Juhász József

A DÉLSZLÁV HÁBORÚK RÖVID TÖRTÉNETE (1991-1995) (SVKI Védelmi Tanulmányok 11.) Tartalom:

1. A háború el_zményei.................................1 1.1. A jugoszlávizmustól a nacionalizmusig............1 1.2. A horvátországi szerb felkelés...................5 2. A három háború......................................7 2.1. A tíznapos határháború Szlovéniában..............7 2.2 Az 1991-es háború Horvátországban...............12 2.3. Bosznia 1992-94 ................................18 2.4. Nagyhatalmi stratégiaváltás és békekötés........30 2.5. A magyarok és a háború..........................40

3. Függelék (statisztikai adatok, az események f_szerepl_i, felhasznált irodalom).......41

Az 1991-95-ös délszláv háborúk történetének megírása ma még kétes értelm_ vállalkozás: a rendelkezésünkre álló források mennyisége és/vagy min_sége csak korlátozott érvény_ elemzésekre és következtetésekre ad lehet_séget. Ugyanakkor a téma aktualitása és fontossága egyenesen elkerülhetetlenné teszi, hogy foglalkozzunk vele, még ha csak egy történeti-politológiai vázlat szintjén is. Jelen írás abban a reményben készült, hogy hasznos adalékul szolgálhat egy ilyen vázlat összeállításához.

1. A HÁBORÚ EL_ZMÉNYEI A háboru kitörése 1991-ben nem váratlan esemény volt, hanem már régóta halmozódó problémák következménye. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a dolgozat bevezetéséül néhány vázlatpontban jelezzük

Jugoszlávia felbomlásának történelmi hátterét és a háboruhoz már közvetlenül kapcsolódó krajinai szerb felkelést.

- 1.1. A JUGOSZLáVIZMUSTóL A NACIONALIZMUSIG

= Jugoszlávia népeinek történetében (de különösen a meghatározó szerbek, horvátok és szlovének esetében) egy "kétlépcs_s" nemzeti önrendelkezési folyamat zajlott/zajlik le, amelynek során az 1918-as és az 1945-ös délszláv kollektiv önrendelkezés után ezuttal szétválva, külön-külön kivánnak önrendelkezni. Ennek egyik oka az, hogy a délszláv régió népességének nemzetekké való szétválása, az önálló nemzettudatok fixálódása csak a második világháboru utáni évtizedekben fejezödött be (s_t, a muzulmánokat illet_en csak a mostani háboruban fejezödik be). Másik oka az, hogy a birodalmi tipusu politizálásnak az európai szintérr_l való letünésével a délszlávok egymásrautaltságának mértéke lecsökkent (korábban, ha külsö fenyegetettség érte _ket, mint pl. 1918-ban az olasz expanzió, 1941-45-ben a fasizmus vagy 1948-55-ben a keleti blokád, maguk is a nagyobb jugoszláv keretet szorgalmazták). Harmadik okként pedig azt emlithetjük, hogy a közös állam a szlovének és horvátok szemében a t_lük elmaradottabb és civilizatórikusan is eltérö, a redisztribució miatt számukra sokba kerül_ déli régióval való összezártság miatt az európai integráció gátjává vált; a szerbek szemében viszont a közös állam f_képp az 1974-es alkotmány miatt nemzetük állami egységét kezdte veszélyeztetni. Végül Jugoszlávia geopolitikai leértékel_dése is dezintegrativ következményekkel járt, mert ezuttal nem volt olyan nagyhatalom, amely számára 1991 után valóban stratégiai cél lett volna Jugoszlávia egybentartása - tehát "csak most nyilt alkalom" az elkülönülésre. = Abban, hogy a 90-es évek elején gy_zött a nacionalizmus - ez most még nem értékitélet, hanem csak annak megállapitása, hogy felülkerekedett az állami határok etnikai határokig való kitolásának a politikája - , további szerepet játszottak az általános etnikai reneszansz, a kelet-európai rendszerváltás, a világgazdasági korszakváltás és az adósságválság

(amelyek nem egyformán érintették az egyes köztársaságokat), a régi titói rendszer hagyatéka (mert nemzetileg mindenki vesztesnek érezte magát benne), továbbá a 80-as végének milosevicsi recentralizációs politikája. Ez utóbbi különösen azért fontos, mert a jugoszláv történelemben ciklikusan fellép_ nagyszerb-centralista törekvések ujabb hullámaként arról gy_zte meg a nem-szerb nemzeteket, hogy nem lehet megtalálni a közös államiság kölcsönösen el_nyös formáját. Kés_bb Milosevic gy_zelme a szerb választásokon (1990 dec.) ideológiai szinezetet is adott az eseményeknek, mivel el_z_leg a nyugati köztársaságokban a jobboldali pártok nyertek; meg kell jegyezni azonban, hogy a szerbiai ellenzék esetleges gy_zelme esetén is fennmaradt volna az alapvet_ probléma,a nemzeti-államjogi szembenállás. = Mindazonáltal a délszláv nemzetek közötti kiegyezés nem volt kizárt, hiszen mindegyik nemzetnek voltak legalább a jugoszláv közösség (ha nem is az állam) fenntartásához f_z_d_ érdekei. Azonban helyzetük és céljaik különbözösége folytán eltér_ státusz-igényekkel léptek fel, s eltér_ Jugoszlávia-koncepciókat fogalmaztak meg. E koncepciók két alapvariánst jelenitettek meg, a föderációt és a konföderációt. Szerbia a föderációt javasolta (ill. a konföderációt csak az el_zetes határrevizió esetén látta elfogadhatónak), Szlovénia és Horvátország a konföderációt, Macedónia és Bosznia pedig hosszas bizonytalankodás után szintén konföderativ álláspontra helyezkedett (bár az északi köztársaságoktól valamelyest eltérö javaslattal, de a határreviziót hozzájuk hasonlóan elvetette). 1989-91-ben számos tárgyalás és egyezkedés volt a 8o-as években válságba került Jugoszlávia ujjászervezése tárgyában, azonban a recentralizációs jellegü szerb és a konföderativ elvü szlovén-horvát javaslatokat nem sikerült egyeztetni; ez a kudarc vezetett végül a szétváláshoz. S a tárgyalások kudarca nem azért következett be, mert államjogilag elképzelhetetlen lett volna a kompromisszum, vagy mert eleve feloldhatatlan lett volna az önrendelkezési elv és a vegyeslakosságu területek (valóban konfliktusos) szempontjainak egyeztetése. Azért következett be a tárgyalások kudarca, mert a megegyezéshez - föleg a szerb fél részéröl -

hiányzott a politikai akarat. A szerbség nacionalizálódott a legkorábban és a leggyorsabban, a milosevicsi politikával szerb fél adott els_ként nacionalista választ Jugoszlávia válságára. S ezt a heves nacionalizálódást nemcsak a földrajzi szétszóródottság önmagában méltányolható ténye okozta (a hat köztársaság közül négyben nagy számban éltek szerbek), vagy akár a demográfiai arányeltolódástól való félelem (hogy ti. az albán népességrobbanás miatt a szerbség "össszevonása" nélkül a szerbek néhány évtizeden belül Szerbiában is kisebbségbe kerülhetnek), hanem hogy a szerbség mint a legszámosabb és a legfelfegyverzettebb nép, amely multjából erös birodalmi tradiciókat is örökölt, számitva a hadsereg támogatására és a külföld elnézésére, rendkivüli esélyt látott céljai egyoldalu érvényesitésére. Ezért tudatosan zátonyra futtattak minden kompromisszumos formulát, s kizárólagosan ragaszkodtak - a szerb nemzet állami egységére hivatkozva - elöbb Jugoszlávia recentralizációjához, majd a felbomlás periódusában a köztársaságközi határok reviziójához. = Jugoszlávia széthullása az adott körülmények között másképp, mint a háborus formában, nem is történhetett meg. Jugoszlávia középs_ vidékein teljesen összekeveredve, többszörösen egymásba nyuló diaszporikus település-szerkezetben, söt vegyesházasságokban éltek a szerbek, horvátok és a muzulmánok. A területi keveredés miatt e nemzetek egyszerre és békés uton sohasem teljesithették ki nemzetállami politikájukat. Könnyen belátható ui., hogy a szerb-horvát-muzulmán etnikai konglomerátumra csak két alapmegoldás lehetséges: vagy a multietnikus együttélés (ha nem is feltétlenül az összes szerbek, horvátok, muzulmánok együttélése), vagy a háborus szétválás (mert milliós tömegeknek békeidökben nem szokásuk hazát cserélni, ezért nincsen lakosságcsere sem háboru nélkül). Ellenben a civilizatórikus-mentalitásbeli vagy a vallási stb. különbségek nem képeztek akkora spontán konfliktus-potenciált, különösen Boszniában, mint azt a háboru kezdetén sokan feltételezték. A nacionalista vezérek azonban tudatosan élezték ezeket, bizonyitandó

az együttélés lehetetlenségét, ill. már a háboru folyamán, az uj identitás-keresés során váltak hangsulyossá (pl. az iszlám reneszansza a bosnyákok között). = A háborus végkifejlethez hozzájárultak a militarista adottságok és a nagyhatalmak politikája is. Az elöbbi esetben a hadsereg (JNA) szerepét kell kiemelni, amely jugoszlávista politikai neveltetése, tulméretezett mivoltjából fakadó tulélési reflexei (egy 23 milliós ország eröforrásainak megtartása) és tisztikarának nemzetiségi összetétele miatt (a háboru kitörésekor a 153 tábornokból 77 volt szerb) egyaránt a nagyszerb oldalon kötött ki (bár eredetileg inkább ótitóista alapon szállt sikra a föderáció fenntartásáért). Hasonlóképpen militarizáló tényezöként emlithetjük a partizán-hadviselésre csábitó terepviszonyokat és a szerbség harcos hös-mitoszait. A nagyhatalmak pedig azzal,hogy Jugoszlávia fenntartását szorgalmazták és elutasitották az "egyoldalu szeparatista lépéseket" - még 1991 juniusában is igy foglalt állást Baker amerikai külügyminiszter a 21.-i belgrádi tárgyalásain, valamint 23.-án az EK is -, maguk is Milosevic kezére játszottak (noha inkább Markovic-ot szándékozták támogatni). = 1990 elsö hónapjaiban felgyorsult Jugoszlávia szétesésének folyamata. A januári JKSZ-kongresszus csödjével szövetségi szinten szétesett a pártállam, a következö hónapokban pedig az is kiderült, hogy a köztársaságok a többpárti szövetségi választások menetrendjét és szabályait illetöen sem tudnak megegyezni, azaz csak köztársasági szinten választanak majd (igaz, akkor még ugy tünt, hogy csak egyelöre). A politikai huzavona aláásta Markovic szövetségi kormányfö reformprogramját is (jóllehet az az esztendö elején látványos antiinflációs sikerekkel indult), igy az összjugoszláv kibontakozás esélyei politikai, gazdasági és társadalomlélektani szempontból egyaránt jóvátehetetlenül megcsappantak, s a politikai élet sulypontja végleg átkerült a közvetlen köztársaság-közi kapcsolatok és vetélkedések szinterére. Mindez természetesen azt jelentette, hogy Jugoszlávia ujra-centralizálásának esélyei is radikálisan csökkentek, ezért módosult Milosevic politikája: eredeti célkitüzéseinek második részét, hogy ti. Szerbia állami egységének

megerösitése után, ami 1988-89-ben megtörtént, recentralizálják Jugoszlávia egészét, fokozatosan felváltotta Nagy-Szerbia létrehozásának célja. (S ekkor gyorsult fel a szövetségi adminisztráció és a tisztikar szerb rétegeinek Milosevic felé fordulása is, mert bár el_bb is hajlottak "uj Titót" látni benne, a régi rend erodálódásával tulélésük egyetlen esélye a nacionalista fordulat lett).Ez nem nyilvánosan deklarált politika volt persze, eltéröen több szerbiai ellenzéki párt programjától, mert a szerb nemzet önrendelkezési jogát - amelynek a többi délszlávok önrendelkezésével való "egyenrangu érvényesitése" a felbomlás periódusában a szerb politika központi jelszava lett - Milosevic továbbra is Jugoszlávia védelmezésének taktikájával kötötte össze. Ebben szerepet játszhatott persze a szerb elnök jugoszlávista politikai neveltetése is, azonban sokkal fontosabb egyfelöl az, hogy amig esély volt rá, addig Jugoszlávia fenntartása valóban stratégiai cél lehetett (a "minden szerbet összefogó államot" eredetileg nem létrehozni, hanem a recentralizációval vitalizálni kellett volna, hiszen ez az állam maga volt Jugoszlávia), másfelöl pedig az, hogy a fenti stratégia el-lehetetlenülése után taktikailag még mindig célszerü volt a jugoszláv egység szólamait hangoztatni. A jugoszlávista-föderalista frazeológia ui. alkalmas eszköz volt a szövetségi kormányzat és a hadsereg megnyerésére, az akkor még Jugoszlávia egységét szorgalmazó külföld támogatásának, de legalábbis félrenézésének biztositására, továbbá látszatlehetöséget kinált az össz-szerb önrendelkezés és a vegyeslakosságu területek nem-szerb népessége önrendelkezési jogának össze-egyeztetésére (hiszen "egyenjogu föderációról" beszéltek); valamint alkalmas eszköz volt arra is, hogy majdan a JSZSZK jogutódlásában elönyösebb poziciója lehessen a jugoszláv nevet viselö össz-szerb államnak. Milosevic Jugoszláviája azonban valójában "Szerboszlávia" lett volna, azaz a szerb és a szerbek által is lakott vegyes területek összessége (formálisan tehát akár a jugoszláv nevet viselö látszat-föderációja), amelyböl a szerb önrendelkezés érveivel nem igényelhetö Szlovénia és a tisztán horvát területek, de végsösoron esetleg Macedónia is, kivánságuk szerint távozhatnak.

Milosevic "szerboszlávista jugoszlávizmusát" ezért nemcsak a nyiltan nagyszerb mozgalmaktól érdemes megkülönböztetnünk, hanem a tulajdonképpeni jugoszlávisták politikájától is, akik még 1990-91-ben is mind a hat köztársaság állami összetartásában gondolkodtak, s akik közé egyfelöl a titói szocialista föderáció mellett kitartókat sorolhatjuk (a tábornoki kar egy része, föleg a nem szerbek), másfelöl azokat a nyugatos reformereket, akik az angolszász-német demokratikus föderalizmus adaptálásával szerettek volna kiutat találni a politikai és társadalmi káoszból (Markovic és bizonyos liberális értelmiségi csoportok). = Talán felesleges, de célszerünek látszik leszögezni még mielött a témával tovább haladnánk: a szerb nemzetnek természetesen éppugy joga van az önrendelkezéshez, mint bármely más nemzetnek. Az is megérthetö, hogy a reföderalizációhoz vagy a határrevizióhoz ragaszkodtak, mert ök éltek a legnagyobb arányban (25%) a köztársaságukon kivül, ezért a belsö határok mentén történö szétválás a leginkább öket "trianonizálta" volna. A milosevicsi politika problémája nem is önmagában a szerb önrendelkezési jog követelésében volt, hanem abban, hogy kettös mércével mért. A vegyes területek szerbségének önrendelkezése nevében valójában elutasitotta az érintett többiek önrendelkezési jogát, tudatosan figyelmen kivül hagyva azt, hogy a nemzetközi közösség a délszláv válságban a "nemzeti önrendelkezési jog" gyakorlatilag érvényesithetö formájaként a köztársaságok mint államok önrendelkezését ismerte el - azaz a külföld a boszniai horvátok vagy a szerbiai kisebbségek elszakadási "jogát" is elutasitotta, nemcsak a horvátországi és boszniai szerb kisebbségekét. (Ez felel meg a nemzetközi jognak, hiszen egész világunk az államközi biztonság logikáján alapul, noha a délszláv régióban valóban nagyon élesen mutatkozik meg "a nemzeti vagy az állami" önrendelkezési elvek világszerte konfliktusos viszonya.) Továbbá a szerb vezetés különféle gazdasági, közlekedési és történelmi érveléssel olyan területeket is igényelt, amelyek nem voltak szerb többségüek ----(pl. a szerbek által csak kisebbségként lakott, ám termékeny, olajtermel_ és a dunai viziut ellen_rzésében is fontos Kelet-Szlavóniát, Nyugat-

Szerémséget és Baranyát); a nem igényelt területeken élö szerbekre viszont legfeljebb csak áttelepitésük abszurd ötletének formájában gondolt (igy a horvátországi szerbség ügyét gyakorlatilag azonositották a krajinai kérdéssel, holott 1991-ig az egykori Határ_rvidéken és környékén él_k csak a horvátországi szerbek b_ 1/3-át alkották).

1.2. A HORVáTORSZáGI SZERB FELKELéS

Az 1990 április-májusi horvátországi választásokat a F. Tudjman vezette Horvát Demokratikus Közösség, a HDZ nyerte: 205 mandátumot szerzett meg a 350-böl ugy, hogy az elsö forduló listás szavazataiból 41%-ot kapott. A HDZ Horvátországot nemzetállamként, Jugoszláviát pedig konföderációként kivánta berendezni. E céloknak megfelelöen jul. 25.-én a horvát parlament, a szábor elfogadott egy szuverenitási nyilatkozatot és visszaállitotta a régi horvát állami jelképeket; okt. 6.-án a horvát és a szlovén kormányzat közösen beterjesztette a szövetségi szervekhez a konföderációs tervezetet, amelyben az EK mintája szerinti integrációs rendszert javasoltak; dec. 22.-én uj alkotmányt fogadtak el; a következö év máj. 19.-én pedig (a szerbek által nagyrészt bojkottált) népszavazást tartottak, amelyen a szavazók 94%-a voksolt a függetlenségre. Mindezzel párhuzamosan eröfeszitéseket tettek arra, hogy a függetlenedési politikához Jugoszlávián belül és kivül szövetségeseket találjanak - amely azonban 1991 juniusáig csak Szlovénia esetében járt sikerrel: a két köztársaság 1991 jan. 2o.-án védelmi egyezményt is kötött -, valamint arra, hogy a szövetségi kormányzattól független fegyveres eröt hozzanak létre (A régi jugoszláv katonai doktrina a centralizált JNA és a részben köztársasági irányitásu területvédelmi er_k kett_sségére épült. A JNA azonban a választások után bevonta a horvát területvédelem fegyverzetét, igy az önálló fegyveres er_re való törekvés 1991 tavaszáig föleg abban nyilvánult meg, hogy a rendörséget átszervezzék és fegyverzetét külföldröl biztositsák. Ebbe illeszkedett a nálunk is emlékezetes un. Kalasnyikov-botrány, amelynek során Spegelj akkori horvát hadügyminiszter szerint Magyarország más

fegyverek mellett 24 ezer Kalasnyikov-géppisztolyt adott el Zágrábnak.). Továbbá az uj horvát vezetés természetesen a köztársaság belsö viszonyait is a saját programja szellemében kezdte átalakitani, s e ponton mutatkozott meg a leginkább - Zágráb majdani Bosznia-politikája mellett - a HDZ-kormányzat politikájának ellentmondásossága, vagyis hogy a polgári demokratikus reformok és a jogos horvát nemzeti érdekek képviselete kemény horvát nacionalizmusba ágyazódott bele. Ebböl fakadt, hogy az uj etnocentrikus alkotmánnyal nemcsak megvonták a horvátországi szerbektöl az "államalkotó" státuszt, amellyel az 1974-es alkotmány révén birtak, hanem elutasitották a kisebbségi autonómiát célzó követeléseket is. Ebben az értelemben valóban nem volt alaptalan a szerbek fenyegetettség-érzete, s ezt csak fokozta az usztasa-idökre emlkeztetö retorikának és szimbolikának a horvát politikai életben való elterjedése.(A konföderalizmus és az autonómia-ellenesség mellett a nagyarányu kádercserék érintették a legfájóbban a szerbeket, akiket sok vezetö pozicióból távolitottak el. Ez számos egyéni esetben járt ugyan igazságtalansággal, lényegében azonban annak a tulreprezentáltságnak a felszámolását jelentette, amely a régi rendszer káderpolitikájából fakadóan a szerbeknek, akik 580 ezres létszámukkal a horvát köztársaság népességének 12,2%-át alkották - a "jugoszlávok" nélkül -, a vezetö posztokon és a fegyveres testületekben való jelenlétét jelllemezte.) Az uj horvát irányvonal éles belgrádi ellenzéssel találkozott mind a szövetségi, mind a szerb vezetés részéröl. Mindkét centrum elutasitotta a konföderációt - ill. a szerb fél az elözetes határmódositásokhoz kötötte -, több-kevesebb fenntartással viseltetett a rendszerváltás iránt - különösen a JNA, amely egy 1991 januári politikai tájékoztatója szerint pl. továbbra is a föderativ szocializmus platformján állt -, és vitatta a horvát kormányzat nemzetiségi politikáját is. A horvátországi szerbséget pedig megosztotta Zágráb uj politikája.Ök a választásokon zömmel még a horvát reformkommunista pártra szavaztak (a Milosevic által favorizált nacionalista SDS csak Kninben aratott egyértelmü sikert, egyébként az elsö fordulóban csak a

voksok 2%-át kapta). Ám a választások után azt tapasztalhatták, hogy a JKSZ horvátországi utódpártja ellenzékbe kerülve nemhogy a régi viszonyok folytonosságát nem képes biztositani, hanem a horvát nacionalizmussal szembeni kisebbségvédelmet sem. Ezt látván egy részük hamarosan menekülni kezdett; egy másik részük, föleg a nagyvárosi értelmiségi réteg az autonómia hive lett, de megörizte a Horvátország iránti lojalitását; a többségük pedig átpártolt az SDS-hez (föleg a tömbökben élö, egy-egy körzetben helyi többséget alkotó és harciasabb tradicióju egykori határörvidéki népesség, valamint a régi nomenklatura sok tagja). Ezzel az átrendezödéssel "érett be" Milosevic horvátországi politikája - vagyis az ottani szerbek veszélyeztetettségének és a horvát-szerb együttélés lehetetlenségének a sugallmazása, amelyek elhitetése nélkül Milosevic politikailag nem homogenizálhatta volna a szerbséget -és egyben ezzel az átrendezödéssel teremtödtek meg az 1990 augusztusi krajinai szerb felkelés elöfeltételei. A felkelés a knini "rönkforradalommal" indult - amikor aug. 17.-töl a helyi szerb lakosság az "usztasa hatalom" elleni védekezés jegyében, hogy ti. megakadályozza a horvátokat az engedetlen szerb rend_r_rsök lefegyverzésében, kivonta magát a horvát fennhatóság alól és uttorlaszokat emelve elvágta a Dalmácia és a központi horvát területek közötti vasuti és csaknem teljesen a közuti összeköttetést -, majd népszavazást tartottak a horvátországi szerbek között az autonómiáról, amelynek alapján okt. 1.-én kikiáltották a szerb autonómiát, dec. 21.-én pedig a Krajinai Szerb Autonóm Körzetet. A következö év tavaszán pedig elszaporodtak a lokális fegyveres konfliktusok - március-május folyamán Pakrac, Plitvice és Borovo Selo volt az összecsapások szinhelye, az utóbbi már 14 halottal -, amelyek általában a rendörállomások hovatartozása okán robbantak ki, és amelyekbe beavatkozott a JNA is. A JNA elvileg békefenntartóként lépett fel, hogy ti. mindaddig, amig politikai megoldást nem találnak a szerb-horvát vitákra, megakadályozza a szemben állók közötti elvadult fegyveres leszámolásokat - ám a valóságban ez azt jelentette, hogy védöernyöt vont a lázadó szerb

gócpontok fölé (a légierö már a "rönkforradalom" idején sem engedte Kninbe a horvát rendörség helikoptereit), majd hamarosan közvetlen részese lett a konfliktusnak a szerbek oldalán, kezdetben a miliciák felfegyverzésével, majd a nyilt harci cselekményekkel. A szerb-horvát vitákat természetesen nem lehetett rendezni Jugoszlávia jövöjének általános rendezése nélkül. E tekintetben viszont semmilyen elörelépés nem történt - söt máj. 15.-én ujabb konfliktus keletkezett azzal, hogy az államelnökség szerb blokkja leszavazta a horvát Mesic beiktatását a szövetségi elnöki posztra, noha a rotáció szerint ö következett volna -, ezért Horvátország véglegesen a függetlenség mellett döntött. Másfelöl a JNA-t és Milosevic-et maguk mögött tudó krajinai szerbeket sem érdekelt semmilyen, a független Horvátországon belüli autonóm státusz: ök a horvát elszakadás esetén csakis a saját elszakadásukat, azaz "Jugoszláviában maradásukat" tudták elképzelni (ezt máj. 12.-én egy ujabb népszavazásukon is megerösitették) - s ezzel a kör bezárult. A jelek arra vallottak, hogy a horvát és szlovén függetlenség kikiáltása (jun. 26.) után azonnal kitör a totális horvátországi háboru - vagy legalább ott is kitör -, de némi meglepetésre kezdetben csak Szlovéniában került sor "valódi", a lokális konfliktusokon tulnövö háborus eseményekre.

2. A HáROM HáBORU Mint fentebb, az 1.1. fejezetben már jeleztem, a magát eröfölényben érzö Belgrád elutasitott minden kompromisszumos javaslatot Jugoszlávia jövöjéröl és fegyveres utra terelte a konfliktust. S a körülmények sajátos összejátszása nyomán a háboru elöször Szlovéniában tört ki. 2.1. A TIZNAPOS HATÁRHáBORU SZLOVéNIáBAN

Az 199o áprilisi választások után - amelyek eredményeképp a reformkommunista Kucan lett az elnök, a parlamenti többséget viszont az ellenzéki koalició, a

DEMOS szerezte meg, a 24o mandátumból a szavazatok 55%-ával 127-et elnyerve - Szlovénia is fokozottabb ütemben folytatta az önállósodás politikáját, jóllehet a függetlenséget akkor még a konföderativ Jugoszlávia keretében képzelték el ott is (igaz, az akkori föszereplök közül egyesek késöbb pusztán taktikai manöverként tüntették fel a konföderáció javaslatát). A többpárti szlovén parlament nem sokkal a megalakulása után, már jul. 2.-án elfogadott egy szuverenitási deklarációt - amely a három héttel késöbbi horvát deklarációhoz hasonlóan lazitotta a szövetségi kapcsolatokat, kimondta a köztársasági törvénykezés elöbbségét, de még nem nyilvánitotta ki Szlovénia kilépését Jugoszláviából -, s ezzel párhuzamosan hozzáláttak a konföderációs javaslat kidolgozásához, amelyet végül okt. 6.-án közös szlovén-horvát javaslatként nyujtottak be a szövetségi szervekhez. Dec. 23.-án népszavazást tartottak, amelyen 93,5%-os részvétel mellett a szavazók 88,5%-a támogatta Szlovénia függetlenségét. A következö év febr. 20.-án pedig a szlovén parlament arról döntött, hogy javasolja a többi köztársaságnak Jugoszlávia "két vagy több" független állammá való szétválasztását. Ekkoriban a szlovének gyakorlati célja az volt, hogy a népszavazástól számitott hat hónapon belül kivivják a köztársaság függetlenségét. A függetlenséget lehetöleg egy konföderációs kiegyezéssel együtt akarták biztositani, vagy annak hiányában a megegyezéses szétválás révén (igy ui. Jugoszlávia jogutódlásában, a közös vagyon és terhek elosztásában Szlovénia is jobb pozicióból indulhatott volna) - ám ha másképp nem lehetséges, akár az egyoldalu elszakadással is. Nem kivánták ui. a köztársaság-közi államjogi és határvitákat a végtelenségig elhuzni, hiszen a fennálló status quo nem nekik kedvezett, és azt is tudták, hogy ha Szlovénia öneröböl kivivja és megtartja függetlenségét, akkor azt mint tényt a külföld elöbb-utóbb el fogja ismerni - de elöre semmiképp sem! S minthogy a konföderációról vagy a szétválásról való megegyezés esélye folyamatosan csökkent, a szlovén politika is radikalizálódott: a hat hónapos határidö lejártának közeledtével mindinkább elötérbe került az egyoldalu elszakadás lehetösége és szükségessége.

Szlovéniának Horvátországnál jobb elöfeltételei voltak arra, hogy az államjogi és függetlenségi viták gordiuszi csomóját radikálisan átvágja. Szlovénia etnikailag és a függetlenség kérdésében politikailag is gyakorlatilag homogén volt (nem volt olyan parlamenti erö, amely támogatta volna a jugoszláv föderáció fenntartását), s rendelkezett viszonylag jelentös fegyveres erövel. Szlovéniában ui. a JNA nem tudta ugy leszerelni a területvédelmet mint a horvátoknál vagy a bosnyákoknál, igy a rendörség, a területvédelem (ill. az abból kifejlesztett szlovén hadsereg) és a tartalékosok keretében, a DEMOS-kormány által is folytatott fegyverbehozatalra is támaszkodva, a szlovén vezetés mintegy 3o ezres, de 90 ezerre felduzzasztható - igaz, zömmel könnyüfegyverzetü - haderö felett rendelkezhetett. A politikai és katonai erö birtokában, s arra számitva, hogy ha legalább rövid ideig képesek katonailag is kitartani, akkor maguk mellé állithatják a nemzetközi közvéleményt, a szlovén kormányzat végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy a függetlenség egyoldalu és demonstrativ deklarásával kész helyzetet teremt. (Igaz, ez az elhatározás nem ment viták nélkül: elsösorban a DEMOS radikálisai, pl. Pucnik és Jansa képviselték ezt az álláspontot, mig a másik póluson álló akkor ellenzéki LDS további tárgyalásokat szorgalmazott. Hasonló vita egyébként Zágrábban is lezajlott, ahol föleg Spegelj képviselte a JNA-val szembeni nyilt és a szlovénekkel közös szembeszegülés álláspontját. Tudjman azonban a katonai felkészületlenség és a szerb kisebbség miatt a függetlenedés óvatosabb ütemezése mellett döntött - amiért egyébként a "cserbenhagyott" szlovének meg is nehezteltek a horvátokra.) A szlovén vezetés "függetlenségi radikalizmusát" a fentebbiek mellett föleg az tette lehetövé, hogy Szlovénia nem szerepelt a nagyszerb expanzionizmus célterületei között - s a szlovének ezt tudták, mint ahogy azt is tudták, hogy jugoszlávizmus addigra már annyira periferizálódott, hogy nagyszerb támasza nélkül legy_zhet_. A nagyszerb politika számára akkor már Szlovénia megtartása "veszett ügy" volt, amelyre nem érdemes eröt pocsékolni. Kucan és Milosevic már a jan. 24.-i találkozójukon megállapodtak abban. hogy Szerbia

tiszteletben tartja Szlovénia döntéseit (cserébe azért, hogy Szlovénia ugymond "tudomásul veszi" a szerbek azon érdekét, hogy egy államban éljenek!). Milosevic tényleges célja az volt, hogy a szlovéneket (mint a horvátok és a bosnyák-muzulmánok potenciális szövetségesét) elengedjék, söt "ha kell", akár kiüldözzék Jugoszláviából, és hogy minél kisebb veszteséggel járó katonai eröátcsoportositást hajthassanak végre. Ez tünik ki abból is, hogy a szlovéniai háboru kirobbanása után több mérvadó szerb politikus, maga Milosevic is kijelentette, hogy a szlovének kiválhatnak Jugoszláviából - miközben Kadijevic szövetségi hadügyminiszter még arról beszélt, hogy a JNA mindenképp megvédi a föderációt és határait -, ill. hogy jul. 18.-án a szövetségi államelnökség szerb tagjai valamennyien megszavazták a JNA szlovéniai kivonásáról szóló határozatot. Mindez persze, nem azt jelenti, hogy Milosevic 1991 juniusában és az azt megelözö hónapokban már ne élt volna a jugoszlávista frazeológiával! Teljesen nyiltan nem mondhatott le Szlovéniáról (ki kellett várnia, amig az maga szakad el), s a jugoszláv egység védelmezésének taktikája, az 1.1.fejezetben már jelzett "általános" hasznán tul alkalmas volt arra is, hogy ingereljék vele a szlovén közvéleményt, majd késöbb, már a szlovéniai háboru idején pedig (azzal, hogy a jugoszlávista frazeológia ellenére csak mérsékelten támogatták a JNA akcióját) lejárassák az "eröpolitikus" Markovicot, Milosevic legföbb és a külföld által is favorizált szövetségi riválisát. A Jugoszlávia jövöjéröl 1990-91-ben folytatott két- és többoldalu köztársaságközi tárgyalások sikertelensége után tehát, mégpedig 1991 jun. 26.-án Szlovénia - Horvátországgal együtt - a köztársasági parlament elözö napi döntései értelmében kihirdette függetlenségét, majd - de ezuttal már az óvatosabban taktikázó Horvátországtól eltéröen - demonstrativan átvette a szövetségi hatóságoktól a határok ellenörzését és a légiirányitást, leállitotta a vámilletékek befizetését a szövetségi büdzsébe, továbbá hozzálátott a szlovén-horvát határ felállitásához. Ezeknek a lépéseknek az adott pillanatban elsösorban demonstrativ értelmük volt (nem lényegtelen persze, hogy ki ellenörzi a határt, de

egy eleve hosszabb idöszak alatt realizálni szándékolt és esetleg uj együttmüködési formákkal összekapcsolt függetlenedésnek, amint azt Zágráb és Ljubljana tervezte még a jun. 26.-i deklarációk szerint is, nem feltétlenül elsöként szükséges lépései), vagyis "az uj nemzetközi status quo" reprezentálására szolgáltak. Amig azonban a nagyszerb ("szerboszlávista") oldalt illetöen azt állithatjuk, hogy számára a szlovén ügy elsösorban az eröviszonyok átrendezését szolgálta, addig a titóista ójugoszláviznus maradványai (a tábornokok egy része, akik közül egyébként nem egy szlovén töltött be vezetö JNA-posztokat a szlovéniai háboru idején, pl. Brovet, Kolsek, Cad)) és a reformer uj-jugoszlávizmus (Markovic) számára Szlovénia megtartása minden jel szerint még elérhetö-elérendö cél volt. Ennek megfelelöen számukra elfogadhatatlan volt (és az 1974-es szövetségi alkotmány szerint egyoldalu, azaz alkotmányellenes határmódositás) a határellenörzés Szlovénia általi átvétele és egy uj nemzetközi status quo kialakitásának kisérlete. Ezért jun. 27.-én a JNA - az államelnökség, azaz a formális föparancsnokság müködésképtelensége miatt a szövetségi kormány és az alkotmány rendelkezéseire hivatkozva - támadást inditott a határellenörzés visszavételére. A fegyveres harcok ezt követöen váltakozó intenzitással - a jun.29.-i tüzszünet által átmenetileg megszakitva - és váltakozó sikerrel - számos határállomás többször is gazdát cserélt, bár többségüket 29.-re a szövetségi erök visszavették - 10 napon át folytak, egészen a brioni megállapodásig. Az összecsapások a határállomások, a ljubljanai repülötér és a hadsereg blokád alá vont intézményei (laktanyák, raktárak) körül zajlottak, ill. olyan helyeken, ahol a szlovén erök és a lakosság barikádokkal kivánta megakadályozni a katonai konvojok mozgását. Összesen 65-en (más forrás szerint 67-en) vesztették életüket. A harcoknak az EK-közvetitéssel megtartott brioni konferencia (jul. 7-8.) vetett véget. Az EK külügyminiszteri trojkája (Poos, van den Broek, De Michelis) elöször jun. 28-29.-én ültette tárgyalóasztalhoz az érintetteket, s elfogadtatott velük egy egyezményt a tüzszünetröl és a JNA laktanyákba való visszavonásáról,

Mesic beiktatásáról, valamint a három hónapos függetlenségi moratóriumról. A harcok azonban csak átmenetileg szüneteltek, és a szlovén vezetés sem akarta elfogadni a moratóriumot (Kucan ugyan 29.-én elfogadta, amiért otthon éles birálatokban részesült, ezért utólag a parlament jóváhagyásától tette függövé igenjét - végül Szlovénia olyan értelmezésben adta hozzájárulását, hogy a moratórium nem a függetlenségi nyilatkozatra, hanem csak a végrehajtásra vonatkozik). Ezért az EK-közvetitöknek ujabb tárgyalásokra kellett sort keriteniük. A brioni egyezmény kimondja, hogy Jugoszláviában uj helyzet alakult ki, tárgyalásokat kell kezdeni az ország jövöjéröl, továbbá hogy mindegyik félnek tartózkodnia kell az eröszak alkalmazásától. Jugoszlávia jövöjének tisztázása érdekében három hónapos moratóriumot érvényesitenek a szlovén és horvát függetlenségre. A határ- és vámvitákat illetöen az egyezmény ugy rendelkezett, hogy a határon visszaáll a jun. 26. elötti állapot és a vám is szövetségi bevétel marad, de a határellenörzést és a vámbeszedést a szlovén hatóságok végzik. Jul. 18.-án pedig a szövetségi államelnökség arról hozott döntést, hogy a JNA három hónap alatt kivonul Szlovéniából (ami meg is történt). A szlovéniai háboruban nem nagyszerb területszerzö akciót kell látnunk. A jugoszlávizmus és a szlovén szecesszionizmus háborujáról volt szó, amely - a "provokativ" szlovén és az óvatos horvát taktika mellett - föképp azért elözte meg a horvátországit, mert a JNA valószinüleg alkalmasabbnak találta a példastatuálásra (de legalábbis kerülni akarta a többfrontos háborut) és mert a milosevicsi idözitésekben is nyilván megelözte a szlovéniai eröátcsoportositás a horvátországi támadást. A szlovéniai háboru megnyerésére azonban a jugoszlávizmusnak akkor már nem volt komoly esélye. A JNA ugyan általánosságban valóban katonai tuleröt képezett, ám ez a potenciál csak részlegesen volt mobilizálható: jelentös erök voltak lekötve Horvátországban és Koszovón, de politikai okok is közrejátszottak ebben. Az 1991 juniusára már amugy is meglehetösen periferizálódott "jugoszlávokat" a szlovén kérdésben nem támogatta igazán sem a nagyszerb blokk, sem a többi köztársaság, sem a külföld, ráadásul ök

maguk sem voltak egységesek. A nagyszerb blokk kétkulacsos politikájáról már volt szó. A többi köztársaság maga is megrettenve figyelte a háboru kitörését és az eszkalációtól félve fékezni próbálta a hadigépezetet. Mindenütt (Szerbiában is) tapasztalható volt az állampolgári tiltakozás: már akkor megkezdödtek a dezertálások és a mozgósitás elöli menekülés. A vezetö külföldi hatalmak pedig, amelyek valószinüleg beleegyezésüket adhatták Markovicnak egy korlátozott "rendteremtö" akcióhoz (de legalábbis a jugoszláv egység támogatásával azt az érzetet keltették Belgrádban, hogy katonai eröt is bevethetnek - mi több be is kell vetniük az egységállam "életképességének" bizonyitása végett, mert egy erodálódott és tehetetlen kormányzat támogatásával elöbb-utóbb mindenki felhagy!), a szlovén ellenállás erössége, a szövetségi kormányzat periferizálódottságának napfényre derülése és a háborus eszkalálódás következtében (valamint a leggyorsabban politikát váltó Bonn nyomására) változtattak álláspontjukon. Igaz, mág nem álltak el teljesen a jugoszláv egyság gondolatától, de a tárgyalásos megoldást szorgalmazva gyakorlatilag azonnal felhagytak a szlovéniai "rendteremtés" támogatásával. Végül pedig a jugoszlávista centrum sem volt egységes. Amig a tábornokok hajlottak egy általános példastatuáló villámháborura, addig Markovic egy korlátozott, határvisszaszerzö akciót akart. Ezért egy bizonytalan politikai célu, irányitásu és támogatottságu korlátozott kontingens lett bevetve (gyakorlatilag a JNA és a szövetségi belügy mintegy 35 ezres helyi egységei,) - amely viszont politikailag, katonailag (ebben ki kell emelni Jansa hadügyminiszter szerepét) és média-szempontból egyaránt jól szervezett és össznépi ellenállással találta szemben magát. Végsö soron azt is mondhatjuk, hogy bevált a szlovén radikalizmus számitása, mert ki tudtak tartani addig, amig (nagyon gyorsan és nem utólsó sorban a nagyszámu külföldi tudósitó hiradásainak köszönhet_en) meg nem változott a mérvadó nemzetközi álláspont: a "szeparatizmus" elutasitása helyett a háborus eszkaláció elutasitása vált meghatározóvá. Miután a moratórium ideje alatt a hágai konferencián

(ld. késöbb) nem jött létre megállapodás Jugoszlávia jövöjéröl, okt 7.-töl Szlovénia ujra életbe léptette a függetlenségi nyilatkozatot, majd 1992 jan. 15.-t_l megindult nemzetközi elismerésének folyamata. Ezzel Szlovénia viszonylag gyorsan és kis veszteségek árán maga mögött hagyhatta Jugoszláviát - elszakadása azonban megállithatatlanná tette a háborus lavinát. A szlovének nélkül ui. a föderációs elven nem volt biztositható a horvátok-muzulmánok-macedónok tényleges egyensulya a relative hatalmassá váló szerb tömbbel, s ez végképp el-lehetetlenitette a jugoszlávista irányzatot (tul azon persze, hogy a háboru miatt magában Szlovéniában is megváltozott a közhangulat még egy esetleges konföderáció iránt is), továbbá felerösitette a többi nem-szerb nép menekülési politikáját: semmiképp sem akartak egy nagyszerb veretü maradék-Jugoszláviában rekedni.

2.2. AZ 1991-ES HORVáTORSZáGI HáBORU

Tudjmannak a szlovénekénél óvatosabb taktikája (különösen azáltal, hogy paradox módon találkozott a belgrádi idözitési szempontokkal), arra alkalmas lehetett, hogy a horvátországi harcok totális háboruvá való eszkalálódásának idöpontját kitolja, a háboru elkerülésére azonban nem. Erre csak abban az esetben nyilt volna lehetöség, ha Zágráb lemondott volna vagy a függetlenségröl, vagy az avnoj-i határokról (azaz az 1945-ben nem az etnikai, hanem a történelmi határvonalak alapján meghuzott belsö határokról); vagyis ha a független horvát állam territóriumául beérte volna az un. "Seselj-vonaltól" (Veröce-Károlyváros-Karlobag) nyugatra esö területekkel. Ez a horvátok számára elfogadhatatlan volt, igy a lokális összecsapások halmozódásával végül Horvátországot is elérte a nyilt háboru, noha a brioni egyezmény elvileg Horvátországra is vonatkozott. Zágráb számos terület-folt felett már a korábbi hónapokban elvesztette az ellen_rzését, julius elejét_l pedig felgyorsult az ujabb JNA-egységek és a szerbiai szabadcsapatok beáramlása, ill. a JNA tartalékosokkal való feltöltése. (Bár a mozgósitás csak zökken_kkel haladt, mert még a szerbek között is gyakori volt a

bevonulás szabotálása, nagyban hozzájárult a JNA teljes el-szerbesedéséhez, mivel csak a szerb országrészre támaszkodhatott. Különösen a szlovének és a horvátok hamar dezertáltak, ill. aki maradt közülük a magasabb szinteken, azokat kezdték gyorsan leváltani, s kés_bb Bosznia és Macedónia is leállitotta a katonák küldését. Az 1992 januári és májusi tábornoki személycserék pedig végleg lezárták a hadsereg szerbbé válásának folyamatát.) A támadó er_k gerincét a JNA képezte, ezenkivül a szerblakta vidékeknek a Zágrábtól már régebben önállósult rend_rségét és területvédelmi er_it kell megemlitenünk (ui.a JNA a területvédelem fegyvereinek begyüjtése során ott nem járt el olyan szigoruan, mint a horvátlakta területeken, ill. kés_bb ujra felfegyverezte azokat), valamint a Szerbiából bejöv_ önkénteseket. Akkoriban ui. Seseljt_l Draskovic-on és Jovic-on át (az utóbbi nem azonos Jugoszlávia 1990-91-es elnökével) a bünöz_b_l politikussá avanzsált Arkanig a szerbiai ellenzéki és álellenzéki nacionalista vezérek önkéntes "felszabaditó" csapatokat szerveztek. Ezeknek a (szükebb értelemben vett csetnik-)csapatoknak a harcértéke azonban nem volt tul magas, inkább az etnikai tisztogatásokban és a fosztogatásokban "jeleskedtek". A JNA kezdetben még dédelgette Horvátország teljes lerohanásának és egy uj zágrábi kormány felállitásának a célját, ám a szlovéniai háboru és az augusztusi moszkvai puccs bukása - amelynek szervez_ivel Kadijevic-ék kapcsolatot tartottak - megadta a végs_ döfést a jugoszláv állam fenntartása bármiféle lehet_ségének. Ezért a JNA egyetlen valóságos céljává mintegy menet közben, de hamarosan az vált, hogy a horvátországi szerbek védelmére és önrendelkezési jogára hivatkozva (mivel _k "kifejezték azt az akaratukat, hogy Jugoszláviában maradjanak") leválassza Zágrábról a szerb és a nagyszerb szempontok alapján szerbnek mondott területeket. Ilyenformán teljesen nyiltan Milosevic és a szerbek mellé állt, a nem szerb szövetségi vezet_kr_l (Mesic elnök, Markovic kormányf_, akik ráadásul mindketten horvátok) jóformán tudomást sem vett. Már juliusban szabályos ütközetekre került sor több dalmáciai és szlavóniai helyszinen, továbbá Likában és

Banijában a JNA és a ZNG egységei között, folyamatos harcok folytak a Zágráb-Belgrád autópálya ellen_rzésért, augusztus végére teljesen szerb ellen_rzés alá került Baranya és bezárult a vukovári ostromgyürü. Szeptember végére pedig a JNA és a szerb szabadcsapatok megszállták Horvátország kb. egyharmadát, ahonnan a nem-szerb lakosság zöme elmenekült vagy elüzték - az etnikai tisztogatások nem Boszniában kezd_dtek, bár kés_bb ott sokkal brutálisabb és tömegesebb formát öltöttek -,másfel_l viszont a meg nem szállt területekr_l oda menekült az un. csendes etnikai tisztogatásnak (munkahelyi diszkrimináció stb.) kitett szerbek egy része. Továbbá Maslenicánál a tengerig kijutva (és mert a flotta blokád alá vette a kiköt_ket) a szerbek gyakorlatilag elszigetelték a központi horvát területekt_l Dalmáciát, Nyugat-Szlavóniában (amelynek nagy részét aztán decemberben visszavették a horvátok) észak felé nyomulva csaknem elvágták Szlavóniát, s mintegy 3o km-re voltak Zágrábtól (többször l_tték is a horvát f_várost). Az er_-átcsoportositás jegyében, és hogy a horvátok által blokád alá vett laktanyákból kivonja er_it és eszközeit (ez utóbbi nem mindig sikerült), a JNA fokozatosan kivonult a többi területr_l és a krajinák területén vonta össze csapatait. Ilyenformán októberre katonailag gyakorlatilag létrejött "Szerboszlávia", azaz a nagyszerb-Jugoszlávia - Bosznia és Macedónia ekkor még nem deklarálták kiválásukat -, s napirendre kerülhetett a politikai elismertetés el_készitése. Ennek jegyében, s hogy megel_zzék az uj horvát alkotmány kihirdetését és Horvátország küszöbön álló nemzetközi elismerését, a különböz_ "szerb autonóm körzeteket" összevonva dec.19.-én kikiáltották a "Krajinai Szerb Köztársaságot"; továbbá az un. csonka-elnökség, azaz a nyolc f_s jugoszláv államf_i testület önmagát legitimnek tekint_ négy szerbiai-crnagorai tagja a helyzet befagyasztása érdekében ENSZ-csapatok bevonulását kérte. A fentiek persze nem jelentik azt, hogy a harcok máris véget értek volna, vagy hogy Belgrád maradéktalanul elérte volna céljait. Dalmácia és Szlavónia nagyjából el volt szigetelve (de az utóbbi csak a decemberi horvát ellentámadásig), viszont elfoglalva csak részben, s számos kitartó góc volt még: a háboru legnagyobb

ütközetének helyszint adó és csak három hónap után bevett Vukovár, aztán Eszék vagy Dubrovnik, amelynek elszakitása érdekében a szerbek még a hajdanvolt dubrovniki köztársaság felélesztésének taktikáját is bevetették. E városok véd_i kitartóan védekeztek, aminek a horvátok számára nagy katonai és lélektani jelent_sége volt; s a nagyvárosok ellen az emberhiánnyal küszköd_ JNA többnyire nem is kezdeményezett nyilt ostromot, inkább blokád alatt tartva és heteken-hónapokon át ágyuzva megpróbálta azokat kimeriteni. E mozzanat már arra is rámutat, hogy miért nem tudta a JNA Horvátországot egyszerüen lerohanni (tul azon, hogy egy id_ után már nem is az volt a cél, és hogy a nemzetközi körülmények sem tették volna lehet_vé). Hiába volt a JNA (még az össz-JNA) létszámában és technikailag Európa egyik "legnagyobb kishadserege", ezuttal sem tudta teljes potenciálját bevetni (becslések szerint a paramilitáris egységekkel önmagának inkább gondot okozó mintsem segitséget biztositó JNA er_i b_ egyharmadát tudta csak bevetni - miközben széles népi ellenállással kellett szembenéznie). Ennek oka részben az emberhiány volt, részben az, hogy a JNA er_i egy részét eleve Boszniában és Koszovón kellett hogy tartsa, valamennyit a Szandzsákban, más er_i pedig Macedóniában és egy ideig még Szlovéniában voltak. Zágráb a JNA-csetnik hadjáratra egyrészt azzal reagált, hogy megpróbálta a jugoszláv válságot internacionalizálni, másrészt össznépi ellenállást szervezett. Bonn uj politikájának ismeretében - az NSZK már jul. elejét_l mind határozottabban kiállt a horvát-szlovén függetlenség mellett, a magyarázatot ld. kés_bb - a "morális fölényben lév_ áldozat" státuszával taktikáztak, s minden céljuk az volt, hogy Horvátország szuverenitását a régi bels_ határokkal együtt nemzetközileg elismertessék, majd mint egy agressziótól védekez_ szuverén állam, nemzetközi segitséget kapjanak. A bels_ ellenállás megszervezése érdekében minden er_forrást a katonai védekezésre forditottak és aug. 3.-án nagykoaliciós kormányt alakitottak (ezzel gyakorlatilag a horvátok között is létrejött az a politikai egyetértés a Jugoszláviához való viszony kérdésében, amely a szlovéneket már a választások óta jellemezte). A

hadsereg felállitása során a rend_rségre, a régi területvédelem maradványaira, a JNA-ból átállókra és f_képp a már teljesen az uj HDZ-hatalom által szervezett nemzeti gárdára támaszkodtak, de állandó fegyverhiánnyal küzdöttek. A katonák számával és harci moráljával igy nem volt gond, a következ_ év elejére el is érték a 100-12o ezres hader_-létszámot, s azért csak annyit, mert több katonának egyszerüen nem jutott volna fegyver (épp ellentétes volt tehát a helyzetük a JNA-val, amely a mozgósitások ellenére az emberhiánnyal küszködött). Fegyverzetüket részben külföldr_l hozták be, mégpedig mindenünnen ahonnan tudtak, de akkoriban a leginkább valószinüleg a közel-keleti feketepiacról - s f_leg a diaszpóra finanszirozta vásárlásaikat -, hiszen akkor még el nem ismert állam voltak és a BT általános fegyverembargója _ket is sujtotta. Ezenkivül részben a JNA-tól szereztek, részben maguk gyártottak - sokszor barkácsoltak - fegyvereket, persze igy nem ellensulyozhatták a JNA technikai fölényét. Egy növekv_ létszámu, harcra kész, de hiányos (és szinte csakis könnyü-) fegyverzetü katonaság védekezett tehát, támaszkodva természetesen a civil lakosság támogatására is. A "központi" hadsereg mellett, ill. abba id_vel formálisan betagozódva harcolt még egy külön pártmilicia is, a D. Paraga vezette Jogpárt fegyveres gárdája, a HOS. Az _ viszonyuk igen kritikus volt a zágrábi kormányzathoz, részben ideológiai okokból - Paragáék nyiltan vállalták az usztasa-szellemiséget -, részben mert naivnak és erélytelennek tartották a kormány honvédelmi politikáját (aztán kés_bb, a boszniai háboru idején pedig azért birálták Tudjmant, mert Bosznia felosztására kacsintgatott - holott a Jogpárt szerint Bosznia egésze horvát föld, ezért az "Egyesült Horvát Államokban" van a helye.) Ezek a katonai körülmények a horvátok szempontjából nem kedveztek a nagy frontális csatáknak és ellentámadásoknak (az egyetlen "kedvez_" körülmény az volt, hogy _k voltak a védekez_ fél, mert védekezni általában könnyebb mint támadni), igy a nagy centrumok védelmére koncentráltak, ill. a partizántaktikát részesitették el_nyben. Nagyobb ellentámadásra csak decemberben voltak képesek, amikor visszafoglalták

Nyugat-Szlavónia nagy részét, felszámolva ezáltal Szlavónia elszigeteltségét - s ez igen jelent_s volt a sarló alakban elterül_ Horvátország "észak-keleti ágának" megtartása szempontjából -, de arra még nem volt esélyük, hogy minden megszállt területet visszaszerezzenek. A harcokkal párhuzamosan megkezd_dtek a Brionin el_irányzott tárgyalások is a válság általános rendezésér_l és Jugoszlávia jöv_jér_l. Ezen els_, Hágában ülésez_ Jugoszlávia-konferencia elnöke EK-közvetit_ként Lord Carrington volt; a délszláv válság rendezése akkoriban az EK kezébe összpontosult, mivel Washington érdektelenséget mutatott, Moszkva pedig bels_ gondjaival volt elfoglalva. A rendezési kisérletek tengelyébe egyfel_l a háboru lokalizálása került (ennek szellemében a BT szept. 25.-én általános fegyverembargót rendelt el a délszláv térségre) másfel_l az, hogy most már a köztársaságok függetlensége alapján találjanak megoldást. Id_közben ui. értelmét vesztette a precedens-teremtést_l való félelem, hogy ti. a Szovjetunióra való tekintettel a Nyugat Jugoszlávia egybentartását szorgalmazta, s id_vel az NSZK is érvényesiteni tudta uj álláspontját az EK-ban (de nem kis szerepet játszott a külföldi álláspont megváltozásában a szerb etnikai tisztogatások, vagy Vukovár és Dubrovnik brutális lövetésének a hatása sem). A Lord Carrington nevével jegyzett rendezési tervet a konferencia okt. 18.-i ülésén a hat köztársasági elnök közül öt elfogadta (némi meglepetésre még Bulatovic és feltételesen Kucan is, bár Bulatovic hamar visszalépett), csak Milosevic utasitotta el. A Carrington-terv elismerte a köztársaságok függetlenségét és határaik sérthetetlenségét, de kisebbségvédelmi garanciákat, autonómiát és a köztársaságok társulását irányozta el_, továbbá megengedte volna "azon köztársaságok számára, amelyek azt kivánják", a társuláson belüli szorosabb szövetkezést és "közös megállapodás esetén" a határmódositást is. Elméletileg a tervet jónak mondhatjuk, gyakorlatilag viszont elkésettnek. Nagy variabilitással rendelkezett, igy lehet_séget kinált a területi viták és az önrendelkezési elv, pontosabban fogalmazva a nemzeti és az állami önrendelkezés elveinek egyeztetésére (doktrinér kizárólagosságában ui. az állami

önrendelkezési elv sem lehetett alkalmas a jugoszláv válság demokratikus rendezésére, ebben igazuk volt a szerbeknek, mert az állami és az etnikai terület csak a szlovéneknél esett egybe). A terv id_zitése azonban rossz volt, mert már a válság háborus elfajulása után terjesztették el_ (mivel a nagyhatalmak csak kés_n és a bonni politika miatt csak következetlenül tették magukévá Jugoszláviának közösségként, nem államként való megmentésének gondolatát). Milosevic tehát a variabilitás ellenére elvetette a tervet, s elutasitásában éppen arra hivatkozott - ami akkoriban nyilvánosan a szerb és JNA-s politika alapja is volt -, hogy nem lehet különbséget tenni az önrendelkezési jog tekintetében a délszláv nemzetek között; vagyis akarata ellenére nem lehet elszakitani a horvátországi (és boszniai) szerb nemzetet Jugoszláviától, hiszen ha _k kifejezték azt a kivánságukat, hogy maradjanak, akkor az éppugy legitim, mint a szlovén, horvát (és bosnyák) kiválási döntések (ezen álláspont ellentmondásairól az 1.1. részben már volt szó). Valójában az elutasitásban az játszott szerepet, hogy Szerbia akkor er_snek és leend_ gy_ztesnek érezte magát, aki a háboruval többet nyerhet mint a terv elfogadásával; ráadásul a terv elfogadása esetén annak szellemében kellett volna rendezni Szerbia bels_ kisebbségi problémáit, Koszovó, Szandzsák és a Vajdaság kérdését is - azaz "elvesztek volna az 1988-89-es vivmányok". De akkoriban már a horvát-szlovén igent is inkább taktikai szempontok eredményezték. A juniusi függetlenségi deklarációk még tartalmazták egy uj jugoszláv közösség (nem állam!) lehet_ségét, a háboru azonban alapjaiban változtatta meg a körülményeket és az ottani közvélemény viszonyulását egy esetleges társuláshoz. Nemzetközi imázsának ápolása végett Zágráb és Ljubljana mégis igyekezett pozitivan viszonyulni még a társulás gondolatához is, "ha már a külvilág annyira akarja", miközben Bonn uj poltikájának az ismeretében a kivárásra álltak be (a terv egyéb részletei pedig nagyjából elfogadhatóak voltak számukra, bár a horvátok sokallták a szerbeknek adandó autonómia fokát). Tudták ui., hogy nem fenyeget a megvalósulás "veszélye": jól számitották ki, hogy Milosevic elutasitja majd az egész

Carrington-tervet. A hágai konferencia igy Milosevic nem-jével gyakorlatilag megbukott - bár még nem ért véget -, mint ahogy megbukott a jugoszláv közösség megmentésének gondolata is, majd a konferencián felállitott nemzetközi szakbizottság, az un. Badinter-bizottság Jugoszláviát megszüntnek nyilvánitotta. Végül az EK elfogadta Bonn álláspontját - az NSZK már dec. 19.-én elismerte Szlovéniát és Horvátországot, bár csak jan. 15.-i hatállyal -, és dec.-i döntéseikben kimondták, hogy elismerik azokat a köztársaságokat, "amelyek azt kivánják" és megfelelnek az EK kritériumainak (függetlenségi népszavazás, a kisebbségi jogok biztositása). S bár a Badinter-bizottság e kritériumok alapján egyel_re csak Szlovéniát és Macedóniát tartotta érettnek a függetlenségre, végül Szlovéniát és Horvátországot ismerték el 1992 jan. 15.-ével, miután Horvátországgal elfogadtattak egy uj nemzetiségi törvényt - amelyben egy kés_bbi kiegészitéssel Zágráb felkinálta az autonómiát a szerbeknek -, ill. mert Görögország történeti okokra hivatkozva élesen tiltakozott egy Macedónia nevü állam elismerése ellen (Bosznia és Koszovó is kérték elismerésüket, de az el_bbit bels_ viszonyainak rendezetlensége és a népszavazás hiánya miatt utasitották el, az utóbbit pedig azért, mert nem volt köztársaság). Ezzel megindult Horvátország nemzetközi elismerésének hulláma (bár Moszkva csak másfél, az USA pedig három hónap mulva adta elismerését), mégpedig régi köztársasági határai között, ami igen fontos volt Zágrábnak. A Jugoszlávia-tárgyalások centrumába a Carrington-terv után egy "szükebb téma", a horvátországi válság pacifikálása került. E téren nov.-tól gyorsultak fel az események: a nemzetközi beavatkozást már régóta sürget_ horvátok után 9.-én a jugoszláv csonka-elnökség is kérte békefenntartók kiküldését az ENSZ-t_l (korábban csak megfigyel_k voltak jelen), amihez 27.-én a BT is el_zetes hozzájárulását adta. Zágráb a szerb-horvát er_viszonyok egyenl_tlensége miatt már régt_l reménykedett a kérdés internacionalizálásában, Belgrád viszont azért fogadta el ezt a lehet_séget, mert katonailag területi céljait nagyjából elérte, s most már a

politikai rendezésig be akarta fagyasztani jelenlétét; további szempont volt, hogy a rendezést "a németek vezényelte és elfogultan horvát-barát" EK-tól az ENSZ kezébe juttassák. Azonban még hosszas tárgyalásokat kellett folytatni a konkrét megállapodásig, mert a horvátok Horvátország határaira, a szerbek viszont a frontvonalakra akarták telepittetni a kéksisakosokat. A C. Vance ENSZ-közvetit_ vezette tárgyalásokon végül mindkét fél engedett, de föleg Zágráb (mivel nem volt ereje visszavenni a megszállt területeket, viszont a harcok elültével lélegzethez juthatott): az ENSZ-er_k a két vonal közé, a válságterületekre vonultak be. lyenformán a szarajevói (15.!) tüzszüneti megállapodás jan. 3.-tól végre csaknem valódi tüzszünetet eredményezett (azaz azért nem teljes fegyvernyugvást), majd a BT febr. 21.-én, miután Zágráb, Belgrád és Knin el_zetesen beleegyeztek, határozatot hozott az ENSZ-véder_ (UNPROFOR) Horvátországba küldésér_l. (Kninnel volt a legnehezebb elfogadtatni a kompromisszumot, amely csak Belgrád nyomására adta be a derekát. Milosevic febr.-ban le is váltatta a végs_kig ellenkez_ Babic "köztársasági elnököt", s G. Hadzic-ot, majd 1993 dec.-t_l M. Martic-ot ültette a helyére.) Ekkor reménykedni lehetett abban, hogy véget ért a fél esztendeje tartó és különböz_ becslések szerint 3o-5o ezer áldozatot követel_ szerb-horvát háboru. A Vance-terv szerint összesen 14 ezer f_s nemzetközi békefenntartó kontingenst küldenek ki a horvátországi válságzónákba, egyel_re 12 hónapra szóló, de a politikai rendezésig meghosszabitható mandátummal; jelenlétük azonban nem prejudikálja a majdani politikai rendezést. Az egységeket négy un. ENSZ által védett zónába telepitik (UNPA), ezek a baranyai-keletszlavóniai keleti ("E-"), a nyugatszlavóniai nyugati ("W-"), az észak-krajinai északi ("N-") és a dél-krajinai déli ("S-")szektorok. Biztositaniuk kell a tüzszünet érvényesülését, az UNPA-k demilitarizálását (a csapatok szétválasztása, a paramilitáris egységek leszerelése), a menekültek hazatérését. Az ideiglenes helyi hatóságok nemzetiségi összetételének igazodnia kell az adott terület háboru el_tti etnikai arányaihoz. Az UNPA-n kivüli megszállt

területek (az un. rózsaszin övezetek) visszakerülnek a horvát igazgatás alá, a JNA pedig kivonul Horvátországból. A Vance-terv elfogadása és az UNPROFOR bevonulása azonban nem jelentette a horvátországi harcok befejezödését. Egyfajta "sem háboru sem béke" állapot következett be, amely egészen 1995 augusztusáig tartott, s amelyben gyakoriak voltak a kölcsönös incidensek és tüzszünet-sértések. Ugyanakkor nagyobb harcokra csak a horvátok maslenicai és nyugat-szlavóniai akciói nyomán került sor. Az elöbbi esetben a horvátok a Dalmáciával való szárazföldi kapcsolat biztositása céljából inditottak támadást 1993 jan. 22.-én, és elfoglalták - majd a febr. 2.-i szerb ellentámadás ellenére meg is tartották - a maslenicai hidföállást és a zemuniki repülöteret; az utóbbi esetben pedig 1995 máj. 1-2.-én bevonultak a nyugat-szlavóniai UNPA-zónába. Ezen harcok ellenére azt mondhatjuk, hogy a Vance-terv egyetlen ugy-ahogy realizálódott pontja a JNA visszavonulása és a tüzszünet volt. Ebben az értelemben a szerbek elérték els_dleges céljukat, mivel területfoglalásaikat gyakorlatilag nemzetközi jóváhagyással fagyaszthatták be. Ilyenformán a de-militarizáció, a miliciák lefegyverzése vagy a menekültek hazatelepitése egyáltalán nem haladt elöre. Az UNPROFOR nem tudta ezirányu feladatait teljesiteni, még a rózsaszin övezetek ügyét sem tudta rendezni. Mindez Horvátországban állandó politikai feszültséget és UNPROFOR-ellenes érzelmeket gerjesztett. A politikai rendezést illetöen azonban olyan nagy volt a távolság a szerb és horvát álláspontok között, hogy nem lehetett elöre lépni. Gyakoriak voltak ugyan a Zágráb és Knin közötti kétoldalu vagy a nemzetközi közvetitök közbeiktatásával folyó tárgyalások is - az általánosabb Zágráb-Belgrád tárgyalások mellett -, de ezek rendszerint egy-egy résztémáról szóltak: az éppen aktuális összetüzést lezáró tüzszünetr_l vagy a gazdasági és közlekedési kérdésekr_l (ezek közül a legjelentösebb az 1994 dec.-i egyezmény volt az Adria-olajvezeték és a Zágráb-Belgrád autópálya megnyitásáról - ez az egyezmény mintegy krajinai részr_l volt hivatott realizálni Zágráb és Belgrád év eleji egyezményét a kapcsolatok

részleges rendezéséröl.) A Vance-terv egyetlen jelent_s realizálási kisérletére Nyugat-Szlavóniában került sor - amiért Knin el is csapta a helyi szerb vezet_ket. Politikai tekintetben tehát nem közeledtek az álláspontok. A Vance-terv azzal, hogy mint átmeneti rendezés nem prejudikálta a válságról szóló politikai tárgyalásokat, elvontan nézve akár a Krajina önállóságát sem zárta ki; viszont az, hogy Horvátországot nemzetközileg az avnoj-i határai között ismerték el, gyakorlatilag kizárta ezt a lehet_séget. Ezért Zágráb ragaszkodott a krajinai területek reintegrációjához (a háboru elött is szerb többségü knini és glinai körzetek autonómiájával), a knini vezetés pedig, maga mögött tudva Belgrádot, csakis a Krajina függetlensége alapján akart tárgyalni, azaz "államközi" tárgyalásokat akart folytatni. Katonailag megoldottnak vélték a függetlenség kérdését, s arra törekedtek, hogy diplomáciailag is biztositsák a függetlenséget, ill. perspektivikusan a Krajinának azt a jogát, hogy csatlakozhasson az összerb államhoz. Ezeket a platformokat a nemzetközi közvetit_k sem tudták közös nevez_re hozni. Az utólsó kisérletet az un. mini összeköt_-csoport (az USA, Franciaország és Anglia képvisel_i) "Z-4" terve jelentette. E terv szerint visszaállt volna Krajinában a horvát fennhatóság, de a szerb autonóm területnek lett volna önálló törvényhozó és végrehajtó hatalma (elnökkel, kormánnyal, rend_rséggel, a szerb nyelv hivatalos használatával), saját jelképei (címer, zászló) és külön pénze (bár azt a horvát nemzeti bank adná ki). E tervet azonban 1995 januárjában Knin és Zágráb egyaránt elvetette (Belgrád pedig nem foglalt nyiltan állást). Knin azért, mert elvesztette volna "független államiságát", s_t területei egy részét is (az autonómia csak a háboru el_tt is szerb többségü területekre vonatkozott volna); Zágráb pedig azért, mert az autonómia ilyen magas szintje csaknem konföderálta volna Horvátországot. A politikai rendezésnek az effajta formája Zágrábnak már 1991-ben sem volt elfogadható, 1995-ben pedig, az er_gyüjtés periódusa után még kevésbé lehetett az. Ennek megfelel_en a horvátok is kezdték az er_politika sikjára terelni a kérdést. E politika jegyében Tudjmanék

már nem is járultak hozzá az UNPROFOR márc. 31.-én lejáró mandátumának az ujabb meghosszabitásához (bár az ENSZ-er_k egy kompromisszumos megoldás eredményeképp UNCRO néven végül mégis Horvátországban maradtak), s a krajinai kérdés 1995 augusztusában végül katonailag és a szerbek exodusával "oldódott meg".

2.3. BOSZNIA 1992-1994

Bosznia-Hercegovinában 1990 nov. 18.-án és dec. 2.-ánrendezték meg a választásokat, amelyeken a nemzeti pártok elsöpr_ gy_zelmet arattak: a kétkamarás parlament 240 mandátumából a (muzulmán) Demokratikus Akciópárt (SDA) 86, a Szerb Demokrata Párt (SDS) 7o, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) pedig 45 helyet szerzett - a két utóbbi párt csak formálisan volt független Belgrádtól és Zágrábtól -, a köztársasági elnökség elnöke pedig az SDA vezet_je, A. Izetbegovic lett. A három pártnak nagyon eltér_ nézetei voltak Jugoszlávia és Bosznia jöv_jér_l, ennek ellenére 1991 _széig Bosznia viszonylag nyugodt régiónak számitott, f_leg mert Milosevic még korainak tartotta a boszniai viszonyok végs_ kiélezését (ami nem jelentett "érdektelenséget": már 1989-ben politikai botrány kerekedett abból, hogy a szerbiai belügyi szervek - tehát nem a szövetségiek! - adatokat gyüjtöttek Boszniában az ottani szerbek veszélyeztetettségér_l). A három nemzeti párt kezdetben még nagykoalicióra is lépett egymással,ám Szlovénia és Horvátország függetlenségi döntései már el_re eldöntötték Bosznia sorsát is. Bosznia ugyanis ugyanazon az identifikációs alapon nyugodott, amelyen általában Jugoszlávia, azaz a délszláv együttélés eszméjén, ezért a nagyjugoszláv keretek szétesése és a szerb-horvát nacionalizmusok elszabadulása után nem is lehetett bel_le más, mint - Z. Grebo kifejezésével élve - Jugoszlávia véres maradéka. (Elvileg létezett egy alternativ identifikációs alap is, a "boszniai"-tudat, hogy ti. bosnyák mindenki aki boszniai, vallásától-nyelvjárásától függetlenül. Ilyen tudat valóban létezett, de gyengének bizonyult és az erre épit_ politikai

irányzatok jelentéktelenek maradtak.) A három nemzeti párt közül a szerbeké és a horvátoké teljesen Belgrádhoz és Zágrábhoz igazodott. A milosevicsi politika számára (Tudjman Bosznia-politikáját ld. kés_bb) az eredeti maximális cél Bosznia egészének a megtartása volt. Ez felelt meg a nagyszerb nacionalizmus történelmi céljainak (amely nacionalizmus széls_séges szárnya, horvát paralelljével együtt, elvitatta a muzulmán nemzet létezését is), s ebben támogatta a JNA is (a jugoszláv hadiiparnak több mint a fele Boszniában volt telepitve). Kés_bb azonban, amikor Jugoszlávia fennmaradása végképp lekerült a napirendr_l, "reálisabban" már hajlottak egy-egy minimalizált horvát és muzulmán terület elengedésére; de a korábbi horvátországi forgatókönyv alapján Boszniában is ragaszkodtak az ottani szerb nemzet önrendelkezési jogának a horvátokéval és a muzulmánokéval "egyenrangu" érvényesitéséhez. Izetbegovic pártja nemcsak a bosnyák-muzulmánokat, hanem az összes muzulmán délszlávot kivánta tömöriteni (azaz a szerb-crnagorai határvidék, a Szandzsák muzulmánjait is), mégpedig a muzulmán kulturális-politikai identitás alapján. Az SDA-nak igy valóban kezdett_l volt vallásias jellege, s széls_ségesek is akadtak soraiban, de ahogy egy keresztény párt sem feltétlenül klerikális, ugy az SDA sem volt iszlám-fundamentalista (a fundamentalizmus inkább abban az értelemben kap majd szerepet, különösen a háboru elején, hogy az iszlám ujabb európai térnyerését_l tartó nagyhatalmakat elbizonytalanitotta a bosnyákok támogatásának tekintetében). Részben a Szandzsák miatt, részben mert bizonytalannak tartotta az önálló Bosznia lehet_ségét a szerb-horvát nagyállami törekvések kereszttüzében, részben pedig a boszniai muzulmánok kisebb politikai homogenizáltsága miatt - a muzulmánok alig 3/4-e szavazott az SDA-ra, miközben a szerbek és a horvátok kb. 9/10-e az SDS-re ill. a HDZ-re voksolt -, az SDA az 1991-es háboruig nem is volt egyértelmü hive a jugoszláv államiság felszámolásának (emiatt a boszniai háboru is felkészületlenebbül érte a muzulmánokat mint a szerbeket és a horvátokat - tul azon persze, hogy az

utóbbiaknak eleve volt egy uszitó-támogató "anyaországuk", mig a boszniai muzulmánok magukban voltak). Az 1991-es háboru kitörése után viszont az SDA is a teljes boszniai függetlenség platformjára helyezkedett, ezt azonban összekötötte Bosznia unitarista berendezkedésének felfogásával (minthogy a muzulmánok a legszámosabb boszniai etnikum, akik szinte mindegyik boszniai körzetben jelent_s számban éltek). Ezt az egységállam-politikát viszont a szerbek (de a horvátok is) kifogásolták, mégpedig jogosan, mert kisebbségi létüket is féltették egy muzulmán többségü - mégpedig a muzulmán népesség-robbanás miatt egyre növekv_ többségü! - unitáris államban. Izetbegovic politikája tehát e szempontból valóban vitatható volt, a háborut azonban alapjában véve Boszniában sem a szerb kisebbségvédelmi szempontok, hanem a nagyszerb politika okozta. A politikai nézeteltérések 1991 _szén vezettek végs_ szakitáshoz a boszniai pártok között. A szlovéniai-horvátországi történések után a muzulmánok és a horvátok semmiképp sem akartak "Szerboszláviában" rekedni, s miután többséget alkottak a parlamentben, okt. 15.-én kimondták Bosznia függetlenségét. Az SDS-képvisel_k már a szavazást is bojkottálták, majd végleg elhagyva a parlamentet külön szerb parlamentté nyilvánitották magukat és nov. elején népszavazást rendeztek Bosznia Jugoszláviában maradásáért (amelyen gyakorlatilag csak szerbek vettek részt). Ezzel párhuzamosan a horvátországi minta alapján több helyütt "szerb autonóm körzeteket" hoztak létre, majd azok összevonásával 1992 jan. 9.-én R. Karadzic vezetésével kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot (a névb_l kés_bb törölték a boszniai jelz_t), amely azonnal kinyilvánitotta, hogy "Jugoszláviában kiván maradni". (Ez a radikális nacionalizmus megosztotta a szerbeket is. Tulnyomó többségük azonosult vele, de kb 10-15%-uk kitartott a boszniai integritás mellett. Kés_bb sokan elmenekültek Boszniából, igy Karadzic köztársaságában id_vel csak 600-700 ezren maradtak, ami a háboru el_tti 1,4 milliónyi boszniai szerbségnek alig a fele.) A szarajevói kormányzat ezzel párhuzamosan er_feszitéseket tett a függetlenség elérésére: megpróbált

életet lehelni a területvédelem maradványaiba (a jun. 10-én felállitott védelmi tanács, ill. annak katonai szárnya, a Patrióta Liga kezdte szervezni az ellenállást) és dec. 23.-án kérte a nemzetközi elismerést az EK-tól. Azt azonban egyel_re megtagadták t_lük arra hivatkozva, hogy még nem tartották meg a függetlenségi népszavazást és bizonytalanok a köztársaság bels_ viszonyai. Ezért 1992 febr.29.-márc.1.-én Boszniában is megrendezték a népszavazást, amelyen 64%-os részvétel mellett (a szerbek bojkottálták) a szavazók 99%-a a függetlenségre voksolt. Továbbá szerb-horvát-muzulmán háromoldalu tárgyalások kezd_dtek Bosznia leend_ bels_ berendezkedésér_l, amelyeken márc. 18.-án el_zetes elvi egyetértés született Bosznia kantonizálásáról. Ezek után az EK-államok ápr. 6.-án (az USA másnap, Oroszország pedig ápr. 28.-án) elismerték Bosznia függetlenségét. Ezek az események már a szaporodó fegyveres összetüzések közepette zajlottak. Már a népszavazás napjaiban barikádharcokra került sor Szarajevóban, amelyek hamar átterjedtek Bosznia más városaira is, és amelyek uj lendületet kaptak ápr. elején, a nemzetközi elismerés napjaiban. Ugyanezekben a napokbanSzarajevóban sorozatos béketüntetésekre került sor, s miután Karadzic orvlövészei a tüntet_k közé l_ttek, teljesen elszabadultak az indulatok. A JNA is kivonult a laktanyákból és a horvátországi minta alapján "békefenntartóként" beavatkozott a harcokba, majd ápr. elején körülzárta Szarajevót. Azóta is viták tárgya, hogy Bosznia nemzetközi elismerése vajon korai volt-e. Kétségtelen, hogy az ápr. 6-7.-i id_zités sért_ volt a szerbekkel szemben (1941-ben akkor kezd_dött a Jugoszlávia elleni német támadás), a népszavazás egyszer_ többségi elve sem fejezhette ki mindhárom nemzet akaratát (ahogy korábban a szlovének is elzárkóztak az "egy ember egy szavazat" elvének általános jugoszláviai kiterjesztését_l), egy bizonytalan elvi egyetértés pedig, amelyet ráadásul mindhárom nemzeti vezet_ hamarosan vissza is vont, még valóban nem jelentette a boszniai államrendr_l való szerb-horvát-muzulmán kiegyezést. A nemzetközi elismerés megadása mögött azonban az állt, hogy a szlovéniai-horvátországi tapasztalatok után ezuttal éppen

igy remélték megel_zni a harcok háboruvá fajulását, ill. biztositani Bosznia védettségét. S bár a szerbek az "elhamarkodott" elismerés elleni tiltakozásuk jeléül fokozták fel akcióikat, ez inkább ürügy volt semmint ok, mert az általuk felkinált platformon nem nyilt lehet_ség a megegyezésre. Az ápr. elejére folyamatossá váló harcokkal tehát kezdetét vette a három és féléves, 200-250 ezer áldozatot követel_ boszniai háboru (de az áldozatok számáról 400 ezres számadat is napvilágot látott), és a harcokban szemben állók hamar egységes hadseregekké szervezték er_iket. El_ször a boszniai szerb hadsereg (VRS) szervez_dött meg 1992 máj.-ban a JNA boszniai alakulataiból, valamint a boszniai szerbeknek a régi rend_rség és területvédelem bázisán létrehozott osztagaiból és pártmiliciáiból. A f_ forrást a JNA képezte, amelyet ugy "vontak ki" Boszniából, hogy 45 ezres helyi létszámából kb. 10 ezret vezényeltek át a szerb-crnagorai területekre, hátrahagyva a "boszniai illet_ségü" személyzetet és a teljes technikát - igy jártak el korábban a Krajinában is -; valójában tehát a VRS nem is ujonnan alakult hadsereg volt. A horvát hader_ részben szintén a helyi miliciákból jött létre, másik forrását pedig a Horvátországból már a háboru elején "spontánul átszivárgó" 10-15 ezer katona képezte. A leglassabban a kormányhadsereg (ABiH) szervez_dött, amely elvileg magában foglalta ugyan a horvát er_ket is, azok azonban saját politikai és katonai vezet_ségüknek (Horvát Védelmi Tanács - HVO) engedelmeskedve valójában csak (bizonytalan) szövetségesként voltak használhatók az ABiH szempontjából. Igy a kormányhadsereg bázisát azok a muzulmán miliciák ("zöldsapkások") képezték, amelyek a muzulmán-lakta vidékek régi rend_rségének és területvédelmének maradványaiból és pártosztagaiból (Patrióta Liga) jöttek létre. Voltak azonban az ABiH soraiban szerbek és horvátok is: közülük pl. a szerb Divjak, a horvát Siber és Vikic az ellenállás els_ szervez_i közé tartoztak és a boszniai fegyveres er_k vezet_i közé emelkedtek. A regulárissá szervezett csapatok mellett részt vettek a harcokban olyan egységek is, amelyek - ha be is tagozódtak a hadseregekbe - változatlanul több-

kevesebb önállósággal jártak el. A szerb oldalon Horvátország után Boszniában is megjelentek a szerbiai csetnik-osztagok (és ezuttal is inkább az etnikai tisztogatásokban jeleskedtek, semmint a tényleges harcokban), a horvát oldalon pedig a jogpárti HOS; továbbá nemcsak a szerbek és a horvátok soraiban tüntek fel kétes multu figurák, hanem a muzulmánok között is: Szarajevó védelmében kezdetben _k is igénybe vették az adósságbehajtóból lett "hadvezér", J. Prazina fegyvereseinek szolgálatait. A háboru egyik szinfoltját adták azok a külföldiek, akik részben zsoldosként, részben önkéntesként tüntek fel a hadszintereken. A szerbek oldalán oroszok, a muzulmánok oldalán pedig közel- és közép-keleti mudzsahedinek vettek részt viszonylag nagyobb számban a harcokban, azonban együttes létszámuk is csak ezres nagyságrendü volt - 1991-ben a horvátok oldalán pedig E. Flores jóval kisebb csapata volt az egyetlen nemzetközi egység -, igy a háboru menetére sem gyakoroltak nagy befolyást. (Sokkal fontosabb szerepük volt a háboru menetének alakitásában azoknak a külföldieknek, akik nem közvetlenül a harctereken kapcsolódtak be 1994-95-ben a háboruba: a horvátok és a muzulmánok mellett müköd_ amerikai katonai tanácsadóknak és tervez_knek.) A boszniai harcok háborúvá eszkalálódásával párhuzamosan Belgrádban Szerbia és Crna Gora részvételével ápr. 27.-én kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (JSZK, "Kis-Jugoszlávia"), amely a JSZSZK jogutódjának tekintette magát, ugyanakkor nyilvánosan mint "a boszniai szerbek iránt felel_sséget érz_, de békés közvetit_ fél", igyekezett elhatárolódni az "izetbegovic-i fundamentalista kalandor-politika miatt kirobbant boszniai polgárháborutól" (amely persze nem polgárháboru volt, habár valóban volt polgárháborus mozzanata is). E politika jegyében kivonták Boszniából a JNA-t (hivatalosan), s az uj Panic-kormány kinyilvánitotta készségét a volt jugoszláv köztársaságok elismerésére (Szlovéniát el is ismerte, de Ljubljana az általános rendezést hiányolva nem viszonozta azt). A háboru f_ terhét persze továbbra is a JSZK viselte, bár ezután már f_leg anyagilag és nem közvetlen hadvisel_ként (de "önkénteseket" továbbra is küldött), s továbbra is nyitva

tartották a nyugati szerb államok csatlakozásának lehet_ségét. Ezért a proklamációkor nem rögzitették az uj állam határait, s a tagköztársaságok számát is provizórikusnak tekintették. S miután valóságosan nem hagytak fel a boszniai beavatkozással, az ENSZ BT máj. 30.-án gazdasági embargót rendelt el a (JSZSZK jogutódjaként senki által el nem ismert) JSZK ellen. Ennek célja az volt, hogy a hosszutávu gazdasági kimeritéssel kényszeritsék meghátrálásra a szerbeket - ez volt a nagyhatalmak délszláv-politikájának alapja a következ_ években (a humanitárius programok és a fegyver-embargónak a háboru lokalizálását célzó fenntartása mellett). E politika jegyében az embargót kés_bb meg is szigoritották, számos béketárgyalást szerveztek, az ENSZ az UNPROFOR hatáskörét kiterjesztette Boszniára is (id_vel 22 ezerre emelve az ottani létszámot), az egykori nürnbergi törvényszék mintájára nemzetközi biróságot állitott fel a délszláv háborus büntettek kivizsgálására, s védett övezetté nyilvánitott hat muzulmán várost (Szarajevó, Tuzla, Bihács, Gorazsde, Szrebrenica, Zsepa). Mindez azonban kevés volt a háboru megállitására, az aktiv, béketeremt_ beavatkozástól pedig mindenki huzódozott (noha az ENSZ által elrendelt repülési tilalom betartatására a NATO már 1993 ápr.-tól légijár_rözött Bosznia felett, az 1994 nov. 21.-i udbinai bevetést leszámitva akciói egészen 1995 aug.-ig jelképesek voltak). A bosnyákok és a horvátok elleni fegyverembargónak az iszlám államok majd az USA által is kezdeményezett feloldásáról pedig nem jött létre politikai egyetértés, részben a nagyhatalmi vetélkedés miatt, részben mert nehezen lett volna megoldható az embargó szelektiv feloldása. Igy az er_fölényben lév_ szerb fél éveken át elutasithatta a kompromisszumos megoldási javaslatokat. A hadseregek megszervez_désének sorrendjéb_l és a szerbek technikai fölényéb_l adódott, hogy Mladic serege nagyobb csaták nélkül már jun. végére ellen_rzése alá vonta Bosznia területének több mint a felét (hamarosan már 65-70%-át), a maradékból pedig mintegy 20%-ot a horvátok (f_leg Nyugat-Hercegovinát), igy a legnagyobb létszámu - 70-80 ezer szerb és 40-45 ezer horvát fegyveressel szemben 100-11o ezret kiállitó -, de

leggyengébben felszerelt kormányer_k ellen_rzése alatt alig 20 (kés_bb, 1993- 1994 fordulójának mélypontján 10-15) %-nyi területrész maradtKözép-Boszniában, valamint a bihácsi és néhány kelet-boszniai enklávé területén. Ilyenformán Bosznia területi felosztása katonailag 1992 nyarára lényegében megvalósult, s abban nagymértékü változás 1995 nyaráig nem is történt. Ez persze egyáltalán nem jelentette a harcok végét! A keleti és az északnyugati szerb részeket összeköt_ posavinai korridor kiszélesitéséért-összeszükitéséért, Szarajevó és a szerbek-megszállta vidékekbe beékel_dött muzulmán enklávék kimeritéséért-megtartásáért (majd kés_bb a horvát-muzulmán háboru mostari-középboszniai és a muzulmán belharcok kladusai szinterein is) mindvégig ujra és ujra fellángoló és váltakozó kimenetelü állóháborus harcok dultak. Mladic általában kerülte a klasszikus csatákat: viszonylag kis létszámu seregével óriási területeket és 1200-1300 kilométernyi (!) frontvonalat kellett ellen_riznie, igy haditechnikáját a legfontosabb pontok (közlekedési csomópontok, városok) körül koncentrálva hosszu id_n át tartó válogatás nélküli lövetéssel próbálta ellenfeleit kimeriteni, majd a viszonylag kisebb egységek ügyes man_vereivel elfoglalhatóakat birtokba venni - ha pedig az elfoglalás nem volt lehetséges, akkor folyamatos tüzérségi tüzzel igyekezett el-lehetetleniteni az életet (pl. Szarajevó három és féléves ágyuzása a környez_ hegyekb_l, amelynek ostromát igy helyesebb is lenne blokádnak nevezni, és amely számára éppen emiatt lett volna nagy jelent_sége az un. tilalmi zónának, azaz a várost övez_ 2o km-es körzetb_l a szerb nehézfegyverzet kivonásának). A horvát-muzulmán oldal pedig technikailag nem volt felkészülve a nagy frontális ellentámadásokra és a nyilt ütközetekre. Igy az 1992-es nagy területfoglalások után 1995 nyaráig (amikor ujra tömeger_k koncentrált bevetésére került sor) általában az állóháboru, a városi blokádharcok és a kisebb létszámu egységek partizán-jellegü harcmodora voltak a jellemz_k (amelynek a boszniai terepviszonyok amugy is kedveznek). A háboru talán legtragikusabb fejezetét az etnikai tisztogatások adták. Ezek az elvadult atrocitások csak

kisebb részt voltak a háborus légkör "elkerülhetetlen melléktermékei", a régmult id_k sebeinek spontán felfakadásai - valójában olyan szervezett akciókról volt szó, amelyek az elfoglalt területek homogenizálását és a multietnikus együttélés lehet_ségébe vetett hit teljes megsemmisitését célozták. Enélkül Boszniában, ahol alig voltak etnikailag homogén körzetek, viszont ahol f_képp a városi népesség körében valóban létezett az együttélés kulturája (is), nem lehetett volna nemzetállamokat kreálni. S már 1992 nyarán "beállt a területek nagyfoku tisztasága": mintegy másfél millióan kényszerültek elmenekülni otthonaikból (nagyobbrészt spontánul, de szervezett kitelepités is volt), 30-40 ezerre emelkedett a halottak és az eltüntek száma, s a halottak 70-80 %-a civil volt. A tömeggyilkosságok, fosztogatások, a n_k meger_szakolása, a második világháborut idéz_ lágervilag (a Nemzetközi Vöröskereszt aug. elején 25 szerb és 11 horvát-muzulmán gyüjt_táborról adott hirt), az orvlövészeket és a civil tömeg lövetését rendszeresen alkalmazó harcmodor (pl. a szarajevói piactér szerb lövetése 1994 febr.-ban és 1995 aug.-ban, 68 ill. 37 halottal) egyaránt szerves részei voltak a nacionalista stratégiának, a háboru tudatos brutalizálásának. S bár az etnikai tisztogatás eszközeivel - ahogy az ENSZ által felállitott T. Mazowiecki vezette emberi jogi bizottság jelentéseiben rendszeresen rámutatott - a háboru folyamán végig mindhárom fél élt, de a legnagyobb mértékben a szerb és a legkevésbé a szarajevói kormányzat. (Az utóbbi legvitathatóbb lépései talán a szerb-ellenes nemzetközi beavatkozást kiprovokálni próbáló akciók voltak. Annak idején pl. az els_ szarajevói piactéri merénylet elemzésekor felvet_dött, s nemcsak a szerb sajtóban, hogy a merényl_k muzulmánok is lehettek.) 1992 nyarán a horvát-muzulmán szakadással ujabb fordulatot vett a háboru. Jul. 5.-én kikiáltották a "Hercegboszniai Horvát Közösséget", amely formálisan ugyan nem vonta ki magát Boszniából - s_t 21.-én Tudjman és Izetbegovic meger_sitették szövetségüket -, de világossá tette, hogy Boszniának nemcsak a szerb, hanem a horvát expanzionizmussal is szembe kell néznie. Horvátország elismerte Boszniát és több együttmüködési

szerz_dést kötött vele, több-kevesebb következetességgel támogatta is a szerbek elleni harc során, de valójában Zágrábnak folyamatosan két opciója volt Boszniát illet_en. Az els_ben a boszniai állam fennmaradásával számoltak és ugy itélték meg, hogy Horvátország érdekei is ezt kivánják (legalábbis ha a bosnyák állam föderalizálódik, biztositva igy a helyi horvátság jogait). Igy ui. - érveltek e politika hivei - Szerbia és Horvátország között létezne egy pufferállam, a muzulmánokban a horvátok szövetségesre lelnének, Bosznia felosztása nem szolgálhatna határváltozási precedensként a krajinai kérdésben, ráadásul az összes horvátlakta területet ugysem lehetne elcsatolni, igy a Boszniában reked_ horvátok jelentéktelen kisebbséggé válva nehéz helyzetbe kerülhetnének; ezenkivül a függetlenségét éppenhogy elnyert Horvátország nemzetközi imázsának igen rosszat tenne, ha máris Szerbia társ-agresszorává válna egy másik délszláv köztársaságban. Ez a szemlélet dominált meg Bosznia függetlenné válásának és a háboru elejének id_szakában Zágráb politikájában. Már akkoriban is létezett azonban az a párhuzamos elképzelés, amely aztán 1993 nyarától 1994 tavaszáig uralkodó volt (de egyes feltételezések szerint már 1992 nyarán is emiatt engedték át a posavinai korridort a horvátok a szerbeknek). Ebben a boszniai állam fennmaradása valószinütlennek és horvát szempontból is célszerütlennek min_sült, s az 1939-41-es Horvát Bánság mintájára megfogalmazódott a horvát többségü területek (Nyugat-Hercegovina, Posavina) Horvátországhoz csatolása vagy legalábbis egy névlegesen fennmaradó boszniai unión "belüli" de facto függetlensége (s területi igényeiket a horvátok persze éppugy maximalista módon határozták meg, mint a szerbek, pl. védelmi szempontok hangoztatásával igényt tartva a dalmát tengerpart teljes hátországára). E politika mögött a nagyhorvát nacionalizmus és az un. hercegovinai lobby állt (a jobbára hercegovinai származásu nacionalista politikusok és katonák blokkja), de nem támogatták egységesen még a kormányzó HDZ-ben sem, az ellenzéki pártok még kevésbé; mi több, a legélesebben talán a nagyhorvát nacionalizmus legnyiltabb képvisel_je, a Jogpárt itélte el Zágrábnak

Bosznia szerb-horvát felosztásával való kokettálását, mivel szerintük Bosznia egésze horvát föld (ez a felfogás ugyan szögesen ellentétes a muzulmán unitarizmussal is, de mivel a szerbek elleni védekezés volt az aktuális, Szarajevó sokszor jobban számithatott a jogpárti miliciájára mint a hivatalos zágrábi támogatásra). Megosztotta ez a politika a boszniai horvátokat is: a Dalmácia mentén tömbben él_ hercegovinaiak általában azonosultak vele, de _k a boszniai horvátoknak csak kisebbségét alkották; a közép-boszniai szórványhorvátság és a szarajevóiak viszont inkább ellenezték (közülük kerültek ki azok a horvátok, akik Bosznia integritásának hiveként mindvégig a szarajevói kormányzat oldalán maradtak). Meg kell jegyezni azonban, hogy a horvát nacionalizálódásban szerepe volt Izetbegovic unitarizmusának is, amelyet a horvátok éppugy (és épp olyan jogosan) elvetettek, mint a szerbek. Ezért Bosznia föderalizálásának hiveként a horvátok már akkor elfogadták a kantonizálás elvét és a Vance-Owen tervet (a béke-tervek összevont tárgyalását ld. kés_bb), amikor a muzulmánok még kitartottak a területileg egységes bosnyák állam koncepciója mellett. Ez a szembenállás lett az 1992-94-es horvát-muzulmán háboru kirobbanásának közvetlen oka, amelyben f_képp Mostar és a hadiipari termelés centrumainak számitó közép-boszniai körzetek hovatartozásáért folytak meg-megujuló csaták (Nyugat-Hercegovinát már kezdett_l a horvátok ellen_rizték). 1992 okt.-t_l már komoly harcokká váltak az addig szórványos incidensek, mivel a horvátok nehezen türték a szerbek el_l menekül_ muzulmánok beáramlását a HVO által ellen_rzött területekre (de gyakran a muzulmánok kezdeményezték az összecsapásokat, mivel két ellenfelük közül a horvátokat tekintették gyengébbnek), majd megkezdték a Vance-Owen tervben nekik itélt területek nyilt birtokbavételét és etnikai megtisztitását. A harcoknak számos tüzszünet próbált véget vetni (és a BT is többször elitélte, többnyire a horvát oldalt), de teljesen sikertelenül. S_t 1993 nyarától még élesebbé vált a horvát-muzulmán háboru (miközben megritkultak a szerb-horvát harcok), miután a szerbek és a horvátok elfogadták, a muzulmánok viszont elvetették az Owen-

Stoltenberg tervet, azaz Boszniának három nemzetállam konföderációjává való átalakitását. Aug. 24.-én kikiáltották a "Hercegboszniai Horvát Köztársaságot", amely "közösségnek" nevezett el_djét_l eltér_en nyiltan szembefordult Szarajevóval és visszahivta a boszniai testületekb_l az összes horvát képvisel_t (amelyekben ezután csak az integralista horvátok maradtak). A horvátok számára ezután az "iszlám-fundamentalistaIzetbegovic" vált a legf_bb ellenséggé, mert vele nehezebb szót érteni mint a szerbekkel vagy az "európéer muzulmán" Abdic-al. Az Owen-Stoltenberg terv szarajevói elutasitása szakadást váltott ki a muzulmánokon belül is: 1993 aug.-ban a bihácsi enklávéban összecsapások kezd_dtek a kormánycsapatok és Abdic hivei között. (F. Abdic a bosnyák államelnökség Izetbegovic-al részben személyes vetélkedésb_l, részben a békefeltételek pragmatikusabb értelmezése miatt már régóta rossz viszonyban lev_ tagja volt, aki szükebb hazáját a háborus pusztitásoktól addig ügyes - Szarajevó szerint elvtelen - taktikázással meg tudta óvni.) Abdic nem sokkal kés_bb, szept. 27.-én Velika Kladusa-i székhellyel kikiáltotta (az elvileg Bosznián belüli) un. Nyugat-boszniai Autonóm Tartományt, majd az Owen-Stoltenberg terv alapján különbékét kötött mind a horvátokkal, mind a szerbekkel. Szarajevó több támadással megpróbálta megdönteni Abdic miniállamát, csaknem egy éven át azonban hiába próbálkozott: a szerb és horvát támogatást élvez_ Abdic ellen tudott állni a számszerüen er_sebb, ám a bihácsi enklávéba bezártan utánpótlásától elvágott kormányer_kkel szemben. Abdic támogatása akkor megfelelt mind Belgrád, mind Zágráb érdekeinek, részben mert megoszthatták a muzulmánokat (bár Abdic nem vitt magával nagy területet és komoly hader_t), részben mert az uj "semleges miniállam" a szerb-horvát feketekereskedelem csatornájául szolgált, de f_leg mert igy bizonyithatták a világ el_tt, hogy _k nem általában a muzulmánok ellen vannak, hanem csak a kemény és béke-ellenes fundamentalisták ellen harcolnak. Ez az 1993 nyarát követ_ szük egy esztend_ volt a boszniai háboru mélypontja, a "mindenki háboruja mindenki ellen" periódusa. Szarajevónál, az északkelet-

boszniai szerb korridornál és a kelet-boszniai muzulmán enklávéknál a szerbek és a muzulmánok harcoltak egymással (a keleti enklávéknál Gorazsde 1994 ápr.-i ostroma volt a legélesebb ütközet, amellyel a szerbek csak nemzetközi nyomásra hagytak fel), Közép-Boszniában és a Szarajevóhoz hasonlóan folyamatos hadszintérré vált Mostarban a horvátok és a muzulmánok csatái folytak (nov. 9.-én l_tték szét a horvátok a mostari öreghidat), a posavinai vidékeken szerb-horvát összecsapásokra került sor (bár azok száma és intenzitása a háboru els_ egy-másfél évéhez képest lecsökkent), az észak-nyugati területeken pedig muzulmán belháboru zajlott. Ezen a helyzeten semmilyen tüzszünet, béke-közvetités vagy UNPROFOR-beavatkozás nem tudott változtatni. Az UNPROFOR inkább csak a humanitárius segélyszállitmányok helyszinre juttatásában tudott segiteni (abban sem mindig), igaz, az un. ejt_erny_s segélyszállitmányokkal együtt igy is tizezreket mentve meg az éhhaláltól. 1994 tavaszán a horvát-muzulmán kiegyezéssel ujabb fordulatot vettek az események. A márc. 18.-i szerz_dések értelmében elhatározták a (boszniai) horvát-muzulmán föderáció létrehozását és e föderáció Horvátországgal való konföderációját (enélkül ui. a hercegboszniai horvátok nem voltak hajlandók "visszatérni" Boszniába). A föderáció életre keltése ugyan azóta is fölöttébb vontatottan halad - a boszniai HDZ-elnökség csak 1996 jan.24-én nyilvánitotta megszüntnek a hercegboszniai horvát államot -, s nem szüntek meg teljesen a harcok sem (az egyik legf_bb konfliktusforrást, Mostar hovatartozását a város kétéves EU-igazgatás alá helyezésével kivánták megoldani), de lassan elcsendesedett a horvát-muzulmán háboru és fokozatosan helyreállt szerbellenes politikai-katonai szövetségük. Ennek a hadihelyzetre gyakorolt hatása igazán csak 1995 nyarán mutatkozott meg, de már az 1994 nyári-_szi hónapokban is megnyilvánult. Zágrábnak már nem volt szüksége Abdic-ra, igy az ABiH aug. 21.-én Velika Kladusa bevételével gyakorlatilag felszámolhatta Abdic tartományát (s mivel Abdic számára megszünt a Szarajevó-Zágráb-Belgrád háromszögben való man_verezés lehet_sége, teljesen a szerbek bábjává vált:

aug. után ujjászervezett csapatai még csaknem egy évig harcoltak a szerb oldalon). Az év _szén pedig a horvát er_k is bekapcsolódtak az akkoriban a háboru egyik egyik f_ szinterének számitó bihácsi front harcaiba, a Bihácsot szorongató boszniai szerb-krajinai-abdici csapatok elleni küzdelembe. Az 1995-ös esztend_ biztatóan kezd_dött: a Carter volt amerikai elnök közvetitésével megkötött (99.!) tüzszünet jan. 1.-t_l négy hónapos fegyvernyugvást irányzott el_, hogy ezen id_szak alatt politikai megoldást találjanak az un. összeköt_-csoport béketerve alapján. Valójában azonban a harcok csak átmenetileg enyhültek, majd a tél elmultával, a "hadviselésre kedvez_bb" id_járás beköszöntével mindegyik fronton ujabb lendületet vettek. A nyáron pedig ujabb mélypontjára került a válság. A máj. 25-26.-i NATO-bombázásokra válaszul a szerbek mintegy 4oo kéksisakost és ENSZ-megfigyel_t ejtettek foglyul (franciákat, ukránokat, kanadaiakat), s azzal fenyeget_ztek, hogy az ujabb bombázások esetén él_ pajzsként fogják használni _ket. S alig hogy elült a tuszválság (mintegy három hét alatt engedték el _ket), a kelet-boszniai muzulmán enklávék körül lángolt fel a háboru. Jul. 11.-én és 19.-én a szerbek elfoglaltak és etnikailag is "megtisztitottak" két védett zónát, Szrebrenicát és Zsepát. Reális veszély volt a háboru végs_ elfajulása, a nagyhatalmak ujra latolgatták az UNPROFOR kivonásának lehet_ségét - végül 1995 aug-szept.-ben mégis egészen más fordulatot vettek az események. A boszniai háboru lezárására 1992-94 folyamán négy béketerv született, sorrendben a Cutilhiero-, a Vance-Owen-, az Owen-Stoltenberg-terv (a névadó politikusok az ENSZ és az EK-EU közvetit_i voltak), valamint az un. nemzetközi összeköt_ csoport tervezete, amely végül a daytoni békeszerz_dés alapja lett. A Cutilhiero-terv még a boszniai harcok totális háboruvá való elfajulása el_tt született, s éppen azért terjesztették el_, hogy a három etnikum kiegyezése révén megel_zhessék a háborut (továbbá hogy Bosznia nemzetközi elismerését lehet_leg el_zze meg egy minimális bels_ egyetértés). A terv Boszniát az etnikai elv alapján hét kantonra osztva szövetségi állammá

alakitotta volna, a szerbeknek juttatva a területek 44%-át, a muzulmánoknak ugyanannyit, a horvátoknak pedig 12%-ot. A tervet általánosságban az 1992 márciusi liszabonni Bosznia-konferencián mindegyik nemzeti vezet_ elfogadta - mi több, még Karadzic nyilatkozott róla a legpozitivabban -, ám hamarosan mindhárman visszaléptek. Ez arra mutat, hogy elvi beleegyezésük mögött csupán taktikai számitások álltak. Az unitarista Izetbegovic számára akkor még a felosztásnak a "lágy", kantonális formája is sok volt, bár az összes béketerv közül Cutilhieróé adta volna a legnagyobb területrészt a muzulmánoknak. Igy Izetbegovic csak a diplomáciai elismerés érdekében adta elvi beleegyezését, amelyet aztán Bosznia nemzetközi elismerésének birtokában vissza is vont. A horvátok f_leg a területmegosztást kifogásolták (a mögöttük álló Zágráb az adott szituációban, 1992 elején nem képviselhette Bosznia felosztásának politikáját), Karadzic-ék pedig egyáltalán azt, hogy a Jugoszláviából kiváló Boszniában kell maradniuk - ám ezuttal taktikusan megpróbálták Izetbegovic-ra hagyni a legf_bb békeakadály szerepkörét. A kantonizálás elvének elfogadásával ui. Pale azt mondhatta, hogy a szerbek nem háboruzni akarnak, hanem csak védekeznek a muzulmán többség unitarizmusa ellen. A Carrington-féle hágai Jugoszlávia-konferencia (és "szatellit-tanácskozásai", mint pl. a liszabonni Bosznia-értekezlet) cs_dje után 1992 aug.-ban Londonban nemzetközi értekezletet tartottak a délszláv válságról. Az értekezlet több alapelvet fogalmazott meg a rendezést illet_en, s ezek egyike az volt, hogy Bosznia nemzetközileg elismert határainak sérthetetleneknek kell maradniuk; elhatározták továbbá egy ujabb folyamatosan ülésez_ Jugoszlávia-konferencia felállitását genfi (kés_bb new york-i) székhellyel a rendezés konkrét menetének kidolgozására. Ezen a genfi Jugoszlávia-konferencián (amelynek társelnökei az ENSZ részér_l C. Vance majd T. Stoltenberg, az EK-EU részér_l pedig D. Owen majd C. Bildt voltak) terjesztették el_ végleges formájában 1993 jan.-ban a Vance-Owen-tervet, amely Cutilhiero tervezetéhez hasonlóan a kantonizálás elvén alapult, de konkrét javaslatai eltértek attól ill. részletesebbek voltak.

A Vance-Owen-terv 10 kantonra osztotta volna Boszniát: mindegyik nemzet 3-3 kantont kapott volna (nem egybefügg_en), a 10., Szarajevó pedig f_városként meg_rizte volna vegyes jellegét. A tervezethez mellékelt térkép szerint a szerbeknek 43, a muzulmánoknak 32, mig a horvátoknak 25 %-nyi területrész jutott volna ugy, hogy a bels_ határok kialakitásánál az etnikai elv els_bbsége mellett figyelembe vették a földrajzi-közlekedési, gazdasági és történelmi szempontokat is (nem zárkózva el a további kisebb terület-cserékt_l és módositásoktól sem). A kantonok széles önállósággal birnának, de nem léphetnének ki a föderációból, a nemzetközi jogalanyisággal összefügg_ ügyekben pedig a központi hatalom lenne illetékes. A központi hatalom paritásos elven épülne fel: 3x3 tagu szövetségi elnökség és kormány alakulna, Bosznia elnökét pedig a három nemzet féléves rotációs rendszerben delegálná. Szabad választásokat tartanának és a békére ENSZ-er_k ügyelnének. A Vance-Owen tervet a horvátok és (nehezebb szivvel és némi módositás után) a muzulmánok elfogadták. Boban és Izetbegovic márc. 25.-ig aláirta a javaslatnak mind a négy alapdokumentumát, az alkotmánytervezetet, a katonai egyezményt, a térképet és az átmeneti intézkedések tervezetét, viszont a szerbek elutasitották (ill. Karadzic csak az els_ kett_t irta alá). Nemzetközi és kis-jugoszláviai nyomásra ugyan az athéni konferencián máj. 2.-án Karadzic aláirta a másik két dokumentumot is, ám néhány nappal kés_bb a boszniai szerbek parlamentje - Milosevic, Cosic és a görög kormányf_, Micotakisz személyes jelenléte ellenére - immár harmadszorra vetette el a Vance-Owen terv egészét, majd elutasitásukat a boszniai szerbek népszavazása is meger_sitette. Juniusban a genfi konferencia ujabb fordulóján Milosevic és Tudjman elvi egyetértésre jutottak Bosznia három nemzetállamra tagolásában - folytatva ezzel a muzulmánok feje feletti szerb-horvát alkudozások tradicióját, hiszen a két elnök már 1991 márc.-ban Karagyorgyevón tárgyalt a felosztásról, ahogy Karadzic és Boban is az 1992 máj.-i találkozójukon Grazban -, s ezen az alapon fogalmazódott meg a harmadik Boszniára

vonatkozó nemzetközi békejavaslat. Ez volt az 1993 jul.-ban ismertetett Owen-Stoltenberg-terv, amely tullépett a kantonális-föderativ elven és Boszniának három etnikai alapon megszervezett miniállam konfoderációjává való átalakitását javasolta. A "Boszniai Államszövetségben" a különböz_ térképváltozatok szerint a szerbek állama Bosznia területének 48-54, a horvátoké 16-22, a muzulmánoké pedig 30-31 %-át tette volna ki. A demilitarizált Szarajevót két éves ENSZ-felügyelet alá helyeznék, s a békefolyamatot e terv szerint is ENSZ-hader_ ellen_rizné. A muzulmán állam Ploce kiköt_jén át tengeri kijáratot kapna. A tervet a szerbek és a horvátok már aug.-ban elfogadták, ezuttal viszont a muzulmánok utasitották el, a több hónapos nyomás ellenére több izben is. A béketervek valamely fél általi sorozatos elutasitása mögött többféle érvelés rejlett. A viták egyik csomópontját a terület-megosztás képezte, részben az egyes területrészek százalékos nagyságát, részben konkrét elhelyezkedését illet_en. A szerbek mindegyik esetben éltek több-kevesebb kifogással a nekik juttatandó területek nagyságát illet_en, a horvátok f_képp a Cutilhiero-tervet kritizálták a 12% miatt (viszont fölöttébb elégedettek voltak a Vance-Owen-terv 25%-ával), a muzulmánok pedig a Vance-Owen- és f_leg az Owen-Stoltenberg-tervben javasolt részesedésüket kevesellték. A területi viták másik aspektusát az képezte, hogy az egyes, szerb, horvát és muzulmán részek mennyire lennének életképesek: egybefügg_ területet alkotnak-e vagy csak egymástól elválasztott terület-foltokat, rendelkeznek-e tengeri kijárattal, milyen arányban részesednek Bosznia természeti-gazdasági potenciáljából, milyen legyen Szarajevó státusza, s a szerbek számára igen fontos volt az is, hogy megtarthassák a nyugati szerb területeket Szerbiával összeköt_ posavinai korridort. Ilyenformán a területelosztást nem lehetett automatikusan az egyes etnikumoknak az össznépességen belüli arányszámához igazitani (ami egyébként nem is lett volna igazságos, mert a szerbeknek az átlagnál falusiasabb település-szerkezete miatt Bosznia területének nagyobb hányada volt szerb többségü már a háboru el_tt is, mint a

népességen belüli 31%-os arányuk). A szerbek ragaszkodtak a tengeri kijárathoz és a posavinai korridorhoz, a muzulmánok a tengeri és egy Posavinán átvezet_ szávai kijárathoz, bár ezeket csak a horvátlakta vidékeken át lehetett volna biztositani; s a szerbek is és a muzulmánok is egybefügg_ területeket akartak (a horvátok végs_soron megelégedtek volna Nyugat-Hercegovina és Posavina különállásával, mivel mindkét terület Horvátország határai mentén fekszik). Ugyancsak bonyolitotta a területi vitákat az - különösen szerb-muzulmán viszonylatban - hogy a szerbek legalábbis az els_ két terv alapján Bosznia ipari-gazdasági potenciáljából kisebb arányban részesültek volna mint Bosznia területéb_l. Ahogy Karadzic a Vance-Owen-terv kapcsán mondta, a szerbeknek jutó terület jórészt kopár hegyvidék lenne egyetlen nagyvárossal (Banja Luka), mig a százalékosan kisebb horvát és f_leg a muzulmán részek ölelnék fel az ipari és urbánus területek nagy részét, azaz "az évtizedek alatt közösen felhalmozott gazdasági kapacitás zömét" (azt persze nem tette hozzá, hogy ez részben az egyes etnikumok eltér_ települési viszonyaiból adódott - a muzulmánok voltak a legurbanizáltabbak -, s azt sem, hogy a szintén "évtizedek alatt közösen felhalmozott" JNA-technikát sem egyenl_en osztották el). Végeredményben a szerbek csak a számukra (csak az _ számukra) összefügg_ területet kináló Owen-Stoltenberg térképet tartották elfogadhatónak, amit a horvátok is elfogadtak (bár a Vance-Owen-féle változatot el_nyösebbnek találták), a muzulmánok pedig valójában egyiket sem (bár a Vance-Owen térképet kénytelen-kelletlen elfogadták). A térképviták mellett az alkotmányossági kérdések váltottak még ki nagy nézeteltéréseket. A szerbek (és kevésbé élesen, de a horvátok is) a kantonális tervek esetében sokallták a központi hatalomnak el_irányzott jogköröket, a muzulmánok pedig a konföderális Owen-Stoltenberg-terv iránt voltak elutasitóak. Izetbegovic unitarizmusának valójában még a kantonális elv is sok volt, azt azonban a nemzetközi segitség reményében még hajlandó volt elfogadni a Vance-Owen-terv idején. Azonban a konföderációban csak a végs_ felosztás el_szobáját látta (s nem is ok nélkül), ezért teljesen

ellenséges volt iránta. Az eleve hamvába holt Cutilhiero-terv után tehát a szerbek ellenállásán megbukott a Vance-Owen-terv, majd a muzulmánokén az Owen-Stoltenberg-terv. Igy ujabb változat született, az un. nemzetközi összeköt_-csoport béketerve, amely az asszimetrikus államjogi rendszerrel ötvözni próbálta a konföderális és a kantonális elveket (de az utóbbiakhoz közelitett), s amelynek alapelveit 1994 májusában hozták nyilvánosságra. E terv el_zménye, hogy Washingtonban 1994 márc. 18.-án Tudjman, Izetbegovic, Zubak (az uj boszniai horvát vezet_) és Silajdzic bosnyák kormányf_ megkötötték a horvát-bosnyák kett_s államszövetségi egyezményeket. Ezek értelmében Boszniában hat muzulmán és három horvát kantont hoznak létre - ezt kés_bb négy muzulmán, két horvát és két vegyes kantonra módositották -, amelyek föderációra lépnek egymással (és elvileg a szerb részekkel is, de Pale gyorsan elutasitotta a csatlakozást); majd e föderáció Horvátországgal konföderációt létesit nyitott határokkal, védelmi és vámunióval. (Az egyezményeket az USA nyomására és közvetitésével kötötték meg. Washington aktivizálódásáról még lesz szó, egyel_re csak annyit jegyeznénk meg, hogy az USA egyfel_l potenciálisan egy uj szövetségest kezdett el meglátni Zágrábban, másfel_l a bosnyákok irányában kett_s szándék vezethette: miközben nem szorgalmazta az iszlám ujabb európai térnyerését egy önálló bosnyák-muzulmán állam világra segitésével, nem akarta teljesen megvert helyzetben hagyni sem a boszniai muzulmánokat, tekintettel az arab-iszlám világhoz füz_d_ amerikai kapcsolatokra). A horvát-bosnyák kiegyezés után az 1994 áprilisában megtartott londoni értekezletükön az USA, Oroszország, Anglia, Franciaország és Németország képvisel_ikb_l létrehozták a fentebb emlitett közvetit_-csoportot, amelynek békejavaslata szerint Bosznia területének 51%-a a bosnyák-horvát föderációé lenne, 49% pedig a szerbeké, s a két rész államszövetségre lépne egymással. A terv finomitása szerint a szerbek kivánságuk alapján kimaradhatnának a Horvátországgal kötend_ konföderációból és "szoros gazdasági, kulturális és közlekedési kapcsolatokra" léphetnének a JSZK-val, de

formális konföderációra már nem (bár Moszkva és Párizs elképzelhet_nek tartotta ezt a variációt is). Az összeköt_-csoport tervét a horvátok és a muzulmánok már juliusban elfogadták, viszont a szerbek elvetették (ami már Belgrádnak is sok volt, az okokat ld. kés_bb, ezért aug. 4.-én embargót vezetett be Karadzic állama ellen). Pale elutasitása mögött, amelyet aug. 27-28.-án a boszniai szerbek egy ujabb népszavazása is meger_sitett, részben területi kifogások álltak, f_leg azonban az, hogy ragaszkodtak köztársaságuk önállóságához. Knini kollégáikhoz hasonlóan Karadzic-ék is katonailag megoldottnak vélték a "Szerb Köztársaság" önállóságát, s most politikailag szerették volna biztositani azt, ill. a többi szerb állammal való egyesülés jogát. (Ezirányu próbálkozásaikat azonban akkoriban már csak Knin támogatta. Belgrád nem is reagált a palei parlament azon aug. 18.-i felhivására, hogy minél el_bb hozzák létre az "Egyesült Szerb Államokat".) Igy az összeköt_-csoport terve is holtpontra jutott, amelyr_l az ismételt közvetit_ tárgyalások ellenére csak egy év után, a frontokon beállt fordulat hatására mozdult el.

2.4. NAGYHATALMI STRATÉGIA-VÁLTÁS ÉS BÉKEKÖTÉS

Néhány esemény ugyan már korábban el_rejelezte a katonai er_viszonyok változását (pl. az ABiH sikerei Abdic ellen vagy a horvátok nyugat-szlavóniai bevonulása), mégis a meglepetés erejével hatott az a látványos fordulat, ami 1995 jul.-szept. során történt a hadszintereken. A Bihács felmentésére megkötött jul. 22.-i horvát-bosnyák egyezmény után a szövetségesek el_renyomultak Nyugat-Boszniában (nagyrészt elszigetelve ezzel Knint boszniai hátországától) majd aug. 4.-én a mozgósitásokkal 18o ezresre felduzzasztott HV általános támadást inditott a Krajina ellen. Jóformán ellenállás nélkül, már másnap bevonultak Kninbe - ezzel egyidejüleg mintegy 2oo ezres menekültáradat indult meg Szerbia felé -, egyesültek az ABiH bihácsi hadtestjével és végleg szétszórták Abdic csapatait (ill. azok átálltak). S noha Zágráb már 7.-én befejezettnek nyilvánitotta a "Vihar"-hadmüveletet, a harcok nem

szüntek meg, hanem áttev_dtek Nyugat-Boszniába, ahol a b_ egy hónapos offenzivájuk során a horvát és bosnyák er_k visszafoglalták a köztársaság területének mintegy 20 %-át. A boszniai szerb vezetésben a káosz jelei mutatkoztak (Karadzic sikertelen kisérlete Mladic leváltására), s szept. közepén, amikor a harcok elcsendesedtek, már Banja Luka ostroma sem tünt képtelenségnek. Ezzel egyid_ben a szerbeknek a NATO-légicsapásokkal is szembe kellett nézniük. A közvetlen kiváltóokot az aug. 28.-i ujabb, 37 halottat követel_ szarajevói merénylet adta, amelyre reagálva (a szerb nehézfegyverzetnek a szarajevói tiltott zónából való kivonását követelve) 3o.-tól több hullámban, két héten át zajlottak a bevetések. S ezuttal nem szimbolikus akciókról volt szó, mint korábban az udbinai bombázástól eltekintve mindig, hanem az er_viszonyokat valóban módositó légitámadásokról. Fontos katonai állásokat és infrastrukturális célpontokat támadtak: a Szarajevó körüli állások éppugy célpontok voltak, mint a palei távközlési és légiirányitási, a banjalukai légvédelmi rendszer, vagy a focai Drina-hid. A Krajina összeomlása (csak a nem támadott baranyai-kelet-szlavóniai terület maradt szerb kézen) és a boszniai er_viszonyok átalakulása felgyorsitotta a politikai rendezést. A szept. 8.-i és 26.-i tárgyalásokon elvi keretegyezmény született a boszniai békér_l az összeköt_-csoport terve alapján, szept. 2o.-ra a szerbek kivonták nehézfegyverzetüket a tiltott zónából, nov. 1.-én pedig az amerikai Daytonban megkezd_dtek Milosevic, Tudjman és Izetbegovic tárgyalásai. A hadszintereken beállt fordulatot ma még nehéz egyértelmüen megmagyarázni, néhány támpontot azonban máris megjelölhetünk. Horvátország 1990 óta fegyverkezik, s a 91-es háború után erre koncentrálta a horvát gazdasági potenciált és a diaszpóra segitségét. 1994 márc.-ban kiegyezett Szarajevóval, igy amerikai katonai tanácsadókat is kaphatott (igaz, formálisan csak magánemberekként, a volt tábornokok MIPRI nevü cégén keresztül), s gyakorlatilag szemet hunytak fegyverimportja fölött. Ennek mértékér_l csak találgathatunk, de pl. a Jane s Defence Weekly egy 1994 aug.-i becslése szerint 1992-94-ben Horvátország volt a

legnagyobb délszláv fegyverimport_r: kb. 66o mó USD értékben kapott fegyvereket, felerészt Bonntól a volt NDK-s arzenálból. Létrehozták saját hadiiparukat is, igy 1995-re felépült egy olyan horvát hadsereg, amely a krajinai és boszniai szerb er_kkel szemben (ha még nem is az össz-szerb hader_vel) már fölénybe kerülhetett. Ezzel egyidejüleg meger_södött a bosnyák hadsereg. A horvát-bosnyák kiegyezés Szarajevó szempontjából is megszüntette a második frontot, s ezzel egyfel_l tehermentesült az ABiH, másfel_l ujra megnyilt a Horvátországon keresztül folytatott fegyverimport lehet_sége (ezuttal is csak találgathatunk, de pl. Christopher amerikai külügyminiszter egy 1994 jun.-i nyilatkozata szerint a bosnyákok addig mintegy félmilliárd USD értékben kaptak hadianyagot Horvátországon keresztül az arab világból). Továbbá az ABiH mellett is megjelentek az amerikai tanácsadók (Sewall tábornok csoportja, hivatalosan szintén magánemberekként). Politikailag is kedvez_ek voltak a feltételek a támadásra, mert Zágráb és Szarajevó nemzetközi támogatást élvezett, Pale és Knin pedig még Belgrádtól is elszigetel_dött. A fordulat egy további magyarázatát Belgrád politika-váltásában lelhetjük fel. 1993-94-re Milosevic számára komoly kihivássá váltak Karadzic vezéri ambiciói. Nem volt kizárt, hogy a Szerbiában sem népszerütlen palei "köztársasági elnök" a nyilt nagyszerbizmusával, a szerb államok gyors egyesitésének programjával és a szerbiai ellenzék egy részének támogatásával kiszorithatja Szerbia elnökét a "minden szerbek vezére" poziciójából. Milosevic már csak ezért sem tüzte napirendre az egyesitést, majd riválisának megrendszabályozása céljából csökkentette a nyugati szerb miniállamok támogatását: 1994 aug.-ban a humanitárius szállitmányok kivételével lezárta a szerb-boszniai határt (s az odatelepitett nemzetközi megfigyel_k szerint a határzár bár korántsem volt teljes, többé-kevésbé müködött). A támogatás csökkentése mögött azonban más okok is rejlettek. A hatástalansága és kijátszhatósága miatt világszerte birált embargó id_vel engedményekre kényszeritette Belgrádot. Igaz, az embargó kezdetben inkább emelte a nemzeti láz h_fokát,

a "csak azért is megmutatjuk" pszichózisát, s Szerbiának egyébként is megvolt az energetikai és agrárbázisa ahhoz, hogy valameddig kitartson. Az is igaz, hogy lyukacsos volt az embargó: a szerbek nemcsak a görög-macedón utvonalon, Románián és a magyarországi "kishatár-forgalmon" át tudtak jóformán bármit beszerezni, fegyvert is, hanem a zágrábi sajtó szerint még Albánia és a horvátok (!) is adtak el nekik üzemanyagot. Azonban az 1994 aug.-ban már harmadik évében tartó embargó mindezek ellenére megviselte a gazdaságot és kifárasztotta a közvéleményt: a JSZK GDP-je már egy év után a felére csökkent, a többszöri stabilizációs kisérletek ellenére folyamatos volt az infláció, s a gazdaság szinvonala a hadigazdálkodás szintjére süllyedt (ma a különböz_ becslések mintegy 20-40 md USD embargós veszteségról beszélnek). A csökken_ teherbiró képességb_l pedig Knin és Pale támogatására is kevésbé futotta. S ezután Milosevic már mindvégig fenntartotta a Pale és Knin iránti távolságot (ami azért nem jelentett szakitást), mert az embargó feloldása volt számára a legfontosabb. (S tegyük hozzá, hogy a több mint 10 milliós JSZK 7 milliónyi szerbségének is fontosabbá vált az embargó-feloldás, mint hogy sorsukat kritikátlanul összekössék az alig 1 millió szerbet kormányzó palei-knini politikával.) Milosevic irányváltásának egy további oka lehet, hogy minden bizonnyal felismerte: most már engedni kell, mert elmult az az id_szak, amikor a külvilág megosztottságának és bizonytalanságának közepette széles volt a szerb politika mozgástere. Külföldr_l valószinüsithet_en nemcsak az embargó-feloldással kecsegtették (és talán azzal, hogy _ személy szerint elkerülheti a hágai biróságot), hanem katonai retorziókkal fenyegethették arra az esetre, ha a JSZK közvetlen hadvisel_ként beavatkozna a krajinai-boszniai harcokba. Ezért Milosevic nem engedte belerántani országát a háboruba még az elsöpr_ horvát-bosnyák offenziva idején sem. Lassanként tudomásul vette - s ennek már 1993 tavaszától vannak jelei, amikor a Vance-Owen-terv elfogadására akarta kényszeriteni Karadzic-ot -, hogy a megváltozó nemzetközi konstellációban az elérhet_ maximum a nyugati szerbség széles

autonómiáinak a biztositása (legalábbis egyel_re, egyfajta "történelmi provizóriumként" el kell fogadni az autonómiát, ahogy Cosic mondta a Vance-Owen terv kapcsán). S_t, a milosevicsi politika bizonyos szempontjaiból ez még jobban megfelelhet Szerbia érdekeinek mint a Kninnel és Palével való állami egyesülés, mert a határok ujrahuzása, ha már egyszer precedens van rá, esetleg elérheti a JSZK-t is. Márpedig Koszovó érzelmileg és gazdaságilag is fontosabb a szerbség számára mint pl. a Krajina, mi több, még az egyetlen tengeri kijáratot biztositó Crna Gorában is ujra megjelent a konföderalizmus. Belgráddal szemben viszont Knin és Pale továbbra is maximalista alapon politizált: ami egykor csak munkamegosztásból fakadt, hogy ti. a JSZK nem hadvisel_, hanem "rugalmas közvetit_" fél, jóformán valósággá vált. Knin és Pale nem ismerték fel id_ben az uj nemzetközi helyzetet, tulbecsülték saját katonai erejüket, s egyébként is vezéreik kezdett_l annyira nyilt nagyszerbizmust képviseltek (eltér_en a mindig több vasat tüzben tartani igyekv_ Milosevic-t_l), hogy személyesen sem nyilt számukra politikai visszavonulási tér. Pedig államaik a JSZK nélkül katonailag papirtigrisek voltak, amelyek önállóan nem tudtak megbirkózni az un. terület-felesleggel. Az összesen fél-Magyarországnyi területü, de alig egymillió lakosu köztársaságok hosszu határvonalait, miután elszigetelték _ket (részben _k önmagukat) Belgrádtól, az alig 120-130 ezres, ráadásul részben csak paramilitáris és kimerült saját katonaságukkal kellett volna megvédeni - erre egy tömeger_t bevet_ és osszehangolt horvát-bosnyák támadás esetén nem volt lehet_ség. Végül persze ezt felismerték, de még akkor is a mindent vagy semmit alapon hazardiroztak: reményeiket az általános szerb-horvát háboru kirobbantásába vetették. Knin még az ujabb genfi tárgyalásokon, a "Vihar"-hadmüvelet el_tt egy nappal is (!) elutasitotta a horvátországi reintegrációt, aztán 50 ezres katonaságával nem vette fel a harcot az összesen 180 ezres horvát hader_vel, hanem visszavonult és a lakosságot is evakuálta - Belgrád azonban mozdulatlan maradt. Aztán Karadzic már tanult Martic példájából és a NATO-bombázások el_estéjén

megszavaztatta parlamentjével a béketervet, de ez már az utólsó utáni pillanatnak bizonyult. (Meg kell jegyezni itt azt is - bár nem csökkenti Zágráb felel_sségét a "Vihar" során és után elkövetett atrocitásokban, sem a kétszázezernyi menekült egyéni tragédiái iránti együttérzésünket -, hogy a krajinai szerbeket nem a horvát katonaság üzte el, hanem saját hatóságaik felhivására még a HV beérkezése el_tt elmenekültek.) Nem zárhatjuk ki az események (részbeni) "megrendezettségét" sem. Milosevic és Tudjman karagyorgyevói találkozója óta állandó találgatások tárgya, hogy létezik-e valamilyen szerb-horvát titkos alku az elhatárolódásról. Ezek a találgatások uj lendületet kaptak 1995 nyarán, miután a londoni sajtó megszell_ztette Tudjman állitólagos, Ashdawn brit liberális pártvezér el_tt tett kijelentését az un. S-vonalról (eszerint Boszniát id_vel egy középen meghúzott S alakú vonallal osztanák fel Szerbia és Horvátország között). Hogy Tudjman és Milosevic között legalább egyes kérdésekben egyetértés volt Karagyorgyevón, azt Manolic memoárjai óta állithatjuk - mégsem valószinü, hogy létezne egy el_re rögzitett közös szerb-horvát forgatókönyve a terület- és lakosságcseréknek, az pedig biztosra vehet_, hogy ilyesminek a bosnyákok nem részesei. Az azonban valóban elgondolkodtató, hogy a szerbek röviddel a fordulat el_tt még elfoglalhatták a szerb határ melletti Szrebrenicát és Zsepát, hogy nem érte támadás a posavinai korridort, hogy a horvát-bosnyák offenziva nagyjából azokon a vonalakon állt meg, amelyeken végül a békeszerz_dés is meghúzta Bosznia bels_ határait (vagy azokan a vonalakon állitották meg a nagyhatalmak, immár a katonai er_viszonyok teljes átbillenését_l és a horvát-bosnyák revans-szellem elszabadulásától tartva). Azaz a frontok szeptember közepén hozzávet_leg az összeköt_-csoport javasolta területmegosztás szerint stabilizálódtak, s ez egy másféle forgatókönyv lehet_ségét sugallja. Mintha a horvát-bosnyák er_k nemzetközi felhatalmazást kaptak volna arra, hogy a nekik kijelölt területeket er_vel vegyék birtokukba - legalábbis Boszniában, mert Krajina lerohanását a külföld, bár csak módjával, kritizálta -; Belgrád pedig mintha err_l el_re tudott volna (de arról is,

hogy a másik félnek itélt területeket ezuttal valóban át kell engedni!). A NATO-légicsapásoknak is nagy szerepük volt a fordulatban, részben közvetlenül katonailag (fontos szerb állások és infrastrukturális létesitmények bombázása révén), részben pedig pszichikailag (mert a támadások mértéke ezuttal politikai határozottságot sejtetett, er_sitve a horvát-bosnyák önbizalmat és demoralizálva a szerb oldalt). S ez már átvezet bennünket a nagyhatalmak, f_leg az USA délszláv-politikájának a megváltozásához. A Nyugat eredeti álláspontja az volt, hogy a (pluralizált) Jugoszláviát fenn kell tartani. Rendezett és kiszámitható-kontrollálható átalakulást akartak, s attól féltek, hogy a jugoszláv széthullás veszélyes precedenst teremt a Szovjetunió számára. Továbbá tartottak a menekülthullámtól és az adósságszolgálat felborulásától, s általában is a maastrichti integrációs szellem volt akkoriban az uralkodó. A háboru kitörése után, föleg Bonn nyomására és mert a precedens-teremtést_l való félelem értelmetlenné vált, elismerték az uj államokat és a háboru lokalizálása lett a f_ szempont. Az NSZK uj álláspontja mögött nem a hagyományos értelemben vett balkáni német imperializmust kell látnunk (gazdaságilag lenyelhették volna egész Jugoszláviát is), hanem részben a németeknek a szlovének-horvátok iránti nagyobb empátiáját és jobb helyismeretét - miáltal els_ként ismerhették fel, hogy a jugoszláv állam menthetetlenné vált -, részben Bonn nagyhatalmi-emancipációs törekvését. A szlovének-horvátok támogatása jó alkalom volt ui. arra, hogy a szület_ uj világrend emelked_ uj állama megmutathassa nagyhatalmi partnereinek erejét, uj szerep-felfogását anélkül, hogy a velük való szakitást kockáztatnia kellett volna (az NSZK keresztül is vitte akaratát, de végül komoly árat fizetett érte: diplomáciailag ezután a délszláv ügyekben háttérbe szorult, s Genschernek is alighanem emiatt kellett visszavonulnia). S bár Bonn nem egy lépése valóban feszültség-fokozó volt (de néhány általános nyugati döntés is, pl. hogy Bosznia elismerését az 1941-es háboru kezdetének évfordulójára id_zitették), az NSZK nem játszott olyan nagy szerepet Jugoszlávia

"szétverésében", amint azt Szerbiában vélik (e szempontból fontosabb, hogy miközben a Nyugat politikailag az egységet szorgalmazta, a világgazdaságban és a világpolitikában zajló általános változások dezintegrativ hatással jártak Jugoszláviára). A lokalizálási politika azonban, amely még három elemmel egészült ki, a békeközvetitéssel, a humanitárius segélyezéssel és az agresszornak tekintett Szerbia hosszutávu embargós kimeritésével, éveken át csak csekély eredményt hozott (bár végül az embargó fontos tényez_nek bizonyult Milosevic befolyásolásában!), s máig vitatott az, hogy általános fegyverbeviteli tilalommal párosult. A fegyverembargó szándéka méltányolható volt - hogy ti. az er_szakot feltartóztatni kell, nem a fegyver-bevitellel eszkalálni -, ám végs_soron forditott hatással járt, mert a JNA haditechnikájának 85-90 %-át "megörökl_" szerb fél ellensuly hiján éppenhogy a háborus "megoldást" részesitette el_nyben. Ezért a fegyverembargó akkor lett volna igazán etikus eszköz a lokalizás-békeközvetités politikájában (és hatásos - hiszen végül a horvát-bosnyák embargó-sértés felett szemet hunytak, s a szerbek forrásai sem zárultak el), ha a szerb fölény letörésével párositották volna legkés_bb akkor, amikor Milosevic (csak _!) elutasitotta a Carrington-tervet - mint ahogy hosszu tépel_dés után végül mégis "kiegyenlitették" az er_viszonyokat. Az aktiv, béketeremt_ beavatkozáshoz azonban egyik nagyhatalomnak sem füz_d_tt stratégiai érdeke, különösen mert reménykedni lehetett a lokalizálás sikerében. A nyugati katonai tervez_k több változatát is kidolgozták egy esetleges preventiv vagy béketeremt_ beavatkozásnak, s ezekben 100-300 ezer katona elhuzódó szárazföldi hadm_veleteit tartották szükségesnek. Ez olyan terhet jelentett volna pénzben, katonaéletben stb., amelyet senki nem akart vállalni (Párizs és London pedig az UNPROFOR-kontingensben lév_ katonáik tuszul ejtését_l félve eleve fenntartásokkal viselkedett). Egy dolog ui.a humanitárius erkölcs és más dolog az érdek: a délszláv államok nem olajtermel_ Kuvaitok. De nemcsak a "költségszempontok" akadályozták a határozottabb fellépést, hanem hogy a délszláv válság is a nagyhatalmi vetélkedések szinterévé vált, bár a térség

általános leértékel_désének "szerencsés mellékhatásaként" csak másodlagos szinterévé, ezért (sem) vált 1991 1914-gyé. 1991-es nem éppen szerencsés rögtönzései után Washington egy id_re Európára hagyta a délszláv ügyeket ("bukjanak csak bele"), Moszkva különvéleményeivel reprezentálhatta (jelképes) szuperhatalmi sulyát és kielégithetett bizonyos belpolitikai igényeket, Bonn megmutathatta nagyhatalmi ambicióit, az angolok és a franciák viszont sokallták azokat ("csak ne terjeszkedjenek a németek a Balkánon") - igy nem jöhetett létre nagyhatalmi egyetértés a beavatkozás politikai céljáról. 1994-95-re ezt a patthelyzetet elégelte meg az USA, nem emberbaráti altruizmusból persze, hanem politikai érdekekb_l. Clinton választások el_tt áll, ezért nem cipelheti tovább a boszniai ballasztot (1992-ben részben Bush ügyetlen délszláv-politikájának birálatával nyert, ma viszont _t birálja élesen a republikánus ellenzék), s a közel-keleti rendezés során többek között Bosznia fenntartásával próbálja meg kompenzálni az iszlám-arab világot. Továbbá az USA véglegesitheti gy_zelmét a (Nyugat-)Európával vivott un. láthatatlan háborújában: végleg bebizonyosodhat az, ami már az eddigiekben is látszott, hogy ti. Európa az USA nélkül még egy európai helyi konfliktust sem tud megoldani. Egyuttal funkciót találhatnak a kétpólusú világrend összeomlása óta helyét keres_ NATO-nak, és piacot is teremthetnek a délszláv ujjáépités és a horvát-bosnyák felfegyverzés során az amerikai gazdaságnak. Nyilván számitásba vették azt is, hogy Moszkva most nem akar és nem is képes a délszláv kérdésben alapvet_en eltérni a nyugati politikától (mivel Oroszország számára ma a nyugati kapcsolat többet igér, mint a nagyhatalmi ujra-emelkedés szempontjából jelentéktelen szerb államok támogatása) - ám nem biztos, hogy ez kés_bb is mindig igy lesz. Ezért most alkalom nyilik arra, hogy a boszniai rendezés az összes érdekelt nagyhatalom által elfogadott politikai célokon alapuljon, hiba lenne tehát elszalasztani a mostani pillanatot és meghagyni egy olyan válsággócot, amely id_vel akár ujra megbonthatja az orosz-amerikai "stratégiai pertnerséget". S megkockáztathatjuk azt is, hogy Washington mostani balkáni aktivitása - amely az USA

történetében páratlan mértékü! - a boszniai béketeremtés aktuális célján tul szerves része lehet egy hosszutávu stratégiai szerepvállalásnak a térségben (a NATO-kib_vités el_készitéseként vagy talán azért, hogy a civilizáció-közi konfliktusok huntingtoni elméletének szellemében gátat alkosson az ortodox és iszlám régiókkal szemben?). Továbbá az is megemlitend_, mostmár eltávolodva az USA-tól, hogy Párizs változtatott korábbi, gyakran elfogultan szerbbarát politikáján, köszönhet_en Karadzic rövidlátásának (hogy ti. francia kéksisakosok túszul ejtésével megsértette a hagyományosan szerbofil franciákat) és Chirac határozottságot mutatni akaró "elnöki belép_jének". Végs_soron tehát most alakultak úgy a körülmények, hogy a korábbi lokalizálási politika helyébe az aktiv beavatkozás léphetett. S nem utólsó sorban megkönnyitette ezt a változást az is, hogy ma már egy meglehet_sen kimerült szerb féllel szemben kellett kiegyenliteni az er_viszonyokat, azaz most elégnek látszott egy korlátozott légiháboru, külföldi katonák tömeges szárazföldi hadviselése nélkül - s mint kiderült, valóban elégnek is bizonyult. A boszniai békeszerz_dés végül három hetes kemény alkudozások után született meg Daytonban nov. 21.-én, nem utólsó sorban a közvetit_ Holbrooke amerikai külügyi államtitkár-helyettes kitartásának és következetességének köszönhet_en (közben Tudjman és Izetbegovic a bosnyák-horvát föderáció er_sitésér_l, Tudjman és Milosevic pedig a baranyai-kelet-szlavóniai kérdésr_l jutott részegezségre - ez utóbbit hivatalosan a zágrábi-erd_di egyezmény öntötte formába). Másnap a BT felfüggesztette a JSZK elleni gazdasági embargót. A békeszerz_dés hivatalos és ünnepélyes aláirására dec. 14.-én Párizsban került sor, ahol nemcsak a délszláv elnökök, hanem tanuként Clinton, Kohl, Chirac, Major, Csernomirgyin és González (az utóbbi az EU képviseletében) is aláirták a szerz_dést. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovina eredeti határai megtartásával nemzetközi jogilag fennmarad, de belül két, széles önállósággal biró országrészre osztják fel: a terület 51%-át birtokló bosnyák-horvát föderációra (amely kantonális elven szervez_dik majd), s a 49%-ot

felölel_ szerb autonóm államra. Szarajevó egységes marad és a föderáció része lesz, de f_városa az uniónak is. A két országrész saját elnökkel, parlamenttel, kormánnyal rendelkezik majd, s a szövetségi hatóságok (kétkamarás parlament, 3x3 tagu elnökség, kormány) jogkörébe csak a külügyek, a külkereskedelem és a közös hader_ fog tartozni; de egységes központi bank is létesül és az alkotmány tiltani fogja bármelyik országrész kilépését a szövetségb_l. A menekültek hazatérhetnek és/vagy kárpótlásra lesznek jogosultak, a háborús b_nösöket felel_sségre vonják, a frontokon demilitarizált övezet létesül. A békefolyamatra egy évig 60 ezres nemzetközi hader_ felügyel (IFOR), akik között 20 ezer amerikai lesz. Még a nemzetközi jelenlét idején szabad választásokat kell rendezni. A békeszerz_dés bonyolult kompromisszumok kényes és gyakran problematikus egyensúlya. Elméletileg bizonyára el lehet képzelni "jobbat és igazságosabbat", de lényegében megfelel a mostani er_viszonyoknak és - ezt vitatható elemei ellenére is el kell ismerni - kiegyensúlyozottnak, mindhárom fél jogos igényeit figyelembe vev_nek mondható. Az egyetlen értelmes mostani lehet_séget próbálja meg formába önteni, hogy ti. Bosznia maradjon fenn, de nem unitáris államként, hanem a muzulmánok, szerbek és horvátok államjogilag tagolt közösségeként - aztán a többit majd megmutatja a jöv_. A dayton-párizsi békeszerzödés tehát decemberre véget vetett a boszniai harcoknak, ám csak a jöv_ fogja megmutatni, hogy valóban véget vetett-e a délszláv háboruknak. Számos olyan kérdés maradt ui., amelyek változatlanul nyitottak. Az els_ és legfontosabb kérdés az, hogy vajon lehetséges-e a multietnikus Bosznia, ha fenntarthatatlannak bizonyult a multietnikus Jugoszlávia? Elméletileg természetesen igen - Boszniában valóban volt tradiciója az együttélésnek is, továbbá önmagában a boszniai keveredés miatt még nem kell feltétlenül egy államban élnie az összes délszlávnak -, a gyakorlatban azonban, különösen a legközelebbi jöv_ben a mostani háború hatásai és emléke lesznek a meghatározóak. S noha a harcok befejezését általában mindenki megkönnyebbülten fogadta, egyel_re még mindenki

inkább vesztesnek érzi magát - a bosnyákok a bels_ felosztás miatt, a horvátok és f_leg a szerbek az unióban kényszeritésük miatt - és tele van gy_lölettel. S bár a békeszerz_dés valóban jó kiindulópontot képez, problematikus, hogy néhány neuralgikus pont tisztázását kés_bbre halasztotta. Igy pl. a posavinai korridor pontos kijelölése és a közös hader_ felállitása körül várhatók még feszültségek, bizonytalan a háborus bünökkel vádoltak kiadatásának ügye, s az sem teljesen világos, hogy az uj status quo miképpen fog illeszkedni az el_irányzott horvát-bosnyák konföderációhoz, valamint a boszniai szerb tagállam és Kis-Jugoszlávia közötti kapcsolatokhoz. Kérdés, hogy miképpen fog müködni a gyakorlatban az a többszörösen összetett, asszimetrikus államjogi struktura, amelyet Boszniára el_irányoztak (és amely formailag eléggé hasonlit az 1974. évi jugoszláv alkotmányra). Még súlyosabb problémát jelent, hogy a békekötés mögött csak a nemzetközi nyomás és a háborús kimerültség áll - gy_ztesnek csak a horvátok érezhetik magukat, de _k sem Boszniában -, jóformán minden, az együttélés szükségességébe és lehetségességébe vetett pozitiv bels_ hit nélkül. Az igazi kulcskérdés ezért az, hogy vajon ujjáéled-e ez a bels_ hit, a kölcsönös bizalom és a boszniai identitás (mégpedig valamilyen kezdeti szinten lehet_leg még az IFOR-jelenlét idején), mert különben Boszniának nem lesz bels_ kohéziója. Az els_ jelek e tekintetben éppenhogy a kölcsönös bizalmatlanságról, a bosszúvágyról és a bosszútól való felélemr_l tanuskodnak (pl. a horvátok "felégetett föld"-taktikája a szerbeknek visszaadandó nyugat-boszniai városokban, a horvát-muzulmán incidensek Mostarban vagy a szerbek exodusa a szarajevói városegyesités során). Mindezen közel négy év háborúskodása után aligha kell csodálkoznunk. Az viszont biztató lehet, hogy Szerbia és Horvátország legalábbis egyel_re nincs abban a helyzetben, hogy szembeszállhasson a rendezéssel - e támasz nélkül pedig a boszniai szerbek és horvátok sem fognak. Továbbá mind a szerbek mind a horvátok között mindmáig fennmaradt egy olyan mag, amely h_ maradt Bosznia integritásának eszméjéhez (ilyenformán a szarajevói állam és az ABiH a folyamatosan növekv_

muzulmán tulsuly ellenére is meg_rzött valemennyit a többnemzetiségü jellegb_l), s az _ szerepük az új korszakban növekedhet. Hasonlóképpen igen fontos lenne, hogy távozzon a régi nacionalista vezet_garnitúra és hogy a hágai biróságra kerüljenek azok akik odavalók, mert csak igy lehet a háborus felel_sséget konkretizálni és a kollektiv nemzeti bünösség csapdáját elkerülni. Sorsdönt_nek bizonyulhatnak itt a békeszerz_désben el_irányzott választások, hiszen a mai boszniai politikai eliteknek (de igaz ez Szerbiára és többé-kevésbé Horvátországra is) lételeme a konfliktus, a "nemzetvédelem"; de az sem jelentéktelen kérdés, hogy miképpen reagálnak majd a hadinyerészkedésen meggazdagodott rétegek. Végs_soron tehát azt mondhatjuk, hogy a laza-föderativ boszniai unió életképessége kétes, de nem esélytelen (s_t ad abszurdum az sem zárható ki, noha Tudjman és Izetbegovic 1995 jul. óta többször is elvetette az effajta variációkat, hogy a boszniai únió azzal, hogy egyik tagállama Horvátországgal, a másik pedig Szerbiával kerül szoros kapcsolatba, ujra létrehozza Jugoszláviát - nem államként persze, hanem valamifajta regionális integrációként). Ez azonban csak egyike a lehetséges forgatókönyveknek. Nem kevésbé lehetséges, hogy csak szünet áll be a délszláv elkülönülési folyamatban (akár sokéves szünet). Ha pl. felbomlik a boszniai rendezést illet_ mostani nemzetközi egyetértés, azaz valamelyik szeparatista fél nagyhatalmi szövetségesre talál, ha a menekültek csak a saját hatóságaik felügyelte területekre térnek/térhetnek vissza, azaz a multietnikus össz-Bosznia egyes területi egységeinek etnikai "megtisztitottsága" megmarad, ha a muzulmánokon végleg eluralkodik a revans és az iszlamizáció szelleme - és még sorolhatnánk a kételyeket -, akkor egy id_ után ujraindul az elkülönülési folyamat és Bosznia az etnikai határok mentén végleg szétszakad. Akkor a dayton-párizsi béke valójában csak egy fegyverszünet, amely létrehozta Boszniának mint összetett államnak azon bels_ egységeit, amelyek hosszabb-rövidebb átmeneti periódus után az állami önrendelkezés szubjektumaivá válhatnak (mint 1991-re az 1945-ben létrehozott jugoszláv föderáció

tagköztársaságai). Azonban még egy sikeres boszniai rendezés esetén sem mondhatjuk, hogy véget ért a délszláv válság, mert Bosznián kivül is több nyitott kérdésre találhatunk. Legalább három megoldatlan problémát tartalmaz a horvátországi szerbek ügye. Egyfel_l kérdés, hogy miképp realizálódik a zágráb-erd_di egyezmény az utólsó megszállt területek sorsáról. A megállapodás szerint e területek egy (max. két) éves nemzetközileg ellen_rzött átmeneti periódus után visszakerülnek a horvát fennhatóság alá, mégpedig minden autonómia nélkül, mert e területeken 1991 el_tt nem volt szerb többség. Ugyanakkor a mostani helyi szerb vezetés intrazingens magatartása, valamint az, hogy a megállapodás értelmében az 1991 óta Horvátország más vidékeir_l oda áttelepült szerbek ottmaradhatnak - tehát esetleg a horvát és magyar menekültek visszatérése esetén is fennmaradhat a szerb többség -, támaszt bizonyos kételyeket az egyezmény zökken_mentes realizálódása iránt. Továbbá problematikus a nem-krajinai, azaz 1991 óta folyamatosan horvát fennhatóság alatt él_ szerbek jöv_je is. _k ma már nem lehetnek többen 100-120 ezernél, zömmel nagyvárosi szórványban, s noha általában lojálisak maradtak a horvát államhoz - politikailag rendszerint a horvát ellenzéki pártokhoz és a lojálisan autonomista SNS-hez igazodnak, s voltak közülük, akik fegyveresen is részt vállaltak Horvátország védelmében -, a horvát nacionalizmus legalábbis "potenciális csetnikeknek" tekinti _ket és folyamatosan ki vannak téve az un. csendes etnikai tisztogatásnak. Végül kilátástalannak látszik az aug.-ban elmenekült mintegy kétszázezernyi krajinai szerb helyzete.Az _ visszatérésükre elvileg ugyan van lehet_ség, ám többségük aligha fog visszatérni - és a horvát kormányzat a gyakorlatban maga is arra törekszik (a májusi és az augusztusi krajinai atrocitásokkal, az autonómia-törvény "elfelejtésével", egyáltalán afölötti nem is titkolt elégedettségével, hogy Horvátország etnikailag "végre csaknem tiszta nemzetállam" lett), hogy ne térhessenek vissza. A békeszerz_dés nem érinti, igy meg sem oldja a szerbiai kisebbségek helyzetét - pedig a délszláv válság

Koszovóval kezd_dött és sokat véleménye szerint a háborus hullám végül oda is fog visszatérni (ráadásul Koszovó csak a legsulyosabb, de nem az egyetlen szerbiai kisebbségi probléma, hiszen a szandzsáki muzulmánok és a vajdasági magyarok autonómiája is megoldatlan, a vajdasági horvátok pedig folyamatos nyomással gyakorlatilag a kitelepülésre vannak kényszeritve). Koszovón 1990 óta patthelyzet van. Az 1988-90-es tüntetések igen fájdalmasan mutatták meg az albánoknak a realis bels_ er_viszonyokat, függetlenségi vágyaikhoz pedig nem találtak nemzetközi szövetségest (Albánián kivül persze); a szerbek viszont óvakodtak a többfrontos háborútól. Ilyenformán az albánok a kivárásra és a passziv ellenállásra rendezkedtek be, kiépitve a maguk párhuzamos állami és társadalmi strukturáikat, a szerb hatóságok pedig gyakorlatilag tudomásul vették a helyzetet. Nincs azonban olyan szerb politikai er_, amely hajlandó lenne lemondani Koszovóról, az albánok viszont (egyel_re?) elutasitják a Szerbiában maradás perspektiváját, öltsön az bármily széles autonómiát is - ezért a koszovói válság csak befagyottnak tekinthet_, de semmiképp sem rendezettnek. Egy esetleges koszovói robbanás könnyen magával ránthatná Macedóniát is, ahol a népesség jelent_s része albán (20-40 %-a, attól függ_en hogy ki számitja). A macedóniai macedón-albán viszony ma ugyan kezelhet_nek mondható, de valószinütlen, hogy egy esetleges "nagyalbán egyesülésb_l" a macedóniai albánok ki akarnának maradni. A koszovói-macedóniai együttes konfliktusba pedig belecsúszhatna Albánia, valamint a macedón- és albán-kérdésben különböz_ szálakon érdekelt Görögország, Törökország és Bulgária is. Azaz a délszláv konfliktus tovaterjedése, Balkán-háborúvá való eszkalálódása igazán e ponton fenyeget (a szerb-horvát-bosnyák konfliktus sokkal kevésbé nyúlik át a volt nagyjugoszláv határokon mint a szerb-albán-macedón, ezért könnyebb volt lokalizálni is). Igazából azonban az eszkaláció mostmár inkább csak elméleti veszély. A háborus kimerültségben lév_ (és a koszovói kérdésben a határok sérthetetlenségének nemzetközi jogelvére is hivatkozni tudó) szerb fél éppugy nem lehet érdekelt a válság háborúvá élezésében, mint a (nagyalbán

törekvéseket tekintve) nemzetközileg elszigetelt albánok; a gyenge macedón és bolgár, valamint a NATO- és EU-kötöttségekre is tekintettel lév_ görög és török fél pedig még kevésbé. Ezért ha az események kiszámithatóságának a minimuma fennmarad (ami azért a Balkánon sosem biztos), akkor ma már valószinütlennek mondhatjuk a háboru balkáni eszkalációját. Másfel_l tekintetbe kell venni azt is, hogy az eszkaláció veszélyének akuttá válása esetén a nemzetközi közösség minden jel szerint nagyobb aktivitást fejtene ki, mint ahogyan azt a "bels_-jugoszláv" konfliktus során éveken át tette (nem véletlen, hogy preventiv céllal csak Macedóniába telepitettek ENSZ-er_ket!).

2.5. A MAGYAROK ÉS A DÉLSZLÁV HÁBORÚ

Befejezésül néhány mondattal vázolnunk kell a délszláv háború "magyar szálait", hiszen az érintettség nyilvánvaló. E tekintetben külön kell szól szólnunk a Magyarországot és külön a jugoszláviai magyarságot ért hatásokról. Magyarország politikailag általában igazodott a nemzetközi közösség délszláv politikájához - mást természetesen nem is tehetett és nem is kellett volna tennie. Néhány kezdeti esetben azonban tett vitatható lépéseket, mint pl. a Kalasnyikov-szállitások vagy a nevezetes Antall-nyilatkozat a Vajdaság hovatartozásáról, amelyek különösen a vajdasági magyarok szempontjából min_sithet_k negativnak, mivel ürügyet adtak a szerb nacionalizmusnak. Jórészt hasonló okokból vitatott ma a magyar katonák kiküldése is, itt azonban igazából másról van szó: ha a magyar kormányzat a NATO-ba törekszik, aligha utasithatta volna vissza az IFOR-részvételt. Arra azonban feltétlenül tekintettel kell lenni, hogy a Magyarország és Szerbia közötti jószomszédi viszonyt ne kockáztassák, mert hosszútávon csak az biztosithatja a vajdasági magyarok jogait. Magyarország háborúba sodródása sosem volt reális veszély: Szerbiának északon ellenségképre, s nem ellenségre volt szüksége. Egészében véve azonban negativan érintette Magyarországot is a délszláv háboru, mert egy válságzónával közvetlenül határos országgá

válva megn_tt a "kockázati tényez_je" akár a külföldi t_kebefektet_k, akár az euro-integrációs központok szemszögéb_l. Magyarország három és fél éven át maga is részt vett a Kis-Jugoszlávia elleni gazdasági embargó érvényesitésében, amely a magyar gazdaság számára is nagy veszteségeket okozott. (Elvileg emiatt kártéritésért lehetne fordulni az ENSZ-hez, de a siker minden reménye nélkül.) Hogy pontosan mekkora az anyagi kár, arról viták folynak. Az egyik nézet szerint a kétoldalú gazdasági kapcsolatok meglazulása, az ebb_l fakadó termelés-kiesés, a tranzitforgalom leállása stb. miatt a veszteség az évi 2 md USD-t is elérhette, s ez az összeg még nem is tartalmazza a háborúból fakadó egyéb, nem-embargós károkat (pl. hogy az Adria-vezeték kiesése miatt "egylábú" maradt az ország olajellátása). Mások szerint viszont a veszteség f_leg a költségvetést és egyes ágazatokat érte, nem általában a gazdaságot, s azokat sem a fentebbi mértékben, mert a bevásáróturizmusból, az üzemanyagcsempészetb_l stb. nagy jövedelem csapódott le a déli országrészben (talán évi 2 md USD is!) - igaz, jórészt a szürke és feketegazdaságban, vagyis jelent_s gazdasági kriminalizációs hatást keltve. A jugoszláviai magyarság létszáma az 1991-es népszámlálás szerint 38o ezer f_ volt, közülük 34o ezer élt a Vajdaságban, azon belül nagyobbrészt Észak-Bácskában és a Tisza-menti tömbben, 9 ezer Szlovéniában, zömmel a Muravidéken, 23 ezer pedig Horvátországban, többségükben Baranyában és Eszék környékén. _k 1990 óta egyetlen dolog kivételével - a politikai szabadságjogok kib_vülésével - egyel_re csak rosszabbul jártak, mert egy soknemzetiségü közösségb_l nacionalizálódott nemzetállamokba kerültek. Ez f_leg persze a vajdaságiakra igaz, de a szlovén és horvát kisebbség-politika sem makulátlan (de a JSZK-tól eltér_en e két állammal legalább jónak mondható kisebbségvédelmi egyezménye van Magyarországnak), ráadásul e két utódállam magyarságának létszáma, korösszetétele, települési viszonyai olyanok, hogy asszimilálódásuk ma már csaknem megállithatatlannak mondható. A horvátországiakat pedig közvetlenül is sújtotta a háború, mert 60%-uk a hadszintérré vált

Baranyában és Eszék környékén élt (a háboru kb 1000-1500-ra becsülhet_ magyar áldozatának 2/3-a közülük került ki, a többi néhány száz pedig a mobilizált vajdaságiak közül), igy az ottani magyarság gyakorlatilag szétszóródott. A vajdaságiakat "csak" a nacionalista légkör, az embargó és a nagyarányú katonai behivások sújtották (els_sorban a tartományi népességen belüli arányukat meghaladó mozgósitások miatt menekültek közülük mintegy 25-4o ezren külföldre, f_leg Magyarországra), ennek ellenére hosszutávon az _ helyzetük a legproblematikusabb. Ujabb vajdasági szerb betelepülés-betelepités várható (ill. már folyik is), mesterségesen megváltoztatva ezzel az ottani etnikai arányokat. Az 1990-ben alakult VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) kidolgozott egy háromszintü autonómiát tartalmazó tervezetet, amelynek értelmében a Vajdaság magyar többségü tömbje területi autonómiát kapna, az e területeken kivüli magyar települések helyi önkormányzatot, a szórványmagyarság pedig az egész strukturát rendszerbe foglaló perszonális autonómia intézményeibe kapcsolódhatna be (ezzel párhuzamosan ugyan nem zárkóztak el a valódi össz-vajdasági autonómia felujitásától sem, de a tartományi szerb többség miatt komoly érdekl_dést sem mutattak iránta). Az ezen koncepciót képvisel_ VMDK-t, amely amugy is az egyetlen magyar párt volt, az eddigi választásokon a magyar szavazók mintegy 80%-a támogatta. A magyar autonómiára azonban továbbra sincs politikai partner Szerbiában (de a konfliktus-kerül_, ezért a Vajdaságot szinte a "béke szigetének" vél_ Nyugaton sem), mára pedig már politikai egységük is felbomlott. Az 1994-ben f_leg a volt VMDK-sok által megalakitott Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) és a VMDK éles vitákat folytat egymással: a VMSZ doktrinér és autokrata pártnak tartja a VMDK-t, az utóbbi viszont opportunista szakadároknak a VMSZ-t (egyébként a horvátországi magyarok között is két perleked_ párt van). Mindez tovább neheziti a politikai rendezést.

3. FÜGGELÉK

ADATOK A DÉLSZLÁV K_ZTÁRSASÁGOKRÓL

terület népesség GDP/f_ f_város elnök (ezer nkm) (mó,1991) (USD,1990) JUGOSZLÁVIA (1991) 255,8 23,53 2400 Belgrád B.Jovic (1990-91) S.Mesic (1991) (Kis-)JUGOSZLÁVIA 1o2,2 10,41 2000 Belgrád D.Cosic (1992-93) Z.Lilic (1993-) ezen belül Szerbia 88,4 9,79 Belgrád S.Milosevic ebb_l (1989-) Vajdaság 21,5 2,o4 Ujvidék - Koszovó 1o,9 1,99 Pristina - (illegálisan I.Rugova 1992-) Crna Gora 13,8 o,62 Podgorica M.Bulatovic (1990-) BOSZNIA-HERCEGOVINA 51,1 4,37 16oo Szarajevó A.Izetbego- vic (1990-) HORVÁTORSZÁG 56,5 4,76 2800 Zágráb F.Tudjman (1990-) MACEDÓNIA 25,7 2,03 1400 Szkopje K.Gligorov (1991-) SZLOVÉNIA 20,3 1,96 5500 Ljubljana M.Kucan (1990-) Kikiáltott, de el nem ismert szerb és horvát államok: (csak az ottmaradt népesség feltüntetésével, ill a harcok miatt bizonytalan területekkel)

KRAJINAI SZERB KÖTÁRSASÁG 14 0,3 Knin M.Babic (1991-92) G.Hadzic (1992-94) M.Martic (1994-95) (a boszniai) SZERB KÖZTÁRSASÁG 34-35 0,6-0,7 Pale R.Karadzic (1992-)

HERCEGBOSZNIAI HORVÁT KÖZTÁRSASÁG 8-9 o,3 Grude M.Boban (1993-94) K.Zubak

(1994-96) (A boszniai szerb és horvát köztársaságok, valamint az Abdic-tartomány kikiáltása után, 1994 elején Szarajevó ellen_rzése alatt állt kb. 7-8 ezer nkm, 1,5-1,6 mó lakossal.) A DÉLSZLÁV ÁLLAMOK F_BB ETNIKAI ARÁNYAI (%,1991) JSZSZK JSZK Horv.o. Bosznia Szlov. Maced.

szerb......36,2.....62,3....12,2.....31,4horvát.....19,7.............77,9.....17,3......2,7muzulmán...10.0 .....3,1.............43,7 albán.......9,3.....16,7 (Koszovón 88)................21,0 szlovén.....7.5................................87,6macedón.....5,8.......................................64,6jugoszláv...3,0.......................5,5crnagorai...2,3......5,1 (Crna Gorában 61,8)magyar......1,6......3,3 (a Vajdaságban 16,9)

(az albán adatok becslések, mert az albánok bojkottálták a népszámlálást)

BECSüLT ADATOK A DÉLSZLÁV HADSREGEKR_L (1995)

katona tank n.tüzérség harci r.gép és (ezer f_) (db) (db) h.kopter (db) JNA (1991)..180.......1900.........3000.............600VJ..........120.......1200.........1500...........500-600 (A JSZK hadserege)VRS........7o-80......330-350.....8oo-900...........30-60 (Boszniai szerbek)VSK........40-50......250-280......400-500..........25-30 (Krajinai szerbek)HV........100-110.....330-420.....900-950...........45-50 (Horvát hadsereg)HVO........40-50.......70-100.....200-350.............5-8 (Boszniai horvátok)ABiH......110-160......50-80......300-400.............5-8 (Boszniai kormányhadsereg)

(Abdic külön csapatai...2-3........0-5.........0-10................0)

(az adatok nem tartalmazzák a tartalékosok és az egykori területvédelem létszámát - a JNA mellett 1990-ben 0,5 ill. 1,1 mó f_ -, valamint a haditengerészetet sem, amelyre vonatkozó becslések szerint a VJ-nek kb. 45, a HV-nek 6-8 hadihajója van) AZ ILLEGÁLIS FEGYVERIMPORT BECSÜLT ÉRTÉKE (1992 IV.-1994 IV., mó USD - Globus, 1994 IX. 9.) FORRÁS IMPORT_R Szerbia Horv.o. Bosznia volt SZU.........................36o.......5o.......2o Kina..............................1o.......25.......15 Szlovákia........................1oo.......60.......1o NSZK...............................0......320........6 Svájc..............................0.......90........9 Ausztria...........................0.......61........2 Törökország........................2.......10........6 Egyiptom...........................0........2.......25 Szingapur..........................0.......20........2 Irán...............................0........5.......35 Szaud-Arábia.......................0........0.......20 egyéb forrásokkal együtt összesen..............476.......660.....162

AKIK A HIREKBEN ÉS A TÖRTÉNELEMKÖNYVEKBEN A LEGTÖBBSZÖR SZEREPELNEK

ABDIC, Fikret (1939). Agrármérnök, 1987-ben vált ismertté az un. Agrokomerc-botrányban (a vád szerint e mezögazdasági kombinát vezérigazgatójaként fedezetlen váltókat bocsátott ki - szerinte viszont pere, amelyben négy évre itélték, koncepciós ügy volt). Szabadulása után 1990-ben csatlakozott az SDA-hoz, majd a boszniai államelnökség tagja lett, aztán személyes vetélkedésböl és pragmatikus megfontolásokból (a békefeltételek körüli viták miatt, s hogy legalább szükebb hazáját, a cazini krajinát megóvja a háborutól) szakitott Izetbegovic-al. Az un. Nyugatboszniai Autonóm Tartomány (1993-94)

elnökeként különbékét kötött a szerbekkel és a horvátokkal, akiknek akkor Abdic volt a "fundamentalista" Izetbegovic-al szembeállitható "européer muzulmán". 1994 márc. után Zágrábnak már nem volt szüksége rá, igy teljesen a szerbek bábjává vált. 1994 aug.-ban "államát" a kormányerök bevették, 1995 aug.-ban a szerb oldalon álló csapatai végleg szétestek, ö pedig Horvátországba menekült.

BABIC, Milan (l956). Fogorvos, 1990-ben Knin polgármestereként a krajinai szerb felkelés egyik szervezöje, majd szélsöséges nacionalizmusával gyorsan háttérbe szoritotta a horvátországi SDS eredeti vezetöjét, J. Raskovicot, és eljutott a "Krajinai Szerb Köztársaság" elnöki posztjáig. Aztán 1992 febr.-ban Milosevic elcsapta az államföi posztról volt bábját, mivel az ellenezte a Vance-tervet. Azonban az önállósult Babic-ot a krajinai politikai életböl nem lehetett kiszoritani (noha merényletet is megkiséreltek ellene): az 1993 dec.-i elnökválasztáson alig maradt el Milosevic jelöltje, Martic mögött. A legnagyobb krajinai párt, az SDS vezet_jeként kés_bb külügyminiszter, majd a Krajina végnapjaiban kormányfö volt, s akkoriban is mindvégig elutasitotta a Krajina Horvátországba való reintegrációjának lehet_ségét.

BOBAN, Mate (194o). Közgazdászból lett politikus, 1992-94-ben az un. hercegboszniai horvát közösség, majd köztársaság elnöke. Ö volt a boszniai háboruban a "horvát Karadzic", akivel Tudjman felváltotta a boszniai horvát mozgalom korai mérsékelt vezetöit (S. Kljuic), és aki nyiltan képviselte Bosznia feldarabolásának (ha nem is formális felosztásának) politikáját. Az 1994 márc.-i horvát-bosnyák kiegyezés elöestéjén Tudjman a mérsékeltebb K. Zubakot állitotta a helyére - Boban pedig kárpótlásul az INA, a horvát állami olaj-óriáscég egyik vezetöje lett.

BULATOVIC, Momir (1956).Közgazdász, aki a crnagorai "antibürokratikus forradalom" (a régi gárdát megbuktató 1989 januári tüntetések) során lett politikussá: elöbb a köztársasági KSZ, majd az év végétöl Crna Gora elnöke.

1991 öszéig mindenben szorosan igazodott a belgrádi irányvonalhoz, késöbb egyes esetekben igyekezett önállóbb - a crnagorai érdekeket jobban szem elött tartó - törekvéseknek is hangot adni.

COSIC, Dobrica (1921). Neves iró és esszéista, a legujabbkori nagyszerb nacionalizmus egyik szellemi atyja, 1992-93-ban Kis-Jugoszlávia elnöke (egyébként maga is egykori partizán és párttag). A 6o-as évek közepétöl a szerb "nemzeti értelmiség" egyik legföbb orientálójaként a valóságos problémákat tuldimenzionálva rendre a szerbség veszélyeztetettségét hangoztatta, s részese volt az un. irómemorandum elkészitésének is. Ebben az értelemben éppugy felelösség terheli a háborus végkifejletért mint a politikusokat vagy a tábornokokat (bár sokszor megfogalmazott demokratikus jogállami követeléseket is), és gyakorló politikusként is Milosevic eszközének bizonyult.

DRASKOVIC, Vuk (1946). Iró-ujságiró, az SPO és a DEPOS vezetöje. A 90-es évek elején a legfontosabb szerbiai ellenzéki politikus, egyben a nagyszerb nacionalizmus egyik legagresszivabb képviselöje: az 1990-es elnökválasztáson még Milosevic-et tullicitáló nacionalista programmal lépett fel. 1991 közepétöl módositani kezdett politikáján, megindult a mérsékelt(ebb) centrum felé. Az ö "megszelidülése" az 1991 utáni szerb politika egyik biztató fejleménye - bár sajnos e folyamattal párhuzamosan a népszerüsége is csökkent. Mindenesetre sokan olyan, még mindig komoly táborral biró politikusnak tekintik, aki a mérsékelt polgári centrum vezetöjeként - és akár a "békepolitikussá" vált Milosevic partnereként - a szerbiai kibontakozás egyik föszereplöje lehet.

GLIGOROV, Kiro (1917). Egykori partizán, 1945-78 között többnyire gazdaságpolitikai posztokat betöltve (noha eredetileg jogász) a jugoszláv politikai élet résztvevöje, pl. szövetségi pénzügyminiszterként az 1965. évi reform egyik vezetöje. Belgrádi nyugdijas életét (ill. egyetemi katedráját) feladva lett 1991-ben Macedónia elnöke. A

nacionalista ellenzék gyakran támadta "megalkuvó és tehetetlen" szerb-albán-görög politikáját - valójában azonban a tapasztalt Gligorov higgadt és kompromisszumkész politizálásának nagy érdemei vannak abban, hogy Macedónia (egyelöre?) elkerülhette a véres konfliktusokat. 1995 októberében - máig kideritetlen hátter_ - sikertelen merényletet követtek el ellene.

IZETBEGOVIC, Alija (1925). Jogász, 1990-töl az SDA és Bosznia-Hercegovina elnöke. Az 1990 táján feltünt vezetö uj politikusok közül ö volt az egyetlen, aki soha nem volt a JKSZ tagja, söt iszlám agitáció miatt 1946-ban és 1983-ban is bebörtönözték (1983-as pere nagy publicitású volt, igy a pluralizálódás kezdetén a muzulmánok egy jó részének szemében jelent_s morális t_kével birt az öt év után szabadult Izetbegovic; a horvátok és f_leg a szerbek viszont azonnal fundamentalistát láttak benne). Izetbegovic az "uj nemzeti politikusok" mérsékeltebbjei közé sorolható, s szerepe van abban, hogy Boszniában 1992 tavaszáig viszonylag nyugodt maradt a helyzet - noha ez elsösorban nem neki, hanem Belgrád taktikázásának köszönhetö. S_t 1991 tavaszán ugy tünt, hogy Gligorovval (és az utólsó pillanatokban hozzájuk közeled_ Markovic-al) olyan tengelyt alkothat, amely az asszimetrikus közösség koncepciójával kiutat mutathat az jugoszláv válságból. Végül azonban az alkudozások perifériáján maradtak: Izetbegovic túl könnyen megosztható, Gligorov pedig túl kicsi köztársaság élén állt. Aztán Bosznia egységes felépitéséhez való ragaszkodásával Izetbegovic maga is hozzájárult a konfliktus elfajulásához, katonailag és diplomáciailag pedig, legalábbis a háboru elején, eléggé tehetetlennek és naivnak bizonyult (emiatt, s mert ragaszkodott az elnöki poszthoz, amelyet eredetileg rotálni kellett volna az elnökségi tagok között, egyes hirek szerint puccsot is megkiséreltek ellene 1992 okt-ben). Bosznia felosztásával szembeni konok ellenállása azonban (noha végül az unitarizmus kérdésében engedni kényszerült) hozzájárult ahhoz, hogy viszonylag jónak mondható béke-egyezmény születhessen meg. Áz iszlám fundamentalizmus vádja viszont, amellyel személyét és államát gyakran illették,

noha nem alaptalan (ö maga pl. 1976-ban irt egy "Iszlám Deklarációt", s az SDA-nak valóban van, méghozzá növekv_ mértékben vallásos tartalma), lényegében propagandisztikus tulzás. 1996 elejét_l betegsége miatt kevesebbet szerepel a nyilvánosság el_tt, el_térbe tolva helyettesét, E. Ganic-ot és új miniszterelnökét, H. Muratovicot. KADIJEVIC, Veljko (1925). "Jugoszláv nemzetiségü" (dalmáciai szerb-horvát vegyesházasságban született) hivatásos katona, tábornok, 1988 máj. és 1992 jan. között szövetségi hadügyminiszter. E funkciójában a szlovéniai és horvátországi háboru idején - mivel az alkotmányos kollektiv f_parancsnokság, a szövetségi államelnökség valójában müködésképtelen volt - gyakorlatilag _ volt a JNA parancsnoka. A válság elején Kadijevic a tábornoki kar azon (relative mérsékeltebb) szárnyához tartozott - szemben B. Adzic-al, aki vezérkari fönök és Kadijevic után az utólsó JSZSZK-hadügyminiszter volt -, amely kezdetben Nagyszerbia létrehozása helyett inkább Jugoszlávia megörzésében gondolkodott. Azonban a politikai rendszerváltás iránti ellenszenve és jugoszlávista illuziói a válság háborus elfajulása során öt is a nagyszerb oldalra állitották. Ennek ellenére 1992 januárjában - miután a nagyszerb pártok mint megbizhatatlant gyakran birálták, de konkrétan egy EK-megfigyel_ helikopter lelövése apropóján - lemondásra kényszerült.

KARADZIC, Radovan (1945). Pszihiáter, költö, Boszniában 1990-töl az SDS, majd 1992-töl a "Szerb Köztársaság" elnöke (egyébként eredetileg nem boszniai, hanem betelepült crnagorai). 1990-91-ben, különösen késöbbi önmagához viszonyitva, még szinte mérsékelt politikusnak számitott, visszafogottságának azonban taktikai oka volt: Belgrád akkoriban még nem tartotta aktuálisnak a boszniai helyzet végsö kiélezését. Aztán nyiltan megnyilvánult sovinizmusa, majd "elszabadult bábként" 1993 tavaszától szembekerült a "békepolitikussá" váló Milosevic-el is; ezután az sem volt kizárt, hogy a szerbiai szélsöségesekkel összefogva, mint a szerb államok egyesitésének élharcosa, kiszorithatja Milosevic-et a "minden szerbek vezére" poziciójából. A

nagyhatalmi szándékok kiismerésében (és kijátszásában) azonban Milosevic-nél ügyetlenebbnek bizonyult, igy az 1995 szept.-ig konokul folytatott "mindent vagy semmit"-politikájával végül csaknem totális vereségbe sodorta a boszniai szerbséget. Politikailag és morálisan - de valószinüleg jogilag is - öt terheli az egyik fö felelösség a boszniai háboruért, noha felelösségre vonása várhatóan politikai alku tárgya lesz.

KUCAN, Milan (1941). Jogász-végzettségü karrierpolitikus, 1986-tól a szlovén pártszervezet, 1990-töl Szlovénia elnöke. Reformkommunistaként magáévá tette Szlovénia függetlenségének és a KSZ szociáldemokratizálásának eszméjét, majd föszerepet játszott az önálló Szlovénia létrejöttében. A közelmult kevés elismerésre méltó délszláv politikusának egyike (bár a Jugoszlávia jövöjéröl folytatott vitákban, mint általában a Jugoszláviából Európába való "átlépést" illuzórikusan felfogó szlovén politikusok, ö is hajlott a merev maximalizmusra).

MARKOVIC, Ante (1924). Horvát nemzetiségü, eredetileg villamosmérnök, 1943-tól partizán és párttag. A 8o-as években hosszu vállalatvezetöi mult után horvát kormányfö, majd a köztársasági elnökség elnöke ("államfö"), 1989 márc.-tól pedig szövetségi miniszterelnök. Ö volt a nyugati hatalmak szemében a "jugoszláv Gorbacsov", akit a rendezett változások és az ország integritása biztositékaként tekintve a válság akuttá válásától fö partnerüknek fogadtak el. 1989 dec.-ben meghirdetett és látványos anti-inflációs sikerekkel induló gazdasági reformprogramja otthon is népszerüvé tette - programja azonban a köztársaságok viszálykodása közepette hamar kifulladt. Tudjman a régi idök és a központ emberét látta benne, Milosevic pedig a horvátot és a reformert; de akkoriban már a szlovén politikusok is irtóztak mindentöl, ami "központi". Igy a köztársaságok (és a köztársasági vezérek hatalmi) érdekei szembekerültek a rendszerváltás összjugoszláv keretekben való lebonyolitásával. Ugyanakkor maga Markovic sem értette meg, hogy a

nacionalista hullám ellenében nem elég csupán a gazdasági sikerekkel és a nyugati kapcsolatokkal operálni. Kezdeményezöleg kellett volna viszonyulnia az egész nemzeti-államjogi problematikához -ehelyett Markovic inkább bagatellizálni igyekezett az egész kérdéskört, abban bizva, hogy a reform elörehaladásával és a gazdasági válság enyhülésével "csaknem magától" megoldódik majd (tkp. a demokratizált föderáció hive volt). Késöbb máig tisztázatlanul - de legalábbis szerencsétlenül - avatkozott bele a szlovéniai háboruba, aztán a köztársaságok totális polarizálódása nyomán végképp légüres térbe került minden jugoszlávista megközelités, igy Markovic politikája is. Bukásával nemcsak az "utólsó jugoszláv" kényszerült távozni,(1991 dec.-ben mondott le, de funkcióját már okt. elejétöl nem gyakorolta) hanem, mivel Markovic minden balfogása ellenére is a kibontakozás politikusa volt, a térség békés átalakulásának utólsó lehetösége is elillant. l991 után az üzleti életbe vonult vissza, jóllehet idönként felröppentek találgatások a horvát politikába való visszatéréséröl.

MARTIC, Milan (1946) 1990-ben Knin rend_rf_nökeként a szerb felkelés egyik vezet_je, a krajinai félkatonai er_k egyik megszervez_je, majd "belügyminiszter", végül Milosevic embereként _ lett - M. Babic és G. Hadzic után - a Krajina harmadik "köztársasági elnöke". Kezdetben e funkciójában is a belgrádi politika h_ végrehajtója, Milosevic és Karadzic konfliktusában azonban - miután sikertelenül próbált meg közvetiteni közöttük - az utóbbi mellé állt. Ennek megfelel_en az összerb egyesülés reményében mindvégig elutasitotta a Krajina horvátországi reintegrációjának lehet_ségét, ezáltal 1995 aug-ban totális vereségbe sodorta a krajinai szerbséget.

MESIC, Stipe (1934). Jogász, a HDZ egyik alapitója és a választások utáni elsö horvát kormány elnöke, majd a szövetségi elnökség horvát tagja. 1991 jul.-tól, miután nemzetközi nyomásra a szerb blokk hozzájárulni kényszerült beiktatásához, ö lett Jugoszlávia (mint elözöleg egy interjuban maga megjósolta: utólsó) elnöke. "Hatalma" azonban mer_ben jelképes volt, dec. elején le

is mondott; komoly szerepe inkább a válság nemzetközi ismertetésében volt. Mesic akkoriban szorosan igazodott Tudjman politikájához, késöbb viszont annak autoriter vezetési stilusa és nacionalista Bosznia-politikája miatt szakitott vele: 1994-ben Horvát Független Demokraták (HND) néven uj pártot alapitott. MILOSEVIC, Slobodan (1941). A belgrádi jogi kar elvégzése után dolgozott a belgrádi városi közigazgatásban, késöbb volt vállalatvezetö, bankelnök majd a belgrádi pártszervezet elnöke. 1986-89-ben a szerbiai KSZ (és 1990-töl utódpártja, az SPS) elnöke, egyben 1989 óta Szerbia köztársasági elnöke (egyébként felesége, M. Markovic szintén politizál: ma az "ellenzékben lev_" ókommunista JUL, az Egyesült Baloldal vezére). Milosevic autoriter politikai alkat, aki pártelnökként hamar magáéva tette a szerb nacionalizmus téziseit a "szerbség veszélyeztetettségéröl" (bár a hatalom inkább érdekli, mint Jugoszlávia, a szocializmus, vagy akár a szerb nemzet ügye). Ennek szellemében egyeduralomra tett szert Szerbiában, majd megkisérelte Jugoszlávia recentralizálását és az összjugoszláv föhatalom megszerzését is - végs_soron megásva ezzel Jugoszlávia sirját. Ugyanakkor jó taktikusnak, a szó machiavellista értelmében igen ügyes politikusnak bizonyult. Jól ráérzett a szerbséget foglalkoztató gondokra, ezért a politikában ujonnan fellépö, fiatal (1986-ban még csak 45 éves) Milosevic "tettrekészségét" pozitivan fogadta az a szélesebb közvélemény is, amely addigra már belefáradt a régi vezetés reformretorikába burkolt tehetetlenségébe. S képes volt bizonyos csoportok elött "uj Titoként" fellépni ugy, hogy közben mások a "századvég Pasic-át" láthassák benne: ilyenformán a tábornokok mellett elnyerte a nacionalista szerb értelmiség támogatását is. 1988-89-ben Szerbia állami egységének létrehozásával régóta nem tapasztalt sikerélményhez juttatta a szerbséget, aztán háboruba lovallta - ám amikor az embargó-feloldás és a Karadzic-al való hatalmi vetélkedésének érdekei ugy kivánták, tudott "békepárti" is lenni, aki "biztositotta a boszniai szerbség konstitutiv státuszát és elérte az igazságtalan embargó feloldását". Milosevic népszerüsége ennek

ellenére már nem a régi, s alighanem el kell majd számolnia a Krajinával is - a szerb szélsönacionalizmus már ma is "a szerb ügy árulójának" tekinti. Közeljövö-beli bukása mégsem valószinü, s ennek nem a sokat emlegetett tv-monopólium vagy a rendörállami módszerek alkalmazása a fö oka. Hanem az, hogy a nacionalizmusba elmerült szerbiai ellenzék - tisztelet a kivételeknek - nem képes vállalható alternativ nemzeti program megfogalmazására; ezért nem alternativát, csak konkurrenciát jelent vele szemben.

MLADIC, Ratko (1943). Hivatásos katona, az 1991-es háborúban a JNA ezredeseként a Knin-környéki harcokban vesz részt, 1992 májusától pedig soron kivüli elöléptetéssel kinevezett tábornokként a boszniai szerb hadsereg parancsnoka (egyébként Karadzic-tól eltér_en _ boszniai szerb). Kadijevic mellett Mladic a háboru legismertebb katona-szerepl_je, a többi katonai vezet_ publicitása jóval kisebb (a legfontosabbak közülük id_beli sorrendben A. Tus, J. Bobetko majd Z. Cervenko a horvátoknál, J. Divjak, S. Halilovic majd R. Delic az ABiH élén, Z. Panic majd M. Perisic a "csak háttérb_l" háboruzó kisjugoszláv hadseregben). Mladic a bosnyák-horvát oldalhoz képes kislétszámu, de technikai fölényben lévö seregével óriási területeket tudott elfoglalni és éveken át megtartani. Viszont 1995 aug-szept.-ben az addigra már kimerült és Szerbiától (ha nem is teljesen, de) magára hagyott serege megroppant a horvát-bosnyák koncentrált támadások alatt. Ennek ellenére politikai befolyása (és minden bizonnyal szerbiai háttere is) megmaradt: amikor Karadzic 1995 aug.-ban megpróbálta leváltani, a tábornokok h_ek maradtak hozzá. Mladic-ot Karadzic-hoz hasonló felelösség terheli a háboruért és különösen a hadviselés brutális formáinak szisztematikus alkalmazásáért - sorsuk is minden bizonnyal hasonló lesz majd.

PUCNIK, Joze (1932). Filozófus-szociológus, a szlovén DEMOS elnöke. 1989-ben tért haza az NSZK-ból, ahol szociológiát oktatott egy föiskolán, miután 1966-ban politikai okokból elhagyta Jugoszláviát (elözöleg kétszer is bebörtönözték cikkei miatt). Hazatérve átvette a

szociáldemokrata párt vezetését és megválasztották az ellenzéki blokk (DEMOS) elnökévé és államfö-jelöltjévé. Pucnik azonban frontemberként nem bizonyult szerencsés választásnak: csak késön kapcsolódott be "szlovén tavasz" eseményeibe, s szociáldemokratának mondott szociál-liberalizmusa sem volt átütö erejü. Az elnökválasztáson alulmaradt Kucannal szemben, de a DEMOS elnökeként (bár nem ö lett az uj kormány vezetöje, hanem a kereszténydemokrata L. Peterle) továbbra is f_szerepe volt a függetlenség kivivásában. 1992-ben még a Drnovsek-koalició egyik összekovácsolója, aztán háttérbe szorult, pártja élére is Jansa került.

SESELJ, Vojislav (1954). Iró-szociológus, a nagyszerb nacionalizmus mindmáig egyik legagresszivebb képviselöje, az SRS elnöke, "csetnikvajda", akinek önkéntes félkatonai csetnik-alakulatai Arkan és Jovic fegyvereseihez hasonlóan részesei voltak a harcoknak és különösen az etnikai tisztogatásoknak. Nacionalista nézeteit már a 80-as években "A harmadik Jugoszlávia" c. könyvében kifejtette (amelyért el is itélték), aztán vagy féltucatnyi szervezetben megfordult (fiatalon a JKSZ-ben is), mig végül kikötött a Radikális Párt vezéri posztján. Népszerüségének csucspontján 1992-93-ban volt, késöbb Milosevic háttérbe szoritotta, s_t kétszer rövid id_re el is itéltette. (A szerbiai ellenzék egyébként általában Milosevic provokatörének tekinti, akit_l a szerb elnök ma már szabadulni próbál).

SILAJDZIC, Haris (1945). Eredetileg orientalista, az els_ választások után Bosznia külügyminisztere, 1993 okt.-1996 jan. között miniszterelnöke. Izetbegovic mellett a legismertebb és legjelent_sebb bosnyák-muzulmán vezet_, pragmatikusnak ismert politikus, akit sokan Izetbegovic legvalószinübb utódjának tartottak. Dayton után mégis szétváltak politikai útjaik, mert Silajdzic kifogásolta az SDA er_söd_ revans-szellemét. Kés_bb az SDA-t is elhagyva Silajdzic össz-boszniai multinacionális párt szervezésébe kezdett - ezért sokan benne látják a jöv_ emberét.

SUSAK, Gojko (1945). Volt kanadai emigráns, 1991-töl horvát hadügyminiszter, a HDZ-szélsöjobboldal és az un. hercegovinai lobby vezéralakja, Tudjman egyik legföbb bizalmi embere. Susak személye és tevékenysége nagy viták tárgya a horvát politikai életben. Nagy szerepe volt a horvát hadsereg felépitésében (különösen a diaszpóra ezirányu pénzügyi segitségének megszervezésében), ám sokan dilettánsnak és különösen Bosznia kapcsán Tudjman rossz szellemének tartják. Tény, hogy Susak politikai vezetése alatt sürün cserélödtek a horvát hadsereg katonai vezetöi (a vezérkari fönök jelenleg Cervenko; elözöleg sem Tus, sem Bobetko nem jött ki a katonai elöképzettség nélküli, ám Tudjmanhoz hü "pizzással", ahogyan ellenfelei nevezik az egykori kanadai étterem-tulajdonost). Susak felemelkedése és nacionalista Bosznia-politikája (ö maga hercegovinai származásu, s Boban egyik legföbb mentorának számitott) volt az egyik fö oka a HDZ "alapitó triásza", azaz a Tudjman-Mesic-Manolic hármas szétválásának is: "ö a legjobb miniszterem", válaszolta Tudjman sokat mondóan Manolic-nak (az utóbbi visszaemlékezése szerint), amikor az Susak leváltására próbálta rávenni az elnököt.

TUDJMAN, Franjo (1922). 1989-ben a HDZ alapitója és azóta is elnöke, egyben 1990-töl Horvátország elnöke. Igen változatos életpályát futott be: partizán volt, aztán a JNA-ban szolgált, ahonnan 1961-ben vezérörnagyként szerelt le. Ezután a zágrábi munkásmozgalom-történeti intézet igazgatója - ettöl kezdödöen több történeti munkát is irt, kezdetben az akkori hivatalos szemlélet keretében, késöbb a horvát nemzeti mult ujra- értékelésének szándékával -,majd a 60-70-es évek fordulóján már a horvát reformmozgalom ismert értelmiségi alakja. A 70-80-as években háromszor börtönözték be nacionalista tevékenység cimén. Tudjman ellentmondásos politikus. A horvát függetlenségben szerzett érdemei elvitathatatlanok, hajlamos viszont az autoriter hatalom-koncentrációra, a személyi kultuszra és a nepotizmusra (egyik fia a titkosszolgálatok koordinátora, másik fia, lánya és unokája részben állami megrendelésekböl profitáló

vállalkozók). Politikai világképére a nacionalista szükkeblüség jellemz_, részben már választási gyözelmét is nacionalista retorikájának köszönhette - "örülök, hogy feleségem se nem szerb, se nem zsidó", mondotta a kampány során nyilvánosan. 1990-91-ben pedig a horvátországi szerb autonómia elutasitásával maga is hozzájárult a szerb-horvát konfliktus elfajulásához, mert lehetövé tette az országot akkor már évek óta terrorizáló Milosevic-nek, hogy ezuttal részben okkal hivatkozhasson a szerbség veszélyeztetettségére; kés_bb, 1995 aug. után pedig a krajinai szerb exodust csaknem nyilt megelégedéssel fogadta. Nacionalista volt Tudjman Bosznia-politikája is: különösen 1993-94-ben lebegtette Bosznia szerb-horvát felosztásának lehetöségét. Nem kevesen megkérdöjelezik demokratikus elkötelezettségének szilárdságát is, s kétségtelen, hogy önmagát (és pártját) az idö mulásával mindinkább hajlamos a horvát nemzet egyetlen valódi képviselöjének vélni: az 1995-ös zágrábi helyhatósági választásokon aratott ellenzéki gyözelemhez pl. teljesen elutasitóan viszonyult.

ZUBAK, Kresimir (1947). Jogász-végzettségü boszniai horvát politikus, 1994-ben Tudjman _t állitotta a hercegboszniai köztársaság élére, majd _ lett az alakuló boszniai horvát-muzulmán föderáció els_ elnöke is. Zubakot Bobannál mérsékeltebb politikusként tartják számon, aki ugyan nem integralista, de a boszniai kiegyezés hive.

KRONOLÓGIA 1990 április 8. 12.,22.: Elnök- és parlamenti választások Szlovéniában Kucan és a DEMOS gy_zelmével.április 22.,23.,május 6.: Választások Horvátországban, a HDZ gyözelmével (a szábor Tudjmant választja elnökké). A választás után a JNA mindkét köztársaságban bevonja a területvédelem fegyvereit (bár f_leg Szlovéniában csak részleges sikerrel).julius 2.: A szlovén parlament deklarálja a köztársaság

szuverenitását. - A koszovoi parlament albán többsége is kinyilvánitja a tartomány Szerbiától való függetlenségét, mivel a szerb parlament jun. 26.-án felfüggesztette a tartomány (gyakorlatilag névleges) autonómiáját. julius 25.: A horvát szábor is kimondja a köztársaság szuverenitását (de a Jugoszláviából való kiválást, hasonlóan a szlovén és a koszovoi parlamenti döntésekhez, még nem).augusztus 17.: "Rönkforradalom" Kninben.szeptember 28.: Uj alkotmány Szerbiában.október 1.: Az aug.19-szept.2.-i népszavazásukra hivatkozva a horvátországi szerbek kikiáltják autonómiájukat, majd dec. 21.-én a Krajinai Szerb Autonóm Körzetet.október 6.: Szlovén-horvát közös javaslat Jugoszlávia konföderativ átszervezésére (amellyel szemben a szerb blokk a föderáció megerösitését javasolta).november 11.,25. Választások Macedóniában, a VMRO relativ gyözelmével (a parlament Gligorovot választja elnökké).november 18.,dec.2.: Választások Bosznia-Hercegovinában, a nemzeti pártok (a muzulmán SDA, a szerb SDS és a horvát HDZ) gyözelmével. Izetbegovic-ot (SDA) választják elnökké.december 9.,23. Elnök- és parlamenti választások Szerbiában Milosevic és az SPS gyözelmével (egyidejüleg a crnagorai választásokat az SKCG nyeri meg).december 22.: Horvátországban a szábor uj alkotmányt fogad el, amely nem tartalmazza a helyi szerbeknek sem az "államalkotó" státuszát, sem az autonómiáját.december 23.: A szlovén népszavazás 88,5%-os arányban jóváhagyja a függetlenségi politikát; ha hat hónapon belül nem jön létre államjogi kiegyezés, Szlovénia kilép Jugoszláviából.

1991január 7.:Kipattan (a zágrábi Vjesnik híeadásával) az illegális szerb pénzkibocsátás botránya. 10-én a belgrádi Politika nyilvánosságra hozza a magyar fegyverszállitásokat Zágrábnak: a Kalasnyikov-ügy kezdete.január 2o.: Szlovén-horvát védelmi egyezmény. Négy nap

mulva Kucan Milosevic-el tárgyal a szlovén függetlenségr_l.január 31.: A JNA un. Tájékoztatója a szocialista föderáció fenntartása mellett foglal állást.február 17.: Milosevic-Tudjman találkozó Karagyorgyevón. február 2o.: A szlovén parlament (majd kissé enyhébb formában, de a horvát is) döntést hoz a Jugoszláviából való kiválási folyamat elinditásáról.március 3.: Szerb-horvát fegyveres összetüzés Pakracon, majd négy héttel késöbb Plitvicén; a JNA "békéltetö" céllal beavatkozik a harcokba, gyakorlatilag a szerb oldalon.március 9.: Ellenzéki tüntetések kezdödnek Belgrádban.március 15.: Lemond Jovic államelnök, mivel a szövetségielnökség elutasitotta a rendkivüli állapot bevezetését (lemondását késöbb visszavonta). A rendkivüli állapot körüli viták kapcsán a JNA kinyilvánitja, hogy a hadsereg minden eszközzel meg fogja akadályozni a polgárháborut és a JSZSZK határainak "bármilyen egyoldalu megváltoztatását".március 28.: A hat köztársasági elnök Jugoszlávia jövöjével foglakozó tárgyalássorozatának elsö fordulója Splitben.április 21.: A VMDK 2. kongresszusa elfogadja a perszonális autonómia koncepcióját.május 2.: Ujabb szerb-horvát harcok, ezuttal Borovo Selo-n.május 12.: A horvátországi szerbek népszavazása a Jugoszláviához tartozás mellett foglal állást.május 15.: A szövetségi elnökség szerb blokkja (négy tag a nyolcból) nem szavazza meg a horvát Mesic elnökké választását, lehetetlenné téve igy soros államföi müködését.május 19.: A horvátországi népszavazás 86%-os részvétel mellett 94%-os arányban a függetlenség mellett dönt.május 29.: A köztársasági kormányfök és Markovic szövetségi miniszterelnök megállapodnak a köztársaság-közi "gazdasági háboruk" leállitásában és a jugoszláv piac helyreállitásában. jumius 21.: Baker amerikai külügyminiszter belgrádi tárgyalásain kinyilvánitja, hogy az USA - a nemzetközi közösség többi meghatározó tényezöjéhez hasonlóan - "a

demokratikus és egységes Jugoszláviában érdekelt".junius 26.: A köztársasági parlamentek elözö napi döntései alapján kihirdetik Szlovénia és Horvátország függetlenségét.Hivatalosan is felállitják a nemzeti gárdákat.junius 27.: A "tiznapos háboru" kezdete Szlovéniában.julius 1.: Mesic átveszi az elnöki hivatalt.julius 7.: A Brioni-konferencia. A megkötött egyezmény szerint három hónapos moratórium alá helyezik a szlovén és horvát függetlenségi határozatokat. Szlovéniában véget ér a háboru.julius 18.: A szövetségi elnökség döntése arról, hogy három hónap alatt a JNA kivonul Szlovéniából.julius során folyamatossá és mind sulyosabbá válnak a horvátországi harcok, amelyekbe a JNA is bekapcsolódik.augusztus 3.: Nemzeti egységkormány alakul Horvátországban.augusztus 24.: Baranya teljesen a JNA és a szerb félkatonai alakulatok kezére kerül. Másnap kezdödik Vukovár ostroma. Erösödnek a szlavóniai és dalmáciai szerb támadások is.szeptember 7.: Hágában megnyilik a Jugoszlávia-konferencia elsö ülésszaka, Lord Carrington elnökletével.szeptember 8.: Népszavazás Macedóniában a függetlenség mellett (72%-os részvétel mellett 95% igen-szavazattal). szeptemberben a JNA-intézmények blokádjára hivatkozva ahadsereg fokozza akcióit és a hónap végéig megszállja Horvátország kb. egyharmadát. szeptember 25.: Az ENSZ BT fegyverembargót rendel el egész Jugoszláviára vonatkozóan.október 1.: A crnagoraiak ostrom alá veszik Dubrovnikot.október 3.: Az un. csonka-elnökség bejelenti a szövetségi hatáskörök átvételét, majd rendkivüli állapotot vezet be.október 7.: Lejár a brioni moratórium, Szlovénia és Horvátország ujra kihirdeti függetlenségét. Rakétatámadása zágrábi báni palota ellen.október 15.: Kinyilvánitják Bosznia függetlenségét. A parlament döntését az SDS nem ismeri el (a szavazást is bojkottálta), majd külön "szerb parlamentet" alakit.

október 18.: A hat köztársasági elnök közül öt elfogadja a Carrington-tervet, csak Milosevic veti el. Ezzel gyakorlatilag cs_dbe jut a hágai konferencia, majd az un. Badinter-bizottság kinyilvánitja: "Jugoszlávia megszünt létezni".október 27.:Egy eltévedt jugoszláv repülögép bombázza Barcsot.november 5-6.: Béketüntetések a Vajdaság magyarlakta részein.november 8.: EK-gazdasági korlátozások Jugoszlávia ellen (egy hónap mulva Szerbia és Crna Gora kivételével feloldják).november 9.: Az un. csonka-elnökség kéksisakosok küldését kéri az ENSZ-töl a frontvonalakra (a horvát kormány viszont a köztársaság határaira kivánja telepitettni öket).november 15.: Az un. Dubrovniki Köztársaság kikiáltása.november 18.: Vukovár eleste. További harcok Eszék környékén.november 20.: Macedónia is kihirdeti függetlenségét.december 4.: Nemzetközi nyomásra a horvát szábor uj nemzetiségi törvényt fogad el (majd 1992. máj-ban kiegészitik, autonómiát kinálva a knini és glinai körzetnek).december elején horvát ellentámadás Nyugat-Szlavóniában.december 16.: Az EK-külügyminiszterek német kezdeményezésre döntenek Horvátország és Szlovénia elismeréséröl.december 19.: az un. Krajinai Szerb Köztársaság kikiáltása.december 23.: Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia és Koszovo hivatalosan kérik nemzetközi elismerésüket az EK-tól.december 30.: Szlovéniában felbomlik a DEMOS-pártszövetség, majd ápr.22.-én J. Drnovseket (LDS) választják kormányfövé.

1992január 3.-tól ujabb (a 15.) tüzszünet a horvátországi harcoló felek között. A harcok ugyan most nem szünnek meg, de számuk és intenzitásuk lecsökken. Megkezd_dik

a JNA kivonulása.január 10.: Az un. Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaság kikiáltása (a névböl késöbb törlik a "boszniai" jelzöt).január 11.: A macedóniai albánok népszavazása a területi autonómia mellett dönt de azt Szkopje elutasitja.január 15.: Az EK-tagállamok elismerik Szlovéniát és Horvátországot (Magyarország másnap, az USA ápr. 7.-én, Oroszország febr. 17.-én).február 16.: Milosevic leváltatja a Babic-féle vezetést Krajinában, mert az ellenezte a Vance-tervet.február 21.: Az ENSZ BT döntése a békefenntartó erök (UNPROFOR) Horvátországba küldéséröl. A 14 000 ezer fös kontingenst a négy un. UNPA-zónába telepitik. február 29. - március 1.: Népszavazás Boszniában 63%-os részvétellel és 99%-os igen-szavazattal a függetlenség mellett. (A szerbek bojkottálják arra hivatkozva, hogy ök három hónappal korábbi népszavazásukon a Jugoszláviában maradás mellett voksoltak.) Szarajevóban fegyveres harcok kezdödnek, amelyek hamarosan átterjednek Bosznia más részeire is. - A crnagorai népszavazás a Jugoszláviában maradás mellett foglal állást (az ellenzék bojkottálja a szavazást).március 18.: A három boszniai nemzeti párt vezetöjének elvi megállapodása Liszabonnban a köztársaság kantonizálásáról, de hamarosan mindhárman visszalépnek.április 1.-ig a JNA kivonul Macedóniából (bár az EK-államok a görög ellenzés miatt csak 1993 dec.-töl kezdödöen ismerték el Macedóniát, a köztársaság is megindult a függetlenedés utján). április 2-5.: Tömeges béketüntetések Szarajevóban. Ujabb harcokra kerül sor, s gyakorlatilag bezárul az ostromgyürü.április 6.: Az EK-államok elismerik Boszniát (az USA másnap, Oroszország ápr. 28.-án).április 27.: Belgrádban kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Kis-Jugoszlávia).május 2.: a JNA letartóztatja Izetbegovic bosnyák elnököt (másnap nemzetközi nyomásra elengedték).május 12.: A boszniai szerb parlament saját hadsereg felállitásáról határoz (mivel a JNA-t Belgrád hivatalosan kivonja Boszniából).

május 24.: Illegális választások az un. Koszovói Köztársaságban: elnökké választják I. Rugovát.május 27.: 20 halálos áldozattal járó merénylet Szarajevóban: gránátokkal löttek egy kenyérre váró tömeget. május 30.: Az ENSZ BT általános gazdasági embargót rendel el Kis-Jugoszlávia ellen.május 31.: Választások Kis-Jugoszláviában a kormánypártok gyözelmével. Jun. 15.-én szövetségi elnökké választják D. Cosicot, majd kormányfövé M. Panicot.junius folyamán (és jul. elején) több belgrádi tömegtüntetésen követelik Milosevic lemondását.junius végéig az állandósult harcok során a szerb erök Bosznia területének több mint felét, a horvátok pedig közel negyedét foglalták el; kb. másfél millió lakos kényszerült menekülésre. junius 28.: A boszniai kéksisakos-misszió kezdete: a BT 85o fös kontingens Szarajevóba küldéséröl dönt, hogy a humanitárius légihid érdekében nyitva tartsák a szarajevói repülöteret. (Korábban csak a krajinákban kaptak operativ feladatot a kéksisakosok.) Idövel a boszniai ENSZ-békefenntartó erök (UNPROFOR) létszáma 22 ezerre nö.julius 4.: A boszniai elnökség határoz az egységes fegyveres er_k felállitásáról.julius 5.: Kikiáltják az un. Herceg-Boszniai Horvát Közösséget, amely csak formálisan tekinti magát Bosznia részének (közvetlen horvát-muzulmán összecsapások is kirobbantak, amelyek késöbb, októbertöl folyamatossá váltak).augusztus elején kirobban a koncentrációs táborok botránya.augusztus 2.: Elnök- és parlamenti választások Horvátországban Tudjman és a HDZ gyözelmével.augusztus 25-27.: Jugoszlávia-konferencia Londonban.szeptember 23.: Felfüggesztik Jugoszlávia ENSZ-tagságát. - Ujabb (junius óta már a harmadik) szövetségi egyezmények Horvátország és Bosznia között.szeptember 30.: Tudjman-Cosic találkozó Genfben.október 9.: A BT elrendeli a boszniai légtérzárat.november 1.: A Mazowiecki-bizottság drámai jelentése a boszniai etnikai tisztogatásokról.

november 6-7.: Véres macedon-albán összetüzés Skopjéban; a BT nov. 2o.-án 700 fös kontingens Macedóniába küldéséröl határoz, a jugoszláv-macedón határ ellenörzésére.december 2.: Az Iszlám Konferencia a boszniai muzulmánok megsegitésére szólitja fel az ENSZ-t és a nagyhatalmakat: több iszlám ország (Szaud-Arábia, Törökország, Kuvait, Irán) pénzzel és fegyverszállitásokkal kezdi támogatni Szarajevót.december 6.: Elnök- és parlamenti választások Szlovéniában Kucan és az LDS gyözelmével.december 2o-jan.3.: Választások Kis-Jugoszláviában a kormánypártok gyözelmével (a szerb elnökválasztást Milosevic nyeri Panic ellenében).

1993január 2.: Ujabb, többfordulós Bosznia-konferencia kezdödik (Genfben, majd New York-ban) az un. Vance-Owen béketervröl(Bosznia kantonizálása).január 22.: Horvát támadás indul a Krajina ellen. Elfoglalják a maslenicai hidföállást és a zemuniki repülöteret; viszont a BT elitéli a horvátok katonai akcióját.január 27.: Izetbegovic és Boban hercegbosznai elnök (eredménytelen) tüzszüneti megállapodása a mostari és közép-boszniai horvát-muzulmán harcok befejezéséröl.február 22.: A BT nemzetközi biróság felállitásáról határoz a jugoszláviai háborus büntettek kivizsgálására.február 28.: Az "ejtöernyös segélyszállitások" kezdete.március 25.:Izetbegovic és Boban aláirják a Vance-Owen tervet.április 12.: A NATO-légijárörözés kezdete Boszniában.május 1-2.: Bosznia-értekezlet Athénban, amelyen Karadzic boszniai szerb elnök is aláirja a Vance-Owen tervet, amelyet azonban 5.-én a palei szerb parlament, 15-17.-én pedig a boszniai szerbek népszavazása is elutasitott.május 6.: A BT hat biztonsági övezetet hoz létre Boszniában (Szarajevó, Tuzla, Bihács, Szrebrenica, Gorazsde, Zsepa).május 11,: A BT elitéli Zágrábot a mostari és a közép-

boszniai horvát támadások miatt.május 23.: A szlovén-horvát viszony megromlása miatt hazarendelik Zágrábból a szlovén nagykövetet.junius 1.: Leváltják a JSZK elnöki tisztségéböl Cosicot; utóda jun. 25.-töl Z. Lilic.junius 16.: Ujabb békekonferencia Genfben. Milosevic és Tudjman megállapodnak Bosznia három részre tagolásában (e variációt a boszniai elnökség már jul. 9.-én elutasitja).julius 21.: Szarajevónak szánt illegális fegyverszállitmányt lepleznek le Mariborban.julius 29.: A genfi Bosznia-konferencián elöterjesztik az un. Owen-Stoltenberg tervet (a három nemzetállam konföderációja). A konferencia ujabb fordulóján, aug.31-szept. 1.-én a szerbek és a horvátok elfogadták a tervet, Izetbegovic elutasitotta.augusztus 8.: Muzulmán-muzulmán összecsapás Bihácsnál Abdic és Izetbegovic hivei között. Abdic szept. 27.-én kihirdeti az un. Nyugat-Boszniai Autonóm Tartományt, majd különbékét köt a szerbekkel és a horvátokkal.augusztus 24.: Kikiáltják az un. Boszniai Horvát Köztársaságot, amelynek parlamentje visszahivja az összes horvát képviselöt a szarajevói kormányzatból.szeptember elején katonai zendülés Banja Lukán.október 5.: A bosnyák elnökség elhatározza az Abdic-erök leverését. Boszniában általánossá válik a "mindenki háboruja mindenki ellen" állapota: Kelet-Boszniában, Szarajevónál és a posavinai korridornál a szerbek és a muzulmánok, Mostarban és Közép-Boszniában a horvátok és a muzulmánok, Bihácsnál a muzulmánok és a muzulmánok harcolnak egymással - viszont megritkulnak a szerb-horvát harcok.november 29. és dec. 21.: A genfi tárgyalások ujabb fordulóin Izetbegovic ismét elveti az Owen-Stoltenberg tervet.december 10.: Elnökválasztás Krajinában, amelyet Babic ellenében a Milosevic támogatását élvez_ Martic nyer meg.december 19.: Parlamenti választás Szerbiában: gyöz az SPS.

1994január 9-10.: Tudjman-Izetbegovic találkozó Bonnban, majd délszláv csucstalálkozó jan. 18.-án Genfben, ismét békemegállapodások nélkül. Viszont szerb-horvát egyezmény születik a JSZK és Horvátország kapcsolatfelvételéröl.február 5.: A csaknem két éve tartó szarajevói harcok legsulyosabb merénylete: 68 áldozatot követelö aknatámadás a szarajevói piactér ellen. Bár nem sikerül kétséget kizáróan megállapitani, hogy honnan löttek, a szerbeket ultimátum elé állitják: 10 nap alatt ki kell vonniuk nehézfegyverzetüket Szarajevó 2o km-es körzetéböl.február 8.: Tudjman lemondatja Bobant, majd a mérsékelt Zubakot választatja meg a boszniai horvátok vezetöjévé.február 16.: Görög embargó Macedónia ellen.február 28.: Az elsö NATO-akció Boszniában: egy légijárör lelö négy szerb repülögépet a repülési tilalom megsértése miatt.március 18.: Washingtonban aláirják a horvát-bosnyák kettös államszövetségi egyezményt a boszniai horvát-muzulmán föderáció létrehozásáról, ill. Horvátország és Bosznia konföderációjának elöirányzásáról. Ezután elcsendesedik a horvát-muzulmán háboru (Mostart EU-közigazgatás alá helyezik).április 5-17.: Gorazsde ostroma. A szerbek csaknem elfoglalják, de nemzetközi nyomásra megállnak.május 13.: Az un. összekötö csoport tagállamainak (az USA, Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország) külügymimiszteri értekezlete Genfben. Közös javaslatként uj béketervet fogalmaznak meg, amely szerint Bosznia megörizné nemzetközi jogalanyiságát, de 51-49%-os területi arányban belsöleg megoszlana a horvát-bosnyák föderáció és a szerb tagállam között. A tervet a horvátok, a muzulmánok és Belgrád elfogadta, a boszniai szerbek elvetették.május 16.: Bosnyák-horvát közös katonai parancsnokság alakul a márciusi washingtoni egyezmények alapján.junius 18.: Megalakul a VMSZ. Éles politikai vitába kezd egymással a két vajdasági magyar párt (VMDK, VMSZ).augusztus 4.: Belgrád lezárja a JSZK és Bosznia határát,

hogy a Karadzic-vezetést a béketerv elfogadására kényszeritse. Ennek ellenére a 27-28.-i boszniai szerb népszavazás is elveti az összekötö csoport tervét.augusztus 18.: A boszniai szerb parlament felhivása Kninhez és Belgrádhoz az "Egyesült Szerb Államok" sürg_s létrehozására. Knin elfogadná, Belgrád viszont nem reagál a felhivásra.augusztus 21.: A kormánycsapatok beveszik Velika Kladusát, s összeomlik Abdic állama (novembertöl ujjászervezett csapatai a szerbek oldalán részt vesznek a Bihács környéki harcokban).szeptember 13.: Tudjman-Izetbegovic tárgyalások a márciusi washingtoni egyezmények realizálásáról.szeptember 23.: A BT enyhiti a Kis-Jugoszlávia elleni gazdasági szankciókat.szeptember 29.: Provokativ politikai fellépései miatt letartóztatják és egy havi elzárásra itélik Belgrádban V. Seseljt (1995 jun-ban ujabb két hónapra itélik).október 16.: Elnökválasztás Macedóniában: gyöz Gligorov. november 10.: A BT elveti a Boszniára vonatkozó fegyverembargó feloldását javasló amerikai inditványt, amire válaszul az USA kivonul az embargó ellenörzéséböl.november 21.: Nato-légitámadás az udbinai szerb légitámaszpont ellen (Krajina).december 2.: Horvátország és Krajina gazdasági egyezménye. Azonban a politikai rendezés terén nincs elörelépés, a Vance-tervböl csupán (az idönkén megsértett) tüzszünet érvényesül.december 31.: Boszniában Carter közvetitésével négy hónapra tüzszünetet kötnek, de csak átmenetileg enyhülnek a harcok.

1995január 3o.: Kudarcba fulladnak az un. mini kontaktcsoport zágrábi és knini tárgyalásai a horvátországi rendezésröl.február 2o.: Pale és Knin közös védelmi tanácsot alakit.március 31.: A BT kompromisszumos döntése: "UNPROFOR" helyett "UNCRO" Horvátországban.május 1.-2.: A horvát hadsereg sikeres támadása Nyugat-Szlavónia visszaszerzéséért. Szerb rakétatámadás Zágráb ellen.

május 25-26.: NATO-bombázások néhány szerb állás ellen, amire válaszul a szerbek tuszul ejtenek mintegy 4oo kélsisakost és megfigyel_t, s ágyuzzák Tuzlát (71 halott).julius 11.: A szerbek elfoglalják Szrebrenicát, majd 8 nap mulva Zsepát (és etnikailag is "megtisztitják"), s fokozzák Bihács elleni támadásaikat is.julius 21.: Nemzetközi Bosznia-konferencia Londonban. MásnapSplitben horvát-bosnyák katonai egyezményt kötnek, majd közös akciót inditanak Bihács felmentésére.augusztus 4.-7.: Horvát villámháboru Krajina ellen. 5.-én már beveszik Knint, s a bihácsi muzulmán erökkel együtt elörenyomulnak Nyugat-Boszniában is. Abdic csapatai szétesnek (részben átállnak); menekültáradat indul Szerbia felé. A szept. közepéig folytatódó harcokban Bosznia kb. 2o%-át visszafoglalják a horvát és bosnyák csapatok. augusztus 28.: 37 halottat követelö szerb aknatámadás a szarajevói piactér ellen.augusztus 30.: Kétnapos intenziv NATO-légitámadások kezdödnek a boszniai szerbek állásai és katonai infrastrukturájuk ellen, kikényszeritendö a szarajevói szerb nehézfegyverzet visszavonását. 10.- és 12.-én ujabb támadásokra kerül sor.szeptember 8.: Belgrád, Zágráb és Szarajevó elvi keret-egyezménye a boszniai béke alapelveiröl (a nemzetközi összeköt_ csoport korábbi béketerve alapján).szeptember 20.: A szerbek kivonják nehézfegyverzetüket a szarajevói tiltott zónából; gyakorlatilag véget ér a város három és fél éves blokádja.október 3.: Merénylet Gligorov macedón elnök ellen (tuléli).október 29.: Választások Horvátországban a HDZ gy_zelmével (de Zágrábban az ellenzéki koalició nyer).november 1. A daytoni békekonferencia kezdete. Holbrooke közvetitésével 9.-én Tudjman és Izetbegovic a bosnyák-horvát föderáció realizásálásáról, 12.-én Tudjman és Milosevic Kelet-Szlavóniáról jut megegyezésre (ez utóbbit a zágráb-erd_di megállapodás önti konkrét formába), majd 21.-én aláirják az elözetes boszniai békeszerzödést. Elcsendesednek a harcok.november 22.: A BT felfüggeszti a Kis-Jugoszlávia elleni

gazdasági blokádot, s - hat hónap mulva érvényesen - a délszláv köztársaságok elleni fegyverembargót is.december 14.: Párizsban Milosevic, Tudjman, Izetbegovic - és tanuként Clinton, Chirac, Kohl, Major, Csernomirgyin és González - aláirják a békeszerzödést. Véget érnek (?) a becslések szerint mintegy - és 4/5 részt Boszniában - 6o-90 milliárd USD közvetlen anyagi kárt okozó és 250-280 ezer áldozatot követelö délszláv háboruk. Hamarosan megkezdödik a nemzetközi békefenntartó haderö (IFOR) bevonulása. A RÖVIDITÉSEK ÉS A FELHASZNÁLT IRODALOM JEGYZÉKE Röviditések ABiH - Bosznia-Hercegovina HadseregeDEMOS - Szlovén Demokratikus Ellenzék DEPOS - Szerb Demokratikus Mozgalom HDZ - Horvát Demokratikus KözösségHOS - Horvát Védelmi Er_kHRHB - Hercegboszniai Horvát KöztársaságHSP - Horvát JogpártHV - Horvát HadseregHVO - Horvát Védelmi Tanács (Boszniában)JKSZ - Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (SKJ)JNA - Jugoszláv NéphadseregJSZK - Jugoszláv Szövetségi KöztársaságJSZSZK - Jugoszláv Szocialista Szövetségi KöztársaságLDK - Koszovói Demokratikus Szövetség (albánok)LDS - Liberális Demokrata Párt (Szlovénia)RS - Szerb Köztársaság (Boszniában)RSK - Krajinai Szerb KöztársaságSDA - Demokratikus Akciópárt (muzulmánok)SDS - Szerb Demokrata Párt(Horvátországban, Boszniában) SNS - Szerb Nemzeti Párt (Horvátországban) SPO - Szerb Megujulási Mozgalom SPS - Szerbia Szocialista PártjaSRS - Szerb Radikális PártVJ - Jugoszláv Hadsereg (Kis-Jugoszlávia)VMDK - Vajdasági Magyarok Demokratikus KözösségeVMRO - Bels_-Macedón Forradalmi Szervezet

VMSZ - Vajdasági Magyarok SzövetségeVRS - Boszniai szerb hadseregVSK - Krajinai szerb hadseregZNG - Horvát Nemzeti Gárda Felhasznált irodalom

= A jugoszláviai, horvátországi és magyarországi sajtó anyagai (a Vreme, Globus, Magyar Szó, Létünk, Napló, Népszabadság, HVG, Beszél_, Magyar Narancs, az MTI VD és a Limes irásai)= Banac, I.: The Nacional Question in Yugoslavia. Ithaca- London 1984= Bebler, A.: A föderalista kommunizmus jugoszláv modellje. Európai Szemle 1992/3.= Genscher, H-D.: Erinnerungen. Berlin 1995= Glenny, M.: The Third Balkan War. London 1992= Flores E.: Mocskos háboru. Budapest 1994= Furkes, J.- Schlarp, K.H.(ed): Jugoslawien: ein staat zerfällt. Hamburg 1991= Kocsis K.: Jugoszlávia - egy felrobbant etnikai mozaik esete. Budapest 1993= Krpina, D.: Srbi u Hrvatskoj. Zagreb 1994 (kézirat)= Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda 1994= Márkusz L.: A nemzetközi szervezetek válságkezel_ tevékenysége. Társadalmi Szemle 1994/2. és 3.= Mesic, S.: Kako je srusena Jugoslavija. Zagreb 1994= Molnár I.- Szternák Gy.: A jugoszláviai polgárháború. SVKI Védelmi Füzetek 3. = Navracsics T.: Rendszerváltás fegyverekkel. Valóság 1993/10.= Reißmüller, J.G.: Die bosnische Tragödie. Stuttgart 1993= Schöpflin Gy.: Hatalom, etnikum és kommunizmus Jugoszláviában. Politikatudományi Szemle 1992/2.= Sekelj, L.: Lehetséges-e a békebeli Jugoszlávia? Társadalmi Szemle 1994/7.= Sokcsevits D.- Szilágyi I.- Szilágyi K.: Déli szomszédaink története. Budapest 1994= Szilágyi I.: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Kand. ért., Budapest 1994= Tasic P.: Kako je ubijena druga Jugoslavija. Skopje 1994 = Zametica J.: The Yugoslav Conflict. London 1992