NNCL405-340v1.0

VLADIMIR BABULA

Bumeráng

FANTASZTIKUS NOVELLA

A legcsekélyebb reményem sincs arra, hogy valaki olvasni fogja ezeket a sorokat — mégis írnom kell. Szerencsétlen utastársaimat reménytelenség és kétségbeesés fogta el. A legbátrabbaknak — Vaszjának és Mangonak — pedig most más gondjaik vannak. Hallgatják a világmindenség „légzését", mérik pulzusát.

Két órával ezelőtt Mango megállapította, hogy léghajónk egyenesen Galaktikánk izzó szíve felé zuhan. Ez tehát a véget jelenti. Szörnyűségében is nagyszerű véget...

Dehát miért írok mégis? André utazó, amikor szemben állt a halállal, leírta naplója utolsó szavait. Én pedig éppen ebben a pillanatban kezdem írni.

Talán vallomásnak szánom? Nem, nincs miről számot adnom. Naplóm monológ sem akar lenni. Nem vagyok teljesen elhagyatva. Intenzíven dolgozunk Vaszjával és Mangoval — s munka közben az ember nem érzi magát elhagyatottnak élete utolsó pillanatában sem.

Nem is szokásból írok; hisz megírtam néhány fantasztikus elbeszélést. Ez azonban határozottan nem ábrándozás...

Néhány pillanattal ezelőtt egy kialvóban levő csillag robbanása világította meg naplóm oldalait. Félre akartam tenni a tollat és szemlélni a haldokló nap csodálatos újjáéledését, de Vaszja megakadályozott szándékomban.

— Írjál, — mondotta határozott hangon. — Ez az utolsó reményünk, hogy megmenekülünk.

Igen, eben a néhány szóban rejlik látszólag értelmetlen munkám egész értelme. A számvevőnek, ha a végösszegben néhány fillérnyi különbség mutatkozik, újból végig kell számolnia az egész tételt, akár hányról is lenne szó, míg meg nem találja a hibát. Én pedig szintén keresem a hibát.

Ügy érzem magam, mint az az ember, aki vissza akar valamire emlékezni s ezért visszatér arra a helyre, ahol az a „valami" először eszébe ötlött.

Keresem a hibát, amely életem izgalmas napjainak számadásában tűnt elő. Azt a hibát, amely a világmindenség lüktető belsejébe sodort bennünket.

Körülöttünk határtalan térségek, mélységek terülnek el, a gondolatnál sebesebben száguldanak át rajtuk — s mégis fogságban vagyunk.

Nap—anyánk eltűnt a Tejút szertefoszlott ködében. A csillagok lángjai kialudtak. A gigászi gép csodálattal nézi a parányi porszemet, amely kerékrendszerébe került. Sok millió szem követi szokatlan mozgását az idő áramában.

A tér jéghideg tekintete megbénítja a szívemet. Izzó gömböket mellőzünk, amelyek hosszú vörös nyelveket öltenek ki felénk. A csillagok gyorsan nőnek, majd ismét eltűnnek a sötétben.

A ködök tejszerű hígsága gyorsan csillagszigetekké sűrűsödik össze. A fátyol szakadozik, egy kettős napon haladunk át.

Milyen sebességgel száguldunk? Mango még nem fejezte be a számítást. Atomóráink ugyan pontosan működnek, de csak számunkra. A földi időről fogalmunk sincs, már régen elvesztettük az emberekkel való kapcsolatot. Hányadik évet írják most a mi bolygónkon? Él—e még valaki barátaink közül? Igazuk van—e azoknak a tudósoknak, akik azt állítják, hogy a mi sebességünk mellett számunkra megállt az idő múlása? Nem lett—e közben az emberiség évszázadokkal öregebb? Ha netán nem is fejezzük be életünket a Galaktika közepének tüzében, a Földön talán már csak távoli ivadékainkat találjuk ...

Nem — nem — elég volt a töprengésből és siránkozásból. Vissza

kell térnem a Földre, a múltba, gondolataimnak ezerszer gyorsabbaknak kell lenniük, mint graviplánunknak. Egyetlen ugrással vissza kell lendülnöm szülőbolygónkra és leleplezni a sorsdöntő hibát.

Haza... nem baj, ha esős nap lesz, vagy poros utcák fogadnak. Mindazt, amit egykor átkoztam, most úgy szeretném, kényeztetném, mint saját gyermekemet. Megcsodálnám a sárpocsolya tükrét s még a nyomorult tetű is kedves lényt jelentene számomra. Legalább egy pillanatra — legalább gondolatban — megszököm a jeges térségből, e szűk acélfalak közül...

1. Doktor Pegas

Mindaz egy végzetes éjszakán kezdődött. Későn feküdtem le — éppen befejeztem egy elbeszélést a holdrepülésről. Milyen furcsa — a világmindenség volt tragédiám kezdete óta az én sorsom! A fantasztikus repülést folytattam álmomban is, amikor végül eloltottam a lámpát és lefeküdtem. Már a kráterek felé közeledtem, előre félve a drámai leszállástól. A rakétamotorban váratlanul valami csengőhöz

hasonló hang szólalt meg.Üzemzavar? Vészjel, hogy valami csődöt mondott?Vizsgálom a motort. A csengetés nem szűnik meg. Felébredtem. A fejem majd szétpattant, hideg verejték lepett el.

Tehát csak álom volt az egész... S ismét az az ellenszenves csengő. A sötét szobában a telefon

csörömpöl. Az óra monoton hangon üti a hajnali négy órát. Mi történt? Miért cseng oly erőszakosan a telefon? Ki zavar

engem éjnek idején?— Mi van? — kérdezem bosszúsan.— Hruda szerkesztővel beszélek? — hangzik a kérdő válasz.— Sajnos, igen. Elvégre tudja, kit hív. S ön kicsoda?— Doktor Pegas.Csodálkozom. Ezt a nevet még nem hallottam.— Kicsoda? — kérdeztem még egyszer, — talán rosszul hallottam.— Doktor Pegas, de ez most nem fontos. Várjon, ne tegye le a

kagylót, fontos dologról van szó. Hallgasson meg. A telefonkagylóban furcsa hangok hallatszottak. Pí—pí—pí—pí...— Letette a nyomorult, — sóhajtottam megkönnyebbülve.— Nem tettem le, csak hallgasson — kiabálja bele valaki a kitartó

csipogásba. — Tudja, mit hall éppen? Világűri rádiójeleket, igen, igazi jeleket a világűrből. Maga az első ember a világon, aki hallja őket. Néhány pillanattal ezelőtt sikerült felfedeznem őket. Mindjárt ön jutott az eszembe, szeretem fantasztikus elbeszéléseit...

Alszom még vagy ébren vagyok? Vagy pedig bolondot űz valaki belőlem? Igen, bizonyára Franta kartársam az, neki vannak ilyen ötletei...

— Franta, hagyd már abba, végre megismertelek. Várj csak, visszakapod a kölcsönt... csak két órája, hogy lefeküdtem! Adok én neked Pegast...

— Tévedés, — nevet a huzal másik oldalán levő férfi.— Valóban doktor Pegas vagyok s a világűr jelei is valódiak. De

különben hallgassa meg majd reggel a híreket, maga javíthatatlan fantaszta.

Letette a kagylót. Bár fáradt, kimerült voltam, már nem tudtam elaludni.

Reggel hatkor kinyitottam a rádiót — s ámulva hallgattam.— Tegnap, 1957. október 4—én a Szovjetunióban sikeresen

kibocsátották a Föld első mesterséges holdját...Kiugrottam az ágyból, mintha áramütés ért volna.— Előzetes adatok szerint a hordozó rakéta kb. 8000

méter/másodperc körsebességet kölcsönzött a mesterséges holdnak. A mesterséges hold most ellipszis alakú pályán kering a Föld körül s repülése megfigyelhető a felkelő és lenyugvó nap sugaraiban. A mesterséges hold két rádióadóval van felszerelve, amelyek

szüntelenül rádiójeleket sugároznak, a Morze—ábécé T betűjét... Éppen ilyen jeleket közvetített nekem telefon útján a titokzatos

Pegas. Ki lehet az az ember? Hirtelenül ráeszméltem arra, hogy furcsa véletlen folytán az

Auróra cirkáló ágyúlövéséhez hasonló jelentőségű hangokat hallottam meg, saját fülemmel hallottam a jelt, amellyel kezdetét veszi az ember óriási harca a világmindenség meghódításáért. Az ember széttöri a bilincseket, amelyek ősidők óta a földhöz kötik öt. S én tanúja vagyok ennek, kortársa vagyok e nagyszerű kezdetnek.

Milyen hálás voltam e pillanatban a titokzatos Pegasnak! Több napon át kutattam utána, de hiába. Ilyen nevű tudóst senki

sem ismert — pedig kétségtelenül tudós volt, erről meg voltam győződve. Ki vehette volna az első mesterséges hold jeleit, még mielőtt kiadták volna a TASZSZ hivatalos jelentését?

Később a szerkesztőségi munka zajos sietségében úgyszólván megfeledkeztem Pegasról.

Nem egész egy hónappal ezután újabb meglepetés érkezett: az égbolton további szovjet csillag jelent meg, ez alkalommal már kísérleti állattal. A szerkesztőség ismét izgalmas pillanatokat élt át. Visszaemlékeztem doktor Pegasra. Úgyszólván sajnáltam, hogy ez alkalommal nem jelezte nekem előre a mesterséges hold érkezését.

Közeledett a karácsony. Nyilván a béke és a felebaráti szeretet ünnepének hatása alatt a szerkesztőséget sűrűbben kezdték látogatni a félreismert feltalálók. Azon a sorsdöntő napon az első feltaláló már reggel nyolc órakor beállított. Egy perpetuum mobile vázlatát hozta magával.

— Bebizonyítom önöknek — illetve tulajdonképpen már be is bizonyítottam, hogy folyóiratuknak nincs igaza, bár egyébként komolyságát nagyra értékelem — kezdte fölényesen. — A perpetuum mobile lehetséges. Ez a perpetuum (kezében izgatottan rázott egy rajzot) biztosan működni fog.

— De hát akkor miért nem építette meg, miért nem a modellt hozta el? — vetettem ellen bátortalanul, mert az effajta feltalálókkal nagyon óvatosan kell bánni.

— Hiányzanak a szükséges anyagi eszközök.— Nos jó — mondtam neki. — Hajlandó vagyok önnel szerződést

kötni. Az ön perpetuum mobile—jének sikere esetén ötezer koronát adok önnek. Amennyiben két hónapon belül találmánya nem lesz üzemben, ön ad nekem száz koronát. Az ilyen szerződésre kölcsönt vehet fel. Beleegyezik?

Belement a dologba. Nem vette észre, mennyire „komolyan" veszem a dolgot. Még meg is csodálta merészségemet: ötezer száz ellenében ...

Éppen a „szerződés" aláírásakor kezdett csengeni a telefon. Éva jelentkezett. Sokáig nem tudtam felfogni, kiről van szó. Utoljára mérnökké avatásunk alkalmával láttuk egymást. Mint diák őszinte

szerelmet éreztem iránta. Csak egyszer árultam el ezt neki, ő azonban tréfásan elütötte a dolgot.

— Szerelem? Gyermekbetegség. Elvégre más gondjaink vannak. Át kell építenünk ezt az egész nyomorult világot...

Az egyetemi tanulmányok befejezése után útjaink elváltak, más—más helyen dolgoztunk, ő Szlovákiába ment, ahol új üzemeket segített építeni — én pedig egy műszaki folyóirat szerkesztőségébe kerültem. Most is jött még néhány baráti levél, de egyre ritkábban. Az utolsó levelet négy évvel ezelőtt kaptam. S most váratlanul jelentkezett. Prágában van s szeretne látni.

Találkát beszéltünk meg délután négy órára a Károly—hídon. Bevallom, örültem ennek a találkozásnak. Bár a szerkesztőség

nincs messze a Károly—hídtól, már fél négykor felvettem a felöltőmet. Az ajtóban egy nyurga, Don Quijotera emlékeztető férfi állított meg. Hóna alatt nagy, piszkos papírgöngyöleget tartott.

— Távozik? — kérdezte teljesen fölöslegesen. — Beszélnem kell önnel, egy fontos dolgot hozok. Olyan találmányt, amely megváltoztatja az emberiség történetét.

— Perpetuum mobile? — kérdeztem fagyosan.— Nem. Hallotta a jeleket a világűrből?„Pegas" — villant át az agyamon. — Az én találmányomnak nagyobb jelentősége van az emberiség

számára, mint a mesterséges holdnak — folytatta, még mielőtt magamhoz tértem volna. A viasszerűen átlátszó arcbőrű férfi térdre ereszkedett és kezdte szétgöngyölíteni a nagyméretű tekercset. Néhány pillanat múlva a szerkesztőségi helyiség padlóját egy négyzetes papír fedte, amely teli volt furcsa ákombákommal és jelzésekkel. Részben térképre emlékeztettek.

— A világ térképe fölött áll, — jelentette ki ünnepélyesen a férfi. Ez egy meteorológiai háború terve. Az időjárás ugyanis a leghatásosabb fegyver az ellenséggel szemben. Egy pillanat, mindjárt mindent részletesen megmagyarázok. Az ellenségre havas esőt, zivatart és vihart zúdítunk...

Még ma is jól emlékszem arra a kellemetlen érzésre; éreztem, hogyan száll a vér a fejembe. A telefon mentett meg a dühkitöréstől.

Pegas doktor jelentkezett.— Van este egy kis szabad ideje? Meglátogathatna öt óra körül.

Várni fogom. Párját ritkító ötletem van egy fantasztikus elbeszéléshez.— Igen, azonnal indulok — mondottam inkább a szerencsétlen

feltalálónak szánva e szavakat, aki még mindig a papírjain térdelt és várakozó tekintettel nézett felém.

— Azonnal még ne, csak fél ötkor érkezem haza. Jegyezze fel a címemet: Mala Strana, Nosticova 5. — A feltaláló jelenlététől hipnotizálva úgyszólván megfeledkeztem volna a címről...

Köszönöm a meghívást, — dadogtam a telefonba.— Örülök a találkozásnak. Ne feledkezzék meg róla...

A „meteorológiai háború" feltalálóját a „konkurrens" folyóirat szerkesztőinek nyakára küldtem. Talán felhasználják felfedező tehetségét valami ésszerűbb dologra.

2. Láthatatlan szolga

Minél jobban távolodom szülő bolygónktól, emlékeim annál élénkebben rajzanak szemeim előtt. A világegyetem sötétében, a végtelen távolságból mindent sokkal világosabban látok, mint egykor a Földön. Érzem a szél illatát, amint a Vltava felöl fújdogált. S a csípős ködöt is, amely eltakarta a kilátást a várra.

— Szervusz, Honzo, — üdvözölt Éva barátságosan. Nyílván a különválás nyolc éve számára egyetlen napot jelentett.

— Feltaláló — hóbortos ember — tolakodó — magyarázom neki összefüggés nélkül.

— Ne mentegetőzz — nevet Éva. — Nem változtál meg egy csipetnyit sem. Egy alkalommal már vártam rád éppen ezen a helyen. De nem történt semmi. Már dél óta itt sétálok. Képes lennék a fél életemet itt átsétálni. Azt hiszem, sehol a világon nem hoztak létre az emberek olyan gyönyörű zugot, mint éppen itt.

„Te sem változtál meg", gondoltam magamban". Visszaemlékeztem arra, milyen barátságosan, kedvesen, de mégis elutasított engem. Mélyen magamba szívtam a téli köd illatát. Örülök, hogy nyolc év alatt kissé megokosodtam.

— Neked nem tetszik a Károly—híd? — zavar meg gondolataimban Éva a naiv kérdéssel.

— Jól tudod, hogy tetszik — játszom az érzéketlent. — Most fél öt — fél óra múlva fontos tárgyalásom van, ott a Kampán túl.

— Kár — úgy örültem, hogy találkozunk...Fürkésző tekintettem nézem. Érzem, hogy szájam szélén gúnyos

mosoly rezdül. Éva megértette tartózkodásomat.— Honzo, Honzo — sóhajtotta. — Szerencsétlen nyolc év. Ma

sokkal közelebb vagy hozzám... A ködös gázlámpák fényében lassan lépkedtünk a Mala Strana—i

torony felé.— Te — te egyáltalán nem gondoltál rám? — kérdezte

bátortalanul.— De igen... válaszoltam és éreztem, hogy lassan elveszítem a

talajt a lábam alatt.— Senki sem tetszett nekem úgy azóta...— Tudom, büszke és rátarti hercegnő...S most következett a „bomba":— Vártam rád, Honzo. Ne, ne tréfálkozz. Akkoriban nem voltam

annak tudatában. Túlságosan szerettem a munkámat.Egyszerre úgy tűnt, hogy ez nem a régi Éva. Mintha sokkal

gyöngédebb lenne ... A Szent Miklós székesegyházon az óra ötöt ütött.

— Pegas — tértem magamhoz. — Már vár rám. Karon fogtam Évát s magammal vittem a Máltai—utcán át a Nostice—utcába. Kezdetben szememre vetette, hogy egyszerre két találkát beszéltek meg, aztán azonban érdeklődéssel hallgatta meg elbeszélésemet a világűrből érkező jelekről és a furcsa éjszakai telefonálásról.

Az ötös számú ház ódon falát homályosan világította meg a gázlámpa, amely a homlokzaton a földszinti ablakok színvonalában volt elhelyezve. A kapu felett barokk—pajzs díszelgett, rajta két gerlice, amelyek babérgallyacskát tartottak csőrükben. A fölöttük levő másik pajzs kopottan tekintett le az utcára.

Az egyik kivilágított ablakból a Komédiások bevezető prológusa hangzott ki. A hanglemez jó régi lehetett, de ez még inkább növelte a pillanat romantikusságát.

Ebben az ódon épületben él tehát a tudós, aki modern készülékekkel vadássza a világmindenség hangjait?

— Úgy érzem, hogy itt valami nincs rendjén — jegyezte meg Éva.— Vagy bolondját járatja valaki veled, vagy...— Csak nem félsz? — nevettem. Beléptünk a kőburkolatú hűvös folyosóra. A kaputól néhány

lépésnyire lépcsők vezettek a föld alá. Pincebejárat. A rosszul megvilágított folyosón nem találtuk meg a lakók

névjegyzékét.— A ház nem nagyon nagy, az egészet végigjárhatjuk, —

döntöttünk s lassan elindultunk a nyikorgó falépcsőkön az első emeletre.

A világítás nem működött. Ezért csak gyufával világítottuk meg a lépcsőket és ajtókat.

Már a tetőtér szűk körfolyosóján voltunk, de Dr. Pegas nevét viselő feliratra nem bukkantunk.

— Ugye mondtam, hogy megtréfált valaki — súgta a fülembe reszketve Éva. — Szeretem ugyan az ilyen régi házakat, de nem szeretnék itt lakni. Túlságosan kísérteties itt minden.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, kinyílt az egyik ajtó s egy öreg kócoshajú asszony lépett ki kopott pongyolában, gyertyatartóval a kezében. A pislákoló fényében olyan volt mint egy kísértet.

— Keresnek valakit?— Pegas doktort.— Pegas doktort? — csodálkozott az asszony. — Már több mint

ötven éve lakom ebben a házban, de ilyen furcsa nevű emberről soha sem hallottam.

— Ha jól tudom, a Pegas vagy Pegassus szárnyas ló volt a görög mitológiában. Lakik itt ugyan egy furcsa ember, akinek van egy szolgája is, vagy hasonló valamije, de ezt nem Pegasnak nevezik. S a szolgáját sohasem láttam, bár otthon gyakran beszélget vele.

Hebegtünk valamit mentegetőzésül s a kijárat felé fordultunk.— S a környéken sem lakik hasonló nevű ember, ismerem

úgyszólván az egész Mala Strana—t, — kiáltotta utánunk a lépcsőkről. Úgy szaladtunk ki a házból, mint két rakoncátlan gyerek. Az utcán

megkönnyebbülve nevettünk fel.— Mától kezdve doktor Pegasnak foglak hívni, te kalandvadász.

Gyerünk egy feketekávéra, hadd térjek kissé magamhoz, — lihegte Éva.

Az utcán egy moped berregett. A túlságosan igénybe vett motor visító hangja kellemetlenül zavarta meg a kis utca csendjét.

A bőrkabátos, bukósisakos vezető felénk tartott.— Jó estét, szerkesztő úr. Régen várnak rám ? Bocsánat, kissé

megkéstem a kutatóintézetben.— Doktor Kfizek! — lélegeztem fel meglepődve. — Ön tehát az a

titokzatos Doktor Pegas?— Igen, kissé megnyaggattam önt. Tudom, hogy a szerkesztők

kíváncsi emberek. De valóban Pegas vagyok, így neveznek kartársaim — fantasztikus ötleteim miatt. Kedves neje? — fordult Éva felé.

— Még nem ...— Hogy őszinte legyek — nem számoltam női vendéggel. Tudják,

kissé már agglegény vagyok s a rend bizony a gyenge pontjaim közé tartozik.

Éva megértette, hogy a tudós tanúk nélkül akar velem beszélni.— Én sem vagyok felkészülve látogatásra. Honza csak néhány

perccel ezelőtt beszélt nekem önről. — Mennyi ideig időznek? Beugranék a „K Malifum"—ba egy kávéra, nagyon tetszik nekem ez a kis vendéglő, úgyis el akartam oda menni.

— Legfeljebb egy órácskát, ne haragudjon, kisasszony, — fogadta örömmel Pegas Éva javaslatát.

— Tehát egy óra múlva várlak a két gerlicénél — búcsúzott el Éva és határozott léptekkel a Máltai—tér felé indult. Bizonyára sejtette, hogy utána nézek, mert még kétszer megfordult és intett nekem. Akkor még nem sejtettem, milyen köszöntés volt az...

Pegas behúzta a motorkerékpárt a folyosóra, meggyújtotta nagy zseblámpáját s felvezetett a nyikorgó lépcsőkön az első emeletre. A dohos szagú folyosó végén az egyik ajtó előtt megállt.

— Ferda, nyiss ajtót, becses vendégünk van — szólt fojtott hangon valakinek.

A nehéz tölgyfaajtó lassan kinyílt. Vártam, hogy valaki megjelenik. Az ajtó azonban üres maradt.

— Mit bámulsz, Ferda, gyújts világot, elvégre nem leszünk itt sötétben.

A falon néhány fénycső kezdett villogni. Beléptem egy díszes mennyezetű nagyszerűen megvilágított helyiségbe.

— Kivel beszél? — csodálkoztam. — Hisz nincs itt senki!

— Már mint Ferdára gondol? Ő az én láthatatlan szolgám.— Láthatatlan? — kérdeztem bizalmatlanul.— Könnyen meggyőzöm önt erről. Hallgat a szavamra. Ide figyelj,

Ferda, miért nem húztad már le régen az ablakredőnyöket, a szomszédok belátnak a szobánkba!

A redőnyök alig hallhatóan lezárultak. Hideg futott végig a hátamon.

— Ferda persze írásbeli parancsra is szót fogad, írjon valamilyen feladatot erre a papírszeletre.

— Ferda, fűts be, hideg van itt, — írtam le szépírással.A gáz hősugárzók azonnal működésbe léptek.— Most már értem kibernetikai varázslatait. Elrejtett műszerei

reagálnak a hangra. Ez az írásbeli parancs azonban kihozott a sodromból. Nemde, feltűnés nélkül meg nyomott valamilyen gombot? — tettem fel a kérdést a doktornak.

— Nem szeretem a szélhámosságot. Mindaz, amit eddig bemutattam önnek, tisztességes tudomány. Még nagyobb meglepetésekben is része lesz. Elvégre azt ígértem önnek, hogy ötlettel fogok szolgálni egy fantasztikus elbeszélés számára.

Körülnéztem a kis szobában. Az ajtóval szemben levő falat a

mennyezetig könyvespolcok borították, az ablaknál egyszerű íróasztal állt, a könyvszekrénynél egy kerek asztal két kényelmes karosszékkel. Az ajtótól jobbra angol kandalló díszelgett. Felette nagyobb bádogajtó látszott, amely nyilván a széles kéménybe vezetett. Ugyanolyan színű volt, mint a falak.

— Kissé szűkös lakás, — állapítottam meg.— Nem is annyira. Ferda, mutasd meg az úrnak az utat a

hálószobába. A könyvespolc egy része ajtóként szétnyílott. Egyúttal fény

gyulladt ki a szomszédos helyiségben. A falakat körös—körül könyvek borították. A szoba közepén egyszerű dívány és éjjeliszekrény állt.

— Az ablak számára nem maradt hely, — magyarázta Pegas. — A fénycsövek fénye egyébként tökéletesen pótolja a napot. Különben sem sokat időzöm itt.

— Nagyszerű tudományos könyvtára van — csodáltam meg könyveit.

— Téved. Tudományos szakkönyveim az első szobában vannak. Itt bölcsészeti műveket és a szépirodalom remekműveit látja. Nem akarok hencegni, de véleményem szerint összegyűjtöttem minden legjobbat, amit az emberi agy eddig létrehozott.

— Különös — ilyen könyvtárat nem tételeztem volna fel önnél — mondtam neki elismerően. — Tudós s egyúttal a művészetek kedvelője — nem foglalkozik talán titokban irodalmi munkássággal is?

— Igen is meg nem is, ahogy vesszük. Bizonyára csodálkozni fog, de az irodalom nem tartozik különleges kedvteléseim közé.

Egyszerűen „anyag" számomra, amellyel tudományosan dolgozom.— Ezt nem értem, — vallottam be az aranydíszítésű könyvekre

pillantva, amelyeken Platón, Arisztotelész, Schopenhauer, Shakespeare, Schiller és további nagy nevek ékeskedtek.

— Majd megérti, ha megmutatom önnek laboratóriumom titkait.— Önnek van laboratóriuma is? Pegas elmosolyodott. Inkább fintor volt az, amely egy pillanatra

megváltoztatta kifürkészhetetlen, merev arcát. Olyan fintor, amely mélyen belevésődött emlékezetembe, úgyhogy még ma is le tudnám rajzolni. Ravasz villanás volt a szemében, szájaszélét összehúzta, alsó ajka kissé előreugrott — megbocsátó lenézés és fölény tükröződött kifejezésében. Figyelmeztetés lehetett volna ez, sajnos, nem értettem meg idejében.

— A házat, amelyben lakom, a Szt. Miklós székesegyház építője Dientzenhofer vette meg és alakította át sokgyermekes családja számára. Sok titkot rejt magában; több monda fűződik hozzá, amelyeket gondosan áttanulmányoztam. Az egyik való tényeken alapszik és hozzásegített ahhoz, hogy nagyszerű helyet találjak laboratóriumom számára. De különben — nemsokára saját szemével győződhet meg erről. Mindenekelőtt azonban megihatnánk egy csésze feketét, hogy ne irigyelje menyasszonyától a kávéját.

Pegas arcfintora kissé bosszantott. Legszívesebben búcsút vettem volna furcsa vendéglátómtól és Éva után rohantam volna — s mégis nagy érdeklődéssel figyeltem, hogyan főzi a doktor — láthatatlan szolgája segítségével — a kávét. Ferda kinyitott egy fali szekrénykét, Pegas kiemelt onnan két csészét, mindkettőbe kis barna golyócskát dobott és megtöltötte vízzel. A csészéket aztán papíralátétre az íróasztalra helyezte. Néhány másodperc múlva a víz buborékolni kezdett a csészében, majd ismét lecsendesedett.

— Köszönöm, Ferda. — Kérem, kész a kávé. A golyócskáktól ne féljen, nem kávépótló, sem drog. A kávéport egyszerűen glukózanyaggal vettem körül, amely forró vízben három másodpercen belül feloldódik s egyúttal édessé teszi a kávét.

A kávé nagyszerű illatú, valóban kitűnő volt. Miközben élvezettel szürcsöltem, feltűnés nélkül az íróasztalt nézegettem, hogy leleplezzem a titkát. Akkor már tudatában voltam annak, hogy a vizet láthatatlan sugarak hozták forrásba; azt gondoltam, talán infravörös sugarak. Csodálkoztam viszont, hogy a sugarak nem hatnak a falemezre is.

Ezenkívül még egy dolog nem hagyott nyugton:— Szót fogadna a Ferdája nekem is, ha egyszer távolléte idején

ide jönnék s ugyanazt kívánnám tőle, mint ön? Jó az emlékezőtehetségem, szó szerint megjegyeztem, mit mondott neki az ajtó előtt s itt bent is.

Pegas fürkésző pillantást vetett rám.— Megpróbálhatja a dolgot azonnal.

Kimentem a folyosóra, de bárhogyan is kérleltem Ferdát, nem jutottam be. Pegas végül ajtót nyitott.

— Természetesen biztosítottam magam a kíváncsiskodókkal és hívatlan vendégekkel szemben — mosolygott. — Ferda csak az én hangomra fogad szót s minden alkalommal más—más szórendre reagál. Egyébként — mindaz, amit eddig látott, tulajdonképpen csak ártatlan játék, ilyesmivel ma már számos barkács foglalkozik. Szeretem a magányt, ezért kibernetikai barátot alkottam magamnak. Sokkal megbízhatóbb, mint az élő barát. Bevallom, nemigen hiszek az embereknek ...

Mint műszaki folyóirat szerkesztőjének nem kell hosszasan magyaráznom, hogy az én Ferdám nem acéllemezekből és csavarokból szerkesztett, szemekkel és fülekkel rendelkező robot, hanem mindössze huzalokból, relékből és tranzisztorokból áll, amelyeket elrejtettem a látogatók szemei elől. Olyan robotokat, amilyeneket a fantasztikus elbeszélések és tréfák illusztrátorai festenek, ma csak őrült szerkesztene.

Az én Ferdám a mai tudomány és technika számára nem jelent semmiféle újdonságot. Egy új tudományágnak, a kibernetikának a szüleménye — s ezzel a tudománnyal foglalkozik egész intézetünk. Ferda természetesen még többet is tud, mint amennyit eddig bemutatott. Szabályozza a hőmérsékletet a helyiségekben, szellőztet, kezeli a telefont és feljegyzi a beszélgetéseket. S ami a legfontosabb — ugyanolyan kitűnő az emlékezőtehetsége, mint önnek, sőt talán még jobb is. Megismételheti a legbonyolultabb műveleteket is és annyira praktikus, hogy megismétlésüknél kellően leegyszerűsíti őket.

Miután pedig kiitta kávéját mehetünk. A fogas felé indultam a kabátomért. Pegas azonban visszatartott

engem.— Nincs rá szüksége. A laboratóriumba kényelmes módon

vezetem el önt...

3. Dientzenhofer folyosója

— Ferda, dolgozni megyek, — mondotta doktor Pegas a láthatatlan szolgának.

— Kérem, mester, — hallatszott a kandalló belsejéből. — Lépjen be.

Nem hiszek a babonáknak és nem félek az ismeretlen dolgoktól, ekkor azonban félelem fogott el. Talán mégis élő segítőtársa van a doktornak, aki bolondját járatja velem?

Még mielőtt magamhoz tértem volna, a kandalló feletti lemezajtó hangtalanul megnyílt. Lassan létra tolódott ki belőle, nekitámaszkodott a kandalló felső lemezéhez, alsó részével pedig csendesen a szőnyegre ért.

— Ha megengedi, előre megyek. A bejárat kissé szokatlan, olyan tyúkólszerű, — mentegetőzött Pegas. — De tovább már nem lesz semmi akadály.

Miután felmásztam a létrán, a doktor kézenfogott. Egy négyzetalakú szűk fülkébe értünk, melynek falán néhány kapcsoló gombot láttam.

— A felvonó csak egy személy számára készült, sohasem számoltam látogatókkal, — magyarázta Pegas, miközben megnyomta az egyik gombot.

Éreztem, hogy lefelé ereszkedünk.— Maga az első ember, akinek elárulom titkomat s akinek

megmutatom földalatti laboratóriumomat. Eddig senki nem is sejti, hogy létezhet ilyesvalami ebben az ódon házban.

— S nem fél attól, hogy mint újságíró elárulom a titkát?— Nem, ettől valóban nem tartok, — mondotta a doktor érthetetlen

nyomatékkal. — Bízom önben. Tudom, hogy semmi olyat nem hoz nyilvánosságra, amire nem kérem meg...

Az volt az érzésem, hogy valahová mélyre, a föld belsejébe utazunk. A lift nyilván csigalassúsággal mozgott, s oly csendesen süllyedt, hogy olykor az volt a benyomásom, hogy egy helyben állunk.

— Mint már mondottam, a házat az öreg Dientzenhofer valószínűleg a tizenhetedik század második felében építette. Az egyik monda szerint egykor össze volt kötve a Várral és az Újvárossal két jól kiépített folyosó segítségével, amelyek vészkijárókul szolgáltak háborúk vagy zavargások esetén.

A lift végül megállt.— Kérem, itt az egyik folyosó, szerkesztő úr. Tessék belépni. Bátortalanul léptem be a dohos, gyengén megvilágított üregbe. A

mennyezetről hulló vízcseppek tompán kopogó furcsa dallamot játszottak.

— Mint látja, Dientzenhofer szilárdan épített, a folyosó tekintélyes kora ellenére elég jó állapotban van. Valahol a Vltava partjain végződik, ahol a kijárat beszakadt. Valaki aztán befalazta azt a részt, hogy a folyó vize el ne öntse a földalatti térségeket. Minden jel arra vall, hogy ez már az építész halála után történt.

Körülbelül harminc lépés után egy oldalfolyosóba kanyarodtunk be, amely sima, modern ajtóval végződött.

Pegas előhúzta zsebéből a kulcsokat.— Ferdát fent hagytam, itt már magamnak kell ajtót nyitnom.

Méga biztosítózár van hátra — s tessék, beléphet az én

királyságomba... — Pegas megnyomott valamit a nedves falon s az ajtó kinyílt. Bent ugyanakkor fény gyulladt ki.

Csodálkozva néztem körül a tágas helyiségben, amelynek falai vakolatlan betonból készültek. A helyiség telis tele volt a legkülönfélébb készülékek, kel és bonyolult apparátusokkal.

— Ez az ön laboratóriuma? — fejeztem ki csodálatomat. Pegas arca

megelégedést sugárzott.— Az is, meg nem is, ahogy vesszük — mondotta titokzatosan. —

A földalatti térségek az enyémek, ezekre mint felfedezőnek jogom van. A készülékeket a kutatóintézet készleteiből vettem kölcsön.

— Kikölcsönözte? — kérdeztem ironikusan.— Ez most nem fontos, — válaszolta Pegas fagyosan. — Ha majd

felfogja, milyen komoly problémákat igyekszem megoldani ebben a laboratóriumban, maga is belátja, hogy nem fontos, mi módon jutottam hozzájuk.

Két nagy felfedezésen dolgozom itt, mindkettő óriási jelentőségű. Az egyik mérhetetlen erőt kölcsönöz az emberiségnek — a másik pedig megvédi őt a pusztulástól...

A zengzetes szavak már nem is leptek meg. Ismét örökmozgók jutottak eszembe, szerencsétlen feltalálók, akik az utóbbi időben gombamódra szaporodtak el.

— Látom, hogy nem hisz nekem. Nem, nem vagyok őrült, erről mindjárt meg is győzöm önt. Első nagy feladatom a gravitáció igába hajtása. Elméletileg már megoldottam a problémát, a gyakorlatban azonban még nem megy teljesen a dolog.

— De hát miért nem végzi kísérleteit a kutatóintézetben? — vetettem ellen. — E problémán tudomásom szerint igen sok tudós dolgozik. Egymaga aligha oldja meg.

— Jól ismerem a többi kutató eredményeit, pontosan tudom, mit értek már el a gravitációval kapcsolatban. Én más utakon haladok. Felfedeztem a gravitációs hullámokat, amelyek az elektromágneses hullámokhoz hasonlóak. S hogy miért nem végzem kutatásaimat az intézetben? Nem szeretném, ha valaki ellopná a felfedezésemet, ha mások dicsekednének sokéves gürcölésem eredményeivel. Másik felfedezésemmel egyelőre nem mehetek a nyilvánosság elé, elsősorban azért, mert valaki visszaélhetne vele az emberiség ellen, mint az atombombával.

Hallgattam... Éreztem, hogy további ellenvetéseim feleslegesek lennének. Figyelmesen tanulmányoztam Pegast, aki szenvedélyes hangon kezdte ecsetelni a gravitáció problémájával vívott harcát. Ezeket a problémákat teljes egészében csak sokkal később értettem meg, — ma már tudom, hogy éppen doktor Pegas érdeméből. Annak ellenére, hogy beszélgetésünknek erre a részére emlékszem legkevésbé, ez volt találkozásunk legvilágosabb pontja.

— A gravitációval foglalkozik tehát. Hogy lehetséges hát, hogy oly gyorsan sikerült vennie a szovjet mesterséges hold jeleit? — kérdeztem meg végül.

— Éppen ezért. Erős vevőkészülékem van, ezen hitelesítem az elektromágneses és a gravitációs hullámok közti összefüggést. A legkülönbözőbb hullámfrekvenciákat vizsgálom. Az éterben folytatott

hullámvadászat közben véletlenül hallottam meg akkor a jelentést a mesterséges hold kibocsátásáról, amely megadta a hullámhosszat is.

A jelek vétele számomra már nem jelentett problémát, ön azért jutott az eszembe, mert aznap este olvastam egyik fantasztikus elbeszélését a Föld mesterséges holdjairól.

Az órámra pillantottam.— Még nem bocsáthatom el, — sietett megjegyezni Pegas. —

Nem ismertettem még meg második nagy felfedezésemmel, amely ötletül szolgálhat önnek további fantasztikus elbeszéléséhez.

Kézenfogott.— Jöjjön, — súgta, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.

Éreztem, hogy egész teste remeg.— Bocsásson meg, kissé elragadtattam magam. Ha megérti, miről

van szó, nem fog csodálkozni ezen. Merem állítani, hogy ezekről a történelmi jelentőségű percekről élete végéig nem feledkezik meg ...

Igaza volt: Pegas laboratóriumát sohasem felejtettem el... — Igen, írni fogok, határozottan írni fogok róla — nem is

elbeszélést, hanem a puszta valóságot, gondoltam, midőn egy asztalhoz vezetett, amelyen kisebb képernyők sora látszott. Elforgatott egy kapcsolót.

— Közönséges ipari televízió, — magyarázta. — Figyeljen jól. Az első ernyőn baloldalon: a Maltézi—tér látszik rajta. A kis televíziós kamerát a Nostic—palota tetőablakában rejtettem el. A második képernyő: a Nostic—utca teljes látképe. A harmadik képernyő: a házunkkal szembeni járdarészlet. Ugye érdekes? Nézze csak, a Maltézi—térről egy fiatalember fordult az utcánkba. Az a leány az utca sötét sarkában bizonyára őrá vár. S most figyeljen jól, szerkesztő úr, — emelte fel hangját Pegas. — Azt a fiatalembert kissé kezelésbe veszem. Ugyanúgy szót fogad nekem, mint fent Ferda. — A doktor megforgatott néhány gombot. Fejünk felett csendes zümmögés hallatszott. A negyedik képernyő teleobjektív segítségével az ifjú arcát hozta elénk.

Pegas a vállamra tette a kezét.— Fogadok önnel, hogy ha a fiatalember a házunk elé ér,

fejéhez kap, zavartan körültekint és fürkészően a tetőnkre fog nézni. A megrémült leány hozzáfut s egyszerre csak meghajol a fiú előtt...

Minden ugyanúgy játszódott le, ahogyan a doktor megjósolta. Elnevette magát.

— Hogyan csinálta ezt? — csodálkoztam. Pegas mélyet lélegzett és kiegyenesedett, mintha fokozni akarta volna e pillanat nagyszerűségét.

— Képes vagyok távolból befolyást gyakorolni az emberi agyra. Persze, még csak a dolog kezdetén vagyok, de már megtaláltam a helyes utat.

— S mi van ennek az útnak a végén? Miért dolgozik ezen? Talán rá akarja kényszeríteni az emberekre saját gondolatait

— Igen is, meg nem is, ahogy vesszük. Rá akarom kényszeríteni az emberiséget bizonyos gondolkozásmódra, de nem a saját gondolataimat...

Pegas nyilván folytatni akarta magyarázatát, én azonban félbeszakítottam.

— Ha már ennyit elárult nekem, megmondhatná azt is, hogyan befolyásolja az emberi agyat?

— Ezt is elárulom önnek. Ismeri ezt a készüléket? — mutatott a laboratórium sarkába.

— Ha nem tévedek, közönséges enkefalográf — mondottam az agy képére tekintve, amely nagy képernyőn világított.

— Kitűnő. Tudja tehát, hogy az enkefalográf mintegy az agyvelő televíziós készüléke. Ez azonban nem egészen közönséges enkefalográf. Nemcsak az agykéreg bioelektromos áramait jegyzi fel, hanem segítségemre van a gondolatolvasásban is. Ki akarja ezt próbálni saját magán?

Igent intettem. Pegas a fejemre helyezett egy sisakot, amelyen nagyszámú elektróda volt. A képernyőn levő agyvelő rajza villogni kezdett. Eloltotta a fényt.

— Gondoljon intenzíven valami határozott, egészen határozott dologra, — ismételte a doktor.

— Perpetuum mobile, perpetuum mobile, — mondogattam magamban. Az agyvelőt mutató képernyő élénkebben kezdett rezegni.

Pegas figyelmesen átnézte a szalagra feljegyzett görbét.— Azt gondolja, hogy őrült vagyok? — mondotta szemrehányó

hangon.— Dehogy is. — csóváltam a fejemet. — Azt gondoltam, hogy ön

lángész ...— Lehetséges, — mondotta tétovázva Pegas. — Azt mondják,

azt mondják, az őrült nincs messze a lángésztől. Vagy fordítva. A képernyőn látható fények azonban elárulják nekem, hogy most nem mond igazat.

Az agyvelő képén a különféle színű fények az egyik helyen valóban pislogni kezdtek, mint az olyan fényreklámon, amely fokozatosan felgyulladó izzólámpákból áll.

— Megbocsátok önnek, — mondotta Pegas megértően. — Főleg annak örülök, hogy meggyőztem önt. Enkefalográfom kétséget kizáróan elárulja nekem nemcsak az agynak azt a körzetét, amely pillanatnyilag működésben van, hanem megközelítően a gondolatok tartalmát is. Remélem, hisz már nekem. A kísérletnek vége, — mondotta röviden, leemelte a sisakot a fejemről és villanyt gyújtott.

Örültem, hogy már túl vagyok a dolgon. — Még mindig nem értem, hogyan függ össze enkefalográfja az

előbbi utcai kísérletével. Mellesleg szólva — tudatában van—e annak, hogy az ilyen kísérletek törvénybe ütköznek?

— Szerkesztő úr, szerkesztő úr, okosabbnak néztem. Hisz nem hiába tartok mindent teljes titokban. S az enkefalográfom? Egyszerűen ellenkező irányban haladok, mint a készülékem. Azt vizsgálom, milyen törvényszerűségek szerint igazodnak a bioelektromos áramok az agykéregben s hogyan lehet őket kívülről befolyásolni. S mint látja, e kutatásom sikerrel jár ...

Pegas nézetei idegessé tettek engem.— Nem tehetek róla, ismét vissza kell térnem az alapvető

kérdésre: miért teszi ezt egyáltalán? Talán korlátlan hatalomra akar szert tenni az emberek felett?

Pegas kellemetlenül elnevette magát.— Tévedés, melléfogott. Ha sikerül a művem, előbújok

rejtekhelyemről s egészen szerényen vallomást teszek a nagy felfedezésről.

— Mi a terve tehát? Miért akar erőszakot elkövetni az emberek agyán? Nem hiszem ugyan, hogy ez sikerülni fog önnek, de milyen értelmét látja annak a mérhetetlen bűntettnek, amelyet előkészít? Mert másképpen bajosan nevezhetnénk.

Pegas tekintete az arcomba fúródott.— Ne hamarkodja el a dolgot, szerkesztő úr. Miért használ ilyen

erős kifejezést? Az emberiség javát akarom szolgálni, meg akarom őt menteni. Semmi mást nem akarok.

— Mitől akarja megmenteni?— A háborútól, a szörnyű, az emberiség számára halálos

kimenetelű háborútól. Válaszolni akartam, de úgy látszott, Pegas nem hallgatja

szavaimat. Lángoló tekintettel nézett a betonfalon át valami távoli helyre, lihegett — és beszélt és beszélt. Még ma is pontosan emlékszem minden szavára, hangjának minden rezzenésére.

— Bizonyára érdekelni fogja, hogyan akarom ezt elérni.Felfedeztem a gravitációs hullámok bizonyos fajtáját, amelyeket

uralni lehet s amelyek tetszőleges irányban s tetszőleges távolságra sugározhatók. Ezekkel a hullámokkal befolyásolni lehet az agy bioelektromos áramait, vagyis az ember gondolkozását. Ebben rejlik a legnagyobb találmányom lényege. Amikor felismertem ezt a tényt, első pillanatban zavarba jöttem. Jómagam is visszarettentem a lehetséges következményektől. S ekkor váratlanul egy nagyszerű gondolat ötlött fel az agyamban.

Első feladatom az, hogy tökéletesen, egyszer s mindenkorra kitöröljem az emberek agyából a háború gondolatát. Sőt nemcsak a gondolatokat, hanem a legelrejtettebb emlékeket is, amelyek a tudatalatti homályban rejtőznek. Egyszóval ki kell őket törölnöm az emberiség emlékezetéből.

— Titokzatos sugarai az emlékezetnek éppen csak ezt a tartományát érik el? — szakítottam félbe szavait.

— Éppen erre törekszem. Sajnos, az élő emberekkel végzett

kísérletek nagy nehézségekkel vannak egybekötve.— Csak nem végez hasonló kísérleteket embereken? — ijedtem

meg.— Egyelőre nem. De rövidesen rászánom magamat. Rövidesen,

elhiheti nekem. Hőhullám öntötte el testemet. Ügy éreztem magam, mint a

hegymászó, aki szédülve lépked a szűk hegygerincen. Mindkét oldalon feneketlen szakadékba zuhanhat: a kétségbeesésbe, vagy beszámíthatatlan dührohamba.

Minden erőm megfeszítésével uralkodtam magamon.— S mivel akarja kitölteni az üres helyeket, amelyek az

emlékezetben keletkeznek?Nem ismertem a hangomra.— Megértem izgatottságát. Én is hasonló krízist éltem át

kezdetben. Látom, kezd engem érteni. Az üres helyekre is gondoltam: azzal a lehető legjobbal töltöm ki, amit az emberiség mindmáig kigondolt. Beírom az emberek agyába annak a könyvtárnak a tartalmát, amelyet fent megcsodált. Ha majd végigszállnak a világon a jótékony GM hullámok, mindenki bizonyos mértékben Arisztotelésszé, Platónná, Descartes-tá, Schopenhauerré vagy Goethévé, illetve Dosztojevszkij-é válik. Minden filozófusból és klasszikusból a lehető legjobbat, legnemesebbet választom ki.

— Tudatában van-e annak, hogy ily módon fantasztikus zagyvalékot kényszerít az emberek fejébe? — szereztem vissza újból egyensúlyomat. — S bizonyos-e abban, hogy ön, mint erősen individualista hajlamú egyén, valóban a legjobbat választja ki az emberiség szellemi örökségéből?

— Műveltségem elég széleskörű és alapos, efelől biztos lehet, — tiltakozott Pegas. — Képes leszek erre egymagam is, bölcs tanácsadók nélkül.

Ez a válasz megszilárdította bennem a meggyőződést, hogy olyan emberrel állok szemben, aki már régen nem gondolkozik ésszerűen. Nem mondtam le azonban a reményről, hogy helyes útra térítem őt.

— Mint látom, találmányának valóban beláthatatlan jelentősége van az emberiség számára. De hát miért nem bocsátja az egész emberi társadalom rendelkezésére? Miért foglalkozik vele egyedül, ebben a földalatti odúban? Kétlem, hogy mások segítsége nélkül sikerülne megépítenie egy olyan erős adót, amely az egész földgömböt besugározhatná. Hullámaival elég messzire kell érnie, hisz nálunk senki sem gondol a háborúra.

Pegas görcsösen megszorította az asztal szélét.— Amíg tervemet véghez nem viszem, találmányomat nem adom

ki a kezemből. El tudja-e egyáltalán képzelni, mennyire visszaélhetnek vele az emberek? Esetleg kisajátítanák, ellopnák tőlem, rólam pedig gyorsan megfeledkeznének. Hány nagy találmányt loptak el hasonlóképpen? Az adó azonban valóban gondot okoz nekem, bár az

előzetes számítások szerint nem lesz szükséges olyan nagy teljesítményre, mint a normális állomásoknak.

— A magasabb áramfogyasztás nem árulja el önt ? — kérdeztem.— Nem. Az áramot közvetlenül a hálózatból veszem, óra nélkül —

az. emberiség érdekében — nevette el magát Pegas ellenszenves fintor kíséretében.

— Furcsa, — nyomtam meg a szót. — Fél, hogy valaki el ne sajátítsa találmányát, ön pedig — enyhén szólva — lépten-nyomon az emberi társadalom rovására tevékenykedik. Azt állítja ugyan, hogy ez az emberiség érdekében történik. De hol a biztosíték, hogy találmányával éppen ön nem él vissza s nem használja fel az emberiséggel szemben? Pegas felháborodva válaszolt:

— Túlságosan messzire megy, szerkesztő úr. Elvégre becsületes ember vagyok, nincsenek rossz szándékaim.

Szerettem volna megjegyezni, hogy becsületes ember nem lop, de el akartam kerülni a heves összetűzést. Ma sajnálom, hogy idejében nem tettem ártalmatlanná a furcsa tudóst...

— A béke nem tartható fenn rejtelmes sugarakkal, — mondottam látszólag nyugodt hangon. — Az emberiség már felébredt álmából. Szilárd meggyőződésem, hogy az utolsó világháború valóban az utolsó volt. Ma már nincs időnk háborúskodásra. A Föld első mesterséges holdja, amelynek jeleit ön is vette és telefonon velem hallatta, az emberiség tekintetét másfelé, a világmindenség felé fordította. Az emberek agyműködésébe ne avatkozzék bele, veszélyes dolog ez s nincs rá semmi szükség. Az emberi agy túlságosan érzékeny szerv. Nem kibernetikai szolga, amellyel a kontaktusok kicserélése után azt tehet, amit csak akar.

Elhallgattam. Egy ideig Pegas is némán állt. Én, ostoba, azt gondoltam, hogy lángoló szavaim elérték céljukat. Ábrándjaim azonban rövidesen szertefoszlottak.

— Szépen szaval, mégsem tudok megszabadulni attól a benyomástól, hogy a háborús veszélyt támogatja. Látom, nem értjük meg egymást, ön szerkesztő és író — én pedig józan gondolkozású tudós vagyok. Tudom, mit csinálok. Nem engedhetem meg, hogy a gólem, amelyet a mai tudomány és technika felébresztett, széttiporja a bolygó lakosait. A gólem már elindult és halálra zúz mindent, ami az útjába kerül. Én a nyomában haladok — és várom a kedvező alkalmat, hogy kivehessem szájából a varázshatású írást és ismét holt agyaggá változtassam át.

— Nem értettem jól. Mit ért ön gólem alatt?Pegas lehunyta a szemét.— Ön nevezi magát fantasztikus elbeszélések írójának? Hisz ez a

napnál is világosabb. A gólem nem más, mint a modern technika, pontosabban szólva az atomenergia. Kisiklott az ember kezéből, meg akarja semmisíteni felfedezőjét.

— Az ön góleme azonban éppúgy fűtheti a gyárakat és a lakásokat

— vágtam közbe. Pegas válasz helyett mellénye zsebéből előhúzott egy nagy órát.— Mint látom, nem egyezünk meg. Ideje lejárt, az óra letelt.— Nem fél utamra bocsátani? Semmiképpen sem érzem ugyanis

magamat kötelezve, hogy titkait megőrizzem.— Nem tudom, mi a félelem; ily nagy feladat teljesítésénél a

hasonló érzések akadályoznának. — mondotta Pegas fagyos hangon. Hirtelenül megfordult és meghúzta a kapcsolótábla egyik karját.

Vakító fény villant fel és elvesztettem az eszméletemet.

4. Elátkozott város

A legnyomorultabb hajótöröttek vagyunk, akik valaha bolygónkon születtek. Mily nagyszerű volt hozzánk képest például Robinson élete! Feje fölött madarak csicseregtek, szigete partjait varázslatos, szüntelenül változó tükrű tenger nyaldosta... A viharok, a legszörnyűbb uragánok is mennyei zene benyomását keltenék itt. Az esőcseppektől csillogó utcai por nagyobb becsű lenne itt, mint a drága gyöngyök és az aranypor.

Hajótöröttek! Hajótöröttek a végtelen fagyos világűrben! Nem — nem hajótöröttek vagyunk, őrült lovasok vagyunk a szárnyas Pegasuson, amely egyetlen ugrással átugorja az egész Galaxist. Olyan vándorok vagyunk, amilyenekről az emberiség eddig nem is álmodott.

Egy héttel ezelőtt elveszítettük Mangut, a legtürelmesebb és legügyesebb kutatót. Kiszámította repülőgépünk sebességét és fantasztikus számot kapott: a fénysebesség tízszeresét. Nem akart hinni saját szemének. Többször is ellenőrizte a kibernetikai számítógépeket, a hiba lehetősége azonban ki volt zárva.

— Megőrültem, kétségtelenül megőrültem — mondotta megtört hangon, mikor tudatta velünk eredményeit. — Hisz ilyen sebesség egyáltalán nem lehetséges ...

Átvizsgáltuk az atomórákat s a térben levő figyelt pontokat is — legnagyobb csodálatunkra mindent teljes rendben találtunk.

Igyekeztünk megnyugtatni a szerencsétlen Mangut, de hasztalan.— Afrika, drága Afrikám, — kiáltott fel váratlanul és rámutatott egy

ködfoltra, amely e földrészre emlékeztetett.S ezután már Afrikát látta minden csillagködben, amelyet

mellőztünk — sőt minden lángoló csillagban is. Most az ágyán fekszik és lázálmában félrebeszél. Kiáltásai

felkavarják emlékeim tengerét; nem tudom összpontosítani gondolataimat. Nem tudom, hogy egyáltalán folytassam-e az írást... De különben hogyan találom meg ama végzetes tragikus hibát?

Mangu elaludt. Kihasználom a pillanatnyi csendet és szédületes sebességgel

visszatérek a Földre, Pegashoz, földalatti laboratóriumába. Hogyan is peregtek tovább az események? Pegas elkábított. Lassan vissza tudok emlékezni arra, mi történt ezután ...

* Fokozatosan magamhoz tértem. Éreztem, hogy ereimben újból

lüktetni kezd a vér, egész testemet pedig forró hullámok járják át. Hol vagyok? Miért fekszem a nedves betonpadlón? S miért van itt

olyan sötét? Vagy talán megvakultam? Valószínűleg. Az úttest elviselhetetlenül hideg — ott pedig valahol a mezőkön szakadatlanul verebek csiripelnek és a tücskök egész serege zenél.

Óvatosan tapogatózom. A fejem ugyanolyan súlyos és tompa, mint alattam levő beton.

— Halló, van itt valaki? — tört ki végre belőlem a kiáltás. De hisz ez nem az én hangom ... S honnan jön ez a süket visszhang?

Átkozott tücskök, csak elhallgatnának egy pillanatra ... Próbálkozom felállni. Nehezen megy. Úgy érzem, mintha izzó

ködbe .dugdosnám a fejemet. Nagy erőfeszítéssel behajlítottam a térdemet. Közben belerúgtam

valamilyen dobozba. Belsejéből fénykúp tört elő, amely penészesen zöld kört rajzolt ki felettem.

— Látok — hallani véltem a ki nem mondott kiáltás visszhangját, amely a fájdalmas sötétből érkezett. A fénykúp egy pillanatra fénylő tűzhányó kráterévé változott.

A fejem elviselhetetlenül fáj... Hol vagyok tulajdonképpen, s miért fekszem itt? A tücskök és a verebek kissé távolabbra költöztek. Egyhangú

zenéjük messzebbről hallatszik.Nem látok semmi mást, csak a világító dobozkát s a gyenge

fénytölcsért. Agyam hiába parancsolt a kezeimnek hogy vegyék birtokukba a

titokzatos fényt, az élet egyedüli jelét. Úgyszólván kéznyújtásnyira van s mégis oly elérhetetlen. A testem nem akar megmozdulni.

Nem, valóság ez, most már tudom, már szilárdan szorítom a dobozt a tenyeremben. Vakítja a szememet, de nem fordítom el tőle a tekintetemet.

A halántékomon érzem szívem dobogását. Nehézkesen magam elé fordítom a fénykúpot. Hosszú ideig tart, míg szemeim megszokják a reszkető képet, amelyet a doboz fénye hozott létre.

Asztal néhány sor képernyővel...Hol is láttam már ezt az asztalt?Igen, megvan — Pegasnál. Pegas földalatti odújában vagyok. Akárcsak a magnofon

tekercséről, lassan tekerődik vissza az emlékek sora. Ennél az asztalnál álltam, amikor Pegas elkábított a villamos kisüléssel.

Talán meg akart ölni, hogy ne árulhassam el titkát? Vagy csak

fogságban tart? Itt hagy-e meghalni éhen vagy szomján, vagy pedig nagy kegyesen etetni fog?

E gondolatnál rémület fogott el. Inkább azonnal végzett volna velem...

Éva bizonyára aggódva vár a ház előtt. Csak eszébe jutna, hogy felhívja a biztonsági szerveket! Pegasnak színt kellene vallania ...

Nem tudom, mennyi ideig ültem a padlón. Végül annyira visszatért az erőm, hogy nagy nehezen lábra álltam és támolyogva megkezdtem börtönöm átvizsgálását.

Mint várni lehetett, a földalatti folyosóba vezető ajtót zárva találtam. A fal mentén botorkáltam előre, míg egy további ajtóra nem bukkantam, amely ez ideig elkerülte a figyelmemet. Villamos relékkel teli magas panel mögött rejtőzött. Néhány hiábavaló kísérlet után sikerült megfordítanom a rézgombot.

Nagyszerű, megy a dolog! Pegas nyilván megfeledkezett erről az ajtóról — kinyílt...

Az ajtó mögött csaknem átlátszatlan kék köd fénylett. A fényforrást nem találtam meg. Úgy tűnt, mintha az egész térséget floureszkáló por apró részecskéi töltenék ki. A világító doboz hamarosan elárulta, hogy egy kisebb helyiségbe jutottam amely hasonlóképpen van berendezve, mint a szomszédos laboratórium.

Egyik börtönből tehát a másikba mentem át. Eltompult agyam ezt nem tudta felfogni. El, el innen, unszoltam magamat. Ismét a fal menti utat választottam. Óvatosan kikerültem a furcsa konstrukciókat és kapcsolótáblákat. Egyszerűen féltem minden érintkezőtől, még az összetekert huzaltól is. Ördög tudja, hol leselkedik rám egy további csapda. Sőt pillanatonként az volt a benyomásom, hogy a tekercsek, panelek és kondenzátorok eme összevisszaságából Pegas agyréme — a gólem vigyorog rám.

A dohos pince egyik sarkában váratlanul egy üveglemezbe ütköztem... Akaratlanul is visszaugrottam — attól tartva, hogy újabb veszély zúdul rám. Világító dobozom segítségével óvatosan végignéztem, miféle akadály van itt.

Kezeim hirtelenül megmerevedtek, szívemet rémület szorította össze. A zseblámpa fényénél az üveg mögött megjelent Pegas. Hátán feküdt valamiféle műtőasztalon. Kezei össze voltak kulcsolva a mellén, mintha csukott szemekkel elmélkedett volna valamiről.

Agyam hirtelen kitisztult. Harag fogott el. Mintha izzó szikra hatolt volna elernyedt tagjaimba. Visszatért belém az erő érzete. Dühösen verni kezdtem az üveglemezt:

— Keljen fel, doktor Pegas, nincs idő pihenésre. Még mindig itt vagyok, élek. Élek, hallja?

A halálsápadt arc meg sem mozdult. Lábam alatt megzörrent egy acélrúd. Mintha hívásra érkezett

volna. Gondolkodás nélkül egyetlen ütéssel darabokra törtem az üvegfalat, egész testemet üvegcserepek borították be.

Pegas arca fölé hajoltam. Azzal a megvető fintorral mosolygott, amely kitörölhetetlenül belevésődött emlékezetembe.

Egy pillanatig haboztam. Fel kell ébresztenem. Segítsége nélkül nem jutok ki ebből a katakombából.

Megragadtam a kezét azzal a szándékkal, hogy felrázom, de alig érintettem meg, megdermedtem. Nem élő kezek voltak ezek, inkább élethű gipszöntvény benyomását keltették.

Fülemet a mellkasára helyeztem s figyelmesen hallgatóztam. A leggyengébb zörej sem hallatszott.

Ismét vizsgálni kezdtem az arcát. A legkisebb kétség sem fért hozzá: előttem az igazi Pegas feküdt. Halott volt...

Leverten ültem le a padlóra. Az események, amelyeket átéltem, mintha rémálomban mentek volna végbe. Hogyan jutottam ebbe a szörnyű helyzetbe? Ki ölte meg Pegast? Mióta nyomorgok már itt, a föld alatt? Nem én okoztam-e, talán beszámíthatatlan állapotomban, Pegas halálát.?

Lehet, hogy még nem halott, hogy még meg lehet menteni, vigasztaltam magamat. A helyiség alaposabb áttekintése után az egyik készülék mögött nyílást találtam a falban, amelyet — úgy látszott — csak nemrégiben ástak ki.

Ki ásott itt utat magának? Ámde gondolkozásra nem volt idő. A nyíláson át kijutottam Dientzenhofer folyosójára. Ebben nem kételkedtem: a folyosó penész szagú volt, a vízcseppek metronóm gyanánt kopogtak, a falakon harmatcseppek gyöngyöztek...

A folyosó egyik kanyarulata mögött kő— és téglahalomba botlottam. Felette a mennyezeten egy további nyílás. Valaki kötéllétrát bocsátott le rajta, amelynek vége másfél méternyire függött a rakás fölött. Kétszeri rántással kipróbáltam a szilárdságát s gyorsan felkúsztam rajta.

Egy ódon ház pincéjében találtam magam. Megtaláltam tehát a szabadba vezető utat...

Mint valami kibernetikai egér, vaktában végigfutottam a folyosók labirintusán, míg el nem értem a lépcsőházat, amely egészen a „Két gerlicéhez" nevű ház előtérségébe vezetett. Bekopogtam az első ajtón, amelyre a földszinten rábukkantam. Miután második kopogásomra sem jelentkezett senki, felszaladtam az első emeletre. A további lakásokban sem jelentkezett senki. Az egyik ajtón megpróbáltam kopogás nélkül belépni. Csodálkozásomra nyitva volt. Végigfutottam a lakáson, anélkül, hogy valaki megzavart volna. Hasonló volt a helyzet a szomszédoknál is.

Végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy az egész ház üres. Lakosai nyilván hirtelenül távoztak el, mert egyiküknek sem jutott eszébe, hogy be kell zárnia lakását.

Mi történt? Kifutottam az utcára, átfutottam a Nostic—utcán. A Máltai—tér

sarkán berohantam az első kapuba, amely utamba került.

Ez a ház is kihalt volt. Az utcán sem volt egy ember sem. Ki ad tanácsot, hol találok itt orvost?

Az egyik kapun át egy hosszú, keskeny udvarra jutottam.— Halló, van itt valaki? — kiáltottam be. A szürke falak,

amelyeken több sor csukott ablak húzódott, tompa visszhanggal válaszoltak. Megriasztott verebek serege szállt fel a tetőről.

— Halló, emberek, szólaljatok meg, segítségre van szükségem, orvost keresek. — kiáltoztam, csaknem belerekedtem.

Az ódon házak hallgattak, mintha el lettek volna átkozva. Az égbolt pedig a fehér felhők pillái alatt jóindulatúan mosolygott le rám kék szemeivel.

Hová tűntek az emberek? Hová mentek Prága e régi csendes részének lakosai? Elaltatta őket talán valaki, mint a Csipkerózsikáról szóló mesében?

A román stílusú kapuval díszelgő ház áttekintése hasonló eredménnyel végződött, mint a „Két gerlice" esetében; a lakások nyitva voltak — és néptelenek. Az órák is mindenütt megálltak...

Minden olyan hihetetlen... Talán rémálom gyötör, amelyből reggel felébredek? Tán Pegas is agyrém volt csupán?

S a fejem oly elviselhetetlenül fáj... Vissza kell térnem Pegashoz! Meg kell győződnöm arról, nem

üres látomások áldozata lettem—e. Vagy felébredek a szörnyű álomból — vagy valamiképpen segítek a szerencsétlen feltalálón. Lehet, hogy még nem teljesen halott, mint első izgalmamban tűnt... Ilyen gondolatok kergetőztek a fejemben, miközben sietve futottam vissza a „Két gerlicéhez" nevű ház irányában.

Megálltam a folyosó végén a pincébe vezető csapóajtó mellett. Tekintetem egy nagy fakeresztre esett, sovány Krisztus rajzolódott ki rajta a félhomályban. Igen — az emberi szenvedés és tehetetlenség e szimbóluma jól illik erre a rémítő helyre, ötlött az eszembe.

A lépcsőház felé pillantottam s eszembe jutott, hogy a föld alá Pegas lakásán át is eljutok, mint ahogy első ízben történt Talán sikerül a dolog a doktor segítsége nélkül is.

A kibernetikai Ferda persze ez alkalommal is ignorálta kéréseimet, de nem volt rá szükségem; rövidesen meggyőződtem arról, hogy az ajtó ki van nyitva ugyanúgy, mint a többi lakáson.

A kandalló feletti acélajtó is megnyílt Ferda segítsége nélkül. Megcsikordult — s én megdöbbentem: az aknába vezető nyílás be volt falazva. Közelebbről szemügyre véve megállapítottam, hogy a nyílást sima betonlemez zárja el. Öklömmel verni kezdtem, majd egy nehéz gyertyatartót vettem igénybe, amelyet az asztalon találtam, ámde hasztalan erőlködtem. Hiába vizsgáltam át az ajtót, a falat körülötte s a kandallót is; sehol sem fedeztem fel semmiféle titkos gombot, amellyel eltávolítottam volna az akadályt.

Utolsó reményem a láthatatlan szolga volt.— Ferda, engedj be a laboratóriumba, hallod? Le akarok menni az

urad után a laboratóriumba, halálos veszély fenyegeti őt — könyörögtem gyermekesen, mintha csak gondolkozó lénnyel álltam volna szemben.

Ferda hallgatott. Lelke — illetve reléi és tekercsei — mélyén talán nevetett rajtam — vagy pedig a többiekkel együtt ö is elhagyta a házat.

Feladtam a hiábavaló kísérleteket. Hisz a pincén át is visszatérhetek a föld alá ...

Ez alkalommal tétovázás nélkül megtaláltam az odavezető utat. A falban levő nyíláson át bemásztam a dohos folyosóba és óvatosan haladtam a készülékek között Pegas fekvőhelyéhez.

A reflektor fényében felcsillantak az üvegcserepek, dühödt támadásom kétségtelen bizonyítékai.

Pegas fekvőhelye üres volt! Rémület fogott el, homlokomra hideg verejték ütött ki. Eloltottam a

zseblámpámat, majd ismét meggyújtottam: Pegas valóban nem volt ott. De ott volt—e egyáltalán valamikor?

Itt volt, kétségtelenül itt volt. Itt feküdt szögletes feje, e helyen széles mellkasa, amelyen fagyos kezei feküdtek...

Pegas csak színlelte a halált! Valószínűleg váratlanul támadtam rá; talán azt gondolta, hogy már nem térek magamhoz. Miután elhagytam a laboratóriumot, elszökött — s most valahol rejtőzik. Itt leselkedik rám, hogy véglegesen megszabaduljon a kényelmetlen tanútól. Betetőzi sátáni művét...

Lekuporodtam a sarokba s eloltottam a lámpát. Itt jól védve vagyok hátulról, bármilyen támadás esetén jó áttekintésem lesz.

Nem maradtam teljes sötétben. Szemem rövidesen megszokta a gyengén derengő fényt, amely egy láthatatlan fényforrásból származott és kékes köd gyanánt kitöltötte az egész helyiséget.

Az idő múlt — én pedig feszülten hallgatóztam. Átkoztam felindult szívemet, amely eszeveszett ritmusában szinte a halántékomat verdeste. Fejem zúgó méhkassá változott. A pincehelyiség penészes hűvössége csontom velejéig hatolt; dideregni kezdtem.

Végül magamhoz tértem. Elvégre nem fogok itt csücsülni gyáván a végtelenségig. Láthatatlan ellenség ellen nehéz harcolni; ki kell vergődnöm a nappali fényre...

Anélkül, hogy teljes tudatában lettem volna, a zseblámpa hirtelenül kigyulladt s remegő kezemben azt az acélrudat szorongattam, amellyel körülbelül két órával ezelőtt szétzúztam Pegas hálószobájának védő üvegfalát.

Határozott léptekkel megindultam az odúból kivezető nyílás felé. A folyosók és a pincezugok útvesztőjében a legkisebb zörej is ijesztően visszhangzott.

Még néhány sietős lépés — s a következő pillanatban meleg nyári délután üdítő levegőjét szívhattam be tüdőmbe. Szorongó érzésem egy csapásra eltűnt.

Ujjongani szerettem volna. Még a bejárat feletti két gerlice is mintha békésen dúdolt volna. Ugyanolyan érzések töltöttek el, mint egykor évekkel azelőtt, mikor kiszabadítottak a koncentrációs táborból.

Rövidesen azonban kijózanodtam. Pegas a folyosón át is üldözhet engem, ébredtem tudatára. Segítségért hiába kiáltanék, hisz a város néptelen.

De miért? Hová mentek a Malá Strana lakosai? Mi történt? Egész Prága elvégre nem halhatott ki, gondoltam, miközben a szerkesztőség felé vettem utamat. Csak ott kaphatok választ ezekre a rejtélyekre ...

Siettem a Nostic-utcán s szüntelenül nézelődtem magam körül, hogy Pegas nincs-e a nyomomban. Egy kihalt városban az embert lépten—nyomon szorongás fogja el.

Nem ürítették ki talán egész Prágát? Ez a gondolat annyira megrémített, hogy a Nostic—palota előtt megálltam.

Valahonnan gyermekhang hallatszott. Vagy csak felcsigázott fantáziám ámított?

Nem, valóban — valahol messze gyermek énekelget. Egy boltív alatt, az alagsorba vezető lépcsőkön alig hároméves

kislányra bukkantam. „Két kövecske, kövecske, két kövecske, lángocska, tralala" —

énekelte. Nyilván éppen most gondolta ki ezt a dalt. Maga körül ugyanis kavicsokat rakosgatott, amelyet kötényzsebéből húzogatott elő.

— Bácsi, gyere velem játszani, — szólított meg minden félelem nélkül, mikor megpillantott.

Végre egy élőlény, lélegeztem fel. Ha gyermek van itt, nem messze lesz az édesanyja is...

— Hol az édesanyád, kislány? — kérdeztem tőle.— Én nem kislány vagyok, én Éva vagyok, — tiltakozott.— Nos jó, Évike, — nevettem el magam. — Itt laksz?— Dehogyis, — mondotta dalolva. — Én ott lakom — mutatott az

ismeretlenbe.— Valahol itt szemben? — kérdezősködtem.— Dehogyis — ott messze, a híd mögött.— A Vltaván át vezető híd mögött?— Igen, a Kárroly—híd mögött — raccsolta.— S hol az édesanyád, bevásárolni ment?— Dehogyis, — rázta a fejét. — Édesanyám otthon van.— Te tehát egyedül vagy itt? Ki hozott téged ide? — faggattam a

kislányt.— Elszöktem, bácsi, — hencegett. — De nem szabad ezt

elárulnod.— Úgy, tehát elszöktél. Ez aztán szép dolog ... S ilyen messzire...

Gyere, hazavezetlek. Édesanyád bizonyára aggódik már.— Te tudod, hol lakom ? — csodálkozott a kislány. — Én magam

sem tudom ...— Én sem, de valahogy csak megtaláljuk. — Készségesen a

tenyerembe rejtette kezecskéjét és kiléptünk a napfényes térre.Hirtelenül szokatlan zúgást hallottam. Megálltam s egy ideig

hallgatóztam. A zúgás erősödött.— Ne félj, bácsi, csak repülőgépek — vigasztalt Évike, mikor

észrevette gondterhes arcomat.Megsimogattam, de nyugtalanságom egyre nőtt. A Szt. Miklós—székesegyház fölött felcsillant az első repülőgép —

s közvetlenül mögötte a legkülönbözőbb alakú repülőgépek sokasága takarta el a láthatárt.

— De hisz ezek nem a mi repülőgépeink, — kiáltottam. A kis Éva ijedtségében sírni kezdett.

Néhány pillanatig mereven néztem a furcsa rakéta—repülőgépeket, amelyek irányított lövedékek is lehettek.

— Prágát kiürítették, ellenség támadott meg minket, —sóhajtottam. — Atomtámadás! Azért oly elhagyott minden ház.

Egy pillanatra lábaim felmondták a szolgálatot. A szörnyű halált és az iszonyú kínokat elképzelve lábaim a földbe gyökereztek. A szívemet és torkomat a riadt félelem szorította össze.

Éva értetlenül nézett rám nagy, könnyes szemeivel és csendesen sírdogált.

Végre magamhoz tértem, ölembe kaptam a kislányt és az árkádsor alatt a legközelebbi házba futottam. Átrohantam egy sötét folyosón egy kis udvarra, ahol valószínűleg ritka vendég volt a napsugár. Az erkély alatt a sarokban rozsdás vasajtót pillantottam meg. Erélyesen kinyitottam és a zseblámpa fényénél gyorsan lefutottam a pincébe.

Ismét a föld alá megyek, akár a vakond, döbbentem rá. A kislány kiabálni kezdett:

— Haza akarok menni, a mamához, félek — s egész testét rázta a sírás.

Behúzódtam a leghátsó sarakba, ahol háttal a bejárat felé kuporodtam le és a tehetetlen kis test fölé hajoltam, hogy megvédjem a radioaktív sugárzás ellen.

Szörnyű percek vették kezdetüket, a legszörnyűbbek gyötrelmes életemben. Megátkoztam a háborús bűnösöket és mindazokat a tudósokat, akik az atombomba előállításába fogtak. Minden pillanatban vártam a robbantást. Megpróbáltam nem gondolni semmire, igyekeztem elhitetni magammal, hogy mindez csak álom vagy színielőadás, amely szerencsésen végződik majd. Teltek a percek, elmúlt egy óra. Évike hallgatott, mintha megnémult volna. Még mindig remegett és zokogott, bár nem értette, milyen veszély fenyeget bennünket.

Olykor úgy éreztem, hogy az értelmem felmondja a szolgálatot. Minden közömbös volt számomra. Ellenkezőleg, azt óhajtottam, hogy

bár megszűnnék érzékelni létemet, környezetemet. A kötényke alatt dobogó szívecske azonban hamarosan életre

ébresztett és megerősítette bennem a reményt. Már igen hosszú idő telhetett el és még mindig semmi; a repülőgépek hulláma csak áthömpölygött Prága felett, vigasztaltam magamat. Bizonyára más célpont fölé vitték a halál poklát Megkezdődött az emberiség utolsó háborúja ...

Fel akartam állni, ámde lábaim most sem akartak szót fogadni. Fejem szédült.

Éviké már nem sírdogált.— Miért félsz annyira? Miért hoztál engem a pincébe? — súgta a

fülembe, mintha félne, hogy más ne hallja meg.— Te ezt nem érted, nem tudod, mi a háború — válaszoltam

ugyancsak súgva. A gyermek csevegése mégis megnyugtatott, ismét józanul

kezdtem mérlegelni a helyzetet.— Várj itt. Évike, megnézem, mi történik odakint, — mondottam. —

Itt hagyom neked a meggyújtott zseblámpát, hogy ne félj. Mindjárt visszatérek.

Görcsösen megragadta a kabátujjamat.— Nem, nem, egyedül nem maradok itt, veled megyek — kiáltotta

kétségbeesetten. Tanácstalanul álltam. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy a bomba valahol Prága mögött robbanhatott fel és radioaktív sugárzással és porral fertőzhette meg a levegőt? Megérti-e, hogy magam akarom kitenni magamat ennek a veszélynek, hogy megmenthessem őt?

Másra fordítottam a beszélgetést, hogy elvonjam a figyelmét, Évike azonban nem engedett el.

Fél óra múlva végre döntöttem. Együtt megyünk fel. A kislányt betakartam kabátomba és lassan vittem őt felfelé a nedves lépcsőn.

A kőfalban levő ajtónál megtorpantam. Az udvarra vezetett. Kinyissam?

Igen, ki kell nyitnom, határoztam el hosszas töprengés után. Hisz ott lent éhen—szomjan halnánk...

A kis udvaron síri csend volt, csak lépteim bátortalan visszhangja hallatszott.

A Máltai—tér még mindig elhagyatott volt. Az égbolt elsötétedett. A Szt. Miklós—székesegyház toronyórája éppen a kilencet ütötte.

A Károly—híd felé kezdtem futni, de rövidesen annyira kifulladtam, hogy meg kellett pihennem. A Pegas börtönében való tartózkodás és a háború okozta rémület teljesen kimerítettek.

Csak most ébredtem tudatára, hogy már több órája semmit sem ettem. Sürgetően jelentkezett a szomjúság is. Valószínűleg lázam is volt.

Izgatott szívem és zavaros agyam azonban nem hagytak sokáig pihenni. A lehető leggyorsabban emberek közé kell jutnunk. Csak ők

menthetnek meg bennünket a pusztulástól... Tovább siettünk tehát, már a Károly—hídon jártunk. Sehol nyoma

sincs az életnek. A bukógát zúgása még jobban kihangsúlyozta a város holt csendjét...

A Karolínumnál ismét elakadt a lélegzetem. Évike is teljesen ki volt merülve. Éppen arról kesergett, hogy fáj a lába és szúrást érez az oldalában, amikor a Károly—utcából nevetés, örömteli emberi nevetés hangzott fel.

Az utca kanyarulatában fiúk és lányok csoportja jelent meg. Incselkedve sétáltak, a lányok gondtalanul kuncogtak. Úgy néztem rájuk, mint valami látomásra. Hosszú idő után ismét embereket Iátok együtt. Nevetésük lepett meg a legjobban. Nevethet-e valaki ily ostobán az emberiség történetének legszörnyűbb pillanataiban? Ezek a fiatalok bizonyára őrültek, ugyanúgy nem fogják fel a veszélyt, mint a kis Évike.

Nem, ez lehetetlen, űztem el magamtól az ostoba feltevést. Inkább én őrülhettem meg. Gyorsan levettem a leány fejéről a kabátomat és átvetettem a vállamon.

A vidám csoport gyorsan közeledett felénk, már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem tőlük, miért oly néptelen a Malá Strana s egyáltalán mi történik, az utolsó pillanatban azonban meggondoltam a dolgot.

A fiatalok elmellőztek bennünket s túlságosan figyelembe sem vettek.

A váratlan találkozás csak növelte zavaromat. Semmit sem értettem, semmit sem tudtam felfogni. A fő meglepetés azonban csak ezután következett...

Az Óváros szűk utcácskáin egyre sűrűbben találkoztunk össze gyalogjárókkal. Hiába kerestem annak magyarázatát, miért oly kihalt a Vltava bal partja, amikor a jobboldalon rendes kerékvágásban folyik az élet.

Az Óváros—téren Éviké némán haladt mellettem, a Celetná—utcán azonban hirtelen nyugtalankodni kezdett. Alig pillantotta meg a Prasná bráná—t, örömmel kiáltott fel:

— Bácsi, én már otthon vagyok, ott lakunk — mutatott egy házra. — Szervusz, — intett nekem kacéran köszöntésül s már futott is haza, csak úgy lengett a kis szoknyája.

— Szervusz, — ismételtem elgondolkozva. Sajnáltam, hogy el kellett búcsúznunk egymástól. A Malá Straná—n átélt súlyos percek valamiképpen közelebb hoztak minket egymáshoz. Helyesebben szólva megszerettem ezt a kékszemű, kedves gyermeket...

5. Idegen az otthonában

Áthaladtam a Prasná—brána alatt — aztán meredten álltam meg.

Az, amit megpillantottam, túlszárnyalta elbeszéléseim legcsapongóbb fantáziáit is.

A bank hűvös, józan épülete eltűnt. Helyén egy szokatlan stílusú új épület állott, amelyet festményeik és szobrok díszítettek. A bejárat felett neonfelírás világított: METRÓ. A mellette álló Slovansky dúm épülete is megváltoztatta arculatát.

Lehetséges ez? Hisz ez nem teremhetett itt egy éjszaka alatt... Csak most vettem észre, hogy az utcán sétálgató emberek furcsa

ruhákban járnak. S hasonló ruha van rajtam is! Ki adta nekem? Hogyan lehetséges, hogy ezt eddig nem vettem észre?

A Pegas által megzavart agyam nyilván beteges látomásokat rajzol ki recehártyámra. Megörültem, ehhez már nem fér kétség.

Elszántam magam egy kétségbeesett kísérletre: — Bocsásson meg, valóban Prágában vagyok? — kérdeztem

meg naivul az első embertől, akivel szembetalálkoztam.— Igen, Prágában van — válaszolta az illető fagyos nyugalommal.

Ostoba kérdésem egyébként nem lepte meg. Kínosan éreztem magam. (Ma már mindez inkább nevetségesnek

tűnik. Valóban nevetséges lehettem.) Zavarodottan tekintettem körül. Az egész Pfikopy utca a felismerhetetlenségig megváltozott. Az emberek álltak a járdákon — s mégis mindkét irányban mozogtak.

S hová tűntek a villamosok? A síneknek nyoma veszett... A rémület, félelem és megrendülés érzését a kíváncsiság váltotta

fel. Lehet, hogy mindez csak álom, de megéri, hogy átéljem. Erőszakkal leráztam magamról a szorongó hangulatot. Sőt el is

nevettem magam. Szinte nevelési roham fogott el. Felugrottam a mozgó járdára s bizony igyekeznem kellett, hogy hangos hahotába ne törjek ki. Egyszeriben minden nagyon nevetségesnek tűnt. Nyilván reakció volt ez a Malá Straná—n átélt borzalmakra...

A Vencel—téren átléptem egy másik járdára s mint valami vitorláshajó úsztam a .hihetetlenül megváltozott városon át.

— Jó napot, tanár úr, — köszöntött engem valaki a szembefutó járdáról. Zavartan néztem körül, az embercsoport azonban, ahonnan az üdvözlés hallatszott, már továbbsiklott, mint a hullám apály idején. Nyilván összetévesztettek valakivel...

A szokatlan közlekedési eszközön való utazás és átszállás hihetetlenül egyszerű volt. A jó újságírót azonban álmában sem hozhatják ki a sodrából, mondottam magamban jó adag büszkeséggel. Ezért azt az elképesztő tényt is, hogy a Vencel—tér pompás virágzó kertté változott, nyugalommal fogadtam. Érdekes, milyen könnyen megszokja az ember a jobbat!

Egy dolgot azonban sehogy sem értettem. Amikor elhagytam a Malá Straná—t, esteledett. Most viszont újból kivirradt s mindenütt sok fény volt, mint nappal.

A szilárd járdáról egy leány intett felém — s már mellettem is termett a mozgó járdasávon.

— Jó napot, tanár űr. Hogy van? — mosolygott rám kedvesen,— Nem vagyok tanár, — dadogtam zavartan.A leány meghökkent. Fürkészően nézett az arcomba.— Ön tréfál, tanár úr. A tanítványa vagyok. Marta Hornickova.— Bizonyára hasonmása vagyok az ön tanárának, — válaszoltam

bátortalanul.— Hasonmása? — kérdezte csodálkozva. — Akkor hát bocsásson

meg — tanár úr, — tette hozzá és leugrott a járdáról. Még hosszú ideig nézett utánam.

Nagyszerű, tanárnak adom ki magam, ötlött az eszembe, amikor a lány eltűnt a szemem elöl. Nyilván megtévesztésig hasonlítok az illetőhöz. A riporter kalandja a megálmodott világban tehát folytatódik ...

A professzor nyilván ismert személyiség, gondoltam, amikor röviddel ezután két további ember köszöntött. Ekkor azonban már — rendes tanárhoz méltóan — udvariasan viszonoztam a köszöntést.

Szent Vencel szobra előtt egy pillanatra megálltam. Úgyszólván furcsának tűnt, hogy ugyanaz a szobor áll itt, amelyet gyermekkorom óta ismerek.

A park másik végén ismeretlen anyagból készült mozgólépcső felvitt egy fedett teraszra, ahol néhány ember sétálgatott.

Időm sem volt körülnézni, s máris megállt előttem egy elegáns vagon, amely a függővasút kocsijához hasonlóan légi vágányokra volt függesztve.

— Légi metró — állapítottam meg nyomban és hosszabb töprengés nélkül beléptem a fényűzően berendezett „szivarba".

— A kocsiknak harminc másodperces késésük van — idegeskedett valaki hátul. A kocsi mintha csak értette volna, mozgásba jött. A sebesség észrevehetően növekedett. Homlokomat az ablakhoz szorítottam és figyeltem az alattam tovasuhanó várost.

Még néhány megálló a gyönyörű kertvárosban, aztán már messze Modfanyn túl siklottunk.

Kiléptem a kocsiból. A Vltava méltóságteljesen hömpölygött az erdőborította völgyben. Amint a kocsi eltávozott, megnyílt a kilátás a másik oldalra. A közeli domboldalakra pillantva elállt a lélegzetem. Szikrázó fehérséggel világítottak, mintha cukorral szórták volna be őket.

Hó! Nem fér hozzá kétség. A domboldalakon gyermekek ródliztak, most — nyár közepén ...

Feléjük kezdtem futni. Fagyos szél csapott az arcomba. Amikor elértem a hóborította dombhoz, kezemet belesüllyesztettem a lágy anyagba. Igazi hó volt. Meleg tenyeremen vízcseppek csillogtak…

* A város közepébe gyalogszerrel tértem vissza. Szükségem volt a

sétára, hogy kissé lehűtsem a fejem. A téli táj azonban lépésről

lépésre tavaszivá, majd nyárivá változott. Mi történt velem? Mindenáron haza kell jutnom, vagy legalább a

szerkesztőségbe. Ott talán felébredek ebből a bódult álomból... A Vltava felé vettem utamat, hogy könnyebben tájékozódhassam.

Máskülönben a megváltozott városban biztosan eltévedtem volna. A folyó tükre ezüstösen csillogott a lenyugvó nap sugaraiban.

Visszatérőben voltak a kirándulóhajók és motorcsónakok. Valahol a park mélyén zenekar játszott.

Olykor úgy tűnt, hogy mindezeket a felismerhetetlenségig megváltozott helyeket ismerem, hogy már többször jártam errefelé. Itt, az utcasarok mögött egy teraszokkal és erkélyekkel díszített palotának kell feltűnnie...

De mekkora volt a meglepetésem, amikor a feltételezett helyen valóban ott állt a palota, amelyet pedig azelőtt soha nem láttam! Súlyos lelki betegségbe — szkizofréniába — estem, ébredtem tudatára. E furcsa arculatú Prágát valahonnan ismerem — s mégis meglep engem, öntudathasadás, másképp nem tudom ezt megmagyarázni.

Mégis csak besötétedik, gondoltam. S ekkor a közelgő este hirtelen meghátrált a sugárzó nap előtt. Megdöbbenve pillantottam fel. Valóban — az égen egy új nap világított.

— Bizony várhattak volna még vele, — szakított ki gondolataimból egy apóka, aki éppen velem szemben állt meg. — Mint látom, önnek sem tetszik túlságosan ez az új nap. Fiatal koromban efféle furcsaságok nem voltak —s nem is hiányoztak. Ma a szerencsétlen atomlámpa miatt nem élvezhetünk ki egy igazi estét. Minden pillanatban kigyullad.

Megkönnyebbülten nevettem el magamat. Gyorsan beleéltem magam a professzor szerepébe.

— A haladás szükséges, apuskám, — mondottam higgadt hangon. — Az ön fiatalkorában egész Prágában gyalog kellett kutyagolni, vagy túlzsúfolt villamosokban szorongani. Ma futójárdán vagy légi metrón utazhatunk.

Az apóka legyintett a kezével. — Hagyjon békét ezekkel az újdonságokkal. Nem értem, hová rohannak a mai fiatalok. Atomvonattal egy óra alatt Bratislavában vannak — de mi hasznuk ebből? Arra sincs idejük, hogy valakivel nyugodtan elbeszélgessenek. S a futójárda? Semmi pénzért se lépnék rá, biztosan eltörném a lábam. No, isten önnel — búcsúzott el tőlem az öreg és folytatta esti sétáját.

6. A tanár úr szerepében

A ház amelyben laktam, a város másik végén állt. A város közepéig még hosszú volt az út — lábaim pedig lassan felmondták a

szolgálatot. A Nuselské—údolí szélén szerencsére egy furcsa közlekedési eszközre bukkantam. Az alacsony épület mögött „PN—NAGY KÖRÚT" felírású kis állomás húzódott még, előtte éppen ekkor állt meg egy kígyóhoz hasonló vonat. Beléptem a földi páternoszter végtelen láncának egyik kocsijába s vitettem magam a virágzó völgyön át.

A páternoszter—vonat csak olykor állt meg, nem voltak meghatározott állomásai. Lakásom közelében kiugrottam a vonatból, s hazafelé vettem az utamat. Keresztül—kasul bejártam az egész környéket, míg megtaláltam a házat, amelyben laktam. Minden megváltozott itt. Házunknak is új vakolata volt s a mesterséges nap fényében olyannak tűnt, mint egy frissen kicsomagolt karácsonyi ajándék. A házon belül további újdonságok fogadtak. A lépcsőket és a falakat mohaszerű műanyag borította. Csak az első emeleten figyeltem meg, hogy a lépcsőház belsejében modern felvonót szereltek fel.

Sajnos, több dolog változott meg, mint kívántam volna. Garszonlakásom ajtaján ugyanis fémtáblát fedeztem fel ezzel a felírással:

Karel JanovskyA magfizikai fakultás hallgatója

Dühösen csengetni kezdtem. Szilárdan el voltam tökélve, hogy a végsőkig harcolni fogok otthonomért. Lélekben szenvedélyesen birokra keltem azzal, aki kihasználta a Malá Straná—i balesetemet s szemtelenül beköltözött a lakásomba.

A diák azonban nem volt otthon. Felháborodva futottam ki a házból. Az utcán fújdogáló hűvös szél térített kissé magamhoz.

Hisz mindez csak álom, vigasztaltam magamat. De rövidesen újabb kétségek merültek fel:

Valóban álom ez? Saját lakásom elvesztése túlságosan kemény valóság; nehéz beleilleszteni egy fantasztikus álomba...

Elmegyek a szerkesztőségbe, döntöttem. Éjjeli szolgálatuk van, ott bizonyára megtudom, mi történt velem.

A városban újabb megrendülés ért: kiadóhivatalunk ódon épületét nem találtam meg. Helyén modern lakóház állt. Vele szemben egy gazdagon díszített pavilon magas oszlopain egy felirat azt jelezte, hogy valahol a belsejében nemzetközi pályaudvar van.

Lakásom nincs — aludni pedig álmomban is szeretnék, gondoltam. Személyazonossági igazolvány és pénz nélkül nem mehetek szállodába. Kialszom magam a pályaudvaron. Iszonyúan erőt vett rajtam a fáradtság.

Az oszlopsor alatt egy idősebb férfi futott hozzám. Simára borotvált arca barátságos mosolytól sugárzott. Megragadta a kezem.

— Gratulálok, kartárs, a Kiviben elért sikerért. Intézetünk büszke

önre. Mikor indul?— Még nem tudom, még nincs minden rendben, — válaszoltam

gondolkozás nélkül. Jómagam is csodálkoztam ezen. Mint látni, tökéletesen beleéltem magam a vélt professzor szerepébe.

— Hová utazik? Mint hallottam, elrepülése előtt szabadságot kapott...

— Londonba, — tréfáltam. A „kartárs" azonban nem ütközött meg ezen.

— Nos szerencsés utat — s főleg jó szelet antigraviplánja vitorláinak. Szurkolok önnek.

Nagy örömömre azonban még nem búcsúzott el. Részletesen elbeszélte nekem, mi minden történt az utóbbi időben az intézetben, ahol nézete szerint közösen dolgoztunk. Én csak némán bólogattam, hogy véletlenül el ne áruljam magam.

Ki tudja, meddig tartott volna ez a furcsa helyzet, ha nem szabadított volna ki belőle a várost besugárzó mesterséges nap. Egyszerre csak gyengülni kezdett a fénye, majd teljesen kialudt. Egyidejűleg kigyulladtak a utcai lámpák.

A „kartárs" órájára pillantott.— Lám, mennyit beszélek itt. Ha jól tudom, körülbelül harminc

perc múlva indul a vonatja. Nos — még egyszer — sok szerencsét és a viszontlátásra! — kiáltotta utánam a szomszédos járdáról, amely a város felé vitte őt.

Barátságosan üdvözletet intettem az ismeretlen ismerősnek és beléptem a pályaudvar csarnokába.

Ha London, akkor London, nevettem el magam. Gondolkozás nélkül ráléptem a mozgólépcsőre, amely felett

LONDON — NEW YORKfelirat világított. A lépcső mélyén a föld alá vitt le, egy pazar díszítésű peronra.

Magas üvegfal mögött óriási mozdony körvonalai látszottak. Kényelmes karosszékben, alacsony asztalkák mellett néhány utas várakozott.

A többi utas példája szerint én is helyet foglaltam az egyik fotelben s néhány pillanat múlva nyugodtan elszundítottam. A kimerültség legyőzött.

Nem aludtam sokáig. A peronra befutó vonat ébresztett fel. A kétemeletes kocsik inkább vidéki város utcáira emlékeztettek,

mint az ismert vasúti vagonokra. Az emberek kiszálltak és beszálltak — én pedig egyedül

maradtam a peronon.A vonatból kiugrott —egy csinos kék egyenruhás leány.— Szálljon fel, kérem, egy perc múlva indulunk — szólított

barátságosan. Már—már azt akartam mondani, hogy nincs jegyem, de gyorsan

meggondoltam a dolgot és ellenvetés nélkül szót fogadtam.

Az ajtó automatikusan bezárult mögöttem s az óriási vonat észrevétlenül mozgásba jött.

— Elvezetem a fülkéjébe? — vett ismét pártfogásba a leány. Kínzó várakozásban követtem őt, vajon hogyan végződik mindez. Áthaladtunk egy hosszú folyosón, majd egy szűk lépcsőn az első emeletre jutottunk fel. A leány kinyitotta a 42. számú ajtót és kedves mosollyal előre engedett.

De hisz ez nem vonatfülke, hanem fényűző szállodai lakosztály. Az asztalon kis képernyővel rendelkező telefonkészülék (videofon) volt, a helyiség sarkában ízléses televíziós szekrény állt.

Kíváncsian kinyitottam három ajtót, amelyek a szobából nyíltak. Az első a fürdőszobába vezetett, a második a hűtőhelyiségbe, amely gazdagon el volt látva ételekkel és italokkal, a harmadik pedig egy kis szalonba, amelyben néhány fotel állt egy kerek asztal körül. Virágállványok, egyszerű ízléses bútor, falba épített szekrények — s ágy, valóságos fejedelmi ágy. Meg egy pamlag ...

Ez utóbbira leheveredtem, s pár pillanat múlva már semmiről sem tudtam.

Bárhogy is végződik a dolog, lehet hogy ismét a normális életbe ébredek fel, ötlött át az agyamon, mielőtt végleg elnyomott az álom.

Hová megyek? — jutott eszembe, amikor hirtelen felébredtem s a leredőnyözött ablakra pillantottam, amelyen át néhány fénysáv hatolt be.

A fejem szörnyen fájt. Hogy jutott egyáltalán az eszembe, hogy vonaton utazom? Hol vagyok tulajdonképpen? S hogy kerültem ide?

Felhúztam az ablakredőnyt s csodálkozva figyeltem a gyorsan tovasuhanó havas tájat. A láthatár fölé egy nagy nap úszott fel.

Erőlködve próbáltam elrendezni gondolataimat. Igen — néhány nappal ezelőtt meglátogattam a titokzatos Pegast, aki földalatti laboratóriumában cudarul elkábított. Valamit tett az agyammal; egy furcsa világba ébredtem fel. Kihalt Malá Strana, a felismerhetetlenségig megváltozott Prága, professzor ... Kivi... graviplán.

Most pedig egy mesés atomvonaton ülök, amely London felé száguld.. .

A világot, amelyben most élek, nem rosszul gondolták ki. Csak kár, hogy ebben a nagyszerű világban hívatlan vendég vagyok. Ha majd felébredek bódulatomból, mindörökre elhagyom. Igazán kár ...

Ki kell használnom minden percet s alaposan meg kell ismernem, határoztam el. Még végig sem tekintettem a vonat berendezését, amely úgyszólván repülőgép sebességével szállított engem.

Beléptem a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a közelmúlt porát s főleg Pegas odújának szennyét.

Megnyitottam a melegvízcsapot, majd önkéntelenül egy nagy tükör felé fordultam.

Ijedségemben felkiáltottam. Hisz ez nem tükör! Ablak ez, amelyen

át egy ismeretlen ember néz be a fürdőszobába.Szemei kimeredtek s csodálkozva tatja el a száját. Most kezével végigsimítja néhánynapos szakállát. Ugyanakkor én

is ezt teszem ... Szívemet a torkomban éreztem lüktetni. Közelebb léptem a fényes

felülethez és óvatosan feléje nyúltam. Ugyanezt tette az ismeretlen férfi is.

Tehát mégis tükör előtt állok! De hisz ez nem én vagyok! Honnan ez az őszes haj, a sűrű ráncok homlokomon? Most már nem csodálkozom, hogy az emberek valami idős professzorral tévesztettek össze.

Istenem, mennyire megváltoztam e néhány nap alatt! Átkozott Pegas!

A vonalbeli lakosztály kényelmét gyorsan megszoktam. Rábukkantam a ruhaszekrényre is, ahol öltönyök függtek az utasok számára. Felvettem egy sétaruhát és körútra indultam a vonaton. Megtekintettem az éttermet és a játéktermet, egy ideig a moziban ültem.

Visszafelé menve megszólított az a lány, aki tegnap a vonatba tessékelt.

— Bocsásson meg, ön Hruda professzor?Hruda professzor ? — Igen, Hruda a nevem — válaszoltam zavaromban. — De nem

vagyok professzor ...— Tudom, most egy nagy találmányon dolgozik — mosolygott a

lány. — Az egész vonatban keresem. Prága hívta önt. Az Akadémia kéri, hogy szálljon ki Moszkvában. Sztolarov elvtárs vár ott önre. Fontos hírt kíván önnel tudatni.

— Ez a vonat nem Londonba megy? — kérdeztem meglepődve.— Ön Londonba akart menni? Ellenkező irányban utazik,

professzor úr, — döbbent meg a leány.— No nem baj, — vigasztaltam. — Tegnap kissé fáradt voltam. Ha

jól emlékszem, a vagonon London—New York felírást láttam ...A lány arca elkomorodott.— Az igaz, a vonat most Londonból Prágán, Moszkván és a Bering

—szoroson át New York—ba tart, talán megfeledkezett erről?— Nem baj. Moszkvában utoljára ötvenötben voltam. Szívesen

megnézem az első szputnyikok szülővárosát.Kétkedően mosolygott, tréfának vette szavaimat.— Tehát ne felejtse el, professzor úr: Moszkvában Sztolarov

elvtárs várja. A telefonjelentés szerint ítélve jól ismeri őt. 86 perc múlva ott vagyunk. Még elég ideje van. Kellemes utazást.

Visszatértem a szobámba. Az ablakhoz húztam a széket s mint valami fantasztikus filmet figyeltem a tovasuhanó tájat.

A hátam mögött búgni kezdett a videofon. Megnyomtam egy fehér gombot, mire a képernyőn megjelent egy ismerős arc. De hiába

igyekeztem megállapítani, honnan ismerem.— Örülök, hogy ismét látom, professzor úr, — szólalt meg a férfi.

— Már attól tartottunk, hogy az ellenlábasainkhoz cseppent. Két napja keressük. Hogyan jutott az eszébe világot utazni? Nekem persze ez mindegy, szabadsága van, de otthon nélkülözik önt. Hova siet annyira, hogy el sem búcsúzott a feleségétől és gyermekeitől? No, de az a fontos, hogy él és egészséges. Bukavában sürgősen szükség van önre. Bánt, hogy félbe kell szakítanom amúgy is rövid szabadságát.

— Történt talán valami? — tört ki belőlem, mintha testemből valaki más beszélt volna.

Semmi különös, Sztolarov mindent megmagyaráz önnek.— Az irattáskám — Prágában felejtettem a táskámat, — mondotta

ismét az a valaki bennem.— Valami fontos van benne? Hol hagyta? Magammal viszem

Bukavába.— Nem tudom, nem tudok visszaemlékezni — súgtam

zavarodottan.— Ha esetleg eszébe jut, hívjon fel. Most pedig bocsásson meg,

hogy már el kell búcsúznom. Indulásomig még sok a munkám. Kedves feleségének és gyermekeinek átadom üdvözletét, mindjárt felhívom őket, hogy ne aggódjanak.

Az arc elhomályosodott, a videofon elhallgatott. Még hosszú ideig néztem a készüléket s feszülten gondolkoztam.

Miért jutott az eszembe az az irattáska? Amikor Évával Pegashoz mentem, nem volt nálam táska. Illetve talán tévedek. Az irattáskában, abban a sárga táskában valami nagyon fontos, fontos, halálosan komoly dolog volt. De hol és mikor veszítettem el?

Mindez szörnyen zavaros. Benko feleségemről és gyerekekről beszélt. Honnan csöppentek ide? De valóban Benkonak nevezik azt az embert? Hogyan jutott eszembe ez a név?

Az ördög vigye el, úgy látszik, veszélyesen beleéltem magam annak a professzornak a szerepébe, akinek tartanak. De ha majd kiderül a csalás ...

Gondolataim kínzóan üldöztek, a fényűző szobát egyszeriben börtönnek éreztem. Az út hátralevő részét a játékteremben töltöttem. Hallgattam a vidám társaság beszélgetését — s csak közvetlenül Moszkva előtt ébredtem tudatára annak, hogy az utasok egész idő alatt angolul társalogtak. Én pedig tökéletesen értettem őket! Hogyan? Hisz én nem tudtam angolul...

Hasonló meglepetés várt rám a moszkvai pályaudvaron is. Oroszul világéletemben alig tudtam olvasni. Most pedig váratlanul valaki oroszul megszólított:

— Nem tudja, kérem, hogyan jutok el leggyorsabban a Mirnij prospekt—ra?

S én gondolkodás nélkül ugyancsak oroszul azt válaszoltam, hogy

idegen vagyok itt, bocsásson meg, érdeklődjék inkább a tájékoztató irodában.

Pegas veszélyes gonosztevő, az ilyen agybéli beavatkozások ellen azonban nincs semmi kifogásom ...

Csak lassan tértem magamhoz meglepetésemből. Visszatért a józan ítélőképességem és tovább játszottam szerepemet a kigondolt drámában.

Egy ideig fel-le jártam a pályaudvaron — feszülten vártam azzal a bizonyos Sztolarovval való találkozást. Mit mondok neki? Hogyan töltöm be szerepemet ebben a döntő pillanatban?

Sztolarov azonban nem jött. Nos, én pedig nem estem kétségbe, sőt megkönnyebbülve hagytam el a pályaudvart.

Sokáig kóboroltam a nagyszerűen kivilágított városban, majd megálltam egy hatalmas épület előtt, amelyen

A VILÁG DIÓHÉJBAN felírás díszelgett. A kíváncsiság bevitt. A barátságos szalonban egy mosolygó szőke

nő fogadott.— Milyen közvetítést kíván, — kérdezte.— Nem az egyetemi könyvtárban vagyok? — dadogtam

meglepetten: Tekintetében némi csodálkozás, de egyúttal megértés tükröződött.— Ha nem tévedek, már régen nem volt nálunk Moszkvában. Nos,

tudja, sok minden megváltozott az utolsó években: egyáltalán manapság minden gyorsan változik.

Ez az újdonság is csak mindössze két éves: televíziós közvetítés bárhonnan, tetszés szerint — magyarázta készségesen.

— Mondja meg, hogy a Földnek vagy a Holdnak melyik részét kívánja látni — s néhány perc múlva saját szemével figyelheti meg, mi történik ott.

— A Holdon is? — kérdeztem kételkedve.— Igen, a Holdon is. A holdbéli állomásokkal egész jó

összeköttetésünk van.— S láthatnám, mondjuk, mi történik például Prágában?— Ez valóban a legegyszerűbb dolog. Prágára igen sok látogatónk

kíváncsi. Az egész várost akarja látni, vagy bizonyos részét?— Legszívesebben a Malá Strana városrészt, a Vltaván túl. A leány egy fülkéhez vezetett, amelyben nagy vetítővászon s

néhány karosszék volt. Miközben leültünk, odaszólt valaki láthatatlannak:

— Kolejko, kérném Prágát, a Malá Straná—t... Köszönöm.— Én is Prágának ezt a részét szeretem legjobban — fordult ismét

felém. — Nagyszerű ötlet volt, hogy ezt a legősibb városrészt védett területnek nyilvánították.

Úgy érzem ott magam, mintha sok évtizeddel térnék vissza a múltba. Sajnos, egyes városok rohamos fejlődésük folytán elvesztették eredeti arculatukat. Ez pedig nagy kár. Prágában okosan

jártak el. A modern város a régi város szélén nőtt ki, eredeti központja azonban sértetlen maradt...

A vetítővásznon egyszerre megjelentek a Malá Strana jól ismert, girbe—görbe utcái — s a leány még mindig mesélt valamit. Úgy tűnt, hogy hangja valahonnan a távolból érkezik. A fejemben zúgást éreztem, mintha telefonközpontban ültem volna.

— A Malá Strana most védett terület, — gondolkodtam hangosan. — S lakik-e ott egyáltalán valaki, vagy Prága e része néptelen és hozzáférhetetlen?

— A házak ugyan üresek, de néhány épületet kivéve — a város e részét bármikor meg lehet látogatni. A lakásokat is. Századunk első felének stílusában vannak berendezve. Ott győződtem meg arról, milyen célszerűtlenül és egészségtelenül laktak akkoriban az emberek. S mennyit kellett gürcölniük az akkori háziasszonyoknak. Az egész város füst, korom és hamufelhőkben fulladozott, — mesélte a leány. — Ha be akartak fűteni, a pincébe kellett menniük szénért, képzelje ...

— Az elhagyott lakások rövidesen tönkremennek — vetettem ellen.

— Ugyan miért? — furcsállta a leány. — Automatikusan szellőztetik őket, szabályozzák a levegő nedvességét, a belső hőmérsékletet. A többiről pedig a védett terület dolgozói gondoskodnak. Nem is hinné, mily szeretettel gondozzák ezt az óriási, egyedülálló múzeumot.

Furcsa álom, töprengtem. Minden tökéletesen egybe van hangolva benne, minden célszerűen megszervezett. Sőt még azt a rejtélyt is egészen logikusan megindokolja, miért találtam üresen tegnap a Malá Straná—t.

De mit csinált ott Pegas? Az ő szerepét sehogy sem tudom beleilleszteni ebbe az álomba ...

Szorongás érzete fogott el. Magány után vágytam. Talán sikerül mindent elrendezni az agyamban ...

— Nem tudja véletlenül, mikor indul a legközelebbi vonat Prágába? — kérdeztem a lánytól.

— Amint látom, Prága valóban megigézte önt, — mosolyodott el. — Sietnie kell, a vonat két óra múlva indul.

Nem közvetlenül a pályaudvarra mentem. Magány utáni vágyamban felültem a függőpálya egyik kocsijába s egészen a végállomásra, a város szélére vitettem magam.

Furcsa síkságon találtam magamat, amelyet magas épületek lapos tetői hoztak létre. S ismét az volt az érzésem, hogy ezeket a helyeket ismerem, hogy egyszer már jártam itt...

Körülnéztem, hogyan juthatnák el a szabadba — de ebben a pillanatban valami berregni kezdett a fejem felett. A magasban egy gépkocsi úszott. Lassan süllyedt lefelé, aztán néhány lépésnyire tőlem földet ért. A kocsiból egy vállas, napbarnított arcú férfi ugrott ki.

Szívélyesen átölelt.— Már féltünk, hogy valami baja történt. Fő azonban, hogy

megtaláltam. Ne haragudjon, hogy nem vártam a pályaudvaron, kissé megkéstem. Hisz tudja: az ember azt sem tudja, hová ugorjon hamarább s aztán egyik dolog miatt lekési a másikat. Eh, ostobaságok. Hisz ismer engem.

Éppen a pályaudvarra tartok. Már attól féltem, hogy lekési a vonatot.

— Igaz, eszébe jutott már, hol felejtette azt az irattáskát? Benko említette a dolgot. Volt benne valami fontos? Ugyanis azonnal vissza kell térnünk Afrikába. Hallott már arról a szerencsétlenségről? Ne ijedjen meg, senkinek nem történt baja, de nagyon furcsa a dolog. Legalábbis elrontotta az amúgy is rövid szabadságunkat. Gyermekeimmel el akartam még látogatni a Hawai-szigetekre.

— Milyen szerencsétlenségről beszél? Semmiről sem tudok ... — mondottam mintegy álomban.

— Szerencsétlenség? Mit is beszélek? Semmiféle szerencsétlenség, csak valamilyen számítási hiba folytán ismét közbeavatkozott az a manó, amely már annyiszor tréfát űzött belőlünk. Hisz emlékszik például arra a léggejzírre, amely egész laboratóriumunkat szétvetette.

Elnevettem magam, anélkül, hogy megtudtam volna magyarázni, miért.

— Nem érzi talán jól magát? — ütközött meg hirtelen Sztolarov, mikor figyelmesebben végignézett.

— Ugyan, semmi bajom, csak nyugodtan folytassa. Mi történt tulajdonképpen Bukavában?

— Az ördög tudja, mit vitt véghez ismét az a manó, —bosszankodott Sztolarov. — A vasárnapra virradó éjszaka a

szerelőcsarnokban váratlanul pokoli robaj hallatszott.Midőn Mango és Van Hoot odafutottak, a mennyezetben egy

nyílás tátongott, mintha ágyúgolyó ütötte volna át.— Sejtettem! Előre nem látott árnyékolás, — csúszott ki a

számon. Egy pillanatra minden elsötétült a szemeim előtt. Szédülés fogott el. Milyen furcsa és veszélyes szerepet játszom most!

Sztolarov egyik kezével végigsimította őszülő haját, majd tnegvakarta a tarkóját.

— Ki tudja. Kezdetben mi is erre gondoltunk. A mennyezetben levő nyílás alatt azonban semmi nyomát sem találtuk annak, hogy hiányozna ott valami. A nyílás a csarnok jobb szárnyában keletkezett, amelyet — mint tudja, — nagyobb darabok szállítására engedtünk át. Eleinte Howardot gyanúsítottuk, hogy talán elfelejtett ott valamit, ő azonban határozottan tiltakozott — én pedig hiszek neki. Még soha sem hagyta el a csarnokot anélkül, hogy ne győződött volna meg, minden rendben van—e.

Ismét szédület fogott el.

— Én sejtettem... Az irattáskám... — suttogtam pillanatnyi felindulásomban.

— Indulunk? — szóltam aztán váratlan eréllyel, hogy véget vessek a kínos beszélgetésnek.

— Látja, most már ismét magára ismerek, professzor úr, —válaszolta megkönnyebbülve Sztolarov. — Mindig oly határozott volt

— s ez imponált nekem. Végül minden rejtély kiderül s aztán szívből nevetni fogunk a dolgon, amely annyira megijesztett bennünket.

Előzékenyen átkarolt és a kocsihoz vezetett. Egyszerre kellemes meleget kezdtem érezni a szívem táján. Csaknem elsírtam magam.

A turbinák felzúgtak s a repülő gépkocsi az ég felé emelt minket.— Hová megyünk? — kérdeztem fakó hangon.— Hová mennénk, a repülőtérre, — csodálkozott Sztolarov. —

Hisz ön döntött így. Vagy talán van még valami elintéznivalója Moszkvában?

Nemet intettem a fejemmel.— Már mindent elintéztem. A napsugaraktól beragyogott város eltűnt a láthatár mögött.

Alattunk havas táj húzódott. Mindketten hallgattunk. Sztolarov teljesen a kocsi irányításának

szentelte figyelmét, engem pedig nyugtalan gondolataim foglalkoztattak. Ugyan mi jutott az eszembe azzal az irattáskával? Milyen furcsa helyzetbe kerültem?

Gondolataim fáradtam szertefoszlottak s én rövidesen elaludtam. Csak az óriási repülőtéren a gigászi rakétarepülőgépek közepette ébredtem fel.

— Meg akarja szakítani az utat Prágában, hogy elbúcsúzhasson családjától, vagy közvetlenül Afrikába repülünk? — kérdezte Sztolarov. — Inkább közvetlenül, — válaszoltam gyorsan.

Villámgyorsan magam elé képzeltem ugyanis a kínos helyzetet — a feleségemmel és gyermekeimmel való találkozást, akik tulajdonképpen nem az enyémek. A professzor lakásán szerte foszlana a szerepem. A tudós felesége feltétlenül felismerné, hogy csak férje hasonmása vagyok. Hát még ha az igazi professzorral a saját lakásán találkoznék...

7. Kirándulás az ismeretlenbe

A rakétarepülőgép karcsú vonalú orra közvetlenül az izzó korong közepe felé vette irányát, mintha el akarná érni a Napot. A szembelevő ablakon át a sötét égboltról a sápadt Hold nézett ránk, úgy éreztem, kissé bosszúsan.

Közönyösen figyeltem a sárgás láthatárt, ahol a felhők enyhén hullámos övezetének szintje végződött. A repülőgép egyhangú berregése elbágyasztott.

— Az ördög vigye el, ez a világ mégis csak szép, — hallottam Sztolarov kissé rekedt hangját. — Mi még a régi iskolából származunk, professzor úr, és sok mindent átéltünk már. A fiatalok egyáltalán nincsenek tudatában annak, milyen életet, milyen lehetőségeket készítettünk elő számukra. Számukra minden magától értetődő. Nem is sejti, mennyire bosszant, mikor észreveszem, hogy gyermekeim is így veszik ezt. S ha látom, hogy valamit pajkosságból tönkretesznek, elrontanak, — mert állítólag mindenből elég van —, engem mintha az ördögök szurkálnának.

— Nem maga az oka ennek? — kérdeztem csipkedően, mint egy igazi középiskolai tanár. — A gyerekeket nem szabad elkényeztetni. Ha a gyereket nem neveljük arra, hogy saját munkájával hozzon létre valamit, bajosan fog értékelni bármit, s gyakran felnőtt korában sem alkot semmi rendes dolgot. De egyébként — ne vegye megjegyzéseimet túlságosan komolyan, nem vagyok pedagógus s a gyerekekkel nincs sok tapasztalatom.

— Hát Péter és Mihály fia? — nevette el magát Sztolarov szívélyesen. — Olyan fiúkat nevelt belőlük, hogy párjukat ritkítják. Néhány év múlva mindkettőnket zsebrevághatnak.

Péter és Mihály? Ezt a két nevet hosszasan ismételgettem magamban.

— Nézze csak, professzor úr. Nem első ízben repülök ezen a vonalon — fordította Sztolarov a beszélgetést más irányba. — S mégis minden alkalommal újból és újból lelkesednem kell afelett, amit lent látok. Gyakran a felhőkön át is átvilágít minden, mintha térképre lenne berajzolva: a Fekete— és a Kaspi—tengert összekötő alagút, a Níluson létesített duzzasztógátak s íme — a termékennyé tett Szahara.

Letekintettem. Valóban, mélyen alattunk a kék Nílus kanyargott. Partjain néhány híres piramis állt, mögöttük pedig, ameddig a szem ellátott, üdezöld pálmaerdők húzódtak.

Afrika felett, álmaim kontinense fölött repültünk. Hányszor repültem el gondolatban ezekre a helyekre, hányszor éltem át könyvek felett a rejtélyekkel övezett országokban izgalmas kalandokat. Verne, Schweiz, Parízek, Hanzelka és Zikmund — ők voltak azok a nagy varázslók, akik fiatal koromban a tam—tamok mágikus hangja mellett elröpítettek a fekete kontinensre.

A repülőgép érezhetően süllyedni kezdett. Alattunk őserdők, mezők és prérik suhantak el.

Hosszú leszállópályára ereszkedtünk le, amely egy nagy folyó mentén húzódott. A nap mint üdítő fürdőbe bukott alá a hullámzó vízbe. Talán sehol máshol nem nyugszik le nagyobb pompával, mint itt.

— Nem jeleztük jövetelünket, s mégis várnak bennünket, — mutatott Sztolarov meglepődve egy embercsoportra, amely a repülőtéren állt. — Kétségtelenül Mango műve ez. Ez a fickó varázsló,

hogy talán Párizzsal is képes lenne összeköttetést teremteni tam—tamja segítségével...

Kiléptünk a repülőgépből. A híd alatt várakozó, szívélyesen integető embercsoport a világifjúsági találkozó egyik falragaszát juttatta eszembe. Összesen öten voltak — s mindegyiknek más volt az arcszíne. A nemzetek és fajok közti barátság élő példaképe ...

A lépcsőkön lefelé haladva bizony félelem fogott el. Vajon felismerik—e, hogy nem vagyok az igazi professzor?

Hirtelen egy izmos néger ragadott meg, aki a híres Robeson énekesre emlékeztetett s mint játéklabdát a magasba emelt. Aztán könnyedén a betonfelületre állított.

— Már féltem, hogy elveszett, professzor úr, — csillogtak fehér fogai. — Mozgósítottam egész Európát, megtalálnák önt akár a Mont Blanck csúcsán is, — nevetett boldogan.

— Jól tudtam, hogy a maga munkája ez, Mango, — szólalt meg Sztolarov is. — Hogyan állapította meg, hogy már ma érkezünk? Jómagam még reggel sem tudtam.

Mango szájára tette a mutatóujját.— Psszt, ez az őserdő titka. Beszálltunk egy nyitott gépkocsiba. Pár pillanattal később már

egzotikus vidéken át száguldottunk az ismeretlenbe. Általános dolgokról beszélgettünk, amelyek nem érdemesek feljegyzésre. Én különben is kerültem a beszélgetést. Minden figyelmemet társaim kikérdezgetésére fordítottam. Bár a vesztembe rohantam — hisz ezeknek az embereknek hamarosan le kell leplezniük alakoskodásomat, — csodálatosképpen teljesen nyugodt voltam.

A megfigyelés eredménye az volt, hogy újabb elkeseredett harc indult meg kíváncsi és a tapasztalt énem között. Ismerem ezeket az embereket vagy nem ismerem? Úgy tűnik, hogy ismerem őket s nevük sem idegen számomra. Sőt tudom azt is, hogy Changgal tegeződöm. De mikor és hol találkoztam vele? S honnan ismerem a többit?

Rövidesen besötétedett. A gépkocsi fényszórói fantasztikus alakokat és színeket kölcsönöztek a tájnak, úgyhogy valószínűleg a tűző afrikai nap is elsápadt volna az irigységtől.

8. Énemet keresem

Egy pálmaerdőbe érkezve ismét kínzó nyugtalanság lett rajtam úrrá. Sejtettem, hogy valahol itt az erdő mögött van utunk célja. Lehet, hogy ott következik be a katasztrófa...

Elsuhantak fejünk felett az utolsó pálmalevelek, s mi egy széles kapun át egy udvarszerű térre futottunk be, amelyet patkóalakú épület vett körül.

Az épületre tekintve, amelynek tetején néhány helikopter állt, ismét megszédültem.

— Hisz te valóban az a tanár vagy, akit játszol s akinek tartanak, — mondotta az a másik, tapasztaltabb énem.

— Hisz ez a gravitáció és ellenanyag kutatására szolgáló intézet, amely az én közreműködésemmel Egyenlítői Afrikában épült, — folytatta kérlelhetetlenül az az ismeretlen énem. — Emlékezz csak jól vissza! Azok a nagy ablakok a patkó közepén a szerelőcsarnoknak biztosítanak világosságot, ahol kartársaiddal nemrégiben befejezted az antigraviplán építését. Ott laksz az őserdő szélén egy faházban — Mangoval együtt. Az a ferdeszemű Chang keltette fel benned a gondolatot, hogy ellenanyag segítségével győzd le a gravitációt.

A másik, óvatosabb énem ellenkezett:— Túlságosan hatása alá kerülsz az autoszuggesztiónak, rossz

riporter lennél. Alighogy kiléptem a gépkocsiból, a professzor lett úrrá bennem.

Oda volt minden kétség. Sőt a Pegasszal kapcsolatos gyötrelmek is kellemetlen álomként fakultak el agyamban.

Most egyszeriben minden világos volt számomra. A helyzet megváltozott. Az állandóan mosolygó nap, a gondos Cheng, a kitartó ausztráliai Van Hoot, a harcos izlandi Gretti s a gyakorlati érzékű amerikai Borelly — hisz ezek mind régi ismerőseim, akikkel nem egy harcot nyertünk meg és vesztettünk el a tudományos kutatómunkában.

Igen, valóban professzor vagyok! Ismerem ezt a férfit is, aki az intézet bejáratánál fogad bennünket. Orlov akadémikus!

— Mit csinál a manónk? — kérdeztem a magas férfitől.— Mango még nem mondta el? — furcsállta Orlov. — Tegnap

éjjel nyomára akadt a gonosz tréfacsinálónak. A szerelőcsarnok mennyezetében tátongó nyílás rejtélye egészen

egyszerű magyarázatot nyert. Az ellenanyagot tartalmazó egyik elemen, amely a csarnok sarkában volt elhelyezve, meglazult egy novodur—lemez. Minthogy árnyékolt gravitációs térben volt, elvesztette súlyát s a röpítőerő hatására kirepült a térbe.

De miért nem repült egyenesen felfelé, hanem ferdén a csarnokon át? Cheng erre is megtalálta a kielégítő magyarázatot: ez részben a Föld forgásának befolyása, másrészt pedig a lemez — akárcsak a lövedék a puskacsőben — a legkönnyebb utat találta meg két erőtér — az antigravitációs és a gravitációs tér között.

Mindez logikusnak tűnt, én azonban nem voltam megelégedve a magyarázattal, — magam sem tudtam tulajdonképpen, miért. Egy furcsa sejtés azt súgta nekem, hogy a szófogadatlan lemez óvó jel, veszélyre figyelmeztet, amely nagyszerű tervünket fenyegeti.

De miért? Hisz az antigraviplán tökéletes modellje meglepő pontossággal szót fogadott minden parancsunknak ...

Ismét eszembe jutott az irattáskám... A heves fejfájás váratlanul újból eszembe juttatta a legutóbbi napok izgalmas eseményeit. A lábaim leroskadtak s belezuhantam egy székbe, amelyet hirtelenében

Mango tolt álam. Remegő kézzel dörzsöltem a halántékomat. — Mi a baja, Gonzik, — ijedt meg Orlov. (A Honza név kiejtése

mindig nehézségeket okozott neki.)Mango verejtékező homlokomra szorította a kezét.— Láza van, azonnal le kell feküdnie, — döntött erélyesen.Mihelyt lefektettek, megszűntem professzor lenni.— Az ördögbe is, egy tudományos folyóirat szerkesztője vagyok,

mindez csak lázálom — töprengtem. Három—négy nappal ezelőtt a Károly—hídon találkoztam Évával, aztán meglátogattam Pegas doktort. Földalatti laboratóriumában elkábított — s mikor magamhoz tértem bódulatomból, ő már halott volt. Vagy talán csak színlelte a halált, mert egy órával később eltűnt. A néptelen Malá Straná—ból aztán egyszeriben a jövő fantasztikus Prágájába jutottam, majd Moszkvába, s végül ide, Egyenlítői Afrikába. Néhány pillanattal ezelőtt még professzornak éreztem magamat, sőt mi több, mindent értettem, ami a kutatóintézetben történik. Hogyan lehetséges ez? Hogyan keveredtem bele ebbe a furcsa drámába?

Reggel napsugarak ragyogása ébresztett fel.— Jó reggelt, professzor úr! Hogy aludta ki magát? — üdvözölt

Mango, aki éppen ekkor lépett be a helyiségbe. Késtem a válasszal. Fejem még nem tisztult ki teljesen.— Mi történt velem tulajdonképpen? — kérdeztem bizonytalanul.— Tegnap rosszullét fogta el a laboratóriumban. Lázas volt s kissé

szabadjára engedte a fantáziáját. Úgy tűnt önnek, hogy nem ismer engem. Eleinte tréfának vettem a dolgot, amikor azonban komoly arccal azt kezdte bizonygatni, hogy szerkesztő és nem professzor s hogy az 1957. évet írjuk, rájöttem, hogy valóban félrebeszél. Az orvos is igazolta ezt. Először úgy vélte, hogy napszúrást kapott. Alapos kivizsgálás után azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy a láz oka egy könnyebb idegsokk.

Egy órával ezelőtt beszéltem kedves feleségével: az orvos nézetét igazolta. Mindez annak az eredménye, hogy nem kíméli magát, professzor úr. Mindig attól fél, hogy valamit elmulaszt — s ez a vége a dolognak. Azt a manót is, amely átlőtte a tetőt, túlságosan a szívére vette. Most már igazán bánt, hogy megszakítottuk a szabadságát.

De, amint látom, már jobban érzi magát. Ha kissé felüdül, haza kell térnie s folytatnia kell szabadságát, így rendelte el Orlov. A főpróbát csak azután kezdjük meg, ha teljesen felépül. Kedves felesége és gyermekei pedig már nagyon várják ...

— De hisz nincs semmi bajom, nincs szükségem szabadságra, — tiltakoztam határozottan, arra gondolva, hogy találkoznom kell a családdal, amelyet egyáltalán nem ismerek.

A szobába Benko lépett be, az atomvonatban a képernyőn szereplő férfi.

Szlovákul szólt hozzám. — Ki van merülve, professzor úr s ez csak megnehezítené próbarepülésünket. Orlovnak igaza van; az

indulásig új erőt kell szereznie. A kísérleteket később valósítjuk meg. Hogy el ne felejtsem, magammal hoztam azt az irattáskát, amelyet

ön emlegetett. Nem veszítette el, otthon felejtette a dolgozóasztalán. Gyorsan kinyitottam a táskát és tartalmát kiszórtam az ágyra. Nem

volt benne sok dolog: néhány fénykép és a prágai Malá Strana összehajtott térképe.

Reménytelenül még egyszer végignéztem a táska minden részét, de semmi mást sem találtam benne. Emiatt gyötrődtem hát?

Figyelmesen nézegettem a fényképeket. Játszadozó gyermekek voltak rajta.

— Fiai már csecsemőkorukban világraszóló gyerekek voltak, — jegyezte meg Benko, aki mögöttem állt s velem együtt nézte a fényképeket. — Saját felvételei?

Bólintottam. Miért komplikáljam a helyzetet?— Valóban a te gyermekeid ezek? — suttogta nekem a másik

énem .— Vagy megfeledkeztél már arról, milyenek voltak tíz évvel ezelőtt?

* Lassan ismét beleéltem magam a professzor szerepébe. Mango

persze néhány napig nem engedett a laboratóriumba. Minden lehető módon arra törekedett, hogy más gondolatokat ébresszen bennem. Rövidebb kirándulásokat tettünk az őserdőbe és többször meglátogattuk a helyi védett terület gondnokát, aki arra ügyelt, hogy az afrikai természet eredeti sértetlen állapotában maradjon meg.

Egy szép napon Mango az akadémikus utasítására rakétarepülőgépbe ültetett s még mielőtt magamhoz tértem volna meglepetésemből, Prágában voltunk.

— Otthon még nem várják, nagy lesz a meglepetés.Szándékosan azt üzentem nekik, hogy csak holnap érkezünk, —

vigyorgott Mango. Bizony furcsán éreztem magamat. A félelem és a vágy érzete

hevesen váltakozott bennem.— Bújjon el, én becsengetek — hadd legyen tökéletes a

meglepetés, — javasolta Mango a lakás bejárata előtt.— Csodálkozom, miért nem tetszik az ötletem, — mondotta

csalódottan, mikor látta, hogy csaknem kővémeredten állok ott. Becsengetett. Az ajtó kinyílt s én megdöbbenve meresztettem ki a

szemem. Éva állt előttem. Éva, a műépítész—mérnöknő, aki isten tudja, mennyi ideig várt rám a kis eszpresszóban, összeölelkeztünk és hosszú ideig a meghatódástól szóhoz sem jutottunk. Mango valamit dörmögött, majd tapintatosan eltávozott.

— Nem is tudom, hogyan rettegtem miattad, — tört ki végül Évából, miután bevezetett a lakásba. A szobában mindketten leültünk. Éva a maga tenyerébe vette az arcomat s figyelmesen fürkészett.

— Rendben vagy már? — kérdezte gondterhelt arccal. Csak most

figyeltem meg, hogy velem együtt Éva is megöregedett. Még most is szép volt ugyan, de már nem az a fiatal lány, akivel a Károly—hídon találkoztam. Megváltozott, sőt fekete hajában is itt—ott ezüstös szálak csillogtak.

9. A halotti maszk

A napló több mint egy hónapig elhagyatottan feküdt. Már nem is reméltem, hogy még visszatérek hozzá. Azokban a napokban, amikor tollal a kezemben az Évával való találkozásomra emlékeztem vissza, graviplánunk előtt megjelent a halál rémítő maszkja — szivárványszínű fénylő fátyolba burkolva. Váratlanul tűnt elő egy nagy, vad színezetű csillagködből a Nyilas csillagképben. Vagy talán eddig elkerülte a figyelmünket?

Elsőnek Mango pillantotta meg. Amikor figyelmeztett rá, megijedtem, hogy visszatért az idegsokkja, amelyet szerencsére már legyőzött. De miután figyelmesebben szemügyre vettem a furcsa alakulatot, hátamon végigborzongott a hideg. A lilás—vörös ködök borsózöld szélei hihetetlenül élethűen alakították ki egy emberi koponya körvonalait, amely mintha esküvői fátyol mögött rejtőzött volna. A sötét szemüregekben néhány narancssárga és kékes csillag fénylett.

A maszk lassacskán nagyobbodott — kiszámíthatatlan sebességgel zuhantunk pontosan a közepe felé.

A köd alakjánál is jobban rémített bennünket annak tudata, hogy a furcsa alakú köd tüzesen izzik s nekünk tehetetlenül kell várnunk, ínig lefékezhetetlen kozmikus bárkánk a pusztulásba zúdít minket. Számításaink szerint ennek legkésőbb egy hónap múlva be kellett következnie.

A teleszkóp nagy képernyőin vizsgáltuk az izzó köd összetételét. Tömege ugyan jelentéktelen volt, ámde óriási sebességünk mellett úgy elégünk benne, mint a hulló meteorit.

Mango ismételten számolgatta a pontos irányt és a sebességet, de mindhiába. A kibernetikai gép minduntalan hihetetlen értékeket szolgáltatott, amelyek sehogy sem voltak összhangban eddigi ismereteinkkel.

A „Halotti Köd" — amint a felfedező jogán elneveztük — egyre nőtt és tágult, majd teljesen eltakarta előlünk a látómezőt. Minél közelebb értünk hozzá, annál inkább elveszítette eredeti kísérteties alakját. A halál maszkja szertefoszlott, mint a rosszul beállított kép a vetítővásznon.

Csak a két szemüreg maradt meg. Amíg az ember földet érez a lába alatt, bár csak a kozmikus bárka

padlója legyen is ez, biztonságban érzi magát. Egy pillanatig sem gondoltunk a halálra. Minden időnket — s túlságosan sok is volt

belőle — tudományos megfigyeléseknek, méréseknek, elemzéseknek szenteltük.

— Egyedülálló alkalmunk van, hogy közelebbről szemügyre vegyük a csillagködöt, — ujjongott Vaszja. — Kinek lesz ismét lehetősége erre? — A tudós lelkesedése mögött azonban visszhangként a kétségbeesés hangja hallatszott.

Mi azonban nem hallottuk, nem akartuk hallani. Mango türelmesen sugározta a Föld irányában kutatásunk

eredményeit, noha régen elvesztettük már a reményt, hogy hangunkat meghallja valaki.

A válságos hónap a vége felé közeledett. Mango készülékei egy újabb tényt jegyeztek fel: a fénylő köd mögött egy óriási sötét test rejtőzik. Ezt jelezte egymástól függetlenül valamennyi graviméterünk. A tévedés ki volt zárva.

Mango felállt a készülékek mellől és megtántorodott. Hozzáugrottunk, hogy segítségére legyünk, de ő védekezett.

— Ez semmi, csak kissé megszédültem. — Arca felragyogott, szemei és fogai fehéren villogtak.

— Meg vagyunk mentve — egyelőre, — suttogta megkönnyebbülten. — A sötét csillagot észrevette már „Bumerángunk" is, elvtársak. Már befolyása alá került. Nem szívesen találkozna vele össze, s ezért igyekszik kitérni előle. Eltértünk pályánkról, barátaim. Nézzék csak, — húzott minket a készülékekhez — most éppen a halotti fej szemüregének közepébe repülünk. Átrepülünk a szemüregen, — hangsúlyozta mintha attól félt volna, hogy nem értjük jól.

Ereinkben mintha új, melegítő erő áradt volna szét.

* A ködöt szerencsésen átszeltük. Olyan elragadó kép volt ez, hogy

megért minden kockázatot. A tintafekete égbolt fokozatosan vörössé, majd kékké változott, aztán gyűrűszerű, fénylő köd zárt körül bennünket, amely olyan finoman remegett, mint a felhők a viharban.

Fokozatosan eltűntek a csillagok, majd egy nagy sötét kör alakult ki, amely elárulta a láthatatlan csillag alakját. Számításaink szerint körülbelül olyan távolságban kellett mellőznünk, amilyenben a Föld kering a Nap körül.

A csillagászati televíziós készülék képernyője rövidesen elárulta, hogy nem kialudt bolygóról, hanem izzó napról van szó. Ismeretlen okokból sötét burok fedte, amely a felolvasztott acélon úszó salakra emlékeztetett. A burok repedésein és nyílásain át fénylett az izzó mag.

A fényspektrum vizsgálata újabb meglepetéssel szolgált. A nap közvetlen közelében két nagy bolygó keringett. Úgy tűnt, hogy az egyik úgyszólván érinti az óriási gömböt. Közeledett a katasztrófa. Éppen akkor következett be, amikor mellőztük a furcsa csillagot. A bolygó a felszínére zuhant, átszakította a sötét kérget és fülsiketítő

robaj kíséretében eltűnt a csillag izzó belsejében. A másik bolygó is vesztébe rohant. Egyre gyorsabban és

közelebb keringett sírja körül, majd végül elmerült annak tüzében. A robbanás után a csillag többször széthúzódott és összehúzódott lüktető szív gyanánt. Aztán váratlanul láng csapott fel belőle, amely megvakított minket.

A csillag felrobbant. A robbanás közben kivetett izzó anyagdarabok látszólag lassan

távolodtak az izzó pokoltól. A valóságban azonban másodpercenként több száz kilométer volt a sebességük.

— Ha a csillag sugarai elérnek Földünkre, a csillagászok újabb novát jegyeznek fel, — jegyezte meg elgondolkodva Vaszja. — Ha tudnák, hogy ily közel vagyunk ehhez a csodához ... Sokan bizonyára irigyelnének minket...

— Természetesen nekünk pokoli szerencsénk van, — jegyeztem meg csak azért, hogy elűzzem azt a szorongó érzést, amely a Föld említese miatt fogott el bennünket.

Egy pillanatra ismét összeszorította szívünket a végtelentől való rémület...

— Igen, szerencsénk van — s mindjárt kettős szerencsénk, — szólalt meg hosszabb hallgatás után Mango.

Mosolyt kényszerített az arcára. — Képzeljék el, hogyan végződött volna a dolog, ha a csillag valamivel hamarább rendezi meg ezt a tűzijátékot, amikor még hatótávolságában voltunk. Feltétlenül kényelmesebb spektroszkópon át figyelni a tüzet, mint saját kezünket dugni bele...

A tudományos világban már megvan az a jó szokás, hogy az újonnan felfedezett és megállapított tényekből új elméletek, új tudományos feltevések születnek, amelyek segítik a tudósokat a további kutatásban. Mi is arra törekszünk, hogy valamiképpen megmagyarázzuk a sötét csillag katasztrófáját.

Néhány napig vitatkoztunk és találgattunk, végül elfogadtuk Vaszja elméletét: A világmindenség lüktet. A nagy izzó testek — a csillagok — a térbe vetik ki anyagukat. Ebből az anyagból alakulnak ki a bolygók és a naprendszerek más részei. Bizonyos idő múlva — a világegyetem eddig meg nem állapított törvénye alapján — a kivetett anyag visszatér a napba. Ez bizonyos túlterhelést okoz; a termonukleáris folyamat túllép egy bizonyos kritikus pontot. Ennek eredménye egy új robbanás és további bolygók kialakulása.

— Nem ugyanez megy végbe nagyobb méretekben is? — tette fel váratlanul a kérdést Mango. — Könnyen lehetséges, hogy hasonló módon lüktet a Tejút egész csillagrendszere is. A körülöttünk fénylő összes csillag talán visszatér a Galaxis szívébe, amely felrobban s új csillagokat s új világokat hoz létre. Ilyen a végtelenség pulzusa.

Lám, mily nagyszerű feladat előtt állunk! Hitelesítsük ezt a nagyszerű elméletet, barátaim! Senki másnak nincs ilyen lehetősége...

10. Pegas veresége

Vaszjának a világmindenség alapvető törvényszerűségére vonatkozó elmélete érdeméből egy időre megfeledkeztünk mindennapi gondjainkról, sőt arról a tényről is, hogy óriási sebességgel távolodunk szülő Földünktől s egy szemernyi reményünk sincs a visszatérésre. Kizárólag tudományos munkánkra gondolunk. Mérjük a csillagok mozgását, vizsgáljuk a ködök eredetét és összetételét, amelyek úgyszólván kéznyújtásnyira vannak tőlünk. S egyúttal szünet nélkül tanulmányozzuk a Galaxis közepét, amely még mindig sötét ködök átlátszatlan fátyla mögé rejtőzik.

Csak a pihenés perceiben — naplóm írása közben — gondolok szerencsétlen sorsunkra. Szüntelenül gyötör egy érzés, hogy ismerem a receptet, amelynek segítségével kiküszöbölhetnénk a tragikus hibát, amely bennünket akaratunk ellenére a végtelen kozmoszba vetett.

Már nyomra bukkantam. A leírt sorok átolvasása után tudatára ébredtem annak, hogy a megoldás titka abban az irattáskában volt elrejtve, amelyet idegsokkom idején gyakran emlegettem.

Az irattáskámban azonban csak gyermekeim fényképei voltak... Igen, már világos a dolog. A számítást, amely idejében leleplezte

a hibát a graviplán elrendezésében és kapacitásában, a fényképek hátsó oldalára írtam. Emlékszem, hogy hirtelenjében nem akadt más papír a kezem ügyébe. De hát miért nem vizsgáltam meg akkor Afrikában a fényképek hátoldalát!? Átkozott Pegas!

Miféle hiba lehetett az? Mit jegyeztem fel tulajdonképpen a fényképekre?

Nem maradt más hátra, mint hogy ismét türelmesen visszatérjek a múltba és lépésről lépésre próbáljam kibogozni a csomót. Vissza kell térnem azokra a helyekre, ahol a hibát annak idején felfedeztem ...

Hol is szakadt félbe elbeszélésem? Igen, már tudom. Afrikából hazaküldtek Évához, hogy elutazásunk

előtt búcsúzzak el. Mango kísért el utamon — aztán tapintatosan eltávozott.

A Pegas odújában ért szerencsétlenség óta első ízben láttam. Feleségem arcába tekintve úgy tűnt, mintha az átlátszatlan ködön

napfény deregene át.— Szerkesztő vagy professzor vagyok? — mosolyodtam el...— Sejtettem, — ijedt meg Éva. — Mi is jutott eszedbe, visszatérni

abba a szerencsétlen házba a Két gerlicéhez? Kétségtelenül Péter ötlete volt ez, azé a javíthatatlan csirkefogóé.

— Ne félj, Éva, derengeni kezd előttem. Csak egy dolgot nem értek még: Hogyan jutottam oda tulajdonképpen?

— Hadd magyarázza ezt meg neked Péter; már megkapta érte a magáét. Rövidesen haza kell térniük. Mihállyal ment ki játszani a

parkba.— Péter nem tehet semmiről, — mentegettem a fiút.— Úgy gondolom, teljesen törvényszerűen tértem oda vissza,

öntudatlanul is visszamentem Pegashoz valamiért, amitől megfosztott engem: az emlékezőtehetségemért. Hisz tudod, hosszú éveken át mennyire bántott az, hogy gyermekkortól és múlttól megfosztott ember vagyok — hogy életemet az 1957. évig homály fedi. Nem sejtettem persze, hogy Pegas visszaadja nekem a múltat, egyúttal azonban megfoszt a jelentől. Nem sok hiányzott — s most ismét nem ismernélek meg téged, mint ahogy nem ismertelek meg akkor, amikor Pegastól távoztam. Szerencsére Pegasnak ez alkalommal nem sikerült a dolog.

— Ettől féltem a legjobban. El sem tudod képzelni, hogyan éreztem magam, amikor a megrémült fiúk haza futottak azzal, hogy kimondott tilalmam ellenére elvezettek a „Két gerlicéhez" nevű házba s hogy egyszerre eltűntél a szemük elől. Elegem volt egy szerencsétlenségből — most pedig évek múlva ugyanazon a helyen egy másik — s ugyanolyan titokzatos eltűnés.

Tulajdonképpen mindennek én magam voltam az oka. Mint tudod, a fiúknak gyakran mesélek a munkámról. Nemrégiben a védett területen dolgozó munkatársaim tudattak, hogy Dientzenhofer házában a Nostic—utcában ismeretlen földalatti folyosót fedeztek fel. Előzetes vizsgálat szerint a folyosó Dientzenhofer idejéből származik, a váratlanul előtűnt nyílástól mintegy húsz méternyire be van falazva, ez a fal azonban sokkal későbbi időben készült, mintegy harminc évvel ezelőtt.

Ez meglepett engem. Éppen abban a házban történt ugyanis, hogy egészségesen beléptél, majd később megbénult emlékezettel jöttél ki.

Ma már elárulhatom neked: doktor Kfizeket, vagyis Pegast már akkor gyanúsítottam, amikor a ház elé vezetett, miután már két órája türelmetlenül vártam rád. Sajnálattal tudatta velem, hogy valószínűleg valamilyen lelki betegség tört ki rajtad. Pegas állítása szerint beszélgetés közben hirtelenül elájultál. Hogy nyilván megpattant valamilyen hajszálér az agyadban, mert magadhoz térve állítólag szörnyen csodálkoztál, hol vagy s mit csinálsz ott tulajdonképpen. Ebben az egy dologban igazat mondott Pegas, mert rám is mint teljesen ismeretlen valakire néztél s szüntelenül ismételted: „Ki vagyok tulajdonképpen, mit tettetek velem, emberek?"

Kértem a biztonsági szerveket, vizsgálják ki, mit tett veled Pegas. A kihallgatások eredménytelenek voltak, ezért nyugton hagyták Pegast. Az orvosok sem állapították meg emlékezőtehetséged elvesztésének valódi okát.

A szanatóriumból egészségesen tértél vissza, bár ott sem adták vissza emlékezőtehetségedet — s így lassan megfeledkeztem Pegasról.

Ma már megérted azt is, miért nem akartam eljárni veled a Malá Strana—i védett városrészbe.

A titkos folyosó felfedezése a Dientzenhofer—házban ismét emlékezetembe idézte Pegast s a szerencsétlenséget, amely az ő lakásán történt. Nincs-e a folyosó s főleg az aránylag újkeletű válaszfal valamilyen összefüggésben az 1957. évi eseményekkel?

Elrendeltem, hogy gondosan készítsék elő a gyanús helyek átvizsgálását s egy nappal az akció megkezdése előtt beszéltem a fiúknak a titkos folyosó felfedezéséről. A Pegasszal kapcsolatos eseményekről természetesen nem szóltam nekik, a gyerekeknek sejtelmük sincs erről.

S most képzeld el, mennyire megdöbbentem, amikor a fiúk elmondták, hogyan indultatok el titokban a Nostic—utcába, hogy magatok átkutassátok a folyosót, hogyan ereszkedtetek le létrán, hogyan ástatok utat magatoknak a falon át, majd behatoltatok yalami laboratóriumba, ahol egy halott emberre bukkantatok.

Mint valami kinyilatkoztatást hallgattam Éva szavait, ő volt tulajdonképpen az a nap, amely szétoszlatta a ködöket agyamban.

— Igen, már emlékszem, most már minden világos előttem, — szóltam örömmel, mintha régóta keresett kincset fedeztem volna fel. — A halott férfi a föld alatt bizony alaposan megrémített bennünket. Olykor úgy tűnt, hogy nem egészen halott, csupán alszik. Mikor azt vizsgáltam, hogy lélegzik—e, oldalán egy lepecsételt levelet fedeztem fel. A borítékon ez állt: „Vigyázat! Ne nyissák ki 1975 előtt!"

Minthogy ez az év már régen elmúlt, óvatosan felszakítottam a borítékot s gyorsan olvasni kezdtem. Mindjárt a bevezetésben a levél írója tudatta, hogy számos csalódás és hosszú évekig tartó hiábavaló fáradozások után végre vakmerő kísérletre szánta el magát: mesterségesen klinikai halált idézett elő önmagán, mégpedig tökéletes védett környezetben. Az időzített berendezésnek 1975—ben ismét életre kell őt keltenie ...

Tovább nem olvastam. A berendezés ugyan csődöt mondott, de ki tudja, talán még nem késő.

— Itt maradok, nem ébred-e fel ez a férfi — mondottam a fiúknak. —Fussatok el a legközelebbi mentőállomásra s hívjatok mentőkocsit.

A fiúk elfutottak s én közben végignéztem a furcsa laboratóriumot. Egyszerre csak minden ismerősnek kezdett tűnni. Heves fájdalmat

éreztem a fejemben s elájultam. Ennek az idegsokknak köszönhetem, hogy ismét visszatért elvesztett emlékezőtehetségem. Tudatára ébredtem annak, hogy egykor éppen ezen a helyen kábított el engem Pegas villamos kisüléssel. Sőt úgy tűnt, hogy mindez csak pár pillanattal előbb történt. Az új sokk néhány napra teljesen elnyomta a jelen tudatát. Mindazt a sok szép évet, amelyet azon szerencsétlenség után együtt átéltünk, néhány napra átlátszatlan fátyol borította be. Alighogy visszatért tudatomba a múlt, az alvó férfiben azonnal felismertem Pegast. Anélkül, hogy tudatában lettem

volna, a meglepő felfedezésre változatlanul reagáltam: igyekeztem megmenteni a szánalomra méltó férfit. Most már tudom, miért tűnt el Pegas nem egész egy órával később, mikor visszatértem a föld alá. Miközben hiába kerestem orvost, elszállították őt a mentők.

— A fiúk pedig rémülten hazafutottak, hogy tudassanak, mit fedeztetek fel a föld alatt, — tette hozzá Éva.

— Azonnal a Nostic—utcába rohantam, de már későn érkeztem. Pegas rejtekhelye üres volt. Először azt gondoltam, hogy a mentőkocsival te is a kórházba mentél. Ott tudatták velem, hogy a hulla szállítása közben nem láttak téged, de azért azonnal jöjjek oda, mert fontos dolgot kell velem tudatniuk.

Szörnyen megijedtem. Első pillanatban azt gondoltam, hogy veled történt valami.

A főorvos bevezetett a műtőterembe, ahol néhány fehérköpenyes férfi állt az élettelenül fekvő test felett.

— Ismeri ezt a férfit? — kérdezte a főorvos. Hosszabb idő után ráismertem.

— Ez... Kfizek doktor, Pegas név alatt is szerepelt, mondottam immár teljes bizonyossággal.

— A levél tehát igazat mond, — jegyezte meg a főorvos inkább a fehérköpenyes orvosnak; aztán ismét felém fordult:

— Tudja—e, hogy ez az ember egykor súlyos kárt tett férje egészségében?

— Tudom, illetve sejtem, — bólintottam. A főorvos szó nélkül átadta nekem a levelet, amelyről az előbb

beszéltél.Éva felállt s az íróasztalból előhúzott egy jegyzettömböt.— Lemásoltam Pegas egész vallomását, olvasd el. Már nem emlékszem Pegas levelének pontos hangzására. Kissé

hosszadalmas és zavaros volt. Egy dologról azonban teljesen világosan beszélt: Pegas valamennyi fantasztikus terve csődöt mondott. A gravitáció kutatása terén egy lépéssel sem sikerült megelőznie az akkori tudományt — arról pedig, amit titokzatos sugaraknak tartott, s amelyekkel befolyásolni akarta az emberek gondolkodását, később kitűnt, hogy nagyfrekvenciás áramok szokatlan formája.

Pegas levelében választ adott arra a kérdésre is, miért és miféle beavatkozást eszközölt agyamon. Elsősorban is félt, hogy elárulom rejtekhelyét, de nem ez volt a fő ok. Rajtam akarta kipróbálni, hogy sugarai segítségével ki lehet-e törölni az emberi agyból a múltat. Sikerült neki a dolog, de persze másképp, mint ahogy elképzelte. Az emlékezet elvesztését villamos sokk okozta, amelyet akkoriban egyes elmebajok kezelésénél alkalmaztak.

Mire aztán összes terve szertefoszlott, pánikszerű félelem fogta el. Meg volt győződve arról, hogy most már a háborúkat semmiféle fantasztikus találmány nem küszöbölheti ki. Kétségbeesésében

klinikai halált idézett elő magán, hogy átaludja a veszélyt, amelytől annyira rettegett.

— Sikerült felébreszteni? — kérdeztem, miután elolvastam a tragikus dokumentumot.

— Nem, — intett a fejével Éva. — Utolsó kísérlete sem sikerült. Az orvosok véleménye szerint nemsokára erőszakos elalvása után halt meg.

— Ki tudja, — mondottam elgondolkozva. — Talán neki köszönhetem, hogy ma ilyen nagy művön dolgozhatok

— Csak jól végződjék az a nagy mű — sóhajtott Éva.Szinte meglepő, mennyire meg tudta sejteni a közeledő veszélyt...

11. A Bumeráng visszatér

Azok a szeretteink, akiket egy időre elvesztünk, aztán ismét megtalálunk, kétszeresen kedvesek számunkra. Ugyanez vonatkozik a tárgyakra s az egész életkörnyezetre is. Mennyi felejthetetlen percet éltem át szabadságom alatt Évával és a két javíthatatlan kíváncsi fiúval, Péterrel és Mihállyal! Szokásunk ellenére az egész időt Prágában töltöttük, hogy a világmindenségbe való távozásom előtt beteljek szülővárosommal, — így mondogatta Éva.

Csak most ébredtem tudatára annak, hogy az utolsó években mennyire megszépült Prága. S mennyivel szebb lett az ember élete a Földön.

Csak szabadságunk két utolsó napján homályosította el boldogságunkat egy kis nézeteltérés. Éva rá akart venni, hogy graviplánunk próbáján ne vegyek részt. Hogy hagyjam ezt a dolgot a fiatalabbakra (e megjegyzés hallatára megborzongtam), hogy már eleget tettem az emberi társadalom érdekében s hogy neki és gyermekeimnek joguk van arra, hogy mellettük maradjak.

Éva tudta, hogy minden rábeszélés hiábavaló. Hisz én vagyok a repülő fő konstruktőrje, nem háríthatom át a próbák kockázatát másokra. Tudatában volt annak, hogy a természettel folyó harcot nem lehet íróasztal mellől irányítani. Végül is beletörődött távozásomba, sőt elkísért egészen Bukavába.

Afrikában az előkészületek teljes ütemben folytak. Sztolarov, Gretti, Jeffers és Chang gondosan ellenőrizték a készülékeket, felülvizsgálták az ellenanyag—elemeket s kis körrepüléseken próbálták ki a vezérlőberendezést.

— Milyen időre elegendők az élelmiszerkészletek? — kérdeztem.

Orlov megértette aggodalmamat s mindjárt elkomolyodott. — Teljes ötven évre. Amúgy is aránylag nagy megterhelésre van

szükségünk. Energiánk pedig annyi van, hogy nem kell vele takarékoskodni...

— Csak nem akarnak fél évszázadig utazni, — tréfálkozott Chang. — Tíz nap múlva visszatérnek s örülni fognak, hogy itthon vannak. A vándorlást hagyják aztán a fiatalabbakra. Vagy talán maguk akarják felderíteni az egész világmindenséget?

Az indulás előtti napon még egyszer átnéztünk és felülvizsgáltunk mindent. Már csak az utolsó, ünnepélyes aktus volt hátra — a graviplán keresztelője. Ennek végrehajtásával Évát bízták meg.

— Bárkájuk viselje mától kezdve a Bumeráng nevet, mert ez mindig visszatér, — mondotta remegő hangon, miközben a pezsgőpalack szilánkokra tört a graviplán sima falán. Aztán félszemmel rámpillantott. Szája körül mosoly játszadozott ugyan, tekintetében azonban lelki szorongás tükröződött.

Az indulás olyan egyszerű volt, mintha egy nemzetközi gyors indult volna el a pályaudvarról. Talán csak a riporterek voltak jelen nagyobb számban, mint más alkalommal szokásos, hisz végeredményben egy teljesen új típusú kozmikus bárka főpróbájáról volt szó.

Az önkéntesek háromtagú csoportja — Orlov, Mango és jómagam — elfoglaltuk helyünket a műszereknél, azután a bárka pehely könnyűséggel a magasba lendült. Ez alkalommal teljesen csendesen, rakéták robaja és füstfelhők nélkül.

A próbát tíz napra terveztük. A Föld felett keringő obszervatórium meglátogatása, a Hold központi repülőterén való leszállás s az Erosz kisbolygó megtekintése volt műsoron. Ez utóbbi abban az időben jutott legközelebb a Földhöz.

A mesterséges obszervatóriumra pontosan a terv szerint érkeztünk. A Holdra vezető út is jól kezdődött. 200000 kilométeres távolságban azonban Mango jelentéktelen gyorsulást s némi eltérést állapított meg a meghatározott iránytól. Megkíséreltük helyrehozni a hibát, a vezérlőberendezés azonban felmondta a szolgálatot. A sebesség ellenkezőleg egyre nőtt. Felülvizsgáltuk a készülékeket — minden a legnagyobb rendben volt.

De hát akkor miért nem fogad szót a Bumeráng? A gyorsulás olyan mértékben növekedett, hogy hanyatt kellett

feküdnünk, hogy egyáltalán elviseljük a túlterhelést. Nem egész huszonnégy óra alatt mellőztük a Holdat, amelytől hiába kértünk segítséget.

— Hogyan lehetséges ez? Hisz a számításokat többször átvizsgáltuk. A graviplán távolból irányított modellje pedig, amely ugyanolyan felszereléssel rendelkezett, mint a graviplánunk, pontosan a terv szerint tért vissza a Holdról...

A Földről és a Holdról több rakéta indult el, hogy segítségünkre siessenek. Mindhiába. Sebességünk annyira megnőtt, hogy már senki sem érhetett utol.

A gravitációt árnyékoló készülékeket teljesen üzemen kívül helyeztük, azt remélve, hogy ily módon a Föld és a Hold gravitációs

befolyása alá kerülünk, a sebesség azonban minden várakozás ellenére tovább növekedett.

Reménytelenül figyeltük egyre jobban távolodó szülőbolygónkat és a Napot, amely lassacskán, de idegtépő egyenletességgel kisebbedéit, majd néhány nap múlva közönséges csillaggá változott. Szerencsétlenségünk betetőzéséül megszakadt a Földdel való összeköttetésünk is.

Leírhatatlan rémület fogott el. Ebben az időben ismét eszembe jutott az irattáska. Öklömmel kétségbeesetten vertem a homlokomat, hogy gondolkozásra kényszerítsem lusta agyamat, juttassa eszembe, mit tettem tulajdonképpen abba az átkozott irattáskába.

— Most már egészen világosan emlékszem! — kiáltottam, mintha elvesztettem volna az eszemet. — Abba az irattáskába, amelyet idegsokkom idején annyira kerestem s amelyet Benko hozott el Afrikába, abba az irattáskába rejtettem el a papírokat, amelyeken a számításokba csúszott hibát mutattam ki. Átkozott Pegas! Elhomályosította józan eszemet, — ha az acélfalba verném a fejemet, akkor sem tudnám emlékezetembe idézni, milyen hiba volt ez. Csak azt tudom, hogy egészen egyszerű volt!

Kétségbeesésem magához térítette Orlov Vaszját és Mangot. Ismét rávetettük magunkat — immár talán századszor — a bárka tervére s újból és újból felülvizsgáltuk a legkisebb, látszólag jelentéktelen számításokat is. Az egyedüli pozitív eredmény az volt, hogy elhatároztam, naplót fogok írni, hogy felfrissítsem emlékezetemet.

Ismét visszatért legalább egy mákszemnyi reményünk. Ismét rendszeres szolgálatot vezettünk be a megfigyelő—helyiségben s nagy odaadással folytattuk a tudományos munkát. Elvégre olyan térben vagyunk, ahová az embernek ez ideig nem volt lehetősége eljutnia.

Az idő múlt. A Világegyetem kezdett kitöltődni. Fantasztikusan tarka diffúz csillagködöket mellőztünk, sötét testeket, amelyek elől gyakran csak hajszálnyira tértünk ki, meglátogatott bennünket egy kicsiny kíváncsi üstökös is, amelynek sápadt csóvája világítani kezdett fényszóróink kúpjában.

Igyekeztünk agyonütni az időt, ahogy lehetett. Énekesek, költők, szobrászok és festők lettek belőlünk...

Ma reggel (a rend kedvéért még mindig a földi idő szerint igazodunk) Mango két órával korábban ébresztett fel bennünket. Meghatódottságában alig tudott szóhoz jutni. Mikor félálomban megpillantottam sugárzó ébenfekete arcát, első pillanatban azt gondoltam, hogy megtalálta a visszatérés lehetőségét.

— Drága barátaim, jöjjenek csak megnézni a csillagászati televíziókészülék ernyőjét. Visszafojtott lélegzettel bámultuk a képet. Egy vöröses köd szétszakadt nyílásában megjelent Galaxis—rendszerünk rotációs közepe. A Tejút ama izzó szíve, amely ez ideig

el volt rejtve az emberiség tekintete elől. Izzó szív, amely körül sok milliárdnyi csillag kering a mi életadó Napunkkal együtt...

Milyen fájdalmas dolog, hogy a világegyetem titkainak fátylán csupán mi, a végtelen hajótöröttjei láthatunk át... A centrum színes felvételeit ugyan már közvetítettük a Földre, de egyáltalán elérnek—e oda? S felfogják—e tudósaink, amikor olyan óriási sebesség mellett közvetítjük őket? A Föld hangját már régóta nem hallottuk...

Légy örökké dicső, Galaxisunk közepe. Téged megpillantva felébred agyam utolsó alvó sejtje is. Felfedeztem a hibát, amelynek következtében mindhárman megőszültünk. Az ellenanyagnak egyetlen pontban való túlságos koncentrálása ez ideig ismeretlen erőket váltott ki, amelyekre éppen a Galaxis közepe gyakorol befolyást. Éppen ebben rejlett ez a szörnyű hiba. Néhány ellenanyagot tartalmazó elemet elpusztítottunk a csillagközi térben, a többit pedig szabályos rendszerben elhelyeztük a graviplánban. Ily módon kiküszöböltük kölcsönös befolyásukat s egyúttal az energia megsokszorozódását. Tulajdonképpen nem követtünk el hibát. Földi feltételeink között ezt az új tényezőt nem fedezhettük fel.

Egyelőre megtartjuk a sebességet, de változtatjuk az irányt...A Bumeráng visszatér! Az egyedüli dolog, amely gyötör bennünket, az idő relativitása. Ezt

szintén nem próbálhattuk ki ez ideig a földi feltételek között. Megtaláljuk—e még otthon kedveseinket? Nem fogad-e engem Prága ismét mint idegent?

De bárhogyan legyen is, az emberiség fogad majd bennünket, élő emberek, akik nélkül a világmindenség csupán holt szépség. Csak hadd lüktessen és lélegezzék a világegyetem.

Üdvözlünk benneteket, zúgó, daloló csillagködök!A Bumeráng visszatér!A Bumeráng hazafelé tart...

Vége