almasi kitti - a parkapcsolat klinika

PÁRKAPCSOLAT KLINIKA

Kulcslyuk Kiadó Budapest, 2011

Tartalom

Dr. Almási Kitti Elmagányosodás a párkapcsolatban 7

Szendi Gábor Konfliktuskezelés szavak helyett tettekkel 39

Dr. C. Molnár Emma Hol rontjuk el? A modern párkapcsolat jellegzetes problémái és csapdahelyzetei 81

Dr. Ranschburg Jenő Agresszió és játszmák a párkapcsolatban 103

Pál Ferenc A kikerülhetetlen válságok, mint a kapcsolat fejlődésének kulcsai 133

5

Dr. Angster Mária A rend, a sors és a párkapcsolatok 159

Mester Dóra Djamila Hol a boldogság mostanában? 195

Dr. Csernus Imre Az intimitás kialakulásának feltételei és akadályai a párkapcsolatban 241

Hevesi Krisztina Az elveszített és újra megtalált szenvedély 261

Prof. Dr. Bagdy Emőke Felkészülés a jól működő, boldog párkapcsolatra... 301

Dr. Almási Kitti

Elmagányosodás

a párkapcsolatban

, hogy valaki a vele történt eseményeket és a belül zaj-ló folyamatokat miként értelmezi, sok mindentől függ -többek között attól, hogy mit hozott a múltjából, milyen tapasztalatai vannak, és önmagával milyen a viszonya. A magány, a magányosságérzés is értelmezés kérdése: ha valaki intenzív szorongással vagy szenvedéssel reagál arra, ha nincs társa, akkor számára ez egy boldogtalan ál-lapot. Vannak azonban olyanok is, akik egy ideig, vagy akár tartósan is szabadságként élik meg az egyedüllétet vagy a társtól való átmeneti eltávolodást, és nem érzik magukat magányosnak. Egyedül is képesek betölteni az időt és a teret, töltekezni tudnak különböző programok és ismerőseik által, és nem rettegnek attól, hogy végleg magányosak maradnak. Ha azonban ugyanez a helyzet azt jelenti valaki számára, hogy üressé vált minden, nincs, ami örömet okozna, egyedül semmi sem élvezhető, akkor

7

Dr. Almási Kitti

sajnos gyanítható: ilyen állapotban valóban nem képes adni egy másik embernek semmit, inkább csak töltekezni akar a másikból, ezért nem is szívesen választják társa-ságnak. Ezzel pedig bezárult az ördögi kör, hiszen meg-erősítette a környezet azt, amitől egyébként is félt.

A múltbéli eseményeket természetesen nem lehet meg-változtatni, sőt, néha még a jelenlegi helyzetet sem feltét-lenül szükséges, inkább azon kell dolgozni, ahogyan az ember ezeket megéli. A terápia célja és a fejlődés termé-szetes velejárója az, hogy valaki ugyanazzal a történéssel kapcsolatban már másként érez, arra másképpen reagál. Egykori tanárom mesélt erre egy kiváló példát, egy fiú és az édesanyja kapcsolatát. A fiú azért kezdett bele a terá-piába, mert úgy érezte, megőrül az anyjától, annyira ide-gesíti, ennek ellenére még mindig otthon lakott, és sehogy sem tudott tőle elszakadni. A terápia közepe, vége felé azonban egyszer csak eltűnt, és amikor néhány hét múlva véletlenül összefutottak valahol, azt mondta a tanár úrnak:

- Elnézést, amiért nem jelentkeztem, de az a helyzet, hogy már elég jól érzem magam!

- Miért, hát elköltözött otthonról, esetleg az anyuka változott meg egy kicsit? - kérdezte a professzor.

- Nem, a helyzet pontosan ugyanaz, csak már nem ér-dekel - válaszolta a fiú.

Tulajdonképpen a legtöbbször ez az egyik dolog, ami-re a pszichoterápiában törekszünk. Ha például valakinek „anyabaja" vagy „apabaja" van, akkor sem arra fektetjük

10

Elmagányosodás a párkapcsolatban

a fő hangsúlyt, hogy az illető milyen meccseket játsszon le otthon, hanem inkább azon igyekszünk változtatni, aho-gyan benne az anyával vagy apával kapcsolatos probléma leképeződik.

Amikor ennek az előadásnak a témáján gondolkodtam, éppen a gyerekeim egyik kedvenc mesekönyvéből, a Laci és az oroszlánból olvastam fel nekik. Sokaknak talán isme-rős a történet, de azok kedvéért, akiknek mégsem, rövi-den elmesélem a lényegét. Laci nagyon magányos kisfiú, aki egy lakótelepen él, és a szülei gyakran hagyják magá-ra. Arról álmodozik, hogy bárcsak volna egy oroszlánja, mert annak a közelében ő is bátor lenne, bármit meg mer-ne tenni. Egyszer csak valóban megjelenik nála egy orosz-lán, de Laci csalódottan állapítja meg róla, hogy nagyon pici. Az oroszlán azonban megmutatja neki, hogy a mé-rete ellenére mennyire bátor, és próbál Laciba is lelket ön-teni. A kisfiú például egyszer nagyon szeretne rajzolni, de a színes ceruzák bent vannak a sötét szobában, és ő nem mer bemenni értük.

- Nem megyek be - suttogja Laci. - De bemész! - biztatja az oroszlán. - Nem megyek be! - ismétli meg rémülten Laci. - Veled megyek - mondja az oroszlán, vagyis szimbo-

likusan elkíséri őt az útján, a helyes úton. Laci persze vé-gül bemegy a szobába, sőt más, nagyobb dolgokra is képessé válik. Csak hátra kell nyúlnia a zsebéhez, megta-pogatni, ott van-e a kis gombóc, és bármit meg mer tenni.

9

Dr. Almási Kitti

Egyszer azonban az oroszlán gondol egyet, és kicseréli magát egy almával. Laci megpaskolja a hátsó zsebét, érzi a megnyugtató dudort, és valami nagyon bátor dolgot visz véghez. Amikor azonban meg akarja köszönni az oroszlánnak a segítséget, kiderül, hogy a zsebében nem is ő van, hanem egy alma. Hurrá, hurrá, Laci egyedül is bátor és erős, most már lehet belőle pilóta! Ez a mese üzenete.

Mi köze mindennek a párkapcsolatokhoz? A mese úgy ér véget, hogy de jó, Laci megtanulta az oroszlán leckéjét, most már egyedül is boldogul! A terápiákban is azt látom, hogy placeboértéke van annak, ha a biztonságot jelentő másikat, a partnert megpaskolgatom, és érzem, hogy mel-lettem van. Ha úgy hiszem, hogy ott van, akkor maga-biztosabb leszek, mint ahogy a pánikbetegek is nyugod-tabban tudnak elindulni, ha magukkal viszik a Xanaxot mindenhova, még akkor is, ha már egy éve nem vettek be egy szemet sem. Ha azonban kiderül, hogy a biztonságot jelentő tárgy vagy személy mégsem az, aminek gondol-ták, legközelebb hiába paskolgatják, nem nyugszanak meg tőle automatikusan - muszáj megnézni, hogy az tényleg az oroszlán-e, vagy csak az alma. Tehát sajnos nem feltétlenül épül be a biztonságérzet, mint a mesében. A mesében ugye beépült, hogy nem voltál bátor, de én megtanítottalak rá. Az oroszlán pedig azért cserélte ki magát egy almával, mert úgy gondolta, hogy a kisfiú erre már készen áll, ő pedig elment egy másik gyereket meg-tanítani a bátorságra.

10


Az életben ez sajnos rendszerint úgy működik, hogy a párkapcsolatokban kicsi oroszlánokat választunk ma-guknak, ám amikor az valamire megtanítana bennünket, nem válunk magabiztossá, hanem mindig hátranyúlunk ellenőrizni, hogy még ott van-e. Vagyis egy állandó füg-gőségi helyzet alakul ki, az oroszlánnak mindig ott kell lennie. Egy bizonyos Günther Ammon nevű szerző nagyon sokat írt arról, hogy miként épül ki az énvédelmünk fala. O úgy gondolta, hogy az énhatár különböző visszajelzé-sekből, pozitív visszacsatolásokból alakul ki, és ha ezek-ből elég sokat kapunk, akkor ez egy stabil fal, szinte egy páncél lesz. Ha azonban nem kellően igazolnak vissza bennünket, ha nem képes az anya a megfelelő gondozói viselkedéssel ezt ellátni, akkor úgynevezett lyukak kelet-keznek ezen a pajzson. Az ilyen, mondhatjuk úgy is, hogy nárcisztikusan sérült, nem kellően visszaigazolt vagy föl-töltekezett ember az egész életét arra fordíthatja, hogy ezeket a lyukakat betömködje. Miről szól a lyuk tömkö-dése? Arról, hogy különböző ingereket szeretnénk kapni a környezetünkből arra vonatkozóan, amiben nem tu-dunk hinni saját magunkkal kapcsolatban.

Hogy egészen érthető legyek, volt egy női páciensem, akit fiúnak vártak, fiúnak neveltek. Nagyon csúnyának élte meg magát kiskorában, éppen ezért a nőiségében ké-sőbb sem tudott hinni, hiába lett vonzó a külseje. Amikor hozzám jelentkezett, akkor egy elképesztően jó nő volt. Olyan, akitől egy másik nőnek is leesik az álla: tökéletes

11

Dr. Almási Kitti

alak, amit jó ízléssel, megfelelően hangsúlyozott, intelli-gencia, siker - szóval minden együtt volt, amire általá-ban vágyni szoktunk. Párkapcsolati problémákkal jött, sírva mondta: „Nem hiszem el, hogy engem mindenki csak megdugni akar!" Azt javasoltam neki, gondoljuk vé-gig, hogy lelki téren miben szenved hiányt, milyen terü-leten szomjazza leginkább a visszajelzést. A nyilvánvaló válasz: arra van szüksége, hogy őt megerősítsék nőként. Egy nőnek pedig mi jelenti a megerősítést? Az (többek kö-zött), hogy szépnek tartják és kívánják a férfiak, hiszen ebben bizonytalan, ezen a téren van hiányérzete. Tehát a férfiak, ha úgy érzik, hogy jót akarnak tenni vele, akkor ezt fogják képviselni. Már néhány hónapja folyt a terápia, és tényleg nagyon jól haladtunk, amikor megismerkedett egy ígéretes férfival. Megvolt az első randevú, ám a férfi nem próbált szexuálisan közeledni. Sőt, a másodikon és a harmadikon sem. A páciensem ekkor kétségbeesve jött el hozzám, hogy végre egy pasi, aki tetszik neki, de sehogy sem akar rámozdulni - biztos, hogy merevedési zavara van!

- Hát ezért dolgozunk hónapok óta! - mondtam neki. -Végre egy pasi, aki nem csak ágyba bújni akar önnel!

- Na jó, de mi az, hogy nem akar?! - kérdezte félig szo-rongva, félig felháborodottan a hölgy.

- Majd biztos, hogy próbálkozik, csak most előbb más-ra is kíváncsi - nyugtatgattam. - Türelem!

Meg is történt, azóta is együtt vannak. A nő tehát ezút-tal ahelyett, hogy a külsejére, a női vonzerejére vonatko-

10


zóan keresett volna mindenáron visszaigazolást, előtérbe merte tolni azt, amivel jó viszonyban volt: a belső értékeit, az érzéseit, a szellemiségét. A férfi pedig valódi érdeklő-dést mutatott iránta, és megfelelő módon, óvatosan köze-ledett. Ez a történet ilyen módon nagyon jól alakult, hi-szen képes volt elviselni a hölgy, hogy ne a kisebbségi érzésének csökkentésére „használja" a férfit, hanem való-ban megismerjék egymást. Ugyanilyen típusú probléma szokott adódni a férfiaknál, amikor az általuk megkere-sett pénzt helyezik előtérbe, aztán mégis rettegnek attól, hogy a vagyonukért fogják szeretni őket. Ha el mernék dobni ezt a pajzsot, akkor lehetőség nyílna arra, hogy a nő közelebb kerüljön hozzájuk.

A felfokozott visszajelzésigényt napjainkban általáno-san is egy nagyon jellegzetes gócpontnak látom. Ismert, sikeres embereknél gyakori, akik óriási mennyiségű po-zitív visszajelzést élveznek, hogy a párkapcsolatukban azt élik meg: kevés, amit a társuktól kapnak. Gondoljuk csak végig: egy partner hogyan tud úgy viselkedni, hogy ők otthon is folyamatosan sztárnak éljék meg magukat? Senki sem tud hónapokon vagy éveken keresztül szaka-datlanul rajongani a másikért. Az ilyen emberek ezért na-gyon gyakran, néha szinte kényszeresen járnak társaság-ba - egy ismerősöm megfogalmazása szerint ők a „feedback-vámpírok", akik folyton a szerepléseikkel, a si-kereikkel traktálnak másokat. E mögött egy elemi szo-rongás van, aminek a tárgya pedig az, hogy ha ezek a sze-

13

Dr. Almási Kitti

replések, ezek a sikerek nem lennének, akkor ők tulaj-donképpen unalmasak volnának. Ha nem kapnak má-soktól rengeteg pozitív visszajelzést, akkor magukra maradnak, bizonytalannak érzik magukat. Ha nem a szín-padon állnak, vagy az igazgatói székben ülnek, ahol meg-erősítik őket abban, amiben tevékenykednek, akkor csak mint embernek kéne valamilyennek lenniük, és félnek, hogy abban szürkék. Az unalmasságtól való szorongá-sukban pedig a másiktól követelik, hogy az lássa és tegye őket izgalmassá.

Ugyanilyen gyakori követelés a nők részéről, hogy a férfi tegye őket nővé. Párterápiákban van egy olyan jel-legzetes feladat, hogy a partnerek kölcsönösen kérjenek a másiktól valami egyszerű dolgot, ami aktuálisan nagyon fontos a számukra. Elképesztő, hogy a nők tízből nyolc esetben ugyanazt kérik, nevezetesen azt, hogy a férfi spontán vigye el őket valahova. De úgy, ahogy a filmek-ben: „Édesem, nyolckor ott állok a ház előtt az autóval, legyél gyönyörű, mert programunk van!" Vagy: „Ma este kilencre legyél kész, mert asztalt foglaltam egy fantaszti-kus étteremben!". Ez a vágy arról szól, hogy a partner hordozza őt a tenyerén, mindent rendezzen el, neki csak ki kelljen vonulnia a káprázatos ruhában, és belesüpped-nie az eseményekbe. A férfiak irtózatosan szenvednek et-től az igénytől, mert ez ebben a formában iszonyúan tág kívánság nekik.

10


Kérdezem legközelebb: hogyan sikerült a kölcsönös kérés?

- Hát, elmentünk valahova, de nem pont úgy, ahogy képzeltem. Semmi spontaneitás, hanem a férjem megkér-dezte, hogy édesem, hova szeretnél menni? - válaszolja a feleség.

- Ne haragudj, én csak a kedvedre akartam tenni, olyan helyre akartalak vinni, ahova te vágysz! - háborog a férj.

- Nem érted, hogy azt akarom, hogy találd ki a gon-dolatomat, jöjjél rá, hogy mit szeretnék?! Ez a lényege az egésznek! - így a nő.

Hát akkor próbálják meg újra! Jönnek legközelebb. Hogy sikerült az akció?

- Kitaláltam valamit, ahogy szerette volna - mondja a férj.

- Jó volt? - kérdezem a feleségtől. - Jó lett volna... De miért kellett megkérnie arra, hogy

oldjam meg a bébiszittert?! Vagyis ebben a folyamatban a nő azt várja, hogy nő le-

hessen, a férfi azt, hogy férfi lehessen, de végül mindig megjelenik a követelőzés. A követelőzésben pedig nagyon nehéz a férfinak férfiként viselkednie. A hasonló kérése-ket az is megnehezíti, hogy a nők rendszerint magukra vállalják az ilyen típusú feladatokat: ha közös program van, azt általában ők szervezik meg, s egyszerűen nem alakítják ki ezt a rutint a férfiakban. Ez az egyik ok. De

15

Dr. Almási Kitti

van egy másik is. A férfiak nagyon fontosnak tartják más férfiak véleményét, visszajelzését saját magukról. (Mint ahogy mi nők is a többi nőét.) A férfiaknak számít, hogy a többi férfitól milyen eredményekért, milyen területeken szerzett sikerekért kaphatnak pozitív visszacsatolást.

Vegyünk most egy képzeletbeli helyzetet: egy társa-ságban az egyik férfi megkérdezi a másikat, hogy egy har-madikról mit érdemes tudni. Az egyik verzió szerint a másik így válaszol: „Nagyon szépen él a feleségével, rendszeresen el szokta vinni vacsorázni." A másik válto-zat szerint: „Te, ez egy nagyon sikeres pasas, három jól menő cége van!" Megkérdezhetünk száz férfit, hogy me-lyiket szeretné magáról hallani - önök mire tippelnek? A mai társadalom egyszerűen nem díjazza a férfiakat azért, ha szépen, harmóniában, netán még hűségesen is élik az életüket. (Bevallom, én ilyennel alig találkoztam a rendelésemen - a tizenkét év alatt, amióta dolgozom, ta-lán csak néhány volt, aki nem csalta meg a partnerét. Per-sze ebből nem szabad kiindulni, mert hozzám nyilván ele-ve azok jönnek el, akiknek problémájuk van.)

A mai társadalom presztízshajhászása belekényszeríti a férfiakat abba, hogy a munka kapcsán határozzák meg sa-ját magukat. Nem véletlen, hogy Utassy Ágnes szocioló-gus egyik tanulmányában egydimenziós embereknek ne-vezi a férfiakat. Miért? Azért, mert amikor a teljes életet, a különböző szerepeinket vesszük figyelembe, a férfiak annyira csak a munkára fókuszálnak, hogy nem lehet más

16


révén hozzájuk kapcsolódni, és ők se tudják más csator-nán keresztül megélni, hogy sikeresek. Ezért borzasztóan nagy veszély, ha egy férfi elveszíti a munkáját, ami a mai gazdasági környezetben sajnos nem ritkaság. Közben pe-dig állandóan arról beszélünk, hogy napjainkban mennyi férfiatlan férfi van. Csodálkozunk...? Ha a férfiakat egész gyerekkoruktól arra készítik fel, hogy sikeresnek kell len-niük, ha ez alapján helyezik el magukat a társadalomban, és a nők elvárása is ez, akkor persze hogy nehéz férfias-nak érezniük magukat, amikor éppen nincs munkájuk, vagy abban nem eléggé eredményesek.

De vajon, mi történik akkor, amikor egy sikeres, ám „egydimenziós" férfit választ egy nő? Nagyon érdekes volt egy középkorú, elvált hölggyel folytatott terápiám, ami tulajdonképpen kirakatterápia is lehetne, mert olyan szép ívű volt, és épp annyi idő alatt épp annyit fejlődött, amennyit megterveztünk, ami ritkán alakul így. Kicsi ko-rában az édesapja elhagyta a családot, amitől ő ereden-dően bizonytalanná vált. Ennek következménye volt, hogy a párkapcsolatában iszonyatos függőséget alakított ki, gyakorlatilag nem hagyott levegőt a társának, aki né-hány év után úgy döntött, hogy időt kér. Nem szakított, csak időt kért. Hozzám a hölgy a klasszikus krízishely-zetben érkezett: úgy érezte, hogy összeomlott az élete, nem bírja tovább, csak zokogott, nem tudott enni, aludni. Úgy saccoltuk, nagyjából fél év kell ahhoz, hogy jól legyen - ezek ugyanis nem egy-két alkalmas terápiák, nagy íve

17

Dr. Almási Kitti

van annak, hogy egy beállítódást megváltoztassunk. A fo-lyamat során fokozatosan kezdte megtalálni a helyét, és jól érezni magát a párjától függetlenül. Eleinte ugyanis még arról fantáziált, hogy ha kicsit lefogyna, sportolni kezdene és fölvenne egy szexi ruhát, aztán véletlenül arra sétálna, amerre ő szokott járni, akkor a férfi hátha elgon-dolkozna azon, hogy visszajöjjön. Ez az ötlet nekem nem tetszett. Azért nem, mert e mögött az a kiindulás rejlik, hogy ő önmagában nem elég jó, nem elég izgalmas ahhoz, hogy a másiknak felkeltse az érdeklődését, hanem ilyen-fajta taktikákat kell bevetnie, hátha akkor észreveszi. A mai nőknek ez az egyik legfőbb bajuk: már nem tudják elhinni magukról, hogy elég jók ahhoz, hogy kelljenek kü-lönböző taktikák és speciális csomagolás nélkül. Nem me-rik elhinni, hogy elég jó nők. Ha általában megnézem a kapcsolati dinamikákat, szinte mindig a nő szorong, hogy „remélem, fölhív". Miért mindig a férfi döntené el?! Miért mindig az a kérdés, hogy neki tetszünk-e?! A nők sokkal kevesebbet gondolkodnak azon, hogy nekik tetszett-e a férfi. Ha valaki végre érdeklődést mutat irántuk, majd-nem kritika nélkül kapaszkodnak bele, ezzel pedig alá-rendelt helyzetbe hozzák saját magukat. Higgyük már el, hogy elegek vagyunk akkor is, ha nem taktikázunk! Ép-pen ezért egy másik nő páciensem az erre fókuszáló terá-piát „királylánykurzusnak" nevezte el, ami aztán nagyon jól sikerült neki. Mire véget ért a fél év, a hölgy abszolút jól érezte magát a bőrében, és el tudta képzelni az életét a

10


férfi nélkül is. Mit hoz egy ilyen szituáció? Természetesen azt, hogy kopogtat a volt partnere, de nemcsak ő, hanem mások is. Higgyék el, egészen más úgy dönteni a vissza-fogadásról és az újrakezdésről, hogy valaki kapcsolatfüg-gőségben van, és egészen más akkor, ha érzelmileg sza-bad, és olyan önbecsüléssel rendelkezik, hogy el tudja képzelni az életet a másik nélkül is. Vagyis dönthet arról, hogy tényleg szeretné-e elképzelni nélküle vagy sem.

Nagyrészt a túlhajtott munka meg az egydimenziós emberré válás hozta magával azt a szomorú jelenséget, hogy a közvetlen emberi kapcsolatok jelentősen leépül-tek. Nagyon kevesen, keveset beszélgetnek. A számító-gép témája a terápiás gyakorlatoknak már csaknem az egyharmadát teszi ki. A kapcsolat első megbillenésén azt nézik meg a partnerek, hogy mit művel a számítógépen a másik. Az egyik páciensem felesége fogalmazta ezt meg frappánsan, aki azt mondta: mi komputerfeleségek va-gyunk, mert hazajön a férj, odaül a számítógép elé, és az este további részében a monitorra fókuszál. Leül vacso-rázni, de azért odapillant a számítógépre, mert mintha ér-kezett volna valami e-mail, csak egy pillanat, csak ráné-zek, hogy mi történt! A nők és a férfiak is arról számolnak be, hogy mennyire rá vannak kattanva a Facebookm és az Izviwre. Arra, hogy csak úgy kiírnak valamit. Nagyon mélyeket szoktak kiírni - például ilyet: „futottam". Vagy azt, hogy „főztem", aztán kirakják a végeredményt fény-képen, amit sokan like-ólnak. Ha valaki nem tudná, a

19

Dr. Almási Kitti

like-olás azt jelenti, hogy jelzem: tetszik nekem, amit a má-sik kiirt. Hát mikor hívnék föl, mondjuk, kétszáz vagy öt-száz ismerőst, hogy képzeld, főztem egy rakott krumplit? És hányan jeleznék azt vissza, hogy „like-olom"? Tehát olyanfajta kielégülésekhez juthatok ilyen módon, ame-lyekhez természetes úton nem jutnék, mert az életben nem hívnék föl ezért valakit. Ezáltal azonban úgy érez-hetem, hogy egy nagy, boldog család részese vagyok, hi-szen ezeket még az is érdekli, ha hajat mosok, és még tet-szik is nekik! Én is fönt vagyok a Facebookorv, és bár nemigen írok ki semmit, egyszer kicseréltem a profilké-pemet, és egy csomóan like-olták. De szuper ez, gondol-tam, most már kezdem érteni, hogyan lehet erre rákat-tanni! A férfiak nagyon sokszor esnek bele ebbe a csapdába, majd azt mondják: az a probléma, hogy a fele-ségem nem adja meg nekem a kellő figyelmet! A félrelé-pések nagy része is azzal magyarázható, hogy a hitves nem csodál eléggé, a másik meg eléggé csodál. Erre a fér-fiak annyira, de annyira vágynak - és legyünk őszinték, mikor fog lelkesen tapsikolni egy feleség, hogy édesem, de boldog vagyok, hogy megmostad a hajadat? A Face-book és az Iwiw ezeket a küszöböket annyira leviszi, any-nyira keveset kell tennünk ahhoz, hogy kapjunk valami jót, hogy teljesen rákattanunk, és tényleg olyan lesz a do-log, mint egy kábítószer. A ,/komputerfeleség,, pedig közben elemi frusztrációt él meg: „Ott ülök, mint egy ra-kás szerencsétlenség, várom, főztem neki, ő meg a moni-

10


tort bámulja, és azt mondja, hogy mindjárt jövök, egye-tek nyugodtan, ezt még gyorsan befejezem!"

Végeztek régen egy szörnyű kísérletet a frusztráció vizsgálatára: szerencsétlen gyerekeket egy üveglap elé ál-lítottak, amely mögött jobbnál jobb játékokat helyeztek el, szegénykék pedig hiába nyúltak értük, nem kaphatták meg őket. Közben figyelték, hogy a gyerekekből ez mit vált ki. Hát mit? Dühösek voltak, ütötték az üveget, sírtak. Ugyanezt váltja ki felnőttkorunkban is: a frusztráció min-dig indulatokat szül. Mármost az indulatot többféle mó-don lehet elvezetni. Az egyik megoldás, ha tartósan frusztrált helyzetben vagyunk, hogy az indulatot magunk felé, befelé fordítjuk. Ha például tartósan kénytelenek va-gyunk nézni a férjünket, aki ott ül a komputer előtt, és nem velünk foglalkozik, abból lehet hosszú távon egy pszichoszomatikus tünet. Vagy pedig kifelé fordítjuk az indulatot, dühbe gurulunk, és kiállunk magunkért. Nyil-ván ez az egészségesebbik megoldás, ezen belül pedig a reális konfliktuskezelés, de sokak számára nem kevés munkát jelent, amíg képesek eljutni addig, hogy erre ké-pessé váljanak, ezt megengedjék maguknak.

Az egyik női páciensem például nagyon jó módban élt a párjával, aki azonban maximálisan elhanyagolta őt. Az interneten csajozott, és azt állította, hogy olyan nőkkel, akikkel soha életében nem is találkozott, jobban meg tudja beszélni a dolgait chaten, mint a saját élettársával. A hölgy persze eléggé ki volt borulva, és eljött egy általam vezetett

21

Dr. Almási Kitti

önismereti csoportba. Ott találkozott egy jóval alacso-nyabb egzisztenciával rendelkező fiúval. Az egyik gya-korlatnál, amelynek lényege a közeli szembenézés, az in-timitás elviselésének a megélése volt, összekerültek, és a fiú egyszer csak azt mondta: „Egészen elképesztő, hogy egy ennyire gyönyörű nő szemébe nézhettem ilyen soká-ig, úgy, hogy ő ezt megengedte nekem!" Ezt hallva a lány elsírta magát, mert ettől az idegentől olyan figyelmet és gyengéd kedvességet kapott, amit a saját partnerétől soha. Noszogatni kezdtem, hogy vegye már észre, milyen mél-tatlan helyzetben van, ő azonban nem úgy reagált, aho-gyan előrevivő volna, hanem elmenekült a terápiából. Eb-ből meg kellett tanulnom nekem is, hogy a környezet (egy családtag, egy barát, ebben az esetben a terapeuta) soha nem akarhatja jobban, hogy valakinek a méltatlan hely-zete ne álljon fenn, mint ő maga. Ennek a vágynak az adott személyben kell megszületnie. Nekem sem lett vol-na szabad ezt túlhangsúlyoznom, amíg ő azt gondolta, hogy a jóléte kellő biztonságot ad neki. A terápiában alap-mondat, hogy ne vegyünk el addig valamit, amit nem tet-tünk a helyére valami mást, mert akkor az illető egy hiány-állapotot fog megélni. Ebben az esetben a kényelem jelentette az ő biztonságát - amivel az a baj, hogy a ké-nyelem egy kiegyenlített szinten való létet biztosít, de soha nem visz el a határainkig. Én a terápiában is főként azt szeretem, hogy akkor jönnek el hozzám az emberek, amikor eljutnak a határaikig, és akkor lehet jól dolgozni

10


velük. A terápiában egyébként eleinte még rosszabbul lesznek, amin sokszor élcelődnek is: „Egyre pocsékabbul vagyok, és még fizetek is érte!" Ez egy nagyon-nagyon ér-zékeny periódus. El kell jutni a mélypontig, mert általá-ban onnan indul a fejlődés, és utána lesznek jól.

A másik ilyen méltatlan szituáció, ami frusztrációt hoz, a háromszöghelyzet, tehát az, amikor valamelyik olda-lon megjelenik a szerető. Ilyenkor mindig társas magányt él meg valaki. Valaki mindig vár valakire. Volt régebben egy harmincnyolc éves, csinos, értelmes páciensem, aki tizenhárom éve (!) élt egy nős férfi szeretőjeként. Huszon-öt esztendős korától várt erre a férfira, aki természetesen minden évben válni akart, ezzel biztatta. Megkérdeztem tőle, vajon hogyan tudta azt elviselni, hogy tizenhárom éven át minden hétvégét, minden estét és minden ünne-pet egyedül töltött, mert a férfinak ilyenkor otthon kellett lennie. Erre azt válaszolta: „Amikor kicsi voltam, elváltak a szüleim, de az apukám két-három évente hazajött kará-csonykor, és hozott nekem ajándékot. Ez számomra óriá-si ünnep volt, olyan boldogan csimpaszkodtam rajta, úgy éreztem, enyém a világ!" Mit alakít ki egy ilyen helyzet? Hogy bármi apróság csurran-cseppen, akár két-három évente, annak ez a lány így fog örülni. Az ilyen, tartósan kétlaki életet élő férfiak nyilván arra építhetik ezt a fajta dinamikát, hogy maga a nő se tudja elhinni magáról, hogy többet érdemelne. Egy kislányban ugyanis ezt alapvetően az apukája tudná kiépíteni azzal, hogy nagyon gyakran

23

Dr. Almási Kitti

igényli, hogy vele lehessen. 38 évesen ezt a biztonságot sokkal nehezebb kifejleszteni valakiben, ám nem lehetet-len, mert ez például egy igen sikeres történet volt: a hölgy pár hónap után elhagyta a szeretőjét, sokat megtett ma-gáért, azóta pedig valaki más eljegyezte, és boldogan ké-szül az esküvőjére. Meg kellett tanulnia, el kellett hinnie magáról, hogy megérdemli: ő legyen annak a férfinak a legfontosabb!

A háromszöghelyzetekre nagyon jellemző, hogy a fe-leségek sokszor az egész szituációból a szeretőre kon-centrálnak a legintenzívebben - ami azért ritkán szól a kapcsolatról magáról. Ez sokkal inkább a birtoklásnak a jelzése. Tehát amikor a párterápiákon megcsalásos hely-zetekkel foglalkozunk, gyakran alig tudunk a párról ma-gáról beszélni, mert a feleségek mindig behozzák a gyűlölt harmadikat, a szeretőt is, és ilyenkor persze min-den jelző elhangzik, csak a hölgy nem. Ennek van egy visszatérő, univerzális repertoárja, amit mindenki ismer, és gyakorlatilag nem tudunk a partnerről beszélni, hanem mindig erről a konfliktusról van szó.

Nemrégiben eljött hozzám egy középkorú pár. A férj már többször félrelépett, mégis együtt maradtak. Amikor megpróbáltunk az egymás iránti érzéseikről beszélni, hogy ki mit szeret, tisztel a másikban, ki mit élt meg az elmúlt évek során, a nő mindenbe belecsempészte vala-hogy a félrelépéseket, a szeretőket. Csak mondta, mond-ta ezeket a történeteket - a férj bevallása szerint állítólag

10 24


még az ágyban is erről beszélt. Akkor azt mondtam ne-kik: az az érzésem, hogy ha nem beszélnének ezekről a nőkről, akkor lehet, hogy nem lenne miről beszélni. Néha a megcsalások által okozott sérülések elérnek egy olyan mélységet, hogy már sehogy sem lehet a kapcsolatot hely-rehozni, és akkor nagyon kár benne maradni. Ez az igazi párkapcsolati magányosság, amikor a viszonyt már csak azért tartják fent, hogy a másikat akár a szó átvitt értel-mében, akár konkrétan is ütlegelhessék, mert nincs iga-zán miről beszélniük. Ők sem tudtak mit mondani egy-másnak ezen kívül, gyakorlatilag a krízis tartotta össze őket - ha azt feldolgoznák, akkor szembe kellene nézniük azzal a ténnyel, hogy esetleg már nincs semmi a kapcso-latukban, kiürült. Ha valaki egy ilyen helyzetben mégis mindenáron kitart a partnere mellett, akkor érdemes meg-vizsgálni, hogy ennek igazából mi a célja: valóban a kap-csolat megmentésének elkeseredett kísérlete, vagy az, hogy visszakapjon valamit abból a sok mindenből, amit beletett ebbe a kapcsolatba, vagy bosszút álljon, és elver-je a port a másikon?

A nők ilyen esetben nagyon gyakran belemennek a mártírjátszmába, tehát azt kezdik el hangsúlyozni, hogy „pedig én mindig kitartottam melletted, főztem rád, a gyerekeket neveltem...". Vagyis ők saját magukról le-mondtak, áldozatként éltek, megtettek mindent, amit a társadalom elvár tőlük, ezért a férfinak illene hűségesnek lenni hozzájuk. Ez nem túl szerencsés pozíció, és rend-

Dr. Almási Kitti -t.

szerint a következményei sem pozitívak. Ilyen esetekben minden elmélet, minden terápia azt szolgálja, hogy az egyén merje megélni saját magát olyannak, amilyennek szeretné, ne pedig lemondjon erről, és még hibáztassa is a másikat.

Volt egy szűk körű vidéki előadásom, ami után körbe-ültünk, és úgy beszélgettünk egymással női és férfi sze-repekről, például arról, hogy döbbenet, mi mindennek kéne beleférnie huszonnégy órába, hogy nem lehet egy-szerre ezt a sokféle szerepet képviselni, és hogy milyen lázasan próbálnak jó anyák és jó feleségek lenni. Akkor hirtelen megszólalt egy hölgy, hogy számára speciel egy kicsit uncsi lenne, hogy három évig mást se csináljon, csak a gyerekeivel játsszon. Nagyon aranyosak, imádja őket, de akkor sem elégíti ki az, hogy a kisautókkal berregjen, és úgy gondolja, hogy bébiszitter meg bölcsi sem megve-tendő dolog. Ő nő akar lenni, és igenis azért ment el dol-gozni, hogy ott egy kicsit flörtölhessen. Szóval előadott egy ilyen lázadó szöveget, miközben más anyák elmond-ták, miként próbálják mindig azt tenni, amit kell. Körbe-néztem, vajon lincshangulat lesz-e, de éppen az ellenke-zője történt - ezek a feszülten ülő, panaszkodó nők fellélegeztek: de jó fej vagy! Milyen jó, hogy ezt így meg mered élni! Nagyon felszabadítóan hatott rájuk ez a hölgy, aki fel merte vállalni, hogy bár szerető anya, de ugyanakkor nő is, és az adott pillanatban neki az kevés, hogy csak anya legyen. Nagyon fontos, hogy a családi

26


szerepeinket úgy éljük meg, ahogyan nekünk jó, külön-ben kialakul a mártírhelyzet, amelyben a másiktól, a gye-rekünktől vagy a társunktól várjuk azt a megerősítést, hogy jó üzletet csináltunk. Ebben pedig nem tud minket megerősíteni senki - ezt nekünk kell bebizonyítanunk sa-ját magunknak.

Jellegzetes női játszma a „ha ti nem volnátok, akkor mi minden lehetne belőlem!" is. Ha a család helyett a karri-ert választottam volna... Ha a párom nem kényszerítené rám az akaratát... Ha nem kellene a gyerekeimről gon-doskodnom... Mi minden lehetne belőlem! Ezt rendsze-rint azok a nők mondják, akiknek az egyéni fejlődése megakadt. Valójában azonban nem azért akadt meg, mert családban élnek, mert férjhez mentek, mert gyerekeket szültek, csak egyszerűen könnyebb azt érezni, hogy az egyéni fejlődésüket kizárólag a körülöttük élő emberek miatt nem tudják kibontakoztatni. Nem véletlen, hogy ha ezek az „akadályok" hirtelen elhárulnak, például a há-zasság véget ér vagy a gyerekek kirepülnek, akkor a hölgy továbbra sem tud mit kezdeni magával, és ötlete sincs, hol kezdje az önmegvalósítást. Ilyenkor rendszerint azt szokták mondani, hogy már késő, a lehetőséget elsza-lasztottam, és az nem tér vissza többé - ez is a játszma ré-sze. A cél tehát az, hogy a saját egyéniségünknek, igé-nyeinknek megfelelően legyünk képesek megtalálni önmagunkat a különböző életciklusokban, illetve fejlődé-si folyamatokban.

27

Dr. Almási Kitti

A közelmúltban volt egy nagyon érdekes, fölzaklató esetem, egy szélsőségesen nárcisztikus fiatalember, aki azért jött el hozzám, mert nem volt „maradéktalanul bol-dog", és nem volt párkapcsolata. Hozzám úgy érkezett, hogy nem magázódunk, mert szerinte az baromság, és be-lekezdett egy nagymonológba, ami körülbelül így hang-zott:

- Kérlek szépen, a helyzet az, hogy én eléggé rendben vagyok, mondhatnám úgy is, hogy ötös. De valamiért mégsem egészen oké. Ötös alá. A te dolgod az - itt kissé agresszívebbé vált - , hogy megtaláld, mitől alá.

- Mondd, nem lehetséges az, hogy ha te ennyire töké-letes vagy, az szorongáskeltő a másik ember számára? Hogy esetleg mások ezt élik meg a környezetedben? - ve-tettem fel óvatosan. - Hát figyelj, ezt nagyon benézted! -válaszolta.

- Rendben, elfogadom, csak tudod, próbálom elmon-dani az érzéseimet, amelyek bennem megjelentek, mert amit én megélek, azt általában a környezetedben is erő-sen meg szokták élni. Ennek a munkának ez egy nagyon fontos része - magyaráztam neki.

Az első óra gyakorlatilag arról szólt, hogy mindent „be-néztem", és baromira nem értettem semmit, majd úgy kö-szönt el, hogy legközelebb dupla órát tartsunk, mert en-nek így semmi értelme. Eljött legközelebb a dupla órára, haladtunk, haladtunk, majd arra kértem, hogy a követke-ző alkalomra próbálja végiggondolni azt, hogy - bár ő

10


nyilván majdnem egy hibátlan ember - esetleg megfogal-mazhatnak-e valami hiányérzetet vele kapcsolatban a környezetében. Legközelebb jött megint, így indított:

- Fú, figyelj, te nagyon nem érzed ezt a vonalat, de örülj neki, hogy eljöttem, hogy adok még egy sanszot ne-ked!

- Köszönöm, nagyon örülök a lehetőségnek - vála-szoltam.

- Végiggondoltam, amit kértél, és az a helyzet, hogy valóban van egy hibám. Kegyetlenül őszinte vagyok.

Nem akarom hosszúra húzni, a beszélgetéseink hason-ló mederben folytak tovább. Egyébként mindössze négy alkalommal találkoztunk, majd amikor elváltunk, meg-próbáltam érzékeltetni, mennyire nehéz vele intim kap-csolatba kerülni, mert nem tudunk másról beszélni, mint az általa felhalmozott értékekről. Ha pedig nem tudja pél-dául úgy elképzelni a párkapcsolatát, hogy az illető höl-gyet beengedje a házába, az életébe, akkor az intimitással kellene foglalkozni, mert ez nagyon fontos témának tűnik. Nem tetszett neki, hogy ezt mondtam, és sajnos kiestem a pikszisből, mert szerinte nem találtam meg az ötös alá-nak a lényegét. Szerintem a lényeg az, hogy egy ilyen em-ber végtelenül magányos. Amit elért, azt a teljesítménye által érte el, nem is tudott igazán másról beszélni, talán nem is voltak őszinte emberi kapcsolatai. Gondoljunk bele abba, hogy a terápiában megélt szituáció egy embe-ri kapcsolatnak a mintája, a siker záloga pedig többek kö-

29

Dr. Almási Kitti

zött az, hogy képesek vagyunk-e intimitást kialakítani egymással. Ha ő ennyire nem tud intimitást kialakítani egy ilyen helyzetben, akkor hogyan lenne képes rá egy párkapcsolatban? Ennek a férfinak a helyzete az igazi ma-gány állapota, de sajnos nem volt alkalmas a terápiára. A terápiában ugyanis fel kell készülni arra, és el kell vi-selni azt, hogy minket tükrözni fognak. Ő erre való-színűleg még nem készült fel.

Az intimitással napjainkban általában is baj van: na-gyon eltávolodtak egymástól az emberek. Jellegzetesen azt élik meg, hogy tulajdonképpen csak a hasonlóval, a hasonló helyzetben lévőkkel tudnak beszélgetni. A fele-ségek a barátnőikkel, a férjek pedig a haverjaikkal, a mun-katársaikkal sokkal jobban meg tudnak beszélni bizonyos élethelyzeteket, mint a saját házastársukkal. Számos férfit ismerek, aki a munkahelyi gondjait, a házassága problé-máit, a félrelépéseit csakis más férfiakkal osztja meg, a saját partnerével nem. A barátnők olyan bensőséges vi-szonyt alakítanak ki egymással, hogy gyakorlatilag min-dent tudnak a másik életéről - nemegyszer azt is elintézik, hogy a két család egymás közelébe költözzön, mert egy-más „családtagjaivá" válnak. Közben pedig a saját part-nerükkel egyre kevesebbet beszélgetnek. Miért nem be-szélgetünk egymással? Mert a lelkünk mélyén nem vagyunk igazán kíváncsiak a másikra, és nem nagyon hi-szünk abban sem, hogy őt érdekelné az, amit mi mon-dunk. Minden nő tudja, hogy sok férfi mennyire szeret a

10


munkahelyi gondjairól beszélni. Vannak azonban, akik csak azért kérdezik meg a társukat, hogy mi volt a mun-kahelyen, mert érzik, hogy ez a „feladatuk", de valójában nem kíváncsiak rá. Ha pedig nem kíváncsiak, azt a másik előbb-utóbb megérzi, és kialakul benne egyfajta düh. Az nagyon bántó dolog, ha nem érdeklem a másikat! Ha nem eléggé fontos neki az, amit mondok! Dühös leszek rá! Előbb-utóbb minden ilyen helyzetben szexuális problé-mák alakulnak ki. Ha te nem vagy kíváncsi a gondola-taimra és az érzéseimre, akkor én szexuálisan sem vagyok kíváncsi rád! Vagyis társas magányban kezdenek élni, ki-ürül a kapcsolat, majd végül szétszakad.

Nagyon érdekes volt egy pár esete, akik hozzám jártak. Korábban nagyon gazdagok voltak, ám a válság hatására elég nehéz egzisztenciális helyzetbe kerültek. (Zárójelben mondom: megfigyelhetjük, hogy amikor ezek a valóban gazdag emberek válságba jutnak, általában csak idő kér-dése, hogy újraépítsék a vagyonukat. Nem egy hasonló esetet láttam, és számomra lenyűgöző, hogy néhány év alatt visszaszerzik ugyanazt, vagy még többet is. Ezt pe-dig ők is pontosan tudják, mert ott munkál bennük vala-mi hihetetlenül erős hit, hogy képesek rá.) Amikor meg-kérdeztem ezt a férfit, hogy mégis miként küzd azért, hogy megmentse a családját és az anyagi helyzetüket, iszonyatos dühvel válaszolta, hogy a felesége egyáltalán nem kérdezi őt erről a dologról. Ő vért izzad azért, hogy a családja megtartsa az életszínvonalát - a társát meg nem

31

Dr. Almási Kitti

érdekli, hogy mi van vele! Ilyenkor nagyon érzékeny te-rület a terapeuta szerepe, mert a terápia soha nem állhat riválisként a párkapcsolattal szemben. Tisztázni kell, hogy itt egy speciális szituációról, nem pedig egy klasszi-kus emberi kapcsolatról van szó, hiszen ha eljön hozzám, akkor nekem az a dolgom, hogy kíváncsi legyek rá. Ha nem vagyok kíváncsi egy páciensre, akkor nem is válla-lom el, mert nem tudok neki segíteni. Ez véletlenül sem azt jelenti, hogy izgalmas sztorit kell elém tárnia, egy-szerűen azt, hogy lelkileg, szellemileg meg kell mozdul-nom arra az emberre. Ha kimegy tőlem, elkezdek-e azon gondolkodni, hogy miként lehetne segíteni neki? Elkez-dem-e elképzelni az adott szituációt, amelyben aktuáli-san benne van? Megjelennek-e érzéseim vele kapcsolat-ban? Ha megjelennek érzéseim, akkor azzal már tudok dolgozni. Ha nem jelennek meg, akkor úgy érzem, el kell küldenem a pácienst, mert nyilvánvaló, hogy egy másik terapeuta jobban tud segíteni neki.

A kíváncsiság tehát borzasztóan fontos - valójában ez a fő üzenete az előadásomnak. Nagyon gyakori, hogy az emberek azt várják el a partnerüktől, hogy pontosan olyan legyen, mint a megismerkedésük idején, a kapcso-latuk hajnalán. Ezt azonban valaki kizárólag akkor vár-hatja el, ha ő is ugyanolyan, mint a kapcsolat elején volt. Vajon ő ugyanazokat a dolgokat képviseli? Ez nyilvánva-lóan költői kérdés: senki sem tudja ugyanazokat a dolgo-kat képviselni egy életen át, hiszen ahogy mondtam, van

10 32


egy egyéni fejlődési ívünk. Tehát ő sem ugyanolyan már. Éppen ezért óriási hiba, ha nem vagyunk elég kíváncsiak, és nem követjük nyomon a másik változását. Mit szoktak mondani az emberek jellemzően, amikor hirtelen elhagy-ják, megcsalják őket, esetleg kiderül, hogy a partnernek kettős élete volt? Azt szokták mondani, hogy ezt az em-bert valójában nem is ismertem! Azt sem tudtam, kivel élek! És ez így is van. Egyszerűen azért, mert nem voltak elég kíváncsiak arra, hogy a másik honnan hova fejlődött, hogy milyen érzések és gondolatok munkáltak benne, amíg a megcsalásig vagy az elhagyásig eljutott.

Amikor egy páciens eljön hozzám, először is lemérem magamban, hogy tudok-e hozzá kapcsolódni, méghozzá úgy, hogy fel tudok-e írni legalább tíz dolgot, amire kí-váncsi lennék vele kapcsolatban. Párterápiában is mindig adok egy lehetőséget arra, hogy a két partner feltegyen egymásnak három olyan kérdést, amire tényleg kíváncsi a másikkal kapcsolatban, és korábban még sohasem tette fel. Nagyon érdekesek ezek a kérdések, nagyon izgalma-sak, nagyon megrázó témákat érintenek! Utána pedig rendszerint valamelyikük felteszi a negyedik, visszatérő kérdést: miért kellett eljönni ezzel egy párterápiába?!

Mindenkinek nagyon ajánlom: gondoljuk végig, hogy mik a kérdéseink a társunkkal kapcsolatban. Miért érde-kes ő nekünk? Mi lehet most fontos neki? Mi motiválja, mitől fél, minek örül? Már pusztán az a tény, hogy a part-nert mindez érdekli, annyira jólesik az embernek! Egy

Dr. Almási Kitti

e-mail, egy SMS, bármi apróság, ami a másik érdeklődé-sét, törődését tükrözi, segít életben tartani a kapcsolatot. Az a fontos, hogy a kíváncsiság meglegyen, mert az egész kommunikáció ebből fakad.

Végezetül hadd meséljek el még egy esetet. Eljött hoz-zám egy vállalkozó hölgy, aki az üzleti életben komoly si-kereket ért el, de képtelen volt hinni abban, hogy nőként kellhet, ezért nagyon alulválasztott. Egy olyan férfival jött össze, aki kizárólag az ő egzisztenciáján keresztül létezett, nála lakott, az ő autóját használta, az ő pénzéből élt, és nem is vágyott arra, hogy ez másképp legyen. Cserébe boldogan fuvarozta a hölgyet az autóval, bevásárláskor cipelte a szatyrokat, és a praktikus ügyekben mindig ren-delkezésre állt. Ők úgy érkeztek hozzám, hogy kiürese-dett a kapcsolatuk. (Az más kérdés, hogy minden erőfe-szítésünk dacára sem találtuk meg a kezdeti tőkét, hogy vajon mikor is volt tele ez a kapcsolat.) Megkérdeztem tő-lük, hogy miket csinálnak közösen, töltenek-e egymással minőségi időt - mire a férfi azt válaszolta, hogy szoktak beszélgetni, előző nap például megvitatták, mennyire vic-ces a Kész átverés című műsor. Akkor észrevettem, hogy a nő elhúzódik tőle, és zavartan lesüti a szemét, mert neki halálosan kínos, hogy erről beszélgetnek. Ebben az eset-ben nyilvánvalóan a hölgynek kell lelkileg olyan szintre fejlődnie, hogy belássa: jár neki egy olyan társ, akivel tud beszélgetni, akit nem kell szégyellnie mások előtt. Né-hány alkalom után azzal váltunk el, hogy a következő

10


párterápiás ülésen őszintén el kell mondaniuk egymás-nak az érzéseiket a kapcsolat jövőjét illetően. A pszicho-terápiás leírásokban megtalálható, hogy amikor a fejlő-désre vonatkozóan kialakul valakiben egy lelki gát, az néha jellegzetes testi tünetekben nyilvánul meg, de én ilyet addig csak szakkönyvekben láttam. A következő al-kalomra ugyanis a hölgy szájfertőzéssel érkezett, hatal-masra volt duzzadva az ajka, és annyira szenvedett a fáj-dalomtól, hogy gyakorlatilag nem tudott megszólalni. így jött el arra az ülésre, ahol ki kellett mondania az érzéseit. Ennél szebben semmi sem illusztrálhatná azt a belső lel-ki ellenállást, ami azzal szemben nyilvánult meg, hogy ki-mondja a valóságot, hogy legyőzze a magányosságtól való félelmét, és ennek megfelelően változzon, változtas-son. Úgyhogy akkor nem is mondta ki, de később meg-tette - és azóta remélhetőleg jobban van.

Meggyőződésem, hogy amíg föl tudjuk tenni a másik-nak azt a bizonyos három kérdést - nem kell megvárni vele a terápiát, elkezdhetjük otthon is! - , amíg úgy tud-juk hazavárni a partnert, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi történt vele, addig a kapcsolatban vannak tarta-lékok, és mindenképpen érdemes küzdeni érte. De abban is hiszek, hogy ha tényleg nincsenek már kérdéseink, és a másiknak sem hozzánk, akkor szépen el kell engedni egy-mást. Mivel jómagam két kislány anyukája vagyok, néz-zék el nekem, hogy a Barbie-mesék sorozatból idézek egy történetet ennek illusztrálására. Ez a történet arról szól,

35

Dr. Almási Kitti

hogy a királyfi számára a szülei kiválasztanak egy méltó társat, egy hercegnőt. Táncolnak, beszélgetnek, ismer-kednek egymással.

- Te mit szeretsz csinálni? - Hajózni. És te? - Hát, én azt nem. - Akkor mit szeretsz? - Lovagolni. És te? - Hát, én meg azt nem... így indul az ismeretségük, egy igazi társas magányra

épülő, szülők által összekovácsolt kapcsolat. A királyfi azonban találkozik a Sziget hercegnőjével, és ahogy meg-látja, rögtön tudja, hogy ő az igazi! A neki szánt hercegnő is észreveszi ezt a pillantást, és szomorúan döbben rá, hogy a királyfi egy másik lányba szerelmes. A történet vé-gén a királyfi kiharcolja, hogy a saját választottját vehes-se el feleségül, de szépen búcsúzik el a másik hercegnőtől. „Remélem, egy napon majd rám is úgy néz valaki, ahogy te őrá" - mondja szomorúan az elhagyott hercegnő, mire a királyfi azt válaszolja: „Csak sose feledd, hogy ő lesz a szerencsés!"

Kívánom önöknek, hogy amikor valakivel kapcsolatba kerülnek - főleg párkapcsolatba - , mindig azt érezzék, hogy ő a szerencsés, mert akkor tudják magukat igazán tisztelni. Az embernek kitartó munkával azt kell elérnie, hogy ezt el merje hinni önmagáról.

10 36


Amikor például megtudtam, hogy Müller Péterrel együtt tartok előadást, kicsit megijedtem, hiszen ő egy rendkívül rutinos, közkedvelt, remek előadó - mégis mekkora az esélyem, hogy közvetlenül utána az én sze-replésem is tetszhet önöknek? Ő azonban annyira ked-ves volt hozzám, hogy úgy döntöttem, vele zárom ezt az előadást. Kaptam tőle egy atyai csókot a homlokomra, és elhitette velem, hogy önök az én előadásomat nagyon fog-ják szeretni. Szerencsére sötétben vannak, és nem látom az arcukon, hogy tényleg így volt-e - de olyan nagyszerű érzés volt úgy ideállni, hogy elhiszem, hogy jó az, amit csinálok! Persze, nem biztos, hogy ez mindig igaz, de azt gondolom, adni is csak úgy lehet, hogy az ember ezt -akár csak pillanatokra - elképzeli. Köszönöm a lehetősé-get!

Szendi Gábor

Konfliktuskezelés

szavak helyett tettekkel

H a szavakkal meg lehetne változtatni emberek nemkí-vánatos viselkedéseit és gondolatait, akkor nem volnának mindennaposak a konfliktusok, nem torkollana minden második házasság válásba, akik meg együtt maradnak, sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élhetné-nek. John Gottman* házasságkutató szerint „talán a leg-inkább elterjedt mítosz, hogy a megbeszélés - azon belül is a konfliktusmegoldás elsajátítása - a romantikus, ma-radandóan boldog házassághoz vezető királyi út". Ha-sonló állásponton van sok modern párterapeuta. Az át-lagemberek, de sajnos a legtöbb pszichológus fejében is olyan elképzelések élnek, hogy ha megtanulunk jobban

* Gottman, JM.; Silver, N.: A boldog házasság hét titka. Vince Kiadó, Budapest, 2000.

39

Szendi Gábor

„odafigyelni" a másikra, ha nagyobb „önismeretre" te-szünk szert, ha megtanulunk uralkodni önmagunkon, ha „feltárjuk" a múltat - akkor jobb lesz a kapcsolatunk. A gyakorlat cáfolja ezt. Gottman szerint a kezdeti javulás után az esetek 80 százalékában minden marad a régiben.

A beszélgetős terápiák kudarcát azzal szokták magya-rázni, hogy a pár ellenállt, nem akartak lemondani visel-kedésük rejtett nyereségéről, nem voltak eléggé elszán-tak, gyenge volt az akaratuk és így tovább. Ha a pácienseket kérdezzük, ők viszont arról számolnak be, hogy már oda-vissza értették a múltat, tudattalanjuk olyan feltárt volt, mint a kiásott Pompei, csak azt nem tudták, mi volna az a hatékony cselekvési mód, amitől ja-vulna a kapcsolatuk.

Vajon van valami elvi oka annak, hogy a „beszéljük meg" annyira hatástalan, mint ahogy azt tapasztaljuk? Vagy csupán az emberi akarat, jó szándék, együttérzés hi-ánya akadályozza meg a változást?

Az akarat uralma

Emberfelfogásunkat évezredek óta a beszéd, az akarat és a tudat túlértékelése jellemzi. A tudattalan fogalmának bevezetése sem magyarázta meg az emberi viselkedés lé-nyegét, csupán a tudat egyeduralmának elképzelését ala-kította át kettős hatalommá. Ez azonban nem érintette azt

40

Konfliktuskezelés szavak helyett tettekkel

a feltevést, hogy az emberi viselkedést alapvetően lelki tényezők irányítják. Ez a leegyszerűsített elgondolás nap-jainkig áthatja a pszichológusok és a laikusok gondolko-dását. A modell lényege, hogy van a fejünkben egy irá-nyító központ, ahol az Akarat fészkel, s rajta keresztül mi határozzuk meg döntéseinket, cselekedeteinket. Mivel azonban a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogyan szeretnénk, és olyasmiket is megteszünk, amiket később magunk sem értünk, Freud feltételezte, hogy a központ-ban van egy Titkos Ügynök is, ő a Tudattalan, aki szá-munkra rejtett szándékai szerint beavatkozik a kivitele-zésbe. A közkeletű feltevés szerint, ha jól megismerjük a fejünkben élő Titkos Ügynököt, akkor ő a barátunk lesz, és ettől kezdve tetteink fölött teljes kontrollt tudunk gya-korolni.

A kísérleti pszichológia, az agykutatás és a szociálpszi-chológiai kutatások mára alapjaiban megcáfolták ezt az elképzelést. Egy új emberkép van kibontakozóban, amely gyökeresen át fogja formálni a pszichoterápiákat, de az emberi kapcsolatok működését is.

Az akarat, mint illúzió

Benjamin Libet az 1980-as években meghökkentő vizsgá-latokat végzett, amelyek alapjaiban rendítették meg az emberi viselkedésről alkotott elképzeléseinket.

41

Szendi Gábor

Egyik kísérletében a vizsgálati személy egy számítógé-pes órát figyelt, és ha a személy úgy döntött, hogy meg-mozdítja az elektródával felszerelt ujját, akkor megje-gyezte az akarati döntés születésének időpontját. A fejéről elvezetett EEG-n azt figyelték, agyában valójában mikor kezdődik el a mozgás idegi folyamata. Az ujjról elveze-tett inger pedig arról tudósított, mikor történt meg az izom-összehúzódás.

Az eredmények szerint a vizsgálati személyek agyában, mielőtt még bármit is akartak volna, már legalább 300 ez-redmásodperccel korábban elindult az ujjmozditás agyi folya-mata, majd a mozgásszerveződés egy pontján a vizsgála-ti személy úgy érezte, „meg akarja" mozdítani az ujját, amely 200 ezredmásodperc múlva meg is mozdult. Az eredmények közlésére óriási ribillió támadt, hiszen szer-tefoszlott a szabad akarat évezredes illúziója. Az adatok ugyanis egyértelműen azt bizonyítják, hogy cselekede-teinket nem a tudatos akarat indítja el, hanem a tudatunk csupán detektálja a már elindult cselekvést. A tudat tehát nem elindítója, hanem megfigyelője a cselekvésnek. Ami-kor úgy érezzük, hogy éppen meg akarunk tenni, ki akarunk mondani valamit, az már javában történik. A tu-datnak egy lehetősége van, ha időben „észbe kap": meg-akadályozhatja a cselekvés kivitelezését.

Chun Siong Soon és munkatársai 2008-ban még meg-lepőbb eredményt közöltek.

Vizsgálati személyeiknek annyi volt a feladatuk, hogy

42


két billentyű közül időnként nyomják meg az egyiket. A feladat egy egyszerű akarati döntést igényelt, hiszen el kellett határozniuk, melyik billentyűt nyomják meg. A döntés pillanatában az előttük lévő képernyőn a folyton változó betűkből megjegyezték, éppen melyik volt látha-tó. A kutatók ebből tudták, mikor született meg az akara-ti döntés. A vizsgálati személyek agyi aktivitását képal-kotó eljárással (fMRI-vel) rögzítették.

Az adatok elemzése szerint a tudatos döntés pillanata előtt az agy már hét másodperccel korábban eldöntötte, melyik gomb lesz megnyomva. Vagyis, amikor a vizsgá-lati személyek úgy érezték, éppen eldöntik, melyik gom-bot nyomják meg, valójában csak értesültek arról, hogy hét másodperccel korábban az agyuk melyik gomb meg-nyomása mellett döntött.

Az „akarat" tehát agyunk elindított viselkedésprog-ramjának a tudomásulvétele, a tudatos döntések pedig in-kább „tudatosult" döntéseknek nevezhetők, hiszen nem a tudatunkkal döntünk el valamit, hanem a tudatunkkal csak észleljük az agyunk mélyebb rétegeiben lezajló dön-téseket.

Képzeljünk el egy focimeccset, amelyet egy riporter közvetít. A pályán zajlik a meccs, a riporter pedig kis ké-séssel kommentálja, mi folyik. A riporter a tudatunk, a futballisták pedig agyunk cselekvő része. Nem a riporter határozza meg, mi történjen odalent a pályán, hanem for-dítva: a játék határozza meg, mit mond a riporter.

41

Szendi Gábor

Józan ésszel nehéz is hirtelenjében felfogni, mit gon-doljunk ezek után az emberi felelősségről, akaratról, ön-ismeretről, önirányításról. Az akarat trónfosztása alapja-iban kérdőjelezi meg az egész spekulatív pszichológiát.

Vár ránk egy új pszichológia felépítése, amely részle-teiben valójában régóta ismert, hiszen az akarat para-doxonjait már jó ideje leírták és elemezték. Csak eddig ezeket a jelenségeket rendhagyó, kivételes eseteknek te-kintettük, ma pedig már tudjuk, hogy amit eddig para-doxnak láttunk, az a természetes. Az emberi viselkedés paradox jellegét már az 1960-as években sokat elemezte az úgynevezett Palo Alto-i iskola. Ma azt mondhatjuk, nem az emberi viselkedés paradox, hanem az arról való gondolkodás.

Az akarat illúzió, de elég meggyőzőnek tűnő illúzió

Ez az illúzió nagyon gyakran lelepleződik, csak nem tud-juk észrevenni, mert a kultúra erre is ad az „akarat" fo-galmához illeszkedő magyarázatot. Amikor látványosan szembesülünk azzal, hogy olyat teszünk, amit magunk sem akarunk, akkor azt mondjuk, elsodort minket a szen-vedély, elveszítettük az eszünket, nem bírtunk uralkodni magunkon. Ha pedig akarattal nem befolyásolható kelle-metlen tüneteink vannak, akkor azt betegségnek nevez-

45 41


zük. Vegyük azt az egyszerű esetet, amikor valaki nem tud uralkodni félelmén vagy elpirulásán. Mindkettő egyértelműen lelki okokból fakad, mégsem lehet elhatá-rozással vagy „akarással" megszüntetni. Ezért a kóros fé-lelmi reakciókat elnevezték fóbiának, ami annak deklará-lása, hogy ezek a félelmek nem uralhatok akarattal. A fóbiák kezelését paradoxnak nevezhetjük, hiszen pél-dául az elpirulástól való félelmet úgy lehet sikeresen ke-zelni, ha az illető nem ellenáll az elpirulásnak, hanem el-fogadja azt. Mindenki megtapasztalhatja, hogy az elpirulás kivédésére tett erőfeszítések általában fokozzák az elpirulást. Ellenben, ha elfogadjuk az elpirulást, akkor nem romlani, hanem javulni fog a helyzet, végül pedig az elpirulás megszűnik. Valójában a paradox technika az el-pirulási fóbia természetes megközelítése. Miért hatásos? Azért, mert nem a tudatra akarunk hatni, hanem a mély-ben zajló agyi folyamatokra. Ebből a nézőpontból sokkal inkább paradox az elpirulok azon törekvése, hogy elha-tározással, akaraterővel küzdjenek valami olyasmi ellen, aminek semmi köze a tudatos befolyáshoz. Szándékosan nem használom a „tudattalan" szót, ugyanis az elpirulás sikeres kezeléséhez nem kell semmit előbányászni, anél-kül is működik. A félelmek ugyanígy kiolthatok: bele kell menni azokba a helyzetekbe, amelyek indokolatlan félel-met keltenek, és a félelem meg fog szűnni. Ehhez nem kell semmit megértenünk, csak csinálnunk. Ez ugye megint paradoxnak tűnhet, hiszen pont arra akarjuk rávenni a fó-

Szendi Gábor

biás embert, amitől retteg. Ha az emberi agy és a tünetek keletkezésének módja felől nézzük a dolgot, akkor éppen hogy nem paradox, hanem a legkézenfekvőbb eljárás azokra az agyi folyamatokra hatni, amelyek a tünetet előidézik, és nem a tudatot meg a fiktív tudattalant ke-zelni. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ami nem nyel-vi úton jön létre, azt sikeresen nem lehet nyelvi eszkö-zökkel kezelni.

Amikor az „akarat" leválik a cselekvésről

A jobb megértés kedvéért idézek még egy-két klasszikus példát, ahol az akarat fogalma csak zavart kelt.

Azt mondják, hipnózisban az „akarat" leválasztható az alanyról, és a hipnotizőr „akarata" irányítja az alany tes-tét. Hipnózisban az emberek csodálkozva tapasztalják, hogy testük mindenféle utasítást végrehajt, miközben ők ezt egyfajta kívülállóként csak megfigyelik. Mozog a ke-zük, de ezt nem ők akarják. Abból kell kiindulnunk, hogy korábban sem az „akarat" mozgatta a kezet, hanem csu-pán tudomásul vettük a mozgást. Hipnózisban ez a tu-domásulvétel marad el. Hogyan lehetséges ez?

Agyunk jobb fali lebenyének alsó részén van egy terü-let, amely arról informálja a tudatunkat, hogy az éppen folyó mozgást az agyunk indította-e el. A hipnózis lénye-ge, hogy ennek a területnek a működése megváltozik, és

47 41


ez a terület ettől kezdve azt „üzeni" a tudatnak, hogy az agy által kivitelezett mozgásokat nem az agy végzi. Azaz: többé nem tudunk „akarni", mert nincs módunkban az éppen folyó mozgásokat jóváhagyni.

Az „akarat" élménye csupán annak a megélése, hogy a cselekvést, a mozgást a fali lebeny kitüntetett területe ön-magunknak tulajdonítja-e vagy sem.

E körbe tartozik a pszichotikusoknál megfigyelhető be-folyásoltatottság élmény jelensége is. Ha a saját gondola-tokhoz, belső beszédhez nem társul a fali lebeny üzenete, hogy „ezt én csinálom", akkor a személy azt éli át, hogy gondolatokat „ültettek be a fejébe", vagy idegen hangok beszélnek a fejében.

Hogyan következtetjük ki, hogy miért is teszünk valamit?

Hogy közelebb kerüljünk kicsit a mindennapokhoz, néz-zünk életszagúbb példákat!

A kognitív disszonancia elméletét Leon Festinger al-kotta meg. Ennek egyik megfogalmazása, hogy ha ellent-mondást észlelünk gondolataink és cselekedeteink között, akkor az feszültséget kelt bennünk, és igyekszünk az el-lentmondást kiküszöbölni. Ennek legismertebb példája La Fontaine A róka és a szőlő című meséje, amelyben a róka, mivel nem éri el a szőlőt, azt kezdi gondolni, hogy az biz-

Szendi Gábor

tosan savanyú. Festinger egyik izgalmas kísérletében egy világvégét váró szektát vizsgált beépített emberei segít-ségével. Amikor a világvége a megjósolt időben nem kö-vetkezett be, a szektatagok hite nemhogy megrendült vol-na, hanem még jobban megerősödött.

Számos különböző vizsgálat közös vonása, hogy ha si-kerül rávenni embereket arra, hogy olyat tegyenek vagy mondjanak, amivel korábban nem értettek volna egyet, tettük hatására megváltozik a dologról alkotott vélemé-nyük. Az ember tehát önigazoló módon működik. Hinni kezdünk abban, ami szerintünk jó indoka lehetett csele-kedetünknek. Mi több, úgy emlékszünk majd, hogy pon-tosan ezért is tettük meg.

Párkapcsolatokban mindennapos, hogy mondjuk a férj munkahelyi feszültségei miatt ingerült a feleségével, de ezért aztán nem bocsánatot kér, hanem felesége kritizálá-sával keres igazolást durva viselkedésére. Mivel ere-dendően mindenki abból indul ki, hogy ő rendes, be-csületes, udvarias ember, ha mégis kijön a sodrából, akkor annak oka nem ő, hanem a másik kell legyen. Több ilyen eset után kezd hinni abban, hogy őt otthon folyton idegesítik.

Ha mondjuk a férj megcsalja a feleségét, hirtelen úgy fogja érezni, hogy ő évek óta szexuális deprivációban élt, vagyis a kaland „járt neki". A férj tettéhez „igazítja" kap-csolatuk történetét. A kognitív disszonancia jelensége nem tudatos torzítás, hanem ez az ember működési elve.

49 41


A „megbeszélések,, már csak azért sem működnek, mert általában mindkét fél úgy látja, neki van igaza.

A kognitív disszonancia elmélete jó példája annak, ho-gyan követi némi fáziskéséssel a tettet a magyarázat.

Az úgynevezett önattribúciós (attribúció = tulajdoní-tás) elmélet valami nagyon hasonlót fogalmaz meg, még általánosabban. E szerint észleljük saját viselkedésünket és gondolatainkat, és ebből következtetünk saját akara-tunkra és szándékainkra. Azaz, miközben cselekszünk, a fejünkben zajlik egy folyamatos önmagyarázás, hogy mit miért is teszünk. Ez kicsit olyan, mintha az autó, amiben ülünk, önálló életre kelne, és összevissza kanyarogna a városban, mi pedig az útvonalból következtetnénk arra, hova is akarunk menni.

Azért olyan nehéz észrevennünk, hogy az akarat csak bokréta a cselekvés kalapján, mert az akaratunkat bizo-nyos értelemben a cselekvéseinkből és a gondolatainkból következtetjük ki. Az akarat egy önigazoló folyamat, mert mindig éppen azt „akarjuk", amit teszünk.

Szokjuk tehát a gondolatot, hogy az akarat csupán egy járulékos élmény, nem pedig a viselkedés elindítója. Nyil-ván nehéz szabadulni az akarat fogalmától, hiszen min-dennapi gondolkodásunkat és szóhasználatunkat alap-vetően áthatja. Az akaratról és cselekvéseink, döntéseink okáról alkotott hibás elképzeléseink persze állandóan ga-libákat okoznak életünkben, hiszen folyamatosan tévesen értelmezzük a dolgok okait. Például le akarunk szokni a

Szendi Gábor

dohányzásról, aztán mégsem sikerül. Párunk megígéri, hogy ezentúl minden másképp lesz, aztán mégis minden marad a régiben. Miért? Mert mindig abból indulunk ki, hogy „csak akarni keir. Ha pedig nem következik be a kívánt változás, akkor levonjuk a következtetést, hogy „nem akartuk eléggé". A beszélgetős pszichoterápiák, az emberi változást megcélzó módszerek döntően arra épí-tenek, hogy az ember képes önmagát „kézi vezérléssel" irányítani, tehát minden csak elhatározás kérdése. Ezért ritka terápiában a valódi változás.

Na jó, de akkor hogyan is működünk?

Ha evolúciós nézőpontból vizsgáljuk állat és ember kü-lönbségét, akkor azt mondhatjuk, hogy az állatok is „dön-tenek", „akarnak", a helyzetnek és érdekeiknek megfele-lően viselkednek, vagyis öntudat és beszéd nélkül is egész jól elvannak. A viselkedéstervezés és kivitelezés evolú-ciósan ősibb rendszer, amelyre az embernél utólag ráépült a tudat és a beszéd. Képesek vagyunk gondolkodni ma-gunkról, beszédben kifejezni vágyainkat, szándékainkat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gondolkodás és a be-széd irányítaná a viselkedésünket, bár a legtöbbször ez az illúziónk.

Azt viszonylag könnyű elfogadni, hogy az állatok in-ger-válasz automaták, azaz az életük során felgyülemlett

50


pozitív és negatív tapasztalataik, na meg a velük született programok (félelmek, szükségletek, biológiai szerepek) irányítják őket minden helyzetben. Ez akkor is igaz, ha ez olykor nagyon bonyolult és összetett viselkedéseket jelent.

így van ez az embernél is, csak sokszorta összetettebb a kép. Ha csupán egy adott pillanatot akarnánk elemezni, akkor is milliónyi hatást kellene figyelembe vennünk. Ugyanis nemcsak a velünk született programok és az éle-tünk során az adott helyzethez asszociálható jutalmak és büntetések mozgatnak minket, hanem például saját gondolataink, szavaink is cselekvést befolyásoló vagy kiváltó ingerek. Ez utóbbi talán meglepő, pedig mindennapi ta-pasztalásunk. Elég csak valami kellemetlen dologra gon-dolnunk, hogy rossz érzésünk támadjon, vagy elég egy kí-vánatos dolgot felidézni, hogy izgalomba jöjjünk. Agyunk a világ legbonyolultabb számítógépeként rengeteg adatot vet egybe, hogy végül döntés és cselekvés szülessen be-lőle. A dolog bonyolultságához tartozik, hogy saját ész-lelt cselekedetünk, annak megítélése, arról való gondola-taink befolyásolják a következő pillanatban szerveződő cselekvéseinket. Az ember azért képes mégis önirányí-tásra, mert képes önmagát szavakkal, gondolatokkal, ké-pekkel instruálni, befolyásolni.

Például hogyan működik egy társfüggőségben élő asz-szony?

Mondjuk, a férj kiordít a szobából, hogy éhes. Az asz-szonyban felötlik a gondolat, hogy miért beszél vele férje

41

Szendi Gábor

ilyen durván. Ez a gondolat mint inger elindít benne egy tiltakozási cselekvést. A készülő tiltakozás azonban az asszonyban szorongást vált ki, ami abból fakad, hogy ko-rábbi tiltakozásait férje veréssel torolta meg. A tiltakozás legátlódik, a szorongás behódolási viselkedést indít el. A nő észleli, hogy „teste" indul a konyhába vacsorát ké-szíteni, ezért arra gondol (valójában ez egy önérteimező következtetés eredménye), hogy férje fáradt, ezért inge-rült, máskülönben jó ember.

A végeredmény, amit látunk: az asszony tűri a meg-aláztatásokat, és férjét mentegeti.

Térjünk vissza a futballmeccs és a riporter hasonlathoz. Képzeljük el, hogy Szepesi a riporter, és a játékosok hall-ják a közvetítését. Szepesi György arról volt ismert, hogy szenvedélyes közvetítéseiben folyamatosan buzdította, vigasztalta, vagy éppen megszidta a játékosokat. Egy ilyen felállásnál az lesz a végeredmény, hogy - bár a játé-kosok a saját fejük után menve játszanak - Szepesi mon-datai igenis hatással lesznek rájuk. Ha azt kiabálja, „Meg-lesz, Gyurikám, csak még egy kicsit!", akkor Gyurika nyilván még jobban összeszedi magát. így hat vissza cse-lekvésünk folyamatos verbális kommentálása a cselekvés kimenetelére.

Mi következik mindebből a párkapcsolati problémákra nézve? Az egyik nagy tanulság, hogy ha mi volnánk az edzők, és változtatni akarnánk a meccs menetén, akkor elsősorban nem a riportert próbálnánk meggyőzni arról,

53


hogy mondjon mást, mert az csak csekély mértékben fogja befolyásolni a játékosokat, hanem a játékosokra igyekeznénk hatni. A nagy „megbeszélések" mindig a riporter győzködésén keresztül szeretnék elérni, hogy változzon odalent a futballisták játéka. Igazi változást azonban olyan beavatkozások fognak hozni, amelyek közvetlenül a játékosokat célozzák meg. A párkapcsolati konfliktusok fő megoldásait tehát olyan viselkedések eredményezik, amelyek nem a riporterre hatnak, hanem a játékosokra.

Hogyan keletkeznek a kapcsolatokban a problémák?

Minden emberi kapcsolat tele van félreértésekkel és eb-ből eredő konfliktusokkal. Ennek egyik közismert oka az, hogy a nyelv pontatlan. Mindenki egy kicsit mást ért a szavak jelentésén. Ezen elvileg még lehetne is segíteni, hi-szen például a matematika képes egészen egzakt módon megfogalmazni állításait.

De van egy sokkal alapvetőbb, elvileg is megoldhatat-lan nehézség.

Vegyük elő ismét a futballmeccs és az azt közvetítő ri-porter hasonlatát.

Amikor két ember kommunikál, akkor valójában két ri-porter beszélget a fejükben zajló meccsekről. Mindkettő

41

Szendi Gábor

igyekszik hűen visszaadni a fejében zajló folyamatokat, de természetesen akármilyen pontosan próbálják megra-gadni a történéseket, mégis kiragadott mozzanatokról tudnak csak beszámolni. Igazából nem értik a fejükben zajló események logikáját, csak értelmezni próbálják. A kedves olvasó most persze csóválhatja a fejét, hogy itt már sántít a hasonlat. Az ugye világos, hogy a riporter például nem tudhatja, hogy a csapat taktikai megbeszé-lésein milyen fondorlatos terveket eszeltek ki a másik csa-pat megtévesztésére, ezért amikor számára illogikusan kezd az egyik csapat működni, ő pusztán a látottak alap-ján próbálja értelmezni a csapat mozgását.

Azonban ugyanez történik nap mint nap velünk is. Va-laki mond nekünk valamit, mi pedig megsértődünk rajta, s ebből arra következtetünk, hogy a másik nyilván bán-tóan viselkedett, máskülönben miért sértődtünk volna meg? A valóságban azonban lehet, hogy minket az moz-gat, hogy a tekintélyszemélyekkel kapcsolatban szeretünk lázadni, ezért hajlamosak vagyunk félreértelmezni ártat-lan megjegyzéseket is. A lázadás hátterében pedig az áll, hogy gyermekkorunkban a számunkra fontos személyek gyakran visszaéltek a bizalmunkkal. Ez ugyanolyan rej-tett mozgató, mint a futballmeccsen az öltözőben folyta-tott taktikai megbeszélés. Amikor éppen tapasztaljuk, hogy megsértődtünk, semmi nem utal arra, hogy a saját múltunk miatt vagyunk ebben a helyzetben sértődéke-nyek. Ha egy pszichoanalitikus díványán fekve beszél-

55 41


nénk meg ezt a helyzetet, és felvetődne, hogy talán múlt-beli sérelmeink miatt reagáltuk túl a helyzetet, még akkor sem tudnánk ezt bizonyítani, csupán egy hihető feltevés volna. Viselkedésünk mozgatórugóit megismerni nem tudjuk, bár alapos elemzéssel valószínű feltevéseket meg-fogalmazhatunk. Az önismeret lényegében annak a ké-pessége, hogy meg tudjuk jósolni, különböző helyzetek-ben hogyan reagálnánk. Az önismeret tehát olyasmi, mint amikor egy riporter már annyira ismeri kedvenc csapata játékstílusát, hogy előre meg tudja jósolni, hogyan fog re-agálni a csapat az ellenfél akcióira.

Amikor két ember elvárásokat fogalmaz meg egymás-sal szemben, vagy ígéreteket tesz egymásnak, vagy a má-sik viselkedéséből levont következtetésekre reagál, akkor van aztán igazán nagy baj. Hiszen egyetlen riporter sem vállalhat felelősséget azért, hogy miként alakul a meccs, a másik meccsével kapcsolatban meg aztán végkép nem bo-csátkozhat jóslásokba, hiszen még csak nem is látja a tör-ténéseket.

Vegyük például azt az esetet, amikor a mulatós férj meg-ígéri, hogy többet nem issza le magát. Visszatérve a ha-sonlatunkhoz: vajon a riporter megígérheti, hogy nem lesz több szabálytalanság odalent? Be tudja ezt tartatni a ripor-ter? Nem, nem áll hatalmában, hiszen a meccset nem ő irá-nyítja. A férj otthon bűnbánóan megígéri, hogy nem iszik többet, komolyan is gondolja, ám a haverok között megint el fogják sodorni az események. Bármit is ígért a riporter.

Szendi Gábor

Egy riporter még a saját fejében folyó meccsről sem tud tökéletesen beszámolni, hogyan tudna hát a másik fejében zajlóról megfelelő képet alkotni? A valóságban azonban az emberek ugyanolyan magabiztosan beszél-nek arról, hogy szerintük mi folyik a saját fejükben, mint arról, hogy mi folyik a másikéban. Ez azonban többszö-rös torzítást eredményez, és durva félreértésekhez vezet.

Az emberi kapcsolatokban sokszor vezetnek állóhábo-rúhoz a kölcsönös téves feltevések és az azokra adott re-akciók.

Például: A feleség azért gyötri a férjét, mert az elutasító, vi-szont a férj azért elutasító, mert felesége folyton gyötri.

Mindketten úgy vélik, igazuk van, jól látják a másik mozgatórugóit, s a másik viselkedésére adott reakciójuk helyes. A kölcsönös sértődések hátterében valószínűleg az áll, hogy mindketten nagyon érzékenyek az elutasí-tásra. A „riporterek" azonban nem így látják, hiszen ők -tapasztalva saját elutasító viselkedésüket - értelmezni próbálják reakciójukat, és ennek okát a másik viselkedé-sében lelik meg. Az önattribúciós teória szerint például a férj látja önmagát, amint elutasító, és ezt értelmezve meg-állapítja, hogy „nyilván sértve vagyok, azért vagyok el-utasító". A kognitív disszonancia elmélete alapján pedig azt mondhatjuk, hogy a férj fejében a következő állítások vannak:

57


1. rendes ember vagyok, szeretem a feleségemet, 2. mégis sértetten viselkedem vele szemben, 3. ennek tehát csak egy oka lehet: a feleségem folyama-

tosan megsért engem.

A kérdés ezek után az, hogyan is lehetne hatékonyan megváltoztatni a fejekben zajló meccsek menetét?

A válasz elvontan a következőképp hangzik: Olyan verbális és cselekvéses ingereket kell alkalmaz-

nunk, amelyek a „csapatokra" hatnak. Nem a riportert próbáljuk tehát meggyőzni, nem az ő viselkedését akarjuk megváltoztatni, hanem a csapatét. Egy jó edző tud olyat mondani a csapatának, amitől az megváltoztatja a visel-kedését. Az edző általában jutalmaz, büntet, illetve meg-mondja, hogyan kéne megoldani egy helyzetet. Az edző megvonhatja egy játékostól a prémiumot, vagy extra ju-talmat ígérhet be a csapatnak siker esetére. Elemezve az ellenfél játékát, új taktikát eszelhet ki a támadások kivé-désére.

Egy páciensem férje gyakran érkezett haza részegen, amit az asszony ki nem állhatott. Rendszeresek voltak a veszekedések, de a férj nem javult meg. A feleséget ez az örökös konfliktus annyira megviselte, hogy az állandó stressz hatására súlyos beteg lett. A férj azóta nem iszik. Az ismétlődő veszekedés neki nem volt elég ahhoz, hogy ellenálljon a haverok csábításának, de a felesége betegsé-ge elég nagy bűntudatot keltett benne ahhoz, hogy elve-

41

Szendi Gábor

gye a kedvét az italozástól. Vannak tehát nyomós érvek, amiktől a „csapat játéka" meg tud változni. A példában az asszony nem szándékosan betegedett meg, hanem a kétségbeesés idézte elő a betegségét. Nyilván az lett vol-na a jó, ha a betegség helyett más hathatós viselkedést ta-lál, ami megváltoztatta volna a férj viselkedését. A prob-léma ugyanis ismét könnyen előállhat, ha a feleség végre meggyógyul.

Egy dolgot fontos szem előtt tartani: amikor egy edző befolyásolni akarja játékosa viselkedését, beavatkozását mindig kísérletnek kell tekintenie, amelynek eredmé-nyességét majd a további történések igazolják vissza vagy cáfolják meg. Egy-egy hatékony beavatkozás mindig pró-bálkozás, hiszen senki nem tudja tökéletesen megjósolni a „tutit". Amikor pszichológusként arról szoktak kérdez-ni, hogy egy adott helyzetben mi a megoldás, mindig csak azt tudom válaszolni: ezt és ezt meg lehet próbálni, aztán majd kiderül, beválik-e. Biztos megoldás ugyanis nincs, csak az ember működési elveire építő próbálkozás.

A konfliktusok új szemlélete

A különféle terápiás irányzatok többféle módon próbálták már megfogalmazni, miért alakulnak ki emberek között a félreértések, és miért olyan nehéz emberi konfliktusokba hatékonyan beavatkozni. Az alábbiakban egy-két ilyen el-

59


vet ismertetek, mert hasznos segítséget jelenthetnek a helyzetek elemzésében. Azonban bármelyiket is használ-juk, mindig gondoljunk arra, hogy e megközelítések azt az emberi sajátságot próbálják értelmezni, miszerint agyunk előbb cselekszik, s mi mindig csak utólag értel-mezzük saját viselkedésünket.

Agyunk cselekedeteit (beleértve gondolatainkat és be-szédünket is) milliónyi múltbeli tapasztalatunk és a pil-lanatnyi helyzet irányítja, mi pedig riporterként értel-mezni próbáljuk, amit látunk.

Lineáris és körbeforgó okság

Minden kapcsolat egy bonyolult rendszer. Ebben a rend-szerben mindenki lineáris okságban gondolkodik, azaz úgy véli, ő csak a másik viselkedésére reagál. Lineáris ok-ságnak nevezzük azt, amikor A okozza B-t. A valóságban azonban az emberi kapcsolatok működésére a körbeforgó (cirkuláris) okság a jellemző, azaz az egyik a másik visel-kedésére reagál, aki viszont azért viselkedik így, mert a másik így reagál rá. Vagyis a körbeforgó okság lényege, hogy A okozza B-t és B okozza A-t.

Vegyük az iménti példát, amelyben férj és feleség köl-csönösen neheztelnek egymásra.

A nyelvi lineáris okság szerint: A feleség azért gyötri a férjét, mert az elutasító.

41

Szendi Gábor

Vagy: A férj azért elutasító, mert a feleség folyton gyötri.

Tegyük fel, férj és feleség - akár egy pszichológus se-gítségével - leülnek, és megbeszélik a problémát. A fele-ség vállalja, hogy nem gyötri tovább a férjét, ha az ezen-túl kedves lesz vele. A férj pedig megígéri, hogy ezentúl figyelmes lesz, ha a feleség nem gyötri őt tovább. Fog ez működni tartósan? Én arra tippelek, hogy nem.

Ugyanis a feleség továbbra is ki lesz hegyezve arra, hogy vajon a férje állja-e a szavát, a férj pedig ugyanígy fi-gyelni fogja felesége viselkedését. Előbb-utóbb valame-lyikük tesz majd valami félreérthetőt, és újra beindul a kölcsönös vádaskodás. Azt ugyanis egyikük sem tudja megígérni, hogy a jövőben nem lesz érzékeny az elutasí-tás jelzéseire. Hogyan is ígérhetne meg ilyet bármelyikő-jük is? Ha megígérnék, akkor ki kéne kötni, mi számít el-utasításnak és mi nem. Csakhogy lehetetlen az élet minden várható fordulatára szabályt alkotni, vagyis a vi-szony újra meg fog romlani közöttük.

A körbeforgó okság szerint nézve a helyzetet, a követ-kezőt mondhatjuk:

A feleség azért gyötri a férjét, mert az elutasító, viszont a férj azért elutasító, mert a felesége folyton gyötri.

Ha belegondolunk egy kicsit, akkor mindkét fél para-dox módon viselkedik, hiszen amit nem akar, azt idézi elő

61


a viselkedésével. A helyzet kicsit olyan, mint amikor két ember egymásra pisztolyt szegezve áll szemben. Ki en-gedje le először a fegyvert? Aki leengedi, az nagyot koc-káztat. A valóságban az emberek az önérzetüket és önér-tékelésüket védik, ezért mindenki azt várja, hogy a másik „tegye le a pisztolyt". Ezért olyan tartósak és feloldhatat-lanok a párkapcsolati konfliktusok. Ha pedig az egyikük enged, továbbra is fennáll a veszélye annak, hogy az első gyanús viselkedésre ismét mindketten „fegyvert rántsa-nak".

A megoldást a helyzet átfogalmazása jelentheti. Ter-mészetesen a megoldásnak feltétele, hogy a felek vágyja-nak a jobb kapcsolatra, tehát hajlandóak legyenek tenni is érte.

Például mondhatjuk azt az asszonynak, hogy férje nem elutasító, hanem tapintatos, és amikor ő ideges és ve-szekszik, férje tapintatosan visszavonul. A feleséget arra kérhetjük, rendszeresen dicsérje meg férjét azért, mert ilyen jól kezeli a helyzetet, amikor ő veszekszik. (Paradox, mert arra kérjük, köszönje meg, hogy férje elutasító.)

A férjnek mondhatjuk azt, hogy a feleség veszekedései ideges tünetek, ő ilyenkor nem felel önmagáért, és hogy ezeket a tüneteket a legjobban azzal lehet megszüntetni, ha ilyenkor feltűnően kedves lesz hozzá. (Paradox, mert akkor kell különösen jutalmazni feleségét, amikor a leg-undokabb.)

41

Szendi Gábor

Első- és másodfokú megoldás

Ha egy probléma a kapcsolati rendszerből következik, minden olyan megoldási kísérlet, amely a rendszert ma-gát változatlanul hagyja, nem oldja meg a problémát.

Elsőfokú megoldás az, amely a rendszeren belül marad, másodfokú megoldás, amikor a megoldás magát a rendszert változtatja meg. Az elsőfokú megoldás leggyakrabban ab-ból áll, hogy ha x viselkedés a probléma, akkor az x-szel ellentétes vagy x-et megakadályozó viselkedés lenne a megoldás. A másodfokú megoldás túllép ezen, és a rend-szert változtatja meg. A kérdés mindig az, mi tartja fenn a problémát. Az előző példánál elsőfokú megoldás, ha az asszony még inkább gyötri a férjét, a férj meg még eluta-sítóbb. Mindkettőjük fejében az motoszkál, hogy „majd-csak észreveszi már magát". Az elsőfokú megoldások azonban általában csak rontanak a helyzeten.

A megoldás rendszerint azáltal válik problémává, hogy valamit egyre nagyobb erővel akarnak kontrollálni. Pél-dául kérleléssel, rimánkodással, ordítással, jelenetrende-zéssel, öngyilkossági kísérlettel.

A férj rendszeresen eljár kártyázni, a feleség pedig otthon vár-ja, és panaszolja, hogy sosincsenek együtt. Kérleli, rimánkodik, jeleneteket rendez, öngyilkossággal fenyegetőzik. A férj egyre inkább veszélyben érzi függetlenségét, és követeli, hogy eljár-

63


hasson. A feleség minél inkább meg akarja kötni a férj kezét, an-nál inkább akar az függetlenné válni, s egyre inkább kezdik azt érezni, hogy alapvető különbség van köztük, még a válás gon-dolata is felmerül.

A feleség egy nap úgy dönt, hogy amíg a férje távol van, ad-dig ő is eljár ide-oda. Hamarosan a férj kezdi otthon aggódva várni a feleségét.

Amíg a feleség azt akarja „megoldani", hogy a férje ne járkáljon el, a kapcsolatuk egyre romlik, azaz a problé-mamegoldás dagad egyre nagyobb problémává. Amint lemond a megoldásról, a probléma megoldódik. Termé-szetesen az is elfogadható kimenet volna, ha ezentúl mindketten szabadabban járnának el külön-külön ott-honról. A feleség megértené, hogy a házasság nem attól jó, hogy sülve-főve együtt vannak, a férj pedig megnyu-godna, hogy a házasság nem gátolja meg abban, hogy ba-rátaival találkozzon.

Egy nő azzal keresett meg, hogy barátja állandóan ellenőrzi, napközben is hívogatja, megnézi a telefonjában, mikor kivel be-szélt, SMS-ezett. Otthon rendszeres a vallatás, hogy mikor mit csinált, kire gondolt, kit nézett meg.

A nő órákat töltött azzal, hogy barátjának bizonygatta, hogy ártatlan, s ez némi megnyugvást eredményezett minden este, de másnap kezdődött minden elölről, mert a férfinak ez az egész egyre gyanúsabb lett.

41

Szendi Gábor

A megoldást az jelentette, hogy a nőnem vett tudomást a fér-fi féltékenységéről. Nem akarta többé meggyőzni, hanem kétér-telmű SMS-eket küldözgetett magának, naplójába titokzatos be-jegyzéseket írt, nem vette fel napközben a telefont. Csinosabban kezdett öltözni, rúzsozta magát és találkozgatott régi férfi is-merőseivel.

Az elsőfokú megoldás az, ha a nő azzal csökkenti a fér-fi szorongását, hogy bizonygatja neki az ártatlanságát. A férfi így egyre jobban rászokik arra, hogy szorongását vallatással és ellenőrzésekkel csökkentse. Ez elsőfokú megoldás, mert a nő abban a reményben győzködi a fér-fit, hogy annak féltékenysége majd elmúlik, ha látja, hogy nincs oka rá. A másodfokú megoldás az, ha a nő megta-gadja a féltékenységből fakadó szorongás csökkentését, sőt provokálja a férfi féltékenységét. Ekkor két dolog tör-ténhet. A férfi vagy kénytelen szorongását önerőből csök-kenteni, azaz lemond lassan féltékenységéről (például be-látja, hogy nincs oka rá), vagy szakítanak.

Egy fiatal lány arra panaszkodott, hogy bár nagyon sokat se-gít otthon, ha csak egyetlen dolgot is későbbre hagy, máris áll a bál, hogy ő soha semmit nem csinál, csak otthon lustálkodik, bezzeg a papa látástól vakulásig dolgozik. A lány valójában fel-vételire tanul szülei biztatására. Veszekedéskor mindig nagyon megbántódik, mert igazságtalannak érzi a vádakat.

65 41


Azt tanácsoltam, hogy amikor apja rázendít a vádas-kodásra és a mártírkodásra, kezdje el dicsérni apját, hogy az mennyit dolgozik, a lány mennyire csodálja ezért őt, és ő is ilyen szeretne lenni.

A probléma ugyanis nem az, hogy egyszer-egyszer nincs elmosogatva, hanem az, hogy az apa úgy érzi, sen-ki nem ismeri el, hogy ő egy hős, ezért mások mulasztá-sát arra használja ki, hogy kidomborítsa saját nagyságát.

Itt álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg ma-gunktól: vajon ezekben a történetekben hol érhető tetten az, hogy az agy önállóan szervezi cselekedeteinket, a tu-dat pedig csak lohol utána, és észleli-értelmezi a történé-seket? S ha felismerhető e kettőség a problémákban, miért jelent megoldást a javaslatunk?

A féltékeny barát esetében jól látható, hogy a „ripor-tert" meg lehet győzni arról, hogy nincs oka féltékeny-kedni, de a „csapat" viselkedésére ez nincs hatással. A féltékenység egy érzés, amit a tudat csak megél, de nem ő okozza. Aki beszélt már gyanakvó emberrel, az tapasztalhatta, hogy előbb van a gyanakvás, és ahhoz gyártódik a magyarázat. Ha egy féltékeny embert úgy akarunk leszerelni, hogy bizonygatjuk ártatlanságunkat, akkor ő azt tanulja meg, hogy a féltékenységéből fakadó szorongására gyógyír a mi magyarázkodásunk. Mivel a féltékenység a mélyben születik, ez a jelenet napról nap-ra egyre begyakorlottabban fog folyni. A javasolt meg-

Szendi Gábor

oldás, azaz a féltékenység okozta szorongás provokálá-sa úgy működik, mint a fóbiakezelésnél a félelemmel való szembesítés. A féltékeny ember a vallatásaival ele-jét akarja venni annak, hogy megcsalják. Ha azonban is-mételten azzal szembesül, hogy minden félelme ellené-re a megcsalás nem következik be, félelme lassan kioltódhat.

A kötekedő apuka esetén az eljárás ott hat, ahol a kö-tekedés keletkezik. Ha valaki állandóan másokat bírál, annak az az oka, hogy ő úgy érzi, nem ismerik el. Mások jó cselekedeteiről az ugrik be neki, hogy őt miért nem di-cséri meg soha senki. Ez a gyermekkorban krónikusan nem méltányolt gyerekek reakciója szokott lenni. Ezért, ha a kötözködésére nem védekezéssel, hanem elismerés-sel válaszolunk, jó eséllyel le tudjuk állítani.

Egy asszony arra panaszkodott, hogy férje, aki azelőtt sokra becsülte őt, a gyermek születése óta állandóan csak kritizálja. Szerinte felesége csapnivaló anya, mindent rosszul csinál, ott-honukban káosz uralkodik. Minden vitának az a vége, hogy ő inkább elköltözik. Aztán marad. Az asszony néha már úgy érzi, tényleg jobban tenné, ha elköltözne.

Elég világosnak tűnik, hogy a férj féltékeny saját gye-rekére, hogy most ő lett a központ, de ilyet egy férfi nem szívesen vall be. A megoldás: az asszony a férj minden ki-törésére kezdje el dicsérni, hogy nélküle nem boldogul-

66


nának, ő a család oszlopa, és ő nagyon boldog, hogy egy ilyen erős férfi vette őt feleségül.

A megoldás hasonló ahhoz, amikor a kötekedő apukát a lány dicsérni kezdi. E két példában jól tetten érhető, hogy a hatékony viselkedésváltozáshoz miként lehet a nem kívánt viselkedést kiváltó eredeti ingert/érzelmet módosítani.

A Változás* című könyvben írják le a szerzők a követ-kező esetet, amely jól illusztrálja az elsőfokú és másodfo-kú megoldás eltérő hatékonyságát.

Egy fiatal amerikai házaspár fő problémája, hogy egyikük szülei minden évben három hétre meglátogatják őket, s ilyenkor gyerekként bánnak velük, mindent kivesznek a kezükből, bevá-sárláskor nem hagyják őket fizetni és így tovább.

A terapeuták a következőt javasolták: amikor a szülők meg-érkeznek, a fiatal pár semmit ne csináljon, hagyja, hogy a szü-lők végezzenek minden házimunkát, sőt csináljanak rendetlen-séget, a férj tévézés közben kiabáljon ki egy sörért, vásárláskor ne is akarjanak fizetni. A szülők két hétig bírták, majd „komo-lyan kell beszélnünk" fordulattal leültették a két fiatalt, és azt mondták nekik, hogy ideje volna felnőniük. A látogatások elma-radtak.

* Watzlawick, P.; Weakland, JH.; Fisch, R.: Változás. Gondolat, Budapest, 1990.

41

Szendi Gábor

A szülőket a folyamatos belső jutalommal járó „adni jó" mozgatta. Erről a belső jutalomról nem voltak hajlan-dóak lemondani, ezért nem akarták tudomásul venni, hogy a fiatalok terhére vannak. A másodfokú megoldás-sal sikerült ezt a belső jutalmat büntetéssé változtatni azáltal, hogy a szülők agyában azt az ősi tapasztalatot si-került aktiválni, miszerint „kihasználva lenni rossz".

Ha a futballmeccs és a riporter két szintjére akarjuk le-fordítani a történteket, akkor azt mondhatjuk, hogy amíg egy viselkedést folyamatos belső jutalom kísér, addig a cselekvés folyni fog. Ha egy viselkedéssel büntetés jár, ak-kor az a viselkedés megszűnik. A belső jutalomért folyó viselkedést a „riporter" úgy értelmezte, hogy „a gyerekek nyilván támogatásra szorulnak". Amikor a viselkedéshez a kihasználtságérzés miatt büntetés társult, akkor a „ri-porter" úgy értelmezte a helyzetet, hogy „nem tűrhető to-vább, hogy ennyire gyerekesek a fiatalok".

Amikor az a megoldás, hogy nincs megoldás

Sok problémát az oldana meg, ha a felek vagy a szenve-dő fél belátná, hogy nincs megoldás, azaz ilyen értelem-ben nincs is probléma. Az első- és másodfokú megoldás terminológiájában fogalmazva azt mondhatjuk, hogy megoldhatatlan problémák esetén sokszor az a másodfo-

69


kú megoldás, ha feladjuk a megoldási próbálkozásokat. A következő történetben ez a felismerés már eső után kö-pönyegnek bizonyult.

A nő már járt asztrológusnál, jósnál, kineziológusnál, pszi-chológusnál is. Arról panaszkodott, hogy a férje nem szereti. Sok év óta házasok, de már külön szobában laknak. A nő min-den eszközzel el akarta érni, hogy férje időnként adja jelét a sze-retetének, például simogassa meg, csókolja meg. Minden igye-kezete hiábavaló volt, s kapcsolatuk egyre jobban elhidegült, végül külön szobába költöztek. Amikor részletesen elmesélte fér-je életvitelét, foglalkozását, gondolkodását, világossá vált, hogy egy Asperger-szindrómás személyről van szó. Az autisták álta-lában nem szeretik a spontaneitást és a testi érintéseket. A nő fo-lyamatos megoldási kísérletei végül teljesen tönkretették a há-zasságát.

Aikido: a problémát a másik lendületével győzzük le

Sokszor az a gond, hogy a felek egymásnak feszülve akar-nak célt elérni. Az aikido harcmodor lényege, hogy az el-lenfél lendületét használjuk ki az ő legyőzésére.

A fiú állandóan szeretkezni akart, a lány pedig sokszor ellen-állt neki. A fiú állandóan arról beszélt, mekkora szenvedés neki

41

Szendi Gábor

az önmegtartóztatás, mindenféle megcsalási bosszúfantáziái vol-tak. A lány meg azzal vádolta a fiút, hogy „csak a teste kell neki". A lány egyre inkább kényszernek érezte a szexet, már amikor együtt voltak, akkor is arra gondolt, hogy most csak azért „adja oda magát", mert ezzel is a köztük lévő feszültséget csökkenti.

Egy terapeuta azt tanácsolta neki, hogy mindennap legalább kétszer le kell feküdjenek, hogy a lány megkedvelje a szexet. A lány elmondta a fiúnak, és azt mondta, ő nagyon szeretné megoldani a problémát, úgyhogy készen áll. A fiú attól kezdve felhagyott a követelődzéssel.

Hogyan próbálta volna megoldani ezt a problémát egy hagyományos megközelítés? Arról beszélt volna, hogy a feleknek eltérő szükségletei vannak, legyenek egymás iránt megértőbbek és így tovább. Hosszú távon ez való-színűleg nem oldott volna meg semmit, hiszen továbbra is lemondásra szólította volna fel a feleket.

De valóban a szexuális frusztráció állt a fiú viselkedé-sének a hátterében? Elvileg természetesen lehetett volna a fiú esetében hiperszexualitásról is szó, de mégsem ez dol-gozott benne. Valószínűleg attól félt, hogy a kapcsolatuk nem elég szilárd, és az emiatt feltámadó szorongását min-dig a szex nyújtotta bizonyosságérzés enyhítette. Ezt azonban,,riportere" úgy kommentálta, hogy kevés a szex. Amikor azonban a szex a fiú számára előírássá vált, akkor az hirtelen büntetővé vált, mert a bizonytalan férfiasságát kezdte ki.

71


Egy asszony azt panaszolta, hogy férje még mindig nem vált le az anyjáról, mindenben kikéri a tanácsát. Az anyós élvezi ezt a helyzetet, s tolakodóan folyton tanácsokat is ad menyének, mindent jobban akar tudni. Ha az asszony azt követeli a férjé-től, hogy az védje meg, a férj mentegetődzik, hogy anyja már öreg, magányos, nem sérthetik meg.

A megoldás az, ha az asszony nem szabadulni akar anyósa tanácsaitól, hanem ezentúl maximálisan támasz-kodni akar rá. Ezért minden helyzetben meg akarja tuda-kolni anyósa véleményét. Ennek az lesz a következmé-nye, hogy egyrészt az anyósnak is terhessé kezd válni, hogy ennyire önállótlan a menye, másrészt a férjnek is sok lesz már saját anyjából. Ő ugyanis csak a békességért sze-rette volna, hogy anyja beleszólhasson a dolgokba, való-jában nem azt akarta, hogy anyja a fejükre nőjön.

Egy magazin levelezési rovatában kérdezte egy férfi tőlem, mit tegyen: felesége állandóan feladatokat ad neki a három gye-rekükkel kapcsolatban, s ezeknek a férfi szerint csak az a célja, hogy a válásukat megbosszulja. Az asszonynak tartós kapcsolata van, neki maradt a ház is.

Azt javasoltam neki, hogy ezentúl legyen szolgálatkész és kedves. Mondja, hogy „Dehogy zavarsz, drágám", amikor épp a pokolba kívánná a telefonhívást. Az asz-szony két telefonja közt hívogassa ő is őket a legképtele-

41

Szendi Gábor

nebb időpontokban, ajánlja fel szolgálatait, kérdezze meg, hogy jól emlékszik-e a kapott feladatokra, nem kell-e még valami mást is elintézni. Amikor már kellőképpen felesé-ge idegeire ment, kérjen találkozót felesége barátjától, és beszéljen vele, mint férfi a férfival: mondja el neki, hogy fe-lesége viselkedéséből végre megértette, mekkora szükség van rá, és jelentse ki, hogy ezentúl szeretné még szoro-sabbra fűzni a kapcsolatukat. Ugorjon fel gyakran hozzá-juk, lehetőleg, amikor biztosan zavar, s érdeklődjön, nem kell-e valamit megszerelni, a gyerekekkel tanulni, esetleg szívesen elmosogat, amíg felesége barátjával tévét néz.

A feleségnek egyre terhesebbé kezd válni férje „ra-gaszkodása", barátját is kezdi már zavarni, a gyerekek is mintha egyre jobban húznának a volt férjhez. A nő egy nap úgy dönt, ennek véget vet.

A tünet előírása

A tünet előírása egy tipikus paradox technika, mely rend-kívül sokoldalúan alkalmazható. A technika lényege, hogy az egyik fél a tünet révén akarja kontrollálni a má-sik felet, aki viszont a tünet előírása révén kontrollálni kezdi az egyik felet.

A férfi rendszeresen sajnáltatta magát, hogy bűntudatot kelt-sen, felesége pedig tudta, hogy ilyenkor neki az volna a felada-

73


ta, hogy szexuálisan kielégítse őt. Amikor ezt a feleség megta-gadta, a férj dühös lett, duzzogott, vádaskodott, amire a fele-ségnek legközelebb még annyira sem volt kedve a szexhez. Egy terapeuta tanácsára, amikor férje megint panaszkodni kezdett, ő kedvesen azt mondta neki:

- Drágám, ha még egy kicsit nyöszörögsz nekem, hogy na-gyobb bűntudatom legyen, természetesen kielégítelek.

A férj egy kicsit elképedt, aztán elnevette magát. Egy másik alkalommal a férj azt kiabálta, hogy nem is érti,

miért házasok még, hiszen nem is szeretkeznek már. Mire a fe-leség:

- Drágám, sajnos még nem ijedtem meg eléggé, de ha sokkal ijesztőbben és keményebben fenyegetsz a válással, akkor majd megijedek, és ijedtemben szeretkezni fogunk.

Egy asszony írta: Tíz éve vagyunk házasok, három gyö-nyörű gyerekünk van. Egészen év elejéig néhány kisebb vesze-kedésen kívül nem volt semmi problémánk. Mostanában azon-ban többször is előfordult, hogy a férjem pofon vágott. Még leírni is szégyellem, de muszáj valakitől tanácsot kérnem. Nem akarom mentegetni a férjemet, de tavaly elküldték a munka-helyéről, és amióta nem dolgozik, egyre idegesebb. Hogyan tud-nám megértetni vele, hogy ilyet nem tehet?

A megoldás az, hogy minden veszekedéskor az asz-szony álljon oda a férje elé, és kérje a pofonját. Azt kell mondania, hogy a pofonban az a legrosszabb, hogy vá-

41

Szendi Gábor

ratlanul éri az embert. Szeretné úgy megkapni a pofont, hogy felkészülhessen rá. Ha a férje ellenáll, a nőnek erős-ködnie kell, hogy ő csak jobban tudja, pofon így is, úgy is lesz, akkor miért ne kaphatná meg előre.

A tünetelőírás paradox helyzetet teremt, hiszen azt ír-juk elő, amit kontrollként a másik fél öntudatlanul alkal-mazna. Hogy miért eredményez viselkedésváltozást a tü-netelőírás, nem könnyű értelmezni. Egy tünet (érzelmi zsarolás, jelentrendezés, pofozkodás) a kivitelező néző-pontjából mindig spontán és jogos, hiszen úgy tűnik, hogy azt a másik viselkedése váltotta ki. Amikor a másik előre megnevezi azt a viselkedést, ami még „ki sem váltódott", akkor elvész a tüneti viselkedés lefutásának természetes-sége és jogossága. A tünetet produkáló azzal szembesül, hogy ami neki spontán viselkedéses válasznak tűnik, az valójában belőle következik, és nem a másik viselkedésé-ből. Az elinduló tüneti viselkedéshez tehát szégyen, bűntudat, nevetségesség érzése társul, és az akarat legá-tolja az éppen elinduló viselkedést.

Egyébként sok ember mentegeti társa viselkedését az-zal, hogy az „hirtelen haragú", „lobbanékony". Ilyenkor meg szoktam kérdezni, nem tűnt-e még fel, hogy a társ valahogy mindig meg tudja válogatni, kinek a társaságá-ban lobbanékony. Aki szelektíven ordibál (mondjuk csak otthon, de főnökeivel soha), az otthon is meg tudná állni, ha nagyon akarná.

75 41


A spontaneitás elvárása

Ahogy a tünetelőírás zavart kelt az önfeledt pofozkodás-ban és tányércsapkodásban, úgy a spontaneitás elvárása zavart kelt a normál működésben.

A kapcsolatok tele vannak olyan elvárásokkal, ame-lyeknek a veleje, hogy spontán viselkedésként szeret-nék látni azt, ami csak célzásokra, felszólításra működik. A spontaneitás jelentése az, hogy akkor szeret valaki va-lamit vagy valakit, ha a vágyott viselkedés spontán is megjelenik.

Például: Ne azért vegyen nekem ajándékot, mert „kell", hanem mert

eszébe jutottam. Ne kelljen mindig megkérni, hogy segítsen, hanem jusson

eszébe magától is. Ne megfontolásokból ne csaljon meg, hanem ne is jusson

eszébe. Ne a kedvemért feküdjön le velem, hanem kívánjon meg.

A spontaneitás elvárása paradox elvárás, ugyanis a spontaneitás lényege a kiszámíthatatlanság, mi mégis azt várjuk, hogy éppen itt és most, amikor mi szeretnénk, a másik „spontán" módon tegye azt, amit szeretnénk. Mi-közben mi nem vagyunk spontának, tőle várjuk, hogy ő viszoiit úgy legyen spontán, hogy tudtán kívül végre-

Szendi Gábor

hajtja, amit mi éppen várunk tőle. Ha pedig ismételten el-magyarázzuk neki, hogy csak azt szeretnénk, ha ezentúl spontán lenne, akkor hiába igyekszik majd spontán lenni, az már nem spontaneitás, ha azért tesz meg valamit, mert eszébe jutott, amire kértük.

A spontaneitás elvárása paradoxon, mert megfogalma-zásától kezdve lehetetlenné teszi a spontán viselkedést.

Átértelmezés

Amíg valamit elviselhetetlennek érzünk, azt nem is tud-juk zokszó nélkül elviselni. De nevezzük el erőnek, ki-tartásnak, hősiességnek, és máris jutalmazó viselkedéssé tettük.

Az átkeretezés vagy átértelmezés gyakran azért hat, mert megváltoztatja a saját viselkedés értelmezését. Ami-kor teszünk valamit, értelmezzük is. Azonban sok múlik azon, milyen keretben értelmezzük viselkedésünk követ-kezményeit. Antonio Damasio* agykutató a következőket írja: „Hogyan lennénk másképp képesek elviselni a sebé-szeti beavatkozást, a kocogást, a doktori programokat az egyetemen... Puszta akaraterővel, gondolnánk. De akkor hogyan magyarázzuk az akaraterőt?... Az akaraterő csak

* Damasio, AR.: Descartes tévedése. AduPrint, Budapest, 1996.

77


egy másik név arra a gondolatra, hogy a rövid távú jutal-mak helyett a hosszú távú kimenetek alapján választunk."

Az átkeretezés vagy átértelmezés tehát azt jelenti, hogy ahelyett a nézőpont helyett, amelynek fényében viselke-désünk csak szenvedés, megaláztatás, balekság, egy má-sik értelmezési lehetőséget választunk, amelyből nézve cselekedetünk nemes, vagy éppen hosszú távon jutalom-hoz vezet.

Fellini Országúton című filmjében a kötéltáncos II Mat-to a panaszkodó Gelsominának azt mondja, hogy Zam-panónak nagyon nagy szüksége van Gelsominára, csak nem tudja ezt kimutatni. Gelsomina azért van ezen a föl-dön, hogy legyen, aki Zampanóra vigyáz. Ez az egyszerű átkeretezés elviselhetővé, sőt mivel célt adott neki, élvez-hetővé tette Gelsomina nyomorúságos életét.

Amikor a probléma megoldása okozza az igazi problémát

De mi lesz, ha megoldjuk a problémát? A problémák sok-szor megoldások valamire.

Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

41

Szendi Gábor

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..."

(Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva)

Gyakori történet, hogy házaspárok együtt küzdenek a közös célok eléréséért. Például közösen építenek egy há-zat. A közös cél köti őket össze, ez válik kapcsolatuk egyik fő tartalmává. Ám mire a ház felépül, a kapcsolat tönkre-megy. Vagy mert a közös cél elfedte, hogy nincs a kap-csolatnak igazi tartalma, vagy olyan tulajdonságok ke-rültek felszínre, amelyektől kiábrándultak egymásból. Gyakori fordulat az is, hogy a férj vagy a feleség külföl-dön vállal munkát, hogy többet kereshessen a közös cé-lért. Mire összegyűjtik a szükséges összeget, a tartós tá-vollét alatt elhidegülnek egymástól.

Azt írják az anonim alkoholista mozgalomról, hogy sok alkoholistát sikerült kigyógyítaniuk betegségéből, ám ezt követően sok család széthullott. A férj alkoholizmusa el-leni küzdelem összetartotta a családot.

Eric Berne" egyik történetében Fehérné folyton panasz-kodik, mert hatalmaskodó férje által elnyomva érzi ma-gát. Tele van álmokkal, tervekkel - mi mindent csinálna ő, ha a férje nem ragaszkodna hozzá, hogy mindig otthon üljön! Ám amikor esélyt kap álmai megvalósítására, ki-

* Berne, E.: Emberi játszmák. Háttér Kiadó, Budapest, 2008.

79


derül, hogy valójában fél a világtól, és azért választott egy zsarnok férjet, mert az megóvta őt a kihívásoktól.

Egy férfinak állandó potenciaproblémája volt, nem tudta feleségét kielégíteni, mert ő maga mindkettőjük szerint túl gyorsan kielégült. Szexológustól szexológusig mentek, akik hiába győzködték a férfit, hogy nincs vele semmi baj, végül öngyilkossági kísérletet hajtott végre, de megmentették. A terápiában megértette, hogy nem vele van baj, hanem felesége talán senkitől sem tudna ki-elégülni. Amikor a férfi gyógyultan távozott, a nő bead-ta a válókeresetet.

A probléma sokszor egyensúlyt teremtő kompromisz-szum. Ha megoldjuk, előbújik az igazi probléma, amire a fedőprobléma addig megoldás volt. Nem egy pszichote-rápia vezetett már váláshoz, amelynek eredeti célkitűzé-se az volt, hogy a felek jobban kijöjjenek egymással.

Összegzés

Néha az az érzésem, hogy ha az ember nem tudna gon-dolkodni és beszélni, nem volna annyi kapcsolati problé-ma. A gondolkodás és a beszéd által ugyanis viselkedé-seink törvényszerűen mindig legalább kétszintűvé válnak. A viselkedéses szint az, amit agyunk adott pilla-natban a körülményekre, a helyzetre való válaszként ki-dolgoz. A nyelvi szint az, ahogyan viselkedésünket némi

41

Szendi Gábor

késéssel folyamatosan értelmezzük. Ha viselkedésünket mások is megítélik, előáll egy harmadik szint. Az emberi problémák sokszor értelmezési problémák. Értelmezzük a magunk és mások viselkedését, és értelmezéseinkre re-agálunk.

A problémák megoldására hagyományosan a nyelvi sí-kot szoktuk választani. így aztán megbeszélünk, rábeszé-lünk, kibeszélünk... de a dolgok ritkán változnak meg et-től tartósan. Ez azért van, mert nem a nyelvi szinten lehet hatékonyan beavatkozni, hanem a viselkedéses szinten. Ha viselkedést irányító jutalmazó és büntető rendszert si-kerül módosítanunk, akkor valódi viselkedésváltozás kö-vetkezik be. Természetesen nyelvi eszközökkel is lehet be-folyásolni a viselkedést, de csak akkor, ha sikerül a viselkedést meghatározó tényezőkre hatnunk. Elég egy szerelmi vallomás hatására gondolnunk, és máris belát-hatjuk, hogy jól megválasztott szavakkal olykor egy vilá-got lehet megváltani.

80

Dr. C. Molnár Emma

Hol rontjuk el?

A modern párkapcsolat jellegzetes

problémái és csapdahelyzetei

Előadásom legfontosabb kérdése: melyek napjaink jel-legzetes párkapcsolati hibái, azaz mit rontunk el, hol fut zátonyra az, ami olyan gyönyörűen indult? Mielőtt be-lemelegednénk a témába, szeretném, ha egy kicsit megis-mernénk egymást. Tegye fel a kezét az, aki elvált szülők gyermekeként nevelkedett fel! Elég sokan tették fel a ke-züket. Ok gyerekként már láthatták, hogy a szüleik ho-gyan rontották el, és emiatt csonka családban nevelkedtek fel, még akkor is, ha a szülők később viszonylag konszo-lidált, jó kapcsolatot tudtak őrizni egymással. Tudniillik van egy új szociológiai fogalom, a patchwork család, ami azt jelenti, hogy a felek egymástól csak férfi-nő kapcsola-tukat illetően válnak el, de komolyan veszik, hogy gyer-mekük, gyermekeik vannak. Szülőtársi viszonyukat baráti, testvéri viszonyként ápolják, és a bejövő új család-tagokat kvázi sógorként és sógornőként fogadják el. így

81

Dr. C. Molnár Emma

tehát kialakul egy viszonylag nagy család. Tegye fel a ke-zét az, akinek a szülei elváltak, és a gyerekek kedvéért meg tudták teremteni ezt a fajta békét! Például együtt ka-rácsonyoztak. Jelentem, egy legény van talpon a vidéken. Együtt mentek nyaralni. Egy leány van talpon a vidéken. Együtt mentek gyereknapra, mondjuk a Vidám Parkba. Egy legény és egy leány sincs talpon a vidéken. Tegye fel a kezét az, akinek a szülei együtt maradtak, de olyan je-ges, ellenséges viszonyban éltek, amit az ember nem kí-ván magának, a gyerekének meg még kevésbé. Hú, de sok kéz emelkedik! Egy erdőbe kerültünk, annyian vannak! Tetszik látni? Megmarad a keret, csak a tartalom vész el belőle. Mégpedig az a tartalom, amely örömöt jelentene az életben - hiszen az életnek két alappillére van, a mun-ka és a magánélet, és e kettő harmóniája adja ki az élet tel-jességét. Olyan sokan jelentkeztek, hogy jól látszik: vala-mi baj van a férfi-nő kapcsolattal, és egyelőre még nem is a saját életünkbe mentünk bele, hanem csak abba, amiben felnőttünk. Valami baj van. Valami hiányzik. Azt kellene megkeresnünk tehát, hogy mi az, mert ha megtaláljuk, ak-kor talán nagyobb esélyünk lesz arra, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amelyeket gyerekként kénytele-nek voltunk végignézni, elszenvedni. Fölteszek még egy utolsó kérdést, hogy kiderüljön, gyakorlatilag miért is ülünk itt, mit is szeretnénk megtudni. A kérdés a követ-kező: ki az, aki még sosem csalódott a szerelemben? Csa-lódás alatt nemcsak azt értem, ha minket rúgtak ki, ve-

83

Hol rontjuk el?

lünk szakítottak, hanem azt is, ha mi kerestünk kiutat vagy megmentőt. Most az sem érdekes, hogy a megszo-kás, a gyávaság, a lustaság vagy valamilyen krízis okán futott zátonyra a kapcsolat, a kérdés csak ennyi: ki az, aki sosem csalódott még? Egyetlen kezet sem látok a magas-ban. Nagyon szépen köszönöm. Hogy József Attilát idéz-zem: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, vagy maga próbál csalni." Ezeket a kérdéseket csak azért tettem fel, hogy lássuk, gyakorlatilag egy csó-nakban evezünk, ezért nagyon szeretném, ha együtt ha-ladnánk ebben a gondolkodási folyamatban. Mondanom sem kell, hogy univerzális megoldást nem tudok adni minden problémára, mert nem varázsló, csak pszicho-terapeuta vagyok, aki gondolkodni szokott azon, hogy mi miért történik velünk. De ha együtt gondolkodunk, ak-kor talán juthatunk valamire a saját életünkben is.

Néhol sarkosan fogalmazom majd meg a véleménye-met, de ennek oka van. Természetesen tudom, hogy az élet színes, hogy sok minden és sokféleképp megtörtén-het, de valamiféle iránytűre akkor is szükség van. Mivel pedig nekem arra szólt a meghívásom, hogy vegyem sor-ra a modern párkapcsolati problémák leggyakoribb oka-it, megpróbálok sarkköveket kiemelni ebben a történet-ben, mert különben csak annyit tudnék mondani, hogy nincsen tányér koccanás nélkül, köszönöm szépen, hogy meghívtak, viszontlátásra. Egyébként is az a véleményem, hogy jobb a gondolatokat tisztán tartani magunkban.

101

Dr. C. Molnár Emma

Kezdjük ott, amikor az ember úgymond szerelembe esik. Felcsillan - és most kimondom az első kulcsszót - a boldogság reménye. Valamennyiünk fejében és lelkében ott él ez az idea, és megpróbáljuk megtestesíteni, az egy-szerűség kedvéért Gipsz Jakab vagy Lutz Gizi személyé-ben. Nézzük, bűvöljük egymást, vajon megfelel-e a má-sik, megtestesül-e benne a boldogság ideája? Ez az izgalmi periódus. Hív, nem hív? Eljön, nem jön? Kellek, nem kellek? Tetszem, nem tetszem? Akar, nem akar? Bol-dogság ez, tessék mondani? Szerintem nem. Ezt úgy hív-ják, hogy pozitív képzettel való szorongásgondolkodás. Tehát ebbe a nagy-nagy boldogságba eleve úgy indul bele a mi Gizink, hogy tele van szorongással, ami Jakab érzé-seire, vágyaira, szándékaira vonatozik. Vajon ő is ugyan-azt akarja, mint Gizi? Szívesen idézem Karinthyt, aki azt mondta, hogy a nő és a férfi soha nem érti meg egymást, hiszen mindkettő mást akar: a nő a férfit, a férfi a nőt. Egy szempontból azonban mégis ugyanazt akarják. Úgymond boldogok szeretnének lenni, és azt remélik, erre a másik személye garancia lesz. Vagyis egy olyan üzletet kíván-nak kötni, amelyben a szerződés tárgya gyakorlatilag a BOLDOGSÁG. Mi a probléma ezzel? Pusztán annyi, hogy a boldogság nem célozható meg. A boldogság egy olyan történés, amit minél jobban, minél erőszakosabban aka-runk, annál kevésbé jön létre. Sőt, egy lépéssel ennél is to-vábbmegyek: amikor az ember a boldogságot átéli, rend-szerint még akkor is csak valami érdekes, izgalmas érzést

84

Hol rontjuk el?

él át, és csak utána gondolja, hogy ez volt a boldogság. Ez egyébként általában is így van, nem csupán a férfi-nő kap-csolatra vonatkozóan.

Remélem, sokunknak volt már boldogságélménye pél-dául tengerparton, naplementekor, vagy amikor bandu-koltunk az országúton, és egyszer csak elénk tárult a pi-ros pipacsos mező látványa. Mi történik ilyenkor? Az embernek a földbe gyökerezik a lába, tágra nyílt szemmel gyönyörködik a csodában, és úgy érzi, ilyet még soha éle-tében nem látott. Nem véletlenül hozok példaként termé-szeti képeket, mert úgy gondolom, ezt az élményt való-színűleg mindenki átélte már. Az érdekes az, hogy az ember életében többször elutazhat a tengerpartra, több-ször kisétálhat a pipacsos mezőre, de nem minden alka-lom hozza meg ezt a boldogságot, hanem csak az az egy kivételezett. Ha pedig legközelebb úgy döntünk, kivisz-szük magunkkal a szerelmünket is a mezőre, hadd legyen ő is ilyen boldog, el tudjuk-e érni? „Mit kell ezen nézni? Virágok" - mondja a másik, és furcsán néz, hogy vajon el-ment-e az eszünk?

Elárulom, hogy én ezt mikor tanultam meg. Kislány voltam még, és a csillebérci úttörőtáborban rajvezetőkép-zésen vettem részt. Éppen éjszakai ügyeleten voltam, és hajnalban nagyon megrémültem, mert úgy tűnt nekem, hogy lángba borult az erdő. Lassan rájöttem, hogy való-jában nincs tűz, hanem kel fel a nap, attól olyan vörös az ég alja. Valami mámorító élmény volt! Éppen szerelmes

101

Dr. C. Molnár Emma

voltam, és mondtam a fiúnak, hogy ez olyan lenyűgöző, hogy muszáj neki is megélnie! Nem tud reggel felkelni, válaszolta. Én sem, mondtam neki, hát ezért voltam előt-te egész éjjel fönt! Eldöntöttük, hogy megágyazunk a Ba-laton partján, és amikor jön fel a nap, arra föl fogunk éb-redni. Meg is ágyaztunk. Hideg lett. Eleredt az eső. Felhős volt az ég. Bekotródtunk. Nem láttuk együtt a napfelkel-tét, nem jött a nagy élmény - mert nem lehet a boldogsá-got erőszakosan akarni! A boldogság valami olyan él-mény, mint amikor az énhatár kinyílik. Ebben a hirtelen kitárult énállapotban megnyílik az ember szíve, agya, és ettől megváltozik az érzelmi állapota. Minden nüansz örökre bevésődik, mert egy pillanatra megáll az idő. En-nek magyarázata szinte nincs is, legalábbis a tudomány mai állása szerint még nem ismerjük. Én egyetlen élményt tudok az életben, amelyik számomra mindig meghozta ezt a varázslatos érzést. Hajdan az I. Sz. Női Klinikán dol-goztam, és a nagyon problémás helyzetekhez lehívtak az osztályra - például amikor a nő úgy döntött/hogy mégse szül, és nekem kellett megoldanom, hogy valahogy csi-nálja meg. Amikor a magzatot láttam világra jönni, új-szülötté vált, mindig eláradt bennem ez a könnybe lába-dó szemű, elszoruló torkú boldogságélmény, mert az újszülött tud valamit, az első rácsodálkozást a világra, amire nem lehet okosan válaszolni. Valahogy így tudom lefesteni a boldogságélményt. Ha azonban egy férfi és egy nő azt képzeli, hogy ők életük végéig ezt a fajta rácsodál-

87

Hol rontjuk el?

kozást, nyitottságot fogják átélni, csak mert szeretik a má-sikat, és boldogok akarnak lenni egymással, akkor úgy gondolom, valami téves eszme esete forog fönn. Meg akarnak erőszakolni valamit, amit nem lehet megerősza-kolni.

Szóval, hol rontjuk el? Például ott, hogy azt gondoljuk, mi alkalmasak vagyunk a boldogságra, hiszen volt már rá példa, hogy kinyitottuk a szívünket a naplementének, Gipsz Jakabnak, egy csecsemő vagy egy pipacs látványá-nak. Tehát mi biztosan, igazoltan birtokoljuk ezt a nyi-tottságot - ha mégsem sikerül, akkor nyilván a partner nem alkalmas arra, hogy ezt az önfeledtséget állandóan érezzük! Vagyis ki a hibás? Mindig a másik. Kevesen jön-nek rá arra, hogy itt a fejekben van egy olyan gondolko-dási hiba, amit számon akarunk kérni az élettől. Hiszen mi is történik az elején? Átélem annak a szorongását, hogy vajon létrejöhet-e ez a kapcsolat a másikkal - és per-sze hogy állati boldog leszek, ha azt kérdezi: fölhívhat-lak? Hát ez fantasztikus, akar engem! Itt azonban nem arról van szó, hogy váratlanul rám köszönt valami va-rázslatos élmény, amire én nyitott vagyok, hanem arról, hogy amit akarok, az megtörténik. Persze ezt sem kellene lebecsülni, mert a szándékból elhatározott cél, a célban el-határozott közös együttműködés - az is ám nagy öröm! Az ő szándéka és az én szándékom találkozik, mintázatot alkot, és ebből egy közös célt tudunk létrehozni - fan-tasztikus! Az együttműködés öröme mérhetetlenül fon-

101

Dr. C. Molnár Emma

tos az életünkben, de azért távol van a boldogság élmé-nyétől. Ha valaki kizárólag a boldogságot tudja értékelni, akkor szükségszerűen leértékeli ezt az együttműködés-ből fakadó, mintázatalkotó élményt, ami pedig az élet mindennapjairól szól. Ha ezt az állítást elfogadjuk, úgy gondolom, valóban eljutottunk az első olyan témáig, amit nagyon elrontunk. Nem hiszem, hogy a ma emberének a dédnagyanyja, a dédnagyapja is azt az értelemben vett boldogságot célozta volna meg, amiről mi gondolkodunk. Ők még azt a fajta örömet célozták meg, hogy legyen, aki-vel közös, együttes szándékot egyeztetve, célokat elérve, mintázatalkotóan tudnak élni. Ha megkérdezném a mai fiatalokat vagy akár a saját korosztályomat is, hogy az-e a céljuk, hogy legyen valakijük, akivel együtt tudnak működni életük során, hogy közös erővel valósítsák meg a közös célokat, akkor jellemzően az a válasz: ez kevés! Ha csak ennyi az egész, akkor inkább bele sem kezdek!

Valójában nem ezért nem kezdenek bele, hanem azért, mert már félnek a kudarctól a korábban megélt csalódá-sok miatt, és úgy érzik, hogy kötődni veszélyes. Amivel ugyanis szintén nagyon komoly problémák vannak a mo-dern társkapcsolatban, az a KÖTŐDÉS KÉPESSÉGE. Ve-lem például nagyon nehéz összeveszni - én a sarki fűsze-ressel vagy a hentessel még sose veszekedtem. Ha valami nem felelt meg, elmentem a másik fűszereshez vagy a má-sik húsoshoz. Bezzeg a férjem, szegény, mi mindent állt már ki az évek során! És én szegény, aki szintén jó sok

89

Hol rontjuk el?

mindent kiálltam! Mert a kötődés okán nem tud az em-ber közönyös lenni az iránt, amit a másik csinál. Ezekre a kötődések okán termelődő konfliktusokra csak kétféle-képpen lehet reagálni: vagy a konfliktust, vagy magát a kötődést kezdjük el lebontani. A mai kor emberének jel-legzetes alapreakciója sajnos nem az, hogy most valami probléma vagy krízis adódott, nézzük, hogyan lehet ezt megoldani, hanem az, hogy ha így repedezik ez a kap-csolat, ha nem vagyok boldog veled napi huszonnégy órában, akkor mi nem is illünk egymáshoz, akkor már nem is szeretlek! Végül is nem vagyunk a sírig összeköt-ve, hanem azt mondjuk, hogy együtt vagyunk, ameddig szeretjük egymást. Jelzem, ez még egy viszonylag jó vá-lasz! Az azonban már rossz válasz, ha valaki azt mondja, hogy együtt vagyunk, amíg szerelmesek vagyunk egy-másba. Tessék mondani, a szerelem körülbelül mennyi ideig tart? Sírig? Igen, az én síromig. Az enyémig, mert én alkalmas vagyok erre. Ilyenkor ugyanaz történik, mint amikor a boldogságot kérjük számon egymáson. Miután valaki tudja, hogy ő alkalmas a sírig tartó szerelemre, ak-kor csakis a másik lehet az a személy, aki nem alkalmas rá, hogy ezt a szerelmet maga felé fordítva a tenyerén tart-sa! Tehát közérzetfelelőst keres a másikban, akinek az a dolga, hogy biztosítsa, hogy ő jól, sőt a saját szájíze szerint jól érezze magát. Idézném Murphyt, aki azt mondta: „Min-den, ami van, elromlik, ha nem vigyázunk rá, még hama-rabb/' Úgy gondolom, ilyen a szerelem is.

101

Dr. C. Molnár Emma

Hadd térjek vissza Lutz Gizi és Gipsz Jakab kezdeti sze-relméhez, amikor kiderül, hogy ők milyen jól megfelel-nek egymásnak, és először megfogalmazódik bennük, hogy szerelmesek. Szerelmes vagyok beléd, Jakab! Én még jobban beléd, Gizi! Boldogok, ezt el lehet mondani százszor is. De körülbelül mennyi ideig tart ez a teljesen egymás felé fordult állapot? Három hónapig, egy évig, ta-lán három évig is? Már elnézést, de ez ahhoz a nyolcvan évhez képest, amit optimális esetben leél egy ember, elég rossz arány! Ráadásul a szerelem, azt gondolom, akkor sem napi huszonnégy órán keresztül tart, ha éppen van, hanem egy hullámzó érzés.

Hadd meséljek el egy számomra gondolatébresztő epi-zódot az életemből. Még iskolába jártam, amikor az egyik karácsony előtti időszakban elmentem sétálgatni, kiraka-tot nézni. Akkoriban jöttek divatba a libegős rókakucs-mák. Jött is két helyes nő kucsmával a fején, az egyiken fehér volt, a másikon vörös, és egy nagy lakberendezési bolt kirakatában nézegették, mórikálták magukat. Vihán-coltak, nagyon elégedettek voltak magukkal - ez egyéb-ként igen fontos a boldogsághoz. Egyszer csak jött két pasi, összekacsintottak, megbökdösték egymást, és leszó-lították a két nőt. A nők megfordultak - én nagyon fi-gyeltem, mert már akkor is kukkolós természetem volt, irtó kíváncsi voltam bármire, az ízlés határain belül - , és kiderült, hogy a saját feleségüket szólították le. A két nő ugyanis aznap lepte meg magát ezekkel a spéci kucs-

91 101

Hol rontjuk el?

mákkal, és mivel a férfiak számára a látvány teljesen új volt, tévedésből a saját feleségükkel próbáltak megismer-kedni. Hogy azok mit össze mosakodtak a nők előtt, hogy igenis megismerték őket, és csak tréfa volt az egész! Eb-ben a történetben is rácsodálkozhatunk az ösztönös von-zalmainkra, és azok hullámzására, ami bizony olyan do-log, amit tudatilag nem nagyon tudunk befolyásolni. Magyarországon a hetvenes évek derekáig volt is egy bel-ügyminisztériumi törvény, hogy ugyanazt a házasságot elválás után legfeljebb négyszer lehetett újra megkötni. Tessék elgondolni, az már mond valamit, ha erről tör-vényrendelet születik, nem? Ahhoz azért találkozniuk kellett néhány ilyen esettel. Az egyik kolléganőmhöz haj-dan járt egy pár, akik a hatodik házasságkötést is meg-kérvényezték - megkapták. Amikor azonban a hetedikért folyamodtak, már besokallt a Belügyminisztérium, és azt mondták, hogy nem kötelező ám hivatalosan is szentesí-teni a kapcsolatukat, elég, ha együtt élnek! Ezek már nyil-ván szélsőséges esetek, de jól megmutatják az érzelmek hullámzó természetét, hogy egyszer úgy érezzük, nem tu-dunk élni a másik nélkül, máskor pedig minden mozdu-lata idegesít. Az embernek ilyen ambivalenciák között zaj-lik az élete, mert az érzelmek bipolárisak, és ezt nem szabadna elhazudni. Az igazi nagy kapcsolatok különö-sen nagy érzelmi amplitúdókkal járnak, persze annak függvényében, hogy kinek milyen a karaktere. Egy fleg-matikus vagy melankolikus nyilván másképpen fogja

Dr. C. Molnár Emma

megélni ezeket a hullámzásokat, mint egy kolerikus vagy szangvinikus, de tudomásul kéne venni, hogy mindenki életében jelen vannak, és ez teljesen normális. Gondoljunk bele, meddig élveznénk a mozdulatlan, eseménytelen idillt? Azt, hogy mindig minden kiszámíthatóan tökéle-tes? Mikor elégelnénk meg a mézmocsarat? Nem érdeke-sebb egy kicsit izzadni néha? Vagyis ne próbáljuk az ér-zelmeket kivasalni, csak mert boldogok akarunk lenni. Az a lényeg, hogy azokat az ambivalenciákat, amik együtt járnak a kapcsolattal, jól viseljük el.

Gyermekkorunkban mindannyian átéltük azt az élet-szakaszt, amikor anya és apa volt az isten. De hány esz-tendeig is tartott ez a periódus? Ha ötéves korunkig, ak-kor sokat mondok. Tizenöt évesen már mit mondtunk? Jaj, megint az ősök! Tehát az első éveinkben volt egy olyan idilli állapot az életünkben, hogy akit szerettünk, az maga volt az isten, ám ahogy felnőtté cseperedtünk, ez az isten valahogy földi létezővé vált. Egy szülő-gyerek kapcsolatnak az egyik nagy próbatétele, és egyben fon-tos, szükséges fejlődési fázisa, hogy adott ponton át tud-jon alakulni felnőtt-felnőtt kapcsolattá. Amikor valakivel szerelembe esünk, nagyon hasonló dolog történik. A kez-deti óriási lángolásban átéljük azt, hogy Gipsz Jakab az isten, és nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy végül ő is ugyanarra a sorsra fog jutni, mint a szüleink, mert felnőtt-felnőtt szövetségi mintázatban kell élni az életünket. Ám ezzel ma nem vagyunk tisztában, és ha

93

Hol rontjuk el?

megtörténik, akkor azt gondoljuk, hogy a kapcsolattal van baj, mert Jakab bizonyára nem az Igazi.

Elérkeztünk a következő kulcsfogalomhoz, ez pedig a SZÖVETSÉGI VISZONY. Miről is szól ez véleményünk szerint? Arról, hogy Gipsz Jakab olyan, mint egy bástya, mert ha Lutz Gizi elgyöngül, akkor ott áll a háta mögött, ha beteg, akkor segít neki, ha nincs Gizinek ideje kenye-ret venni, akkor ő leszalad, és még a szemetet is leviszi? Aki azt gondolja, hogy ez a szövetségi viszony lényege, tegye fel a kezét! Tehát, ha gondom, bajom, problémám van, ha beteg vagyok, munkanélküli lettem, összevesz-tem a főnökömmel, van kinek elsírni, mert ő ott áll a jó kis erős vállával, megértő kedvével. Tegye fel a kezét, aki ezt gondolja! Elég sokan - sajnos. Ezzel szemben én azt állí-tom, hogy a férfi-nő kapcsolatnak nem ez a lényege, mert elég szerencsétlen az, akinek kizárólag bajokból áll az élete. Annak önmagából egy szerencsétlen csődtömeget kell faragnia, akinek folyton problémája van a főnökével, a munkatársával, az anyjával, az anyósával, a gyerekével, mert csak ekkor érzi igazán, hogy számíthat a másikra, hogy működik a kapcsolatuk. Akkor e szerint kell alakí-tania az egész életét, a másik pedig olyan lesz, mint a je-ruzsálemi panaszfal, elég, ha odaadja a fülét, és akkor rend van.

Miről szól akkor a szövetségi viszony, ha nem (csak) a bajban levő megsegítéséről? Arról, hogy a társak hozzá-adják a saját erejüket a másikéhoz, tehát fújják egymás-

101

Dr. C. Molnár Emma

nak a passzátszelet. Kinek-kinek megvan a saját ambíció-ja, terve, célja, és a másik azt mondja: ez teljesen reális, na-gyon is képes vagy rá, remek ötlet, csináld! Mert jól tud-ják, milyen fontos az, hogy a társuk örüljön a saját erejének, hiszen akkor tudnak egymásra büszkék lenni. Én ezt gondolom a szövetség lényegéről, és ez megint csak egy kulcsfogalom: BÜSZKÉNEK LENNI. Egy jó pár-kapcsolathoz az kell, hogy a nő büszke legyen arra, hogy nő, és a férfi büszke legyen arra, hogy férfi. Ehhez pedig egymásnak kell adni az alapot, az erőt, mert ez jelenti a mintázatot. Kinek-kinek büszkének kell lennie a saját mi-voltára, ami akkor lehetséges, ha egymást abban megerő-sítjük, ha a különbözőségeket tiszteljük, vagyis ha fújjuk egymásnak a passzátszelet.

Csakhogy manapság ezzel kapcsolatban is zavar van a fejekben. Engels ugyanis azt mondta, hogy a férfiak, ezek a macsók elnyomták a gyönge nőket, ezért itt az ideje a nők fölszabadulásának. A gyönge nőnek a prototípusa az én olvasatomban Bovaryné, akinek ugye állandóan a bu-gyija körül járt az esze, és kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy kinek mennyire tetszik. Ő az igazi gyönge nő, aki azt várja, hogy mikor jön már valami erős férfi, aki az ő gyöngeségére vevő lesz. Miért probléma ez? Mi szokott történni az ilyen gyönge nővel? Halálosan beleszeret Gipsz Jakabba, szövetségre is lépnek, és egy darabig na-gyon boldogok. Egy idő után azonban valahogy beveszi magát az agyába a gondolat, hogy nem elég erős a Jakab!

94

Hol rontjuk el?

Nem elég jó neki! Nem viszi le a szemetet, nem mosogat lelkesen, nem pont úgy pelenkáz, ahogy ő. Elkezdi hát kritizálni, macerálni, tehát nem fújja neki a passzátszelet, hanem fordul a kocka, és azt mondja: én erős vagyok, bár gyenge szeretnék lenni, és hol van már egy igazi férfi, mert ez nem az! El is kezdi éreztetni a társával, hogy mennyire nem az, mert azt várja, hogy annak ettől feltá-mad a harci kedve, és be akarja bizonyítani, hogy nála erősebb hím még nem született erre a világra. Csak egy baj van: még ha fel is támad benne a sértett büszkeség, ak-kor sem neki fogja ezt bebizonyítani, hanem keres vala-kit, mint ahogy a gyönge nőt is megtalálta anno, amikor az még erősnek látta őt. És ezzel el is jutottunk a követ-kező fontos kérdéshez: a férfinak de facto erősnek kell len-nie, avagy a nőnek kell tudnia úgy tükrözni őt, hogy erős-nek érezze magát? Ezt a kérdést ismét szavazásra bocsátom, és a férfiakat kérdezem meg először. Tegye fel a kezét az, aki azt gondolja, hogy a férfinak erősnek kell lennie! Rengeteg kéz. Most az, aki azt mondja, hogy a fér-finak nem feltétlenül kell erősnek lennie. Hát kevesebben, legfeljebb három-négyen jelentkeznek. Tehát a férfiak fe-jében az van, hogy nekik erősnek kell lenniük. Most a nő-ket kérdezem. Nők, a férfinak erősnek kell lennie? Sok kéz emelkedik a magasba. Most azok jelentkezzenek, akik szerint a nőnek kell úgy tükröznie őt, hogy erősnek érez-ze magát! Néhány okos nő akadt - köszönöm. Nem vé-letlenül tartja a mondás is, hogy minden sikeres férfi mö-

101

Dr. C. Molnár Emma

gött keress egy okos nőt! A férfi ugyanis mérhetetlenül reflektív lény. Erre érdemes lenne rájönni. Ha azt mon-dogatjuk neki, hogy gyenge vagy, kevés vagy, te ezt úgy-sem tudod megoldani, akkor többnyire nem a bizonyítá-si vágyat hergeljük fel benne, hanem egyre inkább elhiszi a másiknak, amit mond, és aszerint is kezd viselkedni. A nő általában kevésbé reflektív, sokkal önjáróbb, ugyan-is ő úgy van megszerkesztve, hogy akkor érzi jól magát, ha a részletek sokaságában aktív, és megőrül attól, ha egy csapásban kell tevékenykednie, mint a férfinak, egy cél érdekében. A nők akkor érzik jól magukat, ha sok apró részletben tartják a kezükben az életet, mint a marionett-bábu egyes tagjait mozgató pálcákat. Tehát ezért a nők valahogy önjáróbbak is.

Miért reflektív lények a férfiak? Most egy eléggé eret-nek gondolat következik, de hadd legyek teljesen őszinte! Gondolom, sokan olvasták Philip Roth Portnoy-kór című regényét - ajánlott szakirodalom egy irodalmi Nobel-dí-jastól - , de azoknak a kedvéért, akiknek még nem volt a kezükben, röviden felvázolom, miről is van szó benne. Ez a regény egy olyan férfiról szól, aki nagyon konzervatív, vallásos zsidó nevelésben részesült, kemény, merev sza-bályok között cseperedett fel. De hát telt-múlt az idő, az aranyos kisgyerekből pubertáskorú fiú lett, és egy bizo-nyos szerve egyszer csak szót kért. Ez hallatlanul zavaró volt a számára, mert attól kezdve állandóan ezen járt az esze, mint Mórickának, ami sehogy se illett bele abba a

96

Hol rontjuk el?

mentalitásba, amelyben felnőtt. Ennek a kínjai kórtörté-netként ki vannak emelve, fel vannak nagyítva a regény-ben, de tessék elhinni, a fiúgyerek számára normális eset-ben is rendkívül kellemetlen dolog, hogy például ül a buszon, és egyszer csak látványosan izgalomba jön, tehát megszégyenül. Ahhoz, hogy ne szégyenüljön meg, ural-nia kell a saját teste működését, és meg kell tanulnia azt, hogy a reflektivitását csak megfelelő helyzetben enged-heti el. Egy nőnek tehát tudnia kell, hogy ahhoz, hogy a férfi a kívánt módon reagáljon, bizonyos jeleket, behívá-sokat le kell adnia, különben a dolog nem működik. Ezt a nő kezdetben ösztönösen tudja is: a kapcsolat elején, az első randin még nagy gondot fordít az öltözékére, a sza-vaira, a mozdulataira, és minden megnyilvánulásával hí-vásokat küld a férfi felé, amire az nagyszerűen reagál is. Aztán telik-múlik az idő, és a nő egyre kevésbé kalkulál azzal, hogy a társa reflektív lény, a behívó jelek elmarad-nak, ugyanakkor csalódottan veszi tudomásul, hogy a másik nem udvarol eléggé, nem olyan lelkes már, nem hoz virágot, meg különben is, különben is... Tehát elkez-di nógatni, piszkálni, és azt reméli, hogy a férfi ettől majd újra hódítani fog. De nem fog a szerencsétlen, mert őt az önkontroll, az önnevelés arra szoktatta rá, hogy akkor re-agáljon, ha hívást kap. A szekírozás pedig nem minősül hívásnak.

Vajon mennyire van a nő tisztában azzal, hogy ő egy olyan lénnyel, egy XY kromoszómással van szövetségi vi-

101

Dr. C. Molnár Emma

szonyban, aki más, mint ő, és másképpen is működik? Mert ezt tudni kéne, és ezzel bánni kéne! Ehelyett sokan azt mondják, ha szerelmesek, hogy ő a „párom". Erről már sokat írtam és beszéltem, mert ez az egyik vesszőpa-ripám. Most felsorolok szavakat, kérem, ha az adott do-lognak van párja, akkor tapsoljanak, ha nincs, akkor ne. Szék. Most miért tapsolnak? Annak meg mi a párja? Nem akarok megsérteni senkit, de mi a párja a széknek? Az asztal ugyan nem, az csak mellette van, de nincs vele pár-viszonyban! Cipő. Tapsolnak, igazuk van. Kesztyű. Igen, ez is. Férfi. Hát ez a baj, hogy most is tapsolnak! Párja an-nak van, amiből van még egy ugyanolyan. A magyar nyelv ezekről a dolgokról nem is beszél többes számban, tehát nem azt mondjuk, hogy a kezeim, hanem azt, hogy a kezem. Az egy pár. Pici eltérés lehet közöttük, de alap-vetően ugyanolyanok. A párviszony tehát az azonosság-ról szól, mint például a cipő vagy a kesztyű esetében. Re-mélem, egy férfi és egy nő között senki sem lát olyan fokú azonosságot, mint egy cipő két párja között. Nyilván mindketten emberek vagyunk, de ez csak a fajfejlődés szempontjából érdekes, együtt ugyanis nem azért élünk, mert egyformák vagyunk, hanem mert különbözünk, és kiegészítjük egymást, mintázatot alkotunk.

Visszakanyarodnék egy kicsit a kezdeti áhítathoz, amit a szerelem gerjeszt, ahhoz az érzéshez, amikor még a sze-relem tárgya az isten, amikor annyira idealizáljuk, mint kisgyermekkorban az anyát és apát. Ilyenkor megéljük

98

Hol rontjuk el?

azt, hogy ő más, rácsodálkozunk a különbözőségére, a benne rejlő titokra, az idegenség izgalmára, csodájára -majd egy kis idő elteltével elfelejtjük, hogy ez milyen óri-ási érték, és azt hisszük, hogy akkor leszünk egymással igazi kapcsolatban, ha összeolvadunk. Kovács, Kovácsné, még a nevünk is ugyanaz. Kisgyermekként önmagunk-ban senkik vagyunk az anyukánk és az apukánk nélkül, tőlük és általuk vagyunk, aki vagyunk. Ez gyakorlatilag a kötődésnek egy nagyon kezdeti formája, ami az azono-sulásra épül. Ezt hívják a kémiában abszorpciós kötésnek. Abszorpciós kötése van például a higanynak. Nyilván lát-tuk már, amint két higanycsepp összecuppan - bár az EU betiltotta még a hőmérőben is, mert mérgező, nyilván az emberi kapcsolatokban pláne - , és összeolvad, hiszen tel-jesen azonosak, csak a felszínük lesz nagyobb. A problé-ma ezzel az, hogy ha leesik, akkor szertegurul, tehát nem elég stabil. Azt a fajta kötődést, ami egy férfi és egy nő egészséges szövetsége - vagyis különbözőek vagyunk, fújjuk egymásnak a passzátszelet, mintázatot alkotunk - , a kémia úgy hívja, hogy kovalens kötés. A kovalens kötés azt jelenti, hogy mind a két elem megőrzi a saját arculatát, csak csatlakoznak egymáshoz, és így létrejön valami más, valami új. Ettől azonban még képesek szétválni, s ekkor mindegyik visszanyeri a maga eredeti minőségét, és akár létrehozhat egy másik kötést valahol máshol. Például a munkahelyén, a barátaival, a gyerekével, a szüleivel - és így tovább.

101

Dr. C. Molnár Emma

Apropó gyerek. Lutz Gizi és Gipsz Jakab gyereke sír, és mivel a szülők olyan hihetetlenül „modernek", egy „párt" alkotnak és teljesen egyformák, voltaképpen mind-egy, hogy melyikük megy oda megnyugtatni őt. Nyug-tasd meg a gyereket, Jakab! De a gyerek nem nyugszik meg, mert picinek pici, de nem hülye. Sőt, nagyon okos. Ő tudja, hogy ha anyára van szüksége, akkor anyának kell odamennie. Ő éhes, szomjas, és csak anyának van tejsza-ga, apának nincs. Ezért hiába megy oda apa, csinálhat bár-mit, kedveskedhet neki bárhogy, nem nyugszik meg. A „modern" ember azonban még ebből sem azt a tanulsá-got vonja le, hogy a nőnek és a férfinak is megvan a maga szerepe és feladata, amit nem lehet elcsalni és a másikéval összemosni, hanem olyan remek praktikákat talál ki, mint amit egy amerikai filmben láttam: műanyag pótmellbe önt langyos tejecskét, hogy az apa is szoptathasson. Hoz-záteszem: a film a valóságot csak követi, tehát ilyen léte-zik a való életben is. Ne nevessenek, ez nem vicc - ez egy tragédia! Ez a gender tagadása. Nem tudom, kinek jutott eszébe az a nagyszerű ötlet, amit törvénybe is iktattak, hogy gender márpedig nincsen, ezért például az óvodá-ban nem lehet olyan játékot játszatni a gyerekekkel, ami a fiú-lány különbségekről szól. Ennek meg is vannak a maga „áldásos" következményei. Hoztak már hozzám szülők kétségbeesve gyereket azzal, hogy a fiú megtébo-lyodott az óvónő szerint, mert olyan durván, agresszíven felöklelte a másik fiúcskát, hogy nevelési tanácsadóba

100

Hol rontjuk el?

küldték őket. Elkezdtünk beszélgetni, és szép lassan ki-derült, honnan is indult a történet: óvó néni azt találta ki, hogy a kislányok ezentúl válasszanak a játékhoz fiúcská-kat. Az egyik kislány pedig a játékhoz nem a „férjét" vá-lasztotta - mert az óvodában van férj és feleség, ez alanyi jogon jár, ezt már többször meg is írtam - , hát a kisfiú fog-ta magát, és féltékenységében csúnyán lebokszolta a ri-válist. Az óvónő pedig nem vette észre, hogy itt a gender tipikus esetével találkozott, hanem súlyos magatartási problémát vélelmezett. Gender márpedig van, méghozzá nemcsak az ágyban, hanem a mentalitásunkban, az egész életünkben - és ezt tisztelni kéne! Ezzel pedig meg is fo-galmaztam azt a gondolatot, ami miatt engem egyesek konzervatív pszichológusnak szoktak minősíteni: hogy a működő párkapcsolat elengedhetetlen feltétele a férfi és nő különbözőségének TISZTELETE! Ez az, amit fókusz-ban kéne tartani, és azt gondolom, az elődeink még tud-ták ezt. Ma e helyett van az „egyformák vagyunk", s and-rogün buzgalmunkban nem vesszük észre, hogy az élet egyik nagy csodája az, hogy az ember kétnemű. A két-neműség óriási érték, mi pedig ezt gondolatilag felülír-tuk. Én ezt tartom a legnagyobb problémának a modern párkapcsolatok tragédiájában.

101

Dr. Ranschburg Jenő

Agresszió és játszmák

a párkapcsolatban

en a - sajnos meglehetősen sötét tónusú - fejezetben a párkapcsolaton belüli agresszióról és erőszakról, vala-mint a játszmákról szeretnék szólni, és rögtön előrebo-csátanám, hogy az egyes kategóriákat nagyon fontos egy-mástól megkülönböztetni. Ha megkérdezik a hazai lakosságot, mit jelent a családon belüli erőszak, akkor ki-derül, hogy a mai napig is körülbelül azt értik alatta, hogy a férfi veri a nőt és a gyereket. Ez nagyon sok vonatko-zásban elég veszélyes gondolat - többek között azért, mert tulajdonképpen nem igaz. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor a családon belüli erőszakkal először kezdett ko-molyabban foglalkozni a média, megjelent egy számom-ra igen emlékezetes televíziós reklám. Egy öt-hat éves kisfiú azt kérdezte a hasonló korú kislánytól: akarsz pa-pás-mamást játszani? A kislány azt válaszolta, hogy igen, mire a kisfiú fölkelt, és elkezdte ütni, verni, rúgni őt.

103


A kislány végül a földre került, a babája pedig kiesett a kezéből, és legurult a sarokba. Jaj, a babám, kiáltotta. Ez a rettenetesen riasztó reklám engem nagyon felkavart, már csak azért is, mert közben megállás nélkül arról beszé-lünk, hogy fogy a magyarság, a hirdetések pedig rejtett módon azt üzenik, hogy bolond vagy, ha megházasodsz, mert anélkül sokkal boldogabb lehetsz, tele van az élet színes, változatos szórakozási lehetőségekkel, minek köt-néd le magad. Akkor először egy cikkben írtam meg, az-után egy könyvben, hogy a párkapcsolatok negatív olda-la is lényegesen összetettebb annál, mint amit ebben a szerencsétlen reklámban bemutattak családon belüli erő-szak címszó alatt.

Tudják, húsz éve vagyok a kuratóriumi elnöke egy anyaotthonnak, ahová a gyerekeikkel együtt fogadjuk be azokat a nőket, akiket elüldöz, kiver otthonról a férfi. Az előző rendszerben a bántalmazott, kék-zöld foltokkal teli asszonynak még menhelyre kellett mennie, de a gyereket nem vihette magával, őt állami gondozásba vették. Ma-gyarországon tehát állami gondozásba jutni nagyon könnyű volt, de onnan kijutni rettenetesen nehéz, és elég tragikusan alakult az oda kerülő gyerekek sorsa. Éppen ezért, amikor a rendszerváltás után először kaptak sza-bad utat a különféle civil kezdeményezések, akkor néhá-nyan azt mondtuk, hogy alapítsunk egy olyan intéz-ményt, ahová a kivert anyákat a gyerekeikkel együtt fogadjuk be. Ennek kapcsán sajnos sokszor volt alkalmam

104

Agresszió és játszmák a párkapcsolatban

látni, hogy a férfi általában nem játszik játszmákat. A fér-fi megoldja: ő üt, látszólag elég könnyedén. A magyaror-szági feministák szerint a régi patriarchális világ marad-ványa a hazai férfiakban, hogy a párkapcsolatban minden körülmények között a férfi az úr, aki átvitt értelemben, de egészen konkrétan is maga alá gyűri a nőt. A hierarchiá-nak érvényesülnie kell: a nő az alárendelt, a férfié pedig a hatalom. Nekem módomban állt megfigyelni ezeket a fér-fiakat, akik elől a nők összevissza verve, gyerekeikkel a karjukon hozzánk menekültek. Merthogy jellegzetes mó-don nagyon gyakran ott köröztek az intézmény körül, és mindenáron megpróbálták visszasírni az asszonyt, akit maguk vertek ki otthonról. Nem furcsa ez egy macsótól, akitől az ember azt a hozzáállást várná, hogy „gombház, sej, ha leszakad, egy helyébe száz is akad!"? Hát nem így történik a dolog, hanem halálos kétségbeeséssel vagy ret-tenetes, kimondhatatlan gyűlölettel ott köröznek az inté-zet körül. Ha pedig módjuk van rá, hogy néhány szót be-széljenek az asszonnyal, akkor vagy könyörögnek („csak most az egyszer gyere vissza, soha többé nem ütlek meg!"), vagy pedig fenyegetnek. Az egyik valahogy még a lakásom címét is kinyomozta, és megjelent nálam. Azt mondta, hogy legyek olyan kedves megmondani a fele-ségének, hogy ha péntekig nem jön vissza, akkor ő az óvo-dában egy késsel át fogja vágni a gyerek torkát. Hozzá-tette még, hogy ezt így tessék szó szerint átadni, mert az asszony tudja, hogy én nem csak a levegőbe beszélek.

105


De olyan apával is találkoztam, aki fölakasztotta a saját gyerekét. Ezt meg is írtam, és a mai napig is a hideg fut-kos a hátamon, amikor beszélek róla. A feleség váratlanul érkezett haza, ő vágta le fiát a kötélről. Az apa nyolc hó-napot kapott, le is ülte, aztán hazament. A nő ekkor fog-ta a két gyerekét, és fejvesztve menekült otthonról - így került hozzánk. Elkezdtem a kisfiúval foglalkozni, aki olyan nyolc-kilenc éves lehetett, és rettentő depressziós volt. Az ember azt hinné, hogy tudja, miért - hát ilyen ret-tenetes múlttal milyen lenne, ha nem búskomor? Egy-két hét is eltelt, mire annyira megnyílt, hogy zokogva el-mondta nekem: ő azért szomorú, mert hiányzik neki az apja. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy könyörgött: „Ta-nár bácsi, tessék elhinni, az én apám jó ember! Igaz, hogy amikor iszik, szeret egy kicsit akasztani, de azért jó ember, és én látni szeretném!" Nekem kellett elintézni azt, hogy megfelelő felügyelet mellett hetente egy kis időre talál-kozhasson az apjával. Mert gondolják meg, kit büntetek én akkor, ha eltiltom ezt az apát a gyerekétől? Ki az, aki a súlyos büntetést kapja? A gyerek! Az emberi kapcsolatok ugyanis korántsem olyan egyszerűek ám, mint azt a jog-védők meg a jogászok néha hiszik!

Az ilyen férfi szerintem nem egyszerűen egy patriar-chális világ kóros maradványa, hanem beteg ember. Azért üt, mert hatalomra akar szert tenni. Nem játszmázik ő -nem is tudja, hogy azt hogy kell. Egyszerűen odacsap, mert azt akarja, hogy mindenki, akivel kapcsolatba kerül,

104


neki engedelmeskedjék, mert ő a világ közepe. Sőt, nem is a közepe, hanem a világ maga! Ennek oka rendszerint az, hogy amikor ezek az emberek kisgyermekként, három-négy-öt éves korukban elkezdtek kifelé figyelni a külvi-lágba, akkor elrettentő, iszonyatos dolgokat tapasztaltak. Agresszív, alkoholista apát, prostituált anyát, durva, ve-rekedő házastársakat, ezer szörnyűséget. Minden gyerek három-négy éves kora körül kezdi kiküldeni a csápjait a világba, ám ha ott borzalmakat lát, akkor szép lassan visz-szahúzza ezeket a csápokat. „Ez a világ nekem nem kell!" Vagyis megmarad a két-három esztendős gyerek ego-centrizmusának, énközpontúságának a szintjén. Ez az, amit mi nárcizmusnak hívunk.

Ezek az emberek tehát nem játszmáznak, hanem ag-resszívek, és ütnek, ha valami nem felel meg nekik. A pár-kapcsolatuk rendszerint úgy alakul, hogy elkezdenek ud-varolni egy nagyon gondosan kiválasztott, rendszerint náluk jóval fiatalabb, rossz családi háttérrel rendelkező, pocsék körülmények között élő kislánynak. Méghozzá úgy kezdenek neki udvarolni, ahogy az a legostobább Kurtz-Mahler-regényekben volt valaha olvasható. „Iste-nem, végre megtaláltam az igazit! Mikor a te szemedet lá-tom, a tenger mélye jut eszembe... meg minden, amit akarsz." A kislány pedig szó szerint beveszi ezt az idétlen maszlagot, és néhány hét leforgása alatt ott találja magát 16-17 évesen egy ilyen férfi ágyában. Ezek után egy iszo-nyatos párkapcsolat következik. Nagyon ritkán lesz belő-

107


le házasság, de azért egyértelműen tartós párkapcsolat, aminek az egyik legjellemzőbb vonása, hogy a férfi el-kezdi elijeszteni az embereket az asszonya körül. Ez a nő az övé, mint az órája vagy a fényképezőgépe - másnak semmi köze nem lehet hozzá! Annyira féltékeny, hogy ak-kor is követi az asszonyt, amikor az bevásárolni megy -ha pedig útközben megáll egy másik nővel beszélni, ak-kor leszbikus, ha egy férfival, akkor prostituált. A család-jával sem találkozhat, mert azok úgyis csak pénzt akar-nak tőlük! Mire tehát az első gyerek megszületik, a nő már teljesen magányos. Ez az egyetlen ember létezik a számára, aki időnként részegen jön haza, durván fenye-get, előbb-utóbb üt is, de nincsen senki más az égvilágon. Ha pedig az anyaotthonból visszasírja az asszonyát, akkor a nő tíz esetből kilencszer visszamegy. Amikor elkezd pa-kolni, odamegyek hozzá, és azt mondom neki:

- Julikám, az isten szerelmére, hiszen tudja, hogy ha át-lépi azt a küszöböt, pontosan ugyanaz fog történni, mint korábban!

- Igen, tanár úr, de tetszik tudni, mégiscsak ő a gyere-kem apja, senkim sincs a világon rajta kívül... És hátha most az egyszer igazat mond, és tényleg minden megvál-tozik!

Ezek után hazamegy, átlépi a küszöböt, és abban a pil-lanatban ott folytatódik minden, ahol a szökése előtt fél-beszakadt. Nos, ez nem játszma. Itt annál durvább, látvá-nyosabb, mondhatni patológiás ügyről van szó.

104


Most azonban elsősorban a játszmákról szeretnék szól-ni, s a témát csak azért vezettem be így, mert a további-akban akarva-akaratlanul a másik nemről lesz gyakrab-ban szó. Az elmúlt negyven év tapasztalatai alapján ugyanis azt kell mondanom, hogy a játszmák a párkap-csolatokban elsősorban - és természetesen nem kizárólag! - a női nemre jellemzőek. Igyekszem majd azt is megvi-lágítani, hogy ez miért van így, ám kezdjük azzal, hogy mit is kell játszma alatt érteni. Eric Berne, a kanadai szár-mazású pszichiáter, aki a játszma szót kitalálta, azt mond-ta, hogy az ember mindenfajta kommunikációban az én-jének három részével vesz részt.

1. A szülői én. Amikor fölülről, egy magasabb pozícióból lefelé beszélünk valakivel, amikor megdicsérjük vagy megszidjuk, amikor elégedettek vagy elégedetlenek va-gyunk vele, a szülői énünk szólal meg. A két és fél éves gyerekben is, aki papás-mamást játszik, és betakargatja a babáját, ott van már ez a szülői én.

2. A felnőtt én. A napi életvezetés énje. Amikor megkér-dezem valakitől, hány óra van, amikor elmegyek bevásá-rolni, amikor szervezem az életemet magam körül, az mind a hétköznapi élet felnőtt magatartásának a meg-nyilvánulása.

3. A gyermeki én. Amikor azt akarom, hogy dédelgesse-nek, simogassanak, hogy kedvesek legyenek hozzám, vagy attól félek, hogy meg fognak büntetni, rossz néven veszik, amit csinálok, amikor alárendelt helyzetben va-

109


gyok a főnökömmel vagy a társammal szemben, akkor a gyermeki énem nyilvánul meg. A primitív dacreakciók, a „csak azért se" viselkedések is ide tartoznak. Ha vala-honnan dicséretet, elismerést vagy szidást, büntetést ka-pok, akkor hajlamos vagyok a gyermeki énemmel vála-szolni.

Minden interakcióban, amelynek során két ember egy-mással kapcsolatba kerül, három-három énrész áll szem-ben egymással. Mondjuk, az egyik ember én vagyok, a másik pedig a feleségem. Megkérdem tőle: „Drágám, hány óra van?" Ilyenkor a felnőtt énemből irányítok egy kezdeményezést a feleségem felnőtt énje felé. Azt várom, hogy nézzen az órájára, és azt válaszolja: „Nyolc óra múlt négy perccel". Ami ilyenkor történik, azt úgy hívja a tu-domány, hogy párhuzamos tranzakció. Ugyanez működ-het a gyermeki én és a szülői én között is. Amikor a ser-dülő azt mondja, „Anyu, vakard meg a hátamat", akkor a gyermeki énjéből indít egy nyilat az anyu szülői énjébe, és ha az anyu erre azt válaszolja, hogy „gyere, fiam, meg-vakarom, kicsi korodban is mindig a lapockádnál viszke-tett", akkor megint létrejön egy párhuzamos tranzakció. Ezek a szépek, ilyenkor harmonikus a család élete. Ám előfordulhat az is, hogy megkérdem a feleségemtől, „Mondd, drágám, hány óra van?", ő pedig azt válaszolja: „Jaj, fiam, tíz percen belül harmadszor kérdezed meg, mennyi az idő! Hova sietsz ennyire?" Ekkor mi történik? Én irányítok egy nyilat a felnőtt énje felé, ő viszont a szü-

104


lői énjéből a gyermeki énembe lő egyet lefelé. Ezt úgy hív-juk, hogy keresztezett tranzakció. Borzasztó érdekes, hogy a legtöbb konfliktus a párkapcsolatokban az ilyen keresztezett tranzakciókból adódik.

Most azonban, ha megengedik, egy kicsit mélyebbre megyek, és rátérek a tranzakciók harmadik formájára, a rejtett tranzakciókra. A vulgárpszichológia előszeretettel tanácsolja az embereknek azt az ostobaságot, hogy ha né-zeteltéréseik vannak egymással, akkor üljenek le, és be-széljék ki! Holott nap mint nap tapasztalható, hogy ha két ember elszántan leül, hogy megbeszéljenek egy konflik-tust, akkor két óra múlva három új konfliktussal állnak fel az asztaltól. Miért nem tudnak megegyezésre jutni? Mert valójában egészen másról van szó, mint amiről be-szélnek! Mondok erre egy egyszerű példát. Amikor ser-dülő voltam, vasárnapi tánciskolába jártunk, hogy meg-próbáljunk felcsípni valami jó csajt. Ez úgy zajlott általában, hogy táncoltunk tíz percet, negyedórát, és ak-kor elhangzott a következő, fontos mondat: „Nagyon szép bélyeggyűjteményem van otthon! Nem akarod meg-nézni?" Ugye értik? A szöveg valójában egész másról szól, mint amit a mondat jelent. Teljesen másról. De a partner ezt jól értette, és azt válaszolta rá: „Az apukám is gyűjti a bélyegeket, szívesen megnézem a te kollekciódat is." Ha lefordítjuk ezt a tranzakciót, azt jelenti: „Nagyon tetszel nekem, Katikám, gyere föl hozzám, és szeressük egymást egy kicsikét!" Kati pedig azt válaszolja: „Te sem

111


vagy ellenszenves nekem, szívesen megyek!" De ki nem mondanak ebből egy árva szót sem! Ezért hívják ezt rejtett tranzakciónak. A játszmák kivétel nélkül rejtett tranzak-ciókon alapulnak, tehát mindig valamilyen háttérben meghúzódó céllal történnek. Egészen más hívja életre az egész beszélgetést, mint amiről konkrétan szó van. Ha te-hát ilyen esetben leülnek beszélni egy adott konfliktusról, annak semmi, de semmi eredménye nem lesz.

A játszmákat három csoportba szokás sorolni. Az első-be a felszínes, mindennapi játszmák tartoznak, például, amikor összefutunk valakivel, és azt mondjuk: „Hogy vagy? Örülök, hogy találkoztunk!" Ezek a hétköznapi élet egyszerű, kötelező és tulajdonképpen ártalmatlan fordu-latai. A játszmák második szintje már komolyabb konf-liktusokat vet fel, a harmadik szint pedig sajnos igen gyakran a börtönben, a kórházban vagy a halottasházban végződik. A játszmák fogalomkörébe tehát rengeteg do-log tartozik, a kis semmiségektől a legsúlyosabb követ-kezményekkel járó konfliktusokig.

Példaként említeném önöknek az egyik klasszikus játszmát, a Zenebonát. Ezt egy pár játssza, akik, mondjuk, 45-50 évesek, és együtt élnek 25 éve. Az asszony zugivó, a vitrinben rejti el a likőröket, és ha módja van rá, meg-meghúzza az üvegeket - ami a férjet halálosan irritálja. A férfi viszont láncdohányos, csikkről gyújt rá, ami az asszonyt bosszantja rettenetesen. Hazamegy a férfi este, leülnek, vacsoráznak, a mai világra vetítve azt monda-

104


nám, hogy tévét néznek szép csendesen, aztán egyszer csak elhangzik a játszma indító mondata. Például ez: „Mondjál már valamit!" A játszma úgy folytatódik, hogy öt percen belül nézeteltérésük van. „Te soha nem be-szélsz, mindig magadba fordulsz, nem is érdeklődsz irán-tam!" Az asszony ezen nagyon megsértődik, odamegy a kredenchez, előveszi a likőrt - nyilvánvalóan provokatív célból - , és inni kezd. A férfit, mint tudjuk, ez halálosan idegesíti, hát ő meg előveszi a cigarettát, és a csikkről gyújt rá. Ebből persze őrületes vita támad. A férfi a nap-paliban fekszik le a kanapén, az asszony pedig a hálószo-bában, nem is szólnak többet egymáshoz. A Zenebona-játszma lényege, hogy ezek az emberek 25 éve élnek együtt, és a férfi aggódik, hogy az asszonynak kívánságai lesznek a közös hálóhelyen, amelyeknek nem fog tudni kellőképpen eleget tenni, meg nincs is igazán kedve hoz-zá. Az asszony ugyanettől tart - hogy a férje elkezdi őt zaklatni, holott a legjobb lenne aludni. Mit kell tenni te-hát? Oly mértékben össze kell veszni, hogy a férfi a nap-paliban feküdjön le, az asszony pedig a hálószobában, és békésen alhassák át az éjszakát. Éppen ezért, ha arra szó-lítom fel őket, beszéljék ki, hogy az asszony miért nem érdeklődik eléggé a férfi dolgai iránt, miért csak a tévét nézi, miért iszik az egyik, miért dohányzik a másik - ab-ból soha konszenzus nem lesz, hiszen abszolút lényegte-len. A dolog lényegét kell megfogni, mert ha az tudato-sul, akkor arról kezdenek beszélni, amiről a rejtett

113


tranzakció szól - és így nagyon kézenfekvő megoldások adódhatnak.

Sok ehhez hasonló játszma létezik, ezeknek a legna-gyobb részét, ahogy már említettem, nők játsszák. Nyil-vánvalóan azért, mert testileg és tulajdonképpen evo-lúciós okokból sem alkalmasak arra, hogy nyíltan agresszívek legyenek. Mintha ez a férfinak a territóriuma lenne. Az asszony azonban korántsem mindig olyan véd-telen és ártatlan, mint amilyennek látszik. Amit most me-sélni fogok önöknek, az a jogelvek által megragadhatat-lan. Hajdan azért kezdtem el ezzel a témával foglalkozni, mert egy amerikai jogász azt írta az egyik cikkében, hogy gyermekelhelyezési perek esetén ő azonnal és gondolko-zás nélkül az asszonynak ítéli a gyereket, mert Texasban él, és látja, hogy a borjú is mindig a tehén után megy. Az illető úr csupán addig nem jutott el a gondolatmenetében, hogy az ember nem marha, és ilyenfajta analógiákat gyár-tani betegesen ostoba dolog! Vagyis az érdeklődésem a játszmák kérdésköre iránt a gyermekelhelyezés témája kapcsán alakult ki, ami a mai napig is tele van előítéle-tekkel az egész világon, így Magyarországon is. Az a té-vedés például, hogy az asszony egy elromlott párkapcso-latban kizárólag áldozat lehet, valahol ott van az emberek tudatának a mélyén, és a játszmák jelentős része arra irá-nyul, hogy ezt a fajta félreértést egy nő megpróbálja ki-használni. Valójában minden játszma valamire irányul, van valamilyen célja - ezt az angolok pay offnak nevezik.

104


A játszmák legtöbbje a párkapcsolatokban a hatalomra irányul. Ha egy párkapcsolatban dominanciaharc dúl, azt a legújabb kutatások szerint már az udvarlás időszakában észre lehet venni, és nagyon sokat segít, ha ebbe időben beleavatkoznak, mert a későbbiekben tragikus következ-ményei lehetnek. Abban az esetben, ha a párkapcsolati hatalom mindkét fél számára fontos, és ebben nem tud-nak megegyezni, akkor elindul a dominanciaharc - az esetek jelentős részében játszmák formájában.

A játszmák másik típusa a figyelemkeresésről szól. A nők számára számtalan okból borzasztóan fontos, hogy másoknak mi a véleménye róluk. Folyton attól félnek, hogy nem kapnak elegendő figyelmet. Hozzá szeretném tenni, hogy nemcsak a bizonytalan, éretlen szuperego játszhat ebben szerepet, hanem a nő evolúciós feladata is, hogy felhívja magára a figyelmet, a szó fizikai értelmé-ben. Abban a pillanatban, amikor egy nő elkezdi úgy érezni, hogy nem kap elegendő figyelmet, játszmákat, időnként tragikus játszmákat indít el annak érdekében, hogy a vágyott érdeklődést megszerezze magának. Tehát végeredményben kétféle pay offja, kétféle célja van ezek-nek a játszmáknak: az egyik a hatalom megszerzése, a má-sik pedig a figyelem felhívása.

Az egyik jellegzetes játszmát úgy neveztem el, hogy Felhívás táncra. Ennek rengeteg fajtája van, azt tapaszta-lom, hogy leginkább nők játsszák, és az alapvető célja a férfi legyőzése. Nagyon egyszerűen úgy fogalmazhatnám

115


meg, hogy amit a nárcisztikus férfi erőszakkal próbál megvalósítani, azt a nárcisztikus nő kerülő úton - a lé-nyeg az, hogy a győzelme egyértelmű legyen. Ennek az egyik leggyakoribb formája az Üss meg, ha mersz! Az asz-szony telefonál, beszélget a barátnőjével. (A telefon és a segítségkérés ezekben a játszmákban borzasztóan fontos! Tízezer éve, amióta a család fogalma létezik, a segítség-kérés női privilégium. Tudják, hogyan küldi az iskolába egy apa a fiúgyerekét? „Fiam, te soha ne kezdeményezz, de ha téged bántanak, üss vissza!" A kislányát meg így: „Ha bántanak, szaladj oda a tanító nénihez - majd ő meg-véd!" Aztán ugyanez az apa azt mondja: „Tanár úr, én ugyanúgy nevelem mind a két gyerekemet, semmi kü-lönbség nincs a kettő között." Vagyis észre sem veszi, hogy tízezer éves dolgokat nevel bele a gyerekébe.) Az asszony tehát telefonál, és úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a másik szobában a férje hallja, amit mond.

- Képzeld, tönkrement az éjjeli lámpa. A férjem meg-próbálta megcsinálni, de a vége az lett, hogy öt perc múl-va az egész háztömbben nem volt villany!

A férj, akinek ég az arca a szégyentől, megpróbálja szá-mon kérni.

- Miért, nem mondok igazat? - kérdi a feleség kihívóan. - De hogy tehetsz ilyet, miért járatsz le a barátaid

előtt?! - így a férj. És megindul a játszma, melynek célja, hogy az asszony

azt mondhassa: „Tessék, még a végén meg fogsz ütni! Üss

104 116


meg, ha mersz!" Ilyenkor két lehetőség kínálkozik. Az egyik az, hogy ez meg is történik, és sajnos azt kell mon-danom önöknek, hogy egyre gyakrabban történik meg. A férfi és női nemi szerepek alapvető átalakuláson men-tek keresztül az utóbbi évtizedekben. Azok a hagyomá-nyok, amelyek szerint egy férfi semmilyen körülmények között nem üthet meg egy nőt, felbomlóban vannak, és azt kell mondanom, hogy ezt egyedül a nő nem tudja. Az én vizsgálataim szerint mindig ott van a háttérben a csa-lóka biztonságérzet, hogy úgyse fog megütni, hiszen ő egy férfi - egy másik férfit megüthet, engem nem! Höl-gyeim és uraim, borzasztóan fontos, hogy tudják: a férfi sokkal üthetőbb lény, mint a nő! Nem agresszívebb, mint a nő, ahogy sokan hiszik, hanem üthetőbb.

Biztosan sokan hallottak már arról a híres pszichológiai kísérletről, amelynek keretében a kísérleti személyeket egy nyolcgombos elektromos szerkezet elé ültették, hogy megtanítsák a velük szemben ülő embert egy szópárkap-csolatra, vagyis arra, hogy egy bizonyos szó elhangzása-kor ő egy másikkal feleljen. Ám miután a tanítás akkor megy jól, ha a hibát büntetik, amikor a másik elkezd hibázni, meg kell nyomni az első gombot, és enyhe áram-ütés éri a tanulót. Ha megint hibázik az idétlen, akkor a második gombot, ami már erősebb. így eljutunk a nyol-cadikig, amire az van írva: vigyázat, veszély! A kísérleti személy előzetesen arról is meggyőződhetett, hogy a szer-kezet működik, mert annak a másik végén egy színész ült,


aki tökéletesen úgy reagált, mintha áramütést kapott vol-na, holott nem így történt. A „tanuló" tehát elkezdett „hi-bázni", a kísérleti személy pedig lenyomta az első gom-bot, amitől az alany egy picit megrezdült. A második, harmadik gombnál már egyre fájdalmasabb jelzéseket adott, és a kutatók ekkor elkezdték figyelni, ki az, aki ezt a kegyetlen játékot abbahagyja. Ki az, aki azt mondja, én erre nem vagyok hajlandó, és becsapja maga mögött az ajtót. Ennek ugyanis így kellett volna történnie - de a kí-sérleti személyek 50-60 százaléka sajnos nem ezt produ-kálta, hanem elment a nyolcadik gombig, és ezzel egy tel-jesen ártatlan embert kvázi életveszélyes helyzetbe sodort. Ha a negyedik, ötödik gombnál elkezdett haboz-ni, akkor megjelent egy fehér köpenyes úr, és azt mond-ta: „Nem tudom, miért habozik, az a feladata, hogy ha rossz a válasz, lenyomja a következő gombot. Kérem, nyomja le!" Ez a fehér köpenyes úr azonban nem volt a főnöke a kísérleti személynek, ezért semmiféle negatív kö-vetkezménnyel nem járt volna, ha az utasítását megta-gadja. A hetvenes években tele volt a világ ezzel a szörnyű kísérlettel, hogy az ember parancsra mi mindent képes megtenni. Csak nemrég, pár évvel ezelőtt derült ki ezzel kapcsolatban egy alapvető tévedés, mert eddig azt tanítottuk, hogy a férfi ezekben a kísérletekben sokkal ag-resszívebb, mint a nő, jóval nagyobb valószínűséggel nyomja meg a nyolcas gombot. Nemrégiben azonban ki-derült, hogy ez az áldozat nemétől, és nem az agresszor

104


nemétől függ! Korábban ugyanis mindig úgy csinálták, hogy ha férfi volt a kísérleti személy, akkor férfi volt az áldozat is, ha nő volt a kísérleti személy, akkor nő volt az áldozat. Aztán egyszer csak azt mondták, próbáljuk ki ezt keresztben is: mi történik akkor, ha nő a kísérleti személy és az áldozat férfi? És íme, mi történt? A nők nagyjából ugyanolyan valószínűséggel mentek el a nyolcadik gom-big, mint a férfiak. Vagyis az áldozat nemétől függ az ag-resszivitás! Elkezdtük vizsgálni a bűnözői statisztikákat, és azt az érdekességet találtuk, hogy ha például betörők támadnak meg egy éjjeliőrrel védett áruházat, attól függ, hogy tragédia történik-e vagy sem, hogy az éjjeliőr nő-e vagy férfi. Ha nő, akkor sokkal finomabban bánnak vele, mint ha férfi. Vagy nézzük csak meg a harmincas évek magyar filmjeit! Rádai Imre Tolnai Klárival beszélget egy jelenetben, és amikor valami kétértelműt mond, Tolnai durr, egy nagy pofont kever le neki. Az akkori moziné-zők sokasága pedig elégedetten dörzsölte a kezét, hogy nagyon helyes, jól megadta neki! A férfi üthetőbb lény, és ez borzasztóan fontos.

A párkapcsolatokban a tragikus férfiütések nagyon gyakran azzal kezdődnek, hogy a nő azt csinálja, amit Tolnai Klári a filmben, és abban reménykedik, hogy a fér-fi nem fogja visszaütni. Erre pedig azt kell mondanom is-mételten, hogy egyre gyakrabban csalódik. A nőnek az egykori védettsége megszűnt. Egyébként az a szemlélet, amely kitermelte ezt a fajta védettséget, sok tekintetben

119


szintén torz és káros volt, ugyanis egy nő minden lehe-tett, csak ember nem. Vagy emberfeletti lény volt, azaz múzsa, vagy ember alatti lény, vagyis cseléd. Amikor azonban elkezdett ember lenni, akkor egyszer csak a régi sztereotípiák is kezdtek megszűnni. Ha ma elmegyek egy óvodába, akkor már nem azt tapasztalom, mint régen, hogy az 5-6 éves fiúk egymást püfölik, de a kislányt kí-mélik. A kislány napjainkban ugyanúgy áldozata lehet ezeknek az agresszív aktusoknak, mint a fiú - és ez jele-nik meg a felnőttkori játszmákban is.

A másik jellegzetes játszma, amely ugyanúgy a férfi provokálására irányul, a tagadás játszmája. Ezzel is nagyon sokszor találkoztam szakmai életem során, könnyű felis-merni, mert szinte forgatókönyvszerűén zajlik. A férfi ki-jön a garázsból, ahol a kocsiját szerelte, elkezd borotvál-kozni, kikészíti az öltönyét és a nyakkendőjét. Megjelenik az asszony, és azt kérdezi:

- Mi az, fiam, mész valahová? - De hát te mondtad, hogy hétre Feriék névnapi bulijá-

ra megyünk! - válaszolja a férfi. - Jaj, fiam, dehogyis! Mondtam neked, hogy fáj a fejem,

és nem tudok menni, szó sem lehet róla! A férfi visszarakja az öltönyét, lemegy a garázsba, to-

vább bütyköli az autóját. Egy óra múlva jön az asszony. - Hát te még itt vagy?! Nem öltözöl?! - Egy órával ezelőtt mondtad, hogy nem megyünk,

mert fáj a fejed!

104


- Jaj, fiam, dehogyis! Mondtam, hogy fáj a fejem, de azt egy szóval sem, hogy nem megyünk Feri bulijára!

Ez egy őrületbe kergető játszma, ami nagyon súlyos problémákhoz vezet, és a felek eljuthatnak az Üss meg, ha mersz!-ig is. Ha pedig a férfi üt, akkor az asszony azonnal segítséget kér. Tízezer éve tudja, hogy ez a dolga, tehát rögtön indul a telefonhoz. De van másik lehetőség is: hogy a férj mégse üt. Ilyenkor a játszma folytatódik. A ba-rátaiknál vannak vendégségben, és a nő azt mondja: „Nem tudom, mi van a férjemmel, az utóbbi időben min-dig olyan rettenetesen ideges!" Vagyis elhinti a környe-zetében, hogy a férfi idegrendszerével valami baj van, és ahogy múlik az idő, a férfi egyre jobban érzi, hogy lég-üres tér keletkezik körülötte. Ebből a későbbiek során na-gyon sok konfliktus támadhat. Például az ismerősök ta-núk lehetnek egy válóperben, hiszen ők a legnagyobb jóhiszeműséggel igazolják: már évek óta panaszkodik az asszony, hogy a férj idegrendszerével valami baj van.

Nagyon fontos tudni azt is, hogy ezekben a játszmák-ban a szerepek időnként változhatnak. Sokáig azt hittük, fixen le vannak osztva: van egy perzekutor, azaz egy ül-döző, egy áldozat és rendszerint egy segítő. De nem így van. Mondok önöknek egy példát. Karácsonykor kibont-ja a 16 éves kislány az ajándékát, és sírva fakad: „Már megint kék blúzt vettetek nekem, pedig ezerszer mond-tam, hogy utálom a kék színt!" Az anya erre így válaszol: „Gyerekem, úgy tűnik, már semmi se jó neked, amit én

121


csinálok! Mostanában mindig így járok veled!" Ebben az esetben tehát elindul egy játszma, amiben a kislány a per-zekutor, az asszony pedig az áldozat. A kislány ekkor fog-ja a csomagját, és durcásan bevonul a szobájába, de előt-te még az apja utána kiált: „Hogy beszélsz az anyáddal, fiam! Légy szíves, azonnal kérj bocsánatot!" Vagyis az apa lesz a védő. Igen ám, de kislány azt morogja maga elé: „Engem mindig arra neveltetek, hogy mondjam meg az igazat, és tessék, ha megmondom, abból csak baj van!" Ahogy kilép az ajtón, az asszony így szól a férjéhez: „Jaj, fiam, ezt nem kellett volna mondanod! Tudod, milyen ér-zékeny ez a gyerek!" Ebben a pillanatban tehát ő lett a perzekutor. A férfi megsértődik, és azt mondja: „Én meg-védelek téged, és most még engem támadsz?!" Máris a férfi az áldozat. Ezek a játszmák rossz családi miliőben, felcserélt szerepekkel folyamatosan tudnak működni. En-nek ellenére majdnem mindegyik családban, ahol működ-nek, találunk domináns szerepeket. Van dominánsan ál-dozat, van dominánsan üldöző és van dominánsan védő szerepet játszó családtag.

A következő játszmatípus, amiről csak röviden teszek említést, a Hamis riasztás, mely egyértelműen az asszony segítségkérő magatartásával függ össze. A jog alapvető problémája, hogy amikor valaki segítséget kér, soha nem lehet biztosan tudni, hogy e mögött valódi veszély áll-e, vagy csak feltételezett, esetleg eljátszott veszély. Ezt a gyermekelhelyezési pereknél tapasztalom nagyon gyak-

104


ran. Egyébként egészen döbbenetes, mennyi házaspár használja eszközként a gyereket arra, hogy a saját har-cukban győzelmet arathassanak a másik felett. A gyerek persze nagyon gyorsan megtanulja, hogy ha jót mond az apuról, akkor az anyu megharagszik rá, ha pedig az apu-nak dicséri az anyut, akkor az apu nem ad csokit. így megtanítják a gyereket arra, hogyan lehet kihasználni egymással kétségbeesetten küzdő embereket, és ez a ta-pasztalata később akár személyiségjeggyé is válhat. Ő lesz az, aki előszeretettel játssza majd azt a játszmát, amit én úgy neveztem el, hogy Összeugrasztós.

A nők csak nagyon ritkán verik meg a társukat, sta-tisztikailag szignifikánsan az asszony a többet bántalma-zott fél. Ám a nők egyik stratégiája ezekben a játszmákban az, hogy két férfit ugrasztanak egymásnak. Ezt már az ud-varlás időszakában is sokszor tapasztaljuk, leggyakoribb példáját azonban gyermekpszichológusként nem a férfi-nő, inkább a szülő-gyerek kapcsolatban látom. Az apa adott esetben olyan szelíd, hogy kenyérre lehet kenni, ám az asszony rendszeresen azzal fenyegeti a kisfiát: „Már megint mit csináltál?! Jöjjön csak haza az apád, majd jól el-látja a bajodat!" A háttérben ilyenkor az a játszmanyere-ség, hogy az anya megtartja a saját elsőbbségét a gyerek szívében, aki tartani kezd az apjától, és ez távolságot te-remt közöttük. Ennek azonban rengeteg más változata is van. Munkahelyen is tapasztalható, férfiak is csinálják. Például, amikor együtt ebédelnek kettesben, és azt mond-

123


ja az egyik a másiknak: „Te, mi a probléma köztetek a Ko-váccsal, hogy az utóbbi időben olyan ronda dolgokat ter-jeszt rólad?" Majd eszik tovább, és közben jó érzéssel figyeli, hogy az illető feláll az asztaltól, odamegy a Ko-vácshoz, és számon kéri, hogy mi a csudáról van itt szó.

Jellegzetesen női játszma, amit úgy hívunk, hogy Ön-destrukció. Erről nagyon hosszan tudnék mesélni önöknek. Lényege az, hogy egy nő képes önmagának is fájdalmat okozni, ha úgy gondolja, hogy ezzel fájdalmat tud okoz-ni annak, akire haragszik. Egy kedves kollégám mesélte sok-sok évvel ezelőtt, hogy éppen a villamoson utazott, amikor egy asszonynak leszállás közben beleakadt vala-mibe az egyik tűsarka, és a cipő, amiből kilépett, bizony fennmaradt a villamoson. Az ajtó becsukódott, és az asz-szony hiába döngette kétségbeesve, hogy nyissák ki, ott maradt a cipőm - a villamos elment. Több férfi is odasie-tett hozzá, és felajánlották, hogy hívnak neki taxit - de a nő dühtől reszketve azt válaszolta, hogy nem, ő most már gyalog hazamegy. Zuhogott az eső, ő pedig lerúgta a lá-báról a másik cipőt is, és harisnyában elindult a tocsogó vízben hazafelé. Ez az öndestrukció. Amikor valaki oly mértékben haragszik a világra vagy egy másik emberre, hogy akár saját magának is fájdalmat okoz abban a meg-fogalmazott vagy meg nem fogalmazott reményben, hogy ezzel megsebzi a másikat is.

Ennek az egyik variánsa - és most már a legsötétebb te-rületekre érkezünk - , amit én úgy neveztem el, hogy Mé-

104


dea-effektus. A görög mitológiából tudjuk, hogy amikor Ia-szón elhagyta Médeát, akkor a nő a gyermekeit és önma-gát is elpusztította fájdalmában. A Médea-effektus lényege tehát, hogy a nő nemcsak saját magának, hanem a gyere-keinek is képes kárt okozni, hogy valamilyen értelemben bosszút álljon. Ha megnézik a legszörnyűbb ilyen típusú eseteket, az asszonyok statisztikailag szignifikánsan gyak-ran úgy követik el az öngyilkosságot, hogy magukkal vi-szik a gyerekeiket, de a férjet élni hagyják - hadd szen-vedjen az a gazember! Amikor a férfi teszi ugyanezt, akkor elpusztítja az asszonyt és a gyereket is, utána pe-dig öngyilkos lesz. Alapvető különbség. Az asszony az élő embernek akar rettenetes fájdalmat okozni, és ehhez eszközként a gyerekeit is felhasználja. Sajnos hosszú szak-mai életem során nem egy hasonló üggyel volt alkalmam találkozni.

Hadd térjek rá most a figyelemkeresésre, mert mind-eddig a hatalom kérdése volt a középpontban. A figye-lemkeresés játszmáival tele van az életünk, és ezek egyéb-ként bűbájosak tudnak lenni szolidabb formában. Ilyen például a Szorgalmas méhecske-játszma. A nő telefonál: „Jaj, eszméletlen, hogy én mennyit dolgozom! Ha hazaérek a munkahelyemről, akkor meg főzni, mosni, vasalni kell, a fodrászhoz bezzeg már az idejét sem tudom, mikor jutot-tam el!" Közben pedig harminc perce beszél erről telefo-non - ennyi idő alatt egy gyors fodrászt vagy manikűrt is le lehetett volna bonyolítani. Vagyis az a fontos, hogy a

125


környezet is tudja: ő a szorgalmas méhecske, akinek ren-geteg dolga, feladata, programja van. Ez nem fájdalmas játszma, de kicsit fárasztó, és nagyon sok család életében jelen van.

A következő a Segítő játszmája. Ezt nők és férfiak is játsz-szák. Ő az, aki mindig mindenben rendelkezésre áll a csa-ládban. Meg kell hosszabbítani az útlevelet, villámgyor-san el kell valamit rendezni, beszélni kell valamelyik gyerek osztályfőnökével? „Bízzátok rám, majd én elinté-zem - én mindent el tudok intézni!" Az elintéző-játszma hátterében szintén a figyelemkeresés van, illetve nagyon gyakran kétségbeesett keserűség is amiatt, hogy nem kap-ja meg azt a figyelmet, amire vágyna. Baj akkor lesz, ami-kor a környezete már soknak találja a buzgalmát, és ezt a tudomására is hozza. Ilyenkor jön az áldozat-játszma: „Én mindent odaadok, mindent föláldozok értetek, és ezt ka-pom cserébe!" Ez rettentő fájdalmas tud lenni, hiszteroid embereknél különösen, és másokban erős bűntudatot kelthet. A családtagok vigasztalják, körülveszik, és neki éppen erre van szüksége: hogy elnézést kérjenek tőle, elő-zékenyek legyenek vele. Hogy ő legyen a figyelem kö-zéppontjában, mert valamilyen nagyon fájdalmas okból sokkal kevesebbszer érzi magát ebben a középpontban, mint ahogyan szeretné.

így jutunk el a két legfájdalmasabb figyelemkereső-játszmához. Az egyiket én úgy neveztem el, hogy a Szen-vedőjátszmája, a pszichiátria pedig úgy hívja, hogy Mün-

104 126


chausen-szindróma. Lényege az, hogy a figyelemkereső em-ber betegséget hazudik annak érdekében, hogy megőriz-zen egy partnerkapcsolatot. Megtörtént eset, hogy a férj egy új szerelem kedvéért ott akarta hagyni a feleségét, mire a nő „bevallotta", hogy mellrákja van, és már csak hónapok vannak hátra az életéből. A férfi rémülten sza-kított az új partnerrel, és bűntudattól eltelve gondozni kezdte a feleségét. A Münchausen-szindrómás nő fantaszti-kusan játszotta a halálos beteg embert, egy hónap alatt tíz kilót fogyott. Egy hónap után azonban sajnos lebukott, mert a férfi elment a háziorvosukhoz, hogy mire számít-hatnak a felesége állapotát illetően, mire a doktor nagy csodálkozva válaszolta, hogy már egy éve nem találko-zott az asszonnyal, és nem tud semmiről. így derült ki, hogy a halálos kór nem is létezik, holott a nő egyre sá-padtabb, egyre soványabb, egyre betegebb volt, mert két-ségbeesetten kapaszkodott a partnerébe, és ezen a módon próbálta megtartani őt.

Ide kapcsolódik az a játszma is, amit a pszichiátriában úgy hívnak, hogy Munchausen by Proxy, az én terminoló-giámban pedig a Megmentő. Emlékeznek néhány évvel ezelőttről a halál angyalára, vagyis arra a nővérre, aki egy elfekvőosztályon gyilkolta sorra az idős embereket? A játszma lényege az, hogy az illető a figyelmet akarja magára felhívni. Lehetőleg nővérnek megy el, gyermek-osztályra vagy idősek közé, ahol a beteg nem tud véde-kezni, ott életveszélyes helyzeteket teremt, aztán „meg-


menti" az áldozatokat. így pillanatok alatt ő lesz a figye-lem középpontjában: ez aztán a tehetséges nővér! Már másodszor menti meg az életét egy beteg, idős embernek vagy egy kicsi babának, akinek a párna a fejére szorult. Mert azt senki sem tudja, hogy a párnát ő tette oda. Ez a Munchausen by Proxy szindróma, amit nekem sajnos szin-tén többször volt alkalmam anya-gyerek kapcsolatban megfigyelni.

Seneca azt mondta, hogy minden kegyetlenség a gyen-geségből fakad - és ő már csak tudta, hiszen Néró meste-re, majd később áldozata volt. Ismertem egy kicsi fiút, aki négyéves koráig egy tucatszor volt kórházban, számta-lanszor kellett tüdőgyulladásból és más betegségekből ki-gyógyítani, az orvosok már AIDS-re gyanakodtak, mert képtelenek voltak kitalálni, mi lehet ennek a hátterében. Egyszer aztán az asszony élettársa óvatosan bekopogott az orvos szobájába, és elmondta, hogy amikor reggel fel akarta venni a kisfiút, az sivalkodni kezdett, hogy fáj a lába. Megkérdezte tőle, hogy mitől fáj, mire a gyerek azt válaszolta, hogy „Anyu szurit adott". Biztosan értik, mi-ről van szó. Egy nő, aki figyelemre vágyik, eléri, hogy fe-hér köpenyes emberek nyüzsögjenek körülötte, minden-ki sajnálja, mindenki reszkessen érte, mindenki tele legyen aggodalommal, miközben ő van a középpontban. Néhány esztendővel ezelőtt az Egyesült Államokban ki is jött egy rendelkezés, hogy ha egy családban kétszer-há-romszor csecsemőhalál fordul elő, akkor el kell kezdeni a

128


Munchausen by Proxy szindrómára gyanakodni. Ezek a legborzasztóbb játszmák az életben, amikor egy gyenge ember bármit képes feláldozni, hogy a partnere és a kör-nyezete figyelmét felkeltse. Természetesen abban re-ménykedik, hogy az utolsó pillanatban majd közbe tud lépni, mint ahogyan a hazai halál angyala is ebben re-ménykedett. Ha nem sikerül, akkor már persze eső után köpönyeg a 20 vagy 25 év börtönbüntetés.

Ennyi szörnyűség után nagyon fontos leszögeznem, hogy a játszma nem kötelező! Játszmák nélkül is lehet élni egy párkapcsolatban, sőt ez lényegesen jobb minőségű életet jelent. Ehhez azonban az kell, hogy az ember min-denekelőtt tudatosítsa magában, hogy ő játszmákat ját-szik. Erre rá lehet jönni, hiszen folyton ugyanazok a szö-vegek hangzanak el szinte szó szerint, mert a játszmáknak forgatókönyvük van ám! Volt egy esetem, ami egészen döbbenetes módon bizonyította ezt. Egy húszegynéhány éves lány keresett meg, aki még együtt élt az idősödő ap-jával, de ez szinte elviselhetetlen volt, ugyanis állandó játszmázás és veszekedés zajlott köztük. Reggelente pél-dául mindig botrány volt: ő fél órával hamarabb kelt fel, mint az apja, hogy elkészítse a reggelit, de amikor a papa lejött, akkor vagy nem volt elég forró a tea, vagy oda lett égetve a pirítós, és azonnal elindult a csetepaté. Ezzel a lánnyal közösen kidolgoztunk egy stratégiát, és megbe-széltük, hogy legközelebb, amikor az apja lejön, ő nem azt fogja mondani neki, hogy „kész a reggeli", hanem hogy

129


„tudom, most azt fogod mondani, hogy nem elég forró a tea". Az apa tágra nyílt szemmel, leesett állal nézett rá, és szó szerint így fogalmazott: „Neked most nem ezt kelle-ne mondanod!" Tetszenek érteni? A játszma ott van, ahogy mondani szoktuk, a küszöb körül. Az apa is érez-te, hogy itt a párbeszéd mindig ugyanúgy zajlik, és most, hogy egyszerre valami más történt, küszöb fölé került a szerep, és a férfi ettől rettenetesen meghökkent. Ilyen technikákkal nemegyszer meg lehet a játszmákat állítani - persze segítséget kell nyújtani a kiüresedett idő helyes és gazdag betöltéséhez is. A játszmázó család ugyanis -bármennyire is előre akar törni benne valaki, bármennyi-re is szeretne nyertes lenni - egészében, mindenestől vesz-tes. Személyenként és kollektíven is elvesztenek valamit, ami nagyon fontos az ember életében.

A játszmákból tehát ki lehet lépni, de tudnunk kell, hogy drámai módon leállítani őket adott esetben nagyon veszélyes is lehet, mert akinek a játszma fontos, annak lét-kérdés, hogy a megfelelő szereplőket bevonja. Ha tehát valaki rájön arra, hogy részese az egyik családtag vagy éppen a párja játszmájának, akkor ennek nem szabad hir-telen véget vetni, hanem rettenetesen óvatosan, nagyon megfontoltan és fokozatosan érdemes kiszállni, ezzel se-gítve a partnernek is, hogy a játszmát képes legyen föl-adni. Mert társ nélkül a játszma nem játszható. Csak akkor megy, ha a másik is vállalja azt a szerepet, amit kiosztot-tak rá.

128 130


Egyvalamit leszögezhetünk: az igazán harmonikus élet - ha létezik ilyen manapság egyáltalán - mindenfélekép-pen játszmák nélkül zajlik. A férfi nem lehet agresszív, a nő pedig nem provokálhat, hogy aztán segítséget kérhes-sen, és végül ugyanahhoz a diadalhoz jusson, mint ami-kor kékre-zöldre veri a társa. Ezek ugyanis sehová sem, vagy éppen tragédiához vezető esetek, mint ahogyan azt a legszélsőségesebb példák, amelyeket említettem, egyér-telműen mutatják. Azt, hogy ez így menjen egy életen ke-resztül, senkinek sem kívánom, még akkor sem, ha nem vezet feltétlenül tragédiához. Mert harmonikus, elégedett élethez sem vezet. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy boldog élethez, hiszen én úgy gondolom, hogy a boldogság az életünkben csak egy-egy pillanatra van je-len. Olyan, mint a szexuális gyönyör - azt elnyújtani órák-ra vagy hetekre lehetetlen, vagy ha mégis sikerül, éppen a lényege vész el. Az a mámor csak egy pillanatra létezik - illetve a múltban, amikor visszagondolok egy összessé-gében szép időszakra az életemben, rendszerint olyankor, amikor már végképp kiestem belőle, és nem tudom a helyzetet rekonstruálni. Ám az, hogy az ember a múltjá-ba visszanézve azt boldognak vagy boldogtalannak íté-li-e meg, jelentős mértékben függ attól, hogy a környeze-tével játszmázott-e, vagy játszmák nélkül, autonóm emberként, igazi kapcsolatokban élte le az életét.

Pál Ferenc

A kikerülhetetlen válságok, mint

a kapcsolat fejlődésének kulcsai

INI ehezen kezdek bele ebbe a témába, mert annyira fon-tos nekem. Olyan sok időt töltöttem már azzal, hogy je-gyespárokat, házaspárokat, elvált és meggyötört embe-reket hallgattam a társkapcsolatukról, hogy mindez nagyon fontossá vált számomra. Ha pedig egy témát ilyen lényegesnek tartok, akkor szeretnék valami használható üzenetet átadni. Igyekszem nem általánosságokról be-szélni, inkább egyetemes dolgokról. A kettőt szívesen megkülönböztetem egymástól, ha ugyanis általános dol-gokról van szó, akkor ott mindig egy kicsikét kényelmet-lenül érezzük magunkat, mert jó, lehet, hogy általános-ságban így van - de mi a helyzet velem, hiszen én kivétel(es) vagyok! Tehát nem az általánosról szeretnék beszélni, hanem az egyetemesről, arról, hogy a párkap-csolat, adott esetben a házastársi kapcsolat vagy a családi kapcsolatrendszer összefüggésében mi az, amit tudha-

233

Pál Ferenc

tunk magunkról, az emberről. Hogyan tekintsünk azokra a válságokra és mélypontokra, amelyek a kapcsolataink kikerülhetetlen velejáróinak mutatkoznak?

Az első témám tulajdonképpen az, hogy mi történik, mielőtt elkezdődne egy társkapcsolat - hogy egyáltalán elkezdődhet-e. Ennek ugyanis számos akadálya lehet, amelyek már a kapcsolat kezdeti fázisait is ellehetetlenít-hetik. Érdekes volna a saját életünkre nézve is végiggon-dolni, hogy nekünk vajon van-e valami ilyen jellegű ne-hézségünk. Például a lélektan azt mondja, hogy ha valaki nagyon önimádó személyiség, akkor neki nehéz egy kap-csolatban a valódi, mély meghittségig eljutnia, és azt el-kötelezetten vinnie. Miért? Egyszerűen azért, mert ha va-laki nagyon nárcisztikus, akkor mellé más már nem nagyon fér el, hiszen ő már egyedül is elég csodálatos, a társától pedig azt várja el, hogy csatlakozzon az önimá-datához. Volt egy olyan kliensem is, aki nem önimádó volt, hanem nagyon magába forduló, és egyszer azt mondta nekem: „Rájöttem valamire: végül is, ha jó társa-ságban akarok lenni, akkor egyedül vagyok/' Az is aka-dálya lehet egy párkapcsolat kialakulásának, amikor va-lakit nagyon erőteljes elköteleződés fűz az édesanyjához vagy édesapjához. Valaki az élettörténete alapján olyan mélyen köteleződik el a szülei vagy akár a testvére felé, hogy az nem teszi lehetővé, hogy önmagát teljesen bele tudja engedni egy másik kapcsolatba. Mert például úgy éli meg, hogy ez hűtlenség, szeretetlenség az anyával,

134

A kikerülhetetlen válságok, mint a kapcsolat fejlődésének kulcsai

vagy elárulása az apának, akinek nagy szüksége van rá. Olyan felfokozott bűntudatot, természetesen irreális lel-kiismeret-furdalást él át az ilyen személy, amely nem en-gedi kilépni a származási családjából. Az első szempon-tom tehát így szól: nagyon sok oka lehet annak, hogy egy párkapcsolat miért nem kezdődik el, és ha el is kezdődik, miért is bicsaklik meg már az első lépéseknél.

Nemrégiben egy gyorsétteremben ültem, és bár nem akartam hallgatózni, olyan sűrűn vannak ott az asztalok, hogy nem tudtam nem fültanúja lenni két hölgy beszél-getésének. Azt mondta az egyik a másiknak: „Tudod, ép-pen most szakítottam a Józsival, pedig minden paramé-ternek megfelelt, ahogyan az elvárásaimban szerepelt/' így mondta szó szerint: minden paraméternek megfelelt, ahogyan az elvárásaimban szerepelt. Aztán elgondolko-zott, és hozzátette: „Tulajdonképpen ez nagyon érdekes -hiába felelt meg minden paraméternek, rájöttem, hogy nem tudok vele élni!" Ez egy nagy felismerés! Egyszer-smind rávilágít arra is, hogy milyen sok konkrét elvárá-sunk lehet azzal kapcsolatban, hogy a másiknak milyen-nek kellene lennie, miközben a lényegi szempontok teljesen tudattalanok maradhatnak.

Az elvárásainkat három nagy csoportra oszthatjuk. Az első a tudatos, nyílt elvárások köre. Ezek egyértelműen kifejezettek, lehet velük valamit kezdeni, lehet hozzájuk valamiképpen viszonyulni. Nyílttá tett elvárás lehet, hogy legyél őszinte, hűséges, vagy hogy rendelkezzél diplo-

135

Pál Ferenc

mával. Igen ám, de az élet ágas-bogas, ezért vannak olyan elvárásaink is, amelyek számunkra nagyon is tudatosak, nagyon is világosak, de nem tesszük őket nyílttá. Ilyen el-várás lehet, hogy legyél érzékenyebb, odaadóbb, érdekel-jen téged az, ami nekem fontos, legyél szenvedélyesebb és szexibb, vagy keresztény körökben, hogy térjél meg, és legyél hívő. Ezek nagyon világos elvárásaink lehetnek, amelyeket azonban nem teszünk nyílttá.

A második csoportba tehát a számunkra tudatos, de rejtett elvárásaink tartoznak, és ezekben burkoltan szin-te mindig ott találjuk azt a motívumot, hogy én pontosan tudom, hogy a másik így nem elég jó nekem. Ha ilyen ma-radna, nem biztos, hogy szeretnék vele élni - de majd úgyis megváltozik! Majd én szeretem annyira, hogy ked-ve legyen megváltozni! Én vagyok annyira értékes, hogy azt érezze: miattam érdemes megváltoznia! Ha valóban szeret engem, akkor meg fog változni.

A harmadik csoportba pedig a nem tudatos elvárása-ink tartoznak - és a szakemberek azt mondják, hogy a párválasztásnak az alapvető motívumai bizony ebből a csoportból kerülnek ki. A párválasztás döntő motívumai tudattalanok mind a két fél részéről. Ha megkérdezünk valakit, hogy miért pont a Brünhildához vonzódik, akkor értelmes, modern ember lévén biztosan fel tud sorolni né-hány indokot, ám ezek labdába se rúgnak ahhoz képest, amiért valójában őt választotta.

136


A legfontosabb tudattalan elvárásainkat öt csoportba sorolhatjuk. Az első mély tudattalan elvárásunk, hogy ta-láljunk egy magunkhoz hasonlót. Ez nem azt jelenti, hogy ő is legyen 195 centi magas és viseljen 47-es cipőt. Nem ilyen értelemben legyen hasonló, hanem olyan va-laki, aki azért tud nagyon megértő és együtt érző lenni ve-lem, mert az élettörténetünkben hasonló motívumok van-nak. Aki például igazán érti, milyen az, amikor valakinek az apja alkoholbeteg! Aki szintén átélte a családban, hogy a szülei nem szerették úgy, ahogy neki arra szüksége lett volna! Ilyen hasonlóság lehet a családban betöltött szere-pek, életesemények, megtanult magatartásformák között. Amikor két hasonló ember között fellobban a szerelem, hatalmas, tág tere nyílik annak, hogy egymást megértsék, és együttérzők legyenek. Szavak nélkül is értsék és érez-zék egymást, csodálatos kalandot éljenek át. Tehát az első alapvető motívuma a tudattalan társválasztásunknak: ha-sonlót szeretnék. Olyan értelemben hasonlót, akivel egy közös világot tudunk alkotni, amelyben azonos nyelvet beszélünk, mert ismerjük és értjük ezt a világot, amiben otthonosságérzésünk támad.

A második mély, tudattalan vágyunk, hogy szeretnénk kiegészülni valakivel, aki olyan belső értékeket hordoz, amelyekre mi nagyon vágyunk, de belőlünk hiányoz-nak. Ismertem egy nőt, aki folyton újabb és újabb férfia-kat keresett, és mindig, amikor talált valakit, azt mondta, hogy ez egy csodálatos ember, olyan döbbenetes erő árad

237

Pál Ferenc

belőle, annyira biztonságban vagyok mellette! Mindez az első csalódásig tartott, majd ment, és kereste a követke-zőt. Magát nagyon gyöngének érezte. Az volt az alapta-pasztalata magáról, hogy rendkívül kiszolgáltatott, esen-dő és instabil. Nyilván jóval nehezebb hosszú évek erőfeszítésével kimunkálni a belső erőt és stabilitást, a he-lyes önbecsülést és a reális önértékelést, mint találni egy férfit, aki azt mondja neki, hogy de gyönyörű vagy, én a szerencse fia vagyok, hogy veled lehetek! Akkor neki nem kell kidolgoznia sem az önbecsülését, sem a szilárdságot, mert azt a társa képviseli majd. A második motívum te-hát: úgy kiegészülni valakivel, hogy nekem ne kelljen a belső munkát elvégeznem, hanem egy másik emberen ke-resztül juthassak hozzá elsősorban érzelmi, lelki, szelle-mi kincsekhez. Például én eléggé humortalan ember va-gyok, és azért vonzódom hozzád, mert úgy meg tudsz nevettetni engem! Nagyon kényszeres alkat vagyok, hát beleszeretek egy olyan nőbe, aki kicsit sem görcsös, ezért mellette én is elkezdek felszabadulni. Egyszer csak érzem: önfeledtnek is lehet lenni! Vele elkezd kaland lenni az élet - hihetetlenül jó! Tehát olyat választok, akivel egymáshoz tartozva találkozhatok önmagam egy kidolgozatlan vagy rejtett részével, és összhangba kerülhetek vele.

A harmadik nem tudatos, de nagyon erős motívum az, hogy olyan valakit válasszunk, akivel képesek vagyunk megélni azokat az élettapasztalatokat, amelyeket ott-honról hoztunk. Vagyis, akivel ott lehet folytatni az éle-

134


tet, ahol abbahagytuk akkor, amikor a szülői háznak az ajtaját becsuktuk magunk mögött. Olyan társ kell, akivel pont ott lehet folytatni! Ez is érthető, hiszen az életünk-ben nyilván tartunk valahol, és van bennünk egy belső, nem tudatos vágy, hogy folytassuk mindazt, amit már is-merünk és megszoktunk, amit mi valóságnak gondolunk. Ezért olyat választunk, akivel folytatható, tovább ismé-telhető egy megszokott tapasztalatunk. Nemegyszer szin-te kikényszerítjük a társunkból azt a magatartást, ami a már ismerős élettapasztalathoz vezet minket. Például egy olyan férfi, aki sok elutasításban, kirekesztésben részesült a származási családjában, olyat választ, aki hajlamos az elutasításra és a megvetésre, de ha nem is volna alapter-mészete okán ilyen beállítottságú, a férfi olyan magatar-tásformákat választ, amelyekkel előbb-utóbb valamiféle elutasítást vált ki a nőből. Az ismétlésre irányuló belső és általában nem tudatos késztetés olyan erős lehet, hogy ha a nő nem is utasítja el a férfit, a férfi elutasításnak értel-mezhet olyan helyzeteket is, amelyekben a nőnek ilyen szándéka nem is volt.

A tudattalan elvárásaink negyedik nagy csoportja azokból a vágyainkból születik, hogy olyan valakit talál-junk, aki hasonlít a minket fölnevelő személyekre, aki rendelkezik azokkal a személyiségjegyekkel, tulajdon-ságokkal, amelyek általában az anyánkra és az apánkra voltak jellemzőek. A tudattalan irányultság talán megle-pő módon nemcsak a pozitív, hanem a negatív tulajdon-

135

Pál Ferenc

ságokat is keresi és választja. Ennek a párválasztási motí-vumnak a hatékonysága akkor szokott napvilágra kerül-ni, amikor rémülten ismerjük fel, hogy a házastársunk pont olyan, vagy éppen úgy reagál valamire, ahogyan azt valamelyik szülőnktől megszoktuk, és már akkor is utál-tuk, amikor gyerekek voltunk.

Az ötödik klasszikus, erőteljes motívum az, hogy min-denkinek többé-kevésbé sebzett a szíve. Annak, hogy az ember ember lehet ezen a földön, ki-ki megfizeti a maga árát, az életet nem lehet megúszni. Ezért teljesen normá-lisnak és természetesnek tartom, hogy mindannyian töb-bé-kevésbé sebzett szívvel élünk. Elnézést kérek minden apától és anyától, amiért ezt mondom, de nincsen olyan szülő, aki úgy tudná szeretni a gyerekét, ahogy neki arra szüksége lenne. Minden édesanya és édesapa úgy szere-ti a gyerekeit, ahogy képes rá. Ez azonban azt jelenti, hogy mindannyian hiányokkal, sebekkel, be nem töltött szük-ségletekkel lépünk be a felnőttkorba, abba az időszakba, amikor elindulunk egy társkapcsolat hiányába. Ezért az ötödik, nagyon jellemző tudattalan motívum az, hogy gyógyulni szeretnénk. Olyasvalakit keresünk, aki mel-lett gyógyulni lehet, akitől azt reméljük, hogy megadja azt, amit a szüléinktől nem kaptunk meg. Például, kép-zeljünk el egy férfit, akit az édesanyja nem tudott elégsé-gesen, dajkálóan, ölelgetősen, puszilgatósan szeretni. Nem tudott annyiszor és úgy ott lenni, úgy szeretgetni azt a kicsi fiút, ahogy neki arra szüksége lett volna. Mi törté-

134


nik ilyenkor? A kisfiú, ahogy nagy lesz, beleszeret egy nőbe, s a választásában van egy nem tudatos motívum is: talán ez a nő szeret majd úgy, ahogy az anyám nem tu-dott! Mindez gyorsan elvárássá válhat: „Te add meg ne-kem mindazt, amit nem kaptam meg, te töltsd be a hiá-nyaimat, hiszen te vagy az, aki azt mondod nekem, hogy szeretlek! Akkor ez a te dolgod kell hogy legyen!" Vagyis amikor elindul egy párkapcsolat, a tudattalan motívu-mok, a sebzettségek is egymásra találnak. Egy családte-rapeuta fogalmazott így: „Párválasztás? Seb a sebhez." Az egyik seb megtalálja a másikat, mégpedig úgy, hogy il-leszkedjenek egymáshoz. Például egy nőben általában könnyű megszólítani az anyát, még akkor is, ha a pasi húszéves, a lány meg tizenhét. A pasi ránéz, kicsit elhagya-tott maci módjára, és a lányban föltolul, hogy tudom én, mit kell ilyenkor tenni, hiszen az anyám helyett én fi-gyeltem az apám boldogságára! A túlzott felelősségválla-lás sebzettsége találkozik az elhanyagoltság sebeivel. Gye-re, mucikám! Szóval, amikor az a férfi tudattalanul megszólítja a nőben az anyát, és a nő elkezdi a férfit úgy szeretni, ahogy a sebeiből, a hiányaiból, a be nem töltött szükségleteiből adódik, akkor a férfi azt gondolja: ha a mennyország ilyen lenne, talán én is hívő lennék! Nem tűnik rossznak ez a fölállás. És ez a nőnek is jó így - az elején. Nagyon jó, hiszen a seb a sebhez, a tudattalan a tu-dattalanhoz is kapcsolódik, és ez tart is valameddig. De csak valameddig tart.

135

Pál Ferenc

A párkapcsolat ugyanis egy folyamat, amelynek meg-vannak a maga törvényszerű ciklusai, állomásai. A folya-mat általában valamennyi szerelemmel kezdődik, de még ebben is vannak különbségek: van, aki jobban át tudja adni magát a szenvedélynek, másvalaki kevésbé, van, aki erőteljesebben képes kötődni, más pedig gyöngébben. A lényeg, hogy a mi kultúránkban a párkapcsolat vala-mennyi szerelemmel szokott kezdődni, és ebből egy na-gyon érdekes dolog következik. A kutatók zseniálisan tárták fel, hogy az ember a szerelemben a személyiségfej-lődésnek a legelső állomásait, a korai életszakaszait újra-éli. Hogyan kezdődik az élet? Megfoganunk, és ettől kezdve az anya és a gyermek között egy szimbiotikus vi-szony alakul ki. A szerelem születésénél ugyanez törté-nik. Éppen azért is idealizáljuk a szerelmet, mert vissza-visz bennünket egy gondtalan, lenyűgöző korba, ahol nincs is „te" meg „én", csak valami csodálatos egységél-mény! Valami lenyűgöző aha-élmény, egy óceánérzés! Hát hogyne szeretnénk akkor szerelmesek lenni!

Nemrégiben továbbképzésen voltam, és a plébánián egy kilencvenéves pap bácsi helyettesített. Mivel nagyon nehezen mozog, megkértem egy kedves munkatársamat, hogy menjen el érte autóval, aztán a nap végén vigye is haza. Útközben valahogy a szerelem témája is szóba ke-rült közöttük, és hogy, hogy nem, kipirult az atya arca! Egy kilencvenéves bácsié! A szerelem - mondta elragad-tatva - az valami csodálatos! Hát én is szoktam szerelmes

242


lenni! Majd hozzátette, nehogy félreértse a munkatársam: persze utána kell valamit kezdeni vele. De attól még ma-gát az érzést átélni is varázslatos, mert valami olyan gondtalan egységélményhez visz el bennünket, mint amit talán egy csecsemő arcán látunk, amikor olyan nagyon jól van. Ott minden egységben van. Gondoskodás, bizton-ság, oltatom - és a másik jelenlétében nem félünk már, hogy egyedül maradunk, vagy hogy meg fogunk halni. A szerelemben ugyanez történik. Ezért van az, hogy ami-kor a szerelmeseknek valamiért el kell válniuk egymástól - például azért, mert dolgozni mennek - , úgy érzik, meg-bolondulnak, működésképtelenné válnak a másik nélkül. Ez éppen annak az állapotnak felel meg, mint amikor a csecsemő életképtelen az édesanyja nélkül. Egy szerelmes is azt éli meg, hogy nem tudok nélküle lenni! Csak egy-valami segít, ha fantáziál róla, és felidézi az alakját. A sze-relemben regrediálódunk, vagyis bizonyos értelemben, bizonyos szempontból visszacsúszunk a személyiségfej-lődés kezdeti szakaszaihoz. Olyasmit élünk meg, mint ak-kor, és annyira kiszolgáltatottnak is tapasztaljuk magun-kat. Ha egy szerelem ebben az időszakában valami miatt elszakad, abba az ember kicsit belepusztul - az pont olyan, mint amikor a csecsemőt az anyja hagyja magára.

Jól tudjuk, a szerelem idején egy sajátos biokémiai álla-pot jellemez minket. Ez azt jelenti, hogy ha a párhuza-mokat keressük, akkor a helyzetünk egy enyhébben ká-bítószeres befolyásoltság alatt álló személyével rokon.

243

Pál Ferenc

Felelőtlenebbé válunk, a realitásérzékünk csökken. Mit számít a munkahely, ha ránk néz a szerelmünk reggel, és azt kéri, maradj? Akkor maradunk! Nem alszunk, és át-beszélgetjük az éjszakát, és úgy érezzük, tele vagyunk erővel és élettel. A szerelem tehát azt is jelenti, hogy bi-zonyos szempontból labilissá, függővé és roppant kiszol-gáltatottá válunk - mint ahogy a csecsemő is függ az any-jától, de közben valami gyönyörű egységben vannak ők ketten. Megjelenhetnek a mindenhatósági fantáziák is: „a mi szerelmünk mindennél erősebb, egymásért akár az egész világgal is szembe merünk szállni"! így kezdődik tehát a történet, de hogyan folytatódik? Úgy, hogy el-kezdjük kialakítani a közös világunkat, és magunkban már úgy gondoljuk, hogy ő az Igazi! Aki addig nem hitt az Igaziban, most az is elkezd hinni benne. Nem hittem, hogy van ilyen - de van! Most már van! És egymásra han-golódnak a sebeink, a tudattalan igényeink, a szükségle-teink, és kezdjük ezeket kölcsönösen kielégíteni ebben a kettőnk által alkotott, saját világban.

Harville Hendrix a szerelem egyetemes nyelvének négy tipikus mondatát találta. Az első, hogy bár csak nemrég találkoztunk, úgy érzem, hogy nagyon régóta is-merlek. Pontosan így is van, hiszen éppen olyat válasz-tunk, akiben a szüleink vagy számunkra nagyon fontos személyek tulajdonságai megvannak. Amivel most talál-kozom benned, azt valóban régóta ismerem. A második, hogy milyen különös, mintha mindig is ismertelek volna!

134


A csodálkozásunk hátterében pedig anyukánk és apu-kánk integet, miközben a szerelmünkkel beszélgetünk. A harmadik, hogy amikor együtt vagyunk, akkor egész-nek érzem magam. Érthető, hogy miért, hiszen olyat vá-lasztottam nem tudatosan, akiben rejtett, kidolgozatlan vagy hiányzó részeimmel is találkozhatok, és ezekkel egy-ségbe kerülhetek. A negyedik pedig, hogy nem tudok nél-küled élni. A csecsemő- és kisgyerekkori párhuzamokat látva, ezen már meg sem lepődünk, legföljebb némi rossz érzéssel együtt tudatosulhat bennünk, hogy milyen ter-mészetes módon tesszük felelőssé a társunkat saját élet-ünkért, jólétünkért.

Mindeközben egy sereg illúziót is találunk, hiszen a szerelemért éppen a realitásérzékünk egy részével fize-tünk az életnek. Ilyen illúzió lehet például, hogy a házas-ság egy kulturálisan szentesített, romantikus boldogság-intézmény. Vagyis az a házasság vagy párkapcsolat jó, amelyikben mindig boldognak érezzük magunkat. Ez ép-pen irreális. Boldognak érezni magam az egy lelkiállapot, érzelmi állapot. Nyilvánvaló képtelenség folyton-folyvást egyetlen lelki- vagy érzelmi állapotban lenni. Mégis szí-vesen ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy boldog-nak lenni azt jelenti, hogy folyamatosan ugyanabban az elragadtatott érzelmi állapotban fürdőzünk - ami persze nagyon is érthető, mert a szerelmességből kiindulva látjuk a világot, és romantikus módon idealizáljuk azt. Azt mondjuk: kell valakinek lennie a világon, aki engem úgy

135

Pál Ferenc

szeret, ahogy arra nekem igazán szükségem van! Kell, hogy legyen! A boldog párkapcsolat tehát azt jelenti, hogy megtaláltam azt a valakit, aki pont úgy szeret engem, ahogy nekem arra szükségem van. Honnan jön ez az illu-zórikus elvárás? Eredetében a csecsemő-anya, gyerek-szülő kapcsolatból, hiszen az édesanya az a személy, aki többé-kevésbé így tűnik föl a pici baba számára. Oda is lehet bújni hozzá, enni is lehet belőle - ennél csodálato-sabbat nem is lehet elképzelni, mint hogy valakiben min-den funkció megtestesül! Egy csecsemőnek szüksége is van egy ilyen személyre, különben éhen hal vagy érzel-mileg pusztul el. De ezt a vágyunkat illúzió formájában a szerelemben visszük tovább: kell, hogy legyen valaki, aki engem éppen úgy szeret, hogy minden szükségletemet betöltse! Sőt, szeressen úgy, hogy azokat a hiányaimat is orvosolja, amelyeket a gyerekkori világomból hozok.

A múltkoriban eljött hozzám egy kliens, és azt mondta: - Tudod, 43 éves vagyok, és azt hiszem, hogy most vég-

re megtaláltam Őt! Egy olyan valakit, aki nagyon tud en-gem szeretni, akinek fontos vagyok, akiről úgy látom, hogy képes engem igazán értékelni!

- Gyönyörű, hogy egy ilyen valakit találtál! - vakartam meg a fejem. - De tudod, hogy most egy kapcsolatról be-szélsz? Egy kapcsolat általában a kölcsönösségre alapu-lóan tud tartós lenni, te pedig most elmondtál kilenc dol-got, amit a másik ad neked - de egyetlen dolgot sem mondtál, amit te adsz neki!

134


Ha valakivel oltár elé állunk, akkor rendszerint az a meggyőződésünk, hogy azt az embert találtuk meg, aki minket éppen megfelelő módon fog szeretni egy életen keresztül. Ismétlem azonban: ez egy illuzórikus világnak az eleme. Hihetetlen vékony talajon áll az, aki azt gon-dolja, hogy olyan valakit kell találnia, aki őt egy életen át megfelelő módon fogja szeretni. Olyan ez, mintha a há-zasságkötéskor azt mondanám: „Döntöttem, te fogsz en-gem halálomig szeretni!" Hol van az ő szabadsága? Mi legföljebb hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ő így döntsön, és a szabadságából fakadóan azt mondja: én szívesen élek érted! De különben a kezünkben csak a saját életünk van, a másiké nincsen. Ám mert hozzuk ezt az alapdinamikát, hogy kell lennie valakinek, aki engem úgy szeret, ahogy az nekem jó, általában kölcsönösen egymást tesszük fele-lőssé a saját életünkért.

Mi szokott történni? Halad előre a kapcsolat, és az ele-je általában jól is sikerül. Vannak is, akik azt mondják, hogy úgy tűnik, ennek csak az eleje jó - akkor csak az ele-jét akarom! Ők sok szerelmet raknak egymás után, de mindig csak a kezdeti szakaszig jutnak el. Persze le lehet élni az életet úgy is, hogy a négyszáz méteres síkfutásból mindig csak az első ötven métert tesszük meg, aztán azt mondjuk: hú, most már elfáradtam, na, majd legközelebb, négy év múlva is lesz olimpia! Mi történik ilyenkor? Soha nem jutunk el a célba, a csalódások törvényszerűek. Ami-kor ugyanis a szerelem ereje csökken, kezdjük azt érezni,

135

Pál Ferenc

hogy már nem dédelget úgy a Brünhilda, mint régen! Sőt, ha hazamegyek, elkezdi mondani, hogy már három hete kérem, hogy azt a szöget verd be a falba - akkor ma nem lesz szex! Nincs szög, nincs szex! Vagyis elkezdődik a tá-volodás, és közben egyre-másra érnek bennünket a csaló-dások, hogy mégsem ő az, aki a sebemet gyógyítja, aki az összes ki nem mondott vágyamat betölti! Nem ő az! Ilyen-kor sokan máris kilépnek. Azt mondják, ha nem ő az, ak-kor keresni kell tovább az igazit!

A csalódottság és a távolodás egészen addig szokott fo-kozódni, hogy szinte elviselhetetlenné válik az élet. Elvi-selhetetlenné, tűrhetetlenné. Egyszer egy kedves ismerő-söm eljött hozzám, és szomorúan, reményvesztetten rogyott le a székbe:

- A férjem - legyintett lemondóan. - Mi a baj vele? - kérdeztem. - Hogy van! Nem az, hogy egyáltalán él, hanem hogy

ő a férjem! Jellegzetes, nem? Egyszer egy másik kedves ismerő-

sömmel, egy idősebb hölggyel utaztam együtt, aki hirte-len így szólt:

- Érdekes, most hogy utazás közben végre van időm gondolkodni, rájöttem valamire! A férjem már nem az a férfi, akihez én hozzámentem!

Aztán tovább gondolkodott - szerencsére hosszú volt az út - , és egy idő után újra megszólalt:

134


- De azt hiszem, én sem vagyok már az a nő, akit ő el-vett annak idején.

Tehát ez a fajta változás éppenséggel elkerülhetetlen. Kijövünk az egységnek az óriási élményéből (persze an-nak a kiszolgáltatottságával együtt), és egyszer csak azt érezzük, hogy távolodunk, és valahogy nem kapjuk meg azt, ami a tudattalan vágyainkban volt. Az esetek többsé-gében az ember nem is tudja megfogalmazni, hogy mit nem kap meg, hanem felszínes dolgokon veszekszik, pél-dául, hogy a másikkal nem lehet élni, mert rendetlen. Amikor ugyanis hazamegy, akkor neki arra van szüksége, hogy le tudjon ülni a fotelbe, és azt mondhassa: végre ha-zaértem, itt rend van - mert ha rend van, akkor biztonság van! A mély, tudattalan vágya pedig az volt, hogy a társa mellett biztonságban lehessen, hogy ne érezze magát egyedül, és tudhassa, hogy van valaki, aki figyel a szük-ségleteire, ezért életben fog maradni. Valójában nem ab-ban szoktunk csalódni, hogy a másik egy kicsit rendetlen, hogy szokott néha késni, hogy levágatta a haját, miköz-ben nekünk a hosszú az esetünk - hanem arról van szó, hogy a magunk számára sem tudatos elvárásaink, ame-lyek egy darabig beteljesedni látszottak, kezdenek fény-évnyi távolságra tűnni, és ezt elviselhetetlennek érez-zük. Rettenetes csalódásunkban pedig agyonszekírozzuk egymást, kapcsolatot romboló módon fejezzük ki a betöl-tetlen vágyainkat és hiányainkat, de nem azért, mert rosz-szak, gonoszak vagyunk, vagy nem szeretjük a másikat,

135

Pál Ferenc

hanem mert a mély, tudattalan elvárásaink nem teljesed-tek be, és ezért elkezdtünk félni. Holott - és ezt volna ér-demes tudnunk - pontosan ott van az életünknek a kul-csa, ott kellene valamit az életünkkel kezdeni, ahol ezek a nagyon mély vágyak meghúzódnak.

Mi következik általában ilyenkor? Irgalmatlan meny-nyiségű ütközés, elégedetlenség és kiábrándulás, harag, félelem, szomorúság, és egymás végeláthatatlan hibázta-tása. Miközben egy társkapcsolatban a társunk előbb-utóbb törvényszerű módon a saját sebeinkre, elakadása-inkra és neuralgikus pontjainkra hívja föl a figyelmet. Ez kikerülhetetlenül így van. Nem is szükséges, hogy ezzel valaki visszaéljen, bár sokszor van olyan élményünk, hogy a másik pont ott rúg belénk, ahol a legjobban fáj. Ho-gyan képes valaki, akiről egykor azt tudtam mondani, hogy a legjobban szeretem, ott belém rúgni, ahol tudja, hogy a legjobban fáj?! Miért képes rá? Azért, mert a nem tudatos pontokon való összekapcsolódásunk most is megvan. Nagyon is érezzük egymást, de most nem az egységben olvadunk össze, hanem egymás sebei, neural-gikus pontjai számára tartunk tükröt. Ugyanis például az a férfi nem azért nem tart rendet, mert nem érti meg a fe-lesége ilyen irányú kérését, hanem mert ez valamiért nem megy neki. A nő hiába mondja, hogy ennél primitívebb dolgot nem is tudok elképzelni, csak megfogod, és a he-lyére rakod, ennyi az egész! Lehet, hogy neki ennyi, de annak nemegyszer valami mélyen gyökerező oka van, ha

134


valaki nem tud rendet tartani. Mi szokott történni ilyen-kor? A nők elmennek a barátnőjükhöz, és azt mondják: „Ezzel a férfival nem lehet élni - senki sem tudna vele élni!" Ugyanígy a férfi is panaszkodik a haverjainak, a munkatársainak: „Hát mondd, szeret engem egy olyan nő, aki állandóan gyötör és piszkál? Már nincs is kedvem hazamenni!" Valójában pedig arról van szó, hogy ezen a ponton kölcsönösen elakadtak.

Itt jön egy nagyon fontos fölismerés: valójában egy társ-kapcsolatban négy szereplő van. Az egyik fél a nő, a má-sik a férfi, a harmadik maga a kapcsolat, a negyedik pedig az összefüggés, a kontextus, amelyben a kapcsolat az éle-tét éli. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki látja-e, hogy aktuálisan hol van a nehézség. Ugyanis nagyon sokan, amikor a párjuk valamely elakadásukra, gyöngeségükre hívja fel a figyelmet, azt mondják: ez a kapcsolat nem jó, nem adja meg nekem azt, amiért érdemes ezzel a férfival vagy nővel együtt élni! Ez a kapcsolat nem az! Pedig nem a kapcsolattal van a baj - ők jutottak el egy elakadásukig, amire a párjuk ösztönösen hívta föl a figyelmet, tükröt tartva egy kidolgozatlan és félelmet keltő részüknek. Ez persze elég kellemetlen, és nyilvánvaló, hogy könnyebb a társunkat hibáztatni, mint a személyiségfejlődésünk mun-kás részére igent mondani.

Nemrégiben egy kedves ismerős házaspár keresett fel a problémájával:

- Tudod, Feri - mondták - , három évet húztunk le pár-

135

Pál Ferenc

terápián, mindent átdolgoztunk, és végül azt mondta a terapeuta, hogy kész, ennyit lehetett tenni. Ezt az állapo-tot éljük néhány hónapja, és nem jó. Nem jó, és nem jó! Vajon mi itt a bibi?

- A párterápián a kapcsolaton dolgoztatok három évig. Közben magatokkal dolgoztatok valamit? - kérdeztem.

- Nem - jött a meglepett válasz. Holott az esetek jelentős hányadában a probléma egyik

része nálam van, a másik része nálad - és csak ezeken túl van még a kapcsolatnak a problémája. Ezért, amikor va-laki azt mondja, hogy a kapcsolata nem működik, az gyakran csak tünet. A kapcsolattal azért vagyunk elége-detlenek, mert abban olyan adottságokra, készségekre lenne szükség, amelyekkel nem rendelkezünk. Ezért a kapcsolat sem működik. Ezt nem győzöm elégszer hang-súlyozni, mert ez azt jelenti, hogy a mi kultúránkban min-den kapcsolatban önismereti munkára, személyiségfejlődésre van szükség. Régen ez másképp volt, de ma már egy-szerűen nem kerülhető ki, hogy elkezdjük önmagunkat is fejleszteni. Sokszor, amikor valaki szakít a társával, tulaj-donképpen nem tudatosan azt a döntést hozza, hogy a párjával szemben inkább egy gyerekkori sérülésére és el-akadásra mond igent. Inkább maradjon a sérülés úgy, ahogy van, a párja meg mehet! A mi kultúránkban azért vált ennyire nehéz feladattá társkapcsolatban lenni, mert azok a külső összetartó erők, amelyek egy kapcsolatot anno megerősítettek, szinte mind semmivé foszlottak.

134


Ezért ma személyes életfeladattá vált az, ami még ötven vagy száz évvel ezelőtt sem volt az. Ezt végiggondolva tulajdonképpen természetes, ha ma valaki elbizonytala-nodik a kapcsolatában - a mi kultúránk embere ugyanis olyan feladat elé került, hogy a külső összetartó erők gyöngülése mellett kellene tudnia valakivel tartósan, megelégedetten együtt élni. Erre ilyen formában eddig so-hasem volt szükségünk, és ezekre a kidolgozott készsé-gekre, működésformákra az emberiség méretében nem jutottunk még el. Mindenesetre maga a felismerés is na-gyon fölszabadító tud lenni, hogy nem velünk van baj, egyszerűen részesedünk a mostani kultúrának és embe-riségnek a közös sorsából, útkereséséből. Mindenki ebből próbál valamit kidolgozni, valamire eljutni.

Menjünk tehát végig a párkapcsolat alakulásának fo-lyamatán, annak egyes ciklusain! Az első lépés a szim-biózis volt, a második, hogy kezdünk távolodni, leválni a csalódásaink miatt is. Már nem olyan jó, már nem nézel rám úgy, már nem kapom meg azt tőled, mint korábban - vagyis mélypontok és válság. A válság egy következő világba visz bennünket. A krízisben ugyanis mindig el-veszítjük a talajt a lábunk alól, ezért távolságot tartunk a másiktól, hogy megvédjük magunkat. Ezt úgy hívják, hogy védekező elhidegülés, és valójában nem a másik el-len irányul, hanem önmagunkat óvjuk vele. Ezután kö-vetkezik a negyedik fázis, az énközpontúság. Még együtt vagyunk, de már mind a ketten azt mondjuk: „én". Elő-

135

Pál Ferenc

térbe kerül a saját érdek. Mi következik ebből? Beindul a háború, sokszor nemtelen eszközökkel. Ütjük, vágjuk egymást, ahol érjük. A háború pedig sokszor éppen ott válik igazán véressé, ahol kialakul bennünk a neurotikus allergia a másikkal kapcsolatban. Amikor elkezdi mon-dani a magáét, felmegy a vérnyomásom! Amikor látom, hogy megint nem rakja vissza a tejet a hűtőbe, ott mintha lehúznák a rolót - és adok egy teljesen irreális reakciót. Ezt hívják a kapcsolatban neurotikus allergiának. Amikor már kölcsönösen allergiásak vagyunk egymásra, egy egé-szen pici is elég, hogy teljesen kikészüljünk a másiktól, és azt gondoljuk, az életnek így nincs értelme. Ha valaki volt már komolyabban allergiás, az ismeri ezt az érzést: mind-egy, csak ezt ne! És ehhez már egész kevés is elég! A ne-urotikus allergia ott támad, ahol a szervezetünk sebző-dött, és veszélynek éljük át azt, ami nem is veszélyes. Nagyon sok ember nehézség nélkül él azzal, hogy ren-detlen a társa - de én nem tudok! Tehát nem az a problé-ma, hogy rendetlen, hanem hogy én ezt nem bírom elvi-selni. Ez az a pont, ahol beindul a háború. Ilyenkor a kapcsolatért gyakran csak egyvalamit lehet tenni: azt, hogy én változom. Persze ezt nem csak magamért teszem, ugyanis ha én változom, a másik sem tud ugyanaz lenni, mint aki eddig volt. El szokott jönni egy pont, amikor ki-ki eldöntheti, hajlandó-e a bizonyos szempontból egye-düli lehetőséget megragadni - hogy ő változzon, aztán lesz, ami lesz. Ha ilyenkor sikerül megfelelően bevenni a

134


kanyart, akkor megint egyenesbe kerülhetünk, egyszer csak megint egymásra találunk, de már sokkal elmélyül-tebb módon.

A terapeuták tehát azt mondják, hogy az életciklusok-nak megfelelően természetes, hogy minden embernek vannak válságpontjai. Például a serdülőkori önazonos-ság-keresés, vagy amikor el kell hagynunk a szülői házat, amikor megházasodunk vagy összeköltözünk valakivel, amikor a negyvenes éveinkben elérjük az életközepi vál-ságot, amikor nyugdíjba megyünk - ez mind egy-egy mély krízis lehet. Ezek a krízisek nemhogy nem kerülhe-tők ki, de csak ezeken keresztül továbbjutva tudunk fej-lődni. Ám nemcsak az egyes embernek vannak meg a ter-mészetes krízispontjai, hanem a párkapcsolatnak is, sőt még a családi kapcsolatrendszernek is. Például, ha vala-ki úgy házasodik meg, hogy előtte nem éltek együtt, ak-kor az összeköltözés is egy krízis lehet. Az első gyerek születése szintén életciklusváltó pont, ugyanis minden-nek meg kell változnia. A gyerek kiszolgáltatott, rászorul az édesanyjára, aki természetes módon a legtöbb figyel-mével a pici baba felé fordul. Ez teljesen normális, de azt az időt és energiát, amit a csecsemőre fordít, a partnerétől kell elvennie. Ez nem történhet másként. A társnak keve-sebb jut. Amikor a gyerekek iskolába mennek, általában az is válságot jelenhet - és így tovább. Vagyis az a nor-mális, hogy egy ember, aki családban él, néhány évente krízissel találkozik. Ez nem kerülhető ki, sokan mégis ha-

135

Pál Ferenc

lálosan megrémülnek a válságoktól, és igyekeznek elme-nekülni előlük. Tudjátok, hogy a legtöbb válás a házas-ságkötés után hányadik évben történik? Az első évben! A legtöbb párkapcsolat már az első kikerülhetetlen krízist sem éli túl, valójában meg sem tud szilárdulni. Azután a legtöbb kapcsolat az első négy évben szakad meg, majd pedig az első hétben. Ez azt jelenti, hogy általában eléggé védtelenül éljük át az első kikerülhetetlen párkapcsolati és családi krízispontokat. Nem elég szilárdak a párkap-csolatok, mert mi sem vagyunk elég rugalmasak és szi-lárdak, és a krízispontokon eltörünk, miközben mély-pontokat és válságokat átélni természetes, bár nagyon megterhelő dolog.

Egy rövid mesét szeretnék befejezésül elmondani nek-tek, amelyet gyerekeknek írtam, de azzal a céllal, hogy a felnőtteknek szóljon. Egy háromgyermekes édesapa egy-re nehezebben tartja el a családját. Nagyon elbúsul. „Ez rettenetes, mi lesz a feleségemmel, a gyerekeimmel? Ed-dig sem ment könnyen az élet, de így már el sem tudom többé tartani az enyéimet!" Bármibe belekapaszkodna, ami segítséget jelenthet, és ekkor hallja ám, hogy valahol messze-messze vidéken nő egy olyan növény, amelyet bárhol el lehet ültetni, és ha kisarjad, annyi termést hoz, amennyi elég mindenkinek a családban. Nosza hát, a fér-finak már nincs vesztenivalója, elindul hetedhét országot bejárni, hogy megkeresse ezt a növényt. Ahogy azonban bandukol ismeretlen országokon és vidékeken keresztül,

134


egyre jobban elfárad. Nekibúsul szegény feje. „Miért ez a sok fáradság, miért ez a sok vesződség, miért ez a kilá-tástalannak tűnő harc?" A nagy búsulásban a könnyei is nekiereszkednek, el is alszik, és még álmában is sír. Egy-szer csak megjelenik egy angyal, és azt mondja neki: „A te kérdésedre, hogy miért, egy másik kérdés a válasz!" Föl-ébred az apa, és elgondolkozik: „Micsoda badarság ez, hogy egy kérdésre egy másik kérdés legyen a válasz? An-gyal, többet is segíthettél volna!" Megy tovább, bejut egy városba, ahol beáll dolgozni, mert már elfogyott mindene, főleg a hamuba sült pogácsája. A sok munkájáért azon-ban csak a fele bért adják neki. Elbúsul ezen ismét a mi emberünk - miért kell, hogy így legyen?! Miért?! Álomba búsulja magát, és ekkor megint jön az angyal! „Már a múltkor is mondtam neked, hogy a kérdésedre, hogy miért ez a vesződség, szenvedés, fájdalom, siralom, egy másik kérdés a válasz!" Fölébred a férfi, eltöpreng: „Ez az angyal csak ezt tudja - úgy látszik, nem egy okos angyal." Indul tovább, fele pénzzel, mert valahogy mégiscsak meg kell szereznie azt a növényt, de bizony a reménye kezd már foszladozni. Ahogy ott mendegél, egyre kilátástala-nabbnak érzi az életét. Miért kell így élni? Miért hagyja Isten, hogy ez így menjen? Miért nem lehet boldog? Miért? Este nagy fájdalmában már egy ültő helyében al-szik el, és ahogy szundikál, megint megjelenik az angyal. „Vándor, még egyszer elmondom neked: a te kérdésedre egy másik kérdés a válasz!" Fölébred a férfi, és most elő-

135

Pál Ferenc

ször komolyan eltöpreng azon, hogy mit jelenthet, amit az angyal mond. Hiába töri azonban a fejét, nem ért egy szót sem. Föladja a hiábavaló gondolkodást, és nagy fá-radtan a kezébe temeti az arcát. Eszébe jut a felesége, és az, amikor megszerették egymást. De rég is volt! És eszé-be jutnak a gyerekei. Valamikor de várta, hogy megszü-lessenek! Most meg itt ül messze földön, távol mindany-nyiuktól! Maga előtt látja a feleségét meg a gyerekeit, és egyszer csak - maga sem tudja, hogyan - megérti, amit az angyal mondott, hogy a kérdésére egy másik kérdés a vá-lasz. Az ő kérdése mindig így szólt: miért? És hirtelen egé-szen világos lesz benne a másik kérdés is, az pedig így szól: kiérti Hát a feleségemért meg a három gyerekért, őértük! Ahogy pedig ezt kimondja, lássatok csodát, jobb-ra néz, és ott van előtte a növény - szakasztott olyan, mint ahogy leírták! Kiássa szépen a földlabdával együtt, bele-teszi a tarisznyájába, és nagy boldogan viszi haza a csa-ládjának.

A miért kezdetű kérdéseink számtalanok, és nemegy-szer megválaszolhatatlanok. A miértek ugyanis sokszor nem válaszokhoz, hanem egy másik kérdéshez vezetnek, és ha ezt a kérdést - nevezetesen azt, hogy kiért - meg tud-juk válaszolni, akkor az élet tovább folytatódhat, az ember pedig növekedhet.

158

Dr. Angster Mária

A rend, a sors

és a párkapcsolatok

A családállítás csoportokban azzal kezdjük a munkát, hogy a résztvevők egy-egy mondatban elmondják, milyen téma hozta el őket, mi az, ami nem működik az életük-ben. Az ott lévők legalább fele azzal jön, hogy a párkap-csolatával van baj. Van, hogy több mint a fele... Közülük többen megpróbáltak már javítani a helyzetükön, nagyon jó terapeutáknál jártak, de a munka nem hozott tartós ja-vulást. Nem is hozhatott, mert - mint utólag sokszor ki-derült - a kapcsolat megromlása és kudarca mögött nem a két fél között megfigyelhető viselkedés szintjén lévő okok a felelősek. Olyan rejtett dinamikák hatottak, ame-lyekről egyikük sem, és ennélfogva a kezelőjük sem tud-hatott.

A családállítás tapasztalatai szerint ugyanis nem lehet az ember életét, sorsának, kapcsolatainak alakulását ki-zárólag az őt ért élmények, behatások alapján megérteni.

159

Dr. Angster Mária

Bár a tudomány még nem igazolta, mára már rengeteg ta-pasztalat valószínűsíti, hogy az összetartozó emberek kö-zött van egy rejtett összeköttetés-rendszer, egy informá-ciós háló, amely mindenkiről minden életfontosságú információt tartalmaz, aki csak a családhoz tartozik. Ezt a családállítás atyja, Bert Hellinger családi léleknek nevezi, de inkább a magyarra mindentudó mezőként fordított ki-fejezés terjedt el. Ez a valami - aminek mibenlétét egyelő-re nem, de a hatását mára annál inkább ismerjük - egy rendszerként működik, és mint ilyennek, megvannak a maga működési törvényei. Jó ezeket ismernünk, mert akár tudunk róluk, akár nem, erősen befolyásolják az éle-tünket.

Nézzük most meg ezeket a törvényeket, majd azt, hogy miként befolyásolják a párkapcsolat alakulását.

Az első törvény: az odatartozás joga

Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a családtagjai elis-merjék, ő is a családhoz tartozik. Mégis sokszor tagadnak ki embereket a családból. Van, hogy valamilyen morális okból: kitagadják az alkoholistát, a bűnözőt, azt, aki rossz oldalon állt politikailag, elzüllött, egyszóval akinek a vi-selkedése vállalhatatlan a család számára. Sokszor kita-gadják azokat is, akiket szégyellni kellett: azt, aki megesett, az elmebeteget, a súlyos fogyatékkal született gyereket,

160

A rend, a sors és a párkapcsolatok

akit aztán intézetbe adtak, és ott neveltek fel. Ha meg-nézzük, mit jelent a kitagadás a viselkedés szintjén, akkor azt így foglalhatnánk össze: úgy élünk, érzünk és visel-kedünk, mintha az illető nem létezne vagy létezett volna.

Van más eset is, amikor úgy élünk, érzünk és viselke-dünk, mintha a másik nem létezett volna: azért próbálunk meg „elfelejteni" valakit, mert nagyon fáj az emléke. Sok család él úgy, hogy megpróbál nem emlékezni egy gye-rekszülésben meghalt asszonyra, egy halva született vagy korán elveszített kisgyerekre, a harctéren elesett vőle-gényre. Van, hogy bűntudat is társul a veszteséghez. A fe-szültség és a fájdalom túl nagy, összeroppanással fenye-get. így önvédelemből a gyászmunka elvégzése helyett inkább megpróbálják kirekeszteni a halottat a családi em-lékezetből.

Az embernek van egy eredeti családja és egy új család-ja. Az új családba nemcsak a párja és a gyerekei tartoznak bele, hanem az előző fontos kapcsolatai is. Ha megtagad-juk tőlük az odatartozás jogát, azaz nem ismerjük el, hogy fontos volt a velük töltött idő, nem ismerjük el mind-azt, amit kaptunk tőlük, akkor az kitagadásnak minősül. A kérdést mindjárt megnézzük részletesebben is.

Valóban kitagadni viszont se az eredeti, se az új csa-ládból nem lehet senkit. A tapasztalatok szerint ugyanis ott van a kitagadott energetikai lenyomata ebben a rejtett információs hálóban, csak a látható viselkedés szintjén van vákuum a helyén.

161

Dr. Angster Mária

A második törvény: a hely törvénye

Az ember a családjában a neki megfelelő generációs lét-rafokon és azon belül is a megfelelő sorszámú helyen él jól. Ez a saját helye. A saját helyünkön lenni annyit tesz, hogy érzelmi megélésünkben is arra a generációs létra-fokra és ezen belül is a nekünk megfelelő sorszámú hely-re állunk be, amelyikre születtünk. A legalsó generációs létrafokon van a gyerek, ő a Kicsi. A felette lévőn a szülei. A gyerek a szüleitől, illetve rajtuk keresztül kapta az éle-tet, tehát hozzá képest ők a Nagyok. Felettük a nagyszü-lők, a Még Nagyobbak. Hogy ki a Kicsi és ki a Nagy, az et-től és csak ettől az egy dologtól függ: ki kitől kapta az életét. Akkor is a szülő a Nagy, ha csak hat elemit végzett, míg a fia professzor lett. Sokszor van, hogy a szülő meg-betegszik, ápolásra, gyámságra szorul. Ez azonban mit sem változtat a tényen: a gyerek kizárólag azért élhet, mert a szülők, a Nagyok a világra hozták.

Az eszével mindenki tudja, hogy hol a helye. Ennek el-lenére sokszor úgy éli meg magát az ember, mintha egy vagy két, sőt többgenerációs létrafokkal feljebb állna. Amikor úgy él a gyerek, mintha a hiányzó társat pótolná a szülőnek, akkor egy létrafokkal ugrik feljebb. „Apu el-ment, de én itt vagyok, Anyu!" - mondja a fiú. „Apu velem érti meg magát igazán" - mondja a lány. Sok gyerek vonó-dik bele a szülők párkapcsolatába, pártot fog és tanácsot

160


ad. Hogy már most utaljunk rá: ez se marad következ-mények nélkül se az életére, se a jövőbeni párkapcsola-taira nézve.

Kétgenerációs létrafokot ugrunk felfelé - természete-sen csak élményünkben - , ha úgy érzünk, viselkedünk a szüleinkkel, mintha mi lennénk az ő szüleik. Mintha hoz-zájuk képest mi lennénk a Nagyok, és megpróbálnánk megadni nekik azt, amit a nagyszüleinktől nem tudtak megkapni. Megpróbáljuk őket jobb belátásra bírni, meg-oldani a sorskérdéseiket, tanácsot adunk nekik olyan fon-tos dolgokban, hogy megtartsák-e a testvérünket vagy ne, elváljanak-e vagy ne...

Ha akár egy, akár két vagy többgenerációs létrafokkal feljebb lévőnek éljük meg magunkat, mint a valós he-lyünk, akkor valami nagyon fontos dolog marad ki az életünkből. Nem tudjuk átélni, hogy a Nagyok között mi vagyunk a Kicsik, akik biztonságban, szeretetben növe-kedhetnek, ameddig kell. Erre az alapélményre pedig mindenkinek szüksége van. Akinek bármilyen oknál fog-va nem sikerült ezt otthon megkapnia, mert ő volt a „nagykisfiú" vagy a „nagykislány", az mindvégig tartós stresszben élt, ugyanis lehetetlent vállalt. Egy gyerek soha nem tud társa vagy szülője lenni a szülőjének, és ha még-is megpróbálkozik vele, az meghaladja az erejét. Másrészt élményéből hiányzik a gyereklét, pedig azt mindenkinek meg kellene élnie. Igyekszik is máshol bepótolni. Sokszor fordul elő, hogy a nagykisfiú és a nagykislány összetalál-

161

Dr. Angster Mária

kőzik egymással. Az egyik az apát pótolja a másiknak, a másik az anyát az egyiknek, és nagyon boldogok. Végre van valaki, aki mellett biztonságban átélhetik, hogy ők a Kicsik. Anyukámnak, apukámnak szólítják egymást, mondván, hogy ott a gyerek, de valójában a szülőpótlás jelentős eleme a kapcsolatuknak. Figyeljük meg: hány házaspár hívja egymást anyukámnak és apukámnak, pa-pának és mamának még jóval azután is, hogy a gyerekek kirepültek a házból. A pótlás először nagyon jó, meg-szünteti a fájó hiányt, de mint látni fogjuk, sokba kerül. A Férfi és a Nő közötti tűz az ára.

Az sem ritka, hogy más színtereken szerzünk ma-gunknak pótszülőt. Mivel a munkahelyi hierarchikus struktúra erősen emlékeztet a családon belüli generációs létrafokokra, előfordulhat, hogy a hierarchiában felettünk lévő főnökeinkkel kerülünk pótlásképpen szülő-gyerek jellegű kapcsolatba. Olyan, oda nem tartozó érzelmek, vi-selkedések jelennek meg a munkahelyi kapcsolatban, amelyeknek annak idején a szüleinkkel való viszonyban lett volna helyük. A munkahelyen színpadra állnak a régi jelenetek, a két szféra összekeveredik, gyermeki magán-érzelmekkel terhelődik meg az a terep, ahol a felnőtt munkateljesítményt várják el az embertől.

A generációs létrafokon belüli sorszám azt jelöli, hogy ki hányadikként érkezett a rendszerbe: van első, második, harmadik, sokadik gyerek, első, második, harmadik, so-kadik fontos párkapcsolat az ember felnőttéletében.

160


A harmadik törvény: a rendszer-lelkiismeret

A családállítás atyjának, Bert Hellingernek a megfigyelé-se, hogy ebben a családi léleknek nevezett összeköttetés-rendszerben egy teljes mértékben igazságtalan és tudat-talan csoport-lelkiismeret működik. Olyan ez, mintha ennek a rendszernek lenne egy egyensúlyszerve. Ennek köszönhetően, ha valamelyik taggal valami életbevágóan rossz vagy nehéz dolog történik, akkor egy később szüle-tett családtag úgy fog élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ehhez egyáltalán nem kell hogy ismerje a nehéz sorsú családtagot, sőt az sem kell, hogy tudjon a létezéséről! Ebben a másvalaki-ben tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha neki jutott volna a nehéz sors. Úgy él, mintha azt fogadta volna a nehéz sorsúnak, hogy „ha te boldogtalan voltál, én is az leszek", „követlek a rossz sorsba, betegségbe, ha-lálba", „átélem helyetted a haragodat, fájdalmadat, gyá-szodat, nehéz érzelmeidet", vagy „vezekelek helyetted". Ez a fogadalom többnyire teljesen tudattalan, ám kény-szerítő erővel irányítja az ember életét.

Mindez gyermeki szeretetből történik. Lelkünk gye-rekrésze a maga mágikus gondolkodásával azt hiszi, hogy segíthet. Azt hiszi, ha magára vállalja a másik sorsát, ha boldogtalan, beteg helyette, ha kiéli a nehéz érzelmeit, vi-seli a terheit, ha képviseli, szolidaritást vállal vele, attól a másiknak jobb lesz.

161

Dr. Angster Mária

Nehéz sorsnak számít, ha valaki nem tudott megszü-letni, vagy megszületett, de még kiskorában vagy fiata-lon, az élet delelője előtt halt meg. Ha valakit nagy, élet-bevágó sorscsapások és veszteségek értek: kiskorában elveszítette apját, anyját, meghalt a kiskorú gyereke. Be-tegség, baleset vagy valamilyen sorscsapás következtében elveszítette a párját. Megbetegedett, és a betegség követ-keztében már nem élhet jól, fizikailag már nem teljes ér-tékű, fogyatékossá vagy nyomorékká válik. Bár szeretne, de nem tud gyereket szülni vagy nemzeni. Nehéz sors az is, ha valakinek derékba törik a pályáját, és attól fogva már csak vegetál. Az is nehéz, ha valaki elszenvedője volt egy balesetnek, természeti katasztrófának vagy üldözte-tésnek, és ő túlélte ugyan, de rokonai vagy bajtársai oda-vesztek. Nehéz sorsa van annak is, aki nagy bűnt köve-tett el, ami másnak az életébe vagy testi-lelki épségébe, egzisztenciájába került, és ezért vezekelnie kellett vagy kellene. Objektív a bűn, ha valaki tettével vagy gondat-lanságból egy másik ember halálát, illetve megnyomoro-dását okozta. Szubjektív a bűn, amikor azt hiszi valaki, hogy ő a felelős, pedig semmilyen befolyása nem volt a történésekre: például az a mozdonyvezető, akinek vona-tát valaki öngyilkosságra használta fel. A szubjektív bűn ugyanolyan teher lehet az illetőnek, mint az objektív, és persze ugyanolyan készséggel próbálhatja meg magára venni egy később született. Végül pedig nehéz sorsnak számít, ha valakit ténylegesen kitagadtak vagy mintegy

266


töröltek a családi köztudatból, illetve elvették a tisztessé-gét, és fekete bárányt csináltak belőle.

Nézzük, kik tartoznak bele a családba! A testvéreink -mégpedig az összes, azaz mindegyik, akivel az egyik szü-lőnk közös. Az a gyerek is testvér, aki házasságon kívül született, és nem tudnak róla. A tapasztalat azt mutatja, hogy lélekben akkor is „tudnak" róla a testvérei, és igen valószínű, hogy valamelyikük képviselni fogja az ily mó-don kitagadott gyereket. Aki pedig felvállalja magára a kirekesztettel való tudattalan szolidaritást, akkor is úgy fog élni, mintha ő maga nem tartozna bele a családba, ha erre látszólag semmilyen oka sincs. Az is lehet, hogy a ki-tagadott nevében bünteti a családot.

A generációs létrafokokon felfelé haladva a szülők és az ő testvéreik következnek, majd a nagyszülők és a test-véreik, aztán a dédszülők és így tovább. Minél közelebb áll egy nehéz sorsú családtag az emberhez, annál nagyobb erővel vonódhat bele a sorsába. Van, hogy az ük- vagy szépszülők generációjában történt valami súlyos dolog, és bár a történet maga már a homályba veszett, a lenyo-mata még mindig ott van a családban, és hat. Ilyenek a gyilkosságok, a nagy bűnök és tragédiák utórezgései, ezek hetedíziglen is éreztethetik hatásukat.

A családállítás rendszerében új, hogy azok is család-tagnak számítanak, akik nem vérrokonok. Kik ezek? Egyrészt azok, akik valamilyen tettükkel, sorsuk alakulá-sával hozzájárultak ahhoz, hogy a család gyerekei meg-

267

Dr. Angster Mária

születhessenek. Másrészt azok, akik a klán valamelyik tagja tettének következtében váltak áldozattá. Vegyük őket sorra.

A helycsinálók

Mint arról fentebb már volt szó, szüleink és nagyszüleink előző fontos kapcsolatai is családunk tagjai. Ugyanez ér-vényes a saját előző párkapcsolatainkra akkor is, ha az il-letők esetleg nem is előző jegyesek vagy házastársak. A tapasztalatok szerint nagyon sok párkapcsolati zavar hátterében az elődökkel, illetve helycsinálókkal való szo-lidaritás áll. Miért alakul ez így?

Minden olyan párkapcsolatban, amelyben bármilyen formában felmerül, hogy a két ember együtt adja majd to-vább az életet, kialakul a kötődés nevű lelki kapocs. Ezek az úgynevezett „komoly" kapcsolatok. Az egymás mel-letti elköteleződésnek bármilyen formája, a közös gyerek, illetve gyerekek kialakítják a felek között a kötődést - ak-kor is, ha az a gyerek végül nem is születik meg. Extrém példával élve, ha valakinek ismeretlen donortól születik gyereke, akkor olyan emberhez kötődik a lelkében, aki-vel személyesen nem is találkozott. (Ő a gyereke apja. A gyerek lelkében is ott lesz a nemzőapja iránti kötődés, mert, még ha más is nevelte fel, az életét tőle kapta.) A kö-tődés nem feltétlenül jelenti azt, hogy a két ember szereti

160


egymást vagy szerelmes egymásba. Ha a szülőm vagy a nagyszülőm előző kapcsolata nem adta volna át a helyét annak az embernek, akitől az életemet kaptam, azzal, hogy meghalt, vagy bármilyen oknál fogva kilépett a kap-csolatból, akkor én nem vagyok itt. Mivel egy kötődésből kiszakadni fáj - akár átéli ezt a lelki fájdalmat valaki, akár nem - , ezzel a fájdalommal a hely csináló is fizetett az éle-temért. így ő is „hozzánk tartozik", és jár neki, hogy ál-dozatát elismerjük és tisztelettel elfogadjuk. Ez persze sokszor nem történik meg - az ember inkább szabadulna attól a tudattól, hogy nem ő az egyetlen fontos a párja életében, nemhogy befogadni szeretné az elődöt a csa-ládba. Ennek az a következménye, hogy a házasságból született egyik gyerek lelkében megszülethet a tudattalan fogadalom; „Ha téged kitagadtak, majd én képvisellek." Úgy érez, illetve viselkedik az illető szülő féllel, mintha az előd érzelmeit élné át. A lány mérges, féltékeny, verseng az anyjával, ahol csak lehet „betart" neki. Az is lehet, hogy apjával szemben pedig úgy viselkedik ez a kislány, mint-ha nem is a gyereke, hanem a kis „igazi" társa lenne. (Ugyanilyen dinamika működhet anya és fia között is.) Ilyenkor a gyerek maga sem érti, hogy miért „kell" neki állandóan ellenzékben lennie, miért fosztja meg magát at-tól, hogy a család szeretett gyereke legyen. Vágyna is arra az érzésre, hogy ő a Kicsi, de köti a tudattalan szolidari-tás. Aki egy ilyen fogadalommal a lelkében nő föl, az egy-részt lemarad a gyerekkoráról, másrészt a párkapcsolata-

161

Dr. Angster Mária

iban is nehézségei lesznek. Az ember nem tud egyszerre két helyen - szülője póttársaként és a párja társaként -partnerként funkcionálni.

Van egy másik fontos „családtag" is, akinek igen jelen-tős hatása lehet az ember életére és a párkapcsolatai ala-kulására is:

Az elveszett iker

Az ultrahang általános elterjedésének és egyre korábbi al-kalmazásának köszönhetően tudjuk, hogy átlagban min-den nyolcadik terhesség ikerterhességnek indul - egyes adatok szerint ez még gyakrabban fordul elő. Az egyik iker egy pontnál nem fejlődik tovább, nyomtalanul fel-szívódik, vagy egy csomó marad belőle a placentában. Az is lehet, hogy a megszületett gyerekben egy úgynevezett dermoid ciszta tartalmazza az elveszett ikertestvér szö-veteit. Van, hogy az egész folyamat nyomtalanul zajlik le, és senki sem tud róla, máskor pedig vannak olyan fizikai jelek, amelyek az elveszett ikerre utalnak. A tapasztala-tok szerint a megszületett testvér lelkében ott van az el-veszett iker lenyomata, mint ahogy ott van az élet első él-ményének is az emléke: meghal mellette az, akihez a legközelebb áll.

Aki ikerként kezdte az életét, annak ez a párkapcsola-tainak alakulásában is visszatükröződik. Akár egy életen

160


át keresheti tudattalanul az ikerpárját, és persze nem ta-lálja. Keresi mindenkiben, barátaiban, párkapcsolataiban. Ha megismerkedik valakivel, szinte azonnal egybe akar vele olvadni, megfojtja a ragaszkodásával. Ezt a partner, hacsak nem volt neki is hasonló méhen belüli tapasztala-ta, egy idő után nehezen tudja elviselni, és kimenekül a kapcsolatból. Vagy azért van vége, mert a volt ikerben ki-alakul az érzés: a párja nem „az igazi", nem őt kereste. „Senki se elég jó" - sajdulhat meg a lelke, arra a közelség-re és összeolvadásra vágyva, amit magzati korában meg-tapasztalt. Az is lehet, hogy a túlélők bűntudata nem en-gedi boldog kapcsolatban élni: „Ha Te nem élhetsz, én sem élek jól" - mondja a lelkében, és maga sem érti, miért ront-ja el a jól alakuló viszonyt. Vagy amint felmerül a gye-rekvállalás kérdése, ő anélkül, hogy tudná, mi elől, de ki-menekül a kapcsolatból. Lehet, hogy azért, hogy ne kelljen még egyszer elszenvednie, hogy elveszíti, aki a legközelebb áll hozzá. Vagy ha nő az illető, nehogy egy terhesség kapcsán a tudat felszínére törjenek benne a mé-hen belül átélt élmények.

További családtagok

Mint említettük, családtag az is, aki valamilyen tettével hozzájárult ahhoz, hogy a klán tagjai éljenek. Családtag-gá válik az az életmentő, aki a mentés során meghal vagy

161

Dr. Angster Mária

megnyomorodik. Ugyanígy családtag az az ember is, aki velem vagy a klán egy másik tagjával benne volt egy olyan helyzetben, ahol az egyik életben maradt, de a má-sik nem: egy balesetben, katasztrófában, a fronton vagy a koncentrációs táborban, zavargásokban. A szerencse dön-tötte el, hogy ki maradhatott életben és kinek kellett men-nie. Aki életben maradt, lelkében az áldozatokkal van. Sokszor tűnik úgy, mintha attól kezdve nem lenne igazán jelen az életében, depressziós, gyötri a túlélők bűntudata. „Ha te nem élsz, én sem érdemlem meg, hogy jól éljek" Vagy: „Nekem kellett volna meghalnoml" - mondja a lelkében. Ha valakiben ez a szolidaritás él, akár azért, mert ő az, aki életben maradt, akár azért, mert átvállalta valakitől, nem lesz jelen az életében és a párkapcsolatában sem.

A negyedik törvény: az adok-kapok egyensúlya

Ha felborul az adok-kapok egyensúlya, az már önmagá-ban is elég ahhoz, hogy egy kezdetben jól működő pár-kapcsolat tönkremenjen. Viszont, ha sikerül újra helyre-állítani az egyenleget, a kapcsolat is látványosan megjavulhat.

Ha kaptam valamit, úgy érzem, adós vagyok, és vissza kell adnom legalább ugyanannyit, hogy ismét jól, azaz ár-tatlannak érezhessem magam. Ám akkor érzem magam

160


igazán jól, ha egy kicsivel többet adtam vissza, mint amennyit kaptam. Ettől a másik kerül alulra a mérleg-hintán: most ő viszonoz valószínűleg egy kicsivel többet. Aztán ismét én következem. Fent, lent, ismét fent, majd megint lent. Ha a számla pontosan kiegyenlítődik, a mér-leghinta megáll, és valakinek majd újra be kell lódítania. Ez a dinamika mozgatja és tartja életben a kapcsolatokat. (Ez alól a szülő-gyerek kapcsolat a kivétel. Amit a szü-léinktől kaptunk, az életet, és amit még ráadásként ad-tak, azt nem tudjuk nekik visszaadni, ezért a gyereke-inknek adjuk tovább.) Az pedig, hogy ki mennyit ad és kap, bármilyen kapcsolatról legyen is szó, pontosan könyvelődik.

Minél több figyelmet, szeretetet, törődést és egyebet ad-nak a felek egymásnak a kapcsolatban, minél élénkebb az adok-kapok tánca, annál boldogabbnak érzik magukat. Ám van ennek egy hátránya is: minél többet ad és kap va-laki, annál jobban belekötődik a kapcsolatba, és annál in-kább elveszíti a függetlenségét. Aki a függetlenségét akar-ja megőrizni, jobban teszi, ha csak nagyon keveset ad és fogad el, és ha megéri neki, a függetlenségért cserébe le-mond erről az életet adó áramlásról.

Sokan hiszik azt, hogy ha többet adnak a másiknak, mint amennyit viszonzásképpen kapnak, azzal lekötele-zik a párjukat, és bebiztosítják helyüket a kapcsolatban. A másik fél számára ilyenkor egyre reménytelenebb a vi-szonzás és a kiegyenlítés. Végül már csak egy út marad

161

Dr. Angster Mária

számára, el, kifelé abból az adósviszonyból, ami egykor párkapcsolatnak indult.

Ezért érdemes betartani az aranyszabályt: csak annyit adjunk, amennyit a másik viszonozni tud. Hogy kinek-kinek mekkora az elfogadható mennyiség, azt az ember az eredeti családjában tanulja és szokja meg. Az egyik csa-ládban gyakran és sokat adnak egymásnak, hangosan, nagy gesztusokkal kísérve. A másik családban keveset ad-nak és kapnak, azt is halkan és ritkán. A két véglet között pedig ott van a rengeteg variáció. Amikor két ember ösz-szekerül, annak a félnek kell a másikhoz alkalmazkodnia, akinek a családjában élénkebb volt az adok-kapok moz-gása. Aki a kevéshez szokott, a soktól úgy érzi, eláraszt-ják, belefullad, és elmenekül. Ha valamiből sokat kap a párjától, ő azonnal viszonoz, de csak annyit tud vissza-adni, amennyi a természetéből és megszokásából adó-dóan kitelik tőle. Bár minden tőle telhetőt megtesz, ettől még mindig adós marad. Az adóssága pedig egyre hal-mozódik.

Nemcsak jót adunk embertársainknak és szeretteink-nek, hanem - szándékosan, vagy anélkül, hogy akarnánk - rosszat is. Elkövetünk valamit ellenük, megbántjuk őket, bajt, bánatot, fájdalmat okozunk. Aki megbánt, a másik alá kerül a mérleghintán, a sértett fél fölötte áll. Ha a mér-leghinta itt megáll, nem tud tovább működni a kapcsolat.

„Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa, hogy ez ne-kem fáj, és sírok" - hallani sokszor. Valójában az történik,

160


hogy amíg én vagyok fent, a megbántott szerepében, saj-nálhatnak, sajnálhatom én is magam, a másik meg láthat-ja, hogy mit tett velem - egy ideig. Mert mint arról már szó volt: az adós előbb-utóbb lelkileg vagy fizikailag is tá-vozik a kapcsolatból.

Egy lehetőség van arra, hogy ilyenkor megmentsük a kapcsolatot: ha visszaadjuk a kapott rosszat - csak vala-mivel kevesebbet, mint amennyit kaptunk. Ha megdob-tak kővel, dobjunk vissza kenyérrel. Meggondolandó vi-szont, hogy amikor ez az instrukció született, még nem azzal az adalékanyagokkal dúsított, finomított fehérliszt-ből készült, szivacs puhaságú valamivel dobálóztak. Az akkori kenyér, ha nem is koppant akkorát, mint a kő, al-kalmas lehetett az instrukció betartására: valami puháb-bal ugyan, de visszadobni kötelező. Mégpedig a szeretet okán és a kapcsolat érdekében. Tudva, hogy mi sem va-gyunk tökéletesek, és előbb-utóbb mi magunk is akarva vagy akaratlanul elkövetünk valamit, ami a másiknak fáj. És akkor majd nekünk is jó lesz kiszabadulni a bűnös sze-repéből.

Ha visszadobtuk azt a kenyeret, azaz visszaadtunk a rosszból valamennyit - a szeretet okán kevesebbet, mint amennyit kaptunk - , azzal kiegyenlítettük a számlánkat, és a másik, a bántó visszatérhet a kapcsolatba. Akármi-lyen furcsán hangzik is, ha a párunk megbántott, jó, ha mi magunk is okozunk neki valamennyi fájdalmat, vagy megmondjuk, hogy pontosan mit kérünk „váltságdíj-

161

Dr. Angster Mária

ként". Ám, ha a tranzakció megtörtént, utána a „bűnese-tet" tilos a továbbiakban felemlegetni.

A fenti ismertető különböző részeit olvasva már való-színűleg elkezdett kirajzolódni, hogy mi minden vezethet a párkapcsolatok kudarcához. Menjünk most még egy-szer végig a törvényeken, és nézzük meg, hogyan hat az, ha nem sikerül őket betartanunk. A témáról önálló köny-vek szólnak, itt csak néhány példán mutathatjuk be, hogy a párkapcsolat sikere, illetve kudarca sokszor nem, vagy nem csak a két személy szándékán és akaratán múlik.

Amikor az 1. törvény sérül:

Ha nem adjuk meg az elődünknek az odatartozás jogát

Tudnunk kell, hogy bármi is volt a miénket megelőző kap-csolat megszakadásának oka, elődünknek mindenképpen ott a helye a párunk lelkében, és mi csak az utána követ-kező helyet kaphatjuk meg. Ez teljesen független a törté-nésektől, és attól, hogy végül mi vezetett a szakításhoz.

„Volt egy felesége a férjemnek, de az nem számított. Két hó-napig se tartott, a no máris megcsalta a férjemet" - meséli az a nő, aki azzal a témával jött, hogy nem tud igazán közel kerülni a férjéhez. Az állításban akkor nézett rá először a második fele-

160


ségére a férj addig közönyösen ott álldogáló képviselője, amint az asszonynak sikerült kimondania az első feleség felé, hogy „ne-kem az a szerencsém, hogy neked nem sikerült. Te voltál előt-tem, én utánad jövök." Tovább javította a viszonyukat, amikor a férj képviselőjének elmondta, hogy „elvesztetted, és így kap-hattalak meg. Akárhogy is alakult a ti történetetek, ő volt előt-tem, én csak utána következem "

Hasonló hatása van annak is, ha nem mondjuk ki, pá-runk előző fontos kapcsolata nagy árat fizetett a boldog-ságunkért.

A pár mindegyik tagja házasságban élt. Egymásba szerettek. Előbb a nő vált el, aztán a férfi. Amióta együtt élnek, minden megváltozott. Elmúlt a szerelem. A férfi úgy tudta - mivel a kapcsolatuk elején rendszeresen kitárgyalták az otthoni dolgai-kat -, hogy a nő házassága amúgy is rossz volt, így az elődjét semmilyen megrázkódtatás és veszteség nem érte azzal, hogy otthagyta a felesége. Ez persze nem így volt - egy kötődésből ki-lépni minden esetben fáj. „Elszerettem a feleségedet, és a tiszte-letet sem adtam meg. A te számládra jutottam egy jó kapcso-lathoz. Eddig nem mertem elfogadni a boldogságomat, mert neked nagyon sokba került" - mondta a férj az elődjének, a nő első férjének. Ugyanígy tisztázták és ismerték el a férfi első fe-leségének veszteségét és fájdalmát, majd kérték mindkét vesztes felet, hogy nézzenek rájuk barátsággal, ha jól használják az esélyt, amit az őfájdalmuk árán kaptak.

161

Dr. Angster Mária

Amikor a 2. törvény sérül:

„Apukám" és „anyukám" a párkapcsolatban

Az a tény, hogy két ember házasságban él, még egyálta-lán nem garantálja, hogy a felek az idő nagy részében há-zastársnak is élik meg magukat a párjuk mellett. Hang-súlyozzuk: az idő nagy részében. Egy kapcsolatnak ugyanis sokféle eleme lehet. Az egyik szülőként ápolja a másikat, amikor az beteg, vagy megtámogatja, ha épp arra van szüksége, ám a szükségállapot elmúltával az ellenkező nemű társat látja benne. A rendszeresen apu-cinak vagy anyucinak szólított házastárs sokszor egy hiányzó szülőt pótol a másiknak. Miért? Mert annak ide-jén hiányzott. Vagy korán meghalt, és ezért nem volt je-len, vagy válás következtében keletkezett a helyén nagy hiány. Vagy azért, mert az előbb vázolt módon nem azt élte át, hogy ő a gyerek, a Kicsi, hanem társat vagy szülőt pótolt a szülőjének.

Sokszor van, hogy a két hiány összetalálkozik: az idő nagy részében az egyik a másiknak az apát, a másik az egyiknek az anyát pótolja. Ettől fokozatosan kiszorul a kapcsolatból a férfi és nő közötti tűz és vonzás, ami a pár-kapcsolat legfontosabb kötőeleme. A jól működő kapcso-latban a tűz hol lángol, hol parázslik, de mindenképpen ég. És ha otthon nincs már meg, előfordulhat, hogy házon kívül, valahol máshol lángol fel.

160


Arra az érzésre, illetve élethelyzetre tehát, hogy a csa-lád Kicsijének éli meg magát az ember, egyszer minden-kinek szüksége van az életben. Aki szerencsés, az ott és akkor élte meg magát gyereknek, amikor ténylegesen az is volt: a szülői házban. Ha ez nem sikerült, ott pótolja ezt be, ahol tudja.

„Anyu sokszor volt beteg. Vagy ha épp nem volt beteg, akkor se volt jókedvű. Mi ketten értettük meg egymást igazán az apu-val. Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz" - mondja a harmincas éveiben járó nő, aki azzal jött, hogy a férjével teljesen elromlott a szexuális életük, pedig a kapcsolat nagy szerelem-nek indult. Amióta a kislányuk megszületett, szinte alig feküd-tek le egymással. Most pedig arra gyanakszik, hogy a férjének van valakije, mert egy fiatal férfi ugye nem élhet szex nélkül -neki magának is hiányzik.

Az állításból azonnal kiderült, amit sejteni lehetett: a szülők egymástól távol álltak, az anya elfordulva, a fiatal nő képviselője pedig először helyét keresve körbejárt, majd lassan megérkezett apja mellé a feleség pozíciójába. „Itt vagyok a helyemen" -mondta arról a helyről, ami édesanyját illette volna meg. Sze-retetből pótolta, illetve próbálta pótolni a másfelé forduló any-ját. (A szülő persze bármilyen más sorsátvállalás miatt is „tá-vol" lehet lelkileg, annak ellenére, hogy fizikailag jelen van.) A nő így egy generációs létrafokkal feljebb lépett, és nem tudta gyerekként megélni saját magát. Közben az is kiderült, hogy a férje is hasonló helyzetben élt gyerekkorában: őanyja mellé állt

161

Dr. Angster Mária

be, és pótolta annak előző fontos kapcsolatát, akivel egy félreér-tés miatt megszakadt a jegyesség. így őanyja „igazi társának", következésképp apja riválisának élte meg magát.

Sokszor előfordul, mint ebben az esetben is, hogy két hiány összetalálkozik, és akkor egy ideig boldogan él a pár, mert mindegyik megkapja, amire annak idején nagy szüksége lett volna: a (pót)papát, illetve a (pót)mamát.

így történik meg, hogy a két ember nagyon szereti egymást - de nem a párt, hanem a szülőt látják egymás-ban, így a férfi és nő közötti mágnes nagyot veszít az ere-jéből.

Tudjuk, hogy ha egy igény kielégül, akkor átadja a he-lyét a soron következőnek. Aki pedig már eleget volt gye-rek, az felnő, és elkezd párkapcsolatot keresni. Szülőpót-ló párját továbbra is nagyon szereti, csak innentől egy másfajta szeretetre is szüksége van. Ez lehet az egyik oka annak, hogy nyitottá válik egy külső kapcsolatra.

Van ennek a helyzetnek megoldása? Van. Mégpedig az, ha az ember rálát az akkori helyzetére, látja, hogy a ben-ne élő gyerek próbált meg a szülőnek szeretetből segíteni, és ezért lemondott arról, hogy a család Kicsijének élje meg magát. Ha látja, hogy a vállalás lehetetlen, ő csak egy gye-rek, és nem tud egy nála nagyobbat helyettesíteni, akkor van esély rá, hogy hirtelen elpárologjon a fogadalom, és mint egy kő essen le róla a felvállalt teher.

160


így történt itt is: „Én csak a kislányod vagyok, az anyu a társ melletted, nem én" - mondta a lány az édesapjának. „Nekem jó, hogy elvesztetted a szerelmedet, és hozzámentél az apuhoz, mert így élhetek" - mondta anyjának a fiú. „Te is hozzánk tartozol. Azt hittem, pótolhatlak anyunak, de tévedtem" - mondta any-ja vőlegényének. „Mostantól nem a riválisod vagyok, hanem a kisfiad, ha elfogadsz" - mondta apjának. Aztán a két „gyerek" egymás felé fordulva, szüleikkel a hátuk mögött megláthatta a másikban a vonzó nőt, illetve férfit. A visszajelzések szerint ez a valóságban is bekövetkezett.

Amikor egy pár úgy él, mintha testvérek lennének...

„Nagyon szeretjük egymást, nem is tudunk egymás nélkül meg-lenni. Csak éppen a szex nem megy évek óta. Állandóan csaljuk egymást, mindegyikünknek van szeretője" - mondja a fiatal nő, és közben fogja a párja kezét. - „Persze szakítani, el-menni egyikünk se akar. A másik baj meg az, hogy rettegek a gyerekszüléstől. Szerintem ezért se fekszünk le egymással." Újra és újra megpróbálnak férfiként és nőként élni, aztán egy-más nyakába borulva siratják a kudarcot.

Sokat hallott panasz ez is. Mint a hasonló esetekben, itt is kiderült, hogy a nőnek volt egy méhen belül elvesztett ikre, akinek a maradványait nemrég operálták ki belőle.

161

Dr. Angster Mária

Most úgy van a párjával, mint az ikertestvérével volt an-nak idején: nagyon szorosan összebújva, ám egy egészen más minőségű intimitásban, mint amilyen férfi és nő kö-zött van időnként.

„Félek, hogy elmész az ikred után, inkább pótolom neked, és lemondok arról, hogy a párod lehessek" - így a férfi. Ahogy a no „találkozott" az elvesztett ikertestvérével, el tudta fogadni, hogy ő volt a szerencsés, aki megszülethetett, és elindult a gyászmunkafolyamata, ikrét átölelve oda tudott fordulni a pár-jához: „Mindig is hozzá leszek a szívemben a legközelebb. Vele együtt ugyan, de most már itt vagyok." Az állítás végén, ahogy rámosolygott a párjára, mintha már nem egy testvérre mosoly-gott volna. Ennek egy éve. Azóta megszületett a kislányuk.

Amikor a 3. törvény, a rendszer-lelkiismeret működik:

A két családból hozott vállalások

A párkapcsolati kudarcok nagy részéért nem a felek tu-datos viselkedése vagy szándéka a felelős, tehát nem azon a szinten kell megpróbálni a hibát elhárítani, amelyikre maguk is tudatos befolyást tudnak gyakorolni. A kiter-jedt család egyensúlyszerve, a rendszer-lelkiismeret működésének köszönhetően egyik, másik vagy mindkét

160


fél belevonódott az eredeti családja nehéz életű tagjainak sorsába. Nekik tettek valószínűleg valamilyen tudattalan fogadalmat, melynek értelmében sorsközösséget vállal-tak, osztoznak velük a kudarcban, magányban, veszte-ségben, boldogtalanságukban. Ez a fogadalom aztán kényszerítő erővel hat, és a felek számára is érthetetlenül irányítja a kapcsolat alakulását. Ezért van az, hogy sok párkapcsolati probléma csak úgy oldódható meg, ha si-kerül megnéznünk az eredeti családot és az onnan szár-mazó sorsátvállalásokat.

„Én se leszek boldog, ha te elveszítetted, akit szerettél" -mondhatta lelkében az a fiatal no, aki épp második jegyességét bontotta fel, és maga sem értette, miért. Mind a két férfit na-gyon szerette, tervezte velük a közös életet, az esküvőt, aztán számára is érthetetlen módon elkezdtek veszekedni, és hamar in-dulatos szakítás lett a dolog vége. Kiderült, nagyanyjának volt egy nagy szerelme, aki röviddel az esküvő előtt betegedett és halt meg. Aztán a nagymama hozzáment a vőlegénye barátjához, de az igazi szerelem a vőlegény maradt. Az állításban kérte nagy-anyja áldását ahhoz, hogy megtarthassa, akit szeret. Mint kide-rült, a szakítással a vőlegényét is védte: „azt hittem, ott kell hagyjalak, nehogy meghalj". A nagymamája sorsával azonosult nőben logikus volt a rejtett gondolat: a férfi meghal az esküvő előtt.

Ugyanilyen fogadalom születhet akkor is, ha nem kap-ja meg a tiszteletet az apa vagy a nagyapa előző fontos

161

Dr. Angster Mária

kapcsolata. Az ilyen kitagadásnak számít, és ugyanúgy hat, mint amikor a szó eredeti értelmében tagadnak ki va-lakit. Az viszont tapasztalat, hogy majdnem mindig van a családban egy olyan később született, aki megpróbálja magára vállalni a kitagadott sorsát.

Egy nőnem értette, hogy miért nem tud megtartani egyetlen férfit sem. Amint komolyodik a kapcsolat, a férfi otthagyja. A szakításnak nem tudja az okát, még csak előszele sem szokott lenni a dolognak. Kérdezem, kihez hűséges, ha egymás után olyan férfiakat választ, akik otthagyják. A nehéz sorsú család-tagok után kérdezve kiderült, nagyapja húga beleszeretett a kis-város egyik kétes hírű kártyahősébe. Elment vele, ezért a család kitagadta. A férfi nem tudott úrrá lenni a játékszenvedélyén, nagy adósságot hátrahagyva eltűnt a dédnagynéni életéből és az országból. Az esetről és a dédnagynéniről a családban nem beszéltek - a történet véletlenül derült ki a családon kívül. Az ál-lításban nyilvánvaló volt a nő és dédnagynénje közötti szoros lelki kapcsolat. „Hozzánk tartozol, a családunk tagja vagy a ne-héz történeteddel együtt. Azt hittem, segítek, ha osztozom a sor-sodban. Nézz rám szeretettel, ha innentől megkapom az élettől azt a boldogságot, amire Te is vágytál."

Sokszor mások nehéz érzelmeit vállaljuk magunkra.

„Úgy beszélek a férjemmel, hogy egészen elhűlök rajta. Esz-méletlen ellenszenves vagyok magamnak, és nem is értem, mi üt

160


ilyenkor belém. De hiába, megint ordítok vele, és nem tudom, miért. Közben meg rettegek, hogy a következő balhénál elhagy. Megérdemelném."

Sokan érkeznek ilyen panasszal. Nem értik a nehéz ér-zéseiket, a dühüket, féltékenységüket - a másik ugyanis nem adott erre semmilyen okot. Ezekben az esetekben va-lószínű, hogy átvett érzelmekről van szó. Ilyenkor meg-keressük, kinek az életében volt az illető érzelem egy adekvát reakció valamire. A rendszer-lelkiismeret törvé-nye értelmében aztán valószínűleg lesz valaki, akinek a lelkében megszületik a fogadalom: „majd én átélem ezt helyetted, hogy neked könnyebb legyen".

Kiderült, hogy a nő anyja és apja között voltak ilyen hangos jelenetek. Az apa ivott, az anya pedig hol hangosan, hol sírva szidta és kívánta a pokolba. „Majd én haragszom apura a ne-vedben, anyu - és leverem a saját férjemen. Apámtól mégiscsak az életemet kaptam." És persze azt is elmondhatja anyjának: „nekem se lesz jobb, mint neked". Nem ritka, hogy mint ebben az esetben is, a minta generációkon át ismétlődik. Az anya szü-lei és nagyszülei is ugyanígy éltek.

Miután a nőnek sikerült meghagynia anyjának, nagyanyjá-nak és dédanyjának azt, ami az övék: a nehéz kapcsolatukat a mellettük álló férfival, kérte az áldásukat ahhoz, hogy ő már másképp csinálhassa.

161

Dr. Angster Mária

Tudnunk kell, hogy ha valaki felmenői viselkedését el-ítélve azt mondja, hogy én egészen másképp fogom csi-nálni, akkor azt a benne élő gyermeki lelke nem fogja en-gedni. Bármit is gondolunk, mondunk a szüleinkre, bárhogy is fogadkozunk, a lelkünkben szeretjük őket, és hűségesek vagyunk hozzájuk. Csak akkor tudjuk más-képpen csinálni, ha úgy, ahogy itt is történt, meghajlunk előttük, meghagyjuk nekik azt, ami az övék, és megkap-juk hozzá az áldásukat.

Egy házaspár jött azzal, hogy amióta elhatározták, hogy gye-reket vállalnak, a férfi mintha távolodna. Későn jár haza, a szex-hez állandóan fáradt. A dolog mindkettejük számára érthetet-len. Kiderült, hogy a férfi apai nagyanyja a második felesége a nagyapának. Az első feleség gyerekszülésben halt meg a gye-rekkel együtt. Ahogy az állításban megjelenik a halott első fele-ség és a gyerek képviselője, nyilvánvaló, hogy a nagyapa hiába alapított új családot, lelkében ezzel az elsővel van. A nagyapa próbaképpen kimondja, amit ilyenkor a férfiak gondolni szoktak: „én ejtettelek teherbe, és ezzel a halálodat okoztam". A nagyapa képviselője zokog, és mondogatja: „megöltelek, meg-öltelek. .."A helyzeten az segít, hogy beállítjuk a Sors képvise-lőjét, és tisztázzuk: ő dönt élet és halál kérdésében, nem az em-ber. Az első feleséggel is kimondatjuk: „én vállaltam, ez ott volt a lehetőségek között". A jelenetet a széken ülő férj és az állítás-ban a képviselője is megrendülve nézi. Próbaképpen vele is ki-mondatom: „Nagyapa, nekem inkább nem lesz gyerekem, akkor

160


nem válok gyilkossá/" - ahogy elhangzik a mondat, a széken ülő férj is zokogni kezd. így már érthető a kapcsolatuk megváltozá-sa, és a megoldás is kézenfekvő.

Amikor a 4. törvény sérül: felborul az adok-kapok egyensúlya:

Az eladósodott fél

Mint arról szó volt, bármilyen viszonyban is legyen két ember egymással, mindig naprakész közöttük az adok-kapok folyószámlája. Tartós kapcsolatban van, hogy az egyik fél egy adott időszakban többet ad, mint kap, aztán a másik ad többet. Ha jó a kapcsolat, valószínűleg rend-ben van az egyenleg. Ha felbillen a mérleg, az mindkét félben feszültséget szül. Adósnak lenni nehéz. Az ideális az lenne, ha sikerülne folyamatosan mozgásban tartani az adok-kapok mérleghintáját, ám ez különböző okoknál fogva sokszor nem sikerül. Ilyenkor az egyik fél úgymond hitelt vesz fel a másiknál. Ha ezt nem tudja adott időn be-lül visszafizetni, súlyosan eladósodik. Túl sokat kapott, támogatást, szeretetet, figyelmet, törődést, és keveset adott vissza. Lehet, hogy az egyik a saját céljaival volt el-foglalva, míg a másik magára vállalta a közös feladatok párjára eső részét. Vagy hogy átsegítse párját egy nehéz időszakon, alárendelte a saját érdekeit a másik céljainak,

161

Dr. Angster Mária

és hosszabb időn keresztül anélkül adta a figyelmét, sze-retetét, esetleg anyagi támogatását, hogy abból bármit is visszakapott volna. Akkor is ez van, amikor az egyik fél súlyosan megbetegszik, így a párja ápolja és látja el he-lyette a feladatait. Aki sokat kapott, adósként már nem tudja magát egyenrangú társként megélni a kapcsolatban. A párkapcsolathoz ugyanis két egyenrangú, szuverén emberre van szükség.

Nagyon szeretem a feleségemet, mégis beleszerettem a kollé-ganőmbe. Nem értem, hogyan történhetett. Halálosan szerel-mes vagyok. A feleségem megtudta, és ultimátumot adott. Vagy ő, vagy a másik. Azonnal döntenem kell. De hát itt nem lehet dönteni... az lenne a legjobb, ha az egészből úgy, ahogy van, eltűnnék...

Egyéni ülésekben dolgoztunk. A házasság története akár egy film forgatókönyve is lehetne: a két fiatal a szülők akarata elle-nére házasodott össze, méghozzá korán. A szülők megvontak tő-lük minden támogatást. Ott álltak egy fillér és lakás nélkül, a fe-leség az egyetem első, a férj a második évében. Megállapodtak: a feleség elmegy dolgozni, és eltartja a férjét, amíg az kijárja az egyetemet, majd utána a felesége tanul, és a férj tartja el. A terv első fele valóra is vált: a férj jól tanult, ösztöndíja volt, időnként dolgozott is valamit. Ám a közös élet költségeinek nagy részét a felesége viselte. Miután a férj végzett, a felesége következett vol-na, de közbejött két örömteli esemény: megérkezett az első, az-tán a második gyerek. A másodikat súlyos ételallergiája miatt

160


nem lehetett közösségbe adni, és hároméves kora után is otthon kellett vele maradni. Mire a kisebbik is iskolába került, a feleség elvesztette minden ambícióját, depressziós lett, úgy érezte, sem-mi értelme az életének. Ebben a fázisban jött a férj külső kap-csolata.

Bár a férj abban kért segítséget, hogy melyik nőt válassza, a munkát papírral és ceruzával kezdtük el. Az utolsó fillérig ösz-szeszámoltuk, hogy mai értéken és kamatokkal együtt mennyi pénzébe került a diplomája a feleségének. Azt is felírtuk, hogy mennyit volt egyedül az asszony a két kicsivel a férj rendszeres külföldi kiküldetései alatt - ezek az időszakok különösen nehezek voltak a számára. Bár az éveket visszaadni már nem lehet, a pár mégis meg tudott állapodni benne, hogy mivel tudja a férj jó-vátenni az áldozatot, és kifejezni a köszönetét. Innentől a férj már adós helyett társként tudta megélni magát a házasságában. Az órákon egyre kevesebb szó esett a külső kapcsolatról, ami ha-mar el is halványult.

Ugyanez a megoldás minden esetben, amikor az egyik fél túl sokat kapott: az adósságot rendezni kell.

Egy férfi és egy nő

És végül: mi kell ahhoz, hogy egy férfi és egy nő között jó kapcsolat legyen? Először is kell egy férfi és egy nő. A nő-ből akkor lesz igazi nő, ha el tudja fogadni az életét és a

161

Dr. Angster Mária

női energiát az anyjától. Ugyanez igaz a férfira: akkor lesz belőle igazi férfi, ha el tudja fogadni az apját és tőle a férfienergiát.

Kemény mondatok ezek sokunk számára - ugyanis vi-szonylag kevesen vannak azok, akiknek könnyű, zavar-talan gyerekkoruk volt, azzal az élménnyel, hogy a lehe-tő legjobb helyre születtek, és mindkét szülőjüktől minden figyelmet, törődést, szeretetet megkaptak, amire csak szükségük volt. A többségnek nem ez jutott: a szü-leik nem tudták mindezt megadni nekik. Hiányok, hán-tások, sőt traumák, gyötrő családi viszonyok, nem gye-reknek való terhek jutottak a boldog gyerekkor helyett. Ezek az élmények pedig útjában állnak annak, hogy meg-élje azt a mindentől független szeretetet, amit azért érez az ember a szülei iránt, mert kapott egy életet. Csak a fáj-dalmat és annak elhárított formáját, a dühöt tudja átélni, és aligha fog sikerülni elfogadnia a szülőt, akiről úgy tud-ta: csak kiabált vele, nem szerette, verte, eltűnt az életéből, otthagyta...

A családállításnak nagy erénye, hogy igen szemlélete-sen mutatja meg: ha valaki nem tud tökéletes szülője len-ni a gyerekének, annak oka van. Ez az ok sokszor túl van személyes szándékon, akaraton. A szülőket is ugyanúgy igénybe vette a rendszer-lelkiismeret, mint bennünket. Az ő életüket is irányították a tudattalanul magukra vállalt nehéz sorsok, ők is szenvedtek attól, amitől mi. Azt tud-ták adni, amijük volt. Világos ok-okozati összefüggések

160


rajzolódnak ki a szemünk előtt. Látjuk, hogyan bicsaklott ki a családban generációról generációra jószerivel min-denkinek a sorsa. Az élet mégis továbbment, és most itt van a mi kezünkben. Nekünk lehetőségünk van minder-re rálátni, megérteni a látható történet mögött meghúzó-dó történetet, az egymásba gubancolódott sorsok szorítá-sát. És ha megértettük, már nem fáj annyira. Nem velünk voltak olyanok, amilyenek: nem tudták másképp, ez volt a legtöbb, amire képesek voltak.

„Nem találok magamnak férfit. Nem nőnek néznek, hanem havernak. Még egy komoly kapcsolatom se volt" - mondja egy harmincas éveiben járó nő. Először az eredeti családjáról kérde-zem. Kiderül: nagyon nehéz sorsú családba született, a szülei-vel kapcsolatban csak a keserűség folyik belőle. Hosszú állítás következik, melyben kirajzolódik, hogyan vonódtak bele a szülők is az előző generációk háborús tragédiájába. Ettől persze - leg-alábbis vázlatosan - elkezdett érthetővé válni, mi minden állt az útjában annak, hogy a szülők jó szülők tudjanak lenni. Ért-hetővé vált, miért nem tudott az anyja olyan kedves anyuka-ként viselkedni, mint ahogy ezt a lány másoknál látta. Nagy megkönnyebbülés volt ez a számára. Ahogy sokszor, itt is a megértés volt az első lépés az elfogadás útján. Aztán egy idő után jött tőle a levél: anyja az egyik találkozásuk alkalmával -emlékei szerint életében először - megölelte, és azt mondta neki: „kislányom..." Néhány hónap elteltével újra jelentkezett: a pár-kapcsolatával van egy kis gondja, azzal szeretne dolgozni.

161

Dr. Angster Mária

Ugyanilyen megoldások születhetnek férfiak eseté-ben is.

Nagydarab, jó kiállású férfi panaszkodik, hogy nem veszi ko-molyan a párja. Hiába kérte meg a kezét, a nőnem hiszi, hogy felnőtt férfiként megállná a helyét. Az eredeti családot nézzük meg: apját, anyját és őt magát. A képviselője egy pillanat alatt veszi fel az ő jellegzetes tartását: kisterpeszben, zsebre vágott kézzel áll apja előtt, nagyokat cuppantva a szájában lévő rágó-gumin. Azonnal nyilvánvaló, ki érzi itt magát Nagynak. „Apám egy komolytalan alak volt. Csak nyavalyogni tudott. Anyámnak kellett dolgoznia, mert a fater beteget jelentett..." -mondja a férfi a helyén ülve. Aztán kiderül, mi történt az apá-val: autóbalesetet szenvedett, amelyben mindegyik fél vétlen volt. Ő részlegesen lebénult, és hol gyengébb, hol erősebb fáj-dalmai voltak. A szakmájából kiesett, rokkantnyugdíjasként időnként megszerelt ezt-azt, azzal tudott pár forintot keresni a nyugdíja mellé. „Majd én haragszom apura a nevedben, anyu, és leszek a társad helyette. Ő erre alkalmatlan" - mondta lelké-ben az anyjának. Azt viszont tudjuk, hogy az ember egyformán hűséges mindkét szülőjéhez. Az egyikhez láthatóan - mint ez a férfi is az anyjához -, a másikhoz viszont a lelkében. „Én se fo-gok olyan férfinak tűnni, akire számítani lehet. Szolidaritok ve-led, apu."

Nem ment gyorsan, amíg a zsebre vágott kéz helyett a kép-viselőnek és később a férfinak is sikerült - először csak próba-képpen - meghajolni apja és annak sorsa előtt.

160


A családállításon sokszor nem jutunk el a megoldásig, csak a megoldáshoz vezető út rajzolódik ki. Ám ha ez megvan, akkor a lélek idővel elvégzi a belső munka fenn-maradó részét. A megértés fényében elhalványul, ami ne-héz volt, és meglátjuk a lényeget: bármi is történt idáig, kaptunk egy életet, és vele elég erőt ahhoz, hogy a nehe-zített körülmények között is felnőjünk, és olyan tudatos emberré váljunk, aki például most ezt a könyvet tartja a kezében.

161

Mester Dóra Djamila

Hol a boldogság mostanában?

Létem ha végleg lemerült, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla-csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?

(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

Üredetileg arra kértek fel a Nyitott Akadémia szervezői, hogy a partnerszexben megjelenő szexuális zavarokról tartsak előadást. Bár a szexualitással foglalkozó szakem-bernek tartom magam, nagy kínban voltam, mert én so-

98


sem gondolok úgy a szexre, mint amiben betegséghez ha-sonló „tünetek" léphetnek fel, és mint amit meg lehetne közelíteni egy viszonylag leegyszerűsített diagnózis-gyógymód modellel. Mindemellett nem szeretek a szexről csak úgy önmagában beszélni, mert azt tapasztalom, hogy a szexualitás valójában az életünk minden más, szex-mentesnek tűnő dimenziójába van mélyen beágyazva, oly sok átláthatatlan, megfejthetetlen átfedéssel, hogy éle-tünkből jól körülhatárolt zárványként kiemelni szinte le-hetetlen. A szexualitás jelen van születésben és halálban, testünkben és lelkünkben, jelenünkben és múltunkban, szerelmi, rokoni és baráti kapcsolatainkban. A szexuali-tásunkban pedig benne van minden érzelmünk, vágyunk, örömünk és bánatunk, a gyerekkorunk, a szerelmeink, társas élményeink és borzasztó magányunk; minden gyö-nyörünk és fájdalmunk. Hogyan is tudnék ebből néhány „tipikus" problémás helyzetet kiragadni, és ha tenném is, mi értelme lenne? Nem szeretném azt sugallni, hogy van-nak megbízható receptek, és hogy nem mindenkinek a maga egyedi és megismételhetetlen történetével kell meg-barátkoznia, és kezébe venni annak irányítását.

Ha már a párkapcsolat érzelmi vagy szexuális „zava-rairól" beszélünk, akkor engem valamiért sokkal jobban izgatnak azok a kérdések, hogy egyáltalán miként jutha-tunk el olyan élethelyzetekig, ahol végül már azt érezzük, segítség nélkül nincs kiút. Milyen érzelmi utakat járunk be, miért keressük például éppen a szerelmet? Honnan jön-

296


nek az életünket, a döntéseinket meghatározó vágyaink? Miért éli a monogám párkapcsolat ekkora reneszánszát, miközben ennyire sok a válás és a rossz kapcsolat? Mi-előtt bármiféle zavarról beszélhetnénk, úgy érzem, arról lenne érdemes gondolkodnunk, hogyan jelennek meg életünkben a társadalmi elvárások, a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák, és ezek hogyan futnak lépten-nyomon feloldhatatlannak tűnő konfliktusokba, ahol csak találkoznak privát vágyainkkal, hétköznapi tapasztalása-inkkal. Mert ezek a keretek jelölik ki azt, hogy egyáltalán miként gondolkodunk egy párkapcsolatról, hogyan vá-lasztunk partnert, és ezzel a partnerrel hogyan képzeljük el nemcsak a szexet, de a közös háztartást, a közös életet. Ezek azok a keretek, amelyek kijelölik szűkebb-tágabb környezetünk elvárásait; azt, hogy milyen megjegyzése-ket tesz ránk a szomszéd néni vagy az anyukánk, vagy épp szeretett párunk hogyan vélekedik arról, hogy mi-lyennek kellene lennie az ő ideális kis feleségének. Nem utolsósorban pedig az is foglalkoztat, hogy ezek az elmé-leti keretek a valós társadalmi-gazdasági élethelyzetekben hogyan manifesztálódnak. Milyen lehetőségeink vannak elemelkedni a sztereotípiáktól, a társadalmi környezet el-várásaitól? Mennyiben áll módunkban az előttünk járó generációktól eltérő, szabadabb utat bejárni akkor, ami-kor 10-12 órát kell dolgoznunk a megélhetésért, amikor nincs egyenlő joguk a nemeknek sem a munkaerőpiacon, sem a konyhában? Ezekből a kérdésekből áll össze vala-

197

Mester Dóra Djamiia

milyen terep, ahol elkezdhetjük keresni a válaszokat, me-lyek talán közelebb vihetnek minket ahhoz is, hogy mit is jelent egy párkapcsolatban, ha valami nem működik.

A család - hátizsákunk a múltból

Kiviil-belől : leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is -

(József Attila: Nagyon fáj)

Egész kicsi gyerekkoromtól mindig is vágytam a szerelmet. Úgy hittem, hogy ez az egyetlen értelme az életnek, az összes többi a tennivalónk. Iskolába járni, dolgozni, sütni-főzni, rendet rakni, bevásárolni, rokoni, baráti kapcsolatokat ápolni, csinálni a dol-gunk, ahogy a hétköznapok megkívánják. De a szerelem az más. Az ünnep, ami kiszakít a mindennapok monoton ritmusából. A szerelem tényleg olyan, mint a tavasz. Erős, zsigeri, ismerős és mindig új. A testünkben munkál. És mindig volt valami for-mája is ennek a szerelemnek. Általában korombeli fiú, néha idő-

198


sebb, sármos férfi. És néha valami egészen más. Valami for-mátlan, alaktalan, időtlen életenergia. Volt, hogy úgy éreztem, önmagamba vagyok szerelmes, a szavaimba, a fantáziába, ami ezt a képtelen, földtől elemelő állapotot képes előidézni. Úgy éreztem, magába a szerelembe vagyok szerelmes. Mert szere-lemnek lennie kell, hiszen az adja meg a dolgok színét, szagát, értelmét. Ez tesz nővé, ebből tudom, hogy létezem, hogy szeret-nek, és önmagam szerethetem. A szerelem, mint valami titkos életelixír minden dolgok alfája és ómegája. A szüleim gyermeki emlékezetem óta sosem voltak egymásba szerelmesek. Vesze-kedtek, kiabáltak, és egy napon a mamám elköltözött otthonról. Addig bírta, ami bírható volt, addig és nem tovább. Akkor aztán végre csend lett. Én megtanultam főzni, a házimunkát beosz-tottuk, a papám, az öcsém és én. És jöttek idegen asszonyok, akikkel már nem emlékszem, hogy milyen volt az apám viszo-nya. Szerelmes érintést, csókot csak filmben láttam, otthon olyan nem volt. Honnan keletkezett bennem akkor mégis ez az ellenállhatatlan vágy a szerelemre? Menekülés volt a hétközna-pok nyomorúságából? Egy olyan idealizált világ, amiről elhit-tem a meséknek és a filmeknek, hogy valahol, valamelyik másik otthonban létezik?

Szerelem, kapcsolat, párkapcsolat, boldogság. Mit ke-resünk, hogyan keressük, miért hisszük oly sokan, hogy létezik egy illető, aki éppen ránk vár, hogy ez az illető ép-pen olyan, mint amilyennek évek óta képzeljük - álma-ink férfija, álmaink asszonya? Miért gondolkodunk szük-ségszerűen kapcsolatban? Miért akarunk megházasodni?

199


Miért akarunk gyereket? Látszólag triviális kérdések, amelyekre azonban nem is olyan egyszerű őszintén vála-szolni. Mert ez a dolgok rendje? Mert a férfi nőt, a nő fér-fit keres? Mert társas lények vagyunk? Mert menekülünk a magány elől? Mert együtt könnyebb? Mert így tesznek a barátaink, a szüleink, és nem hisszük, hogy lehet más-ként? Hogy miért is hozunk meg bizonyos döntéseket, és azokat miért úgy tesszük, ahogy, az a legtöbb esetben meglepően esetlegesen történik. Életünk nagy lépései sok-szor teljes mértékig reflektálatlanok maradnak: hiszen olyan magától értetődő, hogy szerelmesek leszünk ebbe vagy abba a szuperhelyes álomférfiba, aki reményeink szerint előbb vagy utóbb azért betoppan, és mert szép áb-rándokat dédelgetünk arról, hogy milyen is lesz édes-anyának lenni, mert a babák olyan cukik, és lesz házunk, meg autónk, meg mosogatógépünk, meg kacsalábon for-gó, tulipiros, boldogságos életünk. Vajon szoktunk-e gon-dolkodni azon, honnan is jönnek ezek a vágyak, álmok, gyönyörű ideák, amikor a mi gyerekkorunkban, a mi szü-léinknél ez a tulipiros valóság talán nem is volt olyan megnyugtatóan idilli? Talán nem is volt benne annyi sze-relem, szeretet, elfogadás, érzelmi és egzisztenciális biz-tonság, mint amilyen bizonyossággal meg vagyunk győ-ződve arról, hogy egy kapcsolatban ideális esetben mennyi van ezekből. Mintha lenne valami egészséges boldogság-idill optimum szenzor a fejünkben, aminek az a dolga, hogy kiegyensúlyozza a bennünk dúló érzelmi disszo-

198


nanciákat. Mintha az álmok, mesék, vágyak és ábrándok stabilan arra szolgálnának, hogy elhiggyük, létezik egy jobb, egy jó valóság, amiben a szüleink is szeretik egy-mást, minket - és minden a legnagyobb rendben van.

Hm, hiszen nem is olyan könnyű rendet tenni ebben a sokdi-menziós „hogyan-is-teremtődik-a-családi-boldogság" kérdésben - pillant fel a kicsi lány babaházikójából. Mi minden játszik szerepet abban, hogy felnőttként milyen párkapcsolatot, milyen családi életet tudhatunk magunkénak? Mindenek-előtt ott van a családi közeg, az otthon, ahonnan érke-zünk, a maga kőkemény valóságával, minden jóval és rosszal, örömmel és fájdalommal. Ott van a szüleink min-tája, ahogyan egymást és saját magukat szerették vagy nem szerették, ahogyan a családot elgondolták, ahogyan a boldogságukat megélték vagy elsiratták. Ott van az a családi környezet, amiben kisgyermekként formálódott bennünk az a felnőtt, aki majd párt keres és maga is szü-lővé válik. Ott van a gyermek, átyit Szerettek vagy nem szerettek, aki nyitottan szomjazta a felnőttvilág figyelmét, elismerését. Azután eszmélésünk első pillanatától kezdve - minthogy a család maga is társadalmi intézmény - ott van a külvilág, minden normájával, vélt vagy valós elvá-rásával. Ott vannak a gyerekmesék, a rokonok, a játszótér, a bölcsőde, az óvoda, a tévé, az internet és a rádió. És mindezek metszetében ott lapulnak a mi formálódó vá-gyaink is, ahogyan a jövőnket, majd a jelenünket képzel-jük. A külvilág tündérmeséinek, az otthon felszabadító

199


vagy fojtó légkörének valami fura keverékéből, elvágyó-dásból és kívánásból összeálló massza, ami majd későbbi döntéseinket meghatározza. De a felnőtt jelen sem kímé-letesebb, a társadalom a maga nyomásával, mintáival egyáltalán nem marad az intim terek falain kívül, bele-szól az életünkbe, meghatározza döntéseinket, és ami ta-lán a legnehezebben tetten érhető, formálja vágyainkat. Ezért nehéz igazán szabadnak maradni, a saját belső vá-gyainkat meghallani, azokat megélni, a saját utunkat jár-ni. És itt köszön vissza újra a családi környezet, ami egy életen át meghatározó, mert itt dől el, egész kicsi gyerek-korban, hogy milyen szeretet-elfogadás munícióval is in-dulunk. Hogy mennyire tudunk majd hinni, bízni önma-gunkban, szeretni és elfogadni önmagunkat ahhoz, hogy azután képesek legyünk a külvilágot valóban külvilág-ként értelmezni, vagyis minden külső hatást, véleményt kritikával és távolságtartással kezelni. Na, de haladjunk szépen sorban: a kicsi lány kipillant a babaházból, és megkéri a mamáját, hogy mondjon el neki egy esti mesét.

A tündérmesék - egy másik hátizsák a múltból

A kisfiam nemrég múlt hároméves, már sokat járunk báb-színházba. Az első néhány alkalommal magam is meg-döbbentem azon, hogy már az 1-3 éves korosztálynak

198


szóló bábelőadásokban is szinte menetrendszerűen jelen van az a dramaturgiai elem, amikor a gesztenye-, sár-kány-, halacska- vagy épp bárányfiú megtalálja a maga lány párját, szerelmesek lesznek, és a mese végére egy párt alkotnak. Azt is látom, hogy ezt a korosztályt ez a kérdés még ilyenformán nem nagyon izgatja. Ami fontos, hogy apa és anya szeretik egymást, de az is a családi biz-tonság miatt, nem azért, mert ők magukat párválasztó helyzetben képzelnék el. Egész egyszerűen itt kezd meg-jelenni a külvilág, a társadalom normarendszere, ezek az első szocializációs minták, amelyeket meglehetősen ag-resszíven és didaktikusán beépítenek a gyerekeknek kí-nált mesevilágba. Itt kezdődik az egész szerelem-roman-tika-párkapcsolat történet, nem ott és akkor, amikor fiatal vagy idősebb felnőttként majd meglátjuk azt az illetőt, akivel szerelembe esünk. Ebben a korai gyerekkorban már a tündérmesékkel kezd a fejünkben valami kép for-málódni arról, hogy mi is az az idea, amit később is fá-radhatatlanul követünk, keresünk. Nincs, aki ne ismerne számtalan mesét, amelyekben szinte ugyanazok a panelek ismétlődnek: a szépséges, várkastélyában passzívan, de lelkesen várakozó királykisasszony és a kitartóan akaró, igen daliás herceg, aki férfiasan megküzd sárkánnyal, ta-lálós kérdéssel, tűzzel, vízzel, mindenféle veszejtéssel - és azután rendre el is nyeri méltó jutalmát, a királykisasz-szony kezét és apja fele királyságát. Persze a kisasszony csinos, csillogó, hosszú haja van és drága ruhácskája, a

199


herceg meg daliás, sportos, jól üli a lovat, és nem jön za-varba a fizikai próbatételektől. Ezekkel a mesékkel sze-rintem két nagy probléma van. Az egyik az idealizált és közben nagyon is reális elvárásként testet öltött világ, amit a mese kínál férfiak és nők cseppet sem változatos társadalmi szerepeiről. A másik pedig, hogy ezeknek a meséknek szinte mindig hiányzik a folytatásuk. Engem már kislányként az izgatott, hogy mi lett volna, ha Rómeó és Júlia nem hal meg. Mi lett volna öt, tíz, húsz év múlva? Mégis, milyen házasság lett volna belőle, mi lett volna a folytatás? Ugyanis ezek azok a mesék, amelyeket később sem tudunk elengedni, és amelyek nem engedik, hogy meglássuk azt a valóságot, ami már a miénk. Ezek azok a mesék, amelyek nem engedik, hogy kezünkbe vegyük a ceruzát, és elkezdjük megrajzolni a saját meséinket. Bár a felnőttvilágban kicsit másképpen festenek a tündérmesék, álljon itt Mosonyi Aliz tollából két kedves és okos fel-nőttmese arról, hogy mennyire nehéz is sokszor felismer-ni a küszöbünkön üldögélő szerelmet:

„Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrény-ben, egy lyukas cipőben bujdosott a Birsképű Herceg. - Ki sze-ret engem? Senki - sóhajtozott. - Ki gondol rám? Senki. Ki mondja nekem, »kedves, kedves, kedves«? Senki.

Egy nap levelet kapott: »Kedves, kedves, kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek.« - Tréfa - gondolta a Birsképű Herceg, és még jobban sóhajtozott, és még jobban el-

198


bújt a lyukas cipőben. De másnap megint levelet kapott: »Nem tréfa.« - Nem ? - gondolta a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gon-dolta, már meg is kapta a harmadik levelet: »De nem ám!«

Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt, és el-hajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában meg Párizsban, de hiába, nem találta azt, aki a levelet írta, sehol nem találta. - Sehol nem találom - mondta végül, hajóját lehorgo-nyozta, és mászott volna vissza a lyukas cipőbe. De akkor me-gint kapott egy levelet: »Itt vagyok.« Körülnézett a Birsképű Herceg, és meglátta a Szerelmes Hercegnőt - ült a szekrény sarkában, kezében toll. - Itt vagyok - mondta a Birsképű herceg. - Végre - mondta a Szerelmes Hercegnő. - Épp kifogyott a le-vélpapírom." (Mosonyi Aliz: Szekrénymesék, 1985, Budapest, Magvető)

Vajon milyen élete lesz a szépséges királykisasszony-nak és daliás hercegének jóval a hetedhét országra szóló lakodalom után? Lássunk egy lehetséges folytatást!

„Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrény-ben lakott egy Királyi Pár. A Királyné reggel, ahogy a szemét ki-nyitotta, máris veszekedni kezdett a Királlyal:

- Hát nekem már kalucsnik között kell leélnem az életemet? Mi ez itt, ez a sok büdös esőkabát? Mik ezek a lyukas kalapok, ezek a fél pár kesztyűk, ezek a fertelmes sálak? Hát királyok va-gyunk mink egyáltalán, vagy mik? Hol a vadászkastély meg az aranytrombiták? Hol a százszemélyes porcelán, meg a felvonó-

199


híd, meg a főlovászmester? Hol vannak a daliás szobainasok, meg hatlovas hintók, meg hattyúprémes bársonypalástok, meg a gyémánt nyakékek, meg a smaragd nyakékek, meg a topáz nyakékek? Topázokat akarok! Topázokat, topázokat, topázokat!

- Hm, hm - mondta erre a Király, és kimászott a fiókjából Megmozgatta a lábujjait, megitta a kakaóját és elolvasta az

újságját. - Bálok, estélyek, majd éppen itt, a lyukas kalucsnik között!

- kiabált a Királyné. - Majd éppen itt keringőzünk gyertya-fényben, itt isszuk a pezsgőt meg a limonádét, ide gyömöszöljük a zenekart, a hárfákat, a hegedűket, az arany trombitákat! Én táncolni akarok! Táncolni, táncolni, táncolni!

- Hm, hm - mondta erre a Király, és visszamászott a fiókjá-ba, mert ilyenkor már esteledett.

- Majd éppen itt, éppen itt, éppen itt! - kiabálta a Királyné, és aztán őis visszamászott a fiókba. Elhelyezkedtek, kicsit mo-corogtak erre-arra, megölelték, megcsókolták egymást, és alud-tak szépen másnap reggelig." (Mosonyi Aliz: Szekrénymesék, 1985, Budapest, Magvető)

Még mindig a család - vissza az első hátizsákhoz

A kicsi lány végighallgatja a meséket, kérdőn a mamájára néz, aki már kicsit feszült, mert a papa még nem ért haza, és össze kellene pakolni a konyhában is, de mosolyogva megsimítja kis-lánya arcocskáját; indulás aludni! Családunk az első állomás.

198


Mindannyian jövünk valahonnan, és sokszor nem is tud-juk, vagy túl későn jövünk rá, hogy mennyire meghatá-rozó is a családi környezet mindabban, ahogyan majd párt választunk, ahogyan a párkapcsolatunkban vagy szülővé válva magunk is követjük vagy elutasítjuk a gyer-mekként tapasztalt szülői mintákat. Ráadásul - bár-mennyire is mást sugall a felnőtt élet normarendszere - a lelkünkben nincs éles cezúra gyermekkor és felnőttkor kö-zött. Nincs egy meghatározott pillanat, amikor végérvé-nyesen elfelejtünk gyereknek lenni - hiába az érettségi, a szüzesség elvesztése és bármiféle látványos beavatási szertartás - , amikor belépünk a felnőttek addig elérhetet-len világába. A gyermeket egy életen át magunkban hor-dozzuk, és ha nem kaptuk meg anno a szükséges szere-tetet, akkor újra meg újra átéljük annak minden kínját, megaláztatását, nélkülözését, akkor is, amikor szerelem-be esünk, és akkor is, amikor saját gyermekünket táplál-juk. Az, hogy hányadán állunk az önértékelésünkkel, ben-ne van a kisugárzásunkban; már az első randin, mielőtt egy szót is szólnánk, árulkodnak róla a mozdulataink, és benne van abban is, ahogyan majd éppen azt a valakit vá-lasztjuk. A nemi szerepekre és a társas együttélés meg-nyilvánulási formáira is az otthon zárt közegéből hozzuk a legmeghatározóbb mintákat. Itt látjuk először, mit jelent nőnek és férfinak lenni, mitől apa egy apa és mitől anya egy anya, milyen a családi munkamegosztás; ki hányszor mosogat, ki tölti be a mosógépet, ki írja össze a bevásár-

199


lólistát. Az érzelmek kifejezésére is a családban látunk elő-ször példát. Arra is, hogyan történik a konfliktuskeze-lés, mennyire vagyunk empatikusak, mennyire tudjuk ki-fejezni, ha valami fáj, rosszulesik. A szülők közötti konfliktusokat és azok megoldási módjait nem csak az el-hangzott szavakból olvassák ki a gyerekek. A szexuali-tással kapcsolatos alapvető kódokat is otthonról hozzuk. A saját kapcsolatunkban, saját családunkban is visszakö-szön, hogy gyermekként láttunk-e ölelést, csókot, intimi-tást. Hogyan viszonyultak a szüleink a testiséghez, a mez-telenséghez? Összerezzentek, szétrebbentek, ha intim pillanaton kaptuk őket? Volt nyílt beszéd szexualitásról, érzelmekről, vagy csak titkok és hallgatás? Volt összebú-jás, kitárulkozás, bensőségesség, vagy csak üzenetek a hűtőn? És a családból hozzuk az első meséket, mítoszo-kat, vágyakat is. Ott, abban a nagyon zárt, biztonságos kö-zegben, a kiságyban, amikor odakuporodik mellénk az apukánk, anyukánk, és elmeséli azokat a tündérmeséket, amikből összeáll az első idealizált világ a fejünkben. De nem minden család ideális, ezért sokszor itt látunk elő-ször példát arra is, ha anya és apa nem szereti egymást, ha nem együtt alszanak, ha apa vagy anya máshova megy el, apa vagy anya bánt. Sokszor a családon belül érnek az első igazi traumáink, fájdalmaink, sérelmeink is. És bár-mennyire ismerjük is a hátizsákunk tartalmát, felnőttként sem mindig egyszerű azt könnyedén a sarokba letenni; a bennünk élő kisgyermek a legváratlanabb pillanatban fel-

208


sírhat, enni kér, biztos ölelésért esdekel. A család a leg-meghatározóbb közeg, de nagyon nehéz megjósolni, hogy a múlt eseményei hogyan hatnak majd a folytatásra. Sok olyan történetet lehet hallani, ahol a „nehéz gyerekkor" felnőttként erős pozitív motivációként jelenik meg; önis-mereti utakban, fokozottabb érzelmi óvatosságban, a pár-kapcsolattal szembeni igényességben ölt testet később. A bonyolultabb kezdés sokak számára mintegy magától értetődővé teszi, hogy egy jó kapcsolatért dolgozni kell, és segít abban, hogy az élet sodrásában szem előtt tartsuk, hogy a család, az érzelmi kapcsolat minden körülmények között az első helyen áll. De éppilyen gyakran kerülhe-tünk olyan helyzetbe, amikor rádöbbenünk, hogy kísér-tetiesen hasonlóan éljük az életünket, alakítjuk a kapcso-latainkat, mint ahogy azt a szüleink tették. A legnagyobb figyelem, önreflexió is kevés sokszor ahhoz, hogy elke-rüljük ezeket a csapdákat.

A felnőttkor meséi - mítoszok, amelyek fogva tartanak

Valamelyik nap egy kávézó szomszédos asztalánál egy esküvőszervező cég munkatársai tartottak megbeszélést. Fültanúja lehettem a részletek kidolgozásának, hogy me-lyek azok az elemek, amik szükségszerűen hozzátartoz-nak minden ceremóniához. Akaratlanul is a gyerekkori

209


rózsaszín tündérmesék jutottak eszembe; a világszép ki-rálylány, akit az apukája fergeteges, hetedhét országra szóló lakodalom keretében ad át jövendőbelijének. Elég csak körülnéznünk, egy kicsit is figyelmes szemmel ol-vasnunk a média üzeneteit ahhoz, hogy lássuk, a gyerek-kor meséi miként alakulnak át felnőttmesékké, hogyan válnak az életünket továbbra is meghatározó, de sokszor azt már gúzsba kötő felnőttkori mítoszokká. Azt gondol-nánk, sokat változott a világ, ma már elegendő szabadság áll rendelkezésünkre, és számtalan különböző modellje van az együttélésnek, szerelemnek, családnak. Ehhez ké-pest meglepő, mekkora reneszánszát éli a monogám pár-kapcsolat, az esküvői szertartás, és hogy a médiában mennyire zavaros az üzenet azzal kapcsolatban, ha vala-ki kicsit is eltér a klasszikus mintáktól. Engem még inkább megdöbbent, hogy látszólag felszabadult, liberális vilá-gunkban mennyire megdönthetetlennek tűnnek a ne-mekkel kapcsolatos sztereotípiák. 14-18 éves kamaszok-nak fel szoktam tenni a kérdést, hogy ki kezdeményezzen, és hogy elég-e, ha a fiú tudja, hogy mit kell csinálni az ágyban. Bár már egyre többen gondolják azt, hogy a lá-nyok is jó, ha tudatosak a szexben, az osztályaimban meg-lepően sokan vélekedtek úgy, hogy egy udvarlási hely-zetben a fiú legyen kezdeményező. Azt mondták, ciki, ha egy lány jelzi szándékát, mert eredetileg mégiscsak a fiú feladata a hódítás, a gyenge nő védelmezése. Mondták ezt vagány, piercinges, tetkós kamasz lányok és fiúk. Innen

198


már csak egy lépés, amikor azzal a frusztrációval találko-zom, ami sok férfit gyötör: hogy végső soron ő a felelős a nő orgazmusáért, a nő boldoggá tételéért. Mindeközben nem egy nő fordul hozzám azzal, hogy menyire nehéz a szexben levetkőznie azt a megfelelési kényszert, amit kis-lánykora óta beleneveltek. Férfiakat így, nőket úgy, de mindenkit homályos megfelelési képzetek gyötörnek, lát-hatatlan, mégis mindenütt jelen levő elvárásokat akarunk minduntalan teljesíteni; a nemi szerepekre osztott míto-szok a legintimebb magántereikben is nyomasztanak ben-nünket. Nem tudom megkerülni a média, a szakemberek, a párkapcsolati szakértők felelősségét sem ezeknek a mí-toszoknak és nemi sztereotípiáknak a folyamatos újrater-melésében. Kétségtelen, hogy a nőről és férfiról való szél-sőséges, merev kategóriákban való gondolkodásunkat szinte az anyatejjel szívjuk magunkba, és Magyarország egyelőre amúgy sem jeleskedhet túlságosan a nemi sze-repek liberalizációja terén, mégis úgy érzem, ideje lenne, hogy az élet végre a maga változékony gazdagságával tükröződjön az újságok lapjain is. Amíg népszerű maga-zinokban népszerű szakértők maguk is sematikus általá-nosításokat sommás igazságokban megfogalmazva cik-keznek elnyomott férfiakról, domináns nőkről (vagy épp fordítva), addig valójában nagyon messze állunk bármi-féle felszabadulástól a nemi szerepek kérdésében. Gya-korló pszichológusoktól olvashatjuk, hogy a dolgok rend-je - mert így van ez az állatvilágban és a mesékben is - ,

199


hogy a hím verseng a nőstényért, a férfi üldözi a nőt, aki pedig odaadóan várja, hogy meghódítsák. Napjainkra vi-szont ez a helyzet megfordult, és manapság egyre több a versenyben megkeményedett nő, amely szerepcsere el-puhítja az erősebbik (sic!) nemet, és ennek eredménye a sok működésképtelen kapcsolat. Mi a bajom az ezekhez hasonló állításokkal? Csak gyanakvással tudom kezelni, amikor a nemek társadalomban betöltött szerepét bárki is a „Természet Törvényére" hivatkozva próbálja magya-rázni. Nők és férfiak társadalmi szerepei (és ez alól talán már valóban csak a szülés és a szoptatás a kivételek) ki-zárólag emberi produktumok, és mindig az adott kor kul-turális elvárásait tükrözik. Arról nem is beszélve, hogy az állatvilágban is sokféle minta létezik hímek és nőstények párzási és utódnevelési szokásaira. Ezekből meglehető-sen tudománytalan esetlegesen kiemelni néhányat, és azokból sommás megállapításokat tenni egy városi civili-zált - amúgy igen heterogén - populációra.

• A férfiakat gyakran emlegetik az „erősebb nemként". Bárki hétköznapi helyzeteket próbál ennek magya-rázatára felhozni, hamar kiderülhet, hogy ennek a ki-jelentésnek nem fizikai értelemben, hanem sokkal inkább társadalmi-hatalmi szempontból van jelentő-sége. Az erősebb nem azért erősebb, mert ebben a kultúrában hosszú évszázadok óta kedvezőbb társa-dalmi pozícióban vannak képviselői. Több pénzt ke-

198


resnek, a magasabb presztízsű munkahelyeken zö-mében ők ülnek, és jelentősen kisebb részt vállalnak az alacsonyabb megbecsültségű területeken, így a gyereknevelésben vagy a háztartásban. Nem azért nem sírnak és nem beszélnek az érzelmeikről, mert eleve kemény fából faragták őket, hanem mert ezt látták az apukájuktól és az apukájuk apukájától, Stal-lonétól és A1 Pacinótól. Ezek a minták társadalmi el-várásokból születtek, és hogy mára javarészük mennyire meghaladott, éppen abból látható, hogy maguk a férfiak érzik tehernek és kényelmetlennek őket.

• Ha csak a fizikai állóképességre és teherbírásra gon-dolunk, akkor sokszor joggal tekinthetnénk a nőket is legalább olyan erősnek, ha nem az erősebbik nem-nek. Ebben talán még nem is kell visszamennem a nagyanyám példájáig, aki mielőtt elment nyolc órá-ban dolgozni a hivatalba, megfőzött, és felhordta a szenet a pincéből.

• Függetlenül attól, hogy mennyire sematikus, aho-gyan a média, a népszerű cikkek a nők és férfiak ka-tegóriáiról beszélnek, én azt tapasztalom, hogy a hét-köznapokban a hús-vér férfiak és nők élete ezerszer árnyaltabb és sokszínűbb. Vannak férfiak, akik igenis szívesen mosogatnak, vasalnak, büfiztetnek, és van-

199


nak nők, akik kick-boxolnak és keményen tárgyal-nak. Ez azonban nem azért van, mert mára felborult a nemek természetes egyensúlya, és a sok törtető ma-csó nő nem hagyja békén szegény elnőiesedett fér-fiakat. Azért van így, mert elsősorban emberek vagyunk, sokszínű és változatos élettel, ami a szere-peinktől rugalmasságot követel meg. A probléma ép-pen abból fakad, hogy a témában megnyilvánuló szakemberek úgy állítják be férfiak és nők életét, mintha az leegyszerűsíthető módon „szerepek har-ca" lenne. Éppen abból lesznek napi szinten konflik-tusok, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások sokkal rugalmatlanabbak, mint ahogy azt mi, embe-rek megéljük. Abból van a konfliktus, hogy csinálunk valamit, élvezzük is azt, mégis meg kell kérdeznünk: nem ciki, hogy ez így van? Nem férfiatlan, nem nőietlen? Mit gondolnak rólam? Mi van, ha meg-szólnak? De az is épp elég, ha egy cikk elolvasása után - akár csak a gondolat szintjén is - felmerül az a kérdés, hogy normális-e az, hogy én „máshogyan" működöm.

• Engem mindig nagyon zavar, ha a nemek harcáról ol-vasok. Minden egyes alkalommal, amikor harcról be-szélünk, azt a képzetet erősítjük, hogy nők és férfiak közös életükben egyáltalán nem kooperálnak: nem együtt dolgoznak, együtt élnek, együtt nevelnek gye-

198


reket, intim szituációkban nem együtt, egymásnak szereznek örömet és gyönyört, hanem minden téren egymással küzdenek. Én szerencsére mind a mun-kám során, mind a környezetemet figyelve az előbbit tapasztalom gyakrabban. De miért kell akkor újra és újra erről a harcról olvasnom?

• Azzal, ha mindezeket egy emberi lélekben jártas szakértő írja, azt sugallja, hogy létezik valami helyes, követendő modell, aminek ismét meg kellene felel-nünk, és ha nem vagyunk képesek megfelelni (mert túl gyenge férfiak vagyunk vagy idegesítően határo-zott nők), akkor el is nyerjük méltó büntetésünket: magányosak leszünk, vagy rosszak lesznek a kap-csolataink. Az ilyen szakértői kijelentések csak to-vábbi szorongást és érzelmi diszharmóniát szülnek, gyereksorban tartanak minket, előíró hangnemüknél fogva eleve megfosztanak a szabad választás lehető-ségétől. Holott a szakértő dolga éppen az lenne, hogy kellően árnyalt leírását adja a világnak, segítsen ab-ban, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy va-gyunk.

Márpedig - legyünk nők vagy férfiak - hol ilyenek va-gyunk, hol olyanok. Nőként időnként férfiasan kemé-nyek, máskor sírósak vagy gyengédek. Egyszer döntése-ket hozunk, máskor meg összeomlunk. És nincs ez

199


másképpen a férfiak esetében sem. Az élethelyzeteknek és a partnereknek megfelelően mindig kicsit másmilye-nek vagyunk, és ez szerintem így van jól. Frenák Pál Fiúk című táncdarabjában három férfi a tükör előtt finoman, érzékien gyakorolja a csábítást - majd ugyanezek a férfi-ak a következő pillanatban vérre menő, állati küzdelmet vívnak. Egy percig sem gondoltam, hogy csak az egyik arcuk lehet hiteles, vagy hogy a finom, feminin mozdula-tok zavaróan nőiesek lettek volna. Elhittem, hogy férfiak vannak a színpadon, emberek, változékonyak, izgalma-sak. Ha mindezt visszavezetem a kiinduló kérdéshez, mi-szerint hogyan lesz a nemi szerepekről alkotott elképze-lésünkből „párkapcsolati szexuális zavar", akkor a válasz igen egyszerű. Ha azt hisszük, hogy létezik valami kívül-ről ránk nehezedő szerepminta, aminek minden pillanat-ban - így az ágyban is - igyekszünk megfelelni, akkor nem leszünk képesek elengedni magunkat, és átadni fi-gyelmünket a vágyainknak, a másiknak, az adott, konkrét szituációnak. Akkor a társadalom vélt vagy valós elvárá-sai, a felnőttkor gyerekmeséi mindig ott fognak hem-zsegni az ágyunkban, azoktól soha nem fogjuk látni sem magunkat, sem a partnerünket.

198


A tündérmesék végállomása - a házasság

Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.

(József Attila: Nagyon fáj)

Úgy gondolom, hogy a párkapcsolatok sok mentális, ér-zelmi vagy életvezetési zavarának az a gyökere, hogy ko-runk házasságeszménye (és most a házasságot és a tartós párkapcsolatot szinonimaként használom) egyszerűen túl sok elvárást sűrít magába. A házasság funkcióját tekintve anno a felek (és családjaik) közötti praktikus szerződés-ként jött létre; az volt a feladata, hogy társadalmi és gaz-dasági termelőegységet hozzon létre két felnőtt ember kö-zött, akik majd gyerekeket is nevelnek, és mindez tökéletesen illeszkedett a nyugati társadalmak erkölcsi, gazdaságossági és hasznossági modelljébe. Később ez a szövetség kezdett el kibővülni, formát váltani akkor, ami-kor a házasság keretein belül megjelent a romantikus sze-relem ideája. A házasság furcsaságai ma is abból adód-nak, hogy az intézményével kapcsolatos társadalmi és egyéni elvárások nem átalakultak vagy pluralizálódtak,

199


hanem az eredeti sémához adódtak újabb és újabb ele-mek. Ha ma megpróbálnánk összeszedni az ideális há-zasság vagy a tartós, hosszú távú párkapcsolat receptjét, akkor meglehetősen sok hozzávalót kellene a kosárba ten-nünk. Mint ahogy minden klasszikus recept esetében, a hozzávalók aránya és minősége családonként változna, és nyilván nem ugyanazokat az összetevőket tartaná a legfontosabbnak egy főzéssel épp csak kísérletező ifjú asz-szony, mint egy sokat próbált családanya. De mindezt fi-gyelembe véve, azt hiszem, van némi közmegegyezés ab-ban, hogy milyen főbb dolgokat remélünk teljesülni szívünk választottjától. Mindenekelőtt legyen a házas-ságban szerelem. Ez eleve kissé problémás komponens, mert sokaknál ez a hozzávaló már a kezdetek kezdetén sem adott. Ám ha mégis erre épül a kapcsolat, akkor is ez a legillékonyabb fűszer a hozzávalók listáján. Ha meg akarjuk őrizni, ha tíz-húsz év múlva is akarjuk érezni az ízét, akkor folyamatosan tennünk kell érte; a kényelem-mel biztos nem férnek meg egy szobában. A tökéletes kapcsolatról azt is képzeljük, hogy van benne jó adag szenvedély és persze/o szex (ez utóbbiról még hosszabban szó lesz). Ideális esetben mindezeken túl kell még egy csi-petnyi vagy akár komolyabb mennyiségű intellektuális partnerség, és a további szükségszerű velejárók: érzelmi biz-tonság, gazdasági-egzisztenciális és fizikai életközösség. Ha pe-dig családot akarunk, akkor férjen bele, hogy hosszú éve-ken át gyereket, gyerekeket nevelünk együtt, ami nemcsak a

198


partnerségnek, de a közös felelősségvállalásnak, ezáltal a kapcsolatnak is egy új minősége. És akkor mindezt he-lyezzük el ízlésesen az életünk tíz-húsz-harminc évnyi, hétköznapokkal, stresszel, örömmel és bánattal, egész-séggel és betegséggel, gonddal és bajjal teli ügyes-bajos realitásában. Ha csak egyszerűen, hideg távolságtartással kezdem el szemügyre venni, hogy ezek bármelyikét jól csinálni önmagában is mekkora kihívás két, egymás szá-mára eredetileg idegen ember számára, hát még ha mind-ezt a maga komplexitásában és ráadásul hosszú távon fi-gyelem, akkor szinte szükségszerű, hogy az élet a maga történéseivel valahol szét fogja feszíteni ezeket az ideá-kat. Legalábbis akkor, ha nem lépünk három lépést hátra, és nem kezdjük ezeket a statikus ideális elvárásokat az élet valós dimenzióiba helyezni. Nyilván mindenki ezt csinálja, és ennek eredményeként a hét országra szóló vi-dám lagzik sokféleképpen folytatódnak. Vannak, akik úgy tekintenek a kapcsolatra, mint józan, kölcsönösen meghozott kompromisszumok egyezségére: voltak vá-gyaim, terveim, álmaim; volt, ami teljesült, és volt, amit félretettem vagy feláldoztam a családért, otthonért, érted, szerelmem. Ezt sokan sokféleképpen élik meg, ki lemon-dásként, ki keserű szájízzel, ki elégedetten hátradőlve, el-fogadva, hogy az élet nem mindig bőkezű. Aztán vannak kapcsolatok, ahol partnerünk tudtán kívül dolgoznak el-fojtott vágyak, ki nem mondott álmok, az önfegyelem, a hétköznapok udvarias vagy feszült rutinjaiba csomagolt

199


közös életek élhető vagy fojtogató valósága. Aztán van-nak a félrelépések, titkok, hazugságok, párhuzamos éle-tek. Ebben az esetben az évek során a partneri szövetség alaposan átértelmeződik: megmarad a közös élettér, a gazdasági szövetség, a gyerekek, de az intimitás, az ér-zelmek terén a felek elveszítik egymást szem elől: jönnek a sérelmek, játszmák, és könnyen megszűnik - ha volt egyáltalán - a szimmetria. És nagyon sok házasságnak, kapcsolatnak válás a vége, ami még mindig nem a lehető legrosszabb forgatókönyv. Ebben az esetben legalább le-hetőségünk van újrakezdésre, saját magunkkal egy olyan folytatásra, amikor nem azt kell megélnünk, hogy a kap-csolattal egyben az önbecsülésünknek, az életünknek is vége szakadt. Ahhoz viszont, hogy ez ne így történjen, szükségünk van jó adag szerencsére, legalább ilyen mér-tékű önismeretre, és persze folyamatos munkára. Érzel-mi, önértékelési és kapcsolati munkára, figyelemre és szinte folyamatos jelenlétre. Arról nem is beszélve, hogy mindezt úgy kell tennünk, hogy közben a gyerekkorunk-ból hozott kis „egészségügyi csomagunk" állandóan ve-lünk van. A legritkább esetben érkezünk a házasságba ste-rilen, menetkész „felnőttként", az élet minden kihívására teljesen felvértezve. Partnerként és szülőként is folytató-dik a gyermekként elkezdődött személyiségfejlődési/vál-tozási folyamat, aminek sosem szakad vége. Az a na-gyobb kérdés, hogy ebben a folyamatban mennyire tudunk egymás segítő partnerei lenni, és mennyire va-

198


gyünk képesek igazodni ahhoz a tényhez, hogy a kap-csolatban magunk is változunk, ezért nem várhatjuk öt-tíz-húsz év múlva vagy egyszerűen csak a gyerekek szü-letése után, hogy minden úgy lesz majd, mint azelőtt.

A „jó" szex és a tartós kapcsolat

Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet; és öntsd csókodba minden ízedet; és öntsd csókodba minden tüzedet, és négyet kapsz, parázsnál égetőbbet. Ó, panaszkodol? Nesze hát, nyugodj meg, tíz másikkal csordítom mézüket. Törje ez a csókverés-élvezet boldog útját a féktelen gyönyörnek. Életünk így lesz kétszer kétszeres: kiki maga s a maga párja lesz. Hadd legyek, édes, őrült olykor-olykor: émelyít, betegít a fegyelem, s nem örülök igazán sohasem, csak ha valahogy kitörök magamból.

(Louise Labé, Szabó Lőrinc fordítása)

A szexet gyakran emlegetik kulcsfontosságú területként a jó házasság, a jó kapcsolat receptjét kutatva. A szex a pár-kapcsolatban nem „csak" egy összetevő a sok közül, ha-

199


nem az összeshez szervesen kapcsolódik, egyben fokmé-rője is lehet a kapcsolat kevésbé erotikus vagy épp teljesen szexmentes szféráinak. Ha a hétköznapi rutinban a felek kicsit is szürkébbnek látják egymást, ha zavaróvá válik, hogy legtöbbet az otthon megszokott terében vagyunk együtt, ha napközben pénzügyi, munkahelyi gondok fe-szítenek, ha konfliktusaink vannak egymással, ezek nagy valószínűséggel meg fognak jelenni este az ágyban is. Sze-xualitásunk minősége, a szexre való ráhangoltság és a vágy zömében a fejünkben formálódik. Minden, ami a fi-gyelmünket eltereli, legyen az érzelmi, intellektuális ter-mészetű vagy csak egyszerűen „helyfoglaló" hétköznapi tennivaló, hatással van a bennünk dolgozó vagy épp szunnyadó szexuális vágyra.

Mítoszok a szexben

Ha a párkapcsolat „szexuális zavarairól" beszélünk, ak-kor mindenképpen érdemes megnézni, milyen is az a társadalmi és kulturális közeg, amiben élünk, amiben a kapcsolatainkat alakítjuk, ami a szexualitásról való gon-dolkodásunkat formálja. Sok párkapcsolati probléma hát-terében olyan konfliktusok állnak, amelyek abból fakad-nak, hogy az életünk egészen máshogy alakul, mint ahogy szerintünk alakulnia kellene. A szexualitásban, épp-úgy, mint a társas kapcsolatok terén, rengeteg norma, vélt

198


vagy valós elvárás vesz körül bennünket. A szexualitás a legritkább esetben annak a két, egymást szerető felnőtt embernek a magánügye, akik magukra csukják az ajtót. A helyzetet bonyolítja, hogy ezek a legtöbb esetben nem valami külső autoritás által ránk szabott és ellenőrzött el-várások, hanem a szocializáció során internalizált kultu-rális kódok. Ahogy felnőttkorunkra a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások java részét is belsővé tettük - vagy-is függetlenül attól, hogy rákérdez-e bárki is, mi ma-gunktól várjuk el, hogy nőként, férfiként így vagy úgy vi-selkedjünk egy szituációban - , ugyanígy a szexualitás is tele van olyan elvárásokkal, amelyeket kötelezőnek, de legalábbis igaznak vélünk. Bármi konkrét „zavar", de in-kább úgy fogalmaznék, hogy zavaró párkapcsolati szituáció főbb kereteit ezek az elképzelt vagy valós elvárások, a sze-xualitás mítoszai jelölik ki. Az a tény, hogy nem arra fi-gyelünk, ami velünk, a párunkkal vagy a kapcsolattal va-lójában történik, hanem arra, hogy hogyan kellene lennie, igen sok energiát visz el, és a legritkább esetben szolgálja a kapcsolat fejlődését. Milyen mítoszokról beszélek? Több száz oldalra valót lehetne belőlük felsorolni, amelyeket szinte mindenhol lehet hallani: médiában, metrón vagy piacon, de éppúgy jelen vannak a nyilvános szakmai dis-kurzusokban, mint a laikus beszélgetésekben. Nyilván mindenki hallotta már például azt a panelmondatot, hogy „ne aggódj, ha szeretitek egymást, akkor a szexszel minden rendben lesz". A legtöbb romantikus filmben, ha az ágyje-

199


lenethez érünk, minden hangulatvilágításba kerül, a fe-lek tökéletes testűek, minden beállítás ideális, szeretkezés közben nem beszélnek, nem nevetik el magukat, nem fe-szengenek, pláne nem bénáznak, mindenki profin tudja a dolgát. A valóságban ez a legritkább esetben van így, főleg a kezdetek kezdetén, amikor lehet, hogy szenvedély van, de egymás testének, vágyainak, működésének isme-rete még hiányzik. Ezek java része áthidalható, ha őszin-tén, nyíltan tudunk beszélgetni a szexről. Arról, hogy ki-nek mi esik vagy mi nem esik jól. Áthidalható azzal, hogy megmutatjuk magunkat, tanítjuk, bevezetjük a másikat a saját szexualitásunk birodalmába. Ehhez persze le kell vetkőznünk testi és lelki gátlásainkat, valamilyen mérté-kig érdemes tisztában lennünk saját testünkkel és érzel-meink működésével, és nem utolsósorban képesnek kell lennünk mindezeket kommunikálni a kedvesünknek. Egy házasságban vagy hosszú távú párkapcsolatban ez igen jó módja lehet az „alapozásnak". Sok dől el azon, hogy milyen rutinok, milyen közös alapszabályok íródnak az első időszakban. Sok párkapcsolatban a későbbi problé-mák megoldása során derül ki, hogy több dolgot már az elején sem osztottak meg a felek egymással. Az elején el-hallgatott titkos vágyakat vagy éppen érzelmi-testi rossz érzéseket később már sokkal nehezebb felhozni, megosz-tani, még inkább megbeszélni. Sokan éppen azért, mert az udvarlási időszakban valamilyen képnek akarnak megfelelni, nem adják őszintén önmagukat, eközben a

198


másikkal és a lehetséges forgatókönyvekkel kapcsolatban elvárásokat támasztanak. Ez könnyen vezet olyan csap-dahelyzethez, hogy a felek belemerevednek kezdeti sze-repeikbe, és később már ha akarnak sem tudnak kilépni ezekből. Sok olyan mondatot hallok, hogy „nem mondom el neki, mert nem bírná el", vagy „mert csalódást okoz-nék", vagy „nem ilyennek ismertelek meg". Spekulálunk ahelyett, hogy kérdeznénk, ahelyett, hogy feltárnánk a fé-lelmeinket, megbántottságunkat, vágyunkat, bármi ben-nünk munkáló érzelmet. Mintha egy párkapcsolat nem két felnőtt, felelős ember szerződése lenne. Sokan attól fé-lünk, hogy elveszítjük a másikat, ha megmutatjuk az iga-zi arcunkat. Pedig az a szomorú, hogy ez a hozzáállás -bármennyire is kényelmesebb, biztonságosabb útnak tűnhet az elején - később nagyban korlátozni fogja a kap-csolaton belüli játékterünket. Ez lehet az egyik ok, amiért nem tudjuk egymást követni a változási folyamatainkban. Ez a kezdés valóban vezethet ahhoz, hogy elveszítjük a másikat, és ami talán a legproblémásabb: úgy veszítjük el, hogy közben mindketten ugyanabban a kapcsolatban élünk. Ha az elején nem ismerjük meg egymás és a magunk vágyait, ha nem merjük azokat a partnerünkkel megosz-tani, ha nem tudjuk reálisan felmérni, hogy eleve milyen hasonlóságok és különbségek jellemeznek minket a konk-rét szexuális helyzetekben, az együttléteink gyakoriságá-ra vonatkozóan vagy a vérmérsékletünkben, akkor nehéz lesz a szerelem múltával, vagy a közös életünket ért kihí-

199


vásokkal szembenézve felidézni a kiinduló „ideális" sze-xuális életünket, amit visszavágyunk.

Mítoszok az ágyunkban

Hiszem, hogy egy hosszú távú kapcsolatban akkor tud jó lenni - és ami még fontosabb, jó maradni - a szex, ha a fe-lek kellőképpen nyitottak, el tudják engedni az egymásra és önmagukra vonatkozó elvárásaikat, ha ki tudnak lép-ni a felszínes „hogyan kellene", „hogyan illene" sémák-ból, ha a szexet játéktérként, lehetőségek birodalmaként, és nem egy újabb megfelelési terepként élik meg. Ezt a gyakorlatban megvalósítani igen nehéz feladat. Ezen a ponton kell megint hangsúlyoznom, hogy nem lehet a szexet önálló zárványként kezelni, hiszen ez a fajta nyi-tottság éppúgy kellhet a lelki, érzelmi erő megőrzéséhez, az intellektuális összhanghoz, ahhoz, hogy a kapcsolat minden téren fejlődőképes maradjon. Ekkor adódhat le-hetőség arra is, hogy akár a gyerekkorunkból vagy előző kapcsolatainkból hozott traumáinkat, negatív élményein-ket se úgy vigyük be a párkapcsolatba, hogy az eltávolít-son egymástól bennünket, de úgy, hogy az intimitás, a testi kontaktus zsigeri módján lehetőséget adjon a belső utak fejlődésére, gyógyulásra, önerősítésre is. De ehhez valahogy ki kell zárni a külvilágot, legalábbis kellő távol-ságtartással érdemes kezelni például a szexualitással kap-

198


csolatban közszájon forgó hiedelmeket. Ilyen minden megfeleléssel kapcsolatos szexuális mítosz minden olyan elvárás, ami arról szól, hogy az ágyban is éppúgy teljesí-tenünk kell, mint az életünk más területein. Ezeket az el-várásokat erősíti minden hirdetés, magazin, szakmai be-szélgetés, amiben elhangzik, hogy „hogyan legyünk jó szeretők", „hogyan tegyük boldoggá a nőt", „hogyan csá-bítsuk el a férfit" satöbbi. Nagyon jó lenne felszabadítani nőket és férfiakat egyaránt az alól a mitikus teher alól, hogy kötelező szexelni, jól szexelni, hogy állandóan a má-sikra kell figyelni, hogy ügyesnek kell lenni, hogy a mási-kat mindenáron el kell juttatni az orgazmusig. Ezek erősen összefüggenek azzal, hogy ennyire szexualizált világban élünk, amiben szigorúan csak testi ügyként, „lepedőak-robatikaként" tekintünk a szexualitásra. Ha nem így len-ne, akkor nem lenne ennyi cikk, könyv nők és férfiak testén lévő titokzatos „G", „PS", „P", „U" és egyéb pon-tokról, nem lennének viccesen egyszerű használati leírá-sok és tippek ahhoz, hogyan lehet valakit orgazmushoz juttatni. Akkor a népszerű szövegekben is több helyet kapnának az emberi szexualitás mérhetetlenül bonyolult természetének árnyalt leírásai. Mert aki él, szeret, és ta-pasztalta a testi szerelmet, az pontosan tudja, hogy az or-gazmushoz, de még inkább a gyönyörteli szexuális együtt-léthez mennyi minden kell még azon túl, hogy rátaláltunk a bizonyos sokat cikkezett nagybetűs pontokra. Nem vé-letlenül foglalkoztat oly sokakat éppen az orgazmus, és

199


nem véletlen, hogy nincs konszenzuális tudás annak ter-mészetét illetően. Mint ahogy az emberi szexualitás java részével kapcsolatban megoszlanak még a szakmai véle-mények is. Éppen azért, mert egyénenként változó a sze-xuális tapasztalás, az élmény, pusztán maga a megélt fi-zikai érzékelés is. Lehet tudományos kijelentéseket tenni az anatómiai felépítésünkről, az idegpályákról, a hormo-nok szerepéről, és meg lehet ismerni az egyének életét be-folyásoló szexuális normákat, vallási előírásokat, érték-rendeket, kulturális kódokat. De a legkevésbé lehet hozzáférni ahhoz, hogy mindezek hogyan állnak össze egy-egy ember személyes életében. Hogy abban milyen szerepe van az érzelmeknek, a legfinomabb tapasztalá-soknak, hogy a különböző találkozások, interakciók ho-gyan befolyásolják az adott pillanat élményét. Ha csak a testi érzékelésnél maradok, talán a legegyszerűbb példa, hogy nincs két ember, aki ugyanúgy reagálna a csiklan-dozásra, vagy ugyanúgy érezné az ízeket, illatokat. Ezek olyan testi ügyek, amiben - hiába ugyanaz az anatómiai felépítés - a szubjektivitás oly mértékű, hogy maga az él-mény is nagyon nehezen megosztható. Miért is gondol-juk, hogy akkor éppen a szexualitásban - ahol fokozottan jelen van a neveltetésünk, az értékrendünk és az érze-lemvilágunk - ugyanez máshogy működne? Miért gon-doljuk, hogy lehet általános igazságokat megfogalmazni egy olyan komplex - fizikai, hormonális és lelki folyama-tok finom összjátékaként megvalósuló - jelenség eseté-

198


ben, mint például a női orgazmus? De azt hiszem, ugyan-ez elmondható azokról, a mára már medikalizált „szexuá-lis zavarokról" is, mint például a korai magömlés vagy az erekciós problémák.

Nekünk legyen jó!

Hiszem, hogy a szexuális együttlétek minden párnál - fő-leg a tartós kapcsolatokban - sokkal színesebbek, válto-zatosabbak, koreográfiájukban és céljukat tekintve is sokrétűbbek annál, minthogy egy sematikus előjáték-be-hatolás-orgazmus klasszikus szexuális aktus modellre le-hetne redukálni őket. Élethelyzettől, napszaktól, ked-vünktől, érzelmi állapotunktól, fizikai erőnlétünktől függően mindig másra vágyunk, és az együttlétek is min-dig másról szólnak. Van, hogy egy pucér összebújásban megtalált ölelés, intimitás az, amire éppen szükségünk van. Van, hogy egy fergeteges dugás. Lehet, hogy épp ki akarunk próbálni egy új játékot, pózt, helyzetet. Nagyon felszabadító lehet, ha nem úgy gondolunk a szexre, mint amiben létezik egy helyes útmutató kézikönyv, amit ha jól betanulunk, akkor egy életre kipipáltuk ezt a dolgot. Jó esetben a szex nem feladat, hanem gyönyör és játéktér. Ha csak külső rutinokra hagyatkozunk, az a legritkább esetben fog vágyat szülni, a legritkább esetben engedi a fejünket a vágyra hangolódni. Nem fog inspirálni, és

199


könnyen vezet oda, hogy a szex napi kötelező gyakorlat-tá válik - pedig lehetne a kapcsolat energiatermelő ház-tartásának legfőbb színtere is. Mennyire más meztelenül összebújva, egymás illatában beszélgetni akár az aznapi vagy másnapi eseményekről, mint feszülten a konyhában ácsorogva vagy két feladat elvégzése között! A kapcsolat összminősége, általános fejlődési képessége és a szexhez való személyes viszonyunk nagyban meghatározza, hogy egy hosszú távú párkapcsolatban a szexualitás hogyan rea-gál majd magából a hosszú távból adódó kihívásokra. A fe-lek közötti párbeszéd képessége, az elfogadás, a humor, a nyitottság segíthetnek szembenézni azokkal a helyzetek-kel, amelyek legtöbbje teljesen váratlanul állít szembe bennünket egymással és saját magunkkal. A kezdeti szen-vedély időszakában még nehéz elképzelni, hogy az egyik legalattomosabb veszélyforrás a jó szexre épp az oly na-gyon vágyott boldog hétköznapok monotóniája: a rutin, amelynek során az együtt eltöltött idő észrevétlenül kicsit elszürkül, amikor a közös élettér, a feladatok, a tenniva-lók valahogy más megvilágításba helyezik a másikat, mint ahogy az a kezdeti találkozások alkalmával volt. Azt pedig minden gyakorló házaspár pontosan tudja, hogy folyamatos ünnepet generálni az év 365 napján nem kis feladat. Azt tapasztalom, hogy a párkapcsolati szex első igen komoly kihívása sokaknál a gyermekvállalás. Ez az az időszak, amikor nagyon sokféle, intenzív, de legfő-képpen kiszámíthatatlan esemény ér bennünket, amik ko-

198


moly kihívást jelentenek még a legstabilabb kapcsolatok számára is: a nők életében bekövetkezett testi, hormoná-lis, érzelmi, egzisztenciális változások; a szülővé válás pszichés és társadalmi folyamatai. Mindazok a „prakti-kus" nehézségek, amikkel a párkapcsolat hirtelen szembe találja magát: az intimitás, az érzelmi viszonyok megvál-tozott terei, a fizikai erőnlét kritikus határai, a konstans fáradtság, a logisztikai feladatok, a várandósság-szülés-gyermekágy-szoptatás élményeiben való részvétel, az apák számára pedig az ebből való kimaradás konfliktu-sai, és még sorolhatnám. Ez egy olyan érzékeny periódus, amely meghatározó lehet a kapcsolat folytatása szem-pontjából. Sokan erre az időszakra datálják, amikor elő-ször szembesülnek azzal, hogy nem egyformák a szex terén az igényeik, nem ugyanabban a ritmusban és mér-tékben alakul a szexuális vágyuk. Még ha ez valójában a korábbi időszakokban is így volt, akkor is fontos lehet, hogy a felek ezt az állapotot ne a sérelmek, hiányok, el-hallgatott vágyak, frusztrációk dédelgetésével vagy fel-hánytorgatásával éljék meg, hanem a helyzet megértésé-vel, folyamatos párbeszéddel tudjanak ezen az időszakon átlendülni. És persze az élet a továbbiakban is sok kihí-vást tartogat, sok olyan sejthető vagy váratlan eseményt, amelyek kihatnak a szexualitásunkra is. A stressz, krízi-sek, testi változások, betegségek, megváltozott életkörül-mények nemcsak a kapcsolatban általában, de az ágyunk-ban is megjelennek.

199


Lehetséges utak egy élhetőbb, szabadabb élet felé

„A modern ember úgy gondolkodik a szabadságról, hogy az az óriási lehetőségek, végtelen képességek biro-dalma. Pedig van egy teljesen másfajta szabadság is, az, hogy eldönthessük, hogy mi az, amit nem akarunk. Nem kell napi tíz órát dolgozni, nem kell karriert és családot építeni, nem kell rossz kapcsolatban maradni, nem kell vásárolni, nem kell a korrupt politikában és a gyilkos gazdaságban részt venni."

Feldmár András

Az életet nem könnyű jól csinálni. Nem abban az érte-lemben jól, hogy nem szabad benne hibázni, hanem hogy mindvégig meg tudjuk találni az optimális egyensúlyo-kat saját életünk és a mások élete között; de még inkább abban, hogy mindeközben a saját boldogságunkat egy percre se veszítsük szem elől. Nem lenne-e jobb, ha na-gyobb lenne a játékterünk? Egy nagyobb játéktér, ami na-gyobb összhangban van a külvilág egyre komplexebb va-lóságával és belülről fakadó vágyainkkal? Nem lenne-e egyszerűbb a korlátoknak és normáknak való kényszeres megfelelés helyett összességében valahogy „életszerűbb" életet élni? Erre a szabadságra rátalálni egyáltalán nem könnyű feladat; még az sem, hogy egyáltalán el tudjam gondolni, meg merjem fogalmazni, és aztán meg tudjam élni, hogy nekem mi a jó. Mert ehhez nagyfokú önismeret,

198


önelfogadás, önszeretet és bátorság kell, és a legtöbben sajnos nem úgy lettünk nevelve, hogy mindez automati-kusan rendelkezésünkre állna. Úgy érzem, hogy az az óri-ási lehetőség, végtelen képesség felé vezető szabadság, amiről Feldmár a modern ember kapcsán beszél, mintha valójában megrémítené az embereket. Mintha rettegnénk attól, hogy ha lenne, nem is tudnánk mit kezdeni vele. Mintha a kötöttségek, a béklyók, a rossz munkahely, a ki-ürült párkapcsolat, az idegesítő család nyújtotta látszóla-gos biztonság értékesebb lenne a szabadság félelmetes valóságánál. A szabadságnál, amiben esetleg valóban döntenünk kell, amiben valóban mi leszünk a felelősek, amiben nem hivatkozhatunk folyton valami kifogásra, hogy újra és újra miért nem éljük a saját boldogságunkat. Nyilván ennek a szabadságfelfogásnak is megvannak a maga kemény korlátai. Addig, amíg a napi megélhetésért kell küzdenünk, amíg nem nyilvánvaló, hogy nők és fér-fiak egyenlően részesülnek a munkaerő-piaci és a családi feladatokból is, és mindezekért egyenlő társadalmi meg-becsülés is illeti őket, addig igen nehéz arról beszélni, ho-gyan tudnánk szabadabban formálni a kapcsolatainkat, szexualitásunkat, magánéletünket. Mégis, ha az alapvető jogi és társadalmi peremfeltételek nélkül nincs is tere a szexuális, érzelmi és bárminemű egyéni szabadságnak, azt is éppúgy igaznak érzem, hogy nem érdemes saját életünk kudarcaiért folyton a társadalomra, a közjóra, a közerkölcsre és más homályos fogalmakra mutogatnunk.

199


Részben azért sem, mert egyáltalán nem lehetetlen füg-getleníteni magunkat a társadalom értelmetlen és fojto-gató elvárásaitól, másrészt azért sem, mert mi magunk az életünkkel, kiállásunkkal, hozzáállásunkkal is formáljuk azt a bizonyos közjót, közerkölcsöt, a társadalmi normá-kat. Ha tovább erősítünk egy rossz gyakorlatot, ha benne maradunk a rossz kapcsolatban, ha hazudunk a partne-rünknek, a gyerekünknek és saját magunknak, azzal csak újratermeljük azt a világot, amiből épp ezek élhetetlensé-ge, „embertelensége" miatt menekülnénk. Hiszem, hogy ha valamiben, akkor ebben nagyon is megjelenik az egyé-ni felelősségvállalás: a saját boldogságunkért, a csalá-dunk, a gyerekeink boldogságáért érzett felelősség. Azt vallom, hogy az ezért a boldogságért érzett felelősség nem más, mint az őszinte vágy, hogy a gyerekeink ne ismétel-jék meg a generációk által felhalmozott sok-sok hazugsá-got, boldogtalanságot, hogy legyen esélyük kilépni ezek-ből a sokszor értelmetlen ördögi körökből, hogy legyen esélyük olyan családban élni, ami nemcsak látszat, de va-lódi érzelmi biztonságot jelent számukra.

De hogyan lehet kilépni a közhelyek, sémák, általáno-sítások és a társadalmi normák nehezen megfogható el-várásainak béklyójából? Igazából sokan már ki is léptünk, sokan élünk látszólag nonkonform életet, csak ez még va-lahogy nem jelent meg a közmegegyezés vagy talán in-kább a jog és a társadalompolitika fogalmi rendszereiben. A gyakorlat, az élet valósága szerint a házasság, a család in-

198


tézménye a hétköznapi élet szintjén nem is feltétlenül vál-ságban van, hanem pluralizálódik, csakhogy ugyanez még nem mondható el a nyelv és a társadalmi normák, a média és - ha van olyan - a közgondolkodás szintjeiről. Ezek, úgy látszik, lassabban követik az élet változásait. „Miközben a családi struktúrák egyre összetettebbek, a párkapcsolatok egyre változatosabbak, a hivatalos (azaz a publikált, bárki számára hozzáférhető) demográfiai ada-tok ennek a sokszínű valóságnak csupán a »csontvázát« tárják elénk: a házasságban élők, az élettársi kapcsolatban élők, az egyedülálló szülők és az egyedülállók (egysze-mélyes háztartásban élők) kategóriái ennek leírására elég-telenek... A nyelvi zavar megjelenik a mindennapokban is. Az új párkapcsolati és családformák leírásához hiá-nyoznak a megfelelő kifejezések. A nők például ilyesfajta módokon próbálják a hozzájuk tartozó férfi státusát meg-határozni: a párom; a partnerem; az élettársam; a pasim; akivel járok; a férjem; a gyerekem apja; a Krisztián, sőt, fi-atal értelmiségiek körében újra hallani - tréfás hangsúllyal - az uram kifejezést. Válás vagy az élettársi kapcsolat megszűnése esetén: az exem; a volt élettársam; a volt fér-jem; a férjem - vagyis már csak volt; más rokonokra: a volt anyósom; a volt sógorom stb."1 Én hiszem, hogy ha azok az együttélési formák, amik a KSH tanulmány szerint na-

1 (Tóth Olga, Dupcsik Csaba: Családok és Formák - Változások az utóbbi ötven évben Magyarországon; KSH tanulmány; 2007.)

199


gyon is valóságosak, jogilag és kulturálisan is legitimmé válnának, az sokak számára felszabadító lenne. Ha nem lenne ennyire fojtogató és kötelező a „holtomiglan, holto-diglan" elve, akkor lehet, hogy sokkal többen lelkesebben fektetnének energiát a tartós monogám kapcsolatba is. Ezt az iskolai oktatáshoz tudnám hasonlítani: a saját gyere-kemen tapasztalom, mennyire más minőségű a tanulási folyamat, ha az önkéntes, szabad és az ő belső kíváncsi-ságától fakad, mintha kötelező, rendszerszerű, előírt. Ha ez az élet más szerződéseire is igaz, miért működne éppen a párkapcsolati szerződés esetében másképp? Ha nem ön-magában a hosszú, „mindenáron" együtt eltöltött évek je-lentik az értéket egy kapcsolatban, hanem maguk a részt-vevők is érdekeltek a jó minőség fenntartásában, akkor nem fogják megerőltetőnek érezni, hogy dolgozzanak a kapcsolatért.

Szabadság, szerelem...

Miért ennyire nehéz, de miért érdemes mégis felvállalni az őszintébb párkapcsolathoz és ezzel végeredményben a belső harmóniához vezető göröngyösebb utat? Akik már túl vannak csalódáson, váláson, vagy megtapasztal-ták, milyen egy rossz párkapcsolatban, egy érzelmi biz-tonságot nélkülöző, esetleg bántalmazó családi környe-zetben élni; akik megélték, hogy milyen magányosan

198


feküdni a másik mellett a nászi ágyon, és akik látják ugyanezt a hiányt, ugyanezt a fájdalmat tükröződni saját gyerekeik szemében, azok tudják, hogy a „boldog élet-hez" nincs is más út, mint felvállalni legbelső érzéseink, a vágyaink diktálta élet választásának felelősségét. Akik el-indultak egy rögös, sokszor fájdalmas szembenézésekkel járó önismereti úton, azok viszont azt is tudják, hogy mennyire „megéri" ezt az utat járni. Hogy milyen érzés valóban kidobálni az ólomnehéz múltbéli fazekakat a há-tizsákunkból, milyen élmény látni, hogy a gyerekünk már nem részese ennek a transzgenerációs cipekedésnek. A fent idézett KSH tanulmány nagyon elgondolkodtató megállapításokra jut a család mai megítélését tekintve is. Eszerint „nincs olyan társadalmi erő, csoport, amelyik megkérdőjelezné a család fontosságát a társadalom és az egyének életében. Ugyanakkor nem csupán létével, fenn-maradásával, de fogalmával és a belső szerepekkel kap-csolatban is erős normativitás tapasztalható. Miközben minden második-harmadik házasság válással ér véget, a magyar szóhasználatból nem kopik ki a „csonkacsalád" kifejezés. Miközben a népesség egyharmada olyan csa-ládban nőtt fel, amelyben a szülők közötti érzelmi vagy fizikai agresszió emléke a felnőttkorban is eleven marad (Tóth, 1998), családi életével kimagaslóan elégedett az egyébként az élet minden területével igen elégedetlen ma-gyar lakosság. A széles tömegek által fogyasztott bulvár-média ontja az álomesküvőkről szóló híradásokat, hogy

199


aztán néhány év vagy hónap múlva rövid hírben tudósít-son ugyanazon pár válásáról/'2 Nemcsak az egyéni ta-pasztalatok, de a statisztikák is azt igazolják vissza, hogy valami nagyon nincs rendjén ezen a téren. Valami őrüle-tes ellentmondás feszül a vágyak, a megélt gyakorlat és a társadalom diktálta elvárások és feltételek között. Ezek az ellentmondások számomra azt jelzik, hogy nem csak azért vágyjuk az ideális párkapcsolatot, a szerelmet, a meghitt családot, mert így olvasták nekünk a mesékben a szü-leink. De nem is azért, mert otthon anno minden olyan nagy rendben lett volna. Azért vágyjuk, mert elemi igé-nyünk van a szeretetre, az elfogadásra, az ölelésre, az érintésre, az érzelmi biztonságra. Arra, hogy jól érezzük magunkat. De ezt a belső igényt éppen azért nehéz „jól" megélni, azért nehéz megfogalmazni a saját belső vá-gyainkat, és azután azokra egy egyedi életvezetést kiala-kítani, mert nem tudjuk egyik pillanatról a másikra csak úgy kirekeszteni az életünkből az egész társadalmat. Nem tudjuk kizárni a világot a maga összes csillogó, hazug álomhírével, és nem tudjuk egy csapásra semmisé tenni a saját gyerekkori tapasztalatainkat: azokat az együttélési formákat, érzelmi utakat, amelyeket szinte automatiku-san úgy járunk be, ahogyan azt az előttünk járó generá-ciók tették. Talán ezért van az, hogy valameddig tán ész-

2 (Tóth Olga, Dupcsik Csaba: Családok és Formák - Változások az utóbbi ötven évben Magyarországon; KSH tanulmány; 2007.)

198


revétlenül összekeverhető a boldog élet, a biztonságot je-lentő párkapcsolat és ezek illúziója. A külvilág felé vala-meddig fenntartható ezeknek a „jól működéseknek" a lát-szata, de mindazok, akik már megtapasztalták, milyen ebben a kettőségben élni, azt is tudják, hogy a szeretet-nek, az elfogadásnak, a belső érzelmi biztonságnak való-jában sosincs élhető illúziója. Nagy együttélési „rutinnal" rendelkező emberektől hallom, hogy olyan párkapcsolat-ra vágynak, amelyben végre azt élhetik meg, hogy értik egymást, amelyben nemcsak együtt, egymás mellett élnek, de értő figyelemmel jelen vannak egymás életében. Ha ez nincs meg, akkor nagy valószínűséggel a kapcsolatból egy idő után elkezd valami hiányozni. Előbb vagy utóbb el-érkezünk az életünkben ahhoz a ponthoz, amikor a belső vagy a családban jelentkező feszültségek elviselhetetlen-né válnak, és jelzik, hogy nincs több hazugság, nincs több önáltatás. Azok, akik ezt megtapasztalják, el fognak in-dulni ezen a senki által még ki nem taposott, csak nekik fenntartott „másik" úton. Őket szeretném bátorítani, hogy merjenek menni, mert érdemes. Mert hiszem, hogy így juthatunk el egy értő, elfogadó párkapcsolathoz, érzelmi biztonságot jelentő családhoz, és mindebben egy kitelje-sedett szexualitáshoz.

199

Dr. Csernus Imre

Az intimitás kialakulásának

feltételei és akadályai

a párkapcsolatban

M a délelőtt találkoztam egy újságíróval, és elmeséltem neki, hogy este a Nyitott Akadémián tartok előadást az intimitás megvalósulásának tényezőiről. Oké, értem, mondta, de valójában mi az, hogy intimitás? Egy pilla-natra sarokba szorított. Használni tudom, de tényleg, mit is jelent pontosan ez a szó? Lázasan pörögtek a kerekek az agyamban, aztán vettem egy nagy levegőt, és egy mon-datban sikerült megfogalmaznom. Az intimitás tulajdon-képpen egy adott emberben meglévő belső békének a ki-sugárzása verbális és nonverbális úton. Ha pedig a társas intimitásról beszélünk, akkor két belső békével rendelke-ző ember meghitt, bensőséges kapcsolatáról van szó. Jól hangzik ez a mondat - válaszolta az újságírónő - , csak ez így nagyon tömény. Kétségtelen, hogy nagyon tömény, de ez sajnos egy olyan dolog, amit nem lehet aprópénzre váltani. Belső béke nélkül nincs intimitás.

121

Dr. Csernus Imre

Én azt szeretném kérdezni, hogy ezek szerint az intimitásra az ember önmagában is képes lehet? Az nem egy kölcsönös do-log két ember között?

Nem. Nem csak. Ezzel kapcsolatban óriási zavar van a fejekben. A másikkal való intimitásra csak az képes, aki önmagával is bensőséges kapcsolatban van. Az intimitást a legtöbben előszeretettel keverik a szexualitással, mi-közben a kettő nem ugyanazt jelenti. A pasik az intimitás szóról rögtön a különböző pozitúrákra asszociálnak.

A belső béke megszerzése azt jelenti, hogy mosolygós emberré válok, és szeretem önmagam - mert ha erre ké-pes vagyok, akkor ezt mások felé is sugározni fogom, és ugyanezt kapom majd vissza tőlük is. Azt hihetnénk, hogy ez egy okos embernek könnyebben megy, de furcsa módon a fejlett intelligenciájú ember - különösen, ha az il-lető férfi - erősen hajlamos a túlbonyolításra. Megállás nélkül agyainak, és a legkreatívabb módokon magyaráz-zák meg maguknak, hogy mit miért nem tesznek. A tár-sas intimitáshoz azonban elengedhetetlen, hogy képes le-gyek szeretni és megbecsülni saját magamat is. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha legyőzöm a félelmeimet. Adott esetben képes legyek kimondani azt, hogy az a helyzet, drága - már az is fontos része az intimitásnak, hogy a má-sikat becézem, kedvesen, bensőségesen szólítom meg! - , hogy én nagyon félek téged megérinteni. Vagyis az inti-mitás gyakorlásával elkezdem legyőzni a bennem lévő fé-lelmeket. Kimondom azt, hogy félek téged megérinteni.

242

Az intimitás kialakulásának feltételei és akadályai...

Ha pedig a másik megkérdezi, miért félek, őszintén vála-szolom: azért, mert visszautasíthatsz. El tudják képzelni, hogy egy ember mennyit nő a saját szemében, ha ezt a két mondatot ki meri mondani? És az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a másik ember sem megvetéssel reagál, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon fogja tisztelni a partnerét! A férfiak nem is tudják, hogy ha ezt meg mernék tenni -persze, csak ha őszinte, és nem manipulatív célú a dolog - , milyen hatalmas presztízst nyernének a partnerük sze-mében. Mert a másik azt látná, hogy ez egy olyan bátor férfi, aki még ezt is ki meri mondani!

Tehát az intimitás megélésének két jellegzetes akadá-lya a magas intelligencia és a mindannyiunkban ott rejlő gyávaság. Képzeljék el, az emberek zöme nem mer ma-napság mosolyogni! Pedig ez az egyik nyilvánvaló jele an-nak, hogy csípem magam.

Mondja, uram, nem kíváncsi arra, hogy mit írogat a partnere? Nem akarja megkérdezni tőle?

Férfi: Mit írsz, kiscicám? Olvashatatlan. No: Azt írom, amit a Csernus úr mond, hogy később se fe-

lejtsem el. Férfi: Memóriaproblémák is vannak, igen. No: Ezt már nem kellett volna! Nocsak, uram! Ez a megjegyzés arra utal, hogy lenézi a

partnerét! Minősíti, miközben szemlátomást nem kíváncsi arra, hogy mit ír, miért fontos ez neki. Kisasszony, ön elé-gedett azzal, ahogyan a párja az érzéseit kimutatja?

243

Dr. Csernus Imre

Azzal, ahogy ő csinálja, abszolút elégedett vagyok, inkább ve-lem nincs minden rendben.

Megkérdezhetem, önnel mi a probléma, mi hiányzik, kisasszony?

A bátorság. így lehet elkezdeni a fejlődést! Ha bármilyen téren sze-

retnénk fejlődni, elengedhetetlen a csontig hatoló őszin-teség önmagunkhoz, miközben tudjuk, hogy bizonyos kérdések és felismerések borzasztóan fognak fájni. Mert ezáltal önmagunk vélt presztízséből is le kell adnunk - a másik szeme láttára. Hiszen egy gyáva nő mikor kapja meg a bátornak járó presztízst és megbecsültséget? Ha pe-dig nem kapja meg, akkor valójában mennyi önbizalom-mal is bír ön, kisasszony? Nézzük a következő őszinte vá-laszt! Mennyi önbizalommal bír így?

Nem sokkal, de ezt tudom. A partnere is tudja? Igen. Látják, az intimitás megélését lehet verbális eszközök-

kel is gyakorolni. Most sok ember előtt elhangzott egy igen őszinte önvallomás, és nem történt semmi kataszt-rofális dolog. Ez valójában azt jelenti, hogy az érzéseink kimutatására mindannyian képesek vagyunk adott hely-zetben, és ez nem jár negatív következményekkel. Sőt! Uram, ön hány éves?

Harminckettő.

242


A pasik átlagéletkora 67 év, tehát elviekben még 12 775 napja van hátra.

Hurrá! Ha belegondol, az nem is olyan sok! Hát nem. Ha nem sok, akkor igazán kár lenne elpocsékolni, nem?

Az okoskodás hátráltató tényező, mert azzal valójában megfosztom önmagam a bátor, következetes lépések le-hetőségétől. Mert nem merem a másiknak elmondani: szí-vem, nagyon szeretlek, de a hátralévő 12 775 napomat -ami csak elviekben ennyi, mert lehet kevesebb is, mond-juk, csak ezer - nem azzal szeretném tölteni, hogy re-ménykedve várom, hogy talán egyszer képes leszel ki-mutatni az érzéseidet. Nekem ez így nem jó! Sőt, nemcsak hogy nem jó, hanem tudom, hogy egy idő múlva elkezdek majd vágyakozni másra is. De semmi gond, maradj ilyen, szívem, csak szólni fogok, amikor belülről megérzem, hogy most nagyon-nagyon fontos lenne, hogy valaki más figyeljen rám.

Ugyanis azok az emberek képesek igazán intim vi-szonyba kerülni egymással - és saját magukkal is! - , akik fejlett önismerettel rendelkeznek, vagyis tudják: ők a vi-lágon elképzelhető összes emberi tulajdonsággal rendel-keznek. Jóval és rosszal egyaránt. A jó és a rossz között meghúzódó határt szintén fontos megfogalmazni. Rossz-nak azt nevezem, amikor egy adott cselekvéssorozattal, viselkedéssel, hozzáállással elkezdek ártani magamnak,

243

Dr. Csernus Imre

miközben ezt érzem és tudom is. Mivel pedig nem önál-ló szigetek vagyunk, hanem megállás nélkül interaktivi-tásban élünk, elkezdünk ártani másnak is. A határok min-dig itt húzódnak. Tudják, nagyon sokan lázadoznak a keretek ellen, de ezek nélkül valójában nem tudunk funk-cionálni: ahogy a testünknek is megvannak a határai, úgy az életünknek is. Az is limitálva van. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy a nekünk kiszabott időt hogyan hasz-náljuk fel. És éppen ezért fontos tudni, hogy vannak dol-gok, amelyeket lehetetlen megszüntetni magunkban. Bi-zonyos dolgokért mindennap szükséges megdolgozni. Amikor ezt elmondtam az egyik előadásomon, egy úr így szólt:

- Ez rossz hír, hogy a gyávaságot nem lehet véglegesen megszüntetni! Valahogyan biztosan meg lehet!

- Tegnapelőtt evett? - kérdeztem. - Igen, ettem. - És tegnap? - Tegnap is. - Egy hete? - Akkor is. - Uram, mit szólna ön ahhoz, ha azt mondanám, hogy

az elkövetkező időkre alaposan lakjon jól, mert ezek után már soha nem eszik?

- Ez hülyeség, ezt nem lehet megcsinálni! - Igaza van, kedves uram, valóban nem lehet. A gyá-

vaság megszüntetésével is ugyanez a helyzet. Hiába

242


győztem le magamban tegnapig, ha ma nem teszem meg, akkor árthatok magamnak és a másiknak is. Vagyis ezzel nap mint nap megállás nélkül dolgozhatunk - és ugyan-ez a helyzet az intimitással is. Hiába simogattuk meg a másikat tegnap, ha ma nem törődünk egymással, akkor bizony ki fog szikkadni a kapcsolatunk.

Meghitt kapcsolat kialakítására csak két, önmagával bé-kében élő ember lehet képes. Aki tele van félelemmel, fe-szültséggel, megoldatlan belső problémákkal, az a benne rejlő feldolgozatlan traumákat, és mindazt, amivel nem mer konfrontálódni, beviszi a kapcsolatába is. De szomo-rú, asszonyom! Ecetes, citromos a külleme. Miért ilyen szomorú?

Nem vagyok szomorú, csak figyelek. Mikor mosolygott utoljára? Nagyon sokat mosolygok. Önmagamon is. Mi az, ami hozzásegítette, hogy eljusson a mosolyig?

Mit emelne ki? Mi a legfontosabb? Önirónia, humor, kívülről szemlélés. Önmagamra mosolyogni számomra azt jelenti, hogy ha

most meghalok, jó szájízzel halok meg, mert kiteljesedett életet éltem. Ez az igazi mosoly! Ami csak akkor jön szív-ből, ha a félelmeimmel vívott csatában én győzök. Mert az őszinte mosolyt a megoldatlan félelmek megszüntetik. Az már csak hab a tortán, hogy aki fél, az valójában a meghittségét, a kiteljesedett, békés, bensőséges kapcsola-tot sem önmagával, sem az aktuális partnerével nem fog-

243

Dr. Csernus Imre

ja merni megélni. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy tudni, mert elvben minden ember képes lenne erre. Csak a legtöbben attól félnek, hogy ha kimutatják, amit éreznek, akkor sérülni fognak. Vajon miért? Fiatalúr, ön hogy gondolja?

Szerintem elképzelhető, hogy sérülni fognak, igen. Na, meséljen, hogyan? Mondjuk, nagyon sérülne, ha ki-

mondaná azt, hogy az érzelmeim kimutatása szempont-jából éppolyan vagyok, mint az apám?

Szerencsére nem így van! Akkor mondjon valami mást! Kisebbségi érzésem van,

mert kopasz vagyok. Nem aggódom emiatt, mert elég magas vagyok. Ja, hogy nem lehet látni felülről? Hiába kétméteres,

mindig lesz egy két méter húszas, aki látja a kobakját! Na, mondjon valamit, amitől úgy érzi, hogy sérülhetne!

Most nagyképű a hallgatásom, de egyelőre gondolkozom. Nagyképű vagy zavart? Mióta tudja például, hogy

adott helyzetben gyáva kimutatni az érzéseit? Nem rossz kérdési Tudja, ha az ember nem őszinte magához, akkor nem

lesz képes változtatni sem! Az emberek zöme borzasztó-an elnéző önmagával szemben.

Ez, gondolom, megfelelőképpen adaptív tulajdonság, nem? Nem. Ha az ember túlságosan is elnéző, akkor adott fo-

lyamatokat nem képes megfogalmazni húsbavágóan őszintén, hanem elsiklik fölöttük. Á, ez nem olyan nagy

242


gáz, meg az se, sőt voltaképpen minden jó úgy, ahogy van. Miközben ül a langyosban. Ehhez még hozzáadódik a nyugati civilizáció rettegése a fájdalomtól és az elmú-lástól, aminek okán valójában azt verik a fejünkbe, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen ne vegyünk tudomást. Belénk verik a hazugságokat és az álszentséget. Ismerik például azt a mondást, hogy halottról jót vagy semmit? Ez nem egy kollektív felszólítás, hogy hazudjunk arról, aki elment? Vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy el-hunyt, ne merjük kimondani, hogy a másik emberből volt, tele jóval és rosszal. Közben pedig elfelejtjük, hogy tanul-ni a negatív dolgokból lehet, miközben persze ha őszinték vagyunk magunkhoz, az nagyon fog fájni - mert a fájda-lom a fejlődés velejárója. Na, mióta tudja, hogy gyáva ki-mutatni az érzéseit?

Nagyon furfangos! Mi a furfangos benne? Tudja, célirányos vagyok, kicsit

elmegyek erre-arra, de a cél az, hogy az emberi egót át-törjem. De nem bántom meg ezzel, ugye?

Lehet, hogy igyekszik, de kell még hozzá egy kicsi. Igyekszem? Dehogy igyekszem! Tudja, nekem önhöz

valójában semmi közöm. Ön fog este úgy belenézni a tük-rébe, hogy életének bizonyos fontos területein nem mer nyitni, nem én! Ezzel önmagának fog ártani - meg mind-azoknak, akik ezt a viselkedést nem elfogadják, hanem el-tűrik. Szóval, mióta tudja? De nehezen megy ez! Pedig olyan egyszerűen meg lehetne fogalmazni!

243

Dr. Csernus Imre

Például? Például így: már jó ideje sejtem, sót tudom, hogy ami-

kor nem figyelek, sajnos újra és újra beleesem a gyávaság csapdájába.

Tetszik ez a megfogalmazás. Csak sajnos ezt én mondtam ki, miután önnek három-

szor hiába ajánlottam fel a lehetőséget! Hol van itt a gyor-saság? Mivel foglalkozik?

Diák vagyok jelenleg. Milyen diák? Pszichológiát tanulok. Úgy tűnik, érzékem van belenyúlni a melegbe! Hol van

itt a gyorsaság? A pszichológia gyorsasága egyelőre a statisztikák szintjén

van leragadva. Hány éves is? Huszonnégy. Sajnos, ahogy már sokszor mondtam, a magas intellek-

tus akadálya az érzéseink kimutatásának. Ez a pasi is el-kezdett filózni, láttam a szemén: mondjam, ne mondjam? Mondjam, ne mondjam? Na, mióta tudja, hogy gyáva? Fiatalúr! Ebben a teremben senki sincs, egyetlen ember sem, aki még soha ne lett volna gyáva, vagy adott hely-zetben ne lenne nap mint nap az! Emberből vagyunk! No-csak, látom, már a partnere is elkezdte lökdösni, hogy mondja már! Mondja meg, mióta gyáva! Nem szégyen.

Mondjak valamit?

242


Könyörgök uram, mondja már ki! Elképesztőek a fér-fiak!

Mondjuk, öt éve. Köszönöm! Nincs ebben semmi szégyen. Gondoljanak

bele, ő most kimondta azt, hogy tudja, már öt éve gyáva bizonyos területeken. Persze valószínű, hogy ez sokkal régebb óta így van, de most nem is ez a fontos. Azzal, hogy ezt kimondta, uram, ön miben sérült meg? Milyen módon lehet most ennek kapcsán önnek ártani?

Most, hogy kimondtam, már semmivel. Na, látják, urak, hölgyek. Amikor egy adott folyamatot

hangosan kimondanak, akár önmaguknak, akár mások-nak, abban a pillanatban már nem lehet ártani önöknek. A má-sik egy ideje már úgyis látja, vagy legalábbis érzi azt, amit önök kimondták, és azzal, hogy ezt nyíltan fel is vállalják, legfeljebb a tiszteletét vívhatják ki. És nem sérülnek meg! Mégis mindenki azt mondja: azért nem teszem, mert sé-rülni fogok. Hogyan? Most nézzük meg, kedves leendő pszichológus úr, a nonverbális kommunikációt is. Esetleg ha úgy dönt, akkor ballagjon ki ide, öleljen át engem, és fi-gyelje önmagát, hogy ettől miben fog sérülni.

Köszönöm, ettől a lehetőségtől eltekintenék. Miért? Higgye el, ettől még nem fogják azt gondolni,

hogy homoszexuális. Efelől kétségem sincs. Tudja, van egy remek játék az intimitás gyakorlására,

főleg céges tréningeken szoktuk alkalmazni. Bizalmi já-

243

Dr. Csernus Imre

ték. Az történik, hogy a hölgyek és urak fölállnak egy ma-gas emelvényre, és onnan hátrazuhannak a mélybe, akár csukott szemmel. A társak meg odalent várják és elkapják őket. Ilyenkor kristálytisztán kiderül, ki mennyire mer kockáztatni, vagyis megbízni a másikban. Önnek, uram, most felajánlottam egy lehetőséget, hogy ugorjon, de ön nem mert beledőlni a karjaimba. Pedig nem történt volna semmi. Elkaptam volna.

Ez most mit jelent? Majd fejtse meg! Most továbbmegyünk, de ha bármi-

kor meggondolná magát, itt vagyok, készen állok. Majd meggondolom, talán. Amint látták, a verbális kommunikációval elkezdhet-

jük gyakorolni az intimitást önmagunk felé, amikor egy adott érzést hangosan kimondunk magunknak. Azonban a belső béke eléréséhez még sok lépést meg kell tennünk, mert egyébként nem jönnek a sikerélmények. Önbizalmat csakis úgy lehet szerezni, ha tudatosan ugrom bele a meg-mérettetésbe, amitől félek, legyen szó akár emocionális, akár racionális konfliktusról. Gondolkodó embertársam, nekem nem jelentene gondot átölelni önt. Pedig én is na-gyon sokáig küszködtem, amíg megtanultam elfogadni és átölelni saját magamat. Átölelni magamat számomra azt jelenti, hogy megbecsülni magamat. Aztán rájöttem, hogy az erő valójában akkor keletkezik, amikor önmagam felé nyugodtan, őszintén ki merem mondani, hogy adott helyzetben a mai napig képes vagyok a gyávaságra, az

242


erőszakosságra - bármilyen negatív dologra. Ám mivel éber vagyok, ezeket a folyamatokat idejében leállítom.

A másik fontos dolog, ami az intimitás kialakulását elősegíti, a türelem. Amikor két ember találkozik egy-mással, és szeretnének kialakítani egy boldog kapcsola-tot, sokszor azért van kudarcra ítélve a dolog, mert a sze-mélyiségszerkezetük ingatag lábakon áll, emocionális szempontból nem felnőttek, és ezért belecsúsznak a társ-függőség csapdájába. Rengeteg ember szeretne intim, bensőséges kapcsolatot kialakítani, miközben például nem meri vállalni a felelősséget érzelmi szempontból. Azok az emberek, akik nem merik vállalni a felelősséget az érzelmeik terén, alkalmatlanok az intimitás megélésé-re. Sajnos. Vagy nem sajnos? Ez ugyanis törvényszerűség. Ha félek, ha magamat sem merem megsimogatni, akkor hogyan merném a másikat? Hogyan merném őt átölelni, hogyan merném kimondani neki akár azt is, ami fáj? Se-hogy! Tudják, ez egy összefüggő folyamatrendszer: aki az alapoknál megbukik, annak nem jár a felépítmény többi eleme sem. Mondhatnánk, hogy ez mindenkinek a ma-gánügye, csak sajnos közben a gyerekek sérülnek eléggé súlyosan. Látják például, hogy van apjuk, de nem érzik, mert az apjuk gyáva kimutatni, ami legbelül van. Ők meg hiába vágyakoznak utána. A türelem azt jelenti, hogy tisz-teletben tartom egy adott folyamat kialakulási, érési ide-jét, miközben tudom azt is, hogy fontos különbséget ten-ni az elpocsékolt idő és a tanulópénz között. Mi az

243

Dr. Csernus Imre

elpocsékolt idő? Ha tudom, és nem teszem. Ha felisme-rem, hogy valamivel ártok magamnak, mégsem változta-tok. Ha már öt éve rájöttem arra, hogy gyáva vagyok ki-mutatni az érzéseimet, de nem teszek semmi mást, csak marcangolom önmagam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt meg mertem volna tenni. A tanulópénz ezzel szem-ben szükségszerűen történő kifizetés. Az nem elpocsékolt idő! Tudják, eszembe jut az a 65 éves pasi, aki valamelyik előadásomon felállt, és azt mondta: „Három éve rádöb-bentem arra, hogy sokat dolgozva anyagilag rengeteget adtam a gyerekeimnek, de közben érzelmileg nem mu-tattam feléjük semmit. Ott volt bennem egy csomó sze-retet és gyöngédség irányukban, de nem mertem kimu-tatni. Vagyis összességében nem teljesítettem, amit vállaltam, ezért mindhárom felnőtt fiammal leültem, és bocsánatot kértem tőlük. Azóta pedig mindent megte-szek, hogy az érzéseimet kimondjam, és meg is mutas-sam, hogy mennyire szeretem őket." Itt kezdődik a tisz-telet! Ez az úr megfizette a tanulópénzt, de az áráért kapott is valamit!

Lehet tudni, hogyan reagált ennek a férfinak a három felnőtt fia?

Megbocsátottak neki. Mert az apjuk őszintén vállalta a hibáit. Mert amikor bocsánatot kért tőlük, vagyis ki-mondta, amit érzett, akkor vállalta a felelősséget a benne rejlő negatív folyamatokért is. Felajánlotta, hogy a fiai dönthessenek: elfogadják a bocsánatkérését vagy sem.

242


Éttől kezdve ez az ő dolguk. Meséljen, hölgyem, az ön életében van olyan dolog, amiről tudja, hogyan volna jó csinálni, és mégsem úgy teszi?

Rengeteg! Soroljon fel egy párat! Például le akarok fogyni, de nem tudok. Zabálok egyfolytá-

ban, pedig nem kéne. Le akarok fogyni, de nem megy, mert imá-dom a lekváros kenyeret.

Következő folyamat: elfogadja, hogy soha nem fog le-fogyni...

De nem bírom elfogadni! Se elfogadni nem tudom, se le-fogyni.

Nem meri elfogadni. Nem akarom! Kimentem a strandra bikiniben, hogy elfogad-

jam, de nem sikerült. Gondolom, meglátta a csinosabb csajokat, rögtön ki-

sebbségi érzés keletkezett önben, egyre feszültebb lett, és máris kereste a legközelebbi lángosost...

Pontosan így történt. Ugye, milyen egyszerű a folyamatok ábrázolása? És ha már úgyis mindegy, akkor hajrá, még ráteszünk! Pontosan. Éppen ezért a legfontosabb ilyenkor az, hogy

megírja a végrendeletét. Ezzel fogadja el azt, hogy bármi-kor megütheti a guta, és ha szerencsésen életben marad, kifejezetten kellemes élmény lesz, amint a féloldalt lebé-nult testét a nővérke emelgeti. Tudja, önbizalmat, ahogy mondtam, csak úgy lehet szerezni, hogy megtanulja el-

243

Dr. Csernus Imre

fogadni és simogatni magát, szeretni magát. Hány éves? 53? 55?

Nőktől nem illik ilyet kérdezni! Vannak bizonyos szabályok. Kit érdekelnek? Akkor legyen 55 - ön egy 55 éves kül-

lemű hölgy... Ebből szeretnék egy tízest lefaragni a fogyókúrával. Minden

kiló egy évet jelent. Szóval, 55 évesen elfogadja azt, hogy az esélye a vál-

toztatásra 0-tól 3%-ig terjed. Én nem így ébredek. Én mindennap reggel 8-tól este 8-ig szi-

gorúan fogyókúrázom. Csak este 8-tól 10-ig megingok. Tudja, nagyon fontos felismerni, hogy vannak tüneti és

oki kezelések. Az önismeret azt jelenti, hogy az oki keze-lést választom, vagyis önmagam személyiségszerkeze-tében mélyre ások, és mindazokat a lelki terheket, ame-lyeket akár a nőiességemmel, a szüleimmel, a volt kapcsolataimmal, az önmegvalósítással kapcsolatban ci-pelek, elkezdem felgöngyölíteni, és első lépésként meg-bocsátok önmagamnak. Majd belátom és elfogadom azt, hogy a makacsságommal tönkreteszem magam - de mi értelme van így fecsérelni az időmet? És akkor például nem egy előadásra megyek el, hanem négyszemközt se-gítséget kérek valakitől.

Kitől? Akit hitelesnek érzek. Az én vagyok. Asszonyom, ön saját maga szemében nem hiteles.

242


Abszolút hiteles vagyok. A parasztlogika azt mondja, hogy ha dagadt disznó ön-

maga szemében, akkor nem hiteles, mert nem szereti ma-gát! A lelki folyamatok ugyanis mindig megmutatkoznak testi szinten is. Ma hallottam a tágabb ismeretségi kö-römben két hasonló esetről - mindkét férfit vastagbél-rákkal műtötték nemrégen. Az egyik pasi érzelmileg különösen zárkózott, és az intimitást kizárólag az alko-tóművészetben éli ki. Az alkotásaiban melegség, harmó-nia van - láttam a csodálatos munkáit. De emberként hi-degség veszi körül, mert adott helyzetben sosem meri megmutatni azt, hogy mit érez, és mennyire vágyna az in-timitásra, a közelségre, a meghittségre. A másik férfi meg-állás nélkül korbácsolja önmagát, és önhöz hasonlóan evéssel kompenzál - ő is a műtőasztalon kötött ki pár hete. Tehát lehet feszegetni a húrokat, azonban a testünknek vannak gyenge pontjai, bizonyos genetikai kódok, ame-lyeket beizzíthatunk. Galénosz, a római orvos már az ókorban megfigyelte, hogy a mosolytalan embereknél sok-kal gyakoribb a rák előfordulása, mint a mosolygósoknál. A külső és a belső világ tehát elválaszthatatlan egymástól, egyik tükre a másiknak. Ebből a szempontból pedig telje-sen mindegy, hogy ön nekem mit mond, asszonyom, mert amikor este fogat mos, úgyis önmagával kell szembenéz-nie a tükörben, akkor meg nem mutatnia kell, hogy hite-les, hanem érezni fogja - illetve nem fogja érezni.

243

Dr. Csernus Imre

Én most is érzem. Csak attól még, hogy az ember valamit el-méletben tud, nem feltétlenül képes beépíteni azt a saját szemé-lyiségébe is. Tudni valamit, és aszerint is élni, az két külön do-log. Beszélgethetünk arról, hogy mit hogyan kell csinálni, csak nem biztos, hogy ezt a gyakorlatba is át tudjuk ültetni.

Mit hogyan kell csinálni? Szerintem nincs ilyen. Én csak ajánlatokat teszek, önöknek pedig nem kell semmit sem csinálni - lehetőségeik vannak. Tudják, a legtöbb ember azzal szorítja sarokba magát, hogy problémái vannak. Holott nem problémáink vannak, hanem lehetőségeink a döntésre! Sajnos, az elengedhetetlen, hogy a félelmeink-kel, a belső démonainkkal megvívjuk a saját harcunkat, és az egyik ezek közül annak az elfogadása, hogy ember-ből vagyok, aki egyszer meg fog halni. Ezt a győzelmet elérni mindig egy napig lehet - de nem kell! A „kell", a „muszáj" érzése csak görcsössé tesz bennünket. Az hasz-nálja előszeretettel ezeket a szavakat, aki a lelke mélyén borzasztóan szeretne megfelelni másoknak. Persze tiszte-letben tartom azt is, aki azt mondja, hogy kell, mert ő az én tanítómesterem, aki megmutatja, hogyan ne csináljam.

Mert én már jó ideje nem így csinálom. Amikor este ha-zamegyek, lehetőségem van rámosolyogni valakire, lehe-tőségem van átölelni, magamhoz szorítani, és kimondani azt, hogy de hiányoztál! Olyan jó látni téged! Milyen na-pod volt? Aztán leülni beszélgetni, és közben megfogni egymás kezét. Elalvás előtt pedig átölelni és megsimo-gatni a haját. Ugyanakkor, ha valami nem tetszik, azt is

242


éi merem mondani, mert tudom, hogy az élet rövid és tö-rékeny. Erre egyesek sajnos csak akkor döbbennek rá, amikor kitolják őket a műtőből vastagbélrákműtét után.

Azt szeretném kérdezni, hogy hány éves korig lehet szemé-lyiségváltozást elérni?

A legtöbb ember azt mondja, hogy egyáltalán nem lehet. Ön is azt mondta. Hogy nullától három százalékig terjedő

esély van rá... Kisasszony, ha én valamire három százalék esélyt lá-

tok, abba belevágok, és amíg van rá egyezred százalék esély, addig csinálom! Három százalék hatalmas esély!

De azt is mondta, hogy vannak olyan rossz tulajdonságok, amelyeken nem tudunk változtatni!

Nem ezt mondtam. Azt mondtam, megszüntetni nem tudjuk ezeket - megváltoztatni igen! Mindig egy napra. Mit jelent ez? Tudom és elfogadom, hogy az adott nega-tív tulajdonság ott lesz bennem nap mint nap, de mivel megfelelő éberséggel rendelkezem, felismerem azokat a szituációkat, amelyek azt előhívják belőlem - és nem ha-gyom, hogy így történjen! Mert tudom, hogy ha engedek neki, azzal ártani fogok magamnak és a másiknak is. De hiába győztem le magamban a démonokat a mai napon, holnap, amikor felébredek, éppúgy tudni fogom, hogy ké-pes vagyok jóra is meg rosszra is. Képes vagyok építeni és gyilkolni magamat. Képes vagyok kimutatni az érzései-met, vagy hagyni, hogy a másik megint anélkül menjen el otthonról, hogy megsimogattam volna, vagy elmond-

243

Dr. Csernus Imre

tam volna neki azt, hogy mennyire szeretem. Vagyis fel-ismerem, hogy valójában mindig dönthetek az érzéseim kimutatásáról, tegyem azt akár verbális, akár nonverbális eszközökkel, például csókkal, öleléssel, simogatással. De csak az adott pillanatban, az adott pillanatra vonatkozóan dönthetek! Nem dönthetek arról, hogy holnap mit fogok csinálni. Elképzeléseim persze lehetnek, de valójában mindig a konkrét szituáció fogja megmutatni az erőmet.

Mivel szenvedélybetegekkel is dolgozom, látom, hogy a legszélsőségesebb esetekben is lehetséges a változás -persze, csak olyan embereknél, akik leásnak a gyökere-kig. A rehabilitációs intézetekben valójában az érzelmi in-telligencia fejlesztése történik hosszú, kitartó és követke-zetes munkával, mert az ülepedés fázisa legalább olyan fontos, mint a megértésé és az elfogadásé. A páciens fi-gyelmét mindig felhívjuk arra, hogy hiába látszanak raj-ta a javulás, a fejlődés jelei, valójában bármikor vissza-eshet, és ugyanúgy cselekedhet, mint korábban. Ennek esélyét csakis az éberséggel lehet jelentősen csökkenteni. Ha mindezekkel a dolgokkal önmagam felé racionális és emocionális szempontból el tudok számolni, akkor mo-solygós, harmonikus személy leszek - egy napig, amíg éber vagyok. Utána, akár tetszik, akár nem, újra kell kez-denem az egészet, mert hiába ettem tegnap, attól ma még ismét éhes leszek. Ehhez a legelső, elengedhetetlen lépés az őszinteség. Az intimitást kizárólag őszinteséggel lehet megélni és kimutatni. Annak az embernek, aki hazudik magának, esélye sem lehet rá.

260

Hevesi Krisztina

Az elveszített és újra megtalált

szenvedély

DZEX: mennyi emberi érzést és viselkedést olvaszt ma-gába ez a rövid kifejezés. Bárhol legyünk is - zsúfolt tö-megközlekedési eszközön, kórházban vagy bevásárlás közben - , ha elhangzik e szó, azonnal felkapjuk a fejünket, a további információkra és forrásukra irányítva figyel-münket. Maga a szó mindannyiunkban kelt valamilyen érzést, egy értékelő viszonyulást, azt azonban, hogy mi-lyen érzelem jelenik meg, egyedi élettörténetünk, nevel-tetésünk, élményeink határozzák meg. A pszichológiában jól ismert jelenség, hogy nevünk elhangzása minden más beszédtartalommal szemben elsőbbséget élvez: a legna-gyobb hangzavarban, zajban kihalljuk, sőt még álmunk-ból is felébredünk rá. Nevünk persze alapvető szerepet tölt be életünkben, ám amiképp ez az egyszerű orientáci-ós, figyelmi „kísérlet" is bizonyítja, a szexualitás szintén központi jelentőségű, s nem pusztán biológiai funkciója

261

Hevesi Krisztina

folytán. A családi fészek benépesítésén túl a párkapcso-lati köteléknek, az elköteleződésnek is fontos eleme, stressz- és feszültségoldó hatása közismert, s pironkodás nélkül jelenthetjük ki: az ember által átélhető legmaga-sabb szintű örömélményt (is) nyújtja.

V-ágyra vágyva

„ Semmit nem tudok a szexről, mivel mindig férjnél voltam."

(Gábor Zsazsa)

Mégis, a szexuális vágy hiánya az egyik leggyakrabban megjelenő panasz a szexuálterápiákban. Amerikai adatok szerint a 18-29 éves fiatal nők közel egyharmada (32%), s az ugyanilyen életkorú férfiak 15%-a a vágy hiányáról számol be. Egy németországi felmérésben a 18 év feletti nők majdnem fele (46%) pedig azt a választ adta, hogy in-kább kibírná szex, mint internet nélkül egy hónapig. Mit rontunk akkor (ennyire) el?

Ez a körkép fontos, mivel Janus-arcú kultúránk min-denhol jelen lévő és masszív erotikát sugárzó üzeneteivel azt az érzést ülteti el bennünk, hogy mindenki birtokában van a titoknak, csak épp mi vagyunk tudatlanok és suták. Noha szinte mindannyian nagyrészt ugyanazon szexuá-lis és párkapcsolati problémákkal küzdünk, azt az illúziót

262

Az elveszített és újra megtalált szenvedély

kelti bennünk, mintha csak velünk lenne baj. Ha én, a fo-gyasztó nem érzem rosszul magam, akkor nem is követek el mindent - és vásárolok meg minden terméket - , hogy szenvedélyben szegény, sikertelen nemi életemet feltupí-rozzam. Ezért adható el minden termék és szolgáltatás, amely azt a kimondott vagy kimondatlan ígéretet vetíti felénk, hogy általa szexisebbek, vonzóbbak, kívánatosab-bak lehetünk, összességében izgalmasabb lesz a szexuális életünk. Ez tudatosan kreált illúzió, a fogyasztóteremtés eszköze. Saját magunkat és szexuális kapcsolatainkat au-tomatikusan a felkínált ideálokhoz mérjük, s ettől egyre rosszabbul érezzük magunkat a saját bőrünkben. Ráadá-sul minél inkább feszengünk, szorongunk, annál kevésbé tudunk róla beszélni - viszont annál többet vásárolunk a megváltást ígérő termékekből. Modern kultúránk előbb lerombolja nemi életünket, majd kínál rá „megoldást".

A filmekben szinte soha nem látni olyat, hogy egy kö-zépkorú házaspár szeretkezne - ez a média számára „unalmas", szinte tabu téma. Ellenben a fiatalok és a „ti-losban járók" szenvedélyes együttléteit gazdagon ábrá-zolja. Mit sugall mindez felénk? Hogy igazán szenvedé-lyes viszony csak a házasság keretein kívül képzelhető el, valamint mintha a szex kizárólag a fiatalok privilégiuma lenne. Riadtan vágyunk hát fiatalok maradni, vagy pedig lemondunk életünk egy fontos szeletéről, s elhisszük, hogy nekünk ez már nem jár, nem való. A média legfon-tosabb célpontja önértékelésünk: már egy közel félórás té-

263

Hevesi Krisztina

vénézés is (a távirányító random kapcsolgatása mellett) kimutathatóan romboló hatással bír önértékelésünkre. Hölgyek esetében elsősorban a „tökéletes" és csábító kül-sejű női szereplők látványa támadja az önbecsülést, míg a férfiaknál a macsó küllem mellett a fantasztikus, heroikus teljesítmények okoznak észrevétlenül sérüléseket az én-képben. A női szereplők - akikért a férfiak meghalni is ké-pesek - egy helikopteres menekülésből vagy többhetes si-vatagi túrázásból is kifogástalan sminkkel és frizurával (olykor karcolásmentes körömlakkal) keverednek ki; míg a férfi főhős szisszenés nélkül húz ki vasrudakat az olda-lából, felhőkarcolók között szökdécsel, és több sebből vé-rezve is gondolkodás nélkül odébb tol egy repülőt. Mi ez, ha nem illúzió, amire először még mosolyogva „rácso-dálkozunk", aztán egyre inkább megszokottá válik - ha-sonlóképp, ahogy megszoktuk az erőszak látványát is a televízióban, és egyre inkább természetesnek vesszük. Ez a média realitása, ami azonban átállítja az optikánkat, megváltoztatja értékítéletünket: tudattalanul ehhez mér-ve rangsoroljuk önmagunkat és társunkat is. Az átlagnál csinosabb hölgyeket ábrázoló fényképek megtekintése után a férfiak saját partnerüket jóval gyengébb kül-sejűnek, magukat pedig sokkal pechesebbnek ítélik meg. A női külsőt és a férfiteljesítményt bombázzák ezek a képi hatások, mi pedig önértékelésünk restaurációja végett „tesszük a dolgunkat", és vásárolunk. Szinte minden el-képzelhető termék eladható, ha állítólagos fogyasztó ha-

262


tása van - hasonlóképp, ahogy az USA bestsellerlistáján az első tíz kiadványból átlagosan négy a „hogyan fogy-junk le" kérdéskörben íródott. A férfi vizuális típus a szexben, az erotikus képek indítják be a szexuális érdek-lődését. Azonban, ha ezekkel a kultúra által sugalmazott irreális képekkel és mértékekkel átkalibráljuk a férfi per-ceptuális apparátusát (vagyis azt, hogy mi az, ami vonzó, és mi az, ami nem), átállítjuk azt a rendszert, ami a férfi szexuális izgalmát kiváltani képes - ezzel közvetve a pár-kapcsolatokba avatkozunk be.

A szexuális vágy természete

„Lángod lobogjon izzón, fehéren, Fájnak a csókok, fájnak a vágyak, Te vagy a kínom, gyehennám nékem, Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak."

(Ady Endre)

Mert mi is a szexuális vágy valójában? A klinikai szak-irodalom gyakran a libidó fogalmát használja rá szinoni-maként, Freud ösztönkoncepciójából az életösztön ener-giájára utalva. A szexuális vágy valójában egy igen komplex jelenség, mely magába foglalja a szexualitással kapcsolatos gondolatokat, fantáziákat éppúgy, mint a sze-xuális ingerekre való reagálást és figyelmet is. Hogy mi

263

Hevesi Krisztina

az, ami ezt a „vázat" tartalommal tölti meg, s milyen meg-határozói vannak, leginkább három szinten ragadható meg:

1. Biológia hajtóerő: ereje nagyrészt örökletesen meg-határozott, azonban tanult tényezők erősen befolyá-solják, így korlátozását vagy elfojtását (lásd abszti-nencia, szüzességi fogadalom vagy a papi cölibátus), „keretek közt tartását" minden kultúra és vallás előírja, szabályozza.

2. Motiváció: az egyénre jellemző, azonban főképp az adott kapcsolati dinamika része, így akár a párkap-csolat maga is „ok" lehet a szexre - például „elvárja", „úgysem hagy addig nyugton". Ám ugyanígy moti-vációt jelenthet a másik megtartása vagy a neki való örömszerzés is.

3. Megkívánás, vágy: kulturális hatások igen erősen meghatározzák, hogy mi az, ami kiváltja, milyen le-gyen számunkra az „igazi férfi" vagy a „vonzó nő". Nemi szerepelvárásokat is magába foglal. Sok-színűségére példa, hogy míg nyugati civilizációnk asszonyai önsanyargató koplalással, testedzéssel és egyéb praktikákkal igyekeznek a konfekcióméretek által meghatározott ideális testalkat felé közelíteni, addig földgolyónk más területein a szépségideált a bugyira csüngő has és a hosszú kebel jelenti, s az ed-zőtermet a hizlalóházak helyettesítik.

262


Kulturális hatások mindhárom szinten megjelennek, azonban legközvetlenebb módon a harmadik ponton avatkoznak be, befolyásolva a kívánatosnak tartottat, a „vágy tárgyát". Leginkább itt hat a média és a reklám-propaganda vizuális bombázása. Átalakítja a férfi által ideálisnak tartott női testet irreális formátumúvá, egy fik-tív idommá, amely a maga természetességében nem (vagy csak kivételes esetekben) létezik. így elvész a férfi-vágy a „valódi" testek iránt, és vele a női önbecsülés is. A nők számára kínált lehetőség: folyamatos küzdelem a kívánatosnak tartott külső eléréséért, amire a reklámok vég nélkül ontják a megoldásokat. A magazinok is be-szállnak ebbe a játékba tanácsaikkal - „csak 5 perc" a csil-logó hajért, a karikáktól mentes szemekért, az üde mo-solyért, a puha könyökért, a csábító pillákért - , ha összeadnánk ezeket a testkarbantartásra fordítandó per-ceket, a nap folyamán más dolgunk már nem is lenne, mint „alkatrészeink" ápolása.

A vizuálisan elkalibrált férfipotencia helyreállítására pedig a szexipar kínálja magát. Nem véletlen, hogy a szex az egyik legjövedelmezőbb iparág: a pornó nagyobb üz-let, mint a futball, a baseball és a kosárlabda együttvéve! Becslések szerint csupán az Egyesült Államok lakossága évi 10-14 milliárd dollárt költ különféle pornográf termé-kekre (videofilmekre, internetes oldalakra, szexuális se-gédeszközökre, magazinokra stb.). S hogy ez a „megol-dás" miképp hat a párkapcsolatokra? Egy átlagos

263

Hevesi Krisztina

pornófilm megtekintése után kimutatható közvetlen ha-tások: 1. a férfiak inkább gondolják azt a film után, hogy a nők is élvezik a szexuális erőszakot; 2. inkább egyetér-tenek a szexista, a nőket leértékelő, alacsonyabb rendűnek tekintő attitűdökkel; 3. kevésbé érzik magukat szerel-mesnek a párjukba; 4. kevésbé ítélik saját partnerüket sze-xuálisan attraktívnak, vonzónak. Kultúránk fiktív képei, jelenetei elveszik tehát tőlünk természetes működésmó-dunkat, majd az általuk kínált „orvosság" nemritkán „gyógyszerfüggőséget" okoz. Túladagolás esetén feltét-lenül. ..

Ahogy az Anonim Szexaholisták kiáltványában szere-pel: „Szenvedélyünk teljesen lehetetlenné tette a valódi intimitást. Többé nem vagyunk képesek az igazi eggyé válásra egy másik személlyel, mert függővé tett az irreá-lis. A fantázia tönkretette a valóságot; a testi vágy megöl-te a szerelmet."

Mivel ezek a képek úgy hatnak, mint a „szirének éne-ke" - rabul ejthetnek.

262


A vipera mérge: kis mennyiségben orvosság, nagy

mennyiségben méreg

A vágyaknak, még a legártatlanabbaknak is, az a bajuk, hogy alávetnek másnak, és függővé tesznek bennünket.

(Anatole France)

Szenvedély: definíció szerint erős késztetés egy adott cselekvés végrehajtására, amelyet a személy szeret, fon-tosnak tart, és hajlandó időt és energiát fordítani rá. A szenvedély kifejezést leggyakrabban a szerelem és a szexualitás fogalmaihoz társítjuk, s viszonylag nehezeb-ben jutnak eszünkbe káros szenvedélyeink. E függősége-ket, addikciókat aszerint is csoportosítjuk (s terápiájuk kapcsán is fontos szem előtt tartani), hogy pusztán a mér-tékükkel van baj, vagy már kis mennyiségben is károsak az egészségre. Utóbbiakra példa a dohányzás vagy a ká-bítószerek használata - s ezekben az esetekben a teljes absztinencia a cél - , míg az előbbieknél bonyolultabb a képlet, hiszen ha vásárlásról, testedzésről, szexről vagy munkáról van szó, könnyen belátható, hogy teljes kiikta-tásuk a személy életéből nem kívánatos. Hasonló a hely-zet a szerelemfüggés vagy a társfüggés esetében is. így megkülönböztethetünk rögeszmés vagy kényszeres szen-

263

Hevesi Krisztina

vedélyt, amely megzavarja a személy egészséges viszo-nyát társas környezetével, felborítja a prioritásokat és más fontos tevékenységeinek rovására megy, elveszíti a kont-rollt a viselkedés felett, eluralja gondolatait, negatív ér-zelmeket, szorongást okoz, s gyakori konfliktusok forrá-sa. Ezzel szemben a harmonikus szenvedély gazdagítja a személyiséget, növeli az egyén boldogságérzetét, a sze-mélyes fejlődés és kielégülés élményével társul, a személy képes más fontos feladataira figyelni, emellett pozitívan hat viselkedésére, gondolkodására, hangulatára s érzel-meire.

Hisz mekkora, szinte kimeríthetetlen energiát képes adni a szenvedélyes szerelem! Valószínűleg sokunknak van ilyen - jóllehet elfeledett - élménye. A szerelem el-múlt, esetleg már mindketten családanyák és -apák va-gyunk, de amit kaptunk, amivé váltunk általa, az végig-kíséri életünket, mindörökre velünk marad. Egy lány a szerelme kedvéért tanult meg szlovákul (hogy jobban megértsék egymást), majd egy másik szenvedélyes kap-csolat a továbbtanulás irányába, az edzőképzőbe „sodor-ta". A két nagy szerelem szép emlékké szelídült mostan-ra, azonban ma is edzőként dolgozik, férjét munkája révén ismerte meg, emellett a szlovák nyelvnek is hasznát veszi a gyakori külföldi edzőtáborok és versenyek során.

A szexuális szenvedély egy magasan vágyott és érté-kelt cél a legtöbb ember számára. Mégis számos tiltás, ne-veltetésbeli akadály ékelődhet közénk, és akár kapcsolati

262


zavar vagy például intimitástól való félelem formájában nyilvánulhat meg. Kultúránk gyakran ebben is oroszlán-részt vállal.

Ösztöneink ösztönöznek

Ösztöneink ősidők óta szolgálják fajunk fennmaradását és az egyed túlélését - belénk programozott módon vált-ják ki a céljuknak megfelelő viselkedést. Szexualitásunk kiemelten ez a terület - biológiai hajtóerőnk különösebb oktatás hiányában is biztosítaná, hogy ébredező nemisé-günk megtalálja az útját. (Kissé romantizálva, de bájosan ábrázolja a Kék Lagúna című film a két árván maradt fia-tal erotikus felfedezéseit.) A társas együttélés szabályai azonban megkívánják, hogy bizonyos mértékű korláto-zást a kultúra előírjon - ilyen például a vérfertőzés és a pedofília tilalma, vagy a sok viszálytól megóvó „feleba-rátod feleségét ne kívánd" típusú parancsok. Ezek társa-dalmi jelentősége könnyen belátható, baj csak akkor van, ha a tilalmak és előírások már az egyén boldogulásának és boldogságának útjába állnak, mint például a viktoriánus kor elhíresült szexellenes intézkedései.

„Az anya tud szülni, és a baba tud születni" - mennyi-re egyszerű és igaz. Varga Kata és munkatársai Aktív Szü-lés Programjának a mottója ez. Miért kell egy ilyen ma-gától értetődő és természetes dolgot mégis hangsúlyozni?

263

Hevesi Krisztina

A medikális forradalom a XX. század egyik legnagyobb vívmánya, a védőoltásoknak és gyógyszereknek köszön-hetően a népességet tizedelő nagy járványokat sikerült felszámolni. Az akut betegségek gyógyítása - kiegészül-ve a műtéti eljárások rohamos fejlődésével - egy maga-sabb életminőséggel és születéskor várható élettartamunk meghosszabbodásával ajándékozott meg minket. A rend-szeresen előírt kontrollok és kötelező vizsgálatok révén azonban sok kismama érezheti úgy, mintha őt betegként, állapotát pedig betegségként kezelnék. Az orvos szemé-lye, jelenléte a szülésnél a biztonság jelzése is egyben. A ráhagyatkozás szakértelmének és támogató segítségé-nek szól - de ne essünk át a ló túloldalára, a szülést sem szabad pusztán egy orvosi eseménnyé minősítenünk: azért még nem az orvos, hanem az anya szül, és a gyerek születik. Az Országos Egészségügyi Pénztár adatai sze-rint 2010-ben a három leggyakrabban végzett műtét: a szürkehályog, az abortusz és a császármetszés volt. Ne vegyük el a kismamától a szülni tudás élményét, ne vi-tassuk el ezt az ősi erőt, a természetesen bennünk rejlő emberi potenciált. Ha megkérdőjelezzük a nő kompeten-ciáját, akkor végül tényleg az orvosi beavatkozás szüli a gyereket. Erre rímel a szexualitáshoz való viszonyunk is. Az iskolai (sőt a szülői) szexuális nevelés nagyrészt ki-merül az intelmek és veszélyek felsorolásában, ami ter-mészetesen a nem kívánt terhesség és a szexuális úton ter-jedő betegségek szempontjából nagyon fontos, ám nem

262


lenne szabad, hogy csak erről szóljon. Emiatt ugyanis hiteltelenné válik a kommunikáció és a valóban elenged-hetetlen figyelmeztetés is, mert a lényeg kimondásáról megfeledkezünk: hogy szexualitásunk nagyon fontos örömforrás is egyben. Ha visszagondolunk serdülőko-runk fekete fellegeire, mi érdekelt minket a legjobban? A dolgok mikéntje - s kevésbé az, hogy miért is tilos... Egy átlagos mai fiatal 11 éves korára - leggyakrabban házi feladat készítése közben - megleli az interneten az első pornófilmet, amit egyéb információk hiányában hiteles forrásnak tekint. Pedig nagyon sok csalódástól, kudarctól és szégyenérzettől megkímélhetnénk csemetéinket, ha mi magunk nem lennénk ennyire szégyenlősek. Ha nem len-ne ilyen nehéz a szexről beszélni. Mekkora lépéselőnnyel indul az a serdülő, aki az ellentétes nemű szülőtől is hall-hatja, hogy valójában - és nem a kortársaktól kapott-lo-pott hírek szerint, vagy próba-szerencse alapon - mire is vágyik a másik nem, mi tehet minket ténylegesen jó sze-retővé. Mert mi mást is szerettünk volna akkor ennél job-ban tudni...

A figyelmeztetésekre, intelmekre, tilalmakra és szabá-lyokra ugyanaz érvényes, ami a vipera mérgére: ami kis mennyiségben orvosság, az nagy mennyiségben méreg. A rugalmatlanság, valamint a túlzott ráfókuszálás meg-ölheti a szenvedélyt.

263

Hevesi Krisztina

Szenved-Éjjel

„Senki emberfia nem képzelheti, hogy ha felszínre hozza az emberi szívekben lako-zó félvad démonokat, és birkózni kezd ve-lük, sérülés nélkül kerülhet ki a harcból."

(Freud)

Ahogy L. Janacek írta, a szerelem varázslat, mámorít, kör-befog és felold - humán létünk legnagyobb ajándéka, vá-gyaink iránytűje és boldogságunk fontos meghatározója. Azonban a másik oldalról veszélyes érzelmi befektetés is egyben, mivel szenvedés, veszteség és fájdalom forrása is lehet. Emberi gyötrelmeink nagy részében központi sze-repet játszik a szexualitás, és azok a nehézségek, amelyek egy sikeres szexuális kapcsolat elérését akadályozzák. S nem pusztán szerelmi életünk kudarcai befolyásolják a személyiségünket, hanem azok az erőfeszítések is, ame-lyeket helyreállítása érdekében teszünk. így azok a kom-penzációk, amelyekkel figyelmünket elterelni vagy éppen önbizalmunkat visszabillenteni igyekszünk erotikus éle-tünk kudarcainak feledtetésére, leplezésére.

Jól illusztrálja a szenvedélyes szerelem e kettős termé-szetét az angol passion kifejezés párhuzamos jelentése: kín, szenvedés vagy szenvedély, szerelmi hév, hevület. Mélyen emberi, ahogy ennek katartikus kifejeződése a művésze-tekben és a múzsákhoz fűződő viszonyokban megjelenik.

262


Hisz humán létünk központi élménye a szerelem érzése -márpedig a művészet az életről szól.

Mindannyian vágyunk a vágy tárgyának szerepére, mindeközben vágyakozunk az erotizált másik iránt. E pa-ralel törekvés képezi szexuális énünk alapját, mely éle-tünk minden területét áthatja, jelen van, egyúttal folyto-nosan formálódik is. Születésünktől kezdve szexuális lények vagyunk. Sőt, akár már az anyaméhben készült ultrahangos felvétel is péniszmerevedést örökíthet meg a kis trónörökösnél, a büszke apuka nagy örömére. Első perctől kezdve információkat kapunk nemiségünkről. Kultúránkban a baba várók első kérdése, hogy a csecsemő fiú-e vagy lány, s paradox módon csak a második, hogy minden rendben zajlott-e a szülés körül, egészséges-e a kis jövevény. Lehetetlenség nem nevelni szexuálisan: már azzal, hogy milyen színű pelenkát, takarót kap a baba, mit várunk el tőle (kis vasgyúró vagy szendén mosolygó), hogy hogyan üt rá apu anyu fenekére (és ráüt-e egyálta-lán), folytatva a családi szereposztással - mindennel mé-lyen beépülő információkat adunk át, amelyek majdan a másik nemhez való viszonyában képeződnek le. Megha-tározzák, hogyan közelít a másik nemhez, mit tesz és vár el a kapcsolataiban - sőt azt is, hogy kit választ.

Társas lények vagyunk, s párkapcsolataink milyensé-ge, minősége központi szerepet tölt be boldogságunkban. Mindannyian a szeretet képességével születünk, azonban azok válhatnak a leginkább képessé ennek adására, akik

263

Hevesi Krisztina

korai éveikben a legtöbb szeretetet kapták, a legnagyobb mennyiségű libidóval (itt: életöröm, a szeretet energiája) töltődtek, „tankoltak" fel.

Freud óta felkorbácsolt indulatokat vált ki a kérdés, hogy mennyire végzetünk valójában a biológiánk, így -kiemelten a nemi szerepek vonatkozásában - mennyire fogadjuk el az általa szabott korlátokat. Mi az, ami kultu-rális gát, akadály, s mi az, ami biológiai nemünkből fa-kad? Első esetben a szerepek rugalmasabb kezelése a hasznos, míg utóbbinál olyan dolgokat is lerombolunk, melyek védelmünket szolgálnák, s párkapcsolataink zök-kenőmentes alakítása érdekében épültek ki az evolúció során.

Szerepcseréinknek ilyen, a párkapcsolatokat érintő mo-mentuma például az „udvarlás" kérdése. Az állatvilág-ban a hím igyekszik minél előnyösebb arcát mutatni a reprodukcióba sokat invesztáló (lásd az utód kihordása, szoptatása, gondozása) nőstény felé. Ennek fényében pél-dául pompás táncot lejt előtte, esetleg verekszik is egy jót a környék, szintén a nőért versengő hímjeivel. A nőstény pedig választ, s a díjnyertes mutatvánnyal előrukkoló hím jutalmaként kopulációs (a párosodást lehetővé tevő) po-zíciót vesz fel. A hím verseng - és a nőstény választ. így van ez a mesékben (legalábbis királylányéknál), s volt még a XX. század derekán is, jellemzően. Napjainkban e téren is a szerepek felcserélődése tapasztalható, nem pusztán metafora, hogy lassan a nők verekszenek, és a fér-

262


fi választ. E szerepcserék ára pedig működésképtelen kapcsolatokban, s a promiszkuis magányban képeződik le, melynek nemekre lebontott megfelelője: a vásárlásba és önkényeztetésbe menekülő szingli nő és a metrosze-xuális férfi.

Te csak illatozzál

A férfi-női párválasztási szereposztás érdekes szimbólu-ma, analógiája lehet az ivarsejtek funkciója: a spermiu-mok versengenek, a petesejt pedig „várakozik". A mesék, mondák, filmtörténetek narratívájában a férfi számára a nő a jutalom - a nő számára pedig az, hogy ő a jutalom. A küzdelem emberi létünk fundamentális aspektusa, so-kak szerint az élet sava-borsa. A kiérdemeltség élményével ajándékoz meg.

Értékes lenne-e az a dobogós hely, amelynél verseny nélkül akasztják a sportoló nyakába az érmet? Nem. Épp a megküzdés, a felkészülés - benne gyakran önmagunk képességeinek és határainak meghaladása - , a lemondás és a várakozás teszi értékessé eredményeinket. Saját tel-jesítményünk jutalma, egyben önmagunk értékéről is visszajelzést ad.

Amiért meg kell küzdenünk, amire várnunk kell, az kí-nál igazi jutalomélményt - s azt tudjuk megbecsülni is. E célt szolgálják a beavatási szertartások: ha megszenve-

263

Hevesi Krisztina

di az új tag a csoportba kerülést, ha úgymond „ára" van, sokkalta többre értékeli a közösséghez való tartozását, jobban ragaszkodik is hozzá. Hasonlóképp, az elajándé-kozandó kis háziállatért is azért szoktak legalább egy jel-képes összeget kérni, hogy „kiérdemelje" a jó bánás-módot, hiszen ami ingyen van, azt a mi kultúránk nem becsüli meg! Ha egy tanfolyamra, klubba vagy tréningre bármikor mehetünk, szinte biztos, hogy húzzuk-halaszt-juk elkezdését, s ha mégis belevágunk, túl nagy kitartás-sal nem végezzük az otthonra kapott feladatokat. Ám amennyiben a lehetőségre hosszasan kell várakozni, iz-gatottan várjuk, megbecsüljük, valószínűleg alig mu-lasztunk el alkalmat, és fokozott kitartással végezzük. Ugyanígy működünk az élet számos területén - a pár-kapcsolatainkban is.

Küzdelem és várakozás. E második talán még inkább idegenül hangzik a számunkra. Előbbi jellemzően az ak-tivitás, míg utóbbi a passzivitás birodalma. S ez olykor még nehezebb. Zajos, hatásvadász ingerekkel és vibráló effektekkel telezsúfolt környezetünkben elszoktunk a visszafogottabb motívumoktól. Ahogy a csendtől is. Pe-dig a csendnek is van „hangja", üzenete - ami sokszor sú-lyosabb, mint a szavaké. Nehezen is bírjuk. Feszültek le-szünk tőle, kínosnak érezzük, ha nem szólal meg senki, szinte megváltás, amikor egy hang végre megtöri a csen-det. Megkönnyebbülést jelent, hogy eltereli a figyelmet önmagunkról. Várakozni? Mindent gyorsan és azonnal

262


akarunk! Márpedig ünnepváró kifejezésünk milyen szé-pen fogalmazza meg: a várakozás öröme. Tehát várni öröm is lehet! Egy felmérés szerint a téli ünnepekben pél-dául éppen az előzményeket, a készülődést szeretjük a legjobban. A várakozást. Ha a gyerek mindent megkap egész évben, amire csak rámutat, akkor nincs mit várnia karácsonykor. Elvész az örömképessége is. Hisz örülni is tudni kell, ahogy ajándékot kapni sem egyszerű. Néha nem is tudunk mit kezdeni e gesztussal. Sokan nem tud-nak. Kínosan érzik magukat, mert azt a belső üzenetet kapták gyerekként, hogy nem érdemlik meg, nem mél-tóak rá.

A túl sok és a túl kevés egyaránt romboló. A mérték az érték, mint ahogy a gyógyszerek adagolásánál is az álta-lános útmutató mellett az egyéni alkat határozza meg, mennyit kell bevennünk.

Várni, passzívnak lenni - mai korunkban - nem tűnik túl értékesnek. (Pedig olykor mennyivel nehezebb „nem cselekedni"!) A lányok rivalizálnak, versengenek - öltöz-ködésben, viselkedésben, aktivitásban, szexuálisan fel-szólító jellegben - a fiúkért. Ez azonban elveszi a férfitól a kiérdemeltség élményét. Nem kell megküzdeni, így de-valválódik a női nem. A férfi unottá és kiégetté válik, mint a gyerek, aki mindent megkap. S ha véletlenül mégis ta-lál egy nőt, aki nem űzi, hajkurássza, kergeti és fut utána - megkönnyebbülten és boldogan beleszeret. Persze, a női szerep sem egyszerű. Kicsit a pilótajátékhoz lett hasonló

263

Hevesi Krisztina

a párválasztás: az újabb és újabb belépők tartják fent. Mert mit lát, mit tanul a nő? Kultúránkban az elsődleges érték a fiatalság, a szexuálisan vonzó és csábító nőt a bakfis tes-tesíti meg. A reklámokban a vizes pólós, erotikus, diszk-réten leszbikus hajlamot sugalló kamaszlány a maga fel-szabadult felelőtlenségével lett az első számú szexuális szimbólum - az öröm, a pajzánság és a vágyak hordozó-ja. Időnk kevés, folyamatosan jönnek az újak, az egyre fi-atalabbak - sietni kell, mert kifutunk a „piacképes" kor-ból. A tettek mezejére kell lépni, hiszen az óra vészjóslóan ketyeg. (Ezt fordította meg a szinglikultusz, és sértődötten értéket formált kultúránk kudarcaiból. Kiszállt e szédült versenyből, s átkeretezte: nem vesztesek vagyunk, hanem nekünk ez így jó, és kész! Elengedem, nem keresem - s akkor talán megkapom.) A nőknél egyre inkább az egy-másra licitálás lett sikeres stratégiaként kikiáltva. A felkí-nálkozás, a mindenhol bármire hajlandóság által a szín-vonal egyre lejjebb zuhant: lassan nem a béka válik királyfivá, hanem a királylány „megy le békába". S aki nem száll be ebbe a kétes versenybe, az csalódottan néz-heti végig, hogy megint a könnyebben megkapható ka-land diadalmaskodott. De csak rövid távon...!

Elvész a tartás, vele az önbecsülés is - vagy eleve en-nek hiányában értékeljük így le magunkat. Megfordultak a szerepek, s ebből a harcból mindenki vesztesen kerül ki. A férfi elveszíti azt, amitől jellemzően leginkább férfinak érezhette magát: a küzdelmet és a sikert, a jutalom élmé-

262


nyét. Először örül, hisz nem kell tennie semmit, de örö-me idővel kiábrándultságba fordul.

Gimnazista koromban diákmunka gyanánt a csokolá-dégyárban dolgoztunk egy hetet. Első nap még boldogan habzsoltuk a kéznyújtásnyira lévő finomságokat, máso-dik nap már mértéktartóak voltunk - a harmadik napon rá sem bírtunk nézni az édességre. Émelygés és csömör lett belőle. A férfi szexuális étvágya is így vész el, una-lomba, örömképtelenségbe fordul. Mint az elkényeztetett gyerek ajándékai.

Serdülőkkel végzett sportpszichológiai munkám során előbb-utóbb terítékre kerül a másik nem kérdése is. A lá-nyok aggodalmai épp e témakörre vonatkoznak. Küldött a fiúnak egy, kettő... öt SMS-t, de még mindig nem vála-szolt. Mit tegyen? A válasz egyszerű: semmit! Antalfai Márta szemléletes mondatát szoktam idézni: „Te csak il-latozzál!" A virágok pompáznak, színesek, illatoznak - és várnak. Büszkén. Egy virág sem ugrándozik a rovarok után, hogy azok beporozzák. A lányok ilyenkor először kicsit értetlenül néznek rám. Példákat sorolnak. Nem baj, mondom, legalább egyszer próbáld ki. Csillogó szemmel jönnek vissza. „Ez működik!" Tudom... Ilyen az, amikor a dolgok a helyükre kerülnek.

263

Hevesi Krisztina

Szexbe esve

A szexuális vágy és a szerelem két független fenomén -jóllehet, együttes megélésük erősen vágyott cél, és az iga-zi beteljesülés élményét jelenti a legtöbb ember számára. Emellett a kapcsolat a szerelem és a vágy között kétirá-nyú, egymást kölcsönösen serkentik.

Evolúciós nézőpontból a szexualitás a reproduktív funkciót szolgálja, míg a szerelem a párok közötti elköte-leződést segíti. A szexuális vágy definíció szerint: sóvár-gás, szükséglet vagy hajtóerő egy szexuális tárgy keresé-sére, illetve szexuális aktivitás véghezvitelére; míg a romantikus szerelem: rajongással lenni valaki iránt, és ér-zelmi kötődést mutatni felé.

Szex és szerelem: a kettő egymáshoz való viszonya el-húzódó vita tárgyát képezi - melyik az „alapvetőbb". A biológiai és freudiánus elméletek szerint a reproduk-ció, a szexualitás az elsődleges, s hogy biztosra menjen fajfenntartásunk, trükkös evolúciónk körítésként adta mellé ezt a kis „rózsaszín felhőt", a szerelem érzését, amely egymás irányába sodorja a párokat. (Praktikusan, dolga végeztével el is múlik, mivel csak felkavarna, és el-terelné a figyelmet más fontos teendőinkről.) Ennél sok-kalta romantikusabb képet rajzol elénk Platón elmélete vagy a vallási teóriák, amelyek a szerelem felsőbb-rendűségét, mindenhatóságát hirdetik. Ebből az aspek-tusból a szexuális beteljesülés a lelkek egyesülésének vá-

262


gyából ered, hogy a szeretett személyt minél közelebb érezhessük magunkhoz. Márpedig e testi-lelki egybe-fonódás, eggyé válás legmagasabb szinten megélhető le-hetősége épp a szeretkezés (vagy szerelmeskedés) élménye. Nyelvünk e kifejezésekbe szépen szövi bele érzelmi üze-netét.

A fenti két irányvonallal elégedetlenek számára jelent-heti a gordiuszi csomó átvágását Aronék (1997) koncep-ciója. Ők egy harmadik, mögöttes motívumot tekintenek központinak, amelyből a másik két, véleményük szerint egyenlő fajsúlyú jelenséget is eredeztetik: az énkiterjesz-tés szükségletét. E „misztikus élmény" lényege a korai meghatározások (William James, 1890) szerint, hogy mindazt az énemhez, vagyis önmagamhoz tartozónak élem meg, ami melegséggel és szeretettel tölt el, az inti-mitás élménye kapcsolódik hozzá. Magányos énünk mezsgyéit pedig leginkább a szerelem élménye képes ki-tágítani. Szondi Lipót (1963) ezt a szívműködés analógiá-jára szemléletesen egodiasztolének nevezi.

Ennek lényege, hogy mindannyian motiváltak va-gyunk arra, hogy kiterjesszük az énünket, és mást, máso-kat is belefoglalhassunk. Miképp érthető meg ez a je-lenség? Talán legegyszerűbben a parkolás példájával szemléltethető, amikor „szeretett autóm" biztonságba he-lyezése közben ezt mondom: „na, ide nem férek be" (eset-leg nem fér be az „orrom" vagy a „fenekem"). Ahogy a velünk együtt mozgó autót saját testünk részeként érzé-

263

Hevesi Krisztina

keljük, ugyanígy (pontosabban: még inkább) vágyjuk a szerelemben is az énhatárok elmosását, a teljes eggyé vá-lást. A másik személye beépül identitásomba, énképembe - kialakul a „mi" élménye - , gondolataimnak, terveim-nek, jövőképemnek válik nélkülözhetetlen részesévé. A szex és a szerelem által az énkiterjesztés legmagasabb foka válik lehetővé. Lewis szavait idézve: „Az egyik leg-fontosabb dolog, amit a szerelem tesz, hogy elmossa a kü-lönbséget az adok és a kapok között." A szexualitás ilyen értelemben a genitáliák ölelkezésénél többet nyújthat: a teljes egybeolvadás vágyát is beteljesítheti az énhatárok feladása révén, egymás testi demarkációs vonalainak át-lépésével.

Szeretet első látásra

Egy teljesen mai történet: „Soha korábban nem rande-vúztam internetes »ismeretlen ismerőssel«. Rossz az arc-memóriám, ezért nem szelektáltam már, ki a valódi is-merős (még a legelején sikerült régi barátaimat alaposan megsérteni, az ismeretleneket viszont elfogadni), így egy idő után automatikusan visszajelöltem bárkit. A legtöb-ben beérték pusztán a »kapcsolat« tényével, esetleg egy erőtlen próbálkozás után visszavonulót fújtak. Vele vi-szont kialakult egy felszínes, ritka, de viszonylag rendsze-res 1-2 soros levelezés. Valami kedvesség átjött e rövid so-rok között is. Egy időre eltűnt - gondoltam megunta - ,

262


majd a „de én tényleg szeretnék veled találkozni" mondat volt az, amelynél úgy döntöttem, nem korrekt, ha ezt még tovább húzom. Épp egy kisebb szerelmi lórúgás után áll-tam, így amolyan minden mindegy állapot lett úrrá raj-tam. Legalábbis a találkozásig. Ekkor azonban masszívan elfogott a szorongás. Tisztában voltam vele, hogy »kira-kati« képeim erősen hízelgőek - ami azonban ez idáig nem okozott problémát. Elképzeltem, hogy milyen döb-bent és csalódott arcot vág majd, ha meglát, vagy próbál kimenekülni a szituációból... s az utána fennmaradó rossz érzést. Győzködtem magam, hogy nekem ez meny-nyire nem számít, de mégis egyre jobban féltem a sérü-léstől. Hogy lazábban fogjam fel, picit be is csíptem - csak essünk túl rajta, ezt diktálja a korrektség. Késtem is... de ahogy beléptem, egy nagy, tiszta mosoly fogadott. Min-den félelmem egy pillanat alatt megszűnt. Azt éreztem, hogy »megérkeztem«. Szerelem? Nem. Szeretet első lá-tásra. Elvarázsolt a mosolyával. A nyílt és természetes kedvességével - ami mai korunkban annyira ritka kincs. Melegség és szeretet járt át. És utána minden szó, minden érintés olyan magától értetődően történt."

Hogy valójában szerelem-e ez? Talán... Néha ma-gunknak is nehéz eldönteni. Van, hogy csak az üresség érzése elől menekülünk, vagy annyira vágyunk a meleg-ségre, a valahova tartozásra, hogy már magába az érzés-be, a szerelembe vagyunk szerelmesek. Libidónk tárgy után kutat...

263

Hevesi Krisztina

Minden szerelem más. Ahány partner, annyiféle érzés, érzelem és viszonyulás - és az érzések másfajta kaval-kádjából (például szenvedély, szeretet, elköteleződés, ba-rátság, önzetlenség, önfeláldozás) áll össze a globális ér-zelem. És persze mi is mások vagyunk mindegyik kapcsolatunkban. Máshogy reagálunk, mást vált ki belő-lünk a másik személye.

Ráció nincs benne - ezért szerelem

Freud óta uralkodó nézet a pszichológiában, hogy a sze-mélyiség működését érintő, valóban fontos dolgok több-sége a tudattalanban zajlik - így választásaink, dönté-seink, viselkedésünk irányítása is nagyrészt nem tudatos szinten történik. Mi más lehetne ennek legszebb példája, mint a szerelem, hiszen a felszínen gyakran igyekszünk magyarázatokat rögtönözni választásunk indoklására, hogy például szép a haja, kifejező a tekintete, izmos a vád-lija - azonban a valódi, erotikus vonzalom nem ezen a szinten dől el, hanem egy sokkal mélyebb, kevésbé ver-balizálható tartományban. Ennek az ősi, „zsigeri szintű" mechanizmusnak a létét az emberiség történelemkönyve alapján axiómaként el kell fogadnunk, e genuin vonzást, „mágnesteret", mely két embert egymás szemében kivá-lasztottá tesz a szerelem érzése által.

262


Ezáltal a szerelem egy olyannyira nehezen megfogha-tó és vizsgálható jelenség, hogy hosszú időn keresztül ki-zárólag a művészetek és a filozófia merte témájául vá-lasztani, míg a tudományos vizsgálat száműzte soraiból. A statisztikai módszerek és személyiségmérő eljárások mind kifinomultabb változatai lehetővé tették a módsze-res elemzést, de konszenzus mégsem alakult ki például a szerelem típusainak felosztása terén. Kettő-három-hat, sőt tizenkét faktoros modellek születtek - két típus azonban masszívan kiállta az idő és a különböző mérőeszközök próbáját: a szenvedélyes és a társszerelem. Előbbi első-sorban szexualitással, erotikával és testi vonzalommal jel-lemezhető, viszont az idő előrehaladtával csökkenő ten-denciát mutat; míg utóbbit az elköteleződés, összetartozás érzése kíséri, s idővel inkább erősödik a párok között. Szá-mos vizsgálat alátámasztotta ezt a - szenvedély szem-pontjából - bánatos trendet, a lényegen azonban rendre átsiklunk. A statisztikai elemzéseknek masszívan sajátjuk az adatok több szempontból való láttatása - így a szen-vedélyes szerelem kezdeti magas szintjével jellemzett pá-rok esetében az erotika szerepe jóllehet csökkenő, azon-ban jellemzően magas szinten marad. A szexuális izgalom, ahogy a szó is utal rá: IZGALOM - nem várható el a pá-roktól, hogy az évek során ugyanolyan kamaszos lázzal készüljenek a napi találkozásaikra. Azonban az erotikus vonzalom magas szintje fennmaradhat - hacsak nem tesz-szük szisztematikusan tönkre. Ellenben ha „elvárjuk", be-

263

Hevesi Krisztina

beszéljük magunknak, hogy ennek így kell történnie, ak-kor az önbeteljesítő jóslatok működési elve alapján csökken-ni is fog. Ha „rettegve figyeljük" elmúlását, s arra fóku-szálunk, hogy a kezdeti lobogáshoz képest mérséklődés tapasztalható, akkor egyre csalódottabbak leszünk, elége-detlenebbek a kapcsolatunkkal - ami aztán valóban kiolt-ja a szenvedélyt. Vannak persze olyan valós tényezők is, amelyek a fennmaradása ellen hatnak. A legfőbb mumus az elvárás és a „kell" szó. Hadd meséljek el egy történetet.

Egyik órám után odalépett hozzám egy hallgatóm egy gyönyörű, fehér papírvirággal, hogy nekem készítette. Hatalmas, csodaszép virág volt, aprólékos gonddal csip-késre formált szirmokkal. Automatikusan megszólalt bennem a sértett tanár hangja: mennyire unhatta az órá-mat, hogy ezzel kötötte le magát! Némán vívott bennem az esztétikai élmény és a sértettség. Végül erőt véve ma-gamon, megszólaltam: „De gyönyörű virág!" Szemláto-mást örült a dicséretemnek, s boldogan kérdezte: „Tény-leg tetszik?" Mert anno rengeteg ilyet készített - azonban évek óta már egyet sem. Elmondta, hogy nem létezett az a tanári tiltás-fenyítés, ami el tudta volna tántorítani a vi-rágok órák alatti gyártásától. Egyszer aztán az osztály-főnöke kitalálta, hogy nőnap közeledtével minden lánynak az osztályban készítsen egy ilyen virágot. Huszonkét lány járt abba az osztályba... Megcsinálta - de aztán soha töb-bé rá se tudott nézni. A hobbiból, a „szerelemből", mely a büntetésnek is ellenállt, így lett feladat és kötelesség.

262


Ezért sem szerencsések például azok a felmérések, amelyek a párok szeretkezési statisztikáit hangsúlyozzák, hisz nem az országos átlagnak való megfelelés a cél, ha-nem a belső, intim harmónia megteremtése.

Hiányozni csak az tud, aki nincs mindig jelen

Ha ennyire vágyjuk az ölelést, a szeretetet, mik azok a ho-mokszemcsék a gépezetben, amelyek a párkapcsolati rendszer működését megakasztják? S még inkább: mit te-hetünk ellene?

Az autóvezetés példájával élve: egy gépjármű soha nem tud jókor elromlani - viszont a lehető legrosszabbkor szinte biztos. Egyik ilyen alkalommal kétségbeesetten so-roltam a szerviznek telefonon a vészjósló zajokat és lát-ható-hallható tüneteket a gyors prognózis érdekében. Vé-gül így szólt a mester: „Ja, ha én ezt így meg tudnám mondani, akkor nem lennék mindig fülig olajos." Vannak egyszerűbb és gyorsan kezelhető elakadások (például ki-fogy az üzemanyag - büszkén kijelenthetem, ez is saját történet), sok esetben azonban alaposabb feltárás szüksé-ges. A párkapcsolati elakadások, problémák is három szinten közelíthetőek meg. Az első az információs szint -ez nagyjából az üzemanyag, olajszint, hűtővíz feltöltését jelenti, ami könnyen orvosolható, azonban ha nem fordí-

263

Hevesi Krisztina

tunk rá időben kellő figyelmet, nagy galibát okozhat. A megfelelő forráshoz nyúlva - könyv, előadás, film „önképzés" révén magunk is kisebb-nagyobb erőfeszítés mellett felismerhetjük, megoldhatjuk a problémát. A má-sodik szinten azonban már biztosan fel kell nyitni a mo-torháztetőt, ezt leginkább a használat, az idő és az út gö-röngyei, a rázkódások okozzák: szétcsúszott elemek, leugrott gépszíj, de lehet, hogy egy kisebb alkatrész cse-réjének is elérkezett az ideje. A meghibásodás, megtor-panás okát felismerhetjük mi magunk, de lehet, hogy kívülálló segítsége szükséges. Itt a kapcsolattal, a kap-csolódásokkal van baj, így például életformaváltást iktat-hatunk be, elhagyhatunk, kicserélhetünk egy már nem működő elemet, vagy új szokást, rítust vezethetünk be a hétköznapokba, esetleg a szerepekben eszközölhetünk változtatást. A harmadik szint viszont már biztosan szak-ember segítségét igényli, mert a hiba rejtett és mélyebben meghúzódó - lehet, hogy teljesen szét kell bontani a járművet, sőt az is, hogy már nem is javítható...

Odafigyelés és gondos karbantartás mellett az autó ál-lapota általában nem jut el a harmadik szintre, hanem mindennapos boldogságunkat és jóllétünket szolgálja. Hi-ánya, meghibásodása esetén jövünk csak rá igazán, meny-nyire nélkülözhetetlen is a számunkra...

Lássuk, mit rejt hát a motorháztető!

262


Ahol a mesék véget érnek, ott kezdődik a házasság

A kötelesség és az elkényelmesedés egyaránt kátrány a motorban. A szerelmet és izgalmat, a köszönömöt és az örömmel adást felváltja a „papírom van róla" felfogás és a természetesnek vett kapás. Egy kicsit túl biztosak le-szünk a dolgunkban, elkényelmesedünk - hisz a másik „aláírta" a holtomiglan-holtodiglant. Vágyunk a bizton-ságra, azonban mégsem tudunk mit kezdeni vele. Kinyú-lunk, ahogy az otthonkánk. A jót könnyű megszokni, el-vész a kihívás, elfeledjük, hogy a másikat el is lehet veszíteni. Sportpszichológiában a sportkarrierjét feladni szándékozó fiatalt gyakran megkérjük, hogy képzelje el a jövőjét, akár már a holnapját is a sport nélkül. Ekkor tu-datosodik benne mindaz a pluszöröm, izgalom, a teljesít-mény érzése, a kiválasztottságé, a megfelelés, a siker íze, a barátok megbecsülése, a sporttársak lojalitása, az újsá-gos gratulációja, mindaz, amit korábban észre sem vett, mert figyelmét a lemondás és az önsajnálat képei töltötték be. A jó a mindennapokban megszokottá válik.

Egy kis bizonytalanság izgalmat jelent - ez a plusziz-galom a titka a tiltott gyümölcs varázsának. Olyan em-berekkel keveredünk munkahelyünkön intim viszonyba, akik mellett normális esetben unottan elsétálnánk az ut-cán. Gyakran igen paradox reakciókra vagyunk képesek: egy külső kapcsolat akár a legpuskaporosabb házasságot

263

Hevesi Krisztina

is megmenteni képes. Miképp? Induljunk ki a „klasszi-kusnak" számító hűtlen férfi, gonosz, rideg, érzéketlen fe-leséggel snittből. A fiatal, csinos és független - ellenben „pánikéletkorba" lépett - leányzó mit ád' ég, az „éppen válófélben lévő" férfiba botlik. A találkozás fatális, az ér-zelmek csillapíthatatlanok, és az ifjú arajelölt lelkesen isz-sza a meggyötört férj szavait otthoni kanosszajárásáról, kínlódásairól, s a „konkurencia" házsártosságáról szóló végeláthatatlan történetekben. Hisz mi más ez, mint a kü-szöbön toporgó válás ékes bizonyítéka! Amennyiben az érzelmek mégsem annyira szimmetrikusan mennydör-gősek, viszont a válással járó procedúra húsba és pénz-tárcába vájó, akkor a válás rövid időn belül mégsem kö-vetkezik be. Kialakul a „hárman párban" idilli esete, és a házasság megmenekült a felbomlás elől. Mi teszi ezt le-hetővé? Természetesen a szerető empátiája, aki boldogan hallgatja a férj asszonyát szidalmazó történeteit - így a há-zasságot veszélyeztető indulatok külső forrásban leveze-tésre kerülnek. A szerető által betöltött funkciónak szinte pszichoterápiás ereje van a felgyülemlő feszültségek szempontjából: ventilációs terepet biztosít, meghallgatást, egyetértést és megerősítést kínál. Emellett a férj otthon lankadó potenciája is új lendületet nyer a külső impulzu-sok által, férfiúi mivolta, önértékelése helyrebillen - ismét jól érzi magát a bőrében. Minek is erőltetné az érzelmi és anyagi pokoljárást jelentő válást, ha minden a legnagyobb rendben van?

262


A ködlámpa két fényszórója

Hogy merre halad egy kapcsolat? Fontosak a közös célok - ezek nélkül olyanok vagyunk, mint iránytű nélkül a ten-geren hánykódó hajó, vagy mintha a ködben nem kap-csolnánk fel a ködlámpát. Azonban ne felejtsük el, hogy társas mivoltunk mellett egyediségünk, autonómiánk énünk legfontosabb sajátja, így önálló céljainkat, fejlődé-si lehetőségeinket sem hagyhatjuk hosszú távon háttérbe szorítva a kapcsolat érdekében. A kötelék, ami összetart minket, el is szoríthatja a vérkeringésünket. A közös cél nem a függést, hanem két érett személyiség egymást se-gítő fejlődését, közös életpályáját jelenti. Szükséges időn-ként ellenőrizni, hogy ott tartunk-e, arra haladunk-e, amerre szeretnénk. Még pontosabban - társas létünkből fakadóan - ne öncélúan, önmagunknak tegyük fel a kér-dést, hanem a másiktól kell megkérdeznünk: ott van-e, ahol szeretne lenni. így kevésbé érhet minket az a meg-lepetés, hogy csak mi voltunk önzők, kényelmesek, vagy nem volt szemünk rá, hogy meglássuk, és fülünk, hogy meghalljuk a másik vágyait - így párunk váratlanul fel-áll az általunk jónak hitt (vagy hinni akart) kapcsolatból, mert béklyónak érzi azt. A tartalmas, értelemmel teli kap-csolat nem engedi, hogy az egyik fél elfejlődjék, s a má-sik lemaradjon, mártírként kiszolgálva társa és családja igényeit.

Természetes, hogy a közös célok jelentik oroszlánrészét

263

Hevesi Krisztina

a párkapcsolat és az egyén jövőképének - hiszen egymás életének részeivé váltunk azonban, ha nem tartjuk szem előtt egymás egyéni céljait, fakóvá válhatunk önmagunk és a másik számára - így elvész az „izgalom" is.

Érzelemgazdálkodás

Vajon hogyan definiálhatnánk a „boldog" párkapcsola-tot? A meghatározás egyszerűbb, mint gondolnánk. Az együtt töltött idő alatt megélt pozitív és negatív érzelmek aránya határozza meg, hogy egy kapcsolatot hogyan mi-nősítünk. John Gottman (1994,1999) párok közötti inter-akciós minták elemzése révén arra a következtetésre ju-tott, hogy ezek aránya jó előjelzést jelent a párkapcsolat jövőjére vonatkozóan. A pozitív interakciók a meleg, ér-zelemmel teli légkört, a humort és vidámságot jelentik, míg a negatív kommunikáció alá elsősorban a kritikus, le-néző, lekezelő, időhúzó vagy védekező stílusú verbális és nem verbális tartalmak tartoznak jellemzően. Azonban ezek 1:1 aránya még a különválást jósolja be - egészséges, életképes kapcsolat esetén a „bűvös szám" az 5:1 arány a pozitív érintkezések javára.

Mit jelent ez? A negatív kommunikáció például az ilyen kijelentések nyomán érhető tetten: „ Végigveszekedtük az egész délutánt." „Egész úton csak kritizált." „Utálok tár-saságba menni vele, mert mindig otthagy egyedül." „Egy

262


normális közös programot sem lehet vele szervezni, mert mindennel problémája van." Ezzel szemben: „Annyira jól éreztük magunkat a hétvégén! Remek programokat tud kitalálni." „Nagyon jó filmet láttunk, majd sétáltunk egyet a tavaszi napsütésben. Úgy éreztük magunkat, mint a ka-maszok." „Annyira jólesik, hogy társaságban olyan büsz-kén néz rám."

A párom a barátom

De milyen a jó kommunikáció? A szenvedély érzése a mi kultúrkörünkben nagyon magasra értékelt cél - míg a há-zaspárok baráti viszonyára kissé lesajnálóan legyintünk. Pedig milyen örömmel tudjuk várni azt, hogy barátunk-kal/barátnőnkkel végre egy jót beszélgethessünk - míg hányszor látunk párokat, amint unottan, szinte hangtala-nul ülnek órákon keresztül egymás mellett, s nemhogy pillantásuk, de még nézésirányuk sem találkozik a per-cek hosszas, réveteg magányában. A jó párkapcsolati kommunikáció nagyon hasonló a barátokéhoz: a felek ér-deklődnek egymás iránt, fontos számukra a másik, érzel-mekben gazdag és támogató, meleg és empatikus az együttlét, valamint a kölcsönös elismerés és érdeklődés magas szintje jellemzi. Emellett támaszt jelentenek egy-más számára, segítőkész hangulat övezi, könnyű és ér-dekfeszítő a legkülönbözőbb témákról beszélni.

263

Hevesi Krisztina

Gyakran hangoztatott nézet, miszerint a szenvedély a kapcsolatok elejére korlátozódik - azonban a szenvedély még fokozódni is tud az idők folyamán, a szexuális élet még jobbá válhat, amennyiben a partnerek ezt a fajta „ba-ráti" kommunikációt fenn tudják tartani, ápolják közös dolgaikat és tudnak nyíltan beszélni.

A veszekedések, viták önmagukban sem nem jó, sem nem rossz dolgok. Konfliktusok a kapcsolat kezdetétől fog-va léteznek, természetesek, hisz két különböző háttérrel rendelkező, eltérő egyéniség „érdekegyeztetésének", ösz-szecsiszolódásának folyamata zajlik. Sőt, ha nem tudunk vitatkozni, annak következményeképp felgyülemlenek a frusztrációból, sértettségből, ki nem mondott haragból ere-dő rossz érzések, és a szőnyeg alá söpört indulatok egy-szerre csak akkora hegyet alkotnak a szoba közepén, ami már lehetetlenné teszi a közös bentlakást. így bármilyen furcsán hangzik, meg kell tanulnunk veszekedni is.

A különbség a romboló és az építő vita között az, hogy míg a konstruktív és előrevivő vita befogadja a másik irá-nyából érkező véleményt, addig a destruktív jellemzően bántó, utasító, parancsoló, védekező és tagadó válaszo-kat foglal magába.

A konfliktusok elkerülhetetlenek, de hogy miként küz-dünk meg velük, az kulcsfontosságú. A viták azt az ér-zést erősíthetik bennünk, hogy a közös célok érdekében ütközni - és engedni - is tudunk, nem pedig azt, hogy szeretjük a viharokat.

262


Várom a párom

A pozitív-negatív érzelmi arány javításának kiváló tere-pét kínálják a „hozott" érzelmek. Ismét visszakanyarodva a baráti kommunikációra: az igaz barát örömeinkben osz-tozik, s segít kezelni, tompítani a félelmeinket, fájdalma-inkat, kudarcainkat. Képes a másik boldogságát sajátja-ként megélni - amire pedig a szerelem is képes.

A pozitív pszichológia szellemiségében főképp a pozi-tív érzelmekre fókuszálva egy rövid tesztet elvégezhetünk magunkban: idézzük fel, miképp fogadtuk legutóbb, ami-kor párunk egy számára fontos, örömteli eseménnyel ér-kezett haza. Két lehetőség van: egy becsmérlő, lekicsiny-lő mondattal leforrázzuk és elvesszük az örömét - vagy pedig osztozva benne felerősítjük, élvezzük és megtart-juk ezt a kellemes, jó érzést. Például a férj váratlan fize-tésemelésének hírére az asszony reagálhat úgy, hogy „Ezt nevezed te emelésnek, azt hittem pénzt is kapsz" vagy „Már nagyon ideje volt...", illetve egy kisebb ünneppé te-heti az estét. A másik oldalról sem megfeledkezve, a fele-ség boldog, akciós bevásárlását párja fogadhatja úgy is, hogy „Én már nem tudom követni, hogy neked hány blú-zod van, aztán ez is megy a szekrény mélyére", esetleg „Erre most miért is volt szükség, az előzőeket már mind kihíztad?", vagy úgy, hogy „De ügyes az én kis asszony-kám, és milyen jól áll neki!". Elvégre az események már amúgy is megtörténtek, a pozitív hozzáállás azonban elő-

263

Hevesi Krisztina

segíti más pozitív érzelmek és hangulatok megjelenését is, ami a boldogság és jóllét állapotát hozza. Emellett nö-veli a kapcsolati elégedettséget és az intimitás szintjét is -míg „tüskéink" eltávolítanak egymástól.

(An)hedonista kultúránk

Gyakran mondjuk, hogy hedonista kultúránk a vágyak hajszolására épül. Lehet, hogy kergetjük az élvezeteket, de rohanó életvitelünkkel el is futunk mellettük. Ha egy szusszanásra megállunk, és felidézzük gyermekkorunk egy boldog családi pillanatát, szinte biztos, hogy a terített asztal körül ülünk az előhívott emlékképen. Az evés, az étel megosztása, a közös öröm túlmutat az éhség csillapí-tásán. S nem csak az ember esetében. Azoknál a kutyáknál, amelyeknek az éhségközpontja sérül (laterális hipotala-musz), jóval több vész el, mint pusztán az étvágy: élet-kedvüket, örömképességüket, motiváltságukat is vesztik; egy általános késztetéshiány és lehangoltság jelenik meg, ami egyben a társas viselkedés zavarával is társul.

Születésünk pillanatától a száj központi funkciót tölt be a „kommunikációban", az étkezés élménye által. Az ana-litikus irodalom ezt megfelelő „tartó viselkedésként" em-líti, amely a primer anyai odaszentelődés része, s a sze-mek dialógusa mellett főképp az ölbe vétel milyenségét, minőségét definiálja. A baba szükségleteihez, testtartásá-hoz igazodó, szeretetteli és empatikus anyai gondosko-

262


dást elsősorban a baba étvágya fémjelzi, s kettejük kap-csolatának zavara (például a túl „beburkoló" vagy a gye-reket tárgyként kezelő anyai viselkedés) rögtön a kicsi súlygyarapodásának elmaradásában („gyarapodási ku-darc") is megjelenik. Az étkezés tehát születésünktől kezdve társas jelenség, amiképp ölbe vétel iránti szük-ségletünk is fennmarad felnőttkorunk ölelés iránti vá-gyaként. Az életben jelentkező problémák, traumák, kap-csolati zavarok jellemzően érintik étvágyunkat is: étvágytalanság, vagy önvigasztalásként túlevés (lásd „bá-natháj") a testi válasz. Hasonlóképp kihatnak ezek az ese-mények szexuális étvágyunkra is. Az élet két fontos örömforrása - a szeretkezés és az étkezés - igazi örömél-ménnyel akkor jár, ha időt fordítunk rá, s nem feledke-zünk el társas jellegéről. Közös étkezéseinket azonban gyorsétkezőkre, s szerelmi életünket is leginkább sietős együttlétekre, McSexre cseréltük.

A léleknek szüksége van rítusokra - és szüksége van várakozásra is. Ha tudjuk, hogy van mit várnunk, szinte bármit kibírunk, elviselünk. Mennyire más, ha a nehéz nap után tudjuk, hogy öröm hazamenni, hogy várnak, és mi is várunk. Ez is egyfajta várakozás, a hétköznapok ün-nepei. Tegyük hát félre sérelmeinket, tüskéinket, s enged-jük közel a másikat magunkhoz, hogy melegség tölthes-sen el - hisz gyakran úgy viselkedünk, mint a fázós sündisznócskák, akiket tüskéik megakadályoznak abban, hogy valóban közel kerülhessenek a másikhoz, és felme-legíthessék egymást.

263

Prof. Dr. Bagdy Emőke

Felkészülés a jól működő,

boldog párkapcsolatra

Noha a Párkapcsolat Klinika sorozatban elsősorban a kü-lönböző kapcsolati zavarokkal, problémákkal foglalko-zunk, az én előadásom mégis inkább arról a pozitív do-logról szól, hogy miként is készülhetünk fel egy boldog párkapcsolatra. Preventív, azaz a bajokat, kríziseket meg-előző szándékkal indulunk, hogy a kapcsolati töréseket elkerülhessük, és egymás számára azt nyújthassuk, amit szeretnénk, amit ígértünk, és amit magunk is várunk a pá-runktól. Igen izgalmas volt számomra végiggondolni, hogy milyen felkészítő útravalót hozhatok, és mivel biz-tathatom mindazokat, akik még keresik azt a partnert, akivel majd révbe érhetnek, és házasságra vagy tartós életszövetségre léphetnek. A párválasztás és elkötelező-dés sorsdöntő életfeladat, és nagyon remélem, hogy a kö-vetkezőkben adhatok hozzá egy kis segítséget!

151


A felkészülést rögtön két részre bontanám. Egyik a hosszas rákészülés, a felnövekedés, amelynek során meg-tanulunk minden szükségeset a párkapcsolat vállalásá-hoz. A másik a már felnőttként nekünk szegeződő kérdés, hogyan készülünk fel mi magunk az életszövetségre. A párválasztásnak együttélésre forduló döntési helyze-téig, a közös élet megkezdéséig komoly feladatok várnak ránk, tervezések, megegyezések és sok más, amire a nagy szerelem idején még csak nem is gondolunk. Pedig az elő-készületek gondossága meghálálja magát, a befektetés arányában nő az esély a jobb kapcsolati minőségre, azaz a boldogságra.

A felnövekedés hosszú útján a felkészülés muníció-gyűjtés. Ennek megsegítése szüleink és nevelőink dolga. Mire elérjük a párválasztás idejét, már mindannyiunknak ott van a hátán a puttony, amiben nagyon sok mindent hozunk: ezek alkotják a különböző életszakaszokból ösz-szerakódó képességek, hiányok, szükségletek, feszültsé-gek, vágyak egységcsomagját. Bizony, amikor két ember közeledik egymáshoz, két bolygó, két különböző világ tart egymás felé! A genetikai hozományhoz csatlakozó szocializációs minták, nevelési ^hatások egy különleges, páratlan személyiséget hoztál̂ / létre. Hogy Vészi Endre költői sorait idézzem, „mert minden élet műremek, van külön fénye, fénytörése, a teljességnek külön része, a há-rommilliárdból egy". Igen, az univerzum páratlan csilla-gai vagyunk, csakhogy nem tudunk egymás nélkül létez-

302

Felkészülés a jól működő, boldog párkapcsolatra

ni. Hegel, a nagy filozófus azt mondta, ez a világész csel-vetése, hogy ennyire egymásra utaltak vagyunk, ennyire szükségünk van a komplementer, kiegészítő, a tőlünk na-gyon különböző másik nemre, amelyik felé hajt a sóvár vágy, a testi-lelki vonzalom, a pszichoszexuális feszült-ség, és sodor a szenvedély. De mi történik akkor, ha két bolygó, két olyan különböző lény talál egymásra, mint a férfi és a nő? „Férfi és nő hogyan is érthetnék meg egy-mást, hiszen mindegyik mást akar - a férfi a nőt, a nő a férfit" - mondta Karinthy. Ez nemcsak viccesen hangzik, de mélyen igaz is, hiszen pontosan tudjuk, hogy a férfinak más a biológiája, más a hormonműködése, és a bal agy-félteke dominanciájából következően más a gondolko-dása is a világról, mint nekünk, nőknek, akiknek a jobb agyféltekei, érzelmi agyunk működése hangsúlyosabb. E két nagyon különböző lény mégis úgy vonzódik egy-máshoz, ahogyan Niels Bohr mondta: contraria sunt comp-lementa, azaz az ellentétek kiegyenlítik egymást. Tehát a nemeknek a különbözősége szükségszerűen hozzájárul ahhoz, hogy a két félből egy egység jöhessen létre, olyan különleges szövetség, amely már több a kettő összegé-nél. Itt vagyok én, itt vagy te, és a kettőből lesz egy új en-titás, egy olyan szövetséges többlet, amelyikben mind-kettő benne foglalt, ez a harmadik, magasabb rendű egység a „mi".

Mi is a jó párkapcsolat alapja? Steinberget, a Yale Egye-tem párkapcsolat-kutatóját idézném, aki szerint a szen-

303


vedély, az intimitás és az elköteleződés az a „szent hár-mas", amelynek mindenképpen meg kell lennie egy iga-zán jó, teljes párkapcsolatban. Az intimitás mint kapcso-lati meghittség, gyengédség, egymásra figyelés lehetővé teszi, hogy meleg érzelmi légkörben tudjunk megbeszél-ni egymással dolgokat, hiszen egymáshoz tartozunk, ket-ten egyek vagyunk. Az intimitás mellett a szenvedély is rendkívül fontos, ám ez a kettő önmagában még mindig kevés, illetve csak egy romantikus kapcsolatra elegendő, mondja Steinberg. Mi, nők azonban nemcsak romantikus kapcsolatra vágyunk, hanem felelősségteljesre is, vagyis arra, hogy a párunk nyújtson biztonságot, legyen a táma-szunk, legyen erős, akire számítani lehet az élet különbö-ző gyűrődéseiben! Az intimitás és az elköteleződés együt-tese egy nagyon jó baráti kapcsolatot is jellemezhet - de a boldog párkapcsolathoz már szükség van szenvedélyre is. Természetesen nem egy múló viharra, örvényre, amely elkap, és aztán ki is vet magából, hanem egy méltó társ iránt érzett tartós szenvedélyre, amelyben van ragaszko-dás és felelősségteljes vállalás is^J5zért állíthatjuk, hogy az intimitás, a szenvedély és az elköteleződés a három legfontosabb összetevője a jó, teherbíró és örömteli kap-csolatnak.

Amikor ilyen irányba haladunk, akkor a szakiroda-lomból, akár egy bőségszaruból rengeteg hasznos üzene-tet meríthetünk, hogy miként alakítsunk ki boldog pár-kapcsolatot. Hiszen mi mindannyian annyira egyedi,

302


különleges individuumok vagyunk - hát hogyan tudunk olyan módon közeledni, illeszkedni egymáshoz, hogy ne bántsuk a másikat? Ahogyan a schopenhaueri példázat-ban olvashatjuk: egy hideg téli napon a sünök nagyon fáz-tak, ezért addig helyezkedtek, amíg már a tüskéikkel nem szúrták meg egymást, de meleget tudtak adni egymásnak. Ez az, amire nekünk is szükségünk van: olyan közel le-gyünk, hogy érezzük azt a melegséget, szeretetet, ami táp-lálja, vitalizálja a lelkünket, ugyanakkor ne szúrjuk meg egymást a tüskéinkkel.

Amit a pszichológia nyújthat ehhez, az éppen az úgy-nevezett pszichoedukáció, azaz a lelki nevelés, mert -ugye egyetértenek - az élet legfontosabb dolgairól van szó, amelyekre valahogyan fel kell készülnünk. Vajon mennyit tudunk a párkapcsolatról, az életszövetségről, a szülői szerepről, és honnan merítjük ezt a tudást? Mind-annyian hozzuk magunkkal a gyerekkorunkból, a látott életmintákkal azonosulunk, azokat mintegy magunkba fogadjuk. A pszichoedukáció azért is fontos, hogy tuda-tosítsuk, mi mindent viszünk magunkkal, és pontosan mit is vállalunk, amikor úgy döntünk, hogy valakivel együtt folytatjuk az életünket.

Nem is hinnénk, de a felnőttkori szeretetképesség meg-alapozásához már az is hozzájárul, hogy az édesanya mi-lyen üzeneteket küld a szíve alatt hordott babához, hogy mennyire szeretetteljes a rá való várakozás. Hiszen ami-kor az anya szeretettel gondol magzatára, akkor az öröm-

303


hormonok elárasztják a szervezetet, és a babát is elérik. Olyan ez, mint egy simogatás. A sejtekbe minden tapasz-talat lenyomatszerűen beépül, és az anyai szervezetnek ez a fogadókészültsége, hogy szeretettel és örömmel vár-ja a gyermekét, az osztódó sejteknek az információs csatornáiba pozitív üzeneteket juttat el. Amikor pedig a várva várt utód megszületik, attól kezdve minden élet-szakaszában megvan a határozott feladatunk, hogy mit kell mintegy útravalóul átadni neki, miben kell segíte-nünk a babát, illetőleg a felnövekvő gyermeket, hogy ösz-szegyűjtse azokat a képességeket, amelyek alkalmassá te-szik a boldog párkapcsolatra. Természetesen mindig kölcsönhatásról van szó, tehát az is lényeges, hogy ő ho-gyan fogadja azt, amit mi megpróbálunk neki átadni. Mégis, mindenképpen érdemes követni a pszichológia üzeneteit, hogy a gyermeket melyik életszakaszban mi-lyen munícióval lássuk el. ^ ^

A hátizsákot tehát fel kell tölteni hasznos kincsekkel. Az első életévben, különösképp az első fél évben az a leg-fontosabb, hogy mennyit hordozott a testén az édes-anyánk, hányszor ölelt át, fizikailag az érintési érzékeny-ségünket mennyire fejlesztette ki, az érintések révén a kisagyunk finom mozgásokat irányító részei mennyire differenciáltan alakultak ki, sőt a biztonságadó anyai öle-lésben a stresszkezelő képességünk biológiai programja is kedvezően fejlődhet ki. Úgy tudjuk majd lecsitítani fel-nőttkorunkban streszhormonjaink viharát, mint egykor

302


megéltük édesanyánk vigasztaló, csitító szeretetében, mert az idegrendszer megtanulja a csillapító (női hormo-nok, oxitocin) önadagolását. Nagyrészt az első életévben dől el, hogy később hogyan és mennyire leszünk képesek kötődni. Mivel megkapaszkodási ösztönnel születünk erre a világra, elemi igényünk, hogy legyen, akibe belefo-gódzhatunk. Éreznünk kell annak a biztonságát, hogy megtartanak, táplálnak, hogy fontosak vagyunk valaki-nek. Ez alakítja ki az ember idegrendszerének legalapve-tőbb érzelmi sémáit, a biztonságérzetet, a bizalmi és kö-tődési képességet. Vagyis idegrendszeri megalapozó történésekről van szó. Ezek nyomán alakul ki az úgyne-vezett kötődési munkamodell, amely jelentősen befolyá-solja, miként fogunk tudni felnőttkorunkban kötődni. Eléggé hűségesen, odaadóan, kitartóan, szeretetet adóan, érintésérzékenyen? Meg tudunk-e bízni a másikban, vagy esetleg állandóan attól félünk, hogy elhagyhatnak, ezért ha nincs a fizikai terünkben a párunk, akkor máris gya-nakszunk, hogy vajon merre kószál, hűséges-e hozzánk, szeret-e bennünket?

A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett saját vizsgálataink azt igazolják, hogy a húsz és harminc év kö-zötti korosztálynak több mint hatvan százaléka biztonsá-gos kötődésű, ennyien kapták meg gyermekkorukban a megfelelő bizalmi és biztonsági muníciót. Igen ám, de mi történik akkor, ha egy biztonságos kötődésű esetleg olyannal szövetkezik, aki bizonytalan kötődésű, mond-

303


juk szorongó vagy ambivalens? A korai kötődési minták ugyanis meghatározzák, hogyan sikerül a párt alkotó fe-leknek kialakítani egymással az egyensúlyt. Természete-sen itt egy kényes, dinamikus egyensúlyról van szó, még-is a kötődési biztonság ad szabadságot ahhoz, hogy ne kényszerüljünk behódoló alárendelődésre, ha félünk, hogy elveszíthetjük a párunkat. Ez a bizalom, biztonság segíti, hogy bátran, de szeretettel tudjunk egymással vi-tázni is. Az első életévben érzelmi életünk alapjai, a kötő-dési minták alakulnak ki, és ezek szólnak bele azután később is ösztönösen, automatikiisan a felnőttkori pár-kapcsolati viselkedésünk alakulásába. Egy ambivalens kötődési mintával rendelkező embernek például nincs könnyű dolga, hiszen amint közelebb kerülne a párjához, az a rémület kapja el, hogy őt most bekebelezik, kisajátít-ják. Férfiaknál különösen gyakori az a félelem, hogy most már teljesen birtokba veszi őt a másik, ezért van, aki idő-ről időre kitépi magát a szoros kapcsolatból, és távolodik, hogy majd visszakötődhessen, ezzel akaratán kívül kí-nozva a társát. Ismerjük, milyen a „se veled, se nélküled" helyzet, két fél kölcsönös egymást gyötrése. Ilyenkor is a korai kapcsolati minta játszik bele a helyzetbe, mert az ambivalencia nem engedi a nyugodt szeretetet fennma-radni. De az is nagy probléma lehet, ha valaki a szerete-tével elönti, szinte bebábozza a másikat, és többet ad, mint ami a párja számára elviselhető. Két, bizonytalan kötődé-si mintájú fiatal is összekapaszkodhat, hogy egymás vé-

302


delmezőivé legyenek, ilyenkor a tapasztalat szerint az ol-talmazó szeretetük nagyobb, mint a szenvedély, amely-nek hiánya a kapcsolatot mintegy testvéri együttéléssé alakítja. A példák sora szinte végtelenül folytatható volna. Érdemes tehát a kötődésre figyelnünk.

Még mindig csak az első életévnél tartunk, hiszen ilyenkor alakul ki az is, hogy milyen érzelmi sémáink lesznek. Mi az az érzelmi séma? Nagyon fontos dolognál járunk. Ott, ahol az édesanyánk és a minket szerető sze-mek tükröző tekintetében fürödve láthatjuk önmagunkat. Hajoltál már egy kisbaba fölé, és láttad azt a csillogó sze-mecskét, hogy szinte bűvöl? Ilyenkor épülnek be azok az általunk, a mimikánk által közvetített minták, amelyek-ből azt az üzenetet értheti meg: fontos, hogy a világon va-gyok, engem lehet szeretni. Ezek az érzelmi minták a ko-rai elfogadás nem verbális megnyilvánulásain keresztül bevésődnek, és később, a beszédkészség megjelenése után már csak nagyon nehezen módosíthatók. Tudjuk, hogy a teljes közlésrendszernek mindössze hét százalékát adja a megértéshez a verbális kommunikáció, harmincnyolc szá-zalékát a hangszín, hangsúly, és a maradék ötvenöt szá-zalék a nem verbális kommunikáció üzeneti csatornáján át formálja ki az üzenet értelmét, így születik a jelentés. A korai érzelmi minták egymásba fonódnak, a hasonlók összekapaszkodnak, hálózatot alkotnak, ezek bevésődnek és egy egységrendszert hoznak létre: ezek az érzelmi sé-mák. Mindaz, ami preverbális, tehát előtte és alatta van a

303


beszédképességnek, olyan automatizmusokat jelent, ame-lyek később sem tudatosíthatok, mert nem volt és nincs nevük, ugyanakkor óriási hatalmat képviselnek az embe-ri életben. Olykor intuícióként jelentkeznek, mint külön-legesen sejtelmes üzenetű ráérzések, hogy valami jó vagy rossz a számunkra.

Ha megvan a biztonság, a bizalmi képesség, ha jók a kötődési minták, akkor a második^letévtől a gyereknek saját autonómiáját kell megtapasztalnia és gyakorolnia. Hadd tegye próbára magát, hogy mire képes már egye-dül! Még akkor is, ha a szülőnek az agyára megy, hogy mit vacakol már annyit azzal a cipővel, sose fogja befűzni. Nem érdekes, csak próbálja ki! Ahhoz, hogy az énnek mint entitásnak a határai megszilárduljanak, a szülő nagyban hozzájárul azzal, hogy engedi a gyereknek pró-bára tennie saját magát, a képességeit. Miért? Mert az én, az a tudás, hogy ki is vagyok, mindig cselekvéses tapasz-talati bizonyosság. Az vagyok, amire képes vagyok. Ezt jelenti a gyermek számára az önálló cselekedet. Amit meg tud csinálni, az ő. Ezzel a kompetenciája, azaz cselevési képessége nő, vagyis az énje izmosodik.

Amint elhagytuk ezt az időszakot, a dackorszak követ-kezik. Ilyenkor szülőként az a feladatunk, hogy csak bi-zonyos határig engedjük elmenni a gyereket, nehogy el-uralkodjon benne az a fajta egoisztikus akarás, amivel leteríti a szülői kívánságokat, és nagyon erőszakosan a sa-ját vágyai irányába tör. Csak finoman korlátozzuk és sza-

302


bályozzuk, hogy megvédjük saját magától, ugyanakkor hadd legyen izmos és jól fejlődő énje, amelyben az akara-ti tényezők is kellőképpen megvannak. Ha a gyermeket ebben az időszakban túlságosan engedékeny szülői hatá-sok veszik körül, akkor vagy nem lesz elegendő akarati muníciója, vagy akarnokká, zsarnokká válhat - beláthat-juk, hogy egyik sem valami szerencsés lehetőség. A pár-kapcsolatban senki nem vágyik zsarnoki önzésre, és nem kedveljük a papucspuha behódolást sem a párunk részé-ről, különösképpen nem a férfitól.

Három- és hatéves korunk között sajátítjuk el a nemi identitásnak megfelelő szerepmintákat, hogy a kislány nőként, a fiú pedig férfiként tudjon viselkedni. Nem győ-zöm hangsúlyozni, a vizsgálatok mind azt igazolják, hogy az identitáskellékek rendkívül fontosak! A kislány igenis hadd legyen kislánynak öltöztetve, és ha szeretne masnit, gyűrűt, hajcsatot vagy más csecsebecsét, vegyük meg neki! Ezzel erősítjük benne azt, aki: a nőt, és azokat a bel-ső erőket, amelyek ilyenkor kibontakoznak. A fiúcska pe-dig hadd legyen kis férfias fiúnak, akár kis macsónak öltöztetve. Ezzel egyébként nemcsak azt üzeni magáról, hogy ő fiú, hanem azt is, hogy van férfiminta, akit kö-vethet, mint egy kis férfi - ez a minta az édesapja. Ezzel újabb nehéz területre érkeztünk, mert kérdés: ha van is apa, jelen van-e eléggé a gyerek életében, vagy esetleg pénzkereső elfoglaltságai közepette nem ér rá vele meg-felelően foglalkozni? Akkor kivel azonosuljon a gyermek?

303


Nagyon nehéz, ha nincs jelen lévő apa, mert egy anya nem tud kettős szerepben teljesíteni, nem tud egyszerre anyai és apai funkciót is betölteni. Egyik sem sikerül elég jól, és ebből bonyodalmak származhatnak. Ma apátlan társadalomról beszélünk a hazai ég alatt, hiszen mint tud-juk, már 60%-nál is magasabb a házasságkötések utáni vá-lások száma, ami meglehetősen ijesztő arány. Sok a va-sárnapi apuka, és csökken a mindkét szülővel eltölthető együttlét ideje. Sajnos kevés gyermek élheti meg azt, hogy tartósan mindkét szülő, az apa és az anya is jelen van a felnevelésében. Sok édesanya panaszkodik arról, hogy túlságosan önállótlan és nem eléggé férfias a fia. De hát hogyan is nevelhetnék igazán férfiassá akkor, amikor egyedül próbálják ezt a feladatot megoldani? Hogyan le-gyen egy anya az apai, a férfimagatartásra is jó minta? Ezért szoktam azt javasolni, hogy ha már úgy áll a hely-zet, hogy egyedül kell felnevelni a fiúgyereket, akkor ta-níttassuk küzdősportra, mert ezzel nemcsak a maszkulin vonásait erősítjük, de szabályokat is tanul. Ahhoz, hogy a fiúgyerekünk ne legyen agresszív, nagyon fontos, hogy az apa a kettő és hatéves kor közötti időszakban sokat bir-kózzon, játékosan küzdjön vele. Ilyenkor, miközben a gyerek küzdő erőit edzi az apa, a kisfiúban kialakul egy hormonműködéssel összekapcsolódó magatartásminta, hogy úgy küzd önmagáért, hogy közben nem bántja pusztító módon a másikat. Az agresszió lényege ugyanis az, hogy a másik sérelmére valamilyen szándékos tett elkövetésére

302


kerül sor. A fair play megtanulásához azonban hormoná-lisán megsegített belső fegyelemre, automatizálódó ma-gatartási mintára van szükség - ebben segíthet az apa gyermekének. Sajnos, mindehhez azt is hozzá kell ten-nem, hogy számos családban az apa agresszív, zsarnoki személyiség, tehát negatív mintát nyújt, amit a gyerek akaratlanul is átvesz, hiszen az azonosulás során szinte automatikusan teszi magáévá azt a példát, amit lát. Ké-sőbb sajnos ezzel nagyon nehéz megküzdeni, mert hiába fogadkozunk, hogy a szüleink hibáit mi nem fogjuk meg-ismételni semmi módon, az adott szerephelyzetben auto-matikusan előbújik a séma, és önkéntelenül elkezdünk ugyanúgy viselkedni, noha nem is akarjuk.

Arra kell tehát ráéreznünk, hogy azt cipeljük be a pár-kapcsolatba, amit gyermekként megtanulunk, ami azután programként, automatizmusként kezdhet érvényesülni. Ezzel szoros összefüggésben áll az, hogy vajon van-e ön-bizalmunk. Eléggé bízunk-e saját magunkban? Mert csak úgy és annyira tudunk bízni magunkban, ahogyan ben-nünk bíztak annak idején. Nőtársaim, nagyon szeretném hangsúlyozni: az a fajta aggodalom, hogy nem vagyunk eléggé szerethetők önmagunkért, azért, amilyenek va-gyunk, egy kisiskoláskorban programozódott önbizalmi sérülés következménye, mely önértékelési torzuláshoz vezet. Az önbizalom mindnyájunkban hat- és tízéves ko-runk között izmosodik meg. Edződése tapasztalaton ala-pul, ha úgy érezzük, képesek vagyunk teljesíteni, meg

303


tudjuk tenni azt, amit elvárnak tőlünk, ügyesek, ráter-mettek vagyunk, és ehhez megkapjuk a pozitív megerő-sítést, főként pedig a tekintélyszemélyek, szüleink és ta-nítóink bizalmát. Bíznunk kell abban, hogy szerethetőek vagyunk önmagunkért!

A párkapcsolatra való felkészítésben a következő fon-tos korszak a nagy barátságok ideje. Komoly jelentősége van annak, hogy prepubertás korban a szülő támogatja-e azt, hogy a gyermek szabadon barátkozhasson, hiszen meg kell tanulnia valahogyan az egyenrangú kapcsola-tokban működni. Természetes kapcsolati helyzetekben kell próbálgatnia, hogyan sikerül az intimitást kialakítani a kapcsolatokban. A prepubertás barátságaira jellemző, hogy mélyek a kötések, érzelmileg viharosak, de gazda-gok. A barátok mindent megosztanak egymással, együtt járnak-kelnek, viháncolnak, önfeledten pfujolnak a fiúkra vagy a lányokra. A telefonszámlák óriásira nőnek, a szü-lők dühöngnek, de a barátság szenvedélyesen dúl. Ez egy nagyon türelempróbáló időszak a szülőknek, mégis elen-gedhetetlen a személyiség egészséges fejlődéséhez, ah-hoz, hogy képesek legyünk meghitt, egyenrangú kapcso-latokat kialakítani, intim beszélgetéseket folytatni a másikkal. Alapját képezi, hogy majdani párunkkal tud-junk meghittségét teremteni. Ha ebben az időben nem tud megizmosodni ez a fajta képességünk, akkor az később a párkapcsolati kommunikációban is gondokat okozhat. Sajnos elég gyakran hallom házastársaktól, hogy nem

302


tudnak egymással igazán beszélgetni. Ez nagy baj, hiszen a Lynn kutatópár vizsgálatából, amelyben sok ezer, tar-tós, teherbíró kapcsolatban élő párt interjúvoltak meg, egyértelműen kiderült, hogy a hosszú távon is jól műkö-dő kapcsolat legfontosabb titka a férfiak és a nők szerint is az, hogy nagyon jól tudnak egymással beszélgetni. A második szempont: emberként nagyra értékelik és be-csülik a társukat. A harmadikat pedig szinte el se merem mondani, annyira ellentmond a mai kultúránknak: mind-ketten kezdettől elköteleződtek amellett, hogy az életszö-vetségük tartós lesz, mert a házasság szent dolog. Fájó szívvel mondom, hogy mi a mentális fertőzöttség állapo-tában vagyunk, mert a tárgyi világra vonatkozó értéktu-dat átúszott az agyunkban a személyi kapcsolatok vilá-gára is. Mert ugye, mit mond a konzumkultúra? Gyerünk, dobd el a régit, és vedd meg az újat, a jobbat! Mi elhasz-náló, felhasználó, kihasználó, eldobó kultúra vagyunk. A kapcsolatainkban is. Gyerünk, próbáljuk ki egymást! Ja, nem megy? Akkor mit kínlódjunk a javítgatással, úgyis jön majd másik! így romboljuk egymás lelkét. Ami a tár-gyi világra érvényes, az átterjedt, mondhatni átfertőző-dött az emberi kapcsolatokra is, amiből sajnos nagyon sok lelki sebződés származik. Meggyengült az elköteleződési képességünk, nem házasodunk, csak félve-reménykedve próbálkozunk. Teljes odaadás és kockázatvállalás nélkül azonban kétes az eredmény, de sok a csalódás, a bánat és a bizalmatlanság.

303


De most visszatérek a puttony töltögetéséhez, hogy fe-lelősséggel tudjuk, melyik életszakaszban mi az, amit le-hetővé kell tenni a fejlődő személyiség számára, hogy a nemi kibontakozásban megfelelő társas készségekre, ta-pasztalatokra, pszichoszexuális érettségre tegyen szert. Ennek is van egy időbeli és folyamati felépülése. Ismere-tes, hogy manapság az akceleráció, a felgyorsuló fejlődés következtében túlságosan korán serdül biológiailag és szexuálisan a gyermek. Gyorsabban kezdi meg a szexuá-lis életét, mielőtt a pszichoszexuális kibontakozás, érés kialakítaná azokat a képességeket, amelyekre egy elkö-teleződő párkapcsolathoz szüksége van. A korai kötések, összeköltözések megakasztják a kapcsolati tapasztalat-szerzés differenciált lehetőségeit, a fejlődés felnőtti mintákat kopírozó, koravén, de hamar kiégő állapotot idézhet elő. A kibontakozás lelki és magatartási diffe-renciálódásának útja lerövidül vagy megakad. Optimá-lis esetben tíz évet venne igénybe az adoleszcencia, a fiatal felnőtté válás, tíztől húszéves korig terjedő időben. Az elsietett és korai együttélés vagy tiszavirágéletre ítélt, vagy a fejlődés akadálya lesz. A személyiségnek ebben az évtizedben érnie kell, sok tapasztalat és viselkedésta-nulás árán kell felnőtté válnia. Más tempóban halad a nővé érés és más a férfi kiteljesedési útja. A felnőtti „együtt fejlődés", úgynevezett koevolució helyett szét-fejlődés következhet be, mindkét fél számára fájdalmas következményekkel.

302


A felnőtté válásban húszéves korunk körül érünk el oda, hogy azok a képességbeli alkotóelemek, amelyeket begyűjtöttünk a felnövekedés során, egységes identitás-sá, sajátunknak érzett vonásainkká egységesüljenek. A párkapcsolat felépülésének leheletfinom és fokozatos menetrendjét érdemes betartani, és nagyon kár elsietni. Az udvarlás folyamata még az állatvilágban is elenged-hetetlen feltétele a kiválasztott partner meghódításának. Aki már látott természetfilmet, maga is ráámulhatott, hogy micsoda pávatollakkal, bűvöléssel, micsoda dürrö-géssel és milyen fantasztikus násztáncokkal közelítenek egymáshoz az állatok!

Az emberi világban ezzel szemben mit tapasztalunk? Hogy az a szakasz, ami a testiségig elvezet, ez a jó esetben nagyon intim és hosszú folyamat, mára jelentősen lerövi-dült. Minden túlságosan intenzívvé vált, felgyorsult, a vá-gyak eléréséhez vezető úton nincs késleltetési és kivárási képesség, nem edződik meg a türelem. A léleknek ez nem tesz jót, különösen a női léleknek. A bal agyféltekés férfi vágyának esetleg kellemes, mert nála a vonzalom szen-vedélyes rohamként jelentkezik, ám a jobb agyféltekés nő-nek szüksége van egy kis fokozatosságra, hogy a finom érintésekből, ölelésekből, szemkontaktusból, összesimu-lásból, vagyis sok-sok apró örömteli élményből kibonta-kozzék a lélekben az a képesség, hogy a nő teljes oda-adással tudjon részt venni a kapcsolatban. Ha túlságosan korán odaadja a testét, akkor a teljes, lelkileg is kiérlelő-

303


dött odaadás el van sietve. Sajnos ebben a konzumkultú-rában nincs kivárási türelem, minden most rögtön kell, és az azonnali vágyteljesítő mohóság lerohanja a vágy tár-gyát. Éppen ezért ebben a kultúrában sajnos a nő az, aki az esetek többségében a rövidebbet húzza.

Nagyon sajátosan változott a férfi és nő egymáshoz való viszonya a tekintetben is, hogy a nő maszkulinizáló-dik, a férfi pedig feminizálódik. A normális biológiai fej-lődésben körülbelül negyven év fölött kezdődik el a fér-fiak nőiesedése, lágyulása, elkényelmesedése, a nőknek pedig a férfiasodása, harciasodása. Ez a természetes fej-lődés íve, ma azonban nem ezt tapasztaljuk, hanem azt, hogy a fiúknál már viszonylag korán megfigyelhető egy-fajta ráhagyatkozás, passzivitás, függeszkedés, és annak az elvárása, hogy a nő udvaroljon neki és dolgozzon meg érte. A nő eközben párt keres, és teljes erőbedobással sze-retné megtalálni azt, aki az ő számára rendeltetett. Ne-künk, nőknek annyira fontos, hogy legyen valakink, akire támaszkodhatunk, akiben bízhatunk, akivel életszövet-ségre léphetünk, hogy hovatovább a nő udvarol a férfi-nak, és próbálja ilyen-olyan praktikákkal elérni, hogy őt válasszák. Tehát rendellenes, a nembeli lényeget elcsúsz-tató változásoknak vagyunk a tanúi, amelyek jelentősen módosítják a párkapcsolati perspektívát is. A felelősség-vállalás, az elköteleződés hiánya egyre jellemzőbbé válik, holott a nőben rendkívül erős vágyként működik az, hogy a társa vállalja őt a világ előtt is. Erre szolgál az a tradíció,

302


hogy elmegyünk a paphoz, és az oltár előtt fölesküszünk arra, hogy Isten és a társadalom előtt is vállaljuk a mási-kat. A házasságkötések száma pedig ma ijesztően csök-ken, ezen belül a templomi esküvőké még jobban.

Erikson, akinek bizonyítottan érvényes fejlődésszaka-szolási modellje világhírűvé vált, azt mondta, hogy opti-mális esetben, ha a fejlődésben egyéb zavar nincsen, élet-tanilag és lélektanilag húsz- és harmincéves korunk között kerülünk abba a helyzetbe - ezt ő az intimitás ko-rának nevezi - , amikor ideálisan eljön a párkeresés, a pár-választás ideje. A pszichológia nem tudja megfelelő ér-vekkel alátámasztani annak üdvösségét, hogy a felek szűzen lépjenek be a párkapcsolatba, és két ügyetlen em-ber próbáljon valahogy szexuálisan összehangolódni. Ezt a pszichológia nem támogatja - húsz- és harmincéves kor között az érett, ifjú felnőtteknek élniük kell a tapasztalat-szerzés lehetőségével, hogy megismerhessék a kapcsolat-ban saját örömteli részvételi képességüket, lekophassanak a gyermeki gátlások, és kibontakozhassék bennük a pszi-choszexuálisan érett identitás.

Azzal, hogy beléptünk a fejlődésben az intimitás fázi-sába, befejeztük a felkészítés szakaszát. Most jön a saját felelősségű felkészülés. Ekkor következik el az igazi pszichoedukáció, azaz a léleknevelés, hogy tudatosítsuk magunkban, mit érdemes tenni és mit nem. Ha pedig egy-szer már tudjuk ezt, attól kezdve személyes felelőssé-günk, hogy tesszük vagy nem tesszük, mert már tisztá-

303


ban vagyunk azzal, hogy melyiknek mi a következménye. Az a jó ebben, hogy a következmények biztos ismereté-ben magunk választhatunk, merre is tartunk. Például na-gyon fontos, hogy tudjuk, mi motivál bennünket arra, hogy házasságot kössünk vagy tartós párkapcsolati szö-vetségre lépjünk valakivel. Nagyon sokszor van ugyanis rejtett kényszer, ami roppant veszélyes dolog. Rejtett kényszer például az, ha a nő már várandós, és nincs mese, azt kívánja a világ, hogy a férfi álljon mellé, bárhogy ala-kult is addig a kapcsolat. Az ilyen korán befutó váran-dósság, amit nyugodtan lehet terhességnek nevezni és nem áldott állapotnak, gyakran kényszerkötéseket ered-ményez. Kényszerkötés azonban olyan módon is létrejö-het, hogy két ösztönerő úgy fut egymásnak, mint a gyors-vonatok. Gondoljunk csak Rómeóra és Júliára: korai, éretlen még a házasságkötés húszéves kor alatt, de any-nyira szeretjük egymást, hogy a másik nélkül nem bírunk meglenni. Vajon milyen szükségletek munkálnak abban, ha valaki húszéves kora előtt belerohan egy ölelő karba? Mindenki kitalálhatja, hogy az óriási érzelmi deficit, a nagyfokú emocionális hiány: öleljen meg már végre vala-ki, szeressen már, mondja azt, hogy én fontos vagyok ezen a világon! Nyilvánvaló, hogy nagy mínuszok, hiá-nyok sóvársága jut kifejezésre abban, ha valaki ilyen ko-rán ölelésbe menekül. Mi van ilyenkor a puttonyban? Na-gyon sok nincsen! Ezért a korai és éretlen kapcsolódásban szinte bizonyos, hogy mind a két fél sérül, mert rá vetíti a

302


másikra minden hozott szükségletét. Ezt nevezi a pszi-chológia idealizáló áttételnek. A másikat tökéletesnek lát-ja, hibáit kimagyarázza, felmentő körülményeket mindig talál, mert az idealizálás rá vetíti a másikra azt, amit látni, hallani szeretne. Amikor azonban beköszönt a hétközna-pok lekopasztó valósága, és mondjuk, egy reggel észre-veszi, hogy élete párja, akit annyira, de annyira imád, na-gyokat krákog és köpköd a mosdóba, azt mondja: ez valahogy nem tetszik nekem! A kijózanodásban jellegze-tesen az ilyen apró dolgok a viszolygáskeltők, és a sza-porodó kis repedések mentén széthullik a rendszer, mert éretlenül kötődtek egymáshoz. Az idealizáló rávetítés olyan kiábrándulásokat, csalódásokat eredményez, ami-ket a lélek nem tud elég jól elviselni, és a fiatal egyszer csak azt mondja: ebből elég! Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe, mit keres mellettem ez a másik?! Borzasztóak a felismerésnek ezek a szomorú pillanatai, amelyek éret-len kapcsolatok esetén sajnos meglehetősen gyakoriak.

Jürg Willi, a világhírű svájci családterapeuta írta le azt, hogy az éretlen vagy túlságosan korai egymáshoz kötő-désben gyakran rá vetítjük a partnerre a hozott hiányokat és szükségleteket, és azt várjuk, hogy ő ezeket elégítse ki. A baj csak az, hogy ez nem tud megvalósulni, mert eset-leg mindkét fél, vagy legalább az egyik, behozza a kap-csolatba a saját neurózisát, vagyis annak a fejlődési sza-kasznak a hiányait, amit nem tudott megfelelően megélni, ahol betöltésre váró űrök maradtak. Nem akarok riogat-

303


ni, de mindenki számíthat arra, hogy azt a fejlődési sza-kaszt, amit kihagyott vagy nem tudott megfelelően telje-síteni, valamikor később majd még megpróbálja behozni. Mondjuk, a serdülőkora valahogy olyan csöndben zajlott, nem voltak igazi megbirkózások a szülőkkel, és lassan át-nőtt a felnőttkorba. Ezáltal egy olyan lelki, identitásépíté-si probléma alakulhat ki, hogy lehet, éppen majd negy-venéves korában fog serdülni. Mert valamikor pótolni kell, újra kell élni a fejlődésben kihagyott, nem megküz-dött szakaszt.

A következőkben azokat a tényezőket igyekszem ösz-szegyűjteni, amelyek éretlen, ezáltal problematikus kötő-désekhez vezethetnek. Ma már nagyon sokat tudunk er-ről, hiszen számtalan különböző tudományos vizsgálat kutatta, hogy mi az, ami teherbíróvá tesz egy párkapcso-latot. A longitudinális vagy folyamati vizsgálatok általá-ban nagyon sokat hoznak a konyhára a kutatásokban. John Gottman amerikai párterapeuta világhírűvé vált vizs-gálatait idézem, amelyek keretében házastársi beszélge-tések és viták százait vette fel videóra, és elemezte ki a legszigorúbb tudományos kritériumok szerint. Azt ku-tatta, hogy milyenfajta kommunikációs stílus vezet te-herbíró kapcsolathoz, illetve a kapcsolat megromlásához, váláshoz. Gottman a vizsgálatok elemzése, feldolgozása alapján kijelentette: elegendő, ha három percig figyeli egy pár kommunikációját, abból már meg tudja mondani, hogy együtt maradnak-e vagy sem, sőt, akár azt is, hogy

302


mikor fognak elválni. David Olson elismert amerikai pár-és családterapeutával a mi egyetemünk is felvette a kap-csolatot, és az ő párkapcsolat- és családvizsgáló tesztjét, illetve családi megküzdő képesség tesztjét mi is adaptál-tuk. Ám ha már belevágtam abba, hogy a jellegzetes ku-tatási módszerekről szóljak, meg kell említenem a Psycho-galaxyt (www.psychogalaxy.hu) is. Érdemes regisztrálni, és a párunkkal együtt kitölteni az oldalon fellelhető pár-kapcsolati tesztet, amelyből kiderül, illeszkedünk-e egy-máshoz vagy sem, miben tüskés a kapcsolat és miben bár-sonyos. Akár egy közös rajzot is készíthetünk. Amikor végeztünk a vizsgálattal, tehát mindketten kitöltöttük a kérdőívet és elkészítettük a közös rajzot, mindjárt meg is kapjuk a véleményt, hogy hol vannak a kényes pontok, hol kell vigyázni, hol érdemes esetleg egy kis tanácsadói segítséget is igénybe venni az illeszkedéshez. Ez egy re-mek lehetőség arra, hogy megpróbáljuk kiiktatni azokat a tüskéket, amelyekkel előbb vagy utóbb megszurkálhatjuk egymást a kapcsolatban.

Nézzünk meg tehát néhány jellegzetességet, amelyek-ről bebizonyította a pszichológia, hogy korai, éretlen vagy perspektívátlan kapcsolódást eredményeznek. Tudjuk, hogy nagyjából egy év, amíg a kémiai vonzás nagyon erős, ilyenkor minden problémát leküzd a szex és a sze-relem. A második esztendőben már csitul ez a dühöngő biológia, a kémiai hatások nem tudnak ekkora erővel ér-vényesülni, és ahol elköteleződés nélkül próbálgatták az

303

http://www.psychogalaxy.hu


együttélést, a kapcsolat izgalmi erői elkezdenek fáradni. A lélek számára ugyanis döbbenetesen fontos annak a biztonsága, hogy a másik elköteleződött mellette. A saját károlis vizsgálatainkban például igazoltuk, hogy azok az anyák, akik házastársi kapcsolaton kívül szülnek gyer-meket, sajnos jóval szorongóbbak, mint azok, akik ebből a szempontból biztonságban vannak. A házastársi szer-ződés ugyanis egy különleges lelki pecsét, annak a szim-bóluma, hogy a társam elköteleződött mellettem, vállal engem, vagyis rátámaszkodhatom, biztonságban tart en-gem. Mit is tegyünk, kedves asszonytársaim, ilyen a női lélek, ennyire fontos nekünk, hogy a társunk vállaljon minket a világ előtt!

Az is jellegzetes probléma, ha a partnerek a kapcsolat túl korai, esetleg túl kései szakaszában szánják rá magu-kat a házasságra. Nemegyszer előfordult már, hogy két ember hosszas együttélés után egybekel, aztán bírnak pár hónapot, fél évet, és a kapcsolat érdekes módon szétesik. Vajon mi történik ilyenkor? Az, hogy nem történt meg kellő időben az a fajta szövetségkialakítás, amelyben már a kezdetektől benne van az, hogy szeretnénk hosszú tá-von együtt élni, és keressük az illeszkedést, hogy e két vi-lág, e két különböző bolygó hogyan tud olyan közel ke-rülni egymáshoz, hogy egy irányba haladjanak. Ezt nevezi Jürg Willi koevolúciónak, vagyis együtt fejlődés-nek. Egy kapcsolatban ugyanis mindketten fejlődünk, de sajnos az is megtörténhet, hogy - amint ezt már a koráb-

302


biakban említettem - ez a fejlődés széttartó, mert nem tu-dunk egymással igazán összhangba kerülni. Előfordul például, hogy egy pár összeköti az életét, és mondjuk, a férfi áldozatvállalóan azt mondja: egyelőre elég, ha csak én dolgozom, te nyugodtan fejezd be a tanulmányaidat! Am mire a nő lediplomázik, lelkileg annyit változik, hogy egyszer csak idegenként látja a párját, és óriási lelkifur-dalással bevallja: valahogy nem tudok úgy nézni rád, mint régen, nincs már azonos érdeklődési körünk, érték-rendünk. Teljes felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a választásban az egyik legfontosabb szempont, amit a pszichológia igazolt, hogy legyen meg a szerelmi szenve-dély, erősen vonzódjunk egymáshoz fizikailag, a másik pedig az értékvilág, a szocializációs hatások hasonlósága. Az, hogy a választottunk honnan, milyen szocializációs közegből jön, rendkívül fontos! Ugyanazok-e az értéke-ink? Hasonlóan gondolkodunk-e életről, halálról, gyer-mekvállalásról, családról? A legteherbíróbb kapcsolatok az azonos szocializációs háttérből összekerülő emberek között jönnek létre. Közöttük olyan együttműködő kap-csolat alakulhat ki, amelyben szinte olvasni tudnak egy-más gondolataiban, befejezik egymás mondatait, és eh-hez nem is kell olyan nagyon sok év. Az azonos szociális közegből való érkezés azt jelenti, hogy ti is így szoktátok, mi is így szoktuk, ti is így gondoljátok, mi is így gondol-juk. Ha nagyon különbözik egymástól a két fészek, ahon-nan jövünk, és azokban az élet szokásrendje, akkor min-

303


denféle civódások várhatók: hova teszed a ruhádat, a ci-pődet, ne hagyd bent a szobában, ne vesd le akárhol, nem dobálhatod szét - tovább nem is sorolom. Ezek banális apróságoknak tűnnek, de valójában nem azok. Az apro-pót a civódásra szinte mindig a különböző kultúrák üt-közései szolgáltatják, még akkor is, ha az érzelmi feszült-ség éppen máshonnan jön. Mert hiába a szeretet, ha bizonyos szokásokban, életviteli, életvezetési jellegzetes-ségekben ilyen óriási a különbség. Ha mondjuk, az egyik nem szeret vasárnap reggel korán kelni, és átlustálkodná a délelőttöt, míg a másik sétálni, sportolni, edzeni men-ne, és nógatja a párját, hogy húzza már fel a túracipőjét. Két különböző szokásrend csap össze, ami egy idő után nagy valószínűséggel feszültséghez vezet.

A pszichológia azt üzeni, hogy ha társat választunk, és komolyan odaszánjuk magunkat valakinek, akkor ve-gyük rá a párunkat, hogy bizonyos dolgokat mindenkép-pen beszéljünk át. Sokan még ma is idegenkednek ettől, de nem is hinnénk, hogy mennyire jót tesz, és mi minden kiderül egy ilyen beszélgetésből! Természetesen fontos, hogy jó meleg légkört teremtsünk, és egyezzünk meg, hogy most rászánjuk az időnket, és pár dolgot átbeszé-lünk! Nem kell egyszerre mindent, csak a témák legyenek sorra felfűzve, és ne hagyjunk ki egyet se!

Az első nagyon fontos kérdés, hogy ha mi együtt fo-gunk élni, akkor csak úgy összeállunk egymással, össze-bútorozunk, vagy házasságot kötünk? A pszichológia iga-

302


zolta: az utóbbi volna az optimális, az ideális az eljöven-dő gyermek testi-lelki egészsége szempontjából. A követ-kező lényeges kérdés: ha együtt élnénk, akkor mi hogyan működne közöttünk? Miben döntenél te és miben én? Mi volna az én feladatom, mi a tiéd, és mit csinálnánk közö-sen? El nem tudjuk képzelni, mennyire fontos ez a fel-adatmegosztás, és mennyi vita származik abból később, ha az elején nem egyezünk meg! „Ez a te dolgod! Már mi-ért lenne az enyém? Mert ez olyan férfidolog! Te is épp-olyan jól meg tudod csinálni!" Szóval elkezdődnek ezek a méltatlan egyezkedések, az indulat utat keres magának, és agressziós örvénybe sodródhatunk. Vagyis a saját szín-vonalunk alá zuhanunk, és később nem is értjük, hogyan ragadtathattuk el így magunkat, és mi is történt velünk. Kár hagyni, hogy így elfajuljanak az események, érdemes már a kapcsolat elején megegyezni abban, hogy mi a te dolgod, mi az én dolgom és mi a közös dolgunk.

Fontossági sorrendben a második helyen említeném a jó szexet. Lényeges szempont, óriási téma! Persze a férfi-ak azt mondják erre: ugyan már, csak nem fogunk erről beszélni, ezt nem elemezgetni, hanem csinálni kell! Én mégis azt mondom, nagyon fontos, hogy beszéljünk is róla! Például milyen védekezésmód az, amiben meg-egyezhetünk, ami mindkettőnk számára elfogadható, ha nem akarunk rögtön gyermeket? Muszáj közbevetnem: egészséges, ha nem jön azonnal a gyermek! Ugyanis a párkapcsolatnak is vannak épülési fázisai, és ha megér-

303


kezik a gyermek a kapcsolatba, akkor ott új világ kezdődik. Az anya idejének és figyelmének nagy részét a gyermek köti le, míg az apa ott marad érzelmileg és szexuálisan el-hanyagoltan, ráadásul mindenféle újfajta kellemetlenség-gel kell szembenéznie, például éjszaka föl kell kelni a síró, üvöltő kisbabához. Fontos tudni: a férfi biológiailag nem úgy van felépítve, hogy a hosszan tartó terhelést jól bírja, inkább a kimagasló, kirobbanó alkalmi teljesítményekben jeleskedik. Nem arról van szó, hogy nem akar ő segíteni, amikor például fel kell kelni a csemetéjéhez, mert sok ren-des, becsülendő apuka van, aki - legalábbis eleinte - azt mondja a feleségének: „Aludj csak nyugodtan tovább, majd én felkelek a gyerekhez!" Hát föl is kel, csak sajnos rövidesen különböző mozgásszervi betegségek támadják meg, a legjellegzetesebb ezek közül a lumbágó, és kény-telen azt mondani: „Nézd, én igazán együtt érzek veled, fel is kelnék helyetted, de látod, mozdulni sem bírok!" Ha most picit viccet is csinálok ebből, alapvetően valóban igaz, hogy a férfiszervezet a kialvatlanság krónikus ter-helésével járó feszültséget sokkal kevésbé bírja, mint mi, nők, akik ebből a szempontból jóval szívósabbak va-gyunk.

Visszatérve a szexhez, nemcsak a családtervezéshez tartozó kérdéseket érdemes megbeszélnünk egymással, mint például azt, hogy miként védekezünk, mikor aka-runk majd babát, hány gyereket tervezünk, de például azt is, hogy milyen vágyfantáziáink vannak, hogy előzetes ta-

302


pasztalataink birtokában mi az, amit különösképpen sze-retünk vagy éppen egyáltalán nem. Nem is megyek to-vább/mert ez már nagyon intim terület, a lényeg az erről való beszélgetésnek a szabadsága, ami úgy folytatódhat, hogy a gyakorlatban is felhívjuk a partnerünk figyelmét bizonyos dolgokra. Érdemes olyan „titkokat" is elárulni, hogy milyen módon szeretjük, ha megérintenek, megcsó-kolnak minket, hogy a szerelmi együttlétben valóban lét-rejöjjön az a fajta boldogságélmény, amit Platón A lakoma című művében írt le. Ugye, mindannyian ismerjük ezt a mítoszt, hogy az androgün, aki férfi és nő egyben, így ösz-szenőve olyan boldog volt, hogy az istenek elirigyelték a boldogságát, és kettévágták egy férfira és egy nőre. A fér-fi és a nő azóta is szüntelenül keresi a párját, és az egy-másra találás gyönyörűségében egymásba olvad a test meg a lélek, és a szerelemben újra megvalósul ez az ős-boldogság. Ha szeretnénk egymást megajándékozni mind-azzal, amire csak képesek vagyunk, és ebben az egyesü-lési boldogságban ilyen önfeledten fürdőzni, ahhoz bizony az is kell, hogy egymást is nevelgessük, segítges-sük, és figyeljünk egymásra.

Pályafutásom során találkoztam olyan hideg, frigid asszonyokkal is, akiknek évtizedekig tartó házasságuk alatt egyszer sem volt orgazmusuk, mert nem merték a társuknak megmondani, hogy mire vágynak, és nem volt olyan viszonyuk a saját testükhöz, hogy engedélyezzék maguknak a vágyat, a gyönyört. És nemegyszer láttam

303


olyat is, hogy ebben az apadt érzelmi állapotban váratla-nul megérintette őket valami hívás - ez az életközépi krí-zis időszakában gyakran megtörténik és az addig kissé beszáradt életű, 40-50 éves asszonyok egyszerűen bele-szédültek egy izgató kapcsolatba, mert rájöttek arra, hogy a test egy hangszer, és egészen különleges élmé-nyekhez segíthet! Ebből pedig ilyen körülmények között tragédiák származhatnak. De már az maga is tragédia, ha egy nő örömtelen, és nem meri magát úgy odaadni, hogy megtudja, hogyan igazán gyönyörűséges együtt lennie férfinak és nőnek ebben a különleges egymásra ta-lálásban.

Van még néhány dolog, amikről időben beszélnünk kell, mert mindegyik válóok, ha ezeken a területeken nincs meg az összhang. A te szüleid meg az én szüleim. Mikor és hányszor látogatjuk meg őket, mit szeret a tisztelt anyó-som, miről beszélünk előttük és miről nem, megosztjuk-e velük az intimebb dolgokat is? Ma a fiatalok ritkán tud-nak anyagilag önállóan elindítani egy közös életet, és a szülők sokszor a nagy aggodalomban és odaadásban túl-buzgóan mindenre elkezdenek kíváncsiak lenni. Ezt a partner egy idő után megelégelheti, amiből sok konfliktus származhat. Az „anyóshelyzet" eleve egy kitüntetett te-repe a konfliktusoknak. Az anyósviccek tömege is jelzi: itt annyi a feszültség, hogy azt valahogy le kell csapolni, valamilyen csatornát kell találni neki, hogy szellőzködjön a lelkünk.

302 303


A következő pont, amit nagyon fontos megbeszélni: a barátok, ismerősök, rokonok. Mennyi időt szánunk rájuk az értékes életünkből, hogyan ápoljuk a különböző kap-csolatainkat? Megpróbáljuk-e összehozni a két társasá-got? Ki mit szól ahhoz, ha a másik egyedül szeretne talál-kozni a barátaival? Ebből rögtön következik is egy újabb nagy kérdés: mikor és mennyi személyes időnk lesz, ami csak a miénk? Amikor elmehetünk, ahova akarunk, és nem vagyunk kötelesek erről beszámolni a másiknak. Persze, ha szeret valakit az ember, akkor szívesen és ma-gától értetődően avatja be az életébe, a lényeg az, hogy le-hessenek saját programjaink! Lehessen egy saját, szemé-lyes világunk, magánidőnk. Ez igenis nagyon fontos, mert a férfiak úgyis elég hamar előállnak azzal, hogy szeretné-nek elmenni valahova. Egyet kuglizni, focizni, sörözni, borozni, beszélgetni egy jót férfi módra a barátokkal, a női jelenlét stíluskorlátozó hatásai nélkül, felszabadultan -vagy valami más, de számunkra veszélytelen dologra vágynak, mindenesetre szeretnének egy kicsit szabadnak lenni. Ezen a ponton tisztelettel jelentem ki, az okos nő még rá is beszéli erre a párját: teremts csak magadnak sza-badidőt, mert megbízom benned! Lényegesen ritkábban csalják meg a férfiak azokat a nőket, akik azt mondják: tu-dom, hogy szeretsz engem, megbízom benned! Aki nem kap bizalmat, az sokkal nagyobb valószínűséggel félre-lép. Ha korholod, szekírozod, amikor elmegy, akkor a fér-fi annál nagyobb lendülettel elcsámborog, és előbb-utóbb


észrevesz egy szempárt, amelyik vágyakozással néz rá, és azt üzeni neki, hogy ő micsoda nagyszerű emberpéldány. Az okos nő bizalmat és szabadságot ad - természetesen az ésszerűség határain belül, de ez nagyon fontos.

Jöjjön a következő pont, amiben nagyon fontos meg-egyezni: mi a te hobbid, mi az enyém, és lesz-e, ami kö-zös? Hogyan illeszkednek egymáshoz a kedvteléseink? Mit tudunk csinálni együtt? Ha ezeket mind-mind meg-beszéltük, akkor sorra kerülhetnek a háztartásvezetés apró-cseprő dolgai is. Ezek között van egy olyan is, ami szerintem cseppet sem apróság: a kulcskérdés, a pénz maga. Ki kezeli a háztartási pénzt és ki a beruházásokat? Ezen a területen is nagyon erősen érvényesül a szülői kul-túra, és ha a két családé eltér egymástól, abból adódhat-nak konfliktusok.

A pszichológia tehát azt üzeni, hogy mielőtt összeköl-tözöl vagy házasságot kötsz valakivel, előtte jó legalább ezekben előre megegyezni, nehogy már a mézeshetek szé-dületében kínos pénzügyekkel vagy egyéb nézeteltéré-sekkel legyen befelhőzve a kapcsolat! Lehet, hogy ez mulatságosan hangzik, de még olyan apróságokban is ér-demes dűlőre jutni, hogy ki viszi le a szemetet - már csak azért is, mert ez aztán később jellegzetes vitatéma, és ha a szülő nem adott erre jó mintát, akkor a gyereket se lehet rávenni!

Ezt a fajta egyezkedést nagyon kellemes körülmények között is nyélbe lehet ütni, például egy pohár vörösbor

302


mellett, egy kis félhomályban, amikor nem nehéz oldottan azt mondani, hogy jól van, most én megértettem, elfo-gadtam azt, hogy neked mi a fontos. A kulcsszavak: elfo-gadás, megegyezés és kompromisszumkötés. Az általam már emlegetett John Gottman ugyanis azt mondta, hogy egy párkapcsolatban nagyon fontos a pozitív és negatív megnyilvánulások aránya. A pozitív megnyilvánulás azt jelenti, hogy nyitok felé, figyelek rá, törődöm vele, érdek-lődöm iránta, közeledem hozzá, éreztetem azt, hogy fon-tos nekem. Egy jó kapcsolatban ennek ötször annyinak kell lennie, mint a negatív megnyilvánulásoknak! Mi mi-nősül negatívnak? Például, ha szólok a páromhoz, és ő nem válaszol, vagyis megvonja tőlem a figyelmet, szóra sem méltat. A kommunikációpszichológia ezt szelf-disz-kvalifikációnak, vagyis az én megsemmisítő tudomásul nem vételének nevezi, és nagyon rossz véleménnyel van róla. Ez a legnagyobb csapás a szívnek, ha valakit leve-gőnek néznek, semmibe vesznek. Ez egyébként egy játsz-ma is lehet, amikor az egyik unszolja a másikat, hogy mondjál már valamit, szólalj már meg, a párja meg csak hallgat, és ez annyira fölkorbácsolja az indulatokat, hogy akár tettlegességig fajul a dolog. Tehát kérek szépen min-denkit, válaszoljunk, ha kérdeznek tőlünk valamit, mert ezt a megaláztatást nem bírja az emberi lélek. És termé-szetesen az is negatív megnyilvánulásnak minősül, ha kri-tizálom, leértékelem, becsmérlem a másikat, vádaskodom és így tovább.

303


Azt hiszem, lassan le kell kerekítenem és le is kell zár-nom a mondanivalómat. A lényeg az, hogy alaposan igye-kezzünk megismerni a saját és a társunk puttonyának tar-talmát is, ezért sokat beszélgessünk egymással! A nőknek külön megsúgom: érdemes megtudni, hogy a kedves anyósunk hogyan bánt a fiával, és mi az, ami a párunknak ebből tetszett, amit dicsérettel és örömmel emleget, és mi az, amit ki nem állhat. Ezek után nyugodtan kezdjük el mi is használni azokat az attitűdöket, amik miatt annyira kötődik az édesanyjához, amiről viszont azt mondja, hogy megőrül tőle, azt eszünkbe ne jusson csinálni! így tulaj-donképpen megtudjuk, hogy mi az, amire pozitívan rea-gál, és mi a kerülendő magatartás. Fontos, hogy tudjuk, mit nem kapott meg a másik, hol vannak a hiányai, és mi-ből van neki annyi, hogy nyugodtan adhat belőle nekem is, pótolva az én hiányaimat. Tehát egymás megismeré-sére szánjunk elegendő időt! A túlságosan viharos, azon-nali szexszel kezdődő találkozások ezt a fajta közeledé-si, udvarlási és ismerkedési fázist nagyon lerövidítik, holott ha alaposan megismerjük a másikat, akkor sokkal többet tudunk neki adni. A végső cél pedig mégiscsak az, hogy boldogok legyünk, hiszen kölcsönös egymás-rautaltságban vagyunk, és élni, de halni sem tudunk egy-más nélkül!

334

A kötet szerzői:

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus

Dr. Angster Mária klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta

Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta,

egyetemi tanár

Dr. C. Molnár Emma pszichoterapeuta, egyetemi docens

Dr. Csernus Imre pszichiáter

Hevesi Krisztina szexuálpszichológus, egészségfejlesztő

szakpszichológus, egyetemi oktató

335

Mester Dóra Djamila szexoktató

Pál Ferenc római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

Dr. Ranschburg Jenő klinikai gyermek-szakpszichológus, egyetemi tanár

Szendi Gábor klinikai szakpszichológus

Az előadások a Nyitott Akadémia által szervezett Párkapcsolat Klinika című sorozatban hangoztak el.

A Nyitott Akadémia előadóiról, további rendezvényeiről és kiadványairól

a www.nyitottakademia.hu honlapon tájékozódhat.

http://www.nyitottakademia.hu

almasi kitti - a parkapcsolat klinika

Documents