a halál mint olyan Bartis Attila: Romlás

Agárdy Gáborról tudtuk, Alföldi Róbertről tudjuk, hogy Thálián kívül más múzsának is hódol. Kiállításaikról a kuriózumok iránti érdeklődéssel és a szenvedély kiérdemelte tisztelet hangján számolt be a magyar sajtó. Nem hiszem, hogy Alföldi jobb színész, rendező attól, hogy festőként színekben látja a világot, de képei meggyőztek arról, hogy nem „vasárnapi festőként” jeleníti meg vizuálisan a maga világát. A fotográfia viszont a kisemberek, szülők és szeretők millióinak a technika változó követelményeit és lehetőségeit követő hobbija, a művészet itt csak a mesterség elsajátítása után következik.A fenti nekifutás viszont inkább mentség, mint magyarázat: sejtelmem sem volt róla, hogy az Erdélyből áttelepült prózaírót, akinek stílusa, világa leginkább Bodor Ádáméra hajaz, évtizedek óta szoros érzelmi, életrajzi szál fűzi a fotográfiához. E nélkül az utólag nélkülözhetetlennek bizonyult háttérinformáció nélkül némileg bosszúsan ültem be az elmúlt esztendő végén Bartis Attila második darabjára, a Vígszínház harmadik emeleti Háziszínpadán bemutatott Romlásra.Nem csak a színháztörténet, az évad krónikája szempontjából is mellékes, hogy a premier, amire készültem, elmaradt, és betegség miatt nem tartották meg a következő előadást sem. A Vígszínház törzsközönsége számára viszont az sem volt öröm, hogy külön kellett keresni a pénztárat és a bejáratot is. A szűk színpadi teret kitágító látvány és a konfliktus közepébe vágó, provokatív expozíció – „Maga fényképész, vagy csak így szedi fel a nőket?” – viszont hamar lefegyverzett. Kezdettől valami fojtó, minden pisszenést és köhögést elhallgattató feszültség érződött a levegőben. Az egyvégtében játszott, jó ritmusú előadás végén nemcsak az elhallgattathatatlan taps jelezte a sikert, hanem az is, hogy hamar kiderült: az eredetileg egy hónapban három alkalomra tervezett széria – mindenki meglepetésére – felfelé ível. Drámai hangvételű, tragikus kimenetelű kamaradarabokkal mostanában ritkán történik az, ami a Romlással. A közönség váratlanul nagy érdeklődésének kielégítésére az előadás helyet cserélt egy a jóval nagyobb befogadóképességű Pesti Színházban játszott darabbal, amelynek kissé irodalmiaskodó címe – Az élet mint olyan – kajánkodva azt juttatta eszembe, hogy Bartis darabjának talán még a Romlásnál is kifejezőbb címe lehetne A halál mint olyan.

Bata Éva, Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

És most kanyarodnék vissza a jeles író fotográfus múltjához. Életrajzi megnyilatkozásaiból tudjuk, hogy édesapja Marosvásárhelyen az Új Élet munkatársaként járta az üzemeket, a környező falvakat, és oldalán a lap fotós munkatársával, szériában faggatta a nem különösebben izgalmas riportalanyokat. Fia sokszor és szívesen szegődött mellé, és a külső helyszínekről visszatérve nemegyszer a lap fotósával, annak laboratóriumában múlatta az időt. Egy ajándékba kapott Pajtás géppel kezdett aztán maga is fotózni. Kedvtelése bátorítására az újságíró papa Amerikából egy nagyobb és komolyabb masinát hozott a fiának, amivel már

nemcsak pillanatfelvételeket, hanem állvánnyal és derítővászonnal, igényesebb műtermi képeket is lehetett készíteni. És ez lett a kamasz Bartis Attila végzete: rájött, hogy soha nem lesz belőle száguldó riporter, viszont mélyen érdekli és érinti a modellek személyiségének megismerésére és megjelenítésére vállalkozó, igényesebb és intimebb portréfotózás. Kezdte tudatosan keresni a saját fotográfiai nyelvét.Ám ha tanulta is ideig-óráig a fotós mesterséget, hiába, mert azután – az élet már csak ilyen – író lett belőle. Viszont első, már Magyarországon megjelent regényében, A sétában, ha nem is középponti hősként, de érdekes epizódfiguraként megidézi a hozzá legközelebb álló fotográfust, az idős Engelhard bácsit. Az ő emlékének szenteli később első fotókiállítását is. (Az Engelhard-hagyaték.) Amikor a 168 óra riportere feltette az író Bartisnak a kérdést, vajon ezzel a címmel arra utal-e, hogy ebből az alkalomból a gyakorlatban is elkészítette hőse munkáit, válaszában elutasította az ötletet. Egyszerűen csak eszébe jutott – felelte –, hogy elkészült íróportréit ezzel a közös nevezőként használható címmel lássa el. A Frankfurtban is bemutatott kiállításnak – Bartis Attila szerint – „már-már kétségbeejtően nagyobb visszhangja volt, mint egész írói” tevékenységének. Ám az író változatlanul azt érezte, hogy ezzel sem felelt meg az önmaga által felállított mércének, és kis híján abba is hagyta a fényképezést. Két évvel később, 1998-ban azért jött még egy kiállítás (Photo Pygmalion), és kisvártatva megszületett A nyugalom című regény. Ezt követően állítólag már nem is vett fényképezőgépet a kezébe.Nem volt többé szüksége kielégülést kínáló pótszerre, tehetségét – önmaga számára is – vitán felül igazoló bizonyítékra. A nyugalom 2000-ben váratlan és átütő szakmai, kritikai siker. Megjelenése után Bartis Attila nem levelenként kapta a borostyánt. Színpadi szerzőként 2003-ban a regény maga komponálta adaptációjával, az Anyám, Kleopátrával mutatkozik be. A fogadtatás a legjobb indulattal is legfeljebb vegyesnek mondható. A Nemzeti színházi előadás közönségsikerének oroszlánrésze Udvaros Dorottyáé volt, míg a (jogos) fenntartások az írónak jutottak. A nyugalom lelkes hívei és fogadatlan prókátorai azt vetették Bartis szemére, hogy a színpadon elhalványodott az epikus szöveg fénye, és engedett erejéből, hőfokából is a torokszorító eredeti mű. A szerző ellendrukkerei „valamiféle lebegő lírai katyvaszt” emlegettek. Mások lényegében elutasították a darab dramaturgiáját és helyreigazították az adaptáció néhány ténybeli tévedését is. Én magam e lap hasábjain őszintén értékeltem az új változat majdhogynem kifogástalan verbális hűségét, az anya és fia kényszerű, nyomasztó együttlétéből fakadó, tragédiával fenyegető kapcsolat intenzitását, a párbeszédeknek a regénybeli dialógusokat szinte szó szerint követő hitelességét, de csalódottan hiányoltam a cselekmény árnyalt és plasztikus háttérrajzát, a kort, ami A nyugalomban maradéktalanul és árnyaltan kirajzolódott, az Anyám, Kleopátrában viszont majdnem teljesen elsikkadt. Bevallom, kivételesen szinte irigyeltem azokat, akik a színházban találkoztak először Weér Rebekával és fiával, s a hasonlítgatás elkerülhetetlen kísértése nélkül örülhettek annak a vitathatatlan színházi élménynek, amivel Bartis mégis megajándékozta a Nemzeti Színház művészeit és közönségét.Hat év után bizonyára sokan lehettek a nézőtéren, akik „csak a szépre emlékeznek” és olyanok is, akik a prózaíró Bartis ismeretében az évad magyar drámájának remélték a Romlást. A választott környezet és a jelenetről jelenetre kiélezettebb, vészjósló szituáció sikergyanús tényezők. Művészről szóló drámát írni eleve majdnem tuti tipp. A sokat tapasztalt néző nyilvánvalóan nem először találkozik a hős dilemmájával sem. Azzal, hogy mit kezd magával egy középkorú, jól szituált, alapjában sikeres művészember, ha egyszer csak szembesülnie kell a küszöbén ólálkodó halállal. Azzal, hogy a sors kegyetlensége folytán recseg-ropog mindaz, amit felépített. A birtokában lévő orvosi lelet szerint a tüdőrákban szenvedő Farkas Andrásnak legfeljebb csak hónapjai, kivételesen szerencsés esetben egy éve van hátra. Susan Sontag A betegség mint metafora című esszéjében különösen nagy figyelmet szentelt a tegnap még tébécében, ma már inkább rákban vagy AIDS-ben szenvedő hősök veszélytudatának és kiszolgáltatottságának. A hitelesen, ugyanakkor színpadiasan kiélezett helyzet, amire Bartis épít, korántsem új. Ha emlékezetem nem csal, Márai és Illés Endre is konstruáltak hasonlót. A betegség fenyegetése, a közeledő halál riasztó árnyéka mindig, mindenkinél kézenfekvő izgalomforrás: mintha mi magunk is érdekeltek vagy drukkerek lennénk, amikor a szívünkbe zárt hős versenyt fut a halállal.Bartis középkorú hőse, aki mellesleg megalapozott, de az együttélés évei alatt némileg kifáradt házasságban él feleségével, betegen is folyamatosan gyakorolja mesterségét, a portréfotózást. Megélhetési kényszerből, szorgalomból, becsvágyból? Talán mindez közrejátszik. De döntő körülmény, hogy eredményes szakmai munkájából a vég közeledtére lázas szenvedély lesz. Olyannyira, hogy hősünk elhatározza, az általa készített képek mennyiségével fog Guinness-rekordot elérni. Ez a becsvágy sajátos, de mégsem eléggé meggyőző: nehéz elhinni, hogy valaki – a főhős szintjén – nem utolérhetetlen művészetével, hanem elképesztő mennyiségi teljesítményével próbáljon a tömegből – pontosabban az

átlagból – kitörni. Legalábbis ezt éreztem, amikor Andrásról kiderül, hogy reggeltől estig kizárólag felhőket és lányokat fényképez. Hogy betegsége felmutatott stádiumában már egyetlen modellje az utcán megismert és a fotózás kedvéért a műterembe csábított, varázslatos ismeretlen, aki nemcsak sugárzóan szép, de meglepően okos, talpraesett is, „csak” saját életének irányítására képtelen, és jobb híján irodatakarításból él. Ágnes – mert róla van szó – András fotóin hetéra és madonna, minden képen új arcát mutatja.Evidens, hogy a művészet igazságának alátámasztására kevés a valódiság fedezete. Mégis, némileg zavarba jöttem, amikor Bartis nyilatkozataiból kiderült: az író-fotográfus maga is nyolcadik éve fotózza folyamatosan a szerelmét, akiről – saját bevallása szerint – már vagy harmincezer felvételt készített. A darab első harmadában nem csak Ágnes, a néző is azt képzeli, hogy a csábítás az alkalmi pásztoróra taktikus előkészítése, de a két ember kapcsolatának alakulása másra, többre vall. A fotóművész profi tárgyilagossága fokozatosan szerelembe fordul, és a modell sem marad közömbös. Már-már közös életüket tervezik, amikor a realitás – a lány anyagi érdekeit védelmező családtagok és a művész sorsáért felelősséget vállaló feleség személyében – közbeszól. És miközben a fotós elhiszi, hogy az egyetlen nőről készített utolérhetetlen kollekciójával ki tudja védeni a mulandóság rémét, időnként reménykedik, hogy a közeledő, fenyegető halál is legyőzhető. Legyőzhető, ha eléri a boldogság kék madarát, ha a vég közeledtével szabadon dönt saját életéről, haláláról. Ez is ismerős téma és séma: lehet-e megváltás a meghívott halál? És ezen a ponton ismét fordul a történet: a fotográfusnak immáron nem múzsára, hanem szövetségesre van szüksége, és ezt a szerepet csak a társként mellette álló asszony, a feleség tudja betölteni. A történet – tán e summázatból is kitűnik – majdnem végig a giccshatáron kanyarog. Ami mégis megóvja Bartis Attilát a művére leselkedő veszedelemtől, az a szerkesztés bravúrja és a dialógusok művészi ereje. Bartis Attila tehetsége, stílusa mindvégig lenyűgöző. De ahhoz, hogy az általa szerzett remek este maradandó élménnyé legyen, valami más is kellett volna: tükörkép és vallomás a korról, amelyben Andrásnak élni és halni adatott. Nem a külsőségekbe gyömöszölt aktualitást, a divatos kiszólásokat hiányolom, hanem a jelen idejűségnek azt az üzenetét, ami például A nyugalom című regényét remekműgyanússá teszi.Szikora János teljes szívvel és empátiával vállalja fel hősének igazát, és még csak meg sem kérdőjelezi törekvésének extremitását. Ez az azonosulásra való hajlandóság részben értéke, erénye az előadásnak. Szikora rendezőként hisz saját hőseinek, és képes valamennyiük részigazságát elfogadtatni velünk. A szerelmi háromszög mindhárom pólusán élő és érző emberek vannak. Nem csak a szerelmeseknek, András feleségének is megvan a maga erkölcsi és érzelmi tőkéje. A kamarajátékhoz komponált tágas tér egyszerre szép és célszerű: a színészek szinte fél kézzel lapozzák, pörgetik a lakást a műteremtől elválasztó falat, és ezáltal a dramaturgia szolgálatába állított színpadi leporelló kifogástalanul betölti a díszlet funkcióját is. A szerénység jegyében választott berendezési tárgyak közül legjobban a fotósok kelléktárába tartozó levilágító asztal tetszett: akár művészi fényképek, akár röntgenfelvételek kerültek rá, mindig éreztük, hogy az asztal valójában az igazság felmutatásának az eszköze. A Romlásról bízvást elmondható, hogy Hegedűs D. Géza jutalomjátéka. Hitelesen ambiciózus, becsvágyó és cinikus is. Önvallomásába itt-ott becsúszik némi önirónia. Az a tény, hogy egzisztenciális és szerelmi drámáját is átszövi a betegség tudata, magában hordja az önsajnálat veszélyét, de Hegedűs D. elég okos és elég fegyelmezett színész ahhoz, hogy elkerülje ezt a csapdát. Szerelmi ostroma csak annyira agresszív, amennyire ez a hódításhoz, művészi és férfiúi törekvéseinek sikeréhez elengedhetetlen. A dráma címével azonban ő sem tud mit kezdeni. Hiába görnyed járókeretére, „romlásának” szerencsére a világon semmi jele. Így aztán a szenvedéseinek véget vető utolsó aktus inkább teátrális gesztus, mint elkerülhetetlen megváltás. Modelljét és szeretőjét a tegnapi tanítvány, Bata Éva játssza, kifogástalanul. Valamennyi, a szerepben-szövegben érintett jó és rossz tulajdonságát felmutatja, csak éppen Ágica megíratlan titkával marad adós. Hegyi Barbara a feleség nem túlságosan hálás szerepében okos is, gyengéd is, jelenlétének és gesztusainak valódi súlya van. Kár, hogy megírt jellemrajza ennyire vázlatos – nem csoda, hogy meglepetést nem sikerül szereznie.A Romláshoz hasonló társalgási drámák közös veszélye, hogy az író és a rendező túlbeszélik az előadást. Ezúttal – és ez az írón kívül Szikora János érdeme – az előadásnak pont akkor van vége, amikor a néző először gondol arra, hogy most már befejezhetnék.

FÖLDES ANNA http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=37852&catid=23&Itemid=2