ZRÍNYI MIKLÓS NEMZETVÉDELMI EGYETEM

Törő Lajos alezredes

AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS

A BÉKE XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI,

REALÍTÁSOK A HARMADIK ÉVEZRED

KEZDETÉN

Doktori (PhD) értekezés

Témavezető:

Dr. Vincze Lajos egyetemi tanár

Budapest, 2003

2

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS................................................................................................................................................ 3

I. A HUSZADIK SZÁZAD NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGE................................................................ 5

II. ESZMETÖRTÉNETI FEJEZETEK A HÁBORÚRÓL ÉS A BÉKÉRÕL .................................... 10

1. A MILITARIZMUS, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE A XX. SZÁZADI ELMÉLETEKBEN ............................................. 10 2. A HÁBORÚ FUNKCIÓIRÓL VALLOTT NÉZETEK RENDSZERE..................................................................... 21

III. AZ ERŐSZAK XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI ÉS ÚJ MEGJELENÉSI FORMÁI .......................... 24

1. AZ ERŐSZAK FOGALMI ELEMZÉSE, JELLEMZŐI, ESZMETÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE .................................. 24 2. A 20. SZÁZAD FONTOSABB JELLEMZŐI .................................................................................................. 31

a) A világháborúk hatásai ................................................................................................................ 32 b) A terrorizmusról............................................................................................................................... 39 c.) A hidegháború jellemzői ................................................................................................................. 47 d) A hadügyi forradalom új szakasza................................................................................................... 49 e) A demográfiai robbanásról .............................................................................................................. 51 f) A XX. század, mint a nagy ellenségkép-változások korszaka............................................................ 57

IV. ELMÉLETEK A JÖVŐ BIZTONSÁGÁRÓL ÉS LEHETSÉGES KONFLIKTUSAIRÓL ....... 60

1. CIVILIZÁCIÓKÖZPONTÚ VILÁGMAGYARÁZAT........................................................................................ 60 2) HUSZADIK SZÁZADVÉGI ELMÉLETEK GEOPOLITIKAI MEGFONTOLÁSOKBÓL.......................................... 65

V. AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSEI AZ ISZLÁMBAN.................................... 69

1. AZ ISZLÁM VALLÁS KIALAKULÁSA ÉS HITELVEI.................................................................................... 69 2. AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZABÁLYOZÓ SZEREPE AZ ISZLÁM ÁLLAMOKBAN ............................................ 73 3. AZ ERŐSZAK A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSE AZ ISZLÁMBAN ................................................................ 74 4. A KORÁN A HÁBORÚRÓL ...................................................................................................................... 77 5. A SÍIZMUS DZSIHÁD ÉRTELMEZÉSE........................................................................................................ 86 6. AZ ISZLÁM VISZONYA A BÉKÉHEZ......................................................................................................... 87

KUTATÁSI EREDMÉNYEK................................................................................................................... 90

ÖSSZEGZÉS, KÖVETKEZTETÉS ................................................................................................................... 90 TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEK.................................................................................................................... 90 AJÁNLÁSOK .............................................................................................................................................. 91 A KUTATÁSI EREDMÉNYEK GYAKORLATI FELHASZNÁLHATÓSÁGA........................................................... 93

FELHASZNÁLT IRODALOM JEGYZÉKE.......................................................................................... 94

IDEGENNYELVŰ IRODALOM ............................................................................................................. 97

PUBLIKÁCIÓS JEGYZÉK...................................................................................................................... 98

3

BEVEZETÉS

Az erőszak, a háború kérdései a legősibb idők óta foglalkoztatják az embert és a XXI.

század küszöbére az emberiség legfontosabb megoldandó gondjait jelentik. Ahogyan a

háborúk mind pusztítóbbá váltak az évszázadok során úgy mutatkozott meg igazi belső

természetük és ezzel párhuzamosan gyarapodtak a velük foglalkozó elméletek is. Ezért a

disszertációmban — a XX. század általános vonásai bemutatása után — elemzem a

militarizmusról, a háborúról és békéről szóló elméleteket. Az eszmetörténeti

visszatekintőt követően a XX. század fontosabb jellemzői közül kiemelem a

világháborúk hatásait, a terrorizmus, a hidegháború, az új hadügyi forradalom, a

demográfia és az ellenségkép-változás néhány új kérdését.

A XX. század meghatározó jegye a történelem felgyorsulása, ezért felértékelődik a

jövő kutatás, a jövő lehetséges háborúiról konfliktusairól szóló elméletek, ezekből kettőt

hangsúlyozok, a civilizációs paradigmát és geopolitikai elméletet.

Az iszlám világa iránt az elmúlt években — de különösen napjainkban — fokozott

érdeklődés nyilvánult meg mind a tudományos életben, mind a közgondolkodásban. Az

okok között szerepel: a XX. század 70-es-80-as éveitől tapasztalható iszlám újjászületés,

az iszlám demográfiai robbanás, az iszlám fundamentalizmus, az iszlám és a nyugati

kultúra különbségéből adódó ellentétek és civilizációs feszültségek. Ezek a tényezők

ösztönöztek az iszlámmal összefüggő kérdések elemzésére.

A kutatott témakörben számos tanulmány és könyvkötet jelenik meg. Ezekből

kiemelkedő Henry Kissinger: “Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi

Amerika diplomáciai kérdései.” (Panem-Grafo Kiadó, Bp., 2002.)

A szerző a mű két fejezetében kísérletet tesz felmérni a huszadik századot

meghatározó Egyesült Államok befolyását a huszonegyedik századra, a várható

konfliktusok megoldására és egy merészen új világrend kialakítására. Kissinger

megvizsgálja Amerika ma és jövőbeni lehetséges viszonyát más hatalmakhoz és földrajzi

régiókhoz Oroszországhoz, Kínához, Európához, a Közel-Kelethez, Afrikához, Latin-

Amerikához és Ázsiához. Külön figyelmet szentel az emberiség nagy kérdéseinek: a

globalitásnak a nukleáris fegyverek elterjedése megakadályozásának, a

szabadkereskedelemnek és bolygónk pusztuló természeti környezetének.

Az utószó a 2001. szeptember 11-i New-York-i terrortámadás után íródott, amelyben

a szerző a tragikus esemény után kialakult helyzet világpolitikai következményeit és a

4

várható, az általa kívánatosnak tartott fejleményeket elemzi, szervesen kapcsolva

gondolatait az alapműben vázolt koncepciójához.

Székely Gábor: “Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története.” (Napvilág

Kiadó, Bp., 1998.) Az író művében bizonyítja, hogy a háború nem örökké való, hanem

történeti jelenség, amely sok tízezer éven át ismeretlen volt az emberiség történelmében.

Az első, háborúnak nevezető események abban a korban zajlottak, amikor az emberek

kőbaltával harcoltak egymás ellen az élelemért, asszonyért és területért. Ezzel vette

kezdetét a “primitív háborúk” kora. A háború ezután évezredeken át hozzátartozott az

emberiség mindennapjaihoz és nincs belátható idő, amikor végleg megszűnik az

emberiség történelme részeként létezni. Többé-kevésbé bizonyított, hogy az elmúlt 4000

évből mindössze 268 év volt olyan, amelyet békeévnek tekinthetünk, olyan évnek amikor

eddigi adataink szerint nem volt háború.

Az első békeszervezetek 1815-ben jöttek létre Észak-Amerikában. Az első, valóban

európai kontinentális békeszervezet 1830-ban alakult meg Genfben. Ma a Béke

Tanulmányok Szövetsége mintegy 200 programot koordinál. A szerző további

mondanivalója szerint a békeszervezetek hatalmas száma, a békekutató intézmények

sokasága ellenére sem mondhatjuk, hogy közelebb vagyunk a háborúk nélküli világhoz,

mint akár 100 évvel korábban.

Alvin Toffler: “Tudás, gazdagság és erőszaka 21. század küszöbén. Hatalomváltás.”

(Európa Könyvkiadó, Bp., 1993.) A könyv írójának fejtegetése alapján a napjainkban

zajló, zűrzavarosnak tetsző eseményeket valójában az emberiség történelmének

legforradalmibb hatalomváltása okozza: a hatalom nem tűnik el, hanem átalakul a tudás

hatalmává. A globális információs háború korában élünk, amely Toffler érvelése szerint

ötven-hatvan év alatt megváltoztatja az emberi viszonylatok egész rendszerét. A

recsegve-ropogva összeomló füstös ipari társadalom helyébe lépő

“szuperindusztrializmus” és a tömegdemokráciát felváltó “mozaikdemokrácia” esélyt ad

a válságok leküzdésére.

5

I. A HUSZADIK SZÁZAD NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGE

A harmadik évezred küszöbén küzdelmes évszázadot tud maga mögött az emberiség. A

XIX. század végén a természettudományokban uralkodó eufória és a politikai stabilitás

hamis tudata együtt táplálta a bizakodó jövővárás érzéseit. A XX. században született

felfedezések hozzájárultak a kozmosz törvényeinek, az anyag szerkezetének, az élet biológiai

feltételeinek megértéséhez tovább gazdagítva a XIX. század nagyszerű találmányait. Az

emberiség rendkívüli eredményeket ért el a gazdaságban a technikai világban egyaránt. A

XXI. század kezdetén egyetlen új ideológia sem vár arra, hogy megvalósításra törve erősítse

a remény princípiumát. Az elmúlt század sem volt csak és kizárólagosan az ábrándok és

kiábrándulások kora. Pandora szelencéjéből a bajok és szörnyűségek dús huszadik századi

adagja zúdult a világra. A remény azonban az eredeti mítosz szerint is megtartotta

működőképességét. A XX. század nem talált az emberiségnek megváltást ígérő új

ideológiákat. Vannak azonban forgatókönyvei a növekvő tudatosságának, az érzékenyebbé

váló tudományos lelkiismeretnek, — állandó ütközésben a mai hasznot követelő gazdasági

érdekekkel. Az előző század legnagyobb eredménye a fasizmus megtörése, majd a

kommunista ideológia és társadalomszervező gyakorlat európai bukása volt. A

történelemformáló erők találékonysága és önvédelmi ösztöne többnyire elsöpri az útból vagy

kikerüli a vakhit ábrándjait éppúgy, mint a merev racionalizmus jövő képeit. A XX. század

eredménye volt Európában a szabadságjogokat kiegészítő nagyobb szociális biztonság,

ahogyan a XVIII. századé a társadalom és a gondolkodás szekularizálódása, a XIX. századé

pedig a nemzeti szabadságmozgalmak. A Földgolyónk helyzetét ma bizonytalanná teszik a

tennivalók rendjét meghatározó nézetek nagy különbségei. Ezeket a nézeteket többnyire az

érdekek nehezen elhárítható nyomása formálja. Kevesebb gondot ad az emberiségnek, hogy

a XXI. század elejére elfogytak a társadalmak bajait, bűneit gyógyító megváltók, az

egyenlőtlenségeket kiegyenlítő vagy az utópiák költészetét lehető valóságként forradalmi

dinamikával hirdető mozgalmak, evangéliumok. Ugyanakkor megmaradtak azok a

gazdasági, ideológiai struktúrák, amelyeknek az életképességeit, megújulási, alkalmazkodási

rugalmasságát tapasztalhatják a XXI. század elején élő nemzedékek is. A nagy világvallások

— a kereszténység, a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám, a kínai univerzizmus — több

milliárdnyi ember életét, erkölcsi magatartását szabályozzák a maguk jelzéseivel. Azok a

viták és statisztikai adatok, amelyek a gyakorolt vallásosság visszaszorulásáról szólnak

félreérthetők. Művelődéstörténeti szempontból nagyobb súlyú az istenhitből sarjadó etika,

6

szokásvilág és összetartozás-érzés hatalma, mint a vallási előírások pedáns betartása. A XIX.

században és a XX. század első felében szinte vallássá erősödött a tudományban vetett hit és

bizalom. De éppen a tudományok eredményei táplálják azt a huszadik század második

felében évtizedről-évtizedre magasabb szintű emberi tudatosságot, amely egyre nyomasztóbb

tapasztalatként látja a technikai fejlődés árnyoldalait. Ha így folytatódik létünk és

civilizációnk természeti feltételeinek veszélyeztetése, lakhatatlan bolygót hagyunk

utódainkra. A XX. század technikai, tudományos lélektani felfedezései nyomán távol került a

század elejétől az emberiség kapcsolatrendszere, önismerete, a világ egy-egy részén

kialakuló életstílus anyagi és erkölcsi minősége. A század nagy felfedezései megváltoztatták

és változtatják a világ arculatát az emberiség nagy részének életformáját. A felsorolás

hosszú: a repülőgép, Einstein és Planck után a kozmosz és az anyag, Freud, Jung és mások

nyomán az emberi tudat világa új törvényeinek ismerete; a műanyagipar az új

energiaforrások, a rádió, a televízió széleskörű alkalmazása; a veszedelmes járványok elleni

védőoltások, antibiotikumok, a szervátültetések szaporodó lehetőségei, a kozmoszba kilépő

emberek, a számítógépek, az informatika forradalma után az ember életkörülményei,

kapcsolatai a világgal gyökeresen megváltozott és kiteljesedettebbé vált az emberi lét

szabadságfoka. A technikai fejlődéshez hasonló eredményeket ugyanakkor nem képes elérni

az ember a saját társadalmi viszonyai tökéletesítésekor. “Az emberi megismerés történetének

különös ténye, hogy az ember az égitestek mozgásában előbb fedezi fel a törvényeket, mint

saját világában. Úgy tűnik, megtorpan a maga alkotta történelem előtt, ahol pedig emberi

cselekvés eredménye mindaz, ami szeme elé tárul. Mégis, ezt véli legtovább kiszolgáltatva a

vak véletlennek, vagy nem e világi erők hatalmának – itt talál rá viszonylag legkésőbb a

fölismert törvények fényforrásaira”.1

A legfejlettebb társadalmakban a XX. század hatvanas éveitől tapasztalt korszakos

változások megjelölésére használt fogalom a posztmodern. Szűkebb értelemben jelenti

a modern legfelső fokát de annak kudarcát és kifulladását, a modern kulturális korszak

változásaként értékválságot, a civilizációs folyamat létet betöltő és az ember fölé

boltosuló hatalmasságát, a modernitás ingájának kilendülését, egy olyan korszakot

amikor az új társadalmi jelenségek már nem írhatók le a modern fogalmaival. A

posztmodern egyszerre jelent új világlátást és életérzést, a modern negatív jelenségeit

és illúzióit opponálja, ugyanakkor nincs túl a modernitáson. Filozófiailag a nyugati

racionalizmus és haladás hit kritikája, művészetileg a modernizmus zsákutcája.

1 Ancsel Éva: Három tanulmány. Bp., Kossuth Kiadó, 1983. 9. oldal.

7

A posztmodern új arculatot jelent a társadalmi élet számos területén. Így a termelési

igényekben, a tömegkommunikáció terén, a szellemi időben, a gépek funkciójában, az

emberi térben, a lingvisztikai közelségben a kulturális paradigmában, az életérzésben, a

tudatban, a politikában, a tudásban és a művészetekben.

A modern egészen a XX. század közepéig, sőt egészen a hatvanas évek közepéig

töretlenül érvényesült. Úgy tűnt, hogy az emberiség egy olyan társadalomszervezési

modellhez, megismerési technikákhoz és önismereti stratégiához jutott amelyek

segítségével kiteljesítheti a felvilágosodás nagy ígéreteit. Szigorúan tudományos,

matematikai, formális logikai alapokról elindulva lehetett beszélni a világképletről vagy

keresni minden emberi közösség megszerveződésének abszolút végső struktúráját. Éppen

ezen a végső ponton váratlanul paradoxonok, váratlan problémák bukkantak fel, és a

hatvanas évek második felében először észrevétlenül, majd egyre öntudatosabban

jelentkezett a modern átfogó kritikája a világpolitikában. Szokásos határpontonként

említeni John F. Kennedy meggyilkolásának évét, 1963-at, mert ez az esemény

döbbentette rá Amerika egy részét, hogy a rend, a szervezett társadalom peremén és

mélyén ismeretlen erők működnek. De kaotikus érzést keltettek a nyugati-európai polgári

társadalmakban a hatvanas és hetvenes évek terrorcsoportjai is, úgy tűnt, hogy ezekkel

szembesülve a társadalmak megoldhatatlan kérdés előtt találták magukat.

A tömegkommunikáció a posztmodern korban egybekapcsolódik a komputerrel. A

tőke és a munka mellett a meghatározó társadalmi változó az információ és a tudás lett.

Az információ sajátossága az, hogy nem használódik el, nem kopik, hanem végtelen sok

alkalommal felhasználható. De az információ kapcsán is keletkezik szűkösség: emberi

idő kell hozzá, hogy elő lehessen állítani. A szellemi idő, a tudományos gondolkodás így

a későkapitalizmus egyik legjelentősebb terepévé válik, a hatalom, a pénz kérdése

információs kérdéssé lesz.

Az információ robbanás következtében az információ, a tudással együtt hatalommá

erősödik és a termelési rendszer alapját jelenti. A legfejlettebb országokban az

információs társadalom a haladás egy új minőségét jelenti, ahol a magas szintű

munkakörben a rendszerezett koordinált információ előállítása és birtoklása válik

jellemzővé és a legfőbb stratégiai erőforrássá. “Az információs korszak … a második

világháborút követő tudományos technikai, információs, informatikai, hadügyi

forradalom újabb hullámai széles körű kibontakozásának következménye”.2 A

2 Várhegyi István—Makkai Imre: Információs korszak információs háború, biztonságkultúra.

8

hadügyben az információs hadviselés a fegyveres küzdelem új jelensége, melyet az ipari

és informatikai forradalom vívmányai tettek lehetővé.

A gépek új funkciója formálódik meg a posztmodern korszakban. A Második

Természet, ez az ember által szervezett, de öntörvényű mechanizmus absztraktabbá válik

— elveszíti a gépezetben rejlő szerkezet láthatóságának emlékét. A posztmodern igazi

gépei a komputerek és a televízió. A médiumok és a hirdetésipar, a tömegessé váló

kibernetikai tér gépi szerkezetet artikulálnak, az ember személyes érzései és élményei

mélyén, ott ahol ezek eddig nem voltak jelen.

Az emberi tér is átalakul a posztmodern társadalomban. Elsősorban azért mert

radikálisan csökken az embereket elválasztó távolság. Itt nem elsősorban a közlekedés

fejlődésére kell gondolni, nemcsak arra, hogy még nem is rég, kétszáz évvel ezelőtt az

ember legfeljebb 20—25 km/h sebességgel közlekedett, amely a század elején vált 60—

80 km/h a negyvenes évektől kezdve 300—400, majd később 800—1000 km/h

sebességgel közelíthetjük meg egymást. Ennél is fontosabb azonban a lingvisztikai

közelség a világ eseményeihez, többek között a televízión, az INTERNET hálózaton

keresztül. A posztmodern kor embere számára lehetővé vált, hogy szinte a megtörténés

pillanatában értesüljön a világ bármely pontján történő eseményről.

A posztmodern korszakváltásban a 3. évezred kezdetén a globalizáció az emberiség

történetének legmeghatározóbb jellegzetessége.

A globalizáció komplex és különféleképpen értelmezhető fogalom.3 Egy megközelítésben

a globalizáció azokat a folyamatokat jelenti, amelyek révén a világ egyik részén történő

tevékenységeknek, döntéseknek és eseményeknek komoly következményei vannak a világ

más részein élő egyénekre és közösségekre nézve, azokat az áramlásokat jelenti, amelyek

áthatolnak az országhatárokon, s amelyek a világot összefüggő rendszerré integrálják. Egy

másik meghatározás szerint a globalizáció azoknak a folyamatoknak az összessége, amelyek

a gazdaság, a technika, a politika és a kultúra területén az egész Földre kiterjedő új

rendszereket hoznak létre.

A gazdaság, a technika némely elemei már a XVI. század kezdetétől az egész világon

elterjedtek, de ezek csak a lokális rendszerek közötti kommunikáció eszközei maradtak.

Ugyanígy a politikai és kulturális kölcsönhatások is létrehoztak olyan értékeket, eszméket,

szokásokat és intézményeket, amelyek általánosan elfogadottá váltak és a lokális rendszerek

érintkezését megkönnyítették. Ezeknek a kötőelemeknek a kialakítók, felhasználói és

3 Rostoványi Zsolt: Globalizáció avagy civilizációk és kultúrák harca? Külpolitika, 1999 Tavasz-Nyár. 7—8. oldal.

9

elterjesztői a független nemzetállamok voltak, amelyek fénykora a XIX. századra és a XX.

század első felére tehető. A globalizációs fejlődésben a XX. század közepe óta új folyamat

kezdődött. A nemzetállamok közötti egyre intenzívebb és egyre sűrűsödő kölcsönhatások ma

már az egész világra kiterjednek és a gazdasági, technikai, politikai és kulturális téren olyan

bonyolultan összefonódnak, hogy a keletkező hatások részben követhetetlenné,

kiszámíthatatlanná válnak és innen erednek e folyamat negatív következményei is

(környezetszennyezés, globalizálódott terrorizmus, bűnözés). A globalizációs fejlődésnek

lényegében az emberi lét minden szférájára kiterjedő konzekvenciái vannak, amelyekben

döntően meghatározó tényezőt jelent az ember technikai instrumentumainak szakadatlan

tökéletesítése.

10

II. ESZMETÖRTÉNETI FEJEZETEK

A HÁBORÚRÓL ÉS A BÉKÉRÕL

1. A militarizmus, a háború és a béke a XX. századi elméletekben

Az ókortól napjainkig minden idők gondolkodóit élénken foglalkoztatták a háború és a

béke kérdései. “Az emberek törekvése általában arra irányul - írja Hegel - hogy a világot

megismerjék, magukévá tegyék és maguknak alávessék, és e végből kell, hogy a világ

realitását mintegy összenyomják azaz eszmeivé tegyék.”4

Az emberi világ realitásához tartozó militarizmus, a háború és a béke eszméi nem új

keletűek a XX. században, inkább sokrétűbbé, “gazdagabbá” válnak, mindenekelőtt a

történelmi események, a társadalmi változások és jelentős mértékben a fejlett

tudományok eredményei révén. Nemcsak két világháború dúlt e korban. A

világrendszerek mozgása, a helyi és regionális konfliktusok, a háborúk számukban és

pusztító hatásukban felülmúltak minden korábbi századot.

A civilizációs fejlődés eredményeként egyrészt hatalmas értéktömeg halmozódott fel a

kultúrában, másrészt a rombolás “termelése” kozmikus méreteket öltött. A fejlődésnek ez

a Janus-arcúsága tükröződik vissza az ún. ipari civilizációs kritikákban, amelyek a

társadalmi élet minden oldalát érintő válságszövevényre történelmi perspektívával bíró

magyarázatot adnak.

Civilizációs kritikák nem a XX. században jelennek meg először, hiszen már az

újkorban Rousseau felhívása így szólt: “Vissza a természetbe!” A francia felvilágosodás

kiemelkedő alakja a maga korában már látja a civilizáció következményeit, amelynek

eredményeként az ember elszakadt önnön természetétől, és veszélyezteti a világrendet.

Kant, miközben maga is választ keresett a “miképpen töltheti be az ember

teremtésbeli helyét?” kérdésére, így felel Rousseau felszólítására: “Ha a vadember

boldogságát fontolóra vesszük, ezt nem azért tesszük, hogy visszatérjünk az erdőkbe,

hanem csupán azért, hogy láthassuk, mit veszítettünk, miközben másfelől nyertünk is. Ez

a megfontolás zsinórmértékül szolgál.”5

4 Hegel, G. W. F.: Enciklopédia. Bp., Akadémiai Kiadó, 1969. 99. oldal. Hegel e művében az “objektív” és “szubjektív” kifejezések tartalmi jegyeit, különbségeit gyűjtik össze, és elemzése során jut a világ realitásának eszmeivé tétele gondolatához 5 Tengelyi László: Kant. Bp., Kossuth Kiadó, 47. oldal.

11

Kant felelete jól mutatja személetmódját. Nem szegődik Rousseau feltétlen

követőjének; ha el is ismeri a civilizáció okozta károkat, annak pozitívumait is a mérleg

serpenyőjébe helyezi.

A XX. századi ipari civilizációs kritikák közül Herbert Marcuse immár klasszikusnak

számító művében az “Erosz és civilizáció”-ban megkérdőjelezi a fejlődés által produkált

és egyértelműen pozitív előjellel kezelt tudományos technikai haladást. Erről így ír:

“Az intenzívvé vált haladás az intenzívvé vált szabadsághiánnyal kapcsolódik össze.

Az ipari civilizáció világában az ember, ember feletti uralma térben és hatékonyságában

egyaránt növekszik. Koncentrációs táborok, tömegmészárlások, világháborúk és

atombombák nem a barbarizmusba való visszasüllyedést jelentik, hanem a modern

tudomány, technológia és uralom vívmányainak korlátlan alkalmazását. És az ember

ember általi leghatékonyabb alávetése és pusztítása a civilizáció magaslatán történik,

amikor az ember materiális és intellektuális képességei egy valóban szabad világ

megteremtését teszik lehetővé.”6

A mű gondolatai jól érzékeltetik a technikai fejlődés következményeit, de különösen a

negatívumokban kifejeződő válságjelenségeket. Ezek öltenek testet a háborúra

készülődésben, a militarizmusban, az erőszak minden formájában, különösen a fegyveres

konfliktusokban. Marcuse végkövetkeztetései alapján nem a technika eredményeinek a

lerombolása, hanem egy olyan szemléletváltozás (tudományos paradigmaváltás) válik

szükségessé, amely a technológia humanizálásához, vagyis az emberi szükségletekhez

való igazításához kell hogy vezessen.

A filozófiai megalapozottságú ipari civilizációkritika másik kiemelkedõ egyénisége

Lewis Mumford angol történész-filozófus. “A gép mítosza” c. művében történelmi

analízisét egy eredeti kategória, az óriásgép (megamachine) fogalmának bevezetésével teszi

szemlélhetővé. Az óriásgép mai fogalomhasználatunk szerint metafora: alkatrészei a

centralizált, bürokratikus, a társadalmat meghatározó feladatok elvégzésére egységesen

mozgósítani képes, totális ellenőrzésre törekvő államhatalom alattvalói. Egyesíti

magában a civilizáció két pólusát: a mechanikusan megszervezett munkát, és a

mechanikusan megszervezett rombolást.

A találmány a korai civilizáció nagy vívmánya, amely hatalmas

munkateljesítményeket hozott, és nagyszabású tervek végrehajtását teszi lehetővé. Két

alapvető oldala, a pusztítás és az alkotás között nincs szó egyfajta természetes

6 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? (Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 7. oldal.

12

egyensúlyról vagy kiegyenlítődési folyamatról. Éppen a rombolás túlsúlyos mozzanata

az, amely veszélyezteti az óriásgép működését. A két oldal közötti kölcsönhatás

ugyanakkor erőteljesebben mutatkozik meg egymás erősítésében, mint kizárásában.

A haditechnikai fejlődés minden történeti korban ösztönző erőt jelentett a civil

technikára. “A bronzkori harckocsi — írja — megelőzte a közlekedési eszközül szolgáló

szekerek általános használatát, az égő olajat előbb a várost ostromló ellenség

elriasztására használták és csak később a gépek üzemanyagául vagy épületek fűtésére; az

asszír csapatok pedig felfújható mentőövekkel keltek át a folyókon több ezer évvel

azelőtt, hogy a civil úszók számára feltalálták volna az úszóövet. A kohászati eljárások is

gyorsabban fejlődtek a hadi, mint a polgári tudományban; a kaszát előbb szerelték a

hadiszekerekre, hogy embereket kaszaboljanak vele, mint a mezőgazdasági aratógépekre

és Arkhimédesz mechanikai és optikai ismereteit előbb használták fel a Szürakuszaira

támadó római flotta megsemmisítésére, mint konstruktív ipari célokra. A görögtűztől az

atombombáig, az ostromgéptől a rakétáig, a kohászati és vegyi ipart kívánó mechanikai

találmányoknak a hadviselés volt a fő forrása.”7

Az ókori óriásgép munkagép oldala a nagy piramisok építésével, a hadigépezet oldala

pedig a sumér falanxszal elérte csúcspontját, fenntartása és működtetése meghaladta a

korabeli társadalmak lehetőségeit. A “találmány” azonban nem merült feledésbe. Újult

erőre lendülésében a háborúk végtelen láncolatainak, a haditechnika és szervezettség

tökéletesedésének döntő szerep jutott. A hadi szervezet és a katonai parancsuralom az

általános gépesítés előképeként az új ipari rend mintája lett.

A rombolás és a termelés igen termékenynek bizonyuló kölcsönhatásainak történelmi

megragadásából származik Mumford technikai koncepciója, a monotechnika és a

politechnika fogalmi ellentétpárja. A mezőgazdasági termelés technikáin kívül a

kézműves-technikán és döntően a személyi tulajdonban lévő kézi szerszámokon alapuló,

sokféleséget és változatosságot képviselő politechnika szervesen kötődött az emberi

szükségletek alakulásához. Sokfélesége mellett nagy előnye volt nyitottsága, amelynek

révén magába tudta szívni a fontos újításokat anélkül, hogy a korábbi kultúrákból

származó ismereteket elveszítette volna. Mumford ebben látja az egységesített modern

technika (monotechnika) módszereivel szembeni magasabbrendűségét, amely “azzal

dicsekszik, hogy a lehető leggyorsabban kiszorítja a korábbi korszakok technikai

alkotásait.” A XVI. század nagy felfedezései elvileg a politechnikai kultúra korlátlan

7 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 7. oldal.

13

fejlődési lehetőségeit teremtették meg az addig elszigetelt földrészek mesterségeinek

kölcsönös egymásra-hatásával. A kapitalista szellemű gépesítés gyorsasága és

hatékonysága a profitmotívum előtérbe kerülésével azonban egy egészen másfajta

technikát juttatott érvényre.

A demokratikus jellegű és az individuális autonómiát képviselő, a politechnikát

kiszorító monotechnika belső lényegéhez tartoznak a hadsereg szükségletei. “A XVI.

századtól fogva a hadsereg szolgáltatta a mintát nemcsak a mennyiségi termelésre,

hanem az eszményi fogyasztásra is a gépi rendszerben, amelynek lényege a

szabványosított termelés az éppen olyan gyors, szabványosított fogyasztás kedvéért.”8

A megatechnikán alapuló gépi kultúrát a kapitalista pénzgazdálkodás új elvei, a

mennyiségi növekedés imádatával párosuló nyereségvágy, azaz egy újfajta hatalmi

étvágy jelképezik. És újra a hatalmi paranoiáé a szó: ahogyan a hadigépezet siettette a

szabványosítás és a tömeggyártás menetét, úgy most a nemzeti egyesülés és a gyarmati

terjeszkedés fokozza fel a fegyvergyártással, haditechnikával szembeni igényeket. A

központosított államhatalom növekedésével erősödik a militarizmus, megnő a hadsereg

jelentősége és hatalma is. Nem véletlen, hogy a gyárrendszer legelőször a fegyvergyártás

területén valósult meg.

Mumford civilizáció-kritikáját

az emberközpontú értékrend,

az egysíkú és leszűkített ökonomista történelemszemlélet átlépése,

valamint a technika és gazdaság történetének mély ismerete jellemzi.

A militarizmus és a háború kérdéseinek sokoldalú elemzése a II. világháborút követő

korszak és különösen a nyolcvanas évek sajátossága.

A militarizmus fogalma a társadalomtudományokban a múlt század 60-as éveiben

jelenik meg Pierre Proudhon “A háború és béke” címet viselő munkájában. Proudhon a

militarizmust annak a történelemfelfogásnak a megvilágítására használja, amely szerint a

háború az ember legjobb morális energiáit mozgósító intézmény. A mű szerzője szemben

áll ezzel a szemlélettel, és a militarizmust a történelem egy autokratikus szakaszához

tartozónak tekinti, amely szakaszt követő társadalmi átalakulás fogja megnyitni a

szabadság és egyenlőség korszakát.

A militarizmus e kritikai felfogásához kezdettől egy fogalmi bizonytalanság tartozik,

ami egyébként a legtöbb átfogó kategória sajátja. Vannak értelmezések, amelyek 8 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 7. oldal.

14

politikai-alkotmányjogi keretben a militarizmust a centralizált bürokratikus politikai

rendszerrel azonosítják, más magyarázatok inkább társadalmi-gazdasági problémaként

elemzik.

Herbert Spencer nevéhez fűződik a militarizmus fogalmának első szisztematikus

elemzése. Elméletét a “katonai” és az “ipari” társadalom ideáltipikus

megkülönböztetésére építi. A katonai típus esetében a társadalom egységes egésszé

integrálódik. Az állampolgár életével nem önmaga, hanem a társadalom rendelkezik,

azaz az egyén az állam tulajdona, ami erős felügyeletet és centralizált rendszert követel.

E társadalmi típusban, amely a hadsereg mintájára szerveződik, mindenfajta közélet

felügyelet és kényszer alatt áll.

“A háborús siker — írja — a legnagyobb dicsőség, a jó fogalma azonossá válik a

vakmerőséggel és az erővel. A bosszú így szent kötelesség lesz. E társadalom tagjai

otthon ugyanúgy, mint külhonban, készek mások feláldozására önmaguk érdekében:

szimpátiaérzetük, amely a háború során mindvégig halott, nem kelhet életre béke idején

sem. Szükségük van a patriotizmusra, amely társadalmuk győzelmét a tevékenység

legfelsőbb céljának tekinti, és lojálisnak kell lenniük, amiből a hatóságoknak való

engedelmességük származik; és ahhoz, hogy engedelmesek lehessenek, rengeteg hitre van

szükségük.

A hivatalos ellenőrzések mindenütt jelenvalóságának megszokása erősíti azt a hitet,

hogy mindenütt szükség van hivatalos kontrollra.”9

Spencer e modellhez tartozónak tekinti Spárta, Oroszország, Egyiptom társadalmait.

A katonai társadalom ellentétpárja, az “ipari társadalom” esetében az individuum

védelme a társadalom fő feladata. Itt nincs szükség despotikus ellenőrző apparátusra,

mivel a társadalom életét nem a háború, hanem az ipari termelés és a békés kereskedelem

céljai vezérlik. Bár Spencer tisztában van azzal, hogy a valóságos társadalmak esetében a

tiszta formák sehol sem érvényesülnek, mégis úgy véli, hogy a tökéletesen háborúra

szervezett társadalom viselkedését szemügyre véve képesek leszünk felismerni a valódi

társadalmak háborúnak köszönhető jegyeit.

Otto Hintze német történész egyike volt azoknak, akik Spencer megtermékenyítő

kérdésfelvetéseit közvetlenül továbbgondolták. Hintze szervetlennek és a valóságtól

elrugaszkodottnak tartja, ezért elutasítja Spencer metodológiáját. Abból a hipotézisből

kiindulva, hogy minden állami szervezet eredetileg katonai szervezet volt, Hintze felépíti

9 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 17. oldal.

15

saját szerves elméletét a társadalmak fejlődéséről. Az államszervezet és a katonai

szervezet egybeeséséből még nem következik a nemzetek “militarisztikus” jellege.

Fejlődésüknek csupán egy későbbi stádiumában — a XV. század végétől —

beszélhetünk a militarizmus korszakáról. Egy új rendszer volt születőben, amelynek

nóvuma, az állandó hadsereg visszahatott a technika terjedésére és a központi

államhatalom erősödésére. Ebben az új államközi rendszerben, amelynek játékszabályait

a hatalmi politika és a vezető szerepért folytatott harc egyre globálisabb érvénnyel szabta

meg — a szárazföldi hadseregek az “állam gerincévé” váltak.

Hintze az osztályharc szerepének “egyoldalú, eltúlzott és ezért hamis” beállításával a

nemzetek közötti konfliktus szerepét hangsúlyozza. Anglia számára éppen ennek az

állandóan meglévő külső fenyegetésnek a hiánya biztosította a külön utat. A kontinentális

és a tengeri hatalmak politikai és katonai berendezkedései közötti eltéréseket azonban a

globalizmus erősödő tendenciája csökkenti. A “katonai” és az “ipari”

társadalomszervezési elv ezért nem szétváló, hanem egyre inkább összefonódó tendenciát

mutat.

1906-ban Hintze meglehetősen szkeptikusan látta a jövőt: “Az előrelátható jövőben a

dolgok megmaradnak olyannak, amilyenek az eddigi történelem során voltak: az

államszervezetek formáit és szellemét nem csupán gazdasági és társadalmi viszonylatok

és érdekharcok fogják meghatározni, hanem mindenekelőtt a védelem és a támadás

kényszere, azaz a hadsereg és a hadviselés szervezete.”10 Hintze tehát nem a békét látta

közeledni a jövő horizontján. Tisztánlátását segítette a modern bürokrácia

tanulmányozása, ami megerősítette azon hitét, hogy a “bürokratizmus” fokozni fogja a

XX. század militarisztikus tendenciáit.

A marxizmus társadalomszemlélete a háborút és az erőszakot a történelem ágensének

tekintette; támogatták azokat a háborúkat amelyekről úgy gondolták, hogy közelebb

hozzák a szocializmus ügyét. Engels az Anti-Dühringben az erőszak és a háború

kizárólag gazdasági okokra történő részletes elemzését adta és ez hosszú ideig hátráltatta

egy komplex, az új helyzeteknek megfelelő társadalomelméleti megközelítést. Gátolta

azt a felismerést, hogy különösen a II. világháború után a militarizmus a világrendszer

egyik központi kategóriája lett. A teoretikusok közül a vizsgált témakörben Karl

Liebknecht, Rosa Luxemburg, Nyikolaj Buharin elemzései számottevőek, akik a

militarizmust egyaránt fontos jelenségnek tekintették abból a szempontból, hogy az

10 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 17. oldal.

16

aláássa a parlamenti demokráciát, és bürokratikus katonai rendszereket hoz létre a

nyugati társadalmakban. Minthogy azonban a militarizmust a tőkés gazdasági rendszer

termékeként, szerves részeként értelmezték, úgy vélték, hogy az a kapitalizmus

összeomlásával meg is szűnik.

Lenin a militarizmust, a háború és a béke lényegét, jellemzőit — számos társadalmi

jelenséghez hasonlóan — osztályalapon elemezte. A háború lényege (Clausewitzre

hivatkozva) “a politika folytatása, más (mégpedig erőszakos) eszközökkel.”11

Valamennyi háború elválaszthatatlanul összefügg azzal a politikai renddel amelyből

fakad. A hatalom ugyanazt a politikát folytatja a háború alatt, csak tevékenységének

formáját változtatja meg. A hatalomra jutott proletariátus háborúja gyökeresen különbözik

a kizsákmányoló osztályok által vívott háborúktól. A háborúk típusait is azok politikai

tartalma határozza meg. Ezek szerint az igazságos háborúkat a haladó osztályok vívják,

amelyek célja a népek felszabadítása a nemzeti- és osztályelnyomás abból, így azok a

társadalmi haladást szolgálják az elnyomás ellen. Az igazságtalan háborúk az

osztályelnyomást szolgálják; ezek a kizsákmányoló osztályok politikájának folytatásai

hatalmuk megszilárdításáért, kiterjesztéséért és gazdagodásukért.

A nyugati civilizáció számos gondolkodója, így Werner Sombart “Háború és

kapitalizmus” című 1912-ben kiadott művében a “történelmi materializmus” egyoldalúan

gazdaságközpontú szemléletét veszi célba.

“Volt idő, amikor büszkék voltunk rá — írja —, hogy valamely nagy háborúnak, vagy

a világtörténelem valami más nagy eseményének gazdasági feltételektől függő voltát

felismertük. De ma már nem szabad megengednünk, hogy ez a történelmi materializmus

legyen az egyetlen kalauzunk. Megtette kötelességét. Ám egy lépéssel megint tovább kell

mennünk... A háború és a kapitalizmus problémáját is ki kell szabadítanunk abból a

béklyóból, amelybe a történelmi materializmus verte. Ezt legjobban úgy tehetjük meg, ha

megfordítjuk a kérdést, és nem azt vizsgáljuk: mennyiben következménye a

kapitalizmusnak a háború, hanem azt: a háborúnak eredménye-e, mennyiben és miért a

kapitalizmus?” Sombart a XVI—XVIII. század háborús gazdaságtörténetének alapos

vizsgálata után arra a következtetésre jut, hogy a háború a közvetlen romboláson túl is

sok tekintetben gátja a tőkés rendszer kifejlődésének. “A háború azzal gátolta a

kapitalizmus fejlődését, hogy letörte azokat a csírákat, amelyekből kapitalizmus

hajthatott volna ki. E csírák a tőkéül alkalmas vagyonokban rejlenek, amelyek a

középkor elejétől fogva mindig, mindenütt ezernyi forrásból összegyűltek. Ezeket a

17

vagyonokat a háborúk századokon át számtalanszor megakadályozták abban, hogy

tőkévé váljanak, mert a saját céljaira használta ki őket.”12

Ugyanakkor Sombart — Mumfordhoz hasonlóan — látja a háború kettős arculatát, a

rombolás és építés látszólag egymást kizáró mozzanatainak egységét. “És mégis! — írja

— a háború nélkül egyáltalán nem volna meg a kapitalizmus. A kapitalisztikus fejlődést

csak a háború tette lehetségessé, mert fontos feltételek, amelyekhez minden kapitalizmus

fűződik, bizonyára csak harcban állottak elő. Utalok mindenekelőtt az államok

kialakulására, ami a XVI. és XVIII. század között megy Európában végbe, s ami

előfeltétele volt a kapitalisztikus gazdasági rendszer sajátos kialakulásának.

A modern államok azonban — ezt nem kell bizonyítanunk — fegyverek művei;

külsejük, határaik nem kevésbé, mint belső tagozódásuk; igazgatásuk, financiájuk a

modern értelemben vett háborús feladatok teljesítésében fejlődött ki: etatizmus,

fiskalizmus, militarizmus e századokban ugyanazt jelentik.”13 Sombart könyvében a

militarizmus és az etatizmus történelmi összefonódásának kialakulásában különösen

nagy jelentőséget tulajdonit a gyarmatosításnak, a gyarmati háborúknak, és bizonyítja a

háború közvetlen részességét a kapitalisztikus gazdasági rendszer kifejlődésében.

A háború és a militarizmus kérdéseit az állam és az államközi rendszer történeti,

politológiai és szociológiai összefüggéseiben vizsgálva figyelemre méltóak Raymond

Aron elemző munkái.

“A háború és az ipari társadalom” (War and Industrial Society) művében a háborút

központi kérdésként kezeli. Azokhoz a szerzőkhöz sorolható, akik szerint a háború nem

vezethető le a gazdasági rendszerekből, hanem inkább autonóm politikai tényezőkkel

magyarázhatók. Az államközi küzdőteret olyan természetes közegnek tekinti, amely

felett nem létezik törvény. E küzdőtérben a háború az államok természet adta választási

lehetőségeként, függetlenségük védelmének biztosítékaként jelenik meg. A választási

lehetőség mint bizonytalansági tényező nagy szerepet játszik Aron elméletében. A

nemzetközi kapcsolatokat — szemben például a közgazdaságtannal — nehezen

tanulmányozható területnek tartja, mivel nem léteznek olyan pontosan körülhatárolható

célok, amelyekkel az állam viselkedése leírható lenne.

11 A marxizmus-leninizmus a háborúról és a hadseregről. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1972. 14. oldal. 12 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 18. oldal. 13 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 19. oldal.

18

Nem fogadja el sem azt a tételt, miszerint az állam a nemzeti érdekeket képviseli, sem

azt, hogy az államok egyetlen célja hatalmuk maximalizálása.

A hatalmat Aron olyan eszköznek tekinti, amely különféle célok — egy birodalom

fenntartása, egy ideológia uralomra juttatása stb. — elérésére szolgálhat. Az államok

tehát követhetnek olyan célokat, amelyek túlmutatnak a “biztonság” szempontjain. Az

állam aktivítása az az elem, aminek köszönhetően Aron elmélete “nyitott” marad.

Szemben az örökérvényű ezoterikus teoriákkal, erősen hangsúlyozza a történelmi

specifikumok szerepét. Az I. világháború kitörését például — az imperializmus elméletét

tagadva — hagyományos államok közötti konfliktusok következményének tekinti, ám

hozzáfűzi, hogy “totális természete” meglepetésként hatott.

Aron a háború (újabb) funkcióváltására figyelmeztet. Egyrészt az 1914—18-as háború

volt az első olyan háború, amelynek eszközeit az indusztrializmus szolgáltatta. Ezek az

eszközök a szélső határokig tolták ki a rombolás lehetőségeit. Másrészt a háború a

világméretekben megérlelődőtt nacionalizmusok következtében mindenhol nemzeti ügy

lett. Miközben elismeri, hogy a demokrácia és az ipar társadalmi feltételei

megváltoztatták a háború jellegét, a marxizmussal és a klasszikus szociológiával

egyaránt vitatkozva azt állítja, hogy a társadalom csupán kondicionálja, de nem

determinálja a háborút. A politikusokat — akik a háború funkcióváltásának

köszönhetően a háborús törekvések függvényeivé lettek — igen szigorúan ítéli meg:

elmulasztották azt a kötelességüket, hogy a háború célját világosan megfogalmazzák.

Ez azért történhetett így, mert ők maguk is annak a hamis doktrínának a rabjai lettek,

amely szerint a béke csak rombolás eredményeként jöhet létre.

Aron elméleti fejtegetéseinek eredménye és egyik legfontosabb következtetése az,

hogy az államközi rendszer működésével kapcsolatos minden elmélet szükségképpen

korlátolt jellegű. Tézise azért figyelemreméltó, mert nem ad felmentést, vagy elméleti

igazolást sem előre, sem utólag, sem a háború ideológusainak, sem csinálóinak, sem

pedig résztvevőinek.

Moris Janowitz a II. világháborút követő időszakban a háború- és hadseregszociológia

legismertebb művelője. Főként a hatvanas évek végétől szentel nagy figyelmet egyrészt a

militarizmus globális problémáinak, másrészt a nemzetközi és nemzeti elemzési szintek

összekapcsolásának. Kiinduló tézise, hogy a nukleáris fegyverek terjedésének és a

gyarmati uralom hanyatlásának korában újra kell fogalmazni a katonai szervezet és

stratégia elemzésének klasszikus kategóriáit, amely szintén a háború funkcióváltásának

felismerésén alapul.

19

A totális háború, abban a formában, ahogy azt az I. és a II. világháború idején

gyakorolták, nem tekinthető többé a nemzeti célok elérése eszközének. Ezt a

funkcióváltást a II. világháború után felerősödött globális militarizáció kíséri. A gyarmati

uralom a segélynyújtás különböző formáinak adja át helyét: megindul az elmaradott

országok katonai intézményeinek kiépítése, ami kitágítja az egymással szembeni,

valamint belső fegyveres konfliktusaik lehetõségeit. Janowitz kritika tárgyává teszi az

elrettentés (kölcsönös elrettentés) fogalmát, a megnyerhetetlen totális háborúra való

készülődés korszakának új alapkategóriáját. Az elrettentés fogalma — amit egy nagyobb

háború esélye csökkenésének szinonimájaként szoktak használni —, úgymond

legitimálja, és hasznosnak tünteti fel a fegyverkezési versenyt és a katonai műveleteket, s

ily módon a béke fenntartásának biztosítékává válik. De Janowitz rámutat a terminus

csonka voltára is arra, hogy az kizárólag a hadászati-katonai szférára vonatkozik, s nem

foglalja magába, de még csak nem is érinti egy háború nélküli nemzetközi rend

kialakulásához szükséges folyamatokat. A békemozgalmaknak azt a későbbi jelszavát

fogalmazza meg teoretikusan, hogy a békéhez nem vezet út az elrettentésen keresztül.

Janowitz vallja, hogy a katonai erő és az erőszak hanyatló legitimitásának a korában

élünk. Ez a hanyatló legitimitás a haditechnika hallatlan rombolóképességének és a fejlett

ipari államok társadalompolitikai feszültségeinek hatására alakult, így szükségképpen a

figyelem középpontjába állítja a nemzetközi kapcsolatok társadalmi dimenzióit.

A militarizmus elmélete tovább gazdagodik Edward P. Thompson elméletében, aki

elveti a fegyverkezési válság gazdasági tényezőkkel való magyarázatát csakúgy, mint a

tradicionális imperializmus elméletét. Szemléletváltást javasol: ahelyett, hogy egyoldalú

megközelítésben csupán az “eredettel” foglalkoznánk (amely szerint a “jó” csak a “rossz”

ellen védekezve teszi, amit tesz) a “konzekvenciák konzekvenciái” felé kell fordulnunk: a

hidegháború termeli újra azt az erőteret, amely létrehozza a hadseregeket, a kisebb

hatalmakra kliensi viszont kényszerít, és militarizmust exportál a perifériára. Hozzáfűzi:

a militarizmus inadekvát kategória, ami a globális ellentmondásnak csak egy részét

foglalja magába. Példa nélkül álló helyzettel van dolgunk, amely régi kategóriába

kényszerítve értelmezhetetlen, s amelyet antagonizmus és reciprocitás egyszerre

jellemez.

Thompson kategóriája az exterminizmus (megsemmisítés, kipusztítás), amelynek

logikája a szuperhatalmakat mintegy negyven éve tartja a katonai konfrontáció

bűvkörében, s ennek megfelelően gazdaságaik, politikájuk és kultúrájuk egyre fokozódó

mértékben öltenek militarisztikus jelleget.

20

Az exterminizmus kategóriáját Thompson nem a politikai intenciók minősítésére,

hanem mélyebb történelemfilozófiai értelemben használja, hozzátéve, hogy nem kíván

felfedezni egy új termelési módot. Inkább arról van szó, hogy az exterminizmus a

társadalmak azon orientációjának jelölésére szolgál, amely azokat a megsemmisülés felé

hajtja. Ezek szerint az extermináció nem gondolható el véletlenként, hanem csupán a

politikai prioritások következményeként, amely az exterminizmus eszközeinek

szakadatlan felhalmozásában, s a társadalomnak e logika által történő strukturálásában

ölt testet. E logika legalább két szembenálló felet feltételez, amelynek politikája

szándékoltan konfrontációs.

Az exterminizmus magába foglalja a kapitalizmus és a militarizmus fogalmait,

amelyek saját alapzataikról — hadsereg, fegyvergyártás stb. — kiindulva áthatják a

társadalom egészét a magánélet szférájáig. Az ily módon strukturált egészben az egyes

alkotórészek erősítik és tükrözik egymást. A háborús konfrontációra készülődés mélyen

gyökerezik a szembenálló hatalmak természetében, s nem tekinthető kizárólag a

politikusok irracionalitásának. Ezért Thompson szerint az olyan behatároló fogalmak,

mint a katonai-ipari komplexum, a fegyver-lobby stb. megtévesztőek, mivel a

társadalmon és gazdaságon belül lokalizálják és elszigetelik, mintegy külsővé teszik a

militarizmus jelenségét. Azt a látszatot keltik, hogy a háborús veszély korlátozható, “a

fertőzés nem terjed szét az egész társadalmi testen.”

Az exterminizmus fogalmának kifejtésével Thompson olyan szuggesztív metaforát

teremtett, amelynek tudományos szigorát bárki könnyen kétségbe vonhatja, de amelyet

mégsem lehet megkerülni.

A háború tudományos tanulmányozásának, nagy empirikus anyagon való

vizsgálatának és rendszeres elméleti általánosításának megkezdését a II. világháború

éveiben Quincy Wright munkássága jelentette. Fő műve, “A tanulmány a háborúról” (A

Study of War), először 1942-ben, majd újabb kiadásban 1965-ben jelent meg. Ez utóbbi,

bővített kiadás előszavában arról ír, hogy a háborút tanulmányoznunk kell, hogy

pontosan tudjuk, milyen az a társadalmi jelenség, amit meg akarunk szüntetni.

Történelmileg visszatekintve Wright szerint a háború természetes jelenség, a béke

viszont csak mesterséges állapot. A háború természetes jellege azonban nem azt jelenti

számára, hogy vissza lehet vezetni az ember veleszületett agresszív természetére. Éppen

ellenkezőleg: Wright szerint a háborút csak szociális-politikai tényezőkből lehet

levezetni, s csak mint egy szociális intézményt lehet tárgyalni a maga történelmi

dimenziójában. Négytényezős modellje szerint a háború technikai (haditechnika),

21

ideológiai (motivációk) szociológiai (állami és társadalmi konfliktusok) és pszichés (lelki

folyamatok és frusztrációk) tényezők komplex együttese, mégpedig úgy, hogy történelmi

dimenziója révén minden háború az egész történelem sajátos összegződése, továbbá

valamennyi társadalmi konfliktusnak a teljes keresztmetszetét megadja. Wright számára

a háború nem csak az emberi viselkedés sajátos formája, hanem elsősorban a társadalom

átalakításának eszköze, amely azonban igen gyakran kikerül a benne résztvevő emberek

ellenőrzése alól. Bár hajlamos arra, hogy a háborút mint emberi viselkedésformát és a

társadalmi változások eszközét a továbbiakra is kivetítse, legalább ennyire hangsúlyozza

az új mozzanatokat is: a XX. században a háború már diszfunkcionálissá vált, és nem

szolgálhat a társadalmi változások pozitív eszközeként.

Wright azzal az optimista következtetéssel zárja könyvét, miszerint: a közeljövőben, a

nemzetközi jog továbbfejlesztése révén a nemzetközi konfliktusok rendezhetők háborúk

nélkül is. A háborúk sokfélék, de a béke egy és oszthatatlan, vagyis a végső cél a

békerendszer intézményesítése és a szabályozás a nemzetközi megállapodások révén.

A XX. századi elméletekben sajátos helyet foglalnak el a biztonságelméletek és azok

vitája. Az elmúlt században újra meg újra fellángolt a vita a nemzetközi biztonság

mibenléte, a nemzetközi vagy a nemzeti biztonság elsődlegessége körül.14

A hidegháború utáni világban a nemzetközi kapcsolatok elméletének dualizmusa nem

csupán fennmaradt, hanem megerősödött. E dualizmus megerősödésére annak ellenére

került sor, hogy történt néhány kísérlet az áthidalására. Ezek a kísérletek azonban nem

segítették elő az átjárhatóságot a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek két fő irányzata

között, hanem sokkal inkább a két irányzat szembenállása mentén sorakoztak fel.

2. A háború funkcióiról vallott nézetek rendszere

A háború funkcióit a XX. század nyolcvanas éveiben elméletileg összegző törekvések

körül jelentősek Vilho Harle finn kutató munkái.15 Harle kimutatja, hogy a

szakirodalomban megtalálható az az antropológiai megközelítés, amely az embert a

maga kultúrájában vizsgálja, és a háborút az emberi kultúra fejlesztése eszközeinek

tekinti; a morális funkció, amely szerint a háború fejleszti az ember erkölcsi

tulajdonságait; a szociológiai funkció, amely a háborút a szociális konfliktusok

14 A kettősség történelemi áttekintését végzi el Szőnyi István: A nemzetközi kapcsolatok mardandó dualizmusa” tanulmányában. ZMNE, Bp., 1999. 15 Az elméleti összegzés tételeinek forrása: Ágh Attila: Konfliktusok, háborúk. Bp., Kossuth Kiadó, 161-165. oldal.

22

megoldásában találja fontos eszköznek és végül a politikai funkció megközelítés, amely a

hangsúlyt arra helyezi, hogy a háború a politika eszköze és (vagy) folytatása.

J. Lider “A háború természetéről” (On the Nature of War 1979.) c. munkája

hangsúlyozza, hogy a háborúnak nagy szerepe van a belső társadalmi rend

fenntartásában, mint intézményes akadálya a káosz kialakulásának és a belső terror

eluralkodásának; a háború hozzájárul továbbá a társadalom strukturálásához, új

csoportok létrehozásához, a társadalmi kohézió, a szolidaritás kialakulásához, a belső

ellentmondások leküzdéséhez, s egyúttal fontos szerepe van a belső szellemi, anyagi és

gazdasági erőforrások elosztásában is. A szociális funkcióval szemben, amely a rend

fenntartását hangsúlyozza, más szerzők a kulturális funkciókat emelik ki, amely szerint a

háború a kulturális változások, a tudományos technikai fejlődés legnagyobb hajtóereje, és

hozzátartozik az egész emberiség kulturális adaptációs mechanizmusához. A háború

etatista, állami funkcióinak hívei viszont úgy látják, hogy a háború fő funkciója az új

államok létrehozása, illetve a korábbiak területi integritásának megtartása, vagyis az

államok külső funkcióinak, mint a nemzetközi rendszer működésének szabályozása.

A háború funkcióinak utolsó csoportja a világrendszerbeli, amely szerint a háború

jelentős szerepet játszik a nemzetközi rendszer erőviszonyainak szabályozásában és az

erőegyensúly helyreállításában, illetőleg az általános háború új keletű elméletei szerint a

nagy történelmi korszakok váltásában a régi és az új hegemón hatalom összeütközése

révén (R. Gilpin).

A háború pozitívnak tekintett funkcióinak áttekintése után Harle törekvése arra

irányul, hogy bemutassa a modern háború diszfunkcionális jellegét, mint a korábbi

funkciók teljes vagy részleges elvetését. Ez a tradíció Wright munkásságában

gyökerezik, aki szerint a háborút korábban általánosan elismerték, mint az államok

közötti kapcsolat eszközét, s csak néhányan ítélték el; manapság azonban eszközként

való használhatósága széles körben megkérdőjeleződött.

A világcivilizáció jelenlegi fázisában a háború az instabilitás, a dezintegráció, a

despotizmus, az alkalmazkodás hiányának eszköze, a civilizációs fejlődés

előreláthatóságának akadálya lett, amely a fejlődés folytatását az újabb értékek kihívása

révén valószínűtlenné teszi. A háború a fő tendenciája szerint:

a. abszolút jellegűvé válik;

b. egyre elavultabb eszköz lesz, mint az ütköző, konfliktusban lévő tendenciák

rendezése;

c. egyre ritkábbá, de egyre pusztítóbbá válik;

23

d. végső soron megsemmisíti azt a civilizációt, amely létrehozta.

A XIX. században még számos elmélet összekötötte a háborút az emberiség

haladásával (bár többen megkérdőjelezték ezt), míg a II. világháború utáni időszakban

mindinkább a háború funkcióinak negatív jellege került előtérbe.

A modern háború diszfunkcióit Harle a szakirodalom alapján így foglalta össze:

pszichológiai károk és az erkölcsi alapelvek eróziója;

társadalmi dezintegrációs folyamatok;

kulturális értékek szétesése;

túlzott állami koncentráció, és az emberi jogok megsértése;

a honvédelmi funkciók megnövekedett terhe a gazdaság életére;

a nemzetközi rendszer növekvő instabilitása.

24

III. AZ ERŐSZAK XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI ÉS

ÚJ MEGJELENÉSI FORMÁI

1. Az erőszak fogalmi elemzése, jellemzői, eszmetörténeti áttekintése

Az emberiség története számos, az emberi társadalomra jellemző specifikummal

határozható meg. Ezért több megoldás adódik. Hegel a történelmet a szellem, az eszme

egységes, törvényszerű belső szükségszerűségek által meghatározott önfejlődési

folyamatának tartotta, az eszmékből a népszellemből vezeti azt le. “A szellem pedig azon

a színpadon mutatkozik legkonkrétabb valóságban, amelyen mi tekintjük, a

világtörténelemben”16 A társadalom anyagi, gazdasági folyamatait előtérbe helyező

magyarázatok a termelőerők és termelési viszonyok dialektikáját vagy az osztályharcok

történetét tették meg kritériumnak.

Ludwig Feuerbach a történelmet a vallások történeteként írja le, az embert az állattól

is a vallás különbözteti meg, “A vallás az ember és állat lényeges különbségén alapszik

— az álltoknak nincsen vallásuk”.17 De bemutatható a történelem a művészetek, az

irodalmi alkotások tükrében, azok sokszínű gazdagságában. A hadtörténelem a háborúk

sorozataként, a hadművészet változásának világán keresztül mutatja be az emberi

közösség letűnt korszakait. Egy újabb megközelítésben az emberi történelemben végig

jelen van az erőszak annak legkülönfélébb formájában és intenzitásában. Arra a kérdésre,

hogy az erőszak mely létszférában egzisztál, a feleletek két csoportja különíthető el. Az

egyik felfogás szerint a természetben és a társadalomban egyaránt megtalálható, míg egy

másik értékelés alapján az erőszak csak az ember világát jellemzi. A természetben csupán

tudattalan, személytelen, vak erők működnek. Az állati világ életét is a táplálékszerzés, a

fajfenntartás, az élet ösztönei szabályozzák. Az emberi társadalom a valóság minőségileg

más rendszere, ahol csupa tudattal, akarattal, céllal élő ember tevékenysége révén

keletkezik a történelem, még akkor is, ha a végeredmény az lesz, amit senki sem akart.

Gyakran nevezik “állatinak” az emberi kegyetlenséget, bár amikor az oroszlán felfalja az

antilopot, az éppoly kevéssé kegyetlenség, mint amikor a zsiráf a fák leveleit fogyasztja

táplálékul. Csak az embert jellemzi a kegyetlenség — az erőszak egyik formája —,

amikor kínozza a hadifoglyokat, vagy genocídiumot követ el.

16 G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 34. oldal. 17 L. Feuerbach: A kereszténység lényege. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. 37. oldal.

25

Az erőszak meghatározott célok elérésére irányuló kényszert alkalmazó erőkifejtés,

amely kialakulásában és változásaiban egyaránt történeti jellegű.

Az erőszak, a háború kérdései minden időben foglalkoztatták a nagy gondolkodókat.

Herakleitosz, ókori görög filozófus egy fragmentuma szerint: “Háború mindenek atyja

és mindenek királya, és egyeseket istenekké tette meg másokat emberekké, egyeseket

rabszolgákká másokat szabadokká”.18 Háborún nemcsak a fegyveres küzdelmet értette,

hanem minden harcot, szembenállást, tusakodást. Hegel arról ír, hogy “a fejlődés nem az

az ártatlan és a harc nélküli puszta létrejövés, mint a szerves életé, hanem a kemény,

kelletlen munka önmaga ellen”.19

Marx elemzi az erőszak Janus-arcúságát: a társadalmi mozgások közül kiemeli a

haladást, és azt összekapcsolja az érte hozott áldozattal, a haladást olyan pogány

bálványhoz, hasonlítja amely megöltek millióinak koponyájából issza a nektárt.

Az erőszak egyik megnyilvánulási formája az agresszió, amely az egyén szintjén a

pszichológiában, a társadalom szintjén a politikai és a hadügyi elméletekben nyer

teljesebb kifejtést. A pszichológia az agressziót, az agresszivitást olyan hajlamok

összességének tekinti, amely képzelt vagy valóságos viselkedésben fejeződik ki azzal a

szándékkal, hogy másoknak ártsunk, vagy másokat megalázzunk, rájuk erőltessük

akaratunkat, vagy elpusztítsuk őket.

Az agresszió — szélesebb értelemben — erőszak alkalmazása közvetett vagy

közvetlen formában valamely állam részéről egy másik állam önállósága, szuverenitása,

területi épsége, politikai, gazdasági függetlensége ellen. A megtámadott országnak

önvédelme érdekében folytatott minden fegyveres tevékenysége, még ha támadó jellegű

is, nem tekinthető agressziónak Az agresszió nemcsak ugyanazt jelenti minden emberi

közösségnek — az erőszakot —, hanem a latin eredetű kifejezés (aggression = erőszakos

leigázás, beavatkozás) a különböző nemzeti nyelvekben hasonló vagy azonos alakot

mutatnak etimológiailag. Az angol nyelvben az “agression”, a németben a “die

Agression”, az oroszban az “agresszijá” formákban. Egy elemzés végeredménye alapján

az állatvilág legtömegesebb jelensége az agresszió, míg az erőszaknak a társadalmi

létben van helyi értéke.20

Az emberi társadalom világában az agresszióhoz közel áll a fanatizmus. Ha

totalitáriánus berendezkedésű társadalomban a torz politikai rendszer a vezető

18 Filozófia történeti szöveggyűjtemény I. kötet. Tankönyvkiadó Bp., 1966. 31. oldal. 19 Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 114. oldal. 20 Szabó János: Az erőszak egységes elméletének lehetőségeiről. “Az agresszió természeti az erőszak társadalmi jelenség” fejezetrész. Új Honvédségi Szemle 2003/1 13. oldal.

26

fanatizmusával társul akkor annak pusztító következményei kiszámíthatatlanokká

lesznek. A fanatikus vezető kíméletlenül pusztítja az ellenséget, és egy tökéletes új világ

megteremtésével kecsegtet. Minden jó a közösségen belül és minden rossz a külső

ellenségre vetül ki, aki elpusztítandó. Mivel az agresszió feszítése nem szűnik meg,

mindig új és új ellenség kell, akire a romboló késztetések kihelyezhetők. Az

ismertetettekre jellemző példa Sztálin személyisége.

“Sztálin, eredeti nevén Joszif Visszarionovics Dzsugasvili — 1879. December 21-én

(a régi naptár szerint 1878. December 6-án) született. Alkoholista apja brutálisan bánt

vele, rendszeresen verte, s korán elhagyta a családot, így anyja igen nehéz körülmények

között nevelte. Öt évet járt Goriban az egyházi iskolában és öt évet a Tifliszi «ma:

Tbiliszi» grúz: Teológiai szemináriumban, ahonnan kizárták. Hétszer került börtönbe, s

ötször sikerült megszöknie. Lenin későn ismerte fel gátlástalan erőszakosságát,

törvényeket nem tisztelő, egyeduralomra törő magatartását, de akkor már késő volt.

Lenin özvegyét is megfélemlítette s a történelemben páratlan rémuralmat teremtett.

Egykori titkára Bazhanov ’durva, türelmetlen, bosszúálló, gyanakvó, erkölcsi elvek

nélküli ember’-nek látta. Kíméletlen agresszivitását hipokrata, konvencionális

magatartással kendőzte. Az eredetileg csendes, zárkózott, önbizalom nélküli ember csak

a későbbiekben vált uralkodó, gátlástalanul agresszív, kegyetlen zsarnokká. Trockij

szerint is «kiemelkedő középszerűség», aki a pártszervezetben nőtt fel, s abban is maradt.

Gondolkodása magán viselete vallásos nevelkedésének negatív maradványait, merev

dogmákban, sematikus, kategorikus problémaszemléletében. Nem tűrt ellentmondást.

Aki nem értett vele egyet, vagy valamiben eltérően vélekedett, azt a ’nép ellenségének’

tekintette. Kedvenc szava volt a ’megsemmisítés’, ami embertömegek sorsát pecsételte

meg. Megöletett munkatársainak még a nyomát is eltüntette az általa ellenőrzött

könyvekből: nevüket is kihúzta. Beszéde is leegyszerűsítéssel, egyoldalú demagógiával

hatott a tömegekre. Ami nehézség, kudarc előfordult, azt mind az ellenség művének

tulajdonította. Erre állandóan ismételt kifejezéseket használt: ’a nép ellensége’,

’kapituláns’, ’diverzáns’, ’kém’ stb. Az orosz irodalmat felületesen ismerte ’minden

tehetséges író, aki őszintén és az emberi lélek mélyrétegeihez hatolt le, érthetetlen maradt

számára…’

Naponta 100-200 iratot kellett átnéznie, ami gondolkodását sekélyessé, felületessé tette.

Utolsó éveiben a nyelvtudomány, a biológia és a filozófia területén tett kárt okozó, dilettáns

lépéseket: “Fel kell forgatni, fel kell túrni azt a trágyadombot, amely a filozófiában és a

természettudományban felgyülemlett’ mondta már 1930 decemberében tartott beszédében.

27

Egyetlen dolog érdekelte: a hatalom megszerzése és megtartása. Ehhez ravaszsága,

kiismerhetetlensége, opportunizmusa is hozzásegítette. A hatalmat állandóan gyakorolta,

embereit örökösen kipróbálta, megalázta. Így például éjszaka váratlanul felhívta

munkatársait, kérdéseket intézett hozzájuk, s azután váratlanul letette a kagylót. Esti

mulatságain gyakran odaszólt Hruscsovnak: ’Nikita táncolj!’ Többször a Szuchumi közeli

dácsájába rendelte, ahol órákig váratta, majd kiszólt: ’Mit keresel itt? Menj haza! Nem

olvasott, nem művelte magát, viszont Lenin írásait szinte betű szerint ismerte, így mindig

talált aktuális érdekeihez, elgondolásaihoz “megfelelő idézetet’, s azt beszédeiben

felhasználta. Életrajza is meghamisított: 1903-1907 között és az 1917-es forradalomban is

teljesen háttérben volt, se beszédkézséggel, se észjárással, se éleslátással nem tűnt fel.

A történelemben szinte példa nélkül álló félelmet teremtett maga körül. Ezzel olyan

tiszteletet alakított ki, hogy — mint Churchill is említi — amikor belépett egy szobába,

az emberek önként felálltak. A félelmet minden riválisának, majd rangos munkatársainak

letartóztatásával, illetve megöletésével érte el. Ismert, hogy első vetélytársainak,

Trockijnak elűzésével sem elégedett meg: évekkel utána Mexikóban ölette meg. A

koholt, úgynevezett koncepciós perekben ő adott parancsot a vallatásokra, kínzásokra és

a halálos ítéletekre. Hosszan sorolható a pártfunkcionáriusok, sőt a titkosrendőrség

vezetőinek sorozatos kivégeztetése. A második világháborúban súlyos hátrányt okozott,

hogy összeesküvéstől tartva a katonai vezérkart gyakorlatilag kiirtatta, s nem maradt

megfelelő utánpótlás. Senki nem lehetett tőle biztonságban. Előszeretettel tartóztatta le a

pártfunkcionáriusok hozzátartozóit is, így például Kalinin és Molotov feleségét, valamint

Kuussinen finn kommunista vezető nejét és fiát. Mindehhez a férjeknek jó képet kellett

vágni, sőt helyeselni is. (el lehet képzelni az illetők érzéseit és megaláztatásait!) Fromm

Medvedev leírása nyomán kiemeli, hogy zárkózottsága, hamissága kiismerhetetlenné,

kiszámíthatatlanná tette.

Fromm ismerteti egy híres történész-író, I. Steklov esetét a letartóztatások miatti

aggodalmában Sztálinhoz fordult. Megnyugtató választ kapott: “Mi bajod van? A párt

ismer és bízik benned; semmi okod az aggodalomra!” Miután Stelkov hazatért és

megnyugtatta családját, még aznap este érte ment az NKVD és letartóztatták 1938-ban I.

A. Akuov későbbi központi bizottsági tag korcsolyázás közben elesett és agyzúzódást

kapott. Sztálin külföldről hozatott sebészt, hogy megmentsék az életét. Hosszú és

keserves gyógyulás után visszatért dolgozni, mire letartóztatták és agyonlőtték.

Kiszámítatlansága mögött mindenhatósági érzése állott s bizonyítani akarta a

világnak: ő élet és halál ura. Jellemző példa erre Kavtaradze esete. Mint száműzött,

28

extrockista írt Sztálinnak, hogy nem akar a párt ellen dolgozni. Sztálin visszahívta, majd

1936-ban letartóztattatta őt és feleségét azzal a váddal, hogy meg akarják őt ölni. Egy

évig a halálraítéltek cellájában tartották, majd kiengedték őket. Újra dolgozhattak.

Később Sztálin ismét kegyeibe fogadta, őt s meghívta ebédre, egyszer pedig váratlanul

meglátogatta Berijával. A szomszédok majdnem elájultak, amikor megpillantották

Sztálin elvtárs arcát. Egy ebéd alkalmával viccelődés, visszaemlékezések közepette

váratlanul így szólt: ’De te mégis meg akartál ölni…’ Egyeseket megkímélt, például

Litvinovot (akinek nyugati politikája megbukott), Ehrenburgot (aki mindennel

szimpatizált, amit Sztálin gyűlölt) stb.

Érzelmi élete üres, élményszegény, cinikus volt. Monoton beszéde, mimikátlan

arckifejezése, szegényes gesztusrendszere is erről árulkodott. Magánéletéről ugyan

keveset tudunk, de jellemző második feleségének öngyilkossága is. Köztük gyakran volt

vita, s egy ünnepi összejövetel alkalmával ismét összekülönböztek. Ekkor Sztálin az égő

cigarettáját az asszony arcába vágta, aki ezek után agyonlőtte magát. Nem látta be, hogy

az ő ridegsége, gorombasága a magyarázat, hanem az asszony tettét árulásnak

minősítette. Más adatok szerint már régóta látta férje rémtetteit, a nép szörnyű

szenvedését, az éhezés okozta tömeghalált, az erőszak és önkény gyilkosságait —

mindez hozzájárult a házastársak ellentétéhez. Még az is felmerült, hogy maga Sztálin

lőtte volna le, valószínűbb azonban, hogy életének saját kezűleg vetett véget. A szovjet

diktátor anyjával sem törődött, nem támogatta, s hagyta vidéken szegénységben

tengődni. Egyik fia, Vaszilij, alkoholista volt. A másik fia, Jakov állandóan vitázott vele.

Egy ilyen jelent után Jakov revolverével öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor Sztálint

hívatták hozzá, kijelentette: ’Ha! Még célozni sem tud!’ Noha ez a fia a világháborúban

bátran viselkedett, mégis engedte, hogy a nácik kivégezzék, s semmit sem tett

megmentéséért, pedig módja lett volna a fogságból kicserélni.

Infantilizmusa evés-ivásban, s ugyanannak a filmnek ismételt megtekintésében

nyilvánult meg. Viccei is ilyenek voltak: vendégeinek székére észrevétlenül

paradicsomot, tortát tett, vagy dácsájának kertjében tóba lökte őket.

Paranoid beállítottsága, gyanakvása miatt állandóan összeesküvéstől és ellene irányuló

merénylettől tartott. Mindenki a ’nép ellensége’ lett, aki nem értett vele egyet. Senkiben

sem bízott meg, se rokonaiban, se legközelebbi munkatársaiban. Sokan alátámasztották

és kielégítették gyanakvását, ’anyagokat szállítottak’ az ellene szőtt összeesküvési

téveszméihez, s így tudtak vele kapcsolatban maradni (többek között Berija, és végül az

orvospert kitaláló Rjumin).

29

A valóságos veszélyt nem vette figyelembe, nem hitte el — visszautasította —,

tagadta(!) a felderítők — köztük a híres Sorge — számos figyelmeztetését, hogy a

németek hatalmas csapatokat sorakoztatnak fel a határon, s az országát támadás

fenyegeti. Amikor ez 1941-ben bekövetkezett, egyszerre csak ’eltűnt’. A leírások szerint

’összeomlott’. Ebben az időben visszavonultan dolgozott és tanácskozott. Június 21-től

nem lehetett vele kapcsolatot találni, csak július 3-ára szedte össze magát annyira, hogy

rádióbeszédet tudott mondani.

A háború utáni években gyanakvása nőttön-nőtt. Ételeit az orvosok rendszeresen

ellenőrizték, magát szigorú őrséggel őriztette, páncélajtó mögött aludt, párnája alatt

pisztolyt tartott. A régi Kreml körüli utcákon tett séták is elmaradtak, csak vonaton mert

utazni — nappal. Ilyenkor minden forgalmat le kellett zárni a szomszédos vágányokon is.

Később már a legközelebbi munkatársait is kémkedéssel, ellene szőtt összeesküvéssel

gyanúsította. Ennek a csúcsa volt az orvosok összeesküvése. Ez a zsidók deportálásához

és újabb terrorhullámhoz vezetett volna. Mindennek az 1953-ban bekövetkezett halála

vetett véget, amit a korábbi érelmeszesedés és hypertonia nyomán a bal oldali

agyféltekében bekövetkezett vérzés okozott. Ez jobb oldali bénulással és beszédzavarral

(afázia) járt. Feltételezik, hogy a homloklebenyében kialakult ciszták is hozzájárultak az

idős korában egyre fokozódó kegyetlenségéhez, agresszivitásához.”21

Az erőszak szoros gyakorlati kapcsolatban van az ellenségképpel, és az ellenség elleni

küzdelemmel. Az emberi gondolkodásban és tevékenységben valamilyen ellenségkép

ösztönös vagy tudatos formában mindig megtalálható.

Az ember élete során gyakran találkozik korlátozó, sőt akadályozó vagy célja elérését

veszélyeztető jelenségekkel. Ezért az ellenségkép legáltalánosabban az emberi

gyakorlatból vezethető le. Az ember ellen irányuló ellenséget jelentő vélt, vagy

valóságos veszélyek forrásai lehetnek: természetiek, társadalmiak, transzcendensek.

A természeti ellenségképhez a mágia idején az ártó, a rossz természet tartozik,

amelyet megtestesíthetnek a rossz szellemek is, akik nem világfelettiek, nem a

transzcendenshez tartoznak, hanem benne vannak ebben a világban annak tárgyaiban és

jelenségeiben. Azonban a szellemiségnek bizonyos transzcendens töltete is lesz, főleg a

későbbiek során és az evilági szellemekből fokozatosan transzcendens, túlvilági istenek

lesznek. A túlvilági istenek egy része rossz isten, tehát ellenségképet jelent, mégpedig a

transzcendens ellenséget.

21 Az életrajzi leírás történelemkutatók (Medvedev, Fromm, Volkogonov, Radzinszkij, Krausz) adatain alapszik. Az agresszió világa. Medicina Kiadó, Bp., 2000. (szerk.: Hárdi István) 48—51. oldal.

30

Az ellenségkép társadalmi típusa az emberhez kapcsolódik, az eltérő embercsoportok

főleg az érdekek mentén kerülnek szembe egymással, harcolnak egymás ellen, és

formázzák meg a leglényegesebb ellenséget, és ellenségképet is. Történetileg ez

tekinthető a klasszikus ellenségképnek és ma is ennek van legnagyobb jelentősége.

A természeti, a transzcendens és társadalmi ellenségtípusok egymással

összefonódhatnak és mindegyik alaptípusban benne lehetnek bizonyos motívumok a

másikból is. Így az iszlámban a fő ellenségnek a hitetleneket, az iszlámmal szembenálló

embereket és embercsoportokat tekintik, de ennek van transzcendens jellege, mert ezek

az emberek ellenségei Allahnak is.

Az ellenségkép megkülönböztethető: a külső és belső ellenség alapján. Az ellenség

először külsőként jelent meg, mint az emberrel szembenálló ártó természet, vagy rossz

szellemek, vagy idegen emberek, más hordák tárgyai stb. formában. Az ellenségben

valami idegenszerű, tehát külső jelleg mindig benne van. Azért hordozza magában

fokozottan a veszélyeztetettség a félelem érzését, mert külső, idegen ennek megfelelően

ismeretlen és természetesen más is, mint az ismer környezet, az ismert világ. Az ellenség

belsővé, a letelepedés, a földművelésre való áttérés után vált, amikor is kialakul a

tulajdon, ezen az alapon az érdektagozódás, az állam a maga erőszakapparátusával,

fegyveres testületével, amelyek bár kifelé a külső ellenség ellen is irányulnak, de befelé

is funkcionálva, a belső ellenség (az állam ellenségei) a szembenállási csoportok, a köz

ellenségei és általában a társadalmi deviancia elkövetőinek féken tartását is elvégzik.

A külső és belső meghatározott keretek között átmehet egymásba, tehát nem abszolút

módon kizáró kategóriák, mert pld. a görögségnél egyidőben a városok, poliszok egymás

ellenségei voltak, és külsőnek számítottak egymáshoz viszonyítva, viszont a perzsa

támadás idején a perzsák voltak a külső és a görögségen belüli viszonyrendszert

jelentette az egyes városok kapcsolata, akik pedig nem akartak a perzsák ellen harcolni

azok belső ellenségnek számítottak. Történetileg kialakult a közellenség és a

magánellenség fogalom megkülönböztetése és ez bekerült az ellenségképbe is.

Közellenségnek a társadalom és a nép, az állam ellenségét tartották számon, ami

valamilyen közösségi létet veszélyeztetett.

Az idők során azonban ez kiterjedt a társadalmi csoportokra, osztályokra is, sőt

bővülvén ma az emberiség egészére is, létrejött az emberi nem ellensége fogalma. A

magánellenség vagy egyéni ellenség az osztálytársadalomban jelenik meg, és az egyes

ember esetében mindazt magába foglalja, ami az egyén létét, működési képességét

nagymértékben veszélyezteti. Ez tükröződik vissza a privát ellenségképben, amely

31

mögött fő mozgatóként a magántulajdon áll. Mivel az emberi közösségek számos

formában léteznek a közellenség fogalma kapcsolódott ezekhez a formákhoz is, így

földrajzilag beszélhetünk régiók, országok, nemzetek, civilizációk stb. ellenségképéről is.

A köz- és magánellenség fogalom összefonódhat a már érintett főbb típusokkal, valamint

a különböző népeknél igen színes képet mutatnak.

2. A 20. század fontosabb jellemzői

A huszadik századot a nagy társadalmi, politikai, gazdasági és hadügyi változások

jellemezték. Ezek közül a legmeghatározóbbak:

a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése (a robottechnika, a televíziózás, a

számítógéprendszerek, a microelektronika elterjedése);

a világ és helyi háborúk;

az atomkor;

a kozmikus exodus (az ember Holdra lépése, űrállomások telepítése);

a globalizmus kiteljesedése;

totalitariánus rendszerek és azok bukása;

a hidegháború, és megszűnése;

a több hullámban végbemenő hadügyi forradalom;

az instrumentális racionalizmus;

a multikulturalizmus;

a nemzetközi világrend átalakulásai;

az információrobbanás, (az információ – hatalommá lesz);

a posztmodern korszakváltás;

a vallások világa változásai, (szekularizáció, újhitformák megjelenése és terjedése);

az erőszak új formái megjelenése (koncentrációs táborok, tömegmészárlások,

genocidiumok);

az elidegenedés (Entfremdung) elmélyülése;

a nagy ellenségképváltozások;

a történelem felgyorsulása;

a jövő kiszámíthatatlanabbá válása;

a demográfiai robbanás;

a természeti környezet sokoldalú szennyeződésének fokozódása;

a tömegpusztító fegyverek elterjedése és az ebből következő veszélyek felerősödése;

a terrorizmus és a nemzetközi bűnözés terjedése;

az emberiség civilizációs különbségéből fakadó konfliktusok, háborúk megjelenése.

32

A felsorolt jegyek közül részletesebben elemzendők:

a) a világháború hatásaival,

b) a terrorizmussal,

c) a hidegháború jellemzőivel,

d) az új hadügyi forradalommal,

e) az ellenségkép változásaival,

f) a demográfiai robbanással összefüggő kérdések.

a) A világháborúk hatásai 22

Az első és a második világháború a XX. század történelmében azon események sorába

tartoznak, amelyek a legmegrázóbbak és a legtöbb tanulsággal szolgálnak. A XX.

századot megelőzően világháború még nem létezett. A 18. században Nagy-Britannia és

Franciaország számtalan háborút vívott Indiától Európán át Észak-Amerikáig, az óceán

mindkét partján. 1815 és 1914 között a nagyhatalmak nem harcoltak egymás ellen,

legfeljebb az agresszív birodalmi vagy jövendő birodalmi expedíciós hatalmak

hadakoztak gyengébb tengerentúli ellenfelekkel. Ezek zömében látványosan egyoldalú

küzdelmek voltak, mint például az Egyesült Államok háborúi Mexikó (1846—48), illetve

Spanyolország (1898) ellen, valamint a számtalan kampány a brit és a francia

gyarmatbirodalom kiterjesztésére.

A modern államok hadi arzenáljukat egyre több, fölényes, halálos technikai eszközzel

töltötték fel, s a megtámadottak csak azt remélték, hogy késleltethetik az elkerülhetetlen

vereséget. Amíg a 19. századi haditudósítók beszámolói szerint a háborúk még nem

érintették közvetlenül a hadban álló, netán a győztes államok lakosságát, addig mindez

1914-ben megváltozott, Az első világháborúban minden nagyhatalom s szinte minden

európai ország részt vett, kivéve Spanyolországot, Hollandiát, a három skandináv államot

és Svájcot. Hogy aztán a második világháború szó szerint globális volt, nem kíván

bizonyítást. Akarva vagy nem akarva, gyakorlatilag a Föld minden független állama

belekeveredett a küzdelmekbe, noha Latin-Amerika köztársaságai csak névlegesen vettek

részt benne. A birodalmi hatalmak gyarmatainak nem volt ilyen választásuk. Európában

csak a majdani Ír Köztársaság, Svájc, Svédország, Portugália, Törökország és

Spanyolország, Európán kívül csak Afganisztán maradt ki a háborúból, a földgolyó többi

állama vagy harcban állt, vagy megszállás alatt volt, vagy mindkettő jellemezte. Akár

22 A fejezetrészben felhasznált irodalom: E. J. Hobsbawn: A szélsőségek kora. A rövid XX. század története. Bp., Pannónia Kiadó, 1998.

33

helyi, akár regionális, akár világméretű háborúkról van szó a XX. században, ezek sokkal

kiterjedtebbek voltak, mint a korábbi századok háborúi. Az 1816—1965 közötti 74

nemzetközi háborúból, melyeket amerikai specialisták az emberáldozatok száma szerint

állítottak sorrendbe, a legtöbb áldozattal járó a XX. században zajlott: a két világháború,

Japán háborúja Kína ellen 1937—39-ben és a koreai háború. Ez utóbbi harcokban

legalább egymillió ember halt meg. A XIX. században a Napóleon bukása utáni

periódusban a legnagyobb dokumentált nemzetközi háború Poroszország/Németország és

Franciaország háborúja 1870—71-ben hozzávetőleg 150 ezer áldozatot követelt.

Röviden: 1914-el a mészárlás korszaka kezdődött el. Az ún. nyugati fronton a vérontás

olyan módja működött, amely ismeretlen volt a hadtörténelemben. A lövészárkok

homokzsákokkal védett fala mögött katonák milliói figyelték egymást, együtt éltek a

patkányokkal és a tetvekkel, s maguk is patkányokként és tetvekként vegetáltak.

A második világháborúban részt vevő (felek) országok élethalálharcot vívtak. A

német nemzetiszocialista rendszer győzelme egyet jelentett a rabszolgasággal és a

halállal, amint azt Lengyelország, a Szovjetunió megszállt területei, és a zsidóság sorsa

mutatja. A zsidók szisztematikus kiirtásáról a hitetlenkedő világ csak fokozatosan

értesült. A háborúnak nem voltak korlátai. A tömegháború totális háborúvá

“terjeszkedett”. A veszteségek gyakorlatilag felmérhetetlenek. Még hozzávetőleges

becslések sem lehetségesek, mert ez a háború (az első világháborútól eltérően) éppúgy

pusztította a civileket, mint a katonákat, s a legszörnyűbb gyilkosságok olyan területeken

és olyankor zajlottak, amikor senki sem volt abban a helyzetben, hogy számolja a

veszteségeket, illetve senki sem tudott az eseményeken kívül maradni. A veszteség,

amelyeket ez a háború okozott, általában háromszor-ötször annyira becsülik, mint az első

világháborús veszteségeket. Más megközelítésben ez a Szovjetunió, Lengyelország és

Jugoszlávia lakosságának 10-20%-át jelenti. Németország, Olaszország, Magyarország,

Ausztria Japán és Kína lakosságának 4-6%-át. A szovjetek veszteségeit sokszor

felbecsülték már hivatalosan is. Az adatok szólnak hétmillióról, tizenegy millióról, de

húszmilliós, sőt ötvenmilliós veszteségről is beszélnek.

A XX. századot megelőzően is voltak tragikusan pusztító háborúk, amelyek

előrevetítették a modern totális háborúkat, például a francia forradalom időszakában. Az

1861—65-ös polgárháború mindmáig az Egyesült Államok legvéresebb konfliktusa volt,

amelyben annyi amerikai halt meg, mint a későbbi háborúkban együttvéve, beleértve a

két világháborút és Vietnamot is.

34

A XX. századot megelőzően azonban az egész társadalmat érintő háborúk kivételt

jelentettek. A XX. századi totális háború szörnyetege nem egyszerre öltött testet, azonban

1914-től kezdve a háborúk már kétségkívül tömegháborúk voltak. Nagy-Britannia már az

első világháborúban a férfinépesség 12,5%-át mobilizálta a hadseregbe, Németország

15,4%-ot, Franciaország közel 17%-ot. A második világháborúban általában a teljes

aktív munkaerő közel 20%-a vonult be a fegyveres erőkhöz.

A háború gazdasági következményei

A 20. századi háborúk abban az értelemben is tömegháborúk voltak, hogy korábban

elképzelhetetlen mennyiségű terméket használtak fel és pusztítottak el a harcokban.

Innen ered a német kifejezés a Materialschlacht (anyagcsata), amely az 1914—18-as

nyugati küzdelmeket jellemezte. A totális háború kétségtelenül forradalmasította az

irányítást.

De milyen mértékben forradalmasította a technikát és a termelést? Előrevitte-e, vagy

hátráltatta a gazdasági fejlődést? Egyértelműen előremozdította a technikai fejlődést,

mivel a hadviselő felek közötti konfliktus nemcsak a fegyverek versenye volt, hanem a

hatékony fegyvergyártás és az egyéb alapvető szolgáltatások versenye is. A második

világháborúban a szövetségesek féltek attól, hogy a náci Németország bevetheti a

nukleáris fizika felfedezéseire épülő fegyvereit is, ez sürgette az atombomba előállítását.

Ez volt az oka annak, hogy hatalmas összegeket fordítottak a nukleáris energia

hasznosítására a 20. században. Más technológiai fejlesztések, melyeket a hadiipar

szükségletei hívtak életre, sokkal könnyebben váltak a mindennapok részévé a

békeidőben —a repüléstechnológia, és a komputerek —, de ez nem változtat azon a

tényen, hogy a háború vagy a háborús előkészületek jelentősen felgyorsították a technikai

fejlődést: “elvitték” a technikai fejlesztési költségeit, melyeket valószínűleg senki sem

biztosított volna a békében, így ezek a fejlesztések sokkal lassabban és bizonytalanabbul

mentek volna végbe. Az, hogy a háború igényli a technikai fejlesztést, nem volt

újdonság. Sőt, a modern ipari gazdaság alapja az állandó technikai fejlesztés, mely

háború nélkül is végbement volna. A háborúk — különösen a második világháború —

nagymértékben segítették a technikai fejlesztések elterjedését, erősen hatottak az ipari

szervezésre és a tömegtermelés módszereire, de inkább a változást gyorsították fel, mint

az átalakulást.

Segítette-e a háború a gazdasági fejlődést? Egy bizonyos összefüggésben biztosan

nem. A termelőeszközök veszteségei óriásiak voltak, függetlenül a munkaerő

35

veszteségeitől. A Szovjetunióban a háború előtti tőkevagyon 25%-a semmisült meg, a

második világháború során. Németországban 13%-a Olaszországban 8%-a

Franciaországban s csak 3%-a Nagy-Britanniában. A legszélsőségesebb esetben a

Szovjetuniót tekintve a háború tiszta gazdasági hatása egyértelműen negatív volt. 1945-

ben az ország mezőgazdasága romokba hevert, akárcsak az ötéves tervek iparosításának

eredményei. Ami megmaradt, az óriási és átalakíthatatlan fegyvergyártás, az éhező és

megtizedelt lakosság és a súlyos fizikai romlás. Ugyanakkor a háborúk pozitív hatást

gyakoroltak az Egyesült Államok gazdaságára. A növekedés üteme mindkét háborúban

kimagasló volt, de a második világháborúban sokkal gyorsabb (évente kb. 10%), mint

azelőtt vagy azóta bármikor. Az USA mindkét háborúban profitált abból, hogy távol volt

a harcok színhelyétől, hogy szövetségeseinek fő szállítója volt, és gazdasága minden más

gazdaságnál hatékonyabban tudta bővíteni termelését. Mindkét háború legmaradandóbb

gazdasági hatása abban állt, hogy az amerikai gazdaságnak globális túlsúlyt biztosított, s

ez csak lassan kezdett eltűnni a század vége felé. Az USA — már 1914-ben is fejlett —

gazdasága akkor még nem volt egyértelműen domináns. A háborúk az USA-t

megerősítették, versenytársait pedig relatíve vagy abszolút mértékben meggyengítették.

Ha az USA (mindkét háborúban) és Oroszország (különösen a második világháborúban)

a háborúk hatásainak két végletét képviseli, akkor a világ többi része valahol középen

helyezkedik el.

A világháborúk emberi következményei

Ha felmérjük a két világháború emberáldozatainak számát, és a túlélőkre gyakorolt

hatásait, akkor ezek között fordított arányosság mutatható ki. Oroszországnak érthető

okokból az első világháborúban jelentősen kisebb veszteségei voltak, de sokkal mélyebb

nyomot hagytak, mint a második világháború iszonyú számai, igazolja ezt az első

világháborús iratok nagyobb száma s az elesettek kultusza. A második világháború után

nem vagy alig hoztak létre az “ismeretlen katonának” szentelt sírhelyekhez hasonló

emlékhelyeket, s 1945 után november 11 ünnepe (1918. november 11. az első világháborút

befejező fegyverszünet napja) is elveszítette a két világháború közötti méltóságát. Lehet,

hogy tíz millió ember halála jobban megrendítette a kortársakat, akik korábban soha nem

tapasztaltak ilyen veszteséget, mint később ötvennégy millió ember halála azokat, akik már

ismerték a háborús vérontást. Megtette a hatását mind a háborús erőfeszítések totalitása,

mind a szemben álló felek elszántsága, hogy bármi áron és korlátok nélkül viseljenek

háborút egymás ellen. E nélkül a XX. század növekvő brutalitását és vadállatiasságát nem

36

tudnánk megmagyarázni. Hogy 1914 után a barbarizmus egyre jobban elhatalmasodott az

emberiségen, ahhoz aligha fér kétség. A XX. század első éveire a nyugat-európai

országokban a kínzást már hivatalosan is tiltották. 1945 óta újra hozzászokhattunk, mint

természetes jelenséghez, hogy az ENSZ tagállamainak egyharmadában a — legrégibb és

legcivilizáltabb államokat is beleértve — megkínozzák az állampolgárokat. A brutalitás

elterjedése főképpen nem annak az eredménye, hogy az emberben latensen meglevő

erőszak és kegyetlenség a háborúban legálissá lesz, noha ez a jelenség megfigyelhető volt

az első világháború után egyes veteránok körében, elsősorban “a büntetőszázadokban és a

szélsőjobb nacionalista szabadcsapataiban”. Vajon miért haboztak volna a “jó ügy”

érdekében ölni az ellenséget, és kegyetlenkedni vele, ha barátaikat is megölhették és

megkínozhatták. Két tényezőt kell magyarázatként szem előtt tartanunk. Az egyik fő ok a

háború furcsa demokratizálódása volt. A totális konfliktusok a népek háborúját

eredményezték egyrészt, mert a stratégia — gyakran legfőbb — célpontjává a civilek és a

polgári élet vált, másrészt, mert a demokratikus politikai élethez hasonlóan a demokratikus

háborúkban az ellenfelek természetszerűen démonizálódnak, hogy kellőképpen

gyűlöletesek, de legalábbis megvethetőek legyenek. Ha a háborúkat mindkét fél részéről

hivatásosak vagy specialisták irányítják, kiváltképp, ha azonos társadalmi státuszban

vannak, akkor helye lehet a kölcsönös tiszteletnek, a szabályok betartásának, sőt a

lovagiasságnak is. Az erőszaknak is vannak szabályai. Evidencia volt ez mindkét

háborúban: például a légierők pilótái körében tanúsítja ezt Jean Renoirnak az első

világháborúról szóló pacifista filmje “A nagy ábránd” is. Ha a hivatásos politikusokat és a

diplomatákat nem korlátozzák a szavazók vagy az újságok igényei, akkor úgy üzenhetnek

háborút vagy köthetnek békét, hogy nincsenek rossz érzéseik az ellenfél iránt. De

századunk totális háborúi messze távolodtak a bismarcki vagy a XVIII. századi

hadviseléstől. Ha a háborúban a nép nemzeti érzéseit is mozgósítják, akkor az már nem

lehet arisztokratikusan korlátozott. A második világháborúban a hitleri rendszer Kelet-

Európában igazolta a démoni képet.

Másik okként említhető a hadviselés korábban nem tapasztalt személytelensége: a

gyilkolás és a megnyomorítás csak távoli következményévé vált annak, hogy valaki

megnyomott egy gombot, vagy elfordított egy fogantyút. A technika láthatatlanná tette az

áldozatokat, amire nem volt lehetőség, amíg bajonettel zsigerelték ki az ellenfelet vagy a

lőfegyverek célgömbjébe nézve gyilkoltak. A frontok beásott gépfegyvereivel, tüzérségi

csapásaival, bombázásaival szemben nem emberek, hanem számok álltak — de még a

37

számok sem voltak valóságosak csak hipotetikusak, ahogyan a háborúkban a

“hullajelentések” is mutatták.

A bombázógépek alatt nem emberek voltak, akik majd összeégnek, és iszonyú kínok

között pusztulnak el, hanem célpontok. Századunk legnagyobb kegyetlenségei a távoli

döntések személytelen kegyetlenségei, a rendszer és a rutin következményei, különösen

akkor, ha sajnálatosan operatív szükségszerűségeként igazolhatók. A világ ilyenformán

hozzászokott az üldözésekhez és gyilkosságokhoz, pedig ez a jelenség annyira idegen

volt korábban, hogy most új fogalmakat és szavakat kellett kitalálni a megnevezésükre:

mint menekült, hontalan, genocídium. Az első világháború vezetett el oda hogy a törökök

számtalan örményt megöltek —, általában másfél millióra teszik a halottak számát — és

ez volt az első modern kori kísérlet arra, hogy egy teljes népet megsemmisítsenek.

Később a nácik közel ötmillió zsidót irtottak ki. (A meggyilkoltak száma máig vita

tárgya.)

A menekültek első hulláma azonban szinte semmi volt ahhoz képest, ami a második

világháborút követte, mint ahogyan a bánásmód embertelenségre sem hasonlítható össze.

1945 májusára hozzávetőleg 40,5 millió gyökértelen ember volt Európában, s ebben

nincsenek benne a nem német kényszermunkások és azok a németek, akik az előretörő

szovjet csapatok elől menekültek. Mintegy 13 millió németet űztek el azokról a

területekről, amelyeket Lengyelország és a Szovjetunió annektált, illetve

Csehszlovákiából és Délkelet-Európából, ahol már évszázadok óta éltek. Befogadta őket

az új Német Szövetségi Köztársaság, amely hazát és állampolgárságot kínált minden

németnek. Éppúgy, mint az új Izrael állam, mely bármely zsidónak felkínálta a

“visszatérés jogát”. A győztes csapatok 1945-ben Németországban több mint 11 millió

különféle nemzetiségű “elhurcolt személyt” találtak, közülük 10 millió hamarosan

visszakerült hazájába, de a hazatértek felét akaratuk ellenére kényszerítették erre. S ezek

csak az európai menekültek voltak. India dekolonizálása 1947-ben 15 milliónyi

menekültet eredményezett, akik arra kényszerültek, hogy átlépjenek az India és Pakisztán

között újonnan létesített határon (mindkét irányban). (S akkor még nem is számolunk

azzal a kétmillióval, akik a népvándorlást kísérő polgárháborúban haltak meg.) A koreai

háború, a második világháború egy újabb utóhatása, közel 5 millió koreait tett

hontalanná.

Izrael megalakulása után kb. 1,3 millió palesztin menekültet regisztrált az ENSZ

Segélyező és Munkaszervezete, másfelől az 1960-as évek elejéig 1,2 millió zsidó

vándorolt Izraelbe. Az a globális katasztrófa, melyet a II. világháború indított el, minden

38

bizonnyal a legsúlyosabb az emberiség történelmében. E katasztrófa nem kevésbé

veszélyes aspektusa, hogy az emberiség megtanult egy olyan világban élni, amelyben a

gyilkosság, a kínzás és a tömeges kiűzetés mindennapos gyakorlattá vált.

A XX. század végén számos problémával kellett szembenézni, melyekre senki nem tudta

a biztos megoldást. Két évszázad óta először az 1990-es években nem létezett sem

nemzetközi rendszer, sem nemzetközi struktúra. Önmagáért beszél az a tény, hogy 1989 után

számtalan új nemzetállam született, miközben nem létezett semmilyen független

mechanizmus a határok megállapítására — még pártatlannak tekinthető harmadik résztvevő

sem akadt. Az egyetlen olyan állam, melyet a hagyományos értelemben nagyhatalomnak

tekinthetünk, az USA volt. Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, azt sokoldalúan lehetne

elemezni. Oroszország a XVIII. századi méreteire zsugorodott. Nagy-Britannia és

Franciaország regionális státusba süllyedt, melyet az sem tudott feledtetni, hogy

atomfegyverekkel rendelkeztek. Németország és Japán kétségkívül gazdasági

“nagyhatalmak” voltak, de gazdasági erejüket a hagyományos értelemben vett katonai

eszközökkel azután sem akarták megtámogatni, amikor már szabadon megtehették volna. Ha

kiszámíthatatlan volt a résztvevők természete a nemzetközi porondon, akkor még

kiszámíthatatlanabbak voltak azok a veszélyek, amelyekkel a világnak szembe kellett néznie.

A XX. század a nagyhatalmak és szövetségeseik által vívott apokaliptikus világháborúk és a

hidegháború története volt, csúcspontját a szuperhatalmak által indított nukleáris holocaust

jelentette. Ez a veszély egyértelműen a múlté. Bármit hoz a jövő, a világdráma régi szereplői

szembenállásának megszűnése levette napirendről a harmadik világháború fenyegetéseit is.

Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy véget ért a háborúk korszaka. Az 1980-as évek

már megmutatták, hogy állandóan zajlanak olyan háborúk, amelyeknek nincs közük a

szuperhatalmak konfrontációjához. Ilyen volt 1982-ben a brit—argentin háború, illetve az

1980—88-ban az irak-iráni háború is. 1989 után szerte Európában, Ázsiában és Afrikában a

harcok folytak, bár nem mindegyiket nevezték hivatalosan is háborúnak. Harcoltak

Libériában, Angolában, Szudánban és Afrika szarván, a volt Jugoszláviában és Moldvában,

sok kaukázusi és Kaukázuson túli államban, az örökké robbanékony Közel-Keleten, a volt

szovjet Közép-Ázsiában és Afganisztánban. E területek lakossága aligha vélte úgy, hogy

békében él, különösen akkor, ha mind Boszniában, mind Tádzsikisztánban a polgárok

korábban békében éltek hosszú idő óta. Ahogyan az 1990-es években a Balkán megmutatta,

nem lehetett éles vonalat húzni a regionális és a hagyományos jellegű háborúk között, mivel

nagyon könnyen átcsúszhatott egyik a másikba. Egyszóval, korántsem tűnt el a globális

háborús veszély, csak megváltozott a természete. Kétségtelen hogy a stabil, erős, gazdag

39

államok lakossága azt gondolta, hogy védett az ilyen bizonytalansággal, a volt szocialista

országokban és a harmadik világban zajló vérontással szemben, de tévedtek. Sebezhetővé

tette őket a hagyományos nemzetállamok válsága. Függetlenül attól, hogy egyes államok

megerősödtek, a század második felében egy súlyos, nem is azonnal felismerhető új jelenség

fenyegette létüket. Megfosztotta őket a hathatós védekezés lehetőségétől, mely mindig is az

államhatalom stabilitásának feltétele volt. Ez a jelenség pedig a pusztító eszközök

demokratizálódása vagy privatizálása volt, mely átformálta az erőszak és rombolás

módszereit az egész világon. Bármilyen kis politikai vagy másként gondolkodó csoportnak

lehetősége nyílt arra, hogy bárhol romboljon és pusztítson. A robbanóanyagokat leszámítva

jobbára kézifegyvereket használtak, melyek nem alkalmasak nagy tömegek elpusztítására.

Semmi sem állta útját azonban annak, hogy a nukleáris fegyverek, ezek elkészítésének

alapanyagai és a technika, melyek a világpiacon széles körben rendelkezésre álltak, szintén e

kis csoportok céljait szolgálják. Másfelől a pusztító fegyverek demokratizálódása óriásira

növelte a csoportok tevékenységét megfékezni akaró hivatalos erők költségeit. A brit

kormány például a néhány száz észak-írországi félkatonai katolikus és protestáns

megfékezésére kb. húszezer katonát és nyolcezer fegyveres rendőrt kénytelen a

tartományban állomásoztatni. Ennek évi költsége 3 milliárd font. Ami érvényes volt a hazai

lázadásokkal vagy erőszakos cselekedetekkel kapcsolatban, az fokozottabban igaz az

országhatáron túli kisebb konfliktusokra. A hidegháború korszaka után számtalan jel

mutatott az államhatalom növekvő tehetetlenségére.

b) A terrorizmusról

A terrorizmus, mint a globális veszedelmek egyike új arcát mutatta meg a 2001.

szeptember 11-én az Egyesült Államok elleni támadás képében.

A terrorizmus központi eleme maga a terror, amely megkülönböztetés nélküli

támadás: minden olyan erőszakos cselekmény vagy azzal való fenyegetés, amelynek

elsődleges célja, hogy rettegést keltsen a polgári lakosság körében.23 A terrorizmus pedig

egy meghatározás szerint: “Az erőszak szelektív alkalmazása kis csoportok által,

amelyek a demokratikus kormányzatok politikáját akarják aláásni azzal a céllal, hogy a

politikai rendszerben és a társadalomban (általában kevésé kidolgozott) változásokat

vigyenek végbe, arra kényszerítve a kormányokat, hogy elfogadják az általuk diktált

politikai és gazdasági természetű döntéseket”.24

23 Magyar Hadtudományi Lexikon. Bp., 1991. 1324. oldal. 24 Segesváry Victor: A terrorizmus elleni háború. Valóság 2002. aug. 2. oldal.

40

A terrorizmus gyökerei hosszú évszázadokra nyúlnak vissza.

A szikarioszok (“tőrös emberek”, sica «lat. » = tőr) az i. e. I. században harcoltak a

zelóták egyik alcsoportjaként a római hatalom ellen. De nemcsak a hódítókkal álltak

szemben, hanem mindazokkal a zsidókkal is akik hajlandók alávetni magukat a császári

fennhatóságnak. A történetíró jellemzése szerint ezek a gonosztevők nevüket a ruhájuk

alatt viselt tőrről kapták. Ezek fényes nappal, a város kellős közepén követték el

gyilkosságaikat: “Különösen ünnepnapokon vegyültek a nép közé és apró tőrőkkel

amelyeket titokban a ruhájuk alatt viseltek, leszúrták ellenségeiket. Amint áldozatuk

összerogyott maguk a gyilkosok méltatlankodtak a leghangosabban és éppen

félrevezethető viselkedésük miatt nem lehetett őket kézre keríteni. Az első ember, akit

leszúrtak Jonatán főpap volt, később napról napra egymást érték a gyilkosságok,

úgyhogy a rettegés nagyobb rémületet váltott ki mint maguk a gyilkosságok, mint a

csatában: senkinek sem volt biztos egy pillanatra sem az élete. Mindenki már távolról is

ellenséget szimatolt s már barátaikban sem bíztak meg az emberek, ha találkoztak velük,

de bármennyire gyanakodtak és óvakodtak, mégis újra meg újra történtek gyilkosságok:

oly gyorskezűek voltak a gyilkosok, és olyan ügyesen tudták leplezni magukat”.25

A másik korai terroristacsoportot, az asszaszinokat (hasassun «arab» = hasisélvezők) a

szelektivitás jellemezte. Az iszlám vallás síita ágának iszmailita szektájához tartoztak, a

Közel-Keleten éltek a XII.—XIII. században. Nevüket a fanatizált hívők által elkövetett

politikai gyilkosságok sorozata tette hírhedtté. Legismertebb tettük 1192-ben Montferrati

Konrad meggyilkolása volt. A csoport igazi haragja muzulmán társaik ellen irányult. Az

iszlám vezetők legyilkolása terrorizmusra vallott: a gyilkosságokat minden esetben tőrrel

követték el, a gyilkos és áldozata közti testközelség, valamint az asszaszinok eltökélt

szándéka, hogy készek életüket áldozni az ügyért, a halált jelentette áldozataik számára.

Végül Perzsiában a mongolok (1256), Szíriában az egyiptomi mameluk szultánok (1272)

vetettek véget a garázdálkodásuknak.

A Nagy Francia Forradalom időszakának második felében használták a “terror” kifejezést

a mai értelemben. A francia rezsim terrorja 1793-ban és 1794-ben számos olyan módszert,

amelyet a félelem politikájával operálók áldozatainak későbbi generációi is megismerhettek.

Alapjait tekintve a terror egy elv alkalmazása volt: az embereket újjá, igazabbakká kell

átformálni, s ha valaki ennek útjába áll a “forradalom ellensége”, tehát el kell távolítani. A

nép nevében fellépők egyre kevesebben lettek, az áldozatok köre viszont folyamatosan

25 Josephus Flavius: A zsidó háború. Bibliaiskolások közössége. Bp., 1990. 168. oldal.

41

bővült. A francia forradalom tanulsága abban rejlik, hogy az intézményesített terror egy év

alatt több pusztulást képes okozni, mint a felkelők egész életük során.

Az 1848-49-es európai forradalmak leverése után a felforgató tevékenység módszere

megváltozott. A lázadók új generációi a korábbiaktól eltérő taktikákhoz folyamodtak s

megjelentek a terrorizmus néven emlegetett erőszakos cselekmények. Ezek a XIX.

évszázad második felétől kezdődően két helyszínhez kötődtek: Írországban és

Oroszországban, Írországban a racionalizmus volt a fő hajtóerő: az ír lakosság

számottevő része szabadulni akart a brit fennhatóságtól.

Az Ír Republikánus Kör titkos társaság volt, tagjai arra szövetkeztek, hogy fegyverrel

vívják ki Írország függetlenségét. Ezen időszak legnevezetesebb tettét az

agrármozgalomhoz kötődő, titokzatos terrorista csoport a legyőzhetetlenek hajtották

végre. Nevükhöz fűződik az 1882-es dublini Phoenix Park-beli merénylet, melynek két

brit vezető közéleti személyiség esett áldozatul.

Az írott szó túlhangsúlyozása uralkodott el a XIX. század végi és a XX: század eleji orosz

terrorizmus megítélésében. A tények alapján a felforgató cselekmények önálló korszakát

jelentette a Narodnaja Volja (Népakarat) 1878-ban kezdődő tevékenysége. Ennek 1881-ben

azok a könyörtelen intézkedések vetettek véget, amelyeket II. Sándor cár meggyilkolását

követően vezettek be a hatóságok. A kor irodalmában túlteng a forradalmi retorika, amelyből

képet kapunk a forradalmároktól legalábbis az erőszakhullám kezdeti szakaszáról. A

meghatározó elv egy bizonyos idealista anarchia volt, amely egy új és jobb jövő

nyitányaként a fennálló rend elsöprését követeli. Azt vallották, hogy a rombolással többre

mennek, mint ha publikációkkal és politikai vitákkal igyekeznének a helyzeten változtatni.

A rövid áttekintés alapján a modern terrorizmus intellektuális és történelmi alapját-e

csoportok tevékenysége adta, de a terrorizmus a lehető legtágabb értelemben is csak

elenyésző szerepet játszott a jelentősebb konfliktusokban. A válogatás nélküli, elrettentő

terror még csak nyomokban sem létezett a XIX. században és az azt megelőző

időszakban. A régmúlt terrorista szervezetei szelektíven működtek, a politikai

erőszaknak olyan módszereivel éltek, amelyek eltértek a tradicionális háborúzás ismert

formáitól.

A terrorizmus politikai szerepe, a demokráciát, a jogrendet elsöprő erőszak a huszadik

században szerte a világban jelen volt. Az állami erőszak a totálissá vált második

világháborúban a fasiszta, kommunista diktatúrában pedig gyilkosságokkal, börtönökkel

az országból való kiutasítással. Az egyéni és a csoportos terror amelynek a lehetőségeit

42

az elnyomó hatalom elleni harcban Bakunyin és Kropotkin fejtették ki műveikben a XX.

század második felében félelmetessé tette egy-egy ország társadalmának a XXI. század

elején pedig az egész emberi társadalom atmoszféráját. Az IRA, az angolok ellen küzdő

“Ír köztársasági Hadsereg” emberei számtalan merénylettel tették és teszik

elviselhetetlenné az életet Ulsterben. 1945 után Palesztinában a zsidó honfoglalók az

angolok és a palesztinok ellen, majd a palesztinok a zsidó hatalom ellen, golyóval,

pokolgéppel, később repülőgépek, hajók eltérítésével alkalmazzák a terrort. A Német

Szövetségi Köztársaságban a Vörös Hadsereg Frakció, Olaszországban a Vörös

Brigádok, Franciaországban a Direkt Akció, az arab világban a mohamedán

fundamentalizmus terroristái teremtették meg a félelem légkörét, olykor a

polgárháborúhoz közelítő állapotokat. A második világháború utáni terrortámadások

közül kiemelendők, amelyek több áldozatot követelnek vagy vezető államférfiak ellen

irányultak. 1972 szeptemberében a müncheni olimpián a Fekete Szeptember palesztin

terrorszervezet meggyilkol tizenegy izraeli sportolót. 1975-ben megölték Fejszal szaúd-

arábiai királyt. Az OPEC bécsi központjában egy nyugatnémet és palesztin kommandó

túszul ejt 11 arab minisztert, megöl három testőrt. 1976-ban merénylet áldozata Nigéria

köztársasági elnöke, a libanoni amerikai az írországi angol nagykövet. Palesztin

terroristák eltérítik az Air France tel-avivi járatát az ugandai Entebbébe, egy izraeli

kommandó kimenti az utasokat. 1977-ben terroristák megölik az NSZK legfőbb ügyészét

és a Német Gyáriparosok Szövetségének elnökét. Eltérítik a Lufthansa egyik utasszállító

repülőgépét a szomáliai Mogadishuba, ahonnan német kommandósok támadása menti ki

az utasokat. 1978-ban a Vörös Brigádok szervezet elrabolja és meggyilkolja Aldo Moro

olasz miniszterelnököt. 1979-ben L. Mountbatten, az utolsó indiai alkirály három

kísérőjével és tizennyolc brit katonával ír terroristák áldozata. 1980-ban San Salvatorban

Lomero érseket misézés közben lövik agyon. Neofasiszta terroristák bombát robbantottak

a bolognai állomáson, ahol 84 ember veszíti életét. Neonáci terroristák müncheni

sörfesztiválon robbantanak bombát: 13 halott, 312 sebesült. Merényletet követnek el II.

János Pál pápa és Ronald Reagen az Egyesült Államok elnöke ellen. 1981-ben Szadat

egyiptomi elnököt gyilkolják meg egy katonai díszszemlén. 1982-ben merénylet

Gemayel libanoni elnök ellen. 1983-ban a beiruti amerikai követség elleni merényletben

60 ember veszíti életét. A manilai repülőtéren Thomas Aquinet, a Fülöp – szigetek

politikai ellenzékének vezetőjét lövi agyon egy merénylő. 1984-ben Indira Ghandit, India

miniszterelnökét szikh testőrei ölik meg. 1985-ben arab terroristák megtámadják a bécsi

repülőtér utasait (3 halott és több sebesült). 1986-ban Olof Palme svéd miniszterelnököt

43

az utcán lövi agyon egy merénylő. 1988-ban a PANAM egyik repülőgépét líbiai

terroristák robbantják fel az angliai Lockerbie fölött. 1991-ben Radzsiv Gandhi indiai

miniszterelnök ellen halálos merénylet.

Az egyének és csoportok terrorizmusa a nemzeti szabadságért küzdő vagy a szociálisan

kizsákmányolt bosszúálló kisebbség, esetleg egy hatalmat akaró új politikai erő úttörője.

Merényleteknél a polgári lakosság véletlenszerű jelenléte, áldozattá válása is a politikai harc

eszköze, mert a félelem légkörének, az anarchiának a kiindulása gyengíti az uralkodó

hatalmat. A terrorista a lázadó kisebbség hőse a többség szemében ártatlan emberek

gyilkosa. A terrorista többnyire túlradikalizált baloldali anarchisztikus-kommunisztikus

eszmék képviselője. A nemzeti kisebbségek jogaiért küzdő terroristák ideológiai, politikai

ihletése lehet bal- és jobboldali egyaránt, mint az IRA, a szeparatista baszkok, korzikaiak,

palesztinok, tamilok és mások körében. A neonácizmus, a neofasizmus szélsőjobboldali

terroristái marginalizálódott, a társadalomba beilleszkedni nem tudó fiatalok közül kerülnek

ki, a nemzeti gyűlölködést tápláló tankönyvek, fasiszta nosztalgiákat terjesztő sajtó neveltjei,

a tekintélyelvűség, a rasszizmus hívei, a demokrácia liberalizmus elutasítói. Terrortámadásai

célja leginkább a gyűlölt külföldiek, az idegenek. Azok a politikai pártok, amelyekhez

kapcsolódnak, már jelen vannak a nyugat-európai országok parlamentjeiben. Az európai

integráció folyamatokkal párhuzamosan a nemzeti és ideológiai dezintegráció mozgalmainak

jelenléte is része Európa és a nagyvilág politikai válságának a XXI. század elején.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás erősítette azt a meggyőződést, amely már az előző

időszakokban is felismerhető volt, azt a tényt, hogy a globalizálódás és következményei a

politika minden területén változásokat követelnek. A terrorcselekmény okozta új helyzetben

nem pusztán az Egyesült Államok és a nemzetközi biztonsággal szembeni fenyegetés új

minőségéről van szó, hanem a globalizálódás folyamatának a világgazdasági fejlődésre és a

nemzetközi politika egészére tett hatásairól. Több jel arra mutat, hogy világrendszerben új

polaritás került előtérbe. Egyrészt az államok rendezett világa és a felboruló államok

társadalmi anarchiája, másrészt a nemzetközi terrorizmus elleni globális együttműködés és a

transznacionális erőszak fenyegetése között. A terrorfenyegetés okozta veszély ismeretes

volt, a legtöbb áldozatot követelő merénylet mégis az egész világ számára a globális

sebezhetőség új dimenzióit tudatosította jelezve, hogy a kelet-nyugati konfliktus választó

vonalainak a megszűnésének a globális térben az erőszak terjedése sokkal közvetlenebb,

mint bármikor az emberi történelemben és a terrorista erőszak példa nélküli formája csakis a

globalizálódás jelenségének részeként értelmezhető.

44

Az 1990-es évek közepétől az Egyesült Államok számára a transznacionális erőszak

decentralizált és fanatikus jellege, valamint a tömeggyilkosságra és a tömegpusztító

fegyverek alkalmazására való készsége joggal keltette az új terrorizmus benyomását. Itt

utalva a Világkereskedelmi Központ elleni első 1993. évi, és az 1995-ben Oklahoma

Cityben lezajlott terrorista merényletekre. A terrorizmus új formájának a megjelenése —

minden korábbitól eltérően — nem fogalmazott meg területi vagy politikai követeléseket

és az Egyesült Államoknak engedte át azt a feladatot, hogy következtetéseket vonjon le a

támadás okairól. Nyilvánvalóvá vált az is hogy a nemzetközi politikában a XXI. század

elején vannak olyan szereplők, akik készek és képesek az emberiség elleni tömegpusztító

cselekedetekre olyan célok érdekében, amelyek a háború clausewitzi értelmében nem

tekinthetők a politika más eszközökkel való folytatásának.

Az emberek tömeges elpusztítására fegyverré alakított utasszállító repülőgép drámaian

jelezte, hogy a terrorista csoportok kezében az erőszak és fenyegetés példátlan stratégiai

minősége jöhet létre. A terrorizmus és más aszimmetrikus fenyegetések felélénkülése a

hidegháborús nemzetközi rendszer lezárulásának kifejeződése és következményei,

amelyek szorosan összefüggenek a felesleges fegyverkészletekkel, a történelmileg

keletkező és elfojtott ellentétekkel, de azzal is hogy a nagyhatalmak megvonták

támogatásukat addigi szövetségeseiktől. A terrorizmus ilyen mértékének következménye

lett hogy az apokaliptikus terror a stratégiai gondolkodás rendkívüli közeledését hozta

magával az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint Oroszország és más hatalmak

között. Felismertté vált, hogy nem a nemzetbiztonság klasszikus paradigmája, hanem

csak a globális és kooperatív elemeket tartalmazó nemzetközi biztonság létezhet.

A terrorizmus, mint aszimmetrikus hadviselési mód jellemzői

A terrorizmus hadviselésének “harcmezeje” erősen széttagolt és kiterjed az egész

ellenséges társadalomra. A terrorizmus szükségszerűen arra törekszik, hogy belülről

rombolja az ellenséget, mint sajátos hadviselés az ellenség hátországában fejti ki

tevékenységét. Kitérve az ellenséges haderő elől, a csapást kifejezetten az ellenfél

hátországára annak polgári társadalmára méri. Az ellenséges haderő itt nem jelent

ellenséget a terrorista számára. A terroristák kihasználják a szabad társadalom egyik

legnagyobb erejét a szabadságát és a nyitottságát, a társadalom ellen. A terroristák

szabadon mozognak a társadalomban, és szabadon tevékenykednek annak

aláaknázásában. A demokratikus jogrendet nem csak a behatolásra használják ki, hanem

45

önmaguk védelmére is. A terroristák szabadon folytathatják a maguk hadviselési

formáját, miközben oltalmazza őket a társadalom, amelyre rátámaszkodnak.

A harcmezőn vívott háborúnak megvan a maga kultúrája és természete. Ez a kultúra a

rendfokozatokban, tiszteletadásban, egyenruhában, alakiságban szigorú elveken nyugvó

harceljárásokban, hadműveletekben nyilvánul meg.

Az ideális hadsereg tökéletesen olajozott gépezet és a katonai kultúra a maga

szabályaival éppen ennek a megteremtésére törekszik. A terroristák nem viselnek

egyenruhát, nem tisztelegnek, nem adnak az alakiságra és általában rendfokozatokat sem

viselnek.

Potenciálisan kifejlesztettek vagy, ki tudtak fejleszteni egy olyan katonai kultúrát,

amely összhangban lesz a korszerű háború rendetlen természetével. A terrorizmus

mindenben így felszerelésében is különbözik a haderőktől. Egy lopakodó bombázó 500

millió dollárba kerül, míg a terrorista “lopakodó bombázója” egy közönséges

személygépkocsi bombával, robbanóanyaggal a csomagtartóban.

A felsorolt jellemzőket is figyelembe véve a terrorizmus hadviselése jelentős -

történelmileg meghatározott pontokon különbözik a hagyományos hadviseléstől, amely

az alábbi táblázatba foglalható össze:

Hadviselési mód

Hagyományos Terrorisztikus

1.

A célrendszer Meghatározott terület

birtokbavétele,

elfoglalása.

Megfélemlítés, gyilkolás,

rettegésben tartás, a szabad

társadalom bomlasztása.

2.

Az alkalmazott

eszközök

A haditechnika

történelmileg fejlett

önálló kultúrát jelent.

“Készentalált” (repülőgép,

gépkocsi, a terrorista önmaga)

lehetőségek kihasználása.

3.

Az időtartam Meghatározott a

hadművelet kezdete és

vége

Nincs időhöz kötve nincs

kiszámítható kezdet és

befejezés (akciók sorozata).

4. A térbeliség Konkrét földrajzi

térségben.

Határtalan, a legszűkebbtől a

globális dimenzióig.

5.

A finanszírozás Állami költségvetés. A “fekete” gazdaság

forrásai, “ellenérdekelt”

államok rejtett

46

költségvetése.

6.

A háború megvívása Meghatározott

hadrendben (egyenruha,

alakiság, harcmód).

Beolvadva a társadalom

mindennapi

életfolyamataiba és

élettevékenységébe.

A történelmileg kialakult különbségek ellenére a két hadviselési mód azonosságot mutat

a centralizált jellegben és az szervezetek hierarchikus felépítésben.

A terrorizmus típusainak leírásakor az alábbi kategorizálási lehetőség adódik:

1. A helyi terrorizmus, amelyet egy bizonyos vidék, ország vagy régió belső

feszültségei váltanak ki, s egy bizonyos kormány ellen irányul.

2. Importált terrorizmus, amelyet kizárólag a lakossághoz nem tartozó idegen

csoportok követnek el egy állam területén.

3. A külföldi terrorizmus, melynek akcióit nem egy bizonyos állam népességéhez

tartozó egyének vagy csoportok hajtják végre, s nem ennek az államnak a politikai

vagy társadalmi rendje ellen irányulnak.

4. A társadalmi terrorizmus, amelyet egy államban a társadalom bizonyos csoportjai

követnek el egymás, de nem a hatóságok ellen.

5. Az idegenben elkövetett terrorcselekmények, amelyek más államok területén

játszódnak le egy bizonyos állam képviselői, polgárai, javai vagy szimbólumai

ellen.

A terrorizmus elleni harc feladatai

Ha a nemzetközi terrorizmus az emberiség biztonságának egyik legnagyobb fenyegető

veszélyét jelenti, akkor az ellene való küzdelem csak nemzetközi összefogással érhető el.

A terrorszervezetek csak akkor birtokolják a legkorszerűbb kommunikációs

hálózatokat, a legújabb fegyvereket és a nemzetközi médiához fűződő kapcsolatokat, ha

van olyan állam, amely segíti őket. Az állam által támogatott terrorizmus fokozott

veszély a megcélzott országok népessége számára, egyrészt a rendelkezésükre álló nagy

mértékű fegyverellátás miatt, másrészt mivel fegyverzetük a mai technológia révén

sokkal pusztítóbb mint a múltban, s ehhez csak állami támogatással juthatnak hozzá,

harmadrészt pedig azért, mert az államok által támogatott terrorista akciók államok

közötti, tehát nemzetközi konfliktusokhoz vezethetnek.

47

A nemzetközi terrorizmus elleni harc jelenti:

1. A hatásos szankciók alkalmazását azon államokkal szemben, amelyek támogatást

nyújtanak a terrorizmusnak. A szankciókat ki kell terjeszteni a diplomáciai,

gazdasági és a katonai területekre egyaránt.

2. A nemzetközi terrorizmus elleni harcot a fegyveres erők alapvető feladataivá kell

tenni.26

3. Be kell fagyasztani a terrorista rezsimek és szervezetek kinnlevőségeit.

4. A terroristagyanús elemek letartóztatásához szükséges kritériumokon enyhíteni kell.

Az Egyesült Államok elleni terrortámadás és az azt követő időszak terrormerényletei

igazolják, a terrorizmus elleni fokozott küzdelem létjogosultságát.

“Valószínűleg a terrorizmusnak szinte minden feltétele súlyosbodni fog rövid és

hosszú távon. Az értékeket elvető nihilizmus (a kifejezés technikai értelmében) új hitek

keresése különösképpen a fiatalabb nemzedékekben, a fennálló rendszerből való

kiábrándulás erősödni fog... A nélkülözés, a munkanélküliség, az etnikai feszültségek, a

nukleáris fegyverektől való félelem, a súlyosbodó ökológiai problémák, és a jóléti

várakozás keltette csalódások egyaránt növekedni fognak a legtöbb demokráciában. Az

embereket elválasztó értékrendszerek és a fokozódó meg nem értés, amelynek folytán

bizonyos csoportok erősen elköteleződnek egymásnak ellentmondó nézetek mellett,

szintén fokozódhatnak. A nemzetközi terrorizmus, az ellenségeskedés és a fanatizmus is

egyre jobban el fog terjedni... Mindezeknek a nem konvencionális formái némely

országot radikális ellenreakciókra késztetnek majd a terrorizmus ellen. ”27

c.) A hidegháború jellemzői

A huszadik századi történelem meghatározó jelensége a négy és félévtizedig tartó

hidegháború, amely a Szovjetunió és az Egyesült Államok valamint a szövetségi

rendszerükhöz tartozó illetve befolyásuk alatt álló országok közötti nyílt, tartósan feszült

helyzetet teremtő de közvetlen fegyveres konfliktustól mentes szembenállás elnevezése.

Bár a két nagyhatalom és az általuk vezetett szövetségi rendszer országai között a

diplomáciai viszony a legkritikusabb helyzetben sem jutott el a szakításig a politikai

kapcsolatok szintje és minősége változó volt, a háborús feszültség és a

kompromisszumok között mozgott. A hidegháború idején tudományos kapcsolatok nem

vagy alig jellemző gazdasági kereskedelmi forgalom korlátozott szinten bonyolódott.

26 Kőszegvári Tibor: A nemzetközi terrorizmus elleni harc. Hadtudomány, 2002/1. szám. 8. oldal. 27 Segesváry Victor: A terrorizmus elleni háború. Valóság, 2002/8. szám. 7. oldal.

48

Katonai téren meghatározó volt a szembenállás és a fegyverkezési verseny. A

kommunista országok eleve ellenségüknek tekintették a kapitalista, vagyis a

magántulajdonra épülő társadalmi berendezkedésű államokat és megfordítva. Az

angolszász hatalmak és a Szovjetunió között már a II. világháború idején is voltak

ellentétek, de a feszültség a háborús győzelem a vesztes Németország négy megszállási

övezetre való felosztása (1945) után vált érzékelhetővé. Churchill már 1946-ban fultoni

beszédében megállapította a vasfüggöny leereszkedését az európai kontinens két része

között. Miután a Szovjetunió az általa érdekszférába tartozó országokban néhány év alatt

a kommunista pártokat juttatta hatalomra az USA ellenlépésekkel válaszolt.

A hidegháború klasszikus korának (1947-62) meghatározó eseményei

a görög polgárháború második szakasza (1946-49);

a Truman-doktrína (1947);

a berlini blokád (1948-49);

az NSZK és az NDK létrejötte;

a NATO megalakulása (1949);

a koreai háború (1950-1953);

A Szovjetunió nukleáris hatalommá emelkedésével (1949) felsejlett az

atomháború lehetősége is.

Bár Sztálin halála (1953) az osztrák államszerződés (1955) és az SZKP XX.

kongresszusa (1956) majd később a Hruscsov—Eisenhower találkozó (1959) és a

Hruscsov—Kennedy találkozó (1961) enyhített a feszültségen a Varsói Szerződés (1955)

léte az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc leverése (1956).

az U—2 amerikai kémrepülőgép lelövése (1960);

a berlini fal telepítése (1961) újra felerősítette a konfrontációt a kubai

rakétaválság (1962) veszélyes közelségbe hozta a nukleáris háborút.

Az enyhülés korszaka (1963—75) az atomcsend-egyezménnyel (1963) vette kezdetét,

s bár a nagyhatalmak közvetett módon szembekerültek egymással a vietnami háborúban

(1964—75) s a “prágai tavasz” felszámolása (1968) is feszültséggel járt a folyamat az

atomsorompó szerződéssel (1968) a — SALT tárgyalások megkezdésével (1969) W.

Brand új keleti politikájával (OST politik) a berlini nagyhatalmi egyezménnyel (1971) és

a SALT—I szerződéssel (1972) folytatódott. Az enyhülés az Európai Biztonsági és

Együttműködési Értekezlet (1973—75) záródokumentumának aláírásával (1975) érte el

csúcspontját. Megtorpanását (1975—79) a szovjet támogatással végrehajtott angolai

49

beavatkozás (1975—76) az SS-20 szovjet rakéták Kelet-Európa való telepítése, a jemeni

etiópiai és mozambiki szovjet beavatkozás (1977) jelezte.

A “Kis Hidegháború” korának (1979-85);

Afganisztán szovjet megszállása;

a SALT II. egyezmény kudarca;

a neutronbomba amerikai kifejlesztése (1979);

a moszkvai (1980) és a Los Angeles-i olimpia (1984) bojkottja;

a Reagen kormányzat harciasabb retorikája;

a lengyelországi szükségállapot bevezetése (1981);

a csillagháborús terv meghirdetése (1983) voltak a legfontosabb események.

Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése után ismét közeledni kezdtek a nagyhatalmak

egymáshoz. A szovjet-amerikai csúcstalálkozók (1985, 86, 87, 88, 89) csökkentették a

feszültséget egyezményt kötöttek a közép-hatósugarú rakéták leszereléséről (1987) a

Szovjetunió kivonult Afganisztánból (1988—89). A vasfüggöny (Magyarország 1989) és

a berlini fal lebontásával (1989) sorra megsemmisültek a kommunista rendszerek Kelet-

Európában (1989).

A Varsói Szerződés hat tagállamának külügy- és honvédelmi miniszterei —

felismerve az alapvető nemzetközi és belpolitikai változásokat — 1991. február 25-én

kimondta a volt szocialista országok katonapolitikai szövetségének felszámolását. A

Varsói Szerződés története során a szerződő államok kötelezték magukat, hogy az ENSZ

Alapokmányának megfelelően a nemzetközi kapcsolatokban tartózkodnak az erőszakos

cselekményektől, de kölcsönös segítséget (fegyverest is) nyújtanak egymásnak, ha a

szerződésben résztvevő egy vagy több állam ellen fegyvertámadás indul. A Varsói

Szerződés kezdeményezte és támogatta az enyhülést, a helsinki folyamat elindítását és

kiteljesedését, bár fennállása végig alapvetően a szovjet politikai és katonai célkitűzések

szolgálatában állt.

A Szovjetunió megszűnésével (1991) pedig George Bush amerikai elnök hivatalosan

is bejelentette a hidegháború végét.

d) A hadügyi forradalom új szakasza Katonai területen a huszadik század fő jellemzője a több hullámban végbemenő hadügyi

forradalom, melyben a legközvetlenebbül ható tényezőt a haditechnika fejlettségi színvonala

jelentette. Az első világháborúval kezdődött meg a hadtörténelemben a háborúk gépi – technikai

korszaka. A második világháború idején újabb technikai eszközökkel bővült a hadseregek

50

fegyvertára. A rakétatechnika és irányított lövedékek háború utáni továbbfejlesztéséből a nagy

távolságok áthidalására alkalmas fegyvereket fejlesztettek ki és ezek az eszközök adták részben,

az űrhajózás technikai bázisát is. A rakéta – atomfegyverek és más korszerű harceszközök

megjelenése és alkalmazásának lehetősége minőségi változásokat eredményezett a

hadtudományban, a hadművészetben, a csapatok vezetésében a haderők szervezésében, a

nemzetgazdaságok háborús felkészítésének rendszerében. A csapatvezetés gépesítése és

automatizálása általánossá vált, amit a modern háborúk jellemzői indokolnak: a helyzetek gyors

és éles változásai, a rövid idő alatt nagy távolságokat átfogó mozgások, a hatalmas mennyiségű

információ feldolgozása, elemzése és továbbítása. Az elméletek alapján posztnukleáris jellegű

világméretű háború valószínűsége kicsi, ugyanakkor megnövekedett az olyan konfliktusok

lehetősége melyek korábban ismeretlenek voltak. Regionális államok (India, Pakisztán) most

jutottak el a nukleáris korba, mások pedig a belépés előtt állnak, ami tovább bizonyítja a

jövőképet.

A hadügyi forradalom olyan jövőbeli világrend körülményeit feltételezi, amelyben a

legfejlettebb nyugati technológia vívmányai a meghatározóak, ugyanakkor a feltételezett

ellenség soraiban lehetnek kevésbé fejlett államok is, amelyek ellen helyi, regionális

konfliktusokban kell harcolni. A korszerű haderőknek a jövőben nem elsősorban a nagy

háborús hanem a békefenntartó, a béketeremtő és a stabilizáló műveleteket kell a világ

különböző térségeiben megoldani. A legújabb hadügyi forradalom — a szakirodalmak

szerint — a XX. század utolsó évtizedének kezdetén bontakozott ki és határkőnek az

Öbölháborút (1990/91) tekintik. A kibontakozó hadügyi forradalmat az új technikák,

doktrínák, új szervezetek és új eljárások jellemzik. Egyben a változásokat kifejező új

terminológiával kell megismerkedni. Ezek közé tartozik a rendszerek rendszere, az

ismeretek dominanciája, az információs hadviselés a nagy pontosságú fegyverek és a

nagy mélységű csapások mérése. A rendszerek rendszere, mint gyűjtőfogalom kiterjed a

technológia, a szervezés és a harcászati eljárások területére egyaránt. Elsőrendűvé válik a

nagy pontosságú és széles területre kiterjedő technikai felderítés (pilótanélküli

repülőgépek és tengeralattjáró járművek, hadászati felderítő rendszer útján) a globális

parancsnoki és vezetési rendszert, a nagy pontosságú tömeges tűzcsapások mérését és

mindezek kombinált alkalmazását a siker érdekében.

A kiterjedt ismeretek dominanciája azt a képességet jelenti, hogy a számítástechnika

útján mind a saját mind a szövetséges erőket rövid idő alatt kölcsönösen el lehet látni

pontos felderítési adatokkal, amelyek lehetővé teszik a nagypontosságú csapások mérését

vagy békefenntartói műveletek során nagyobb területek megbízható ellenőrzését. Az

információs hadviselés vagy a kibernetikai hadviselés megjelenése nemcsak a katonai,

51

hanem az élet minden területén növekvő szerephez jut és az előző tényezőtől még

döntőbb mértékben a korszerű számítógépes rendszerekre épül. A magasan fejlett

software technika alkalmazásával csapások mérhetők az ellenség információs

rendszereire annak megszakítására vagy szétverése céljából. A szükséges adatokat

többek között a mesterséges felderítő holdak szolgáltatják az integrált számítógépes

hálózaton vagy az Internet-en keresztül. Éppen ezért ezek a rendszerek igen sebezhetők,

ez a terület a jövőben a “számítógépes gerillák” fő működési térségévé válhat. Az új

hadügyi forradalom sajátosságát adja egyrészt, hogy a magasan fejlett technológiák

alkalmazásával a megbénítást és a sokkolást akarják elérni, amely műveletekre a jövőben

elsősorban nem háborús körülmények között lesz igény. Másrészt a fejlett számítógépes

technológiákat döntően a polgárári életben (nem titkos hadiipari üzemekben) kísérletezik

ki és alkalmazzák, így a hozzáférési lehetőség nagymértékben növekszik. Ezek a

félelmek a kiterjedt ismeretek dominanciájában vagy az információs hadviselés

kérdéseiben jelennek meg mivel szoros összefüggésben állnak a kiterjedt számítógépes

rendszerekkel és így az Internet hálózattal is. Egy potenciálisan ellenséges állam vagy

csoport szisztematikus tanulmányozás és elemzés alapján többé vagy kevésbé a saját

céljaira is fel tudja használni a már kikísérletezett eredményeket. Így kialakul a korszerű

hadviselési eljárások végtelennek tűnő körforgalma, vagyis az akcióra adandó reakció és

így tovább, amelynek eredménye újabb elvek, technológiák bevezetése és alkalmazása,

amelyek egy újabb szakaszt indítanak el a hadügy forradalmában. Az új szakasz új

doktrínák, harcászati elvek és új technológiák kialakításával jár.

e) A demográfiai robbanásról

A harmadik évezred küszöbén globális feszültséget jelent a demográfiai robbanás és

ennek sokoldalú hatása.

A demográfia fogalmi meghatározása

Arra kérdésre hogy mi a demográfia számos válasz született. A kifejezés a görög

démosz = nép és a grafeia = leírás szavak összetételéből származik, így szó szerint

népességleírást jelent. Magyarul a népességtudomány kifejezéssel azonosítjuk.

Demográfiával, önálló tudományként már az ókorban is foglalkoztak felismerve a

népesség és a népesedésre vonatkozó ismeretek nélkülözhetetlenségét. Társadalmi és

gazdasági jelentőségét már a múltban is az adta meg, hogy a népesség nem csupán

biológiai tények és folyamatok mechanizmusa. A népesség a legfontosabb termelőerő

és egyúttal a termelt javak elfogyasztója, tehát a gazdasági élet alanya és tárgya is. A

52

népesség száma, összetétele és változásai pedig meghatározói annak a társadalomnak,

amelytől kölcsönhatások bonyolult rendszerén keresztül maga is függ.

Az ókori kezdetek után a modern értelemben vett demográfia csak a XVII. századtól

veszi kezdetét így ez a tudományág fiatal jó háromszáz éves múltra tekint vissza. A

népességtudomány gyorsan fejlődött tovább a XVIII. század folyamán Európa sok

országában - Anglia mellett főleg Németországban. Hollandiában és Franciaországban.

Majd a források növekedésével és megbízhatóságának fokozásával a XIX. század

közepétől kezdve egyre általánosabbá vált művelése. A XX. század második felében

elsősorban az Egyesült Államokból kiinduló matematikai demográfiai irányzat vált

uralkodóvá. A mai kort az is jellemzi, hogy a népesedéstudományt nemcsak a fejlett

országokban hanem az elmaradottabb világban is művelik egyre magasabb fokon,

hiszen a népesedési problémák jelenleg inkább ebben a régióban jelentkeznek. A

demográfia a hazai és a nemzetközi irodalomban elfogadott definíciója szerint az a

történelmileg kialakult tudomány, amely sajátos módszerekkel vizsgálja a népesség

számát összetételét területi elhelyezkedését és állapotát, ezek változásait és tényezőit,

valamint a népesség és népesedés jelenségeihez fűződő társadalmi-gazdasági

kölcsönhatásokat és következményeket. Feltárja a népesség megújulásának, a

népesedés jelenségeinek törvényszerűségeit.

A definíció két nagy csoportra osztja a demográfia tárgyköreit egyrészt a népesség

számára és összetételére másrészt a népességi változások vizsgálatára. Ezek közül az

előbbi az, amit a népesség állapota illetve egy régebbi megnevezéssel az álló népesség

kifejezéssel határoznak meg. Ez egy eszmei időpontot jelent, egy adott időpontra

vetített népesség számának és összetételének a vizsgálatát. A népesség száma és

összetétele ugyan állandó mozgásban-változásban van, de egy meghatározott időpontra

“megállítjuk” az időt és megfigyelésünket a népesség számára és összetételére

vonatkozóan ezen időpontra megfelelően végezzük.

A statisztikai értelemben vett adatoknak még az is kritériuma, hogy egy

meghatározott területre vonatkozzanak. Ha különleges jelzőt nem használunk, akkor

általánosságban az álló népesség adatai egy adott ország egészére és az adott év elejére

(január elseje nulla órára) vonatkoznak.

A mozgó népességi változások megfigyelése már nem egy időpontot értékel, hanem

egy időtartalmat, vagyis azt, hogy az adott népességi változások közül mennyi történt

egy adott időszak alatt. Általánosságban ezen egy adott országban történt eseményeket

53

értjük a vizsgált év folyamán (január elseje nulla órától december harmincegy

huszonnégy óráig).

Mivel a demográfia minden vonatkozásban a népességgel foglalkozik szükséges

annak a definiálása mit értünk ezen a kifejezésen. Köznyelvben népességen az emberek

sokaságát értjük (de ehhez hasonlóan az emberek összességét jelentik a nép és a

társadalom fogalmak is.) A demográfia megközelítésben azonban egyértelműen egy

adott területen élő lakosok együttesét értjük népességen (ez általában egy adott állam

földrajzi határain belül élő egyedek összessége, de lehet egy város egy község, egy

valamilyen módon földrajzilag vagy közigazgatásilag definiált terület lakosainak

összessége is).

A demográfia kapcsolata más tudományokkal

A népesség tanulmányozás messze túlnő a demográfia keretein. A népesedési

folyamatokra nemcsak a társadalmi és a gazdasági jelenségek gyakorolnak hatást,

hanem olyan tényezők is amelyeket elsősorban a természettudományok (biológia,

genetika, orvostudományok stb.) tanulmányoznak.

A különböző tudományok egymásra utaltságára és kölcsönös feltételezettségére külön

is utalni kell.

A közgazdaságtanban a népességtudomány egyik elméleti és módszertani

tudománynak tekinthető. A népességet egyrészt mint munkaerőt, másrészt pedig mint

fogyasztót tanulmányozza. A gazdasági jelenségek nagy hatást gyakorolnak a népesség

struktúrájára és mozgására egyaránt de az összefüggés fordítva is fennáll. A népesség

kormegoszlása jelentős mértékben meghatározza a kereső—eltartott arányt, vagy a

fogyasztás szerkezetét, a népesség iskolázottsága a munkaerő szakképzettségét stb. E

kétirányú kapcsolatok folyamatos elemzése elősegíti a népesség gazdasági értékének a

meghatározását.

A szociológia és a demográfia kapcsolata a társadalom tényeinek megismerése és a

társadalom tudományos alakítására való törekvésből adódik. Ennek következtében ez a

kapcsolat a népesedéselmélet és a népesedéspolitika terén a legszorosabb. Mivel a

demográfia kutatási területeihez olyan társadalmi jelenségek (család, társadalmi

mobilizáció, vándormozgalom, a népesség egészségügyi helyzete stb.) amelyek a

szociológia megismerésnek is tárgyát képezik, eredményeik egymás számára

nélkülözhetetlenek. A két tudomány közötti határvonal gyakran meg sem határozható,

hisz az történelmileg is változik.

54

A jogtudományokkal való, nagy múltra visszatekintő kapcsolat elsősorban abból

adódik, hogy egyes népmozgalmi jelenségek (házasságkötés, válás, vándorlás, születés)

alakulása jogi eszközökkel is irányítható. Így a jogtudomány és jogalkotás a

népesedéspolitika fontos eszköze. De a népesedés is hatást gyakorolhat a jogalkotásra,

amikor pl. a lakosság számának növekedése következtében intézkedéseket kell hozni új

iskolák, kórházak építésére stb.…

Egy ország természet- vagy gazdaság földrajzi leírása hiányos lenne a népességi

adatok (lélekszám, népsűrűség, kormegoszlás stb.) ismertetése nélkül. A népesség

lakhely szerinti megoszlásának tanulmányozása a statisztika régi témája, az első

népszámlálások legfontosabb célja volt és jelentősége azóta sem csökkent. Az olyan

biológiai jelenségek, mint megtermékenyülés, a terhesség a születés vagy halálozás a

demográfusok számára is alapvetően fontosak, hisz a népesség újratermelésének egyes

szakaszai. Egy-egy gyermek születése egy emberpár elhatározásának eredménye,

biológiai eredmény, de már az hogy egy országban hány gyermek születik a gazdasági és

a társadalmi tényezők együttesének is következménye. A társadalmi és a biológiai

kölcsönviszonyok tehát a népesség újratermelésében mutatkoznak meg a legjobban.

Az orvostudományok és a demográfia kapcsolata a múlt század második felében

kezdett kialakulni, amikor a népességstatisztika adatai az orvostudomány egyik

legfontosabb tényanyagává váltak, főleg a halálozások tekintetében. A megbetegedés és a

halálozás mértékének, változásának és okainak közös tanulmányozása az egyes

betegségekről a megbetegedés általános megelőzési lehetőségeinek kutatására késztette

az orvosokat. Ebből az együttműködésből alakult ki a szociálhigénia

(társadalomegészségtan). Hasonló a helyzet a demográfia és a genetika kapcsolatával. A

családtervezés terjedése, a testi és szellemi fogyatékosok számának növekedése, a

mesterséges megtermékenyítés mindennapi gyakorlattá válása a demográfusok figyelmét

is egyre határozottabban olyan témákra terelte, mint pl. a meddőség alakulása, a

betegségek átöröklésének lehetőségei stb. E két tudomány határterületén alakult és

fejlődik a népességgenetika. A demográfia módszerei tekintetében pedig igen közel áll a

matematikához (azon belül elsősorban a matematikai statisztikához ill. az alkalmazott

matematikához), ami a tudományok felosztásában az (élettelen) természettudományhoz

tartozik.

Így megállapítható, hogy a demográfia a interdiszciplináris tudomány, amely valamennyi

fő diszciplínával kapcsolatot tart, felhasználva módszereket és eredményeiket, de

kutatásaival hozzájárul a maga sajátos tárgyát tekintve sok más tudomány eredményeihez.

55

Demográfiai kérdések az iszlám világban

Külön elemzést érdemel az iszlám demográfiai robbanás, amely ennek a civilizációnak

egyik jellemzője, különösen a nyolcvanas évek kezdetétől és elsősorban az un. Iszlám

Újjászületés mozgalmának felemelkedését biztosította.

Az iszlám országokban főként a Balkánon, Észak Afrikában és Közép-Ázsiában a

népesség növekedése jelentősen nagyobb volt, mint a környező országokban és általában

az egész világon. 1965 és 1990 között a Föld népessége 3,3-ról 5,3 milliárdra, ami

1,85%-os növekedési arányt jelentett. A muzulmán társadalmakban a növekedési arány

majdnem minden esetben 2% fölött volt, gyakran meghaladta a 2,5%-ot és alkalmanként

3% fölé emelkedett. 1965—1990 között a Maghreb államok (Líbia, Algéria, Marokkó)

népessége kétszeresére emelkedett 29,8 millióról 59 millióra 2,65%-os növekedéssel

miközben Algériában évi 3%-os volt a növekedés. Ugyanezen időszakban Egyiptomban

2,3%-os növekedési ráta mellett a lakosság száma 29,4-ről 52,4 millióra emelkedett.

Közép-Ázsiában 1970 és 1993 között a népesség

Tádzsikisztánban 2,8%-os;

Üzbegisztánban 2,6%-os;

Türkmenisztánban 2,5%-os;

Kirgizisztánban 1,9%-os és mindössze;

1,1%-osat Kazahsztánban, ahol a lakosságnak a fele orosz.

1980-ban a világnépességnek 18%-a volt muzulmán ez 2000-re több mint 20%-ra fölé

emelkedett és 2025-re elérheti a 30%-ot.

Az elkövetkező de már a jelenlegi években is a muzulmán népességen belül

aránytalanul nagy a fiatalok száma a jelentős demográfiai hullám következtében felduzzad

a tízen- és huszonéves korosztály. Az e korosztályhoz tartozók jelentős része ugyanakkor

városlakó lesz és legalább középfokú iskolai végzettséggel fog rendelkezni. A tömegeknek

és a társadalmi mobilitásnak e kombinációja jelentős politikai következményekkel jár.

A fiatalság mindig központi és komoly szerepet játszott a tiltakozásban, az instabilitás

előidézésében, a reformok, a forradalmi mozgalmak támogatásában. Az ifjúság

arányának jelentős megnövekedése szerepet játszott a különböző korokba

a protestáns reformáció;

a demokratikus forradalmak időszakában;

a fasizmus előre törése idején;

a 60-as évek tiltakozó megmozdulásában.

56

Az iszlámnak a fiatalok jelentik az utánpótlást az iszlám szervezetekben és politikai

mozgalmakban. Az iszlám fiatalság is rajta hagyta kézjegyét az Iszlám Újjászületésen.

Ahogy a mozgalom a hetvenes években kezdett teret nyerni és a nyolcvanas években

megerősödni a fiatalok aránya (vagyis 15-24 éves korcsoport) a nagyobb muzulmán

államokban jelentősen emelkedett és kezdte meghaladni a népesség 20%-át. Több

muzulmán országban a fiatalok demográfiai hulláma a hetvenes-nyolcvanas években érte

el a csúcsot, a többieknél ez a jelen század elején fog bekövetkezni (táblázat szerint).

57

A demográfiai kihívás: Az iszlám, Oroszország és a Nyugat28

A 15 és 24 év közé esők százalékaránya a teljes népességben

Nem teljesen véletlen hogy az iráni forradalom 1979-ben következett be. A fiatalok aránya az

iráni népességben drámai módon megemelkedett, s az évtized második felére elérte a 20%-ot.

A nagyobb népességnek több erőforrásra van szüksége ezért a sűrűn lakott vagy

gyorsan növekvő népességű társadalmak hajlamosak arra, hogy új területeket foglaljanak el

és nyomást gyakoroljanak más demográfiailag kevésbé dinamikus népcsoportokra. Így az

iszlám népességnövekedés az egyik fő előidézője (lehet) azoknak a konfliktusoknak

melyek az iszlám határvidékein a muzulmánok és más népek között bekövetkeznek. A

népesség nyomása a gazdasági stagnálással együtt elősegíti a muzulmánok Nyugatra és

más nem muzulmán országokba történő migrációját, s az érintett országokban a

bevándorlás fontos és kényes kérdéssé válik. Amikor az egyik kultúra lassan vagy

egyáltalán nem növekvő népe és egy másiknak a gyorsan szaporodó népcsoportjai egymás

mellé kerülnek az mindkét érintett társadalomban gazdasági és / vagy politikai természetű

alkalmazkodást (igényel és) kényszerít ki.

f) A XX. század, mint a nagy ellenségkép-változások korszaka

Az ellenségkép és a nemzetkép egymástól elválaszthatatlanok. A nemzetkép tágabb

fogalom, amelyben reális történelmi tapasztalatok halmozódnak fel a nemzeti elfogultság

és előítélet jegyeivel együtt. Párhuzamba vagy szembeállítható az egyes nemzeteknek saját

magukról gondolt és kialakított képe másoknak a róluk kialakított képével, vagyis a

nemzeti jelleg vonásai alapvetően különböznek, vagy egyeznek a szerint hogyan látják az

28 Forrás: Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. (Európa kiadó, Bp., 1998. 186. o.)

02468

10121416182022

1965

1970

1980

1990

2000

2010

2020

2025

orosz USAmuzulmánEurópa

58

egyes nemzetek önmagukat, és milyennek látják mások őket. Az ellenségkép egyik fő

jegye a XX. században a nacionalizmus, amelynek gyökerei az előző században nyúlnak

vissza. A nemzeti fejlődés, a nemzeti piac más nemzetekben jelöli meg az ellenséget, ezt a

felfogást erősíti a gyarmatosítás és a kapcsolódó küzdelmek is.

A század ellenségképnek egyik új vonását a szocializmus és a marxizmus eszméjének

megjelenése szolgáltatja. Fő ellenséggé a tőkés és a tőkés társadalmakat nevezi ki, ami

egyben minden rossznak is a forrása, és amit forradalomnak meg kell dönteni és helyébe a

köztulajdonon alapuló szocializmust fölépíteni.

A marxizmus ezt kiegészíti az osztályharcról szóló elméletével, miszerint az ellenség az

osztályellenség EGY, országon belül is és nemzetközileg is. Az ellenségeskedés

megszűnését az osztályok megszűntetése váltja ki, és ezen belül nagy szerepet játszik a

proletárdiktatúra, amely az államhatalom új formáját jelenti, de amely az osztályokkal és az

állammal maga is elhal.

A XIX. században az emberiség története a technikai fejlődés miatt kezd egyetemes

világtörténelemmé válni aztán jelentősen felerősödik. A XX. században az ellenségkép

összemberivé és globálissá válása kezdődik meg, amit a tudományos — technikai

forradalom fémjelez, de amit egyéb nagyhorderejű változások is kiváltanak, mint pl.: a

szocializmus bizonyos formáinak a létrejötte, a gyarmati világrend felbomlása, a

tömegpusztító fegyverek megjelenése és a világfejlődés centrumának Európából való

kikerülése. Az ellenségkép túlsúlyosan politikai és katonai ellenségkép, amelyet morális,

vallásos és egyéb elemek is színezhetnek.

A hidegháború alatt módosul az ellenségkép, amit tovább módosítanak a tömegpusztító

fegyverek. A nagyméretű fegyverkezés alapján kialakul a két szuperhatalom, és a

nyolcvanas évek közepééig végig, bizonyos erőegyensúly alakul ki. Az ekkor beinduló

világátstrukturálódás érinti az ellenségképet is, amelynek változásai átnyúlnak a XXI.

századba is.

A közép-kelet európai “szocializmuskísérletek” bukása után a Varsói Szerződés

megszűnésével zavar keletkezik a nyugati világ ellenségképében amit tovább fokoz a világ

gazdasági, politikai stb. átstrukturálódásában és az egységes Európa megteremtésére

irányuló törekvés is.

A közelmúltunk ellenségképébe bekerültek új elemek is és megerősödött az

univerzálissá, az összemberivé válás folyamata is Mivel történelmünk — főleg a technikai

civilizáció fejlődése miatt — most kezd igazán világtörténelemmé válni, így egyre több

globális kérdés is meghatározó elemévé válik, és ezek a kérdések, főleg a jövő

59

szempontjából jelentősek. Minden kor ellenségképében helyet kap a jövő is, korunk

esetében ez fokozottan számításba veendő. A jövőre orientáltság szükségessé teszi a

kozmikus vonatkozások figyelembevételét is, nem elsősorban egy kozmikus ellenség

esetleges léte miatt, hanem az ember és a kozmosz általános viszonya miatt. A bipoláris

világ felbomlásával, a világrendszer folyamataival változik az ellenségkép is, de az nem

szűnik meg egyik napról a másikra. A múlt ellenségképe a jelen és a jövő nemzetképének

alakításában tanulságot jelent minden nemzedék számára. A társadalmi érintkezési

felületek kiszélesedésével, a kommunikáció felerősödésével, a jelentős ismeretbővüléssel

az ellenségnek vélt népekről, nemzetekről és hadseregeiről kedvezőbb kép alakul ki és

megváltoznak a stabilnak hitt vélemények. A Magyar Köztársaságnak nincs ellenségképe,

mert nincs olyan külpolitikai célja, melyet katonai erővel kíván elérni.

60

IV. ELMÉLETEK A JÖVŐ BIZTONSÁGÁRÓL ÉS

LEHETSÉGES KONFLIKTUSAIRÓL

1. Civilizációközpontú világmagyarázat

Az egész emberi gondolkodást végig kísérte az ókortól napjainkig az erőszak, a

biztonság, a háború és a béke kérdései valamint a történelemben játszott szerepük.

A XXI. század küszöbén felértékelődnek a jelen és jövő biztonságáról és lehetséges

konfliktusáról szóló elméletek, mindenekelőtt a világban megsokszorozódott veszélyek és

negatív folyamatok következtében.

Nemcsak a két világháború dúlt a megelőző században de a világrendszerek mozgása a

helyi és regionális konfliktusok, háborúk számukban és pusztító hatásukban fölülmúltak

minden korábbi időszakot.

A jövő lehetséges történéseinek leírásakor olyan jellemzőket kell figyelembe venni,

hogy a XXI. század elejére globális interdependencia jött létre, a világméretű gazdasági

(kereskedelmi) ökológiai és politikai egymásrautaltság révén. Az ember által létrehozott

fejlett technikai eszközök és technológiák hatásai részben kikerültek az ember ellenőrzése

és befolyása alól (atomenergia, géntechnológia), amely az instrumentális racionalizmus

felerősödését vonta maga után.

Meghatározóvá lett a multikulturalizmus, ami a társadalom sokféleségében nyilvánul

meg és érdemivé válik a másság az idegenség különösen azokon a helyeken, ahol a

tömeges migráció célpontjai a bevándorló országok nagyvárosai.

A bipoláris világrend megszűnése után különféle elméletek születtek az új világhelyzet

leírására és jellemzésére, azokról a tényezőkről, amelyek a jövő világ nemzetközi életében

konfliktusaiban domináns szerepet játszanak.

Az egyik ilyen felfogás azon a feltevésen alapult, hogy a hidegháborút követően a nagy

konfliktusok lehetősége megszűnt és megszületett egy relatíve harmonikus világ. Ennek a

felfogásnak az úgynevezett végelméletek adtak hangot az osztályharc, az ideológia, a

háborúk, a nagy történelmi elbeszélések vagy éppen a történelem végének.

E modell legrészletesebb megfogalmazója Francis Fukuyama, aki “A történelem vége

és az utolsó ember” művében hangsúlyozza, hogy egyszerűen a történelem végének

vagyunk tanúi, az emberiség ideológiai fejlődése befejeződésének, annak hogy végső

kormányzati formaként sor kerül a nyugati liberális demokrácia általános bevezetésére.

61

Igaz tette hozzá, előfordulhatnak konfliktusok a harmadik világ egyes pontjain, de a

globális konfliktusoknak vége, és nemcsak Európában, hanem az egész földkerekségen. A

jövőt nem az eszmékért vívott nagy, lelkesítő küzdelmek jellemzik, majdan, hanem a

földhözragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása, és,— vonta le Fukuyama a

meglehetősen szomorú következtetést ez az egész bizony eléggé unalmas lesz. A politikai

és a szellemi vezetők egy része hasonló nézeteket fogalmazott meg. Úgy gondolták, hogy

miután a berlini fal leomlott, a kommunista rendszerek megszűntek. Az ENSZ, az

addiginál jelentősebb szerepet fog betölteni és a korábbi hidegháborús ellenfelek

“partnerként” fognak együttműködni, és “egy nagy üzlet” szereplői lesznek, a fő napirendi

pont pedig a békefenntartás és a béketeremtés lesz.

A hidegháború befejezésének pillanata az eufórikus hangulat, a harmónia érzetét

keltette, de hamarosan kiderült róla, hogy ez nem egyéb illúziónál. A kilencvenes évek

elején a világ megváltozott, de nem lett feltétlenül békésebb. A változás elkerülhetetlen

volt a haladás azonban nem.

Az első világháború után egyes nézetek szerint az a háború volt az utolsó, de a második

világháború után is olyan illúziók terjedtek miszerint kialakulhat egy állandó békerendszer,

a béketeremtő nemzetek egyetemes szervezete. Mindezekkel szemben az első világháború

kitermelte a kommunizmust, a fasizmust és visszafordította a demokrácia évszázados

trendjét. A második világháború valódi globális világháborút szült. A harmónia illúzióját a

hidegháború végén pedig:

egyhamar szertefosztotta az etnikai konfliktusok megsokszorozódása;

az államok közötti szövetségek és konfliktusok új fajtáinak kialakulása;

a vallási fundamentalizmus megerősödése;

Oroszország nyugati politikájának lehűlése;

és a megerősödő Kína mind nagyobb magabiztossága. A berlini fal leomlását

követő években a “népirtás” szó, jóval gyakrabban hangzott el, mint a

hidegháború éveiben bármikor.

A harmonikus világ paradigmájáról bebizonyosodott, hogy végtelenül messze jár a

valóságtól, s hasznavehetetlen a hidegháború utáni helyzet egyetlen kalauzaként. A

magyarázatok másik változata kettősségben gondolkodott, amely elemzésekben vissza -

visszatértek az olyan világfelfogások, melyek a Kelet és a Nyugat, az Észak és a Dél, a

központ és a periféria fogalmaival operáltak. A muzulmánok a világot hagyományosan dár

al-iszlám és dár al harb-ra a béke birodalmára és a háború birodalmára osztják.

62

Attól függően, hogy a részeket hogyan definiáljuk az így tagolt világról alkotott kép

bizonyos mértékig megfelelhet a valóságnak. A leggyakoribb felosztás — különféle

elnevezésekkel — gazdag (fejlett, modern) országok és a szegény (tradicionális, fejletlen

vagy fejlődő) országok megkülönböztetése. Ennek a gazdasági felosztásnak történelmileg

megfelel a Nyugat és a Kelet közötti kulturális megkülönböztetés ebben az esetben nem a

gazdasági jólét különböző szintjeit hangsúlyozva, mint inkább a meghatározó, az értékek

és az életmód különbségeit. Az említett világképek mindegyike tartalmazza a valóság

elemeit de korlátai is vannak.

A gazdag, modern országoknak vannak olyan közös vonásai, melyek megkülönböztetik

őket a szegény hagyományőrző országoktól, melyeknek szintén vannak közös vonásaik. A

gazdaságok eltérő szintje konfliktusokhoz vezethetnek a társadalmak között, de a

tapasztalatok arra mutatnak, hogy elsősorban akkor, amikor a gazdag és erősebb

társadalmak megpróbálják meghódítani és gyarmati sorba kényszeríteni a szegény

tradicionális társadalmakat. A Nyugat ezt tette négyszáz éven keresztül, mígnem a

gyarmatok egyike — másika fellázadt és felszabadító háborút indított a gyarmatosító

hatalmak ellen.

Kevéssé valószínű,— hogy a gazdag és szegény országok között fegyveres konfliktus

alakul ki, mert néhány különleges esettől eltekintve, a szegény országok nem rendelkeznek

olyan politikai egységgel, gazdasági erővel és katonai potenciállal, hogy

szembeszállhatnának a gazdag országokkal. A gazdag országok folytathatnak egymással

kereskedelmi háborúkat; a szegény országok megvívhatják egymással tényleges

háborúikat, de egy nemzetközi háború a szegény Dél és tehetős Nyugat között messze áll a

valóságtól, mint egy harmonikus és boldog világnak a képe.

A hidegháború utáni világról alkotott harmadik nézetrendszer a nemzetközi kapcsolatok

rendszerint “realistának” nevezett teóriájából eredeztethető. E szerint az államok az

elsődleges, sőt az egyetlen fontos szereplők a világpolitika szintjén, és az államok

fennmaradásuk és biztonságuk érdekében szakadatlanul arra törekednek, hogy fokozzák

erejüket. Ha az egyik állam látja, hogy a másik növeli erejét és ezzel potenciális

veszélyforrássá válik, úgy biztonsága érdekében ez szintén erőt igyekszik gyűjteni és/vagy

szövetkezik más államokkal. A világról alkotott ún. “realista” kép igen hasznos

kiindulópont a nemzetközi események elemzésekor, minthogy jórészt megmagyarázza az

államok magatartását. Az államok a jelen és a jövő világpolitikai eseményeinek

meghatározó entitásai. Hadseregeket tartanak fenn, diplomáciai tevékenységet folytatnak,

háborúznak nemzetközi szervezeteket ellenőriznek, befolyásolják és jelentős mértékben

63

alakítják az ipari és kereskedelmi tevékenységet. A kormányok mindennél előbbre valónak

tartják saját államuk külső biztonságának fenntartását.

A negyedik világkép szerint a hidegháború utáni világ anarchikus. Ez a paradigma

kiemeli a kormányzat tekintélyének megszűnését az államok felbomlását; a törzsi, etnikai

és vallási konfliktusok erősödését, a nemzetközi szervezett bűnözés kialakulását, a

menekültek számának több tízmillióra emelkedését; a nukleáris és más tömegpusztító

fegyverek elszaporodását; a terrorizmus terjedését; a tömegmészárlások és az etnikai

tisztogatások megsokszorozódását.

Az államközpontú paradigmákhoz hasonlóan a káosz-paradigma is közel jár a

valósághoz. Szemléletes és pontos képet ad sok mindenről, ami a világban történik, de az

államparadigmától eltérően rávilágít a világpolitika hidegháború utáni korszakának jelentős

változásaira. Ennek ellenére az egyetemes és differenciáltan anarchia képe kevés fogódzót

kínál a politika szereplői számára a világ megértéséhez, az események rendszerezéséhez és

jelentőségük értékeléséhez az anarchia tendenciáinak előrejelzéséhez, a káosz válfajának és

feltehetően különböző okainak és következményeinek megkülönböztetéséhez, illetve a

követendő irányok kijelöléséhez.

Ezen paradigmák mindegyike a realizmus és a jóslás valamelyest eltérő kombinációját

kínálja. Mindegyiknek megvannak a maga korlátai és fogyatékosságai. Lehetséges, hogy

ezek elháríthatók lennének ötvözéssel, amely alapján a világban egyidejűleg figyelhető

meg a részekre hullás és az integrálódás folyamata. Mindkét tendencia valóban létezik is,

és egy összetettebb modell mindig jobban megközelíti a valóságot, mint az egyszerűbb.

Ugyanakkor a két egyidejű ellentétes paradigma összekapcsolásakor a “széthullás —

integrálódás” modell nem képes megmutatni, milyen körülmények közt jut érvényre az

egyik és milyenek között a másik.

A megoldást egy olyan kidolgozása jelenti, amely képes más modelleknél több alapvető

jelentőségű esemény magyarázatául szolgálni és így a tendenciák jobb megértését

kínálhatná az elméleti elvonatkoztatás hasonló szintjén.

A négy elmélet egymással sem egyeztethető össze. A világ nem lehet egyidejűleg

egységes, ugyanakkor alapjaiban megosztott Kelet és Nyugat vagy Észak és Dél között. A

nemzetállam sem lehet a világpolitikai események alapegysége, ha széthullóban van.

Ha a világot hét vagy nyolc civilizációnak tekintjük (a nyugati, az ortodox, az iszlám, a

kínai, a japán, a hindu, a latin-amerikai és az afrikai, amely kérdéses) a nehézségek

többségét elkerülhetjük. Ez a szempont könnyen megragadható és áttekinthető keretet kínál

a világ megértéséhez, a sokasodó konfliktusok között megkülönbözteti a fontosat a

64

kevésbé fontostól, előre jelzi a jövő fejleményeit és útmutatóul szolgál a politika alakítói

számára is. Ugyanakkor épít más paradigmák elemeire, magába olvasztva azokat. A

civilizáció centrikus megközelítés állítja hogy:

a. valóban működnek az egységesülés erői a világban és éppen ezek gerjesztik a

kulturális elkülönülés és a civilizációs öntudat ellenerőit.

b. a világ két részre osztható ugyan de a lényegi különbség a Nyugat mind ez idáig

domináns civilizációja és az összes többi civilizáció között van.

c. bár a világpolitikai események legfontosabb szereplői jelenleg a nemzetállamok,

és a jövőben is azok maradnak, de érdekeiket, társulásaikat és konfliktusaikat

egyre inkább kulturális és civilizációs tényezők alakítják.

d. a világ anarchisztikus, bővelkedik törzsi és nemzetiségi konfliktusokban, de a

stabilitást leginkább fenyegető konfliktusok a különböző civilizációkhoz tartozó

államok vagy csoportok konfliktusai.

A civilizáció-központú paradigma tehát egy viszonylag egyszerű, de nem túlzottan

leegyszerűsített térképet kínál mindannak megértéséhez ami a huszadik század végén és a

huszonnegyedik század elején történt és történik. Természetesen egyetlen modell sem

örökéletű. A világpolitika hidegháborús rendszere helytálló volt több mint negyven éven

keresztül, de a nyolcvanas évek végén elavulttá vált és egyszer majd a civilizációs

paradigmára is hasonló sors vár. A jelenidőszakban hasznos útmutatót kínál ahhoz, hogy a

fontosat megkülönböztessük a kevésbé fontostól.

A bipoláris világ megszűnése utáni időszak sok fontos eseménye igazolta a civilizációs

elméletet, melyet ugyanakkor ezen szemlélet segítségével meg is lehetett jósolni. Ilyen a

Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása az egykori területükön zajló háborúk.

A vallási fundamentalizmus megerősödése az egész világon; az identitás vállalása

miatti küzdelmek Oroszországban; Törökországban és Mexikóban az iszlám és a

konfuciánus országok erőfeszítései, hogy atomfegyvert és célbajuttatáshoz szükséges

eszközöket állítsanak elő.

A harmadik évezred világrendjének lehetséges átalakulását és ezt a folyamatot kísérő új

típusú konfliktusok jellemzőit Samuel P. Huntington foglalja össze.

“Ebben az új világban — írja — a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb

konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más

65

gazdaságilag meghatározó csoportok között bontakoznak ki, hanem különböző kulturális

entitásokhoz tartozó népek között”.29

A szerző további mondanivalója szerint:

Az új világrendben a hidegháború utáni korszak összetartozásának, széthúzásának és

konfliktusainak szabályait kulturális — végső szinten civilizációs identitások alakítják. A

bipoláris világ paradigmáját a civilizációs paradigma váltja fel. A világpolitika

sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá válik.

Megváltozik a civilizációk közötti egyensúly. A Nyugat relatív befolyását tekintve

hanyatlik, az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, katonai és politikai erejüket, az iszlám

demográfiai növekedése robbanásszerűvé válik. A nem nyugati civilizációk

határozottabban kiállnak saját kultúrájuk értékei mellett. Olyan új korszak kezdődött,

amelyben a világrend a civilizációkon alapul. A kulturális rokonságban álló országok

együttműködnek egymással és sikertelenek azok az erőfeszítések, amelyek a társadalmakat

egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni. Az országok saját civilizációjuk vezető

vagy annak központjaként számon tartott mag — államai köré tömörülnek.

A Nyugatot saját egyetemesítő törekvései mindinkább konfliktusokba sodorják más

civilizációkkal. A helyi szinteken, a törésvonalak mentén többnyire muzulmán és nem

muzulmán országok között kirobbanó háborúk “rokoni csatlakozásokhoz” vezetnek, a

konfliktusok kiterjedésével fenyegetnek, ezzel kiváltva a civilizációs szempontból központi

államok erőfeszítéseit a háborúk megfékezésére.

A Nyugat életben maradásának feltétele az, hogy az amerikaiak megerősítsék nyugati

identitásukat a nyugatiak pedig elfogadják, hogy civilizációjuk egyedi, de nem egyetemes,

ezért összefognak, hogy azt megújítsák és megőrizzék a nem nyugati társadalmak felől

érkező kihívásokkal szemben.

A civilizációk világháborújának elkerülése azon múlik, hogy a világ vezetői elfogadják

e a világpolitika sokcivilizációs jellegét, és együtt tudnak-e működni annak fenntartásában.

2) Huszadik századvégi elméletek geopolitikai megfontolásokból.

Azon elméletek közül , melyeknek a harmadik évezred biztonsági stratégiai

kérdéseivel foglalkoznak kiemelkedőek Henry A. Kissinger: “Diplomácia” című

művének bevezető és utolsó fejezetei. A szerző Amerikáról adott meghatározása alapvető

jelentőségű: “Geopolitikailag nézve Amerika sziget a hatalmas eurázsiai földrész

29 Samuel P. Huntington: “A civilizációk összecsapása és az új világrend átalakulása” (Bp. Európa Kiadó,1998. 14. oldal.)

66

mellett”30 A világ ilyen megkülönböztetését nyilvánvalóan azon európai nézetek

inspirálják akik szembeállították a világszigetet (World Island) a hatalmas eurázsiai

földrésszel.

Kissinger Amerika meghatározása —“sziget a hatalmas eurázsiai földrész mellett” —

olyan geopolitikai szempont, amely nemcsak az öreg kontinens keleti részével, hanem

nyugati részével is szembehelyezkedik el. A világnak ez a fajta, geopolitikai

reprezentációja részben összetettebb, részben egyszerűbb, mint az európaiaké.

Egyszerűbb, mivel az európaiak, saját kontinensüket, mint három nagy kontinens —

Amerika, Ázsia, Afrika — között elhelyezkedő kontinenst határozzák meg, miközben

Amerika lényegében csak a hatalmas eurázsiai földrésszel kapcsolatban határozza meg

önmagát. De összetettebb is, mert miközben az európaiak két — Észak-Dél, Kelet-

Nyugat, — tengely körül, tehát egyik sík geometria keretei között “forognak”, az

amerikaiak viszont, akik a Keletben egy Nyugathoz kapcsolódó kontinenst látnak, a

térgeometria keretei között gondolkodnak. Ez a különbség fontos következményekkel

jár: míg az európai kontinenst úgy fogják fel, mint egy olyan geográfiai egységet, melyet

más kontinensek vesznek körül. Amerika önmagára, vagy inkább Kissinger Amerikára,

mint a világ tengelyére tekint. Ebből adódnak azok a célok, amelyeket az amerikai

külpolitika elé kitűz: minthogy az eurázsiai földrész “erőforrásai és népessége messze

fölülmúlja az Egyesült Államokéit, Amerika számára, akár van hidegháború, akár nincs,

legnagyobb stratégiai veszélyt az jelentené, ha egyetlen hatalom uralná Eurázsia

bármelyik — európai vagy ázsiai — felét. Egy ilyen csoport ugyanis gazdaságilag, s

végső soron katonailag is Amerika fölé nőhetne. Ezt a veszélyt mindenképpen

megkellene akadályozni, még akkor is , ha az uralkodó hatalom látszólag barátságos

magatartást tanúsít, ugyanis a szándékok bármikor megváltoznak, Amerika hátrányos

helyzetben találhatja magát, ami a hatékony védekezést illeti, és egyre kevesebb

lehetősége lenne az események alakítására”.31

Úgy tűnik, hogy itt a XIX. századi brit politika “Új Világra” való átvitelének vagyunk

tanúi, amely azért őrködött az erőegyensúly (balance of power) fennmaradásán a

kontinensen, hogy saját hegemóniáját biztosítsa a világban. Ezzel kapcsolatban reflektál

a szerző Németországra és Oroszországra. Az egyesült Németország olyan erős lett, hogy

a jelenlegi európai intézmények nem tudnak egyensúlyt teremteni közte és a partnerei között.

30 1 Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 814. oldal.) 31 Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 814. oldal.)

67

Ugyanakkor Európa önmagában, még Németországgal együtt sem képes adott esetben

megküzdeni a posztszovjet zűrzavarok két lehetséges kimenetelével, az Oroszország

újjászületésével vagy felbomlásával kialakult helyzettel. Így egyetlen más ország

érdekeit sem szolgálja, hogy Németország és Oroszország egymásra találjon, akár mint

egymás legfőbb partnerei, akár mint egymás legfőbb ellenfelei: “Ha túl közel kerülnek

egymáshoz, — írja Kissinger — akkor egy közös uralom réme sejlik fel; ha vitába

keverednek, egész Európát belekeverhetik a konfliktusaikba. Amerikának és Európának

közös érdeke, hogy megakadályozzon egy korlátok közé nem szorított német és orosz

nacionalista vetélkedést a kontinens közepéért. Amerika nélkül Nagy-Britannia és

Franciaország nem tudná biztosítani a politikai egyensúlyt Nyugat-Európában;

Németországot esetleg megkísértené a nacionalizmus; Oroszországnak pedig nem lenne

globális méretekben tárgyalópartnere. Európa nélkül viszont Amerika pszichológiailag

éppúgy, mint földrajzilag és geopolitikailag, egy Eurázsiától messze fekvő szigetté

válna”.32

Végül a Kissinger által felvázolt geopolitikai perspektívák arra ösztönöznek, hogy

egyet még feltétlenül kiemeljük közülük: az egyik legalapvetőbb analógiát a szerző Kína

és az Egyesült Államok között hangsúlyozza, miután történelmük során mindketten

olyan “birodalmaknak” mutatták magukat, amelyeknek “nem érdeke egy nemzetközi

rendszeren belül maradni, maguk akarnak a nemzetközi rendszer lenni. A birodalmaknak

nincs szükségük hatalmi egyensúlyra. Ezen alapult az Egyesült Államok külpolitikája az

amerikai földrészen és Kínáé Ázsia történelmének nagy részében”33 Ennek az

analógiának Kissinger nem adja meg az eredetét, ami nyilvánvalóan alapvetően

geográfiai természetű. Az Egyesült Államok éppúgy, mint Kína hatalmas zárt tereket

jelentenek, melyekben kialakulhatnak és — a világ egyéb részeitől viszonylag

elkülönülve is — fennmaradhatnak az erős, egyközpontú kormányzati rendszerek.

Ezekkel a geográfiai adottságokkal szemben áll Európáé, melynek szárazföldi magja

elenyésző, és minden irányban félszigetekre (Görögország, Olaszország, az Ibériai- a

Skandináv-félsziget stb.) és szigetekre (Anglia, Írország, Izland) “szóródik” szét. Az

európai szubkontinensnek még a formája is gátolja a népeknek egy “impériumba” való

tömörülését, helyette azok megosztott és különálló nemzetekre tagolódtak. Az egyetlen

birodalom, amely valaha is több évszázadra ki tudott alakulni, a Római Birodalom volt.

32 Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 823. oldal.) 33 Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 13. oldal.)

68

Ám ha közelebbről megnézzük, az valójában nem szárazföldi, hanem tengeri birodalom

volt: tengelye nem Európa, hanem a Földközi-tenger volt.

Sőt a birodalom csupán egy ideig volt kormányozható a római központból, melynek

végül is meg kellett osztania birodalmi terheit Konstantinápollyal.

Az európai integráció és a védelmi identitás kialakításán fáradozó politikusoknak

éppúgy, mint a kritikusoknak a geopolitika ilyen “leckéin” is el kell gondolkodniuk, ezért

meglehetősen borúlátóak a szerző gondolatai:

“Európa a modern világnak olyan része, — írja — ahol több államból álló rendszer

működött, itt vezették be a nemzetállam, a szuverenitás és a hatalmi egyensúly fogalmát.

Jórészt ezek az eszmék uralták vagy három évszázadon át a nemzetközi kapcsolatokat.

Ám a raison d’état (államhatalmak) hajdani európai gyakorlói közül egyik sem elég erős

ahhoz, hogy a kialakuló nemzetközi világrendben vezető szerepe legyen. Ezt a

viszonylagos gyengeséget azzal próbálják kompenzálni, hogy egységes Európát

hozzanak létre, ám ezek az erőfeszítések felemésztik energiájuk nagy részét. De még ha

sikerülne is, nincsenek automatikusan alkalmazható irányelvek az egyesített Európa

egységes vezetésére, hiszen ilyen egység még soha nem létezett”.1

Egy átfogó biztonsági rendszer kialakításának valószínűtlensége miatt “a legtöbbet

ígérő megoldást talán az egymást átfedő struktúrák létrehozása jelentené”.2 Ennek

alapvonalait a XXI. századi főszereplők geográfiai érdekeinek és történeti tradícióinak

figyelembevételével vázolja fel Kissinger, melyek közül néhány a közös politikai és

gazdasági elveken nyugodna a jelenlegi észak- és dél-amerikai együttműködés példájára:

néhány közös elvi és biztonsági meggondolások kombinációjára épülne, mint ahogy azt

látjuk az atlanti térségben és Északkelet-Ázsiában. Másokat pedig elsősorban a gazdasági

kötelékek tartanának össze, mint napjaink délkelet-ázsiai országait.

1 Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 16. oldal.) 2 Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 837. oldal.)

69

V. AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSEI

AZ ISZLÁMBAN

Az átfogóbb szemlélet érdekében az iszlámot nem kizárólag az erőszak és háború oldaláról

elemzem, hanem röviden az iszlám vallás jellemzőiről, a nyugatitól jelentősen eltérő

iszlám gazdasági szemléletről és gyakorlatról, majd bemutatom az iszlám művészet néhány

kiemelkedő alkotását, annak tudatában, hogy az iszlám kultúra az európai, de a

világkultúrának is szerves részét képezi.

1. Az iszlám vallás kialakulása és hitelvei

A hagyomány szerint Mohamed prófétaként való fellépése 610 körül történt. Az általa

előadott, kezdetben még kiforratlan tanítás lényege az egyetlen istenben (ar-Rahmanban a

Könyörületes), később Allahban való hit. Mohamed sokat merített a zsidó és keresztény

vallásból és saját tevékenységét az egyisten hitének megtisztításában és helyreállításában

jelölte meg. Élesen elutasította az ősi vallási hagyományt, a nemzetiségi társadalmat, s az

első időben hevesen kikelt s gazdaság ellen. A próféta helyzete hagyományellenessége és

szociális felfogása hamarosan tarthatatlanná vált Mekkában ezért híveivel együtt Medinába

emigrált 622. június 16-án, amely egyben a muszlim időszámítás kezdete és az iszlám

önálló vallásként való megszületésének napja. Mekkával ellentétben az új vallás

Medinában és a félsziget nomád törzsei között gyorsan terjedt és sikereket ért el 620-as

évek második felében gyorsan növekedett Mohamed követőinek száma és amikor 630-ban

győztesen visszatért Mekkába, az egész félszigetre kiterjedő, vallási alapon szervezett

birodalom urának tekintette magát. Ez az újkeletű uralom azonban nem volt hosszú életű,

mind a Próféta 632-ben, hite világméretű terjedésének küszöbén meghalt.

Az iszlám hitfelfogásának részletes kidolgozása Mohamed medinai periódusában került

sor. Felfogása szerint az igaz hiten lévők egyetlen nagy családot, közösséget (umma)

alkotnak, amelyben — Isten előtt — minden muszlim egyenlő. Allah, aki prófétája útján

törvényt ad híveinek az egyetlen isten a világmindenség ura és teremtője, a világfolyamat

irányítója. Allah ítélőszéke elé kerülnek a holtak, hogy hitüknek és tetteiknek megfelelően

a pokol kínjaira vagy a hét mennyország gyönyöreire találtassanak méltónak. A világ

végén Allah megváltót küld és elkövetkezik az utolsó ítélet. Mohamed tanítása szerint

Allah örök, mindenható és láthatatlan. Ő a fény és az értelem az égben lakik trónusán ülve

kezében sorstáblát és írónádat tart. Ő alkotta az első embert, Ádámot s a teremtés

70

pillanatában létrehozta valamennyi ember lelkét. E lelkek trónusa Allah körül várják, hogy

földi élőlény testébe költözzenek. Mohamed tanításában az emberiség őstörténete a bibliai

őstörténettel azonos. Így a bibliai hagyományt követi a próféta tanítása Ábrahám, Mózes,

József történetének feldolgozásában. A zsidó és keresztény hagyományokra támaszkodik

Mohamed a próféták szerepének meghatározásakor is. Allah 313 prófétát küldött, hogy

tolmácsolják szavát az embereknek. Ezek sorában van Ábrahám, Izsák, Mózes és Jézus is,

de az ő tolmácsolásukban a zsidók és a keresztények hitében Allah üzenetének eredeti

értelme elhomályosult. Maga Mohamed az utolsó Próféta, a Próféták Pecsétje az akinek

szavában Allah akarata teljességre jut. Az iszlám öt fő kötelességet ír elő a hívő számára,

amelyet az iszlám öt tartópillérének is neveznek. Ezek képezik Mohamed tanításának

lényegét, és egyben irányítják az egyén és a közösség életét. Az első követelmény a

hitvallás (Saháda). A muzulmán hívőnek naponta kell elmondani: “Nincs más Isten

Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája.”34 A hitvallás világosságot nyújt a

mindennapokban, és reménységet az isteni kegyelemből származó túlvilági életben. A

hitvallás szavai világszerte Allah szolgálatára szólítják fel a muzulmánokat, mintegy

rámutatva imáik és elmélkedéseik legmélyebb lényegére. A második kötelesség a napi

ötszöri ima (Szalát) Mekka felé fordulva, előírt testhelyzetben kell imádkozni pénteken

délben pedig közösen (ahol megfelelő számú muzulmán együtt van) az imám

(előimádkozó) vezetésével. Az imát minden esetben rituális mosakodás előzi meg.

A napi imádságot bárhol el lehet végezni: otthon, szabad ég alatt, mecsetben stb. De az

a fontos, hogy az imádkozó Mekka felé fordulva végezze. A harmadik főkövetelmény a

böjt (Szaum), amelyet ramadán hónapban február végétől március végéig (a mohamedán

holdév 9. hónapjában) minden nap napfelkeltétől napnyugtáig kell megtartani. A hívőnek

tartózkodnia kell az ételtől, italtól, a nemi élettől, a dohányzástól, minden élvezeti cikktől.

Éjszaka viszont minden megengedett, ami nem bűn. A böjt kötelezettsége alól csak a

betegek és az utasok kaphatnak felmentést. A ramadán Mohamed első látomásának

emlékét ünnepli, szent hónapnak számít, mert a muzulmánok szerint ekkor érkezett az

égből a Korán. A böjt-hónap záró ünnepe egyike a legnagyobb mohamedán ünnepeknek.

Az iszlám negyedik pillére a kötelező alamizsna (Zakát), amelyet vallási jótékonysági célra

szednek be. Célja: a gazdag hívő mentesüljön a vagyon káros hatásaitól és segítse a

rászorulókat. Az alamizsna nemcsak vallási, hanem társadalmi kötelesség is: idővel az

iszlám államot megillető, a közösséghez való tartozás adójává vált. A zarándokokat

(Haddzs) az iszlám ötödik követelménye. Minden hívőnek életében legalább egyszer el 34 Hunyadi László: A világ vallásföldrajza. Végeken Kiadó Bp., 1995. 241. oldal.

71

kell zarándokolni Mekkába, a nagy távolságban élőknél ha erre lehetősége van. A

zarándoklat idején a hívő felfüggeszti megszokott világi életét és néhány napon át csak

Istennek él a hívek közösségében. Ezzel magyarázható, hogy nem léphet be nem muszlim

vallású a szent kerületbe, ahol a hívek elvégzik a szertartásokat. A rítust a Próféta alkotta

meg, és maga is elvégezte a zarándoklatot halála előtt, mintegy testamentumként. A

szertartás gyökerei az iszlám előtti időkben nyúlnak vissza. Azoknak a muszlimoknak, akik

részt akarnak venni a zarándoklatokon szigorú szabályoknak kell megfelelniük: ép elmével

kell rendelkezniük, hogy megértsék útjuk jelentőségét és bírniuk kell a fizikai

megpróbáltatásokat. Az iszlám tiltja Isten és az ember képi ábrázolását, a szeszesitalok

fogyasztását. A sémi kultúrák tradíciójának megfelelően vannak étkezési tiltások, ilyen a

sertéshús fogyasztásának tilalma. Mohamed vallása kizárólagos igénnyel lép fel, mint

egyedüli igaz hit: ennek megfelelően fontosnak tekinti a hit terjesztésének feladatát. A

többisten hívőkkel szemben az iszlám türelmetlenséget hirdet, az egyistenhívőkkel

szemben viszont türelmet ajánl. Sem Mohamed, sem a későbbi hittudósok nem tesznek

különbséget vallási és politikai közösség között. A hit elvei az élet minden területén így

politikában, az államéletben, a jogban, a gazdaságban és a kultúrában egyaránt irányadók.

Mohamed életében csak előszóban tanított. Tanainak feljegyzéseiből állították össze a 650-

es évekig az iszlám szent könyvét a Koránt amely — a hit szerint — Allah

kinyilatkoztatásait tartalmazza Mohamed által. A 114 szúrából (fejezet) álló gyűjtemény az

iszlám mitológiája és etikája, a próféta élettörténete és beszédeinek foglalata, az írás-

olvasás elsajátításának eszköze.

Az iszlámban a 7. századtól szakadás történik, amelynek fő oka a Próféta utódlásának

problémája volt. azokból, akik a szűkebb családból kívántak utódokat (kalifákat) az iszlám

élére lettek a síiták (ma az összes muszlimok 9-10%-os), az uralkodó irányzat pedig az a

szumita iszlám lett, amely csupán a kalifák Mekka törzséből való származáshoz

ragaszkodott.

72

Az iszlám művészet eredményei (kép mellékelve)

1. Bagdadi Korán Ahmad ibn asz–Szuhravardi kalligráfiája (1302-06, Isztambul,

Topkapi Szeráj).

2. Sziciliai bronzkancsó kúfi felirattal (10-11. század).

3. Oszmán-török ezüstberakásos tál (1510 előtt).

4. Szarvasborjú szobrocska a Medinat az–Zahrá–palotából (Córdoba, Museo

Arqueologico).

5. A granadai Alhambra régi királyi palotájának ágyasterme.

6-7. Sevilla: Alcázar. Két részlet a fajanszkmozaikból.

8. Sevilla: Crucero. 12. sz.-i kert Mutamid emír palotájában.

9. Izniki Polikróm tál (London, Victoria and Albert Museum).

10. Mecsetlámpa (1500, London, British Museum).

11. Oszmán-török ún. izniki csempék (1560 körül, New York, Metropolitan Museum

of Art).

12. Késői ajjúbida stílusú illusztrált kézirat Kazvini: Adzsáib al–mahlúkát c.

kozmográfiai művéből (13. sz.).

13. Török miniatúra: Nagy Szulejmán serege 1529-ben Bécs alatt (Isztambul,

Topkapi Szeráj).

14. Késő mamlúk kori poligon mintázatú Korán–borító (1400 körül, Kairó, Nemzeti

Könyvtár).

15. Oszmán-török udvari szőnyeg Isztambulból vagy Burszából.

16-17. Két hímzett fejfedő (részlet, 18. sz., Isztambul).

Megjegyzés: A muszlim vallás legszentebb relikviáit Isztambulban a Topkapi Szeráj

Múzeumban őrzik.

73

2. Az állam gazdasági szabályozó szerepe az iszlám államokban

Az állam sajátos szerepet tölt be az iszlám gazdaságelméletében. Azok a többnyire

fundamentalista-teoretikusok akik elsősorban vallási ideológiai aspektusból közelítik a

kérdést, miden eszközzel az “iszlám állam” létrehozása mellett szállnak síkra. Az a tény

hogy az “iszlám állam” vezető-(felügyelő) posztjait az iszlám előírásaiban leginkább

járatos vallás és vallásjogi tudósok töltik be eleve biztosítja az iszlám normáinak

alkalmazását a társadalom életének valamennyi területén így a gazdaságban is. A muszlim

közgazdászok már lényegesen árnyaltabban elemzik az állam funkcióit. Számottevő

véleménykülönbségek vannak az állami beavatkozás mértékét illetően, amelynek alapja

annak értelmezése, hogy meddig terjedhet az iszlám egyik alapelvének tartott emberi

Szabadság: mivel az ember szabadnak született senkinek így az államnak sincs joga, hogy

megszűntesse a szabadságot… Normális körülmények között egy szabad és épelméjű

felnőtt nem korlátozható. Az iszlám beépítette gazdasági rendszerébe a szabad vállalkozás

alapvető elemeit saját normáihoz és értékeihez alakítva azokat. Ugyanakkor nincs laissez

faire (leszéfer) az iszlámban. A kormánynak különböző módon szabályoznia kell a javak

elosztását és termelését.

Az állam beavatkozó szerepének nagyságrendje meghatározásakor vannak, akik a

szabadpiaci mechanizmusok minél teljesebbkörű érvényesülését akarják minimális állami

beavatkozással míg mások az erőteljes állami beavatkozás hívei. Általánosságban

elmondható, hogy a teoretikusok zöme a termelésben az államnak inkább orientáló a

szabadpiaci mechanizmusok megfelelő működését biztosító szerepet szán, ugyanakkor

alapvető fontosságúnak ítéli az állam beavatkozását az elosztás—újraelosztás folyamatába,

korrigálandó a termelés során kialakuló jövedelmi különbségeket. Így töltheti be az állam

leginkább “jóléti” funkcióját.

Az állam legfontosabb feladatai sorában szerepelnek olyan tényezők mint:

1. teljes foglalkoztatottság ,

2. társadalmi, gazdasági igazságosság,

3. magas növekedési ütem biztosítása,

4. az iszlám normáinak érvényesítése,

5. a társadalom stabilitásának előmozdítása.

Ami viszont a konkrét gazdaságpolitikai eszköztárat illeti, valamint a konkrét lépéseket

azokról a szakirodalom nem sokat mond. Részletesen kidolgozott “iszlám

74

gazdaságpolitikáról” nem csupán a gyakorlatban de az elméletben sem beszélhetünk.

Eltekintve egy-egy területtől a szerzők zöme megmarad az általánosság szintjén. Az állam

tevékenységének egyik legfontosabb területe: a tervezés. Az “iszlám gazdaság”

teoretikusai általában nagy figyelmet szentelnek a tervezés kérdésének, bár legtöbben itt

sem lépnek túl az általánosságokon. A kiterjedt ellenőrzésen alapuló tervutasításos

rendszer a történelem materialista interpretációján alapul, s idegen az iszlámtól.

Az iszlámban a tervezés fő funkcióját az ösztönzés nagymértékben támaszkodik az

egyéni kezdeményezésre az állam kettős — egyidejűleg lassító és gyorsító — szerepe

mellett. Az állam feladata, hogy megállapítsa azokat a prioritásokat, amelyek leginkább

előmozdítják az erőforrásoknak a közösség egésze érdekében történő hasznosítását. Az

Iszlám gazdasági elvektől és gyakorlattól gyökeresen különbözik a nyugati gazdasági

stratégia (nyugati racionalizmus) melynek fontosabb jegyei az alábbiakban összegezhető:

Kontrollált kísérletekkel dolgozón és ismereteit matematikai forrásra hozó

természettudomány;

A tudomány szakokra tagozódásra szervezett művelése és rendszere;

Hatékonysági szempontok alárendelt, formálisan szabad munka;

Nyereségorientált kapitalista vállalkozás;

A háztartás és az üzem különválasztása az utóbbi racionális könyvelésével;

A tudomány felhasználása a termelékenység és az üzemszervezés javítására;

Tudományosan rendszerezett jogtudomány;

A formális jog intézményei, jogilag képzett szakemberek által nyújtott

igazságszolgáltatással;

A piacra előállított nyomdatermékek;

Színház, múzeumok, folyóiratok stb. által intézményesülő művészeti élet.

3. Az erőszak a háború és a béke kérdése az iszlámban

A legtöbb vallás történetét így az iszlámét is végigkísérik a háborúk. Az iszlám

történetében egyrészt a muszlimok harcai egymás ellen, másrészt a muszlimok harca a nem

muszlimokkal. Az iszlám kialakulását követő éveket, az iszlám államiság

megteremtésének időszakát, majd az iszlám gyors terjedését háborúk sora jellemezte. Az

iszlám kezdeti háborúi az államiság megteremtésének útján elsősorban gazdasági

jelentőségűek. A szerveződő muszlim közösség saját, önálló gazdasági bázissal nem

rendelkezett. Ezért eleinte elsődleges tevékenységi formája, szükségszerűen a háború

75

kellett, hogy legyen. A háború célja kezdetben csupán ingó javak megszerzése volt, az

államiság kiépülésével párhuzamosan azonban mindinkább a földhódítás az egyszeri

zsákmányszerzés helyett az állandósult adóztatás vált legfontosabb céljává. Mivel a

közösség, majd az államiság szerveződésének meghatározó rendező elve az iszlám volt, a

háborúkat egyre inkább alátámasztották az iszlám terjesztésének “ideológiai” szempontjai.

Ennek hátterében azonban megtalálható a nem-muszlimok javainak megszerzésére, s a

tőlük származó adóbevételek növelésére irányuló törekvés. A szerveződő iszlám államiság

a vallási közösség mellett a területi egység elvére is épült. Ebből kézenfekvően következett

a hódítás, a területszerzés, majd az “iszlám világa” (dár al-iszlám) fogalmának kialakulása.

Ennek eszközét pedig a háború, mégpedig az iszlám mint az emberiség egészéhez szóló

vallás terjesztése nevében vívott “szent háború” jelenthette.

Az iszlám történetének első évszázadait (VII.—VIII. sz.) a nagyszabású hódítások

jellemezték. A Omajjád (661—749), majd különösen az Abbaszida dinasztia (749—1260)

uralma alatt mindinkább kidomborodott a hódítások vallási jellege, s alkalmazására került a

dzsihád mint “szent háború” kategóriája. Az államiság kialakulásával és

megszilárdulásával párhuzamosan dolgozták ki a muszlim jogrendszert. Sor került a

muszlim közösség és a külvilág kapcsolatrendszerének jogi szabályozására is. A világot

eleinte két, majd három részre osztották. Egyik az “iszlám világa” (dár al-iszlám), amely az

iszlám uralom alatt álló területeket jelöli, ahol a muszlim jogrendszer van érvényben. Az

iszlám uralma alá nem tartozó területek elnevezése “a háború világa” (dár al-harb, vagyis

ellenséges területek). A végső cél itt — mint az egész világon — az iszlám elterjesztése.

Az iszlám kezdeti időszakát egyáltalán nem jellemezte a vallási türelmetlenség vagy a

fanatizmus. A hódítok eleinte nem is szorgalmazták a meghódított területeken élők

áttérését az iszlámra, sőt azt inkább rossz szemmel nézték, mivel ezáltal megszűnt az

áttértek adófizetési kötelezettsége, s így a muszlim állam jelentős bevételektől esett el. Az

Abbaszida dinasztia uralomra kerülése (749) változást eredményezett. Az Omajjádok

inkább világi jellegű hatalmával szemben az Abbaszidák kimondottan teokratikus uralmat

képviseltek. A későbbiekben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az iszlám mégsem képes az

egész világ meghódítására, sőt maga az Arab Világbirodalom is részeire hullott szét,

bevetésre került egy új a két “világ” között elhelyezkedő átmenet kategória a

“fegyvernyugvás világa” vagy a “szerződés világa” (dár asz-szulh, vagy dár al-sahd),

amely szokat a nem-muszlim területeket jelöli, amelyek szerződéses viszonyban állnak az

iszlámmal.

76

Ami a muszlimokat illeti, köztük az iszlám szerint az egyenlőségnek, a békének és

testvériségnek kell érvényesülnie. “Ha a hívők két csoportja egymással harcol, akkor

szerezzetek békét közöttük! Ám ha az egyik (továbbra is) a másik romlására tör, akkor

harcoljatok az ellen, amelyik romlásra tör, amíg csak vissza nem tér Allah parancsára. Ha

azonban visszatér, akkor igazságosan szerezzetek békét közöttük, és méltányosan járjatok

el! Allah szereti azokat, akik méltányosan cselekszenek. Hiszen a hívők testvérek.

Szerezzetek hát békét a két testvéretek között és féljétek Allahot! Talán könyörületre

leltek.” 49.9-10) 35

A háború megítélése szempontjából lényegesebb a muszlimok és a nem-muszlimok

közötti viszony. Az iszlámmal ellenséges viszonyban álló nem-muszlimokkal szemben

mindenképpen megengedett, sőt kötelező a háború. Ez azonban hatalmas változáson ment

át a történelem folyamán. Az iszlám jogrendszerének kidolgozása idején az iszlám

elterjedőben volt, rohamosan növelte befolyási övezetét. A jogtudósok nagy része ekkor az

iszlám minden eszközzel — így háborúval — történő terjesztése mellett foglalt állást,

ellenségesnek, háborúban állónak nyilvánítva a nem-muszlim területeket. A háború az

iszlám előtti arab törzsiség ““természetes” állapota volt, amely ráadásul nemcsak az

arabságot, hanem a szomszédos népeket is jellemezte.

A jogtudósok a későbbiekben a háborút “legalizálták” dzsihádként, szent háborúként

értelmezve, amit ezután sok vezető használt föl terjeszkedési törekvéseinek alátámasztására.

Különbséget kell tenni az iszlám Keleten és Nyugaton vívott háborúi között. Keleten az

iszlám igen rövid idő alatt kiemelkedő katonai és kulturális győzelmet ért el. Így például

Perzsia teljes egészében iszlamizálódott, majd Bizánc is muszlim kezekbe került. Később

azonban az itteni háborúk nem hódító háborúk voltak. Ellenkezőleg, különböző nem-

muszlim törzsek és népek törtek rá a muszlimokra, hódították meg a muszlim területeket. Ez

a hódítás azonban csak katonai jellegű volt, mivel kulturális téren ők maguk hódoltak be,

asszimilálódtak az iszlámba. Ez volt a helyzet mind a mongolokkal, mind a szeldzsuk-

törökökkel, akik “pogányként” törtek rá a muszlimokra, hamarosan azonban maguk is

felvették az iszlámot. Az iszlám katonai-politikai veresége kulturális győzelemmel járt

együtt. Keleten így az iszlám terjedése sajátos módon inkább a hódoltsághoz, mint a

hódításhoz kapcsolódott.

Az iszlám Nyugaton, Európában vívott háborúi más jellegűek. Itt az iszlám egy másik

vallással, a kereszténységgel került szembe. Az európai háborúkra a legjellemzőbbek az

35 A számjegy első része a szúrák a második a versek számát jelöli. Az idézetek forrása: Simon Róbert: Korán. A Korán világa. (Helikon Kiadó Bp., 1997.)

77

oszmán-török hódítások. Ez esetben az alap azonban nem az iszlám terjeszkedő jellegében

keresendő, hanem egy kimondottan katonai jellegű birodalom hódító területszerző

törekvéseiben, amelyekhez ideológiai alapul felhasználta az iszlámot ellentétes világként a

“dár al-harb” kategóriájába sorolva az egész kereszténységet.

Az iszlám jogrendszer különféle előírásokat tartalmaz a háborúval kapcsolatban. Tiltja a

nők és gyermekek, továbbá civilek megölését. Méltányos bánásmódot ír elő a hadifoglyok

számára. Az iszlám különböző háborúiban – a háborút folytatóktól függően – ezek az

előírások nem mindig kerültek maradéktalanul alkalmazásra.

4. A Korán a háborúról

Az iszlám egyik elsődleges forrása a KORÁN, amelyben számos helyen történik utalás

a harcra, háborúra. Ezek közül valamennyi olyan konkrét történelmi kontextusban

keletkezett, aminek vizsgálata nélkülözhetetlen a pontos értelmezéshez. Más

fogalmakhoz, kategóriákhoz hasonlóan a háború (pontosabban a dzsihád, vagy “szent

háború”) fogalmának is külön értelmezés- és magyarázat-irodalma van.

A harc, küzdelem jelölésére a Korán két kifejezést (pontosabban ezek különböző

alakjait) használ. Egyik a dzsihád, másik a qitál. A dszihád pontos jelentése erőfeszítés

törekvés igei alakja (dzsahada) jelentése: valaki erőfeszítést tesz, legjobb képességei

szerint cselekszik. Aki mindezeket véghezviszi, az a mudzsáhid.

A qitál eredete, jelentése gyilkosság,

Nemcsak a harc fogalmára szerepelnek azonban a Koránban különböző kifejezések,

hanem azok jelölésére is, akik elleni harcról van szó. Egyik ilyen szó a musrik, amely

tulajdonképpen többisten hívőt, politeistát, bálványimádót jelent. Ilyen volt az iszlám

előtti arab törzsek többsége, s Mohamed tulajdonképpen velük vívta harcait. Az iszlám

szerint a többistenhit, a “társítás” (sirk, ebből ered a musrik) az egyik legnagyobb bűn.

Másik szó a kifár, amelynek pontos jelentése nem hívő, hitetlen, ateista.

A Koránban a dzsihád kifejezés (vagy annak valamilyen alakja) harminc helyen szerepel.

Hasonlóképpen sok helyütt fordul elő a qitál is. Meghatározó jelentőségű azonban az

értelmezések szempontjából, hogy melyik fejezet (szúra) melyik verséről van szó. Az egyes

szúrák keletkezési ideje ugyanis különböző. A száztizennégy szúrából összesen kilencven a

mekkai időszakban keletkezett, míg a medinai szúrák száma huszonnégy. A történelmi

körülmények közben állandóan változtak. Mekkában Mohamed még elsősorban a vallási

alapelveket dolgozta ki, ezzel szemben a medinai időszak második részében (Mekka bevétele

után) már a hatalom birtokában államférfiként törvényhozóként tevékenykedett.

78

Mohamed kezdetben tanait tanítással, meggyőződéssel, érveléssel kívánta terjeszteni,

egyáltalán nem fegyverrel harccal. A korai mekkai szúrákban több helyütt is utalás

történik arra, hogy Mohamed elsődleges feladata a prédikáció, az emberek meggyőzése.

Még ez jellemzi a korai medinai időszakot is, amikor a zsidókat és a nem-muszlim

arabokat szándékozott megnyerni ügyének. Követőit több szúrájában is felszólítja, hogy

türelmesen viseljék el azokat a sérelmeket, amelyeket hitük miatt szenvednek el emellett

kimondja: “Nincs kényszer a vallásban a helyes út világosan elkülönül az

eltévelyedéstől”.

Mintegy tizenkét évig tartó “békés” korszak után fokozatosan megjelenik a harc fogalma.

Ez eleinte kizárólag önvédelmi harcot, az ellenség támadása elleni védekezést jelent.

“Harcoljatok Allah útján azok ellen akik ellenetek harcolnak! Ám ne hágjátok át Allah

parancsait! Allah nem szereti azokat, akik áthágják (a parancsait). És öljétek meg őket,

ahol csak rájuk leltek és űzzétek ki őket, onnan ahonnan kiűztek benneteket! A lázadás

szítása rosszabb az ölésnél. De ne harcoljatok velük a Szent-Mecsetnél, amíg ők nem

kezdenek harcot abban veletek. Ha azonban ők kezdenek harcolni veletek, öljétek meg

őket, olyan a hitetlenek (al-káfirin) megtorlása. De ha abbahagyják Allah megbocsátó és

irgalmas. S harcoljatok velük, amíg csak meg nem szűnik a kísértés és a vallás nem lesz

Allahé. De ha abbahagyják, nincs ellenségeskedés, csak az igazságtalanokkal szemben.

Aki erőszakosan lép fel veletek szemben, azzal ti is erőszakosan lépjetek fel az ő

fellépéséhez hasonlóan”. (2:190-194) 36 “Előiratott nektek a harc (qitál), de az

kellemetlen nektek. De lehet, hogy nem szerettek valamit, holott az jó nektek, s lehet

hogy szerettek valamit, holott az rossz nektek: és Allah tudja (azt) ti pedig nem tudjátok”.

(2:216)

Az iszlám agresszív, militáns jelleget tagadók hivatkoznak a Korán 2. szúrájának 190.

versére. Feltétlenül figyelembe veendő szempont azonban, hogy ez a vers már a Hudaybiyya-i

szerződés megkötése után, de még Mekka bevétele előtt keletkezett. A már érvényben lévő

békeszerződés egyidejűleg a Mekka bevételére való készülődés eleve meghatározta a

harchoz való hozzáállást is. A későbbiekben ez az álláspont fokozatosan módosult.

“Aki szembeszegül Allahhal és küldötteivel, azt Allah példásan megbünteti”. (8.13).

“Ti, akik hívők vagytok, ha összecsaptok a hitetlenekkel, ne fordítsatok hátat nekik. Aki

ezen a napon hátat fordít nekik, kivéve, ha taktikai okokból vagy azért, hogy egy másik

egységhez csatlakozzék, magára vonja Allah haragját, a pokolra jut”. (8:15-16) “Hadd

harcoljanak Allah ügyéért azok, akik eladják az evilági életet a másvilágért. Annak, aki

79

Allah ügyéért harcol, akár megölik, akár győztes lesz, hatalmas jutalmat adunk. És

milyen okotok lehet, hogy nem harcoltok Allah ügyéért és a gyengékért a férfiak közül és

az asszonyokért és a gyermekekért, azokért, akik így szólnak: Urunk! Vezess ki

bennünket ebből a városból, amelynek elnyomó a népe. Adj nekünk magad mellől

segítőt! Adj nekünk magad mellől védelmezőt! Azok, akik hisznek Allah ügyéért

harcolnak, akik pedig nem hisznek, az ördög ügyéért harcolnak. Harcoljatok hát a sátán

támogatói ellen. Bizony, a sátán stratégiája gyenge!” (4:74-76).

Mekka bevétele, majd az első lépések az iszlám államiság irányában nagy

változásokat eredményeztek a háborúhoz való viszonyulást illetően. Ezt tükrözi a Korán

egyik legkésőbben keletkezett része, a 9. szúra.

“Allah és küldötte kinyilatkoztatása minden emberhez a legnagyobb haddzs napján:

Allah és küldötte minden kötelezettségtől mentesek a többistenhívőkkel (musrik)

szemben. Ha bűnbánóak vagytok, az jó számotokra, de ha ellenkeztek, tudjátok, hogy

nem kerülhetitek el Allah ítéletét. Adj hírt (ó Mohamed) a többistenhívők gyászos

végzetéről, kivéve azokat, akikkel szerződésetek van, akik semmilyen mulasztást sem

követtek el és senkit sem támogatnak veletek szemben. Ezeket tartsátok tiszteletben,

amíg csak szerződésük le nem jár. Bizony, Allah szereti azokat, akik megteszik

kötelességüket. Ha a szent hónapok elmúltak, harcoljatok (faaqtulú) a többistenhívőkkel,

bárhol találjátok is őket, fogjátok el őket, küzdjetek velük, álljatok lesben mindenütt

utánuk. Ha bűnbánóak, imádkoznak és megfizetik a zakátot, hagyjátok őket szabadon.

Allah megbocsátó és irgalmas. Ha egy többistenhívő a menedéketeket kéri, védjétek meg

őt úgy, hogy hallhassa Allah szavát, majd helyezzétek biztonságba, hiszen ők egy

tudatlan nép”. (9:3-6)

Az iszlámon kívül hívőkkel (elsősorban a zsidókkal és keresztényekkel való

szembefordulást, egyúttal a hódítások kategorikus elrendezését mutatja a 9. szúra 29. és 30.

verse.

“Harcoljatok azokkal a könyv népe közül, akik nem hisznek Allahban sem az utolsó

napban, akik nem tartják tiltottnak, amit Allah és küldötte megtiltott, akik nem követik az

igaz vallást (hitet), amíg csak késznek nem bizonyulnak a dzsizje fizetésére és alá nem

vettetnek. A zsidók azt mondják: Ezra Allah fia, a keresztények pedig azt mondják: a

Messiás Allah fia. Ezek az ő kijelentéseik, amelyekkel csak utánozzák azokat, akik

őelőttük nem voltak hívők. Allah maga harcolt ellenük (qatalahum). Mennyire

eltévelyedettek az igazságtól, pedig a bizonyosság megvan”. (9:29-30) 36 Korán 27—28. oldal.

80

A dzsihád értelmezésében több felfogásmód különül el egymástól. A szélsőséges

álláspontok szerint a dzsihád és a harcolás (gitál) azonos kategóriák. Ezek szerint a 4.

szúra 76. verse is dzsihádként értelmezendő: “Akik hívők, azok Allah útján harcolnak.”.

Egyes vélemények alapján qitál a dzsihád legmagasabb formája. A dzsihád kizárólag

harcként, háborúként való felfogása néhány fundamentalista teoretikus véleményére

jellemző. Ezt a nézetet képviselik egyes szélsőséges iszlám szervezetek is. A Muzulmán

Testvérek Krédója szerint “…a muzulmán feladata újjáéleszteni az iszlám dicsőségét

elősegítve népeink újjászületését, visszaállítva az iszlám törvényeit. Hiszem, hogy

minden muzulmánnak kötelessége a világ magyarázata az iszlám elvei szerint.

Kötelességem életem végéig harcolni küldetésem megvalósításáért és az iszlám

szolgálatába kell állítanom minden javamat”.37

A dzsihád pontos, jelentése “küzdelem Allah ügyéért”. A kifejezés értelmezése az

idők folyamán módosult. Eleinte kizárólag a többistenhívők, a bálvány imádók majd

később az ateisták elleni harcként értelmezték. A dzsihád a mai muzulmán értelmezés

szerint jelenti a küzdelmet a látható ellenség, az ördög és önmagunk ellen, valamint az

iszlám elveinek terjesztését, propagálását.

Az értelmezhetőségi eltéréseket jól jelzi a Korán 25. szúrájának 52. verse. “És ne

engedelmeskedj a hitetleneknek és harcolj ezzel ellenük keményen tusakodva!” A mai

Korán-magyarázatok szerint ez a mondat a hitetlenek elleni harcra buzdít de nem

fegyverrel hanem a Koránnal, vagyis Allah szavának terjesztésével, (a meggyőződéssel),

amely minden dzsihád legnagyobbika .A késő mekkai időszakban Mohamed

fellépésének 7. éve után keletkezett 29. szúrában több helyen is megtalálható a dzsihád

illetve származékos alakjai. Ezek értelmezései nem a konkrét háborúra utalnak — de úgy

is magyarázhatók. “Aki (Allah útján) fáradozik, az saját magának fáradozik. Allah nem

szorul rá a teremtményekre.” (29:6) “Akik érettünk fáradoznak, azokat a mi útjainkon

vezéreljük. Bizony, Alláh a jóravalókkal van!”

Ez a két vers is példája az eltérő értelmezhetőségnek. Magyarázható a hitetlenek elleni

háborúként, de úgy is hogy ez a két vers bizonyítja, miszerint nem háborúról hanem

szellemi erőfeszítésről, az istenhez való közelkerülésről van szó.

A síita iszlám gyökerei és jellemzői

Az iszlámon belül az erőszak, háború kérdése önálló arculatot mutat a síita

irányzatnál. A mai iszlám vallási teológiai alapon történő differenciálódásában a szunnita

37 Idézi: Rostoványi Zsolt: Világosság 1985/6 359. o

81

– síita elkülönülés a meghatározó. A két irányzat közötti fő különbség, ellentét gyökere

egyébként sem az alapelvek, vagy a teológiai doktrínák eltéréseiben keresendő hanem

abban a síita éthoszban, amely a történelmi fejlődés folyamán nyerte el ma is érvényes

formáját. A modern síita iszlám egy neves tudósa a következő képen fogalmaz: “A síiták

és a szunniták között a teológia és a jogi gyakorlat egyes részletkérdései terén fennálló

tényleges nézetkülönbségek soha nem voltak olyan lényegesek, mint a szellem amely

ezeknek a csekély eltéréseknek hátterében munkálkodott. Ez a szellem az iszlám

megközelítésének és interpretációjának alapvető eltéréseiből ered.”38 Nyugodtan

állítható, hogy ez a szellem húzódik a mai “szunnita — síita” konfrontáció hátterében is.

Ez a szellem azonban nem csupán az iszlám eltérő megközelítésében, illetve

interpretációjában ölt testet, hanem társadalmi — politikai — ideológiai kérdések eltérő

megítéléseiben, pontosabban az iszlámból következő —társadalmi politikai — célok

megvalósításának a szunnitáéktól különböző módszereiben, eltérő egyéni és közösségi

(társadalmi) magatartásokban, magatartásformákban.

Több tényező is van, amely a síizmusnak sajátos jelleget kölcsönöz, s amelyek révén

markánsan megkülönböztethetővé válik a SZUNNITA iszlámtól.

Egyik az IMAMÁTUS, s ehhez kapcsolóan a vezetés autokratikus jellege (amit az

“Iszlám Állam” elmélete kapcsán részleteiben tárgyalnak) a másik az AKTIVIZMUS és

szélsőséges megnyilvánulása a fanatizmus képében, a harmadik az ezzel szoros

összefüggésben álló MÁRTÍROMSÁG.

E három tényező együttvéve egy olyan jellegzetes, az évszázadok folyamán nagyfokú

közösségi szolidaritással és identitástudattal megerősített síita éthoszban ölt testet, amely

erősen rányomja a bélyegét a mai iszlámra, s a mai iszlám világ politikai és társadalmi

határozott politizálódásában és aktivizálódásában az iszlám alapokon megszerzett állam

és társadalom elméleti doktrínájának előtérbe kerülésében.

A síita éthosz kialakulásában és a síita identitástudat megszilárdulásában egy

történelmi esemény játszott szerepet — az emocionális tényezőt, az érzelmeket, a

szenvedélyességet téve a síizmus egyik fő jellemvonásává —a harmadik imámként

tisztelt Huszayn meggyilkolása. Huszayn az első síita imám — a negyedik kalifa —

Mohamed próféta veje és unokaöccse, Ali ibu Talib fia volt, s apjához hasonlóan szembe

állt a világi hatalmat megtestesítő Omajjád dinasztiával, annak első uralomra került

tagjával Muawíyával és fiával Yazíddal. Mai síita értékelések szerint Yazíd iszlámellenes

viselkedése és nyíltan vallástalan gyakorlata jól ismert volt muszlam világ szerte. Vele 38 Rostoványi Zsolt: Az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 104. oldal.

82

szemben Ali követői Huszaynt szerették volna kalifává választani annál is inkább, mivel

ő a Próféta unokája volt, s hívei szemében úgy jelent meg mint az igazi iszlám — sőt

“az” iszlám — képviselője az iszlámellenséggel szemben.

680 októberében került sor a muszlim történelem egyik legfontosabb eseményének

számító (a mai Irak területén lévő Karbalá melletti) csatára, ahol Huszayn és 72 főből

álló csapata mind egy szálig elesett az óriási túlerőben lévő Omajjád seregekkel vívott,

egy napon át tartó küzdelemben. Ez a nap új fejezetet nyitott a síita iszlám fejlődésében,

máig meghatározóan rányomva bélyegét.

Ettől kezdődően ugyanis a mártírság – a SAMÁDA – a síizmus egyik centrális elemévé

vált. Mártírnak lenni ugyanis valakinek az életét feláldozni az igaz ügyért, a közösség

többi tagjáért az egyik legnemesebb tettnek számít. (A háttérben ott húzódik a bűnbánat a

vezeklés gondolata is. Huszayn halálát követően a hagyományok szerint háromezren

vetettek véget életüknek vezeklésül, mivel nem voltak képesek teljesíteni a Próféta

mozgalmával szemben vállalt kötelezettségüket.

A síiták ma is a legnagyobb tisztelettel emlegetik mártírjaikat, s az iráni

tömegtájékoztatási eszközökben az elmúlt években valamilyen okból erőszakos úton

elhunyt vallási vezető, ideológusok neve előtt ott szerepel a “mártír” — SAHÍD — jelző.

Muharram hónap első tíz napja — akkorra esett a — ez a Karbala-i csata napja — a

síiták egyik legnagyobb ünnepe szerte a világon. Ez a tíz nap Huszayn mártírságának a

részletes felidézésével telik el. Van ahol a vallástudósok napokon keresztül mesélik a

legapróbb részletekbe menően a Karbalá-ban történteket másutt — passiójátékokra

emlékeztetően — egyes jeleneteit elő is adják. Vannak helyek ahol többen vezeklésül

korbácsolják magukat, szablyával sebet ejtenek magukon stb…

A mártírság a síizmus — különösen az iráni — interpretációjában az élet legnemesebb

célja, ami szervesen összekapcsolódik a forradalmisággal. Ali Sarríati (“filozófus

aktivista, az iszlám forradalom forradalmár gondolkodója — egyébként maga is mártír, a

humanizmussal és az emberi jogokkal szemben álló erők kezeitől”) megfogalmazásában:

“a mártírság forradalmi tett, nem a hősökre erőszakolt halál, nem tragédia hanem magas

rang, emelkedett szint. Nem eszköz, hanem maga a cél Eredetiség, Beteljesedés,

Felemelkedés. Az emberiség csúcsaihoz vezetőút állomása.”39 Huszayn mártírsága

napjainkban is rendkívüli erővel ható a síiták nagy tömegeit mozgósítani képes tényező.

A hivatalos iráni propaganda a forradalom győzelme után nagymértékben hozzájárult

mindezekhez állandóan “aktualizálva” a történelmi eseményeket. (Az iráni sajtóban

83

Khomeini ilyen és ehhez hasonló kijelentései láttak napvilágot: “Mindennap ásúra

Muharram hónap 10. Napja böjti nap ekkor vette kezdetét a Karbalái csata.) és minden

hely KARBALA. Mártírjainak karbalá, mártírjai és nemzetünk ellenségei YAZIDOK és

társai. Karbala vérrel áztatta az elnyomói palotáját a mi Karbalánk pedig lerombolta a

sátáni monarchia palotáját”.40

A mártírság eszményépítésével egyes vallási vezetők által fanatizált síiták gyakran

nem riadnak vissza életük feláldozásától sem egy általuk minden eszközzel

megvalósítandónak tartott cél legyen az az iszlám forradalom terjesztése, az iszlám állam

megvalósítása, az imperializmus és támogatói ellen folytatott küzdelem vagy bármi más

cél elérése érdekében. (Így azon kamikázé akciók amelyeket öngyilkos tízen-huszonéves

fiatalok követnek el izraeli katonai járőrök vagy más célpontok ellen.)

A síita kétségkívül az iszlámnak azaz irányzata, amely harciasnak tűnik és ennek

alapján a külső szemlélők zöme az egész iszlámot agresszívnek, harcosnak, fanatikusnak

tartja. Ezt a képet erősítették az iráni sajtóban tömegével megjelent — többnyire

Khomeinitől, de más vallási vezetőktől is származó — kijelentések: “Harcolunk Istenért,

az iszlámért, a Koránért a mártírságért.” “Szent háborút dzsihádot folytatunk, hogy

megvédjük mártírjaink vérét.” Az iszlámot biztos győzelemre viszik azok a muszlimok

akiknek “Korán van az egyik és fegyver a másik kezében.”41 Egyes síita vallástudósok a

dzsihádot (pontosabban annak meglehetősen egyoldalú értelmezését: küzdelem,

erőfeszítés egészen a harcig terjedően — az iszlámért) az iszlám “hatodik pillérének”,

mindenki számára kötelező érvényű előírásainak tartják, sokan pedig elsődlegesen a

fegyveres harcra vonatkoztatják. Vajon valóban fanatikus a síita iszlám? Goldziher Ignác

szerint “a következetes síizmuson belül türelmességről nem lehet beszélni”42, mivel a

vallási alapelvekkel igazolhatók az “erőszakosabb” lépések is. Ez kétségtelen, ahogyan

erről napjaink eseményei tanúskodik.

A síiták harciasságának egyik oka az, hogy a síita ideológiában a szunnitánál nagyobb

hangsúlyt kap az iszlám totalitása – következésképpen az élet minden szférája (beleértve

a politikát is) átható és befolyásoló szerepe -, aktivitásának dinamizmusának, forradalmi

jellegének a hangoztatása. Ennek hátterében azaz — eredetileg a kháridzssíitáktól

származó — tétel húzódik amely a hit és a tett az elmélet és a gyakorlat szigorú egységét

vallván azt tartja, hogy a hit önmagában semmit sem ér ha megfelelő tettekkel nem

39 Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 106. oldal. 40 Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 106. oldal. 41 Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 106. oldal. 42 Id. mű. 107. oldal.

84

támasztják alá. “Az iszlám nem ismeri el az egyiket a másik nélkül, vagy a másik

rovására”43. Mindebből szervesen következik, hogy miden muszlimnak aktívan,

cselekvően kell működnie abba, hogy a gyakorlatban is megvalósuljanak az iszlám

alapelvei – leginkább is a síita interpretációjában.

Ez pedig értelemszerűen akkor a legkézenfekvőbb ha az egész közösséget — az

államot — az iszlám elvei alapján szervezik meg. “Ez az elv (vagyis a hit és a tett

egysége!) megköveteli az iszlám politikai alapelveinek megvalósítását és minden

muszlim vallási kötelességévé teszi az iszlám közösség és kormányzat létesítését”.44

Az aktivitás egyik lényegi megnyilvánulása a síita szerint az állandó küzdelem az

elnyomás, a zsarnokság, a kizsákmányolás ellen. A síizmus teoretikusai szerint minden

muszlimnak kötelessége (nem is csupán joga), hogy küzdjön, harcoljon az elnyomás

ellen, a zsarnokság megszüntetetése érdekében. “Minden muszlim azon joga hogy

harcoljon és küzdjön az elnyomás, a zsarnokság, a diktatórikus uralom ellen, része

ideológiájának és hitének, mindez nem csupán jog, hanem vallási kötelezettség.”

Egy imán szerint: “Egy elnyomó uralom iránti lojalitás teljesen aláássa az igazságot

rehabilitálja és propagálja a hazugságot, gonoszságot és korrupciót”.45

A történelmi körülmények meghatározó szerepet játszottak ennek a síita tételnek a

kifejlődésében. A síiták sok évszázados elnyomása, üldöztetése az uralkodók, monarchák

ellen folytatott állandó küzdelem, ami a síiták történetének a gyakorlatban jellemezte

teoretikai síkon az elnyomás, zsarnokság elleni harc kötelezettségkénti deklarálásával

nyert igazolást. Ugyancsak ezek a történelmi tények, a síiták által elszenvedett katonai

vereségek a gyakran kényszerűen vállalt illegalitás segítették elő egy fontos síita

gyakorlati elv, a taqíya (leplezés, színlelés) kifejlődését. Ennek az a lényege hogy ha egy

síitát olyan veszély fenyeget amellyel képtelen szembeszállni akkor nem kell színt

vallania sőt el kell lepleznie, köteles titkolnia hitét. Megoszlanak viszont a vélemények

abban a tekintetben, hogy milyen veszélyhelyzetnek kell fennállnia a TAQÍYA

alkalmazásához, illetve alkalmazható-e akkor is, amikor egyáltalán nincs veszélyhelyzet.

A taqíya a síita iszlám egyik alapelve. A hatodik imámnak tulajdonítják a következő

kijelentéseket: “Taqíya az én vallásom (dín) és őseim vallása”46, valamint aki nem

gyakorol taqíyát annak nincs vallása (dín).

43 Id. mű. 107. oldal. 44 Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 107. oldal. 45 Id. mű. 107. oldal. 46 Id. mű. 107. oldal.

85

A taqíya a síita egyik vitatott és sokat tárgyalt kérdése. A taqíya-nak a teoretikusok

tőbb fajtáját különböztetik meg:

a) a kényszerű, amikor valaki élete megmentése érdekében rákényszerül egy

zsarnokkal szemben az együttműködésre,

b) elővigyázatos, amikor valaki — szunnita országokban — szunnita vallási

vezetők fatwái szerint cselekszik (vagyis a síita kisebbség védelme a szunnita

többségtől),

c) titkos, amikor valaki eltitkolj hitét vagy ideológiáját, illetve csak titkos vallási

tevékenységet fejt ki, mert nincs lehetősége a nyílt propagandára,

d) együttélő, ami tulajdonképpen a szunnita többséggel való békés együttélést a

szunniták társadalmi és rituális életében való részvételt jelenti az

ISZLÁMEGYSÉG megteremtése céljából.

A teoretikusok egy része a taqíya a síita ezoterizmus egyik megnyilvánulásának tartja.

A külső megnyilvánulás és a belsőlényeg latin az ezoterikus és ezoterikus kettősége az

állandó fenyegetettség veszélyeztetettség hatására is eltolódott az ezoterizmus oldalára a

síita teológia a taqíyában keresett és talált menedéket.

Az ezoterizmus sajátos arculatot ad a síita hermeneutikának (táwil) a szunnita Korán

magyarázatokkal szemben. A síizmus szerint az iszlám forrásának a Koránnak is van egy

külső aspektusa, megjelenési formája — maga a leírt szöveg — ezenkívül egy

belsőlényege, mély jelentéstartalma ezoterikus jelentése is (táwil) is. Ami a

hagyományokat illeti a síita erős kritikával kezeli a hadítli gyűjteményeket s csak azokat a

hadíth-okat fogadja el autentikusnak amely közvetlen a Prófétától vagy valamely imámtól

származik illetve teljes összhangban állanak a Koránnal.

Hadísz: Mohamed próféta vagy társai által adott helyzetben tett kijelentések, mondások

összesége. A szunnával egyetemben a hagyomány szerves részévé s az iszlám (jog)

rendszerének a Korán után második alapvető forrása.

Ezeken a minden kétséget kizárva bizonyítottnak tekintett hadísz-okon kívül az

általában hitelesnek elfogadott megbízhatónak tartott hadísz-okal (így a szunniták által

elfogadottakkal) csak a Saría intézményének kidolgozása szempontjából tartják fontosnak,

viszont nem abszolút mértékadódónak és így feltétlenül követendőnek. A saría mellett

ugyanis — ami voltaképpen csak külső megnyilvánulási forma — a vallás lényegét az

“igazság” adja (a haqíqa) adja. Az ezoterizmus, a gyakran a szúfi miszticizmushoz való

közelkerülés, mint a “belső lényeg” az aktivizmus, fanatizmus, mint külső megjelenési

86

forma a síita éthoszt markánsan megkülönbözteti az iszlám vallási – szellemi irányzatok

között.

Annak ellenére, hogy az arab országokban is élnek jelentős síita közösségek a síizmus

vitathatatlanul Iránnal és a perzsa etnikummal fonódott össze a legszorosabban.

Irán és a síizmus elválaszthatatlanok egymástól, s Ernest Gellner találó szavaival - “egy

nem síita perzsa olyan, mint egy nem katolikus lengyel vagy egy nem ortodox szerb vagy

egy nem katolikus horvát, vagyis önmagában egy ellentmondás”.

Az iszlámban fennálló szunnita — síita ellentét az arab — perzsa ellentéttel sok

tekintetben azonosulva óhatatlanul nacionalista dimenziókat is kapott.

5. A síizmus dzsihád értelmezése

Az iszlámon belül az erőszak, a háború kérdése önálló arculatot mutat a síita irányzatnál.

A síita teoretikusok nagy hangsúlyt adnak arra a szunnitáknál is ismert álláspontra,

miszerint kétféle dzsihád létezik, az ún. nagyobb dzsihád és a kisebb dzsihád. A kettő

közül az első a fontosabb ez pedig az emberben önmagában levő rossz tulajdonságok

(mint önzés, gyávaság, irigység, tudatlanság) elleni harcot jelenti. A kisebb dzsihád

jelentése: legyőzni azokat az erőket, amelyek szembenállnak az igazsággal és

jogossággal, békével és humanizmussal, a vallással és realitással.

A háború elsődleges célja az elnyomás, zsarnokság elleni küzdelem és az általa

szenvedő emberek felszabadítása. A síita dzsihád felfogásban nagyobb szerephez jut a

harciasság, mint a szunnitában. Az iszlám aktív, dinamikus jellegének hangsúlyozásából

következően a síizmus szerint a hittel legalább egyenrangú a cselekedet, a gyakorlat.

Ezért “minden muszlim vallási kötelessége az iszlám közösség és kormányzat létesítése.”

Az iszlám társadalmi — politikai rend megvalósítása “szükségszerűen azt jelenti, hogy a

nem — iszlám, iszlámellenes vagy idegen kultúrákat, politikákat…, amelyek

akadályozhatják annak megvalósulását, meg kell állítani, meg kell tőlük szabadulni,

harcolni kell ellenük. Egy aktivista hívő muszlim állandóan küzd és harcol azért, hogy

felszámolja az idegen befolyást, hatást beavatkozást és dominanciát.” 47

Ez a harc nem feltétlenül a fegyveres harcot jelenti, hanem az ideológiai és más

eszközökkel vívott küzdelmet, a szűkebben értelmezett kis dzsihád már tartalmazza a

“szent háború” kategóriáját. Ilyen dzsihád az, amely az, elnyomás ellen az igazságosság

megvalósításáért folytatható. A zsarnoki uralomnak és igazságtalanságának számos

47 Rostoványi Zsolt: Világosság 1985/6 361. oldal.)

87

formája különböztethető meg: a diszkrimináció, az elnyomás, a korrupció, a

kizsákmányolás, a faji megkülönböztetés. Az iszlám morális rendszere alapján a dzsihád

valamennyi ellen irányul. Az 1979-es iráni forradalom után a dzsihád az élet minden

területére kiterjedő mozgósító jelszót jelentett. Erőfeszítést arra, hogy a maga területén

mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt. Az iráni forradalom és gazdaság a kultúra

legkülönbözőbb területein hoztak létre dzsihád – mozgalmakat. Az “egyetemi dzsihád”

például a teljes felsőfokú oktatási rendszer átszervezését, iszlám alapokra helyezését

hivatott előmozdítani. Az iszlám aktivizmusát hirdető síita koncepció az élet minden

területére kiterjedő dzsihád mellett az iszlám másik elvének tartja “a jó cselekvését és a

rossz megakadályozását”, amely szervesen összefügg a dzsiháddal. Mindkét elvet úgy

értelmezik, hogy egy hívő, cselekvő muszlimnak egész életét a jóért folytatott, a rossz

elleni küzdelemnek kell szentelnie.

6. Az iszlám viszonya a békéhez

A muszlim teoretikusok egy része szerint: az iszlám a béke vallása. A muszlim az az

ember, aki megteremti a maga békéjét mind Istennel mind pedig más emberekkel. Az

iszlám kifejezés visszavezethető a szalima (biztonságban lenni, sértetlennek lenni) szótőre

és annak továbbképzett aszlama alakjára (alázatosnak lenni, alávetni magát az Isten

akaratának). Az arab “viszontlátásra” kifejezés szószerinti jelentése “békével” (asz-

szalámu alaikum = béke veletek).

A történelmi fejlődés folyamán állandóan változott az iszlám erőszakhoz, háború és

békéhez való viszonya és ezzel összefüggésben a dzsihád kategóriája illetve értelmezése is.

A korai időkben nem elsősorban a fegyveres harc állt előtérben. Mohamed első, békés

próbálkozásainak sikertelenségét követően azonban az Allah ügyéért folytatott küzdelem

egyre inkább az ellenséggel szemben folytatott harccal azonosult már az iszlám kezdeti

évszázadaiban is. Ehhez az adott történelmi körülmények mellett nagy mértékben

hozzájárult az iszlám jogrendszerének (Saria) a kidolgozása.

Az iszlám vallásjogi tudósok által legalizált és központi kategóriává tett dzsihád mint

szentháború értelmezését a terjedő iszlám felhasználta hódításainak ideológiai

alátámasztására. A dzsihád, mint háború értelmezése az Arab Világbirodalom szétesése

nyomán háttérbe szorult. A megváltozott helyzetre az elképzelésekkel ellenkező politikai

realitásokra a vallásjogi tudósok a dzsihád-értelmezések kibővítésével védelmi illetve

morális interpretálásával reagáltak. Az Oszmán Birodalom fénykorában ismét a szent

88

háború jelentés vált uralkodóvá összefüggésében a törökök világhódító célkitűzéseivel. A

katonai vereségek, majd a Birodalom gyengülése ismételten módosította ezeket az

értelmezéseket. A későbbiekben a harc mindinkább az Allah ügyéért folytatott küzdelem

egyik lehetséges formájává vált, jelentve a napi fáradozást, az erőfeszítést, az iszlám

szellemének megfelelő életmódot — így a békés oldal került előtérbe. Ezekben az

értelmezésekben a dzsihádot mint törekvést, erőfeszítést, a legjobb képességek szerinti

cselekvést fogják fel, de szükség esetén fegyveres harcot is jelenthet. A harc viszont

sohasem jelenthet támadást, kizárólag védeke zésként az iszlám ügyének az agresszióval

szembeni védelemként a zsarnokság az elnyomás elleni küzdelemként lehet indokolt.

Az iszlámnak az erőszakhoz, a háborúhoz, a békéhez való viszonyát végső soron

meghatározza, hogy milyen objektív társadalmi folyamatok, milyen csoportok milyen

célok és érdekek húzódnak meg az iszlám mint ideológia hátterében. Az iszlám jelszavai

mögött álló különböző erők azok, amelyek lehetnek militánsak, vagy éppenséggel a békét

akarók. Az éppen aktuális céloknak a sajátos érdekeknek megfelelően az iszlám

jelszavainak hangoztatásával egymással ellentétes célok is alátámaszthatók. Ha az adott

történelmi vagy politikai helyzet eredményeként az iszlám világában vagy annak

valamelyik országában a konkrét harc van napirenden akkor az iszlámnak is

szükségszerűen a “militánsabb” oldala kerül előtérbe. Ha azonban az adott körülmények

miatt más célok például a gazdaság fejlesztése, a társadalmi kohézió erősítése, a békés

építőmunka kapnak prioritást az iszlámnak is a békés jellege domborodik ki. Ez jellemzi

ilyen esetekben a dzsihád-értelmezéseket is, amelyek elsősorban arra irányulnak hogy

mindenki a maga területén tegyen meg minden tőle telhetőt. Az iszlám mint politikai-

ideológiai mozgalom az iszlám vallási oldalának illetve morális normarendszerének

lényegi azonossága ellenére sem egységes. Az általános alapelvek azonossága mögött a

tényleges fejlődési utak, célok elérésének módszerei jelentős különbségeket mutatnak

nemcsak az iszlám világ egyes országai között, hanem gyakran az egyes országokon belül

is. Az iszlám térnyerésével párhuzamosan a különböző irányzatok többsége fellép a

Nyugattal, az európai ideológiákkal szemben mérsékelten vagy agresszívebben. A

militánsabb irányzat az iszlámban, amely azt a képzetet kelti ez az iszlám egészét jellemzi.

Ehhez járul, hogy növekszik azoknak a korábban ismeretlen, magukat éppen a dzsihád

szent háború jelentéseivel elnevező szervezetek száma amelyek sorozatosan hajtanak végre

terrorcselekedeteket és merényleteket. Az Iszlámnak a Nyugattal való szembenállása

hátterében több valóságos motívum húzódik meg. Európában az iszlám világot hosszú időn

át a nyugati fejlődés analógiájára kísérelték meg elemezni “számon kérve” rajta egy sor

89

olyan sajátosságot, amely az európai fejlődés jellemzője figyelmen kívül hagyva az iszlám

világ európaitól alapjaiban eltérő jellegét. A különféle európai fejlődési modellkísérletek az

iszlám világban sorra kudarcot vallottak legyen szó akár kapitalista akár szocialista

modellekről. Kudarcot vallott az ötvenes-hatvanas évek nasszeri arab szocializmus is.

Ugyanakkor a “nyugatosodás” hatására a régi hagyományok, értékek és normák

szétzilálódtak, helyüket fokozódó bizonytalanságérzet az identitás növekvő

fenyegetettségének veszélye váltotta fel. Mindezek ellenreakciójaként fordul mind több

irányzat az iszlámhoz mint “sajáthoz” a helyi civilizáció szerves részéhez, amely megfelelő

támpontot védelmet nyújthat a már az idegen eszmék és ideológiák, mindenekelőtt az

európai civilizáció kihívásaival szemben.

90

KUTATÁSI EREDMÉNYEK

Összegzés, következtetés

A XX. század, az elmúlt évezredben a két világháborúval, az atombomba ledobásával az

ember holdra lépésével, a kommunikációs forradalommal jelölte ki helyét a

világtörténelemben. Ha az elemzések a század elején borúlátó jövendölésnek adtak hangot,

akkor a tények alapján a mai elméleti kutatónak sincs sok oka az optimizmusra. Ezt igazolják

a XX. század történelmi eseményei és jellemzői, bizonyítva a fejlődés Janus arcúságát. A

világ egyszerre vált lenyűgözővé és félelmetessé. Lenyűgözővé, mert az elmúlt században

soha nem látott eredmények születtek a tudományban, a technikai fejlődésben, amelyek

jelentősen megnövelték az emberi szabadság határait. Szélesre tárultak kapui az

ismeretszerzésnek, a tanulásnak, a művelődésnek, a földi világon túl a kozmosz

megismerésének és birtokbavételének.

Másrészt ijesztőbbé is vált a világ, az erőszak új formái megjelenésével, a háborúkkal, a

civilizációs válságjelenségek elmélyülésével, amelyek révén az ember mind magasabb fokon

bonyolódott ellentmondásba önmagával.

Az erőszak, a háború és a béke kérdései új megközelítést követelnek a posztnukleáris

korban a hadviselés új formáinak megjelenésével, az információrobbanással, a tömegpusztító

fegyverek terjedésével, a globális fenyegetések váratlan színrelépésével.

A huszadik század meghatározó jelensége a globalizáció, amely különösen felerősödött a

világgazdaságban és az információk nemzetközi áramlásában. A globalizáció nem szorította

háttérbe a civilizációs – kulturális különbségeket, hanem felerősítette azokat, így a jelen és a

jövő háború nélküli világának parancsoló szükségszerűsége — a sokirányú béketörekvés

mellett — a civilizációk közötti párbeszéd és együttműködés elve és gyakorlata.

Tudományos eredmények

1. A militarizmusról, a háborúról a békéről szóló elméletekből megállapítottam, hogy

a történelem folyamán a civilizációs fejlődésben a rombolás mindig a túlsúlyos

oldalt jelentette az építő oldallal szemben és a technikai fejlődésben az eszközök

tökéletesítésében a húzóerőt a háború szükséglete és kényszere motiválta.

91

2. Arra a következtetésre jutottam, hogy a XX. század korszakos változásai, új

jelenségei hatást gyakorolnak a jelen és a jövő eseményeire, a lehetséges

konfliktusokra és háborúkra.

3. Megállapítottam, hogy míg az ember a tudományos-technikai fejlődésben, az

eszközei tökéletesítésében nem ismer felsőhatárt, addig a saját maga társadalmi

világában csak igen nehezen nem egyszer embermilliók áldozatán keresztül jut

előre, ahogyan ezt a XX. század történelme is igazolta.

4. Bizonyítottam, hogy a hidegháború után a bipoláris világ összeomlásával egyrészt

felerősödött az emberi közösségek civilizációs—kulturális jellege, másrészt a

civilizációs különbségekből eredő ellentétek összefonódva más tényezőkkel

belháborúkhoz vezettek, és regionális konfliktusokká váltak.

5. Arra a következtetésre jutottam, hogy a háború évezredeken át hozzátartozott az

emberiség mindennapjaihoz, de az első világháborúval minőségileg megváltozott

az öldöklések sorozata. A második világháború pedig új korszakot nyitott az

erőszak területén az elszemélytelenedett pusztítás a koncentrációs táborok, a

genocídiumok, a kegyetlenség új formái megjelenésével.

Ajánlások

Az erőszak a háború és a béke kérdései — interdiszciplináris jellegéből következően —

minden társadalomtudomány számára kiemelt kutatási feladatot jelent. A hadtudományi

kutatómunka feladatait a 3. évezred küszöbére felerősödött az emberiség békéjét

biztonságát fenyegető aszimmetrikus fenyegetések jelentik. A kutató munka feladata ezen

veszélyek okainak, kialakulásának, kifejlődésének, történeti alakváltozásainak,

jellemzőinek feltárása és az ellenük való küzdelem feladatainak megjelölése.

A globális kihívások vizsgálatakor külön kell választani a természeti lét

veszélyeztetettségét (környezetszennyezés, tömegpusztító fegyverek elterjedése véges az

energiaforrások) és az emberi – társadalmi lét viszonyaiból eredő veszélyeket és ezeken

belül is önálló elemzést igényel a nemzetközi terrorizmus, a nemzetközi bűnözés, a

kábítószer kereskedelem, a demográfiai robbanás, az elszegényedés, a civilizációk közötti

ellentétek.

Hasznosnak tartom az erőszak, a háború, a béke kérdéseit vizsgáló különböző kutató

műhelyek együttműködését, a kutatásban szerzett tapasztalatok kölcsönös kicserélését.

92

93

A kutatási eredmények gyakorlati felhasználhatósága

Az alkalmazást és a felhasználhatóságot a téma időszerűsége indokolja. A disszertáció

anyaga felhasználható ismereteket nyújt a felsőoktatásban, a továbbképzéseken,

konferenciákon és támpontokat jelent a hadtudományi műhelyekben a hasonló

témakörökben kutatók számára.

1. A társadalmi és hadtudományi ismeretek oktatásában interdiszciplináris jellegéből

adódóan a disszertációmban elemzett kérdések a következő témakörökhöz

nélkülözhetetlen ismeretbeli és pedagógiai segítséget jelentenek.

A globalizációs fejlődés ellentmondásai.

Az erőszak elmélete és gyakorlata az egyéni dimenziótól a

transznacionalizálódott formáig.

A hadügyi forradalom hatásai.

Az emberiség civilizációs különbözőségéből adódó ellentétek, konfliktusok

lehetőségei.

Az iszlám rendszere és sajátosságai a nyugati civilizációkhoz viszonyítva.

2. A hadtudományi kutatóműhelyekben napirenden lévő kérdések az aszimmetrikus

veszélyek okozta fenyegetések. Ezek között kiemelten fontos a nemzetközi

terrorizmus okainak, jellemzőinek, történetiségének, mint sajátos hadviselési módnak

és az ellene való nemzeti, regionális és nemzetközi harc feladatainak elemzése,

ismeretanyaggá formálása.

94

FELHASZNÁLT IRODALOM JEGYZÉKE

1. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Bp., Aula Kiadó, 1990.

2. Ancsel Éva: Három tanulmány. Bp., Kossuth Kiadó, 1983.

3. Ágh Attila: Konfliktusok, háborúk. Bp., Kossuth Kiadó, 1989.

4. Beszteri Béla: Civilizációs válság, globális problémák az ezredfordulón.

Társadalmi Szemle, 1995/7.

5. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Bp.,

Osiris Kiadó, 1997.

6. Csizmadia Sándor: Reálpolitika, geopolitika. Külpolitika. 1999. 1-2. sz.

7. Deák Péter: A hadügy és forradalma. Valóság. 1987/3. 17-24. o.

8. F. Engels: Az erőszak szerepe a történelemben. Bp., Kossuth Kiadó, 1979.

9. L. Feuerbach: A kereszténység lényege. Bp., Akadémia Kiadó, 1983.

10. Josephus Flavius: A zsidó háború. Bp., Bibliaiskolák közössége, 1990.

11. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Bp., Európa Kiadó, 1994.

12. Conor Gearty: Terror. Holnap kiadó. 1994.

13. Hajma Lajos: A hadügyi forradalomról. Hadtudomány. 1992/2.

14. G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája. Bp.,Akadémiai Kiadó, 1979.

Előadások a világtörténet filozófiájáról. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966.

15. Heller Ágnes – Fehér Ferenc: A modernitás ingája. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.

16. Herakleitosz töredékei. Filozófiatörténeti Szöveggyűjtemény I. K. Bp.,

Tankönyv Kiadó, 1966.

17. E. J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid XX. század története. Bp.,

Pannónia Kiadó, 1998.

18. Hoócz István: Demográfia. Bp., Tankönyvkiadó, 1987.

19. Horuczi László: Ellenségkép. Szeged, 1993.

20. Horváth Pál: Vallások. Tények könyve. 1988. Magyar és nemzetközi almanach

95

21. S. P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Bp.,

Európa Kiadó. 1998.

22. Hunyadi László: A világ vallásföldrajaza. Bp., Végeken Kiadó, 1995.

23. H. Kissinger: Diplomácia. Panem – Mcgraw – Hill – Grafo, Bp., 1996.

24. H. Kissinger: Korszakváltás az amerikai külpolitikában Panem Grafo, 2000.

25. Korán. A Korán világa. Bp., Helikon Kiadó, fordította: Simon Róbert

26. Klinger András: Demográfiai ismeretek Bp., Corvinus Kiadó, 1996.

27. Kőszegváry Tibor: A nemzetközi terrorizmus elleni harc. Hadtudomány 2002/1.

28. Magyar Nagylexikon. Bp., Magyar Nagylexikon Kiadó. IX. kötet. 1999.

29. Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája.

Hosszú Béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989 MTA Szociológiai kutató intézet.

30. Lewis Mumford: A gép mítosza. Bp., Európa Kiadó, 1986.

31. Benjamin Netanjau: Harc a terrorizmus ellen. Alexandra Kiadó Pécs, 2002.

32. A marxizmus-leninizmus a háborúról és békéről. Bp., Zrínyi Kiadó, 1972.

33. Pók Lajos. Mi törént a XX. században? Bp., Kassák Kiadó, 1997.

34. Rostoványi Zsolt: Az iszlám a XXI. század küszöbén. Bp., Aula Kiadó,1998.

Háború és béke az iszlámban. Bp., Világosság, 1985/6

35. SegesváryVictor: A terrorizmus elleni háború. Valóság 2002. aug.

36. Szabó János: az erőszak egységes elméletének lehetőségeiről.

Új Honvédségi Szemle, 2003. jan.

37. Székely Gábor: Béke és Háború. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.

38. Tengelyi László: Kant. Bp., 1988, Kossuth Kiadó.

39. Alvin Toffler: Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. század küszöbén. Bp., Európa

Kiadó, 1993.

40. Várhegyi István – Makkai Imre: Információs korszak, információs háború

biztonságkultúra. Bp., Országos Műszaki Információs Központ. 2000.

41. William Montgomery Watt: az iszlám rövid története. Bp., Akkord Kiadó, 2000.

96

42. “A világ helyzete” The state of the World. Sorozat 1991-2000. évenkénti

megjelenéssel. A washingtoni Worldwatsch Institute jelentése a fenntartható

társadalomhoz vezető folyamatról. Föld Napja Alapítvány Kiadó

43. Hadtudományi Lexikon. A Magyar Hadtudományi Társaság kiadványa Bp., 1995.

44. Az ellenség neve. Szerk.: Szabó Márton Jószöveg Könyvek, 1998.

97

IDEGENNYELVŰ IRODALOM

1. Gustenau C. G.: Über den Konflikt des Waffenkofliktes. A fegyveres konfliktus

fogalmáról Österreichische Militärische Zeitschrift. 1992/1. (Ford.: Szabó Ferenc)

2. Joachim Rühle und Eberhard Höppner: Gefahr durch etnische Konflikte. Az etnikai

konfliktusok veszélyei.) Europäische Sicherheit 1997/1. (Ford.: Szabó Ferenc)

3. J. Kaczmarek: A korszerű erőszak jellege. MYSL Wojskowa, 1987/7. (Ford.: Rákos

Péter)

4. Nightengale. K. M. – Schmitt J. – Sutton J. W. – Wilson G. I. Changing face of the

war. A háború változó képe Military Review. 1989/10. (Ford.: Szabó Ferenc.)

5. S. Kenneth F. McKenzie, Jr,: The Revenge of the Melians: Assymetric Threats and Next

QDR Institute for National Defence University Washington, D. C. 2000.

6. Ekhard Kohrs: Innere und äuβere Sicherheit gemeinsam betrachten. Europäische Sicherheit.

12/2001

98

PUBLIKÁCIÓS JEGYZÉK

1. A görög filozófia az emberről. Akadémiai Közlemények 1990/167. sz. 1,0 ív)

2. Vallásfilozófiai irányzatok. A panteizmus és a deizmus.

Az újkori materializmus ZMKA Filozófia jegyzet 1990., 1,2 ív)

3. Nemzet és történetiség Akadémiai Közlemények 1991/175. sz. 1.0 ív)

4. Filozófiai szöveggyűjtemény szerkesztése. 1992-ben kiadva)

hallgatói osztály részére 1990/91. tanévre Herakleitosz, Aquinói Szent Tamás, Karl

Rahner, iv 0,8 ív)

5. A vallás és a vallásosság néhány kérdései a mai Magyarországon Társadalompolitikai

kérdések hivatásos katonák részére. 1991. 4. füzet 6. téma 1,5 ív)

6. A görög bölcselet nagy alakjai és filozófiai iskolái. 1993. 3,0 ív ). Főiskolai jegyzet)

7. A katonai főiskolai hallgatók erkölcsi nevelésének kérdései. Előadás az 1993.

szeptemberében Kaposvárott tartott nemzetközi erkölcsfilozófiai konferencián Alpok-

Adria közösség kiadása 1994., Kaposvár, 0,5 ív)

8. Az erőszak, a konfliktus, a háború és a béke eszmetörténeti kérdései a XX. században

Tanulmányok ZMKA 1996)

10. Huszadik századvégi elméletek a jövő biztonságáról és lehetséges konfliktusairól.

Társadalom és Honvédelem 1999/4.)

11. Az erőszak XX. századi kérdései és új megjelenési formái. Társadalom és

Honvédelem, 2000/4.)

12. Vallásfilozófia és teológiai áramlatok a XX. században. Az egyházak helyzete a 3.

évezred kezdetén Magyarországon. Bevezetés az európai kultúra és bölcselet

történetébe II. ZMNE, BP., 2001. szerk.: Prof. Dr. Vincze Lajos

13. Hermeneutikai filozófia és posztmodern életérzések a 20. század végén. uo.)

14. Az erkölcs néhány kérdése a klasszikus német filozófiában. Társadalom és

Honvédelem 2001/3.)

15. A katonai etika a katonai felsőoktatásban. Új Honvédségi Szemle 2002/1.)