Aháború okozói

Írta :

Ágoston Péter

Budapest, 1919Népszava Könyvkereskedés Kiadása

VII., Erzsébet-körútt 35.

Világosság- nyomda, Budapest, Conti-utca 4.

ELŐSZÓ

A történelmi materialista fölfogás szerint a tör-ténelmi fejlődés fázisaiért egyes embereket nem le-het felelőssé tenni; de felelőssé lehet tenni az egyesembereket a történelmi materialista fölfogás alapjánis azért, hogy ők ezt a fejlődést előmozdították-e vagyakadályozták. Éppen úgy felelnek az egyesek azértis, hogy a saját helyükön a közjót vagy egyéni érde-keiket szolgálták-e.

Ennek a könyvnek csupán az a célja, hogy azta kérdést tisztázza: mennyiben felelős a múlt rend-szer és annak képviselői azért, hogy a társadalomfejlődésének ezt a mai fázisát csak vértengerenkeresztül értük el?

Azokról az okokról, amelyek ide vezettek különkönyvben szándékozom foglalkozni. Ezért ez a könyvnémileg egyoldalú s mindenesetre hiányos is. Hamégis közzéteszem, teszem ezt a kérdés fontosságáras aktuális voltára való tekintettel.

Hogy a könyv főleg a központi hatalmaknak aháborúban való bűnrészességét fejtegeti és sok helyt;figyelmen kívül hagyja az ántánt államférfiéinak sze-repét, annak oka nem csupán az a meggyőződésem,

hogy ennek a háborúnak a központi hatalmak kor-mányzati rendszere és politikusai sokkal nagyobbinertekben előidézői, mint az ántántbeliek, hanemaz a körülmény is, hogy a mi föladatunk elsősorbana saját bukott rendszerünk hibáira rámutatni.

Budapest, 1919 március hó 17,

A szerző.

BEVEZETÉS.

A háború elején is, meg a háború végén is, leg-jobban az a kérdés foglalkoztatta a világot: mi voltennek a borzasztó öldöklésnek az okai

A háború elején is megvolt ennek a kérdésnekaz a mellékzöngéje: ki okozta a háborút? de akkorezt senki sem merte hangoztatni, ma azonban márnyíltan s hangosan vetik föl az utóbbi kérdést s in-kább a háború okozóit, mint okait akarják megis-merni.

Miután régen a háború előtt foglalkoztam máraz európai militarizmus kérdésével s a háború folya-mán szakadatlanul folytattam megkezdett tanulmá-nyaimat, elhatároztam, hogy velük a nyilvánosságelé lépek. A fönti két kérdésre kerestem a választ mára háború előtt is, amikor azokat az okokat kerestem,amelyek a mértéktelen fegyverkezést fölidézték, mertaz a két kérdés, hogy ki s mi okozta a háborút s az,hogy mi és ki a militarizmus oka, tulajdonképenugyanaz a kérdés.

A háborúnak s a militarizmusnak egy a filozó-fiája: az erősebb joga. Ez a filozófia a háború alatt,nálunk a leghullámosabb pályát írta le. Volt idő,

6

amikor erre esküdtek az emberek, volt, amikor ennekérvényesülésétől remegtek. Volt idő, amikor megta-gadták a kis nemzeteknek azt a jogát, hogy éljeneks most remegve gondolnak arra, hogy ezt az ő sajátfölfogásukat az ellenség most rájuk alkalmazhatja.

Á mások ügyeibe való avatkozás jogát követeltemagának sok rövidlátó, de remegő aggodalommaltölti el a gondolat, hogy most, — mióta gyönge lett.— az ő ügyeit mások fogják rendezhetni.

Λ tudósok sem voltak kevésbé ingadozók, minta nagyközönség. Amíg győztek a fejedelmek, addigminden érdemet rájuk halmoztak, amióta a seregekföllázadtak, azóta megtagadják őket. Az udvaroncoktábora császári seregnek nevezte a győző sereget sma népseregnek nevezi, a hosszú háború alatt tönkre-ment, lerongyolt csapatokat.

A tudósok a mögé az olcsó magyarázat mögé vo-nultak, hogy a társadalomban, úgy mint a termé-szetben, minden természetes lefolyású. A háború atársadalom fejlődésének jelensége. De bármennyitirtak is a háborúról, még azt a kérdést sem tisztáztákeddig, hogy a háború csak jelenség-e, vagy pedigmaga a társadalom szervezetében beállott rendelle-nesség-e? Maga a háború-e a baj, vagy pedig a bajokmegjelenési formája?

Erre a kérdésre csak a történelemtudománnyalszövetkezett társadalomtudomány adhat feleletet. Atársadalomtudomány ugyanis nem nézheti a társa-dalom jelenségeit csak fölületesen. Ha igaz az, hogya múlt háborúi nagyrészt dinasztikus háborúk, haigaz az, hogy a forradalmak is a társadalom szerve-zetében levő rendellenességek kitörései, akkor a tu-domány szempontjából nem annyira világos a kérdés,

7

hogy okvetlenül megnyugtató feleletet adhasson, akonkrét háborúk okainak kutatása nélkül. Bizonyosugyanis, hogy lehetnek dinasztikus háborúk, de bi-zonyos az is, hogy keletkeznek háborúk a társadalomszervezetében beállott egyensúlyozatlanságból, tisz-tán gazdasági imperializmusból.

Ha a mai háborúk egyedül a társadalom szerve-zetének egyensúlyozatlanságából támadnak, akkorfölmerül az a kérdés is, hogy a háborúnak oka gaz-dasági, nemzeti, hatalmi, ideologikus, vagy más-e?

Egyedül a szociológia útmutatása mellett tehátezt a kérdést nem oldhatjuk meg. A történelem enneka kérdésnek a megfejtője. A történelemnek is meg-van azonban a logikája. A történelem logikája vezetarra a gondolatra, hogy törvényszerűségeket keres-sünk a társadalomban. De honnan van ez a törvény-szerűség a történelemben'? Az emberek cselekvésé-nek logikus voltában.

A logika benne van az emberben s ez alapon álla-pítja meg a társadalom fejlődésének, fönnállásánaktörvényeit, az egyessel szemben pedig a logika mintfelelősség érvényesül. A felelősség ma a társadalmirend alapja. A gyermeket már erre neveljük, a föl-nőttnek eszerint kell élnie. Csak az állam férfiak nelegyenek felelősek!

Ha valaki meggyújtja a szénakazlat, akkor meg-büntetik még akkor is, ha nem terheli szándékosság.Ha az államférfiak éveken és évtizedeken át fölhal-mozzák a robbanó anyagokat és aztán szándékosanfölgyújtják s a robbanás milliókat pusziit el, akkoraz elkerülhetetlen törvényszerűség vagy Isten nevé-nek hangoztatása közben a tömeg bámulata mellettvonuljanak el a hatalom polcáról s a kitüntetések

8

súlya, alatt roskadjanak le s ne bűntudatuk roskasszaőket össze?!

Olyan könnyű azt mondani, hogy nincs felelős.Pedig van, mondta Ferenc József, amikor erről akérdésről az egyik nagykövettel beszélgetett: „Min-denkor olyan kellemetlen véletlen okozza a háborút,amelyet az emberek meggondolatlansága, tapaszta-latlansága idéz föl. Nem áll, hogy a háborút nemlehet megakadályozni. Elegendő a megakadályozásraaz önuralom és nyugodt ítélet.”

Ferenc Józsefnek ezt a véleményét a háborúelőtt sokszor idézték, amikor békeszeretetét bizonyí-tani akarták. Bármennyire tudománytalannak tűnikis ez a megállapítás, bizonyos, hogy annak igazságátmegtagadni nem lehet. De a tudománytalanság talánmár ott kezdődik, amikor a háborút csak abban lát-juk, hogy az ágyuk szólnak, de nem látjuk márabban is, hogy százezrek egyedül azért dolgoznakés élnek, hogy fegyvereket készítsenek.

Éppen olyan ez, mint amikor a gyűlöletet csakakkor látjuk meg, amikor a seregek egymást gyil-kolják, de nem akkor, amikor népekről szabad rosz-szat mondani, írni.

A tudomány megtanított arra, hogy a munkásokbérét, annak az utolsó munkásnak a bére határozzameg, akire a termelésnél még szükség van; a tudo-mány megtanít arra, hogy az államok fegyverkezésétannak az államnak a fegyverkezése határozza meg,amelyik legjobban fegyverkezik, mert ha a többi nemköveti, akkor kiteszi magát annak a veszélynek, hogya jobban fegyverkező leveri.

A háború előtti kor történelme annak a kutatása,hogy melyik állam miért fegyverkezik és miért szö-

9

vetkezik, miért dolgozik? Ha ezekre a kérdésekremegadtuk a választ, akkor megadtuk arra is, hogymelyik állam, melyik kormány, melyik fejedelemokozta a háborút.

Meg keli itt bevezetőül jegyeznünk, hogy a tör-ténelem törvényszerűsége dacára, az apró események-ben törvényszerűséget találni nem mindig· lehet. Megkell jegyeznünk, hogy történelmi törvényszerűségeta diplomácia történetében szintén nem találhatni,mivel a diplomácia az uralkodók megbízottjainakegyéni mesterkedése, fondorlata, amely vezethet oda,hogy milliók elpusztulnak, de a népek sorsa mégsema diplomácia okozta összeütközésektől függ, hanema törvényszerűség kérlelhetetlen parancsai alatt áll.

Aki ezt a könyvemet elolvasta, csodálkozva fogjakérdezni, hogy mik épen lehet az, hogy az eseményekösszeállításából a törvényszerűséget megállapítaninem lehet? Azért nem, mert ez a könyv csak a fele-lős egyéneket keresi, csak azzal a kérdéssel fog-lalkozik: kik voltak a háború okozói? Nem sze-mély és név szerint foglalkozik ezzel a kérdéssel,hanem általánosságban, amennyiben az emberek al-kotta és támogatta rendszernek a háborúhoz vezetőintézkedéseit földeríti. Erre a célra a legalkalmasabba diplomácia történetének tárgyalása.

Amikor egyesek és vezetők felelősségéről szólunk,akkor természetesen nem keressük a törvényszerűsé-get. A törvényszerűség többé-kevésbé szükségszerű-ség és így a felelősséget megszünteti. Nem lehetettcélom, hogy az emberek bűnét mentegessem.

Egy másik munkám volna hivatva a káboruokait földeríteni. A háború okai közt már nemszerepelnek az egyes emberek és ezek felelőssége,

10

hanem azok a körülmények, amelyek a mai termelésirendnek megfelelő állami berendezés folytán, adinasztikus érdekek szolgálatán kívül a gazdasági ér-dekek szolgálatára is fölhasználják a legfőbb államihatalmat. Es a második kötoí majd ezután lát nap-világot, ha a háborúükozta papirhiány megszűnik.

I. rész.A HATALMAK CSOPORTOSULÁSA.

I. FEJEZET.A hármasszövetség és a francia-orosz szövetség.

1. §. A diplomácia és a népek.

Az állam a tömeg szemében nagy templom,amelynek szentélyében a papok helyett a diplomatákirányítják a szellemek haragját vagy barátságát.Működésük éppen olyan misztikus és érthetetlen,mint a bűvölőké és szellemidézőké. Vannak olya-nok is, akik az aranyruhás diplomaták működését atermészet jelenségeihez hasonlítják és úgy nézik,mint a felhők szeszélyes, érthetetlen játékát az ég-bolton. Másoknak a diplomaták működése az álla-mok sorsát intéző istenek színes játéka. Kevesen van-nak, akik emberi munkának nézik a diplomatákét isés eszerint értékelik. De megint sokan vannak, akiklenézik a diplomaták jelentőségét és azt hiszik,hogyha ezt a lenézést rendszerbe foglalják, akkor adiplomaták működését hatástalanná tették. A lené-zés azonban éppen olyan helytelen, mint az a hit,hogy a társadalom eseményeinek mindig cselekvőokai az államférfiak.

Amilyen mértékben mármost a történelem és atársadalomtudomány a társadalom törvényszerűsé-geit földeríti, olyan mértékben jutunk közelebb fej-lődése és a benne észlelhető jelenségek megértéséhez

12

is. De mert az ember célkitűző gondolkozását meg-tagadni nem tudja, a történelmi események és társa-dalmi jelenségek magyarázatánál is az a cél dönti elkinek-kinek állásfoglalását, hogy milyen céllal fog ajelenségek és események magyarázatához.

Mindent átfogó és mindenen keresztüllátó elmeeddig nem volt és ha lett volna is, megértetlenül éltele életét és haladt végig élete pályáján. Tömegek sokokot egyszerre meglátni képtelenek. Csak az olyanelméletek hódíthatnak meg nagy tömegeket, ame-lyek egy okra vezetnek vissza minden jelenséget. Aháború előtt éppen úgy, mint a háború alatt a faj-elmélet és a történelmi materializmus hódította mega legtöbb elmét.

A háború alatt a képzetek alaposan összezava-rodtak. A történelmi materialisták nagyrésze a faj-elmélet közhelyeit emlegette és sokan a fajelmélethívei közül átnyergeltek a materialisztikus magya-rázatra.

Az egyik táborban éppen úgy, mint a másikbanelűzték maguktól az események magyarázatánaksok niá,s eszközét, mert kényelmetlen volt és mertnem gondolták meg, hogy a fajelmélet is igaz lehet,hogyha más tényező nem játszik bele az eseményekbe,mint a faji tényezők és még inkább igaz a történelmimaterializmus, hogyha egyedül a termelés rendszerehat. Csakhogy eddig a történelemben sehol sem ha-tott egyedül sem az egyik, sem a másik tényező ésígy nagyon érdemes azzal a kérdéssel foglalkozni,hogy mire képes az uralkodó kormány, a neki alá-rendelt bürokrácia, diplomácia, militarizmus, a ter-melés rendszere mellett és adott faji tulajdonságokhatása alatt.

Minden elméleti vitatkozás helyett elegendőnektartom álláspontom támogatására rámutatni arra,hogy a nem demokratikus államokban az államkor-mányzat átalakítását, a diplomácia hatalmának meg-semmisítését tűzték a modern fejlődés hívei zászló-inkra. Ezekben a követelésekben benne van annak

13

az elismerése, hogy ezek a tényezők eddig erőt éshatalmat jelentettek. Mert hiszen használhatatlan ésfölösleges intézmények fölött csak nem akarnakhatalmat gyakorolni?!

Ha egyetlen pillantást vetünk a világháborúelőtti Európa térképére, lehetetlen meg nem látnunk,hogy az államok legnagyobb része nem faj, nemzetvagy gazdasági érdekek szerint keletkezett és maradtfönn, hanem összetartotta az uralkodóház. Európalegtöbb állama dinasztikus állam volt. A különbözőnemzeteket, a különböző gazdasági rendszereketigénylő népeket összetartotta az uralkodó személye.

Az uralkodóház volt az állani és így a hazánakis a szimbóluma. A hazához való hűség és az uralko-dóhoz való hűség egy. A haza határain belül a különnemzeti érdek, a külön gazdasági érdek nem érvé-nyesülhetett, mindenkinek „Istennel a királyért és ahazáért” kellett élnie és halnia.

Valamikor a nemzetből nőtt király legalábbnemzetbeli volt és így ennyiben közelebb volt a nép-hez. De soha uralkodó gazdasági érdekei szempont-jából nem volt a munkástömegek érdekével állan-dóan összenőve.

Fönt elérhetetlen és láthatatlan magasságbantrónoltak az uralkodók és körülöttük legbensőbb em-bereik közt pókok módjára, de acélszálakból szőttékazokat a kálókat a diplomaták, amelyekbe nagy sere-gek akadtak bele és pusztultak el.

És az események forgatagában vájjon hányanállhattak meg, amikor az állami hatalom ereje őketa harctérre sodorta: hogy meggondolják, hogy miértis kell nekik most másokat megölniük?!

Még élnek számosan azok közül, akik a porosz-osztrák háborúban részt vettek és ugyanazok ellenemeltek akkor fegyvert, akikkel most szövetségbenállottak. De még olyanok is élnek számosan, akik aporosz-osztrák háború előtt is szövetségesekként har-coltak a németekkel, illetve poroszokkal a seüleswig-holsteini háborúban.

14

Tagadhatatlan, hogy a porosz osztrák háborúkoka a németségnek egy állami szervezetben valóegyesítése iránti törekvés volt. De vájjon ez befejező-dött-e már és vájjon nem lehet-e félni, néni kell-efélni újabb összeütközéstől és ha igen, a nép rokon-szenve és ellenszenve olyan könnyen kormányoz-ható-e?!

Ez a sok fölvethető és magától fölvetődő kérdésteszi, hogy a diplomácia tevékenysége valami érthe-tetlen mesterkedésnek látszik. Ezért lehetetlennektűnt sokak szemében, akik az emberek önmaguk kor-mányozta társadalmi szervezetet szerettek volna adinasztikus állani helyébe tenni, hogy ezt néhányember meg tudja akadályozni.

Ez a törekvés a háborúig nem sikerült. Mostszemünk előtt történik a fejlődés a régen óhajtottirányban. Mert mégegyszer le kell szögeznünk azta tényt, hogy az a sok elmélet, amely a tényékké]nem számolt, tulajdon képen arra való volt, hogyabban az irányban csináljon propagandát, amelyirányban az elmélet kieszelője az emberi boldogsá-got kereste.

Mint ahogyan az abszolút uralom, a dinasztikusállam, úgy a diplomácia is csökevénye a középkor-nak, amelynek befolyása és jelentősége csak akkorszűnik meg, amikor az az államszervezet, amelynekszüksége van rá.

De hiszen voltak már a háború előtt is demokra-tikus államok és voltak köztársaságok! Voltak, deamint ezeknek az államoknak fegyverkezési tempó-ját a leggyorsabban fegyverkező állani diktálta, úgyerőszakolta rájuk diplomáciáját is, amely titkosszövetségekkel, dinasztiák összebarátkozásával tönk-retehette volna őket. A dinasztiákra nézve mindenhakellemetlen szomszédság a köztársaság; az autokrá-ciákra kellemetlen szomszédság a demokrácia.

Mint ahogyan a magas hegyek hideg légáramaállandóan leszáll az alul lévő völgyekbe, úgy száll leaz autokrata dinasztiák hideg önző érdeke a népekre.

15

Be amíg a hegyek alján lakó nép ezen csak úgy vál-toztathat, lia elvándorol, addig a trónok felől jövőhideg ellen a magasban lakók eltávolításával is se-gíthet. Csakhogy ezt eddig nem tudta.

2. §. A Habsurgok belső és külső politikájánakiránya.

(I. A Habsburg és Hohenzollern vetélykedés. —II. A Habsburg és Hohenzollern kibékülés belső indokai. — III. A Habsburgok, külpolitikájának iránya.)

I. A XIX. század harmadik tizedétől kezdveEurópa állandó tűzfészkei a Habsburg és Hohenzol-lern uralom alatt álló területek voltak. A kialakuló-ban levő Németország és a birtokáért küzdő Habs-burgok és Hohenzollernek vetélkedése minduntalannyugtalanságot okozott. Ugyanolyan szerepe voltakkor a német területeknek, mint később a szlávoklakta országoknak. Mint itt, úgy Németország terü-letén is az uralkodóházak istápolták ezeket a törek-véseket és ők álltak hol az események előterében, holpedig azok hátterében.

Napoleon bukása után 1815 június 9-én az osz-trák császár elnöklete alatt megalakult a német„Bund”. Ennek a tagjai a német fejedelmek; a sza-bad városok; az osztrák császár és a porosz királyazok után a német tartományok után, amelyek az-előtt a német császársághoz tartoztak; a dán királyHolstein és Lauenburg után; a németalföldi királyLuxemburg után. A szövetség ügyeinek vitelét aMajna melletti Frankfurtban székelő szövetséggyű-lésre bízták.

A német fejedelmek közötti elsőség kérdése aHabsburgok óhajtása szerint oldódott meg. A Bundelnöke az osztrák császár lett. Ez a külső és egyedülcsaládi hiúságon alapuló egyesülés nem elégíthetteki a valóságos egyesülésre törekvő német nemzetet,amelyben a XIX. század második tizedétől kezdve

16

olyan erővel lépett föl a nemzeti összetartozás tudata,hogy minduntalan összeütközésbe hozta ti Habsbur-gok érdekeivel, törekvéseivel, megértésével.

A Bund élén álló Habsburgok öntudatlanul isérezték, tanácsadóik talán meg is értették, hogy anémet hazafiaknak az a törekvése, hogy az összesnémet tartományok egy államban egyesüljenek, aztjelenti, hogy az osztrák császárnak nem lesz hatalmaNémetországban. Már pedig a Habsburgok nem tud-ták elfelejteni, hogy őseik voltak a német-római csá-szárok. Nem tudtak belenyugodni az elmúlásba. Ezérta német nemzeti egységre való törekvéseket a hazaés a trón ellen elkövetett bűntetteknek minősítettékés a német egység vezetőit börtönbe vetették. AHabsburgok és tanácsadóik szemében az uralkodóhozvaló hűség s a meglévő állapot fönntartása: a haza-szeretet,

A német fejedelmek közül csupán a Hohenzollern-ház tagjai gondolhattak arra, hogy a Habsburgokelsőségét vitássá tegyék. Egyelőre azonban nem vol-tak elég erősek arra, hogy a többi német fejedelem-mel a maguk elsőségét elismertessék és ezért még őksem óhajtottak változást. De mert az egyesülésbőlrájuk háramolható előnyöket hamar fölismerték, anémet tartományoknak legalább gazdasági egységbevaló külön tömörítésén dolgoztak és ezt 1833-ban megis valósították, amikor a vámszövetséget létrehozták.

Ebben a vám szövetségben ugyanis a Habsburgoktartományai nem voltak benne. Ez a körülmény meg-könnyítette a német nemzeti egységre törekvők mun-káját, amely a francia forradalom hatása alatt 1848május 18-án az első német nemzetgyűlés összehívásá-hoz vezetett.

A nemzetgyűlést a német forradalmi előparla-ment és nem a fejedelmek hívták össze, de a fejedel-mek és elsősorban a porosz király, IV. Frigyes Vil-mos elismerték. Az elismerés hátterében a németcsászárságnak a Habsburgok kizárásával való meg-alapításának terve volt. A nemzetgyűlés meg is va-

17

lasztotta őt német császárnak és ő ugyanúgy utasí-totta vissza e választást, mint ahogyan Caesar annakidején a koronát. Előbb tárgyalni akart a kormá-nyokkal. Közben azonban föloszlott a nemzetgyűlés.

De IV. Frigyes Vilmos ekkor már nem tett leegészen arról a tervről, hogy német császár legyen.Még 1849 május 26-án a szász és hannoveri királlyalmegkötötte a „háromkirály szövetséget”. Ezt akartaterveihez fölhasználni. Ε tervek szerint az összesnémet államok egységes szövetségre lépnek. A németUnióban ugyan nem volna benne az osztrák császár,de a német Unió szövetségre lépne vele.

Metternich hercegnek, a Habsburgok külügy-miniszterének sikerült a hannoveri és szász királyt aporosz király szövetségéből elvonni. IV. Frigyes Vil-mosnak volt azonban a badeni, mecklenburgi, braun-sehweigi és anlialti herceggel katonai konvenciójaarra az esetre, ha a Habsburgokkal kenyértörésrekerül a sor. Ezért nem mondott le terveiről és to-vábbra is támogatta a forradalmi nemzetgyűlést, dea Habsburgok a délnémet államokkal egyetértveújra összehívták a frankfurti szövetségtanácsot. Aporosz királynak nem maradt volna más hátra, mintfegyverre bízni a döntést. Ezt IV. Frigyes Vilmosnem akarta vagy inkább nem merte. 1850 november29-én aláírta Olmützben azt a szerződést, amelybenlemondott terveiről és a német alkotmány kérdésé-ben való döntést a német miniszterkonferenciárabizta.

A porosz király vereséget szenvedett, de mintahogyan IV. Frigyes Vilmos az angol nagykövetelőtt kijelentette, ez Németországra nézve a leg-nagyobb szerencse volt. Kétségkívül azt gondolta,hogy a német egység az ő veresége révén hamarabbmeg valósuk Nem is szűnt meg titokban ebben azirányban dolgozni és a Habsburgok tekintélyét ön-erejét csökkenteni, a saját függetlenségét pedig ki-domborítani. Ε terveinek megbízható letétemnyesevolt öccse Vilmos porosz herceg.

18

Amikor 1859-ben a Habsburgok és Piémont köztkitört a háború, Poroszországban Vilmos porosz her-ceg, mint régens tartotta kezében a hatalmat, mertIV. Frigyes Vilmos porosz király ekkor már betegvolt. Ez a Vilmos, a későbbi császár, öntudatos és azeszközökben nem válogató férfiú volt. Amikorugyanis 1848-ban kitört a forradalom, aláírta az al-kotmányos rendeletet, utóbb már azt tanácsolta akirálynak, hogy katonasággal verje le a forradalmat.Emiatt olyan népszerűtlen lett, hogy el kellett mennieaz országból. Amikor hónapok múlva visszatért, apolgári elemek kibékítése céljából belépett a poroszalkotmányos nemzetgyűlésbe, de munkálataiban soharészt nem vett. Sőt e belépés után ő verte le a badeniés pfalzi forradalmat. 1849 óta a rajnai tartományés Westfália katonai parancsnoka volt, 1858 október7-ike óta, amikor bátyja IV. Frigyes Vilmos meg-betegedett, régens volt.

Vilmos porosz herceg az 1859-ben Ausztria ésPiémont közt kitört háborúban csak oly föltétel mel-lett igért segítséget az, osztrák császárnak, ha a né-met birodalmi sereg fővezérséget a »sászár rábízza.Ezt a császár nem akarta és inkább békét kötött 1859július 11-én Villafrancán az olaszokkal s lemondottLombardiáról. A hadsereg vezetése nem hiúsági,hanem hatalmi kérdés volt, mivel a porosz királyPiemonttal megegyezett volt a háború előtt s Vilmosürügyet keresett arra, hogy mikép térjen ki a németBund-ból folyó kötelességteljesítése alól.

Ez a Vilmos porosz herceg 1861 január 2-ánbátyja halála után trónra lépett és Königsbergbenmint kizárólag isten kegyelméből való király magatette a fejére a koronát.

Vilmos porosz királynak legelső dolga volt ahadsereg átszervezése és új lőfegyverekkel való föl-szerelése. Emiatt a parlamenttel állandó összeütkö-zései voltak, míg végre 1862-ben Bismarckra bízta akormányt. Bismarck megfelelt a várakozásnak.

Amikor 1863-ban Ferenc József császár bizonyos

19

reformok megvalósítása céljából Frankfurtba össze-hívta a szövetségtanácsot, Vilmos nem ment el. Ez-után csakhamar gyors egymásutánban következtekaz események. A Dánia elleni háború, amelyben mégegymás mellett haladnak a császárral. De amely ha-hóra után Vilmos és Bismarck már mind merészeb-ben lépnek föl a császárral szemben. A gasteini kon-vencióban Vilmos és Bismarck kierőszakolják Lauen-burgot (1865 augusztus 14), Schleswig-Holsteinen pe-dig a Habsburgokkal megosztoznak, Vilmos meg-szállta Schleswiget, a császár viszont Holsteint kapta.

A hatalmi kérdésnek ez a rendezése volt azutánaz ürügye a császár és a porosz király közti össze-ütközésnek, az oka azonban a Hohenzollernek ésHabsburgok közti versengés volt. A Hohenzollernek,mint új hatalom, csak az új erőkre, az alsó rétegekre,a németség tömegeire támaszkodhattak. A császár aBundban egyesült fejedelmekre, a porosz király anémet népre támaszkodva akarta a kérdést megol-dani. Bismarck utján Vilmos az általános választó-jog alapján összeülő szövetségtanácsot követelt, merttisztán látta, hogy a német egység föltartóztathatat-lanul közeledik megvalósításához és ezért a császár-ság, amelynek népei idegenek, nem maradhatnakmeg a szövetségben. Ferenc József ezt ellenezte, mertő a Bundban is az arisztokráciára támaszkodott.

A császár diplomatái látván, hogy Bismarck, aporosz király miniszterelnöke a képviselőházzal afegyverkezés miatt viszályban van, elég erősnekhiszik magukat arra, hogy Vilmosnak kellemetlen-séget okozzanak és háttérbe szorítsák. A császár ta-nácsadói csak azt látták, hogy a német és osztrákmagas arisztokrácia mennyire haragszik a poroszkirályra azért, mert a gasteini konvencióban meg-fosztották az augustenburgi herceget Schleswig-Holsteintól. A császár és tanácsadói számára az arisz-tokrácia volt a világ és ezért Ferenc József elhatá-rozta, hogy Schleswig-Holstein birtokának kérdéséta gasteini konvenció ellenére rábízza a Bund dön-

20

tésére.Vilmos porosz király azonban kijelentette, bogy

ez a gasteini konvenció megszegése s csapatokat kül-dött Hölsteinba, amelyek az ottani osztrák csapato-kat elkergették. Erre a császár a frankfurti szövet-ségtanácsban 1866 június 11-én a szövetség hadainakmozgósítását indítványozta, amit 9 szóval 6 ellen kiis mondtak. Ez a határozat hadüzenet volt Vilmosellen, aki erre azzal a kijelentéssel felelt, hogy azeddigi szövetségi szerződést megszűntnek tekinti, dea császár kizárásával a többi fejedelmekkel hajlandóúj szerződésre lépni. Ezt az ajánlatot a császárralszövetkezett fejedelmek nem fogadták el.

Vilmos régen előkészítette ezt a háborút is s ezértvéd- és, dacszövetségre lépett Olaszországgal, hogykétfelől egyszerre támadhassa meg a császárt. Vil-mos tervszerűen járt el s amikor a háború a császárés a porosz király közt kitört, ugyanakkor Olasz-ország is hadat üzent. Az előbbi háború nyilvándinasztiák háborúja az elsőbbségért. S ha mégisAusztria és Poroszország háborújának nevezik, azcsak azért van, mert ennek a népe vérzett s fizettea háború költségét. De közvetve ez is előmozdítottaa német egységet, épp úgy, mint ahogy elősegítetteaz olasz egységet.

1866 július 3-án Sadovánál Königgratz közelébenmegverték az osztrák császár hadseregét. Augusztus1-én megkötötték a prágai bókét, amely szerint acsászár kilép a német Bundból, lemond Schleswig-Holsteinről, Velencét átadja az olaszoknak s Ausztria20 millió tallér hadisarcot fizet.

II. A prágai békének első s legfőbb föltétele, hogya császár kilép a Bundból, vagyis lemond arról, hogynémet fejedelem maradjon. Amig az osztrák császárezt az igéretét megtartja, addig nem veszélyezteti aporosz király hatalmát s elsőségét, amely rövid időmúlva kellett, hogy a porosz királynak juttassa acsászári koronát.

21

Csakhogy az abszolutisztikus Habsburg-dinasztiacsak azt ígérhette meg, hogy országaira nézvelép ki a németségbe)]. Saját magára nézve lényegé-ben benne maradt, mert saját németségét nem tud-hatta megtagadni. A Habsburgoknak századokravisszamenő hagyománya, bogy ők a legelső németfejedelmek. Elképzelhetetlen, hogy addig, amígnépeik nem lesznek szabadokká, törekvéseikről le-mondva egészen mást, sőt éppen az ellenkezőjét csi-nálják annak, amit őseiktől hagyományként, mintlelkük leghőbb vágyát s ideálját kapták. Az uralkodóHabsburg-ház és népeik közt ebből annál inkábbösszeütközéseknek kellett keletkeznie, mivel elkerül-hetetlen volt, hogy a német s olasz egységre valótörekvések megálljanak a Habsburg-monarchia hatá-rán, de elkerülhetetlen volt az is, hogy a Monarchiatöbbi népei körében ne éledjenek egységre való törek-vések.

Ε szembenálló törekvések közül a Habsburgoktörekvése egyelőre erősebb volt s így elsősorban ezhatározta meg a Habsburg-monarchia politikáját.

Ez befelé éppen úgy, mint kifelé autokrata. Ki-felé, mert egyedül a dinasztia érdekeit tartja szemelőtt, befelé, mert a népek minden mozdulatára attólkell félnie, hogy szembehelyezkednek a dinasztiatörekvéseivel. A Hohenzollernek külső politikájaéppen úgy csak a dinasztia érdekét nézi, de ez a poli-tika hosszú úton látszólag együtt halad a német népérdekével. Tulajdonképen ez az azonosság vagyrokonság nincs is meg, mert a német nép érdeke min-den németnek egyesülése volna, amit később már aHohenzollern-ház akadályoz meg azzal, hogy fönn-tartja a Habsburg-monarchiát. Befelé a német poli-tika demokratának látszik, amennyiben az egésznémetségnek választójogot ad a birodalmi gyűlésiképviselők választásánál, de nem demokrata, mert anép sorsát intéző egyes államok törvényhozó testü-leteibe nincs meg ez a választójog s nincs befolyása

22

a német birodalom legfőbb szervében a Bundesrat-ra.Az általános választójog tulajdonképen a német egy-ség szimbóluma, de nem eszköze, mivel az autokratacsászári hatalommal szemben a berlini Reichstag nemképvisel erőt s hatalmat. A német egység a németekösszességének általános akaratából és törekvésébőlszületett s ezt az általános s egységes, akaratot hasz-nálta föl a Hohenzollern-dinasztia a saját céljaira,hogy a németséget a maga egészében magához kösse,az általános választójogban megteremtette azt a köte-léket, amely hozzákötötte. A hatalmat azonban ma-gának tartotta.

Poroszországban s a Németbirodalomban tehátéppen olyan kevéssé van a népnek a birodalom sor-sára s így politikájára befolyása, mint Ausztriában,de a Hohenzollernek autokrata uralmi formája márfölvette a demokratikus mázt.

Ausztria császárja a Hohenzollernekkel valóküzdelemben 1860 október 20-án kiadott októberidiplomával szintén be akarta uralmát demokratamázzal vonni, de ez nem sikerült. Az októberi dip-loma szerint a birodalom tartományai külön tarto-mány gyűléseket s az ezekből választott Reichsratbanközponti törvényhozó testületet nyertek volna. A dip-loma megígérte, hogy széleskörű autonómiát fognakkapni.

Ez a kísérlet nem sikerült s akkor 1861-ben afebruári pátensben olyan Reichsrat szervezéséveltettek kísérletet, amelybe közvetlenül választottákvolna a képviselőket. Ezt a Reichsratot május 1-énugyan megnyitották s három ülésszakon át együttis tartották, de hiányoztak belőle a magyar, horvát,olasz képviselők s később eltávoztak belőle a csehképviselők.

Szervezetében ez a Reichsrat az összbirodalomnépképviselőinek gyülekezete volt, amely arra szol-gált, hogy a népekre kivetett adókat a népképvise-lőkkel elfogadtatva, ezeket önkéntes adók jellegével

23

ruházza föl. Törvényjavaslatok fölött ugyan szinténvolt joga szavazni, de csak amennyiben erre nézvea császár megkérdezte. Meg kell ugyanis jegyezni,hogy Ausztria pénzügyei az 1859. évi olasz háborúután olyan zavarba jutottak, hogy a pénzügyi egyen-súly fönntartása csak a legnagyobb nehézségekkelsikerült.

A császár minden kísérleténél a vezető szempontaz volt, hogy tartományai elnémetesítését biztosítsa.Amikor Magyarországra nézve föl kellett adnia ezta tervet, akkor a politikai befolyás legkülönfélébbeszközeivel iparkodott a törvények apró rendelkezé-seivel és az egyeseknek nyújtott előnyökkel rávennia magyarokat arra, hogy mégis megtanuljanaknémetül. Az osztrák örökös tartományokra nézvepedig fönntartotta régi politikájának minden vezetőelvét.

Azután, amikor a magyar kiegyezési törvénye-ket elfogadta, Csehországban az osztrák minisz-térium a legkegyetlenebb módon üldözte a cseh nem-zeti törekvéseket s ha közben akadt a nemzetiségek-kel megegyezést kereső minisztérium, vagy miniszter,ezt elbocsátotta. Azok a törekvések valtak kedvesekaz udvarnak, ameÎ3rek a németesítést szolgálták, minta Giskra-féle, aki mint miniszterelnök 1870 március20-án olyan választójogi törvényt terjesztett elő,amellyel a németségnek Biztosította volna a Reichs-ratban a többséget. Hogy ez milyen jogfosztást jelent,azt eléggé illusztrálja az a tény, hogy az örökös tarto-mányok lakosságának csak 36.05%-a német. A tör-vényjavaslat törvénnyé válását a lengyel, szlovén ésolasz képviselőknek a Reichsratból való távozása aka-dályozta meg, amire az udvar megijedt.

Ekkor egészen váratlanul Hohenwart gróf elnök-lete alatt olyan minisztérium következett, amely a«örökös tartományok föderalisztikus alapon való szer-vezését akarta megvalósítani. Be mert Andrássy grófmagyar miniszterelnök kijelentette, hogy az örököstartományok föderalizálása árt a dualizmusnak,

24

a császár a tervet elvetette s Hohenwart 1871 október26-án lemondott. Nein is kerestek többé irtat s módota nemzetiségek .jogainak elismerésére a Monarchiá-ban.

A magyar miniszterelnöknek döntő szerepe voltaz osztrák örökös tartományok népeinek jogfosztásakörül.

A császári abszolutizmus s a régi rendiségből ajogfolytonosság alapján keletkezett magyar alkot-mány az idegenajkúakkal szemben ugyanazt az el-nyomást jelentette. A magyar alkotmány csak aztjelentette, hogy a régi magyar nemesség és a veleegyesült honoratior-osztály joghoz jutott. A réginemesség és az új honoratior-osztály magyar volt.Ennek tehát immanens érdeke volt a magyar nyelvelsőbbségének biztosítása. Nem Magyarország, hanema magyar úri osztály kapott alkotmányt. A magyarnépnek is rokonszenves volt ez, mert bosszúvágyát iskielégítette, azért, hogy a szabadságharcban a nem-zetiségek rövidlátón ellene fordultak.

Ebben a nemzetiségeket elnyomó gondolatbantalálkoztak a magyar urak az osztrák bürokráciával,katonai nemességgel s udvari körökkel, amelyek mindaz uralmukat féltették. Így lett aztán a dualizmusfönntartása az uralkodó németek és magyarok jel-szava és csatakiáltása.

Miután azonban az uralkodóház mégis csaknémet, tehát a német volt a kedvesebb s ebből aztánszámos féltékenység keletkezett a két uralkodó nem-zet között. Ilyenképen egymással sem éltek jó barát-ságban és a nemzetiségekkel sem. Az osztrák-magyarmonarchiában állandósult a bellum omnium contraomnes s a politika apró parlamenti és udvari intri-kákká sülyedt és senki sem akarta észrevenni, hogya Monarchia a megsemmisülésbe fut.

Az uralkodó és a kormány a magasságos kor-mányszékből nem látta, hogy birodalma foszlik sezért újabb s újabb tartományok szerzésével akartamagát kárpótolni az olasz háborúkban elvesztettekért

25

ahelyett, hogy a meglévők összetartásával foglalko-zott volna. A kormányok az udvar közelében láttáka boldogságot. Az uralkodóosztály az uralkodást ön-célnak tekintette. A nemzetiségek pedig gyűlölettelgondoltak mindenkire, aki nem közülök való.

Ez a belső ellentét megnyilvánul minden kisebbés minden nagyobb politikai mozgalomban. Megnyil-vánul abban, hogy 1873-ban mégis olyan választásitörvényt kénytelenek csinálni, amelyik a 36% nemei-nek abszolút többséget biztosít. Eszerint négy kúriá-ban szavaztak a választók: a nagybirtokosok, vidékiközségek, városok és kereskedelmi kamarák.

Bármennyire kedvezett is a németeknek ex aválasztójog, a Reichsrat tagjainak egyharmadamégis nemzetiségi volt. Ezek közt a csehek elejétőlkezdve a leghatározottabb németellenes állást foglal-ták el. A csehek ugyan két pártra oszlottak: az ifjúvagy radikális és az ó vagy mérsékelt csehekre, dea német törekvéseknek mindegyik ellenzéke volt.

Ausztriában a nemzetiségi ellentéteken kívül aklerikalizmus és fölvilágosodottság ellentétességébőlis számos súrlódás keletkezett, amely egészen azuralkodóházig éreztette hatását, mivel ez az utóbbiaz egyháziakat állandóan pártolta, míg a viszonyok-kal elégedetlenkedők a klerikalizmusban látták, abajok egyik okát. Itt is 'az uralkodóház hagyományos\Tallásos,sága volt az, amely szembe került a népektörekvéseivel. A nagybirtokosok s a vidéki községekkúriájából császárhű s nagyrészt klerikális elemekkerültek a Reichsratba, aminek látása folytán azuralkodóházban a klerikális irány s a fejedelem-hűség azonosnak tűnhetett. A minisztériumok ugyannem voltak parlamentárisuk, de azért a Reichsrattöbbségének óhajtásait mégis szem előtt kellett tar-tamok. Másrészt lassanként érvényesült a nemzetisé-gek törekvése is. Így az 1880-ban kiadott nyelvren-delet kimondja, hogy a nemzetiségi vegyes területe-ken a tisztviselők tartoznak a felekkel azok nyelvén

26

beszélni.Ettől az időtől kezdve a nemzetiségek s különö-

sen a csehek mind határozottabban küzdenek különnemzeti jogaikért. Viszont a túlzó németségnek iskülön pártja keletkezett. A nyelvrendelet után tizévvel, 1890-ben a nyelvkérdés újabb rendezésére tesza Taaffe-minisztérium kísérletet, de eredménytelenül.Innen kezdve a nemzetiségi kérdés állandóan napi-renden van. S emellett a klerikalizmus kérdése okozállandóan zavart. Már 1888-ban Liechtenstein Alajosherceg azzal a javaslattal lépett föl a Reichsratban,hogy szállítsák le az iskolai időt, hogy tanító csakaz lehessen, akit a püspök erre alkalmasnak tart.1890-ben Schwarzenberg bíbornok hercegérsek megazt követelte, hogy a középiskolákat klerikális szel-lemben alakítsák át. S ha ezek a javaslatok nem islettek törvények, de tápot adtak az alsó népbenszunnyadó szenvedélyeknek és az antiszemita pártotrendkívüli módon megerősítették. Ennek ellensúlya-képen erősödött a szociáldemokrata párt, amely akeresztényszociális jelzőt fölvett antiszemitákkal föl-,vette a küzdelmet,

Ausztriának e belső zavarain kívül a Magyar-országgal való viszonyból kifolyólag külön voltakolyan problémái, amelyek a nyugtalanságot fokoz-ták. Az 1875 november 28-án kormányra került TiszaKálmán kormányának legnagyobb föladata a kvóta-,vám- és bankszerződés volt. Nálunk különösebb zava-rok nem voltak az országban, mivel a nemzetiségeksaját jogaik érvényesítésével nem törődtek. Így voltlehetséges, hogy a liberális nemzetiségi törvényt nemhajtották végre. Ezzel szemben a magyarság sokkalhamarabb ébredt annak a veszélynek a tudatára,amely nyelvét a németesítő törekvések révén fenye-geti s ez volt a tulajdonképeni életlehetősége a füg-getlenségi politikának. Miután azonban a magyarságnagy rétegében, de a magasabb műveltségnek köztéppen sok a németül beszélő, a Németországgal való

27

szövetség lelki föltételei megtalálhatók.A föderalizmus megakadályozása meghozta Ma-

gyarországnak a nyugalmat, megtartotta a Habs-burgokban azt a tévhitet, hogy birodalmuk németjellegű. Ezt a hitet kétségkívül táplálta az a körül-mény, hogy az osztrák örökös tartományok és Ma-gyarország értelmiségének második nyelve általá-ban a német; a nyelv révén a társadalmi berende-zés, a tudomány s a műveltség is. Ezen a réven a kü-lönben is arisztokratikus német világnézet teljesenmeggyökeresedett nálunk is. Miután pedig a tudatalatt állandóan ólt az az aggodalom, hogy a nemzetisé-gek részéről veszély fenyegeti a Monarchia két ural-kodó nemzetét, tehát az uralkodóháznak az a törek-vése, hogy birodalma visszaszerezze az elvesztett régihatalmat s befolyást, találkozott azzal a törekvéssel,hogy olyan szövetségest keressen, aki az uralkodókét nemzetet s osztályokat a föltörekvő nemzetiségekellen támogassa. Ezt a gondolatot állandóan tápláltaa sajtó az Oroszországgal szimbolizált szláv vesze-delem hangoztatásával. A magyar államférfiak nemtudták meglátni, hogy a szlávság egyesülésére valótörekvése a cárizmus nélkül is megvan, mert termé-szetes éppen úgy, mint a németek és az olaszok egye-sülése volt.

A népek törekvése már érvényesülni kezd azuralkodók törekvéseivel szemben, de csak lassan ta-lálja meg az útját s addig még az államférfiak, a dip-lomaták mesterkedései hatalmasabbaknak látszanak,mint a népek ereje.

III. A villafrancai békében a Habsburgok elvesz-tették Lombardiát, a prágai békében elvesztettékVelencét és a német Bundban a vezetést és tagságot.

1 V. ö. erre Ágoston: A mi útjaink (1916) címűmunkában elmondottakat. L. különösen a munka 111s köv., 131 s köv. lapjait.

28

A világtörténelem eseményei egyszerre mutatták azutat: Ki Olaszországból s ki Németországból!

Századokon át uralkodó családokkal azonban azemberek így nem szoktak beszólni s ezért a történe-lemnek ezt az erélyes szavát sem értették meg. Akényszerűség kituszkolta őket és dél felé szorítottaőket, de ebből a Habsburgok csak annyit vettekészre, hogy délen újabb területeket szerezhetnek. Aztnem vették észre, hogy az újabb területek a Mon-archia szláv elemeit növelvén, a németesítő törekvé-sekkel föl kell hagyniok.

A Habsburgok talán azért sem értették meg atörténelem erélyes szavát, mivel a történelem paran-csainak végrehajtóiként a Hohenzollern-ház szere-pelt. Az ősi császári ház tagjainak magasságáig nehe-zen hatolt el az új királyi család tagjainak hangja.De talán azért sem értették meg, mert a történelemintő szava azt mondta nekik: Legyetek szláv államuralkodóivá! Ez a történelmi szó pedig ellentétesvolt a saját maguk kitűzte céllal. Miután azonbanmégis szereztek új szláv területeket, be kellett követ-keznie az összeütközésnek.

Az államférfiakkal együtt az uralkodók is úgytekintették a történelmi eseményeket, mint a sajátcselekvésüknek országokra s népekre átvitt eredmé-nyét, ezért a XIX. század utolsó tizedeinek külpoliti-kájában még cs,ak uralkodó házak szerepelnek. Aszláv törekvéseket a Romanow, az eredményes néme-tet a Hohenzollern, a látszólag eredményes némettörekvéseket a Habsburgok neve takarja.

Ez az elnevezés annál jogosultabb, mert a népek-nek ehhez a külpolitikának nevezett országszerzéshezsemmi köze sem volt. Hogy az uralkodók s diploma-táik mégis meg tudták szerezni az új területeket, azazt bizonyítja, hogy az állam hatalmával a kormány-gyeplőt kezében tartó a nép akarata nélkül s talánellenére is rendelkezik.

De a nép már kezd megmozdulni, amit a legéle-

29

sebb szemű kormányférfiak észre is vesznek. Ezekközt elsősorban Bismarck, aki a porosz-osztrák hábo-rúban gondosan ügyelt arra, hogy a Habsburg-házatmeg ne alázza s ezért nem engedte, hogy a porosz se-regek Wienbe vonuljanak, mivel tudta, hogy ezzel aHabsburgok tekintélyét a nép szemében tönkreteszi.Az uralkodók tekintélyének megtartása pedig közösérdeke az összes uralkodóknak. Ez a meggyőződésérlelte meg benne a háromcsászárszövetséget, ame-lyet akkor hozott össze, amikor az alsó rétegek mindhangosabban kezdtek jogot követelni.

Az általános választójoggal tévedésbe ejtett németnép ellen a német kormány a cár és az osztrák császárszövetségében látta a biztosítékot. S amikor 1872szeptember 5 és 11-ike között Berlinben a háromcsászár találkozott, azzal csinált köztük hangulatottervének, hogy azt hangoztatta, hogy a munkásságerősödő Internacionáléjával szemben meg kell alkotnia császárok internacionáléját. Afféle új szent szövet-séget gondolt Bismarck annak a mintájára, amelyetMetternich csinált volt.

Tervének könnyű volt megnyernie a császárokat,majd amikor a viszonyok változása folytán a cár nél-kül folytatta politikáját, akkor is megóvni igyekszika két császárnak a népre támaszkodó s mégis nép-ellenes politikáját.

3. §. A Habsburgok Balkán-politikája.

(I. A Balkán az orosz-török háborúig. — //. A berlinikongresszus és Bosznia-Hercegovina okkupációja. —

III. Bulgária.)

I. A balkáni népek nyelvi és vallási szempontbólaz. oroszokhoz húztak s a török elnyomással szembenaz orosz birodalomtól várták a fölszabadítást. A föl-szabadításon nyelvi, vallási és politikai szabadságotértettek. Ez a török birodalomnak fölbomlasztásávalvagy legalább is Európából való kiszorításával voltegyenlő.

30

Bismarck a balkáni népekkel nem törődött s nemis tudta, hogy azok is nemzeti eszmékkel vannaktelítve,2 nem látta a balkáni szláv és többi népekközti ellentéteket sem,3 csupán azt látta, hogy a Habs-burgok akkor kezdtek lengyelbarát politikát csinálni,ami a Kaisernak és a cárnak kellemetlen s hogy errőla politikáról le kell mondaniok a cárral kötendő szö-vetség érdekében.4 A Habsburgok lengyelbarát poli-tikája ugyanis a Hohenzollerneknek kellemetlen volts ezért Bismarck arra törekedett, hogy a császárokfigyelmét a munkások részéről fenyegető veszélyrefordítsa. Ami sikerült is s rábeszélésére megalakult aháromcsászárszövetség. Az orosz balkáni szláv agi-táció olyan messze volt Németországtól, hogy nemtörődött vele, de törődött az orosz gyarmatpolitiká-val, amely Ázsiában érdek összeütközést teremtettOroszország és Anglia közt.

Bismarck messzelátása révén rövidesen tisztá-ban volt azzal, hogy az orosz cári politika s a Hohen-zollerneknek az a törekvést, hogy Angliát elvágjákIndiától, a szigetországot egyaránt meggyöngítené.

A cárság képviselte a német császárság keletke-zése idején az angolellenes politikát. Ezért foglaltállást Anglia Törökország fönntartása mellett. HogyOroszország ne juthasson le a Földközi-tengerhez,Anglia megakadályozta a Törökbirodalom földara-bolását. A cárizmustól kapta örökségképen a Hohen-zoHern-birodalom a Bagdad felé vezető ut s Angliaelvágásának célját, amit Berlin-Bagdad jelszóval tettaztán később magáévá. Miután a Habsburgok délenkerestek kárpótlást, Bismarck ezt a törekvést szíve-sen támogatta.

A Habsburgok balkáni törekvéseire való tekin-

2 V. ö. Kállay Béni: „Die Orientpolitik Buss-lands”. (Aus dem Magyarischen von Prof. Schwicker,Budapest, Wien, Leipzig·, 1878.) 38. lap.

3 U. o. 110. lap.4 Max Lenz: „Geschichte Bismarcks. (Leipzig:,

Dunker u. Humblodt, 1902) 403. lap.

31

tet a háromcsászárszövetség egyideig megélhetett.Mind a hárman Törökország fölosztását akarták. Elv-ben egyek voltak. De· a fölosztás módjára nézve a kétközvetlenül érdekelt fél utóbb nem tudott megegyezni,mindegyik magának akart nagyobb részt. Emiattösszekülönböztek. A török birodalom kormányzatamár azóta, amióta kiszorították Magyarországból, olyrossz volt, hogy a lázadások állandósultak benne. Eze-ket a lázadásokat nemzeti törekvések fűtötték s vallásifölfogások istápolták. De ápolták a hetvenes évekelejétől az orosz kormány kiküldöttjei is, amint aztGiacometti Gr. könyve „Les responsabilités”, amelyidevágó 49 diplomáciai aktát közölt, kimutatta. Ezértaz orosz kormány ezt a kellemetlen könyvet meg-jelenése után azonnal összevásárolta.

A rossz kormányzáshoz hozzájárult, hogy AbdulAziz szultán az állam bevételeit elpazarolta s azállam pénzügyeit teljesen tönkretette. Ennek követ-keztében a hadsereg is dezorganizálódott s így atörök kormány a lázongásokkal szemben mind tehe-tetlenebb volt. 1875-ben aztán Hercegovinában olyanmérveket öltött a forradalom, hogy alkalmul szol-gált az Andrássy vezetése alatt álló osztrák-magyarkülügyi kormánynak a beavatkozásra.

A szultán pazarlása következtében a török állam1875 október 6-án csődöt jelentett. Ez fokozta azavart. Andrássy külügyminiszter jegyzéket intézetta többi külügyminisztériumokhoz, amelyben refor-mokat követelt a török kormánytól a forradalomlecsöndesítésére.

Az európai hatalmak hozzájárultak Andrássyterveihez. 1876 januárjában bemutatták a török kor-mánynak a hatalmak követeléseit. Andrássy terveita cári kormány erősen támogatta, mert arra számí-tott, hogy az osztrák-magyar monarchiával együttfog a hatalmaktól megbízást kapni arra, hogy le-osöndesítse a balkáni forradalmat.

Közben a török forradalom is kitört s megfosz-totta trónjától a szultánt. Szerbia és Montenegró

32

pedig a szlávok agitációja folytán mind bátrabbávált, minden nap várni lehetett, hogy hadat üzenTörökországnak. Miután Andrássy azért avatkozottTörökország belső ügyeibe, mert foglalni akart aMonarchia számára, nagyon kellemetlen lett volnaneki ez a két hadüzenet, amely a Törökbirodalom-nak legtávolabb fekvő és lazán összefüggő területeitennek a két bis országnak az ölébe ejtette volna.5

Csakhogy Montenegró és Szerbia mögött a cár állott,a cár pedig szövetségese volt a Habsburgoknak ésHohenzollerneknek.

Bismarck azonban nem volt az az ember, akiegyszer elfoglalt álláspontjához ragaszkodott volna.De meg az a gondolata, hogy a forradalmakat le kelltörni, minden mást megelőzött nála s mert attól isfélt, hogy a török szlávság forradalma a Habsburg-monarchiába is átterjed, ezért a cári igényekkelszemben a Habsburg-igényeket támogatta. Nem lehe-tetlen, hogy már ekkor abban a gondolatban tetteezt, mivel Ausztria birtokait német örökségnek tekin-tette.0

Az oroszellenes politika számára hamarosan ki-találtak néhány jelszót, amely a németeket Ausztriá-ban megijesztette, így nevezetesen azt, hogy Konstan-tinápolyba vezető út Wienen át visz s ezzel híveketszereztek a balkáni hódító politikának, amelyet úgytüntettek föl, mint az orosz törekvések ellenszerét.

Mindezek a törekvések Törökország rovásáramentek. Anglia is kivette belőlük a részét. Megvásá-rolta 1875 november 25-én a Szuezi-csatorna rész-vényeinek az egyiptomi szultán birtokában voltrészét s ezzel föltétlen urává lett a csatornának.

Az új török kormányt minden oldalról szorítot-

5 Aktenstücke aus den Korrespondenzen des k. k.gemeinsamen Ministeriums des Äusseren über orienta-lische Angelegenheiten Nr. 144. Idézi Max Fliegen-schmidt: „Deutschlands Orientpolitik” (Berlin, Putt-kammer u. Mühlbrecht, 1913) 166. lap.

6 Hanotaux: „L'histoire de la France contempo-rain” (német fordítása) ΠΙ. k. 53. 1.

33

ták 8 így mindent meg is ígért, amit csak követeltektőle. De a kormánnyal szemben 1876 májusá-ban a muzulmánok s bolgárok ellenforradalmatkezdtek. Szalont kiben megölték a német és franciakonzulokat. Erre a hatalmak képviselői azonnalösszejöttek s megállapodtak a szükséges rendszabá-lyokban, de az angol kormány nem járult hozzá,hogy ezeket rákényszerítsék Törökországra.

A külügyi kormányok politikáját ez megint máeirányba terelte s így a monarchiát is közelebb hoztamegint a cáréhoz. A magyar kormány a „PesterLloyd”-ban azt iratta, hogy nem marad más hátra,mint hogy a Monarchia Bosznia-Hercegovinát,Oroszország pedig a Duna torkolatát foglalja el.

Szükséges eat a körülményt leszögezni, mivelnyilvánvaló, hogy Andrássy és a magyar kormányelőbb titokban foglalkoztak ezzel a tervvel s csaklegvégül álltak ki vele nyíltan. A Duna torkolataugyanis nem volt egészen török, hanem részbenromán terület volt. A román kormányok magatar-tásának tehát nem kellett, hogy egyedül a cár ellenirányuljon, amikor elvették ezt a területet, hanema gondolat fölvetője, Ausztria ellen is irányulhatott.

Amint a Monarchia és a cár kormánya, úgy azangol kormány is megtalálta a maga előnyét. A kor-mányok hamarosan megegyeztek abban, hogy mitköveteljenek a szultántól. Megállapodtak, hogy köve-teléseiket 1876 május 30-án fogják a szultánnak át-nyújtani. A forradalom ezt fölöslegessé és lehetet-lenné tette, mert a május 29-ről 30-ra menő éjjelmeggyilkolták a szultánt.

Szerb a és Montenegró részben saját elhatáro-zásukból s érzelmeiktől indíttatva néhány nappalelőbb, május 26-án véd- és dacszövetséget kötötteks aztán július 1-én hadat üzentek Törökországnak.

Az új szultán V. Murád volt, akinek épp oly.kevéssé sikerült a forrongásokat lecsöndesíteni, mintelődjenek. Két évvel trónralépése után is még aláaongók lecsöndasítésével volt elfoglalva. Csak a

34

bolgár forradalmat sikerült leverni, de ezt olyankegyetlen eszközökkel tette, hogy egész Európa föl-bőszült. S ennek tulajdonítható, hogy utóbb Bulgáriafüggetlensége iránti harc olyan rokonszenves voltaz európai közvélemény előtt.

A szerb és montenegrói hadüzenet után Andrássyazonnal megegyezést keresett Bismarckkal és a cárikormánnyal. Az előbbi érdekei a Habsburgokévalazonosak voltak, a cárt pedig megnyerte az osztoz-kodás gondolatának fölvetésével. Már július 8-ánReichstadtba jött II. Sándor cár Gorcsakow-val s ittmegegyeztek abban, bogy Szerbia megnövekedésétnem fogják tűrni. Montenegró megnövekedése möginkább beleütközött a Habsburgok érdekeibe s ígyAndrássy azonnal értesítette a szerb és montenegróikormányt a szövetségesek elhatározásáról.

Bismarck nyíltan nem avatkozott bele a Balkánügyeibe, de támogatta Andrássyt. Bismarck véle-ménye szerint (amelyet ugyan később fejezett ki):„A keleti kérdés türelmi játék, aki vár, az nyer.” Ép-pen ezért a cárral sem rontotta el a; dolgát, mert amint1887-ben megmondta: „Nem szabad olyan politikátcsinálnunk, amely akkor szigetel el, amikor ez Orosz-országnak tetszik.”7

Bismarck, Andrássy s Gorcsakow közeledését leg-inkább az teszi érthetővé, hogy angolellenes politikatcsináltak mind. Anglia a szultán birodalmának ép-ségét védte s ezért tartotta a Boszporusnál hajóhadá-nak egy részét. Így aztán, bár az osztrák-magyarmonarchia külügyminisztere és a cár kormánya meg-egyeztek aziránt, hogy Ausztria-Magyarország el-foglalja Bosznia-Hercegovinát, a cár megígérte, hogyKonstantinápolyt nem foglalja el. Andrássy és Bis-marck ekkor is még szemérmetlenül Törökországterületi integritásának védelmét hangsúlyozták. Pe-

7 A. v. Brauer: „Bismarcks Staatskunst a, d. Gebietd. auswä1 igen Politik”. (Neues Bismarck Jahrbuch,Wien, 1911) 298-339. lapokon.

35

dig Bosznia és Hercegovina elvételén kívül a reich-stadti megállapodás teremtette meg Bulgária kelet-kezésének lehetőségét is.

Közben a török-szerb-montenegrói háború atörök fegyverek győzelmével befejeződött. Milánszerb fejedelem már augusztus 24-én a hatalmak köz-vetítését kérte s Nilvita hamarosan követte példáját.A török kormány azonban, amelytől csak fegyver-szünetet kértek, ezt nem akarta megadni, hanembékét akart kötni. Ezért a háború tovább folyt. Szep-tember 1-én a török sereg megverte Deligrad mellettaz orosz Csernajew tábornok vezérlete alatt álló szerbsereget. Ez a győzelem módfölött fölizgatta az oroszközvéleményt, úgy hogy nagy tömegben jöttek azoroszok és önként beálltak a szerb seregbe. A háborúmegint csak tartott s október 30-án már Alexináemellett verték meg a szerb seregei.

Közben 1876 augusztus 31-én az elmebeteggé lett;szultán helyét II. Abdul Hamid foglalta el a trónon.Amint az események mutatták, a trónváltozás nemjelentett semmi változást a politikában.

Az osztrák-magyar s az orosz kormány meg-egyeztek tehát abban, hogy ha a török kormány nemakarna fegyverszünetet adni, akkor mindegyikükegy-egy hadosztályt küld. A Monarchia Bosznia-Hercegovinába, a cár Bulgáriába.

1876 októberben újra fegyverszünetet kértek ahadviselők. A török kormány nem engedélyezte.Ekkor az angol kormány azt az ajánlatot tette, hogyrendezzék a török kérdést európai konferencián.Andrássy ezt ellenezte s megegyezett az orosz kor-mánnyal, hogy a hatalmak kérjenek hatheti fegyver-szünetet. Közben az angol és orosz kormány közöttkülön megállapodás jött létre, amelyben Bosznia,Bulgária és Hercegovina autonómiáját, Szerbia ésMontenegró területi épségét fogadták el a békealapjául.

A hatalmiak külügyminisztereinek fölfogásárajellemző, hogy Anglia már ekkor európai konferen-

36

ciát ajánl.A török kormány 1876 október 12-én elfogadja

a hatalmak ajánlatát, amely szerint félévre fegyver-szünetet kötnek s a török kormánynak kötelességeez alatt az idő alatt azokat a reformokat életbe lép-tetni, amelyek szükségesek a népek lecsöndesítéséhez.

A cári kormány a szultán kormányának őszinte-ségében nem bízott s ezért csapatai számára bizto-sítani akarta az átvonulást Románián, amely akkormég a török szultán fönnhatósága alatt állott. De aromán miniszterelnöknél heves ellentállásra talált.Bratianu nem merte magát lekötni. Ekkor Bismarcka román trónörököshöz fordult, vagyis felelőtlentényezőhöz.8

Ez az út és mód jellemző, mert azt mutatja,hogy a felelőtlen tényezők döntik el végső fokon apolitikát.

Közben kéthónapos fegyverszünet jött létre ahadakozók közt. Majd amikor Gorcsakow ismételtenkijelentette, hogy Konstantinápolyt nem akarja el-foglalni, akkor a török kormánnyal is meg lehetettegyezni. Végül is Anglia javaslatát fogadta el s azeurópai konferencia 1876 december 11-én Konstanti-nápolyban megkezdte üléseit.

A konferenciának nem volt meg a várt sikere.Az új török alkotmány szerint a török képviselő-háznak is el kellett fogadnia a megoldásokat, de eznem fogadta el s így 1877 január 20-án a hatalmakképviselői elhagyták Konstantinápolyt. De már ötnappal előbb aláirtak a Monarchia és Oroszországközött létrejött Bosznia-Hercegovinára vonatkozóhírhedt egyezményt. Ez a fönt említett budapestiegyezmény.

Az orosz kormány már sokkal jobban angazsáltamagát a balkáni népekért, semhogy visszavonulhatottvolna. De előbb biztosítani akarta magát minden

8 „Aus dem Leben König· Karls von Rumänien.”III. k. 72. lap.

37

oldalról való meglepetések ellen. A budapesti egyez-ményben a Monarchia megkapta a cártól Bosznia-Hercegovinát. Megígérte, hogy az orosz-török hábo-rúban semleges marad, de az orosz kormánynak nem.szabad arra törekednie, hogy Montenegróban, Szer-biában és a novibazári Szandzsákban befolyást sze-rezzen a Monarchia fölött. Ezt akként fejezték ki:ezek a területek semleges zóna lesznek.

Románia s Oroszország 1877 április, 16-án meg-egyeztek, hogy Románia átengedi az orosz csapatokat.Miután Románia még a szultán fönnhatósága alattállott, ez tulajdonképen lázadás volt a fönnhatóságellen s így a román kormánynak 1877 május 22-ikiproklamációja, amelyben függetlennek jelenti kimagát, már csak következménye volt ennek a lépés-nek.

1876 április 24-ón a cár hadat üzent a szultánnak.A háború tehát formailag a szabadságukban ve-szélyeztetett balkáni népek érdekében tört ki s amíga Habsburgok maguknak új területet szereztek, ad-dig a cár hadserege küzdött, vérzett s megvédteSzerbia, Montenegró, Románia függetlenségét ésmegteremtette Bulgáriát.

Ezt a tényt nem lehet elfeledtetni a balkáninépekkel s bármennyire hangsúlyozták a Monarchiapolitikusai részéről, hogy tisztán önérdek vezette acári kormányt, azért a balkáni népek mégis mindigazt látták, hogy a monarchia foglalt idegen területe-ket a Balkánon s nem Oroszország.

II. Az orosz-török háború segítette a MonarchiátBosznia s Hercegovinához. Az orosz cár seregeiKonstatinápoly alatt vívták ki Andrássynak a dip-lomáciai sikert. A magyar közvélemény azonbanennek a sikernek nem örült, amit az akkori pestitüntetések eléggé illusztrálnak.

A török seregek magatartása ebben a háborúbanbámulatkeltő volt s az orosz seregeknek Románia

38

segítségét is igénybe kellett venniök, hogy leverjékellenállásukat. Több mint félévre volt szükség, hogyaz orosz seregek Konstantinápoly alá jussanak.Ekkor aztán a megijedt török kormány csakhamarbékét kért. Ε célból a német kormányhoz fordult, deez 1878 január 3-án visszautasította a kérelmet.

Ë visszautasítás folytán a cári kormánynakszabad kezet engedett Bismarck. De az angol kor-mány észrevette a háromcsászárszövetségnek ezt atervét és január 16-án kijelentette, hogy olyan béke-szerződés, amely megváltoztatja a. nemzetközi meg-állapodásokat, nem köthető. Másnap az angol trón-beszéd ezt újra nyomatékosan hangsúlyozta s annaka lehetőségét is említette, hogy elővigyázati rend-szabályokat kell tenni.

Az angol kormány az 1856. évi párisi egyezménytvédte. Az orosz kormány meg bosszút szeretett volnaállani azokért a nehézségekért, amelyeket a törökhadsereg különösen Plevnánál okozott. Másrészrőlazonban Nagy-Bulgária megteremtésére is súlythelyezett.

Ε törekvésekkel szemben foglalt állást az angolkormány s január 22-én fölhívta a cárt, hogy kössönbékét. A cár felelete nem került nyilvánosságra, deelutasítónak kellett lennie, mert 23-án Hornbyadmirális parancsot kapott, hogy a Dardanellákhozinduljon. Január 24-én már módosították ezt a paran-csot s meghagyták, hogy a flotta a Besika-öbölnéltovább ne menjen.

Andrássy politikájának sikerei veszendőben vol-tai;, mert Bismarck az angol kabinet terveihez köze-ledett. Törökországnak Európából való eltávolításaszimpatikus volt Berlinben is, azzal viszont akkormég nem sokat törődtek, hogy Nagy-Bulgária ala-pítása, amelynek határai az Aegei-tenger felé elzár-ták volna az osztrák-magyar monarchia útját,Andrássynak nem volt ínyére. Bosznia-Hercegovinacsak hídnak kellett Szalonikí felé a Habsburgoknak.

39

Éppen ezért kedvére volt Andrássynak az, hogyebben az időben Törökország ellen támadólag föllépőGörögországot a hatalmak megrendszabályozták,mert Görögország is Szaloniki felé sandított.

Közben Bismarck ismét Andrássy terveihezközeledett s Bosznia-Hercegovinát az ő közbenjárá-sára minden oldalról beígérték, aminek következté-ben a Monarchia törekvései szembe kerültek az oroszkormány céljaival, amely föltétlen parancsoló akartlenni a Balkánon. Ezt igazolta egészen határozottana március 3-án kötött sanstefanoi béke, amelybena cár a szultánt a porig alázta.

Anglia azonban nem maradt veszteg s flottájamegjelent a Dardanellákban. A Monarchia a Kárpá-tokban sereget vonultatott föl. Így adtak nyomaté-kát a sanstefanoi béke elleni tiltakozásuknak.

Miután a hatalmak a balkáni kérdés megoldásántovább dolgoztak s megállapodtak, hogy a. kérdésmegoldását az eredeti angol javaslatnak megfelelőeneurópai kongresszusra bízzák, nem nagy súlya volta sanstefanoi békének, amely e tárgyalások közbenjött létre.

Cs,ak a Romániára nézve megállapított föltételeimaradtak meg. A sanstefanoi béke ugyanis elvetteBesszarábiát Romániától és helyette a Dobrudzsátadta neki.

Az orosz kormányra nézve a sanstefanoi békeutóbb kellemetlen béklyóvá vált, mert amikor márnyilvánvalóvá lett, hogy európai konferencia fogjaeldönteni a balkáni kérdést, akkor az osztrák-magyarmonarchia hajlandó lett volna újra a cári kormánymellé állani, hogy ha Szalonikiba utat kap. Ez azon-ban csak úgy volt lehetséges, ha a Monarchia egy-úttal Szerbia fölött is felsőbbség! jogokat nyer. Eza békekötés után lehetetlen volt. Pedig így meg-vehette volna a Monarchia semlegességét egy újTörökország elleni háborúban, amelyet a cár azon-nal meg akart indítani s amellyel Európát befejezett

40

tények elé akarta állítani.Időközben a cárnak a háború gondolatától e1

kellett állania, mert seregében betegségek kezdtekpusztítani, otthon pedig a nihilisták kezdtek mo-zogni, így aztán a cár mind engedékenyebb lett s azeurópai kongresszus június 13-án megkezdte üléseit.·

A kongresszus megnyitása előtt az angol kor-mány és a szultán között megegyezés jött létre, amelyszerint abban az ecetben, ha a cár Kis-Ázsiában meg-kapja Batumot, Ardahant és Karszot, akkor Angliamegkapja Cyprus szigetét. Oroszország megkapta afönti területeket 8 így Anglia ie. De az orosz tervNagy-Bulgária alapítására nézve nem sikerült.Nagy-Bulgária területe az orosz terv szerint 163.000négyszögkilométer lett volna, a kongresszus leszorí-totta Bulgária területét 64.000 négyszögkilométerre.Rumélia a szultán fönnhatósága alatt maradt, dekeresztény kormányzót kapott. Montenegró feléts,em kapta meg a várt s óhajtott területnek, de Anti-váriban kikötőt kapott az Adrián. Szerbia s Görög-ország egészen jelentéktelen darabokat kaptak. Amontenegrói tengerparton a Monarchia tartozott arendőri fölügyeletet végezni.

Az osztrák-magyar diplomácia diadalt aratott,mert nemcsak Bosznia-Hercegovina, hanem a novi-bazári Szandzsák megszállására is fölhatalmazástnyert. A diplomaták olyan adakozó kedvükben vol-tak, hogy Bismarck s lord Derby az olasz kormány-nak fölajánlották, hogy szállja meg Albániát, de ezvisszautasította.10

A berlini kongresszus nagyon sok kérdést függő-ben hagyott a Balkánon s így a Balkán állandó zava-rok fészke maradt s ezzel oka Európa nyugtalansá-gának. Ott voltak elsősorban az albánok, akiket atörök kormány nem tudott fékentartani. A másik

9 J. Holland: ..The développement of the Euro-pean Nations 1870-1914”. (London. 1915) 22—238. lap. 18 Singer: „Der Dreibund” 253. lap.

41

probléma maradt a görög. A görögök ugyanis semabba nem nyugodtak bele, hogy Kréta török maradt,sem abba, hogy az ő határaikat nem úgy állapítottákmeg, mint azt ők kívánták. Ezért már 1880 októberé-ben megint közbe kellett a hatalmaknak lépniök,hogy rendet csináljanak. Erre később is szükségvolt (1897).

A Monarchiára nézve a berlini kongresszus utánkövetkezett a háború. Andrássy mindig azzal biz-tatta az okkupáció ellenzőit, hogy ez nem jár majdsemmi nehézséggel, de utóbb kiderült, hogy rend-szeres hadjáratot kellett a bosnyákok és hercegorcokellen folytatni. Az okkupáció nyolcezer emberbekerült s a két tartományra a Monarchia népei egymilliárd koronánál többet költöttek.

Azt a rendkívüli hibát, amelyet Andrássy el-követett, észre is vettek és Andrássyt az osztrákalkotmányhű párt vezérei vád alá »akarták helyezni,de ezt a javaslatot az osztrák delegációban elvetették.

A Monarchia és az uralkodóház szempontjábólnézve Andrássy politikája rejtette magában azt aveszedelmet, amely annyiban, hogy az osztrák örököstartományoknak velünk közös tartományt szerzett,a súrlódásokat állandósította. Miután ezeket a terü-leteket előbb-utóbb annektálni kellett egyrésztAusztria s Magyarország közt, másrészt Szerbia s aMonarchia közt a differenciák szaporodtak, amieurópai bonyodalmakhoz vezetett s fölidézte az elsőbalkáni háborút, majd a másodikat s egyik oka a vi-lágháborúnak is. Azzal, hogy a szláv elemet növelte aMonarchiában, annak a politikának munkáját nehe-zítette, amelyet könnyíteni akart.

A Balkánon való érvényesülésnek keresésehozta magával azokat a lehetetlen megállapodáso-kat, mint amilyen a Szerbiával 1881 június 18-ánkötött szerződés, amely szerint a Monarchia táma-gatja Macedóniában és Ó-Szerbiában a szerb nemzetitörekvéseket. Vagyis megígérte külügyi kormány-

42

zatnak, hogy a szultán fönnhatósága alatt állómacedónokat s szerbeket segít forradalmosítani. Ezeka szerződések semmiképen sem állják meg a leg-primitívebb államközi erkölcs bírálatát sem. Derövidlátó is, mert az államférfiaktól annyit elvár-hatni, hogy tudják azt, hogy a forradalmak szitásaveszedelmes.

III. Bulgáriának a berlini kongresszus adta ter-jedelme s az ezzel összefüggő rendezetlen nemzeti-ségi kérdések nemhogy megszüntették volna a Bal-kánon a nyugtalanságot, hanem a diplomaták rövid-látása következtében egyenesen fokozta őket.

Szerbia, mint láttuk, ezután sem egyesítette ma-gában a szerbeket. Bulgária nem egyesitette azösszes bolgárokat. Kelet-Ruméliában 1,200.000 bolgártovábbra is török fönnhatóság alatt maradt. Erre aszétszakításra azért volt Andrássynak szüksége, hogya nemzeti törekvések erejét gyöngítse. Ugyanezértkellett megakadályoznia azt is, hogy Bulgária nem-zeti fejedelmet válasszon. Az orosz kormány éppenngy ellene volt a rájuk oktrojált fejedelemnek, mintmaguk a bolgárok s ezért kellett rövid életűneklennie az 1879 április 29-én megválasztott BattenbergSándor fejedelemségének, aki ugyan unokaöccse volta cárnénak, de a cár nem szerette s aki nem értettea bolgár nép lelkét.

Az orosz-török háború után számos orosz maradtBulgáriában azokon kívül, akik már a háború előttis ott voltak s a bolgár nemzeti öntudat fölébreszté-sének munkáját végezték. Érthető, hogy ezeket a cárikormány ott akarta tartani s érthető az is, hogy ezekbefolyásos állásokban voltak. Amikor tehát Batten-berg Sándor németbarát politikát akart folytatni,ezekkel állandóan szemben találta magát, de szembentalálta magát saját népe nemzeti törekvéseivel is.Ezért Sándor fejedelem folyton három különbözőirány közt bolygott. A fejedelem ingadozó politikája

43

alkalmat adott a hatalmaknak a beavatkozásra, ígykülönösen 1881-ben, amikor az alkotmány felfüg-gesztésével kísérletezett, hogy a pánszláv eszmékképviselőinek hatalmát letörje. A bolgár nemzeti sa pánszláv eszmék és törekvések még nem váltak elélesen, bár ez a folyamat megindult. A fejedelemegyáltalában nem tudta, ezt a helyzetet megérteni.

A bolgár nemzeti és a, pánszláv mozgalom diffe-renciálódási folyamata hozta magával, hogy a cárhívei és a nemzeti törekvések hívei nem voltak min-dig egyek. A bolgár nemzeti párt a cártól is függet-leníteni törekedett magát, hogy demokratikusan ren-dezhesse be az országot, de a fejedelemnek ez nemtetszett sa cárhoz fordult segítségért, majd újra asaját népére támaszkodva akart kormányozni s 188ΰszeptember 18-án visszaállította a régi alkotmányts ez alapon irt ki új választásokat.

Miután Kelet-Ruméliábau ezalatt az orosz s bol·g ár agitáció egyaránt folyt, de a cár nem akarta azt,hogy a bolgár fejedelem, akit megbízhatatlannaktartott, legyen ennek a tartománynak fejedelme s ig ymég erősebb s függetlenebb, mindenképen azon dol-gozott, hogy a fejedelem hatalma kifelé kevesbedjen.Ezért akadályozta meg 1885-ben azt, hogy Sándorelvei)esse a német trónörökös, leányát. Bismarck acár iránti regardból, mert a vele való jó viszonyrasúlyt helyezett, mégis azt íratta lapjaiban, hogyViktória angol királynő akadályozta meg ezt a há-zasságot,11 Ugyanő állott útjába annak is, hogyKelet-Rumélia Bolgárországgal egyesüljön. Csakakkor akarta ezt az egyesülést, ha Sándor márleköszönt a fejedelemségről.12

A cár ilyen eszközökkel azért dolgozhatott, mertaz 1884, évi szeptemberi szkjemevieei háromesászár-

11 M. Husch: „Bismarck, some .secret pages of hishistory” III. köt. 171. ISO, 292, 335. lap.

12 „Documents secrets de la politique russe, enOrient”. fld. par K. Leonoiï (Rerun. 1893) 48. lap.

44

találkozón úgy állapodtak meg a balkáni ügyekrenézve a császárok, hogy viszály esetén a szótöbbségdönt. Az osztrák császár így a szövetség fölbomlásá-tól való félelmében nyíltan nem foglalt állást Sándorfejedelem mellett. Viszont a német császár a versengőcár és az osztrák császár közt döntő bíróvá lett βszkjernevicei megállapodás folytán. A bolgár nem-zeti egység megteremtésére irányuló törekvések csak-hamar eredménnyel jártak Ruméliában és Sándorfejedelem szívesen elfogadta 1885 szeptember 20-ánSztambuloff tanácsát, hogy Ruméliát a bolgár feje-delemséggel egyesítse. Erre a hirre a cár azonnalkérdést intézett, hogy a fiatal bolgár tisztek alkal-masak-e a bolgár hadsereg vezetésére s amikor aztfelelték neki, hogy nem, akkor a Bulgáriában voltorosz tiszteket azonnal haza hivta,

A szultán erre hadat üzent. Anglia azonban újraközbevetette magát s Konstantinápolyba követi kon-ferencia elé vitte a ruméliai kérdést. Ez helytelení-tette Sándor fejedelem eljárását, de mit sem változ-tatott a tényeken.

A bolgár fejedelemre féltékeny s osztrák befolyásalatt álló Milán szerb király szintén hadat üzent Sán-dornak. Sándor hadai azonban november 14-től 28-igterjedő időben leverték Milán seregét, úgy hogynovember 28-án Khevenmüller osztrák követnekkellett megállítania a győzelmes bolgár sereget.

A fejedelem tekintélyét ez a háború annyiramegnövelte, hogy a szultán véd- és dacszövetségrelépett vele 1886 február 1-én. A szövetséget ugyana bécsi, londoni s pétervári udvar közbelépésére megkellett szüntetni, de a ruméliai kérdésbe többet nemavatkoztak a hatalmak, holott ezt nemzetközilegszabályozták volt a berlini kongresszuson.

A ruméliai kérdésnek ez a kezelése a cárt arrabirta, hogy kijelentse, hogy Batum, amely a berlinikongresszus szerint szabad kikötő, ezentúl nem az.S ezt a rendelkezését hajlandó volt fegyverrel is

45

fönntartani. Így Sándor fejedelem eljárása az európainagy politikában is zavarokat idézett föl. Ezért nemszerették az uralkodók. De erőszakos természete miattnem szerették alattvalói sem. Annyira népszerűtlennélett, hogy 1886 augusztus 21-én éjjel elfogták s Renimellett orosz területre tették. Stambuloffnak sikerültvisszahozni, de fejedelmi hatalmát megmenteni nem.

Hosszabb ideig folytak a fejedelemség betöltésekörül a tárgyalások. Végre 1887 július 7-én meg-választották Ferdinánd Koburg-Koháry herceget, voltosztrák-magyar huszártisztet, magyar nagybirtokosts főrendet. Ennek megválasztását a cár nem ismerteel, a szultán pedig tiltakozott a választás ellen. A cárekkor éppen nem ért rá a bolgár kérdéssel foglalkozni,mivel arról értesült, hogy Németország háborúrakészül a francia köztársaság ellen.13

Az interregnum alatt Stambuloff hatalma foly-ton növekedett s az új fejedelemnek kemény harcotkellett vele vívnia, mert amint nem akarta azt, hogyhazája orosz befolyás alatt álljon, úgy még inkábbellene volt annak, hogy az osztrák-magyar monarchiabefolyása alá kerüljön. De ebben a küzdelemben afejedelem maradt fölül, aki óriási családi vagyoná-val csakhamar annyira behálózta az ország gazda-sági életét, hogy vele szemben minden befolyás el-törpült. Ügyesen alkalmazkodó politikájával sikerültneki magát 1896 februárjában még a cárral is elis-mertetnie.

Ferdinánd az osztrák-magyar kormány külpoli-tikájának igen erős támasza volt, aki nemzete tö-rekvései ellen is meg tudott állani a Monarchia mel-lett. Ezekről azonban majd csak későbben szólunk.Erre a barátságra a Habsburg-monarchiának annálnagyobb szüksége volt, mert Milán szerb királyhalála óta a szerb politika határozottan monarchia-

13 J. Holland Rose: „The développement of theEuropean Nation” 1870—1914”. (London, 1913) 285. lap.

46

ellenes. Ez annál fájdalmasabb volt, mivel Milánegészen Habsburg befolyás alatt volt s nemzeti tö-rekvéseit is egészen alárendelte a Monarchiának,amit eléggé megvilágít az 1881 június 25-iki szerző-dés, amelyben a szerb kormány arra kötelezte ma-gát, bogy Bosznia-Hercegovinában leszereli a nem-zeti törekvéseket. Ez a t i tkos szerződés azonban na-gyon rövid életű volt. Aminthogy nem is lehetetthosszú, mikor 1881 június 18-án meg olyan szerződésjött létre köztük, hogy a Monarchia Macedóniábans Ó-Szerbiában támogatja a nemzeti törekvéseket.Andrássy azt hitte, hogy a népek érzését az öszerződései szabályozhatják !

4. §. A Hohenzollernek politikájának iránya.(I. A belső politika. — //. A külső politika. — III. Α

gyarmati politika.)

I. A Hohenzollern-ház kitűnően értett hozzá,hogy a német egységre törekvő népmozgalmakba be-kapcsolódjék s ezeket egészen a maga uralmi politi-kájára fölhasználja. A Habsburg-ház elleni 1866-ikiháborúban a népszerűtlen frankfurti Bundestag aporoszok elöl elmenekült Augsburgba s augusztus hó24-én kimondta föloszlását. (A prágai béke, augusz-tus 23.)

A Bund helyébe az északnémet szövetség lépett,melynek 22 állam volt a tagja s 1867 február 24-énI. Vilmos porosz király meg is nyitotta az első biro-dalmi szervezőgyűlést. A Bismarck javasolta szerve-zetet elfogadták. Az északnémet szövetség feje I. Vil-mos porosz király, kancellárja Bismarck lett.

Az északnémet szövetség véd- és dacszövetségrelépett a délnémet államokkal, Baden, Bajorország ésWürttemberggel, minek folytán Németország egy-sége előtt már csak formai akadályok maradtak. Eza körülmény aggodalommal töltötte el Napoleoncsászárt s így közte s ”Vilmos porosz király közöttsúrlódások keletkeztek.

47

A két uralkodó közötti súrlódást az élezte ki,hogy a régi Bund megszűnésével Luxemburg herceg-ség és Németország közt megszűnt az összeköttetés.De Vilmos ennek dacára sem akarta kivonnionnan a porosz őrséget. Napoleon beleavatkozott azügybe s ajánlatot tett a németalföldi kormánynak,hogy Luxemburg hercegséget megveszi. Ez perszecsak azt jelentette volna, hogy Németalfölddel szem-ben tisztázta a jogviszonyt, de nem azt, hogy Porosz-országgal szemben is tisztázta. Ennek Bismarck azzaladott kifejezést, hogy a délnémet államokkal kötöttvéd- és dacszövetségi szerződést közzétette, ami aztjelentette a diplomácia nyelvén, hogy Napoleon ter-vét fegyverrel is megakadályozza.

Napoleon visszavonult, de a német egységrőlmintát véve, azzal a tervvel kezdett foglalkozni, hogya franciákat is egyesíti. Ebből a célból BelgiumotFranciaországhoz akarta csatolni, de ez a terv Ber-linben nem talált szíves fogadtatásra.

A német egység nem volt még olyan erős, mintazt a kormányok szerződéseiből következtetni lehetne.A délnémet klerikálisok igen sok akadályt gördítet-tek a Hohenzollern politika útjába.

Az egységre való törekvés folytán Bismarck αszövetséget állandóan mélyíteni törekedett s ebbőla célból a délnémet államok katonai szervezetét isát akarta alakítani. De csak Badenben tudta terveitmegvalósítani. Ugyanígy nagy nehézségeket támasz-tottak a gazdasági egység megvalósítása elé is.

Bismarck azonban, aki Hohenzollern urának hüszolgája volt, céltudatosan dolgozott. A néptömegekerejét látta a német egység megvalósulásában s min-den tömegmozgalmat a legélénkebb figyelemmelkisért. Így terelődött a figyelme a munkásmozga-lomra. A munkásinternacioná.lé s Lassalle Ferdinándmunkálkodását olyan jelentősnek tartotta, hogy— amint már említettük — egyenesen ezeknek a tö-rekvéseknek letörésére szervezte meg a háromcsá-

48

szár szövetségét, amikor a francia császársággalvégzett volt — s a munkásság demokratikus törek-vései hatottak közre abban az elhatározásában, hogyaz 1866-iki háború eredményeképen a Habsburg-házat megszégyeníteni nem engedte.

A tömegmozgalmak nagy erejében való hitemagyarázza meg azokat a munkásjóléti intézménye-ket is, amelyeket a német törvényhozással megszavaz-tatott. Ezeket használta föl a német egység nép-szerűsítésére s arra, hogy a szocialista törekvésekkels agitációval szemben rámutathasson a kormánynépbarát politikájára. Ezzel sikerült is a német mun-kásság lelkét többé-kevésbé megmérgezni s a kor-mány elleni küzdelem hevét a nyolcvanas évek ótalefokozni vagy a parlamentben elszigetelni.

Bismarck politikájának jellegét az adta meg,hogy a német néptömegek egységre való törekvésé-ből születvén, a nép igényeivel mindig számoltannyira, hogy azt a maga külső és hatalmi politikájá-nak támogatásától el ne idegenítse. A néptömegek-nek némi anyagi jólétet biztosított s ennek ellenébenaz uralkodóház föltétlen szolgájává téve eltereltegondolatait azoktól a tényektől, amelyek nagyobbmértékben irányították sorsát, mint a jóléti intéz-mények: a külpolitikától. Mert az uralkodóházak kül-politikája és a népek s az egyesek élete a legszoro-sabb összefüggésben van, míg a belső politikával ésa jóléti intézményekkel csupán a megélhetés relativbiztonsága emelkedik.

Amint Bismarck félreismerte a népek politikájá-nak legbelső erőit, úgy félreismerték a munkásságvezetői is és amíg Bismarck azt hitte, hogy mindentmegcsinálhat a hadsereg, addig a munkásság vezetőiazt hitték, hogy minden azon múlik, hogy mekkoraa munkabér. Ezeket a tévedéseket persze csak a maikatasztrofális idők mutatták meg. A Bismarck nevé-hez fűződő politika főelve a német nép egysége volt.Esárt üldözött Vilmos kormánya minden törekvést,

49

Amely az egységet zavarta. Ε tekintetben Biemarckeleinte nagyon túlbecsülte a vallás jelentőségét,mert azt hitte, hogy a délnémet államok lakosságá-nak az északnémetek elleni ellenszenve egyedülvallási ellentétre vezetendő vissza s a katolikus fele-kezet papjait valósággal üldözte. A katolikusokviszont az országgyűlésben okoztak neki nehézsége-ket, így a német népnek Bismarck óhajtotta egységenem volt meg. Ezt az egységet a hetvenes évektőlkezdve még jobban megbolygatták a szocialisták, akikellen Bismarck ebben az időben, szintén hiábavalóaggodalmaskodásban, még sokkal szigorúbban lépettföl, mint a katolikusok ellen. 1878-ban kivételesszocialista törvényt szavaztatott meg. Ε törvényalapján a szocialistákkal úgy bántak, mint a gonosz-tevőkkel.

Bismarck a szocialisták ellen is azért küzdött,amiért a katolikusok ellen, mert szerinte a németnép egységét megbontják. S ezért törekedett ezt azegységet most már védővámmal úgy kiépíteni, hogyaz ideologikus alapon kívül reális gazdasági alapjais legyen. Ezért építette ki a hadsereget, mint ennekeszközét. Jól tudta, hogy a fegyver védelme nélkülnincs magántulajdon s magántulajdon nélkül nincsimperializmus.

Bismarck politikájában a belső nyílt hare csakátmeneti, sokkal ravaszabb volt semhogy ne tértvolna át az alattomos eszközökre. Bismarcknak a nép-jóléti törvények csak ilyen harci eszköz voltak.

II. A porosz belső politika az uralkodó hatalmá-nak megerősítésére irányult. Olyan központosítástszerveztek meg, hogy az uralkodónak csak meg kellettnyomni valamely gombot a szobájában s a perifériá-kon működni kezdett a nagyszerű gép. Innen van,hogy a porosz királyok külpolitikája állandóan fegy-veres hatalomra támaszkodott.

A porosz királyság legnagyobb diadala Napoleon

50

császár tönkretétele. A háborúhoz a spanyol trón be-töltése körül fölmerült differenciák vezettek. Aspanyol trónt ugyanis Hohenzollern Lipót is el akartanyerni. Napoleon attól félt, hogy akkor a Hohen-zollernek bekerítik, tiltakozott Lipótnak jelöltségeellen. A herceg visszalépett ugyan, de Vilmos nemakarta írásban kijelenteni, hogy sohasem fogja ezt,vagy egy másik ilyen jelöltséget támogatni.

Emiatt kitört a háború, amely aztán Napoleontrónjába került s Franciaország elvesztette Elszásztés Lotharingiát.

Németországban a győzelemnek hatása az volt,bogy a délnémet államok beléptek formailag is azészaknémet szövetségbe s így ez nevét méltán változ-tatta, át Németbirodalomra. IT. Lajos bajor királyerre 1871 január 17-én Versaillesben azzal a kérelem-mel fordult egy fejedelmi küldöttség élén a poroszkirályhoz, hogy fogadja el a császári címet.

A porosz király „nem tudott ellentállani” enneka kérelemnek s elfogadta, illetve fölvette a németcsászári címet.

A császári cím fölvételének ez a külső elrendezésenem volt a szokott porosz eljárás, mert hiszen Vilmosporosz királyi koronáját saját maga tette a fejéreés a koronázáskor kijelentette, hogy isten kegyelmé-ből való uralkodó.

A porosz király isteni küldetését állandóan hatal-mas fegyveres erővel támasztotta alá. A német szö-vetséges államokkal folyton a fegyverkezés mértékemiatt voltak differenciái. De a Napoleon elleni háborúeredményei a fejedelmek szemében Vilmost igazolták.A másfélmilliónyi német hadsereg a moltkei tömeg-taktika elvei szerint mindenütt lehengerelte a franciahadsereget, amelynek sem szervezete, sem száma,sem fölszerelése nem versenyezhetett a német had-seregével.

A német egység most már a hadsereg tekinte-tében is megvolt. Az, u;i német császár volt a Német-birodalom hadseregének ura és vezére. Ezt a had-

51

sereget állandóan továbbfejlesztette, mivel Moltkeföltevése és véleménye, hogy Németországnak rövi-desen újra össze kell mérnie fegyvereit Francia-országgal, a császár véleményével is találkozott.

Nem. lehet megállapítani, hogy mennyi volt anémet császárnak ebben a föltevésében az aggodaloms mennyi az óhajtás. A feudális császárság melletta föltámadt köztársaság állandóan nyugtalaníthattaaz autokrata uralkodót. Ezért ezután még fokozot-tabb mértékben szaporította hadseregét. Moltke tak-tikájának alapja a túlerő volt. Ezért törekedett anémet császár állandóan arra, hogy neki minden másuralkodónál nagyobb hadserege legyen. El is érte,hogy 1870-től 1890-ig éppen megkétszereződött a né-met hadsereg létszáma.

A német császár politikája a békekötés után is,franciaellenes volt. Az osztrák császárral barátságotkeresett, de a köztársaság ellen fegyverkezett. AKaiser a cárnál keresett támaszt minden köztársa-sági mozgalommal szemben s már 1872-ben a háromcsászár egymás közt tisztázta volt megegyezésükalapelveit.

Igaz, hogy Bismarck tisztában volt azzal, hogya francia királyság vagy császárság a német császárellen a cárral szövetkeznék s így a német kormány-nak nem szabad a saját érdekében a köztársaság el-len állást foglalnia, de otthon annál kegyetlenebbülnyomott el minden szabadabb mozgalmat.

A győztes Németországban óriási gazdasági vál-ságok reszkettették meg az új császárság talaját.Franciaországban azonban az ötmilliárdos hadisarcdacára virágzó gazdasági élet fejlődött s a németvezető férfiak irigykedve néztek át a határokon. Azalsó rétegekben meg az a hit támadt, hogy a köztár-saság biztosítja ezt a jólétet.

Ilyen körülmények között 1875-ben a német csá-szár agyában fölmerült az új német-francia háborúterve. Amint kiderült, az újabb háborút Frigyes

52

későbbi császár és felesége, Viktória angol királynőleánya és a cár akadályozták meg.

A német kormány lapjai folyton arról irtak,hogy a francia hadsereg mennyire kész arra, hogyújabb háborút kezdjen s mégis, amikor a franciakormány tudomást szerzett a német császár tervérőls összehívta a francia tábornokokat, hogy a hadseregállapotáról tájékozódjék, akkor ezek egyhangúlagkijelentették, hogy a francia hadsereg nem harcrakész.14

Bismarck Viktória angol királynő s a cár be-avatkozása s tiltakozó fenyegetése után kijelentetteugyan, hogy ő nem gondolt újabb háborúra, mert arómai katolikus egyházzal folytat háborút, de azértNémetországban mégis elhintette azt a gondolatot,hogy újabb háború kell s hogy ebben tíz milliárdhadistarcot kell a franciákkal fizettetni.

A német császári kormány kitűnően megszer-vezte a maga sajtóját. Minduntalan elhelyezett egy-egy aknát a német közönség józansága ellen s világgákürtöltette, hogy a franciák részéről veszély fenye-geti a német egységet. S ugyanaz a Bismarck, akitőlezek a sajtóaknák eredtek, csodálkozva s tettetettmóltatlankodással cáfolta ezeket.

Egészen szemérmetlen az 1876-ban a Reichstag-ban a sajtóról mondott beszéde, amelyben megrótta,hogy majdnem háborút okozott s amelyben a sajtóegyes orgánumait szinte azzal vádolja, hogy idegenérdekeket szolgál, holott őt szolgálták. Ma már két-ségtelen, hogy ő irattá a „Post” cimü lap: Ist derKrieg in Sicht? cimü cikkét és a „KölnischeZeitung”-nak több hírét arról, hogy a franciakormány lovakat vásároltat, amelyekkel a közönsé-get nyugtalanította volt. Ehhez járult azután, hogya többi lap a francia hadsereg fölállítandó új alaku-

14 H. Blum: „Das Deutsche Reich zur Zeit Bis-marcks”. (Politische Geschichte von 1871—1890. Leipzig»Wien, 1893) 205. lap.

53

latairól is tudott s így hamarosan kialakult a németháborús hangulat, amelyet a tíz milliárd sarc remé-nye erősen fűtött.15

Gorcsakow orosz külügyminiszter az angol kor-mányon kívül szintén beleavatkozott a kérdésbe sígy megakadályozták Bismarck tervét. Jellemző Bis-marckra, hogy Gorcsakowot megvádolta azzal, hogya háborús cikkek s hirek tőle eredtek, mintha Gor-csakow s nem Bismarck rendelkezett volna a „Köl-nische Zeitung”-gal!

A történelem azonban megállapította, hogy abékebarát Gorcsakow volt. Ő maga mondta el Berlin-ben a legnagyobb nyilvánosság előtt, hogy Viktóriaangol királynő sajátkezűleg írt neki ebben a tárgy-ban levelet.

Gorcsakow május 10-én kelt körlevelében büszkénállapította meg tehát: Maintenant la paix estassurée! A béke most már biztosítva van!

Tudjuk, hogy Bismarck azért irányította úgy alapokat, mivel ugyanakkor volt a Reichstag előtt akatonaság szaporítására vonatkozó javaslata s eztcsak úgy tudta a katolikus centrum és az erősbödőmunkáspárt ellen megszavaztatni, hogy ha a németközvélemény minél nyugtalanabb.

Beszédeiben aztán mindig békebarátnak mutat-kozott ő is s Moltke is, aki 1876 február 16-án a ka-tonai javaslat tárgyalása közben azt hangsúlyozta,hogy a németek csak a szerzeményeiket akarjákmegvédeni s nem új területeket hódítani.

Emellett a francia kormány minden katonai ja-vaslatára a francia követeket és államférfiakat foly-ton azzal fenyegették Berlinben és Berlinből, hogyez háborúra fog vezetni. Egyszóval meg akartákfélemlíteni a francia államférfiakat, hogy ne fej-lesszék a hadsereget. Ezt a gondolatot belevitték a

15 Lásd Bismarcknak 187ő február 9-én a Reichs-tagban mondott beszédét.

54

német népbe és az, osztrák-magyar birodalom népei-nek gondolkozásába is s így a volt középeurópai ál-lamok területein a közvélemény az volt, hogy a fran-cia köztársaság aggressziv.”

Gorcsakownak az angol kormánnyal való ex afönt említett együttes föllépése közelebb hozta egy-máshoz az osztrák és a német császárt, a szorosabbszövetség köztük nemsokára létre is jött. Ez a német -osztrák-magyar 1879-iki szövetség.

Hogy mennyire nem gondolt azonban a németcsászár arra, hogy ez a szövetség végleges, azt mu-tatja az a körülmény, hogy ugyanakkor Rück Ver-sicherungsvertrag útján a cárral is szövetségre lépettaz osztrák császár ellen. Ez a külön orosz-német szö-vetség 1890-ig fönnállóit. Amikor Bismarck bukásaután az ö utóda meg nem újította, Bismarck a „Ham-burger Nachrichten” 1896 október 24-iki számábancikket sugalmazott az akkori kancellár ellen, amely-ben élesen elítélte őt.17

III. Bismarck a cárral és az osztrák császárralkötött háromcsászárszövetségen kívül, amint lát-tuk, a cárral külön szerződést kötött valamely har-madik hatalmassággal szemben viselendő háborúesetére és a Habsburgokkal megvolt az a szerződése,amely az olaszoknak 1882 május 20-án történt csat-lakozása után hármasszövetséggé lett.

18 J. Holland Rose: „The Developemnet » már idé-zett munkájában elmondja, hogy von Badovitz, a ber-lini udvar egyik nagybefolyású bizalmasa kijelentetteGontout-Biron előtt, hogy a franciák fegyverkezeseháborúra vezet. Blowitz, a „Times'”' tudósítója, följe-gyezte, hogy Deeazes mondta neki, hogy a német kor-mány tiz milliárd újabb sarcot akar Franciaországtól.A belga követ pedig azt jelentette, hogy Bismarck kije-lentette, hogy Franciaország fegyverkezését nem tűr-heti.

17 Fürst von Bülow: „Deutsche Politik“, ( H u b b l a g ,Berlin 1916. 81. lap.

55

A hármasszövetség megalakulása után a három-császárszövetség sem. bomlott föl, mert 1884 március24-én Szkjernovicén megújíttatván a Balkánra vo-natkozó külön szövetséggé lett.

Az olasz kormány, amint tudjuk, már a századközepén szövetségese volt Poroszországnak és aHabsburgok és Hollenzollerniek 1866-iki összeütközé-sekor is hatalmas támasza volt a Hohenzollerneknek.Időközben ez a viszony meglazult. Mert az olaszkormány gyarmatokat keresett népfölöslegének leve-zetésére és Bismarck a francia köztársaságot támo-gatta a gyarmatok alapításában azért, hogy eltereljea francia közvélemény figyelmét, de éppen ezért azolasz közvélemény a francia ellen fordult. Mind a kétállam ugyanis Afrika északi pontjain keresett gyar-matokat. Tuniszt ebben az időben foglalták el a fran-ciák és az olasz kormány most egyszerre sérelmesnektalálta ezt magára, nézve, holott a berlini kongresz-szuskor kijelentette, hogy nem reflektál rá.

Amikor a hármasszövetség megalakult, a.zosztrák befolyás Németország és Olaszországtámogatásával erősbödött a Balkánon, ami külsőkifejezést Koburg-Koháry Ferdinándnak megvá-lasztásában nyert. Ezzel azonban a cár végleg elked-vetlenedett a háromcsászárszövetségtől és Fran-ciaország felé terelődött. Amikor 188í-ben lejárta háromcsászárszövetség, nem újították meg újra.

Ugyanebben az időben Ázsiában Anglia ésOroszországnak az Afgán-orosz határ kérdésre vo-natkozó hosszan húzódó viszálya is megoldást nyertés így az orosz kormánynak a hámasszövetség ellenkellett támaszt keresnie. Amikor 1888 június 15-énII. Vilmos trónra lépett, az európai szövetségek márszinte teljesen tisztázódtak.

A német gazdasági szervezet vezetője az állam-hatalom volt. Amikor tehát a német ipari terme-lés olyan fokra emelkedett, hogy áruinak elhelye-zése céljából piacokat kellett keresnie, akkor Bis-marck figyelme is a gyarmatok felé terelődött. Már

56

1876 és 1878. években a Tonga- és Szamoa-szigetekfejedelmeivel szerződést kötött aziránt, hogy ottszénállomásokat rendezhessen be. Az európai kor-mányok legnagyobb része először a föloszlóban lévőtörök birodalomból szereztek maguknak gyarmato-kat így Anglia Egyiptomot, Franciaország Afrikaészaki részét és Madagaszkárt. A belga király 1879 ée1882 közt Afrika belsejében a Kongó-államot.

Ezek a gyarmatszerzések nem okoztak összeüt-közést. Mihelyt azonban a németek is a gyarmatszer-aők közé léptek, azonnal összeütközések keletkeztek.

Németországban ugyanis 1882-ben megalakult agyarmatosító társaság, a Deutscher Kolonialverein.Ez magántermészetű vállalkozás volt, amely gyar-matosokat küldött Afrikába. A gyarmatosok ott azállam hallgatólagos támogatásával dolgoztak és fog-laltak területeket. De mind nagyobb mértékbenTált szükségessé a gyarmatosok támogatásán kívüla tengeri hajózás ellátása és így szükségét láttákannak, hogy másutt is szerezzenek gyarmatokat.Szemet vetettek a spanyol birtokban levő Karolina-szigetcsoportra a Nagy-oceánban. Ezeket a szigete-ket 1885-ben el is foglalták. A spanyol kormány tilta-kozott ez ellen az eljárás ellen és végül a viszályeldöntését a pápára bízták. A pápa kimondotta, hogya szigetek a spanyolokéi, de Németországnak jogavan szénállomást létesíteni a szigeteken.

Németországnak a világhatalmak között valóföllépése tehát hamarosan összeütközésre vezetett ésmaga választotta bírája megállapította, hogy nemneki volt igaza, csupán érdeke, hogy szénallomásalegyen a Karolinákon.

Bismarck azonban mit sem törődött az igau-sággal, hanem ezentúl minden törekvése arra irá-nyult, hogy Anglia hatalmát gyöngítse. Ezért a né-met gyarmatosító társaságnak keletafrikai munkájáthathatósan támogatta, mert úgy látta, hogy külön-ben Anglia előbb-utóbb megszerzi egész Kelet-Afrikát.

57

Az orosz kormányt rávette, hogy ne adja föl azta célját, hogy Ázsia közepe felé törjön, ő maga pedigAfrika belseje felé törekedett azzal a céllal, hogyAfrika közepét egészen megszerezve, ketté osztja azafrikai angol gyarmatokat.

A német gyarmatosokat Kelet-Afrikában foly-ton szaporították és ezek már 1884-ben elismertettékZanzibárban a német fönnhatóságot néhány a zan-zibári szultán alá tartozó alfejedelemmel. Csakhogya zanzibári szultán ezeket a szerződéseket el neenismerte és így már 1885-ben német hajórajnak kellettZanzibárba mennie, hogy a szultánt erre kénysze-rítse.

A kérdésben az angol kormány is érdekelve voltés a legnagyobb előzékenységgel közreműködöttabban, hogy Kamerunban Németország 140.000 négy-szögmértföld területet kapjon az 1887. évi május7-iki szerződésben. míg a keletafrikai kérdést csak1890-ben sikerült megoldani, amely szerint Német-ország 385.000 négyszögmértföld területet kapott.18

A kilencvenes évek azonban már következőlegoszlottak meg az afrikai gyarmatteriiletek a külön-böző államok között:

Franciaország (a Szaharával együtt) –------------- 3,804.974Angliáé (a Szudán nélkül, amely 610.000) 2,713.910Németországé----------------------------------------- 933.380Kongó szabad állam---------------------------------- 900.000Portugáliáé-------------------------------------------- 790.124Olaszországé ----------------------------------–-- 188.500

Az afrikai gyarmatok kérdése éppen olyan vi-szály magva volt a világpolitikában, mint a balkánikérdés és e körül merültek föl a közelmúlt külpoli-tikai krízisei. De hogy a hatalmak nem álltak a németkormány útjában, aa nyilvánvaló a gyarmatok terü-letének méreteiből.

18 A német gyarmatosítás szellemére nézve lásd a8. § I. részét.

58

5. §. Az olasz külpolitika.

(I Az olasz törekvések. — //. A hármasszövetség.)

I. Olaszország egyrészt a pápa világi hatalmá-nak, másrészt az osztrák császár birodalmának rová-sára alakult egységes nemzeti állammá.'Azok a csá-szárhű hazafiak tehát, akik Lombardia elvesztésétfájlalták, könnyen meg voltak nyerhetők annak agondolatnak is, hogy a pápa világi hatalmának meg-döntése jogtalan volt. Akik meg a pápa világi ha-talmát fájlalták, azok lelkében könnyen föl lehe-tett ébreszteni a klerikalizmuson kívül a császárhűhazafiságot.

Az osztrák-németek közt a „rabló” Olaszországvagy ennek királya, Viktor Emánuel, nem volt nép-szerű. De Ausztria többi nemzete nem törődött azosztrák-németek fájdalmával. S a császár maga is ha-mar belenyugodott abba, hogy elvesztette Lombar-diát. Bismarck megérttette Wienben, hogy Porosz-ország régi szövetségesével szemben nem szabad ellen-séges magatartást tanúsítani és Ferenc József csá-szár engedett. Andrássy külügyminiszter pedigcsupán azért alkalmazkodott, mert államférfiúi ké-pességnek hitte azt, hogy mindenben Bismarck ter-veihez alkalmazza a Habsburg-monarchia külpoli-tikáját.

Csupán uralkodói etiltett kérdése volt, hogyelőbb Viktor Emánuel látogatta meg Ferenc JózsefetWienben 1873 szeptember 17-iko és 22-ike között awieni világkiállítás alkalmából. Ez a látogatás volta bevezetője annak, hogy Poroszország régi szövet-ségese kerülő utón újra szövetségre lépjen vele.

Viktor Emánuel wieni tartózkodása alatt a csá-szárhüséget túlzó klerikális osztrák-németek tünte-tésre készültek, hogy az olasz királlyal kötendő ba-rátság ellen tiltakozzanak. Erre szeptember 20-átlalálták alkalmasnak. Szeptember 20-ika ugyanisévfordulója Viktor Emánuel Romába történt bevo-nulásának. A nagy-osztrák érzelműek tüntetni akar-

59

tak ezen a napon és misét mondatni a pápa elesetikatonáinak lelki üdvéért. A rendőrség azonban be-tiltotta a tüntetést, mire a mise is elmaradt. Ellenben,a világkiállítás palotája előtt éppen ezen a naponnagy csapatszemlét tartott a. császár és ViktorEmánuel.

Néhány hónap múlva Ferenc József Velencébenviszonozta az olasz király látogatását. Rómába nemment, mivel el akarta kerülni a pápával való diffe-renciákat. Ferenc József az olasz királyt ekkor kine-vezte az egyik magyar huszárezred tulajdonosává.

Az olasz barátság külsőleg abban is kifejezéstnyert, hogy a római osztrák-magyar és a wieni olaszlegációkat nagykövetségekké alakították át. De ki-fejezést nyert abban is, hogy 1877 októberében CrispiWienbe és Budapestre látogat, ahol Tisza Kálmánminiszterelnök mint politikai bölcsességet kifejíielőtte, hogy ő is azon a nézeten van, hogy az olaszok-kal barátságban kell a, Monarchiának élnie. Az ola-szokkal, való barátságos megértést azonban meg-zavarta a berlini kongresszus s innen hazavitt csa-lódás.

A berlini kongresszustól az olaszok egészen mástvártak. A porosz szövetséges eddig mindig támogattaőket abban a törekvésükben, hogy az összes olaszokOlaszországhoz tartozzanak és Olaszországban élt aremény, hogy ez békésen megtörténik. Csalódtak,mivel ilyen politikai éleslátást még Bismarcktól, semlehetett elvárni.

Maga Crispi is a legélesebben nyilatkozott a ber-lini kongresszusról: „Berlinben megaláztak bennün-ket és úgy bántak 'velünk, mint Európa legutolsónépével.” Az egész országban tüntetések voltak ésezek célját az a. röpirat fejezte ki, mely kimondja:„Olaszország kiürítése előtt nem lehet barátságokrólés szövetségekről beszélni”. Világos volt, hogyaz olasz közvélemény előbb tisztázni kívánta az osz-trák császári hatalom alatt álló olasz területek kér

60

dését. Kívánsága nem teljesült s a berlini kon-gresszus évének decemberében már olyan feszültségállott be, hogy Ferenc József császár a déltiroli ha-tárra csapatokat küldött.

Az irredenta-mozgalom azonban még nem voltkormányelv és Depretis az olasz kamarában a Habs-burg-monarchia kormányának megnyugtatásáracsakhamar kijelentette, hogy Olaszországnak irre-dentája nem az osztrák területeken van, hanem aföldmivelés elmaradottságában, a munkásosztálynyomorában. Ezt annál inkább megtehette, mert idő-közben a „Bardo” egyezmény miatt az olasz közvé-lemény a franciák ellen fordult.

Bismarck értette a módját, hogy miképen szítsaa olasz-francia ellentétet, erre a célra használta föla francia gyarmatosító törekvéseket. Franciaországkormányának ügyelmét ő maga irányította a gyar-matokra, hogy éket verjen a két latin nép kormá-nya közé és ez az oka annak, hogy az olasz kormányhamarosan visszatért a központi hatalmakhoz.

A francia kormány aztán 1881 május 12-én a„Bardo” egyezménnyel megszerezte Tunisz fölött afönnhatóságot. A francia kormány erről a lépésről azolasz kormányt nem értesítette, ami az olasz politikaiközvéleményt annyira fölbőszítette a kormány ellen,hogy a Cairoli-kormánynak 1881 május 14-én le kellettmondania. Az utána következett Depretis-kormánysem tudott azonban a helyzeten változtatni és erőhiányában erélyesen föl nem léphetett, amiért min-den változatlanul megmaradt. Az plasz közvéleménytezenkívül főleg az olasz pénzügyi nehézségek fog-lalkoztatták, amelyek a külpolitikai izgalmakat fo-kozták.

Az olasz közvéleményben így valami különöszavar keletkezett. Azok, akik az osztrák hatalombanlévő olasz területek megszerzéséért lelkesedtek ésazok, akik igen gyakran királyellenesek voltak, egytáborban találkoztak. Mivel pedig a területszerzéseszköze a fegyver, tehát az irredentisták a katonai

61

pártnak azt a törekvését, hogy a hadsereget növelnikell, mindig támogatták. Így a reakciós alapgondo-lat és a nemzeti integrálódás haladó gondolatábanélők szövetségben állottak.

Miután a belső politikai kérdések tekintetébenfönnállott zavar a külső politikára is visszahatott,a német szövetség, majd az osztrák szövetség így soha-sem lehetett olyan belső erejű, mint amennyire ezt aszövetség természete magával hozta volna.

Humbert király 1878 január 9-ike óta ült a tró-non. Kormányának elnöke, Depretis, a Bardo-szer-ződés folytán kialakult hangulat hatása alatt csakaz osztrák-magyar monarchiához való közeledésttudja megoldásul ajánlani és ennek külső kifejezésecéljából azt tanácsolja Umbertonak, hogy Wienbemenjen bemutatkozni Ferenc József császárnak. 1881október 27-én már ott is vannak: Humbert, a felesége:Margerita és Depretis miniszterelnök. Ferenc József-nek most már vissza kellett volna adnia ezt a látoga-tást, de még mindig nem akart Kómába menni ésezen majdnem fölborult a megindult barátságos tár-gyalás.

Miután ezeket a gyermekes nehézségeket elhárí-tották, 1882 május 20.-án a Hohenzollernek, Habs-burgok és Savoyak képviselői aláírtak három pél-dányban a hármasszerződést. Mindenesetre meg-jegyzésre érdemes körülmény, hogy a hármasszövet-eégi szerződést csak akkor irták alá az uralkodókképviselői, amikor az olasz nagy katonai reformokravonatkozó javaslatot az olasz kamara megszavazta.Ez arra a következtetésre jogosít, hogy a Hohenzol-lernek a Savoyáktól fegyverkezést követeltek.

A hadügyi költségek megszavazását és a néme;t-osztrák szövetség népszerűségét az a külső körül-mény befolyásolta, hogy ugyanakkor a Tuniszbólhazatért francia katonák Marseilleben több olaszmunkást megöltek, mert akkor, amikor a hajóról afrancia katonák kiszálltak, az olasz munkások fü-tyültek. Ebből az összeütközésből tőkét kovácsoltak

62

a német és osztrák szövetség barátai és így a köz-vélemény a szövetség felé fordult. Viszont a franciakormány magatartása ennek következtében barát-ságtalanná lett Olaszországgal szemben és így azolasz közvélemény előtt kormányának német barát-ságát igazolta. Az olasz-francia ellentét nemsokáravámháborúra vezetett, amely állandó feszültségetokozott a két ország között. Ez a vámbábom csak1898-ban ért véget, de a politikai feszültség nemsziint meg azonnal vele együtt.

II. A hármasszövetség keletkezésekor folytatásavolt annak a régi szövetségnek, amely a Hohenzoí-le-mek és a savoyai ház között még 1866-ban megvolt.Eredetűé is a hármasszövetség formailag háromszövetség volt: 1. A Hohenzollernek és Savoyák; 2.a Hohenzollernek és Habsburgok; 3. a Habsburgokés Savoyák között külön-külön kötött szerződés.19

Ez az eredeti forma és valószínűleg az eredetiszerződés tartalma sem maradt fönn állandóan. Azolasz kormány népfölöslegének levezetést keresett ésekkor erre legalkalmasabbnak látta a Törökbirodalomszétesni induló darabjait. Az oszt rák-magyar kormá-nyok sem csináltak titkot abból, hogy a széthullóTörökbirodalom egyes részeit meg akarják szerezni.Ez a két irányból egy eél felé való törekvés tartotta,fönn azután mégis a Törökbirodalom egységét.

A két egymásra féltékeny szövetséges azzalvédte meg a szultán birodalmát, hogy egyik nemengedte meg a másikának a fölosztást, mert félt,hogy a másiknak több jut. Ebből a féltékenységbőlszületett a szövetség megújításakor a hármasszövet-ségi szerződés VII. cikke is, amely a következőketmondja:

„Ausztria-Magyarország és Olaszország csupánazt tartván szem előtt, hogy a Kelet területi status

19 Dillon: From the Triple to the Quadruple Al-liance (London, New-York, 1915) 28, 32, 35 s köv. lapok.

63

quo-ja a lehetőségig fönntartassék, kötelezik magukatbefolyásuk érvényesítésére oly végből, bogy mindenolyan területi változásnak, amely a jelen szerződéstaláirt hatalmak egyikére vagy másikára hátrányoslenne, eleje vétessék. Ε célból megadják egymásnakmindazokat a felvilágosításokat, amelyek alkalma-sak arra, hogy egymást a saját maguk, valamint máshatalmak szándékairól kölcsönösen tájékoztassák.Ha azonban beállana annak az esete, bogy a statusquo fönntartása a Balkánon, avagy az Adriai- vagyAegei-tenger török partvidékein és szigetein lehetet-lenné válna és ha Ausztria-Magyarország és Olasz-ország akár egy harmadik hatalmasság eljárása kö-vetkeztében, akár egyébként kénytelenek volnának astatus qno-t ideiglenes vagy tartós megszállássalsaját maguk megváltoztatni, ez esetben a szóbanforgó megszállás csak a két hatalom előzetes meg-egyezése után foglalhatna helyet, — amely megegye-zés az egyik vagy a másik fél részéről a jelenlegistatus quo keretem tul netán elért mindenféle terü-leti vagy másnemű előny fejében kölcsönösen nyúj-tandó kompenzáció alapelvére helyezendő és hivatvavan arra, hogy 'mindkét fél érdekeit és jogosult igé-nyeit kielégítse.”

Miután az osztrák-magyar külügyi kormány azola&z kormányt nem értesítette a Szerbiának kül-dött ultimátumról és a hadüzenetről és nem is aján-lott föl neki a fönti szerint járó kártérítést, az olaszkormány 1914 augusztus 1-én úgy határozott, hogya háborúban semleges marad. A Monarchia kor-mánya azonban jóakarata semlegességet várt azolasz kormánytól és ezt a várakozását a hármasszö-vetségi szerződés 3. és 4. pontjaira alapította. Ë kétpont a következő:

„Az esetben, ha a magas szerződő felek egyikevagy ketteje anélkül, hogy az ő részükről egyenes ki-hívás esete forogna fönn, két vagy több nagyhatalomrészéről — amelyek a jelen szerződést alá nem ír-ták — megtámadtatnék és ezekkel háborúba bonyo-

64

lódnék, ezzel a caeus foederis a magas szerződő félőkmindegyikére nézve egyidejűleg beállana.”

„Ha valamelyik nagyhatalom, amely a jelenszerződést nem írta alá, a magas szerződő felek egyi-két állami biztonságában fenyegetné és az ekkéntfenyegetett fél ezáltal kényszerülne az említett nagy-hatalomnak hadat üzenni, ez esetre a másik két szer-ződő fél szövetségesével szemben jóindulatú semle-gesség tanúsítására kötelezi magát, fönntartván ma-gának, hogy résztvegyen a háborúban, ha indokolt-nek véli, hogy szövetséges társával közösséget vál-laljon.”

Az olasz álláspont az volt, hogy Szerbiának ideig-lenes megszállása esetében is joga van kártérítés-hez, míg a wieni álláspont az volt, hogy a VII. pont-tal szemben a III. és IV. pont határoz. Vagyis aw:eni álláspont a szerződés általános határozmányaialapján állott, míg az olasz kormány a VII. pontratámaszkodott, amely éppen a balkáni viszonyok sza-bályozására szolgált. Amikor azután a volt közöskormány belement az efölött való vitába, azt azálláspontot foglalta el, hogy a VII. pont határozot-tan csak a török területekre vonatkozik.

Ezt az álláspontját azzal indokolta a volt közöskormány, hogy ezt a pontot 1887-ben az olasz kor-mány kívánságára vették föl a szerződésbe, amikorcsak Törökországnak és területének jövendő sorsátkívánták rendezni. De a volt közös kormány megfe-ledkezett arról, hogy 1912 december 5-én újítottákmeg ezt a szerződést. Ekkor pedig Ausztria nem gon-dolhatott arra, hogy Tőrökország fölosztásánál nekimég osztályrész jut. Mert a bolgárok Drinápolyban,a montenegróiak a novibazári Szandzsákban, a gö-rögök Szalonikiben, a szerbek Üszkübben voltak. Tö-rökország ekkor már elveszett volt.

A tények és körülmények rácáfoltak az osztrákálláspontra és így érthető, hogy Olaszország állás-pontja ellenkezett az osztrákkal, amely utóbb magala elismerte az olasz álláspont helyességét. A volt kö-

65

zös kormány tárgyalt is az olasz kormánnyal, deezek a tárgyalások nem vezettek eredményre. Azolasz kormány úgy látszik észrevette, hogy a tár-gyalások célja csak a halogatás, mint ahogyan TiszaIstván a magyar képviselőházban utóbb naiv dicsek-vésképen elmondotta és ezért a tárgyalásokat meg-szakította és utóbb hadat üzent. A tárgyalások azon-ban azon az elvi alapon folytak, hogy Olaszország-nak joga van a kártérítéshez: a közös kormány csu-pán az azonnal való átengedés ellen emelt kifogást.Még a területre nézve is megegyeztek a küldöttek,Dél-Tirolnak és a görzi s gradiskai kerületnek ola-szok lakta részében. Triesztre nézve nem volt mega végleges megállapodás, de ez már nem is lénye-ges annak a megállapítása szempontjából, hogy azolasz kormány a szerződés alapján állott, ellenben avolt osztrák-magyar közös kormány megszegte aszerződést, amikor Szerbiának hadat üzent anélkül,hogy a hármasszövetségi szerződésben vállalt kötele-zettségének Olaszországgal szemben megfelelt volna.

Bizonyos az, hogy a Habsburg-monarchia hódí-tani akart. Nemcsak 1914-ben foglalkozott ezzel agondolattal, hanem sokkal előbb is. Amikor ugyanis1905-ben az amerikai Unió elnöke fölhívta a világösszes hatalmait, hogy állapodjanak meg arra nézve,hogy nem engedik az államok területi integritásátérinteni, akkor a Hohenzollern és Habsburg külügyikormányok addig-addig gördítettek akadályokat amegbeszélések elé, amíg Bosznia-Hercegovina an-nexióját előkészítették és végrehajtották és kihívtáka balkáni népek féltékenységét. Ezért azután az Unióelnökének javaslata lekerült a napirendről.

A Monarchia kormányának szelleme a fegyve-res bódításra való készség volt. Ez magyarázza mega már fölhozottakon kívül a Hohenzollernekkel valószövetséget is. Ez az oka annak is, hogy a Monarchianem, engedte európai konferencia elé vinni a Szer-biával való viszály ügyét. Tekintély ónok alapja nemigazsága, hanem katonai ereje volt.

66

6. §. Α francia köztársaság külpolitikájának iránya,

(I. A nyolcvanas évek elejéig. — 11. Az Oroszországhoz való közeledés.)

I. III. Napoleon császárnak elfogatása és afrankfurti béke után .Franciaországban köztársaságalakult. De a köztársasági államforma még csak egyévtized múlva erősödött meg annyira, hogy nem kel-lett már a monarchisták győzelemrejutásától tartani.

Az első elnök Thiers volt, akit 1873 május 24-énújmonarchisták megbuktattak és ekkor a monar-chista Mac Mahont választották meg elnökké. MacMahon monarchista kormányt nevezett ki, amelya monarchia, visszaállítását tűzte ki célul. Miutánazonban olyan sok trónkövetelő volt, a köztársasá-giak lassan megerősödtek és 1879 január 30-án meg-buktatták Mac Mahout és átvehették az uralmat.

A monarchista kormányok folyton a hadseregújjászervezésével foglalkoztak és 1873 július 24-énolyan javaslatot fogadtattak el a törvényhozással,amely a hadsereget újjászervezte. De sem azt a szer-vezetet, sem azt a számot, amelyet a német muta-tott el nem érte. Amint ezt a föntiekben már érin-tettük, amikor a német császárnak 1875-ben fölme-rült tervéről szóltunk, aki Franciaországot megakarta támadni.

A Kaiser nemcsak azért mondott le 1875-ben aköztársaság elleni újabb háborús tervéről, mert féltAnglia beavatkozásától vagy Oroszország magatar-tásától, hanem azért is, mivel a monarchia visszaál-lítását remélte a Mac Mahon kormányzásától.

Különben is Anglia haragját nem akarta ki-hívni, mert Bismarck nagyon jól tudta, hogy Fran-ciaországnak természetes szövetségese Anglia volna.Miután Franciaországtól el kellett vágni Angliát, aköztársasági kormányt olyan területre kellett szorí-tani, ahol összeütközés keletkezik közte és az angolkormány között. Ezért irányít ott a a gyarmatok feléa francia kormány figyelmét. Az angol kormány

67

hogy az Indiába vezető út az a kezében legyen, aSzuezi-csatorna részvényeinek többségét már 1876-banmegszerezte. Ez nagy elégedetlenséget váltott kiFranciaországban, de egyúttal azt a törekvést is,hogy másutt keressenek kárpótlást. Ezt Tuniszbantalálták meg. A francia hadsereg 1881 április hó12 én a tuniszi beyt arra kényszerítette, hogy elis-merje a francia protektorátust. Majd rövidesen meg-történt Tunisz annexiója is.

Mintha csak Indiában akartak volna Angliávalversenyezni, ezután Madagaszkár és Indo-Kinameghódítását tűzték célul. Mindkettő sikerült is. Deezek a sikerek nem nyugtatták meg a rojalistákat,akik minduntalan föltámadtak és a revancheothangoztatva, nyugtalanították a közvéleményt.

A francia közvélemény és a kormány a harcraizgató monarchistákkal szemben elég erős volt ésmiután nem gondolt arra, hogy háborúba szálljonvalamelyik hatalommal, nem is keresett érintke-zést egyik állam kormányával sem. Viszont a mon-archisták keresztülvitték 1887-ben a katonai javas-latok megszavazását, amire Bismarck a német had-sereg erejét hangoztatva, 1888 február 8-án Francia-országhoz címezve, az egész világnak odakiáltotta:— Mi németek csak az Úristentől félünk!

Ez a hangos kiáltás a francia kormányt azutánarra kényszerítette, hogy barátot keressen. Az osz-trák-magyar monarchia kormányai a múltban olyansokszor visszautasították a francia szövetséget, hogyarra gondolni sem lehetett, hogy a köztársaság ked-véért most fölbontsák a német szövetséget. Angliá-val feszült volt még a viszony. Csak az orosz szö-vetség volt lehető.

Az angol kormány az ő különállását a szövet-ségért föladni nem akarta s különben is inkább anémet kormait nyal való együttműködésben kerestea világpolitikai kérdések megoldását, amint ezt a ké-sőbb előadandó tények kapcsán látni fogjuk. Ígyazután a francia kormánynak nem maradt fönn más

68

szövetség lehetősége, mint az orosz.Ezt a szövetséget a francia köztársasági pártiak

nem keresték, hanem belekényszerültek. Hiszen ak-kor, amikor a cár meglátogatta Parist s megtekin-tette az igazságügyi palotát, Floquet, aki utóbb, 1888április 3-án miniszterelnök lett, még ezt kiáltotta acárnak: „Éljen Lengyelország, monsieur! »

Miután azonban 1887-ben a német-orosz háborúmár szinte küszöbön volt, az orosz kormánynak istámaszt kellett keresnie. Így válik érthetővé, hogy1888 február 9-én maga Floquet, a cárizmus ellen-sége, tárgyalt az orosz követtel a szövetségről.

II. A külpolitikai helyzet kényszerítő hálásaalatt azonban nem lehetett megakadályozni, hogy afrancia bankok már 1889-ben és 1890-ben ne adjanaknagy összegeket az orosz államnak. Ezek a kölcsö-nök voltak a francia-orosz barátságnak első, kézzel-fogható bizonyítékai, amelyeket a két hajóhad köl-csönös látogatásai követtek.

A francia hajóhad 1891-ben meglátogatta Kron-stadtot, az orosz kikötőt s az orosz hajóhad júliushóban visszaadta a látogatást Cherbourgban. KözbenDahomey királyát legyőzvén, újabb gyarmatterüle-teket szereztek a franciák s 1890-ben porosz mintáraátszervezték a hadsereget.

Az orosz hadiflotta 1898-ban Toulonba látoga-tott, s ugyanez évben az orosz államkincstár újabbkölcsönt kapott a. francia piacon. Ugyanez alatt azolaszok elleni ellenszenv folyton fokozódott, amimegnyilvánult abban, hogy az angoulémi esküdtekfölmentették azokat a francia munkásokat, akiknemzeti ellentétből származott verekedésben többolasz munkást agyonütöttek. Végre is a két országkormánya közti ellentét annyira kiélesedett, hogy afrancia parlament az olasz közvélemény lecsendesí-tésére kártérítést szavazott meg a meggyilkoltakhozzátartozóinak.

Közben az orosz állam újra kölcsönért fordult

69

a francia piachoz s 1895, 1896, 1901-ben újra nagyobbösszegeivel vett föl. Ezek az összegek körülbelül négymilliárdra tehetők. A kölcsönökre annyiban volt afrancia kormánynak befolyása., hogy lassankint nemengedett más kölcsönt a francia piacra, mint oroszállami kölcsönöket s így a francia bankárok az oroszállamkincstár bankárjaivá lettek. Az orosz kölcsö-nök összege a világháborúig 20—25 milliárdraemelkedett. A kölcsönöknek csak fele államkölcsön,a többi pedig orosz vállalatok részére adott kölcsön.

1894 elején az afrikai Timbuktu megszállásáthatározta el a francia kormány, ugyanakkor pedigsikerült Dahomeyben fönnhatóságát végleg elismer-hetni. Junius 7-én az angol kormány a Kongó-állam-mal ugyan még olyan szerződést kötött, amely sér-tette Franciaország érdekeit, de a sérelmes pontokatcsa kham ar elejtette.

1894-ben kitört a japán-kinai háború, amelyalkalmul szolgált arra, hogy a Hohenzollernek ésliomanowok egymáshoz közeledjenek, mivel az ural-kodók Caserio olasz anarchistának a francia köztár-sasági elnök ellen elkövetett merényletének hatásaalatt állottak. A Hohenzollern Kaiser a Romanowcár ijedtségét hasznosította s megnyerte ennek hozzá-járulását ahhoz, hogy Németország területet szerez-zen Kínában.

7. §. A cárok külpolitikája.

(I. Az orosz külpolitika Európában. — //. Az ázsiaitörekvések.)

I. Bármilyen ellentmondó is, de bizonyos, hogya cárizmus európai külpolitikája demokrata volt.Az orosz kormány támogatta a legerősebben a Bal-kán elnyomott népeinek fölszabadítását. Ezek a tö-rekvések összefüggtek az összes szláv népek egysége-sítésére irányuló törekvésekkel s a cárizmus impe-rialisztikus törekvéseivel, de eredményeikben s meg-jelenésük formájában a drinápolyi béke óta (1829)

70

a demokráciát és szabadságot szolgálták.Természetes, hogy a cárizmus csak ott s akkor

szolgálhatta a demokráciát, amikor s ahol ez az őérdekében állott, tehát a Balkánon, ahol a törökimpérium fölbomlasztása révén remélhette, hogysaját impériuma kiterjeszthető a régen török uralomalatt állott területekre.

Bármik épen áll is a helyzet, európai külpoliti-kájának ez a demokratikus színezete megkönnyítette,hogy a francia köztársasághoz közelebb jusson, hogyezzel szövetségre léphessen.

A cárnak az a törekvése, hogy a Törökbirodalmat földarabolja, különben is úgy az osztrák-magyarmonarchia, mint Németország kormányainak kül-politikájával megegyezett, csak annyiban különbö-zött az egyik a másiktól, hogy mindegyik hataloma maga részére akarta megszerezni ezeket a. terüle-teket.

A német s osztrák diplomácia azonban nagyonsoká. meg tudta akadályozni a cárnak elhidegüléséts fönn tudta tartani a három császár szövetségei.Sőt elhárította az összeütközéseket a bolgár fejede-lemválasztások dacára, Bosznia-Hercegovina a u-nexiója ellenére s a Monarchiának Szerbiával szem-ben a balkáni háborúban tanúsított magatartásadacára.

A Balkán-kérdések ben a Monarchia állott elő-térben, holott tulajdonképen a német imperialistatörekvéseknek csak eszköze volt.

A német császárban megérlelődött koncepciószerint, amely az ő uralmát világuralommá a,kartatenni, kell, hogy az osztrák-magyar monarchia, Tö-rökország, a Balkán s az Északi- s Keleti-tenger ki-kötőinek vidéke egy kézben egyesüljön.

Erre nézve az előmunkálatok kielégítő ered-ménnyel folytak, mert hiszen a török hadsereg németvezetés alatt állott, Bulgária cárja hü csatlósa volta Kaisernak, a Monarchia pedig mindig azt tette,amit a Kaiser óhajtott.

71

A Kaiser és a cár külpolitikai törekvéseinekazonban előbb-utóbb össze kellett ütköznie. A cár isuralomra tört, a Kaiser is. De a, cár törekvése a népektörekvéseivel is találkozott. A cár így akkor, ami-kor beleavatkozott a török uralom alatt álló balkáninépek ügyeibe, ezeknek törekvéseit mozdította el6.De a cárnak a föntemlített drinápolyi béke erre ki-fejezetten jogot is adott, míg a Kaiser a Habsburg-monarchia utján avatkozott bele a Balkán ügyeibe.

Hogy az orosz törekvéseket megérthessük, szemelőtt kell tartanunk azt, hogy Oroszország hatalmasszárazföldjének nincsen megfelelő kapuja a világ-tengerekhez.

A Keleti-tenger legértékesebb partvidéke Nemek-országé, a Fekete-tenger kijárata török kézben volt,messze dél felé a Perzsa-öbölig meg nem nyúlik abirodalom. A messze kelet kikötői pedig csak az oroszbirodalom egyik részének lehetnek kapui.

Miután közel dél felé legkönnyebbnek mutatko-zott kijáratot keresni, tehát a cárok a Törökbirodalomterületén lakó szlávok fölszabadításával kötött-éleössze az ö kikötőkereső politikájukat.

Törökországot azonban a hatalmak útjába állí-tották a cárok terjeszkedő politikájának s ezért máraz 1841. évi európai egyezmény kimondta, hogy a Dar-danellák zárva vannak s ennek ellenőrzésével Török-országot bízták meg.

Itt kapcsolódott bele Törökország sorsa a világ-politikába.

II. Amint a Törökbirodalom az orosz kikötőszükséglet réven kapcsolódott bele a világpolitikába,úgy az ázsiai barbár népek és a Csendes-óceán part-vidéke is ezen a réven került bele. Azok a. területekviszont, amelyek közben vannak, csupán pillérei an-nak a hídnak, amelyen a cári birodalom a világten-gerekhez ki akart jutni.

A tengerek jelentőségének fölismerése előtt acárok egyszerűen császári hódítópolitikát űztek.

72

amely azonban nem okaiban, hanem csak időbenelődje a későbbi politikának.

A cárok már kétszáz év előtt háborút viseltek Kí-nával az ércekben gazdag Amur területért. A kínaiakazonban meg tudták ezt a területet tartani s a cár csakkétszáz esztendő elmúltával tette megint vitássá ezt.Amikor pedig Kína 1858-ban Francia- s Angolország-gal háborúba keveredett, akkor semlegességeért át-engedte Oroszországnak az Amur balpartjának azta részét, amely birtokában volt. Két év múlva pediga jobb partot is,

A cár jó viszonyban volt Japánnal is s 1885-benkedvező kereskedelmi szerződést kötött vele. Ez a jóviszony soká állott fönn s a mikádó 1875-ben áten-gedte az Amur torkolata előtt lévő Szachalin szige-tét a cárnak.

A krimi hadjárat, illetve a párisi kongresszusután (1856) a cár visszaadta Karsz várát a szultánnaks lemondott a Duna torkolatáról. Karsz váránakvisszaadása tulaj donképen azt jelentette, hogy a cárlemond arról, hogy a szultán birodalmát a Kaukázu-son keresztül való előnyomulással tegye tönkre, hogyKis-Ázsián keresztül hódítsa meg Konstantinápolyt.

De a párisi kongresszus nem akadályozta meg acárt abban, hogy Ázsia belseje felé ne keressen hódí-tani való területeket. Ilyenekül a turkesztáni terüle-tek kínálkoztak. 1865-ben s a következő években Tas-kend et, Szamarkandot sikerült is elfoglalni.

Az angol kormányt ugyanakkor az indiai láza-dások foglalták el s nem gördítettek akadályt az elé,hogy az orosz birodalom közelebb jusson az angolhoz,sőt talán őszinte is volt lord Lawrence indiai alkirály(1868—69) nyilatkozata, amikor így szólt: — Jobb azorosz szomszédság, mint az ázsiai barbároké. Deszomszédságról persze akkor még nem lehetett szó.

Az oroszok még osak most kész:tették elő azt,hogy az India és Turkesztán közt lévő országok fö-lötti uralmat megszerezzék. Erre sohasem kellett al-kalmat keresni. A félvad törzsek s népek szolgáltat-

73

tak elegendő alkalmatDost Mohamed Afganistan uralkodója 1863-ban

történt elhalálozása után ennek öt fia akarta megsze-rezni az egész ország fölötti uralmat. A többi tizen-egy fia nem versengett. Ennek az öt emírnek a küz-delme is elég volt azonban ahhoz, hogy ne csak Afga-nisztán nyugalmát, hanem a szomszédos országokétis megzavarja. Így Perzsia nyugtalansága folytánszükségessé vált az afgán-perzsa határok megálla-pítása.

Míg azonban idáig fejlődtek a viszonyok, tízesztendő telt el. Közben a karavánkereskedelem ál-landó veszedelemben volt, jóllehet az orosz kormányszerződések kötésével iparkodott ezt biztosítani samikor az eredménytelennek bizonyult, akkor Kauf-mann orosz tábornok egészen Khiváig nyomult előres eat elfoglalta.

Az oroszok ellen az eniir az angoloktól kért se-gitséget, de csak 100.000 font sterlinget kapott s nemkatonát, amire szüksége lett volna.

Ezért el kellett fogadnia az orosz föltételeket.Ezek szerint az orosz- kormány elismeri a khivaikánt, de ez az Amur jobb partját átengedi acárnak s évenként 2,200.000 rubel adót fizet. Ezen afönnhatóságon kívül a khokándi kánságot és Kasgartis megszerezve, a két országot az Oroszbirodalombakebelezte a cár.

Ezek az események azonban nem függetlenek avilágpolitika eseményeitől. Mert már ekkor készenvolt a Németbirodalom kormányának az a terve,hogy Angliát szárazföldön, a Balkánon keresztül el-vágja az Indiába vezető úttól. Németország uralko-dója ekkor azonban még Oroszország előtérbe tolásá-val hajtotta végre terveit. A nagy koncepciójú hó-dító tervek talaja még nem volt előkészítve. Berlin-Bagdad hangoztatása még időszerűtlen volt.

Az angol államférfiak előtt azonban ez a tervnem volt titok s Disraeli kezdeményezésére Viktóriaangol királynő fölvette 1877 július 1-én India csá-

74

szárnője címét. A külvilágnak s a német államfér-fiaknak azt akarták ezzel mondani: India egy An-gol országgal.

Amióta a Kaiser politikájának célja nyilvánva-lóvá lett, az angol kormánynak Törökország irányá-ban való magatartása megváltozott. Az angol kor-mány állandóan reformokat követelt a török kor-mánytól, mert tudta, hogy a Törökbirodalom fönn-tartásának: ez az egyetlen módja. A Törökbirodaloniszétszakítása ellen tiltakozott s ezt meg is akadá-lyozta., így nevezetesen az orosz-török háborúban,amikor az angol hajók védték meg Konstantinápolyt.

Az orosz hadügyminiszter erre 1878 április 25-énírta alá azt a parancsot, amely szerint három had-oszlop induljon India elleni demonstrációra, de ez ahárom orosz hadoszlop sohasem ért oda. A berlinikongresszus véget vetett a viszálynak s július 13-ikaután, amikor aláírtak, békésen távoztak a küldöttekBerlinből.

Ázsia belsejében azonban a nyugalom neon állotthelyre s ez alkalmul szolgált arra, hogy az angolkormány is beleavatkozzék az afgán s a többi szom-széd népek ügyeibe. Az angolok csakhamar az egészBél-Afganisztán fölötti fönnhatóságot megszereztéks ezzel mind közelebb jutottak az orosz érdek terü-lethez.

Bismarck 1884 november 24-én Buschnak ezeketmondotta: — Figyeljen Afganisztánra, onnan jönnifog valami.

Közel is voltak akkor ahhoz, hogy háborút kezd-jenek egymás ellen Oroszország s Anglia. Az oroszcsapatok ugyanis átlépték azt a vonalat, amelyet1885 március 26-án kötött megállapodás szerintrespektálniok kelleti. Az afgájiok védekeztek, de azorosz csapatok erősebbek voltak s legyőzték őket.Erre Gladkone április hó 27-én 1,100.000 font sterlinghitelt kért hadikészülődésre. Gladstone azonban meg-bukott s Salisbury lett a miniszterelnök. Miután acárt az akkor fölmerült bulgár-kérdés foglalta el, az

75

afgán-kérdés elsimult s 1887 július 22-én a két kor-mány aláírta a megállapodást.

Az orosz kormány Ázsia népeivel a kereskede-lem megzavarása miatt került összeütközésbe. Deezek az összeütközések csekélységek voltak: ahhoz ké-pest, amelyek abból származtak, hogy az orosz kor-mány Ázsiában vasutakat kezdett építeni.

A szibériai vasút építése folytán szükségessévált a Csendes-óceán felé kapukat biztosítani. Emiattféltékennyé lett a mikádó s ez a cárt annyira lefog-lalta, hogy soká nem törődött a balkáni szlávok siral-mával. Közben 1893-ban a Kaiserhez való viszony ki-élesedett s vámháborúvá lett, amelyet a következőévben Witte miniszterelnökké történt kinevezése utánmegszüntetett, mert két front felé nem akart hada-kozni.

Japán az 1894-95. évi Kína. elleni habombólgyőzőként kerülvén ki, kötelezte Kínát, hogy Liao-jung félszigetét adja át. Ez ellen Oroszország, Né-metország s Franciaország tiltakoztak. Japán enge-deti s 1895 május 4-én visszaadta Liaojnng félszi-getét.

Kina hadisarcot is kellett fizessen, de inert nemvolt pénze, a cári kormány 400 millió frankot előle-gezett neki, minek ellenében megkapta Port-Artúrtés engedélyt arra, hogy Mandzsúriát megszállja, il-letve hogy Mandzsúriába, katonáival bevonulhassons engedélyt arra, hogy vasutat építhessen Wladi-wostokba.

A szibériai vasutat 1891 május 31-én kezdték épí-teni s a francia tőke ehhez is tetemes összegekkel já-rult hozzá. Ami megint szorosabbra fűzte a két államközti kapcsolatot. Állítólag ugyanennek az esztendő-nek augusztusában, még pedig 27-én alá is irták akét állam közti szerződést. Ha ez nem is történt meg.de bizonyos, hogy 1892-ben katonai konvenció Jöttlétre és kereskedelmi szerződést is kötöttek.

Ezután megint csak a közel-keleti kérdésekfoglalkoztatták az orosz kormányt. A francia barát-

76

szág révén az orosz kormány szava súlyosabbá lett sez a körülmény arra bírta az angol kormányt, hogyIndiától csak olyanképen vágja el Oroszországot,hogy a Pamir fönnsíkon keskeny semleges sáv vá-lassza el a két állam érdekterületét. Ezt a Pamír-egyezményt 1895 március 11-én írták alá.

A kisázsiai örményzavargások fölszínre vetették'az örmény-kérdést. Anglia az örmények patrónusa-ként lépett föl, ami ellen az orosz kormány 1895 jú-nius 4-én és július 3-á,n s november 20-án tiltakozott.De aztán a kínai-japán háború eseményei elfelejttet-ték az örmény-kérdést.

A német diplomáciát ügyetlennek mondták sszidták, pedig nagyon ügyesen fonta be a cár kormá-nyát s a kína-japán háborút követő zavart arra hasz-nálhatta föl, hogy az orosz kormánnyal szereztetettmagának Kínában kikötőt. A német s orosz diplomá-ciának ez az összeköttetése azután még 1904—5-ben ajapán-orosz háború alatt is megmaradt. Oroszországakkor nemcsak a cár, hanem a Kaiser hódításait isvédte.

A Kaiser hódításai köpenyéül a vallást használtaföl. Hittérítőket küldött Kínába s ezek számát tete-mesen megszaporította, amikor a cárral megegye-zett volt arra nézve, hogy ő is szerez kikötőt Kiná-hari. Ezek közül a hittérítők közül 1897 november1-én kettőt megöltek Santungban. A Kaiser a nemzet-közi szokástól eltérőleg, erre nem vizsgálatot kért,hanem hadihajókat küldött Kínába. A hadihajókelégtételül elfoglalták a Kaiser számára Kiaocsankikötőjét.

Máskor is előfordult, hogy idegen állampolgáro-kat meggyilkoltak. Ilyen esetekben máskor mindigmegelégedtek azzal, hogy a bűnösöket megbüntették.De a Kaiser ezt föl akarta használni arra, hogy kí-nai kikötőt elfoglaljon.

A Kaiser és a cár egyetértésben kellett, hogyeljárjanak ebben az esetben, mert Kiaocsan kikötőjétmár előbb megkapta volt a cár s most egyszerűen

77

átengedte a Kaisernak.A Kaiser hajói november 17-én érkeztek

Kiaocsauba, a cár hajói pedig december 18-án PortArthurba. Ez fejezte ki külsőleg azt, hogy az egyet-értés teljes. Az angol kormány tiltakozott ez ellenaz eljárás ellen, de hiába. Különben is Szudán ésKongó foglalta el s így itt nem tudott elég erőt ki-fejteni.

Két évvel később teljesen kiéleződött a kina.ikérdés, amikor a boxerek lázadása alkalmat szolgál-tatott az orosz seregeknek arra, hogy újra bevonul-janak Mandzsúriába és bent is maradjanak. Az oroszkormány ugyan megígérte 1902 április 8-án, hogycsapatait kivonja, de ígéretét meg nem tartotta.

Ez érlelte meg a japán-orosz háborút.

II. FEJEZET.Az entente kialakulása.

8. §. A fényes elszigeteltség kora Anglia külpolitika jában s az Unió külpolitikája.

(I. A búr háborúig. — IL A XX. század elejéig. —///. Az Unió.)

I. A francia-német háború idején Gladstone vollaz angol miniszterelnök, aid a semlegesség mellettfoglalt állást. Ez a semlegesség Franciaország irántannyiban volt jóindulatú, hogy a kormány elnézte,hogy a francia hadsereg részére lovakat vásároltakAngiiában. A német győzelem után sokan voltak,akik utólag helytelenítették a kormány magatartását.Amire az szolgáltatott alkalmat, hogy a német kor-mány visszautasította az angol kormánynak azt azajánlatát, hogy a békét közvetíti.

Emiatt s azért, mert az 1871-ben Londonbanösszegyűlt Pontus-konferencián az angol kormánynem tudta azt az akaratát keresztülvinni, hogy acár a Fekete-tengeren ne tarthasson hadihajókat, aGladstone-kormány helyzete megingott s amikor azír-kérdés nehézségei is előtérbe léptek, megbukott.

78

Helyét a Disraeli elnöklete alatt alakult kormányfoglalta el.

Disraeli konzervatív kormánya imperialisztikuspolitikát csinált befelé éppen úgy, mint kifelé. Nem-sokára kormányra lépte után, 1874-ben, annektáltattaa Fidsi-szigeteket, a következő évben megvásároltaa Szuezi-csatorna részvények nagy részét. Viktóriaangol királynőt kikiáltotta India császárjává. Azorosz-török háborúba pedig a szultán védelmére hat-hatósan beleavatkozott.

Ennek a néhány ténynek fölemlítése elegendőahhoz, hogy fölidézzük emlékünkben az orosz diplo-mácia történetével kapcsolatban az angol diplomá-ciáról mondottakat.

A Disraeli-kormány a délafrikai gyarmatokbólés köztársaságokból Anglia fönnhatósága- alatt kon-föderált szövetséget akart alakítani. Ε tervet a burokellenezték s ezért az angol kormány 1877 áprilisábanfegyverrel kényszerítette őket az angol fönnhatóságelismerésére.

A burok 1881-ben újra fegyvert fogtak. Ekkorújra Gladstone állott a kormány élén, aki békét kö-tött velük oly föltétel mellett, hogy autonómiát kap-nak, de külügyi tekintetben angol fönnhatóság alattmaradnak.

Ezeknek a tényeknek az ismerete elegendő, demásrészt szükséges az angol diplomácia magatartásá-nak megértéséhez általában. Hogyha mármost az angol diplomácia egyes tényeit akarjuk megérteni, ak-kor kell, hogy az Európán kívüli egyéb eseményeketvegyük vizsgálat alá.

A francia vállalkozási szellem és zsenialitás át-vágta a Földközi-tenger és a Vörös-tenger közöttiföldsávot s ezzel összekötötte a Földközi-tengert azIndiai Óceánnal. Francia részvénytársaság építettea Szuezi-csatornát. A részvények nagy részét a kon-cesszió ellenértéke fejében átadta az egyiptomi szul-tánnak.

1876-ban Izmail kedive eladta 176.602 darab

79

Szuezi-csatorna részvényét, mert pénzre volt szük-sége. Ezeket a részvényeket az angol kormány sze-rezte meg 400.000 fontért. A háború előtt már egymillió font osztalékot fizettek a részvények.

Ez a vásár nagy kedvetlenséget váltott ki Fran-ciaország uralkodó köreiben, amelyek joguk sérel-mének tekintették, hogy az ő fáradozásaik eredmé-nyeit az angol kormány szedje. Ezt a kedvetlenségetazzal csillapították le, hogy a khédive adósságai ésrossz gazdálkodása folytán előállott pénzügyi zava-rok elhárítására francia-angol ellenőrzőbizottságotszerveztek.

Izmail ugyanis rövid idő alatt elköltötte a rész-vények árát s újabb adósságokat csinált. Erre a hite-lezők gazdálkodását ellenőrzés alá helyezték. Csak-hogy a khédive és Egyiptom pénzügyei nem voltakelválaszthatók. Így aztán az ellenőrzőbizottság azország ügyeibe is beleszólt. A pénzügyek ellenőrzésecímén 1878-ban már beleavatkozott a közigazgatásbais, ami rendkívül sok izgalmat váltott ki az ország-ban. Ezt elhárítandó és az ellenőrzést megszünte-tendő, a khédive 1879-ben lemondott.

Az ellenőrzőbizottság azonban ott maradt s ígyaz elégületlenség az országban nem szűnt meg, sőtmert az ország népének terheit az idegenek beavat-kozására lehetett visszavezetni, 1882-ben nyilt láza-dásban tört ki. A katonaságot nem lehetett fölhasz-nálni, mert az is elégedetlen volt az idegen tisz-tekkel, akiket föléjük helyeztek.

A khédive emberei nagyon ügyesen kihasználtákmost azt a körülményt, hogy a khédive a szultán alátartozott s most olyan szint adtak a nép lázadásai-nak, mintha a szultán legfőbb urasága érdekébentörténnék. Az ügyek ebben az állasában avatkozottbele Bismarck a kérdésbe s a szultánnak azt taná-csolta, hogy támogassa az egyiptomi mozgalmat.

A német politikát a cár is támogatta,. Gladstoneangol, miniszterelnök azt ajánlotta a szultánnak,hogy döntsön a kérdésben a hatalmak konferenciája,

80

Ez Bismarcknak nem tetszett. De mielőtt a konfe-rencia összeülhetett volna, Arabi, az egyiptomi ka-tonai párt feje, lázadást szított Alexandriában 1882június 11-ón s hatalmába kerítette a várost.

Gladstone szerint Arabi célja a khédive letételes ezért kijelentette, hogy ezt nem tűri, — ha vele tar-tanak, a hatalmakkal együtt, ha nem, egymagábanis letöri a lázadást. Franciaországban kormányvál-ság volt, mert Gambetta lemondott. De azért a franciahajóraj az angollal együtt elment Alexandria ki-kötőjébe. Amíg az angol s francia hajók a kikötőbenvoltak, Arabi a város megerősítésén dolgozott.Seymour admirális fölhívta, hogy hagyja abba azerősítési munkálatokat. Erre Arabi parancsot adotta munkák beszüntetése iránt, de éjjel folyton dolgoz-tatott. Az angol flotta parancsnoka erre ultimátumotküldött Arabinak s néhány lázadó kiszolgáltatását κ amunka azonnali abbahagyását követelte.

Erre a francia hajók elhagyták a kikötőt. Ami-kor Arabi a fölhívásnak eleget nem tett, Seymourjúlius 11-én ágyúzni kezdte a várost.

Franciaország az előtt a kérdés előtt állott, hogybeleavatkozzék-e a hábarúba. Freycinet kormányakész lett volna, de Clemenceau ezt megakadályozta,mire a kormány lemondott.

A háború ellenzői Franciaországban attól féltek,hogy a háború átterjed Európára, ami az újonnanalakult hármasszövetségre való tekintettel Francia-országra nézve nagyon aggályos volt. De ezzel apasszivitással viszont Franciaország örökre elvesz-tette egyiptomi befolyását.

Az angol kormány azt követelte a szultántól,hogy jelentse ki, hogy Arabi a szultán ellen is föl-lázadt, de a szultán a Kaiser kancellárja és a cárbiztatására ezt megtagadta. Közben pedig folytAlexandria ágyúzása. A vaskancellár a német újsá-gokban azt íratta, hogy ugyanúgy Hamburgot is lő-heti az angol flotta s ezzel fölébresztette a németháborús szellemet s Helgoland rendkívüli stratégiai

81

jelentőségére hívta föl a közfigyelmet.Lassanként azonban mégis lokalizálódott a vi-

szály. Az angol csapatok legyőzték Arabi seregét snjra berendezkedtek Egyiptomban. November 16-ánaz angol kormány már föl is mondja Franciaország-nak az Egyiptomra vonatkozó kondomíniumot. Ami-kor pedig a hatalmak a következő évben újra föl-vetették Egyiptom kiürítésének kérdését, akkor azEgyiptomban lakó összes idegenek 1883 augusztus4-én memorandumban azt kérték, hogy az angoloktartsák továbbra is megszállva az országot.

A hatalmaknak azonban megígérte az angolkormány, hogy 1890-ben kiüríti Egyiptomot. Ebből acélból 1887-ben Sir Henry Drumond Wolffot küldteki a kiürítés előkészítésére. Az angol kormány errenézve a szultánnal is megállapodott, de kijelentette,hogy csak akkor üríti ki Egyiptomot, ha az európaiaknem lesznek veszélyben.

Ez ellen Oroszország s Franciaország tiltakozott.Bismarck most már Anglia ellen hangolta a franciakormányokat, s azzal nyugtalanította őket, hogyEurópában is kitör a háború. Az angol-török meg-egyezést tehát nem írták alá a felek, de az angolcsapatok bent maradtak Egyiptomban. Csakhogyahogyan a francia kormány nem akart háborút Né-metországgal, úgy nem akart Angliával sem.

Eközben az angol kormány a Szudán felé ter-jesztette ki uralmát. Itt is érdekellentét állott fönnFranciaországgal, amit Bismarck ügyesen fölhasz-nált a két ország diplomatái közti ellentét szitásáras gyarmatszerzésre.

Hogy az angol politikát megérthessük, szüksé-ges, hogy a német gyarmatszerzés taktikájára rövidpillantást vessünk.

1876-ban és 1878-ban a német kormány a Tonga-és Szamoa-szigetekkel szénállomás létesítésére vonat-kozó szerződést köt. Ezzel kezdte meg a gyarmatosítóállamok közti tevékenységét Németország. A néme-tek azonban eddig is szereztek birtokokat a barbár

82

népek közt, csakhogy nem az államhatalom, hanemaz állampolgárok. Ezek a szerzők magáncégek éstársaságok voltak, amelyek országnyi területekkészélesítették birtokaikat s így kénytelenek voltak azállami hatalom védelmét kérni maguknak és szer-zeményeiknek.

Az első ilyen kérés 1880-ban feküdt a Reichstagelőtt, amikor a német Godeffroy cég azt kérte, hogya szamoa-szigeti gyarmatosítást támogassa az állam.A Reichstag a kérelmet elvetette.

Ez az állásfoglalás azért jelentős., mivel helyesvilágításba helyezi azt a kérdést, hogy Bismarckakart-e gyarmatosítani, vagy a Reichstag nemakart-el A németek és barátaik szeretik úgy föltűn-tetni a dolgot, hogy a német politika békés tenden-ciáit az is igazolja, hogy gyarmatosításra Bismarcknem. törekedett Pedig ez tévedés, hiszen a Szamoa-szigeteken az államnak már volt négy év óta szén-állomása.

Bismarck csak alkalmazkodott a gyarmatosítás-nál a Reichstag fölfogásához s ezentúl is magán-cégekkel végeztette a gyarmatosítást. A nyolcvanasévekben megalakult a Deutscher Kolonialverein is,bogy a gyarmatosítást irányítsa.

A német kormány a magángyarmatosítást hat-hatósan támogatta s ezzel elérte azt, hogy a Reichs-tag 1884 áprilisában nem tudott kitérni Lüderitzbrémai cég abbeli kérelmének, hogy az angra-pequenai öböl mentén szerzett területeit a birodalomvédelme alá ne helyezze. Ugyanez év július 5-énmar a Togoban s Kamerunban hasonló módon szer-zett területeket helyezték az állam védelme alá.

A németek afrikai terjeszkedése folytán az angolkormány attól félt, hogy a német gyarmatok a burállamokkal közvetlen érintkezésbe kerülnek. Ezért1885 szeptember 30-án annektálta a becsuánok föld-jét. Ebben az évben viszont Kelet-Afrika partjain,Zanzibárral szemben a Gesellschaft für deutscheKolonisation megbízásából Peters Károly kezdett

83

hódi tani. A zanzibári szultán tiltakozása eredmény-telen volt s végül is átengedte Dar-es-Salan és Pan-gani kikötőket a német társaságnak.

A Bismarck-szigeteken egy évvel előbb foglaltakel itt a németek, a Salamon- és Marschall-szigetekeni 885-ben. Ugyanebben az évben a Karolina-szigete-kon is, amiből összeütközés keletkezett Spanyol-országgal, amint ezt már föntebb láttuk is.

A német gyarmatosítás ellen Anglia nem tilta-kozott s mégis ebből származtak a két állam köztiellentétek, mert a németek csakhamar beleavatkoz-tak az angol ügyekbe, illetve terjeszkedésük közbenminduntalan angol érdekekbe ütköztek.

Anglia a németekkel és a franciákkal egyarántM barátságos megegyezést kereste. Gyarmatosító tö-rekvéseiket előmozdította és évtizedeken át állan-dóan engedményeket tett mindkét állam gyarmato-sító politikájának. Hogy ez a magatartás abban atudatban történt-e, hogy az új gyarmatosítások úgy-sem érinthetik Anglia hatalmát vagy abban a tudat-ban történt-e, hogy inkább enged, mintsem hogy há-borút folytasson, azt nem lehet megállapítani.

Ennek dacára sem voltak elkerülhetők a zökke-nések és félreértések, amelyeket azonban Anglia en-gedékenysége csakhamar elsimított. Így tehát Fran-ciaország és Németország Angliával külön-külön jóviszonyban élt. A gyarmatok népével szemben közöselnyomó érdeküket együtt védték meg.

Amikor Német-Afrikában 1888 őszén zendüléstört ki az arabok közt, a két hatalom együtt nyomtaei. Ugyanekkor itt a rabszolgakereskedést is meg-szüntették, hogy a gyarmatosítás mellett a civilizá-ciót is látszassanak szolgálni. A következő évben aSzamoa-szigetekre nézve egyeztek meg s a megértéses béke jeléül a német Kaiser ellátogatott Londonba.

Ezt az együttműködést megzavarta a délafrikaihelyzet. Már láttuk ugyanis, hogy az angol kormányügyelt arra, hogy összeköttetését az északi és délaf-rikai gyarmatok közt ne vágja el teljesen a német

84

gyarmat. A búr államokkal szembeni eljárása is eb-ből magyarázható.

Ebből származott a két állam közti feszültség” is.Dél-Afrika angol gyarmataiban ugyanis CharteredCompany néven 1889-ben Cecil Rhodes vezetése alattgyarmattársaság alakult, amely fönnhatósága aláhajtotta a Kongó, a keleti s nyugati portugál gyar-matok közti területeket. Ezzel az angol kormány nemelégedvén meg, 1890 augusztus 20-án lemondattaPortugáliát Rhodesiáról és a Nyassza-földről. Miutána matabeliek területe is angol kézbe került, az angolgyarmatbirodalom két része közé most már csakTransvál és Oranje köztársaságok ékelődtek be.

Ezek ellen folyt már most a hivatalos és nemhivatalos politika. De Németország kormánya csakúgy volt hajlandó az erőszakosságokat az angolnakelnézni, ha ezért valamit kap. Ezen a közös elnyomá-son alapult az 1890 július 14 Helgoland-egyezmény.Eszerint Németország megkapja Helgoland szigetétés a Zanzibárral szemben húzódó partszegélyt, de le-mond a Zanzibárra vonatkozó igényről. A zanzibáriszultán angol protektorátus alá helyezkedik. A Vitués német szomáli föld fölötti protektorátust szinténAnglia kapja.

Ε miatt az egyezmény miatt nagyon sokat tá-madták a német kormányt, mert azt állították, hogyezzel lehetetlenné vált a Zanzibártól a Nílus forrá-sáig terjedő német gyarmatbirodalom. Elfelejtettélv,hogy Helgoland minden, gyarmatot megért Német-országnak s utóbb éppen a gyarmatosítók és a flotta-fejlesztők esak azért valósíthatták meg terveiket,mert Helgoland szigetét megkapta Németország. Anémet kormány a megegyezés után a közvéleményhatása alatt újra angolellenes politikát űzött.

A helgolandi egyezmények Zanzibárra vonat-kozó részei ellen a francia diplomácia egy 1862. éviegyezmény alapján tiltakozott. Utóbb azonban hozzá-járult a helgolandi egyezményhez, amikor az angolkormány elismerte a francia köztársaság jogát Ma-

85

dagaszkárra és beleegyezett abba, hogy a franciákAlgériától délre a Csád taváig előnyomulhatnak.

A német-francia-angol viszony az afrikai gyar-mitok kérdésén múlt ezentúl is. Az angol politikaarra irányult, hogy Afrika belsejében hódítva, ösz-szeköttetést teremtsen északafrikai és délafrikaigyarmatai közt. A német törekvés meg az volt, hogyaz angol gyarmatokat egymástól elvágja. Az angolkormány a Szudán s a Nílus fölső folyásánál kitágí-totta az uralma alatti területeket. Ez ellen, amintláttuk, a francia kormány tiltakozott, szintúgy tilta-kozott 1894-ben a május 12-én létrejött angol Kongó-egyezmény ellen, amellyel Anglia átengedte a felsőCsád-tótól keletre fekvő s Egyiptom fönnhatóságaalá tartozó területeket a Kongó20-államnak. Ez ellenNémetország is tiltakozott, mire Kimberley lordvisszavonta a tett engedményeket. Franciaország pe-dig sietett a maga követeléseit Kongó szabad állam-mal elismertetni. Ami részben sikerült is.

A francia kormány megszerezte magának a szul-tán beleegyezését és megbízását ahhoz, hogy a Nílusfölső folyásáig nyomuljon. Az angol kormány ezt el-lenezte s arra hivatkozott, hogy ezt a területet azegyiptomi kedive taxtotta birtokban eddig is s ígyneki a kedive birtoka alapján joga van ehhez a te-rülethez. Ebből megint viszály származott s 1895március 28-án sir Edward Grey kijelentette, hogyha francia csapatok a Nílus fölső folyásáig nyomul-nak, ez barátságtalan tett lesz.

20 Kongó-állam II. Lipót belga királynak nemzet-közi állama volt. Olyan családi birtokszerű gyarmatvolt ez Afrika belsejében. Ennek a Kongó-államnakezt a bizonytalan jogi helyzetét akarta fölhasználni azangol kormány arra, hogy magának ebből a területbőlegy sávot biztosítson, amelyen keresztül összeköttetéselett volna az angol keletafrikai gyarmatai és Rhodesiaközt. Az így átengedett sáv helyett Kongó északi hatá-rait 600 km.-rel följebb engedte volna. Csakhogy ez nsáv francia érdekterületre esett. A francia kormánytiltakozását Bismarck szintén támogatta.

86

Ez az előnyomulás azonban nem volt megállapít-ható, mert az expedíció már útban volt Afrika ren-getegein keresztül s három év π tán meg is őr kezelt.

II. Ezzel a tiltakozással egyelőre elintézést nyerta francia-angol gyarmatviszony. De ugyanebben azidőben támadt föl a német-angol viszály, amelyet avilághelyzet áttekintése tesz érthetővé. Ekkor (1894)folyt a messze keleten a kína-japán háború, amely-ből Angliára az az előny származott, hogy Japánnalkereskedelmi szerződést köthetett,

A német-angol viszály területileg Dél-Afrikábantört ki. Az angolok ugyanis, amint azt föntebb lát-tuk, éppen úgy, mint a németek is, társaságok utjángyarmatosítottak. Ilyen társaság volt a már említettdélafrikain kívül Kelet-Afrikában is, amely ellen abennszülöttek fegyverrel támadtak s amelynek álla-mosításához kellett fogni, hogy területeit meg lehes-sen védeni. A másik gyarmattársaság a délafrikai,ez nemcsak a bennszülött feketékkel, hanem a borok-kal is viszályban élt,

A délafrikai társaság elnöke Cecil Rhodes, aki aFokföld miniszterelnöke is volt, egész Dél-Afrik»egyesítésén dolgozott. Ez az egyesítés a bur köztársa-ság függetlenségének megszüntetését vonta volnamaga után. Pedig a mái.· fönt előadottakból tudjuk,hogy ezek függetlenségük védelmére már ismétel-ten folytattak véres küzdelmet Ennek az egyesítés-nek gazdasági célja a nagyobb gazdasági egységhezvaló csatlakozás volt; különös célja a Fokföld s Rho-desia közti vasút megépítése, amely a burok ellen-állásán megtört. De ez csak később vált aktuálissá.

1894-ben a burok még nem folytak bele a küzde-lembe, de a bennszülöttekkel már folyt a háború, sőta gyarmattársaság már részben kifogyott a fegyve-rekből s így Uganda tartományt, amelyet védenin«m tudott már, az angol államnak engedte át.

A Chartered Company magatartása megállapít-

87

állítólag búrellenes volt s a Kaiser mái· 1895 februármég tiltakozik ennek a társaságunk búrellenes magta-tartása miatt. A Kaiser ezzel a magatartásával azon-ban csak h tu reményeket ébresztett a burokban smagatartása az agent provokátor magatartásától mi-ben sem különbözik.

Ugyanez évi október 15-én, majd december 28-ána német alattvalók s érdekek védelmének ürügyealatt a Delagoa-öbölbe küldi a Condor és Cormorannevű német hadihajókat. December 30-án a CharteredCompany egyik tisztje, Jameson több száz fegyveres-sel átlépte Transvaal határát. A burok azonban le-fegyverezték s átadták az angoloknak. Az angolkormány Angliába vitetle s elrendelte Jameson ellenaa eljárást.

Amint a német kormány Jameson betörésérőlértesült, azonnal orvoslást követelt s Transvaal elnö-kéhez, Kruegerhez táviratot intézett, amelyben eztaz eljárást a nemzetközi jog snlyos sérelménekmondta.

Az angol kormány azonnal lemondatta Khodestés meghívta Kruegert, hogy vegyen részt a Jamesonelleni tárgyaláson. Krueger ezt meg is ígérte, d«utóbb a Kaiser magatartásától megtévesztve, kijelen-tette, hogy nem vesz részt. A német kormány ugyanisúgy tett, mintha a búrokat védeni akarta vojhia.A portugál kormánytól engedélyt kér arra, hogy &Delagoa-öbölben levő Seeadler nevű hajó 50 íonyilegénységét a portugál területen át Pretoriába szál-líthassa az ottani német kolónia védelmére. Otthonpedig elrendelte a Kaiser, hogy a torpedóflottillát é«a tartalékflottát helyezzék készenlétbe.

De ebből a sok készülődésből nem lett háború,hanem nagyon jó volt arra, hogy a Kaiser kor-mányai hivatkozhassanak arra, hogy a Kaiser a békebarátja s fönntartója. Pedig ebben az esetben, vagyisa Kaiser nélkül a burok aligha mentek volna bele aháborúba s nem véreztek volna el oktalanul, merthiszen az eredmény nem lehetett kétséges, ha egye-

88

dül állanak, ők persze azt hitték, hogy nem állanakegyedül.

Anglia csöndes nyugalommal fogadta ezeket ahangos megnyilatkozásokat. Végül is a Kaiserhangja mind jobban elgyöngült és az angol-franciadongolai viszályban mintegy kiengesztelésül Angliáttámogatta. Csakhogy az angol kormányt ez amagatartás nem zavarta meg. Tisztán látta, hogya Kaiser világuralomra tör s ennek megakadályozá-sára nem kínálkozott más mód, mint a francia-oroszbarátság keresése.

Ettől kezdve az olasz kormány is hasonló maga-tartást tanúsított s így az olasz és a francia, de megaz angol kormányok között gyarmatügyek miatt föl-merülő viszályok mindinkább megkevesbedtek s ajelen században az ántánt-államok között bekövet-kezett teljes megértés korát ez a félmegértés előztemeg.

Olaszország 1896-ban elismerte a Bardo-szerző-dést és lemondott Tuniszról, amelyre eddig igénytformált. Két évvel később, 1898 november 21-én meg-szűnik a tízéves francia-olasz vámháború. 1900 ja-nuárjában megállapítják a Vörös-tengermellékifrancia és olasz gyarmatok határait. 1901-ben Fran-ciaország titkos szerződésben elismeri Olaszországigényét Tripoli szhoz. A következő év június 28-ánugyan meghosszabbítják a hármasszövetséget, de eza szerződés a meghosszabbítás dacára is laza össze-köttetést jelentett Olaszországra nézve szövetséges-társaival. Hátsó-Indiában az angol kormány a fran-ciák régi kívánságát, hogy az angol és francia birto-kok között a Mekong-folyó legyen a határ, 1896-banteljesítette.

Az így kialakulóban lévő ántánt TörökországbanNémetország mögött elvesztette a talajt és az örmé-nyek fölszabadítása iránti követelését nem tudtakeresztülvinni a szultánnál, mert Németország kor-mánya nem támogatta. Talán ezért volt, hogy azántánt-államok e félmegértése korában egyes állam-

89

férfiak részéről még fölmerült az a terv, hogy azangolok és németek kössenek egymással szövetséget,így Chamberlain Leicesterben 1899 november 30-ánpropagálta ezt a tervet. 1900 február hó 16-án ugyan-ilyen értelemben beszélt lord Roseberry. A németekkeleti törekvéseik érvényesítése céljából közel állot-tak hozzá, hogy az angolokkal és a japánokkal1901-ben szövetségre lépjenek. Amikor azonban Bü-low kancellár kijelentette 1901 március 15-én, hogya Jangcse-szerződés, mely szerint Kínában a hatalmaka nyitott ajtó politikáját követik, nem vonatkozikMandzsúriára, akkor ezzel széttépte az angol barát-ság szálait, akik az oroszoknak tett ezt a kedvez-ményt nem akarták elismerni.

Mindez azért jelentős, mert ez azután történt,amikor Németország megszerezte 1899 december hó23-án a Bagdad-vasúti koncessziót.

A XIX. század végén még egyszer merült fölellentót Anglia és Franciaország között Fasodamiatt. Marchand őrnagy 1898 július 12-én megérke-zett expedíciójával Fasodába és ott kitűzte a franciazászlót. Az angol kormányzó tiltakozott, de Marchandnem engedett. Már-már kitöréstől lehetett tartani,amikor a két kormány megegyezett és Franciaország1899 márciusban elismerte Angliának egyiptomiSzudánhoz való jogát és visszahívta Marchand őr-nagyot.

Ezzel lezáródik az angol-francia diplomácia tör-ténetében a félmegértés korszaka. Hogyan, miértértették meg egymást később1? Erre a feleletet csakakkor adhatjuk meg, ha az anyagi okokon kívül aszellemieket és erkölcsieket is megvizsgáljuk.

De egy ok kiáltó módon tűnik szembe és ez aKaiser magaviselete és külpolitikája. Az ő folytonoskardcsörtetésé bírta rá a különállására büszkeAngliát, hogy szintén szövetséges után nézzen. AKaiser mindenütt csörtette a kardját, még Paleszti-nában is, ahová 1898-ban ellátogatott és amely láto-gatásnak eredménye volt, hogy Goltz német tábor-

90

nok vette át a török hadsereg szervezésének a mun-káját.

III. Anglia külpolitikájára lényeges hatássalvolt az északamerikai Egyesült-Államok magatar-tása is. Mindaddig, amíg az Unió azon az álláspon-ton volt, hogy nem avatkozik a világpolitikába, deviszont nem engedi meg azt sem, hogy más álla-mok beleavatkozzanak az amerikai ügyekbe, Anglianyugodtan gyakorolta az Óceánok fölötti fönnható-ságát. Az Unió ezidőben majdnem quantité negligeable volt a világpolitika szempontjából. Az Uniókülpolitikája ebben a korszakban a Monroe-elv kovetkezetes megvalósítása volt. Abban a, mértékbenazonban, amelyben az amerikai kapitalizmusnakújabb és újabb piacokra volt szüksége, az Unió isszakított ezzel az állásponttal. Lassanként a Monroe-elvet csupán akként értelmezték, hogy Amerika azamerikaiaké, de a földgömb többi része nem csupána többieké s ezért mindnagyobb befolyást követel-tek maguknak a világpolitikában.

Az első súrlódás akkor történt, amikor Német-ország mellett a Szamoa-szigeteken az amerikaiakszénállomást létesítettek. Mindkét állam hadihajó-kat küldött ki, míg végül is Németország ezeket aszigeteket gyarmatokul szerezte meg, az Unió pedigugyanott szénállomást kapott

Az Unió magatartásának könnyebb megértésecéljából rövid áttekintést kell nyújtanunk az Unióbelső politikai viszonyairól. Az északamerikai pol-gárháború, amelyet 1861 és 1865 között a déli és azészaki államok egymással folytattak, tulajdonképena kapitalista rendszernek küzdelme a középkorifeudális termelési rendszer ellen. Az északi álla-mok termelése kapitalisztikus, a délieké ellenben anéger rabszolgákkal folytatott középkori termelésvolt. A küzdelemben az északi államok maradtakfölül és győzelmüknek következménye, hogy 1870

91

márciusában 4,000.000 fölszabadult néger rabszolgá-nak választójogot adtak. A győző kapitalizmus ter-melése eredményesebbé tétele céljából politikai sza-badságokat adóit,

Ettől kezdve majdnem két évtizedig az Uniósaját belügyeinek konszolidálásával volt elfoglalva.A nagytőkések most már saját igényüknek megfele-lően akarták az Uniót átalakítani. Ahogyan a déliállamok fölötti túlsúlyt megszerezték, úgy akartákegész Amerika fölött is megszerezni. Ezt a törek-vést a panamerikanizmus jelszava takarta, Ε gon-dolat gyakorlati megvalósítása irányában 1889-bentörtént az első lépés, amikor Harrison került azelnöki székbe, aki egész Amerikát egy kereskedelmiszövetségben akarta egyesíteni. A kísérlet meghiú-sult, az Unió ennek következtében saját területeiénézve kísérelte meg az európai áruknak a kizárásátés 1890-ben elfogadta a Mae Kinley-billt, amelymagas vámokat vetett az európai árukra.. A nagy-tőkéseknek az Unióban a hatalomért folytatott küz-delme közben átmenetileg az összesség érdeke érvé-nyesült, amikor 1893-ban a Shermann-bill kimondja,hogy a kincstárnak nem kötelessége többé az ezüst-bányák termésének egy részét meghatározott áronátvenni; nemkülönben, amikor 1894-ben a MaeKinley-bill magas vámtételeit leszállítják.

Mintegy ellenértékül az otthoni sikertelensé-gekért a kapitalisták ezentúl világpolitikai térreszorítják az Unió kormányát. Ez megnyilvánulabban, hogy amikor 1895-ben Anglia és Venezuelaközött Brit-Guyana határai miatt viszály támadt, azUnió kormánya határozottan Venezuela pártjáraállt. Abban a jelentésben, amelyet e viszályra vonat-kozólag Olney államtitkár tett, a Monroe-elvet mégkövetkezőképen magyarázza: „Az Egyesült-Államok-nak a múlt által szentesitett, jól megalapozott joga,bogy saját magával szemben elkövetett jogtalanság-nak tekintse azt, ha európai állam amerikai állam

92

területéből erőszakosan sajátít el bármekkora részt.”Ebben az évben a Monroe-elvet még úgy értetteaz Unió kormánya, hogy ő az Amerikán kívüli terü-letek ügyeibe nem avatkozik bele. De ez az irány-zat már a következő évben megbukott és 1896-ban arepublikánusok kaptak többséget, akik erélyes kül-politikát követeltek. Elnökjelöltjük, Mac Kinlev1897-ben foglalta el az elnöki széket. Első dolga voílvisszaállítani a magas vámokat.Mac Kinley elnök az Unió külpolitikájánakhatározott imperialista irányt adott. Amig egyrészta külföld felé megvédte a saját kapitalista érdekeit,addig másrészt hódításokra törekedett. Már 1897-benkiterjeszti az Unió hatalmát a Sandwich-szigetekre.Majd beleavatkozott a kubai lázadásba és 1898februárban hadat üzent Spanyolországnak, ezt meg-verte s a békében gyarmatul megszerezte a Porto-Rico- és a Filippi-szigeteket; Kuba szigete pedig,mint az Unió egyik állama köztársasággá lett. Ettőlaz időtől kezdve az Unió állandóan résztvett a világ-politikai események intézésében, így nevezetesen azelső alkalommal a kínai boxerlázadás leverésében.Az Unió imperialista politikájának legnagyobbhatású sakkhúzása 1903-ban történt, amikor Rooseveit machinációinak sikerült Panama vidékét iki-szakitani Columbia köztársaság területéből és önállóállammá tenni. Ennek az önállósításnak a hátteré-ben a Panama-csatorna megszerzése volt. A Panama-csatorna az Unió kezében pedig azt jelentette, hogya tengerek fölötti angol egyeduralom megszűnt.Ettől kezdve az Óceánok fölötti hatalmat Albionnakmeg kellett osztania az Unióval,

Hogy ebből az osztozkodásból nem támadtviszály a két állam között, annak oka abban a körül-ményben keresendő, hogy ez a megosztás természe-tes és abban, hogy ugyanebben az időben ilyen ter-mészetes alap nélkül Németország pusztán fegyve-reire támaszkodva iparkodott vitássá tenni ezt az

93

uralmat. Természetes, hogy az Unió is fegyverke-zett és ennek tulajdonítandó, hogy az Uniónak ak-kora a külpolitikai súlya, hogy 1905-ben márRoosevelt, az Unió elnöke, közvetíti a békét Orosz-ország és Japán között. Az Unió területeinek hatá-rait természetesen tovább is iparkodik kiterjeszteniés 1910-ben fölveszi az Unió államai sorába New-Mexikót és Arizonát. Ugyanakkor, amikor az Uniókülpolitikája a kapitalista imperializmus szolgála-tába áll, otthon mind több törvényt hoznak a trösz-tök ellen. Ilyenképen a külső törekvések és a bel-földi törvények egymással ellentétesek, ami arra agyanúra jogosít, hogy a trösztök elleni küzdelemcsak színleges. Annak a megállapítása azonban, hogyez a föltevés mennyiben jogosult, nem tartozik föl-adatunk körébe, miért is ennek tárgyalását mel-lőzzük.

9. §. Japán.

(I. A mikado és a cár politikája a XX. század ele-jéig. — //. A cár és a mikádó versengése és háborúja.)

1.1868-ban Japán történetének új korszaka kezdő-dik. Az eddigi hűbéri szervezetet a mikádó megszün-tetve az európai államokéhoz hasonló szervezettéalakítja át. Ezért új hadsereget szervez, behozza azáltalános tankötelezettséget stb. 1881-ben képviselő-yálasztási jogot ad a népnek és megengedi a fél-parlamenti kormányrendszert. Egyszóval az európaiországokhoz hasonult.

Japán ez által az új szervezet által nagyhata-lommá lett és rögtön ugyanúgy is járt el, mintahogyan nagyhatalmak szoktak. Már 1875-ben, azOroszországgal történt megállapodás alapján meg-szerezte a Kurili-szigetet. 1880-ban Kínától elvettea Riu-Kiu-szigeteket. 1885 augusztus hó 18-án meg-egyezett a kínai kormánnyal, hogy zavar eseténKínával együtt fegyveresen közbeléphet Koreában.(Tiencsini szerződós.)

94

Amikor 1894·ben Koreában néhány japán keresketíöt megöltek, a japán kormány azonnal katona-ságot küldött és megszállta Csemulpo kikötőt. Akínai kormány tiltakozott, mert Korea az ő hű-bérese. A japán kormány azonban a tiltakozássalnem törődött. Erre a kínai kormány is küldött Ko-reába sereget s a japán is folytatta a csapatszállítást.

Csakhamar összeütközésre került a sor, melyutóbb rendszeres háborúvá fejlődött, amelyben a ja-pánok annyira megverték a kínai sereget, hogynyitva állott az útjuk Pekingig. Erre a kínai kormány fegyverszünetet kért, mire 1895 április 17-énlétrejött a szimonoszeki béke. Ennek föltételei szerintKína elismeri Korea függetlenségét, lemond Japánjavára Formosa szigetéről, a Peseadores-szigetekről,Liauttmg-félszdgetről a 40. szélességi foktól délre és200 millió tael (720 millió K) hadisarcot fizet.

A cári kormány, a K,aíser és Franciaország kö-vetelték a szimonoszeki béke revízióját. Japán enge-dett is és 30 millió taelért lemondott Liautung-félszi-getről. Az e félszigeten lévő Port-Arthurt 1898-banOroszország, Vej-haj-Vej-t pedig Angolország vettebérbe Kínától. említettük már, hogy Oroszországezenfelül engedélyt nyert arra, hogy Mandzsúriánkeresztül vasutat építsen Port-Arthurig és Vladi-vosztokig. A francia kormány bérbe veszi a kvang-csau-van-i öblöt, a Kaiser pedig a kiaucsaui öblöt.

Az idegeneknek ez a térfoglalása ellenszenvetváltott ki és 1900-ban kitört a boxer-lázadás. A nagy-hatalmak követeit Pekingben körülzárták és két hó-napig kellett a lázadók ellen védekezniök, amig amegérkezett nemzetközi sereg ki nem szabadított;*őket.

A boxerlázadás olyan nagy méreteket öltött,hogy a követségek védelmére szolgáló pekingi őrségés a megjelenő japán katonaság nem tudta megaka-dályozni, hogy 1900 június 10-én a belga követség tit-kárát, június 12-én a japán követség kancellárját,június 20-án a német követet, báró Kettelert meg ne

95

Amikor azután megjelenik az európai sereg,akkor Waldersee német tábornokra bízzák a boxerekelleni küzdelmet. Ez nem tetszik a cárnak, miért isOroszország rövidesen kiválik a koncertből. Egyma-gában kezd operálni. Augusztus 27-én megszálljaMandzsúria fontosabb pontjait, 1900 október 1-énMukdent.

Erre az angol és német kormány 1900 október16-án Oroszország ellen irányuló olyan szerződésikötnek, amely szerint Kína épségét megvédik.(Jangcse-egyezmény.) Amikor pedig Oroszországtovább folytatja a hódításokat, akkor 1901 február-ban az összes hatalmak tiltakoznak ez ellen a fogla-lás ellen. De Oroszország ezzel nem törődik. Kínapedig beleegyezett. Csakhamar a német és orosz kor-mány között is létrejön a megállapodás s erre 1901december 15-én Bülow kancellár kijelenti, hogy aJangese-egyezmény Mandzsúriára nem vonatkozik.

Amint a cár nem törődött azzal, hogy 1899 ja-nuár 11-én tett leszerelési indítványából az is követ-keznék, hogy ne foglaljon, úgy a német kormány semtartotta magára nézve kötelezőnek egyezményeit, haclőnyösebb szerződéseket köthetett a többiek hátamögött.

Németország így megszegvén az Angliával kötött-egyezményt, Anglia Japánhoz közeledett. Miutánugyanis Japán ebben az expedícióban nagy szolgála-tokat tett Angliának, a két ország politikai barátságakülönben is meg volt pecsételve és természetes, hogy1903-ban szövetségre léptek. Az orosz kormány afrancia-orosz szövetségnek természetét megvilágí-tandó, sietett kijelenteni, hogy a francia-orosz szövet-ség Ázsiára is vonatkozik.

Az orosz csapatok már 1900-ban megszálltákMandzsúriát, hogy a portartirari vasúti vonalat véd-jék. Lassanként az orosz telepesek a Jaln-folyó men-tén mindinkább elszaporodtak, arai ellentétet szültJapán és Oroszország kormánya között.

96

II. Japán arra törekedett, hogy az ellentéteketbékés úton kiegyenlítse, bár az ellentétek lényegesekés elviek voltak, mert az orosz kormánynak az voltaz álláspontja, hogy Mandzsúriára nézve a japánkormánnyal nem tárgyal. A tárgyalások közben acári kormány a japán kormány megkereséseire több-ször hetekig nem felelt. A formai szakítás is emiatttörtént 1904 februárjában.

Két nappal később már háborúban állottak egy-mással. Oroszország súlyos vereséget szenvedett és1905 szeptember 5-én megkötötte a portsmouthibékét.

Eszerint Oroszország lemond a Szachalin-sziget-nek az 50. szélességi foktól délre eső részéről. Port-Árthurt és Dalnit, illetve ennek bérleti jogát Japán-nak engedi át, elismeri Japán fönnhatóságát Koreafölött, Mandzsúriát a Kvang-csöng-cse-állomásig(Karbintól délre) kiüríti; halászati jogot engedVladivosztoktól északra a szibériai partokon.

A győzelmes háború Japánra nézve súlyos gaz-dasági bajokat hozott, úgy hogy hosszú éveken átállandóak voltak a kormányválságok. Végül a japánkormány a gazdasági válságok miatt munka nélkülmaradtak Amerikába való kivándorlását kezdte elő-segíteni. Emiatt Kalifornia állam szólalt föl s olyanrendszabályokat léptetett életbe, amelyek megnehe-zítették a bevándorlást. A helyzet feszült volt, deviszályra nem került a sor, mert az Unió elnöke el-simította.

Közben Korea Japánnal 1904 februárjában szö-vetségre lépett. Ε szövetség révén a japánok rövide-sen teljesen birtokba vették Koreát s 1910 augusztus22-én bekebelezték a Japánbirodalomba.

Az Egyesült-Államok és Japán közötti ellentéthamarosan elsimulván, már 1908 november 28-ánszerződést kötöttek egymással. Ebben a szerződésbenkimondták, hogy Kina minden ország kereskedelmeszámára nyitott terület. Két évvel később Oroszország-gal is megegyezett Japán. Oroszország elismeri

97

Korea annektálasát, Japán belenyugszik abba, hogyOroszország befolyását Mongoliára kiterjessze, amandzsúriai vasutak közös orosz-japán kezelés alattmaradnak. ” Port-Arthur szabad kikötő lett és ezértJapán új hadikikötő építését kezdte el: Csin-bajt.

Az angol-japán szoros szövetségi viszony némilegmeglazult, amikor 1911-ben az angol-japán szerződóstoda módosították, hogy az Unióval való esetlegesháborúban AngEa semleges marad,

10. §. Anglia szövetkezése.

(I. A német flottaépités hatása Anglia külpolitiká-jára. — II. Anglia elszigetelésére irányuló törekvés.

— ///. A marokkói krízis.)

I. Az eddig elmondottakból már látnivaló, hogya nagyhatalmak külpolitikája nagyrészt függetlenülalakult az illető ország gazdasági igényeitől, népé-nek érzelmeitől, törekvéseitől. A külpolitika néhányuralkodó ambíciójának játékától vagy az állam-férfiak ügyességétől függött. Ha az idevágó tényeketszigorúan fölsoroljuk, nem találunk bennük semmitörvényszerűséget, semmi céltudatosságot. Olyanhullámzó minden állam külpolitikájának iránya,mintha csak a forgószéltől függött volna.

A nagyhatalmak külpolitikájának semmi közesem volt a népekhez. Egyetlen államban sem talál-kozott a népek törekvésével s ezért hozott a háborúannyi meglepetést. Amint az államok belső életébena divide et impera elve érvényesült, amely állandótaktikázást, becsapást tételezett föl az uralmon meg-maradó részéről, úgy a külpolitika nem volt egyéb,mint barátságok keresése és szerződések megszegése.

A diplomata a magasban ült lesben s mint a pók,szőtte láthatatlan hálóit, amelyekkel megfogta azo-kat, akiket szolgálatába tudott hajtani. Ha pedigellenség akadt bele, ez széttépte a hálót, amire hirte-len kijavították ezt és újabb áldozatra vártak, ame-lyet majd kihasználhatnak. míg végül a pókok

98

nagyrésze most mind a saját hálójába akadt.A diplomácia ügyeskedése mellett a külpolitiká-

ban a háborúra való készülésnek van a legnagyobbszerepe. S ebben a Kaiser vezetett. Szárazföldön éstengeren egyaránt a leghatalmasabb akart lenni,ő volt a kifejezője annak a falánk imperializmus-nak, amelynek éhsége természetesen megvolt a föl-törekvő német kapitalizmusban, e munka azonbancsupán személyek cselekedeteiről és nem a szemé-lyeket hajtó erőkről szól. Elvitathatatlan, hogy aKaiser az imperializmus tipikus megszemélyesítőjes hogy a hódító fejedelmek minden tulajdonságávalbírt.

Láttuk, hogy Afrikában a Kaiser mindinkábbtért nyert s láttuk, hogy Anglia arra törekedett, hogyészaki és déli gyarmatai, másrészt nyugati és keletigyarmatai között meglegyen az összeköttetése. Ennekútjában állottak a burok, akik az angol vasútépítés-nek akadályokat gördítettek az útjába, amiért feszültvolt a helyzet Anglia és a bur köztársaságok közöttA Kaiser a burok magatartását támogatásával ki-élezte. Üdvözölte a bur háború kitörésekor Kruegerelnököt, de amikor ez 1900-ban Berlinbe ment, márnem is fogadta. Mert 1898-ban a gyarmatokra nézveAngliával megegyezett.

Látnivaló, hogy itt sem egyéni jellem és követ-kezetesség nem érvényesül, sem pedig egyéni érzel-r V. A Kaiser a bur háború alatt érintkezést kere-sett Fraaiciaországgal és Oroszországgal Anglia ellen.Amikor ez nem sikerült, akkor bizalmasan figyel-meztette azokra a veszélyekre az angol uralkodót,amelyek környezik.21

A Kaiser célja ezzel az volt, hogy Anglia ne til-takozzék soha a német flotta szaporítása ellen. Ezhosszú ideig sikerült is. De a német kormány eztállandósítani akarta, amint a diplomaták chiffríro-zott nyelvén ezt Bülow is jelenti, amikor így szól:

21 Sir .V. Chirol: Quarterly Review, 1914 oct.

99

Sohasem adtunk alkalmat Angliának, hogy beleszól-jon flottaépítési terveinkbe... sohasem volt viszá-lyunk a kettős szövetséggel.22

Miután a Kaiser megegyezett az angol kor-mánnyal 1898-ban a gyarmatügyekre nézve, a flottaépítésére vonatkozó terveit kevésbé titkolta és 1899október 18-án Hamburgban kijelentette, hogy Német-országnak nagy flottára van szüksége és 1900-banTirpitz admirális a tengerészeti költségvetés meg-kettőzését kérte és kapta a Reichstagtól.

Ugyanebben az időben, 1898 ban volt a KaiserPalesztinában s kapta a Bagdadig vezető vasút épí-tésére vonatkozó engedélyt. A fermant a szultánazonban csak 1902-ben írta alá.

A pangermánok mozgalma, amelyet a Kaisertámogatott, sőt irányított és életre hívott, azt a hitettámasztotta, hogy a Kaiser világhódító politikájáta német tömegek támogatják.

A Kaiser a hatalmas hadsereg és a folytonnövekvő flotta birtokában mind követelőbben lépettföl. Így már 1900-ban, amikor a kinai zavarokat kel-lett elnyomni, a németek vették át a vezetést. Kíná-ban úgy viselkedtek, mintha föl akarnák azt osz-tani. A Kaiser egyezett bele abba, hogy a cárt kor-látozó megegyezéseket, melyek miatt nem mehetett atengerig, megszüntessék és a német kancellár 1901márciusában a német fegyverek ereje tudatában azegész világ nyilvánossága előtt kijelentette, hogy eza megállapodás semmis.

A Kaiser palesztinai útja óta a világ politikájátakarta irányítani. Azt azonban még tudta, hogy egy-magában egyelőre erre nem képes és ezért 1901 már-ciusában Angliának és Japánnak szövetséget aján-lott.23 Ennek a célja Kina felosztása volt. Amikor ezt

22 Imperial Germany 98—99. lap. (English trans-lation.)

23 Secret Memoirs of count Hayashi. London. 1915.97-113. l.

100

a szövetséget és földarabolást az angol kormányvisszautasította, akkor a német lapok egyszerre meg-teltek angolellenes hírekkel, amelyek különösen azangolok afrikai kegyetlenkedéseiről szóltak.24

A Kaisernek ez a magatartása elidegenítette tőleAngliát és közelebb vitte Franciaországhoz. Ezt atényt és ennek okát is meg kell állapítanunk, mivelaz uralkodók előtt rokonszenves az új országszerzés.Miért nem fogadta el a Kaiser tervét az angolkirályi Mert nem volt angol érdek, hogy a Kaiserés Németország újabb gyarmatokat szerezzenek,akkor sem, ha ugyanakkor Anglia is szerez. Ezértérvényesült az angol közvélemény, amelynek atőke semlegessége esetén szintén van befolyásaaz uralkodó magatartására és a külpolitikára.Bármennyire szidják is az angolokat álszen-teskedósük miatt, tagadhatatlan, hogy őket is, minta tömegeket általában, magasabb erkölcsi elvek veze-tik, mint az egyeseket.

Egyetlen ország közvéleménye sem helyeseltevolna Kína földarabolását s így az angol kormánycsak azt tette, amikor a Kaisernak erre vonatkozóajánlatát el nem fogadta, hogy népének fölfogásaszerint járt el. A két ország népének helyzete köztéppen az a különbség, hogy a Kaiser népe ilyenesetben nem tudta volna ezt a fölfogást a Kaiser föl-fogásával szemben érvényesíteni.

A Kaiser Kina fölosztásával összekötött szövet-ségi ajánlatának visszautasítása folytán Habsburgszövetségesét utasította újabb készületekre és magais fegyverkezett. Az angol kormány pedig fegyver-nélküli döntést fogadott el ugyanakkor 1901 április3-án a közte és Franciaország között a Sergent Maia-min gőzös miatt támadt viszályban. 1902 októberbenlétrejött a két ország között a sziámi egyezmény. Arákövetkező évben Edward Parisba látogat s ugyan-ebben az évben 1903 október 14 én mégköti Anglia,

21 Holland Rose: The développement, 597. l.

101

Franciaország és Oroszország a döntőbírósági szer-ződést, amely szerint múnden köztük fölmerülőviszályt döntőbíróság elé kell vinni

Az antant cordial25 alapját tevő szerződés azon-ban csupán 1904 április hó 4-én jött létre, miutánFranciaország lemondott Egyiptomról, Anglia, Spa-nyolország pedig Marokkóról.

Ez a szerződés közelebb hozta Angliát Orosz-országhoz s ennek volt tulajdonítható, hogy az orosz-japán portsmouthi békekötésnél, 1905 szeptemberé-ben, az angol kormány Oroszország érdekében közbe-lépett. Ε közbelépésért való köszönet volt az oroszflottának 1907 tavaszán Portsmouthban törtónt láto-gatása. Ugyanez év augusztusában létrejött azutánaz angol-orosz ántánt is.

Az angol közvélemény aggódva látta, hogy anémet hajóhad mindinkább megnő és Anglia kény-telen lemondani arról, hogy neki akkora hajóhadalegyen, mint a hozzá legközelebb álló két hatalomflottája. A német hajóhad annyira megnövekedett,hogy a Kaiser már olyan egyezségre sem akart lépniaz angol királlyal, amely szerint a két hatalomflottája 10 a 16 arányban álljon egymással. Ha aflotta alapjaként az ország területét és gyarmatai-nak kiterjedését fogadjuk el, akkor a német területetegynek véve az angol terület táz. Ez azt mutatja,hogy a Kaiser flottafejlesztése messze túlhaladta azangol flotta méreteit.

Ezt a tényt azért szükséges megállapítani, mertamikor az angol kormány a lefegyverzés vagy afegyverkezés megállítása érdekében állást foglalt,akkor a németek ezt csapdának minősítették, amihatározottan rosszhiszemű ráfogás volt.

Az angol kormánynak sikerült még annyit el-érnie, hogy 1904 július 12-én a német kormánnyalolyan szerződést kötött, amely szerint vitás ügyeiket

25 Az ántánt csak 1914 augusztus 3-án jött létre,Bülow volt kancellár is megállapította.

102

választott bíróság elé vihetik, de nem kötelesekodavinni. Ugyanebben az évben a németeknek sike-rül Oroszországgal olyan kereskedelmi szerződéstkötni, amely az oroszokat teljesen kiszolgáltatja anémeteknek.

Ebben az évben kötik meg a franciák és angoloka Marokkó-egyezményt, amely annyi diplomáciaiviszály forrása lett. De amely a hármasszövetséggelszemben kialakította az antantot és Olaszországnaktulajdonképeni hovatartozására nézve olyan jelensé-geket hozott felszínre, hogy a diplomatáknak tud-niok kellett, hogy háború esetén miképen alakulnaka hatalmi csoportok.

II. Megállapítottuk, hogy a cár a Kaiser érdeké-ben is folytatta a japánok elleni háborút, mert az örészére biztosítandó ázsiai területekről is szó volt.Ezért a Kaiser a cárral való megegyezést arra akartafölhasználni, hogy szövetséget teremtsen Német-ország és Oroszország között. Föltehető, hogyFranciaország csatlakozását is szívesen látta volna,de bizonyos az, hogy a cár és a Kaiser közt létre-jött a megállapodás Franciaország csatlakozásanélkül is.

A japán-orosz háború alatt nehéz helyzete voltAngliának, mivel Japánnak szövetségese volt s ezta körülményt használta ki a Kaiser, amikor a cárkegyét kereste. Így jutottak a háború folyamán anémet cégek az orosz hajók részére szükséges szén-szállitásokhoz is. Miután az orosz flotta csak a németszénszállítmányok révén tudott akcióba lépni, Japánazzal fenyegetődzött, hogy ezt a semlegesség meg-sértésének fogja tekinteni. Ezt a körülményt a Kaiserkihasználta Anglia ellen, ami annál könnyebb volt,mert most már a német tőke is érdekelve volt a ígya haszonnál, a zsebüknél fogva fogta meg a németkapitalistákat.

Az angol tőkések sajtója természetesen gazdáiérdekeit védte s így jelentek meg olyan cikkek, ame-

103

lyek azt fejtegették, hogy az orosz balti flotta részéreamely a keleti harctérre készült, nem szabad szenetszállítani Tudjuk, hogy az orosz flotta megkaptaa szenet s elindult Anglia partjain rá is lőtt néhányhalászbárkára, amelyekről a ködben azt hitték, hogyjapán hajók.

De a Kaisernalt az angol hangulat nagyon jóalkalom volt arra, hogy terveit tovább vigye. Nyíl-tan összeütközésre ösztönözte a cárt az angol király-lyal. Illetve arra biztatta, hogy követelje Francia-országtól, hogy angolbarátságát szüntesse meg s acár szájába adta azt a gondolatot, hogy értesse megParisban, hogy az angol flotta nem tudja Parist meg-védeni s ezért a német szövetséget keressék. Mintahogyan a Kaisernak 1904. évi október hó 24-én keltsürgönyéből kitűnik, a Kaiser attól tartott, hogyDeleassé angolbarátsága útjában áll az ő tervének.

Ugyanebben a sürgönyben szó van arról, hogyOlaszországban három 12.000 tonnás hajó épül egymeg nem nevezett hatalom részére. Ez a hatalomvalószínűleg Japán volt A Kaiser azt ajánlja a cár-nak: „Te se feledkezzél meg arról, hogy új sorhajó-kat rendelj, hogy kész legyen akkorra, amikor aháború befejeződik. Ε hajók a béketárgyaláson kiválórábeszélő hatással lesznek. Ezenkívül a német magán-cégek nagyon örülnének, ha rendeléseket kapnának.”

A cár erre a táviratra még aznap felelt és hozzá-járult a Kaiser tervéhez s kérte, hogy a kötendőszövetség tervét közölje vele a Kaiser. Anglia el-járása miatt panaszkodott s azután így folytatja:„Igazán legfőbb ideje, hogy amint mondod, Német-ország, Oroszország és Franciaország haladéktalanulmegegyezzenek, hogy az angol-japán pöffeszkedést ésarcátlanságot lehetetlenné tegyék. Hajlandó vagy-enekem egy ilyen megegyezés körvonalait kifejteni?”

A Kaiser támogatásának értékét folyton han-goztatva érintkezésben maradt a cárral, amint ezta november 28-án és 29-én történt táviratváltás-ból megállapíthatni. Mégis ez a terv csak 1905 július

104

24-én lett valósággá, amikor a Kaiser és a cár Bjor-köben találkozva aláirtak a megállapodást.

A cár boldog volt, hogy a Kaiser a vert seregű,flottanélküli szomszéddal szövetségre lép. A szerző-dést a Kaiser és a cár írták alá. Az orosz külügy-miniszter nem volt jelen, de mert a Kaiser ragasz-kodott ahhoz, hogy még valaki írja alá a szerződést,Birelev tengernagy irta alá. A cár kötelessége lettvolna Franciaországot megnyerni, a Kaiser arravállalkozott, hogy Dániát nyerje meg az új szövet-ségnek. A Kaiser augusztusban meg is jelent Kopen-hágában, de eredményt nem ért eL Ezután szeptem-ber 5-én megkötötte a cár Japánnal a portsmouthibékét, amelyet az angol kormány is elősegített, teháta cár és az angol kormány már előbb kibékült. Mint-hogy gróf Lamsdorf, az orosz külügyminiszter nemfogadta örömmel a német-orosz szövetség ter-vét és az orosz párisi nagykövet is azt a választnyerte kérdezősködésére, hogy a köztársaságnem csatlakozik, erre a cári kormány szeptem-ber első felében arról értesítette a német kormányt,hogy a szövetségtől eláll.

A Kaiser erre az értesitésre a következő színpaditáviratot küldte szeptember 29-ón a cárnak: „Istenelőtt, aki meghallgatta eskünket, egymásnak kezetadtunk. Amit aláirtunk, azon nem lehet változtatni.”

Ezzel vége volt a Kaiser és cár szövetségének,pedig a Kaiser az uralkodás művészetében tanács-adója volt a cárnak. Amikor ugyanis a cár seregemár képtelen volt az ellentállásra és Oroszországbanmindenütt lázongtak és nyugtalankodások ütöttékföl a fejüket, akkor a Kaiser azt a tanácsot adta acárnak, hogy a dumára hárítsa át a béke kérdésébenvaló határozást, hogy ezzel a vereség ódiumát el-hárítsa magáról; ha pedig a duma a háború folyta-tása mellett volna, akkor is a dumáé a felelősség.

Hogy mi volt ennek a tervezett cári-kaiseri szö-vetségnek főrendeltetése, azt világosan megismer-hetni abból a levélből, amelyet 1905 július 25-én a

105

Kaiser a kopenhágai látogatás után irt a kancellár-inak. Látnivaló ebből, hogy nem Norvégia határoztaeL hogy királyság lesz, hanem a cár es a Kaiser, mertebből a levélből nyilvánvaló, hogy túlsóknak találtáka meglévő köztársaságokat. új császárszövetségettervezett a Kaiser.

Miután a Kaisernak az a terve, hogy Angliátmegint elszigetelje, mint ahogyan el volt szigetelve,nem sikerült, a marokkói kérdés kapcsán megkísé-relte a francia-angol ellentéteket újra kiélezni.

III. Marokkó volt az az Erisz almája, amely anagyhatalmak közé vetődött s amely körüli egye-netlenség diplomáciai háborúhoz vezetett. A Ma-rokkó körüli hosszú világdiplomáciai viszály szo-rosan összefügg a világháborúval. Már ebben a.diplomáciai viszályban majdnem határozottan mu-tatkozott a későbbi háborús hatalmi csoportosulás.

Marokkó ügyét a hatalmak az 1880. évi madridimegegyezéssel szabályozták. Nem lévén azonban ak-kor még nagy jelentősége, összeütközések nem isszármaztak. S amikor 1890-ben Németország keres-kedelmi szerződóst kötött Marokkóval, a többi hata-lom ezzel még nem törődött.

Marokkó jelentősége ugyanis csupán a XX. szá-zadban lépett előtérbe s ezért az érte való versengéscsak most kezdődik. Marokkó szomszédságában vanafrikai Franciaország, amely a szomszédság révénmindazokat a jogokat gyakorolta, amelyeket az ilyenhatalmas szomszédok gyakorolni szoktak. Miutánennek Németország akadályokat gördített az út-jába, a francia kormány 1902-ben Spanyolországgalés 1904 április hó 8-án Angolországgal is megegye-zett Marokkóra nézve.

A diplomáciai viszályra aztán a következő körül-mény szolgáltatott okot: a szultán gazdálkodása rosszvolt s emiatt nehézségei támadtak a külföldi adós-ságok fizetése körül. Erre 1904-ben Taillender franciakiküldött jelent meg a szultánnál s biztosítékot

106

követelt az adósságok megfizetésére, amikor a fran-cia külügyminisztérium megbízottjának ezt a lépé-sét megtudta Vassel, német marokkói konzul, tilta-kozott ellene s kijelentette, hogy a francia küldöttnem jogosult a hatalmak nevében eljárni.

Eltekintve ennek a kérdésnek lényegétől, amarokkói bonyodalmat a német Kaiser féltékeny-sége szította. Amint Bülow magát kifejezte: „Német-ország nem tűrheti, hogy olyan nagy darab földsorsáról az ő meghallgatása nélkül határozzanak,”Már pedig a föntemlített szerződések kötésénél nemhallgatták meg.

A német beavatkozás megakadályozta a franciatervek megvalósítását, de a francia törekvéseketnem. Ezt látva a Kaiser, 1905 március 31-énmegjelent Tangerben s nagy beszédben kijelentettea marokkói szultánnak, hogy őt független országszuverén uralkodójának tekinti. A hatalmaktól pe-dig azt követelte a Kaiser, hogy a szultán kérésétteljesítsék, amely arra irányult, hogy európaikonferencia döntsön a szultán adósságai ügyében.

Edward, Alfonz és Károly, az akkori portugálkirály Parisba mentek, hogy a marokkói szultánkérése ügyében tárgyaljanak a francia kormánnyal.Delcassé francia hadügyminiszter azonban június6-iki beszédében tiltakozott az európai konferenciaellen, mert csak franciák pénzéről van szó. A Kaiserazonban kijelentette, hogy casus belli-nek tekinti akülön francia-angol Marokkó-egyezményt,

A Kaiser tehát újra a kardjára ütött. Deleassé-nak le kellett köszönnie, mert Franciaország nemakart háborút. Franciaország békés hajlandóságai-nak rendkívül erős tényezője volt Jean Jaurès. EztBerlinben a munkáskörökben is nagyon jól tudtákés ezért a krízis elülte után meghívták: Berlinbe,hogy a munkások előtt beszéljen. A német külügy-miniszter azonban tudomására hozta, hogy megjele-nése nem kívánatos.

107

A német szociáldemokrata párt ez ellen tiltako-zott ugyan, de azután, mint aki a béke érdekébenkötelességét megtette, elhallgatott. Ez volt minden,amit a béke megmentője ellen elkövetett sértés jóvá-tételére a német szociáldemokrata párt szükséges-nek tartott.

A francia hivatalos körök békehajlandósága,amint ez Delcassé bukásából nyilvánvaló, kétségte-len s így 1905 szeptember 28-án megegyezés jöttlétre Németország és a köztársaság közt. A németkormányt azonban ez nem elégítette ki s így a né-met-francia ellentét ezután sem szűnt meg. Ennekkiküszöbölése céljából 1906 februárra összehívtáktehát az algezirasi konferenciát.

A konferencián a Kaiser annyiban szenvedettvereséget, hogy a hatalmak, a Habsburg-monarchiakivételével, a francia álláspontra helyezkedtek. Mi-után Marokkóban már 1907-ben lázadás ütött ki Abd-ul-Aziz szultán ellen, a köztársaság ezután méginkább beleavatkozott Marokkó ügyeibe. Emiatt ahangulat Marokkóban a franciák ellen fordult, 1907március 22-én egy francia orvost, Mauchamps-t,megölték, amiért a francia kormány elégtételt köve-telt s mert nem kapott, 1907 április 29-én a franciákmegtámadták Udsát. Majd augusztus 7-én elfoglal-ták Casablancát. Emiatt újabb viszályok támadtak.1909-ben a Kaiser és a köztársaság kormánya végremegállapodtak arra nézve, hogy Marokkóhoz Német-országnak csak gazdasági, Franciaországnak gazda-sági és politikai érdekei vannak. Ez a megállapodáskülön német-francia megállapodás volt, amely azalgezirasi aktát a két félre nézve fölöslegessé tette.Amikor aztán ennek értelmében járt el a franciakormány, éppen a Kaiser tiltakozott.

A Kaiser teljes és tökéletes hadikészültségbenvolt a szárazon és vizén egyaránt, mondja Kjellén26

26 Dio Großmächte der Gegenwart. (Teubner,Leipzig-Berlin), 78 lap.

108

s így a béke kedvéért Franciaország újra engedettNem sokkal utóbb a cárnál ért el a Kaiser ilyeneredményeket, amikor 1910-ben a cár elismerte abagdadi vasút koncesszió-jogosultságát és megegye-zett a Kaiserral Perzsia északi része fölötti protek-torátusra nézve.

A Kaiser magatartása kétségtelenné teszi, hogyháborút akart bármi módon is. Gyarmatokkal, be-folyása alá helyezett területekkel, piacokkal márnem érte be. Diktálni akart. Németország gyarma-tai néhány év alatt az anyaország területének tíz-szeresével emelkedtek s elérték az ország területé-nek 16-szorosát.

Újra fölmerült a Fokváros—Kairó-i vasút terveés a Kaiser megakadályozta. Igaz, hogy Anglia ismegakadályozta, hogy a Bagdadtól délre irányulóvasút német legyen és kivitte, hogy nemzetközilegyen.

Miután a Kaiser befolyása arra a körülményrevolt visszavezethető, hogy szárazon és vízen állan-dóan fegyverkezett, az angol király kísérletet tettarra, hogy a Kaisert rávegye a fegyverkezés beszün-tetésére vagy legalább korlátozására. Edward 1909februárban Berlinben járt ebben az ügyben. TJtjaeredménytelen maradt s ezért néhány héttel utóbbaz angol kormány 8 dreadnought építésére kér hi-telt Ugyanakkor siet Dél-Afrikát pacifikálni s meg-alakul az Union of South Afrika.

A Kaiser az 1909. évi Marokkó-egyezmény utánegyideig hallgatni volt kénytelen. Franciaországpedig folytatta Marokkóban a megkezdett munkát.Az új szultán, aki Abd-ul-Aziz fivére volt hosszúharc után az egész ország urává lett s a Kaiserelismerte. Neve Mulej Hafid. Ezzel a francia kor-mány 1910 március 2l-én pénzügyi egyezménytkötött

Mulej Hafid uralkodása sem volt nyugodt Már1911-ben lázadás tört ki ellene. Miután az idegenek

109

közül többeket legyilkoltak, Franciaország katona-ságot küld. A francia csapatok elfoglalják 1911május 21-én Fezt.

Bethmann Hollweg erre kijelenti, hogy ez márfrancia protektorátus s ezt csak úgy ismeri el, harekompenzációt kap. A francia kormány megbukik.A Kaiser elküldi a Panther hajót Agadirba. Afrancia-német háború kitörőben van. A két kor-mány 1911 július 15-én kezdi meg tárgyalásait.Ε tárgyalások megszakadtak, majd augusztus 22-énfolytatták őket. Végre november 4-én létrejött aMarokkó-egyezmény, amely szerint Franciaország aző Kongó-területeiből enged át területeket a németállam kárpótlására.

A háború ürügye itt is megszűnt. Másfelé kel-lett ilyet keresni. Ezt aztán megtalálta a Balkánviszonyaiban, amelyek 1908 óta, amikor a Habsbur-gok annektálták Bosznia-Hercegovinát, állandóankomoly aggodalomra adtak okot a béke barátainak.

ΠΙ. FEJEZET.

11. §. összefoglalás.

(Ι. A hármasszövetség. — //. Az antant)

I. Amint már kifejtettük, a hatalmak csoporto-sulása befejeződött a Marokkó-krízis kapcsán. Azántánt oldalán állott Olaszország s az egész világellenszenve kisérte már a központi államokat vezetőNémetország minden lépését A hármasszövetséghezannyira ragaszkodó Habsburg-monarchiának ellen-ségei ez alatt az idő alatt szaporodtak el annyira,hogy léte kétségessé vált s ez a veszély arra ösztö-nözte az osztrák diplomáciát, hogy a Monarchiátmegerősítse.

Az osztrák diplomácia esak a Habsburg-ház érdekétés törekvését volt képes megérteni s így a népek érde-két és céljait figyelmen kívül hagyva akarta a Mon-

110

archiát megerősítem, amiért is éppen az ellenkezőjekövetkezett be. A Monarchia 1908-ban annektáltaBosznia-Hercegovinát. Miután az annexió kapcsánmerültek föl a Törökbirodalom szétszedésére irá-nyuló vágyak, tehát megállapíthatni, hogy az osztrákdiplomácia indította meg a Törökbirodalomra sza-kadó lavinát, megállapíthatni azt is, hogy az annexióvolt a háború közvetlen oka.

A világháború és a balkáni események annyiraösszefüggnek, hogy a világháború története szinteaz eddig elmondottak nélkül is megállhatna. Amikormégis elmondottuk a távolabbi eseményeket, ezt azérttettük, hogy lássuk, hogy az államok a békeidőbenis folytonos vértelen háborút folytattak egymással.Ε háborúkban a megkerülés,, iá becsapás volt a fegy-ver. Ezek voltak a régi megszokott diplomáciai fegy-verek s erre a diplomáciai harctérre vitte a Kaisera kardot.

A Kaiser hatalmát a német nép nemzeti egységretörekvése szülte. Ezért volt kénytelen az apró feje-delmek figyelmen kívül hagyásával a nép szélesrétegeire támaszkodni s a birodalmi gyűlésen az ál-talános választójogot megvalósítani. Hogy mennyiretávol állott azonban a demokráciától, azt legjobbanmegvilágítja az a tény, hogy a Kaiser mint poroszkirály reakciós választójogi rendszert tartott fönn.

A Kaiser és az osztrák császár, amely utóbbinakfájt, hogy a Kaiser címet nem ő viseli, a XX. szá-zadban, már teljesen egymásra voltak utalva. Olyanvolt a helyzetük, mint két egymást gyűlölő testvéré,aki a szülő életében szeretetet mímel, mert fél, hogya szülő különben kitagadja az örökségből.

Ezen a fejedelmi befolyáson kívül Ausztria né-met tartományainak német jellege is kényszerítőleghatott a német szövetség irányában, A népek ez ellensemmiféle akadályt nem gördítettek, mert hiszenAusztria és Poroszország versengése nem a két or-szág, hanem a két uralkodóház versengése volt csu-

111

pán. A Hohenzollernek és Habsburgok versengtek anémet szövetségen belül. A Hohenzollernek miniszterea helyzeteket jobban ki tudta használni és bár aHabsburgokat kiszorította a német fejedelmek közös-ségéből, utóbb megint vissza tudta oda vonni.

Bismarck a schleswig-holsteini kérdést előszörfölhasználta arra, hogy a Hohenzollernek hatalmátnövelje és azután arra, hogy emiatt Ausztriávalhabomba keveredjék. Már a háború előtt megegye-zett Olaszországgal úgy, hogy ez Ausztriát délrőltámadja.

Az a Bismarck-féle politika, amely Ausztriátmeggyöngítette és a németséghez való tartozásátmeglazította, éppen nem volt az államoktól függet-lenített németség érdeke. Mert Ausztria germanizálótörekvéseit könnyebben érhette volna el, hogy ha anémetség keretén belül nagyobb hatalma marad.Amikor Bismarck ennek dacára gyöngítette Ausz-triát, nem a németséget szolgálta, hanem csak aHoh enzolleraeket.

Bismarcknak Olaszországgal való szövetsége vi-szont, amelynek eredménye a velencei királyságnakAusztriától való elszakadása volt, nemzeti, de olaszpolitika és demokratikus volt. A Hohenzollernekérdekében tehát demokratikus is tudott lenni. Azészak-német Bund dinasztikus érdekek kedvéért szü-letett és, amikor elég erős volt kifelé, antidemokra-tikus törekvéseket szolgált, mert a Habsburgokatmég több, de más idegen nemzetiségű népeknek aMonarchiához való csatolására bírta.

Ausztriának politikáját így Bismarck szabtameg és Ausztria politikájának irányításával ő tértle a tiszta reális germán politika útjáról, mert az agermanizálás, amelyet a gyönge Ausztria csinált,nem lehetett eredményes, ő annak a politikának amegteremtője, amely Bécset szlavizálta, de egyúttalőneki, illetve a Hohenzollernek hatalma érdekébenkifejtett tevékenységének köszönheti Magyarország

112

közvetve függetlenségét.A Habsburgok erre a szövetségre akkor léptek,

amikor 1866-ban, Königgrätz után az a veszedelemfenyegetett, hogy az Ausztriában népszerűtlenekkélett németek helyett a szlávok fogják az uralmat ma-gukhoz ragadni. A hatalomnak ez az átszállásaAusztriában is alkotmányosságot eredményezettvolna, mert a nemzetek egyenlősége s egyensúlyakövetkezett volna be.

Az 1866-iki háború után az előtt a választás előttállott tehát Ausztria, hogy vagy alkotmányos nómet-szláv-magyar birodalommá lesz és Németország el-lensége marad, vagy pedig ennek barátjává lévén,abszolutisztikus német állam marad. Tudjuk, hogy aHabsburgok az utóbbi mellett döntöttek.

Az uralkodóháznak ez a politikája akkor nemellenkezett Magyarország érdekeivel, illetve a ma-gyarságéval. A szabadságharc vívmányai s akiegyezés a magyarságnak elegendő biztosítékaivoltak oly irányban, hogy elnémetesedni nemfog, viszont a nemzetiségeit elnyomó Ausztriá-ban szövetségest talált a saját nemzetiségeivelszemben. Azok elnyomására az akkori fölfogásszerint nem hiányzott a magyarság erkölcsi jogcimesem. A szabadságharc olyan erősnek mutatta a ma-gyarságot, hogy a császári hatalomnak a nemzetisé-giekkel való egyesülése sem volt elegendő letörésére.A nagy orosz birodalom seregére volt szükség, hogya magyarságot leverjék. Ε harc olyan erkölcsi tőkétbiztosított a magyarságnak, hogy a nemzetiségekcsak fölfelé tekintehettek rá.

Ez az oka annak, hogy 1867-ben a szabadságharc,elkésve bár, de megszerezte a kormányt a magyar-ságnak Magyarországon. A nemzetiségek akkor mégnem is gondoltak arra, hogy ők egyenjogúak legye-nek. Arra viszont biztosan lehetett számítani, hogya nemzetiségek úgy a Lajtán innen, mint túl is hama-rosan szövetkezni fognak az uralkodó németség és

113

magyarság ellen. Ezért volt a német szövetség jó hát-véd, amelynek segítségével a Habsburgok hatalmamegerősödött.

Az osztrák-magyar monarchia kifelé folyton nőtttekintélyben és hatalomban, de befelé a nemzetiségiszéthúzás állandóan gyöngítette. Minden apró mozgo-lódás idegessé tette az osztrák és magyar kormányo-kat. A szlávokkal szemben éppen úgy bizalmatlanokvoltak a kormányok, mint a románokkal szemben.A magyarok pedig nem szűntek meg bizalmatlan-kodni a németekkel szemben.

Németországnak viszont az volt az érdeke, hogya Monarchia minél több szlávot szívjon föl, hogyszláv birodalommá legyen s, így ez a szláv birodalomlegyen Oroszországgal szembe állítható és azért is,mert az így a Balkán felé elfoglalt szövetséges nemérhetett rá arra, hogy a régi német aspirációit érvé-nyesíthesse. A Balkánon a Monarchia azonban Orosz-országgal találta magát szemben, amely faj rokonai-nak protektora volt és ebben a minőségében a balkániszlávokat és a többi népeket lassanként fölszabadí-totta a török uralom alól.

Már itt is találkozott Oroszország Angliával. Eza két hatalom volt ugyanis az, amely 1876-ban, mikora bolgárok föllázadtak a török uralom ellen, azt kö-vetelték Törökországtól, hogy külön bolgár tarto-mányt csináljon. Amikor pedig ez erre hajlandó nemvolt, akkor Oroszország háborút indított ellene,amelynek befejezéseként kötött sanstefanoi békébenmegteremtette Bulgáriát.

A Monarchia feleletül elfoglalta Bosznia-Her-cegovinát és a novibazári Szandzsákot, valamintsaját érdekeinek védelme cimén kivitte, hogy Bul-gária német fejedelmet kapott Battenberg Sándorszemélyében az orosz aspiránssal szemben. Amikorpedig a bolgár fejedelmet eltávolították a bolgárok,akkor újra diadalt aratott, mert Koburg-Koháryherceget ültette a fejedelmi székbe. Annál nagyobb

114

bak voltak ezek a diadalok, mert Oroszország· éppenazért egyezett bele az okkupációba, hogy Ausztria aBalkán többi részén neki szabad kezet engedjen.

Dacára annak, hogy Oroszország” kénytelen voltaz 1882-ben Olaszországgal bővült s hármassá lettszövetség előtt deferálni, mégis létrejött 1884 szep-tember 15—17-ike között a híres három császár talál-kozás, melynek célja lett volna a hármasszövetségnekaz orosz cárt is megnyerni. Oroszországnak ekkor aKeleten nagyobb érdekei voltak veszélyben és ezekelérésére föláldozta Balkán érdekeit, vagy legalábbnem törődött azzal, hogy a Balkánon a Monarchiabefolyása gyarapodott. A három császár megegyezéses ennek a megegyezésnek hatása jellemzi a diplo-máciát. A Balkán-kérdést a cári kormány saját nyi-latkozatai szerint azért tartotta napirenden, mivel aszlávság érdeke követelte. Mihelyt azonban a császáriérdekkel szembe került, akkor rögtön föláldozta. Aháromcsászárszövetség a munkasinternaciónále el-leni szövetség volt. A császároknak külön császáriérdekét védte s így emögött a szlávság érdeke hát-térbe szorult.

II. Miért szövetkezett a szabadság, egyenlőség éstestvériség hazája a kancsuka, az önkény hazájával!Miért egyengették az útját ennek a szövetségnekolyan férfiak, akik a vendég cárnak merészen ésudvariatlanul kiáltották: Vive la Pologne monsieur!?Mert a német—osztrák-magyar szövetség Európaközepén fegyverkezett és Németország Európán túliterületekre is törekedett. Az osztrákokat és franciá-kat vert német készült arra, hogy alkalomadtán má-sokat is megverjen és nagyobb hatalmakat is meg-bénítson.

Franciaország méltán félhetett egy újabb össze-ütközéstől, félhetett a folyton szaporodó németségelhatalmasodásától. Félhetett a német hadseregnekfolytonos szaporításától, mert a németek előtt szent

115

és csalhatatlan Moltke stratégiája szerint csak a na-gyobb erő győzhet. Az 1870-iki háborúban a franciákszomorúan tapasztalták azt, hogy a nagyobb had-sereg milyen könnyű szerrel győzi le a kisebbet ésezért a német hadseregnek a nyolcvanas évek végéigúj'abb s újabb szaporítását a legnagyobb aggodalom-mal nézték. Franciaországnak félnie kellett, merthiszen maga Moltke jelentette ki, hogy e háborúnakegy félszázad alatt meg kell ismétlődnie.

A német kormány nem is titkolta, hogy nagyobbhatalomra vágyik. Az óvatos Bismarck 1888 február8-án mondotta azt a beszédet, amelyből olyan gyak-ran idézik ezt a mondást: Mi németek csak az istentőlfélünk és senki mástól a világon! Nem is kellett fél-niök, mert 1882 május 20. óta megvolt a hármas-szövetség, melyben Németország vezetett.

Ez a beszéd és a hadsereg újabb fejlesztése figyel-meztette Európát, hogy Bismarck nem annyira aztakarta mondani, hogy a németek nem félnek, mintinkább azt, hogy a többiek féljenek a németektől.Ezt el is érte a vaskancellár. Már február 9-én talál-kozott Charles Foquet, a francia kamara akkori el-nöke, későbbi miniszterelnök az orosz követtel és akét ország közeledéséről tárgyalt. Ugyanaz a Foquettárgyalt az orosz szövetségről, aki II. Sándor cárnak1867-ben, mikor ez a párisi igazságügyi palotát meg-látogatta, odakiáltotta: Vive la Pologne, Monsieur!

A szövetség akkor nem jött azonnal létre, demár a következő évben kapta Oroszország a franciapiacon az első nagyobb kölcsönt. A következő év-ben, 1890-ben s azután 1891, 1893, 1894, 1896,1901 s következő években újra. Ezekben a fölsorolt.években a francia piacon Oroszország 4 milliárdotvett föl. S 1891 után, mikor a szövetség létrejött,Oroszország minden nagyobb kölcsönét Francia-országban finanszírozták.

A franciáknak oroszországi pénzügyi érdekelt-ségén kívül Európában a Balkánon is rendkívüli

116

mértékben érdekelve voltak. A balkáni háború után2 milliárd volt az az összeg, melyet a Balkán-álla-moknak kölcsön adtak. Ez a kétirányú érdekeltségvolt az oka annak, hogy Franciaország annyirafélt az újabb balkáni komplikációktól és a világ-háborútól, mint ahogyan ezt nemcsak államférfiai-nak nyilatkozata, de magatartása is mutatta.

A francia piacon 1914-ig 20—25 milliárdnyi oroszkölcsön nyert elhelyezést, melyből azonban eddignem több, mint 6 milliárd állami, 12 milliárd pedigiparvállalatok, bányák, vasutak és cementvállala-tok céljaira szolgált. Stratégiai vasutakra összesen2500 milliót akartak a háború évében adni, de en-nek még csak első 350 milliónyi részletét folyósítot-ták 1914 januárjában. Meg kell azonban jegyezni,hogy Oroszország a japán háború folyamán mégvett föl kölcsönt Hollandiában és Németországbanis. Ez persze azért is volt lehetséges, mert Orosz-ország Németország nevében is eljárt akkor, mikormegakadályozta az 1894/95-iki kina-japán háborúután, hogy Japán a Liaotang-félszigetet Port-Arthurral annektálja.

A francia pénzpiac a francia-orosz szerződéselőtt is hathatósan támogatta az oroszokat s gon-dosan ügyelt arra, hogy ne adjon vele ellenségesállamoknak katonai célú kölcsönöket. Vagyis pénz-ügyi téren már régen folyt a háború. Miután külö-nösen 1910 óta az osztrák-magyar monarchia foly-ton fegyverkezett, a francia piac mind jobban el-zárkózott kölcsöneinek elhelyezése elől. Mégis olyankölcsönöket, melyek nem voltak semmiképen semösszeköttetésbe hozhatók a háborús készülődésekké],azután is fölvettek, így például a bécsi BodenkreditAnstalt községi kötvényeit, Alsó-Ausztria tarto-mányi kölcsönét, valamint amerikai államok köl-csöneit szívesen finanszírozták. Ez az utóbbi körül-mény sok alkalmat adott arra, hogy a délamerikaiállamok pénzügyi helyzetének kedvezőtlen alaku-

117

lása folytán, a francia pénzpiac nehézségeiről isÍrjanak.

Németország viszont más eszközökkel biztosí-totta hitelét, például, hogy 1912 október 30-án el-fogadtatott egy törvényt a porosz tartománygyűlé-sen, mely kötelezi a bankokat, hogy vagyonuk10—25%-át tartoznak pupilláris biztosságú papírok-ban elhelyezni. Franciaországnak és Oroszország-nak Angliához való közeledése s Angliának ezek-hez való csatlakozása is ugyanazért követke-zett be, amiért a köztársaság és a cár szövetkezett.Láthatólag Németországnak gyarmatok utáni tö-rekvése volt a határozó tényező. Anglia és Francia-ország politikusainak egy része azért volt német-ellenes, mert Németországban a parvenüt látták ésez ellen régi joguk alapján kötelezve érezték volnamagukat föllépni akkor is, hogyha Franciaországállamformáját, sőt létét is nem féltette volna az újvilághatalomra törekvő Németországtól.

Közkeletű állítás, hogy Anglia tönkre akartatenni Németországot, mert olyan hatalmas verseny-társ, hogy már-már fenyegette Angliát. Ebben azállításban nagyon sok túlzás van, mert a mellette föl-hozott bizonyítékokat már úgy sorakoztatják, hogyazokon ne lehessen gondolkozni.

Angliának Németországgal szembeni ellenszen-vét abból magyarázzák, hogy 1862 óta. kezdi kér-désessé tenni vezetőszerepét a vasiparban, azután azacéliparban, majd pedig a fonó- és szövőiparban. Mi-után pedig flottáját folyton szaporította,, tehát akereskedelemben is, stb.

Ezekre vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogybár igaz az, hogy Anglia nem haladt ipara és keres-kedelme tekintetében úgy, mint Németország, de csakazért nem, mert egyetlen már fejlett ország vagyváros sem halad úgy, mint az elmaradtak. Amikorpéldául az elmaradt városokban megindul a fejlődés,mindig jobban épülnek, mint a már régen kulturál-tak, így az államok közül is azok, melyek később

118

jutnak bele a fejlődés forgatagába, sokkal gyorsab-ban, ugrásszerűen jutnak előre, így volt ez Japán-ban is, Németországban is, de ez nem annyira és nemfőleg az ő érdemük, hanem a dolog természete.

Aki fáradságot vesz magának és összehasonlítjaaz angol ipar és kereskedelemnek fejlődését Anglianépességének szaporodásával, az látni fogja, hogymindig arányban állottak egymáshoz. Az angol ter-mékeknek a külföldre és gyarmatokba való kivitelétvizsgálva azt látjuk, hogy 1854 óta arányuk nagyjá-ban egyforma; értékük azonban megötszöröződött.Németországba való kivitele nem mutat lényeges vál-tozást, mert 1854 óta 7.2 és 11.1% közt váltakozik.

Az angol kereskedelem összege olyan tekintélyes,hogy annak a lakosság aránya szerint való fölbecs-lése elegendőképen megvilágítja azt, hogy más népek-kel szemben féltékenységre semmi oka sincs. A keres-kedelem fejlődésével is meg lehetnek elégedve, mert1903 óta 903 millió fontról 1344 millió fontra emel-kedett a kereskedelmi forgalom értéke. Ez pedjg49%-os emelkedés. Angliának 50 millió lakosa van ésnégyszer annyi hajótere, mint Németországnak,amelynek 65 millió lakosa van.

Németország kétségkívül nagyobb arányban fej-lődött, mint Anglia, de az Egyesült-Államok mégennél is nagyobb arányban és Anglia mégsem for-dult ellene. Pedig az Egyesült-Államok nagyobb ver-senytárs, mert a Panama-csatorna révén a világ-hatalmat egyedül ők tehetik kérdésessé. Más oknakkell tehát fönnforognia, amely miatt Anglia ésNémetország végül is szembe kerültek egymással.Ez az ok csak a militarizmusban keresendő, mely anémet ipari és kereskedelmi fejlődés olyan kisérőjelensége, hogy Angliának félnie kellett tőle.

Nem a kereskedő és iparos versenytárstól féltAnglia, hanem a fegyverkező államtól.

A múlt század hetvenes évei óta a német milita-rizmus mindjobban fenyegette Európa egyensúlyáts ezért Anglia figyelme a kontinentális politika felé

119

terelődött. Az az ellentét, mely Oroszországgal azázsiai érintkező gyarmatok és FranciaországgalEgyiptom miatt megvolt, lassan háttérbe szorult,amikor azt látták az angolok, hogy a Kaiser részérőlsokkal több veszély fenyegeti, mint egy-két gyarmatelvesztése.

Különösen akkor lépett ez a helyzet előtérbe,mikor 1898-ban viszály tört ki Anglia s Franciaországközött, melyek akkor még egyedül képviselték a. ten-geri hatalmakat. Németország a két tengeri hatalomversengését kihasználta és az újonnan szerzett gyar-matok biztosítására minden erejével hadiflottájánakerősítésére vetette magát.

Angliának ezóta tehát számolnia kellett egyNémetország elleni háborúval s azzal, hogy ebbena háborúban nem lesz elég tengeri ereje. Ezértcsatlakozott a francia-orosz szövetséghez. Mielőttezt azonban megtette volna, mindent elkövetett,hogy Németországot rábírja arra, hogy ne veszé-lyeztesse folytonos flottaszaporításaival Anglia biz-tonságát. Ezirányú terve nem sikerült, mert Német-ország másfél évtized alatt a második tengeri hata-lommá fegyverezte föl magát.

Anglia hatalmának megóvására megvannak aszárazföldi támaszai. Gibraltár, Suez, Malta, Ciprusbirtoka a Földközi-tenger birtokát biztosítja; a Fok-föld, Szent Ilona szigete és Aseensioó az Atlanti déli.részéét; az Indiai-óceán felé a Vörös-tengerbe vezetőutat Perim szigete zárja el; a Csendes-óceánba vezetőutat a Malaeca-szoros. Ezenkívül mindenfelé terjedőösszeköttetései révén Angliának mindenfelé biztos éssaját szénállomásai vannak.

Miután a fölsorolt helyek Anglia birtokábanvannak, a többi országoknak a szárazföldön kellettutakat keresniök. Oroszország megépítette tehát aszibériai vasutat, Németország a bagdadi és anatóliaivasutakat. Az utóbbiakra azonban tudott befolyástszerezni Anglia is, Törökországtól. Csak a Panama-

120

csatornára nincsen befolyása, ami azért fontos, mertAnglia tengeri világhatalma e békés eszköz általszenvedett legtöbbet, sőt a csatorna megnyitása ótameg is szűnt, mert most már a tengerek fele az Unióé.Természetes, hogy Anglia mindent elkövetett,hogy legalább a létező állapotot fönntartsa. Edwardvolt ennek a politikának egyik legerősebb támasza sezért 1907-ben még Ischlbe is elment, hogy rávegyeFerenc Józsefet arra, hogy közbenjárjon a németcsászárnál, hogy Németország szüntesse meg atovábbi fegyverkezést.

Edward e lépését nem koronázta siker és ezértmég ugyanezen évben maga Edward ajánlotta föl.Clémenceaunak a két ország szövetségét. Ekkorugyan nem jött létre még a kettős szövetséghez valócsatlakozás, de Oroszország és Anglia megegyezettAfganisztán, Perzsia s Tibetre vonatkozólag, amiután 1908-ban Edward Révaiban találkozik a cárral.Németországnak sikerül ugyan 1911-ben megnyerniaz orosz hozzájárulást a bagdadi vasúthoz, de csakazért, mert a cári udvarnál azt hiszik, hogy csak gaz-dasági jelentősége van.

Ebbe a szövetkezési időbe szólott bele Bosznia ésHercegovina annexiójának bombája.

Rend az, ami van. Az államoknak volt egy bizo-nyos erőviszonya, ezt az új alakulások és a nagyobbhatalomra törekvők megbolygatták. A világ rendjeis olyan, mint minden jogrend, hogyha valaki erő-szakkal megbolygatja és büntetés nélkül szabadul,sőt a jogtalan állapotot élvezheti, akkor ez mindtöbbeket rábírir arra, hogy hasonlóképen túltegyékmagukat a renden. Az európai államok erőviszonyai-nak rendjét az annexióval mi kezdtük ki s Olasz-ország velünk egyetértve folytatta.

Amikor Olaszország, a hármasszövetségnek kül-tagja látta, hogy Törökország fölosztásától Német-ország és Ausztria-Magyarország nem idegenkedik,akkor azzal a követeléssel lépett szövetséges társai

121

elé, hogy Albániát elfoglalhassa s amikor eztAusztria-Magyarország nem akarta tűrni, akkormegegyeztek aziránt, hogy foglalja el majd Tripo-liszt, amibe a francia kormány már régebben bele-egyezett. Az osztrák-magyar kormány ezt annál isinkább megtette, mert ugyanekkor Német- ésFranciaország Marokkó miatt viszályban voltak.Franciaország Kongó egy részével kárpótoltaNémetországot s így ez a háború akkor elmaradt.Nagyon érdekes, megfigyelni a tőkének a konfliktus-ban tanúsított magatartását. Egy francia szindikátuspályázott a Marokkóban szerzendő kedvezményekre,ebben a szindikátusban Krupp s más német tőkésekis résztvettek.

Olaszországnak saját szempontjából igaza volt,mikor arra törekedett, hogy legyen közelben egygyarmata, melyben kivándorló lakossága megmarad-jon olasznak és állampolgárnak. Emellett még arrais gondoltak, hogy az Adriát olasz tengerré kéli tenni,mert csak így sikerülhet magukat észak felé biztosí-tani. Ez a terv egyelőre nem sikerült, de gyarmatotkapott Olaszország Törökország rovására.

Emellett Törökországban mindnagyobb volt azelégedetlenség. A sok sikertelenség a kormányrend-szer iránti bizalmat teljesen megingatta és, így aztánkívülről és belülről mind több gerendáját szedték kia bomladozó állami épületnek s az idegenek már úgytekintették Törökországot, mint amelynek nincs issemmi joga a Balkánon. Már eldöntöttnek látszottmindenki előtt, hogy Törökország Ázsiába vonul,csak az idejét és módját nem tudták még.

Németország és a hármasszövetség barátja voltTörökországnak, kiképezte katonáit, kapott vasútiengedélyeket és előmozdította föloszlását. Ehheznagy diplomáciai ügyesség kellett és ezért nem jogo-sult az a panasz, hogy a német diplomácia rossz volt.Éppen így nagyon jó diplomatának bizonyult Vilmoscsászár is, aki sohasem mulasztotta él, hogy például

122

a francia művészek alkotásait megnézze, valahány-szor Berlinben kiállítottak s azokat rendesen nagydicséretekkel halmozta el s ezeket a dicséreteketaztán úgy tüntették föl a félhivatalos lapok, minthabékeszeretetből fakadtak volna, pedig állandóanfegyverkezett. Szerepét olyan jól játszotta, hogy aNóbel-békedíjra is szóba kerülhetett.

II. rész.

A HÁBORÚBA VALÓ KÉSZÜLŐDÉS.

I. FEJEZET.

12. §. A hadseregek létszáma.

(7. Az uralkodók törekvése. — IL A lefegyverezésitörekvések. — III. Az egyes államok hadseregei; azangol törekvések s Liebknecht küzdelmei. — IV. Ahajóhadak és egyéb csapatok. — V. A kis államokfegyverkezése. — VI. A pénzháború. — VII. A mili- tarizmusért hozott áldozatok.)

I. A háború előtt sokszor megvádolták a kor-mányokat azzal, hogy eltitkolják a hadsereg tulaj-donképeni létszámát. Az ágyúgyárakat megvádoltákazzal, hogy külföldön háborús uszító lapokat támo-gatnak. És a háború megmutatta, hogy az első vádigaz volt. Alig tört ki a háború, máris minden ol-dalról, de különösen néniét részről akkora hadsere-get szállítottak a frontokra, amekkora létezésérőlaz avatatlanoknak sejtelme sem volt. A háború pe-dig tartott tovább és a német tartalékok nem fogy-tak ki. De nem fogytak ki a mieink sem és nem amásoké sem.

Az első vád a háború során tehát beigazolódott,de a háború nem igazolhatta azt a másik vádat,hogy a háborús eszközök gyárosai közvetlenül vagyközvetve olyan lapokat tartanak vagy szubven-cionálnak azokban az államokban, amelyek ellen

124

háborúra készülnek, amelyek a háborúra uszítanak.Ma már köztudomású, hogy ez így történik, mertmindenki tudja, hogy az uszítás közvetlen vagy köz-vetett. De rendesen közvetett, tudniillik olyan híreketközölnek, amelyek a lakosság egy részét vagy egé-szét nyugtalanítják.

A német kormánynak Franciaországban és Olasz-országban voltak közvetlenül megvásárolt lapjai ésOlaszországban bankalapításai. A német pénzenOlaszországban alapított bankok között a leghatal-masabb a Banca Commerciale. Ennek 1895-ben azalapításkor 20 millió volt az alaptőkéje, 1914-benpedig 130 millió. Tudnivaló, hogy a bankok szoktaklapokat szubvencionálni...

Ha tudjuk azt, hogy a népek közti ellentéteketteremtik, akkor megérthetjük azt is, hogy miérttartson az egyik állani kormánya a másikban őellene izgató újságokat. Mint ahogy WinstonChurchill az angol liberális klub elnökéhez, Dundee-hez irt levelében mondja: „A népek közti ellentétnem magától születik, hanem mesterségesen terem-tik. A különböző népek közti ellentétek sohasemfokozatosan és maguktól keletkeztek, hanem egyesemberek bűnös tevékenységének és a tömegek biszé-kenységének következtében keletkeztek.. A nép ve-zetőinek kötelessége a népeket ettől a lidércnyomás-tól megszabadítani.”

Ha igaz az, hogy a háború — amint Clausewitzmondta — csak folytatása annak a politikának,amelyet a háború előtt folytattak, akkor Churchillszavain kívül a föntmondottak is igazak, mert hi-szen a békében már számos kémet tartanak a kül-földön, akiknek mindent meglesni a kötelessége ése célból nem riadhatnak vissza az agent provoka-tőrségtől sem.

A háború nem elszigetelt cselekménye az ural-kodónak, hanem az ő kormányzási rendszerének kö-vetkezménye. Háborút nem lehet indítani, hacsakerre már előzetesen alaposan nem készült az ural-

125

kodó. Miután az uralkodók hatalma a szuronyokonalapszik, tehát saját hatalmuk érdekében kell, hogyhadsereget tartsanak. A hadsereg elsősorban a belsőellenség ellen szolgál, de csakhamar arra használ-ják az uralkodók, hogy a kívül lévő köztársasági,tehát a monarcháknak ellenséges alakulatok ellenis fölhasználják. Így kényszeríti a monarchiákpuszta léte a köztársaságokat fegyverkezésre. Hapedig a monarchia autokratikus, akkor a fegyver-kezésnek nincsen határa. Az autokrata uralkodónakez az érdeke és a kapitalizmus érdeke találkozik.Sem királyság, sem magántulajdon nem állhat fönna fegyverek védelme nélkül. A kapitalista és amonarcha érdeke egy s mindig ellentétes a tömegé-vel. Ezt a tömegek nem tudták.

Ezért voltak a fegyverkezés elleni mozgalmak tehe-tetlenek az engedelmes tömegek magatartása mellett.Azok, akik önzetlenül harcoltak a fegyverkezés ellen,süket fülekre találtak a fegyvergyárosok fizette sajtóhangos agitációja mellett. Pedig bizonyos az, hogy aháborúk sorsa a parlamentekben dől el. Ha a par-lamentekben komoly és föladatuk magaslatán állóképviselők ültek volna, akkor hiába állottak volnaelő a miniszterek a hadsereg fejlesztésére vonatkozótervekkel.

A parlamenten kívüli tömegek antimilitariz-musa nem állíthatta meg a fegyverkezést, mert szer-vezett erő ellenében a szervezetlen tömeg teljesentehetetlen. Ilyen mozgalom különben is csak Francia-országban és Olaszországban volt jelentős. Az olaszmunkásság 1911. szeptember 26 és 27-én a tripoliszihadjárat ellen kétnapos általános tüntető sztrájkotrendezett. Az antimilitarizmust egyenesen per-horreszkálta a német párt, amelynek vezére Bebel,mindig azt hangoztatta, hogy támadó háború eseténa német szociáldemokrata párt tudni fogja a köteles-ségét, ha azonban Németországot megtámadnák,akkor védeni fogja a hazáját.

Már a háború előtt tudta mindenki, hogy ez azt

126

jelenti, hogy a Kaisernak engedelmeskedni fognak.Meg is tették.

Pedig még a Kaisernak is rossz szolgálatot tet-tek azzal, hogy föltétlenül alárendelték magukat.Jól tudhatták volna, amit mindenki tudott, merthiszen a Kaiser titkot sem csinált belőle, hogy őakar háborút. Amikor a cár 1898 augusztus 28-ánnevezetes köriratát szétküldte a békebíróságok tár-gyában, a Kaiser valósággal dühöngött a cár ellen.

A Kaiser szerint ugyanis mindennek támaszaa fegyver. Mert amint 1900-ban elmondott beszédé-ben kifejtette, hogy ha eszmét akarunk megvalósí-tani, „akkor is megfelelő számú fegyveres támogatá-sára van szükségünk”.

Ebbe a gondolatba belehajszolta önmagát éslassankint egész népét. És ezzel elérte azt, hogy afegyverkezés ellen soha komoly ellenállást ki nemfejtettek, hogy az iskolákban már fegyverfogásokraés harci gyakorlatokra oktatták a gyermekeket ésaz öregek még katonai fölvonulásokban találtákörömüket.

A német nép lelkébe belevésődött az a gondolat,hogy a katonai szolgálat a legnemesebb. Belevéső-dött az a gondolat, hogy csak a fegyverek tarthat-ják fönn az államot. És a Kaiser sohasem mulasz-tott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy ezt a meg-győződést megerősítse.

A Kaiser nyilvános beszédeiben olyanokat mon-dott, amelyeiken a komoly embereknek mosolyogniokkellett volna és ehelyett hozsannát zengtek érte.így 1894 november 15-én a berlini újoncok föleske-tésekor a többi között ezeket mondotta: „Mint gár-dám katonái különösen becsülendő díszruhához ju-tottatok ... jusson eszetekbe, hogy azt az előnyt él-vezitek, hogy szemeim előtt szolgálhattok és hogya hadseregbe való belépéssel előkelőbbekké lette-tek.”

1895 március 5-én a tengerészekhez intézett be-szédébetti kijelentette, hogy a katonák kötelessége

127

életüket a császárnak szentelni. Bele tudta vinni anémet köztudatba, hogy a Kaiser és a nép érdekeazonos és ezért a nép legszélesebb rétegei és még aszociáldemokrata párt is félve nyúlt a német kapi-talizmus szervezetének bírálatához, amelynek irá-nyitója éppen úgy a Kaiser volt, mint a hadseregé.

A német hiúságot és a gazdasági érdekeltségetegyaránt maga felé fordította azzal, hogy állandóana német cikkek részére szerzendő piacokról beszéltés a Németbirodalomnak kiterjesztéséről. Így 1900október 11-én azt mondói1 a, hogy világbirodalommáakarja Németországot tenni. „Legyen a Németbiro-dalom olyan szilárdan egyesült és tekintélyes, mintegykor a római világbirodalom volt, hogy a jövőbena régi időkbeli civis romanus sum-hoz hasonlóan han-gozzék: Én német polgár vagyok!”

1905 március 22-én még ennél is tovább ment és akövetkezőket mondotta: „A világbirodalom, amit énmagamnak megálmodtam, olyan legyen, hogy min-denekelőtt az újonnan megteremtett német birodalomminden oldalról mint egy csöndes, nyugodt, békes-séges szomszéd élvezze az abszolut bizalmat. És hamár egyszer német világbirodalomról vagy Hohen-zollern világbirodalomról kell beszélni, akkor az nekarddal szerzett hódításokon, hanem az ugyanazoncél felé törekvő nemzetek kölcsönös bizalmán ala-puljon.”

Ami azt a fölfogást illeti, hogy megelégedettvolna azzal is a Kaiser, ha az egész világ önként bo-rul a lába elé, az föltehető, de bizonyos, hogy jóltudta, hogy ezt nem fogják megtenni és ezért helye-zett súlyt a hadsereg és a flotta fejlesztésére. Tudtakülönben, hogy békés úton világbirodalmat alapí-tani nem lehet és ezért mondotta a tengerészekhez1898 március elsején intézett beszédében a követke-zőket: „... ahol a német sas egyszer megtelepszik ésamely országba belevágja „a karmait, az német leszés német is fog maradni”. íme, tehát németté akartatenni a többi népeket, hogy a Hohenzollernek alatt-

128

valóivá tehesse.Arra pedig, hogy a német sas belevághassa a

karmait az idegen földbe, fölhasznált minden ürü-gyet. Amikor 1900-ban kitört Kínában a boxer-lázadás, amely alatt utóbb a pekingi német követetmegölték, a Kaiser sietve csapatokat küldött, e csa-patok egy részéhez 1901 március 4-ón a többi közötta következőket mondotta: „Idegen országba indul-tok, amely az utolsó hónapok alatt tapasztalhatta,mit jelent a. német fegyelem, a német bátorság és anémet önfegyelmezettség. Az idegen megtanulhatta,mit jelent a német császárt és az ő katonáit megsér-teni. Ellenségünk komoly leckét kapott és a világminden nemzete tudomásul vehette, hogyan harcol-nak, győznek és halnak meg a német katonák. Min-denki a világon tiszteletre gerjedt a mi hadművésze-tünk és katonai kiképzésünk iránt.”

Ezek az utolsó szavak arra valók, hogy a németcsapatok győzhetetlenségének hitét, a német hadve-zérek fölülmulhatatlanságának meggyőződését oltsabele az emberekbe, ami teljesen sikerült is. A németnép ebben a gondolatban ólt. És miután a hadseregkiválóságát a császárnak tulajdonította, őt különöstisztelettel vette körül. Ö maga ezt ki is követeltemagának, amint ezt beszédeiben nem egyszer ki isfejezte. Így például 1902 november 4-én a fölesküdtújoncokhoz szólva ezeket mondta: „Épp most esküd-tetek föl nekem... hogy hűek lesztek mindig és min-denütt Császártokhoz.”

1900 újév napján tartott beszédében kifejtette,hogy a tengerészetet „éppen olyan értékűvé kell tenni,mint amilyen a szárazföldi hadsereg, hogy a németbirodalom messze földön olyan pozíciót teremtsenmagának, amilyet elérnie eddig még nem sikerült.”

A Kaiser saját szavai ezek, amelyek nem hagynakfönn kétséget aziránt, hogy nem békés eszközökkelakarta a Németbirodalom és a Hohenzollern-uralmatmegteremteni, hanem fegyverrel. Amikor 1905 októ-ber 26-án leleplezték Moltke szobrát, a Kaiser újra

129

csak háborúra tüzelve mondotta: „Das Pulvertrocken, das Schwert geseiüiifen, das Ziel erkannt,die Kräfte gespannt und die Schwarzseher ver-bannt!”

Ez az utolsó szólás azért jelentős, mivel azt mu-tatja, hogy a Kaiser azok ellen szólott, akik a fegy-verekkel való élés és visszaélés ellen aggályokatemeltek. Hogy milyen véleménnyel volt az alkotmá-nyosság iráni, azt kifejezte 1-891 április 18-án, ami-kor ezt mondotta: „A katona és a hadsereg kovácsol-ták össze a Németbirodalmat nem pedig a parla-ment határozatai.” Ugyanakkor arra, hogy a jelenidők komolyak és hogy a legközelebbi években mégrosszabbak jöhetnek. Majd így folytatta: f,Nem tu-dok előkelőbb helyet a meghalásra, mint ellenségeimközepette ”

Amikor flottaprogramjának első részét befejezte,a Kaiser 1911 augusztus 27-én Hamburgban ezeketmondotta: „Kitűnő hadiflottánk ma már a németnép tengeri érvényesülése iránti akaratának legpreg-nánsabb kifejezése.” A flottaépítés vezetésére tenge-résztisztet állított, mert amint 1901 november 19-énmondotta: „A hajóépítőnek össze kell egyeztetnie atechnikai követelményeket a harci követelmények-kel.” Arra nézve pedig, hogy mire való a hajó, 1899június 17-én már ezeket mondotta: „Nekem az azalapelvem, hogy mindenütt, ahol tehetem; új ponto-kat keresek, ahova beülhetünk.”

Amikor a Krupp cég főnökét szocialista részrőlmegtámadták, akkor ezt a legnagyobb hadiszállítótmaga a felelőtlen Kaiser védte meg 1902 november2-án a Krupp-gyárban tett látogatása alkalmával el-mondott beszédében: „...alkalmul szolgált nekem,hogy mint a Németbirodalom feje, idejöjjek és anémet Kaiser védőpaizsát tartsam az elhunyt házaés emléke fölé”. A Krupp-gyárnak a Kaiser egyikfőrészvényese.

Ezek a rövid szemelvények kell, hogy,mindenkitmeggyőzzenek arról, hogy a monarchikus herende-

130

zéshez hozzá tartozik a hadsereg. Hogy a hadsereg-gel csak monarcha élhet vissza és hogy Vilmos Kai-ser visszaélt vele és arra kényszerítette az európaiállamokat, hogy fegyverkezzenek.

II. Mindig voltak olyan kevesek, akik a fegyver-kezésben veszedelmet látva, fölemelték szavukat el-lene. Küzdelmük azonban eredménytelen volt. Akkorvillant föl egy kis reménysugár ebben a mozgalomban,amikor az orosz cár magáévá tette eszméiket és föl-hívta a hatalmakat arra, hogy egymással egyetértés-ben szállítsák le vagy legalább álljanak meg a to-vábbi fegyverkezésben.

Ez a reménysugár is csalóka volt. Uralkodóktólilyen törekvés megvalósítását komolyan várni nemlehet. Ha a lefegyverezett valaki komolyan veszi,akkor meg kell szüntetnie a katonaságot. Ha ezturalkodó teszi, akkor megszünteti saját hatalmát.Amikor tehát az orosz cár 1898 augusztus 28-án ne-vezetes köriratát szétküldte, akkor vagy hazudott,vagy pedig nem érdekei szerint járt el, hanem a sziveezerint. De azok, akik ellenezték a tervét, azokesak érdekeik szerint jártak el, mert abban,, igazavolt a cárnak, hogy: „Miután a pénzügyi 'terhekemelkedő irányzatot mutatnak és a népjólétet alap-jaiban megtámadják és miután a népek szellemiés testi ereje, a tőke és a munka természe-tes rendeltetésétől elvonatván, inproduktive hasz-náltatik föl, ... miután százmilliókat arra használ-nak föl, hogy romboló gépeket vásároljanak, készít-senek, ... bizonyos, hogy ... a gazdasági válságokata fegyverkezés mai rendszere idézi elő... „Ez a harcieszközök túlzott fölhalmozásából áll, amelynél fogvaa fegyveres béke állapota elviselhetetlen teherré vált.Ha ez az állapot tovább tart, Összeütközéshez kell,hogy vezessen.'*

Igazán fölösleges volna arról vitatkozni, hogy acár komolyan akarta-e a leszerelést, de a tényeketmégis érdemes leszögezni. Az az ország, ahol a cár-

131

nak fölhívása legkevesebb visszhangot tudott kivál-tani, Németország volt. Sok német tanár, aki való-színűleg ijedten mruékül ki szobájából, hogy ha egértéved bele, röpirat okát irt arról, hogy az örök békegondolatit chimera és annak áldozni esztelenség. HansDelbrück a Preussische Jahrbücher-ben azt írta pél-dául, hogy a cár javaslata csak Németország ellenirányul, mert egyedül ez rendelkezik elég pénzzel ésemberrel, hogy hadseregét fejleszthesse. Ezt be is bi-zonyította a német Reichstag és hamarosan megsza-vazta a létszámnak 26.700 emberrel való fölemelését.

A röpiratok közül legnépszerűbb Stengel mün-cheni tanár röpirata lett, aki „Der ewige Friede”címen kimutatta, hogy a cár gondolata esztelen. Abékekongresszus mégis összeült, a kormányok meg-bízottakat küldtek. Németország, illetve II. Vilmosképviseletében ugyanez a harcias szellemű tanár je-lent meg. A IX. békekongresszus titkára erre nézveazt jegyzi meg, hogy olyan volt ez az eljárás, minthatulipánágyba egy bikát engedtek volna be.27

A német szociáldemokrata párt közönyösen nézteezeket a törekvéseket. úgy tett, mint aki az elvekmagaslatán állva dolgozik, de semmit sem tett. Mél-tán állapíthatta meg Novikow, hogy ez szórnomlapja Németország történetének.

A cár kezdeményezésére összehívott nemzetközibékekongresszust 1899 május 18-án nyitották meg. Acár oldalán állottak Olaszországot kivéve későbbiszövetségesei. Ellenük foglalt állást a Kaiser és azosztrák császár. A kongresszus föladata lett volnaa fegyverkezés terheit közös megállapodás alapjánmérsékelt fegyverkezési programhoz mérten csök-kenteni és az államok egymásközti vitáinak elinté-zésére békebiróságot szervezni. A Kaiser küldötteellenkezett.

Hogy ennek az állásfoglalásnak a Kaiser súlyt

27 Bloch: Conséquences probables d'une guerre entregrande puissances. 45 lap.

132

adjon, szükségesnek találta, hogy elmondja a bran-denburgi tartomány gyűlés fogadásakor alattvalói-nak azt, bogy háborúra szükség van és hogy most isfenyeget. Ε beszédben mondotta a többi között a kö-vetkezőket: „Ameddig az emberiségben az örökletesbün lakik, addig mindig lesz háború és gyűlölet,irigység és széthúzás és addig az ember mindig megfogja próbálni, hogy a másik fölé kerekedjék. Márpedig, ami egyesekre áll, az áll nemzetekre is.” MajdWiesbadenben is beszélve, ugyanebben az időben aztmondotta, hogy a béke legjobb biztosítéka az élesfegyver.

Ezt az utóbbi frázist annyiszor hangoztatta, hogya központi hatalmak területén a nemgondolkozók-nak valósággal dogmájává lett.

A hágai kongresszus elé az a javaslat került,hogy a hatalmak kötelezik magukat arra, hogy vitásügyeiket békebíróság elé viszik. A német követ eztolyan hevesen ellenezte, hogy a tárgyalásokat 14napra föl kellett függeszteni, amíg a békebíróságikérdésben kiküldött Zorn, német delegátus instruk-ciókat kért. Az utasítás megérkezte után kitűnt,hogy a Kaiser nem veti alá magát a kötelező béke-biróságnak. Így aztán a határozat csak annyit mon-dott, hogy bármely hatalom alávetheti magát.

Jellemző, hogy ezután a központi hatalmak te-rületén nem a Kaiser eilen kezdődött a fölzúdulás,hanem az angolok ellen. A Kaiser szolgálatában állókapitalista sajtó folyton azt hangoztatta, hogy azangolok a kötelező békebíróság gondolatát a néme-tek ellen akarják kihasználni, hogy ezzel az angolérdekeket megvédjék.

A lefegyverezés gondolata ezután 1903-ig aludt,amikor Chamberlain angol miniszter újra fölvetette.Az angol liberálisok kormányra jutásakor Campbell-Bannermann 1905 ben újra hangoztatta szükségessé-gét. Szerinte a békebiróság azért szükséges a nemze-tek közötti viszályok eldöntésére, mert ellenkezőesetben „az az színe erősödik, hogy a nemzetek vitá-

133

jában nemcsak az első, hanem az egyetlen íöntőtényező a fegyver”.

Haldane angol hadügyminiszter 1906 május 6-ánpedig a következőket mondotta: „Kívánom, hogyannyira jutottunk légyen, hogy a népek tárgyalhas-sák a lefegyverezés kérdését. Csak a népek együt-tes cselekedete szabadíthat meg a fegyverkezés sú-lyától.”

A Kaiser magatartására való tekintettel a má-sodik hágai kongresszust előkészítő orosz kormánya lefegyverzés kérdését nem akarta többé tárgyalásalá vétetni. Erre Viviani francia képviselő indít-ványt tett, hogy ezt a kérdést tárgyalják és Sir Ed-ward Grey, angol külügyi államtitkár csatlakozottehhez a javaslathoz és ez alkalommal a következő-ket mondotta: „Az európai közvélemény sohasemfoglalkozott annyit a békével, mint most és ennek da-cára éppen most a legnagyobbak a hadügyi kiadá-sok. A hadseregek és flották költségei állandóan nö-vekednek és ezért a hágai kongresszus nem tehet ér-demesebb munkát, mint hogy a béke biztosítékaitkevésbé költségesebbekké tegye.”

Az interparlamentáris28 konferenciának 1906 jú-niusában Londonban tartott megnyitó ülésén Camp-bell Bannermann üdvözölte a kongresszust az angolkormány nevében. Ez alkalommal a következőketmondotta: „Kérve kérem önöket, /hogy vegyék rákormányukat az emberiesség nevében, hogy jelenje-nek meg a hágai konferencián azzal az elhatározás-sal, hogy a szárazföldi és tengeri hadügyi költsége-ket csökkentik.” Majd 1907 március 5-én az angolalsóházban kifejtette, hogy a fegyverkezés korláto-zasa mellett foglal állást és hogy Anglia kötelességeezt a kérdést a hágai kongresszus elé vinni. LeonBourgeois, Tittoni, Roosevelt szintén a lefegyverzés

28 Az interparlamentáris konferencia a világ összesparlamenti címek pacifista tagjaiból ül össze. Hivatalosjellege nines.

134

mellett nyilatkoztak. Az osztrák-magyar delegáció-ban Goluehowszkynak csak bizonytalan, kétségethagyó nyilatkozata hangzott el.. A német hadügymi-niszter pedig azt jelentette ki, hogy Németországkészen van. A német lapok újra úgy tüntették föl atöbbi kormány szándékát, mintha ezzel Németorszá-got le akarnák törni.

Amikor 1907-ben njra összeült Hágában a kon-gresszus, akkor Marsehall Biberstein német küldöttellenezte a lefegyverezés kérdésének tárgyalását ésSir Edward Fry angol küldött csak azt tudta elérni,hogy kimondották azt, miszerint a kérdés tanulmá-nyozása rendkívül fontos.

A kötelező békebíróság ellen is állást foglaltNémetország és csak olyan javaslat tárgyalásáhozjárult hozzá, amely szerint csak akkor köteles vala-mely állam magát a békebíróság határozatának alá-vetni, ha a vitakérdés nem érinti függetlenségétvagy lényeges érdekét, De az így módosított javas-lathoz sem járult hozzá, így szótöbbséggel hozták ahatározatot; 32 állam elfogadta, 9 nem. Ez utóbbiakközött persze Németország. Az ő és a Habsburg-monarchia ellenzése folytán a határozat meghagytamindegyik államnak azt a jogát, hogy ha nem akarja,akkor ne vesse magát a békebíróság határozata alá,

Az angol kormány külön és diplomáciai úton ismegkísérelte a Kaiser kormányával való megegye-zést, így 1908 március 16-án Asquith be is jelentetteaz angol parlamentben ezeket a tárgyalásokat, deBülow herceg, német kancellár március végén kije-lentette, hogy az angol javaslatok nem alkalmasaka tárgyalásra. De a kancellár a maga részéről nemtett ajánlatot, amivel azt bizonyította, hogy nemakart a javaslat lényegéhez hozzájárulni.

Ennek dacára Mac Kenna angol tengerészeti mi-niszter és Asquith is kijelentették, hogy az angol.kormány mindig hajlandó a fegyverkezés korláto-zásáról bármely kormánnyal tárgyalni. (1910 július14.) Erre decemberben Bethmann Hollweg felelt és azt

135

mondotta, hogy az angol javaslatok nem konkrétek.Grey már december 12-én válaszolt és újra kijelen-tette a fegyverkezés korlátozására való készséget. AReichstag ezt a kérdést 1911 márciusában tárgyalta.A kancellár ekkor azt mondotta, hogy ez a kérdésmindaddig megoldhatatlan marad, amíg az emberekemberek és az államok államok maradnak.

1911 júliusában és augusztusában Londonban in-terparlamentáris kongresszust tartottak. Ekkor LloydGeorge újra ajánlotta a lefegyverezést, mert amintmondotta: „a keresztény időszámítás huszadik száza-dában össze kell már egyszer jönnie egy olyan gyű-lésnek, amely kimondja, hogy tiltakozik az ellen,hogy a keresztény államok évenként 400 millió fon-tot költsenek el arra a készülődésre, hogy egymástelpusztítsák”.

Ugyanebben az évben volt a Marokkó-krízis. Dealig hogy elmúlt, az angol kormány kijelentetteugyanez év november 24-én, hogy örömmel látná,ha a Németországhoz való viszonya megjavulna. Máremlítettük, hogy a Kaiser ekkor ezt az angol kor-mánynyilatkozatot fölhasználta arra, hogy békéshajlandóságokat mutasson, mire Haldane angol had-ügyminiszter 1912-ben Berlinbe látogatott. Erre anémet lapok kifejtették, hogy ha Angliával jó vi-szonyban van Németország, akkor elég a szárazföldihadsereget szaporítani. Miután ez megtörtént, Hal-dane utazását újra úgy tüntették föl, mintha az an-gol kormány be akarta volna a német kormánytcsapni és flottaszaporítási tervekkel állott elő. Azango! kormány kénytelen volt a német kormánytezen a téren követni, de még 1913-ban is kijelentetteChurchill, hogy hajlandó a flottaprogram megvaló-sítása előtt tárgyalni ennek korlátozásáról. A németkormány ezután már nem is reflektált az angol kor-mány kijelentéseire.

A német kormánynak nem is volt szüksége arra,hogy az angol kormányt megvádolja azzal, hogy aKaiser kormányát be akarja csapni, százával akad-

136

tak Németországban lapok, melyek ezt naponkéntírták.

Emlékezetbe kell idéznem itt azt, hogy 1912 ok-tóber volt a balkáni háború kezdete és a diplomáciaivilágkrízis legkritikusabb ideje. Az orosz diplomatákpánszláv velleitásai sok kellemetlenséget okoztak azangol és francia kormányoknak. Erre nézve PaulOambon kijelentései, amelyeket Beyen, berlini belgakövet küldött Bruxellesbe, elegendő támpontot szol-gáltatnak, de egyúttal a köztársaság békeszeretetétis megvilágítják. Ez annál nevezetesebb, mivel németrészről folyton azzal vádolták a köztársaságot, hogyháborút akar.

A világháború előtt a fegyverkezés korlátozá-sára és a nemzetközi megértésre az utolsó javaslatotBryan, amerikai külügyminiszter tette 1913-ban.Ε szerint a javaslat szerint az államok közötti vitákeldöntésére hivatott békebíróság legyen jogosult aviszályt egy évvel később eldönteni. Nyilvánvalóanazért, hogy a háborút okvetlen elkerüljék a népek.

Bryan javaslata alapján az Unió 12 amerikaiállammá], valamint Angliával, Franciaországgal,Spanyolországgal, Svájccal, Dániával és Hollandiávalmeg is kötötte a megegyezést. De komoly tárgyalássem folyt e tárgyban Németországgal, a Habsburg-monarchiával, amelyek teljesen elzárkóztak. Szintúgyelzárkózott Olaszország és Oroszország is. Olaszországa Marokkó-krízis után megint közeledett a Kaiser-hez és 1912-ben felújította a még le sem járt hármas-szövetséget.

III. A Kaiser a cár békebírósági tervére éppenúgy, mint Bryan amerikai külügyminiszter javas-latára elutasító magatartást tanúsított. Meg is volta sikere. Sem a cár, sem Bryan terve meg nem való-sult.

Feleletnek Stengel kiküldetése a békekonferen-ciára és Bryan javaslatának elvetése mindenesetreőszinte volt, és Németország nem is szűnt meg soha-

137

sem fegyverkezni. Hogy ha sikerei voltak a külpo-litikában, akkor ezért voltak, hogy ha nem, — akkoremiatt. A német hadsereg létszáma folyton emelke-dett úgy a német parlamentben, mint a Monarchiadelegációiban állandóan a háború lehetőségének fes-tésével kérték a létszám és a költség emelését.

A delegáció itt, a parlament amott mindentadott. A magyar parlament már inkább csak a né-met császár játékszerévé és a magyar minisztériuma német exponensévé lett. Nem az ország érdekeidöntötték el a parlament határozatát, hanem a szö-vetség érdeke. Így azután, jóllehet nekünk semmiérdekünk valamely más állammal háborút viselni,miniszterelnökünk és honvédelmi miniszterünk mégisigen élénk színekkel festették elénk már 1911-ben aháború lehetőségét. Lukács László akkori kormány-elnök június 28-án a pénzügyi bizottságban a követ-kezőket mondotta: „A legideálisabb az volna, hogyhasikerülne az országot virágos kertté varázsolni. Dene feledjük, hogy a virágnak is vannak ellenségei,melyek ellen megoltalmazandó védő vasráccsal veszikkörül. A hadsereg a nemzet életében ugyanaz, minta vasrács a virág életében, nem elegendő csak a kul-turális és gazdasági fejlődéssel törődni, de gondos-kodni kell e fejlődés megvédéséről is, nehogy másokétvágyat kapjanak a védtelenül hagyott kultúrára.”

Ugyanakkor kifejtette a honvédelmi miniszter,hogy a kormány föladata előrelátni. Miután pedig azutolsó 50 esztendő alatt 20 háború volt, tehát mindigközel van a háború lehetősége. Ez alkalommal aztis iparkodott a honvédelmi miniszter bizonyítani,hogy nálunk csak 9 korona hadügyi kiadás esik egylélekre, holott minden kiadás figyelembevételével ezaz összeg· már 19 korona 5 fillérre ment.

Ezekkel a beszédekkel indokolták meg a közösújonc jutaléknak majdnem 50 százaléknyi fölemelé-sét. Az 1911. évi IX. t.-cikkben a magyar részről aközös hadseregbe állítandó újoncjutalék 44.076, az1912. évi LXX. t.-cikk szerint már 65.673. Az osztrá-

138

kohét pedig 58.924 ről fölemelték 91.424-re.Ezek a számok azonban csekélységek azokhoz

képest, amilyenek Németországban szerepelnek. Ahatalmas munkáspárt nézte, mint visznek évenkénttöbb és több fiatalembert a zászlók alá, mint fogyasztévenként többet a katonaság. Komoly nagy ellent-állásra, mint például Magyarországon a katonai lét-számemelések és befektetések, ott nem találtak.

Λ német parlamentet nem egyszer a legkézen-fekvőbb valótlanságokkal ámították el. Ismételtenmegígérték, hogy az előterjesztett javaslatok meg-szavazása esetén újabb létszámemelések iránti javas-latokkal nem jönnek és mégis csakhamar megint elő-állottak ilyenekkel. Mindig volt valami újabb ürügyás a hangulat már annyira elő volt készítve, hogyminden emelés és újabb befektetés könnyen keresz-tülment.

A legnagyobb katonai létszámemelési láz a Bal-kán-háború után vett erőt a kormányokon. Kitűntugyanis, hogy Törökországban a hármasszövetségnagyon csalódott. Ezért az osztrák-magyar monar-chiának a Balkánon gyakorolható befolyása érvénye-sítése céljából nagyobb csapattesteket kellett délihatárán tartani. Németország s a Monarchia Török-ország földarabolása folytán nagyobb mértékbenmaradt magára két front felé való harcában, minteddig, amikor Törökország a Balkán-államokat mégsakkban tarthatta.

Mindenekelőtt nyilvánvaló volt, hogy Angliabékét akar, mégis alighogy elhagyta 1912-ben Hal-dane Németországot, már azt Írták, hogy AngliávalAfrika déli részének ügyét minél előbb tisztázni kell.Azután lassan átültették a köztudatba azt a gondo-latot, hogy Anglia be akarja hozni az általános véd-kötelezettséget.

Ezt az ijesztést egy-két angol katonai véleményrealapították, amelyek arról szóltak, hogy mi történika szövetséges államok háborúja esetén. Az angolokközül különösen Kepington ezredes örvendett már

139

akkor nagy népszerűségnek, aki ezi a népszerűségeta háború tartania alatt is megtartotta. Repingtcmszerint ugyanis a németek 600.000 embert képesekAnglia partjaira letenni. Ezek ellen Anglia nineseléggé megvédve. De azért ő sem ajánlotta az álta-lános védkötelezettséget, csak az angol hadsereg sza-porítását.

Mi sem természetesebb, mint hogy éppen ígyszámos hang követelte Franciaországban is a had-sereg szaporítását a német folytonos létszámemelé-sekre való tekintettel. Különösen a „Temps” és az„Echo de Paris” 1912. év őszén új katonai programotköveteltek a kormánytól. Ez annál indokoltabb volt.,mert a németek 1912 tavaszán a francia és az oroszhatáron egy-egy új hadtestet állítottak föl.

Ezekre való tekintettel a franciák minduagyobbaggodalommal nézték a németek újabb s újabb készü-lődéseit, létszámszaporitásnkat, mely a német-franciaháború óta állandó volt; amint ezt. az alábbi táblázatigazolja. A német hadseregben volt:

Zászlón 1. 1 Escadron Üteg A legénységszáma

Altisztekszáma

1874-ben 469 465 300 401.0001880-ban 503 465 340 424.0001890-ben 538 465 434 487.0001899-ben 624 482 533 495.000 57.7391905-ben 633 510 574 505.0001911-ben 634 510 592 515.0001912-ben 650 520 622 544.000 97.0001913-ban-9 669 550 702 661.000 97.000

(Az 1913. év folyamán 114.000-re emelkedett az altisz-tek száma.)

29 Amikor 1913 áprilisában a hadseregnek egyszerre117.000 emberrel, 15.000 altiszttel, 4000 tiszttel és 27.000 ló-val való szaporítását, egyszersmindenkorra egy milliárdmárkát és évenként 200 milliót kértet a Reichstagtól,akkor ezt azzal indokolták, hogy a Balkánon az egyen-súly rendszerét képviselő Törökország helyébe a szlávnépek léptek, akik a németeket fenyegetik.

140

Vagyis a német hadsereg létszámához még hozzászámítandó a 114.000 altiszt. Amely számból különkis hadsereg telik. Vagyis a német hadsereg béke-létszáma tulajdonképen 755.000 ember, míg a franciaugyanakkor csak 555.900 ember. A német hadsereg25 hadtestbe volt osztva, a francia 20 hadtestbe. Azon-ban ebből egyáltalában nem lehet a számra követ-keztetést vonni.

A német hadsereg a franciával szemben a tisztekszámaránya szempontjából is rendkívüli előnybenvolt. Amig 1875-ben még 2000-rel több volt a tiszt afrancia hadseregben, addig 1913-ban 27.500 franciakatonatiszttel szemben 35.000 német tiszt áll. Ezérttehát összehasonlítva a két hadsereg békelétszámát,ezt a körülményt sem szabad szem elől téveszteni.Ezeknek az adatoknak figyelembevételével tett össze-hasonlítás a következő képet mutatja:

Év Németországtisztek legénységaltisztekkel

Franciaországtisztek legénységaltisztekkel

1875 21.488 372.187 ■”-n?G 361.5901892 27.355 457.312 25.272 453.9561900 31.801 552.73ft 27.906 489.1751908 34.118 588.924 27.310 511.939

520.0001912 35.000 641.000 27.5001913 38.000 775.000 28.000 555.900

Ε számok megítélésénél még azt is figyelembekell venni, hogy a francia hadseregből 16.350 embertalkalmaznak kisegítő szolgálatra, míg a németbőlcsak 7690-et. Az 1913. évi új szervezet szerint az al-tisztek létszámát fölemelték 114.000-re a német és42.200-ra a francia hadseregben. Az egymilliárdmárka hadügyi kiadások ellenében a francia kamaramegszavazott 988 millió frankot.

Jellemző, hogy a Neue Zeit 1913 június 20-iki szá-mában a német fegyverkezésről írva azt mondja,hogy a XX. század fegyverkezési készülődései az előzőszázadokéhoz képest három különbséget mutatnak:

141

1. nagyobbak; 2. gyakoribbak; 3. s mindkevesebbellentállásra találnak.

Természetes, hogy e folytonos létszámemelésfolytonos újabb költségeket és befektetéseket igényelt.Ez utóbbiak összege 1906 és 1912 közti években Német-országban rendkívüli hitelek címén 1293 millió frankvolt ugyanakkor, mikor a franciák 653 milliót köl-töttek.

Németország lakossága folyton szaporodó irány-zatot mutat, míg Franciaországnak európai része alegjobb esetben stagnálót. Németországnak 1870-ben40,818.000 lakosa volt, 1910-ben már 64,903.000. És hae szaporodási arány megmaradt volna, akkor 1948-banNémetországnak 104,000.000 lakosa lett volna, Francia-országnak pedig 41,800.000. Oroszország lakosainakszáma 174,000.000. A háborúelőtti szaporodási arány-számok figyelembevétele mellett 1948-ban elérhetőlakossága 344,000.000-ra tehető. Ε nagyszámú lakos-ság dacára Oroszország hadseregének békelétszámátaz európai részén 1915. évben akarták 1,435.000 em-berre fölemelni.

Föntebb láttuk azt az agitációt, amelyet a Kaiserszemélyesen kifejtett, hogy a hadsereg szaporításátnépszerűvé tegye. De nemcsak ilyen látható eszkö-zökkel dolgozott a német kormány, hanem láthatat-lanul vezetett eszközökkel is. Ezek közül a tudósokkorrumpálása volt a legszomorúbb s az újságokkorrumpálása a legegyszerűbb.

A belga sárgakönyvben van a német kormány-nak egy titkos fölterjesztése a Kai serhez a hadseregszaporításáról s ebben leplezetlenül elmondja a kor-mány, hogy a népet félre kell vezetni. „Kell, hogya nép abban a meggyőződésben éljen, hogy a mifegyverkezésünk csak felelet a francia, fegyverke-zésre. Bele kell vinni a nép meggyőződésébe azt agondolatot, hogy támadó háborút kell viselnünk, haaz ellenség kihívásait el akarjuk kerülni. De ezt adolgot elővigyázatosan kell csinálni, hogy a gyanúföl ne ébredjen és hogy a gazdasági élet ne érezze.

142

Úgy kell irányítani a dolgot, hogy a fegyverkezésállandó súlya alatt a politikai feszültség állandó-sága folytán a népek a háborút megváltóként üdvö-zöljék.”

Nem csoda, hogyha a rövidlátó pacifisták leg-többje nem látta meg azt a csapdát, amelyet neki állí-tottak és a pacifisták olyan adatokkal dolgoztak,amelyekből mindig arra az eredményre kellett jut-niok, hogy a fegyverkezést a legjobban Francia-ország űzi.

A pacifisták hibája ott kezdődik, hogy még azefiryes államok lakosságszámát sem maguk kerestékki, hanem elfogadták azt, amit a német hadügyminisz-térium mondott. Eszerint Franciaország lakossága39 millió, Németországé 64 millió. A hadügyminisz-tériumnak kellemetlen lett volna a francia gyarma-tok 47 millió lakosát is figyelembe venni, mert anémet gyarmatok lakosainak száma csak 5—6 millióvolt. Ilyen adatok alapján a” németek közt hiábakövetelték a lefegyverezést, mert ilyen adatok han-goztatása kapcsán a németek méltán mondhatták:„Ám kezdjék a franciák!”

Franciaország gyarmatainak lakosságát azonbannem lehet figyelmen kívül hagyni, mert hiszen ottis kell hadsereg. S a gyarmatokra való tekintettelkellenek hajók. Miután a német gyarmatok lakos-sága rendkívül gyér s alig tesz 5—6 milliót, a néme-tek a 47 millió lakosságú francia gyarmatokat, sőtAngliánál a 400 millió lakosságú gyarmatokat isfigyelmen kívül szerették hagyni.

Ilyenképen aztán egészen másképen fest Francia-ország áldozata, mint a háború előtti tudomány meg-világításánál.

Igaz, hogy a németek mindig nagy aggodalom-mal nézték a gyarmatokból újoncozott francia kato-nákat, de ez a féltékenység nem ok az igazság eltit-kolására. Nem is szólva arról, hogy Algír és Tuniszannyira összeolvadt az anyaországgal, hogy nincs isgyarmati jellege. Lakosságuk száma 8—9 millió.

143

Egyenesen gyarmatkatonasága, vagyis színes katona-sága Franciaországnak 1909 óta van. A háború előttvolt 28 zászlóalj szenegáli és 39 zászlóalj algíri.30

A németek folytonos fegyverkezése nemcsakannyiban befolyásolta hátrányosan az európai viszo-nyokat, hogy Franciaország szintén folyton fegyver-kezett, hanem annyiban is, hogy a háborii veszedel-mét folyton közelebb hozta. Németország különösen1911 óta rohamosan fegyverkezett és hasonló arány-ban való fegyverkezésre bírta szövetségesét, Ausztria-Magyarországot is. Ez a láz a nagyközönségre is át-terjed. Ekkor szervezik a középiskolai céllövő tan-folyamokat. Átszervezik a Vöröskereszt-egyletet ésápolónői tanfolyamokat tartanak. Olaszország azon-ban ezen a téren sem követte szövetségeseit.

A francia konzervatív politikusok ennek láttárakövetelték a hároméves szolgálati idő visszaállítását,njabb fölszereléseket és beruházásokat, újabb tech-nikai csapatok szervezését, a feketéknek rendeskatonai szolgálatra való alkalmazását és sorozását.Rámutattak arra, hogy valamely hadsereg erejenemcsak annak számától függ, hanem a csapatokszervezetétől. Rámutattak arra, hogy Németország-nak 8 vasúti, 3 léghajós, 5 távíró, 1 automobil zászló-alja van, majd 1912-ben arra, hogy ezeket a csapa-tokat felével szaporította. Majd 1913-ban újra szapo-rítván, volt 34 vasutas százada, 24 távírász százada,7 légbaj és százada. Ezzel szemben a francia hadsereg-ben csak 12 vasutas, 8 távírász, 4 léghajós század volt.

Angliában kevesebb konkrét terv fölvetésével, dőszintén állandóan a német fegyverkezéssel foglalkoz-tak s ebben a Times vezetett. Ennek az agitációnakvolt az eredménye, hogy Winston Churchill 1912május 21-én kijelentette, hogy a kormánynak most

30 Frobenius: Des Deutschen Reiches Schicksal-stunde. Curtius, Berlin. 73 lap. A francia hadseregállapotát leírva, arra az eredményre jut, hogy Francia-ország 1915 előtt nem kezdhet háborút.

144

már foglalkoznia kell azzal a gondolattal, hogy mi-képen vonja a gyarmatokat a birodalom hadi szer-vezetébe.

Ez egyike a legnagyobb jelentőségű nyilatkoza-toknak, melyek valaha angol miniszter ajkáról estek.Ez volt az első alkalom, hogy angol államférfi kiej-tette azt a szót, hogy a gyarmatok is kötelezhetőka birodalom védelmére. Eddig az ideig csak Ausztrá-liának és új-Zélandnak volt hadi flottája, de mostDél-Afrika és Kanada is kezdtek ennek építésévelfoglalkozni. Sőt az utóbbi a száxazföldi seregátszervezését is munkába vette.

Az angol gyarmatok magatartását és fölfogásáta német kormány már előbb is ismerte s ezért mon-dotta Tirpitz német admirális 1912 februárban tar-tott beszédében, hogy a hajóépítés aránya tekinteté-ben el kellene fogadni a 10 :16-os arányt. Amikorazonban utóbb úgy látszott, hogy a gyarmatok ere-deti tervüktől eltérőleg nem fognak hajókat építeni,akkor úgy magyarázta ezt a nyilatkozatot, hogy ezzelnem Németország hajóépítését akarta megkötni ésAngliának ilyen irányú ajánlatot tenni, hanem csakazt a tényt akarta leszögezni, hogy így van, azaz hogyilyen a két hadi flotta erejének aránya.

Az angol közvéleménynek különben sem tetszettez az arány és tiltakozások hangzottak el, hogy akormány ilyen megállapodásba belemenjen. Ekkorfejtették ki az angol lapok azt az álláspontot, hogyaz angol flottának nemcsak védenie kell Angliát,hanem csapatokat kell szállítania az anyaországbólés gyarmatokból, tehát erősnek kell lennie. (Times1913 február 6-án és 7-én.)

Winston Churchill ennek dacára fölajánlottaNémetországnak a flottaépitések fölfüggesztését.Németország azonban vissz autasitotta ezt a tervet ésazt kérdezte, hogy mit. csináljanak azokkal a mun-kásokkal, akik a hadihajógyárakban alkalmazva van-nak. Mintha a hadihajókat azért építenék, hogy amunkásoknak dolga legyen!

145

Ε visszautasítás dacára 1913 október 20-án vissza-tért Winston Churchill erre a kérdésre és azt aján-lotta, hogy az összes államok álljanak meg a fegy-verkezéssel. „Szükséges, hogy ezt a kérdést a népekvégre nyíltan megvitassák, mert a civilizációnak tar-toznak ezzel.” A német lapok ezt a tervet megbeszélve,általában lehetetlennek minősítették, sőt ellenezték.A polgári lapok közül csak a „Berliner Tagblatt” he-lyeselte a tervet, de kifejtette, hogy a kormány nemmehet bele a soviniszták miatt. A „Kreuzzeitung” ki-fejtette, hogy a Churchill terve alapján 120 milliómárkát takarít meg Németország s ezért a csekély-ségért nem érdemes szóba állni. Anglia erre tenge-részeti költségvetését 3 millió fonttal fölemelte.

Az angol minisztérium ezután sem ejtette el ter-vét, mert látta, hogy a fegyverkezés előbb-utóbb össze-ütközésre vezet. Asquith és Lloyd Greorge egyarántvisszatértek 1914 januárjában nyilvánosan tartottbeszédekben a fölvetett eszmére, de ekkor már anémet lapok csak néma csönddel feleltek. Kivéve a„Deutsche Tageszeitung”-ot, amelyben Reventlo-wfelelt. Kijelentette, hogy Lloyd George beszédeudvariatlan, mert a fegyverkezést rendszeres őrület-nek nevezte, ami sértés a németekkel szemben s ígynem alkalmas az angol-német viszonyt fönntartani.

Az angol államférfiakat ilyen körülmények közöttháborús célzattal nehezen lehetett vádolni, a németektehát a franciákat vádolták vele. Különösen Poin-caré volt az ő szemükben a háború legnagyobbbarátja, mert ő nem idegenkedett az orosz szövet-ségtől annyira, hogy ezt megszakítsa. A németekazzal az olcsó eszközzel, sőt trükkel akarták a franciaállamférfiakat az orosz szövetségtől eltéríteni, hogyminden államférfit, aki a szövetség ellen nem dolgo-zott, a szabadság és béke ellenségének tüntettek föl.

A párisi orosz követet okolták ezek mellett aháborús készülődésekért és elhallgatták, hogy az oroszszövetséget ők kényszerítették Franciaországraakkor, mikor Izwolszky még nem is volt Parisban.

146

Minden ártatlan udvariassági aktust háborús hírekterjesztésére használtak föl. Amikor Poincaré1912-ben mint külügyminiszter meglátogatta Orosz-országot, akkor háborút emlegettek a német lapok.Amikor 1913-ban a francia piac újabb két és fél-milliárd kölcsönt adott Oroszországnak, háborút em-legettek.

Szemére vetették Franciaországnak, hogy Orosz-országgal köztársasági volta dacára szövetségben álls tették ezt akkor, amikor Németországban sem volta parlamentarizmus és a leszavazott kancellártovábbra is az ügyek élén maradt. Viszont ugyan-akkor a francia kormány csak olyan föltétel mellettengedte meg az új orosz kölcsönnek a párisi tőzsdénvaló jegyzését, hogyha az orosz kormány a fölveendőkölcsön fölhasználásának terveit, az építendő vas-utak terveit is beterjeszti a Dumának.

Franciaország tehát nem mulasztotta el, hogy azorosz alkotmányosság fejlesztése érdekében közre-működjék. Ellenben Németország szövetségesénélMagyarországon ugyanekkor a hadsereg szaporításakörül fölmerült parlamenti vitákat fölhasználtákarra, hogy a képviselőket megfosszák szólási joguk-tél, hogy az ország lakosságát megfosszák attól a jo^gátol, hogy az államforma kérdését szabadon megvi-tassa stb. Egyszóval a katonai javaslatok megszava-zásának biztositásia céljából a szabadságjogokat kon-fiskálták Magyarországon.

Így, aztán természetes, hogy az osztrák-magyarmonarchia is követi Németországot a hadseregfejlesztése terén. A Kaiser egyszer és mindenkorramegszavazandó adó formájábn egy milliárdot kórt aReichstagtól s ezt megszavazták ellenvetés nélkül. Aszocialisták sem foglaltak ellene állást, mert vagyon-adó volt. Azon a cimen, hogy a hadsereget a polgárokadójából fejlesztette a Kaiser, nem küzdöttek ellene.Tehát ime, nem a megtámadott Németország védel-mére siettek 1914 augusztusában, hanem a Kaiserszolgálatában siettek á más nemzetekbeli proletariá-

147

tus ellen.Nálunk a nemzetiségi veszedelemre való utalás-

sal bírták rá a polgárságot a nagy terhek viselésére,Németországban a külkereskedelem védelménekszükségességével. Pedig 1000 márka külkereskedelmiérték Angliának 43 márkájába, Németországnak67.80 márkájába került.

Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy milyen aránybanállanak a hadikiadások s a külkereskedelem, akkorazt látjuk, hogy a hadikiadások 1883 és 1908 közt Né-metországban 193%-kal emelkedtek, míg a külkeres-kedelem csak 129%-kal, vagyis nem a külkereskede-lem védelme teszi szükségessé a hadikiadásokat.

Azonban a kiadási tételek sem adnak tiszta s vi-lágos képet arról, hogy milyen erőt képvisel valame-lyik hadsereg, mert az angol hadsereg egy-egy em-bere több, mint még egyszer annyiba kerül, mint amienk. Ha már most a kiadási tételeket egymás melléállítjuk, nem tudjuk megítélni, hogy milyen arány-ban áll a két hadsereg. Ezért csalóka s helytelen min-den számbeli kimutatás.31

Ezt a körülményt, hogy azok a számoszlopok,amelyekkel az írók a hadikiadások arányát illusztrál-ják, mind helytelenek, akként lehet magyarázni,hogy a számokbal ezt nem lehet kifejezni. Nincsugyanis mód, hogy a figyelembe veendő körülménye-ket a számok megállapításánál figyelembe vehessük.

91 Némileg korrigált kimutatás a következő, amelya lakosság egy-egy fejére eső hadikiadások összegétmutatja ki.

Meg kell jegyeznünk, hogy aemceak az anyaországlakosságát vettük számításba.

148

Egy számarány föltüntetését mégsem mulaszt-hatjuk el, mert á legkifejezőbbnek tartjuk, ez a hadi-és kulturális kiadások arányát föltüntető számoszlop.

Jószerint nálunk 22 és félszer annyit költötték aháború előtt a hadseregre, mint a kultúrára; Német-országban 28-szor annyit. Az ántánt-államok ve-zető államaiban 5-ször és 10-szer annyit, de aránylagharmadrészét annak, amit mi költöttünk.

Számokban így fest az a vád, amelyet háborúrauszitó politikusaink olyan sokszor hangoztattak azántánt-népek ellen.

Ami azt a szintén sokszor hangoztatott adatot il-.leti, hogy hol mennyivel szaporodott a hadügyi ki-adás,82 erre nézve a következő táblázat ad képet.

IV. A hadügyminiszterek állandóan nagy ügyes-séget fejtettek ki abban, hogy eltitkolják a hadsereglétszámát és a hadseregre fordított költségeket. Méga hadügyminisztereknél is ügyesebbek voltak a ten-gerészeti miniszterek. Ennek következtében aztán az

32 Ezek a számok a hadügyi tárcák kiadási tételeiés nem az összes hadügyre fordított kiadások.

33 1914-ben 933 millió korona.

149

európai államok tengeri erejének összehasonlításaegyike a legbájosabb föladatoknak. Még a hajókszáma tekintetében sincsenek megbízható adatok, mi-vel az építés alatt álló hajókról sohasem lehetetttudni, hogy mikor lesznek készen, illetve nincsenek-emár készen. Tudjuk azt, hogy a Monarchiának pl.volt olyan tengeri hajója 1912-ben, amelyet még nemszavazott meg a delegáció.

A nagyhatalmiak magatartásának kulcsát azokaz összegek adják, amelyeket a haditengerészet fej-lesztésére és költségeire évenként fordítottak. Errenézve a következő kimutatás ad fölvilágosítást:

Ha eltekintünk Oroszországtól, amelynek flot-tája a japánokkal folytatott háborúban megsemmi-sült s Japántól, amelynek flottája sokat szenvedett,akkor a hármasszövetség államaiban emelkedettleginkább a tengerészeti kiadás. Vagyis a szárazföldihaderőn kívül a tengeri haderőt is ezek szaporítottákfolytonosan.

Ez a körülmény annál inkább kiemelendő, miveléppen ezeknek az államoknak van, illetve volt a leg-kevesebb gyiarmata. S így a legkisebb az ő védendőterületük és legkevesebb a védendő emberük.

A gyarmatterületre nézve akkor kapjuk a legjobbképet, és az anyaország 100 négyszögkilométer terü-leténe .... arányát vesszük a gyarmatterülethez. Ez azarány következőleg alakul:

150

Az előadottakból már teljesen nyilvánvaló, hogynem a védelem szükségessége késztette őket a fegy-verkezésre, hanem a támadás szelleme. Meg akartákbontani a hetalmak egyensúlyát s világuralomratörekedtek.

Nemcsak a szárazföldön s tengeren készültek,hanem a levegőben is. Erre nézve már a háború szol-gáltatta inkább bizonyítékait, amikor kitűnt, hogyNémetország mennyire fölkészült.

A világháború előtti állapotokról csak annyit tu-dunk, hogy a német hadseregnek 35 kormányozhatóléghajója volt, a francia seregnek 23. A német légha-jók űrtartalma 301.000 köbméter, a franciáké 193.000köbméter. A német kormányozható léghajók menet-sebessége 70 km., a franciáké 55 km.

V. A nagyhatalmak készülődései a kis államokatállandó ijedelemmel töltötték el, mert az eddig nemismert katonai erőkről föltették, hogy azok kevésbéfogják a nemzetközi megállapodásokat szem előtttartani, mint amennyire ezt a múltban tették, amikora kisebb államok fegyveres ereje a nagyoké mellettaránylag mégsem volt olyan elenyésző.

A kis államok közül először Spanyolország gon-dolt fegyverkezésre. Az Egyesült-Államokkal szem-beni háborúja ugyan még 1898-ban volt, de 1907-igfegyverkezésre nem gondolhatott. Ebben az évbenazonban már nem halaszthatta tovább az általánosfegyverkezéshez való csatlakozását.

Maura miniszterelnök elsősorban a hajóhad sza-porítására nézve tett javaslatot s azzal indokolta,

151

mert Spanyolország nem tűrheti, hogy más államMarokkóban foglaljon. Mégis mások úgy magyaráz-ták a spanyol fegyverkezést, hogy ennek közvetlenoka az a találkozás volt, mely kevéssel előbb Kartagé-nában VII. Eduárd és Alfonz közt lefolyt. Egyelőrehajókat építettek, míg 1912 február 2-iki törvénnyelkimondták az általános védkötelezettséget. Portugá-lia az 1911. évi március 2-iki törvénnyel hozta be azáltalános védkötelezettséget, mely kiterjed minden16—45 év közti férfira. Ebből a 20—30 közti férfiakadják a sorhadat.

Belgiumot csak 1913-ban fogta el a fegyverkezésláza. Akkor úgy Franciaország mint Németországúgy tüntette föl a dolgot, mintha a belga fegyverke-zést úgy fogná föl, amely ennek semlegességét meg-őrizni alkalmas. Anglia már ekkor kijelentette, hogyBelgium semlegességét megsérteni semmi esetre semengedné. Ezt annál nagyobb nyomatékkal tette, mertaddig, míg Anglia nem csatlakozott az antanthoz,éppen az ő semlegessége volt Belgium semlegességé-nek is legnagyobb garanciája. újabb kijelentése te-hát csak Belgium megnyugtatására szolgált.

Bizonyos az, hogy Belgium várainak elhelyezéseazt mutatja, hogy Franciaország és Németország el-len egyformán védekezett. Létszámának fölemelésearra való volt, hogy netáni háború esetén a várakonkívül is képes legyen ellenállást kifejteni. Ez az eme-lés igen tekintélyes, mert 180.000 emberről fölemeltehadilétszámát 330.000 emberre úgy, hogy ez a létszám1920-ban lett volna meg.

Svédország szintén szükségesnek találta 1913-banhaderejének szaporítását és bár nagy ellenállással ta-lálkozott ez a terv, végül mégis megvalósult. MégNorvégia is, melynek semlegességét pedig 1907-benhúsz évre biztosította Német-, Orosz-, Angol-, Fran-ciaország, követte a fegyverkezésben a többi államo-kat és 1912 júliusban 20 millió koronát szavazott megfegyverekre, bár akkor 80.000-nyi seregét nem szapo-rította. Szintigy nem emelte ezekben az időkben

152

540.000 emberre menő népseregének számát Svájcsem.

Törökország az oroszokkal folytatott háborúután átszervezte hadsereget. Ezt az átszervezést né-met tisztek végezték s ettől az időtől több-kevesebbideig tartó megszakításokkal a német tisztek állan-dóan helyet kaptak a török hadseregben, sőt a Bal-kán-háború után a német tisztek vezették a törökhadsereget. Von der Goltz tábornok volt a török had-sereg parancsnoka, amely a Balkán-háború után400.000 bókelétszámban állapíttatott meg. Újjászerve-zése még be sem fejeződött, amikor a világháború ki-tört. Szintigy a Balkán-államok hadseregeié sem,amelyek szintén szükségessé váltak. A Balkán-hábo-rúban már a következő volt a létszámuk: Bulgáriáé450.000, Szerbiáé 402.000, Görögországé 150.000, Mon-tenegróé 45.000, Bomá.niáé 560.000 ember.

VI. Az államok gazdasági egységét a békeidőbenrendesen félreértették s úgy fogták föl, hogy a gazda-sági élet az állami élettel szembeállítva az erősebb sföltétlenül a gazdasági tényezők .határozzák meg azállami berendezkedést. A háború s főleg a háború ótabekövetkezett események gyújtotta világosság fényé-nél megállapítható, hogy bár nagyjában igaz a föntitétel, a gazdasági életnek az állami berendezkedésnem okvetlen függvénye, hanem az állami hatalomigen lényegesen nyúl bele a gazdasági életbe s eztnem ritkán arra kényszeríti, hogy bizonyos iránybanhaladjon.

A tőkés termelési rend nem ura a dinasztiáknak,sőt igen sok esetben érdekeik ellenére kénytelenek adinasztiák igényeihez alkalmazkodni. Az állami kato-nai erővel rendelkező hatalom a termelésnek is tudirányt szabni. Már a fegyveres békeidőben is a dinasz-tikus érdekek követelte termelési ágak és rendszernem a tőkés termelés természetes fejlődésének ered-ményeképen állottak elő, hanem a dinasztiák hadse-regeinek nyomása alatt.

153

Ε tekintetben csak egészen röviden utalok arra,hogy a termelés eredményességének kérdését hatalmiszóval intézte az állam, amikor katonai fölszerelésigyárak berendezését irányította s ez a hatalmi szócsak azért nem nyilvánult, mivel pénzzel elégítvén kia termelő tőkéseket, az állam irányító hatalma eltűnta tőkés eszköz mögött.

Világosabb azonban az állam hatalma a terme-lésben, amikor vámrendszerével, adózási rendszeré-vel, kedvezményeivel, vasútépítéseinek katonai cél-jaival irányítja a termelést. Nem szólva a hajóépítésés hajójáratok irányításáról.

Ezeken a közvetlen módokon kívül az államhata-lom kezelői minden külső hatalmi tényező igénybevé-tele nélkül egyszerűen a rendelések kiadásával is irá-nyítják a termelést. A vállalkozóra s kereskedőrenézve irányadó a piac. Ha az államhatalom mint vá-sárló jelenik meg, akkor a termelők termelnek akárgazdaságos annak a cikknek termelése az emberiségszempontjából, akár nem.

De van a dinasztiának ezenkívül közvetlen módjais a gazdasági élet irányítására s ez a pénz. Miután ahadseregek fölszerelése kölcsönök igénybevétele ut-ján történik, tehát a fegyveres béke idején az egymás-sal ellenséges országok kormányai nem engedtékmeg polgáraiknak, hogy az ellenséges magatartásúállamoknak kölcsönt adjanak. Ezt az engedélyt s il-letve tilalmat akként állították bele a gazdaságiéletbe, hogy nem engedték bizonyos kölcsönöknek abelföldi tőzsdéken való jegyzését.

De a pénz útján való befolyásolásnak módja azis, hogy bankokat alapítanak abban az országban,amelyet meg akarnak nyerni. Láttuk, hogy németbank alakult Olaszországban. 1910 után, amikor Szer-biához való viszonyunk teljesen elhidegült, a franciákalapítottak Belgrádban egy bankot.

A bankalapítás azonban magán ut fölhasználása,míg az államkötvényeknek a tőzsdéről való kizárásakormányintézkedés és egyenesen ellenséges cseleke-

154

det. A velünk nem szövetséges államokban való bank-alapítás negativ módja a támadásnak, míg az állam-papíroknak elhelyezése a belföldi tőzsdén barátságospozitív tett, a jegyzés megtiltása ellenséges tett a hi-telre szorulóval szemben.

Nekünk mindegyikből volt részünk s alig van ál-lam, mely a pénzháborút súlyosabban érezte, mint mi.Már az első nagy fegyverkezési irányzat diadalra-jutása után éreznünk kellett, hogy a francia pénzpiacelzárkózik előlünk. Amikor ugyanis Tisza Kálmán1889-ben a véderő javaslatokat szőnyegre hozta, akkora francia piacokon elkezdték kínálni a magyar érté-keket. A magyar miniszterelnök azzal vett magánakelégtételt, hogy az ugyanazon évben a forradalmatünneplő köztársaságot egy képviselőházi beszédbenmegsértette és azzal, hogy az 1889. évi francia kiállí-táson Magyarország nem vett részt. A pénzügyi kér-désekben járatlan közönségünk akkor elhitte, hogy afrancia pénzpiac a miniszterelnöknek a Habsburgokiránti lojalitás diktálta beszédével hivta ki a franciaellenszenvet.

Amikor ezután a fegyverkezés az ellenzék ellen-állása folytán csökkent, illetve a remélt arányokbannem haladt, akkor a francia pénzpiac idegenkedése ismegszűnt és 1911-ben már készen v**lt egy nagy köl-csönterv. Ez azonban Wekerle bukása után meg-feneklett.

Ennek nyomán kezdett átmenni a köztudatba,hogy a háborús készülődések miatt zárkózik el elő-lünk a francia piac.'Mert ezentúl már a főváros semtudott a francia piacon pénzt szerezni. Miután azon-ban 1912-ben az állami költségvetés egyensúlyát semlehetett kölcsön nélkül fönntartani, tehát mégis csakkölcsön után kellett nézni. Ezért újra a francia piac-hoz fordult a magyar kormány. A francia kormányazonban elvágta a tárgyalást azzal, hogy kijelentette,hogy nem engedi ezt a kölcsönt a francia tőzsdékenkotírozni.

155

»Miután így a francia piacon nem lehetett kölcsöntszerezni, tehát Németország gondoskodott arról, hogyúgy Ausztriának, mint Magyarországnak legyenpénze a további fegyverkezésre. Egymásutáni kétévben, 1912 és 1913-ban gondoskodott a fegyverkezés-hez szükséges összegekről. Annyira igénybevettük anémet pénzpiacot, hogy a háború előtt a magyarállamkölcsönök 25.6%-a volt Németországban a csak21.6%-a Ausztriában elhelyezve. A pénzháború másikoldala tehát a pénzszövetség. Ezt is lehet akként csi-nálni, hogy csak a hitelező érdekét szolgálja. Ennektipikus példája a németek alapította Banca Com-merciale, amely kezébe vette az informálás szer-vezését s hatalommá lett egész Olaszországban. Deennél is jellemzőbb, hogy ez alapította az olasz keletikereskedelmi társaságot s nyert Kis-Azsiában vasútiengedélyt. Nyilvánvaló célja tehát az volt, hogy aKaiser kerülő úton is jusson előnyökhöz.

VII. A pénz csak számolási érték annak a kifeje-zésére, hogy mibe kerül valami, de nem alkalmassann-ak a kifejezésére, hogy a militarizmusnak milyenáldozatokat hoz az egyes ember. A legnagyobb áldozataz élet és az idő, ezt nem lehet fölbecsülni. Ezértértéktelenek azok a táblázatok, amelyek arról szólnak,hogy fejenként hány korona esik évenként katonaikiadásokra. A legnagyobb áldozat a békében az idő.A szegény embernek ez az egyetlen értéke, ez az őélete.

Minden 21. évét elért gazdag remélheti, hogymég 31 évet fog élni. De a 21 éves szegény csak azt,hogy 17 évet élhet még. (Foglalkozás szerint perszekülönbözők a még megérhető idők, de átlagban ennyi.)Már most a gazdag a maga 31 évéből egy évet töltöttel önkéntesként a hadseregben. A szegény a maga17 évéből hármat. A szegény életének öt és félszeresét,a gazdag a tizedrészét áldozta az uralkodónak.

II. FEJEZET.13. §. A Balkán-államok.

(I. Törökország. — II. Albánia. — III. Macedonia.)

I. Törökország száz év óta szakadozik. Egymásután lázadtak föl a leigázott népek s az európai hatal-masságok segítségével vagy közbelépésére a szultánlassanként mindnek függetlenségét elismerte. A né-pek e fölszabadítási törekvését csak a Habsburg- sHohenzollern-uralom alatt álló országok nem támo-gatták. Viszont abból a körülményből kifolyólag,hogy a nyugati államok a civilizáció érdekében, acárok pedig névleg a nemzeti törekvések érdekébenelősegítették a Balkán-népek önállósági törekvéseit,a támogató hatalmak később is jogot formáltak aBalkán-ügyekbe való avatkozásra, sőt pl. Görög-országgal, ennek szabadságharca idején ilyen meg-állapodás létre is jött. Ez a beavatkozási jog a világ-háború alatt sokszor került szőnyegre s ezen az ala-pon engedte meg Venizelosz az ántánt-csapatoknaka kiszállást.

A Törökbirodalom gyöngesége nem csupán snem is főleg az idegen nemzetek nyugtalanságából,hanem a törököknek szabadság utáni vágyából isfakadt. De Európa felé inkább csak az elnyomottidegen népek törekvései mutatkoztak s így az euró-pai államférfiak hajlandók voltak a törökök moz-galmait lenézni. Csakhamar azt kellett azonbanlátni, hogy az európai műveltségű törökök ledöntika hatalmat s átalakítják az ország alkotmányát.Hogy ennek láttára az európai közvéleményben nemébredt föl a hite annak, hogy Törökország új életretámad, annak ofea abban keresendő, hogy a fölszaba-dulásra törő nemzetek célja rokonszenves volt egészEurópában.

Alig egy század óta folyt le a Balkán újjáala-kulása. Szerbia 1804-ben, Görögország 1821-ben, Oláh-ország ugyanebben az évben lázadt föl a török ura-

157

lom ellen, de amíg az első kettő fölkelése sikerrevezetett, addig a románok fölkelése csak 1858-banvezetett ismételt fölkelések után oda, hogy a romá-noknak szabadságát elismerték. Maga Romániapedig csak Moldva és Oláhországnak 1859-ben tör-tént forradalmi egyesülése folytán keletkezett. Leg-később szakadt ki Törökországból Bulgária, amelycsak 1875-ben tudta magát olyan fölkelésre össze-szedni, hogy külföldi beavatkozást vonva maga után,a szultán kénytelen volt ennek autonómiáját is el-ismerni.

Az így kiszakadó országok népéhez tartozókazonban még mindig nagy számmal maradtak aszultán közvetlen uralma alatt s ez folytonos zava-rokra adott alkalmat. De okul szolgált arra is, hogymás államok a Törökbirodalom területeire vágyja-nak, mint ahogyan a Habsburg-monarchia, Olasz-ország és Oroszország tette.

A XX. században a legtöbb nehézséget Mace-dónia okozta, amely még mindig a szultán fönnható-sága alatt állott Bulgáriával együtt. A macedónoklegfőbb pártfogója az angol kormány volt s ez1907-ben s a következő évben azt követelte a szul-tántól, hogy macedón biztosságot szervezzen. Ugyan-ekkor az osztrák-magyar kormánynak sikerült enge-délyt szereznie arra, hogy a Dunától az Adriáhoza novibazári Szandzsákon keresztül vasutat építhes-sen. A szultán így a Habsburg-monarchiát érezvéna háta mögött, halogatta az angol kormány követe-lésének teljesítését. Csakhogy az ifjú törökök belát-ták, hogy a szultán abszolút hatalma nemcsak azidegenekre nézve, hanem a törökökre nézve is káross forradalmat keltve, kivívták 1908 július 24-én azalkotmányt.

Ezzel az alkotmányossággal azonban igen sokkérdés vált egyszerre aktuálissá. Nevezetesen Török-országnak a Balkán-államok némelyike fölött gyako-rolt fönnhatósága, Bosznia és Hercegovina, a novi-bazári Szandzsák, Egyiptom s Rumélia kérdése.

158

Bolgárország megoldotta magára nézve ezt anehézséget s 1908 október 5-én teljesen függetlennényilvánította magát. A következő napon a Habsburg-monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, to-vábbi két nap múlva Kréta-szigete kikiáltotta füg-getlenségét.

Bulgária fejedelmének és az osztrák-magyarkormánynak eljárása előzetes megbeszélés alapjántörtént. A két abszolutisztikus hajlamú kormányzatnehézségeket akart az alkotmányos török kormány-zat útjába gördíteni. Bolgárország kormányánaképpen nem volt oka arra, hogy megnehezítse az ifjútörökök helyzetét. A Monarchia kormánya csak a»avarosban akart halászni.

Bosznia-Hercegovina annexió ja ellen Szerbia ésTörökország tiltakozott. Az orosz, olasz, francia ésangol kormányok európai konferenciát követeltekaz annexió tárgyában, mivel ez megsértése a berlinikonvenciónak. A Monarchia és Németország kor-mánya elutasították az európai konferencia gondo-latát s maga a török kormány is 1909 február 26-ánelismerte az annexiót, illetve 54 millió korona fize-tése ellenében átengedte a két országot a Monarchiá-nak. Bulgária 150 millió frankot fizetett teljes füg-getlensége elismeréséért, amely 1909 március 16-ánmeg is törtónt.

Szerbia tiltakozása így nagyon kis erőt jelentett,annál inkább, mivel a nemzeti elvet ekkor mégegyetlen államkormány sem tette magáévá. A Mon-archia birtokban volt β így érvényesült az δ javáraa régi elv: beati possidentés!

A szerb nép természetesen igen heves nemzetiagitációt kezdett a Monarchia kormánya ellen, ame-lyet csak nehezen szerelt le a Monarchia külügyikormányának erélyes föllépése. (Lásd 164. lap.)

Az új török kormány egészen belső ügyekkelvolt elfoglalva, amig a hármasszövetség egyik tagjanem vetett szemet területének egy másik részére:Albániára.

159

Csakhogy ezt csak szövetséges társai kártala-nitásia esetén szerezhette volna meg, amint azt ahármasszövetségi szerződés 7. pontja megállapítja.De a Monarchia semmi áron sem volt hajlandó ebbebeleegyezni. Abba beleegyezett, hogy Olaszországaz Afrika északi részén lévő Tripoliszt foglalja el,de ezt a beleegyezést fölöslegesnek tartotta az olaszkormány, mert ebbe már előbb beleegyezett Francia-ország, amelynek érdekkörébe tartozott.

Az olasz kormány 1911 szeptember 26-iki had-üzenete után az olasz munkásság kétnapos tüntetősztrájkot rendezett a háború ellen, de a háborút eznem befolyásolta. A háború közben azonban az olaszkormány azért, hogy a török kormányt rábírja abékekötésre, meg akarta támadni az Égei-tengerpartjait. Az osztrák-magyar kormány külügyminisz-tere, gróf Aerenthal, 1911 november 5-én értesítetted'A várna herceget, hogy a hármasszövetségi szer-ződésre való tekintettel ebbe bele nem egyezik. Ilyenkísérletet 1912-ben újra tett az olasz kormány, ami-kor már Berchtold volt a külügyminiszter, de újraeredménytelenül.

Az olasz kormány azért szerette volna a hábo-rút és Tripolisz elfoglalásának kérdését Európábaáttolni, mert Afrikában nem boldogult. Az osztrák-magyar külügyi kormány azonban nem engedett.Sőt az osztrák-olasz határon az osztrák-magyar kor-mány óriási erősítési müveket építtetett és meg-egyezést ajánlott az orosz kormánynak, hogy eset-leges olasz-osztrák háborúban maradjon semleges.

Ezt az Olaszország-ellenes politikát báró Conradirányította, akinek mindig az volt az álláspontja,hogy az olasz szövetség nem jelent segítséget aMonarchiának. Ennek a politikának megnyerteFerenc Ferdinándot is, aki azért akarta lerázni azolasz szövetséget, mivel a hármasszövetségi szerző-dés 7. pontja szerint a Balkánon a Monarchiánaknem volt szabad keze. Conrad és a trónörökös márekkor az Olaszország elleni föllépést g ha szükséges,

160

a háborút ajánlották. Olaszország Tripoliszban voltelfoglalva s azzal sem bírt, könnyű lett volna meg-verni s visszaszerezni az olasz síkság egy részét srákényszeríteni, hogy a Balkánon szabad kezetengedjen.

Berchtold azonban ellene volt a háborúnak ésgyőzött. A trónörököst nem lehetett elküldeni, el-küldték Conradot a vezérkar éléről. Miután az ola-szok ellensége skartba került, a Kaiser befolyásafolytán az olaszok a hármasszövetséget egy évvel alejárat előtt megújították. De alig múlt el néhányhónap, Conrad megint előkerült a lomtárból. Csakakkor bukott meg végleg, amikor bebizonyult, hogynemcsak a külpolitikához nem ért, hanem a had-vezetéshez sem. Ő vezette 1916 májusában az olaszokelleni offenzívát, amelyben hiába pusztult a had-sereg színe-virága. Ez után a kudarc után végremegbukott, de flastromként grófi rangra emelték.

Az elmondottak csak arra valók, hogy sajátkormányzatunknak a későbben árulónak nevezettolasz kormány iránt tanúsított magatartását meg-világítsuk.

A háttér megvilágítása nélkül nem érthető egé-szen ez a helyzet. A Kaiser ugyanis utat keresettBagdadba s azon tul a Perzsa-öbölhöz. A Bagdad-vasút építési koncessziója nem építési vállalat voltszámára, hanem ék, amellyel szét akarta vágni azangol világbirodalmat. Szüksége volt tehát a Mon-archiára, Bulgáriára és Törökországra. Ezért min-den alkalommal, amikor a Monarchia külpolitikailépést tesz, vizsgálnunk kell azt, hogy hol függ összea német törekvésekkel.

Az Olaszország elleni állásfoglalás annyibanfügg össze, mert Németország tervednek megvalósí-tására a Balkán fölötti teljes uralomra volt szük-sége s ezért Olaszország ott csak kellemetlen idegenlett volna.

II. Az albán-kérdések tutajdonképeni alapjaabban keresendő, hogy a Kaiser törekvéseire való

161

tekintettel tulajdonképen ugyanolyanná lett a Mon-archia helyzete a Balkánon most Németországgalszemben, mint volt Oroszországgal szemben. Ez utób-bival akkor meg is egyezett, hogy a keleti rész legyenorosz, a nyugati osztrák-magyar érdekterület. Mostugyanez volt a helyzet, de az orosz helyébe a németlépett.

Albániához, mint a Balkán nyugati részén lévőterülethez tehát a fönti elv alapján tartott igénytaz osztrák külügyi hivatal. Olaszország kormányá-tól viszont nem lehetett várni, hogy ezt elismerjes így az olasz kormány sohasem tett intézkedést,hogy azt az olasz társadalmi mozgalmat, amely azAdriát egészen Olaszországnak akarta, megszerezni,meggátolja.

Olaszországnak tulajdonképen fölajánlották1878-ban, a berlini kongresszuson Albániát. Akkorazonban nem akarta. Így aztán későbben is könnyebbvolt az osztrák-magyar diplomáciának az olasszalmegegyeznie, mikor 1897-ben először fölvetődött akettő közötti súrlódás Albánia miatt. A monzaiegyezményben megállapodott a 'két kormány arranézve, hogy Albániában ragaszkodik a státus quohoz,de ha ez nem volna lehetséges, akkor Albánia auto-nómiát kapjon.

Ugyancsak 1897-ben kötötte meg az osztrák-magyar diplomácia a föntebb említett szerződést acárral, amely szerint két érdekszférára osztották aBalkánt s ezt 1897 április 29-én alá is írták. A nyu-gati érdekszférába tartozott Szerbia, Macedónia,Albánia.

Az orosz-osztrák megegyezés előtt már sok olasr;telepedett le Albániában s 1892-ben maga San Giu-liano, a későbbi külügyminiszter utazta he Albániátés onnan irt leveleivel fölkeltette az olasz érdeklő-dést iránta. Olyan nagy erővel fogtak az olaszokezután munkához, hogy 15 év alatt elolaszosítottáka tengerpartot.

A Monarchia delegációjában 1906-ban és 1908-ban

162

foglalkoztak azzal, ogy az olaszok mennyire ellepték Albániát s hogy az antivari-virp'azari vasúti en-gedélyt is olasz ember kapta meg. Ekkor már többerős olasz kereskedelmi társaság működött itt.

Amákor Bosznia és Hercegovina annexiósa miattnehézségek támadtak, akkor a Monarchiának le kel-lett mondania a berlini szerződés 25 és 29. pontjá-ban nyert kiváltságairól, hogy Montenegróban csakaz ő engedélyével építhető vasút és hogy a monte-negrói tengerparton ő tartja fönn a rendet. AmitTittoni az olasz kamarában 1908 december 5-én be isjelentett.

Az olasz kormány azonban ezzel sem elégedettmeg és az annexióhoz való hozzájárulásáért azt iskövetelte, hogy a Monarchia mondjon le a novi-bazári Szandzsákról, ami azt jelentette, hogy lemonda Szalonükibe vezető útról. Ε lemondás miatt törtki utóbb, amint látni fogjuk, a második Balkán-háború, mert a Monarchia diplomatái más utónakartak visszajutni a szalonikii útra.

Albániában körülbelül 800.000 lélek lakik. Mű-veltségük nem magasabb, mint a középkor vége felélehetett az európai népeké. Ez a nép mindig alkal-mas anyaga a lázításnak s így természetes, hogy atörök kormánynak állandó bajt okozott lázongásai-val. Éppen ezért kihasználták a török kormányelten s beleavatkoztak az ország ügyeibe. Különbenis a távolságnál fogva is bajos volt a török kor-mánynak ellenük csapatokat küldeni.

Amikor 1910-ben az albánok újra föllázadtak,a Monarchia területén megjelenő Lapok azt írták,hogy az olaszok lázították föl őket, de ilyen kérdé-sekben bizonyosat sohasem lehet tudni. Bizonyosazonban, hogy az olasz kormány az albán-kérdésmegoldásakor az osztrák-magyar kormány állás-pont jának engedett. Mielőtt erről a kérdésről szóla-nánk, előbb Macedónia kérdését kell megvilágítani.

163

III. A Balkán a maga egészében tűzfészek volt.De a Balkán legfőbb tűzfészke Macedónia. Ezt azon-nal megértjük, ha földrajzi helyzetére gondolunk éslakosságának összetételét vizsgáljuk. Ε vizsgálatazonban nem merülhet ki abban, hogy a lakosság-nak nemzetek és felekezetek szerinti megoszlását föl-tüntetjük, mivel vitás az, hogy a lakosság nagyrészemelyik nemzethez tartozik.

Cvijics Jovan34 15 féle statisztikát közöl Mace-dónia lakosságáról. Ezért érthető, hogy Gropeseviosazt mondja, hogy Macedóniában csak 50.000 bolgárvan, ellenben 1,600.000 szerb, míg Kuncsew, aki bol-gár, azt mondja, hogy Macedóniában 1,178.000 bol-gár van és szerb nincs egy se. A bolgár kormánystatisztikája szerint Macedóniában 1,638.000 bolgárvTan. Az idegenek, akikről több objektivitást tételez-hetünk föl, szintén nagyon eltérő adatokat közölnek.

Az a körülmény, hogy valakit egyszer szerbnek,aztán bolgárnak lehet tekinteni, azt igazolja, hogy akét nemzet nagyon közel áll egymáshoz. Elválasatótényező az egyházi felsőbbség. Nem is a vallás snem is a felekezet, hanem csupán az egyházi fel-sőbbség.

Amikor a bolgárok politikailag fölszabadultak,akkor egyházilag is fölszabadították magukat. Ere-detileg a bolgár és szerb keleti hitűek a konstanti-nápolyi oekumeniai pátriárka alá tartoztak. A bol-gárok azonban függetlenségük elnyerése utánSzófiában exarchátust szervezve, ennek vetették alámagukat. Már most a szerb és bolgár nemzethezvaló tartozást sokan ezen az alapon akarják el-bírálni, mások pedig tiltakoznak ez ellen.

A fönt említetteken s meg nem határozható nem-zetiségüeken kívül vannak szláv mohamedánok56.800-an, van 296.000 görög-keleti vallású görög és15.000 mohamedán görög; van 102.000 arumán, akigörög-keleti és 3500, aki mohamedán s ezeken kívül

34 Promotranje: 1906.

164

74.000 zsidó és számos apróbb nemzetbeli, akiknek aszáma együtt körülbelül 60.000.

Ε vegyes lakosságú területre a szomszédok igényttartottak s magában Macedóniában minden szom-szódnak akadtak hívei. Az európai hatalmak ege-idéig úgy hárították el a megoldást, hogy biztosítot-ták Macedónia autonómiáját, mint ahogy 1902-ben aHabsburg-monarchia tette. Majd, amikor ennekdacara állandóak voltak ott a zavarok, a hatalmakkülön nemzetközi rendőrséget szerveztek, melynekparancsnoka olasz volt.

A macedón kérdés 1908 óta megint állandóanfoglalkoztatja a kormányokat. Hogy milyen nagy-fontosságú kérdés volt, azt bizonyítja az a körül-mény, hogy Edward angol király is szükségesnektartotta, hogy 1908 január 29-iki trónbeszédébenkitérjen rá és megoldására. Az idevágó reform-tervek tulajdonképen az ifjútörök forradalom előttmerültek föl s abból indultak ki, hogy az 1903. évbenMürzstegben az osztrák-magyar külügyminiszter kez-deményezésére elfogadott program idejét múlta,

1908 március 23-án az orosz kormány új meg-oldást ajánlott, amelyet a Monarchia április 7-óuelfogadott s amelyet a többi hatalmasságok is ma-gukévá tettek. À Habsburgok külügyminiszteréneka hozzájárulása azért jelentős, mert Aehrental 1908január 27-én a delegációban kijelentette, hogy aSzalonikiba vezető ut biztosítása céljából ki akarjaépíteni a Szarajevó—Uvac közti vasutat s onnanMitrovieáig továbbvinni.35 Élihez a berlini szerződésszerint joga is lett volna. De mindezeket a terveketés megállapodásdkat fölboritotta az ugyanebben azévben bekövetkezett annexió.

Igaz, hogy ennek kapcsán lemondott a Habsburg-monarchia a novibazári Szandzsákról, de nem mon-dott le arról a törekvéséről, hogy Szalonikibe jusson,

35 Mitrovicától már van vasat Szalonikibe.Î

165

nem mondott le arról, hogy Szerbiát megfojtsa.Emiatt a két állana közt a súrlódások tovább tartot-tak s látszólag azzal nyertek befejezést, hogy aHabsburgok kényszerítették a szerb kormányt, hogya szerb trónörököst mondassa le. Amikor ez meg-történt, akkor 1909 március 25-én létrejött az a meg-állapodás, amelyre az 1914. évi július 25-iki ultimá-tumban hivatkozás történik. A Habsburg-ház impe-rialisztikus törekvései csak egyik része a Szerbiaelleni politikának. A másik rész a magyar agráriusoktörekvése, hogy a Monarchiába ne hozhassanak beSzerbiából élelmiszert. Ez sikerült. A szerbek azon-ban Szalonikin keresztül szállítottak élelmiszert s1910-ben már 32.000 szarvasmarhát vittek ki Olasz-országba, Máltába s Egyiptomba. Miután a Szalo-nikibe vivő úton ennél nagyobb forgalmat lebonyo-lítani nem tudtak, a szerb kormány Prahovotól,Nisen át San Giovanni di Meduába akart vasutatépíteni. A Habsburg-ház külügyminisztere erre a novi-bazári Szandzsákon keresztül Szalonikibe vivő vasútépítésének tervével lépett föl. Ezt a tervet FerencFerdinánd is támogatta s 1912 október 10-én rend-kívüli hadihitelt szavazott meg a delegáció, a Mon-archia álláspontjának erősítésére.

Érdekes jelenség, hogy a trónörökösöknek min-denfelé olyan nagy volt a szerepe. Szerbiában a nem-zeti lörekvések élén állott, a Habsburg-monarchiá-ban a nemzetek elnyomását irányította. Görögország-ban a trónörökös a nemzeti követelésekkel szembena megadást javasolta s amikor a tiszti szövetségtovábbra is politizált, akkor meg akarta rendszabá-lyozni a tiszteket, mire ezek elmozdították Konstan-tin trónörököst 1909-ben a hadsereg főparancsnokiállásától. Konstantin ekkor Majna melletti Frank-furtba költözött. A harcias, de fecsegő német trón-örököst a Kaiser Dauzigba száműzte.

Az a kavargó katlan, amelyet a Balkán alkot,eau tán néhány évre látszólag megnyugszik, de

166

megint csak innien pattan ki a tűz, amely fölgyújtjaEurópát. Be e fölgyújtásban mégsem a Balkán ahibás. Nem hibás, mivel a nagyhatalmaknak nemvolt mit keresni a tűz körül s ha a zsarátnok bele-csapott Ausztria-Magyarország könnyen lobbanóruházatába s lángba borította, ezért ő maga felelős,mivel megállapítható, hogy egyenesen szította a tüzet.

14. §. A Balkán-háború.

(I. A Balkán-szövetség. — //. Az első Balkán-háború. — III. A Habsburg-érdekek. — IV. A máso-

dik Balkán-háború. — V. A háború mérlege.)

I. Az osztrák-magyar külügyi kormány és a kétországban levő kormányok külön-külön is elhitték,hogy a délszlávokat a diplomaták machinációjael fogja választani egymástól. Ahogyan az osztrákdiplomaták machináltak, ugyanolyan machinációkattételeztek föl a nyugati államok diplomáciája részé-ről is. Annyira nem ismerték a néphangulatot Wien-ben, hogy a Balkánon keletkezett nemzeîi irányúegyesületekről még 1914-ben is azt írhatta a „MagyarFigyelő” a Tisza István véleményének tudományoskifejezője, hogy a szláv nemzeti egyesületeket azangolok alakították a Balkánon. A 16-ik számbanazt mondja, hogy az 1909-ben alakított SzlovenszkyJug egyesületet angol pénzen alapították.

Wienben és Budapesten nem tudták, hogy szerbeknemcsak Szerbiában laknak. Pedig a dalmáciai szer-bek elég hangosan szóltak bele a Monarchia ésSzerbia vitáiba. Bizonyosra vették, hogy a dél-szlávokat a vallás, a történelmi fejlődés annyiraelválasztja, hogy sohasem fognak egymással egyet-értésre jutni. Azt meg éppen nem gondolták, hogy aBalkán-fejedelmek szövetségre lepjenek.

Azok a zavarok, amelyek szakadatlanul tapasztal-hatók voltak a Balkánon, nem arra a meggyőződésrekésztették a diplomatákat, hogy politikájuk hely-

167

telen, hanem arra, hogy helyes. A Balkán-zavargá-sok föntartása volt tehát a céljuk, vagy kellett, hogycéljuk legyen. Pedig a nemzetek életrekelése nem isfüggött össze velük. A 19-ik század első felében meg-indult a Balkánon is a nemzetek önálló életre ébre-dése s ahogyan mindtöbben ébredtek, vált ellenáll-hatatlan erővé a nemzeti erő.

Az utolsó évtizedekben a macedónok kezdtekarra a tudatra ébredni, hogy nemzeti létüket atörökök elnyomják. A tudat késztette őket tettre.Velük egyidőben újra megmozdultak az albánok isés ugyanakkor az orosz kormány a török kormány-nyal szemben Ázsiára vonatkozó követeléseket istámasztva meggyöngítette ezt. A Balkán-seb föl-fakadt.

A macedónok nemzeti követeléseik érvényesítésecéljából nemzeti bizottságot alakítottak, ennek föl-adata volt őket a török uralom alól fölszabadítani.A bolgár kormány erkölcsileg és anyagilag támo-gatta ezt a mozgalmat.

A Törökország szomszédságában élő apró álla-mok különben is éppen úgy támogattak minden moz-galmat, amely a török uralom gyöngítésére irányult,mint a különféle nem hivatalos szervek. Ε törek-vésük megvalósítása céljából kötötték meg a Balkán-szövetséget is.

A Balkán-szövetség bevallott célja a török uralommegszüntetése és Törökország fölosztása. Ε szövet-ségen belül mindegyik fél a többiekkel külön szerző-désre lépett, amely szerződések között a legnagyobbjelentőségű az, amelyet 1912 február 29-én és már*cius 13-án a szerb király és a bolgár cár kötöttekegymás között. Az első a szövetség, a második akatonai megállapodás.

Mint ahogyan megszokták az összes diplomatáiks magukra nézve kötelezőnek ismerték, úgy aBalkán-államok diplomatái is hazudtak. A szövet-ségi szerződés ugyanis azt mondja, hogy célja Mace-

168

donia autonómiáját biztosítani.A szerb király és a bolgár cár között létrejött

szerződés 2. pontja szerint az elfoglalandó területekközös tulajdona lesznek a szerződő feleknek, de abékekötéstől számított három hónapon belül osztoz-kodnak rajta. Szerbia elismerte Bulgáriának aRodop-hegységtől és Sztruma-folyótól keletre eső ésSar Planinatól nyugatra és északra eső területérevonatkozó jogát. Ha azonban arról győződnénekmeg a szerződő felek, hogy a Sar Rodop, az Égei-tenger és az Ochrida-tó közti területből autonómtartományt nem lehetne szervezni, akkor a követ-kezőleg fognak eljárni: Szerbia elfogadj« magáranézve kötelezőim! a következő határokat s rajtuk tul-menni nem óhajt: a török-bolgár határtól Golem-hegynél kiindulva délnyugati irányban a Ochrida-tóirányában Kitka-hegyen, Metejevo, Podarji-konparközségeken s a vízválasztón át Bastevo községenLjubenci és Patarlina községek közt az Osztrich-hegyen át, Talichmanei és Jivalevo községeken ke-resztül a Gradiste-Planinai vízválasztón át Gorichte-csucsig, majd Ivankovci és Loginci közt a vízválasztó,Veterszko és Szopoton át a Vardarig. A Vardaron áta Petropole-hegység gerincéig s innen a vízválasztóinBartbar és Krapa községek között az 1200-as magas-latig s innen Csesma-hegyig, a Baba Planinia ésKruska-Tepeszi hegyek s a vízválasztón át Szialp ésCserszka községeken keresztül, a Proiszka Planina-csucsig az 1200-as csúcsig az 1330-as és 1217-es magas-laton át Livoichta és Gorenci községeken át azOehrida-tóig.

Bulgária a maga részéről elfogadja ezt a határt,de az orosz cárnak döntése fogja megállapítani, hogymiképen állapíttassanak meg a határok.

Ezen a szerződésen kívül a már említett katonaikonvenciót is megkötötték a felek március 13-án.Eszerint abban az esetben, ha Románia megtámadjaBulgáriát, Szerbia tartozik 100.000 embert küldeni.

169

Ha Romania átlépi a Dunát, Bulgária csapatot kellhogy küldjön. Ha az osztrák-magyar monarchiatámadja meg Szerbiát, akkor Bulgária tartozik200.000 emberrel Szerbia segítségére sietni. Ha pedigaz osztrák-magyar csapatok a novibazári Szand-zsákba vonulnak, akkor ez támadásnak tekintendőakkor is, hogyha a török kormány beleegyezéséveltörténnék, amikor is Bulgáriát ugyanaz a kötelességterheli.

Nyilvánvaló ezekből a megállapodásokból, hogya Balkán-szövetség tagjai úgy okoskodtak, bogy azAdria déli partját Görögország, északi partjait Szer-bia fogja megkapni s azért jutott Bulgáriának aVardártól ”keletre fekvő egész terület. Ε szerződés-kötés utáni harmadik napon a macedón szervezetfölhatalmazta és megbízta Miletits és Georgowszófiai egyetemi tanárokat, mint a macedón szerve-zet tagjait, hogy az angol, orosz, olasz és francia kor-mányokat keressék föl és adják elő a macedónállapotokat és világosítsák föl annak szükségességé-ről, hogy ezt a kérdést rendezni kell.

Ugyanazon a napon az albán reformbizottságellen Ipek és Djakova közti úton merényletet követ-tek el. Egyúttal az orosz kormány ugyanebben azidőben követelte a török kormánytól, hogy Perz&iá-nak vitás területeiről vonja vissza csapatait, amit ezkésőbb meg is tett. Ebhez a megállapodáshoz Német-ország, amint ezt Sassanow 1914 április 26-án adumában bejelentette, hozzájárult és így a két állaimközötti békés viszony dokumentálva volt.

Lent a Balkánon azonban tovább forrt mindenés a görög kormány oaak rendőri segítség igénybe-vételével tudj«, megakadályozni, hogy a krétai kép-viselők június 1-én be ne menjenek a görög parla-ment megnyitására, aminek tűrése Törökországgalvsaié nyilt szakítást jelentett volna. Ezt pedig Angliaaellenkezése miatt Görögország még nem merte.

Ezalatt az olasz-török háború tovább tartott,

170

sőt bonyolódott, mert Olaszország magatartásamiatt a török kormány a Dardanellákat bezárta,amivel a Fekete-tenger melletti államok kereske-delmét erősen károsította. Oroszország emiatt ápri-lis 23-án kártérítés iránti igényeinek érvényesítésétbejelenti az, olasz kormánynak, egyúttal pedigAngliával együtt tiltakozott ezen eljárása ellen,ezért a török kormány 10 nap múlva megint ki-nyitja a tengerszorost.

Miután az albán zavargások folyton tartanakés a török kormány az izgatást az olaszoknak tulaj-donit ja, tehát május 20-án kitiltja Törökországegész területéről az olaszokat. Ugyanekkor csapato-kat küld az albánok ellen, de a csapatok megtagad-ják az engedelmességet. Az albán mozgalom pedigfolyton terjed és egészen fegyveres fölkelés jellegétölti magára. A fölkelők megtámadják Ipeket. A kor-mány tehetetlen velük szemben, mert mind többkatona csatlakozik a fölkeléshez. Június 27-én márolyan erősek a fölkelők, hogy azt követelik, hogya belügyminiszter mondjon le s ettől kezdve a láza-dást a török kormány már nem tudta leverni.

II. Ilyen körülmények között a Balkán-államokfolyton békés szándékaikat hangoztatták és Szerbiaszeptember 14-én megszüntette a muníciószállításitilalmat is, hogy Törökországgal szemben békéstervei annál világosabban szembetűnjenek, amelytilalmat azért hozta, mivel Törökország fegyverke-zett. Amikor azonban megszüntette a tilalmat,ugyanekkor tartalékosokat hívott be, lovakat vásá-rolt. A szerb bank megszorítja a hiteleket, élelmi-szereket vásárol, megtiltja a gabona és takarmánykivitelét, sőt az áruforgalmat megszünteti és csakfegyvereket és muníciót szállít. Szeptember 21-énmégis azt mondja Pasics egy küldöttség kérdésére,hogy háború veszedelme nem forog fönn.

Ugyanekkor a török kormány már nein engedát 50 vasúti kocsirakomány muníciót Szerbiába,

171

hiába hangoztatja a szerb kormány szeptember 28-ánújra békés szándékait. Erre 30-án a szerb seregetmozgósítják.

Bulgária közelebb fekszik Törökországhoz, ottmár előbb kezdték a háborús hangulat előkészítését.Már augusztus 13-án nagy tüntetést rendeztekSzófiában Törökország ellen a keresztényöldöklésekmiatt indítandó háború érdekében. Augusztus 24-éna sipkaszorosi ütközetek emlékünnepén a miniszte-rek jelenlétében harcias beszédeket tartanak. A köz-vélemény követeli, hogy Macedónia autonómiájaérdekében démarchot intézzen a bolgár kormány.

Ezt ugyan nem teszi, de Berchtoldnak azonterve érdekében, hogy Törökország kényszeríttessékarra, hogy Macedónia is úgy, mint Kréta a berliniszerződés 23. szakasza értelmében némileg függet-lenittessék, a bolgár kormány minden külképviselő-jének utasítást ad. Ugyanekkor megengedi a mace-dónoknak, hogy kongresszust tartsanak Szófiában.Ε kongresszus követeli a háborút. A bolgár kor-mány egyelőre idegenkedik ettől a gondolattól éemiután a berlini szerződés végrehajtása iránti tervenem sikerül, ezért a bolgár kormány szeptember7-én azzal a formulával lép elő, hogy Macedónia«autonómiát kapjon. Majd ennek a tervnek elvetéseesetére szeptember 10-én kijelenti, hogy fegyverheznyúl. Hogy ez a kijelentése mennyire komoly, aztmutatja az, hogy ezentúl állandó a készülődés. Abolgár kormányelnök azonban az erre támadó pániíkkövetkeztében szeptember 23-án kénytelen kijelen-teni, hogy a helyzet nem olyan komoly, mert a behí-vott tartalékosokat mind hazaküldik.

A török kormány sem nézte nyugodtan azelőbbi két állam készülődését, hanem 27-én fegyver-gyakorlat ürügye alatt szintén behívta a tartaléko-sokat európai Törökországban. Erre a bolgár kor-mány 30-án elrendelte a mozgósítást. Amire a törökkormány hasonló intézkedéssel felelt. Görögországpedig ugyanezt t e t t e , mert a görögök jogaira vonat-

172

kozó követeléseit szintén nem teljesítette a törökkormány. A háború kitört, eredménye ismeretes, aBalkán-szövetség rövid idő alatt szétszedte Török-országot.

III. A Balkán-háború alatt Poinearc azt java-solta, hogy minden hatalom a désintéressement ab-solu alapján menjen bele a Balkán-kérdés rendezé-sébe, de ezt a javaslatot visszautasították a hármas-szövetség hatalmai. Viszont november 5-én a németkormány visszautasította azt a török kérelmet is,hogy békét 'közvetítsem.

De nem is voltak békés szándékai, amit a Reichs-tagnak december 2-án kezdődött vitájában Beth-mann Hollwegnek beszédéből meg lehet állapítani.Ε beszéd azon a fölfogáson sarkal, hogy Németor-szágnak és a hatalmaknak joguk van a változott vi-szonyok között a Balkán ügyeibe beleavatkozni. Márekkor kijelentette, hogyha érdekeinek védelme köz-ben szövetségeseit harmadik hatalom megtámadná,akkor szövetségesi kötelességéhez hiven kitartana ésszintén beleavatkoznék a háborúba. Aki a külügyek-ben használtatni szokott kifejezéseket érti, aztudja, hogy ez fenyegetés.

Ugyanekkor Ledebour képviselő kifogásolta,hogy a nagynémet mozgalom célja Kis-Ázsiát meg-szerezni, kifogásolta, hogy Angliával folytonos egye-netlenségben él Németország, ami miatt Oroszor-szágtól félnie kell. Mások Ausztriát támadták ésnem helyeselték, hogy Ausztria szerb politikájamiatt Németország háborúba keveredhetik. Ezt an-nál inkább kifogásolták, mert amint megállapitot-ták, Bécsben háborús párt van, mely a Balkán-népekháborúját ki akarja használni.

Ε vádak alapja az a körülmény, hogy az osztrák-magyar külügyminiszter már október 10-én az 1.91.2.évre 81.fi millió korona póthitelt kért hadianyagra éshajjókra a delegációktól. Az osztrák szocialistaképviselők interpellációt terjesztettek a miniszter-

173

elnök elé október 22-én a béke fönntartása érdekében,melyre Stürgkk 29-éxi felelt. Pele Létében kiemelte,hogy a kormánynak nincsenek támadó céljai, de aztki kell jelentenie, hogy egyetlen nagyhatalomnaksem célja a béke minden áron való fönntartása.Viszont abban a beszédben, melyet Β er eh told adelegációknak Budapesten november 5-én való meg-nyitásakor mondott, semmi fogható sem volt.

De már november 12-én azt irja a „Fremdenblatt”,tehát a külügyminiszter lapja, hogy Ausztria-Ma-gyarország megérti a győzelmek teremtette új hely-zetet és megérti azt a szerb törekvést is, hogy kikö-tője legyen, de azt nem tűri, hogy ez a kikötő aaAdrián legyen. Ha szem előtt tartjuk, hogy Bul-gária a Monarchia szövetségese volt s hogy e nyilat-kozat ez ellen fordul, akkor nyilvánvaló, hogy Bul-gáriát eleve megnyugtatta az osztrák-magyar kül-ügyi kormány, hogy a Vardartól keletre eső terüle-tek bolgár területek maradnak. Így a bolgár kor-mányt kétszínű játékba kergette a wieni külügymi-niszter. Ez kétségtelen, ha tudjuk, hogy ezt a cikketa trónörökös elnöklése mellett Budapesten tartottkatonai tanácskozás előzte meg november 11-én.Utána pedig következett a kiképzett legénység visz-szatartása s az újoncoknak nevezett katonaság szál-lítása Boszniába, melyet az akkor ülésező negyven-nyolcas ellenparlamentben Apponyi, Károlyi, Bat-thyány élesen támadtak.

Az osztrák politika csak Szerbia ellen irányults ezért nem is forgott fönn ok az összeütközésre, mígBulgária, mint föltétlen győző a balkáni népek dik-tátorának látszott. Ezért mondhatott Berchtold no-vember 18-án olyan békés hangú beszédet és hivat-kozhatott Danevre, akivel a kérdéseket tisztázhatta.Hogy ennek dacára határozottan nem cáfolták aprizrendi konzul esetét, akit a szerbek állítólagkasztráltak, ezzel a közvéleményt állandóan a szer-bek ellen akarták hangolni. Ez annál nagyobb bajvolt a béke lehetőségére, mert november 22-én köztu-

174

domásúvá lett, hogy a keleti határon bárom hadtes-tet mozgósítottak. Ez a körülmény összevetve azzal,hogy a Reichstagban és a magyar képviselőházbanugyanegy időben terjesztettek elő három-három tör-vényjavaslatot a kivételes állapotról; lovak, jármű-vek s automobiloknak katonai célokra való fölhasz-nálásáról és a behívott katonák családtagjainak se-gélyezéséről, nyugtalanságot okozott, mely tünteté-sekben és a lapoknak heves cikkeiben nyilvánult.

Ugyanez alatt az idő alatt az ántánt hatalmai anagyhatalmak békéje érdekében nem kis eredmény-nyel fáradtak, mert hiszen akkor nem jött volnalétre a londoni konferencia. Viszont békés szándé-kaikat árulták el azzal is, hogy elismerték egyrészta győző országoknak azt a jogát, hogy a békefölté-teleket ők maguk állapi teák meg és az ántánt hozzá-járult ahhoz is, bogy Albánia autonómiát kapjon.

Pasics már november 21-én úgy nyilatkozott,hogy Szerbia Durazzó és Alessió közti albán tenger-partot követeli, tehát Szerbia nem akart beleegyezniabba, hogy Albánia független legyen. Miután úgytűnt, mintha Szerbia mögött Oroszország állana,tehát a Westminster Gazette november 26-án figyel-meztette Oroszországot, hogy Anglia nem fog hábo-rúba menni a szerb követelések kedvéért.

Poincarénak az a terve, hogy a követek konfe-renciája Londonban állapítsa meg a történendőket,minden oldalon tetszésre talált. Ez a konferenciarövidesen összeült s már december 20-án kimondta,hogy Albánia függetlenségét óhajtja a szultán fönn-hatósága alatt, egyúttal pedig Szerbiának adriai ki-kötőhöz való jogát elismerte.

Oroszország magatartása is békés volt ez alattaz idő alatt. Sasonow orosz külügyminiszter nyilat-kozatai ismételten szintén békések voltak. A szep-temberi mozgósítástól kezdve december 27-ig nemtörtént semmi, amikor a cár még a poltawai éseharkowi kerületben is mozgósít ott. Nem tudni, hogyez mennyiben volt felelet arra, hogy Hötzendorff

175

Conrad vezérkari főnök Bukarestben járt, összefüg-gést kell a két esemény között keresnünk, mertdecember 9-én a román parlament megnyitása al-kalmával a trónbeszéd erősen hangsúlyozza Romá-nia nagy szerepét és jelentőségét a Balkán-kérdés-ben, amelyet hadserege révén gyakorol És hogynemcsak beszélni akartak, azt mutatta az, hogy 151milliónyi rendkívüli hitelt kért és kapott a románkormány a hadsereg céljaira. December 31-ón pediga román kormány már értesítette a bolgár kormánytarról, hogy mit követel tőle. Ezekből a fölsorolt té-nyekből látnivaló, hogy a Habsburgok külügymi-nisztere viszályt támasztott Szerbia és Bulgáriaközt, valamint Románia s a Balkán-szövetség közt.

Alig hat héttel későbben Bulgéria kénytelenvolt Romániának Szilisztria melletti Medjidi Tabiátés a Fekete-tenger partjait Karapsáig odaígérni,mert az ellene fordult Balkán-államokkal szembenmegállani nem tudott. A nagyhatalmak mindent el-követtek, hogy Bulgária engedjen, de egyúttal föl-hívták a román kormányt, hogy a végső eszközigénybevétele előtt a nagyhatalmak közvetítésétvegye igénybe. Ez annyira sikerült, hogy 1913 ja-nuárjában Szerbia is engedékeny volt a nagyhatal-mak követeléseivel szemben, a szerb kormány január8-án kijelentette, hogy a békekötés után visszavonjacsapatait az adriai partokról.

A szerb sajtóban azonnal elégedetlen hangokhallatszottak amiatt, hogy a Bulgáriával való szö-vetségi szerződés csak terheket ró Szerbiára, mertkénytelen megosztani hódításait Bulgáriával, mígönálló hódításainak megtartásáért folytatott küz-delmében Bulgáriára nem számíthat.

Ez a Bulgáriával szembeni elli idegülése annál ve-szedelmesebb volt, mert az albán-kérdést azzal, hogySzerbia lemondott az Adriai-tengerpartról, nemlehetett elintézettnek tekinteni, mert Albánia hatá-rainak kérdése is teljesen elintézetlen volt. És mi-után a szerb kormánynak az Adriáért keleten kellett

176

kárpótlást keresnie, ami magában 'hordta, a szerb-bolgár konfliktus csiráit.

Közben az osztrák-magyar diplomácia mindentelkövetett, hogy az Albánia fölötti protektorátustmegszerezze. Már február 21-én megjelent a meg-szervezett albán bizottság határozata, hogy március1-ére Triestbe albán kongresszust hívnak össze, melynagy Albániát fog követelni. Ezzel szemben Szerbiaminél kisebb Albániát akart teremteni. Nein csoda,hogyha az orosz kormány ugyanakkor viszont tel-jes jóakaratát mutatta a délszlávoknak. Február24-én a szerb hivatalos lap egy orosz kormányrende-letet közölt, mely szerint a cár a délszlávoknak éselsősorban a szerbeknek több orosz katonai iskolábavaló fölvételét engedi meg.

A bolgár kormány most már egészen nyíltanarra törekedett, hogy a szerbeknek bizonyos területiköveteléseit szintén meghiúsítsa. Így március 2-áua „Temps”-ban a belgrádi bolgár követ által inspiráltcikk jelent meg arról, hogy Köprülü, Prilep, Och-rida és Monasztir nem lesznek Szerbiáé. Ez a hírrendkivül fölizgatta a szerbeket. Ezért aztán a szerbkormány a Skutarit még mindig ostromló monte-negrói csapatokat kiegészítette. Amivel kétségtele-nül azt akarta elérni, hogy befejezett tények előttáUjanak a nagyhatalmak. Amikor április 23-án si-kerül a montenegrói csapatoknak bevenni Skutarit,az összes szlávok nagy örömmel fogadják a hirt.Prágában sok házra lobogót tűznek, nagy tömegekvonulnak az utcákon és Montenegró mellett tüntet-nek, míg a rendőrség közbe nem lép.

A hivatalos Ausztria-Magyarország azonbansiet a montenegrói siker eredményét letörni. A ha-talmakhoz fordul és kijelenti, hogy nagyhatalmipresztízsének megőrzése érdekében nem tűrheti,hogy Skutari elfoglalása az eddigi helyzetet meg-változtassa. Föllépése olyan erélyes, hogy az olaszkormány is kijelenti, hogy a Montenegró elleni ka-tonai föllépésben részt vesz, ami annyira komoly,

177

hogy Cattaró fölötti Lövésen-begyen már ott vaun η ka montenegrói ágyuk. Tudjuk, hogy Montenegróbetek múlva kénytelen volt kiüríteni Skutarit. Ezutánnemsokára, május 14-én a Monarchia bekebeleziAda-Kaleht.

IV. Közben a szultán elleni háború tovább folyt,miért is Szerbia nem volt hajlandó csapatait Albá-niából visszavonni. Másrészről azonban mind éle-sebb ellentétek merültek föl a szövetséges Balkán-államok közt, melyeket a féltékenység s a nagyha-talmak izgatása is táplált. Amikor március 28-án abolgárok Drinápolyt a törököktől elfoglalták, a ezer-Iveknek nagyon kevés szerepük volt és ezt a balkáni1apok mindenféleképen pertraktálták. Úgyannyira,hogy április 9-én fölhívta a szerb hadügyminisztera lapokat, hogy a szövetségesek tekintélye érdeké-ben ne feszegessék ezt a kérdést.

Ugyanekkor fölhangzott az a követelés a szerblapokban, hogy a szerb-bolgár megállapodást re-vízió alá kell venni, mert akkor, amikor megkötötték,más viszonyok voltak és a helyzet azóta lényegesenmegváltozott az egyik szerződő fél javára. Bizonyos,hogy ezt a gondolatot az a körülmény váltotta ki,hogy Szerbia bizonyos volt afelől, hogy az Adriánnemcsak, hogy nem kap tengerpartot, hanem hogyAlbánia lényegesen nagyobb lesz, mint amekkoráraaz ő érdekeinek megóvása céljából ezt szeretné.

A szerb—osztrák-magyar—bolgár viszony mind-jobban kiélesedik, úgy hogy május 21-én a „SzrpszkaZastava” már azt írja, hogy miután Péter király, akiBulgáriával szerződött, nem üzenhet neki háborút,tehát köszönjön le, hogy a szerb érdekek sérelmetne szenvedjenek. Ez a fölhívás nem annyira a ki-rállyal való elégedetlenséget fejezte ki, mint a hely-zet komolyságát. Ezért a szerb kormány május28-án expozét adott, melyben kijelentette, hogy aszerb-bolgár szerződés abban a föltevésben jött létre,hogy Szerbia az Adriai-tengerpartot megkapja.Miután érdekeit a bolgárok érdekének e kérdésben

178

alárendelte, tehát a szerződést revideálni kell. Arranem tért ki, hogy miből állott az alárendelés. Debizonyos, miszerint arra célzott, hogy Szerbia köve-telte volt, hogy az osztrák-magyar monarchiávalszemben is védjék meg a szövetségesek foglalásai-kat. Bulgária ezt nem akarta, tehát azért követeltSzerbia most utóbb azokból a területekből, melyeketBulgária különben megtarthatott volna. A szerbkormány expozéja a háború újabb kitöréséért isa bolgár kormányt okolja, amely mindenáron megakarta szerezni Drinápolyt. A szövetségeseknek ezértkellett közvetlen a békekötés előtt a török seregekkelújabban megütközni. Miért is ellenszolgáltatástkövetelhetnek.

Bulgária a vele közölt jegyzékre adott feleleté-ben nem udott határozott választ és főleg arra nem,hogy a fölmerült kérdések elintézéséig demobilizál-janak. úgy látszik, azért nem, mert győzelmes csa-pataiban bizva, ezt a kérdést is a fegyverekre akartabízni. Valószínűleg nem tudta, hogy Románia ésSzerbia Június 10-én szövetségre léptek. A szövet-ségi szerződésnek idetartozó része a következő:

11. A szerb király Ő Felsége kijelenti, hogymindazon földeket, melyek a Dunától és az erdélyihavasoktól északra feküsznek és románok által la-kottak vagy főleg román a lakosságuk, a román ki-rály érdekkörében fekvőknek fogja elismerni.

12. A román király Ő Felsége kijelenti, hogymindazon földeket, melyek a Dunától északra és aTiszától nyugatra feküsznek, a szerb király érdek-körében fekvőknek fogja elismerni.

15. Félreértés esetén, valamint azon esetekben,mikor az orosz császári kormány, a külső eseményeklehetősége mellett az egyik vagy mindkét magasfélnek valamely különös diplomáciai vagy hadi se-gítséget nyújt, a végleges döntés a minden oroszokcsászárja, Ő Felsége bölcs belátásától függ.

16. A jelen szerződés, melynek érvénye tízéviidőtartamra szól, jogerőre lép haladéktalanul az

179

aláírás után ás megújítható a határidő bevégzéseelolt is.

Külön .megegyezések, melyek a jel eu szerződés-ből folynak, mindkét szerződő magas fél kormányá-nak döntése elé terjesztetnek. Ezt a szerződéstBukarestben Majorescu külügyminiszter; Avarescuvezérkari főnök, Christescu ezredes, Belgrádbanpedig 1913 június 10-én Pasics miniszterelnök,Putnik vezérkari főnök írta alá.

Ε szerződés alapján' Κománia hadereje is a Bul-gária ellen forduló régi szövetségesek rendelkezé-sére állott s ha a bolgár cár még sem engedett, en-nek oka az volt, hogy az osztrák-magyar monarchiá-ban bízott. Ferdinánd bolgár cár volt a Monarchiaexponense. Fegyverre engedte a döntést s június30-án megkezdette az ellenségeskedéseket. De Szer-bia, Bulgária és Görögország egyaránt a másikratolta ennek előidézését. Románia még nem mozdult.

Miután mindegyik fél kijelentette, hogy a há-borút nem akarta, július 2-án már nagy csata fejlő-dött ki Retki-Buki-Zlatovo-Kocsana-Istip közt,melyben a bolgároknak vissza kellett vonulniok.Erre július 3-án Románia szintén mozgósított. Ju-lius 5-én a görög követ elhagyta Szófiát. Ezután azáruló Bulgáriát volt szövetségesei is megrohanták.Alig néhány nap alatt a bolgárok minden oldalonvereséget szenvednek és a román csapatok július 10-énátlépik a bolgár határt. Erre a bolgár király a szer-bek által már régen fölkért cári békebíróságot elfo-gadta. Sasonow azonnal fölkérte a szerb és görögkormányt, hogy közöljék vele a békeföltételeket. Ju-lius 30-án Bukarestben már összeül a békekonferen-cia. És augusztus 6-án már megvan a béke, 9-én márszétmegy a békekonferencia.

A bukaresti békét augusztus 10-én írták alá.A benne foglalt megállapodások a következők:

1. Bulgária királya közt egyrészt, Görögország,Montenegro, Románia és Szerbia közt másrészt, vala-mint ezek örökösei és utódai közt béke és barátság

180

fog uralkodni.2. Az V. melléklet szerint Romania és Bulgária

helyesbített határa a Duna mellett Turtukajtól ki-indulva a Fekete-tengerig Ekrénétől délre húzódik.Bulgária köteles legföllebb két éven belül a suinlaiés ruszcsuki, valamint Balcsik körül 20 kilométernyizónában levő erődítéseket lerombolni. A határt egyvegyes bizottság 14 napon belül a helyszínén fogjamegállapítani és az új határ következtében földara-bolt birtokok fölosztása iránt intézkedni. A vélemény-különbségeket döntőbíróság fogja eldönteni.

3. A jegyzőkönyv IX. mellékletének megfelelőena Szerbia és Bulgária közötti határ a Patarissa hegy-nél a. régi határnál kezdődik és a régi török-bolgárhatár mentén a Vardar és Sztruma közötti víz-választón tovább haltad, a felső Strnmica-völgyetkivéve, mely Szerbiáé lesz; a határ a Beles-hegység-nél végződik, ahol a görög-bolgár határral érintkezik.A határt 14 napon belül vegyes bizottság fogja meg-állapítani, úgy mint a 2. pont szerint.

4. Azok a kérdések, melyek a régi szerb-bolgárhatárra vonatkozólag fölmerülnek, a jegyzőkönyvmellékletében létrejött megállapodás szerint fognakeldöntetni.

5. Görögország és Bulgária közti határ a jegyző-könyv V. mellékletének megfelelően az új szerb-bolgár határtól indul ki, a Beles-hegység gerincénhalad és a Meszta-folyónak torkolatánál az Égei-tengernél végződik. A határkérdéseket úgy intézikel, mint fönt.

6. A főhadiszállásokat azonnal értesítik a béke-kötésről. Bulgária azonnal elkezdi a leszerelést.

A többi pontok a leszerelésre és a megszálló©»apátokra vonatkoznak.

Másnap Ferdinánd bolgár király proklamációtintézett az országhoz, mely azt mondja: „Szövet-ségeseink, akikkel egészen határozott szerződéseinkvoltak, elárultak és el akarták venni azt, amit tiz-

181

ezrek vére árán szereztünk. A bolgár nemzet fejétőlaz utolsó parasztig kellett, hogy fölbőszüljön ezen arabláson. Egyetlen ember sem nyugodhatott beleabba, hogy küzdelem nélkül vesszen el Monasetir,Ochrida, Dibra, Periepe, Szaloníki, Szerresz és máshelyek, hol testvéreink laknak. Régi szövetségeseinkkihívása folytán nehéz szívvel kénytelen voltam aharcot újra fölvenni. Eredmény is koszorúzta volnaküzdelmünket, hogyha előre nem látott politikai ese-mények erőnket meg nem bénították volna. Miutánminden oldalról megtámadtak s mind az öt szom-szédunkkal egyszerre nem voltunk képesek a harcotfolytatni, kénytelenek voltunk a bukaresti békét alá-írni, mert nem veszélyeztethettük összes szerze-ményünket ...”

Természetes, hogy Ferdinánd vérző szívvel éskeserű haraggal irta alá a szerződést, melyben lekellett mondania sok olyan területről, melyeket vér-rel szereztek katonái. Az is természetes, hogy a barát-ságos Ausztria-Magyarországot rávette, hogy tilta-kozzék a bukaresti béke ellen.

Szeptember 29-én létrejött a szultánnal is a béke,mely szerint Bulgária határa a Marieanái kezdődikés a Rezvaja torkolatánál végződik, Iniádától északra.Demotika, Drinápoly és Kirkilissze Törökországémarad. Érdekes, hogy ebben a szerződésben följogo-sították a régi török alattvalókat arra, hogy négyéven belül elhagyhassák Bulgáriát és a szultán fönn-hatósága alá térjenek vissza.

V. Az említett két békekötéssel a Balkán bókéjemég nem volt biztosítva. Az első béke ellen azosztrák-magyar monarchia foglalt állást, Albániahatárai még nem voltak megállapítva, az. Égei-ten-geri szigetek kérdése megoldásra várt.

A bukaresti béke kérdése nyert legelőbb meg-oldást. A Monarchia és Németország bűnösségetudatában nem ragaszkodott Bulgária védelméhez.

182

December 9-én a német kancellár és Tisza Tstvánegyidejűleg kijelentették, hogy a bukaresti béke reví-ziója nem szükséges. A kancellár nyilatkozatánakvolt azonban egy része, mely a világháború csiráitláttatni engedte. Ε rész az, mely a Kis-Ázsiában érde-kelt hatalmak megállapodásáról szól.

Az osztrák-magyar és német diplomáciának hatá-rozott sikere volt, hogy Szerbia nem tudott a tenger-hez jutni s hogy a török kormány nem vesztette elbizalmát a német kormány iránt. Szerbia megrövidí-tése Ausztria-Magyarországgal szemben azonban ter-mészetes ellenszenvet váltott ki, ezért a Monarchiadéli részeiben hadilábon maradtak a csapatok.

Törökország a bukaresti béke dacára üldözte agörög lakosságot és a berlini kongresszus által azörményekre nézve megállapított reformokat mégmindig nem valósította meg. Ezért a görög nemzeti-ségű törökök érdekében a francia és orosz kormánymár 1913 novemberében, az örmények érdekében anémet és orosz kormány ugyanez év december végéna török udvarnál közbenjárt.

Egész Európa közvéleménye izgatott volt ezekenkívül az osztrák-magyar külügyminiszter álláspontjamiatt, aki azt követelte, hogy Albánia, mint különnemzet önállósíttassék. A vegyes nemzetiségű államminiszterének álláspontja abból a gondolatból fakadt,hogy Szerbia, ne jusson ki az Adriához, inkább nem-zeti jogokat ismerjenek el. A szerb kormány a londoniköveti konferencia határozata alapján jogot nyertvolt egy kikötőhöz s 1913 január 8-án mégis kénytelenvpit osztrák nyomás folytán visszavonni csapataitaz Adria partjáról. Albánia független állam letts az osztrák befolyás folytán Wied herceg lett azalbán fejedelem. Amikor azután a szerb kikötőhözvaló jogot később érvényesíteni akarta a szerb kor-mány, sehol sem talált meghallgatásra. Ezért aMonarchiával szemben izgatott volt a hangulat azegész Balkánon.

183

Egész .Európára átterjedt ez az izgatottság s1914. év elején még és már nagyon feszült volt a han-gulat. A köztársaság mindent elkövetett, hogy ezt afeszültséget csökkentse. S ezért a Bagdad-vasút ésennek szárnyvonalaira nézve megegyezett volt anémet kormánnyal. Szinúgy az angol kormány tagjaimég folyton a lefegyverzést propagálták. LloydGeorge a „Daily Chronicle” január elseji számábanleadott interjújában „szervezett őrületM-nek neveztea hadsereg folytonos szaporítását.

Sir Edward Grey angol külügyminiszter február4-én tartott manchesteri beszédében szintén kitérvea fegyverkezésre, azt mondotta, hogy a fegyverkezésversenye, sajna, olyan verseny, melyben az egyikversenyző lemaradása a többieket nem fogja lassí-tásra késztetni. Ő a maga részéről a legnagyobbörömmel fogadná a fegyverkezés csökkentését, devannak államok, melyek a fegyverkezést belpolitikaikérdésnek tekintik és semmiképen sem kaphatókarra, hogy valamilyen megállapodást létesítsenekerre vonatkozólag más államokkal. Nem mondta meg,hogy mely állam az, mely ezt a megállapodást per-horreszkálja, de mindenki megértette.

A március 17-iki alsóházi ülésen Churchill ten-gerészeti miniszter a Ház előtt fekvő tengerészetiköltségvetésben levő emelést azzal indokolja, hogyAngliának kötelessége nyolc hajót építeni azalatt,míg a hozzá erőben legközelebb álló hatalom ötötépítés rátért a Németország kormányának fölaján-lott egyezségre, melyet ez nem fogadott el.

Amíg a külügyek a Balkán miatt még mindigbizonytalanok voltak, Németországban a lapok ésnéhány képviselő részéről a francia idegen légiómiatt nagy agitáció indult meg, melynek sponteitásá-ban akkor senki sem kételkedett, utólag azonbanmindenki kételkedni fog benne. Ez a kétkedés annáljogosultabb, mivel az idegen, légió segélybizottságá-nak alakulásán tömegesen vettek részt katonák és

184

tisztviselők, pedig a német hadseregben sohasem voltolyan szabadság, hogy katonák felsőbbségük enge-délye nélkül ilyet tehettek volna.

Mialatt Németországban a franciák elleni gyűlö-letet szították, a francia nép a béke érdekében dol-gozott és a francia-német béke berni konferenciájaáltal létesített bizottságnak május 30-iki ülésénrésztvett francia képviselők máir kijelenthették, hogya kamara négyötöd részét képviselik. Ez alkalommalegy határozati javaslatot fogadtak el, mely megálla-pítja, hogy nincs messze a nap, mikor a népek ellen-séges érzelmeit tápláló sajtó és felbujtóitól számonfogják kérni eljárásukat. Addig is a két ország infor-málása céljából rendszeres értesítést szerveznek,hogy ne lehessen a kedélyeket tendenciózus híresz-telésekkel izgatni.

Ha összevetjük e néhány hónapnak rövid törté-netét az előző idő történetével, akkor azt kell látnunk,hogy az eseményeket már előkészítették, sokkal rend-szeresebben, mint ahogyan ezt akkor meg lehetettlátni, amikor még sok jelenség céljáról nem tudtunkmagunknak számot adni.

Németország és Ausztria-Magyarország ugyanisa Balkán eseményei miatt mindinkább idegessé vált.A két ország kormánya mindenütt ellenséget látottés bízva a hármasszövetségben összekötött államokegymással szemben vállalt kötelezettségében mind-inkább erélyesen lépett föl. Albánia létesítése ésfejedelemség alakítása által függetlenné tétele az 5és Németország erélyesdedésének folyománya. Enneka föllépésnek már déferalt Szerbia is, úgy hogyPasics 1913 októberben kijelenthette Bécsben foly-tatott tárgyalások alapján, hogy a megegyezés létre-jött.

Ennek az erélyeskedésnek hátterében azonban anémet korlátot nem ismerő imperializmus volt, melyeta német publicista így fejér, ki: Németország jö-vője megköveteli Ausztria-Magyarországnak a Bal-

185

kán-államoknak étó Törökországnak és azonfölül azÉszaki-tenger kikötőinek magába olvasztását, nralmaBerlintől Bagdadig és nyugaton Antwerpenig fog ter-jedni ... (Idézi a Népszava 1914 január 25. száma.)

Ezek a kívánságok pedig nem jámbor óhajok,legalább is ezt mutatják Belgiumnak és Hollandiá-nak a német államszövetségbe való kebelezésérevonatkozó törekvések. Ezt mutatja Limán némettábornoknak boszporusi parancsnoksága; ezt az akörülmény, hogy Jagow külügyi államtitkár aztmondhatta Take Jonescunak, hogy „Ausztria-Ma-gyarország addig áll fönn, amíg Németország érdekeikövetelik, amig Németország akarja ...”

Ezért tehát nem is saját, hanem Németországpolitikáját csinálta Ausztria-Magyarország, amikor1913 végén fölfújta a ruténeknek azt a törekvését,hogy nem akarnak a görög katolikus egyház hive ιmaradni, hanem a keleti egyházba akarnak áttérni.A nagy máramarosi pör és az egész eljárás az összesnemzetiségeknek szólott, akik közül akkor különösena románok állottak elő követelésekkel. Csakhogyezekkel nem lehetett olyan könnyen elbánni, mint aruténekkel, mert félni kellett a román-osztrák-magyar feszültségtől, mely akkor fönn is állott, mintazt Czernin bukaresti osztrák-magyar követ „AzEst” tudósítója előtt 1914 január 23-án ki is jelen-tett e.

fezért a magyar lapok, melyek Romániáról hó-napokon keresztül hallgattak, ebben az időben Ro-mánia ellen tüzeltek. Ekkor adták le az ellenünk irá-nyuló román-szerb szerződést is, melynek valódiságátakkor Bukarestben megcáfolták.

III. FEJEZET. 15. §. Az ultimátum előtt.

(I. A Hohcnzollern-törekvések. — //. Albánia. —III. Szerbia.)

!. Láttuk, hogy a történeti ró legnehezebb föl-adata az uralkodóháznak törekvéseinek megállapí-

186

tása. Ha meg akarom tudni az egyesről, hogy mittervez, akkor nemcsak a jellemét, hanem eszményeit,viszonyait, körülményeit, észbeli tehetségeit is is-mernem kell. Az uralkodók olyan külön világban él-nek, hogy mindezt nagyon bajos róluk megtudni. Vi-szont azonban az állami gépezet élén állanak s ígyaz állam szerveinek eljárása ad fölvilágosítást azuralkodóházak, a nekik alárendelt állami hatóságok,országaikban élő kapitalisták törekvéseiről, akiketaz uralkodók képviselnek.

említettük már, hogy a külföldön német pénzenbankokat alapítottak. Ezeknek föladata volt a németérdekeket szolgálni. A bankokon kívül a német kor-mány újságokat tartott a külföldön, amelyek föl-adata volt a németek ellen izgatni, hogy az ilyen la-pok cikkei bizonyítékul szolgáljanak annak az ide-gen országnak ellenséges indulatáról.

1913 április 18-án Liebknecht Károly képviselőa Reichstagban beszédet tartott, amelyben elmondtaazt, hogy a német fegyvergyárak és köztük elsősor-han a Krupp-gyár külföldi lapokat fizetnek és tarta-nak, hogy háborúra izgassanak Németország ellen.Megvádolta a Krupp-gyárat még azzal is, hogy igaz-gatósága megvesztegetett több állami hivatalnokot,hogy államtitkokat tudjon meg.

Azok közt a lapok közt, amelyeket a németfegyvergyárosok megvettek, szerepelt névszerint aFigaro. Az a vádja Liebknechtnek, hogy a Krupp-gyár megvesztegetett állami hivatalnokokat, igaznakbizonyult. A német parlamentnek nem állott módjá-ban a Figaróra vonatkozó vád valódiságát tisztázni.Amikor a Liebknecht beszédét közölték, a magyarlapok csak azzal merték jelezni, hogy HohenzollernVilmos is ott van a háttérben, hogy dűlt hetükkelirták, hogy a császár rendkívül érdeklődik az ügyiránt. Azt meg sem említették, hogy a császár egyikfőrészvényese a Krupp-gyárnak.

Anélkül, hogy a háború kérdésének gazdaságiokait kutatnánk megállapíthatjuk, hogy számos di-

187

nasztikus törekvés is a háború felé hajtotta Európát.Ma már tisztábban látunk ezekben a kérdések-ben, mert tudjuk a következőket: a Marokkó-krízismiatt majdnem háborúra került a sor és Francia-ország engedékenységén múlott, hogy békésen lehe-tett a viszályt elintézni; a német és francia tőkésekközös társaságot alkottak Marokkó kihasználására,tehát nem gazdasági érdekek mozgatták a kormá-nyokat; a német kormány akkor újra elhatározta,hogy a hadsereget tovább fejleszti.

Erről az elhatározásáról s ennek népszerűsítésé-ről igen jelentős dolgokat olvasunk a német kormány19.13 március 19-iki emlékiratában, amely már ápri-lis 2-án Etienne francia hadügyminiszter birtoká-ban volt. Jellemző a kormányok egymáshoz valóviszonyára, hogy két héten belül már a francia kor-mány kezében vannak a német kormány legtitko-sabb aktái. Föl kell tennünk, hogy hasonlóképen anémet kormány is meg tudta szerezni a francia kor-mány iratait.

Ez a német emlékirat nagyon határozottan el-mondja, hogy mi a Kaiser politikája ás taktikája:„A néppel meg kell értetni, hogy a mi fegyverkezé-sünk csak válasz Franciaország háborús készülődé-seire és politikájára. A néppel el kell fogadtatnunkazt a gondolatot, hogy nekünk támadó háborút kellindítanunk, ha le akarjuk küzdeni az ellenség provo-kálásait. Óvatosan kell a dolgot megindítanunk,hvyy ne ébredjen föl a gyanú és megkíméljük a vál-sággal járó pusztulásoktól gazdasági életünket. úgykell a dolgokat intéznünk, hogy a hatalmas fegyver-kezés, az óriási áldozatok, a politikai feszültséghatása alatt mindenki megkönnyebbülésnek érezze aháború megindítását, hiszen a háború után, éppenúgy, mint 1870 után a békés munkának és föllendü-lésnek évtizedei fognak következni. A háborút pénz-ügyi szempontból is elő kell készíteni. Ε tekintetbenmég nagyon sok a tennivaló. Nem szabad a pénz-emberek bizalmatlanságát fölkelteni, noha tudjuk.

188

hogy sok olyan dolog ran, amit nem lehet titokbantartan.”

„... Észak-Afrikában és Oroszországban zavargá-sukat kell támasztani ... Evégből sürgősen arra kelltörekednünk, hogy jól kiválogatott megbízottak révénbefolyásos emberekkel jussunk érintkezésbe Egyip-tomban, Tuniszban, Algírban és Marokkóban, hogyígy a tengerentúli háború esetére szükséges előkészü-letek megtörténjenek... Néhány évvel ezelőtt tettelső kísérletünk megteremtette a szükséges össze-köttetést.36 ... Olyan fölkeléseket, amelyeket a háborúidején megbízott ügynökök szerveznek, gondosan kellmegfelelő eszközökkel előkészíteni. A fölkelők elsődolga, a közlekedési eszközök használhatatlannátétele legyen.”37

„... a kis államokat arra kell kényszeri terű, hogytartsanak velünk vagy pedig meg kell félemlíteni.Bizonyos körülmények között hadseregeiket és várai-kat könnyű szerrel le lehet verni... Ez volna talánBelgiummal és Hollandiával szemben a teendő.”

Ez az emlékirat egészen őszintén föltárja azutánmég a Kaiser jövendő politikáját is, amelyet a németkormány a legutóbbi időben követett is.

A Reichsbankról köztudomású, hogy titokbannagy aranytartalékokat gyűjtött s így alig egymilliárdnyi aranykészletét már 1913-ban 2000 mil-liárdig fölvitte. A Reichsbank elnöke ugyanakkorkiadta a jelszót, hogy takarékoskodni kell s be kellvinni minden fillért a bankokba. A nagybankokezután megvonták a kicsinyektől a hiteleket vagyresztringálták azt és emiatt krízisszerű helyzet voltebben az időben a magyar pénzpiacon is.

Emlékezetes, hogy amíg 1912-ben az Osztrák-Magyar Banknak még az volt az álláspontja, hogy

36 Célzás a marokkói ellenszultán sikeres támoga-tására.

37: Ezért őrizték nálunk a háború elején mindenüttolyan gonddal a vasutakat és hidakat.

189

bekebelezett követelések alakjában kell a vidéki inté-zeteknek a pénzüket elhelyezni, ezután azt a jelszótadta ki, hogy a pénzintézeteknek mobiloknak kelllenniök: hogy pénzüket kereskedelmi váltókba kellfektetniük.

íme így függnek össze a külpolitikai kérdések amindennapi élettel. A vidéki parasztgazda, akitől aváltó megfizetését követelte a kis szövetkezet vagyvidéki pénzintézet, nem tudta, hogy miért kell nekiegyszerre megfizetnie azt az összeget, amelyet részle-tekben nagyon kényelmesen meg tudott volna fizetni.A vidéki apró intézetek igazgatósági tagjai nem tud-ták, hogy miért kell nekik minden visszleszámítoltváltót visszafizetniük, amikor eddig kínálták nekika pénzt, amikor a nagy intézetek nemrégen még rájukerőszakolták a hitelt. A kis vidéki intézetek elpusztul-tak s nem tudták, hogy ez a külpolitikával függ ősszé.

Ezeknek az összefüggéseknek meglátására csaknagyon kevés embernek volt meg a tudása, csak ke-vés értette meg az összefüggést. A nagy tömeg a kér-dés rendkívüli méretei előtt szédelegve járt s jobbra-balra vetődve végre is a kormányok népellenes poli-tikáját támogatta szavazatával.

Ebben az időben már egészen biztos tudomásavolt a francia kormánynak arról, hogy a Kaiser meg-szűnt a béke hive lenni, mert a francia köztársaságberlini követe, Jules Cambon 1913 november 2-ánjelentést tesz a Kaiser és Albert belga király beszél-getéséről, amely alkalommal a Kaiser kétségtelenkijelentést tett arra nézve, hogy háborút akar, amimiatt a belga király rendkívül megijedt.

A beszélgetésben Moltke vezérkari főnök is résztvett s ennek magatartását Cambon következőleg írjale: „Moltke tábornok ugyanolyan szellemben beszélt,mint ura. Ő is kijelentette, hogy a háború szükségesés elkerülhetetlen, de még a császárnál is jobban bizotta győzelemben. A belga király e fölfogással szembenutalt arra, hogy ez az okoskodás félreismeri vagy el-

190

torzítja a francia kormány szándékait és, hogy hely-telen dolog a francia nép igazi érzéseit néhány szájasuszító vagy lelkiismeretlen kalandor nyilatkozataialapján megítélni. Ezek az ellenvetések azonban nemgyőzték meg sem a császárt, sem a vezérkari főnököt.”Ma már tudjuk, hogy miért nem győzték meg.Hiszen a francia sovinizmust a Kaiser tarttatta fönnés szubvencionáltatta.

II. Az osztrák-magyar politika, amint arra ismé-telten rámutattam, nem volt a nyolcvanas évek ótamás, mint a német Kaiser külpolitikájának támoga-tása. Ezt a németek éppen olyan jól tudták, mint afölvilágosodott magyarok. A „Népszava” 1914 január25-iki számában ezt ki is fejtette s német véleménye-ket idézett arra nézve is, hogy a németek nemcsaknem törődnek a Monarchia épségével, hanem egyene-sen föloSiZtandónak tartják. Amint egyik német pub-licista kifejezte, ez a föltétele annak, hogy a Német-birodalom Antwerpentől Bagdadig terjedhessen.Ugyanez a cikk idézi Take Jonescunak azt a hír-adását, hogy őelőtte Jagow külügyi államtitkár Ber-linben azt a kijelentést tette, hogy az osztrák-magyarbirodalom addig él, ameddig Németország akarja.

Német politika kergetett minket, mert amint akancellár a Reichstagban mondotta: „Törökországott végződik, ahol az angolok leggyöngébb gyarmatakezdődik”. Már pedig Törökországhoz csak rajtunkkeresztül tudott férkőzni a német imperializmus.

A német politika ma már egészen világos,. Ha azosztrák-magyar monarchia lemegy a Balkánra s otthódit, akkor uralkodóháza és uralkodó osztálya abbana hitben fog ringatódzni, hogy megerősödött, holottmeggyöngült. De viszont a Monarchia térhódításaszükséges is, hogy minél jobban szétszaggassa aBalkánt. Ε szétszaggatásra irányuló törekvés egyiknyilvánulása volt Albánia megteremtése is, ahovaWied herceget ültették fejedelmül.

191

Mindazok a politikusok, akik a német érdeketszolgálták Magyarországon, Szerbia jogos követelé-seinek útjában állottak. Így elsősorban AndrássyGyula, aki még 1914 május 1-én a „Neue Freie Presse”-ben azt írta, bogy kár, hogy Albánia legjobb területeitSzerbia kapta.

Ezeknek a politikusoknak segítségével és be-folyása alatt jött létre a delegációnak az a határozata,amely 1914 májusában megszavazta a hadügyi költ-ségeknek majdnem 100%-os fölemelését. S ez az eme-lés, amint Krobatin hadügyminiszter április 30-án amagyar delegációban elmondott expozéjában kifej-tette, nem új berendezkedések költségeire, hanem amegszavazott program végrehajtására volt szük-séges. A hadügyi program leglényegesebb részea létszámemelés volt, amelyet a Balkán-zavarokkalindokoltak. A létszámemelés pedig abból állott, hogyaz ország belsejében a századok létszámát 93-ra, ahatárszéleken pedig 120-ra emelték föl. Ezt a föl-emelést a határon elhelyezett 124 zászlóaljnál (egyzászlóalj 3 század) foganatosították is az 1913/4-ikiaorozási évben s az 1914/5-ikire csak 34 zászlóaljbankellett már foganatosítani.

Ezek a fölemelt létszámú zászlóaljak biztosítottáka Monarchia és Németország Balkán-politikájánakmegvalósulását. Ezenkívül váxópitésre is jutott, de eznem elégítette ki a „Pester Lloyd”-ot és a „Magyar-ország”-ot, amely 1914 májusában Románia felé iskövetelt várakat.

A „Budapesti Hírlap” 1914 május 17-én a Balkán-kérdéssel foglalkozva, nagyon helyeselte a kormánypolitikáját, amely a Balkánszövetséggel szemben fog-lalt állást s arra irányult, hogy szétugrassza. Miutáma föntebb közölt szerb-bolgár szövetségi szerződésezerint Bulgária kapta Macedónia nagyobbik részét,de viszont Bulgária tartozott volna Szerbiát Albániafelső és középső részének elfoglalásában támogatni,Berchtold külügyminiszter a „Budapesti Hírlap” sze-

192

rint nagyon helyesen, ezt megakadályozta. Majd ígyfolytatja: „A Balkánszövetség szétugrasztása nagyonkedvező volt a Monarchiára nézve. Szerbia ma ke-vésbé veszélyes a Monarchiára nézve, mint a válságelőtt volt. Görögország, Albánia s Bolgárország veszikkörül, amely tele van szerbgyűlölettel”.

III. A Monarchia és a német császár Bulgáriáthasználta föl arra, hogy érdekében harcoljon. Av^oka bolgárok, akik a, második Balkán-háborúban elestek,hazájuk érdekei ellen a Kaiser és az osztrák császárérdekében vérzettek. Tudjuk, hogy hiába vérzetteka győző szerbek s görögök is, mert a Habsburgok sHohenzollernek megakadályozták őket győzelmükkihasználásában. S nem azért állították meg a győző-ket, mivel a legyőzötteket sajnálták, mivel a véreng-zést meg akarták akadályozni, hanem azért, mertsaját uralmuknak kedvezőtlen volt a szerb győzelem.

Szerbiának azonban engednie kellett s Pasics1913 októberében ki is jelentette, hogy meghajol azerősebb előtt.

S mit tett az osztrák-magyar külügyi politikacéljainak elérése céljából? Beleszólt Szerbiának belsőés kereskedelmi ügyeibe, bele tanügyébe, vasúti kér-déseibe s a szerb kormány engedett. Különösen avasút kérdése jellemző. A Balkán-habom előtt azószerbiai vasutak a Zürichben székelő állam vasút-társaság tulajdona voltak. Ezeket a vasutakat meg-vétette az osztrák-magyar külügyi kormány az Öster-reichische Bodenkreditanstalt, Wiener Bankverein,Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereske-delmi Bank, Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egye-sülettel.

Tette pedig ezt azért, mivel a szerb kormánytermészetesen meg akarta szerezni ezt a vasutat.Ezután a Monarchia megakadályozta azt, hogy ezeketa vasutakat a szerb állam kisajátítsa. Ebben a kér-désben nagyon soká tartott a vita s utóbb a szerb

193

kormány már csak azt kérte, hogy mozgósítás ese-tén föltétlenül használhassa a vasutakat.

1914. év elején a francia piacon újabb kölcsöntvett föl az orosz államkincstár vasútépítési célra.S azt kell hinnünk, hogy ennek fölhasználását akartamegakadályozni a Kaiser és Ferenc Ferdinándosztrák-magyar trónörökös, amikor 1914 május 29-énKonopistben, ez utóbbinak kastélyában elhatározták,hogy aratás, után megkezdik a háborút az ántántellen. A közvéleményt is úgy informálták még1914-ben, hogy nem lett volna helyes várni s ennekadott kifejezést a „Neue Freie Presse” 1914 szeptember14-iki száma, amikor azt írja: „Hát szabad lett volnamegvárnunk, amig ezek a vasutak megépülnek?”

A Monarchia egészen Németország után indult sTörökországban is úgy viselték magukat a némettisztek, mint a hódítók. Így márciusban Limán tábor-nok megjelent az egyik konstantinápolyi táviratiirodában s revolverrel a kezében követelte, hogy elég-tételt adjanak neki egy hírért, amelyet a „Matin”-nakleadtak.

Ez a revolveres föllépés szimbolizálta a németekhelyzetét Törökországban.

Miután a szerb kormány kezét megkötötte aMonarchia kormánya, a Monarchia ellenségei társa-dalmi utón dolgoztak. De sem ez, sem pedig az, hogymerényleteket készítettek elő, nem befolyásolta atrónörökösnek és a Kaisernak elhatározását, hogy aháborút megindítják. Sőt maga a trónörökös is akkoresett a merényletnek áldozatul, amikor arra a had-gyakorlatra ment, amelyet azért rendezett, hogy ahadsereg megtanulja, miképen kell Szerbiát meg-támadni.

Ezért őszintén mondhatta Tisza István 1914 de-cember 22-én tartott beszédében, hogy a merényletutáni napokban nyilvánvaló volt előtte, hogy a há-ború elkerülhetetlen. Ez a nyilatkozat önkéntelenvallomás volt. Őneki ugyanis tudnia kellett, hogy a

194

háború meglesz, amikor már 19.4 májusában bizal-mas rendeletek mentek szét a főispánokhoz, hogyminden kiadást a minimumra kell csökkenteni és u;iintézményre költeni nem szabad. Ugyanekkor ló-sorozás volt Magyarországon, amelynek kapcsánfigyelmeztettek mindenkit, hogy a lovakat augusztus28-ig eladni nem szabad.

Május volt az a hónap, amikor olyan sokszorolvashattuk, hogy a. háborúk után föllendül a gazda-sági élet és ezért jobb a háború, mint a fegyveres béke.S mégsem gondelt más a háborúra, mint akik elhatá-rozták. Amikor 1914 június 28-án Ferenc FerdinándotSarajevoban megölték, akkor ez lett a háború ürügye,mintha megüzente volna a Monarchia a háborút, hanem készült volna rá, .akármilyen mélyen beletapo-sott volna akármelyik állam is a presztízsébe!

Szerbia részéről persze megvolt az ellenszenv aMonarchia iránt. Amióta ugyanis Szerbia száztíz évelőtt lerázta a török uralmat, azóta, mindig azért küzd,hogy szerbnek maradva, minél magasabb kulturfokraemelkedve, szerbekül tartsa meg a szerbeket. Ez atörekvés váltotta ki a háborút a Törökbirodalom ellen.Ez a törekvés szülte azt az aknamunkának nevezettfáradozást, hogy Szerbiához tartozzanak mindazok,akik szerbül beszélnek. Ez a törekvés érlelte megSzerbia kultúrpolitikáját és gazdasági politikájánakazon terveit, hogy Montenegróval egy vámterülettélegyen, amit azonban a Monarchia megakadályozott.

Békés munkájának szerve a nemzeti védőegylet,mely Magyarországon Narodna Odbrama néven gyű-löletessé vált. De célja nem gyűlöletes, mert egyetlennemzet előtt sem lehet gyűlöletes egy másiknak az atörekvése, hogy fajrokonait és testvéreit védeni ésegyesíteni akarja. Arról egyelőre nem fogunk kétség-telen bizonyítékokat nyerhetni, hogy eszközei felőlmilyen ítéletet szabad és lehet mondani.

Akármint legyen is azonban, az bizonyos, hogy aszerbek törekvéseit Magyarország politikai szervezete

195

és meglévő halárai akadályozták. Miután mindenmagyar állampolgár az ország határainak-sérthetet-lenségét óhajtja, ennélfogva a szerb törekvésekkelfezemben ellenséges magatartást tanúsított.

A szerbség a szerb egységen kívül a. szláv egy-ségért is küzdött. Ez a munkája annál kevésbé lehe-tett közönyös a magyarságnak, mivel a horvátokatngyis csak vallásuk választván el a szerbektől, köny-nyéu föltehető, hogy közülük többen hajlanak a szlávegység felé. Samo sloga Srbina spas&va, csak azösszetartás menti meg a szerbet, jelmondat nép-szerűvé válása Horvátországban, aggodalommal töl-tötte el a kormányköröket, mert megmutatta, hogya felekezet nem nemzetalkotó tényező. A szerbekugyanis görögkeletiek, a' horvátok katolikusok.

A Monarchia külügyi kormánya a szerb befolyástlehetetlenné akarta tenni. Ε tekintetben nem elége-dett meg azzal, hogy Szerbiát gyönge, erőtlen, sze-gény, kultúra ti an állammá tegye, hanem meg akartasemmisíteni.

16. §. Az osztrák-magyar ultimátum.

Június hó végén nagy fegyvergyakorlat voltBosznia hegyei között. Az osztrák-magyar hadseregkatonáit arra oktatták, hogy miképen kell a hegyesBalkán-talajon harcolni. Balkáni begyek két szom-szédos államiján vannak: Montenegróban és Szerbiá-ban. Amikor erről a boszniai fegyvergyakorlatrólolvasott az osztrák-magyar monarchia lakossága, nemgondolt arra, hogy ez a szerb s montenegrói hegyekközti harcra való kiképzés is lehet, de Szerbiábansokan aggódva gondoltak erre. Joggal?

A feleletet elvágta a június 28-án kilőtt golyó,amellyel Princip és társai a Habsburg-trón örökösétkivégezték. Elvágta, legalább is ezt mondják ma ésmondták sokan a háború kitörése után. Elvágta, merta Monarchiában mindenki azt vallotta 1914 nyarán,

196

hogy most el kell törülni Szerbiát a föld színéről.Vájjon ugyanígy gondolkoztak-e az emberek a gyil-kos golyók kiröpítése előtt, azt nem tudhatni.

Vájjon féltek-e ettől a szerbek június 28-ika előtt,arra feleletet akkor nyerünk, hogyha elgondoljuk,vájjon féltünk-e mi attól, hogy Oroszország egyszermegszünteti állami függetlenségünket. Feleletetakkor adhatunk, ha megállapítjuk, hogy miért ala-kultak nagy államok. Miért szívták el a kis államokéletképességét.

Ha nem is kebelezi be a nagy állam a kicsinyeket,amelyek szomszédságában helyet foglalnak, legalábbarra törekszik, hogy a kis állam csak függelékelegyen neki, hogy mindent nála vásároljon, mindentneki adjon el; hadseregét az ő támogatására tartsa;iskoláiban az ő dicsőségét hirdesse. Azt pedig semmi-esetre sem tűri, hogy vele szemben állást foglaljon.

Nem kell kutatnunk azt, hogy a Monarchia állás-pontja Szerbiával szemben jogos volt-e vagy nem.De való, hogy a Monarchia jul'us 23-iki demarsa arrairányult, hogy Szerbiának belső ügyeibe is legyenbeleszólása. Egyszer s mindenkorra meg akarta szün-tetni annak lehetőségét, hogy a szerbek a Monarchiaellen irányuló törekvéseket tápláljanak, hogy ilye-neket támogassanak.

Szerbia a Monarchiával szemben nem érezte ma-gát a múltban sem annak a kis államnak, amely-nek kötelessége a szomszéd hatalmas állam kíván-ságait lesni és teljesíteni. Lehetséges azért, mert aszerbek a török uralom alól éppen azért szabadítot-ták föl magukat, hogy függetlenek legyenek és nem-zeti törekvéseiknek ne legyenek gátjai. Talán ez isközbejátszott abban, hogy amikor a Monarchia annek-tálta Bosznia-Hercegovinát, akkor Szerbia tiltako-zott ellene, mert ezzel a két szerb tartománnyal egye-sülni akart.

A Monarchia álláspontja akkor az volt, hogySzerbia tiltakozása mögött Oroszország áll. Igaz-e,nem-e, azt nem lehet eldönteni. Bizonyos azonban,

197

hogy Oroszország előbb ismerte el az annexiót, mintahogy Szerbia leszerelt. Ez utóbbi 1909 március 31-éntette a kívánt nyilatkozatot s azután elültek azizgalmak.

De csak azok az izgalmak ültek el, amelyeketSzerbia készülő fegyveres támadása okozott. A szláv-kérdés izgalmai nem ültek el sem Magyarországon,sem Horvátországban. A szláv egység gondolata soka-kat hevített és akik a külön horvát jogok alapjánállottak, azok is le akarták vetni a magyar ural-mat. Ami Horvátországban történt, az egy része aszerb eseményeknek.

Mindkét országban a nemzetiségi érzés izgattaa mozgalmakat. Velük szemben a nagyhatalmi állás-pont állott, mely nem tűrhette a nemzetiségi állás-pont érvényesülését, mert ez befelé és kifelé egy-aránt gyengítette volna. A küzdelem folyt. A szlá-voknak is voltak barátjai a Monarchiában, de mégistöbben voltak ellenfeleik.

A szlávok küzdelme mellett folyt a románokéMagyarországon. Kisebb erővel. A miniszterelnökpaktumos alapon kívánta ezt a kérdést megoldani,de mert ez Tiszának nem sikerült, minden elaludtés a románok elhallgattak, mert minderősebben hang-zottak föl magyar részről a kívánságok, melyekRomániának fegyveres megtámadását követelték.Utána hirtelen azonban megint Romániának velünkazonos érdekéről írtak a magyar lapok. Egyszerre...,mert eldördült egy, majd sok lövés...

Jóllehet a puskagolyók röpködése megzavarja anyugodt gondolkodás lehetőségét, mégis bizonyos,hogy a magyar lapoknak úgy a magyarság, mint arománság megőrzése szempontjából igazuk volt, mi-kor a magyar és román közös érdekekről írtak.

A Monarchia július 23-iki demarsának bevezetőrészében szemrehányást tesz a szerb kormánynak,hogy a Monarchia-ellenes agitációt megtűrte és azért,hogy dacára annak, hogy 1909 március 31-iki nyilat-kozatában a jó szomszédi viszonyra vonatkozólag tett

198

ígéretet, mégis a szerb katonatisztek és tisztviselőkvoltak a Monarchia-ellenes mozgalmak vezetői.

A demars ennek tulajdonítja a június 28-iki me-rényletet. Sőt egyenesen kimondja, hogy a sarajevóimerényletet Belgrádban eszelték ki, ott adták amerénylőknek a fegyvereket, a bombákat. Szerbhatárőrök engedték be a merénylőket Boszniába. Egy-szóval hivatalos állásban lévő egyének állottak amerénylőkkel összeköttetésben.

Ezért követeli, hogy a szerb kormány hivataloslapja élén jelentse ki a következőket:

„A szerb királyi kormány elítéli az osztrák-magyar monarchia ellen irányuló agitációt, vagyisazt az irányzatot, melynek végső célja ennek területé-ből egyes részeket kiszakítani és őszintén sajnáljae bűnös törekvéseknek végzetes következményeit.

A szerb királyi kormány sajnálja, hogy- szerbtisztek és tisztviselők a föntemlített propagandábanrésztvettek, amelyre vonatkozólag a királyi kormány1909 március 31-én ünnepélyes nyilatkozatot tett.

A szerb kormány elítéli mindazokat a törekvése-ket, melyeknek célja beleavatkozni vagy a beleavat-kozást csak meg is kísérelni Ausztria-Magyarországlakosainak sorsába s ezért kötelességének tartjafigyelmeztetni a tiszteket, tisztviselőket és az országlakosságát, hogy ezentúl a legnagyobb szigorral fogeljárni azok ellen, akik ilyen cselekményekben bűnö-sök és ezentúl az ilyen cselekményeket meg fogjaelőzni és meg fogja akadályozni.”

A demurs azt követelte, hogy ezt a nyilatkozatota királynak is meg kell tennie a hadsereghez intézettnapiparancsban és ezenkívül a hadsereg hivataloslapjában is közzé kell tenni.

Mindezeken kívül pedig köteles a szerb kormánya következőkre vonatkozólag kötelezettséget vállalni:

1. Elnyomja és megakadályozza, hogy a Mon-archia területi sértetlenségét veszélyeztető irányokérvényesüljenek és hogy ilyen irányú sajtóközlemé-nyek megjelenjenek.

199

2. A Narodna Odbranát azonnal föloszlatja, el-kobozza agitációjának minden eszközét és ugyaneztteszi minden olyan más egyesülettel, melynek szinténaz osztrák-magyar monarchia elleni agitáció a célja.Megakadályozza, hogy a föloszlatott egyesületek másnév alatt folytathassák működésüket.

3. Eltávolít az iskolából és a tanítói karból min-den eszközt és alkalmazottat, amely s aki az osztrák-magyar monarchia elleni propagandát szolgálja.

4. Elmozdít a hadseregből és a tisztviselői karbólmindenkit, aki a Monarchia ellen agitációt folytatott.Ezeknek nevét a szerb kormánnyal azonban maga aMonarchia fogja közölni.

5. Elfogadja a Monarchia képviselőinek közre-működését a Monarchia területi épsége ellen izgatókelleni eljárásokban.

6. Eljárást indít a június 28-iki merényletbenrészes szerb földön tartózkodók ellen s ebben ie részt-vesznek a Monarchia kiküldöttjei.

7. Haladéktalanul letartóztatja Tankovits Vojaőrnagyot és Ciganyevits nevű egyént, akik a sara-jevói vizsgálat szerint a merénylet részesei.

8. Megakadályozza, hogy a szerb határőrök afegyverek és robbanószerekkel való kereskedést elő-mozdítsák, megbünteti szigorúan azokat a határőrö-ket, akik a merénylőknek a határon való átmenetételőmozdították.

9. Magyarázatot ad arra nézve, hogy miképenvolt lehetséges,, hogy magasállásu szerb tisztek Szer-biában és a külföldön a merénylet után ellenségesbangón nyilatkoztak a Monarchia kormányáról.

10. Haladéktalanul választ ad arról, hogy akövetelések teljesítését megkezdte.

A választ a Monarchia július 25-én esti 6 órá-jáig várja. A sarajevói vizsgálat hivatkozott irataita szerb kormánynak mellékelve megküldötték.

A Monarchia demarsának szelleme annak agondolatnak kifolyása volt, hogy nagy hatalmakárnyékában elhelyezkedő kis országoknak önállósága

200

problematikus. Mert hogyan lehet önállóságról be-szélni, mikor egy más állam írja elő, hogy milyenlegyen a sajtó törvénye, milyenek legyenek tan-könyvei, milyen egyesületeket engedhet, kik lehesse-m©k tanítók, tisztviselők stb.f!

A Monarchia külügyi vezetőségének és kor-mányainak védelmére mégis föl kell említeni azt,hogy a nagyhatalmak mind szorosabbá váló szövet-sége folytán már annyira uniformizálódtak a nagy-hatalmak belső viszonyai, hogy egymásnak is majd-nem ugyanígy előírták az alkotandó jogszabályokat.Legalább erre vall az a körülmény, hogy a magyarparlamentben már nem tárgyaltak más javaslatokat,mint amelyeket Berlinben előzőleg megbeszéltek.

A politikusok és különösen a diplomaták márrégen azon az állásponton voltak, hogy az úgy-nevezett szuverenitás csak a nagy államokat illeti.Ezt egészen őszintén megmondja Andrássy Gyulaa „Pester Lloyd” 1914 december 13-iki számában„Die Ursachen des Weltkrieges” című cikkében.Ahol azt is kifejti, hogy az állami szuverenitást márrégen nem respektálják az államok és rámutatTörökország példájára.

Ezt a fejlődési irányt azonban még nagyonkevesen vették észre és ezért a demars következeteskeresztülvitelét senki sem vette komolyan. Mindenkiazt hitte, hogy csak azért olyan kemény a demarshangja, hogy legyen miből engedni. Nagy volt teháta meglepetés, mikor már július 25-én este az a hirterjedt el, hogy a háború elkerülhetetlen. Mindenkitárgyalást várt. Még nagyobb volt az emberek meg-lepetése, mikor a szerb válaszirat szövege köztudo-másúvá lett.

A háborús izgalmak közepette már nagyon keve-sen olvasták figyelmesen a lapokat. De azok a keve-sen, akik még olvasták, arra a meggyőződésre jutot-tak, hogy a háború elhatározott dolog volt a demarselküldése előtt. Csakhamar rájött erre a közönség

201

is és a lapok is ilyen hangon írtak. A közönséghelyeselt. Egyszerre háborús láz vett erőt az embere-ken ... Egyszerre mindenki félt a háborúval szem-beni ellenszenvét hangosan elmondani...

A szerb válasz jegyzék a pusztában elhangzó szóvolt már csupán. Pedig, aki ma, évekkel későbben akezébe veszi s elolvassa, az csodálkozni fog rajta,hogy miképen volt lehetséges, hogy tárgyalás nélkülfélretették. Pedig Szerbia a Monarchia követeléséremár a múltban is eltűrte a beavatkozást s példáulkitiltott iskoláiból olyan könyveket, melyeket aMonarchia magára nézve sérelmesnek talált. SzámosÍgéretet is tett, egyszóval békéért könyörgött. Dehiába..., amikor a demars elment, akkor már régenelhatározott dolog volt a háború. Aki a demarsotszövegezte, már elhatározta, hogy háború lesz...,amikor Ferenc Ferdinánd még élt.

Az osztrák-magyar ultimátumot akkor kézbesí-tették Belgrádban, amikor Poincare és Viviani afrancia külügyminiszter s miniszterelnök a nyilttengeren utazott Stockholmba. Amikor az elnökhazaért, már folyamatban voltak a nagyhatalmaktárgyalásai. Az angol kormány vette kezébe a tár-gyalások irányítását, mert mindenáron el akartakerülni a háborút. Engedékenységre bírta Orosz-országot s Szerbiát. Ezért volt a szerb válasz olyanengedékeny.

Tartalma lényegében a következő: Mindig barát-ságos érzelmekkel viseltetett a Monarchiával szem-ben és ezért szívesen közreműködik a merénylettetteseinek kipuhatolása körül. Kijelenti, hogy ahivatalos lap július 13-iki (26) számának első lapjána következő kijelentést teszi:

Szerbia királyi kormánya elítéli azt a propagan-dát, mely Ausztria-Magyarország ellen, nevezetesenarra irányul, hogy annak területéhez tartozó része-ket abból elszakítsanak és őszintén sajnálja ennek abűnös mozgalomnak átkos következményeit. A szerb

202

királyi kormány sajnálja, hogy mint a császári éskirályi kormány közli, ebben a propagandában szerbtisztek és tisztviselők is részt vettek, ami azt a jószomszédi viszonyt megrontja, melyre magát a szerbkormány 1909 március 31-iki nyilatkozatában köte-lezte. Ez a nyilatkozat helytelenít és elítél mindentörekvést, melynek célja az osztrák-magyar mon-archia bármely része lakosainak sorsába való avat-kozás és formális kötelességének tekinti, hogy figyel-meztesse a tiszteket, tisztviselőket és az egész lakos-ságot, hogy ezentúl a legerélyesebben fog a kormányazokkal szemben eljárni, akik ilyen törekvésekbenbűnösek.

Ezt a nyilatkozatot a hadseregnek napiparancs-ban hozzák tudomására és a hadsereg lapjában isközzéteszik.

A továbbiakra nézve pedig a következőkbenválaszolt: 1. Megígéri, hogy a szkupstina legköze-lebbi ülésén törvényjavaslatot fog előterjeszteni,melyben a Monarchia elleni izgatást büntetendőcselekménynek minősítteti és az alkotmánynak oly-irányu megváltoztatására tesz ígéretet, hogy az ilyenizgató tartalmú sajtóközlemények le legyenek fog-lalhatók.

2. Jóllehet a kormány nem ismer semmi olyanbizonyítékot és a császári és királyi kormány semterjesztett eléje ilyet, hogy a Narodna Odbrana aMonarchia elleni agitációban részes, a szerb királyikormány mégis föl fogja oszlatni ezt s a többi ha-sonló egyesületeket.

3. A szerb kormány haladéktalanul elmozdítmindenkit a nyilvános oktatás körül elfoglalt tiszt-ségéből, akiről a császári és királyi kormány bizo-nyítékokat szolgáltat arra nézve, hogy ebben a pro-pagandában részt vett.

4. A katonai szolgálatból elbocsátja mindazokat,akikre nézve a vizsgálat megállapította, hogy résztvettek ebben az agitációban.

203

5. A szerb királyi kormány nincs tisztában azzal,hogy mit ért a császári és királyi kormány az alatt,hogy közre óhajt működni a szerb területen folyta-tandó vizsgálatban. Ez ellen a szerb kormánynak,amennyiben az a nemzetközi jog, bűnvádi eljárásés a szomszédi viszony elveinek megfelelően tör-ténik, nincs kifogása.

6. Kötelességének tartja a vizsgálatot elrendelnia területén lakó bűnösök ellen, de alkotmányánakmegsértése nélkül nem engedheti, hogy e vizsgálat-ban a császári és királyi kormány közegei résztvehessenek; de a vizsgálat eredményéről szívesen adfölvilágosítást.

7. Tankovics Voislavot már letartóztatta a szerbkormány, de Ciganyevics Milan nevű osztrák-magyaralattvalót, aki vasúti szolgálatban állott, még nemlehetett letartóztatni. Megkeresi egyúttal a szerbkormány a császári és királyi kormányt, hogy a bűn-cselekményben való részességre vonatkozó adatokatközölje.

8. A királyi kormány meg fogja akadályozni afegyverekkel és robbanó anyagokkal való határontúli kereskedelmet, a sabáci és loznicai bűnös tiszt-viselőket pedig meg fogja büntetni.

9. A szerb tisztek által a merénylet után tettellenséges nyilatkozatokra nézve azonnal megindítjaa királyi kormány a vizsgálatot, mihelyt e nyilat-kozatokat vele a császári és királyi kormány közli.

10. A szerb kormány azonnal értesíteni fogjaminden intézkedésről a császári kormányt, mihelytaz egyes esetekben ilyeneket foganatosított.

Amennyiben a Monarchia e felelettel nem volnamegelégedve, Szerbia fölajánlja, hogy vagy a nagy-hatalmak vagy a hágai konferencia elé terjesszék akérdést eldöntés végett.

Tehát a szerb kormány haj hm dó volt a szerbalkotmányt is megváltoztatni, az egyesülési szabad-

204

ságot és a sajtószabadságot is megszüntetni, hogyeleget tegyen a szomszédos nagyhatalom akara-tának ...

17. §. A nagyhatalmak beavatkozása.

(1. Az első napok hangulata, — //. A lokalizált krí-zis. — III. Az európai krízis. — IV. Összefoglalás.)

I. Amióta Sarajevóban 1914 június 28-án FerencFerdinándot megölték, azóta nyugtalanság vett erőta központi hatalmak területén. Abban az arányban,ahogyan a kormányok a közönségnek tudomásárahozták, hogy szerb állami hivatalnokokat és katona-tiszteket is gyanúsítanak a merényletben való részes-séggel, a gazdasági élet barométere, a tőzsde nyugta-lanul hullámzott. Már július 3-án a budapesti tőzsdénnagyon estek az árfolyamok. Azután is folyton nyug-talankodva lestek a híreket, mígnem 1914 július 23-ánBelgrádban átnyújtották a Monarchia ultimátumát.

A bankigazgatók és kereskedők nagyrésze mégisörült, mert véleményük szerint „az állandó feszült-ségnél jobb a háború”. Amikor most visszacsengenekezek a régen hallott nyilatkozatok a fülünkben, egy-úttal fölvillan a német Kaiser részére készített titkosemlékiratnak az a része is, amely azt mondja, hogybele kell vinni a köztudatba, hogy a fegyverkezésállandó feszültségénél jobb a háború.

Az első napon még az ultimátum szövegét semismeri a közönség s amikor aztán másnap megismeri,nem tudja, hogy mit jelent. A lapok nem merik meg-magyarázni, hogy ez az ultimátum tulajdonképenháború. Csak 25-én este, amikor az első hírek érkez-nek a szerb válaszról, akkor támad némi nyugtalan-ság. úgy érzik, hogy baj lesz.

Pedig még nem is tudja senki, hogy az ultimá-tum az osztrák-magyar diplomácia csúnya játéka.Az osztrák diplomaták fölhasználták a pillanatot,amikor Poincaré francia köztársasági elnök, Vivianiminiszterelnök és külügyminiszterrel Stockholm és

205

Kopenhága látogatására ment; amikor Pétervárotthatalmas sztrájk volt; Hartwig belgrádi orosz követmeghalt, a diplomaták mindenfelé szabadságon vol-tak. II. Vilmos Kaiser ugyanakkor szintén elutazott,hogy félrevezessék a kormányokat, mintha semmisem készülne. Még az osztrák-magyar külügyminisz-ter is elment a székhelyéről, hogy úgy tűnjék föl azultimátum, mint valami ártatlan dolog. Lényegébenpedig mindez azért történt így, hogy a hadüzenetelőtt idegen hatalom bele ne szólhasson a dologba,hogy a háborút meg ne akadályozhassák.

Ilyen körülmények között természetes, hogy azántánt-államokban nem hittek a háború lehetőségé-ben. Nem hitték, hogy az osztrák diplomácia ilyenjátékot üz. A háborúban ugyan nem hittek, de azértkomoly volt a helyzet s ezért a francia helyettes kül-ügyminiszter azonnal szikratáviratat küldött azelnöknek és a miniszterelnöknek. Amikor az elsőrenem nyert kielégítő választ, azonnal új sürgönybenhivta föl őket, hogy térjenek vissza, mire Poincarévisszafordult.

„Az Est”-nek párisi tudósítása szerint (1914augusztus 6-iki szám) Parisban „nem akartak tudniróla, hogy a Monarchiának csakugyan létérdeke féketvetni annak a nagyszerb irredentizmusnak, amelyuntalan tüzes csóvát vet a Monarchia felé”. Amikorezt a tudósítást ma olvassuk, azt látjuk, hogy ez a tudninem akarás a legnagyobb államférfiúi bölcsesség volt,hogy ez a vélemény a békeszeretetből táplálkozott.

Amikor a szerb válaszjegyzék 25-én este megjöttés megjött egyúttal annak a hire is, hogy Giesslbelgrádi osztrák-magyar követ elutazott, akkor márnem lehetett kétség aziránt, hogy háború lesz. Más-nap reggel az ország több helyén elrendelték a moz-gósítást. Ennek a hire futótűzként röpült az orszá-gon végig.

A német szociáldemokrata párt közlönye, a „Vor-wärts”, rendkívüli kiadásban jelent meg és közölte anémet szociáldemokrata párt proklamációját a há-

206

ború ellen. Ebben a fölhívásban a többi közöli ezeketmondják.: „Habár e l í t él jük a nagyszerű nacionalistákűzőiméit, mégis az osztrák-magyar kormány frivolháborús kihívása és legélesebb tiltakozásra késztet.Ε kormány követelései olyan brutálisak, hogy ilye-neket még soha. önálló ország kormányával szembennem támasztottak és így csak arra irányulhatnak,hogy háborút eredményezzenek.”

„Németország öntudatos proletariátusa az em-beriség és kultúra nevében lángoló tiltakozásátjelenti be a háborúra izgatók bűnös üzelmei ellen.Parancsolólag követeli, hogy a német kormány befo-lyását a béke fönntartása érdekében érvényesítse ésha a gyalázatos háborút nem lehetne megakadá-lyozni, akkor is tartózkodjék minden beavatko-zástól.”

A berlini munkásság ennek a fölhívásnak hatásaalatt a béke érdekében tüntetett. A tüntetés nagy-szabású volt. De a háborút ez meg nem akasztotta.Es amikor kitört, akkor Berlin százezernyi népe aháború mellett tüntetett.

Julius 28-án Ferenc József, aki azt tartotta, hogya háborúkat meg lehet akadályozni megfontoltság-gal, megüzente a háborút Szerbiának és proklamá-eiót intézett népeihez, amely ekként kezdődik: „Min-dent meggondoltam, mindent megfontoltam.”

A hadüzenet hírére Jaurès, a leghatalmasabbbékebarát, a „l'Humanité”-ban cikket irt 29-én. Ebbena cikkben kifejti, hogy Szerbia sokkal tovább mentaz engedékenységben, mint azt föltételezni lehetett.És ha a szerbek ostobaságot követtek el, akkor mostazzal a heroikus bátorsággal, amellyel Ausztriánakelégtételhez való jogát elismerték, jóvátették ezt. Aháborúért való felelősség alól tehát Ausztriát nemlehet fölmenteni. „És az immanens igazság, amelynem puszta szó, éreztetni fogja a hatását a Mon-archiával. Vagy arra kényszeríti a világot, hogy tét-lenül nézze a hatalommal való visszaélést, vagyvilágháborúra kényszeríti az emberiséget és így ke-

207

resi meg legveszélyesebb elégtételét egy szenvedettsérelemért.”

„Ami Németországot illeti, ő sem fogja tudnimagát az ellen a vád ellen megvédeni, hogy Ausztriátezen veszedelmes úton való haladásban bátorította-.”

„Az Est” tudósítója megírja, hogy nemcsakJaurès, hanem Paris népe általában békebarát, sőt etudósítás szerint: „ ... a francia közvélemény rendit-hetetlen békevággyal volt tele”. (1.914 augusztus G-ikiszám.)

Az angol munkáspárt lapja már az előző naponazt írta, hogy Ausztria támad, mert nem a főhercegmegöletése a háború oka. Még Ausztriában is fölszó-laltak a német képviselők és elhárították magukróla felelősséget, mert Ausztria minden sérelmét háborúnélkül lehet orvosolni. Magyarországon a legkeve-sebb szó esett a háborúról. Egy-két lap tiltakozottellene még a hadüznet előtt, de ettől kezdve már ki-vétel nélkül lelkesítették a tömeget.

Az első napok története éppen olyan szomorúgerinctelenséget mutat, mint amilyen önállótlan amagyar közélet mindig volt. Ezért nagyon könnyűdolga volt a kormány küldte háborús tüntetőknek,akiknek hívására megmozdult az utca és éltette aháborút...

II. Az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisz-tere július 24-én értesítette az európai kormányokatBelgrádban tett lépéséről és kijelentette, hogy terü-letfoglalásokra nem törekszik. Désintéressement ter-ritoir-t jelentett ki, mintha az a körülmény, hogyegész Szerbiának ellenőrzési jogát és Szerbia egészpolitikájának irányítását követelte, nem jelentettevolna Szerbia egész területének elfoglalását is. Lépé-sének indokául a sarajevói merényletet hozta föl, dea bűnügyi vizsgálat jegyzőkönyveit nem kö-zölte és ezek Londonba például augusztus 7-én érkez-tek meg.

Az uralkodók az értesítési ideges meglepetéssel

208

fogadták. Az olasz kormány mellőzést látott abban,hogy neki, a szövetségesnek, csak akkor küldik el ajegyzéket, amikor Belgrádban már átnyújtották.Grey angol külügyminiszter azt írja Bunsen bécsiangol követnek, aki azonnal közölte vele, hogy Bel-grádban mi történt, hogy az osztrák jegyzék Orosz-országot föl fogja izgatni.

Köztudomású volt és így a bécsi kormány előttsem volt egészen ismeretlen, hogy az orosz kormánynem fogja tűrni, hogy Szerbia a bécsi kormánytólfüggjön. Ezt Sassonow ismételten hangoztatta és aHabsburgok külügyminisztere nem is azért küldtejegyzékét Belgrádba, mivel azt hitte, hogy a Roma-nowok ezt közönyösen nézik, hanem azért, mertalkalmasnak ítélte az időpontot a leszámolásra. Ezt aszándékot azonban július utolsó napjaiban bajos voltmég meglátni. Éppen ezért senki sem látta még, hogya válság már európai válság, még azt hitte mindenki,hogy a Balkán-kérdésről van csak szó.

A külügyminiszterek legkomolyabb nyilatkozataegyelőre üresen puffogó frázisként hangzott és hi-tetlen fülekre talált. Sassonow kijelentette, hogySzerbia függetlensége eminens orosz, érdek. Ebbőlnem enged, épp oly kevéssé, mint ahogy Anglia nemengedné, hogy Hollandia Németországtól függjön.3*Államférfiaink azonban ezt nem értették s AndrássyGyulával együtt azt hitték, hogy Szerbia úgyis azutolsó állam, amely Oroszországhoz huz s így ezterőszakkal is el lehet Oroszországtól szakítani.39

A merénylet kérdése alárendelt jelentőségű volt.De bizonyos, hogy igaza volt Sassonownak, amikorCzerninnek erre nézve azt mondta: „Egyetlen államsem szenvedett annyit merényletek folytán, mintOroszország, de azért sohasem tettünk emiatt másállamot felelőssé. Túlságos messze mennek ezen azúton. Nous vous engagez trop sur cette vole!”

39 „Neue Freie Presse”. 1914 december 25. An-drássy Gyula cikke.

209

Az orosz külügyminiszter már július. 24-én ki-jelentette Buchanan angol nagykövetnek, hogy nyi-latkozatainak súlyt adandó, mozgósítani fognak. EztWienben még aznap tudták s ha mégsem engedtek,aivkor nyilvánvaló, hogy azért, mert nem is gondoltakarra, hogy ezt tegyék, hanem háborút akartak. Annálinkább föltehető ez, mivel az antanthatalmak már1913-ban désintéressement absolu-t40 követeltek aMonarchiától a Balkán-ügyekben.

Wienben és Berlinben a szerb kérdést csak abbóla szempontból nézték, hogy a szerbek a Monarchiaellen izgattak. Pétervárott pedig csak abból a szem-pontból, hogy Szerbia fölött joguk és kötelességükprotektorátust gyakorolni.

Az Osztrák-Magyar Monarchiának előnyösebblett volna tehát, hogyha Szerbiával szemben valamelymódon biztosíthatja a maga felsőbbségi jogát és el-kerüli az Oroszországgal való összeütközést. Ezt, úgylátszik, Berchtold külügyminiszter tudta is, legalábbis ez volt a francia követség véleménye. A franciasárgakönyvben közölt, 1914 július 20-ról keltezett kon-zuli jelentés ugyanis kifejti, hogy az osztrák-magyarmagas körökben nincs egyetértés arra nézve, hogy ki-hivják-e az általános összeütközést, Berchtold azon-ban nem akarja. A katonai köröknek azonban Wien-ben éppen úgy, mint Berlinben az a véleménye, hogynem szabad megvárni sem azt, hogy a köztársaság-nak a hároméves szolgálat révén remélt katonaimegerősödése bekövetkezzék, sem pedig azt, hogyOroszország az tg vasutak építésével és katonaireformjaival még erősebb ellenséggé legyen.

Ez az irányzat már 21-én, tehát az ultimátum előttkeresztülvitte Berlinben, hogy a tartalékosokat figyel-meztették arra, hogy mozgósítás lehetséges. Ugyaneztörtént az Oszrák-Magyar Monarchiában is, d# afigyelmeztetésnek nem volt gazdája, mint ahogyana háború folyamán későbben is merültek föl hírek

43 Teljes érdektelenséget, azaz távolmaradást.

210

amelyeknek nem volt gazdája. A tiszteknek azonbanszemély szerint elmentek az értesítések arról, Jiogyhol kell mozgósítás esetén jelentkezniök.

Ezeket a körülményeket is tudták az antant dip-lomaták s jelentették is kormányaiknak s ha ennekdacára az orosz bécsi követ július 20-án kétheti sza-badságra ment, ez azért volt, mivel a Monarchia ésNémetország szándékait nem ismerték. A Monarchianagyon jól eltitkolta ezeket, mert a francia követjúlius 23-án, bár ismételten tárgyalt báró Maochio-val, aki a szabadságon lévő osztrák külügyminiszterthelyettesítette, nem ismerte az aznap elküldött ulti-mátumot.

Amikor aztán elküldték volt Wienből a jegyzé-ket, az orosz nagykövet, herceg Kudasev azt kértebáró Macchiotól, hogy hosszabbítsa meg a szerb kor-mánynak adott határidőt, ez kijelentette, hogy bárudvariatlan a visszautasítás, de sokszor udvariat-lannak is kell lenni, ha az érdekek ezt így kívánják.A berlini orosz követ hasonlóképen a válaszadásraengedett idő meghosszabbítását kérte a német kor-mánytól, de hasonlóképen eredménytelenül. A francianagykövetnek, Cambonnak közbelépésére Jagow kül-ügyi államtitkár azt felelte, hogy úgyis csak lokálisaffair eben szükséges intézkedések végrehajtásárólvan szó.

A nyugati államok annál inkább közbevetettékmagukat, mivel a jegyzékkel semmiképen sem értet-tek egyet. Így például Grey Bunsenhez intézett leve-lében azt mondja, hogy sohasem olvasott ilyen bor-zasztó (formidable) jellegű okiratot, melyet egy másikállamhoz intéztek. Ha Szerbia elfogadja, akkor le-monçl szuverenitásáról. Grey nem mondta, de bizo-nyosan tudta, hogy ez a lemondás Ausztria javáratörténvén, annyi mint Ausztria protektorátusa.

Éppen ezért avatkozott bele az ügybe Oroszországis és Sassonow már 24-én kijelentette Buchanan péter-vári angol követ előtt, hogy Oroszország valószínű-leg mozgósítani is fog, hogy súlyt adjon beleavat-

211

kozásának. A helyzet akkor annál súlyosabb volt,mert Poincaré elnök éppen útban volt hazafeléészaki útjáról, miért is vele ebben a kérdésben akormányférfiakk nem is tárgyalhatnak, Buchanan kiis fejezte Greyhez írt jelentésében, hogy Ausztriakészakarva választotta ezt az időpontot.

Úgy a White paper, mint a Weißes Buch, adatai,melyeket az angol és német kormányok a háború ki-töréséről kiadtak, igazolják, hogy különösen az angolkormány mindent elkövetett, hogy a háború elkerül-hető legyen. De már ezalatt is folyton azt hangoz-tatta, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy kérdéstnem lehet elintézni és az angol kormány a kitűzötthatáridő kitolását iparkodott keresztülvinni.

Az orosz mozgósítás eközben folyton fenyegetettés ez volt az, amitől az angol kormány legjobbanaggódott. Ezért ezt minden áron meg akarta akadá-lyozni. Ebben a tárgyban Buchanan pétervári angolnagykövet már 25-én tesz jelentést Londonba. Ebbena jelentésben azonban kiemeli, hogy Ausztria eljá-rása Oroszország ellen irányul, mert a status quomegváltoztatására törekedett. Ugyanekkor (25-én) anémet külügyi államtitkár, Rumboldnak Greyhez tettjelentése szerint azt mondotta, hogy Ausztria leckétakar adnia a szerbeknek. Ugyanekkor Berchtold ki-jelentette, hogy Szerbiát nem akarja a Monarchiaelfoglalni. Ezért azt a reményét fejezte ki, hogy loka-lizálni lehet a krízist. Miután azonban attól tartott,hogy Oroszország kijelentéseinek súlyt adandó, moz-gósítani fog, azt az aggodalmát fejezte ki, hogy erreNémetország hadüzenettel fog felelni.

Bunsen bécsi angol követ 26-án írja Greynak,hogy Oroszország a német követ véleménye szerintnem fog háborút indítani, mert nem volna racionálisaz ő részéről olyan kérdéseket, mint a svéd, lengyel,rutén, román, perzsa határkérdéseket most fölvetni,mikor Franciaország nincs fölkészülve. Oroszországnem játszhatja ki magát Szerbia protektorául éskülönben is Ausztria hátát ebben a kérdésben

212

Németország födözi, amit Oroszország nagyon jóltud. Már ebben a levélben érintve vannak azok avéleményeltérések, melyek a szerb válasz tekinteté-ben fönnállottak. Az antant kielégítőnek, a kétcsászári kormány elégtelennek találta.

Az ántánt és Olaszország konferenciát akartakΘ tárgyban és Ausztria-Magyarország, mely 26-ánmég nem nyilatkozott, reményt is nyújtott azzal anyilatkozatával, hogy követének visszahívása mégnem hadüzenet. Ezt a nyilatkozatot azért tette azosztrák-magyar külügyminiszter, mert 25-én Giesslbelgrádi osztrák követet visszahívták. A l'önt-említett remény azonban estére elmúlt, mert a bécsiangol követnek Greyhez küldött értesítései márarról szólnak, hogy az orosz követnek és neki is aza meggyőződése, hogy Ausztria háborút akar. EzértBerlinben már arról beszéltek a külföldi államokképviselői, hogy az orosz és német mozgósítást mi-képen kellene elkerülni. A német kancellár azonbanleérteit, mert Goschen angol berlini követ előtt aztjelentette ki, hogy Németország csak akkor fog moz-gósítani Oroszország mozgósítása esetén, hogyhaOroszország csak délen mozgósít. (?) De kiemelte, hogyez nagyon nehéz kérdés, mert az orosz mozgósításrendszere nagyon komplikált. A konferencia tervétnem helyeselte. A Weißes Buch szerint azonban anémet kormány pétervári követe utján kijelentette,hogy a mozgósítást ellene is irányulónak fogja tekin-teni. Miután az osztrák-magyar monarchia Szerbiafüggetlenségét nem érinti, tehát Oroszország várhat.Mivel pedig Németország ismeri a Franciaország ésOroszország közti megállapodást, tehát Oroszországmozgósítása esetén, Francia- és Oroszország ellen isfog mozgósítani.

Bienvenu-Martin francia helyettes külügyminisz-ter ezalatt Schön párisi német követtel tárgyalt olyaneljárást illetőleg, hogy Pétervárott és Wienben egy-szerre lépjenek föl a hatalmak vagy a szövetségre-

213

sek. Schön párisi német követ azonban 26-án kijelen-tette, hogy erre nézve interakciókat kell kérnie. Esteújra megjelent a külügyminisztériumban és kijelen-tette, hogy Németország a béke fönntartása körülitörekvésben szolidáris Franciaországgal. Erre ahelyettes miniszter azt kérdezte: „Wienben tehát el-fogadják a szerb jegyzéket s hajlandók a megoldás-ról a hatalmakkal tárgyalni?” De Schön nem adha-tott igenlő feleletet, sőt egyebet nem tudott mondani,mint hogy „jó tanácsokat” fognak az osztrák kor-mánynak adni. És mint a német fehérkönyv magabeismeri, a német kormány az angol és orosz aján-latokat egyszerűen Wienbe küldte és véleményt nemmondott. Ez a hallgatás volt a „jó tanács”.

Már említettük, hogy az Osztrák-Magyar Mon-archia 26-án reggel több helyen mozgósított volt.Azokkal az adatokkal széniben, amelyeket orosz rész-ről fölhoztak, hogy az orosz mozgósítást csak azosztrák-magyar általános mozgósítás után rendeltékel, az osztrák-magyar kormány azt állítja, hogy azorosz mozgósítás már 25-én el volt határozva. De azelhatározás még nem foganatosítás! Viszont bizonyos,hogy az osztrák részről Szerbia ellen történt mozgó-sítás után a cár azonnal mozgósítási intézkedésekettett az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. De bizo-nyos, hogy a német kormány is tett ilyen intézke-déseket.

A mozgósítás Oroszországban 28-án történt ésekkor is csak az Osztrák-Magyar Monarchia ellen ésmeghatározott hadtestekre vonatkozott. Ezen a naponazonban a Monarchia már hadat üzent Szerbiának ésOroszország ellen két hadtestet szintén mozgósított.

Ezeket a tényeket es körülményeket azért kellleszögezni, mivel a mozgósítási előkészületeket ésmagát a mozgósítást a német részről azonosnak tün-tetik föl, ha Oroszországról van szó és letagadják,amikor a német és osztrák készülődésekről van szó.Különben ezek a körülmények már mind összefügg-nek azzal az idegességgel, amellyel a hatalmak ezek-

214

ben a válságos napokban egymás mozdulatait nézték. Az osztrák-magyar, és német diplomácia mindengondja az volt, bogy a felelősséget magáról elhárítsa.

Időrend szerint tehát úgy áll a helyzet, hogy jú-lius 26-án részleges mozgósítás volt Ausztria-Magyar-országon, 28-án hadat üzent a Monarchia Szerbiánakés két hadtestet mozgósított Oroszország ellen.

Ez annál meglepőim volt, mert Bunsennek Grey-hez tett 27-iki jelentése azt mondja, hogy az napona bécsi orosz követ báró Macchio osztrák külügyi osz-tályfőnöknek tudomására hozta, hogyha a Monarchiaés Szerbia között háború ütne ki, akkor az Orosz-országgal való háború is elkerülhetetlen. Mire Maechioazt a kijelentést tette, hogy a szerbek már elkezdtéka csatározást és emiatt hajós lesz a továbbiakat meg-akadályozni. Ezen a napon (27-én) a német katonaiattasé kérdést intézett az orosz hadügyminiszterhez,hogy igaz-e az orosz mozgósítás, mire Suchomlinovkijelentette, hogy mozgósítás nem történt. Ennek da-cára, mondja a Weißes Buch, a következő napokonfolyton jöttek hírek az orosz mozgősításróL Ezt akörülményt úgy adták vissza a Monarchia lapjai,mintha az orosz hadügyminiszter hazudott volna, pe-dig ezt a Weißes Buch nem mondja. Sőt azt mondja,hogy Suchomlinov kijelentette, hogy a déli részekenazonnal mozgósítani fognak, mihelyt Ausztria aszerb határt átlépi. De az északi részeken nem fog-nak mozgósítani. Erre nézve ismét azt mondja aWeißes Buch, hogy hírek jöttek, hogy Kovnóban ki-hirdették a hadiállapotot, Varsó helyőrségét elvitték,Augustovoét megerősítették. Szinúgy Franciaországkészülődéseiről is jöttek hírek 27-én. Ezek szerint a14-ik hadtest gyakorlatait lefújták. A Weißes Buciinem szól arról, hogy e hírek igazak voltak-e.

A németek tehát nem vádolnak egyenesen, mégisle kell szögezni, hogy a hadüzenet után is arra irá-nyult az angol diplomácia minden törekvése, hogylegalább a konferencia és tárgyalások ideje alatt nelegyenek csatározások. Mégis 28-án egyszerre azt

215

jelenti Goschen Greynak, hogy Németország akonferencia ellen van. Ekkor még azt hitték a ber-lini követek, hogy ez a közvetítésnek csak formájáravonatkozik, úgy látszik azonban, hogy lényegére is,mert ugyanaz nap Berchtold azt mondotta a bécsiangol követnek, hogy a Monarchia nem várhat aháborús intézkedésekkel és el fog utasítani mindenközvetítési ajánlatot. Ez a háború, mondottaBerchtold, elkerülhetetlen és igazságos, erre garanciaa császár békeszeretete.

Anglia evvel szemben folyton arra figyelmezte-tett, hogy a szerb háború európai háborúra fog ve-zetni. Ezt csakhamar meg lehetett látni, mert 29-énaz osztrák-magyar hadüzenetet követő napon, márbejelentette az orosz kormány Berlinben, hogyOdessa, Kiew, Moszkva, Kazán katonai kerületekbenmozgósítást rendelt el. Kijelentette egyúttal, hogyennek a mozgósításnak nincs Németországgal szem-ben ellenséges tendenciája. A mozgósítás okául aztadta elő, hogy az osztrák-magyar—szerb hadüzenetlehetetlenné teszi a közvetlen tárgyalást. Ez a kije-lentés azért nevezetes, mert az orosz kormány errenézve ajánlattal fordult a bécsi kormányhoz, ame-lyet ez visszautasított.41 Magának az orosz mozgósí-tásnak azért nagy a jelentősége, mert Szuchomlinovelőre kijelentette, hogy csak akkor fog bekövet-kezni, ha az osztrák csapatok átlépik a határt.Abban azonban senki sem kételkedett, hogy azosztrák mozgósítás és Szerbia megveretése azonos.

Oroszországnak a Monarchia véleménye szerintnem volt joga és oka beleavatkozni a Szerbiával valókonfliktusba. Oroszország viszont azt vitatta, hogyAusztriának nem volt joga ahhoz, hogy egy országfüggetlenségét így aláássa. Ε két ellentétes állás-

41 A német Fehérkönyv azt is mondja, hogy az oro-szok mozgósításának híre Berlinbe már 26-án délutánérkezett. Nem állítja azonban, hogy a mozgósítás megis történt,

216

pontot nem lehet kiegyenlíteni. Ausztria diplo-máciája tudta, hogy Oroszország azonnal mozgósít,hogyha a Monarchia hadat üzen Szerbiának. Ezzelazonban nem törődött.

Goschennek 29-én Greyhez intézett jelentésébőlugyanis már lehet látni, hogy a német külügyiállamtitkár az napon nem is tagadta már, hogy nemidegenkednek a világháborútól, azt mondottaugyanis, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiáranézve olyan sürgős ezeknek a kérdéseknek elintézése,hogy hamarosan fait aecompli-t akar teremteniEbben Németország támogatja. Ugyanakkor jelentiGoschen, hogy bár tagadják, de Németország is tettmár katonai intézkedéseket. Ezzel szemben viszontazt állítják a német kormányférfiak, hogy Francia-ország már előbb foganatosított ilyeneket.

Egyszóval 29-én már egész Európa benne volt avilágháborús készülődésekben.

Amikor tehát július 30-án a cár aláirta az általá-nos mozgósításra vonatkozó parancsot, de ugyan-azon estén vissza akarta vonni, tulajdonképen megintbékés hajlandóságot árult el és nem rajta, hanemvezérkari főnökén múlt, hogy ezt a parancsát nemteljesítették. A cárnak ugyan azt jelentették, hogycsak az Osztrák-Magyar Monarchia ellen hajtottákvégre a mozgósítást.

Ez az utóbbi tényállás a Szuchomolow hadügy-miniszter elleni tárgyalás alkalmával tisztázódott,amelyet 1917. évi augusztusban folytattak le ellene,mikor a cárizmust Oroszországban megbuktatták.Ezt a port akkor Michaelis és a Kaiser arra akartákfölhasználni, hogy a német és az osztrák-magyarkormány eljárását igazolják. Úgy állították be a dol-got, hogy az orosz általános mozgósítás volt az okaa német mozgósításnak. De bár időrend szerint ezígy van is, viszont ugyancsak időrend szerint előbbtörtént az osztrák-magyar mozgósítás Oroszországellen.

217

Ezt a háborút nemcsak Ferenc Ferdinánd életé-ben, 1914 májusában Konopistban, hanem 1914július 5-én Potsdamben újra elhatározták aKaiser és a Habsburgok országainak küldöttei,amint ezt 1914 júliusában Cohn reichsrath képviselőa német birodalmi gyűlés külügyi bizottságának nyíltülésén elmondotta. Ugyanakkor állapították mega Szerbiának küldendő ultimátum szövegét. Ezt akörülményt a „Times” szintén megírta.

A „Times” cikkét a „Norddeutsche AllgemeineZeitung” tárgyalván, tagadja, hogy az ultimátumszövegét ott megállapították volna, niert, mondja aNorddeutsche: „α német kormánynak semmi részenem volt a Szerbiának szóló ultimátum megszöve-gezésében”. Ugyanezt mondja Stumm német külügyiállamtitkár a holland sajtóirodának adott interview-ban. Eszerint: „a német kormánynak az volt az ál-láspontja, hogy Szerbiával a trónörököspár meg-gyilkolása miatt bekövetkezett helyzetről kizáróla-gosan Ausztria és Magyarország van hivatva tár-gyalni. Ha Oroszország is erre az álláspontra helyez-kedett volna, akkor nem került volna sor a hábo-rúra. A német kormány ehhez képest semmiféle lé-pést sem tett, hogy a Szerbiának szóló ultimátummegszerkesztésénél részt vehessen”.

Lehetetlenség elhinni, hogy ilyen fontos lépést,amelynek következményeit könnyű volt kiszámítaniés amelynek következménye kellett, hogy Német-országnak a háborúba való keveredése legyen, a kétkülügyi kormány előbb meg ne tárgyalt volna. Ha acáfolat igaz, akkor a Kaiser és kormánya a világ-történelem legnagyobb bűnét követték el: belevittéka 64 millió németet olyan háborúba, amelyet csak'az Osztrák-Magyar Monarchia kormánya akart. El-hihető ez?! Éppen úgy lehetetlen elhinni a Fehér-könyvnek azt az állítását, hogy a Kaiser nem avat-kozott a krízis alatt abba, hogy milyen magatartásttanúsít a Monarchia. „Amikor eat tettük, mondja anémet Fehérkönyv, tudatában voltunk annak, hogy

218

Ausztria hábors föllépése Oroszország beavatkozá-sát fogja maga után vonni és szövetségi kötelessé-geinkre való tekintettel minket is háborúba ránt.”Ha ez így van, akkor a Kaiser akarta a háborút.

Ezt az akaratát a krízis alatt színleges passzivi-tásba takarta, hogy saját népe előtt úgy álljon, mintakit a szövetséges rántott bele a háborúba. Másrész-ről azonban elhitette a német néppel, hogy Angliamagatartása kényszerítette bele a háborúba. Ezértaz angol külügyminiszternek azt a javaslatát,amelyet ez a világháború elkerülése érdekében mégaz osztrák-magyar hadüzenet előtt tett, mint alkal-matlant elvetette.

Grey javaslata az volt, hogy magánjellegű meg-beszélésen tisztázzák azokat a módokat, amelyekalkalmasak volnának arra, hogy a viszályt meg-szüntessék. De ha Oroszország és Ausztria közvetlentárgyalása nem ütközik akadályokba, akkor fölös-leges ez a megbeszélés.42 Ez az akadály 28-án a had-üzenet; volt. A hadüzenetre az orosz kormány azodesszai, kiewi, moszkvai és kazáni katonai kerüle-tekben elrendelte a mozgósítást. Ugyanakkor a ber-lini orosz nagykövet kijelentette, hogy ez a moz-gósítás nem irányul Németország ellen.

A német kancellár ugyanezen a napon közölteGoschen berlini angol nagykövettel, hogy Greynekaz orosz és osztrák-magyar viszály ügyében valóközvetítésére vonatkozó javaslatát nem fogadja el.Jellemző a kancellár eljárására, hogy erre nézvecsak akkor mondta el a véleményét, amikor a Mon-archia már hadat üzent, tehát amikor a közvetítésszükségessé vált. Ugyanakkor azt mondta a kan-cellár, hogy a közvetlen tárgyalásnak nincs aka-dálya. Másnap az angol berlini követ elmondta anémet kancellárnak, hogy lehetetlen elkerülni azáltalános háborút, ha a Monarchia megtámadja

42 Az angol White Paper 07. számú közleménye,

219

Szerbiát. Viszont a Monarchia kormánya ugyan-akkor kijelentette Pétervárott, hogy a közvetlentárgyalás lehetetlen, mert már mind a két állanimozgósított.

Ezzel a mozgósítással, de még inkább a közvet-len tárgyalások elutasításával a krízis európaikrízissé lett. De abban, hogy azzá lett megint nagyvagy talán döntő szerepe van annak a körülmény-nek, hogy Ferenc Ferdinand trónörökös merénylői-nek megbüntetése az uralkodók közös érdeke, amintezt Vilmos Kaiser 28-án kelt, a cárhoz intézetttáviratában ki is fejti, de a cár ennek dacára aztfeleli, hogy a szerbek elleni háború gyűlöletes.A Kaiser erre a cári sürgönyre azonnal felel s kéri,hogy ne avatkozzék a szerb-osztrák ügybe, de a cárviszont kijelenti, hogy Ausztria készülődései sértikaz orosz érdekeket s ezért négy kerületben mozgósí-tott. Még 29-én is sürgönyöz a cár a Kaisernak sazt ajánlja, hogy a vitás kérdést a hágai békebiró-eág elé terjesszék. Ezt a sürgönyt a német kormánynem ismertette a diplomáciai iratok közt s amikoremiatt felelősségre vonták, azt felelte, hogy jelen-téktelennek tartotta és éppen ezért félre tette.

Így terelte a Monarchia a Kaiser segítségével akérdést a Balkánról Európa többi tájaira.

III. A cárnak a saját mozgósítására nézve azvolt az álláspontja, hogy az nem jelent háborút ésugyanez volt a Monarchiáé. A Kaiser eközben min-den eszközzel azon dolgozott, hogy Anglia maga-tartásáról tájékozódjék. Az utolsó pillanatokban mégazon dolgozott, hogy Angliával szövetséget hozzonlétre, hogy így semlegessé tegye. Grey azonban aztfelelte, hogy a Németországgal való szövetségrőlcsak a béke biztosítása céljából lehet szó.

A Kaiser emiatt egész dühével fordult Angliaellen és a háború folyamán a német kancellár lapjaa „Norddeutsche Alig, Zeitung” emiatt ismételten

220

támadta az angol kormányt, sőt annyira ment, .hogyegyenesen ezt okolta a világháborúért. Megvádoltaazzal is, hogy az angol kormány már július 24-énmozgósította a flottát s ezt magának Greynek egyikbeszédével akarta bizonyítani. Ε nyilatkozatbanGrey azt mondta, hogy az angol flotta ma szét vanszórva, lehetetlen így szétszórva hagynunk a flottát.Nem fogunk azonban tartalékosokat behívni s ezértabban, amit a flottára nézve rendeltünk, nem voltsemmi fenyegetés.

Arról természetesen nem referált a Kaiser anémet népnek, hogy sem azt az angol javaslatot, hogyaz orosz és osztrák kormány közvetlenül tárgyaljon,sem azt, hogy a négy érdektelen nagyhatalom közve-títsen a két hatalom közt, a Kaiser nem támogatta,hanem egyszerűen csak elküldte Wienbe. Még július30-án is megkísérelte az angol király, hogy meg-akadályozza a háborút s azt az ajánlatot tette, hogyaz osztrák-magyar hadsereg csak Belgrádot ésSzerbia egy kis részét foglalja el zálogul addig, amig.követeléseit Szerbia teljesíti. Ezt a javaslatot Wien-ben állítólag elfogadták és erről a Kaiser kormányátértesítették is, de a német kormány ezt a sürgönytnem továbbította Londonba. A „Norddeutsche Allge-meine Zeitung” útján a német kormány ezt a körül-ményt 1917 október 12-én letagadta. Ez a tagadásazonban beismerés.

Mert a Norddeutsche szerint az osztrák-magyarkormány nyilatkozata 30-án érkezett Berlinbe, mirea esészár sietett kijelenteni, hogy a válság elmúlt.Ezt a sürgönyt azonban Berlinből csak 31-én, tehátkésőn küldték Londonba. Viszont a cári kormányis hajlandó volt még az utolsó pillanatban is tár-gyalni. Ezt látszik igazolni az a körülmény, hogyaz angol királynak július 30-iki közvetítő ajánla-tára az orosz kormány kijelentette készségét a tár-gyalásra, csupán azt kötötte ki, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia eliminálja ultimátumából azo-kat a részeket, amelyek Szerbia függetlenségét

221

sértik. Ebben az esetben hajlandó volt katonaikészülődéseit azonnal beszüntetni.41

Ezt az ajánlatot Jagow német külügyi állam-titkár vette át és kijelentette, hogy ezt Ausztria-Magyarország nem fogadhatja el. A német kormánymagatartásának ridegségét az a körülmény magya-rázza meg, hogy abban a meggyőződésben volt, hogyAnglia semmi esetre sem fog beleavatkozni a hábo-rúba. Éppen ezért csakis Angliára figyelt a németkormány s miután semmi olyan jelenséget nem ta-pasztalt, amely háborús készülődést árult volna el, te-hát mind merészebb lett, Amikor az angol kormányarra nézve érdeklődött, hogy Franciaországgal milesz, akkor a német kormány kijelentette, hogy azanyaországból nem óhajt foglalni, ami azt jelentette,hogy a francia gyarmatokat igen.

Az angol állásfoglalás csak július 31-én történikmeg, amikor a francia kormány szemére hányja azangol kormánynak, hogy kétséges magatartása a né-meteket bátorítja. Történt ez nagyrészt annak a meg-gondolásnak a hatása alatt, hogyha Anglia határo-zottabban fordul az orosz álláspont irányában, akkora Monarchia megáll. Az angol kormány azért for-dulhatott viszont az orosz álláspont felé, mivelmint ahogyan fönt láttuk, ez volt a békés álláspont.Oroszország megegyezésre törekedett s elfogadta ahatalmak közvetítését.

Németország ezt nem akarta, mert amint KurtEisner 1916 október 27-én a „Chemnitzer Volksstim-mó”-ben megírta, ő Münchenben július 28-án igen ma-gas személyiségtől hallotta, hogy Németország moz-gósítani fog, vagyis a német mozgósítást előbb hatá-rozták el, mint az oroszt. Erre nézve nagyon jel-lemző különben az az eset, hogy a Wolf-bureau egyikszerkesztője, Markow, július 30-án azt sürgönyöztePétervárra, hogy a „Lokalanzeiger” a német mozgósí-tás elrendelését közli. Az orosz kormány kérdést inté-

44 A Narancs-könyv 60. sz. okirata.

222

zett berlini követéhez, aki a német mozgósítás hírétmegcáfolta, dn azt a sürgönyt, amelyet ehbr-n a tárgy-ban Pétervárra küldött, csak több órai késedelemután továbbították. Ennek a késedelemnek célja azvolt, hogy az orosz kormány ezalatt megtegye készü-lődéseit s ne tudjon visszavonulni s így a német köz-vélemény előtt úgy tűnjék, mintha az oroszok kezd-ték volna.

A tények a német kormány ellen szólnak, bárbizonyos, hogy az orosz kormány viszont nem \Toltengedékeny és jogot formált arra, hogy a Monarchiaés Szerbia ügyeibe beleavatkozzék. A válság a kétmozgósított nagyhatalom viszálya volt tehát. Azorosz kormány elismerte, hogy Szerbiának meg kellkapnia a megérdemelt leckét, de kijelentette, hogyezen a címen nem engedi Szerbiát megsemmisíteni.Különben külsőleg is megnehezült a két kormányközötti viszály a Monarchia hadüzenete óta, mert azorosz kormány azóta nem tárgyalt közvetlenül azosztrák kormánnyal. Ezért ajánlotta Grey angol kül-ügyminiszter újra, hogy a nagyhatalmak közvetítse-nek a két viszálykodó között.

Az orosz kormány a tárgyalások fölvételének föl-tételeként azt kötötte ki, hogy a Monarchia szüntessebe Szerbiával szemben az ellenségeskedéseket. Erreaz angol javaslatra Berchtold július 31-én újra feleltés ki jelentette: „... készséggel hajlandók vagyunkbehatóan foglalkozni Sir E. Greynek a Monarchia ésSzerbia közötti közvetítés iránti javaslatával. Hozzá-járulásunk föltétele azonban természetesen az, hogya Szerbia ellen megkezdett katonai akciónk egyelőretovább folyjon és hogy az angol kormány az ellenünkirányuló orosz mozgósítás abbahagyására bírja azorosz kormányt, amely esetben, önként értetődőlegmi is azonnal viszafejleszteniök az orosz mozgósításáltal Galíciában ránk kényszerített defenzív ellen-rendszabályokat.”

Ez volt a felelet Grey angol külügyminiszter ja-vaslatára, amely arra irányult, hogy Németország,

223

Franciaország, Olaszország s Anglia közvetítsenek aszerb viszály ügyében. A Monarchia felelete minden-kit meglepett, mert az utolsó órában jött. A feleletlátszólag azt jelentette, hogy a Monarchia megváltoz-tatta az álláspontját. Érdekes ez azért, mivel a németkormánynak az volt az álláspontja, hogy a Monarchianem vetheti magát alá a nagyhatalmak határozatá-nak s ezt az álláspontot a német kancellár még 1914december 24-én a „Norddeutsche Allg. Zeitunge-ban leadott nyilatkozatában is védte. De a Mon-archia engedékenységét lehetetlen föltételhez kötötte.

Ezeknek a tényeknek a föntemlített körül-ménynek (a bécsi távirat visszatartása) egybeveté-séből arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy anémet kormánynak kellemetlen volt a Monarchiakormányának még ez a nyilatkozata is s ezért intéztemég ugyanaznap a cárhoz és a francia köztársaság-hoz ultimátumát. A cártól 12, a köztársaságtól 18 óraalatt követelve a választ. Ezen a napon mozgósítottFranciaország s vallotta be a Monarchia az általánosmozgósítást.

Ezzel el volt vetve a kocka: a világháború meg-indult.

A továbbiakban már azokról a diplomáciai ese-ményekről számolunk be, amelyek a mozgósítástmegérlelték. Ε tekintetben Anglia állásfoglalása volta döntő. Franciaország inkább csak mellék szerep-lője ennek az időszaknak. A párisi német követ,Schoen Viviani miniszterelnöknek és külügyminisz-ternek semmiféle fölvilágosítást a Kaiser szándékai-ról nem adott. Csupán azt hangsúlyozta, hogy aKaiser és a Monarchia a szerb kérdés tekintetébenteljesen azonos nézeten vannak: ez a Monarchia ésSzerbia ügye, tehát a többi hatalomnak ehhez semmiköze. A Kaiser minden olyan eljárást, amelyet alkal-masnak, szükségesnek tart arra, hogy Szerbiánaka Monarchia elleni agitációját megakadályozza, he-lyesel. Ez volt Schoen válasza.

A német Fehérkönyv a Kaisernak a Monarchiá-

224

hoz való viszonyáról írva úgy tesz, mintha a Kaiserteljesen szabad kezet engedett volna s ezzel Schoenmagatartását is igazolni próbálja. De a német kor-mánynak ezt a nyilatkozatát csak a naiv háború-pártiak hitték. Ma már senki el nem hiszi, mert aháborús pszichózisból kigyógyultak az emberek.

A Kaiser azonban tulajdonképen semmibensem engedett szabad kezet, mert különben nem fog-lalt volna el Oroszországgal szemben olyan ridegálláspontot. Az orosz kormány ugyanis eleve kijelen-tette, hogy osztrák-szerb háború esetén mozgósítanifog Ausztria-Magyarország ellen. Erre a német kor-mány viszont azt jelentette ki, hogy szintén mozgó-sít. Az orosz kormány ezt elkerülendő, kijelentette,hogy csak délen s Ausztria ellen mozgósít; a németkormány erre azt a kijelentést tette, hogy ő ebben azesetben nem mozgósít, bár — tette hozzá — ez nagyonbajos, mivel a mozgósítás nagyon komplikált rend-szer. Az utolsó néhány szó annyit jelent a diplomatáknyelvén, hogy azt teszem, amit majd jónak látok.De ezt a nyelvet nemcsak a németek, hanem aaentente-diplomaták is értik.

Miután a nagyközönség ezt a nyelvet nem érti,tehát nagyon könnyű volt a központi hatalmak kor-mányainak a helyzete, amikor a néphez fordulvaigazolták magukat és majd az orosz külügyminiszter,majd a cár becsületszavával operáltak. A tömeg abecsületszót még fétisként tiszteli és ezért a Kaiserés szövetségesei a saját eszközeivel és ideológiájávalgyőzték meg a népet, de azt nem árulták el, hogy adiplomáciában a becsület és a becsületszó nem szer-ződési elv.

A becsületességnek semmi köze sem a háborútmegelőző eseményekhez, sem a háborút közvetlenülelőkészítőkhöz. Tudjuk, hogy az osztrák-magyar had-üzenet napján, július 28-án, az orosz nagykövet ki-jelentette báró Macchionak, aki a távol levő kül-ügyminisztert helyettesi tette, hogy abban az esetben,ha Szerbiával kitör a háború, akkor az oroszokkal

225

való háború elkerülhetetlen. Mire báró Macchio ki-jelentette, hogy a szerbek már megkezdték az ellen-ségeskedést.

Ha nem volna olyan végtelenül komoly s szomorúmaga a tárgy, akkor komikusan kellene, hogy hasson,hogy ezt mi mondjuk, akik háborút üzentünk. Aszerbek kezdték!

Erre nézve a háború alatt néhány olyan adatottettek közzé az ántánt-lapok, amelyek kétségtelenülbizonyítják, hogy mi már régen elkezdtük. Dél-Afri-kában jelenik meg a „Leader” című lap s ez már 1914júliusában közölte egy olyan parancs facsimiléjét,amely az osztrák-magyar alattvalók behívására vo-natkozik. Capetownban volt az „Eber“ nevű némethajó 1914 júliusában. Az Eber kapitánya Berlinbőlutasítást kapott, hogy miképen biztosítson magá-nak szenet titkos ügynökök útján Capetownban ésNewyorkban háború esetén.43 Az 1903—11. év-folyambeliek már július 25-én személyre szóló be-hívót kaptak Németországban s ugyané napon mármegszállta a pályaudvarokat a katonaság. Julius30-án már csapatokat vontak össze Metznél.

Egyszóval az ántánt-népek előtt a nagy diplo-máciai események éppen úgy, mint az apró jelensé-gek fölsorolásával bebizonyították a kormányok,hogy a központi hatalmak kezdték a háborút. Kér-dés azonban, hogy joga volt-e Oroszországnak arra,hogy beleavatkozzék Szerbia s a Balkán ügyeibe?Ezt a kérdést mi föl sem vethetjük, mert hiszen azOsztrák-Magyar Monarchia kötött erre nézve Orosz-országgal s Olaszországgal szerződést. A saját tényeellen tehát nem hivatkozik jogtalanságra.

A Kaiser különben 31-én kihirdette egész Német-országra az ostromállapotot, amely nem volt kisebbjelentőségű intézkedés, mint a mozgósítás Oroszor-szágban, ahol több száz kilométerekre kell a behívot-

43 Charles W. Hay ward: What is diplomacy. Lon-don, Grant Richards Ltd. 1916. p. 48.

226

taknak gyalogolniok, hogy ezredükhöz érjenek.Ugyanezen a napon aztán ultimátumot intézett acárhoz és a francia köztársasághoz. A Kaisernak nemkellett sokkal előbb elrendelni a mozgósítást, mertamint ezt 1914 május 8-án Falkenhayn hadügymi-niszter a Reichstagban kifejtette, a mozgósításnakolyan gyorsan kell megtörténnie, mint a villám.

A háború folyamán a német lapok ismételtenfoglalkoztak a háború okozóival s ellentétben azzal,amit a háború előtt írni szoktak, kifejtették, hogyFranciaország a békét akarta. Ez azért jellemző, mi-vel a krízis alatt még folyton azt írták a központihatalmak területén a lapok, hogy a revanche eszmevolt a háború oka. Persze, a Kaisernek szüksége voltarra, hogy Franciaország bűnösségét igazolja.

A német ultimátumra a köztársaság azt felelte,hogy azt fogja tenni, amit érdekei megkövetelnek.Erre augusztus 3-án délután 6 óra 45 perckor a Kaiserhadat üzent a köztársaságnak. A hadüzenetet azzalindokolta, mert francia röpülök megsértették Bel-gium semlegességét, mások a Wesel melletti szerke-zeteket akarták megrongálni, ismét mások bombákatdobtak Nürnbergnél és Karlsruhenál a vasútipályára.

A háború folyamán bebizonyult, hogy ez mindcsak ürügy volt. A francia kormánynak ennél fog-hatóbb sérelmei voltak s még sem tett egyebet, mint-hogy 30-án és augusztus 2-án tiltakozott, mert Delié-nél, Belfort közelében, német katonák rálőttek afrancia vámőrökre; ugyancsak Belfort közelében kétnémet lovas katona átlépte a francia határt és Jon-cheryig és Baronig haladt; egy német tiszt agyonlőttegy francia katonát. Augusztus 2-án Longwy mellettszintén átlépett néhány csapat a francia területre.Ezeket az adatokat a kancellár augusztus 4-én tar-tott beszédében egyszerűen letagadta.

Oroszországnak ugyanolyan ürügyek alapjánüzent hadat a Kaiser, mint Franciaországnak. A táv-írók, a távbeszélő, a sajtó, a posta s minden közleke-

227

dési eszköz a kezében volt s így olyan híreket ter-jeszthetett a kormány, amilyeneket akart s így a kö-zönség, amikor továbbadta a híreket, egészen jóhisze-műen járt el.

Az angol hadüzenet kérdése Belgiummal függössze. Ennek semlegességét 1839-ben biztosítottaAnglia, Franciaország, Poroszország, Oroszország.Belgiumnak joga van semlegességét megvédeni s az1907. évi hágai megegyezés 10-ik pontja kimondja,hogy nem ellenséges cselekedet Belgium részéről, hasemlegességét fegyveresen védi.

Amikor 1870-ben a francia-német háború folytánveszedelembe került Belgium semlegessége, akkorAnglia mindkét hadviselővel szemben vállalta, hogymegvédi Belgium semlegességét s kijelentette, hogy asaját ellenségének tekinti azt, aki Belgiumot meg-sérti. Biztosra lehetett venni, hogy Anglia Bel-gium semlegességét most is meg fogja védeni,amint ezt augusztus 3-án Grey határozottan megis mondta. Ebben a beszédben ugyan Gladstone-nak egy beszédjére hivatkozott, amelyben aztfejtegette Gladstone, hogy elképzelhető olyanhelyzet is, hogy a kezes nem teljesítheti kötelezett-ségét. De ezért a német kormánynak mégis számí-tania kellett arra, hogy Anglia ellene fordul, hamegsérti Belgium semlegességét. Ε sértés elköveté-sénél egészen tudatában volt a német kormány a jog-talanságnak, de mert Franciaország a legkönnyeb-ben Belgiumon keresztül volt támadható, tehát onnantámadott. Arra nem is helyezett nagy súlyt, hogyelhitesse, hogy különben Franciaország támadottvolna Belgiumon keresztül Németországra.

Miután a Kaiser megüzente a köztársaságnak aháborút, augusztus 2-án fölhívta a belga királyt, hogyengedje át csapatait Belgiumon. Erre a köztársaság7 hadtestet kínált Belgium védelmére. A belgakirály mindkettőt elutasította. Augusztus 3-án Al-bert belga király György angol királyhoz fordul se-gítségért. A következő napon az angol kormány kije-

228

lenti, hogy megvédi Belgium semlegességét. Augusz-tus 4-én a belga kormány már kéri az angol közbelé-pést. Anglia követeli, hogy a németek álljanak mega belga területen. Amikor nem állanak meg, meg-üzeni a háborút.

De micsoda mindez a sok apróság? Mit bizonyí-tanak ezek? Legföljebb azt, hogy diplomatáink ügyet-lenül csinálták vagy ügyesen végezték dolgukat.

IV. Ha némileg tisztán akarunk látni ebben akérdésben, akkor össze kell foglalnunk a fönt mon-dottakat. Lássuk tehát:

Az osztrák-magyar jegyzék július 23-án olyantúlzott követeléseket foglalt magában, hogy Szer-bia, szuverenitásának sérelme nélkül, azokat nemteljesíthette

Az európai hatalmak az ügy megbeszélésére 48órai haladékot kértek, de a Monarchia nem adott.

Szerbia majdnem minden követelést teljesített, atöbbiekre nézve fölajánlotta a békebíróságot. AMonarchia a békebíróságot nem fogadta el.

A Monarchia július 28-án megüzente Szerbiánaka háborút.

Az orosz kormány a közte és a Monarchia köztikérdés tisztázására elfogadta a békebíróságot.

A Kaiser kormánya azt mondotta, hogy Ausztriaméltáságával nem fér össze, hogy alávesse magát abékebíróság határozatának.

Ausztria válaszát arra az angol javaslatra, hogyaz orosz és osztrák viszály dolgában a négy nem érde-kelt nagyhatalom közvetítsen, a német kormány el-késve továbbította. Amikor felelete július 31-én nyil-vánossá lett, akkor a Kaiser Franciaországhoz sOroszországhoz ultimátumot intézett volt.

Ha ezeket a diplomáciai tárgyalásokat, ajánlato-kat s ellenajánlatokat olvassuk s arról értesülünk,hogy aközben, míg ezeket írták s mondták, a Kaiseris, a cár is katonai készülődésekre vonatkozó paran-csokat adott ki: akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a

229

diplomáciai tárgyalások csak a nagyközönség előttiszínjáték voltak.

A színjáték célja a nagyközönséget a felelősségtekintetében megtéveszteni s időt nyerni az ellen-féllel szemben a katonai készülődésekre.

Igazán játék, amikor a Monarchia Szerbia sze-mére veti, hogy az ultimátum után katonai készülődé-seket tesz. Az a Monarchia, amelynek az ultimátumelküldése előtt két hadilétszámú hadteste van Bosz-niában.

A német kormány az ántánt-diplomatákkal azok-ról a módokról tárgyalt, amelyeken meg lehetneelőzni a háborút s a Monarchiát arm szorítani, hogybékésen intézze el a viszályt s aztán kijelenti, hogy őnem avatkozhatott a dologba, mert szabad kezet en-gedett szövetségesének s nem korlátozhatta.

Bár Oroszország mozgósított a Monarchia ellen,de hajlandó volt a viszály békés elintézésére.

Németország minden katonai készülődést meg-tett, csak a „mozgósítást” nem rendelte még el s erretámaszkodva, adta a békebarátot, holott az orosz„mozgósítás” sokkal kevesebb volt. mint a német „elő-készület”.

Amikor a Kaiser 31-én hadiállapotot rendelt, ak-kor meg éppen még tovább ment s ultimátumot is Őküldött.

Ezzel fölidézte a francia-német-orosz-osztrák-ma-gyar-szerb háborút. S mert a német hadvezetés elve„a villámgyorsaság”, tehát Belgiumon is keresztül-gázolt s így augusztus 4-én már szemben találta ma-gát Angolországgal is.

A Kaiser azt hitte, hogy nyugodtan szembeszáll-hat az egész világgal. Olyan pontosan megvolt min-den eshetőségre a terve, hogy semmi meglepetés semérhette. Nemcsak a katonaságot szervezte meg, ha-nem az ország egész társadalmi életét.

Dr. Reike György, berlini alpolgármester, 1914októberében a „Leipziger Illustrierte Zeitung”-banfoglalkozik Berlin ellátásával s azt mondja, hogy a

230

mozgósítás előtt nyolc nappal értekezletet hitt össze aporosz belügyminiszter Berlin és a Mark élelmezésetárgyában. Ekkor elhatározták, hogy összeírják akészleteket és maximálják az árakat.

Gertrud Bäumer: Der Krieg und die Frau (ErnstJäkh, Berlin) című füzetében előadja, hogy a BundDeutscher Frauen vereine a mozgósítás napján föl-hívta 3000 fiókját arra, hogy háborús szervezetet léte-sítsenek. Hogyan lehet ez anélkül, hogy a vezetőségetne értesítse a kormány a kellő időben”?

A német gyáriparosok már augusztus 8-án meg-alakították a német hadiipari szövetséget. De ennélis jellemzőbb az, hogy a Darlehenskasse alapításaután 24 órával már működött. Ezek a pénztárak pénz-pótló papírjegyeket bocsátottak ki három milliárdértékben.

Ha most, a háború után komolyan végiggondoljukazokat a lehetőségeket, amelyek az ember s a kormá-nyok előtt is vannak, akkor nyilvánvaló, hogy ha aKaiser s kormánya már régen nem készült volna aháborúra, akkor nem is juthatott volna eszébe min-den annyi idő alatt, mint amennyi alatt az meg isvalósult.

Németországnak nemcsak hadserege, hanem aközoktatásügye, igazgatása, gazdasági élete, társa-dalmi szervezetei mind a háború szolgálatában állot-tak s ezért érte el az első idejében azokat a sikereket,de ezért hívta ki nemcsak a Kaiser, hanem a németnép is a többiek gyűlöletét.

18. §. Kik a felelősek?

A feudális- és burzsoátársadalomban a szervezettkisebbség tartja kezében a hatalmat. A szervezkedéstudatos cselekedet és a szervezetek cselekedete szin-tén az. Ellenben annak a tömegnek a cselekedete,amely a kisebbség igája alatt nyögve dolgozik s szen-ved, olyan öntudatlan, mint a birkanyájé. Már egy-magában az is, hogy maga fölött a kisebbség uralmáteltűri, mutatja, hogy öntudatlan.

231

A tudatos cselekedetért felelősséggel tartozikmindenki s így azt a kisebbséget, amely uralkodvacselekedett, a felelősség alól föloldani nem szabad. Akisebbség vezetői meg éppen felelősek, mert ők a leg-tudatosabbak a tudatosak közt.

Az uralom eszközei: az állani és a hadsereg.Mindkettőnek legfőbb ura az uralkodó. „Az én had-seregem”, „Az én népem”, mondják az uralkodók súgy is tesznek, mint akik olyan szabadon rendelkez-nek népükkel s hadseregükkel mint a gazda a nyáj-jal. A nyájhoz pásztorok s juhászkutyák is kellenek.

A nyáj fölötti uralkodás eszközei ezek a pászto-rok és a juhászkutyák. Az uralkodás áldozatai a bir-kák. Az előbbieket a felelősség alól bajosan lehet föl-menteni, az utóbbiak természetesen nem felelősek. Arégi uralkodó rendszer juhászai és juhászkutyáinyerték az uralkodó gazdától az elismerést és része-sültek az uralom alatt álló birkák részéről megkülön-böztetett tiszteletben.

Addig, amig jól fizetett állásokat kellett betöl-teni, amig kitüntetéseket és jutalmakat kellett be-zsebelni, senkinek sem jutott eszébe, hogy az uralko-dók eszközei ezt meg nem érdemlik, mert hiszen nemtehetnek azért, amit tettek. Az uralkodók eszközei ésaz uraltak, mind helyeselték, hogy a jutalmat azokkapják, akiknek az uralkodó rend fönntartása és meg-erősítése körül érdemei vannak.

Most egyszerre az Úristenre, a természetes fejlő-désre, a történelmi materializmusra hivatkoznak,mert a felelősség megállapításának ideje elérkezett.S ezek a hivatkozások arra valók, hogy mentesülje-nek a felelősség alól. A tömegekkel könnyű elhitetni,hogy senki sem felelős a bekövetkezett eseményekért,mert hiszen a tömeg eddig is azt hitte, hogy minden,ami történik: kell, hogy így történjék.

A tömegeknek ezt a tévedését eloszlatni azonbancsakhamar sikerülni fog, mert misem egyszerűbb,mint belátni, hogy az országok gazdái a juhász-minisztereknek és pásztordiplomatáknak más utasí-

232

tásokat is adhattak volna, mint amilyet adtak. Éppenolyan világos ez, mint az a gondolat, hogy a pászto-roknak s juhászoknak nem kell a nyájat és csordátrossz legelőre, szakadékos utakra, vadállatok laktaerdőkbe vezetni s ha megteszik, akkor felelősek.

De felelős a pásztor azért is, hogy a nyájat nevezesse szakadékokon keresztül, hogy a nyáj ottpusztuljon. Felelős azért is, hogy ne vezesse olyanlegelőre, amelyen egy másik nyáj legel.

Az államok vezetői már régen készültek arra,hogy nyájukat szakadékos utakon olyan legelőre vi-gyék, ahol más nyájak legelnek s ezért sok fegyve-rest tanítottak ki. Az emberbirkák már régen esakazért dolgoztak, hogy az államfők s hatalmuk fönn-tartói: az urak s tőkések ezt a tervüket minél bizto-sabban elérjék.

A mi országunk egyik főjuhásza, Tisza Istvánminiszterelnök, 1914 végén az „Igazmondódban cik-ket irt az „Ó év utolsó napján” címmel s ebben el-mondja: „A készülődés, a fegyverkezés útjából igye-keztünk az elfogultság, a pártszenvedély akadályaitelhárítani s ha kelleténél később is, végre mégis meg-alkothattuk a nemzet katonai erejének kifejleszté-sére szükséges rendszabályokat.”

Tisza tehát beismerte, hogy a készülődés igenistudatos cselekedet volt s hogy annyira tudták, hogymit akarnak, hogy elhárítottak minden akadályt azútjukból. De mást is mond Tisza ebben a cikkben.Szerinte kétféle polgár van: a vezető és a vezetett.A vezető polgár: „...befolyást gyakorol honfitársaisorsára, a közügyek menetére is, helyes eljárásávalhazája javát munkálja, tévedéseivel, hibáival, mu-lasztásaival arra hoz veszélyt.”

Nem szükséges tehát kutatnunk, hogy lehet-efelelősségre vonnunk valakit. Hogy kik azok, akiketfelelősségre kell vonnunk, azt tetteik határozzákmeg. Aki az állam sorsát intézte, aki az, állam sorsá-nak ezt az intézését támogatta, az mind felelős. Demint minden felelősség megállapításánál, itt is foko-

233

zatok vannak. Az intéző, a rendelkező felelős elsősor-ban, ennek eszközei másodsorban, a kormánypárt hí-vei harmadsorban s mivel az ország lakosai mégsembirkák, hanem emberek: ők maguk is felelősek, merttűrték, hogy az országot helytelen irányban vezessék.

Külön könyvet kellene írnom, hogy a fokozatos-ság elvének megfelelően minden réteg felelősségétmegállapíthassam. Erre azonban nincsen szükség,mivel a felelősség természete is különböző. Aki a bűntelköveti, az nemcsak megtérítéssel tartozik, hanembűnhődnie is kell, aki a bűnt elnézi, az, ha kárt szen-ved, nem követelhet megtérítést. Az ország lakosaimost szenvedik a kárt azért, amiért tűrték, hogy azországot rossznl kormányozzák.

Azok, akik a bűnt elkövették, egyelőre szinténcsak kárt szenvednek. A tömeg jólelkű és megbocsát,pedig a kormányzók a múltban nem bocsátották meg,ha valaki a fegyverkezés ellen fölszólalt, ha valakiellenük cselekedett.

TARTALOM :

Előszó ................................................................................ 3Bevezetés............................................................................. 5

I. rész. A hatalmak csoportosulása.

/. fejezet. A hármasszövetség és a francia-orosz szövetség.

1. §. A diplomácia és a népek....................................... 11

2. §. A Habsburgok belső és külső politikájánakiránya.

I. A Habsburg és Hohenzollern vetély-kedés.............................................................. 15

II. A Habsburg és Hohenzollern kibékülésbelső indokai................................................. 80

III. A Habsburgok külpolitikájának újiránya............................................................. 27

3. §. A Habsburgok Balkán-politikája.I. A Balkán az orosz-török háborúig................... 29II. A berlini kongresszus és Bosania-Her-

cegovina okkupációja ............................ 37III. Bulgária ....................................................... 42

237

4. §. A Hohenzollernek politikájának iránya..... 465. §. Az olasz külpolitika........................................... 58

II. FejezetAz entente kialakulása

8. §. A fénye s elszigeteltség kora Anglia külpoli- tikájában s az Unió külpolitikája.............. 77

9. §. Japán............................................................... 9310. §. Anglia szövetkezése...................................... 97

III. fejezet11. §. Összefoglalás................................................. 109

II. részA háborúra való készülődés

I. fejezet12. §. A hadseregek létszáma...................................123

II. fejezet13. §. A Balkán-államok.......................................... 15614. §. A Balkán-háború............................................ 166

III. Fejezet15. §. Az ultimátum előtt......................................... 185

238

16. §. Az osztrák-magyar ultimátum............................195

17. §. A nagyhatalmak beavatkozása.

I. Az első napok hangulata ...............................204IL A lokalizált krízis ........................................207

III. Az európai krízis .........................................219IV. összefoglalás ..............................................228

18. §. Kik a felelősek?..................................................230