a haboru katonai 04 - ezredesek

8/20/2019 A Haboru Katonai 04 - Ezredesek

http://slidepdf.com/reader/full/a-haboru-katonai-04-ezredesek 1/382



W.E.B.



GRIFFIN

A HÁBORÚ KATONÁI

EZREDESEK

Charley bácsinak és a Bikának Nyugodjanak békében

1979. október

És Donnak

Ki gondolta volna, hogy négy csillagod lesz?



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

W.E.B. GRIFFIN: BROTHERHOOD OF WAR

Book IV: The Colonels

Penguin Putnam Inc., New York

Fordította: DR. WÜRTH ATTILA

© Bastei Budapest Kft., 2002 © W.E.B. Griffin, 1983

ISBN 963 296 518 3

Bastei Budapest Kiadói Kft.,

az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

1539 Budapest, Pf. 629

Szerkesztőség: 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 30/b

Telefon: 267-3647

Felelős kiadó: Szűcs Péter, a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Szerkesztő: Gaál Tekla Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós Borítóterv: Mellik &

BakóA nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3264.49.01

Készült Debrecenben, a 2002. évben



A páncélos vagy páncélozott lovassági alakulatok tisztjei és altisztjei temetésén, továbbáolyan tisztekén és altisztekén, akik korábban a lovasságnál szolgáltak, a temetésimenetben engedélyezett egy díszesen felszerszámozott ló felvezetése, amennyiben ilyenrendelkezésre áll. A ló kengyelébe elölről hátrafelé lovaglócsizma helyezendő.

A földi személyzet – két gyakorló-egyenruhát és harctéri zubbonyt viselő őrmester – aCsúnya Rossz Madár II-ről szedték éppen le az álcázóhálót, amikor a több mint hétmázsásteherautó begördült a fenyőerdőben rejtőző kis tisztásra.

A teherkocsiból magas, jóképű, bajszos őrnagy szállt ki, rózsaszín-zöld díszegyenruhában, amit három nap múlva már nem lesz joga hordani. Az egyenruhatökéletes, elegáns szabású volt. Igazság szerint annál a londoni szabóságnál készült, ahol ifjabb George Smith Patton tábornok is varratta a ruháit. Egy vicc szerint (J. P. Morganmegjegyzésének mintájára, a jachtjáról) ha meg kell kérdezned, mennyibe kerül a

artwell & Haynél egy egyenruha, az azt jelenti, hogy nem engedheted meg magadnak.

Az őrnagy zöld zubbonyát ellepték a szalagok és szolgálati jelvények. A szalagok érdemrendeket helyettesítettek. A legjelentősebb a Szolgálati Érdemkereszt volt, az gyesült Államok második legnagyobb, hősiességért adható kitüntetése. A legkisebb a

sorozottak jó magaviseleti medáljának piros-fehér csíkos szalagja. Akadt itt harctéri szolgálati érem csillaggal, ami azt jelezte, hogy kétszer is kapott már ilyet az őrnagy. Volt még egy rangidős katonai repülő szárny, a nyakában pedig négy hüvelyk széles szalagonhárom hüvelyk átmérőjű aranyérem lógott, melyet a görög államtól kapott.

Kezében kisméretű, összehajtogatott, kissé kirojtosodott lovassági zászlót tartott.

A Csúnya Rossz Madár II pilótafülkéjéből pirospozsgás arcú, ősz hajú törzszászlósugrott le a földre. Az őrnagy öltözéke láttán felhúzta a szemöldökét. Odalépett hozzá. Nemtisztelgett.

– Nézd már – mondta –, de kinyalta magát valaki.

– Úgy emlékszem, megkértelek, hogy maradj ki ebből, Dutch – felelte az őrnagy.

– Ha ez is bemondja az unalmast, akkor tényleg vége.

– Nem a te hibád volt, Dutch.

– Már mondtad.

A Csúnya Rossz Madárról időközben lekerült az álcázóháló. Az egyik altiszt, egyköpcös, a harmincas évei elején járó törzsőrmester, odébb húzta, el a géptől. Egy másik,nyúlánkabb és fiatalabb törzsőrmester az őrnagyhoz és a törzszászlóshoz sétált. Megnéztemagának az őrnagy zubbonyát, de nem tett megjegyzést.

– Kellemetlen gondolatom támadt idefelé jövet – így az őrnagy. – Van egyáltalán ebbenüzemanyag?

– Az istenit! – tört ki az őrmester, mint akinek ez eddig még eszébe sem jutott. A Csúnyaossz Madár II-höz kocogott, felmászott a gép törzsén, be a pilótafülkébe, majd azablakhoz hajolt.

A Rossz Madár Sikorsky 19-es helikopter volt, tizenkét személyes, egymotoros légi



ármű. Az első igazán sikeres szállítóhelikopter (a koreai háború utolsó napjaibanhasználták), mostanra azonban már igazából elavult, így a külsőre hasonló, de nagyobb éserősebb Sikorsky H-34 vette át a helyét. A H-19-et már csak kiképzésre használták.

A Csúnya Rossz Madár II azonban nem hétköznapi H-19-es volt. Először is feketéreestették az eredeti drapp helyett. Másrészt mindkét leszállótalpra rakétakilövő

berendezést szereltek Ez volt az egyetlen felfegyverzett helikopter az Egyesült Államok

hadseregében. Nemrégiben volt még egy másik is, de az pár napja felrobbant. Innen a Il-es elnevezés. A törzsére értő kezek rajzfilmfigurát festettek – Hány Harkályt, amint

únyosan vigyorogva sörösüvegeket dobál.

A gép lépcsőin álló őrmester visszahúzta fejét a pilótafülkéből.

– Olyan negyvenöt percre elegendő üzemanyaga van, őrnagy – kiáltott oda.

– Annyi elég lesz – felelte az.

A helikopterhez sétált, felnézett a rotorfejre. Majd a farokhoz ment, ahol a farok

rotorszárnyait ellenőrizte. Végül visszatért a gép elejéhez. Az őrmester időközbenkinyitotta a motorháztetőt, így az őrnagy oda is be tudott nézni.

– Kellene nekem egy fülhallgató és egy tekercs ragasztószalag.

A törzsőrmester biccentett, majd a dzsipje irányába indult. Az őrnagy bemászott ailótaülésbe, és kicsatlakoztatta a sisakot, amit a széken talált. Lenézett a földre, és

odadobta az időközben visszatért őrmesternek. Utóbbi elkapta, letette a földre, majd félig elmászott a törzsre, és átnyújtott neki egy fülhallgatót meg egy tekercs szürke

ragasztószalagot.

– A szalag mihez kell? – Hogy ezt a másodpilóta felőli ablakba ragasszam – felelte az őrnagy. Megrázta a

zászlót. Az anyag kibomlott. Apró, sárga zászlócska volt – a sárga a páncélosok színe –, ésa 73-mas szám volt ráhímezve. Alatta kézírásos felirat, zsírkrétával – LOWELL KÜL.

Az őrnagy vezette a 73. megerősített nehézpáncélos zászlóalj Lowell különítményét akoreai háborúban. Összes hadi szuvenír ja közül ez jelentette számára a legtöbbet.

Az őrmester bólintott, majd letépett néhány csík ragasztószalagot. Az őrnagy áthajolt amásodpilóta ülése fölé, és felragasztotta a zászlót az ablakba. Azután felvette aülhallgatót, felkapcsolta a gép főkapcsolóját, és bekapcsolta a rádiót. Hallgatta a földi

irányító és a temetési szertartásban részt vevő repülőgépek pilótái közti üzeneteket. Öt ercig csak hallgatta, majd ismét lenézett a pilótafülkéből.

A két őrmester és a törzszászlós a tűzoltókészülék mellett állt. Utóbbi úgy nézett ki,mintha túlméretezett biciklikerekekre szerelték volna fel. Mindannyian másfelé figyeltek épp. Az őrnagy füttyentett, hogy ránézzenek, majd „pörgesd fel’ jelzést adott amutatóujjával.

Az egyik őrmester a motorházra célozta a tűzoltókészülék fekete csővégét.

A tiszt begyújtotta a motort, állított az üzemanyag-adagolón, majd felkattintotta a„Motor indít” kapcsolót. Felvinnyogott az indító, mire az egész gép megremegett, ahogy a700 lóerős Curtiss-Wright radiálmotor köhögni kezdett. Végül beindult, és forogni kezdett



a feje fölött a három rotorszárny. A műszereket figyelve apróbb finombeállításokat végzett,míg egyenletesebb nem lett a motor hangja és az összes mutató a zöld sávba nem került.

Ekkor kinézett az oldalablakon a tisztáson álló három férfira. Kacsintott, majd azirányítókarra tette a kezét. Elcsavarta, amivel gázt adott, és közben előrenyomta. ACsúnya Rossz Madár 11 megremegett, és lassan felemelkedett. Előbb az egyik kerék hagyta el a talajt, majd még egy, végül a gép földhatásban lebegett. Amint fél méter

magasságba ért, lenyomta a gép orrát, és gyorsulva átvágott vele a kis tisztáson. A mező végén álló fákhoz érve húsz méter magasságra húzta fel, majd 180 fokos fordulatot tett.

Jól látta a földön maradt katonákat. Olyasmit műveltek, amit ritkán lát az ember két törzsőrmestertől és egy törzszászlóstól. Hivatalos tisztelgésre emelték ugyanis a karjukat. z őrnagy meghatottan mozgatta meg lábai között a botkormányt, amitől a helikopter

elkezdett jobbra-balra billegni.

Szinte áfák tetejét érintve repült a 2-es számú felvonulási térre. Néha egy kicsit feljebbemelkedett, hogy gyorsan körülnézzen. A temetési menet még mindig nem érkezett meg

teljesen a bázis templomától. A kígyó feje, a tank a koporsóval, a család, a többi gyászolóés a főtisztek már elérték a felvonulási tér tribünjét, a kígyó farka azonban még mozgott.

Az őrnagy úgy döntött, megvárja, míg mindenki elhelyezkedik.

Látta az orosz tankokat, a T34-eseket, még rajtuk volt a vörös csillag. A tér túlsó végénarkolták le őket. Most már persze amerikai tulajdonban voltak, Fort Riley egyik

különleges egysége használta őket, a hadgyakorlatok valósághűbbé tételére. Ettől üggetlenül meglepő volt így a temetésen felsorakoztatva látni őket.

Öt darab volt itt. Egy magas szintű, a légierő ellen irányuló PR-manőver részeként rendelték őket Fort Ruckerbe. A légierő, ami az 1948-as Key West-i egyezmény alapjánmonopóliummal bírt a légi fegyverrendszerek és a felfegyverzett légi járművek felett,vonakodott harckocsivadász helikoptert kifejleszteni. Sőt, kijelentette, hogy egy ilyen harcieszköz nem is lenne praktikus.

Így hát a Key West-i egyezményt megsértve a hadsereg maga fejlesztette ki a rakétával elfegyverzett helikoptert – a Csúnya Rossz Madarat –, amelynek a terv szerint

televíziókamerák előtt kellett volna kilőnie az orosz T34-eseket. Amint ez megtörtént, alégierő kénytelen lesz elfogadni a kész helyzetet, és a hadsereg nyugodtan folytathatja a

egyverrendszer fejlesztését. A terv azonban nem teljesen működött. A bemutató előtti főpróbán az egyik rakéta

kilövés közben meghibásodott, és ezzel balesetek egész sorát indította el, mely a Csúnyaossz Madár és az azt irányító ifjú pilóta pusztulásához vezetett. Ami a pilótából maradt,

az most az M48 Patton harckocsi tetején nyugodott a koporsóban.

A hadsereg tervei a Csúnya Rossz Madárral együtt semmivé lettek. A robbanást felvették a tévéhálózatok, így a nagykutyák most már csak menteni próbálhatták a menthetőt, azzal,hogy legalább díszes temetési ceremóniát tartanak a pilótának. Most, hogy rajtakapták

őket a Key West-i egyezmény megsértésén, többé nem ismételhetik meg a kihágásukat, nem szereltethetnek még egy helikopterre rakétákat. A tábornokok legalábbis így gondolták.

A tábornokoknak, gondolta az őrnagy, megint nincs igazuk.



– A 2-es felvonulási tér közelében tartózkodó azonosítatlan helikopter, utasítom, hogyazonnal hagyja el a területet.

Ez a felvonulási tér légiforgalmi irányítója volt. Nem akarta, hogy bármi is megzavarjaa koporsó felett végső tiszteletadásképpen hamarosan átrepülő repülőgépek alakzatát.

Az őrnagy felemelkedett a Csúnya Rossz Madár 11-vel, épp csak annyira, hogy még egyillantást vethessen a felvonulási térre. Időközben a kígyó farka is megérkezett.

Most viszont már nem süllyedt vissza újra takarásba, hanem még feljebb emelkedett,üggőlegesen, amennyire csak bírta a gép. Amikor érezte, hogy kezd lassulni, és szép

lassan lebegésbe megy át, lenyomta az orrát, és teljes sebességgel átvágott a felvonulásitér felett, olyan alacsonyan, hogy a zászlóval letakart koporsót hordozó tanknál feljebbkellett kissé emelkednie.

Újra a légiforgalmi irányító szólalt meg a rádióban. Dühösnek tűnt, amiért nemtörődnek a parancsaival.

A Csúnya Rossz Madár II átsuhant a felvonulási tér végén parkoló orosz T34-esek felett. z őrnagy visszafordult, és közben gondosan végignézte őket. Újra átrepült a tér fölött,majd megint megfordult. A koporsót szállító tank felett megállt, és lebegni kezdett.

Lenézett. Két hivatalos koporsóvivőt látott, akik felugrottak a harckocsira, nehogyelfújja a rotorok szele a zászlót.

Újra a T34-esekre nézett, és megnyomta a botkormány gombját.

Tompa, dübörgő hang hallatszott, és a helikopter megremegett. Huszonhét 3,5 hüvelykesrakéta indult el sorban a bal leszállótalpról, majd másik huszonhét a jobb talpról.

Tizenöt másodpercen át szállt a rakétaeső az orosz T34-esekre. Mire elfogytak alövedékek, az öt páncélosból csak egy halom összevissza csavarodott, tépett fémdarabmaradt. Az üzemanyagtankjukból kifolyó gázolaj lángra kapott, vastag füstoszlop szállt mindegyikből az égre.

A légierő, gondolta az őrnagy, nem állíthatja többé, hogy a rakétával felfegyverzett helikopterek nem alkalmasak páncélosok elpusztítására.

Ez a kis bemutató amúgy is sokkal találóbb végső tiszteletadás az elhunyt Edward C.Greer páncélos főhadnagynak, a Csúnya Rossz Madár pilótájának, mint egy díszesenelszerszámozott csődör, a kengyelvasba fordítva bedugott csizmákkal.

Átrepült a sűrű dízelfüstön, majd a Laird katonai repülőtér felé fordította a helikoptert. Katonai Repülési Bizottság parkolórampáját megközelítve nem különösebben

meglepetten vette észre a katonai rendőrség rá váró, bekapcsolt piros villogójú szedánját.

Mire leállította a H-19-et, két katonai rendőrautó is parkolt már mellette. Átnyúlt amásodpilóta oldalára, és letépte a Lowell különítmény zászlaját az ablakról. Leszedte rólaa ragasztószalagot, majd szépen összehajtogatta. Végül felvette a sapkáját, és lemászott aCsúnya Rossz Madár pilótafülkéjéből.

Az MP-sek közül kettő is tiszt volt, mindkettő hadnagy.

Mindketten láthatóan izgatottak voltak, és csöppet sem biztosak a dolgukban. Azegyikük, gondolta az őrnagy, úgy nézett ki, mint aki mindjárt előhúzza a pisztolyát.



Végül az egyikük tisztelgett. Az őrnagy viszonozta a gesztust.

– Uram, ön C. W. Lowell őrnagy? – kérdezte. Lowell őrnagy a megadás jeleként elemelte a kezét.

– A vád, gondolom, nagy értékű lopás – helikopter.

I.

(Egy)

3. számú ültetvény

Societé Generale de Produits Alimentation

de l’Indochine Phu Hot, Dél-Vietnam

1958. december 25.

Paul Hanrahan, a jól ápolt, kellemes arcú, kopaszodó ír-amerikai, azt az öltözéketviselte, amit ő csak a civil A osztályú fehér egyenruhájaként tartott számon: fehér ing,fehér nyakkendő, fehér vászonöltöny és fehér cipő. Ettől teljesen békaevő gyarmatifranciának érezte magát – amellett kissé túlöltözöttnek is, főleg egy tízezer mérföldes

úthoz. Mire Tokióba ér, hát még mire Hawaiiba vagy San Franciscóba, az öltöny, az ing, acipő és a nyakkendő már közel sem lesz fehér. Úgy fog kinézni, mint egy örök vesztes,alkoholista utazóügynök.

Másrészről, gondolta a túl keserű kávét kortyolgatva, ott, ahova megy, úgysem mernenyilvánosan mutatkozni ebben a ruhában, úgyhogy éppenséggel akár viselheti is, amígmég lehet.

Paul T. (Red) Hanrahan alezredes volt az Egyesült Államok hadseregében. Előző nap23.59-ig, karácsony este utolsó percéig, ő volt az Egyesült Államok hadserege vietnami

katonai tanácsadó csoportja rádiótechnikai alcsoportjának vezetője. Karácsony napjának első pillanatától fogva azonban felmentették a pozíciójából, és parancsot kapott, hogyutazzon Fort Braggba, ahol az Egyesült Államok Hadserege Különleges HadviselésiKiképzőközpontjában lép szolgálatba.

Valamivel korábban két háziszolga jött a szobájába, amint meghallották ébresztőórájának halk csilingelését. Narancslét, kávét és croissant-okat hoztak. Az igazireggelit azonban csak később, a keleti udvarban szolgálták fel, a fehér favázas épületben,ahol családjával együtt a Jannier család vendégeként lakott. A reggelinél a ropogós fehér

abrosszal takart hosszú asztalon számos egyéb, ugyancsak ezüsttálcán felszolgált fogásmellett oeufs sur le plat avecjambon díszelgett.

Francia vendéglátóink, gondolta Hanrahan kissé hálátlanul, elszántan igyekeznek alegjobbat nyújtani nekünk. Ha a barbár amerikaiak nem képesek óriási, sonkát és tojást



mindenképpen tartalmazó reggeli nélkül nekivágni az új napnak, hát akkor kapják meg,amire vágynak.

Ha Paul Hanrahanen múlik, családjával egyáltalán nem is lett volna Jannier-ék vendége.Ha az utolsó pár vietnami hetet a Caravelle Hotel egy lakosztályán tölthetik, az mégiscsak más lett volna, mint két hét Kalkutta fekete lyukában. Igen, a Caravelle-ben kellett volnakarácsonyozni. Az jó lett volna.

Csakhogy Patrícia Hanrahan összetalálkozott Christine Jannier-val a katedrálisban, nemsokkal azután, hogy a gyerekekkel megérkezett Saigonba. Christine hamarosan szárnyaialá vette Patríciát, és úgy kezdte kezelni, mintha a húga lenne. Minthogy Jannier-ék többgenerációnyi idő óta élnek Indokínában, kapcsolatok tucatjaival rendelkeznek,melyeket Christine hajlandó volt Patricia érdekében felhasználni. Elérte, hogy Hanrahanék gyermekei – ifjabb Paul, Kevin és Rosemary – a legjobb „francia” iskolába járhassanak,minden különösebb adminisztratív nehézség nélkül, melyekre pedig az amerikainagykövetségen felkészítették. Majd Henri Jannier elintézte, hogy másnapra felszereljenek

nekik egy „helyi” telefont (a követségi vonal lett volna a másik lehetőség, ez azonban akövetség telefonközpontján keresztül csatlakozott volna csak a helyi hálózathoz). Mindeztazután, hogy a követségi dolgozók közölték vele, számítson rá, hogy ez (a közvetlen helyivonal beszerzése) akár négy hónapig is eltarthat, vagy tovább.

Patrícia nem volt ostoba, nem volt rá szükség, hogy Paul magyarázza el neki, Jannier-ék barátságának több oka is van. Hisz ő csak egy közönséges alezredes az amerikaihadseregben, míg Jannier egy olyan francia vállalat vezérigazgatója, ami több tízezer hektár rizsföldet, hatalmas gumifaültetvényeket és számtalan teherautót és folyami hajót birtokol. Nem hitte, hogy pusztán elbűvölő ír modora miatt lettek volna velük ilyen

rendesek.Eleinte azt gondolta, információkat akarnak kiszedni belőle. Hát juttatott nekik

valamennyit, csak olyat, amiről biztos volt, hogy amúgy is ellenséges ügynökök kezéreutott már. Sandy Felterrel is beszélt róluk, mikor az átutazott Saigonon tavaly januárban.

Felter több mint tíz évvel ezelőtt egyike volt a hozzá beosztott fiatal tiszteknek Görögországban, az albán határon. Azóta magas pozícióba került a kémelhárításnál. Sandymeghallgatta a gyanúit, majd a megszokott szigorú, kristálytiszta logikájával, aminek köszönhetően olyan hamar olyan sokra vitte, körvonalazta a lehetséges megoldásokat.

Először is lehetséges, hogy Jannier-ék egyszerűen kedvelik a Hanrahan családot.Másodszor, körülbelül ugyanennyi esélye van, hogy Jannier francia titkosszolgálati tiszt.Vagy ezzel az erővel akár a kommunista vietminheknek is dolgozhat, nemzetiségétőlfüggetlenül. De Felter szerint a legvalószínűbb lehetőség az, hogy Jannier egészegyszerűen azért tesz szívességeket, hogy Hanrahan az adósa legyen.

Sandy másnapra további információkat szerzett. Valahogy egyetlen éjszaka alatt sikerültutánanézetnie Jannier-éknek. Kiderült, hogy Christine Jannier Jean-Philippe Dommer tábornok lánya. Dommer a vietminhek egyik legkönyörtelenebb ellensége volt, és azok igencsak gyűlölték is érte.

– Azt mondod, Christine Jannier mindig veled van, ha Saigonban tartózkodik? – kérdezte Felter.

– Igen. Folyton.



– Én Henri Jannier helyében, ha el tudnám intézni, hogy a feleségem egy „amerikai”házban tartózkodjon Saigonban, ráadásul egy amerikai Pontiacban közlekedjen, és ezértmindössze pár kisebb szívességet kéne tennem, valószínűleg úgy gondolnám, hogy ennyit bőségesen megér a dolog.

– Úgy gondolod, Patricia veszélyben van? – kérdezte aggodalmasan Hanrahan.

– Még nem – felelte tárgyilagosan Felter. – A vietminhek, úgy tűnik, gondosanvigyáznak, nehogy bármilyen, amerikaiakat is érintő incidenst okozzanak.

Így aztán amikor Patricia közölte vele, Jannier-ék „ragaszkodnak hozzá”, hogy velük ünnepeljék a karácsonyt az ültetvényükön, Saigontól százötven kilométerre, nemmondhatott nemet.

Az ültetvényen két dolog is meglepte. Az első Jannier-ék fia volt. Amennyire ő tudta, afiúnak Franciaországban kellett volna lennie. Ennek ellenére ott várt rájuk, mikor aHanrahan család kiszállt a két Citroen szedánból, amit Jannier-ék értük és a csomagjaikértküldtek.

A fiút Jean-Philippe-nek hívták, Dommer nagyapja után, és, akárcsak a nagyapja, ő iskatona volt. Egész mostanáig ejtőernyősként szolgált Algériában, ahol nemrégmegsebesült.

Hanrahannek az ifjú Jannier első pillanattól kezdve szimpatikus volt. Azon ritkaejtőernyősök közé tartozott, akárcsak ő maga, akinek bár karrierje makulátlan, eredményeihibátlanok, ugyanakkor tisztában van vele, hogy az ejtőernyő igen kevéssé hatékony, sőtszinte talán egyenesen abszurd módja a katonák megfelelő harcállásba juttatásának.

A magas, izmos, sötét hajú és szemű, huszonhat éves fiatalember a párizsi L’EcolePolytechnique-ben végzett. Most, hogy már felgyógyult sebesüléséből, és láthatóan nemvolt érintett az árulásban, amiben néhány másik francia ejtőernyős részt vett, éppenAmerikába küldték, az alabamai Fort Ruckerbe, ahol helikopterpilótai kiképzésen veszmajd részt. A pilótái képesítés megszerzése után a Katonai Repülési Központ egyik összekötő tisztje lesz a francia hadsereg felé. Hanrahan tudta, hogy ilyen és ehhez hasonlómegbízatásokat csak a legragyogóbb tehetségű fiatal tiszteknek adnak, akikrefeltételezhetően igen magas rangokig ívelő karrier vár.

Mielőtt továbbutazott volna az Államokba, Jean-Philippe Vietnamba jött meglátogatni a

szüleit. Ráadásul csodába illő véletlen folytán (ami körülbelül annyira véletlen, gondoltaHanrahan, mint hogy karácsony előestéjét karácsony napja követi) ugyanazzal a repülővelmegy majd Amerikába, mint a Hanrahan család.

Eljött az idő, hogy viszonozzák a szívességeket. Nyilván elvárható, hogy a család jó barátja, aki mellékesen West Pointban végzett, emellett karácsonykor, a családi fészekbentalálkozott az ifjú Jannier sarjjal, ne hagyja egyszerűen faképnél a fiút Amerikában sem.Bemutathatja egy-két embernek, akinek kell, meg ilyesmi.

Hanrahan tisztában volt vele, hogy kihasználják, de nem tudott haragudni. Ha lenne

esze, mondta magában, és ha több mint egy generációnyira szakadt volna már a sajátcsipkefüggönyös ír szomszédságától, ő is ezt tenné a saját gyermekeiért. És lássuk be,tényleg tartozik ennyivel Jannier-éknek. Ez nem kérdés.



A második meglepetés Paul Hanrahan számára a pulyka volt, ami a karácsonyi vacsorafőfogásaként került elé. Egyetlen módon juthatott a Jannier család pulykához: repülővelkellett hozatniuk Hawaiiból, fagyasztva. Hihetetlenül nagyvonalú gesztus volt ez, és haviszonozni tudja Fort Ruckerben valamiféle kisebb támogatással, ajánlással Jean-PhilippeJannier javára, hát ő aztán meg fogja próbálni, az biztos.

Tulajdonképpen nagyon is könnyű dolga lesz, gondolta. Könnyebb már nem is lehet.

Ugyanis Bob Bellmon ezredes Fort Ruckerben van, a Katonai Repülési Harci Fejlesztéstvezeti. Bellmon ugyan egy igazi begyepesedett seggfej, de az ifjú Jannier pátyolgatására pont ő lesz a legalkalmasabb. Az ő felmenői is több generációra visszamenőlegkatonatisztek. És legfőképp ő is és a felesége is tud franciául. Barbara Bellmon nem csak igazán kedves nő, de Peterson š. Waterford vezérőrnagy, „Röfi” lánya. Röfi vezette a híres„Pokol cirkuszát”, a 40. páncéloshadosztályt a második világháborúban.

Bellmonék tehát a „felső tízezerhez” tartoznak, és örömmel veszik majd a szárnyuk aláfrancia „sorstársaik” fiát.

(Kettő)Paul épp az aktatáskáját csukta be, mikor Patricia kijött a fürdőszobából, frissen és

kívánatosan. Vörös haja, világos bőre ellenére nem tűnt olyan fakónak, mint a vörös nők többsége. Paul nem szerette a fakó vörösöket. Az is rendkívüli megkönnyebbülés voltszámára, hogy Patricia a gyerekek után is megtartotta az alakját. Három gyermek után isnagyon szexi és karcsú maradt.

Patricia Hanrahan összevont szemöldökkel nézett a férjére.

– Komolyan úgy gondolod, hogy szükséged lesz rá? – intett a pisztolya felé.

A férfi kezébe vette a 45-ös Coltot a diplomatatáska mellől. Becsúsztatta ahónaljtokjába.

– Egyelőre nem értünk Braggba – mondta. – És az embernek…

– Sosincs szüksége pisztolyra, de ha mégis, akkor nagyon – fejezte be helyette afelesége a szabvány válaszát.

– Pontosan, drágám.

Patricia lemondóan és undorral csóválta a fejét.

A háziszolgák szótlanul vártak az engedélyére, hogy átvehessék a csomagjaikat. Paulodalépett hozzájuk, és megpróbált pénzt adni nekik, amit ők udvariasan, de határozottanvisszautasítottak. Hanrahan feladta a próbálkozást, és intett nekik, hogy vihetik a bőröndöket.

A Jannier család a háztól az épület előtt kanyart leíró útig vezető széles, vöröskőlapokból álló sétányon várt rájuk. Ők nem tartanak velük Saigonba. Az százötvenkilométeres, zötyögős utazás lenne, egyenetlen, kétszer egysávos makadámutakon, oda-vissza.

Az úton már ott állt a két Citroen szedán, amivel Saigonból ide hozták őket. Mindkétautóhoz két-két vietnami sofőr tartozott, amit errefelé „a rizsestál megosztásának”neveztek. Így hát négy ember (ebben az esetben ráadásul négy igen nagydarab ember)



végezte két ember munkáját. Éppen „szorgosan” kötözték föl a krómozotttetőcsomagtartóra a táskákat, nagy műgonddal.

Két háziszolga is állt a sétányon, mindegyikük egy tálca pezsgőspohárral.

A búcsúzás meglehetősen érzelmesre sikeredett, miután mindenki rájött, hogy – az ifjúJannier kivételével – valószínűleg utoljára látják egymást. A Hanrahan család Vietnambavaló visszatérésének esélye, legalábbis ha Paul Hanrahanen múlik, valahol a nulla és arendkívül valószínűtlen között volt.

Cseppet sem lepődött meg, amikor Christine Jannier megpuszilta, akkor viszont már annál inkább, mikor Henri is átkarolta, jól megszorongatta, sőt, végül arcon is csókolta.Egészen meghatódott. Természetesen semmi szexualitás nem volt a dologban, mégiskülönös, felkavaró érzés volt, ahogy egy férfi szakálla a sajátjához súrlódott.

Megitták a maradék pezsgőjüket, majd beszálltak a kocsikba. Végül sűrű integetés,tülkölés, „Bon voyage!”, „Bon chance!” és „Au revoir!” kiáltások közepette a két autó amakadámon csikorgó gumikkal elgördült a háztól.

Az ifjabb Paul és Kevin az első kocsiban utazott Jean-Philippe Jannier-val. A Hanrahancsalád nőtagjai a másodikban, Paullal. Úgy néz ki, hamarosan vége a hazatérés előtti búcsúzkodásnak, gondolta Paul megkönnyebbülten. Már csak egy koktélparti van hátra asaigoni Caravelle Hotelben. Ez a búcsú-összejövetel alkalmat ad arra, hogy még utoljára pár szót válthassanak néhány barátjukkal és a követség első titkárával. A nagykövetkimentette magát. Amellett ott lesz utoljára tisztességes lehetőségük rendbe szednimagukat és elintézni a dolgaikat. A repülőtér mellékhelyiségei bőven hagytak kívánnivalót

maguk után. Azután irány a VIP[1]

-váró és az Air France Constellationjével Tokió.

Hanrahan több mint három éve volt már Vietnamban, 1955 tavasza óta. Az elsőamerikai „tanácsadók” egyikeként küldték ide a Dien Bien Phunál elszenvedett franciavereség után. Örült, hogy végre elszabadul innen. Véleménye szerint egyáltalán nem iskellett volna amerikaiakat küldeni ide. Amit érkezése óta Vietnamban látott, meggyőzte,hogy itt nem fog megismétlődni az, aminek Görögországban volt a tanúja. Ez itt vesztettügy.

Görögországban legyőzték a kommunistákat. Ez részben annak is volt köszönhető, hogyHarry Truman szép csendben odaküldetett a hadsereggel egy csapatnyi tisztet éssorkatonát a görög hadsereg kiképzésére és felfegyverzésére. Görögország így meg tudtavédeni albániai határát, és leverte a Szovjetunió irányítása alatt álló helyi kommunistákat.

Őt tulajdonképpen még a második világháború alatt küldték az országba. Ejtőernyővel

dobták le. Az OSS[2]

szolgálatában végzett ellenséges vonalak mögötti feladatokat.Később aztán, a kommunisták elleni küzdelem alatt, mint tanácsadó továbbra isGörögországban maradt. Eleinte nagyon szoros volt a dolog, de idővel a javukra billent amérleg. Ebben természetesen az amerikai utánpótlás-szállítmányok is segítettek és azőhozzá hasonló emberek által átadott tudás. A saját, a gerillák elleni harcban mutatotttehetsége a korábbi, gerillaként szerzett tapasztalatain alapult. De ami igazábólmegakadályozta a Szovjetuniót Görögország elfoglalásában, az a görögök hozzáállásavolt. Ők nemcsak a szokásos okokból gyűlölték a kommunistákat, de vallási alapon is.



Meg voltak győződve, hogy a kommunisták az Antikrisztus ügynökei, és emeggyőződésükért az életüket is hajlandóak voltak feláldozni.

Vietnamban viszont nemigen találkozott ilyen színtiszta antikommunizmussal. Perszevalamennyi azért akadt (például a római katolikus egyház vezetőségében), de nem voltelterjedt. Tisztában volt vele, hogy cinikus, de ő a maga részéről két csoportra osztotta adél-vietnamiakat: azokra, akik igazából le se tojjak, ki irányítja az országot, és azokra,

akik maguk akarják irányítani, a saját hasznukra. Az antikommunisták többsége azutóbbiak közé tartozott. Nem azért voltak kommunistaellenesek, mintha azt gyűlölték volna, hozzá hasonlóan, amit a kommunizmus igazából jelent. Ezért aztán Hanrahan megvolt róla győződve, hogy a vörös zászló előbb-utóbb egész Vietnamban lobogni fog.

De ő katona. Oda megy, ahová küldik, és mikor odaér, megteszi, amire képes. Ezenelvhűsége azonban nem akadályozza meg abban, hogy rájöjjön, ha a felettesei hibátkövetnek el. Márpedig ő arra a következtetésre jutott, hogy hiba volt a hadseregetVietnamba küldeni. Mindamellett a hadsereg újra elköveti azokat a hibákat, amiket

Görögországban. Ugyanúgy tehetségtelen tiszteket küldenek ide is, mint annak idején oda.Ha épp cinikus kedvében van (és ez mostanában mintha egyre gyakrabban fordult volnaelő), gyakran gondol arra, hogy az USAMAG (a Görögországba küldött katonaitanácsadói csoport) a tisztikara ellenére volt sikeres, nem pedig annak köszönhetően.

Amikor a tisztek új beosztásairól határoznak, a legjobbakra bízzák az alakulatok parancsnokságát, szakasztól az ezredig. Akik nem elég jók parancsnoki vagy vezérkari pozícióra, azokat lehetett „fel lehet áldozni”, azaz a vietnami USAMAG-ba küldeni. A bajcsak az volt, hogy még az a néhány ide küldött jó tiszt sem abban volt jó, amiben kellettvolna. Egy amerikai zászlóaljat, ezredet valószínűleg jól el tudtak volna irányítani egy

konvencionális háborúban. Ez azonban cseppet sem volt konvencionális háború.Megvívásához olyan képességek kellettek volna, melyekkel a legtöbb ember, akiveltalálkozott, egyszerűen egyáltalán nem rendelkezett.

Elhessegette a fejéből ezeket a gondolatokat, kényszerítette magát, hogy jó oldalárólszemlélje a dolgokat. Hisz végre hazamegy. Braggba kerül, ahová már háromszor is beosztották. Úgyhogy ez is egyfajta hazatérés lesz. Amúgy is elégedett az új beosztásával.Volt egy-két összetűzése a vietnami USAMAG parancsnokával bizonyos ügyekben, és ezmeg is látszott a személyes teljesítményéről készült jelentésekben – felettese a „túl enyhedicsérettel való elmarasztalás” technikájával fejezte ki nemtetszését. És lám, a pocsék minősítési lap ellenére is a frissen létrehozott Különleges Hadviselési Kiképzőközpontbakerül. Úgy gondolta, legalábbis esély van arra, hogy a kiképzőközpont hatékony éshasznos kiképzőprogramot állítson össze a Vietnamba küldendő tisztek és altisztek számára. És nemcsak Vietnamba, hanem akárhová, ahol a nagykutyák szerint„tanácsadókra” van szükség.

Jó lett volna azt hinni, hogy a minősítési lapja ellenére kerül a kiképzőközpontba, nem pedig pont amiatt. De nem voltak hiú ábrándjai. Tovább maradt alezredes, mint ahadseregben bárki. Nagyon is valószínű, hogy máris elérte legmagasabb rangját, és sosem

léphet előrébb. A West Pointban diplomázottaktól elvárták, hogy karrierjük megfelelő pontján megkapják valamilyen alakulat parancsnoki pozícióját. Ő viszont eddig legfeljebbcsak egy kis, tanácsadókból álló csoportot irányíthatott.



A GMC-ből fekete kezeslábasba öltözött vietnamiak tódultak elő. A legelöl haladó egyamerikai .45-ös kaliberű Thompson géppisztolyt emelt a vállához, és a hátsó autóracélzott.

Hanrahan két kézre fogta a negyvenötösét, hogy stabilan álljon, és kétszer rálőtt.Először mellkason találta, másodszor arcon.

Azután négy lépést szaladt az út széléig, és az árokba vetette magát.

Géppisztolylövések hallatszottak. Nem a Thompson lassabb bam-bam-bamja, hanemegy vékonyabb, kereplő hang. Újabb fegyverek nyitottak tüzet. Hanrahan két kézzelelőretartott pisztollyal emelkedett fel az árokból.

A tűzharc véget ért.

Nem mindegyik fekete kezeslábasos vietnami jutott ki a GMC-ből. Amelyik igen, azmind egy nagy vöröslő vértócsában hevert a thompsonos mögött, akit Paul lőtt le. Atöbbiek kitekert testhelyzetekben lógtak a teherautó nyitott ajtóiból. A szélvédő lyukakkal

tele, a motorháztetőn, a hűtőből ömlött a gőz.A Citroenekben elöl ülő vietnamiak mégsem a ”rizsestálat osztották meg”. Testőrök

voltak. Most épp a GMC felé közelítettek, kezükben francia MAT-49 9 mm-esgéppisztolyokkal. A férfi, akit Hanrahan lőtt le, nyilvánvalóan halott volt, a .45-ös lövedék letépte a tarkóját. A mögötte fekvőkről és a GMC-ből lógókról viszont nem lehetett biztosan tudni.

Az egyik vietnami nyugodtan kilökte a MAT-49-eséből a tárat, beletolt egy újat, majd atestekbe ürítette a golyókat.

– Formidable, mon Colonel – mondta Jean-Philippe Jannier, majd angolra váltott. – Deattól tartok, összepiszkolta az öltönyét.

– Le van szarva az öltönyöm – felelte Hanrahan. A Citroenhez rohant. Egy pillanatrakihagyott a szívverése. Patrícia és Rosemary nem mozdultak.

– Szent isten! – üvöltött fel.

Ám ekkor Patrícia ránézett, elkerekedett szemmel, rémülten, hitetlenkedve.

– Mi a baj, édesem? – kérdezte a felesége.

– Minden rendben, Patty. Már vége.

– Mi az, édesem? – kérdezte újra Patricia.

Mikor a férfi meglátta az úton heverő testeket, elfogta a hányinger, ami sajnosRosemarynél is hasonló reakciót váltott ki.

A vérengzés nagyobb volt, mint bárki gondolta volna. Sikerült rekonstruálnia azeseményeket: rajtaütés történt, egy alaposan kitervelt rajtaütés. Valószínűleg Jean-PhilippeJannier volt a célpont, és feltehetően a nagyapja miatt. A támadók tudták, hogy a két kocsi

önni fog. Megvárták, míg elhaladnak, hogy megbizonyosodjanak, Jannier tényleg ott van,majd utánaeredtek a GMC-vel. Utóbbi egyben jelzésként is szolgált az út menténvárakozóknak. Mikor látták, hogy közeledik, egy ökör vontatta szekérrel zárták el az utat.A két Citroen így a GMC és a szekér között csapdába esett.



Ha csak egy autó lett volna, ha Jannier egyedül utazik, a rajtaütés sikerrel járhatottvolna. Abban a pillanatban végeznek vele, amint megáll.

Így viszont egy pillanatig haboztak, amikor a két kocsi lefékezett. Ennyi idő elég is volta hátsó kocsiban utazó testőrnek, hogy a GMC-re tüzeljen. Még az is lehetséges, gondoltaHanrahan, hogy őrá nem is volt szükség, a testőr talán végzett volna azzal is, akit ő lőtt le.

Hirtelen vad düh tört rá, iszonyú harag, amiért Jannier-ék életveszélybe küldték afeleségét és a gyermekeit.

De rögtön rájött, hogy ez csak egy érzelemkitörés, nincs logikus alapja. Az ökröknek nem esett bajuk. Még csak el sem szaladtak. Az egyik vietnami odament hozzájuk,indulásra ösztökélte őket. Elvontatta a szekeret az útról. A többiek felszedték a támadók fegyvereit, és a Citroenek csomagtartójába pakolták. Hamarosan folytatták az utazástSaigon felé.

Még mielőtt odaértek volna, Hanrahan nyugodtan végiggondolta, hogy várhatóan avietnami hatóságokat érdekelni fogja, ami az úton történt. Márpedig ha egyszer kérdezősködni kezdenek, nem tudják időben elhagyni az országot. Szólt a sofőrnek elezzen a másik autónak, hogy álljon meg. Meg akarta beszélni a dolgot Jean-Philippe

Jannier-val.

– A jövőbe látok, mon Colonel – szólalt meg azonnal Jannier. – Két óra múlva,miközben a Saigonba vezető, eseménytelen út után épp hazatérőben vannak, apám autóitfigyelmeztetés nélkül megtámadják. Ez sajnálatos módon több emberéletbe is kerül majd.

– Ez túl egyszerűen hangzik, hogysem működjön – vélte Hanrahan.

– Ne aggódjon emiatt, mon Colonel. Esetleg érdemes lenne váltania pár szót MadameHanrahannel. A gyermekeket pedig valahol máshol kéne hagyni, amíg mi le coctailonvagyunk.

Végül a megfelelő ember bőséges megvesztegetésével sikerült a gyerekeket a biliárdteremben elhelyezni a le coctail alatt. Paul piszkos ruházatát pedig egy defekttelmagyarázták ki.

Kevin Hanrahan a biliárdterem ajtajára nézett. Meglátta az apját, aki épp a férfi-vécéfelé tartott. Utánaszaladt, átkarolta a lábát, szorosan hozzábújt.

– Apa, soha nem akarok ide visszajönni – mondta.(Három)

Honolulu, Hawaii

1958. december 27.

A Hanrahan család nem egészen huszonnégy órája hagyta el Saigont, de már áthaladtak a dátum vonalon. December 26-a örökre kimaradt az életükből.

Honoluluban elvileg nem is kellett volna leszállniuk a gépről, ott csak üzemanyagért

álltak meg. Kevin és Rosemary át is aludták a leszállást.

A stewardess odajött hozzájuk a székek közötti folyosón.

– Sürgős telefonhívás várja, ezredes.



– Gondolom, a nagykövetség tudomást szerzett a támadásról -jegyezte meg mintegymellékesen az ifjabb Paul. – És most vissza kell mennünk a nyomozás miatt.

Hanrahan dühösen arra gondolt, hogy egy ilyen kis gyerektől ilyen kifinomult analízissajnos még csak nem is annyira az intelligencia jele, mint inkább azé, hogy olyan helyekrehordja a gyermekeit, ahová nem kéne.

– „Soha ne hallgass a félelmeidre” – idézte. – George Patton tábornok.

– Mit csinálsz, ha tényleg megtudták?

– Elmondom az igazat. Nem tartottam vissza semmi információt, igaz, magamtól nem isadtam át őket.

– Ez hibás logika – így az ifjabb Paul.

– Túl sok időt töltöttél a jezsuitáknál.

– Az igazság az mindig igazság.

– Az igazság csak egy szemléletmód – mondta Hanrahan a fiának, miközben anyakkendőjét igazgatta, és egy reményei szerint bátorító mosolyt küldött Patrícia felé.

– Ez meg mit jelent? – kérdezte az ifjabbik Paul.

– Kérdezd meg a jezsuitákat – vetette oda az apja, azzal elindult az ülések között, majdlemászott a létrán a néptelen repülőtér barátságtalan légkörébe.

A reptér épületébe érve rögtön a bejáratnál egy fehér telefon várta. Felvette.

– Itt Hanrahan ezredes. Hívása van a számomra?

– Nekem bizonyos Paul T. Hanrahan alezredes részére van hívásom – felelte aközpontos.

– Én vagyok az.

Ostobán érezte magát, mintha rajtakapták volna, hogy valaki másnak adja ki magát. Ahadsereg szabályai szerint „az al előtagot kötetlen kommunikációban általános szokásszerint nem használjuk”. A nagykönyv szerint igaza volt, mégis ostobán érezte magát.

– Egy pillanat türelmet kérek – mondta a kezelő, majd rövid szünet után: – Kapcsolom

Hanrahan alezredest.Férfihang csattant fel a kagylóban:

– Paul T. Hanrahan alezredessel beszélek?

– Igen, uram.

– Itt Ford őrnagy, uram. Én vagyok az ügyeletes csapattiszt az USARPACfőhadiszálláson.

Ha az Egyesült Államok Hadserege Csendes-óceáni Főparancsnoksága vette a

fáradságot, hogy hazafelé menet útközben megállítsa, akkor nyilvánvalóan sokkalmélyebben ül a szarban, mint gondolta.

– Miben segíthetek, őrnagy?



– DA rádión értesítést adott, hogy a parancsa megváltozik, Hanrahan alezredes, ésutasította az USARPAC főparancsnokságot, hogy juttassa el önhöz.

Hanrahant kezdte idegesíteni ez az alezredesezés. Lehetséges, hogy az USARPAC-nak van valami helyi szabálya, hogy az alezredeseket mindig pontosan kell megnevezni.

– Ettől tartottam – felelte. – Pont most, amikor már majdnem hazaértem.

– Felolvashatom, Hanrahan alezredes?Csak erről lehet szó, helyi szabály kell hogy legyen. Végül is talán még értelme is van.

Majd el kell gondolkodnia rajta.

– Kérem.

– Csak a lényegre térek ki, alezredes.

– Csak rajta – türelmetlenkedett Hanrahan. Úgyis azt fogja hallani, hogy meg kellszakítania az utazását, és az USARPAC főhadiszálláson kell jelentkeznie további

parancsért. – A hadügyminisztérium főparancsnokság, Washington 25, D.C., 1958. november 1-jei

203. általános parancsa 34. paragrafusának megfelelő szakasza – olvasta az őrnagy –,mely Paul T. Hanrahan híradós alezredesre vonatkozik, a következőképpen módosul:„Paul T. Hanrahan híradós ezredes, a gyalogsághoz kihelyezve.” Továbbá ugyanezen

paragrafus arra vonatkozó része, miszerint az említett tiszt az USASWS[3]

-nélelentkezzen szolgálatra, a következőképpen módosul: „vegye át az USASWS

parancsnokságát”.

– Hát én betojok – így Hanrahan. – Még csak a listán sem voltam rajta. – Valaki listáján mégiscsak rajta lehetett, ezredes – kuncogott az őrnagy. – Ezek szerint

én gratulálhatok elsőként?

– Igen.

– Akkor gratulálok, uram.

– Köszönöm.

Úgy le volt döbbenve, hogy köszönés nélkül tette le a telefont. Ott maradt a telefon előttállva, lehajtott fejjel.

– Rossz hír, édes? – hallatszott mögötte Patricia hangja.

Megfordult. Látta a felesége tekintetében az aggodalmat. Eltartott pár pillanatig, amígmeg tudott szólalni.

– Lenne kedved megcsókolni egy valódi kibaszott ezredest? Patricia szemöldöke égnek szaladt.

– Vagy ha azt nem, akkor esetleg a Különleges Hadviselési Kiképzőközpont új

parancsnokát?A felesége a karjaiba vetette magát.

Azután, nagyon halkan, Hanrahan fülébe suttogta:



– Ha rajtam múlik, én inkább egy jót basznék a valódi kibaszott ezredessel.

(Egy)

Hartwell Field

Atlanta, Georgia

1958. december 28., 16 óra 15 perc

San Franciscóban nem maradt ideje felhívnia Bob Bellmont, és itt, Atlantában semsikerült telefonközeibe jutnia, mielőtt Jean-Philippe Jannier százados a Southern AirlinesDC-3-asára szállt, ami majd az alabamai Dothanbe viszi, a Fort Ruckerhez legközelebbirepülőtérre. Most is épp csak hogy elég ideje lesz, mielőtt fel kéne szállniuk a piedmontiáratra, Fayetteville, N. C. felé, a Fort Bragg-i utazás utolsó szakaszára. Mindenesetre

legalább megpróbálja.

A mogorva újságos felváltotta egy tízdollárosát negyeddollárosokra. Némi fáradság áránsikerült végül igazi telefonfülkét találnia – a legtöbb telefon falra erősített óriás

plexikagylóhoz hasonlított. Tárcsázta Bellmon számát. Ha van egy7

kis szerencséje, és eltudja érni Bellmont, ő majd kiküld valakit Jannier elé a reptérre.

A szállásán nem vette fel senki. Következőnek a Harci Fejlesztést hívta, de egy neméppen zseniális őrmester, a parancsnokság ügyeletese, közölte vele, hogy „a tábornok és afelesége valószínűleg a temetésen van”.

– Én Bellmon ezredest keresem, őrmester.

– Igenis uram. Épp ma reggel lett belőle tábornok.

– Azt mondja, temetésen van? – Igen. Greer hadnagyén.

– Van valami elképzelése, mikor jön vissza?

– Nem lehet tudni, uram. Olyan igazi nagy temetés, rezesbandával meg minden. Csak úgy nyüzsögnek a nagykutyák.

Hanrahan kíváncsiságát ugyan felkeltette az „igazi nagy temetés, rezesbandával, megminden” egy egyszerű hadnagynak, de nem volt ideje nekiállni kérdezősködni.

– Őrmester, van ceruzája? – Igen, uram.

– A nevem Hanrahan. Lebetűzöm. Értesítené Bellmon tábornokot, hogy telefonáltam,



gratulálok az előléptetéséhez, és hogy újra hívni fogom?

– Igen, uram. Örömmel.

– Előre is köszönöm – mondta Hanrahan, majd letette a kagylót.

Végül is nem a világ vége. Majd hívja újra, amint Fayetteville-be érnek, és még mindigelintézheti, hogy valaki felhívja Jannier-t és üdvözölje Ruckerben, ha már odaért.

Bizonyára így is várni fogja valamilyen hivatalos személy, hiszen Jean-Philippe Jannier százados nem zöldfülű hadnagy már. Egyedül is el tud jutni a reptérről a támaszpontra.

Ekkor eszébe jutott Sandy Felter.

Most, hogy végre elhagyta Vietnamot, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből arajtaütést az úton. A repülőn rájött, hogy hibát követett el, mikor nem jelentette. Maradniakellett volna, és végigcsinálnia a tortúrát. Bármennyire is nem fűlt hozzá a foga.

Már a támadás puszta ténye is érdekelte volna a hatóságokat. A vietminhek, már haazok voltak, fényes nappal megpróbáltak meggyilkolni egy franciát. De még fontosabb,hogy ha tényleg annyit tudtak Jean-Philippe Jannier százados hollétéről, és hogy mikor hova tart, márpedig tudniuk kellett, akkor azzal is tisztában kellett lenniük, hogy Jannier-

éknél egy amerikai MAG[4]

tiszt és a családja vendégeskedik, és ez sem tartotta visszaőket. Márpedig ez új fejlemény. Felter azt mondta, a kommunisták mindent megtesznek,hogy elkerüljenek egy amerikaiak elleni támadást.

A legkevesebb, amit tehet, ha legalább neki szól. Ezzel még talán valahogy kibújhat afelelősség alól, hogy nem lépte meg Saigonban, amit nagyon is jól tudott, hogy megkellene lépnie.

Újra elővette a noteszét, és előkereste a washingtoni számot, amiről Felter azt mondta,afféle üzenetfelvevő szolgálat. A központos hosszú percekig dobatta be vele sorban anegyeddollárosokat, majd kapcsolta a hívást.

– Szabadság 7-1221 – mondta egy kedves női hang.

– Felter őrnagyot keresem.

– Megkérdezhetném, ki keresi?

– Paul Hanrahan ezredes.

– Egy kis türelmét kérem, ezredes.

A nő öt főtörzsőrmesteri csíkot viselt khaki ingén. Három másik katonával együtt ültegy kapcsolótábla előtt egy kis szobában, melyet két méter vastag falak határoltak, a Fehér Ház alatt.

Felemelte a kezét, csettintett a parancsnokának, egy fiatal híradós századosnak. Azszótlanul odasétált hozzá.

– Paul Hanrahan ezredes keresi Féltért – mondta a nő. – A listán szerepel egy Paul T.

Hanrahan alezredes – mutatott az előtte heverő kijáró lapokkal teli noteszben egy névre.Azok telefonszámai voltak itt felsorolva, akikkel az úgynevezett A-listán (a Fehér Házkommunikációs rendszeréhez korlátlan hozzáféréssel bíró emberek listáján) szereplőszemélyek esetleg beszélni kívánnak. – De ez a szám itt saigoni.



– Valószínűleg ugyanaz a fickó – döntött a százados. – Kapcsolja.

– Igen, uram.

– Még egy kis türelmet kérek, Hanrahan ezredes – szólt a mikrofonba kellemes hangon. – Megpróbáljuk megkeresni önnek Felter őrnagyot.

Megnyomott egy gombot a kapcsolópulton.

– Hallgatom – mondta egy férfihang. Egy nagy erőkkel védett föld alatti szobából beszélt, a Védelmi Kommunikációs Ügynökség washingtoni, nagy–, jellegtelenépületéből.

– Egyes kód Egérnek.

– Tartsa.

Hamarosan újabb hang szólalt meg a vonalban, újabb nő, ezúttal egy ideigleneskommunikációs kapcsolat másik végén, az alabamai Fort Rucker híradós

telefonközpontjának épületéből. – Kanári igazolja a kódot.

– Egeret kérem – mondta a Fehér Ház telefonközpontosa.

– Egér 60-120 másodpercnyire a kódolótól – felelte a Fort Rucker-i kezelő.

– Tudassa Egérrel, hogy Hanrahan ezredes hívja. Egy másik telefon csöngése hallatszott be a vonalba.

– Parker százados.

– Sanford Felter őrnagyot kérném – így a Fort Rucker-i kezelő.

– Egy pillanat – mondta a férfi, aki felvette a telefont, majd, halkabban, mintha elvettevolna a kagylót a szája elől: – Egér, téged keresnek.

A Fehér Ház telefonközpontosa visszafojtott egy kuncogást. Úgy látszik, nem csak azok tartják egérszerűnek Sanford T. Felter őrnagyot, akik a fedőnevét adták.

– Itt Felter őrnagy.

– Őrnagy, kódolatlan hívás – mondta a Fort Rucker-i telefonközpontos. – Paul Hanrahan

ezredes keresi. – Kapcsolja.

– Hanrahan ezredes – szólalt meg a Fehér Ház kezelője –, kapcsoljuk Felter őrnagyot.

– Tessék, uram? – mondta örömmel Felter. – Hogy van, uram?

– Fáradtan, Felter. Épp most szálltam le a saigoni gépről.

– Isten hozta otthon, uram. Alig várom, hogy láthassam. Ami nagyon hamarosan lesz.

– Egér, van valami, amit el kell mondanom. – Ez nem biztonságos vonal, ezredes. Bizalmas információ?

– Azt majd te megmondod. Ha a vietminhek amerikaiakat támadnak meg, az bizalmas



információnak számít?

– Miért lenne az – felelte rövid gondolkodás után Felter. – Gondolom, a vietminhek már úgyis tudnak róla. Kit, ismerőst?

– Patet, a gyerekeket és engem. Azt hiszem, egy Jannier nevű franciával akartak végezni…

– Apával vagy fiával? – A fiúval. Épp a repülőtérre tartottunk az ültetvényről.

– Veszteség?

– Nálunk semmi. Azt hiszem, számított rá.

– Bocsásson meg, ezredes. Nem jutott eszembe Pat és a gyerekek hogyléte utánérdeklődni.

– Jól vannak. Megijedtek, de semmi bajuk.

– Hála istennek. Köszönöm, hogy szólt, ezredes. Lehet valamilyen jelentősége.

– Ez a lényeg. A tengerentúlon nem is szóltam róla semmit. Ki akartam jutni azországból, és tisztában voltam vele…

– Ha semmiféle kár nem érte, ez volt a legokosabb döntés. Magam is így tettem volna.

– Nem szívesen, de be kell vallanom, ezt nagy megkönnyebbüléssel hallom.

– Felejtse el az egész incidenst, ezredes.

– Én sem kérdeztelek még Sharonról és a gyerekekről. – Jól vannak, teljesen jól. Most pedig épp egy másik ismerős arc próbálja elvenni tőlem

a telefont.

– Ki?

– A Herceg.

– Nocsak, és mostanság éppen milyen botrányt kever? – kérdezte Hanrahan. Craig W.Lowell őrnagy még az ő parancsnoksága alatt, Görögországban, hadnagyként kapta a

„Herceg” becenevet. – Ma délután kettőkor még tíz T34-es volt a leltárban. Kettő tizenötkor a Herceg a felét

felrobbantotta.

Hanrahan nevetett. Nem tudta, miről van szó, de Craig W. Lowell őrnaggyalkapcsolatban már semmin sem lepődött volna meg.

– Add ide egy kicsit, Egér. Ezt meg kell hallgatnom.

– Ezredes úr – hallatszott Lowell boldog hangja a vonalban.

Hanrahan meglátta Patríciát, aki vadul integetett neki, és az órájára mutogatott. – Hello, Herceg. Hívj fel Braggban. Viszhall – mondta, azzal letette a kagylót.

– A francba – mondta Lowell.



– Felter őrnagy – szólalt meg a Fehér Ház kezelője.

– Megint veled akarnak beszélni, Egér.

– Itt Felter.

– Őrnagy, a beszélgetőpartnere megszakította a vonalat. Az atlantai repülőtérről hívta,egy nyilvános telefonfülkéből.

– Köszönöm szépen.

– Szívesen, uram.

Kattanás hallatszott, Felter letette a kagylót.

– Egyes kód Egérnek szakít.

– Rendben.

– Rendben.

– Rendben. – Kész.

(Kettő)

Dr. Antoinette Parker sosem tudta teljesen legyűrni magában azt az érzést, miszerint akatonai udvariasság nevetségesen abszurd. Folyton „uramozzák” egymást (sir), ami aközépkori „sire”-ből ered. Utóbbi pedig olyan kicsengéseket hordoz magában, mintha arangidős a beosztott apja lenne. Dr. Parker férje azonban egyszer rámutatott, hogy akatonai etikett nem is áll olyan távol az akadémiaitól és az orvositól. Hiszen Antoinetteapja is, aki ugyebár professzor, nagyon is érzékenyen ügyel arra, hogy megfelelőenszólítsák, szögezte le felháborítóan logikusan. Egyetlen beosztottja sem merészel anélkülhozzá szólni, hogy hozzá ne tenné, hogy doktor úr (de lehetőleg inkább professzor úr).Kissé önelégülten még azt is megjegyezte, hogy ő maga, Antoinette is felháborodik, haegy nővér bármi másnak szólítja, mint doktornőnek.

Dr. Parker az eszével kénytelen volt egyetérteni férjével. Érzelmileg viszont továbbra isnevetségesnek tartotta a dolgot.

Amikor Jiggs vezérőrnagy’ megjelent a második világháborús kórházi kórteremből

laktanyává alakított épület elsötétített tornácán, mégis gondolkodás nélkül így köszöntette:

– Jó estét, uram.

– Elnézést, hogy így rátörök magára, doktornő, de arra gondoltam, hátha itt találomLowell őrnagyot. Azt hiszem, inkább telefonon kellett volna ideszólnom…

– Épp azt ünneplik, hogy a seregben maradhat – felelte Antoinette. Hátralépett azajtóból, rámosolygott a tábornokra, és a fejével intett, hogy jöjjön be.

– Sejtettem – mondta a férfi, majd ránézett. – Ünneplik?

– Pillanatnyilag kanbulivá alakult a dolog. Fölöslegesnek éreztem magam.

– Ó – mosolygott rá Jiggs.

– Ez persze nem sokáig lesz már így. Barbara Bellmon úton van már, Roxy



MacMillannel és Sharon Felterrel együtt.

– Én meg még azt hittem, hogy csak a rossz hírnek vannak szárnyai. Kavicsoncsikorduló gumi hangja hallatszott. Mindketten az utca felé néztek.

Egy Buick kabriolet, Barbara Bellmon autója parkolt le Jiggs tábornok vezérkari kocsijamellé. Az első üléseken három nő ült. Barbara Bellmon, magas, törékeny, vonzó (aki ToniParker szerint úgy nézett ki, mint aki épp a Town & Country egyik reklámjából lépett ki).Roxy MacMillan, telt, vörös hajú, kiálló fogú (vidám, gondolta Toni). És Sharon Felter,apró termetű, fekete hajú nő (aki Toni szerint valószínűleg a leggyengédebb, legmegértőbbember volt, akivel valaha is találkozott).

– Úgy néz ki, végre a női szekció is megérkezett – mondta gunyorosan Jiggs. A hölgyek kiszálltak a kocsiból, és a veranda felé vették az irányt.

– Hol van Jane? – támadt vádlóan Jiggsre Barbara Bellmon. Jane a tábornok feleségevolt.

– Amikor utoljára hallottam róla, Barbara, Duttonéknál volt, veled és Melody Greerrel. – Kitettem a lakosztályuknál. A klubba készült, hogy idehívjon téged. Fogalmam sincs,

Bob hol lehet.

– Washingtonba tart Mac MacMillannel. Honnan tudtátok meg, hogy van mitünnepelni?

– Sandy Felter felhívta Sharont Duttonéknál. Mit keres Bob Washingtonban?

– E. Z. Black küldött érte. Nem mondta, miért. De szerintem Bob új munkát kap.

– Mikor jönnek vissza? – kérdezte Roxy MacMillan. – Bob még szilveszter előtt. Mac valószínűleg még ma este vagy holnap reggel.

– Felhívom Jane-t a klubban -jelentette ki Barbara.

– Köszönöm – mondta Jiggs.

Egy félig meghajlásra, félig biccentésre sikerült mozdulat után bement a lakásba. Anappaliba érve négy tisztet talált a modern dán fotelekben és díványokon elnyújtózva. Kétmásik egy bárpultra támaszkodott. Kezükben whiskytől sötétlő pohár.

Sanford T. Felter őrnagy vette észre Jiggset először. Felter volt az egyik, pultnak támaszkodó férfi. A tábornok láttán kihúzta magát, majdhogynem vigyázzállásba. A tiszt,akivel beszélgetett, „Dutch” Cramer, a középkorú „öreg katona”, tüzértechnikustörzszászlós. Az ő rakétái robbantották fel az öt orosz T34-est. Most Jiggs felé fordította afejét, majd ő is kihúzta magát.

Ezt a többiek is észrevették, mire a fotelekben és a díványokon ülő négy ember is felállt.

– Maradjanak ülve – szólt rájuk a tábornok. IV. Philip Sheridan Parker odalépettJiggshez.

– Mit hozhatok, uram?

– Először abból a skót whiskyből egy adagot. Aztán Felter őrnaggyal szeretnék beszélni.



– Igen, uram – felelte Parker, majd a bár felé indult.

– Azután valószínűleg majd kérek még skót whiskyt. Parker töltött neki, átnyújtotta a poharat.

– Köszönöm – mosolygott rá Jiggs, majd Felterre nézett. – Őrnagy, lenne szíves? Felter követte a tábornokot ki a szobából, végig a folyosón, majd ki az épületből.

Végül a fedett gyalogúton álltak meg. Annak idején ezen tolták át a hordágyakat akórház épületei között.

– Most már elég messze vagyunk.

– Igen, uram.

Felter úgy néz ki, mintha a bátyja ruháit hordaná, de legalábbis valaki másét, gondoltaJiggs. Zöld egyenruhát viselt, amit figyelemre méltó érem- és jelvénygyűjtemény díszített.A váll-lapra a 40. páncéloshadosztály sávját varrták. Felter, még hadnagyként, ott szolgálta második világháború utolsó napjaiban. Volt ott még egy washingtoni katonaikörzet-elzés és egy ívelt sáv, hímzett „Felderítők” felirattal.

A felső zseb fölött négy sorba rendezte a szalagjait. Ezek többek között a SzolgálatiÉrdemkeresztet, az Ezüstcsillagot és a Bíbor Szívet jelképezték, míg a többi a görög, afrancia és a koreai állam által adott érdemrendeket. Volt itt még egy harctéri szolgálatiérem csillaggal, ami azt mutatta, hogy másodszor is megkapta; azután amerikai és franciaejtőernyősszárnyak; a hajtókán a vezérkar csillagos jelvénye, a zubbonyzsebén pedig egyhároméves vezérkari szolgálatot jelző medál. A jobb váll-lapjáról vaskos, fonottaranyzsinór lógott, az Egyesült Államok elnökéhez kirendelt szárnysegéd jele. Ujján az

Egyesült Államok West Point-i Katonai Akadémiáján végzettek aranygyűrűje.A vezérkari jelvény a hajtókán hiba, gondolta automatikusan Jiggs. Az elnökhöz

kirendelt szárnysegéd jelvényét kéne hordania.

Persze az is rögtön eszébe jutott, hogy senki sem fogja emiatt rendreutasítani Felter őrnagyot. Hiszen valóban a vezérkarhoz van beosztva, igaz, egyben az elnök szárnysegédje is. Persze nem az a fajta szárnysegéd, aki kék díszegyenruhában vagy a mégcirkalmasabb estélyi díszegyenruhában feszít az elnök mögött, és a fontos vendégek nevétsuttogja a fülébe. A svéd nagykövet ronda lányával sem kell táncolnia a

tengerészgyalogság zenekarának zenéjére a Kék teremben.Felter őrnagy nagyon különleges szárnysegéd volt. Mind az FBI, a CIA, mind a

kémelhárítás igazgatójának, továbbá a hadsereg, a flotta, a légierő és a külügyititkosszolgálat vezérkari főnökeinek személyes páncélszekrényében ott lapult egy géppelírt cetli, melyet az elnök személyes levélpapírján küldött el mindenkinek:

Sanford T. Felter őrnagy vezérkari tisztet személyes összekötő tisztemmé nevezem ki atitkosszolgálatok felé, elnöki tanácsadói ranggal. • kinevezés nem kerül nyilvánosságrahozatalra.

Felter őrnagy szolgálatban nem hordta az érmeit, sőt még az egyenruháját sem.Mikor megtudta, hogy az őrnagy Ruckerbe jön, kíváncsi lett a látogatás okára. Végül

Jane Jiggs derítette ki neki Barbara Bellmontól.



Felter számos régi barátja tartózkodott különböző okokból Ruckerben, ezért RoxyMacMillan egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Sharont, és meginvitálta a szilveszteri partira. Az ötlet első nekifutásra abszurdnak tűnt, de Sharon Felter végül rájött, mennyireszeretne végre egy kicsit az lenni, aki, azaz tisztfeleség. Szívesebben, mint a CIA egyközepes beosztású tisztjének felesége. Nagyon vágyott már rá, hogy egy hagyományosszilveszteri partin díszegyenruhába öltözött, kitüntetésekkel teli férje karján vonuljon be a

tiszti klubba.Később bevallotta Barbara Bellmonnak: kissé be kellett rúgnia, hogy elegendő

bátorságot gyűjtsön, és kiharcolja a férjénél, hogy Ruckerbe jöjjön vele. De működött adolog. Felter, kelletlenül bár, de beleegyezett. Közvetlenül Ed Greer halálos balesete előttérkeztek. De megelőzte őket a Védelmi Kommunikációs Ügynökség parancsa, miszerint biztonságos rádiótelefon, és rádiótelex-vonalat kell kiépíteni Washingtonba, Felter kizárólagos használatára. Beosztása és feladatai természeténél fogva az őrnagy sohasemlehetett fél percnél nagyobb távolságra valamilyen, a Fehér Ház által elérhetőkommunikációs vonaltól, és sohasem mehetett messzebb, mint 120 másodpercre a

legközelebbi biztonságos, a vezérkari főnökhöz vezető kódolt kapcsolattól. Nem úgy néz ki, mint az elnök tanácsadója, gondolta Jiggs, sem mint egy igen elismert,

rendkívül befolyásos hírszerzőtiszt. Sosem fogják felkérni, hogy sorozó-kampány poszteréhez álljon modellt. Pedig a felderítő-kiképzésen átment, harctéri szolgálatiéremmel és szolgálati érdemkereszttel kitüntetett őrnagyoktól azt várná az ember, hogyúgy nézzenek ki, mint John Wayne. Sanford T. Felter ehelyett csapott vállú, kopaszodó,szemüveges kis zsidó volt.

– Igen, uram? – kérdezte türelmesen Felter.

– Amennyiben módjában áll, őrnagy, szeretném, ha elmondaná, mi történt Lowell ésBlack tábornok között.

Felter sokáig hallgatott. Jiggs tisztában volt vele, hogy azt latolgatja, válaszoljon-eegyáltalán.

– Craig sztorijának lényege, hogy a hadsereg, PR-okokból, nem engedheti megmagának, hogy hadbíróság elé állítsa – mondta végül. – Tehát tulajdonképpen végül isTim F. Brandon ezredes húzta ki a pácból.

– Ezt mondta magának? – Nem uram, nekem elmondta, mi történt valójában.

– És ezt nem áll módjában továbbadni nekem?

– Épp azon gondolkodtam, hogy helyes lenne-e – vallotta be Felter. – Úgy tűnik, ennélösszetettebb a dolog. Black tábornok igazából azért haragudott rá, mert szándékosanmegszegte az egyik általa adott parancsot.

– Mi volt az?

– Black tábornok úgy gondolta, a leghelyesebb, ha Lowell kerüli velem az érintkezést.Ezt parancsba is adta neki.

– Erről nem hallottam. És miért? Amiatt, ahol dolgozik?



– Természetesen elsősorban amiatt. De véleményem szerint Craignek a rakétávalfelfegyverzett helikopter fejlesztésében vállalt szerepe miatt is. Ez a lépés a tábornok szemszögéből természetesen logikus volt.

– És Lowell persze nem maradt távol magától.

– Meglátogatott, a feleségem és a gyermekeim pedig gyakran használták a georgetowniházának úszómedencéjét.

– Maga nem tudott Black parancsáról?

– Nem, uram.

Na igen, gondolta Jiggs, Black olyasvalaki, aki legalább naponta egyszer beszél azelnökkel, meg sem próbálja megmondani, kivel találkozhat és kivel nem. Még akkor sem,ha egyébként csak őrnagy.

– Akkor ez volt az igazi ok, amiért ki akarták dobni a hadseregből?

– A konkrét ok Craig viszonya volt a szenátor feleségével. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

– Én próbáltam Black lelkére beszélni. Lowell egyszerűen túl értékes tiszt, hogysemamiatt veszítsük el, mert kielégített egy kielégítetlen nőt, még ha az történetesen egyszenátor felesége is. Végig sem hallgatott.

– Engem emlékeztetett, hogy csak egy őrnagy vagyok, amikor Lowellről akartam vele beszélni.

– Akkor miért gondolta meg mégis magát? – Ez volt az a kérdés, amit leginkább meg

szeretett volna kérdezni Fehértől. – Craig elmesélte, uram. Black tábornok azt mondta neki, rájött, hogy megsértette a

parancsadás egyik alapvető szabályát. Azt, hogy soha nem szabad olyan utasítást adni,amiről előre tudjuk, hogy nem lehet betartani. Lowell közelebb áll a feleségemhez, agyermekeimhez és hozzám, mint bárki a világon. Ha akart, sem tudott volna minketkizárni az életéből. Úgy tűnik, ezt végül Black tábornok is megértette. LegalábbisLowellnek ezt mondta. Szerintem is ez történhetett.

– És annak mi lehetett az oka, hogy Lowellt állította a rakétával felfegyverzett

helikopterprogram élére? – Véleményem szerint a tábornok igen elégedett lehetett Lowell őrnagynak a

rakétafegyverzetű helikopter képességeit bemutató repülésével – mondta gunyorosanFelter. – Ezek után nem látom módját, hogyan vehetné el tőlünk a projektet a légierő.

– Szerintem sem tudják már elvenni. Még egy kérdés, őrnagy.

– Igen, uram?

– Miért döntött úgy, hogy mindezt elmondja nekem?

– Nem ismerek olyan embert, akit Craig jobban tisztelne önnél, tábornok úr. Abbanreménykedem, hogy ön esetleg beszélni tud a fejével, és sikerül megértetnie vele, hogy ezmost már tényleg az utolsó esélye.



– Megmondom én, mit teszek, őrnagy. Most szépen visszamegyek, és jól berúgok, veleegyütt, és háborús történeteket mesélünk egymásnak. Aztán holnap reggel, mikor mindketten jó másnaposak leszünk, behívatom az irodámba, és úgy lehordom a sárgaföldig, mint még soha senki. Mire végzek azzal az anyaszomorítóval, úgy helyrerakom,hogy rohanni fog a kápláni hivatalba, és azonnal beiratkozik a férfikórusba.

– Azt hiszem, tábornok úr, ez nagyszerű ötlet.

(Három)

Fayetteville, Észak-Karolina


A Hanrahan család öt tagja – apa, anya, két fiú és a legkisebb testvér, egy tízéves leány – leereszkedett a 223-as piedmonti járat, egy turbólégcsavaros Convair lépcsőjén ameglepően csípős hidegbe. Fáradtak voltak, kábák, a ruhájuk gyűrött.

Bevánszorogtak a reptér épületébe.

Rögtön a bejáratnál két táblába ütköztek. Az egyik a csomagfelvételi területirányátjelezte, a másik lapos szögben egy telefonfülkére mutatott. Utóbbi táblán akövetkező feliratot olvashatták: TELEFON A FORT BRAGGBA ÉRKEZŐ KATONAISZEMÉLYZETNEK.

– Paul, menj anyáddal, és segíts a csomagoknál – mondta Paul T. Hanrahan ezredes. – Addig én telefonálok, és szerzek kocsit.

Patricia, fiatalabb gyermekei kezét fogva, sietve a csomagfelvétel felé indult.

Nagyobbik fia fáradtan követte. Hetven-egynéhány óra alatt több mint 15 000 kilométertutaztak, és még mindig közelében sincsenek az ágynak. Ebéd óta nem ettek semmit. Kevinés Rosemary kezdett nyűgös lenni.

Hanrahan belépett a telefonfülkébe, becsukta az ajtót, majd leült. Pénzbedobós telefonraszámított, de a fülkében egy tárcsa nélküli asztali telefont talált, stabilan egy apróasztalkára erősítve. A falon egy felirat. Áttanulmányozta.

UTAZÁSI PARANCSSAL FORT BRAGGBA TARTÓ KATONAI SZEMÉLYZETHÍVJA:

Hétköznap 7.30 és 16.30 között: tisztek: a 3456-os melléket, sorállományúak: a 3606-osmelléket.

Hétköznap 16.30 és 7.30 között: tisztek: a 3202-es melléket, sorállományúak: a 3290-esmelléket.

Szombaton, vasár– és ünnepnapokon:

sorállományúak és tisztek egyaránt a 4333-mas melléket.

– Na nézzük csak – kezdte fennhangon az ezredes.

Gyűrött zakójában talált egy viharvert cigarettásdobozt. Keresett hozzá egy gyufát is.Újra elolvasta a feliratot.

– Most ünnepnap van? Vagy nem? – kérdezte hangosan. Majd némi gondolkodás után



hirtelen elkáromkodta magát, felállt, és kilépett a fülkéből.

További táblák után nézett. Meg is találta, amit keresett: SZEMÉLYGÉPKOCSI-BÉRLÉS A FOLYOSÓ VÉGÉN.

Végigsétált a folyosón, a bérautó-ügynökségek pultjaihoz. A Hertz és az Avis mellettelhaladt, az Econo-Carnál állt meg. Lehet, hogy ők is pont ugyanannyit számolnak fel,mint a Hertz és az Avis, gondolta, de hátha mégsem.

Hárman álltak előtte a sorban.

Mialatt várakozott, a csomagfelvétel irányába nézelődött. Éppenséggel nagyon islehetséges, gondolta, hogy az itteni, fayetteville-i csomagkezelők esetleg rendkívüldolgosak, és előbb adják oda Patríciának a csomagokat, mint számította volna. Akkor pedig a felesége nem tudja majd, hogy ő hova lehetett.

Végre sorra került.

– Egy autót szeretnék – mondta.

A pult mögött ülő lány elérakott egy nyomtatványokkal teli dossziét.

– Van Econo-Car-kártyája, uram?

– Hogy mim?

– Az egyik hitelkártyafajtánk – magyarázta türelmetlenül a lány.

– Nincs.

– American Express, Visa, Air Travel?

– Nincs.

– Akkor letétbe kell helyeznie száz dollárt, uram.

– Rendben.

De ez még nem volt minden. A jogosítványát is elkérte, és amikor elővette New York államban kiállított vezetői engedélyét, kiderült, hogy két éve lejárt. Odaadta főhadsegéd-szolgálati azonosító kártyáját, ami a hivatásos hadsereg alezredeseként azonosította, majdelmagyarázta a lánynak, hogy New York állam törvényei szerint a külföldi szolgálatról

visszatérő katonáknak harmincnapos türelmi idő áll rendelkezésükre lejárt jogosítványuk megújítására.

A pultoslánynak ezt persze ellenőriznie kellett. Míg a nő a raleighi Econo-Car központtal tárgyalt, ifjabb Paul rátalált az apjára, és közölte vele a friss híreket: – Átvették a csomagjaikat, kivéve egy táskát, amit, úgy tűnik, nem tettek fel a repülőgépreAtlantában. Holnapra fogják utánuk hozni. Rosemary ráadásul beszart.

– Hogy beszélsz, kisfiam! – szólt rá Hanrahan.

– Anyu tudni szeretné, meddig tart, míg kocsit küldenek nekünk.

– Bérelek egyet. Mondd meg anyádnak.

Volt még egy apró gondja. Fogalma sem volt, merre kell menni.

Mikor az Econo-Car-os lány visszajött – láthatóan meglepetten, minthogy tájékoztatták,



a jogosítványát valóban használhatja még –, megkérdezte tőle, hol talál motelt.

– A legnagyobb a Fayetteville Inn. A Bragg Boulevard-on.

– Felhívhatnánk, és megkérdezhetnénk, van-e szobájuk?

– A főbejáratnál talál nyilvános telefont, uram. Köszönjük, hogy az Econo-Carnál bérelt autót.

Nem telefonált rögtön. Mikor megtalálta a családját, Rosemary épp sírt szégyenében.

– Attól az akármitől volt, amit San Franciscóból jövet adtak a repülőn – mondta PaulHanrahan. – Majdnem magam is így jártam.

– Bűzlik – mondta Kevin.

– Fogd be, Kevin – szólt rá az apja. – Indulunk, egy motelbe. – Patríciához fordult. – Túlságosan kikészültem ahhoz, hogy rögtön a támaszpontra menjünk – magyarázta.

Felesége bólintott, hogy megérti.

Mindenkit a Chevroletbe ültettek. Kevinnek igaza volt. Rosemary, aki az anyósülésrekerült, bűzlött.

Tizenöt perc alatt jutottak a reptérről a Bragg Boulevard-ra. További öt percig tartott,míg megtalálta a Fayetteville Innt. Egyemeletes épületekből álló komplexum volt.

Bement. Tudtak két franciaágyas szobát adni, sőt még egy plusz gyermekágyat is betettek a kedvéért, mindössze hatszor annyiért, amennyit Fort Braggban kellett volnafizetnie a tiszti vendégházban, egy apartmanokká alakított barakkban, amit kifejezetten afrissen érkező tiszteknek és családjuknak szántak.

Míg Patrícia segített kimosakodni Rosemarynek a fürdőszobában, meg is érkezett agyermekágy. Mikor kijöttek, Paul észrevette, hogy lánya melle duzzadni kezdett a trikójaalatt.

Öregszel, Hanrahan. Már a legkisebb gyereked is kezd tényleg felnőni. Ráadásai most istúl öreg és fáradt vagy ahhoz, hogy teljesítsd a parancsod.

– Jól van, ugorjunk ki valahova enni, aztán irány az ágy.

– De megígérted – tört ki Kevin sértetten.

– Mit ígértem meg?

– Azt mondtad, ha ideérünk, ehetek egy hamburgert.

– Nos, szavatartó ember vagyok, ha más nem is. Irány egy hamburgeres.

– De Rosemary gyomra… – emlékeztette Patricia.

– Ő majd eszik mást.

– Én is hamburgert akarok! – szögezte Je Rosemary.

Kimentek az utcára, és beszálltak a bérelt Chevroletbe. A moteltől másfél kilométerretaláltak egy nagy hamburgeréttermet. Fehér betonépület volt, neoncsövekkel körülhatárolttetején gigantikus pléhhamburgerrel.



Ejtőburgernek hívták. Fort Bragg, N.C. adott otthont az ejtőernyősöknek.

Miután beléptek az étterembe, a sülő húspogácsa és hagyma illatától összefutott azezredes szájában a nyál. Mosolyognia kellett magán. Betülekedtek az egyik boxba.Azonnal megjelent egy pincérnő, felvette a rendelésüket. Kevin eg)’ szuper-ejtőburgertkért sült krumplival és csokiturmixszal. Valószínűleg megint hozni fogja a szokásosformáját, degeszre tömi magát, aztán szépen kihányja az egészet. Ennek ellenére az apja

most még csak nem is figyelmeztette, hogy ne vigye túlzásba.A hamburgerezés annak a szimbóluma volt, hogy végre igazán hazaértek, és Paul nem

akarta elrontani a többiek örömét.

Magas, bivalytermetű férfi jött a boxukhoz. Pirospozsgás arcú, tüskehajú, többszöröstokával. Skót kockás sportzakót viselt, kék inge gallérját kívülre tette. Magas, idegesmosolyú, vékony nőt kísért.

– Hanrahan ezredes? – kérdezte a férfi.

– Igen – felelte ő. Mosolyt erőltetett az arcára, felállt, kezet nyújtott. – Wojinski őrmester, uram. Gondoltam, hogy ön az, ezredes úr.

– Örülök, hogy újra látom, őrmester – mondta Hanrahan. De jobb lett volna valamikor máskor.

– Biztos vagyok benne, hogy az ezredes úr már nem emlékszik rám… Ismerős vagy. Láttam már valahol ezt a bikanyakat. De hol? Görögország!

– A 119. ezredben volt, a 27. hellén királyi hadosztályban.

– Nahát, az istenit, ezredes úr, ez igazán hízelgő. Pedig az már egy pár háborúval ezelőttvolt.

– Emlékszem magára. Nagyon is.

– Ezredes úr, bemutathatnám a feleségem? – bökte ki izgatottan Wojinski.

– Örvendek, Mrs. Wojinski.

– Nem akartuk megzavarni, meg ilyesmi, de Ski aszongya, „né má, az ott az ezredes úr,tuti hogy ő az”, azt’ nem tudtam megállítani.

– Szerencse, hogy nem sikerült. A feleségem, Patricia, az ifjabbik Paul, Kevin ésRosemary.

– Örülök, hogy megismerhetem, de komoly! – mondta Mrs. Wojinski. – Igazán szépcsaládja van, Miz Hanrahan.

– Köszönöm – mosolygott rá Patricia. – Nem ülnek le?

– Nagyon köszönjük, de már épp menni készültünk – hárította el Mrs. Wojinski.

– Akkor majd legközelebb – mondta Hanrahan. – Valószínűleg majd megkeresem a

támaszponton, Ski. Épp bejelentkezőben vagyunk. Maga hol van? – A Különleges Hadviselési Kiképzőközpontban, uram.

– Akkor hát biztosan találkozunk. Én is oda megyek. Wojinski komikus döbbenettel



nézett rá.

– És van valami elképzelése, mit fog ott csinálni, ezredes úr?

– Én fogom vezetni, Ski.

– Ön lesz a parancsnok?

– Igen.

– Hát ezt örömmel hallom. De tényleg.

– Én is örömmel hallottam. Pár napja tudtam csak meg. Igazság szerint már akkor,mikor úton voltunk idefelé.

– Hát akkor a támaszponton találkozunk, uram. Örülök, hogy láthattam, meg Mrs.Hanrahant is, és remélem, nem voltunk púp a hátára, meg ilyenek.

– Ugyan, ne butáskodjon.

(Négy)Wojinski törzsőrmester, aki eredetileg csak le akart gyűrni egy hamburgert, aztán irány a

bowlingterem (lényeg, hogy egy időre ne lássa azt a kurva támaszpontot), most ehelyettazonnal kocsiba ült, és visszament Fort Braggba, a támaszpont központjába, egy kistéglaházakból álló tömbbe, a laktanya mögött.

Kiszállt a Buickjából, felrohant a lépcsőn, meglendítette masszív öklét, és bedörömböltaz ajtón.

Magas, tüskehajú, harmincas évei közepén járó férfi nyitotta ki az ajtót. Civil inge

feszült a mellkasán. Edward ’. Taylor főtörzsőrmester volt az, az Egyesült Államok hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontjának rangidős altisztje.

– Mintha azt mondtad volna, bowlingozni mész.

– Te agyatlan barom – támadta le Wojinski. – Te meg a „cukorseggű politikai ezredesed,ó kapcsolatokkal a Fehér Házban”.

– Mi a nyavalyáról beszélsz, Ski? – kérdezte türlemesen Taylor.

– Még hogy „tuti füles”, süket hülyeség! Épp most futottam össze az új parancsnokkal.

– És? – Paul Hanrahan az, húgyagyú.

– Ezek szerint ismered?

– Együtt szolgáltunk Görögben. Tökösebb csávót nem találsz.

– És honnan tudod, hogy ő lesz az új főnök?

– Hát mer’ megmondta, onnan.

– És jó ember? – Mi az hogy, seggfejkém! Láttam munka közben.

– Na gyere, Ski, meghívlak egy sörre.



Wojinski és a felesége követték Taylort a konyhájába. Taylor kinyitotta a hűtőt, ésmindannyiuknak elővett egy-egy üveg Miller’s High Life-ot, meg a templom kulcsát, azaza sörnyitót.

Mrs. Taylor, egy alacsony, dundi vörös nő lépett a konyhába.

– Azt hittem, bowlingozni mentetek – ásított. – Nekem is adj egyet édesem, jó? A férjeelővett még egy üveg sört. Odanyújtotta neki. De közben le nem vette a szemétWojinskiről.

– A fülesem tuti, Ski. Láttam a parancsot. EP osztották be parancsnoknak. Tudod, hogyaz mit jelent?

– Nem tudom, de azt igen, hogy Hanrahan ezredesnél nemigen találsz jobbat.

– Az EP azt jelenti, hogy „elnöki parancsra”. Az elnök személyesen jelölte ki ide.Pontosabban, mivel az elnöknek van éppen elég más dolga, valószínűleg olyasvalakinek köszönheti, aki az elnök elé tud tenni egy papírt és aláíratni vele, anélkül hogy az túl sokat

kérdezősködne. Ennek a fickónak nagyon magas helyen vannak barátai, Ski.(Öt)

Fayetteville Inn Fayetteville,

Észak-Karolina


Patricia Hanrahan az ágyon ülve végigcirógatta a férje arcát. Végül megcsiklandozta azálla alatt. Feltűnt neki, hogy a férfi arcán a borosta már nem tiszta vörös. Kezdett őszülni.

Paul fintorogni kezdett. Patrícia elnevette magát. A férje szeme hirtelen felpattant.

– Jó reggelt – mosolygott rá a nő. Hanrahan az órájára nézett.

– Hagytalak aludni – mondta a felesége. – Nagyon kimerült voltál. Hogy érzed magad?

A férfi körbenézett a szobában. A gyerekek sehol.

– Úgy, hogy szívesen behajtanám rajtad a honolului ajánlatodat.

Patricia heves lendülettel a fürdőszoba felé mutogatott. Az egyik gyerek nyilván ott van.

– Sajnos ez van – mondta Paulnak. – Na, akkor felkelek, és kivasaltatom valamelyik egyenruhámat.

A nő a fogasra mutatott. Egy egyenruha lógott rajta, valamilyen gyorstisztító cégnejlonjába csomagolva.

– Az már megvan – mondta. – És a cipődet is kitisztíttattam Paullal.

– Gondolom, rajongott az ötletért.

– Szerintem beteg. Még csak nem is tiltakozott.

– Hát nem lazsáltál.

– Nem bizony. Még egy Volkswagent is félig megvettem.



– Azt meg hol találtad?

– Az étteremben volt egy halom ParaGlide. Hirdetések is vannak benne. Egy Németországba készülő őrnagy akarja eladni.

– A ParaGlide – mondta a férfi. Ezt a félhivatalos lapot Fort Bragg személyiállományának adják ki. – Atyaég, de régen láttam utoljára.

– Ki gondolta volna – mosolygott Patricia –, hogy Hanrahan hadnagy egyszer teljesezredesi dicsőségben tér vissza ide.

– Szép kis dicsőség – mutatott körbe a szobán fintorogva a férje.

– A nő, a Volkswagen tulajdonosának felesége, idejön, és megmutatja. Ha nincsszétesőben, szerintem vegyük meg. Meg akarod nézni, mielőtt megírom a csekket?

– Te fogod vezetni. Ha kell, vedd meg. A nő bólintott.

– Ki van bent? – mutatott a fürdőszobára Paul.

– Rosemary – emelte meg a hangját Patricia –, fél perced van, hogy ki gyere! Megvárta,amíg a férje is végez a fürdőben. A férfi borotválkozástól kivörösödött arccal lépett ki azajtón. Felesége elnézte, ahogy leül az ágyra, és felveszi fényesre pucolt Corcoranejtőernyősbakancsát, beköti a fűzőt, majd ráhúzza a nadrágját. Patricia megvárta, amígPaul arca aggodalmasra vált. Akkor odadobott neki egy kis, négyzet alakúcelofáncsomagocskát.

– Ne kérdezd, honnan van – szólt a férfira. – Még ma utánanézek, hátha találok nekedgumiszalagot.

– Komolyan azt kell hinnem, hogy elpirultál – mondta Paul, majd gondosan vigyázva,hogy Rosemary ne lássa, mit csinál, felbontotta a gumi óvszeres csomagot, kettőt letekert,összecsavart, és a bakancsa pereme köré kötött. A nadrágszárát a gumi alá tűrte.

Ezután felvette az ingét, nyakkendőt kötött, majd levette a zubbonyát a fogasról.

– Még az ezredesi sas is rajta van. Mindenre gondoltál, Patty.

– Meg a keresztbe rakott puskákra is. Vedd csak észre azokat is.

– Honnan a fenéből szedted őket?

– Lementem a Blood Allewa, és addig dörömböltem az egyik ócskásbolt ajtaján, míg kinem nyitották. Inkább ne kérdezd, mennyibe kerültek.

– Köszönöm.

Patricia megvárta, amíg férje felveszi a zubbonyát és a sapkáját, majd odalépett hozzá,és megcsókolta.

– Gratulálok, ezredes – mondta. – Nagyon jól mutat a sasaival.

A férje megmarkolta a fenekét. Patricia felsikkantott, Rosemary pedig feléjük fordult a

tévétől, és rászólt a férfira: – Na, Apu!(Hat)

Fort Bragg, Észak-Karolina




Az észak-karolinai Fort Bragg parancsnokának tábornoki irodája az eredetilegkaszárnyának szánt egyemeletes téglaépület földszintjén volt, a Központi Támaszpontszínházával szemben.

Paul Hanrahan belépett. A rangidős altiszt felállt.

– Jó reggelt, uram. – A nevem Hanrahan, őrmester. Jelentkezni jöttem.

– Már vártuk, ezredes úr. Megkínálhatom kávéval?

– Köszönöm, nem.

Az őrmester megnyomott egy kapcsolót az asztalba épített interkomon. Közelebb hajolta mikrofonhoz.

– Hanrahan ezredes van itt, uram.

Nem érkezett válasz, de pár pillanat múlva egy tömzsi, egyenruháján ejtőernyős-szárnyakat és vezérkari jelvényt viselő alezredes lépett ki irodájából. Kezet nyújtott.

– Isten hozta Fort Braggban és az Ejtőernyős Központban, Hanrahan ezredes. A nevemField, én vagyok a vezérkar titkára.

– Köszönöm, ezredes – felelte Hanrahan. – Jó újra itthon.

– Őrmester, megnézné, szabad-e a tábornok?

A rangidős altiszt bement a belső irodába. Rögtön vissza is tért.

– A tábornok fogadja, Hanrahan ezredes – mondta.

Nyitva tartotta az ajtót, majd előrekocogott, és egy másikat is kinyitott előtte.

– Jöjjön be, ezredes – szólt ki egy hang.

Hanrahan bemasírozott, a tábornok asztalától egy méterre megállt, és feszesen szalutált.

– Hanrahan ezredes a parancsnoknál jelentkezik!

A tábornok magas, vékony csontú, kissé beesett arcú férfi volt. Az altábornagyok három

csillagát viselte. H. H. Howardnak hívták (vagy Triplahának). Hanrahan hallott már róla,de még nem találkozott vele.

Howard tábornok viszonozta a tisztelgést, elmosolyodott, majd intett, hogy foglaljonhelyet.

– Kér egy kis kávét, ezredes? – kérdezte.

– Köszönöm, uram.

– Hogyan kéri?

– Feketén, köszönöm. – Milyen volt az utazás?

– Fárasztó, uram.



– Megfelelően bánnak magával a vendégházban? – kérdezte a tábornok, majd válaszrasem várva folytatta. – Nem kaptunk értesítést, mikorra jön. Csak hogy jön.

– Egy motelben szálltunk meg, a városban, uram.

A kávé, finom porceláncsészékben, már meg is érkezett. Az őrmester távozott, becsuktamaga mögött az ajtót.

– Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna már, ezredes. – Valóban nem, uram. Tudtommal nem.

– És a kinevezése a Különleges Hadviselési Kiképzőközpont élére, hogy is mondjam,váratlan volt.

– Magam is meglepődtem, uram.

– További kellemetlenség, hogy még a személyi dossziéját sem tudtam átnézni.

– Szerintem a DCSOPS

[5]

-nál vannak, ha az embert katonai tanácsadói szolgálatraküldik.

– A magáét a DCSINTEL[6]

kezeli.

– Erről nem tudtam, uram – mondta Hanrahan. Ez őszintén meglepte.

– Meglepettnek tűnik.

– Az vagyok, uram.

– Úgy néz ki, vannak dolgok, amit bizonyos személyek egyikünkkel sem tartottak célszerűnek közölni – mondta Howard tábornok. Majd elmosolyodott. – Az első benyomásaim alapján azt kell mondjam, ezredes, hogy teljességgel alkalmasnak tűnik akiképzőközpont vezetésére.


– Mikor végzett?

– A 40-es évfolyamban, uram.

– Kikkel volt? 82-esek, 1 l-esek, 10l-esek?

– A 82-esekkel voltam, mikor még 82. lövészhadosztály volt, tábornok úr. Azejtőernyős kísérleti zászlóaljban.

– Ó – mondta Howard, láthatóan elégedetten. – Szóval olyan régen kezdte, hm? És aháború alatt végig a hadosztálynál maradt?

– Nem, uram. A háború alatt egyik hadosztálynál sem voltam.

– Harci ugrási csillag van a szárnyain – mondta Howard, de inkább kérdő, mintsemkijelentő hangsúllyal.

– Kétszer is ugrottam, mindkétszer Görögországba, az OSS-nél.

– És az harci ugrásnak számít? Erről nem tudtam.

Arra célzott, hogy az ellenséges vonalak mögé ugrás nem is igazi harci ugrás. Az igazi



harci ugrásokat katonák hajtják végre, tömegesen – nem kémek, akik csak be akarnak lopózni valahova. Hanrahant cseppet sem lepte meg ez a hozzáállás. Volt már hozzászerencséje bőven.

– Igen, uram, annak számít.

– És a harctéri szolgálati érmet is akkor kapta?

– Nem, uram. Azt már a háború után. – Koreában?

– Nem, uram. Görögországban.

A tábornok egy pillanatig láthatóan azt fontolgatta, magyarázatot kér, de végülmeggondolta magát.

– Nos, az ember néha kénytelen az első benyomásaira hagyatkozni, ezredes. Márpedigaki már akkor ejtőernyősködött, amikor még nem is léteztek ejtőernyősök, és azóta

Szolgálati Érdemkeresztet, Ezüstcsillagot és harctéri szolgálati érmet is kapott, igen jó első benyomást tud tenni.


– Igazság szerint amikor meghallottuk, honnan jön, azt hittük, fent mindenki megőrült,és a Különleges Hadviselési Kiképzőközpontot valami nem hagyományos hadviselésiholdkórosnak adják.

Pontosan ezt tették, tábornok. Jól hitték.

– Értem – mondta fennhangon.

– Ne értsen félre, ezredes – mondta Howard. – Olyasmire is szükség van, a magahelyén. A legnagyobb tisztelettel adózom az OSS második világháborús eredményeinek.De az akkor volt, most viszont azért ne felejtsük el, hogy Fort Braggban vagyunk, azejtőernyős központban.

– Igen, uram.

– Nagyon örülök, hogy a Különleges Hadviselési Kiképzőközpont itt, Braggban nyíltmeg, mint, mondjuk, úgy, az ejtőernyős család része. Úgy gondolok rá, mint a

felderítődeszant leszármazottjára, és meggyőződésem, hogy a megfelelő kezekben nagyszolgálatot tehet az ejtőernyős fegyvernemnek.

– Értem, uram – mondta Hanrahan. Túlságosan is, seggfejkém.

– Magam is felderítődeszantos voltam – folytatta Howard. – Nem hinném, hogy valahalétezett belevalóbb alakulat.

– Ahhoz sajnos nem volt szerencsém, uram.

– Nos, talán majd megoldjuk, hogy felderítődeszantos kiképzést is kapjon, amíg itt van.

A legtöbb felelős beosztású tisztem szakított rá időt, hogy teljesítse a tanfolyamot. – Lehet, hogy tudok majd rá időt szakítani, uram.

Paul Hanrahan alaposan végiggondolt véleménye szerint a felderítődeszantosok



második világháborús bevetése az erőforrások ostoba elpazarlása volt. Először is, azejtőernyősök már eleve mindjobban kiképzett katonák voltak, mint az átlag. A fel-derítődeszantosokat pedig az ejtőernyősök soraiból válogatták ki. Intenzív kiképzésenmentek át, majd olyan helyzetekben vetették be őket, ahol rendkívül nagy veszteségek voltak várhatóak. Úgy vélte, ez Balaclava második világháborús kiadása volt. A halálba parancsolták az embereket, ágyútölteléknek. Ebben, ha másban nem, ifj. George S. Patton

követője volt. Patton úgy gondolta, a katona feladata az ellenség elpusztítása, nem pedig,hogy ő maga meghaljon – akármilyen dicsőséges halál lenne is.

Howard tábornok rámosolygott, bólintott. Hanrahan tudta, hogy hamarosan távozhat.

– Tudom, hogy rengeteg dolga van, ezredes. El kell rendeznie a családja ügyeit, ésnyilván alig várja már, hogy láthassa az új főhadiszállását.

– Igen, uram.

– Tudja merre van? A Smokebomb-domb?

– Szerintem meg fogom találni a Smokebomb-dombot, uram. – Természetesen, hisz volt már itt korábban.

– Igen, uram.

– Mindamellett van még egy apróság – mondta Howard tábornok. Megnyomott egygombot az interkomon. – Behozná a virágot, őrmester?

Virágot?

Az altiszt pár másodperc múlva belépett a szobába, kezében egy óriási virágdísz, ami

szó szerint eltakarta. Letette a földre. Megigazgatta a fémállvány lábait, hogy biztonságosan megálljon.

Virágokból font patkó volt, olyan nagy, hogy még a nemzeti zászló ugyancsak virágokból kirakott mása is belefért. Az egészen tizenöt centiméter széles bíbor szalaghúzódott végig. Erre aranyozott betűket ragasztottak: „Vezetőnknek. Isten hozta itthon.”

Rikító volt és ronda. Megpróbálta megbecsülni, mennyibe kerülhetett, de nem sikerült.De legalább száz dollárba. Talán még kétszer annyiba is. Egy csepp kétsége sem volt, kiküldte.

– Ma reggel érkezett, ezredes – mondta Howard kissé feddően. – Magának címezve, dea támaszpont parancsnokának kezéhez.

– Értem.

– Egy üdvözlőkártya is van hozzá – mondta a tábornok. Az őrmester átnyújtott egy kis borítékot. Hanrahan kinyitotta. A kártyán ez állt: „A Herceg és az Egér.”

A Herceg és az Egér ám a nagy szart. A Herceg maga küldte ezt az istenverteborzadályt, és Felter nevét is aláírta. Fehérnek több esze van, semhogy ilyen marhaságot

csináljon. – Az egyik volt tisztemnek több pénze van, mint józan esze, tábornok úr.

– És meglehetősen furcsa humora. Kérjem meg a rangidős altisztet, hogy szabaduljon



meg tőle?

– Nem, uram, köszönöm. Magammal viszem.

– Ahogy gondolja – mondta Howard fagyosan. – Ha bármi problémája van a be-költözködéssel, vagy amíg beindul a szekér, nyugodtan hívhat bármikor. Szívesen segítek.


– Ha nincs más, ezredes, akkor távozhat.

Hanrahan tisztelgett. A tábornok viszonozta. Paul felvette a virágdíszt, és kivitte a parancsnoki irodából.

(Hét)

Jó adag virágot leszórt a díszről, mire sikerült a bérelt Chevrolet hátsó ülésére betuszkolnia. Nagy nehezen beült a volánhoz, és elindult a Smokebomb-domb, atámaszpont azon része felé, ahol a Különleges Hadviselési Kiképzőközpontot létrehozták.

Hirtelen ötlettől vezérelve inkább a hosszabbik utat választotta, a 82. ejtőernyőshadosztály területén át. Lassan vezetett, elnézte a mindennapos katonai tevékenységet. Ahadseregben az élet, gondolta most is, mint már nemegyszer, sokkal inkább állszemétkihordásból, élelmiszerosztásból, sorban állásból a postánál és a mosodánál, mintmenetgyakorlatokból vagy a szakaszkötelékben támadás gyakorlásából.

És megint eltűnődött, mint oly gyakran már, hogy nem követett-e el nagy hibát,csaknem tizenhét évvel ezelőtt, mikor elfogadta az OSS ajánlatát, és otthagyta azejtőernyősöket.

Ha túlélte volna a 82-esek hadjáratait, és meglepően sok volt társa túlélte, egészenmásképp alakul a karrierje. Rengeteg időt töltött volna itt, Braggban, és a gyermekei igaziamerikaiként nőttek volna fel, nem nemzetközi cigányokként.

De végül megint arra a következtetésre jutott, mint mindig, hogy igenis helyesendöntött, hogy amit eddig csinált, az hasznosabb volt, mint ha az ejtőernyősöknél lépegetettvolna fel a ranglétrán, a szakasztól a századon át, a zászlóaljig. Különben is, gondoltagunyorosan, aki sokat ugrál ki a repülőgépből, előbb-utóbb összetöri magát. Ha isten úgyakarta volna, hogy az emberek ilyeneket műveljenek, ejtőernyőt növesztett volna ahátukra.

Tíz perc múlva megtalálta a táblát:

AZ USA HADSEREGE KÜLÖNLEGES HADVISELÉSIKIKÉPZŐKÖZPONTJA

FŐHADISZÁLLÁS

FORT BRAGG, ÉSZAK-KAROLINA

Tipikus, a második világháborúban épült „ideiglenes” egyemeletes épület volt. Mikor

utoljára a Smokebomb-dombon járt, úgy emlékezett, ez a terület egy utászzászlóaljé volt.Lekanyarodott az útról, az épület hátoldalához hajtott. Külön fenntartott parkolóhely

volt a parancsnok, a helyettes parancsnok, a vezérkari főnök, a vezérkarifőnökhelyettes, arangidős altiszt és két hivatalos vendég számára. A parancsnok helye üres volt, de ő



inkább az egyik vendégparkolóhelyre fordult be a Chevrolettel. Az elődje még itt lehet,nem akart a tyúkszemére lépni.

Amint kiszállt a kocsiból, egy nagyon jól ápolt, nagyon fiatalos alezredes kocogott odahozzá. Feszesen tisztelgett.

– Uram – csattant fel –, a megbízott parancsnok a parancsnoknál jelentkezik! Honnan arancból tudta, hogy jövök?

Viszonozta a tisztelgést. Fogalma sem volt, mit mondjon most. Ám az ifjú alezredesnem adott neki alkalmat, hogy egyáltalán megszólaljon.

– Uram! – vakkantotta. – Ha a parancsnok volna kedves velem jönni, uram? -Azzal el isindult, megkerülte az épületet. Hanrahan követte. Az elülső frontra érve olyasmivel találtaszembe magát, ami az előbb még nem volt ott. Katonák álltak ott két csoportban.Huszonöt tiszt és közel negyven altiszt sorakozott fel vigyázzállásban.

– Uram! – kiáltotta az alezredes. – A személyzet felsorakozott. Kíván szemlét tartani a

parancsnok úr? – Igen.

– Uram! – vakkantotta az alezredes. Tisztelgett, majd feszesen az alakzat elé menetelt,hátraarcot csinált, és vigyázzállásba vágta magát.

– Pihenj! – kiáltotta Hanrahan. Amint teljesítették, folytatta. – Honnan a francbólkerültek elő? Egy perce még nem voltak itt.

Elégedett nevetés. Hanrahan az alezredeshez sétált, kezet nyújtott neki.

– Paul Hanrahan vagyok, ezredes. Lenyűgözött a fogadtatás, hálás vagyok érte. – Csak szerettük volna, ha rögtön otthon érzi magát, uram – mosolygott a megbízott

parancsnok.

– Kötetlen formában fogom tartani a szemlét – emelte meg újra a hangját Paul. – Kérem, adják meg a nevüket, hogy üdvözölhessem magukat.

Tetszett neki, amit látott. A tisztek és az altisztek egyenruhája makulátlan volt. Egyetlenfeltűnő kivétellel merevre keményített gyakorlóruhát viseltek. A bakancsukatkifényesítették, frissen borotválkoztak, a hajuk rövidre vágva. Értelmesnek és büszkének látszottak.

Egyetlen kivétel volt, a sorállományú szakasz utolsó sorának végén – Stefan Wojinskitörzsőrmester. Ö nem viselt fényesre pucolt ejtőenyősbakancsot. Rajta viharvert szöges bakancs volt. A ruházata piszkos, foltozott brit harctéri zubbony és buggyos brit nadrág,zsebbel a térdén. Egyik gallércsúcsán egy kis nem hivatalos, kézzel (réz ágyúlövedék-hüvelyből) gyártott, műszaki őrmesteri sávok formájára alakított jelvény, a másikon a 27.hellén királyi hegyi hadosztály emblémája.

– Wojinski vagyok, uram – szólalt meg ártatlan arccal.

– Tudom, hogy hívják, maga randa barom – mondta Hanrahan. Könnybe lábadt aszeme. – Hát nem megtartotta ezeket a rusnya rongyokat, maga gazember?

– A fenébe is, ezredes, végül is azok voltak a szép napok.



– Igaza van, Ski. Azok voltak.

– Ezredes, csináltattunk a kantinnal tortát, és kávé is van bent – szólalt meg azalezredes.

– Köszönöm. Ski, van valami a kocsim hátsó ülésén, két másik görög öregfiútól.Elmenne érte, és behozná, kérem?

– Igenis, uram – felelte Wojinski, majd elügetett az épület távolabbi vége felé. – Én nem voltam róla meggyőződve, hogy tetszeni fog a dolog az ezredes úrnak -

mondta a megbízott parancsnok.

– A régi görög srácok mind őrültek, ezredes – felelte Hanrahan. – Majd azt nézze meg,ami a kocsim hátuljában van.

Újra az alakzat elé sétált, a feje fölé emelte a kezét.

– Oszolj és utánam! – kiáltotta.

Az alezredes kinyitotta előtte az ajtót. Amint belépett, egy magas, makulátlanegyenruhájú főtörzsőrmester lépett oda hozzá. Egy írótáblát és egy tollat nyújtott át.

– Aláírná ezt, ezredes úr, kérem? Hanrahan ránézett a lapra.

AZ USA HADSEREGE KÜLÖNLEGES HADVISELÉSIKIKÉPZŐKÖZPONTJA

FŐHADISZÁLLÁS FORT BRAGG, N.C.

ÁLTALÁNOS PARANCS NO. 41 1958. december 29.

Alulírott a mai naptól átveszem a parancsnokságot. Paul T. Hanrahan lövészezred-arancsnok

Aláfirkálta a papírt.

– Nagyon hatékonyan dolgozik, őrmester.

– Igyekszem, uram – felelte Taylor főtörzsőrmester. – Az irodája erre van, uram. A parancsnoki szoba ajtaján egy kis táblácskán már ott díszelgett a neve. Leült a parancsnokiíróasztal mögé. Egy őrmester hozott neki kávét és egy szelet tortát. Wojinski becipelte a

virágdíszt. – Jézusom – mondta Wojinski –, sejthettem volna, hogy a Herceg elkövet valami ehhez

hasonlót. A Herceg és az Egér. Krisztusom… Emlékszem, amikor a Herceget majdnemteletömték ólommal… eszembejutnak róla a régi idők.

– Mostanra már őrnagy, Ski – jegyezte meg Hanrahan. – Mindketten azok. Tegnap beszéltem pár percet az Egérrel.

Visszagondolt a beszélgetés körülményeire, amiről eszébe jutott, hogy nem hívta felBellmont Jean-Philippe Jannier százados ügyében. Fel kell hívnia, most rögtön. Á, a

francba, inkább a Herceget hívja előbb. Tegnap nem engedte szóhoz jutni sem. – Amíg nem kapok magánvonalat a támaszponton, nem tudom, hogy tudják a

számlámra írni, de most rögtön le akarok bonyolítani egy privát telefonbeszélgetést Craig



W. Lowell őrnaggyal – közölte Taylor őrmesterrel. – Nincs meg a száma, de benne kellhogy legyen a washingtoni telefonkönyvben. De ha még sincs, szerezze meg a számát a

ashingtoni katonai körzeten keresztül.

– Nem gond, uram.

Észrevette, hogy a virágdísz nagy hatást tett a sorkatonákra. Megette a süteményt, ésépp a kávéját kortyolgatta, mikor Taylor őrmester hangja szólalt meg a füle mellett.

– Megszereztem Lowell őrnagy számát, uram, és felhívtam. Valami komornyik vette fel.Azt mondta, az őrnagy Fort Ruckerben van, de nincs telefonszáma.

Akkor csak nemrég ment Ruckerbe. Minthogy az Egér mondta, vele van.

– Akkor kapcsolja Felter őrnagyot ezen a számon – leírta egy cetlire. – Ugyancsak Washington.

Sanford T. Felter őrnagy másfél perc múlva a vonalban volt.

– Egér, épp most kaptam meg a virágotokat. -Uram?Tudtam! Tudtam, hogy az Egér nem is tud az egészről.

– No mindegy, akkor kérdezzen rá a Hercegnél, amikor legközelebb látja.

– Ő is itt van, uram.

– Pedig azt hallottam, Fort Ruckerben van.

– Ott vagyunk, uram.

– Ó. Átkapcsolják a hívásaidat, igaz?

– Igen, uram – felelte Felter közömbösen. – Adom Craiget, uram.

– Jó reggelt, uram – mondta vidáman Lowell.

– A támaszpont parancsnokát elkápráztatta a virága.

– Én önt reméltem elkápráztatni. Hanrahan érezte, ahogy elöntik az érzelmek.

– Az Egér elmondása alapján azt kell hinnem, már megint nyakig süllyedt a szarba – váltott inkább témát.

– Hát, bevallom, volt néhány meleg pillanat. De most már minden meg van bocsátva, ésvan új állásom is.

– Én is épp munkát akartam ajánlani.

– Fort Braggban, igaz? Ahol színjózan emberek működő repülőgépekből ugrálnak ki?

– A Különleges Hadviselési Kiképzőközpont parancsnoka vagyok. Tudnámhasznosítani.

– Ha ehhez repülőről kéne kiugrálni, akadálypályákon rohangálni, a földön aludni meg

ehhez hasonlók – és biztos vagyok benne, hogy igen –, akkor inkább köszönöm, nem,uram.

Hanrahan annyiban hagyta a dolgot.



– Kérnék tőled egy szívességet, Craig – mondta inkább, és beszélt neki Jean-PhilippeJannier-ról. Aztán átadta Wojinski törzsőrmesternek a kagylót, hadd beszéljenmindkettőjükkel.

Elgondolkodva kortyolgatta a kávéját. Megint állást fog ajánlani Lowellnek. Pont azértlenne értékes, amiért nem szeretné ezt a munkát. Nem szuperkatonákra van szüksége.Hanem olyan emberekre, akik, mint Lowell, vezettek már külföldi csapatokat, és a

repülőgépről kiugrálást ostobaságnak tartják.Most, így utánagondolva, nagyon érdekesnek találta, hogy a személyi aktáját a

DCSINTEL kezeli. Felter a hírszerzésnél dolgozik, méghozzá olyan magas pozícióban,hogy bárhová megy az országban, utána kapcsolják a hívásait, mintha a Fehér Házstábjához tartozna.

III.

(Egy)

Fort Rucker, Alabama


Mrs. Jane O’Rourke Cassidy, a Katonai Repülési Bizottság GS-7 besorolásúadminisztratív asszisztense Craig Lowell őrnagy irodájának ajtajában állt, az ajtófélfának dőlve, úgy, hogy a pulóvere szorosan a mellére feszüljön. Ez volt az első, amit Lowellészrevett, mikor, megérezve a nő jelenlétét, felnézett az íróasztalán heverő papírok közül.

Jane Cassidy magas, karcsú nő volt. Nemrég töltötte be a harmincat. Természetesvilágos szőke haját középen elválasztva, a tarkóján szoros kontyba fogva hordta. Inkábbdánnak nézett ki, mint írnek. A családtagjai régóta tréfálkoztak, hogy valamikor réges-régegy arra járó viking több mint futó látogatást tehetett az anyaföld egyik leányzójánál.

Nem túl rég került a Repülési Bizottsághoz, Craig Lowell őrnagyhoz pedig csak pár napja. Ez volt a második igazi munkahelye. Amint végzett a Mobile-i Spring Hillfőiskolán, hozzáment Tom Cassidyhez, még azon a héten. Őszre terhes lett, és most már két gyermekük is van. A kisebbik, III. Tom, most nyolcéves. Patricia egy évvel és kétnappal idősebb.

Egész házaséletét Enterprise-ban töltötte. Tom az esküvőjük előtt hat hónappal fejezte be a az auburni egyetemet, vegyészmérnöki diplomával. Enterprise legfontosabb (egyesek szerint egyetlen) ipari létesítményében, a Drótfű Mogyoróolaj Társaságnál kapott munkát.

Tom néha viccesen azt mondta, hogy azért ajánlották fel neki a munkát, mert cum laudediplomázott, és a Drótfűnek feltett szándéka volt, hogy élen maradjon a hüvelyesekbőlvaló olajnyerés technológiájában – és mellékesen azért is, mert a nagybátyját, John Patrick Cassidyt, nemcsak hogy elkerülte a gyermekáldás, és fiú utód nélkül maradt, de a társaság



elnöke és főrészvényese is volt egyben.

A gyereknevelés közben Jane-nek nem volt ideje igazán meggyűlölni Enterprise-t.Egészen addig, míg III. Tom iskolába nem kezdett járni. Jó anya volt, és ez azóta semváltozott. A gyerekekről való gondoskodás és a háztartás vezetése lefoglalta. De így, hogya gyerekek már iskolába jártak, rengeteg szabad ideje maradt, és Enterprise-ban igencsak nehezen és ritkán talált az ember szórakoztató elfoglaltságot. Tom és John Patrick Cassidy

miatt ugyan ő is automatikusan bekerült az enterprise-i legfelsőbb körökbe, csakhogy ez atársaság egyszerűen halálra untatta.

Ő maga Mobile-ban született, a családja már a polgárháború előtt is hajófelszerelés-kereskedelemmel foglalkozott. Mobile egy némileg kellemetlen, háromórás autóútra voltEnterprise-tól. Ha átment, nagyjából havonta-hathetente egyszer, akkor hozzá hasonlók között lehetett, azokkal a lányokkal, akikkel együtt nőtt fel. Volt ott egy klubházsportpályákkal, amit jórészt a nagyapja adományából építettek, aztán az Althesan Klub ésfél tucat vendéglő. A barátnői ezeket a helyeket nagyrészt lenézték, és ők is három órát

autóztak a gyermekek és az otthon unalma elől, csakhogy ők New Orleansba.Persze csak magát okolhatja. Ezt magának főzte… Az apja előre szólt, tapintatosan

rámutatott, hogy Enterprise nem olyan, mint Mobile… Most aztán megeheti. Tom boldogvolt. Időközben kikerült a laborból, a gyárigazgatói hivatalba, és egyértelmű volt, hogy őfogja örökölni a céget. Rengeteget kellett utaznia, ami szórakoztató volt – neki. De mégotthon sem unatkozott annyira – a férfiak számára Enter-prise-on belül is szórakoztatóbb,változatosabb volt az élet. Nekik ott volt a golf, szezonban vadásztak, és egy illegális bár aHotel Enterprise-ban, ahol munka után találkozhattak.

Az ötlet, hogy Jane Fort Ruckerbe megy dolgozni, már akkor felmerült benne, mikor atámaszpontot újra megnyitották, és elkezdték második világháborús gyalogsági kiképzőtámaszpontból Katonai Repülési Központtá alakítani. De amikor felhozta az ötletet Tomelőtt, a férje egyszerűen nem értette, miért akarna munkát vállalni. Pénzre nincsszükségük, különben is, az enterprise-i felső körök feleségei nem vállalnak munkát, aDrótfű Mogyoróolaj Társaság gyárigazgatójának felesége meg főleg nem.

– Különben is, mit dolgoznál? Egész nap egy írógépet püfölnél?

De ő egyik délután azért kocsiba ült, és elment a támaszpont civil személyzetihivatalába, ahol kapott egy nagy csomagot a kormányzati szolgálatban nyílókarrierlehetőségek leírásával és egy listát a támaszponton meghirdetett állásokról. Tómnak egyvalamiben igaza volt: a képesítése semmire sem volt elég, csak gépírásra. Sőt, igazságszerint még arra sem. Elment a gépíró felvételi vizsgára, de éppen csak átment, így csupángépíró (gyakornok), GS-1 besorolást kapott volna. Végül Tom bedobta utolsó aduját:

– Drágám, ha elfogadsz egy ilyen állást, csak elveszed a helyet valaki elől, akinek tényleg szüksége lenne a pénzre.

Ezek után aztán egy időre félre is tette az ötletet, hogy a támaszponton dolgozzon.Eredetileg azt hitte, végleg, de aztán megjelent egy hirdetés az Enterprise Starban,

miszerint felvételi vizsgát tartanak „szövetségi szolgálatra jelentkező gyakornokoknak”.Főiskolai végzettségűeket keresnek, akik GS-5-ös fizetési besorolással lépnek szövetségiállásba, ahol egy évig képzik őket valamilyen speciális területen. A képzés végeztével már valamelyik „karrierlehetőséget nyújtó hivatásban” helyezkedhetnek el, GS-7-es



besorolással.

A jelentkezéshez mindössze egy bélyeget kellett venni. így hát jelentkezett, bár igencsak szégyellte, hogy csak egyetlen sort tud kitölteni a „képzési és munkatapasztalatának kihagyott jókora helyen: Spring Hill Főiskola, Mobile, Ala., 1949 (francia).

Két hónap múlva ennek ellenére kapott egy levelet, hogy felvették agyakornokprogramba. Jelentkezzen az Egyesült Államok Hadserege kórházában akövetkező kedden „legkésőbb 13.30-kor”, orvosi alkalmassági vizsgálatra.

Mint kiderült, Tom nem is haragudott meg annyira, ahogy várta. Csak nevetett:

– Dolgozz csak az államnak, teljesen be fogsz tőle csavarodni. Ha szeretnéd úgyistenigazából elpocsékolni az időd, hát rajta, próbáld ki.

Felvételi beszélgetése az első főnökével erősen lehangolóan alakult. Ezredes volt,Robert F. Bellmonnak hívták, és valami „Harci Repülési Fejlesztésinek nevezett dolgotirányított. Udvariasan nyers volt:

– A helyzet az, Mrs. Cassidy, hogy mindent megpróbáltam, ami csak tőlem tellett,mégsem sikerült elkerülnöm, hogy gyakornokot kapjak. Fontosnak tartom, amivel ittfoglalkozunk, ezért megkíséreltem megértetni velük, hogy nincs időm képzési programotis vezetni. Hiába. Egy gyakornok itt fog dolgozni. Őszintén szólva ha ide jön dolgozni,valószínűleg több gond lesz magával, mint haszon. Másrészt viszont a többi jelentkező,akit beszélgetésre küldtek hozzám, egy napon sem említhető magával. Ha hajlandósegíteni, ahol épp szükség van magára, és tisztában van vele, hogy annyi képzést kap,amennyit munka közben elsajátít, akkor belemegyek egy próbába.

Elfogadta az állást, bár meg volt győződve, hogy azt fogja csinálni, amit Tom jósolt,azaz kalapálhat egy írógépet egész nap. Mégpedig ügyetlenül. De még az is jobb, mintotthon üldögélni, és nézni, ahogy a bejárónő az ezüstneműt tisztogatja.

Volt már egyfajta hivatalvezető az irodában, egy dothani fogász felesége, aki rendkívülféltékenyen őrizte kiváltságait. Jane O’Rourke Cassidy ezért egyéves gyakornoki idejealatt a Harci Fejlesztéshez beosztott pilóták repülési naplóját vezette, és ő végzett mégvalamit, amit csak úgy hívtak, hogy „a Jep frissítése”.

Minden pilóta összes repülési idejének pontosan szerepelnie kell a személyi anyagában.

De annak is, hogy milyen repülőgépen repült, melyik repülés mennyi ideig tartott és hogyműszeres volt-e vagy sem. A pénzügyi hivatalnak is jelentést kellett küldeni mindenhónapban, jelezvén, hogy a pilóta teljesítette a négy repülési órát, ami a repülési pótlék kifizetésének feltétele.

Minthogy az egész országban bárhová repülhettek, a Harci Fejlesztés összes pilótájakapott egy kézikönyvekkel teli diplomatatáskát. A könyvek kivehető oldalakból állóiratgyűjtők voltak, és az Egyesült Államok összes repülőteréről tartalmazták a szükségesinformációkat – a reptér térképét, a rádiófrekvenciákat és figyelmeztetéseket az esetlegesveszélyekről és a lezárt kifutópályákról.

A kézikönyveket a Jeppsen Társaság adta ki, és hetente küldött frissítést. Ilyenkor a régilapokat ki kellett venni az iratgyűjtőből, és a helyükre betenni az újakat.

„A Jep frissítését” Jane idiótáknak való munkának tartotta, de mégsem volt képes egyik



irodista sem, aki addig csinálta, hibátlanul és időben elvégezni.

Azért volt egy pár olyan dolog is, ami az állása mellett szólt: például alkalmat adott,hogy mindennap elmenjen otthonról, és érdekes emberekkel találkozzon. A pilóták nagyonkedves fickók voltak, és nagyon hálásak, amiért a Jepjüket időben frissítette és a repülési pótlékhoz szükséges igazolásokat jókor átküldte. Hamarosan elkezdték elhívogatnimagukkal a tiszti klubba ebédelni.

Nagy megkönnyebbülésére egyikük sem próbálkozott nála. Többségük házas volt,amelyik pedig mégsem, azok annyira fiatalok, hogy néha már zavarba ejtően mélytisztelettel kezelték. Idővel kezdett más munkákat is elvégezni nekik, leginkábbmindenféle nyomtatványokat gépelt le, amit a gépírók nem voltak hajlandóak vagyképesek megcsinálni.

Úgy gondolta, jó üzletet kötött, amikor elvállalta a munkát. Nem pont olyan volt,amilyennek képzelte, de a semminél jobb. Ráadásul szerinte a házasságának is jót tett:életvidámabb lett, mint előtte. Bár a varázs – szép szó a vágyra – rég eltűnt a

kapcsolatukból, most legalább van miről beszélgetnie a vacsoránál Tommal – hogy miérdekes történt vele aznap.

Szociális szempontból a férje kényelmetlen viszonyban volt a támaszponttal. A főtisztek próbáltak barátságosan közeledni Enterpise és Ozark polgármesterei és egyéb tisztviselőifelé. Például tiszteletbeli tagságot adtak nekik a nyílt tiszti kaszinóban. Az orvosok és aogászok gyakran találkoztak egyenruhás megfelelőikkel. De egy mogyoróolaj-malom

igazgatójának nem volt megfelelője Ruckerben, így Tom kimaradt.

Ha viszont Jane kihúzza az első évet, és előléptetik GS-7-té, akkor saját jogán

csatlakozhat a tiszti klubhoz, mivel a GS-7 hadnagyi „átszámított” ranggal járt. Még nemtudta, hogy reagál majd erre Tom – nem érzi-e majd kínosnak, hogy a feleségevendégeként van csak jelen. Ezért úgy döntött, ha a férje ellenzi, nem lép be a klubba.

Ám, amikor szóba hozta a dolgot, a férfi csak azt kérdezte, használhatja-e majd atámaszpont golfpályáját.

– Nézz utána, édes, jó? – kérte.

A gyakornoki év hamar letelt, és eljött a nap, mikor Bellmon ezredes a szobájába hívta.

– Van nekem egy kis gondom magával kapcsolatban, Jane – kezdte Bellmon. – Egyrészről igencsak hálás vagyok, amiért olyan kitűnően vezette a repülési naplókat és aJepeket. Isten tudja, mi lesz ezekkel, ha maga elmegy. Másrészt viszont nem lenne korrektaz adófizetőkkel szemben, ha továbbra is irodistaként alkalmaznánk, de GS-7-es fizetésért.így hát beszéltem magáról a Repülési Bizottságnál Roberts ezredessel. Jövő héten nálaelentkezik.

– Ezt nem teljesen értem – felelte ő. Eddig soha eszébe sem jutott, hogy otthagyja aHarci Fejlesztést.

– Aláírtam a papírokat a GS-7-es besorolású adminisztratív asszisztenssé valókinevezéséről. És ha lenne helyem, ahol alkalmazhatnám, mindenképp itt tartanám. Denincs. Roberts ezredes pedig biztos benne, hogy talál magának helyet a bizottságnál, aholhasznosítani tudják a képességeit.



Pénteken egy kis partit tartottak a tiszteletére. Kávét és süteményt szolgáltak fel, ésadtak neki egy kis plakettet: katonai repülős szárnyak és a Harci Fejlesztés emblémája egydarab mahagónira erősítve. Hétfőn aztán kiment a Katonai Repülési Bizottság újépületéhez a Laird katonai reptérre.

Két hétig a bizottság szárnysegédét követte mindenhova, hogy szerezzen egy kishelyismeretet. A második héten úgy tűnt, a technikai publikációs osztályra kerül. Ez

egyszerre működött szakirodalmi könyvtárként és mint a Repülési Bizottság által teszteltlégi járművekről és felszerelésekről készült jelentések „kiadója”. Az osztályt egy nővezette, egy máshonnan Ruckerbe helyezett hadügyi civil alkalmazott. Jane találkozott isvele, és megkedvelte.

De aztán egyszer csak behívták a bizottság elnöke, William F. Roberts ezredesirodájába. A szárnysegédet is ott találta.

– Mrs. Cassidy – mondta Roberts ezredes –, a bizottság utasítást kapott, hogy azonnalállítson fel egy új osztályt a repülési teszt részlegen belül. Szükség lesz ott egy

adminisztratív asszisztensre is. Szerintem magának való munka. Érdekli esetleg? Nem volt róla meggyőződve, hogy nem gépíró-irodista lesz-e így is, csak flancosabb

névvel, de elmosolyodott, és azt mondta, érdekelné.

– Ha nem működne a dolog, majd kitalálunk mást – mondta az ezredes. – Groppeőrnagy odakíséri – a 10l-es hangárban van –, és bemutatja Cramer zászlósnak.

Jane már töltött annyi időt a hadseregnél, hogy tudta, a tiszthelyettesek milyen helyetfoglalnak el a hierarchiában. Ezek szerint egy nemigen komoly hatáskörrel ésfelelősséggel bíró személynek lesz a titkárnője. Csalódott volt, de gyorsan emlékeztettemagát, hogy titkárnőnek lenni még mindig jobb, mint naphosszat tonhalas szendvicsetenni a bejárónővel.

Az irodába lépve, ami a hangár utca felőli oldalára épült beton épülettömb volt, Cramer zászlóst egy széken állva találták. Épp egy belső ajtóra szögezett fel egy névtáblát.

C. W. LOWELL ŐRNAGY

OSZTÁLYVEZETŐ

RAKÉTAFEGYVERZETŰ HELIKOPTER OSZTÁLY

Jane O’Rourke Cassidy sokat hallott már Lowell őrnagyról. Többször találkoztak is,amikor Lowell a Harci Fejlesztésnél járt. Bellmon ezredes barátja volt. Gazdag férfi, sajátrepülőgéppel. Azzal is tisztában volt, hogy komoly problémái vannak a hadseregben.

Ha hozzá osztották be, akkor nem karriert szánnak neki, hanem csak el akarják suvasztani valahová. Olyan embernél fog dolgozni, akit hamarosan kitesznek a seregből.

Egyszer akaratán kívül kihallgatta az őrnagy és Bellmon ezredes beszélgetését.Lowellnek viszonya volt egy szenátor feleségével Washingtonban, és kitudódott a dolog.Ruckerbe küldték, ahol Bellmon azt mondta neki, két választása van: vagy azonnalleszerel, vagy szemétfelelős tisztnek osztják be a Panama-csatorna zónába, amíg összenem ül a tiszti bizottság, ami majd kirúgja a hadseregből.

Lowell beleegyezett, hogy 1959. január 1-jei dátummal leszerel, de kérte, hogy az



ünnepeket még hadd töltse a támaszponton a barátaival. Jane egyik este mesélt Tómnak azőrnagyról. A férje jót nevetett.

Másnap aztán meghalt Ed Greer, lezuhant a Csúnya Rossz Madárral, ami fel is robbant.Természetesen Greert is ismerte, a Harci Fejlesztéshez volt beosztva. Ő vette el MelodyDuttont, Howard Dutton, Ozark polgármestere lányát. Howard Tom jó barátja volt.

Jane és Tom Cassidy előre lefoglalt helyükön ültek a felvonulási tér lelátóján, Ed Greer temetésén, mikor a feketére festett helikopter egyszer csak ott termett a semmiből, jóalacsonyan átrepült a felvonulási téren, és felrobbantotta az összes, sorba állított orosztankot.

Mikor kifelé indultak a felvonulási térről, egy fickó a Harci Fejlesztésről elmagyarázta,mi történt. Lowell őrnagy ellopott egy H-19-est a Katonai Repülési Kiképzőközponttól.Valahol a támaszponton rejtette el, a fenyőerdő mélyén. Azután mindenféle engedélynélküli átalakítást végzett rajta. Még egy ajtót vágatott a törzsére, rakétavetőket szereltetetta leszállótalpakra. Most pedig kilőtte vele a temetésre felsorakoztatott orosz tankokat.

Jane úgy gondolta, érti, miért tett így. A rakétás helikopter fontos volt a hadseregnek, deEd Greer balesete miatt várhatóan lefújták volna az egész programot. Lowell úgy döntött,hogy gyakorlatilag öngyilkosságot követ el, de bebizonyítja, hogy igenis ki lehet lőnihelikopterrel tankokat. Az őrnagyot hadbíróság elé fogják állítani, ebben mindenkiegyetértett. Valószínűleg el is tölt majd némi időt a leavenworthi szövetségi börtönben.

Ezért mikor meglátta Cramert, amint épp a táblát akasztja fel, rajta Lowell nevével, biztos volt benne, hogy olyan hivatalba osztották be, ahol semmi nem fog történni már,amíg Craig Lowell őrnagy hadbíróság elé nem kerül.

Ám mint kiderült, tévedett. Hamarosan megtudta, hogy Lowellt nem állítják hadbíróságelé, de még csak le sem szerel. A Repülési Teszt részleg Rakétafegyverzetű helikopter osztálya tényleg annak bizonyult, aminek Roberts ezredes mondta – a bizottság vadonatújszervezeti egységének. És ő volt az osztály adminisztratív asszisztense.

Lowell őrnagy maga sem az volt, akinek elképzelte. Azt hitte, kicsapongó agglegény – ehelyett megtudta, hogy valójában özvegy. Még fia is van, akinek fényképe,ezüstkeretben, irodája egyetlen dekorációja volt. Egyik első utasítása az volt, hogy hívjafel neki a fiát Németországban.

És nem is úgy nézett rá, mint egy szoknyavadász. Amikor Cramer bemutatta neki,Lowell csak pár szót szólt hozzá, mondván, ha Bellmonnál dolgozott egy évig, annál jobbajánlás neki nem kell. Udvarias volt, de nem elbűvölő.

Más apróságok is meglepték. Például nyomban bebizonyította, hogy ő a legpontosabbgépíró az irodában. Nem gondolta volna, hogy egy vakmerő pilóta gyakorlott gépíró islehet egyben… Tom egyáltalán nem is tudott gépírni.

És még valami figyelemre méltót vett észre. A hozzá beosztott tisztek és katonák,akikkel ő közvetlenül és kedélyesen bánt, mind nagy tiszteletet és csodálatot mutattak felé.

Bellmont a háta mögött csak „az öreg vasgatyás”-ként emlegették, Lowellt viszont vagyúgy, hogy „Herceg” – hízelgő utalás elegáns szabású egyenruháira és a bajszára –, vagyegyszerűen csak „az őrnagy”-ként.



Az első, Craig W. Lowell beosztottjaként eltöltött nap végére Jane O’Rourke Cassidymég valamire rájött. Vonzódott az őrnagyhoz, ahogy annak idején Tom Cas-sidyhez, azauburni jobbfedezethez is, amikor először közelről meglátta.

Délután 2 óra 30 perckor telefonon keresték Lowellt, de Jane-nek várnia kellett, mire aférfi felnézett rá. Olyan erősen tudott koncentrálni arra, amit csinált, annyira ki tudottzárni minden mást, hogy az már szinte ijesztő volt. Közvetlen, könnyed modora ellenére

Jane azonnal tudta, hogy az őrnagy valószínűleg a legkomolyabb ember, akivel valahatalálkozott.

– Bellmon ezredes felesége keresi – mondta, de rögtön kijavította magát. – MármintBellmon tábornoké, ha nem túl elfoglalt, őrnagy úr.

Lowell felemelte a kagylót. Közben szórakozottan azon morfondírozott, hogy tessék, atúl nagy feszültség már megint hova vezetett, megakadt a szeme az asszisztensnő mellén,és észrevette, milyen vonzó nő. Ha ideges, mindig kanos lesz. Persze azért vannak kivételek, például ha azután jön be az irodába, hogy Paul Jiggs úgy istenesen a szarba

döngölte az orrát, ez esetben akkor sem mászott volna a csajra, ha az anyaszült meztelenül parádézik előtte.

Ez amúgy sem az a tipikus északi lázadó muff, aki egy szóra beveti magát az elsőrámenős pasi ágyába. Egy igazi úrinő, és férjnél van. Cramer mondta, hogy a férje voltrögbisztár, aki most a mogyorómalmot vezeti. Az ilyen úgysem akar Craig Lowell-lelhetyegni.

– Szia, Barbara, mit tehetek érted? – szólt a telefonba.

– A Southernnél megint „műszaki problémák” vannak – felelte Bellmonné. – Legközelebb este 11.15-kor lesz járat Dothanbe.

Ez lefordítva annyit jelentett, hogy Bellmon tábornok Atlantában ragadt, miután aSouthern Airways légitársaság megint úgy döntött, hogy biztonsági okokból elhalasztja aColumbus, Georgia, Dothan, Alabama, Panama City, Florida útvonalon közlekedő járataindulását, amíg kellőképpen meg nem bizonyosodnak, hogy a DC-3-asuk szárnya nem fogleesni.

– És miben segíthetek?

– Bob megpróbálta felhívni MacMillant, hogy repüljön át ide, és vegye fel. – Mac a golfpályán van – szakította félbe Lowell.

– Hát hol is lenne máshol? – nevetett a nő. – Szóval, amikor nem sikerült elérnie,felhívott engem, és megkért, hogy keressem meg Macet, és kérdezzem meg, nem tudna-evalaki mást küldeni, hogy felvegye. Mármint nincs-e szabad repülő a kiképzőközpontgépparkjából. De nincs.

– Hadd hívjalak vissza pár perc múlva. Azt hiszem, tudok megoldást.

– Nem szívesen zavarlak ezzel, Craig.

– Semmi baj. Mindjárt hívlak.

Közölte Jane-nel, hogy ha keresik, Roberts ezredes irodájában lesz.



Roberts irodáját, az egyemeletes beton épülettömb bal hátsó sarkában, Florence Wardvédelmezte. Florence tömzsi, vaskos csontú, dél-alabamai farmerfeleség volt, aki,akárcsak Jane Cassidy, „kiment a támaszpontra megnézni, hátha talál valami munkát”.Mindenki meglepetésére, beleértve önmagát is, katonásan hatékony adminisztratívasszisztens lett belőle.

– Bent van az ezredes, Mrs. Ward?

Florence nem válaszolt, ehelyett Roberts nyitott ajtajához ment, és megkérdezte, tudja-efogadni Lowell őrnagyot.

– Jöjjön be, Lowell – kiáltott ki Roberts.

Az őrnagy bement a belső irodába, és tisztelgett.

– Mi tehetek magáért? – kérdezte az ezredes.

– Tudom, hogy még csak nemrég vagyok itt, de nem kérhetnék pár óra kimenőt?

– Még mindig van pár elintéznivalója az új helye miatt? Nem hinném, hogyösszeomlana a ház maga nélkül. Végül is szilveszter van.

– Atlantába akarok menni.

– Atlantába, hogyan? – kérdezte meglepetten Roberts. – Ja persze, a saját repülőgépén.

– Épp most hívott fel Barbara Bellmon. A Southern járatát törölték, és Bob… atábornok… ott ragadt.

– Ó, mily kellemetlen.

– Barbara megkért, ezredes. – Hát őt pedig nem utasíthatjuk vissza, nemde? Menjen csak.

– Csak odarepül és jön is vissza? – kérdezte Florence Ward.

– Igen. A bulira itt leszek. – Aztán rájött, hogy a titkárnő nem erre akart rákérdezni. – Ezredes, elvihetem magammal a titkárnőjét?

– Hát persze.

– Köszönöm – mondta Florence Robertsnek.

– Este találkozunk – szögezte le az ezredes némi figyelmeztető éllel. Pár órávalkorábban ,javasolta” az őrnagynak, hogy mindenképpen legyen jelen az újévi partin.Lowellnek pont annyi kedve volt a tiszti klub partijára menni, mint egy kövér farmerfeleséget sétarepülésre vinni.

– Köszönöm, uram. Mrs. Ward, ha elkészült, átjönne az irodámba?

– Máris megyek.

Lowell visszament az irodájába, a hangárhoz, és Jane Cassidyvel felhívatta Bell-

monnét. – Probléma megoldva – mondta a telefonba, mikor a titkárnője kapcsolta. – Hol van

most Bob?



– A reptéren egy telefonfülkében, várja, hogy visszahívjam.

– Mondd meg neki, fogjon egy taxit, és menjen át a Fulton megyei reptérre. Nagyjábólegy óra múlva ott leszek, esetleg egy kicsivel később.

– Akkor most kénytelen leszek engedetlen feleséggé változni.

– Nem hinném, hogy ez ajánlat lenne.

– Azt mondta, téged ne kérjelek meg. Tudod, mi a véleménye a repülőgépedről.

– Akkor kapja be. Várja meg a 11.15-ös járatot.

– De úgy lemarad a partiról – mondta panaszosan Barbara.

– Oké. Akkor megyek és idehozom. Majd kitalálok valami ötletes ürügyet, hogy miértkell a repülőmben utaznia.

– Ó, Craig, megtennéd? – ujjongott Barbara. – Igazán nagyon hálás lennék érte. Perszeaz üzemanyagot kifizetem, meg amit kell.

– Nem akarsz te is velem jönni? Akkor te kaphatnád meg a magadét jogosanfelháborodott férjedtől.

– Ó, nem lehet, Craig – nevetett a nő. – Még meg kell csináltatnom a frizurám. És százmás dolgom is van.

– Gyáva. Na mindegy. Hívd vissza, és mondd azt neki, hogy valaki megy és felveszi aFulton megyei reptéren. Nem tudod, ki.

– Craig, imádnivaló vagy. Jövök neked eggyel.

– Egy mivel?

– Te dög – nevetett Barbara, és lerakta.

Lowell letette a kagylót, majd Jane Cassidyre nézett. A nő végighallgatta – ésmegértette – a beszélgetést.

– Megkérhetném, Mrs. Cassidy, hogy hívja fel Kowalski őrmestert, és kérje meg, hogyvigye a repülőmet műszaki állásra?

Jane bólintott.

Ekkor megérkezett Florence Ward.

– Tőlem már mehetünk is, őrnagy – mondta.

Lowell látta a megdöbbenést titkárnője arcán, mikor rájött, hogy Florence Ward is velerepül.

– Volna kedve magának is velünk tartani, Mrs. Cassidy? – vetette fel.

– Lesz rá idő? – hallotta magát válaszolni Jane. – Mármint visszaérünk a munkaidővége előtt?

– Ha isten is úgy akarja – felelte az őrnagy, szemforgatóan ájtatatosan. Azonnalmegbánta, mert rájött, hogy valamelyik, de akár mindkét nő könnyen megsértődhet.

– Hát, nem is tudom – mondta Jane. Amint előléptették, belépett a tiszti klubba, és ma



este Tómmal a nyílt tiszti kantinban tartott partira mennek (megjelenés fekete öltönybenés estélyiben), nem pedig az enterprise-i klubházba.

– Jöjjön csak – mondta Florence Ward.

– De készülődnöm kell az esti partira. Mi is megyünk a klubba.

Persze hazudott. A készülődés csak egy gyors zuhanyból és a felöltözésből áll majd.

– Na jó, megyek – szólalt meg hirtelen.

– Rendben – mondta Lowell.

Florence Ward a bizottság és a hangár közti ezerméteres útra elrekvirálta Robertsezredes szolgálati autóját. Ezen tették meg az újabb ezer métert a műszaki állásig. Lowell,amennyire csak tudott, a bal szélre húzódott, de hiába, nem volt elég hely hármuknak aChevrolet hátsó ülésén. A csípője és a combja Jane Cassidyéhez nyomódott.

A műszaki állásnál Kowalski őrmester, a Repülési Bizottság repülési összekötő altisztje

várt rájuk egy „Scotty” Laird, Jr. vezérőrnagyról készült pocsék portré alatt. Utóbbiközvetlenül az ideiglenes repülőgépparkoló-területhez vezető dupla üvegajtó mellettdíszelgett.

Scotty Laird alig kapta meg második tábornoki csillagát – egy héttel a 97 millió dollárosfő repülőtéri komplexum elkészülte előtt –, felszállt egy H-13-assal a támaszpontfőhadiszállása előtti helikopter-leszállópályáról. Gyorsan emelkedett, de úgyelgondolkodott közben, hogy elfelejtette bekapcsolni a karburátorfűtést. Helikoptere agolfpálya túloldalán csapódott a fák közé. Arról a helyről jó kilátás nyílt a Rucker zászlórúdján lengedező vadonatúj kétcsillagos zászlajára.

Róla nevezték el a repteret: Laird katonai repülőtér, a morze azonosítókódja azonbanmaradt a régi, OZR. Lowellnek, ahányszor csak meghallotta az OZR rövidítést afülhallgatójában, eszébe jutott Scotty Laird. Egyszer ő vitte a tábornokot egy H-13-asonBad Godesburgba Németországban, közvetlenül miután Laird visszautasította a második páncéloshadosztály helyettes parancsnokává való kinevezését, hogy negyvenéves korábankatonai repülősnek tanulhasson.

– A gép indulásra kész, őrnagy – mondta Kowalski.

– Besegítené a hölgyeket, amíg ellenőrzöm az időjárást és beírom a repülési tervet?

– Azt is végig akarom nézni – jelentette ki határozottan Florence Ward, és bemasírozottvele a térképszobába. Némi habozás után Jane Cassidy is követte őket. Mindkét nő atérkép fölé hajolva figyelte, ahogy Lowell az útvonaltervezést magyarázza. Az évek soránannyiszor repült már Ruckerből Atlantába és vissza, hogy fejből tudta a repülési tervet,mégis lépésről lépésre végigment rajta, hadd lássák, hogyan készül. Meglehetősen élveztea szerepet, hogy főpapként magyarázhatja a misztériumokat a novíciáknak.

Egyszer, amikor Jane éppen közel hajolt, hogy lássa, mit ír, a melle végigsimította akarját. Felnézett, és a nőre meredt, inkább csak bosszúsan, mintsem bármi más okból. Janeelpirult.

Semmi gond, hölgyem. Teljességgel megértem, hogy abszolúte véletlen volt. Amúgy istiszti és úriemberi becsületszavamat adtam a támaszpont parancsnokának, hogy a férjezett



nőktől három lépés távolságot tartok, mármint szexuális értelemben.

– Én oda be nem megyek – nevetett Florence Ward, amikor Lowell hívta, hogy üljönmellette a pilótafülkében. – Amilyen kövér vagyok, még véletlenül hozzáérnék valamifontos dologhoz.

Miután elhelyezkedett a kabin egyik ülésén, Lowell azt hitte, Jane Cassidy majd veleszemben ül le. De nem. Jane, Mrs. Warddal ellentétben, inkább a másodpilóta helyétválasztotta – aminek Craig örült, bár ez az öröm kissé aggasztotta.

A hátsó üléseken a nagy utasszállító repülőgépekéhez hasonló biztonsági övek voltak.Látta, hogy Florence rájött, hogyan működnek. A pilóta- és a másodpilótaülésben viszontvállon átcsatolandó hám volt, aminek a működését el kellett magyarázni Jane-nek. Ennek során a karja hozzáért a melléhez, a kezét pedig gyakorlatilag az ágyékára kellett tennie,amikor a csatot bekattintotta. Elég közel ahhoz, hogy érezze combja puhaságát.

Na lefelé, de rögtön! Ne merészeld elfelejteni, hogy most Sir Tisztaszívű vagy, akiogadalmat tett. Ha nem is szüzességit, de nemparáználkodásit.

Beállította saját hámját is. Látván, hogy Kowalski már ott vár egy tűzoltókészülékkel,odakiáltott neki, hogy „motor indul”, és lenyomta a kapcsolókat. Felköhögött az AeroCommander bal oldali motorja, majd duruzsolni kezdett. Egy pillanattal később a jobboldali is kék füstöt köpött, és beindult.

Felvette a fülhallgatóját, lenyomta a mikrofon kapcsolóját.

– Laird, egyes ötös parancsnok az átmenő területen gurulási és felszállási engedélyt kér,Atlanta, fulton megyei közvetlen útvonallal.

Jane Cassidy körülnézett a fülkében, és megtalálta a másik fülhallgatót, egy kampón, afeje fölött. Repült már magánrepülőkön – bár egyik sem volt ennyire luxuskivitelű –, demindig Tom kaparintotta meg a pilóta melletti helyet. Hát most eljött az én időm,gondolta. Még időben vette fel a fülhallgatót, hogy hallja, amint a torony gördülésiutasításokat ad Lowellnek a működő felszállópálya felé.

Ez izgalmas, gondolta. Ebéd után Atlantába ugrani, de még vacsora előtt visszaérni.Maga a repülőgép is lenyűgöző volt. Korábban mindig egymotoros, műanyag kárpitozásúrepülőkben ült. Ez viszont olyan volt, mint egy miniatűr utasszállító. Különálló

pilótafülke, a nagy légitársaságok repülőgépein megszokotthoz hasonló ülések, bőrhuzattal. Még egy sor rozsdamentes acél termosz is akadt. Az egyiket Kowalskiőrmester, állítása szerint, feltöltötte kávéval.

Meglepődött, mennyire zötykölődve haladnak végig a gördülőutakon. A kifutópályaelejére érve Lowell őrnagy megállította a gépet, és felpörgette a motorokat, előbb azegyiket, aztán a másikat. Valószínűleg ki akarja próbálni, hogy működnek-e, gondoltaJane.

– Laird – hallatszott a fülhallgatóban –, egyes ötös parancsnok az aktív elején engedélyt

kér a felszállásra.Eltartott pár pillanatig, mire Lowell rájött, hogy a hang, amit hallott, az őrnagyé.

Szakadozott volt, fémes, egyáltalán nem is hasonlított a férfi hangjára.



– Laird egyes sorszámot ad az egyes ötös parancsnoknak a három-nyolcason indulásra – szólalt meg a fülhallgató most más hangon. – Idő egy óra öt perc, barométer kettő kilenceskilences kilences. Elhanyagolható északi szél. Balra egy mérföldnyire repülőforgalom.

Lowell megfogta és előrenyomta a közvetlenül előtte meredező fogantyúkat. Jane rájött,hogy ez a gázadagoló, ugyanis a motorok felmorajlottak. Megint az őrnagy hangjahallatszott a rádión.

– Egyes ötös gördül.

A repülő ijesztő ütemben gyorsulni kezdett, miközben még ijesztőbb dübörgő zajok hallatszottak, és a motor is harsogott. Aztán hirtelen megszűnt a dübörgés. És a föld, amieddig ott vágtatott közvetlenül alattuk, a mélybe zuhant. Jane Lowellre pillantott. Azátbillentett egy kart. Vinnyogó hang hallatszott, majd kigyulladt egy kis jel a műszerfalon:FUTÓMŰ BEHÜZVA ÉS LEZÁRVA.

Repültek.

Az őrnagyra nézett. A férfi arcán ugyanaz a feszült koncentráció ült, amit akkor látott,mikor először az irodájába lépett. Kapcsolókat nyomogatott, karokat állított át, rövid bejegyzéseket tett egy írómappába, ami egy biciklikapocsnak kinéző valamivel volt alábához erősítve. Jane folyamatosan azon tűnődött, mit miért csinálhat.

A negyvenöt perc alatt, amit a Fulton megyei reptéren való leszállásukig a levegőbentöltöttek, az asszony többször is azon kapta magát, hogy Craig W. Lowell őrnagy arcátlesi.

(Kettő)

Fulton Megyei RepülőtérAtlanta, Georgia


Robert F. Bellmon dandártábornok és egy másik tiszt, akit Lowell először nem ismertmeg, a Martin Aviationnál, a Fulton megyei reptér magánrepülőkkel foglalkozófenntartójánál várta, hogy valaki felszedje őket.

Bellmon középtermetű, atléta testalkatú férfi, kint állt, közvetlenül az ajtó előtt, és kávét

ivott, műanyag pohárból. Zöld egyenruhája fölött szürkésrózsaszín ballonkabátot viselt.Fején tengerentúli sapka, a tábornokok tömör aranypaszományaival. Sapkáján és a ballonkabátja váll-lapján egy-egy csillag díszelgett. Miközben befordult, és beparkolt azátmenő repülőgépek sorába, Lowell vetett egy pillantást a második tisztre is. Azt azújfajta, ellenzős sapkát viselte, amin aranydíszítés („rántotta”) jelezte a csapattiszteket(őrnagytól ezredesi rangig).

Aztán megint megnézte, és akkor már fel is ismerte. Pocakos volt, ötven körüli,ceruzavékony bajusszal. A váll-lapján ezredesi sasok.

Na tessék, az a seggfej, a Pentagon sajtóügynöke, Tim F. Brandon ezredes. Mi az istent keres itt ez a farok?

Kikapcsolta a motort, levette a fejhallgatóját.



– Ha a mosdóba szeretne menni, Mrs. Cassidy – szólalt meg –, vagy maga, Mrs. Ward,itt az alkalom. – A titkárnőjéhez fordulva hozzátette: – Attól tartok, visszafelé,rangidősként, a tábornok fogja elfoglalni a helyét.

– Sajnos ki kell szabadítania – mondta Jane inkább dühösen, mint szégyenkezve, amiértnem tudja saját maga kikapcsolni a hámot.

Lowell kikapcsolta a hámját. Gondosan vigyázott, hogy ne érjen a nő melléhez.Megvárta, amíg végigmegy· az ülések közti folyosón a gép ajtajáig. Persze azt sem tudtakinyitni, és megint összeért a testük, amikor elfurakodott mellette, hogy kinyissa helyette.

Hagyta, hogy először a nők szálljanak le a repülőgépről. Aztán követte őket.

Tisztelgett Bob Bellmonnak.

– Jó napot, uram – köszönt. Bellmon és Brandon viszonozták a tisztelgést.

– Nem téged vártalak, Craig – mondta érzelemmentes hangon a tábornok.

– Elvittem a hölgyeket egy kis sétarepülésre – felelte kedélyesen Lowell –, és rámszóltak, hogy itt ragadtál Atlantában. Megkérdezték, nem jönnék-e el érted.

– Értem.

– Brandon ezredesre nem számítottam – mosolygott. – Főleg így, szilveszter napján.

– Aki a tömegtájékoztatásnál dolgozik, őrnagy, az megszokja, hogy teljesen váratlanul bárhová kiküldhetik – felelt Brandon.

Miközben a hadsereg többi tagja mindig csak otthon ül és a kandallónál melegszik, mi?Te undorító hájpacni!

– A sajtófőnök szerint jó ötlet lenne – jegyezte meg gúnyosan Bellmon –, ha Brandonezredes személyesen gondoskodna a megfelelő közönségkapcsolati kép kialakításáról,ahogy a harci helikopter története kibontakozik.

– Aha – mondta Lowell.

– Milyen repülőgép az ott? – kérdezte Brandon.

– Egy Aero Commander, ezredes – felelt Bellmon.

– Ezt nem egészen értem. Nincs rajta semmilyen jelzés. – Mármint katonai, úgy érti? – kérdezte a tábornok.

– Igen, uram.

– Mert nem katonai repülőgép. Lowell őrnagy szívességből fog minket Fort Ruckerbeszállítani.

– Ó, értem, sikerült rábeszélnie a gyártót, hogy adja oda a gépet, igaz? – fordultLowellhez elismerően Brandon.

– Uram? – kérdezte értetlenül Lowell. – Utánanéztem magának, őrnagy, tudom, hogy nagyon ért az ügyeskedéshez.

– Hát igen, nem volt nehéz rábeszélnem őket, hogy adják nekem a repülőt, ezredes –



mosolygott Lowell. – Elég volt a megnyerő modorom, na meg persze egy csekk.

Brandon levegőért kapkodott.

– Úgy érti, ez a repülő a saját személyes tulajdona? – tört ki végül.

– Igen, uram, a saját személyes tulajdonom.

– Meglep, ezredes – szólalt meg Bellmon. – Azt hittem, mindenki tudja, hogy Lowellőrnagyé a Manhattan-sziget.

– Most persze csak viccel, tábornok.

– Csak a Washington Square és a Battery közti terület – mondta Lowell. Bellmonnevetett, Brandon ezredes pedig megragadta az alkalmat, hogy kimásszon a pácból, azzal,hogy csatlakozik hozzá. Tudta, hogy ugratják, de nem tudta eldönteni, mi igaz, mi nem.Bellmon azért nevetett, mert pár évvel korábban olvasott egy katonai kémelhárítási/FBIteljes háttérnyomozási aktát Craig W. Lowell akkor még hadnagyról.

„A belső pénzügyi ellenőrző szolgálat irataihoz való hozzáférés nélkül lehetetlen pontosbecslést felállítani az alany teljes financiális értékéről. Azonban a titkosszolgálatiinformációcsere bizottságtól és Glen Cove falu, L.I. önkormányzatától szerzett adatok azt mutatják, hogy az alany a Craig, Powell, Kenyon és Dawes Befektetési Bank Rt. (Wall Street 13, New York City, N.Y.) részvénykintlévőségének 43%-át birtokolja, továbbá egyingatlant Glen Cove-ban (a Broadlawns nevű birtokot, amit az alany állandó lakhelyeként elölt meg). Ez utóbbit 3 935 000 $ értékkel jelentették be adózási célokból.”

Amikor a jelentést olvasta, Lowell hadnagy és a felesége (akinek akkor még fogalmasem volt, hogy a férjének bármiféle vagyona lenne) Fort Knox tiszti szállójában laktak. A

szobájukat Craig a szállásmesteri raktárból szerzett ütött-kopott, ócska bútorokkalrendezte be. A pénzhez való hozzáállása Lowell azon kevés jó tulajdonsága közé tartozott,amit Bellmon fenntartás nélkül csodált. Persze voltak kivételek (például épp az AeroCommander vagy a georgetowni városi háza), de általánosságban véve az őrnagy látszólagúgy élt, mintha kizárólag a havi zsoldjából költene.

Tulajdonképpen nem is tudta volna megmondani, miért is nem kedveli, csak apróságok utottak eszébe. Egyszerűen nem volt neki szimpatikus. Ez állandó vita tárgya volt a

felesége és közte. Barbara úgy szerette a jóképű fiatal őrnagyot, mint valami rosszcsont

öcsit.Jane Cassidy és Florence Ward visszajöttek a női mosdóból, és félbeszakították Bellmon

gondolatmenetét. Jane arckifejezése azonban, ahogyan Lowellre nézett, szöget ütött atábornok fejébe: lehetséges, hogy Lowell máris elfelejtette a fejmosást, amit Paul Jiggstőlkapott, épp csak két napja, és rástartolt a szőke, hosszú combú Jane Cassidyre? Ennyireostoba bolond lenne?

Végül aztán úgy döntött, hogy ő maga a bolond. Jane Cassidy józan, határozott nő, aki boldog házasságban él egy nagyon rendes, jópofa fickóval. Amellett bizonyára hallott már

Lowell Herceg ízléstelen nőügyeiről. Nem, nincs köztük semmi, zárta le a témát. Azőrnagy egyszerűen elvitte a nőket egy sétarepülésre. Ennyi.

Ajándék lónak ne nézd a fogát, gondolta az Aero Commander folyosóján a másodpilótaülése felé haladtában.



Amint felszálltak, és a motorzaj miatt Brandon ezredes nem hallhatta a hangját, Lowellfelemelte a mikrofont, belső kommunikációra kapcsolt, és megszólalt:

– Megkérdezhetném, Bob, hogy mit csináltál Washingtonban? A verebek azt csiripelik,hogy új munkád lesz.

– A verebek jól tudják – felelte Bellmon.

– Akkor talán nem lenne túl nagy udvariatlanság, ha megkérdezném a tábornokot, hogymi az a munka?

– Nem Craig, nem lenne túl nagy. De tartsd a szád, amíg hivatalosan is ki nem derül.

– Sosem szegem meg a titoktartást…, na jó, szinte soha – nevetett.

– Akkor ez most ne a szinte legyen. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Őrnagy. -Megvárta, amíg Lowell megemészti, majd hozzátette: – A katonai repülés parancsnokaleszek a Hadműveleti Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatalban.

– Ez már valami! Tényleg nagyon örülök. – Kösz, Craig. Én is.

– Esetleg azt is megkérdezhetném a tábornoktól – lépett tovább egy másik témáraLowell, amire szintén kíváncsi volt –, hogy őkövérsége mit keres itt veled?

– Hallottad, mit mondtam, mielőtt felszálltunk – húzta fel az orrát Bellmon. – Asajtófőnök utasította Brandon ezredest, hogy irányítsa a rakétafegyverzetű helikopterrelkapcsolatos tömegtájékoztatási feladatokat egy időre.

– És pont szilveszterkor kellett idejönnie?

– Brandon ezredes a Harci Fejlesztés vendége lesz a partin, és az én személyesvendégem. Nálam is fog megszállni. Biztos vagyok benne, hogy mindenki éreztetni fogjavele, hogy szívesen látjuk itt.

– Szerintem is mindenki udvarias lesz. A szíves fogadtatás viszont már egy másik történet. Pont emiatt a „tömegtájékoztatási” baromság miatt kellett Ed Greernek meghalnia.

– Greer hadnagyot egy meghibásodott rakéta ölte meg – mondta fagyosan Bellmon.

Sokáig hallgattak.

– Igazad van – szólalt meg két perc múlva Lowell. – Igazad van, Bob, hülye voltam,sajnálom.

– Ha a többiek közül is hasonló tévedésben lenne valaki – mondta hűvösen Bellmontábornok –, az lenne a leghelyesebb, ha őket is ráébresztené erre.

Az utolsó pillanatban győzte le a késztetést (mert rájött, milyen kicsinyes lenne), hogyemlékeztesse Lowellt: az őrnagyok nem szokták tegezni a tábornoki kar tisztjeit,

bármilyen régen ismerik is őket. – Igenis, uram. De javasolnám, hogy MacMillan őrnaggyal a tábornok úr beszéljen. Az

őrnagy hajlamos keresztülnézni rajtam.



– Mackel beszélek. És bocsásson meg, Lowell.

– Uram?

– Nem köszöntem meg, hogy értünk jött. Rendes volt magától. És jólesett Barbarának.Amint földet értünk, írok egy csekket az üzemanyag és a karbantartás áráról.

– Örömemre szolgált, hogy segíthettem, uram – mosolygott Lowell. Aztán, mintha

olvasott volna Bellmon gondolatában, hozzátette: – Mindig próbálok bevágódni atábornokoknál.

– Amint leszálltunk, adok egy csekket – ismételte Bellmon.

(Három)

Ozark, Alabama


A három autó, egy Oldsmobile 98, egy Buick kabriolet és egy olaj-drapp Ford szolgálati

kocsi konvojt alkotott, az Oldsmobile vezetésével. Mikor Fort Rucker ozarki kapujaközelébe értek, a két szolgálatban lévő katonai rendőr közül az egyik észrevette azOldsmobile-t.

– Charley – mondta –, oda nézz.

Mindketten kiléptek apró őrkunyhójukból, és „parádépihenj”-állást vettek fel. Amint azautó melléjük ért, egyszerre ugrottak vigyázzba, és feszesen szalutáltak.

Az Oldsmobile lökhárítóján műanyag matrica látszott. A matricán katonairepülősszárnyak díszelegtek, és „Ft. Rucker, Ala” felirat, illetve az alatt, kék mezőben egyl-es szám. Paul T. Jiggs vezérőrnagy autója volt, a támaszpont parancsnokáé. Jiggstábornok az első utasülésen ült (Mrs. Jiggs vezetett). Laza mozdulattal viszonozta atisztelgést, és rámosolygott a katonai rendőrökre. Azok befejezték a mozdulatot, majdrögtön újra szalutáltak, mikor a Buick melléjük ért, ugyanolyan feszesen. A Buick 7-esszámot viselt a lökhárítóján. Robert F. Bellmon dandártábornok volt az, a feleségekocsijával.

A szolgálati autót civil sofőr vezette. Ebben P. J. Wallace törzsőrmester utazott, akitugyancsak felismertek. Wallace volt a támaszpont híradós különítményének rangidős

fényképésze. Büszke volt rá, hogy mindig jelen van, bánni érdekes történik (ami alattrepülőgép-szerencsétlenséget vagy látványos autóbalesetet értett). A katonai rendőrök ésaz őrmester intettek egymásnak.

– Vajon hová mehetnek? – kérdezte az egyik rendőr.

– Ki a faszt érdekel?

– Úgy értem, így együtt, egy fényképésszel?

– Én meg úgy értem, ki a faszt érdekel?

A kis konvoj öt mérföldet haladt a kétsávos makadámúton (épp szélesítés alatt állt,kétszer kétsávosra). Két, a semmi közepén álló, ívelt kőfal között jobbra fordultak.WOODY DELLS – hirdette a falakra erősített tábla.



Hamarosan az út mindkét oldalán házakat hagytak maguk mögött. Csupa új házat. Némelyikben laktak, a többi újonnan telepített, ritkás pázsitján egy méterszer kétméteres,frissen festett táblák hirdették a ház típusnevét. Például „A kolóniai villa”, „A farmház”,„Az elnöki palota”, a típus ára és a rendelkezésre álló hitelkonstrukciók. Az alsó sor minden táblán ugyanaz volt: Dutton Ingatlanügynökség. Elnök: Howard Dutton.

A kis konvoj végighaladt a lágyan kanyargó utcákon a Melody Lane-ig. Howard Dutton

barátai és családtagjai után nevezte el lakótelepe utcáit. A legelőkelőbb utca a tóra és aWoody Dells Közösségi Központra nézett. Utóbbi teniszpályákkal, golfpályával,konyhával és egy rendezvényteremmel várta a Woody Dells-i lakosokat, jelképes árakon.Ezt az utcát a lánya, Melody után nevezte el.

Mikor Melody apja csendes, de erős helytelenítése ellenére Ed Greer hadnagy’menyasszonya lett, Howard Dutton építtetett egy „Elnöki palotát” a fiataloknak,nászajándékba. Amikor Greer felbontotta az eljegyzést, és faképnél hagyta Melodyt, azapja gyorsan eladta a házat – aztán vásárolhatta vissza lényegesen többért, mikor a lánya

Algériába szökött (ahol Greer a franciák katonai tanácsadójaként szolgált), és sikerült azalgíri angol templomban oltár elé vitetnie magát a férfival.

Az Oldsmobile és a Buick a Melody Lane 227-es szám lehajtójára kanyarodtak rá. Adupla garázsban egy Cadillac Coupe de Ville és egy Volkswagen állt. Ez a ház is „Elnöki palota” volt, a Woody Dell lakótelep legdrágább háztípusa. Négy hálószoba, háromfürdőszoba és egy külön vécé, ebédlő, nappali (amit Duttonék „nagyterem”-nek hívtak), ésegy dohányzó, valódi bárral. A szolgálati kocsi az utcán állt meg. Wallace őrmester kiszállt, sajtó-fényképezőgéppel a kezében. A vállán vászon varrózsák lógott, telefilmekkel és vakuizzókkal. Bekocogott a házhoz vezető úton. Abban a pillanatban ért az

épülethez, mikor Mrs. Roxy MacMillan kinyitotta a konyhaajtót. – Tudja? – kérdezte Barbara Bellmon.

– Nem – kuncogott Roxy. – Halvány lila gőze sincs.

– Ki az? – kiáltott ki bentről Mac MacMillan.

– Bob és Barbara – kiabált vissza Roxy, majd megint nevetve, hozzátette: – És még páran!

– Gyertek be a dohányzóba! Éppen sörözünk az Egérrel.

Öt ember vágott át libasorban a konyhán, és vonult be a dohányzóba. Mac MacMillanélénksárga, bő golfnadrágban és csíkos, kötött golfingben állt a bár mellett, kezébensörösdobozzal. Sanford T. Felter őrnagy, szolidabb golfruházatban, egy whisky-szódátmelengetett. Bellmon láttán a bárpultra tette italát.

Amikor Jiggs tábornok is belépett, Mac szögletes, pirospozsgás arcán meghökkentkifejezés terült szét.

– Mi a fene?

– Kapjon magára egyenruhát, őrnagy – mondta Jiggs. – Mi a franc van?

– A helyzet az, Mac, hogy én vagyok a tábornok, és maga az őrnagy, úgyhogy azt



csinálja, amit én mondok.

– Uram?

– A zöld megteszi – így Bellmon. – Csak rántsa fel. Miután MacMillan távozott, Felter Bellmonra mosolygott.

– Megérkezett, igaz?

– Én hoztam át a parancsot. Gondolod, tudja?

– Azt hiszem, most már igen.

– Hát, mindenesetre mostanáig sikerült titokban tartanunk – mondta Jiggs. – Macnélmár ez sem semmi. A hadsereg összes támaszpontján, állomásán, de még a legkisebbtáborban is vannak kémei.

Nevettek.

MacMillan meglepően hamar visszatért, zöld egyenruhában.

– Maga szerint hol kéne, Wallace? – kérdezte Jiggs.

– A fal mellett jó lenne, uram – felelte az őrmester. Egy olyan falfelület felé biccentett,ahol egy tucat katonai légi jármű bekeretezett fényképe lógott.

– Gyere ide, Mac – így Jiggs. – És te is, Roxy.

Roxy MacMillan izgalomtól kipirult arccal állt a férje egyik oldalára. A másikra Jiggstábornok.

Bellmon előhúzott egy összehajtott papírköteget a zubbony zsebéből.

– Parancshirdetés, vigyázz! – mondta hivatalos hangon, de mosolyogva. Majd olvasnikezdte: – Kivonat a kettő-harmincegyes általános parancsból, Hadügyminisztérium,Főparancsnokság, Washington 25, D.C., kelt 1958. január 31. 32. paragrafus. A következőelőléptetések kerülnek kihirdetésre az Egyesült Államok Hadseregében: Rudolph G.MacMillan őrnagy, 0-678562, gvalogság, alezredessé, 1958. október 1-jei érvénnyel.James B. Pullman vezérőrnagy, U.S.A., megbízott főhadsegéd.

– Jézusom – mosolygott zavartan MacMillan.

– Kinél vannak a levelek? – kérdezte Jiggs. Barbara Bellmon átadott neki egy kiskartondarabkát. Két ezüst tölgyfalevél volt rátűzve. A tábornok letépte az egyiket, ésodaadta Roxynak. Aztán a másikat is letépte, és Wallace őrmester irányításával úgy tettek,mintha épp feltűznék MacMillanra az új rangja jelvényeit. Kissé közelebb léptek, hogy jófénykép készülhessen róla, sajtócélokra.



(Egy)

33-as tiszti szállás



Az USA hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontjának parancsnoka, aziskola főtörzsőrmestere és az iskola további három rangidős altisztje gyakorló-egyenruhában ültek a nappali padlóján, és söröztek. Egy leterített újságokra fektetettgalvanizált vas fürdőkádban másfél rekesz Miller’s High Life várt a sorára, jég között. Ahallból a nappaliba nyíló ajtó mellé állított széken egy halom nemezbarett.

A parancsnok és rangidős altisztje kimerültnek tűntek.

Wojinski törzsőrmester, néhány sör után, igen különös kérdést tett fel Hanrahanezredesnek.

– Ha nem bánja, hogy megkérdezem, ezredes úr, ki a haverja a Fehér Házban? – A haverom a Fehér Házban? Mármint úgy érti, hogy a Washington, D. C-ben lévő

Fehér Házban?

Wojinski ünnepélyesen bólintott.

– Senkit a világon nem ismerek a Fehér Házban – felelte Hanrahan, az igazságnak megfelelően. – Kivéve persze Eisenhower hadseregtábornokot. Ő régi haverom.

– Ne bazz – nézett nagyot Wojinski.

– Úgy bizony, Ski. A háború alatt rendszeresen tőlem kért taktikai tanácsot. – Lószart.

– Tudni akarod, hol találkoztam Eisenhowerrel? 1944-ben, Londonban. Éppvisszajöttem Görögországból, és valaki a nagy eszével kisütötte, hogy én tájékoztassam afőparancsnokot a görögországi helyzetről. Szóval három napig írtam a beszédemet, aztán

átmentem a SHAEF[7]

-hez, abban a biztos tudatban, hogy le fogom nyűgözni brilliánsfelkészültségemmel. Ott vártam a színházban, amíg egy tucat tiszt elmondta a magamondókáját. Egyikük rangja se volt ezredes alatt. Mikor sorra kerültem, Eisenhower azórájára pillantott, felállt, rám nézett, és azt mondta: „Bocsásson meg, fiam, kiszaladtunk azidőből.” Szóval így lettünk Ike és én haverok. Nem, senkit nem ismerek a Fehér Házban.

– Oké, értem én – kacsintott Wojinski az ezredesre. – Egy lelket sem ismer a Fehér Házban.

– Ski, az istenért! – szólt rá Taylor főtörzsőrmester.

– Mi a francról beszél ez, Taylor? – vonta kérdőre főtörzsőrmesterét Hanrahan. – Nemtudja véletlenül? Vagy egy kis derekas testmozgástól meg egy pár sörtől már elmegy az

esze?Taylor megvonta a vállát.

Az ezredesnek nem tetszett az arckifejezése.



– Kérdeztem valamit. – Ezt már egy leheletnyit más hangnemben mondta. Eltűnt belőlea tréfálkozó felhang.

– Történetesen alkalmam nyílt belepillantani az ön kinevezésébe. A kiképzőközpont parancsnoki címét EP kapta meg.

– EP? Az meg mi a fene?

– Elnöki parancsra, uram. – Biztos ebben?

Az EP valóban azt jelentette, hogy elnöki parancsra – ez a legmagasabb szintű utasítás ahadseregben, a fegyveres erők főparancsnokától. Eisenhower is kapott egy EP-t a második világháború alatt: szálljon partra Franciaországban. EP-re dobták le az atombombákat.Ilyen szintű utasítást nemigen szoktak egy egyszerű ezredes kinevezésére pazarolni, főlegnem egy kis kiképzőközpont élére.

– Az vagyok, uram.

– Fogalmam sincs, mi lehet az oka. De, ismétlem, egy lelket sem ismerek a Fehér Házban.

– Értem, uram – mondta Taylor.

A 33-as tiszti szállás egyemeletes téglaház volt, amit 1937-ben építettek azon aterületen, ami mostanra a főtámaszpont lett. 1937-ben még csak ebből a területből állt azegész támaszpont. A második világháborúban aztán Fort Braggot, ami akkor tüzérségitámaszpont volt jelölték ki az ejtőernyős hadosztályok kiképzőközpontjaként, és hatalmas,

bozóttal benőtt homokos földterületeket és fenyveseket építettek be néhány hónap alatt.Egy 40 000 fő befogadóképességű „ideiglenes bázist” hoztak létre laktanyákkal ésminden, a kiképzésükhöz és az ellátásukhoz szükséges épülettel.

A 33-as tiszti szállást eredetileg századosi rangú tisztek és családjaik elhelyezéséreszánták. Egy százados, aki Braggban töltött idejének oly módon állított emléket, hogy bevéste a nevét, a rangját és ott-tartózkodásának kezdeti és befejező dátumát az egyik emeleti hálószoba szekrény aj tájának belsejébe, közel két és fél évig lakott itt. Mireáthelyezték, és a 33-as szálló üresen maradt, a hadsereg létszáma erősen felduzzadt. így amásodik tiszt, akinek a lakást kiutalták, már ezredes volt. Ahogy az összes utóda is. A

tizenhat egyforma, századosok és családjuk elszállásolására épült házat azóta is csak „Ezrede s-sor”-ként emlegetik.

A 33-as minden lakója követte a hagyományt, és bevéste a nevét, rangját, továbbáérkezésének és kiköltözésének dátumát a szekrényajtóba. Végül nem is maradt több hely.Akkor egy jó kézügyességű őrmester leszerelte az ajtót, olyan vékonyra vágta a vésettrészt, hogy be lehessen keretezni, és kifüggesztette a hallban. Az itt lakók jelentőstöbbsége emelkedett idővel magas rangra. A hagyomány megalapítója példáulaltábornagyságig vitte, mielőtt visszavonult.

Taylor főtörzsőrmester, Wojinski törzsőrmester (a hadműveleti altiszt), Richard Stevenstörzsőrmester (a fegyvermester/mechanikus) és Dewey F. Carter (a kommunikációs altiszt) – más szóval Ski és haverjai – segítségével a 33-as tiszti szállás jelenlegi lakója egész napa szállásmesteri „Családi bútor” raktárban keresgélt megfelelő bútorokat, hogy a családja



kihúzza a saját bútorzatuk megérkezéséig Saigonból.

A raktáráruház csaknem üres volt, így Hanrahan végül kénytelen volt megállapítani,hogy a családi bútorzat, amihez teljes ezredesként jutott, még annál is viharvertebb, mintamit újonnan kinevezett hadnagy korában kapott. De addig kibírják, amíg a sajátjuk megjön. És, ami még fontosabb, így végre kiköltözhetnek a Fayetteville Innből.

Amikor Ski megkérdezte, nem lenne-e szüksége egy kis segítségre a cipekedés-nél,elfogadta az ajánlatot. Ha Ski kivesz egy teherautót a járműparkból, legalább az arra beosztott közlegénynek vagy specialistának nem kell vezetnie egy olyan napon, amimindenki másnak szabadnap. És amilyen széles a válla az őrmesternek, ketten bármit megtudnak emelni.

Erre Ski a főtörzsőrmesterrel és még két altiszttel a sarkában jelent meg. Később, mikor Patricia felugrott a gyerekekkel megnézni, hogyan haladnak, elküldte a támaszpontáruházába sörért. Más módon nem viszonozhatta a szívességet. Ha pénzt ajánl asegítségükért, megsértené őket. Egy törzsőrmester csak akkor piszkolja be a kezét vagy

izzasztja meg magát, ha olyan kedve van.Csengettek. Meglehetősen vértelen hangja van ennek a csengőnek, gondolta Hanrahan.

Feltápászkodott, és az ajtóhoz sétált.

Egy teljes ezredes volt az, a 82. ejtőernyős hadosztályból, zöld egyenruhában,nagydarab fickó, az összes csecsebecsével feldíszítve: színes fonott zsinórok lógtak a váll-lapjáról, az ejtőernyősszárnyak alatt a kiváló alakulat emlékérem aranykeretes kék téglalapja és a színes ezredjelvény csillogtak, személyre szóló kitüntetések lenyűgözőgyűjteménye mellett.

– Jó napot – mondta Paul Hanrahan.

– Hát, Paul – mondta az ezredes –, mondjuk azt azért nem vártam, hogy a nyakambaugorj, de az eszembe sem jutott, hogy meg se fogsz ismerni.

– Anyám! – tört ki Hanrahan. Végre rájött, kit lát maga előtt. – Foster!

– Próbáld meg nem elfelejteni, hogy tiszt vagy és úriember – mondta J. Thomas Foster ezredes volt évfolyam- és szobatársának, az Egyesült Államok West Point-i KatonaiAkadémiáján. – Mondj például valami olyasmit, hogy „Foster, öregem, örülök, hogy

látlak”. – Tényleg örülök. Jézusom, Jerry, de jó újra látni! Kezet ráztak.

– Gyere be, igyál egy sört.

– Én inkább egy martinit terveztem a klubban.

– Nézz már rám – mutatott Hanrahan gyűrött, piszkos egyenruhájára. – így nemmehetek emberek közé.

– És persze gined sincs, mi?

– Mindegy, azért gyere be, és igyál egy sört – mondta Hanrahan, azzal bekísérte Fosterta nappaliba.

Az altisztek már álltak, mire a két ezredes belépett a szobába. Ketten éppen zöld



barettjüket igazgatták.

Hanrahan bemutatta őket.

– Segítettek elhozni néhány holmit a szállásmesteriből.

– Ki nem találtam volna.

– Ezredes úr, engedelmével, mi mennénk is – mondta Taylor főtörzsőrmester.

– Vigyék a sört is. És kösz, srácok.

– A sört itt hagyjuk.

– Vigyék azt a rohadt sört. Nem bőkezűsködni akarok, de máris kezdenek elázni azújságpapírok.

– Hát, ha így gondolja, ezredes úr… – mondta Wojinski. Intett Stevensnek, fogja meg akád másik végét.

– Boldog új évet, srácok. És tényleg koszi. – Boldog új évet, ezredes – felelték kórusban.

– Azt hiszem, ki kellett volna vennem néhány sört, mielőtt elmentek – mondtaHanrahan, mikor kettesben maradtak Fosterrel.

– Soha nem voltál képes előre gondolkozni – cukkolta Foster. – Most aztán nincs másválasztásunk, neki kell vágnunk a veszélyekkel teli utazásnak a lakásomig.

– Ami milyen messze van?

– Két házra innen. – Hagyok egy üzenetet Patríciának. Moziba vitte a gyerekeket.

– Úgy tűnik, soha fel sem merült benned, hogy netán elolvasd a házak előttinévtáblákat. Vagy mégis elolvastad, de úgy gondoltad, hogy Joan biztos nem szeretné, haaz egyik koszorúslánya és egy régi haverja zavarná.

– Hé, csak most jöttem, az isten szerelmére. Még nem kapcsoltam sebességbe.

– Hát az látszik. Az látszik.

Hanrahan írt egy cetlit Patríciának, és az ajtófélfa alá tűzte. Azután fölvette a barettjét. – Ugye, tudod, hogy iszonyú idétlenül nézel ki abban a szörnyűségben – mondta Foster.

– És akkor a többiről még nem is beszélek. Úgy festesz, mint egy cserkészlány.

Hanrahan hosszú orrot mutatott neki.

Elsétáltak a 3 l-es számig. Az utcát kellemesen beárnyékolták a fák. A ház pontosanugyanolyan volt, mint a 33-as, de a bútorzat saját volt és a padlót szőnyegek borították. Akét lakás hangulatát össze sem lehetett hasonlítani. Ég és föld.

– Joan nincs itt – mondta Foster. – Elküldtem. – Biztos vagyok benne, hogy ugrott az utasításodra.

– Meg akartam kímélni a kellemetlenségtől. Ne kelljen végighallgatnia, ahogy kiosztom



neked a szokásos „holland nagybácsis” fejmosást.

– Istenem, már alig várom. El sem tudod képzelni, milyen magányos vagyok, mennyirefélek, ha nincs a te bölcs útmutatásod, hogy megmutassa az egyetlen helyes és igaz utat.

– Kérsz egy martinit, vagy7 még mindig barbár vagy?

– Ha martinizom, begőzölök, és hülyét csinálok magamból, tudod jól.

– Néha még martini se kell hozzá. Skót whisky jó lesz?

– Megteszi.

– És vedd le azt az ostoba sapkát. Még meglát valaki, és azt hiszi, ismerjük egymást.

– Úgy látom, ez a sapka nagyon piszkálja a csőröd – nevetett Hanrahan.

– Nem csak az enyémet – kezdte Foster, miközben egy pohár whiskyt nyújtott felé. Defélbeszakította magát. – Örülök, hogy újra találkoztunk, Paul. Tényleg.

– Ja, én is, Jerry – felelte Hanrahan. Koccintottak. – A távol lévő barátokra.

– A távol lévő barátokra – emelte meg a poharát Hanrahan is.

– Ha legközelebb véletlenül szükséged lenne néhány erős kézre, csak hívj fel. Napontaátlag 121 őrszolgálatost vezetek. A fizikai munkát velük kell végeztetni, nem a rangidősaltisztekkel.

– Egyikük régi jó barátom, Jerry. A többiek pedig az ő barátai. Nem parancsoltam megneki, hogy segítsenek költözködni.

– A látszat az, ami számít. Amivel vissza is érkeztünk a cserkészlánysapkádhoz.

– Oké, halljuk a véleményed a barettekről. Szemmel láthatóan rögeszméd a téma.

– A tábornok nem szereti őket. Tedd inkább többes számba. A tábornokok. Az enyém,Howard, és az összes többi utálja.

– Le vannak szarva. Nekem tetszik.

– Biztosan tudom, hogy Howard küldött egy a „támaszpontparancsnok arra kéri önöket”

levelet a támaszpont összes vezetőjének, külön a fejfedők ügyében. – Láttam – mondta Hanrahan.

– Amit elolvasva az elődöd utasította is az embereit az előírt sapkák viselésére.

– Én is úgy tudom.

– Mit csináltak? Ez volt rajtuk, amikor megérkeztél? Hogy azt hidd, itt ez a szokás?

– Nem. A szokványos sapkát viselték, én kérdeztem rá a barettre. Hallottam róluk. Afőtörzsőrmesterem meg is mutatta Howard levelét.

– És?

– Parancsba adtam, hogy barettet hordjanak.

– Szóval tényleg igaz. – Ja.



– Nem az, hogy parancsba adtad, azt tudom – mondta Foster. – Hanem hogy olyanmagas helyen vannak barátaid, hogy még Howardnak is beinthetsz.

– Amennyire én tudom, egy barátom sincs magas helyen. Bár úgy látom, mindenki azthiszi.

– Paul, szerintem én vagyok a legrégibb barátod a hadseregben. Nekem ne süketelj.

– Oké. Köztünk maradjon. Megpróbáltam rájönni, mi ez az egész. Fogalmam sincs,hogy miért került EP a kinevezésemre. Teljesen megdöbbentem, amikor megtudtam, hogyelőléptettek. Még csak rajta sem voltam az előléptetési listán.

– És fogalmad sincs, ki volt a jótündéred?

– Nem, de feltételezem, kellett legyen egy. A minősítési lapomon az utolsó bejegyzésben volt egy mondat, miszerint „Egy ilyen korlátozott tapasztalatokkalrendelkező tiszttől elvárható szinten helytállt”. Na, emiatt biztos nem kaphattam sem azezredesi sast, sem a kiképzőközpont parancsnoki posztját.

– Hát emiatt nem.

– Őszinte választ akarsz a barettekkel kapcsolatban? – kérdezte Hanrahan. Foster bólintott. – Amikor szolgálatra jelentkeztem, Howard tartott nekem egy üdvözlőbeszédet.Egyértelművé tette, hogy szerinte a Különleges Hadviselési Kiképzőközpont azejtőernyősökhöz tartozik., Az ejtőernyős család része.” Ezt a kifejezést használta.

– És szerinted nem?

– Nem, szerintem nem. Ahogy a nevében is benne van, „különleges”. Az ejtőernyősök a

hagyományos hadviseléshez tartoznak. – Na, ezt jó páran vitatnák. Köztük én is.

– Nagyobb tűzerőt vetsz be, mint az ellenségé, elfoglalsz egy területet gyalogsággal, ésmegtartod. Ez hagyományos hadviselés. Teljesen mindegy, hogy rohammal veszed be aterületet vagy ejtőernyővel jutsz oda, netán inváziós csónakkal.

– Miért, akkor milyen a „különleges” hadviselés?

– Gerillák – mondta Hanrahan. – Nem reguláris erők. Rajtaütések.

– Az semmire nem jó. – Ezt nekem ne mondd. Görögországban nagyon is működött a második világháború

alatt. Tudod, hány hadosztályt tartottak ott a németek, nem? Ha nem kötötte volna leazokat a hadosztályokat a gerillák elleni harc, esetleg megváltoztathatták volna a csaták kimenetelét Oroszországban. Vagy az olasz fronton. Vagy Franciaországban.

– Az a második világháború volt.

– A vietminh gerillák legyőzték a francia ejtőernyősöket Dien Bien Phuban.

– Pár amerikai hadosztály visszazavarta volna őket a rizsföldekre. De egy tüzérségiezreddel és egy harckocsi-különítménnyel akár a 82. ejtőernyős hadosztály egyedül is.

– Ó istenem – nevetett szomorúan Hanrahan. – Álmodsz, öreg. Álmodsz.



– Nem fogok veszekedni veled, mikor tizenöt éve most látlak először. Tegyük ezt félreegyelőre.

– Jó. Kérhetek még egyet? Foster töltött neki.

– Akkor vissza a barettekhez – mondta.

– Tudod, mi a kiképzőközpont jogi állása? – kérdezte Hanrahan.

– Nem igazán értem a kérdést.

– A Hadműveleti Vezérkari Főnökhelyettesi Hivatal kettes besorolású tevékenységikörébe tartozik. Nem Bragghoz.

– De Braggban van. Ezredes vagy. A tábornoknak három csillaga van. Tehát Bragg alátartozik.

– Fort Braggot utasították, hogy biztosítson számomra logisztikai ellátást…

– A számodra? – szakította félbe Foster. – No nézd csak, de megrészegített valakit a

hatalom. – Ami azt jelenti, hogy Howardnak etetnie kell minket és fizetnie, engednie kell, hogy

használjuk a támaszpont létesítményeit, de azt nem, hogy parancsolhat nekünk.

– Akkor ki parancsolhat?

– A hadműveleti vezérkari főnökhelyettes.

– És szerinted meddig tart új parancsnokot találniuk, miután Howard felhívja ahadműveleti vezérkari főnökhelyettest, és közli vele, hogy „az ezredesed szándékosan

bosszant”? – Nem tudom. Azt hiszem, elég hamar ki fog derülni. Őszintén szólva magam is kicsit

ostobán érzem magam ebben a zöld barettben. Ez a cserkészlányos beszólás nekem iseszembe jutott. De vagy úgy táncolok, ahogy7 Howard fütyül, vagy normálisan vezetem akiképzőközpontot. Olyasmire utasította a katonáimat, amire szerintem nem volt joga, hogyolyan sapkát viseljenek, amit szerinte kéne. Ha ebben engedek, mindenben engednem kellmajd.

– Más szóval nem akarod tábornoki rangig vinni. Sőt, még csak a Különleges

Hadviselési Kiképzőközpont parancsnoka sem akarsz maradni. Olvastál valaha Mao Ce-tungot?

– Igen, olvastam.

– „A nád meghajol a szél előtt, de utána újra kiegyenesedik” – idézte Foster.

– „Ha az ellenség erős, vonulj vissza – idézett Hanrahan is. – Akkor támadj, mikor gyenge.”

– Szerinted nem erős?

– Szerintem nem ő választotta Paul Hanrahant a kiképzőközpont élére. Éppellenkezőleg. Szerintem minden követ megmozgatott, hogy olyan parancsnok kerüljönide, aki szerint a különleges haderő „az ejtőernyős család része”.



– És különben is, magas helyen vannak barátaid, igaz?

– Mondtam már, Jerry, akarod, hogy megesküdjek? Semmivel sem tudok többet erről azEP-dologról, mint te magad. Az sem kizárt, hogy kevesebbet.

– De azért kihasználod, igaz?

– Csak amennyire muszáj. De miért is ne?

– Azt hiszem, jobb, ha témát váltunk, mielőtt olyanokat mondunk egymásnak, amitkésőbb megbánunk.

– Szóval úgy érzed, szemét vagyok? Foster nem válaszolt.

– Hallottam a virágról – váltott inkább témát. Nevetett. – Howard teljesen falra mászotttőle, úgy hallom.

– Hát, az nem volt semmi – nevetett Hanrahan is. – Ha itt lett volna az a barom, hátkomolyan mondom, kinyírom.

– Régi jó barát? – Közvetlenül a világháború után, 1947-ben, Görögországban voltam. Volt két fiatal

hadnagyom, az egyiket Lowellnek hívták, a másikat Felternek.

Foster szeme elkerekedett.

– Na, ez egy jó sztori – folytatta Hanrahan. – Lowell valóságos Krőzus. Tizennyolcévesen sorkatona volt, de tudott lovaspólózni. Úgyhogy Röfi Waterford elintézte, hogytisztet csináljanak belőle, csak azért, hogy a franciák ellen játszhasson a pólócsapatban.Aztán mikor Waterford holtan összeesett, úgy akartak megszabadulni Lowell hadnagytól,hogy Görögországba küldték. Athénból pedig átpasszolták nekem.

– Ő küldte a virágot?

– Ja. És a valóság megint furcsább, mint a fikció, ugyanis még mindig a seregben van…

– A másikról beszélj inkább. Mi is a neve, Felter?

– Ja. West Point-i, vág az agya, mint a borotva. Azért volt Görögországban, merttapasztalatokat akart szerezni a gerillaellenes harcokban…

– És ő volt a másik, aki a virágot küldte? – Nem, Lowell küldte a virágot, de Felter nevét is ráírta a kártyára.

– De mindketten a barátaid, igaz?

– Igen. Mind a kettő istentelenül jó harcosnak bizonyult. Lowell harctéri előléptetéssellett őrnagy Koreában, és…

– Na tessék. Még hogy nincs barátod a Fehér Házban. Esküszöl. Egyetlen aprókivétellel -Sanford T. Felter őrnagy vezérkari tiszt ugyanis véletlenül – ez mosttulajdonképpen szigorúan bizalmas, de nem éppen jól őrzött titok – Isten jobb keze. A beosztása elnöki tanácsadó.

– Szent Habakuk! – tört ki Hanrahan. Ez teljesen váratlanul érte.

Hirtelen minden a helyére került. Ostoba bolondnak érezte magát. A Különleges



Hadviselési Kiképzőközpontról először Feltertől hallott. Egyetértettek, hogy éppen ideje,hogy a hadsereg végre ne mindig az előző háború taktikájával tervezze a következőt, éshogy gerilla és gerillaellenes erőket is képezzenek. Most már érthetővé vált az a furcsaságis, hogy azonnal kapcsolták a hívását Felternek Washingtonból Fort Ruckerbe. Ezek szerint használhatja a Fehér Ház telefonközpontját, a világ legfejlettebbtelekommunikációs rendszerét.

– Nem is tudtad, ugye? – kérdezte egy idő után Foster. -Nem. – Hát ez így elég faramuci helyzetbe hoz engem. Hanrahan értetlenül nézett rá egy

darabig, aztán felfogta.

– Úgy küldtek, hogy beszélj velem, igaz?

– Ha tudtam volna, hogy itt vagy, nem is kellett volna küldeniük. De igen, küldtek.Howard felhívta a tábornokomat, és kifejtette, hogy szerinte a volt szobatársadtól talánelfogadnál pár tanácsot a barettekkel és egyebekkel kapcsolatban.

– És akkor most visszamész jelenteni, hogy hajthatatlan vagyok, ráadásul tényleg van patrónusom a Fehér Házban?

– Jelentenem kell majd, hogy nehéz eset leszel. De ha nem szeretnéd, hogy a Fel-terrelvaló ismeretségedről beszéljek, nem fogok.

– Nem szeretném.

– Kiről is van szó?

– Kösz, Jerry – mondta Hanrahan.

– Kérsz még egy italt, Paul? – Nem. Jobb, ha visszamegyek. Patricia nagyjából most kell hogy visszaérjen a

moziból.

– Akkor a szilveszteri partin?

– Én ugyan nem, mondta Robin kakas. Red Hanrahan rég durmolni fog éjfélre.

– Csak tájékoztatásul közlöm, hogy Howard tábornok nagyon komolyan veszi aszilveszteri fogadását. Minden egység parancsnokát elvárja, zászlóaljtól fölfelé.

– Akkor ott leszek. Puccba vágom magam. És rajtam lesz a barett is.

(Kettő)

104-es hangár

Laird katonai repülőtér



Craig W. Lowell őrnagy épp csak elhelyezkedett az irodájában, miután kimenekítetteBellmon tábornokot az atlantai Fulton megyei reptérről. Az asztalán műszaki könyvek,kézikönyvek, hadügyminisztériumi ismertetők, szervezési és felszerelési táblázatok és egyharminc centi magas papírköteg – csupa katonai szabályzat és előírás – hevertek



szerteszórva. Továbbá, gondosan egymásra fektetve, a tíz oldal, amit már megírt az IBMelektromos írógépen a ***TITKOS*** HADRENDI ÖSSZESÍTŐ ÉSÁLOMÁNYTÁBLA 1-XXX helikopterszázad (rakétafegyverzetű) (páncélosvadász)(piszkozat) című dokumentumból. Az irat precízen, részletesen összefoglalta egy páncélosvadász helikopterszázad személyzeti felépítését és pontos felszerelésigényét.

Már sajnálta, hogy nem írta meg hónapokkal korábban, amikor Washingtonban volt.

Csak azért nem tette, mert nem hitte volna, hogy egyszer csak olyan pozícióban találjamagát, ahol hivatalosan a feladata lesz megírni, azaz bejuttatni a rendszerbe. Akkor mégazt hitte, majd csak akkor járul hozzá, ha már valaki más megírta az első változatot, és azkörbejárta az érintett hivatalokat véleményezés céljából. A folyamatnak ebben a fázisábankérdezték volna meg az ő véleményét is. Lett is volna bőven megjegyzése, de hivatalosancsak egypár, mert az úgyis csak időpazarlás lett volna. Őrnagy volt, és az őrnagyokat – ahadügyminisztérium szintjén – figyelemmel kísérik ugyan, de a hangjukat nem szeretik hallani. Mintha kisgyermekek lennének.

Ehelyett, mivel nagyon is határozott elképzelései voltak, hogyan kéne a századotmegszervezni és mivel kellene felszerelni, részletes, nem hivatalosmegjegyzésgyűjteményt küldött volna Paul T. Jiggs vezérőrnagynak. Jiggs néhány kisebbváltoztatás után a saját nevén adta volna be a véleményt. A vezérőrnagyok véleményét – főleg ha a Katonai Repülési Központot vezetik – már nagyon is alaposan mérlegelik ahadműveleti vezérkari főnökhelyettesi hivatal vezérőrnagyai és a háromcsillagos tábornok,aki épp a hadműveleti vezérkari főnökhelyettes. Ezeket a megjegyzéseket várhatóanelfogadják és beépítik a végső tervezetbe, amit a vezérkari főnöknek küldenek továbbóváhagyásra.

Ez most mind megváltozott. Az Egyesült Államok Hadserege Katonai RepülésBizottsága, légi jármű szekció, rakétafegyverzetű helikopter osztály vezetőjeként ő lett alényegtelen beosztott, akinek az első nyers változat elkészítése a feladata. Ahogy atervezet fölfelé halad a bürokrácia lépcsőin, a felettesei ezt fogják tovább csiszolni.

Most viszont nem áll a rendelkezésére a hivatásos washingtoni titkárnők segítsége, hogylegépeljék, kijavítsák és formába öntsék az alapdokumentumot. Közel sem voltak olyanvonzóak és szemgyönyörködtetőek, mint Jane Cassidy, de olyan gyakorlatuk volt a bürokratikus finomságokban, amit Mrs. Cassidytől soha nem várhat el. így neki magának kell így vagy úgy produkálnia ezeket a nüanszokat, és neki kell legépelnie a nyersváltozatot is.

Ha nem sikerült minden szempontból tökéletes munkát kiadnia a keze alól, akkor ahogylassan fölfelé halad az irat, minden második ostoba barom, meg annak a bácsikája, belejavít majd, csak hogy megmutassa, mennyire képben van – vagy valami egyéb idiótaötletből. A végén teljesen elbasznák az egészet.

Nagyon nehéz feladatnak bizonyult. Az általa elképzelt harckocsivadászhelikopterszázadok önállóak lennének, nem egy zászlóalj vagy nagyobb alakulat részei.Csak úgy lehetnek igazán hatékonyak, ha bármikor bárhová ki lehet őket küldeni, hogymegállítsanak egy páncélos-előrenyomulást. Ami viszont azzal jár, hogy az ellátmányukatés az utánpótlásukat sem kaphatják egy nagyobb szervezeti egységtől. Tehátönfenntartónak kell lenniük. De akkor saját élelmezési altisztre van szükségük, saját



lőtérre, saját tüzértechnikai lőszerellátó különítményre, saját híradós-navigációs berendezést karbantartó szekcióra, saját szállásmesteri légijármű-üzem anyagellátótartálykocsikra. Más szóval mindenre, amije csak egy ezrednek van – kivéve talán a sajátlelkészt és sajtótisztet.

Ha egy ilyen összetettségű elemzést egy őrnagyra bíznak, körülbelül kilencven nap utánvárnak tőle egy jelentést, amiben összefoglalja, hogy halad, és újabb kilencven nap múlva

az első nyers változatot. Craig W. Lowell őrnagy azonban harminc nap alatt leadásra készalapváltozatot akart, de olyat, amit legalább kilencven százalékban érintetlenül hagynak majd az összes véleményezési lépcsőn átjutva is.

A rakétafegyverzetű helikopter nagyon fontos. Anélkül a következő háborútelveszíthetik. Bár semmi jelét nem látta, hogy bármiféle háború közeledne, a bevezetésiidő – a rakétafegyverzetű helikopterszázad hivatalos elfogadása mint a hadsereg újalakulattípusa és az első bevethető század tényleges felállása között eltelt idő – legalábbegy év. Le kell gyártani a felszerelést, ki kell képezni a személyzetet és ezer, útközben

felmerülő problémát megoldani.Amikor kopogtak az ajtaján, épp egy személyzeti kérdéssel foglalkozott. Ugyanis a

legteljesebb mértékig biztos volt benne, hogy ha a hadsereg páncéltörő rakétákkalfegyverzi fel a helikoptereit, akkor hamarosan géppuskás helikopterek is lesznek. A .30-askaliberű Browning géppuskát 1917-ben fejlesztették ki. Nagyobb testvére, az .50-eskaliberű változat, a második világháborúra készült el. Az asztalán heverő iratok közöttvolt egy második világháborús elemzés a légierőtől, P-51-es és P-47-esvadászgépszázadok .50-es kaliberű géppuskáinak karbantartásával kapcsolatban szerzetttapasztalataikról. Jó sok géppuskát kellett tartaniuk, ha biztosítani akarták, hogy minden

felszálló P-5 l-esen és P-47-esen mindig legalább nyolc működőképes géppuska legyen. Ahelikoptereken, véleménye szerint, legfeljebb négy .50-es kaliberű géppuska lesz, de az islehet, hogy csak kettő. De még ha a felét veszi is csak a repülőgépszázadtartalékfegyvereinek és karbantartó személyzetének, jókora tüzértechnikai személyzetrelesz szükség a harci helikopterszázadban. Csupa tapasztalt sorállományúra. Márpedigebből gondok lesznek, mert a teherautó-sofőrök és a szakácsok kivételével az összes többiellátó feladathoz (navigációs berendezések javítása, a helikopterek karbantartása, és ígytovább) szintén magasan képzett és így sávokkal teli zubbonyujjú emberek kellenek.

Más szóval sokkal több szakaszvezető és őrmester lesz, mint közlegény vagy’ őrvezető.Márpedig ebből gond lesz, amikor a tervezetet elküldik véleményezésre a páncélosokhoz,a lövészekhez és a tüzérséghez. Nem rajonganak majd a gondolatért, hogy valaminyavalyás torzszülött helikopterszázadban magas rangú sorállományúak legyenek, míg aharckocsikban őrvezetők ülnek, sőt még az ágyúkat is azok kezelik és a puskákat is ők cipelik.

Újra kopogtak. Lowell őrnagy felállt az asztal mögül, az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Nagyon bosszantotta, hogy megzavarták.

Egy civillel találta szembe magát. Magas, jóképű fickó volt, selyemkendővel a nyakán. Nyitott, prémgalléros felöltőt viselt, alatta antilopbőr zakót. Európainak tűnik, gondoltaLowell.

– Mit tehetek önért? – kérdezte az ismeretlent kissé hűvösen.



– C. W. Lowell őrnagyhoz van szerencsém? Igen, európai. Nagy valószínűséggel békazabáló.

– Az vagyok.

– Nem könnyű önt megtalálni, mon Major – mondta az idegen. Felemelte a kezét,tenyérrel előre, francia tisztelgésre.

– Jean-Philippe Jannier százados, szolgálatára, Msieu le Major -jelentette ki. – Mit tehetek önért, százados? – felelte Lowell. Tett egy hanyag mozdulatot a jobb

kezével a halántéka felé, amit akár viszonttisztelgésnek is lehetett értelmezni.

– Megkértek, hogy ezt adjam át önnek, mon Major – átnyújtott egy kis NorthwestOrient Airlines-os borítékot. A washingtoni városi címe és az ottani telefonszáma voltrajta.

Kezdett kíváncsi lenni, bár még mindig bosszús volt, amiért megzavarták. Feltépte a borítékot, és elolvasta a rövid, kézzel írt üzenetet.

NORTHWEST ORIENT AIRLINES repülés közben

Herceg!

Jannier százados jó barátom. Bármit, amit tenni tudnál érte, hálásan fogadná barátod ésmentorod:

Paul T. Hanrahan

lövészezredes, az USASWS parancsnoka

Lowell felnézett, Jannier szemébe. – Nos, igen jó ajánlással érkezett, százados – mondta franciául. – Paul Hanrahan az

egyik legjobb tiszt, akit ismerek. Megismétlem a kérdésem, de most komolyan isgondolom. Mit tehetek önért?

Jannier egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy Lowell franciául beszél.

– Ezt nem egészen értem – mondta.

Az őrnagy átadta neki az üzenetet. Jannier elolvasta.

– Ez igazán kedves volt Hanrahan ezredestől – mondta. – De nincs szükségem semmire.Azért persze köszönöm.

– Ide rendelték?

– Meg kell tanulnom repülni, azután összekötő tiszt leszek.

– Mikor érkezett?

– Két napja. Huszonnyolcadikán.

– Megpróbált felhívni Washingtonban, ezen a számon?

– Igen.

– Beköltözött már? Kapott tiszti szállást?



– Ugyanabban az épületben, mint az őrnagy úr. Ott láttam meg az őrnagy úr nevét azajtaján.

– Nyugodtan tegezhet. Craignek hívnak. Ha Paul Hanrahan barátja…

– Van szerencsém annak lenni, azt hiszem.

– Megkérdezhetem, mik a tervei estére, százados?

– Ha én tegezhetlek, akkor te is tegezz. Hívj Jean-Philippe-nek – mondta Jannier.Lowell bólintott.

– Madame le General Bellmon volt olyan kedves, és megkért, csatlakozzak hozzájuk ma este.

– Sajnos cinq-á-septtel nem szolgálhatok – mosolygott Lowell –, de amúgy is éppmagamba akartam önteni némi folyékony bátorságot a bulira. Nagyon örülnék, ha velemtudnál tartani.

– Egy kis skót whisky, azt hiszem, majdnem olyan jó lenne.Lowell rájött, hogy kedveli ezt az embert. És ha Hanrahan is kedvelte, akkor lehet

benne valami.

– Még el kéne raknom néhány iratot a széfbe, aztán mehetünk is. Iszunk egy pohárkávalHanrahan ezredes előléptetésére.

(Három)

Melody Lane 227Ozark, Alabama


Rudolph G. MacMillan alezredes a Melody Lane 227 nagy hálószobájában végignézettmagán a szekrényajtó földig érő tükrében. Most először vette fel új kék díszegyenruháját.

– Jézusom! – mondta.

– Nagyon jól nézel ki -jegyezte meg elismerően Roxy.

A kék díszegyenruha Roxy MacMillan karácsonyi ajándéka volt a férjének. Már októberben tudták, hogy Mac felkerült az előléptetési listára, de azt nem, mikor kerül sor ténylegesen az előléptetésére. Ennyi elég is volt Roxynak, hogy úgy döntsön, megveszi azegyenruhát, még ha nem is viselheti addig, amíg meg nem jön a kinevezési parancs.

A kék díszegyenruha volt a hadsereg legdíszesebb egyenruhája: rövid zakó, amitőlMacMillan szerint úgy nézett ki, mint egy pincér, fehér ing ünneplőgallérral és egy fehér piké mellény. Az ujjain aranyzsinór, cikornyás hurkokba varrva, majdnem könyékig. Ahurkok száma a rangtól függött. A hadnagyoknak egy hurok jár. Neki négy. A mellény

hajtókájának színe attól függött, milyen fegyvernemben szolgál a tiszt. MacMillané alövészek szürkéskékje volt. A hajtókára tűzték az érmek és kitüntetések kicsinyítettváltozatát. A zakót köpennyel viselték. Utóbbi szaténbélésü volt, ugyancsak a fegyvernemszínében. Vastag aranyzsinórral erősítették a zakó gallérjához.



Nem sok kék díszegyenruha akadt a hadseregben. Leginkább a Fehér Házbanszolgálatot teljesítő tisztek és fontos nagykövetségeken (pl. London, Moszkva, Párizs,Tokió, Rio de Janeiro) dolgozó rangidős katonai attasék hordták. Iszonyúan drága volt, ésnagyon ritkán adódott alkalom a viselésére. Emiatt nem sok tisztnek volt, noha hivatalosanmindenkit „bátorítottak” a beszerzésére.

Roxy azóta akarta, hogy MacMillannek is legyen, amióta először meglátott egyet.

Évekkel korábban, még a koreai háború előtt, volt egy fogadás a Fort Knox-i nyílt tisztikantinban egy brit királyi páncéloshadtest odalátogató tábornokának tiszteletére. Ameghívó (formailag gyakorlatilag írásbeli parancs), amit a Páncélos Kiképzőközponttisztjei kaptak, szintén abból az elképzelésből indult ki, hogy a kék díszegyenruhaténylegesen ott lóg a legtöbb tiszt szekrényében. Az alsó sorban ugyanis ez állt:„Öltözködés: katonai kék vagy kék ünneplő.”

A támaszpontparancsnok katonai kékben jelent meg. Craig W. Lowell hadnagy, akiakkor épp frissen érkezett vissza Görögországból, kék ünneplőben vonult be, egy csészealj

nagyságú görög kitüntetéssel, ami egy három hüvelyk széles, bíbor színű, az egészmellkasán átfutó szalagról lógott. Bob Bellmon azt hitte, feltűnési viszketegsége van, ésmajdnem dührohamot kapott. Pedig Lowell csak jó fiú akart lenni. Amint elolvasta ameghívót, felkapta a telefont, felhívta a Brooks Brotherst New Yorkban, és közölte velük,hogy nem érdekli, mennyibe kerül, de még aznap szabjanak ki és varrjanak meg neki egykék díszegyenruhát, és másnapra legyen úton Kentuckyba, légipostán.

A botrány ellenére, amit kavart, Roxy szerint Craig csodálatosan nézett ki abban aruhában. Megígérte magának, hogy egy napon vesz egy ilyen egyenruhát Macnek. Amikor felkerült a neve az alezredesi előléptetési listára, tudta, eljött az idő.

Bár a kék ünneplő tényleg nagyon drága volt (akár extravagánsnak is mondható), jólálltak anyagilag, ráadásul amint megjön az előléptetés, nagyobb lesz a jövedelmük is.Különben sem kell félrerakniuk a gyerekek egyetemi taníttatására. Mivel egyBecsületrendet szerzett katona fiai, törvény adta joguk volt West Pointban tanulni. De mégha ez a lehetőség valamiért kiesne is, más pénzforrásuk is volt.

Közvetlenül a második világháború után Mac igen csinos summához jutott. Afogolytáborban töltött idő alatti elmaradt zsoldját kapta meg egyszerre. Ahelyett, hogyelverték volna autóra vagy ilyesmire, beruháztak egy bárba Roxy bátyjának a

pennsylvaniai Mach Chunkban. Ők adták a pénzt, Jack adta a munkáját. Keményen és jóldolgozott, és jó üzletembernek bizonyult. A Hardesty House lett több mérföldes körzetbena legjobb vendéglő és koktélbár. A bevételt megfelezik.

Azután ott voltak még a házak is. Nem sokkal azután, hogy odaadták a pénzüketJacknek a bárra, Braggba helyezték őket. A katonai hitel segítségével vettek egy házatFayetteville-ben, a támaszpont közelében. Mac lakhatási hozzájárulása még több is volt,mint a törlesztőrészlet. Később pilótaiskolába küldték Fort Rileybe. Roxy úgy gondolta,nincs értelme eladni a házat, mikor meg is tarthatják, és kiadhatják egy másik tisztnek,többért, mint a törlesztőrészlet. Roxanne és Rudolph MacMillan, férj és feleség,társtulajdonosként nemsokára már Fayetteville-en kívül a kansasi Manhattanben, FortRiley mellett; a georgiai Columbusban, Fort Benning közelében; és itt, Ozarkban, aWoody Dells lakótelepen is birtokoltak házat. A garázsban álló Cadillacet teljesen



kifizették – Roxy gyakran kívánta, bár tudtára adhatná ezt valahogy azoknak, akik azonértetlenkednek egymás közt, miből fizetheti egy őrnagy egy Cadillac részleteit.

– Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte Mac MacMillan a feleségét, majd válaszra semvárva folytatta. – Azon tűnődtem, van-e esélye, hogy nekem adják a Harci Fejlesztést.

– A személyzeti ten7 ezredest ír elő, Mac – mondta Roxy. Ez neki már előbb eszébe

utott, és már tartott tőle, mikor támadnak a férjének ilyen ambíciói. Ugyanis tudta, hogyesélye sincs rá. Akkor sem adnák neki a Harci Fejlesztést, ha ezredes lenne. Nem mintha őmaga kevesebbre tartaná a férjét, mint bárki mást. Mac volt olyan okos, mint bárki – demásképp, próbálta megfogalmazni magában Roxy. Valószínűleg nincs nála jobb harcos,obb katona az egész seregben. És jó vezető is volt, az a fajta, akit kedvelnek a hozzá

beosztottak, és mindig legjobb tudásuk szerint próbálják teljesíteni az utasításait. Értetthozzá, hogy éreztesse az emberekkel, egy csapat tagjai.

De Macet egyszerűen nem olyan fából faragták, mint Bellmont, vagy akár Lowellt, PhilParkért vagy Sandy Feltert. Ha a nagykutyák megparancsolják Mac-nek, hogy fogjon egy

századot vagy egy zászlóaljat, és foglalja el azt a dombot, arra képes jobban, mint bárki,akivel eddig találkozott. De ahhoz, amiben most reménykedett, az ilyesmi már nem elég.Roxy nem is volt benne biztos, mi erre a megfelelő szó. Talán „intellektuális”. A többiek mind intellektuálisak. Tudnak az egész hadseregről csevegni, az egész hadsereg szintjéntervezni. Ismerik a történelmet, és olyan emberekről beszélgetnek, mint Clausewitz, megolyasmikről, mint Lee hadjáratai és „katonapolitikai szempontok”. Amennyit ehhez Macszólni tud, akár görögül is társaloghatnának.

Mac gyakorlati katona volt, és Roxy büszke volt rá ezért. De tisztában volt vele,

férjének egyáltalán nincs esélye arra, hogy megkapja a Harci Fejlesztést, azaz hogy őlegyen Bob Bellmon utóda.

MacMillan még egyszer, utoljára meghúzta kék ünneplőzakója alsó szélét, majdfelesége felé fordult.

– Szent ég! – mondta, mint akinek csak most jutott eszébe valami.

– Mi szent ég?

– Annyi minden történt mostanában, hát nem elfelejtettem valamit?

– Mit felejtettél el? – Roxy, tudod, hogy azt sem tudtam mostanában, hol a fejem.

– Szóval mit?

– Elfelejtettem kivenni a széfből a Becsületrendet.

– Felejtetted ám a fenét.

– Akár hiszed, akár nem, így van.

– Direkt felejtetted el, te disznó. Előre tudtam. Tavaly is ezt csináltad.

– Tényleg elfelejtettem, akár tetszik, akár nem – felelte Mac önérzetesen.

– Na persze. Gondoltam, hogy el fogod felejteni, te tökfej. De én mindig két lépésselelőtted járok.



Odament a fésülködőasztalhoz, kihúzott egy fiókot, és kivett egy kék bőrborításúékszeresdobozt. Önelégült mosollyal mutatta a férjének, majd kinyitotta, és mutatóujjátmaga felé hajlítgatva odahívta magához a férfit. Mac kissé kelletlenül odament, és Roxykivette a dobozból a Becsületrendet, az ország legmagasabb, hősiességért járóérdemrendjét, melyet Harry Truman személyesen adott át neki annak idején. A nő férjenyakába akasztotta a kékcsillagos szalagot, majd eligazgatta az érmet az ingmellén. Igazán

ól kiemeli a fehér ing, gondolta.(Négy)

1. számú nőtlen tiszti szállás (T-1703-as épület)



Craig W. Lowell őrnagy nem túl lelkesen bár, de úgy döntött, hogy kék díszegyenruhájában jelenik meg a Fort Rucker-i tiszti kantinban tartott szilveszteri partin.

Legszívesebben el sem ment volna egyáltalán, de tudta, ha tartani akarja magát az új„szedd össze magad, és tégy mindent úgy, ahogy elvárják” viselkedési kódexhez, akkor mennie kell. Igaz, a kék ünneplő kissé sok Ruckerhez. De Egér is ott lesz, mégpedig kék ünneplőben, úgyhogy jobb, ha ő is azt vesz fel. Különben maradt volna a katonai kéknél,fekete csokornyakkendővel.

Washingtonban sokat hordta a kék ünneplőjét. Ha a körülmények adottak voltak, mégszívesen is viselte. De nem itt, ahol mindenki tátott szájjal mered majd rá miatta, aholkíváncsiságot és ellenérzéseket kelt. De azzal nyugtatgatta magát, hogy nem ő lesz azegyetlen, aki a kantinból átrendezett helyiségben összecsukható székeken olyanegyenruhában fog ülni, ami inkább a francia elnök fogadására illene a versailles-i palotatükörtermében.

Barbara Bellmon azt mondta. Bob is felveszi az övét, Sharon Felter kedvéért. Nem sok nő volt, akit Lowell nagyobbra becsült vagy jobban szeretett volna Sharonnál. Sharon pedig vett egy kék díszegyenruhát Sandynek. Amilyen kis naiv volt, azt hitte, a Fehér Házba való kinevezése után majd bekerülnek az ottani nyüzsgő társasági életbe, ésszüksége lesz rá. Csakhogy bár gyakran rajta voltak a Fehér Ház vendéglistáján, ameghívókat Mr. és Mrs. Felternek címezték, nem Felter őrnagynak és a feleségének.

Nagyon kevesen voltak, akik egyáltalán tudták, hogy katona. Általában az elnök valamilyen pénzügyi tanácsadójának gondolták, a Harvardról vagy az MIT

[8]-ről.

Sharon magával hozta Sandy kék díszegyenruháját Ruckerbe, és Sandy a kedvéért felfogja venni, elnöki szárnysegédi aranyzsinórostul, mindenestül. És hogy Sharon férje nelógjon ki nagyon a sorból, Bob Bellmon is felveszi az övét. Sőt, még Mac is abban lesz,legalábbis Barbara Bellmon azt mondta.

– Mac? – kérdezte döbbenten.

– Oka van rá – nevetett Barbara. – Majd meglátod. – Megjött az előléptetése.

– Ünneprontó! – nevetett Barbara, majd letette a kagylót.



Bár tisztában volt vele, hogy valószínűleg részben az irigység dolgozik benne, de úgygondolta, Mac csak azért kapta meg az alezredesi ezüst falevelet, mert ő Igazi Hős. Televan kitüntetésekkel: a Becsületrend, a Szolgálati Érdemkereszt, és még jó pár. Persze nemkétséges, hogy tökös gyerek, és ha egyszer egy szál puskával kéne nekimennie arosszfiúknak, nemigen tudott volna mondani senkit, akit szívesebben választott volna atársának. Talán még Phil Parkért. Mac öt harci ugrást csinált végig az 508. ejtőernyős

lövészezred felderítőszakaszában a második világháborúban, és életben maradt. Ergo sumalapon rendkívüli harcos volt.

De az alezredesi ranghoz egyszerűen nem volt elég okos. Kénytelen lesz azalárendeltjeire támaszkodni. A Harci Fejlesztés tisztjeinek nem kell négykézlábmászkálniuk a lövészárokban és a lövészekkel tréfálkozni. Itt konferenciaasztalok körülülnek és nagyon okos emberekkel kell összemérniük az eszüket. Olyanokkal, akik pár elmés megjegyzéssel éppúgy el tudják vágni az ember torkát, mint egy gerilla a puskájakifent szuronyával. Mac az ilyen csatározásokban egyszerűen nem állja meg a helyét.

Márpedig ezek a konferenciatermi csaták többek szórványos kézifegyvertűznél. Ha ittlegyőzik az embert, nem vonulhat vissza és kérhet tüzérségi támogatást. A vereség mindig pótolhatatlan veszteségekkel jár. Ha nem járnak sikerrel, a hadsereg nem kap elég gyorsansaját irányítású légi mobilitást biztosító egységeket – vagy éppen saját felfegyverzetthelikoptereket. Ha végül kap is, később, mint amikor szüksége lenne rá. Vagy soha.

Craig Lowell őrnagy szerint a következő háborút két helyen vívhatják majd. Nem ott,ahol a legtöbben gondolják, azaz Hessen síkságán, Németországban. Szerinte az oroszok várhatóan a Közel-Keleten lépnek legközelebb, vagy (esetleg és) a Távol-Keleten.Mindkét régióban a mozgékonyság lesz a siker kulcsa.

Sandy Felterből körülbelül úgy lehet információt kiszedni, mint a kőből vizet facsarni,de ő már olyan régen ismeri, hogy egy-két cseppet mégis ki tudott préselni belőle. Egyik,Vietnammal kapcsolatos beszélgetésük után arra a következtetésre kellett jutnia, hogyFelter meg van győződve: az amerikai erők előbb-utóbb azon veszik majd észre magukat,hogy belekeveredtek a konfliktusba. Hanrahan barátját, Jean-Philippe Jannier-t egyelőremég nem volt ideje alaposan kifaggatni. De annyit máris megtudott tőle – a tiszti klubban,két sör alatt –, hogy ő is Felter véleményét vallja. Persze a franciákra jellemző módon megvolt győződve, hogy az amerikaiak rosszabbul szerepelnek majd, mint ők. Márpedig ők veszítettek. Már a sörözés alatt eldöntötte, hogy amint szerezni tud egy nap kimenőt,meglátogatja Hanrahant Braggban. Ö biztos többet tud.

De akárhol vívják is a következő háborút, a hadseregnek mindenképp szüksége vansaját légierőre, és már az is nagyon nehéz lesz, hogy egyáltalán kiharcolják maguknak,főleg olyan mennyiségben és minőségben, amilyenre szükség van. Nem lesz sétagalopp.

Megnézte magát a földig érő fali tükörben, mely kissé hullámos volt, és néhol már lepattogzott a felülete. Valószínűleg Woolworthban vehették egy szépséghibásáruvásáron,vagy valami hasonló helyen.

Az olcsó tükör a spártai berendezésű tiszti szállói szobában új gondolatmenetet indítottel.

Na ja, francba a „szedd össze magad, és tégy mindent úgy, ahogy elvárják” -kat. Nemogok ebben az istenverte lyukban lakni, mint valami szerencsétlen kollégista a Slippery



ock-i Állami Tanítóképzőn.

Végül is nem kapott parancsot, hogy itt lakjon. Paul Jiggs csak célzott rá, hogy nemártana, mikor úgy leteremtette. Konkrétan azt mondta, hogy „hagyjon fel a hivalkodóstílusával”. A tábornoknak a jelek szerint hivalkodónak számít, ha egy tiszt kibérli azegyiket a Daleville Inn, a támaszpont kapuja közelében épült új motel két lakosztályaközül. így hát hirtelen felindulásból, hogy most mindenben úgy fog viselkedni, ahogy

elvárják tőle, kérte, adjanak neki egy szobát a nőtlen tiszti szállón. De a józanabbik énjemár akkor is tudta, hogy ostobán viselkedik. Soha nem lesz képes elviselni a szálló spártaikörülményeit, sem az ottani erőltetett jópajtáskodást. Most úgy döntött, holnap átköltözik a Daleville Innbe. Miért ne szedhetné össze magát, és tenne mindent úgy, ahogy7 elvárják,legalább elfogadhatóan kényelmes körülmények között?

Egy darabig fontolgatta, felvegye-e az „arany csészealjat”, aztán úgy döntött, ha már lúd, akkor legyen kövér. Levette a zakóját. Az ágyra terítette. Odalépett adiplomatatáskához, amit magában csak „a cucctartó”-nak hívott. A viharvert disznóbőr

táskában (még az apjáé volt) egy sor hasznos holmi lapult, amit megtanult, hogy érdemesegy helyen, összepakolva tartani, indulásra készen, ha esetleg hirtelen szükség lenne rá.

Volt benne tartalék borotva, fésű, fogkefe. Egy váltás alsónemű, még bolticsomagolásban. Némi papír, egy hatos csomag golyóstoll. A táska felső oldalára rögzített belső rekeszben az útlevele és egy boríték kétezer dollárral, ötvendollárosokban. Ugyanottegy kis bőrkötésű notesz, címekkel. Műanyag zacskóban egy 9 mm-es Pistol —08Parabellum – vagy közismertebb nevén a „német Luger” – és két tele tartalék tár. Egyragasztószalaggal lezárt doboz, ötven darab 9 mm-es Winchester-Western lövedékkel. Éstöbb dobozka a jelvényeivel és a kitüntetéseivel, különböző formákban: maguk az érmek,

mindegyik a saját külön tartójában, egy doboz az énnek kicsinyített változataival, egyetlentartóra rendezve, amit a kék díszegyenruhán vagy civil frakkon viselhet. Időközben már áttűzködte őket az ünneplő hajtókájára, de most úgy döntött, ha már lúd, legyen kövér.Kivette a kék dobozból a Szent György– és Szent András-rend érmét. Feltűnő egy dögvolt. Négy hüvelyk széles, domborműdíszítésű aranykorong, három hüvelyk széles bíborszalagon. Elrendezgette a szalagot – ferdén kellett keresztbefutnia a mellkasán –, deközben majdnem meggondolta magát. Végül mégis kitartott mellette. Ha az Egér is azösszes elnöki szárnysegédi cicomájában jön, gondolta, Mac meg a Becsületrendjével, őviszont a saját látványos kitüntetései nélkül jelenik meg, még azt hiszik, hogy elítéli őket,

amiért ők hordják a magukét.Elégedett volt a döntésével. Úgy gondolta, ez is azt bizonyítja, hogy a helyes úton jár,

úgy viselkedik, ahogy az az Egyesült Államok hivatásos hadseregének csapattisztjétőlelvárható.

Kopogtak.

– Jöjjön be! – kiáltott ki.

Jean-Philippe Jannier százados volt az. Időközben ő is díszegyenruhába és kerek,

aranyzsinóros sapkába öltözött. Az egyenruhája meglehetősen szerencsétlenül nézett kiLowell szerint. A zakója túl rövid volt és túl szűknek is tűnt, pedig nem a mérettel volt baj,ez volt a szokás. Mint ahogy az is francia szokás volt, hogy magukat az érmeket kellviselni, nem a kicsinyített változatukat. Jannier-nak pedig bőven volt mit.



– Valami baj van? – kérdezte a százados, látván, hogy bámulja.

– Csak megcsodáltam a kitüntetéseidet – vallotta be Lowell.

– Én is a tieidet, M’sieu le Chevalier – így Jannier. Ezzel az őrnagy francia Chevalier fokozatú „A Becsület Légiója” kitüntetésére utalt.

– Elég egy kis meghajlás, nem kell letérdelned. Jannier gúnyos mosollyal meghajolt.

– Szerintem kell lennie néhány közös barátunknak a francia hadseregben -mondta. – Ugyanazokon a helyeken jártunk, csak máskor.

Lowell rámosolygott. Jean-Philippe viszonozta. Kedvelték egymást.

– Ma este az ezredünk két tiszteletbeli tagját is megismered majd.

– A Siéme Parachituste-W. – lepődött meg Jannier.

– MacMillan alezredest és Felter őrnagyot.

– Aha! Hallottam a sztorit. – Na majd jól leitatlak, és ráveszlek, hogy leugorj a galériáról. Jannier nevetett.

– Akár indulhatnánk is – mondta az őrnagy. – Semmilyen kifogás nem jut eszembe,amivel kimenthetném magam.

Hertz Chevroletébe beszállva megint eszébe jutott, hogy ki kell találnia valamit, hogyanuttassa ide a kocsiját Washingtonból. Vagy lehet, hogy Paul Jiggs már magát az autót, egy

Cadillac Eldoradót is illetlenül látványosnak tartaná?

Talán inkább az apósával kéne beszélnie, hogy vesse be befolyását a Mercedes cégnél Németországban, és érje el, hogy küldjenek neki egyet az új Mercedes-Benz sportkocsik közül. A washingtoni Mercedes-képviseleten az eladó azt mondta, legalább kilenc hónap avárakozási idő az átvételig, miután letette az előleget. Nem volt kedve annyit várni.

Mindig kedvelte a Mercedeseket. Az apjának több is volt. Az utolsót, egy 1939-es,kétajtós sportkocsit ő törte össze tizenöt évesen, miután végigüldözték egész LongIslanden. Az újságcikkek szerint „nyolc rendőrautó üldözte ötven mérföldön át 180 km/órát meghaladó sebességgel”. Az új Mercedest ugyan nem tartotta olyan jónak, mint aháború előtti típust, de az Eldoradóban volt valami, amitől az emberek úgy néztek rá,

mintha rossz útra tévedt nők béréből vette volna. Ideje megszabadulni tőle.Ezt hamarosan rendeznie kell, ahogy a georgetowni ház és személyzete ügyét is.

De egyelőre félretette magában a dolgot, inkább arra koncentrált, hogy parkolóhelyettaláljon a bérelt Chevroletnek a kantin közelében.



(Egy)

Nyílt tiszti kantin



Mire megérkeztek, a nyílt tiszti kantin már tele volt. A Rucker-rezervátummal határosDale és Houston megye is csontszáraz antialkoholista baptista terület volt. Ezért atiszteken kívül az ozarki és az enterprise-i Nagyon Fontos Személyek, akik máshol nemtudtak volna inni, is jelen voltak.

Lowell elindult a galériára vezető lépcső felé, de nem ért el odáig. Jannier-t megállítottaegy hadnagy.

Bellmon állította oda, hogy várjon, amíg meg nem lát egy francia egyenruhás tisztet. Hamegpillantja, kísérje a Harci Fejlesztés asztalaihoz.

– Üdvözletem küldöm Bellmon tábornoknak és a feleségének – mondta Lowellfranciául Jannier-nak. – Mondd meg nekik, légy szíves, hogy majd később személyesen istiszteletemet teszem náluk.

– Úgy lesz.

A hadnagyot teljesen lenyűgözte, ahogy Craig előre sejtette – és előre mulatott rajta –,hogy valaki folyékonyan beszél egy idegen nyelven.

Felment az ellentétes oldali galériára vezető lépcsőn. Itt voltak a Katonai RepülésiBizottság asztalai.

A bizottsághoz ötvennégy kinevezett és megbízott tiszt és huszonöt „rangidős civil” volt beosztva. Utóbbiak a hadügyminisztérium alkalmazásában álltak, és GS-7-es vagymagasabb volt a besorolásuk, amivel már tisztiklubbeli tagság is jár. A zsúfolt asztalokatlátva Lowellnek arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy mind el is jöttek. Beleértve JaneCassidyt egy nagydarab, rögbijátékos alkatú, öltönyös fickóval. Nyilván a férje. Mrs.Cassidy estélyi ruhát viselt, aminek legfőbb attrakciója a kivágása volt. Nem közönséges,még csak nem is nagyon mély, mégis mágnesként vonzotta a szemet a hajlatokhoz.Észrevette, hogy a nő rámosolyog a helyiségen át. Vajon feltűnt neki, hogy lenyűgözött amelle?, tűnődött magában Lowell.

Meglehetősen zavarba jött. Gyorsan a galérián tartózkodó vendégeknek felállított bárhoz ment a bizottság asztalai helyett. Észrevette, hogy a bizottság elnöke után érkezett,ami faux pas-mk számít. Vajon Bill Roberts megsértődik miatta?

Lenézett a táncparkettre, ahonnan a szemközti galériára vándorolt a pillantása. Ott többismerős arcot is látott, MacMillanét és Bellmonét, és némiképp cinikusan megállapította,hogy a klubtiszt, végtelen bölcsességében, olyan alaposan szétválasztotta a bizottságot és aHarci Fejlesztést, amennyire csak lehetséges volt. A két szervezet között volt is némiellentét, a bizottság ugyanis a Fejlesztéseseket felkapaszkodott, valódi tapasztalatok nélküli kontároknak tartotta, a Fejlesztésen viszont a bizottságot tartották begyepesedettkatonai repülőknek, akik sohasem érthetik meg, milyen szerepet fog játszani a repülés ahadsereg jövőjében.



Italával a legközelebbi bizottsági asztalhoz ment. Végighaladt minden asztal mellett,üdvözölte az összes tisztet és civilt, akit ismert. Végül elért Jane Cassidyhez és a férjéhezis.

– Jó estét, Mrs. Cassidy. Nem haragszik, ha azt mondom, nagyon elbűvölően néz ki maeste?

Rájött, hogy kissé túllőtt a célon, de a nőt, úgy tűnt, nem zavarja a dolog.

– Őrnagy, hadd mutassam be a férjemet. Tom, a főnököm. Vele voltam délutánAtlantában.

Tom Cassidy mosolyogva állt fel, és kezet nyújtott. Jóképű, megnyerő modorú fickóvolt. Az öltönyét láthatóan nem boltban vette.

– Örülök, hogy megismerhetem, őrnagy – mondta, továbbra is mosolyogva. – Janeimádta a dolgot.

– Tessék?

– Először nem is akartam hinni neki, mikor azt mondta, hogy ma délután Atlantábanárt.

– Csak a Fulton megyei repteret tudtam megmutatni neki.

– Mindegy, így is lenyűgözte, amit köszönök, bár kissé féltékennyé tett. Hogy az a..! – Ma este én is repülőre ülök. Emiatt korábban haza kell mennem a partiról, vezethetek ötven kilométert Dothanig, aztán imádkozhatok, hogy a Southern ne törölje a járatát. Nagyszerű lehet, ha az embernek saját repülője van.

Lowell rámosolygott. Közben azon morfondírozott, miért könnyebbült meg annyira,hogy Cassidy a repülőjére féltékeny, nem a feleségére.

– Tom Huntsville közelébe megy vadászni, vadlúdra – magyarázta Jane Cassidy.

– Ez jól hangzik.

– Szokott vadászni, őrnagy?

– Igen. Ha van rá alkalom és hely.

– Van egy klubunk, 360 hektár mocsár a repülőtérnél. Megtisztelne, ha csatlakozna

hozzánk valamikor.

– Megbeszéltük. Köszönöm.

– Jöjjön velem vadászni – mondta Jane Cassidy. – Hozza a repülőjét.

– Jézusom! – Tom Cassidy láthatóan zavarba jött.

– Ha egy 360 hektáros területen lőhetek, boldogan hozom a repülőm.

– Egyáltalán nem voltak terveim a repülőgépével – mondta Tom Cassidy. – Remélem,elhiszi.

– A felesége csak ugratta. Most viszont ideje, hogy Roberts ezredesnél is tiszteletemettegyem, aztán megkeressem a helyem.

– Már meg is találta – mondta Jane. – Remélem, nem bánja, de amikor a titkár felhívott,



és megkérdezte, hol akar ülni, ide tetettem. Szerettem volna, ha megismerkedik Tommal.

– Igazán előrelátó. Köszönöm, akkor rögtön jövök. A nagyasztalhoz ment.

– Jó estét, uram – mondta Roberts ezredesnek. – Asszonyom – tette hozzá afeleségének.

– Craig, egyszerűen… pompázatosan nézel ki – mondta Jeanne Roberts.

– Köszönöm, asszonyom.

– Hát valóban – értett egyet gúnyosan Roberts.

– Ha már kissé lenyugodtak a dolgok, eljönnél hozzánk vacsorára? – így Jeanne.

– Nagy örömömre szolgálna – mondta Lowell. Roberts arcán látszott, hogy a meghívásnem volt előre megbeszélve.

– Egy francia kereste ma – mondta a tábornok. – Mit akart?

– A darálóiskolába jött. Azután meg itt marad összekötő tisztnek. – Ezek szerint megtalálta.

– Volt nála egy ajánlás Hanrahan ezredestől. Kérte, hogy gondoskodjak róla.

– Nem kéne akkor nekünk is bemutatnia?

– Be fogom, uram. A terem túloldalán van, Bellmon tábornok vendége.

– Értem – mondta Roberts. Láthatóan cseppet sem tetszett neki a dolog. – Ezek szerintBellmon a barátja?

– Szerintem Jiggs tábornok rendezte így. – Nyugodtan mehetett volna maga is a Fejlesztéshez ma este, ha akar.

– A bizottsághoz vagyok beosztva, uram. És nem is lennék közéjük való. Roberts nemcsinál belőle titkot, hogy kérdésesnek tartja a bizottsághoz való hűségét, gondolta Lowell.

Személyes ellentétük abból az időből származott, amikor Roberts beszervezte őt aKatonai Repülésbe. A karrierje akkor nagyon rossz állapotban volt, és Roberts tisztában isvolt ezzel. Két okból akarta bevenni mégis a repülősök közé. Először is, mert politikai

befolyása van, másrészt mert Paul Jiggstől azt hallotta, hogy nem találkozott még nálaobb fiatal gazdasági tiszttel. Amikor találkoztak, első látásra ellenszenvesnek találták egymást Robertsszel – szinte ösztönösen –, és az azóta eltelt évek alatt sem javult aviszonyuk.

A West Point-i végzettségű Roberts azt hitte, hogy ő, aki még csak nem is West Point-i,hálából az ő frakciója mellé fog állni, amiért kimentette a katonai pályafutását fenyegetőzsákutcából. Ő azonban nemcsak hogy visszaeső bűnösnek bizonyult, hanem gyakorlatilagamint végzett pilótaiskolán, egyértelművé tette, hogy nem osztja a katonai repülősövőjéről vallott nézeteit. A tábornok így most egy hihetetlenül szerencsés okostojásnak

tartotta őt, akit elvileg rég ki kellett volna penderíteni a hadseregből, ráadásul annak semörült, hogy túl közel áll Bob Bellmonhoz, a Harci Fejlesztés vezetőjéhez.

Rögtön a bizottságnál töltött első napján volt egy összeütközésük.



– Én nem egyszerűen csak próbálok jó képet vágni egy kész helyzethez – mondta akkor az ezredes. E. Z. Black váratlan, szinte hihetetlen parancsára utalt, amivel a bizottságbarendelte őt, és kinevezte a rakétafegyverzetű helikopterprojekt felelősévé. – Szerintemtényleg maga a legalkalmasabb a rakétás helikopterprogram vezetésére.

És ez igaz is volt. Bármilyen nehéz természetű alak is volt, ezt a munkát mintha nekitalálták volna ki.


– Most hogy ezt tisztáztuk, még azt is hozzátenném, hogy emiatt minden, arendelkezésemre álló erőforrást igénybe vehet, ha a feladatához szüksége van rá.

– Ezt is köszönöm.

– És most, hogy ezt is tisztáztuk, azt is leszögezem, hogy a bizottságban nincs helye amaga vagánykodásának. Nem lesz semmi ügyeskedés, kiskapu-keresgélés a szabályok között, semmi eltérés a bizottság szabványos eljárásmenetétől. Remélem, megértette.

– Értettem, uram.

– Tájékoztatásul közlöm, hogy a Csúnya Rossz Madár személyi állományát ésfelszerelését a bizottsághoz irányították át.

– Ezt nem tudtam.

– Még ők sem tudják.

– Értem.

– Van még valami az embereken és a felszerelésen kívül, amiről úgy gondolja, hogyszüksége lehet?

Erre a kérdésre már számított.

– Van egy tiszt, akit szeretnék, ha átirányítanának hozzám, ezredes úr.

– Ki az?

– Parker százados.

– Kizárt.

– Megkérdezhetném, miért, uram? – Először is, semmit sem tud, ami a projektnél hasznos lehetne, másodszor nem

szeretem a sógorság-komaságot.

– Parker százados, amellett hogy az egyik legjobb barátom, magasan képzett, rendkívülintelligens tiszt, akinek pillanatnyilag nem használják ki eléggé a képességeit.

– Parker oktatópilóta. Maga szerint az nem fontos?

Nos, Craig W. Lowell őrnagy úgy gondolta, nem, az nem fontos. Volt egypár eretnek

nézete, de a legeretnekebb – legalábbis abban az értelemben, amelyik leginkább máglyárauttathatja – a repülésről alkotott általános véleménye volt, de különösen az, amit a katonairepülőkről gondolt.

Meggyőződése volt ugyanis, hogy a repüléshez túlságosan romantikus elképzelések



kötődtek. Már kezdetektől fogva túl nagy felhajtást csaptak a felhők közt kószáló csudásfickók körül. Jól látható ez a hozzáállás az olyan régi mozifilmekben, mint a Dawn Patrol,amiben jóképű ifjú férfiak repültek a halálba, a légcsavarszélben lobogó selyemsállal,mosolyogva. A katonai légierő második világháborús dalának szövege is jó példa amítoszra: „Dicsőségben élünk vagy lángok közt égünk.”

Lowell merev- és forgószárnyúrepülőgép-pilótai képzettséggel is rendelkezett. Repült

már többmotoros géppel, hidroplánnal, sítalpas repülővel és volt műszeres (vak-) repülési bizonyítványa. Tapasztalatai szerint a repülés olyan szakma, amit akárki megtanulhat, akiátlagos intelligenciával, elfogadható térérzékkel és koordinációval bír.

Határozott véleménye volt, hogy semmi alapja nincs annak szabálynak, miszerint a pilótáknak legalább zászlósi rangban kell lenniük. A Luftwaffe, a Királyi Légierő, de mégaz amerikai tengerészgyalogság is nagyon jól megállta a helyét sorállományú pilótákkal is.A hadsereg egy több millió dollár értékű, négyfős legénységű harckocsit nyugodtan rábízegy szakaszvezetőre, de ragaszkodik hozzá, hogy egy 75 000 dolláros, kétüléses felderítő

repülőgépet csakis egy tiszt és úriember tud irányítani.Természetesen azért az oktatópilóták mégiscsak fontosak. Ha a romantikus

baromságokat elfelejtjük, akkor majdnem olyan lényegesek, mint egy Fort Benning-ihadnagy, aki megtanítja a szakaszvezetőket, hogyan lehet egy nyolcfős szakasszalfelrobbantani egy ellenséges géppuskafészket. Meggyőződése volt, hogyösszehasonlíthatatlanul nehezebb feladat egy korlátozott intelligenciájú és előképzettségűembernek elmagyarázni, hogyan vigyen be egy csoport katonát olyan helyzetbe, ahol bármelyikük nagyon könnyen az életét veszítheti, mint egy átlag feletti intelligenciájúvalakinek azt, hogy mikor engedje ki a fékszárnyakat és vegyen vissza a gázból

leszálláskor.De ezt nem mondhatta el Roberts ezredesnek, aki azóta katonai repülő, amióta az első

Piper Cubokat bérbe adták a hadseregnek.

– Úgy gondolom, uram, hogy a harckocsi-alakulat vezetésében szerzett harcitapasztalatai miatt Parker százados több hasznot hajthat a hadseregnek egyharckocsivadász légi jármű kifejlesztésében, mint ha egy H-13-as jobb oldali ülésén tanítjaa kölyköket repülni.

De még ez is túl soknak bizonyult. Roberts elfehéredett, összeszorította a száját. Egy pillanatra azt hitte, mindjárt dühkitörést kap. De végül uralkodott magán.

– Nem kapja meg – mondta végül az ezredes színtelen hangon, fagyosan. – Kivéve persze, ha sikerül a fejem fölött elintéznie. Ez a szándéka?

– Kérek engedélyt minden tiszteletem ellenére megsértődni – felelte Lowell mérgesen. – Nincs oka azt hinni, hogy bármit is a feje fölött akarnék elintézni.

– Ezt örömmel hallom, őrnagy. Még valami?

– Az ezredes úr vette be Parkért is, ugyanakkor, amikor engem. Akkor mi kifogása van

ellene? Vagy, ha már itt tartunk, ellenem? – Egyikükkel sincs bajom. De a hadseregben nincs helye a sógorság-komaságnak. Ez

alig három napja történt. Roberts ma este, úgy látszik, még mindig fortyog



magában, azóta, amióta volt egy kis ideje végiggondolni, hogy olyan tisztet osztottak bealá, akit igazából nem is akart, és akit ráadásul nem is fog tudni teljesen az irányítása alatttartani.

Roberts nem kínálta hellyel, Lowell így visszatért az asztalához. Kiderült, hogy JaneCassidy mellett ül.

– Remélem, nem sértem meg a katonai illemet – szólalt meg Tom Cassidy –, de az azérem felkeltette a kíváncsiságomat – mutatott a bíborszín szalagon lógó kitüntetésre. – Megkérdezhetném, mi az?

– Nagyon szép! – mondta Jane Cassidy. Craig érezte a leheletét. Borsmenta illatú volt. – Örülök, hogy megkérdezte, faux pas ide vagy oda.

– Egy görög kitüntetés – mosolygott rá. Örült, hogy sikerült megállnia, és nem úgyválaszolt, ahogy szokott, például „második díj az összhadseregi bowlingbajnokságon”,vagy valami hasonló jópofának szánt gúnyos megjegyzéssel.

– Nocsak. És mi a neve? – kérdezte Tom Cassidy. – A Nagy Kerek Érem – mosolygott. Nem bírta megállni. Kényszeredetten nevetve

helyesbített: – A Szent György– és Szent András-rend érme.

– Aranyból van?

– Szerintem igen. – Levette a szalagot a nyakából, odaadta Jane Cassidynek. Összeértaz ujjuk. Abszolút semmi okom nincs rá, hogy egy ilyen kis ártatlan érintés felizgasson,gondolta. Mégis felizgatta.

Na, te aztán jól nézel ki, Rómeó.Egy sor fehér zakós, pincérnek beosztott közlegény megjelenése mentette meg az érem

további taglalásától. Elkezdték felszolgálni a vacsorát. Az étel (marhasült, sült krumpli,francia zöldbab, saláta és desszert) benne foglaltatott a belépőjegy árában. Lowell, amintmeglátta, felnyögött magában. A hibátlan rózsaszín bordára, a füstölt pulykára és aSkóciából repülőn hozott lazacra gondolt, amit Hester, georgetowni házának csontsoványfekete szakácsnője tett volna elé az asztalra Washingtonban, körülbelül egy órája, a partin,aminek ő lett volna az egyik házigazdája.

A parti Constance ötlete volt. Constance georgetowni szomszédja, egy hatvannyolc évesszenátor harminckét éves felesége volt. Nos, Costance úgy döntött, hogy nem aszokványos megoldások közül választ, azaz nem megy az Égő Fába vagy az F streetiklubba, ahol a „csőcselékkel” kéne keverednie. Kettejük házában együtt van elég hely egyJó kis partira”, csak a jó ismerősöknek. Feltéve ha ő, Craig is beleegyezik. Épp csak megkell bízniuk valakit, hogy építsen lépcsőt a két kertet elválasztó téglakerítés fölé.

Ő adta volna az ételt, Constance a piát. így a vendégek az est későbbi szakaszábanfokozatosan a nő házába áramlottak volna át. Ott állították volna fel a bárt. Craig házavégül üresen maradt volna.

– Ha lesz egy kis szerencsénk – mondta Constance –, mire eléneklik az Auld Lang Syne-t , már ágyba is viszlek.

Mielőtt szégyenszemre Ruckerbe küldték, még látta az ideiglenes lépcsőről szóló



számlát. 2970 dollájába és 60 centjébe került.

Constance igazi túlélő, gondolta elismerően Craig. Amikor viszonyuk híre eljutott avezérkari főnökig, a nő sztoikusan fogadta a dolgot.

– Azt hiszem, kezdtünk kissé túl feltűnően viselkedni – mondta. – Akkor most mégsemtarthatom meg a partit?

Ebben a pillanatban valószínűleg épp a partin megjelent fiatalabb hímeket nézegeti.Most választja ki, melyiket csábítsa ágyba. Mégpedig az ő ágyába. Constance alaposankitervelte az estét. És végül nem is változik semmi, csak a pasija lesz más.

Maga sem értette, miért, de ritkán volt panasza a katonai kantinban felszolgált ételre,még ha csak egy borotválatlan szakaszvezető készítette is egy gázolaj tüzelésű táboritűzhelyen. A nyílt tiszti kantinban viszont szinte mindig ehetetlennek érezte az ennivalót.Most is. Végül csak a sült krumplit ette meg.

Vacsora után az illem azt diktálta, hogy táncoljon az asztalánál ülő tisztek és civilek

feleségével. Hatan voltak, és csak egyikük mondta, hogy „talán majd később”. JaneCassidyt kérte fel utoljára. Már a táncparketten jártak, mikor rájött, hogy a nő ivott. Kissé bizonytalanul járt. Még nem rúgott be, de becsípett.

Kellemetlenül érezte magát vele. Nem volt hova máshova tennie a kezét, mint Janemeztelen hátára. A háta pedig meleg volt és puha. Ettől hamarosan merevedése támadt. Nem volt benne biztos, hogy a nő észrevette-e, mert egymástól kissé eltartott testteltáncoltak, mindenesetre szégyellte magát miatta és bosszankodott rajta.

Aztán a lépcsőn fölfelé haladtukban, amikor mentek vissza az asztalukhoz, Jane

odafordult hozzá, és így szólt: – Megértem, hogy ez csak ösztönös reakció. De tüntesse el az arcáról ezt a bűntudatos

grimaszt, különben a férjem gyanakodni kezd.

Nem ült vissza a helyére. Kimentette magát. Azt mondta, beszélnie kell pár emberrel.

(Kettő)

Lowell lement a lépcsőn a főebédlőbe. Phil és Antoinette Parkért kereste. A falon talált

egy ülésrendet, ami az egyes alakulatok asztalait mutatta a teremben. Megnézte, majd akávézó felé vette az irányt. A kávézót ma este „C szalon”-nak hívták, és a kórház tisztjeiés feleségeik részére tartották fent.

Percekig kereste hiába Parkeréket, mire rájött, hogy nyilván a pilótaiskolánál vannak.Toni ma este Phil Parker százados felesége, nem pedig dr. Parker, a hadsereg szerződésessebésze.

Még néhány percébe került, mire kiszúrta őket a nagy bálteremben. A táncparkett szélénfurakodott el hozzájuk. Odahajolt Tonihoz, és a fülébe suttogta:

– Doktornő, van nekem ez a kis pörsenésszerű dolog, pont a hegyén a…

– Jézusom! – nézett rá a nő nevetve. Fölállt, hagyta, hogy a táncparketthez vezesse.

Tánc közben Toni egyszer csak a fülébe kuncogott.



– A hölgyek többsége azt mondja, jó táncos vagyok – védekezett Craig.

– Csak rájöttem, miért bámul mindenki.

– Á, nem hiszem, hogy néznének.

– Mi lettünk a társaság középpontja – mondta a nő halkan, ízes bostoni akcentusával. – Mindenki minket figyel. Először azt hittem, a birodalmi huszáruniformisos fehér fickóval

táncoló csoki doktornő piszkálja a fantáziájukat. – Bekaphatják.

– Tényleg döbbenetesen nézel ki, Craig, de nem amiatt.

– Hanem mi miatt? Na, mi miatt?

– Afféle hős lett most belőled. Nem afféle. Hős, és kész.

– Mi bajod?

– Azoknak a tiszteknek a szemében, akikkel Phil dolgozik. Azért, amit a temetésenműveltél. Olyasmit tettél, amiről ők legfeljebb álmodni mernek. És, ami még fontosabb,még meg is úsztad.

– Ugyan már, Toni -jött zavarba Lowell.

– Ha visszamegyünk az asztalhoz, felvághatok veled egy kicsit? Tudom, hogy Philnek is tetszene az ötlet.

– Nem!

– Akkor is fel fogok – nevetett a nő.

– Az ember hagyja, hogy orvosi egyetemre menjenek, cipőt hordjanak, aztán mire kettőtnéz, már az életét dirigálják.

– Ez a dolgok rendje.

– Inkább táncolj. Csak táncolj.

– Igencsak meglepődtem, hogy egyáltalán eljöttél.

– Parancsnoki elvárások.

– Phil is utálja az ilyesmiket. – Tudtommal az efféle szociális összejövetelek nagyon fontosak a hölgyek számára,

márpedig katonai axióma, hogy az alaposan kielégített férjből lesz hatékony tiszt.

– Akkor neked meg Philnek már tábornokoknak kéne lennetek.

– Csak várd ki a végét.

– Te tényleg hiszel benne, ugye? – komolyodott el hirtelen Toni. Kissé szomorúnak istűnt. – Mindketten hisztek benne. Hogy tábornokok lesztek.

– Hiszek benne, hogy van rá esély. – És ez olyan fontos neked?

– Ja. Azt hiszem, igen. Csak akkor jöttem rá, milyen sokat jelent nekem a hadsereg,



mikor majdnem kidobtak.

– Nem tudlak megérteni. Persze van, akit igen. Biztos nyugdíj és egészségügyi ellátás,és csinos egyenruhákat hordhatnak, amivel az egész világ előtt hirdethetik, milyen fontosemberek. Csak annyi a dolguk, hogy tegyék, amit mondanak nekik, és cserébe biztosak lehetnek, hogy a rendszer gondoskodik róluk. Ez sok embernek nagyon fontos. Deolyanoknak, mint te és Phil, nem kéne, hogy az legyen.

– Vagy inkább olyanoknak, mint Phil, én és Jiggs.

– Igen. Jiggs is. Nem értelek titeket. Hisz ti okosak vagytok. Akkor miért? Ezzel mostszerinted cserbenhagyom egy kicsit a férjem, hogy ilyeneket gondolok?

– Dehogy. Ez csak azt mutatja, milyen okos feleség vagy, és abból nincs valami sok.

A zene elhallgatott. Toni Craig karjába kulcsolta a karját, a férfi pedig visszavezette azasztalhoz.

(Három)

Craig Lowell őrnagy nem érezte magát jól Parkerék asztalánál. Toninak igaza volt. Philtiszttársai szemében tényleg amolyan hősféleség lett. Ő volt a tökös fickó, aki beintett arendszernek, és ezzel megmentette a fegyvereshelikopter-projektet, amit a rohadék légierőkukába akart küldeni. így aztán sorban hívták meg egy italra, többre, mint amennyiólesett volna. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy kezd a fejébe szállni az alkohol,

kimentette magát, mondván, vissza kell mennie a bizottság asztalaihoz.

Az emeletre vezető lépcsőn aztán meggondolta magát. Nem rajongott a gondolatért,hogy visszaüljön Jane Cassidy mellé, főleg most, jó pár ital után. Kezdett túl nagy hatással

lenni rá a nő. Még a pulzusa is felgyorsult tőle. Ilyen körülmények között félrészegen aközelébe kerülni bizony veszélyes lenne.

Valami olyasmire van szüksége, ami kicsit ellensúlyozza az ital hatását. A bárhoz ment.Hosszú, ívelt pult volt. Mögötte az ablakok a tiszti úszómedencére, azon túl pedig aledózerolt földterületre néztek, ahol a megbízott építési alvállalkozók további, ahozzátartozók elszállásolására szolgáló építményeket húznak fel hamarosan.

A zsúfolt bárpult mellett egyetlen üres szék állt, két iszogató csoport között. De olyankevés helyet hagytak, hogy szabályosan be kellett volna furakodnia közéjük, csak úgy

tudott volna felülni rá.Egy harmincas éveiben járó, vörös zakós, fekete pultos, az egyik állandó csapos,

felfigyelt rá, és odajött.

– Uraim, ha lennének olyan kedvesek, hogy egy fél méterrel odébb húzódnának – mondta az egyik iszogató csoportnak –, akkor az őrnagy is le tudna ülni.

Odébb húzódtak, de azért sötét pillantásokat küldtek a csapos és Lowell felé is.

– Mit hozhatok, Lowell őrnagy? – mosolygott a csapos. Lowell meglepődött, hogy

tudja a nevét. – Egy nagy pohár szódavizet, és fröccsentsen bele jó pár adag gyomorkeserűt. Rossz

társaságba keveredtem, le akartak itatni.



A pultos nevetett, majd nekiállt elkészíteni az italát.

Craignek, tudta nélkül, nagyon jó híre volt a támaszpont fekete katonái között. Akkor figyeltek fel rá először, amikor Ruckerbe repült, hogy meglátogassa Philt. Azonnal ő lett„a fehér fickó, akinek saját Aero Commandere van”. Tovább fokozódott az érdeklődésük,amikor megtudták, egyedül azért repült a támaszpontra, hogy meglátogassa IV. Philip S.Parker századost és feleségét, a doktornőt.

A feketék, főleg az altisztek, megvetették a „jópofizókat”. Jópofizónak az számított, akinyilvánosan tüntetett fekete bajtársai iránti tiszteletével és boldogulásuk irántielkötelezettségével. Nagyon jól látták, hogy az ilyen viselkedés leereszkedő,megszégyenítő.

De hamarosan rájöttek, hogy a fehér fickó és a Parker család közti barátság nem ilyen.IV. Philip Sheridan Parker századost pedig nagyra tartotta a támaszpont fekete közössége.Az idősebbek tudták, hogy a százados ötödik generációs katona ezen a néven. Az ükapja,aki Philip Tecumseh Sheridan tábornok lovasságában szolgált, elsőszülött fiát a nagyszerű

lovassági tiszt után nevezte el. Philip Sheridan Parker főtörzsőrmester a reguláris 10. U.S.(színes bőrű) lovassági hadosztállyal és Teddy Roosevelttel ott volt Kettle-nél és a SanJuan-i hegyekben. Kansasban, a Fort Riley-i temetőben helyezték végső nyugalomra, azapja, Moses Parker és a fia, ifjabb Philip S. Parker ezredes közé. Az ezredes vezette a 179.lövészezredet Franciországban az első világháborúban.

III. Philip Sheridan Parker ezredes a 393. páncéltörő tüzérezred parancsnoka volt RöfiWaterford híres „Pokolcirkuszában”, a 40. páncéloshadosztályban a második világháborúban. IV Philip Sheridan Parker századosi kinevezését huszonnégy éveskorában nyerte el, egy harckocsiszázad parancsnokaként, a koreai háború harcmezőin.Egyszóval nem szorult fehér őrnagy jóindulatára.

A fekete sorállományúak és tisztek között az a vélemény terjedt el, hogy „ha Phil Parker valakit a barátjának hív, biztos igaza van”.

Lowell egy papírpénzt nyújtott a pultosnak.

– A szódavíz ingyen van – hárította el a csapos.

– Ebben az esetben ezt mindig magánál fogom rendelni, szakaszvezető.

Iszogatta a keserű frissítőt, és a bár mögötti ablakon nézelődött kifelé. Lekötötték acsillogó fények. Aztán egyszer csak megérezte, hogy áll valaki mögötte. Hátranézett, majdleszállt a bárszékről.

– Lowell őrnagy, ha nem tévedek – mondta a fiatal nő. Mintha Jane Cassidy fiatalabbkiadása lenne, gondolta Craig. Hosszú lábú, karcsú, szőke, rendkívül nőies. Egy igazialabamai magnóliavirág. Egyszerű fehér estélyi ruhát viselt. A mellei közti völgybegyöngysor lógott be. Mégpedig, jegyezte meg magában Lowell, igazgyöngy, ahogy akapcsán a gyémánt is.

– Miben állhatok a szolgálatára? – szólalt meg rögtön, udvarias és kedves hangon. – Tudja, ki vagyok?

– Igen. Tudom.



– Meghívhat egy italra – mondta Melody Dutton Greer. – Nekem már nincs ittkeresnivalóm.

Lowell, egy pillanatra sem véve le róla a szemét, felemelte a kezét, és hangosatcsettintett. A csapos, aki a szódát adta neki, bosszúsan, sőt dühösen fordult arra, de amikor meglátta, ki az, azonnal odasietett.

– A hölgy inna valamit.

– Mit hozhatok, Mrs. Greer? – kérdezte a szakaszvezető.

– Lowell őrnagy mit iszik?

– Szódavizet gyomorkeserűvel – mondta Lowell.

– Akkor én, azt hiszem, inkább egy skót whiskyt kérek, szódával.

– Igenis, ma’am – mondta a csapos. Gyorsan elkészítette az italt, visszajött, átadta, ésígy szólt: – Ma’am, ha megengedi, meghívnám. Ismertem a hadnagyot. Nagyszerű tiszt

volt, igazi úriember.A nő a szakaszvezetőre nézett, aztán Lowellre.

– A baba anyámnál van. Persze már alszik. Nem akartam ott maradni velük. Egyedülmeg nem bírtam ki a házban. Meg tudják ezt érteni?

– Igen, ma’am – biztosította a csapos.

– Természetesen – szögezte le Lowell is.

– És reméltem, hogy összefutok önnel – fordult az őrnagyhoz Melody –, és köszönetet

mondhatok. – Nincs mit megköszönnie.

– Egy órával ezelőtt még jó ötletnek tűnt idejönni – feszengett a nő. – Most már nemvagyok benne olyan biztos.

Lowell hallgatott.

– Még asztalfoglalásunk is volt – folytatta Melody Greer. – Én írtam alá rá a csekket.

– Attól tartok, a vacsoráról már lemaradt.

– Nem is vágyom most vacsorára.

– Én szerezhetek valamit, ha kell, ma’am – mondta a szakaszvezető. – Örömmel.

– Köszönöm, nem kérek semmit. És köszönöm az italt.

– Örömömre szolgált, ma’am -jelentette ki a csapos, majd kimentette magát.

– Ma délután kimentem a temetőbe – mondta a nő. Lowell egy ideig csak hallgatott,majd így szólt:

– Természetesen ki kellett mennie. De ne váljon a szokásává. Melody tekintetébenharag villant.

– Tovább kell lépnie – mondta az őrnagy.



– Könnyű mondani.

– Igen.

– Maga mennyi idő után tudott továbblépni?

– A feleségem a családja kriptájában nyugszik – szólalt meg halkan Lowell. – Van ottlent egy márványpad. Két éjszaka azon aludtam, egy üveg skót whiskyvel.

– És aztán?

– Aztán továbbléptem.

– Csak így?

– Csak így. Szembenéztem a ténnyel, hogy nem jön többé elő a kriptából, hogy sohatöbbé nem lesz úgy semmi, ahogy addig volt.

– És mit csinált?

– Tessék? – Mondom, mit csinált azután?

– Ó. Visszamentem Koreába.

– Mármint a háborúba?

– Igen.

– Nekem nincs háborúm, ahová mehetnék. A férfi nem felelt.

– Gondolja, hogy hiba volt idejönnöm? – kérdezte Melody.

– Azt hiszem, Ed megértené – felelte pillanatnyi hallgatás után Lowell.

– De a többiek nem fogják? Erre céloz?

– Nem tudom. De azt hiszem, számíthat rá, hogy valaki biztos fel fog háborodni.

– Azt mondtam ma az apámnak, hogy ki kell mennem Texasba, lezárni a házat, deállítólag már gondoskodott róla. Úgyhogy most még csak oda sem mehetek.

– Nem azt mondta, hogy most nincs magával otthon senki? – kérdezte Lowell, derögtön megbánta, amiért nem gondolkodott, mielőtt megszólalt.

– De. Van itt is egy házunk…, házam. Woody Dellsben. Apámtól kaptuk,nászajándékba.

– Ó – így Craig. Most, hogy a nő mondta, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő is hallotta nászajándékról.

– Gondolja, jobb lenne, ha egyszerűen csak hazasétálnék?

– Fontos, hogy mit gondolnak?

– Nem is tudom. – Már eljött. Ezt úgysem tudja visszacsinálni.

– De tényleg meg fognak botránkozni rajtam néhányan?



– Azt hiszem, igen.

– Akkor jobb, ha túlesek rajta – mondta a nő, és felhajtotta az italát. A bárpultra tette,majd felnézett rá. Megérintette a karját. – Köszönöm, Lowell őrnagy.

Craig kitért a pillantása elől, és azon kapta magát, hogy a nő ruháját nézi. Elszégyelltemagát. Ugyanis észrevette, hogy nincs rajta melltartó, és azonnal megpróbálta elképzelni,milyen lehet meztelenül.

– Elkísérem – nyújtotta felé a könyökét.

A nő belékarolt. Együtt sétáltak ki a bárból, a galéria lépcsője felé. Már majdnemodaértek, mikor Lowell meghallotta, hogy valaki utána szól. Megismerte a hangot.Megfogta Melody kezét, amivel a nő a karjába kapaszkodott, és megállt.

Jean-Philippe Jannier volt az, a Craig szerint meglehetősen komikus franciadíszegyenruhájában.

– Egy perc, és jövök, Jannier – mondta. Melody kíváncsian nézett a franciára. Azőrnagy ezt az egyenruha számlájára írta.

– Hadd mutassam be Madame Greert – szólalt meg franciául.

– Már volt szerencsém megismerni a hölgyet – lehelt csókot Jannier Melody keze föléhajolva. – Megtisztelne, ha megengedné, drága Madame Greer, hogy a legőszintébbrészvétemet fejezzem ki a férje elvesztésével kapcsolatban.

Hát igen, nincs mint tenni, gondolta Lowell, a békaevők jobbak nálunk nyelvileg. Ezangolul nevetségesen hangzott volna.

– Nagyon köszönöm – felelt angolul Melody. Craig egy pillanatra meglepődött, hogymegértette, amit Jannier mondott, de aztán eszébe jutott, hogy Melody Algériában töltöttegy kis időt Greerrel.

– Volt szerencsém a megboldogult Greer hadnaggyal szolgálni Algériában – fordult azőrnagyhoz a francia. – Bátor tiszt volt és igazi úriember. Büszkén mondhatom, hogysikerült elnyernem a barátságát.

Hmmm, vajon igazat rizsálsz, Jannier, vagy csak a cickákat mérted be?

– Vous-etes trés gentil, M. le Capitaine – felelte Melody, egész jó franciasággal.

– Nem is tudtam, hogy beszél franciául – váltott franciára Lowell is.

– Annyira még igen, hogy ilyeneket tudjak mondani – felelte folyékonyan Melody, ő istovábbra is franciául.

– Állok szolgálatára, Madame Greer -jelentette ki Jannier. – Kívánjon bármit, amivelcsökkenthetem a gyászát.

– Most, hogy így szóba hoztad – váltott vissza angolra Lowell –, tulajdonképpenmegoldhatnál egy kellemetlen problémát. – Mindketten meglepetten néztek rá. Inkább

mégis franciául folytatta. – Arra gondolok, hogy amikor felmegyünk a lépcsőn, Bellmontábornokhoz és a többiekhez, azt fogom mondani, te győzted meg Melodyt, hogykötelessége egyedül is betartani, amit a férjével együtt terveztek, azaz eljönni veled, régi barátjukkal a szilveszteri partira.



– Természetesen szívesen állok a szolgálatodra, de nem egészen értem.

– Mrs. Greer nem szerette volna egyedül tölteni az éjszakát. Ezért inkább idejött. Attóltartok, lesznek, akik ezt nem értik meg.

– D ‘accord – mondta Jannier. – Értem. Ha ez a kívánsága, Madame.

– Lowell őrnagy túl udvarias, semhogy kimondja, hülyét csináltam magamból – így

Melody. – Madame, ön képtelen olyasmit elkövetni, ami rossz ízlésre vallana.

– Jobb lenne, ha tegezne, ha már olyan jó haverok vagyunk. Szólítson Melo-dynak.

– Megtisztelsz, Melody. Kérdezhetek valamit, Lowell?

– Természetesen.

– Ezek szerint eredetileg azt akartad mondani Bellmon tábornoknak, hogy Melodymiattad van itt?

– Azt nem mondhatta volna – válaszolt helyette a nő. – Akkor mindenki azt gondoltavolna, hogy a bugyimba akar bejutni.

Lowell csak most jött rá, hogy Melody Greer whiskyspalackból nyerte a bátorságátahhoz, hogy eljöjjön a partira.

– Hát – mondta tréfásan Jannier –, azt rólam senki nem fogja feltételezni. Franciavagyok, és mindenki tudja, hogy a franciákat nem érdeklik a gyönyörű nők.

– Mindkettőtöket imádlak – mondta Melody, azzal mindkettőjükbe belékarolt. Együtt

mentek fel a lépcsőn a galériára.(Négy)

Paul Jiggs vezérőrnagy megkereste Antoinette Parkért, és felkérte táncolni. Több oka isvolt erre. Először is, illik, hogy a támaszpontparancsnok legalább egyszer táncoljon egyszázadszintű tiszt feleségével is. Ráadásul így egyetlen lassú foxt-rottal két legyet üt egycsapásra, gondolta kissé cinikusan, mert a parancsnokot jó, ha olyan tiszt feleségével islátják táncolni, aki történetesen fekete, spanyol, indián vagy más kisebbségbe tartozik.Tudott még egy kínai-amerikai őrnagyról a repülési oktatási részlegben és egy koreai-

amerikairól a repülésbiztonsági osztályon. Nagyon kevesen hinnék el, gondolta, hogy egész egyszerűen csak azért táncol Tonival,

mert a nő apósa régi barátja. Bár tulajdonképpen nem is volt benne biztos, hogy III. PhilipSheridan Parker ezredes barátjának számít-e. Még kopasz korában, azon a nyáron, amikor West Pointban végzett, találkozott Parker őrnaggyal, a Rileyi ÁltalánosAlapkiképzőközpontban. Sok más érdeme mellett Jiggs tábornok elvégezte az utolsóhaladó műlovartanfolyamot, ami az USA hadseregén belül indult. Parker őrnagy volt atanfolyam irányító tisztje.

Vajon ez a beosztás a megbecsülés jele volt? Azért kapta Parker, mert lovas katonák fia,unokája és dédunokája volt, vagy mert a lovak és a lovasság elavulóban voltak, és ezért eza pozíció pont megfelelt süllyesztőnek, eltüntetni a suvikszos képűt, aki valahogy őrnagyiaranyleveleket gyűjtött a hajtókájára?



Ugyanakkor nem csak lovagolni tanult meg Parker őrnagytól. Közel sem csak azt. Bár azért azt is, olyannyira, hogy akár az olimpiai műlovarcsapatba is bejuthatott volna.Parker, noha nem volt egy fekete bőrű Von Clausewitz, azért fenemód közel állt hozzá,hogy az legyen. Ő értette meg vele igazán a lovasság szerepét a hadviselésben. Kevesenlátták ezt a hadseregben annyira világosan, mint ő.

A magas, karót nyelt, nyers modorú Parker látta meg először Jiggs hadnagyban a

csíráját annak a képességnek, nevezzük bárminek is, ami csak azokban van meg, akik ahadsereg irányítására termettek, akik meghatározhatják annak jövőjét, és ami nincs megazokban, akik az egész karrierjüket a képességeik szerinti legtökéletesebb parancsteljesítéssel fogják eltölteni.

Jiggs még mindig fejből tudta első tiszti teljesítményértékelésének a szövegét.Barátságos viszonyban voltak ugyan Parkerrel, de tudta, hogy ennek semmi köze nemlehet felettesének a róla mint tisztről alkotott véleményéhez. Teljesen megdöbbent azon,amit róla írt:

Jiggs hadnagy átlagos magasságú, igényes megjelenésű tiszt. Minden, a tisztektől elvárható jó tulajdonság és képesség megtalálható benne. Szokatlanul magasintelligenciájának köszönhetően lényegesen gyorsabban képes a körülmények mérlegeléseután jól átgondolt tervvel állni elő, mint az egy az ő korában lévő, az ő tapasztalataival rendelkező személytől elvárható lenne. Ez ösztönös vezetői tehetségével párosítva arraenged következtetni, hogy különlegesen ígéretes tiszttel állunk szemben. Alulírott szilárd meggyőződése szerint Jiggs hadnagy jelen felkészültségi szintjén is bármikor képes lenne századosként megállni a helyét, harci körülmények között is. Alulírott javasolja, hogy etiszt jövendő beosztásait és továbbképzését a majdan főtisztként várható értéke, ne a

hadsereg pillanatnyi szükségletei határozzák meg. III. P. S. Parker őrnagy, lovasság parancsnok

– Hogy is hívják az ilyesmit, tábornok? – súgta a fülébe Toni Parker. – Presztízstánc?

Egy százados felesége nem beszélhet ilyen hangnemben egy tábornokkal. Persze Toninem éppen szokványos századosfeleség, gondolta Jiggs. Amellett egy kicsit talántúlságosan felöntött a garatra.

– Szilveszterkor én is gyakran nagyszájú leszek – felelte.

– Bocsánat. – Van valami konkrét gond?

– Köztünk marad?

– Köztünk marad.

– Szívesebben táncolnék most a Mass Központiban, mint egy tábornokkal. Ezt nemsértésnek szántam – mondta a nő.

Eltartott pár pillanatig, míg Jiggs felfogta, miről van szó. Toni, mielőtt hozzámentPhilhez, tanársegéd volt a harvardi orvosi egyetem kórbonctani tanszékén, és aMassachusettsi Központi Kórházban is dolgozott.

Elnevette magát.



– Gondok a kórházban? – kérdezte.

– Nem. Örülnek, hogy idejöttem. Nagyon nagy hal vagyok egy kis tócsában. Úgyértettem, hogy jobban örülnék, ha fordítva lenne.

– „Mert ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg.” Ezt egyolyan nőnek, mint te, nem is olyan könnyű betartani.

– Sajnálom szegény Philt. – Van rá valami konkrét okod?

– Craig azt szerette volna, ha átigazolna a bizottsághoz, és mellette dolgozna. DeRoberts nemet mondott.

– Mondta, hogy miért?

– Állítólag a sógorság-komaságról magyarázott valamit, de Craig szerint csak az orráraakart koppintani egy kicsit. Sosem jöttek ki jól Robertsszel.

– Honnan tudod? – Ott voltam az első találkozásukon Rileyben. – Mély torokhangon nevetett. – Aznap

este fogadtam el Phil házassági ajánlatát.

– És Bill Roberts ott volt? – kérdezte meglepetten Jiggs.

– Phil és Craig akkoriban, hogy úgy mondjam, feketelistán voltak. Értelmetlenmegbízatást kaptak Rileyben. Egy nagy, panorámaablakos külvárosi házban laktak, amitCraig vett. Minden második hétvégén kiutaztam hozzájuk. Majdnem rávettem Philt, hogyszereljen le.

Jiggs már hallotta a sztorit, de hagyta, hadd folytassa.

– Craig összejött egy vörös hajú bankárnővel. Vasárnap délután volt, épp vacsoráztunk. Nagy steakszeleteket ettünk, és rengeteg martinit ittunk. Akkor egyszer csak csöngött atelefon. Roberts volt az, meghívatta magát a feleségével együtt.

– Minek? – kérdezte Jiggs. Képmutatónak érezte magát.

– Mert a páncéloslobbi egy része, és szerintem ezek közé tartozott a tábornok úr is, úgygondolta, pénzkidobás etetni őket.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy valaki szólt Robertsnek, szervezze be őket a katonai repülésbe. Olyanvalaki, akinek nem mert nemet mondani.

– Akár hiszed, akár nem – mondta Jiggs –, a döntés a hadsereg javát szolgálta.

– Azt akarod mondani, hogy te voltál a felelős?

– Én voltam az egyik. Szerintem ezt ők is tudják, mindketten.

– Roberts láthatóan egyáltalán nem örült a feladatnak. – Roberts ezredes néha azt hiszi, a Katonai Repülés az ő személyes tulajdona.

Szerintem nem neheztel Lowellre, sem Philre, legalábbis nem jobban, mint rám vagy BobBellmonra. Egyszerűen mind újonnan jött senkik vagyunk neki.



– Csakhogy veled és Bellmonnal nem tud mit kezdeni. Lowellnek viszont mondhatja,hogy nem kérheti maga mellé Philt.

– Philnek karrierje jelenlegi szakaszában pont egy ilyen rutinbeosztásra van szüksége – magyarázta Jiggs. Ezt a kérdést már végiggondolta egyszer, mielőtt ateherszállítóhelikopter-tanfolyamra küldte Parkért gyakorlati oktatónak, a képzés utolsófázisába. – A sok középszerű katona között ki fog tűnni.

– Ő is ezt mondja. De tisztában vagy vele, milyen hatással van ez a beosztás rá?

– Nem.

– Amikor Lowell megmondta neki, hogy Roberts nem volt hajlandó áthelyezni hozzá, berúgott. A sárga földig leitta magát. Szemléletes hasonlattal fejezte ki, mennyire tartjahasznosnak magát. Mint a csecsbimbót a kan disznón.

– Valakinek pilótaoktatónak is kell lennie – mondta Jiggs.

– Úgy veszem észre, Craignek például nem. Lopjon el Phil is egy helikoptert? Atábornok úgy döntött, nem finomkodik tovább.

– Hát egyvalamire nagyon nincs szüksége. Hogy azt higgyék róla, valakinek a kedvencniggere.

– Na, most mintha csak az ezredest hallanám – mondta a nő. Egyértelmű volt, hogy III.Philip Sheridan Parkerra gondol.

– Remélem is. Ő az egyik legokosabb ember, akit ismerek.

– Nem kéne innom. Szájmenést kapok tőle.

– Szilveszter van. Ez eredetileg egy pogány ünnep volt. Mindenki berúgott, ésmeztelenül táncolt, hogy egy időre megfeledkezzen a kardfogútigris-veszélyről.

Toni felkacagott.

– Sajnálom, tábornok – mondta.

– Ha nem akarod, hogy doktornőnek hívjalak, jobb, ha te is maradsz a „Paul”-nál.Legalább amíg táncolunk és bizalmasan beszélgetünk.

– Ha már a bizalmaskodásnál tartunk… Mindig emlékeztettél valakire, de nem tudtamrájönni, kire. Most már tudom.

– Alig várom, hogy megoszd velem.

– Az apámra. Benne is megvan ez a különleges képesség. Valahogy eléri, hogy havalaki ostobán viselkedik, a végén még saját magát hülyézze le.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy szerintem te ostobán viselkedsz. Ugye?

– Na látod. Már megint – mondta Toni.



(Egy)

„’” galéria

Nyílt tiszti kantin



A Katonai Repülési Harci Fejlesztés nagy asztalánál Bellmon dandártábornok ésfelesége ült udvart. Az asztalfőn, Barbara Bellmon mellett Tim F. Brandon ezredes foglalthelyet. A tábornok másik oldalán Roxy MacMillan ült, testhez álló, rózsaszínes ruhában.Dús, szeplős mellét csipkefodrokkal szegélyezett ruhakivágás sejtette. Sanford T. Felter őrnagy az összes kitüntetést, érmet, emblémát viselte, amire jogosult volt, és persze azEgyesült Államok elnöke mellé rendelt szárnysegéd vaskos arany zsinórját is. Ő Roxymellett ült. Sharon viszont Brandon és MacMillan között. Bellmon tábornok, MacMillanalezredes és Felter őrnagy kék díszegyenruhát viselt. Tim F. Brandon ezredes katonaikékben volt, fehér inggel és csokornyakkendővel. Kitüntetések helyett csak szalagok voltak rajta. A legjelentősebb, állapította meg magában Lowell az asztal felé haladtában,az Érdem Légiója volt, amit szerinte minden magas rangú tisztnek megadnak, aki hathónapot külföldön töltött anélkül, hogy nemi betegséget szedett volna össze.

Barbara Bellmon, ahogy Lowell előre sejtette, rendkívül tapintatosan, megértően és bölcsen reagált Melody Greer megjelenésére az újévi partin.

– Ó, Melody – mondta –, úgy örülök, hogy végül mégiscsak eljöttél. Már attól féltem,nem jössz.

És, ahogy szintén előre sejtette, Robert F. Bellmon dandártábornokon látszott, hogyobban örült volna, ha az özvegy otthon marad.

Lowell arcon csókolta Barbarát. Sem ő, sem Barbara nem volt túlzottan puszil-kodósfajta, de rég rájöttek, hogy Bobot bosszantja, ha hangos cuppanós csókot nyomnak egymásarcára. Ezt most sem hagyhatták ki.

Ez aztán egész puszisorozatot indított be. Ha Barbarát megcsókolta, Sharont és Roxyt ismeg kellett. Közben az agyába villant, micsoda rendkívüli véletlen, hogy pont az a háromnő ül az asztalnál, akit nem bánja, ha puszilgatnia kell. Majd gratulált MacMillannek az

előléptetéséhez, mégpedig őszintén, mert számos szempontból kedvelte és csodálta azegyszerű skótot. Tényleg örült, hog}’ jól megy a soruk Roxyval.

Feltűnt neki, hogy több hősiességért járó kitüntetést tettek közszemlére ennél azasztalnál, mint bármelyik másiknál a klubban. Pedig a hadsereg nem osztogatja csak úgy a



Szolgálati Érdemkereszteket, márpedig az övén kívül Felter és Macmillan hajtókáján is ottvirított egy. És akkor még bele sem számolta Mac Becsületrendjét. Az övé volt azegyetlen az egész támaszponton. Jean-Philippe Jannier zubbonyán is díszelgett egyMedaille Militaire és egy Legion d’Honneur. És gyakorlatilag a Harci Fejlesztés mindenmásodik tisztjének volt Ezüstcsillagja, Bronzcsillagja vagy Bíborszíve. Na persze volt egykivétel. Tim F. Brandon, a Pentagon sajtóügynöke, a mellkasát díszítő szalagok alapján

valahogy anélkül jutott ezredesi rangig, hogy egyetlen, harcban leadott puskalövést ishallott volna.

Lowell megerőltette magát, rámosolygott Brandonra is. Az ő kivételével mindenkitkedvelt ennél az asztalnál. Úgy döntött, itt marad.

Ha Robertsnek nem tetszik, bekaphatja. Ők ketten már amúgy is hadban állnak.

Egyetlen megoldás maradt, gondolta, a háború.

– Madame le General – szólalt meg –, megtisztelne egy tánccal?

– Csak ha megígéred, hogy megint mindenkit megbotránkoztatsz – mondta BarbaraBellmon. A férjére vigyorgott, és felállt.

Craig W. Lowell őrnagy és Madame le General csaknem egymáshoz simulva táncoltak.Barbara szája közvetlenül a füle mellett volt. Mint két szerelmes tinédzser. Tudták, hogyez nagyon bosszantja Bob Bellmont.

Barbara elmagyarázta, nem tudja, mit gondoljon Melody felbukkanásáról. Remélte, nemkelt különösebb feltűnést a dolog.

– De abban ne is reménykedj, hogy megeszem azt a mesét, hogy Jannier miatt jött. Nem

volt túl szép tőled a srác nyakába varrni. – Ha azt mondtam volna, én kértem meg rá, tudod, mit gondolt volna mindenki.

– Én nem.

– De te lettél volna az egyetlen kivétel.

– Meglehet – nevetett a nő.

Ha Barbarával táncolt, Sharon Feltert és Roxy MacMillant is fel kellett kérnie. Sharonazt mondta, boldog, hogy ,jól alakultak a dolgaid”, és megköszönte, hogy rávette Sandyt,öjjön el Ruckerbe.

Roxy Macmillan így pár pohárka után egészen kedélyes lett.

Közölte vele, tánc közben, hogy életében rajta látott először kék díszegyenruhát,Knoxban.

– Nagyon jól áll Macnek – felelte ő. – Egész tiszteletre méltónak tűnik benne.

– Hát, sok idő eltelt már Mauch Chunk óta.

– Mindannyian sokat változtunk. Te például végre egész tűrhetően megtanultál golfozni.Craig Lowell őrvezető Németországban, a Bad Nauheim-i csendőrségi golfpályán volt

segédoktató, ott ismerte meg MacMillan százados feleségét.



– Örülök, hogy te is itt leszel velünk, Rómeó – nevetett Roxy.

– Köszönöm, ma’am.

– Ki veszi majd át Bob Bellmon helyét? – komolyodott el hirtelen a nő. – Biztoshallottál róla.

– Nem tudom, Roxy – felelte, az igazságnak megfelelően. – Én Haineyre tippelnék. Ha

Bellmon tudja, nekem nem árulta el. – Macnek az a bolond ötlete támadt, hogy majd ő kapja meg. Lowell rövid hallgatás

után így felelt:

– Minimum ezredesnek kéne lennie.

– Mac néha lehetne kicsit okosabb is ilyen témákban – mondta Roxy.

– Még ha megkapná is a munkát, hamar megutálná.

– Ezt neki magyarázd el – mondta a nő kissé keserűen. Lágyabb hangon folytatta. – Hát,

ami igaz, az igaz, jó régen ismerjük már egymást, ugye, Rómeó? – Hát igen.

– Jobb, ha most már visszamész a helyedre, Craig.

– Jól érzem itt magam.

– Azt hallottam, megígérted, hogy viselkedni fogsz. Abba pedig az is beletartozik, hogya bizottsággal töltöd az időd. Ha itt lebzselsz, csak tovább rontod Roberts-szel aviszonyod.

– Attól tartok, túl jól látod a helyzetet.

– Kísérj az asztalhoz, aztán menj szépen vissza a helyedre.

– Kívánságod számomra parancs.

Kéz a kézben indultak a galériára vezető lépcső felé. Lowell azonban egyszer csak a bár felé húzta Roxyt.

– Hova a fenébe megyünk? – kérdezte a nő.

– Rájöttem egy probléma megoldására. Te csak érts egyet velem, rendben? – Jobban örülnék, ha tudhatnám, mi a fenéről van szó – morgott Roxy, de követte a

bárba.

Melody Dutton Greer az egyik bárszéken üldögélt, Jean-Philippe Jannier százados,William ’. Franklin zászlós és még néhány fiatal tiszt társaságában, akiket Lowell nemismert, de feltételezte, hogy az elhunyt Edward C. Greer hadnagy barátai lehetnek.Melody Greer láthatóan elázott.

Ezt Roxy is észrevette.

– Jézusom, a sárga földig leitta magát!

– Jó estét, gyermekeim – mondta Lowell. – Parancsosztás következik, úgyhogymindenki jól figyeljen.



A fiatal tisztek, akiket nem ismert, bosszúsan néztek rá.

– Igenis, uram – tisztelgett vihogva Melody Greer.

– Melody, ha indulásra készen áll, azaz amint megitta azt az italt, Jean-Philippehazaviszi, a maga kocsijával. Bill követi magukat a saját kocsijával, ő hozza vissza Jean-Philippe-et. Világos, vagy van valakinek kérdése?

– Egyedül is haza tudok vezetni! – csattant fel Melody. – Hallgass rá, édesem – szólt közbe Roxy.

– Igenis, uram – tisztelgett Roxynak is Melody. Újra kitört belőle a vihogás.

– Az én kocsim Hancheyben van, őrnagy – jegyezte meg Franklin. – Valakinek ki kellvinnie érte.

Lowell a zsebébe nyúlt, előhalászta és átnyújtotta Franklinnek a bérelt Chevroletkulcsait.

– Vigye az enyémet – mondta. – A parkolóban van, egészen hátul, a kápolnánál. – Ide hozzam vissza?

– Reggel vigyen el reggelizni. Azután majd átugrunk Hancheybe a magáéért.

– Igenis, uram.

– Hát akkor ezt el is rendeztük – mondta Roxy.

Melody Dutton Greer Lowell karjára tette kezét. Odahúzta magához a férfit, és arconcsókolta.

– Akinek igaza van, annak igaza van – mondta. Roxy felé fordult. – ElköszönneBellmonéktól a nevemben?

– Magától értetődik, édesem.

Melody lecsusszant a bárszékről. Megtántorodott, de Jannier és Franklin is elkapták akarját. Összekapaszkodva mentek ki a bárból a főbejárat irányába.

– Na, most már irány a bizottság! – mondta Roxy.

– Igenis, ma’am. – Ezt egész jól lerendezted, Rómeó. Néha nagyon rendes fickó is tudsz lenni. Craig

felment a bizottság galériájára. Az asztalánál három ismeretlen is ült, két

tiszt és egy civil.

Kölcsönösen bemutatkoztak. Az egyik tiszt őrnagy volt, a másik százados, mindketten aHarcászati Osztályról. A civil az „Enterprise-i Bankvállalatnál” dolgozott. Mind TomCassidy vadásztársaságához tartoztak.

– Reméltem, hogy látom még, mielőtt elmegyünk – mondta Tom Cassidy.

– Ebben az esetben örülök, hogy még időben visszaértem – udvariaskodott Lowell.

– Épp azon gondolkodom, hogy menjek-e vagy maradjak – így Jane Cassidy.



– Miért mennél még haza? – csodálkozott a férje.

– Ráadásul ha hazamész, Phyllis is a fejébe veszi, hogy akkor neki is indulnia kell – győzködte a bankár. – A feleségem a többiekkel maradt…

– A vadászözvegyek klubjával – jegyezte meg kissé keserűen Jane Cassidy.

– Eh, azt csinálsz, amit akarsz – legyintett Tom Cassidy.

– Menjetek, mert lekésitek a gépet – jegyezte meg a felesége. A férfiak kezet ráztak Lowell-lel. Cassidy megcsókolta Jane-t.

– Boldog új évet – mondta a nő. A vadászcsapat távozott.

Jane Cassidy felnézett, Lowellre.

– Az lenne a legokosabb, ha fognám a kabátom, és hazamennék – mondta. – De igazavolt Tómnak, Phyllis azt a rosszallás jelének venné. Nem bánná, ha maradnék?

– Dehogy bánom.

– Akkor viszont velem kell tartania a vadászözvegyekhez. Hogy Phyllis lássa, nemhelytelenítem, ha marad.

– Hát jó.

Jane belékarolt, lementek a lépcsőn. A táncparkett szélén haladtak a Harcászati Osztályasztalai felé, amikor a nő egyszer csak a karjaiba penderült.

– Keringőt játszanak – mondta. – Tud keringőzni?

– Mindenki tud, nem?

Jane nevetett, bár kissé keserűen.

Keringőztek. Ez Lowellnek mindig is jól ment. Tizenhárom éves korában mindenvasárnap este három órát tánciskolában töltött. Már régen arra a következtetésre jutott,hogy a legtöbb nő, aki szeret keringőzni, rosszul keringőzik. Jane Cassidy volt a kivétel.Visszafogottan kezdték, de hamar megérezték egymásban a jó táncost. Attól kezdve szinteszálltak a parketten. A tánc végére mindössze négy pár maradt a tánctéren. A többiek inkább megálltak őket nézni. Amikor elhallgatott a zene, még tapsot is kaptak.

Jane pukedlizett, Lowell pedig látványos meghajlást mutatott be, anélkül hogyelengedték volna egymás kezét. Még több taps, nevetés. A nő megölelte. Túlságosan is jólérezte, ahogy a mellei a hasának nyomódnak, és a háta puha melegségét a keze alatt.

Jane kézen fogva vezette a többi vadászözvegy asztalához.

Jókora asztal volt, eltartott egy ideig a bemutatkozás. Persze udvariatlanság lett volnaelutasítania az italt, amivel megkínálták. Hát megitta. Elcsevegett velük egy ideig, hogyJane és a barátnői ne érezzék úgy, hogy nem érdeklik őt.

Már épp sikerült mindenkitől elbúcsúznia, amikor a zenekar rázendített a „Goodnight,

Sweetheart”-ra. Az órájára nézett – már majdnem éjfél volt. – Ha netán fel szeretne kérni, Lowell őrnagy – mondta Jane Cassidy –, szívesen

megtisztelem a szilveszter éjféli tánccal.



És közben már állt is fel.

Megint táncoltak. Bár ezúttal jó tizenöt centire eltartotta magától a nőt, a haja illata, aháta melegsége most is ugyanolyan hatással volt rá, mint a parti elején. Jane hátrahajtottfejjel táncolt, hogy a szemébe nézhessen.

Hirtelen villódzni kezdett a világítás. A zene elhallgatott, mindenki hangosan számoltvissza, tizenöttől kezdve. Hamarosan kezdődik az új év.

Lenézett Jane Cassidyre, és elmosolyodott. A nő fogva tartotta a bal kezét, és olyanközel állt hozzá, hogy a melle a karjának nyomódott.

A visszaszámlálás véget ért. Mindenki megcsókolta a párját. Lehajolt megcsókolniJane-t. A nő nyilvánvalóan ezt várta tőle, és ő is így akarta. Arcon szerette volna, de azajkát találta. Valaki hirtelen beléjük ütközött. Ettől először a fogaik koccantak össze, aztánJane könyökét is megnyomhatta az illető, mert a csuklója és a kézháta a férfi erekciójának nyomódott. Biztos volt benne, a nő tudja, mit érintett épp meg.

– Hoppá – mondta Craig. – Jó nagy a tömeg – így Jane.

A zenekar az „Auld Lang Syne”-t játszotta, mindenki énekelt. Jane lelkesen zendített rá,még hajladozott is hozzá, és Craig túszul ejtett kezét himbálta, miközben a szemébenézett, és mosolygott. Amint a dal véget ért, a lámpák nagy részét eloltották, ésújrajátszani kezdett a zenekar. Folytatták a táncot.

– Elrabolták tőlünk az újévi csókot, pedig a szokásjog megengedi! – hajolt hátra ésnézett fel rá a nő. Craig lehajolt, hogy újra megcsókolja, de szigorúan megfogadta

magában, most csakis az arcán. Mégis találkozott a szájuk, és alig volt pillanatnyi idejemegcsodálni Jane ajkának puhaságát, amikor hirtelen a nő nyelve is előkerült, és egésztestével hozzásimult. Az erekciója Mrs. Cassidy hasa lágyságának feszült.

Valaki felsikoltott. Csattanás, majd csend. Azután egy férfihang hallatszott.

– Ááááááá, hogy az a…!

(Kettő)

Rudolph G. MacMillan alezredes alaposan felöntött a garatra. Már a golfpályán

megivott pár sört Sandy Felterrel, aztán a lakásán is, mielőtt a tábornok és Bob Bellmonmeg a többiek megjelentek a fotóssal. A nagy eseményre persze inni kellett, hátmindannyian elfogyasztottak három pohár pezsgőt is. Amióta a klubba jöttek, csak bourbont fogyasztott. Jó sokat. Számosan hallottak az előléptetéséről, és mindragaszkodtak hozzá, hogy meghívják egy italra. Nem utasíthatta vissza, még azt hitték volna, fejébe szállt az új rangja.

Pedig nem volt felhőtlen a hangulata, előléptetés ide vagy oda. Először is, nem régtemették el Ed Greert. Valahogy nem tűnt igazán helyesnek ilyen hamar partira menni.Bűntudata volt, amiért itt van, egy darabban, miközben ami Edből maradt, Ozarkbannyugszik a temetőben. Éppenséggel ő is repülhetett volna akkor a Csúnya Rossz Madárral.Vajon akkor is felrobbant volna, ha ő a pilóta?

Másrészt felhozta Bob Bellmonnak a témát, hogy megkaphatja-e esetleg ő a Harci



Fejlesztést, most, hogy alezredes lett. Bellmon gyorsan lehűtötte. Esélye sincs, mondta.Ugyanazzal a kifogással jött, amivel Roxy is, hogy az állománytábla teljes ezredest ír elő,nem alezredest. De ő nagyon jól tudta, hogy csak süketéinek. Ha nagyon akarnák,odaadnák egy alezredesnek is. Csak neki nem, valószínűleg mert nem fejezte be aközépiskolát. Pedig azt hitte, mostanra már bebizonyította, hogy van olyan okos, mint atöbbiek, érettségi ide vagy oda. De úgy látszik, nem így működnek a dolgok. Csak olyan

tisztekre bíznak parancsnoki pozíciót, akinek minden papírja és pecsétje megvan.Bellmon azt mondta, ha akarja, valószínűleg el tudja intézni neki, hogy a Pentagonba

rendeljék, és neki dolgozzon a DCSOPS-ban.

Na hát az aztán úgy kell neki, mint hátára a púp. Esze ágában sincs oda menni. APentagonban egy frissen kinevezett alezredes körülbelül olyan magas rangú, mint itt egytizedes. Ott leginkább küldöncnek használják az alezredeseket, kiküldik őket a büfébe azezredesek és a tábornokok reggelijéért. Na nem, abba a szarba ő ugyan nem mászik bele. źkatona, nem aktakukac.

Ráadásul a rakétáshelikopter-projektet sem kapja meg. •. –. Black tábornok parancsbaadta, hogy az egészet adják át a Repülési Bizottságnak. És még csak nem is mehet velük,mert Black Lowellnek adta az egészet. Különben sem lett volna kedve Bill Robertsnek dolgozni.

Egyébként is mekkora szemétség volt a bizottságnak adni a projektet! Az ő feladatuk csak a felszerelés tesztelése lenne, harcászattal nem foglalkoznak. Az egyetlen felszerelésitárgyuk a H-19-es, amit Lowell ellopott. A Harci Fejlesztésnél kellett volna hagyni, amígalaposan ki nem dolgozzák az egészet. Meggyőződése volt, hogy politika van a háttérben. Nyilván nagy seggbe rúgás volt Robertsnek, hogy Bellmonnak tábornoki csillagot adtak,ráadásul kinevezték a Katonai Repülés parancsnokának. Roberts nyilván arra számított,mindkettőt ő kapja majd.

Sőt, igazság szerint az történhetett, gondolta Mac, hogy Tim F. Brandon ezredes, a pentagoni sajtótiszt – akinek a baromságai nélkül Ed Greer valószínűleg még ma is élne -

avasolta, hogy a Csúnya Rossz Madár kerüljön a bizottsághoz. Végül is nyilván nemvéletlenül meséli az a hülye seggfej mindenkinek nagy büszkén, hogy ő javasolta Lowellta feladatra, píárokokból. Bellmon simán félresöpörhette volna ezt az ostoba ötletet már alegelején, ha akarta volna. Valószínűleg azért ő sem örült túlzottan, hogy a bizottság kapja

meg a Csúnya Rossz Madarat, de belement, hogy valamelyest kiengesztelje Robertset. Hanem is kedvelik egymást, mégiscsak együtt kell dolgozniuk. Egy biztos: az, hogy nem ő,Mac kapta meg, a legkevésbé sem bosszantja Bellmont.

És akkor megjelent Melody Greer. Az már sok volt. Ed még ki sem hűlt a földben, acsaj meg máris idejön a bulira, olyan estélyiben, amiből majd kibuggyannak a cickói. Nemgondolta volna, hogy Melody ilyen nő. Igaz, ebben a témában az egész kibaszott világlehagyta őt egy lépéssel. Azt hitte, Bellmonék görcsöt kapnak, amikor meglátják, ahogyLowell és a békaevő karjába csimpaszkodva odajön a galérián, de nem. Úgy viselkedtek,mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy özvegy, akinek a férje még ki semhűlt igazán, partira jár.

„Ó, Melody – mondta Barbara Bellmon, édesen, mint a méz, mintha az ilyen viselkedésmagától értetődő lenne egy özvegytől –, úgy örülök, hogy végül mégiscsak eljöttél. Már



attól féltem, nem jössz.”

És még helyet is csináltak neki, meg Lowellnek is, közvetlenül Bellmonék mellett.Pedig ehhez a szárnysegédet feleségestül másik asztalhoz kellett ültetni. Bellmon táncoltis vele! Mac a galériáról figyelte őket, és láthatta, hogy ha Lowell és a Bellmon házaspár szerint nincs is semmi különös abban, hogy egy özvegy ilyen hamar partira megy, miutána férje meghalt, azért a klubban sokan rosszallják. Legalább annyian bámulták meg

Bellmont és Melodyt, mint Low elit, amikor Phil Parker feleségével táncolt.Mac szerint Barbarának félre kellett volna vonnia Melodyt, és elmagyaráznia neki, hogy

nem pont tisztfeleségnek mutatja magát, ha így viselkedik. Vagy ha nem ő, hát Lowell ismegtehette volna. Na persze tőle kár is ilyesmit elvárni. Lowell le se szarja, ki mit gondol,amire jó példa, ahogyan Parker feleségével táncolt.

Igazából nem is Melody hibája. Hisz gyerek még, alig huszonkét éves, vagy valamiilyesmi. És tényleg nincs is olyan régen a hadsereg közelében, szóval valakinek el kellettvolna magyaráznia neki. Finoman, de meg kellett volna mondaniuk. De nem tették.

Melody aranyos lány, ő tulajdonképpen még sajnálja is. Ed jó fej srác volt, látszott is,mennyire boldogok. Rohadt nagy szemétség, hogy így felrobbant szegény.

Roxy persze, ha Barbara Bellmon leugrana a galériáról, utána ugrana. Most is Barbarátmajmolta, ő is úgy tett, mintha semmi különös nem lenne azon, hogy Melody eljött. Mégőt, Macet is megpróbálta rábeszélni, hogy táncoljon a lánnyal. Na hát arra ugyan várhat,ezt meg is mondta neki, mire Roxy persze rögtön rászólt, hogy ne emelje meg a hangját,ha vele beszél. Ami szokás szerint most is jól fölbosszantotta.

És Tim F. Brandon ezredes is egész éjszaka csak bosszantotta. Amúgy is egy totális

seggfej, minden szempontból, de így, becsiccsentve még rosszabb, mint józanul.Hallotta, amikor megfogta Melody kezét, és azt mondta, „tiszteli a bátorságát”, hogy el

mert jönni a partira. Aztán még táncolni is felkérte. Macnek borsódzott a háta a látványtól,ahogy az a kövér vén szemétláda átkarolja azt az aranyos fiatal lányt. Az isten szerelmére,az apja lehetne! Ehhez képest úgy rátapadt, mint egy hadnagy a mézeshetein.

El kell ismerni, Lowell legalább illendően táncolt Melodyval – olyan távol tartottamagától, hogy egy teherautó is el tudott volna menni köztük, nem tapizta, mint Brandon.Először azt hitte, Lowell tehet róla, hogy Melody megjelent a klubban. Lowell folyton

mindenféle kibaszott furcsa baromságot követ el, szóval nem lett volna meglepő. Deamikor a lány Bob Bellmonnal táncolt, Barbara megkérdezte tőle, hogy hol akadt összevele. Lowell azt mondta, a bárban ment oda hozzá, és maga mutatkozott be. Aztán futottak össze Jannier-val is (aki már Algériában megismerkedett Eddel és Melodyval). Ezért úgygondolta, jobban jönne ki, ha azt hinnék az emberek, csak azért jött el a lány, mert nemakarta megbántani Jannier-t. Még mindig jobb, mint ha tudják, hogy egyszerűen csak eljött, és kész. Úgy tűnt, igazat mond. Különben is, ha Lowell le akar feküdni valakivel,nem kell ifjú özvegyek után szaladgálnia. Elég csak fölemelnie a kagylót. A barom arcújatöbb puncit tart pórázon, mint bárki, akit Mac valaha ismert.

Azt is meg kellett állapítania, hogy ez a Jannier, ahhoz képest, hogy békazabáló, egészófej. Úgy hallotta, Dien Bien Phunál is ott volt, már fiatal tisztként. Ő maga, Mac is járt

ott, ezért tudta, mekkora nagy volt a felfordulás. Jannier később Algériába került, ottismerkedett meg Greerrel. De ami a legfontosabb, ő is ejtőernyős. Ez természetesen sokat



elárul róla. Egy ilyen fickó kizárt, hogy megpróbálkozzon Melodynál. Ami nagyon helyes,mert ha egy nő így mutogatja a dudáit, olyan mély kivágással, amilyen Melody ruhájánvolt, számíthat rá, hogy valaki megpróbálja rájuk tenni a kezét – hiába özvegy.

Na persze nem Melody volt az egyetlen, aki közszemlére rakta a cickóit. Ma estetöbbhektárnyi mellet tettek kirakatba. Az istenit, hisz még Jane Cassidy is mutogatja amagáét, pedig ő igazi hölgy. Tőle aztán igazán nem számított ilyesmire.

Megint lenézett a galériáról a földszintre. Lowell épp Jane Cassidyvel táncolt. Vajon mitszólhat ehhez a férje? De Lowell legalább kivételesen tisztességesen viselkedett. Úgytáncolt Mrs. Cassidyvel, mint egy pap egy apácával.

A fények villódzni kezdtek, és Mac már kezdett bosszankodni, hogy mi a franc van, deaztán hirtelen meghallotta, hogy mindenki visszaszámol, tizenöttől. Az órájára nézett.

A kurva életbe, máris éjfél van.

Roxy az asztal másik oldalán ült, Tim F. Brandon ezredes mellett. Egyszerre állt fel

Mackel, és a férje kezéért nyúlt. – Boldog új évet, ezredes – mondta. A visszaszámlálás végén, a sötétben áthajolt az

asztalon, és megcsókolta.

– Ja, neked is – viszonozta Mac.

Aztán rázendítettek az „Auld Lang Syne”-ra. Roxy felegyenesedett.

– Hát én nem kapok újévi csókot? – kérdezte Tim F. Brandon ezredes.

Roxy MacMillan odatartotta neki az arcát, de a kövér rohadék utánahajolt, és szájon

csókolta. El sem akarta engedni, Roxynak úgy kellett végül ellöknie.Mac gyilkos pillantást gyilkos pillantás után küldött a barmoarcú felé, amíg az „Aiüd

Lang Syne”-t énekelték. De a hájas seggű köcsög fotelhuszár csak fogdosta Roxyt, próbálta átkarolni.

A dal végeztével Brandon ezredes kezet nyújtott MacMillannek az asztal fölött.

– Vigye a mocskos kezét a feleségem közeléből, Brandon!

Az ezredes döbbentnek és dühösnek látszott, Mac ugyanis olyan hangosan szólt rá,

hogy a körülöttük ülők mind rájuk néztek. – Na idefigyeljen, MacMillan! – kezdte.

– Na ezt figyeld, te rohadék!

Rudolph G. MacMillan alezredes jobb öklével megütötte Tim F. Brandon ezredest.Telibe találta. Gyakorlata volt benne, amit őrmester korában a csendes-óceáni bokszbajnoki cím megszerzésével is bizonyított.

Brandon ezredes ajka felszakadt, eleredt az orra vére, és hanyatt zuhant, a galéria

korlátjának. Reccsenés hallatszott, a korlát áttört. Brandon, amikor rádöbbent, hogy zuhan,felüvöltött.

– Ó, Mac – mondta Roxy. – Te ostoba barom, te!



(Három)

Valaki reflexből orvosért kiáltott, csakhogy az orvosi személyzet asztalait a kávézóbatették. Az első orvos, aki a kiáltásra reagált, dr. Antoinette Parker volt, ő ugyanis épp anagyteremben táncolt a férjével.

Phil Parker törte neki az utat. Lowell, ahogy észrevette, amint a tömegben furakodik előre, majd felnézve rájött, hogy a Harci Fejlesztéstől esett le valaki, otthagyta JaneCassidyt a táncparketten, és a korlát alatt összegyűlt tömeg felé indult.

Amint meglátta, hogy Tim Brandon ezredes az, rögtön sejtette, hogy nem véletlenülzuhant le. Felnézett, egyenesen Bob Bellmon mérges, lemondó tekintetébe.

A tábornok tölcsért csinált a kezéből:

– Mentse, ami menthető! Lowell bólintott.

Átfurakodott a bámészkodók között, letérdelt Toni mellé. A nő valahonnan szerzett egyammóniaampullát. Eltörte, Brandon orra alá tartotta. A férfi összerándult, felébredt.

– Ne mozduljon, ezredes, amíg meg nem bizonyosodtunk, hogy semmijét nem törte el – mondta Toni megnyugtató, magabiztos hangon.

Brandon meglátta Lowellt.

– Őrnagy – utasította az ezredes –, csukassa le azt a rohadék MacMillant. Most azonnaldugja rács mögé. Mindjárt megyek, viszem a feljelentést.

– Nyugodjon meg, ezredes – mondta Craig. – Rendbe fog jönni.

– Parancsot adtam, őrnagy, a fene egye meg!

– Igen, uram. Hallottam.

Időközben további orvosok érkeztek. Egyikük durván odébb tolta Lowellt.

A doktorok sietős konzíliumot tartottak. Arra a konszenzusra jutottak, hogy nemmozdítják Brandont, amíg ki nem ér egy mentőscsapat a klubba. Ők majd beleteszik valamibe, Lowell nem értette, mibe, és immobilizálják.

Körülbelül öt percig tartott, míg kiért a mentő. Ez alatt Brandon hol MacMillanre szórtaaz átkokat, hol attól rettegett, hogy eltörte a gerincét. Lowell először megvetést érzett

iránta, de aztán elismerte magában, hogy ő sem viselkedne másképp hasonló helyzetben.

Valaki odaszólt neki. Arrafelé fordult, mire a kezébe nyomtak egy pohár italt.

– Úgy néz ki, mint akire ráfér, Lowell őrnagy – mondta a vadidegen, aki megszólította.

Miután a mentősbrigád egy furnérlemez deszkára csatolta Brandont, stabilan, hogymozdulni se tudjon (amivel még jobban megrémisztették), átemelték egy hordágyra. Azorvosok unottan figyeltek. A hordágycipelés, úgy látszik, túl alantas munka a számukra,gondolta Lowell.

– Maga! – mutatott rá egy fiatal hadnagyra. – Fogja meg a másik végét! – intett ahordágyra. Ő maga is megragadta az egyik végét. A két sorállományúval négyesbencipelték ki a bálteremből az előcsarnokon át, le a lépcsőn, a hátsó ajtajával a klub felétolatott mentőautóhoz. Az ajtó már nyitva várta őket, a villogó be volt kapcsolva.



– Értesíteni kell a feleségemet! – mondta Brandon ezredes. – Isten tudja, hogy fogjaviselni!

– Amint a kórházba értünk, uram – mondta Lowell –, azonnal felhívom, éselmagyarázom neki a helyzetet. Ön mellett maradok, uram.

Amikor azonban szállt volna be a mentőautó hátuljába vele, az egészségügyi tiszt, egyfiatal százados, akit valószínűleg igencsak bosszantott, hogy újévkor szolgálatban kelllennie, a karjára tette a kezét, és megállította.

– Belépés csak egészségügyi személyzetnek – mondta nagy hivatalosan.

– Én is megyek. Csapjon a lovak közé, doktor.

– Maga nem jön, őrnagy.

– Szálljon be a mentőbe, maga mészáros, és fogja be a száját!

– Minden rendben, doktor – mondta Toni Parker. – Én kértem meg Lowell őrnagyot,

hogy kísérje el a pácienst.Az egészségügyi tiszt összeszorította a száját, de előrement, és beszállt a sofőr mellé.

– A kórházban találkozunk – mondta Toni Lowellnek. – Philt nem engedhetemvolánhoz ülni.

Azzal bevágta az ajtót. A mentő üvöltő szirénával indult a kórház felé.

(Négy)

Nős tiszti szálló

Az USA hadserege katonai kórháza


1959. január 1., 2 óra 15 perc

Amikor Lowell felhívta Bellmon lakását, az első csengés után felvették a telefont.

– Bellmon tábornok – hallatszott a kagylóból.

– Lowell vagyok, uram. Most beszéltem dr. Parkerrel. Brandon ezredes lapockatörést

szenvedett, be kell gipszelni. Ezenkívül néhány izom– és szalagszakadása, továbbá többzúzódása és horzsolása van. A gerince azonban nem sérült, pár napon belül járóképes lesz.

– Mrs. Brandon nagyon meg fog könnyebbülni, amikor visszahívom.

– Szerintem Mrs. MacMillan is. Bellmon ezt elengedte a füle mellett.

– Köszönöm, Lowell, hogy ilyen jól kezelte a helyzetet.

– Tábornok úr, Brandon ezredestől parancsot kaptam Mac letartóztatására. Az ezredesvádat kíván emelni ellene.

– Rendben, maradjunk annyiban, hogy maga értesített engem a dologról, Lowell. – És mit mondjak a haldokló elefántnak?

– Brandon ezredesnek is mondja azt – mondta fagyosan Bellmon –, hogy tudatta velem



a kívánságait.

– Próbáltam a lelkére beszélni, Bob. Még mindig nagyon forr az agyvize.

– Holnap találkozunk, őrnagy – zárta le a beszélgetést hűvösen a tábornok. – Mégegyszer köszönök mindent.

Kattanás, a vonal megszakadt.

– Feltételezhető – emelte meg a poharát és mosolygott Phil Parkerre Lowell –, hogynem volt túl illendő eme brutális támadás áldozatát „haldokló elefánt”-nak nevezni.Szerény személyem Bellmon tábornok híres jeges hangneméből azt a következtetéstkénytelen levonni, hogy a tábornok úr az effajta megnyilvánulást a katonai renddel ésfegyelemmel ellentétesnek tartja.

– Kapják be – mondta Phil Parker, vidám-részegen.

– Magam sem érzek másképp. Azt hiszem, ideje felhívnunk Roxyt, hogy kiengedheti agőzt.

– Majd én felhívom, Craig – így Toni Parker. – Te inkább menj haza.

– Fiatal még az éjszaka. Phil meg én épp megoldjuk a hadsereg összes problémáját, ésmár majdnem minddel végeztünk.

– Menj haza, Craig – erősködött Toni. – Mielőtt összeesel.

– Hát ha nem ismernélek benneteket annyira – mondta affektáló hangon Lowell –, mégazt hinném, ki akartok dobni.

Parker nevetett.

– A fenébe, kénytelen leszek én hazavinni – mondta Toni. – Nincs is itt a kocsid. Na,nem mintha tudnál vezetni, még ha itt is lenne.

– Miért, hol van? – kérdezte Lowell, mintha ez a tény teljesen meglepné.

– Kölcsönadtad Bill Franklinnek.

– Ja tényleg.

– Hol a köpenyed és a sapkád?

– A klubban – felelte alapos átgondolás után Lowell. Volt még annyira józan, hogyrájöjjön, ha már nem emlékszik, hol hagyta a köpenyét, a sapkáját és a kocsiját, többetivott a kelleténél.

A nappali asztalán két telefon is állt. Az egyik a külső (támaszponti) vonalracsatlakozott, a másik a belső, kórházira.

– Ügyeletes tiszt – szólt a kagylóba.

Egy álmos szakaszvezető vette fel a telefont.

– Szakaszvezető, itt Lowell őrnagy beszél. Tud valami okot mondani, hogy miért nevihetne a szállásomra a szolgálati kocsijával? – Pár másodpercig hallgatta a választ, majdhozzátette: – Rögtön ott leszek. Köszönöm, szakaszvezető.

– így rögtön nekiállhatsz megvalósítani a barátommal kapcsolatos buja terveidet –



mondta Toninak.

– Jó éjt, Craig – felelte a nő. – Kitalálsz magadtól a portára, vagy mutassam az utat?

– Jó éjt, doki – csókolta arcon Tónit. – És köszönöm. – Cinkosán Phil Parkerrevigyorgott. – Et bonne chasse, mon ami!

Meglepően hosszúnak bizonyult a séta Parkerék szállásáról a kórház bejáratáig. És

mikor odaért, Jane Cassidyt találta ott. Az egyik krómvázas műanyag karosszékben ülvevárt rá, vállára vetett szőrmekabáttal. Craig szívverése felgyorsult.

– Tudtam, hogy szüksége lesz valakire, aki hazaviszi – állt föl a nő, amint meglátta. – Mondta, hogy Mr. Franklinnek adta a kocsikulcsát.

– Úgy látom, magára nem lesz szükség, szakaszvezető – szólt Lowell a szolgálati autósofőrjének.

– Bocsánat, amiért felébresztettem.

– Semmi baj, uram.Lelki szemei előtt felvillant a pillanat, mielőtt MacMillan megreptette Brandon ezredest

a galéria korlátján keresztül. Szinte érezni vélte Jane Cassidy nyelvét, ahogy a sajátjáhozér, és azt is, ahogy a nő hasának nyomódott az erekciója.

Nagyon részeg vagyok, gondolta, de annyira nem, hogy ne vegyem észre, milyenveszélyes szituáció ez.

– Hogy van Brandon ezredes? – kérdezte Jane, miközben a kocsijához, egy kétajtósBuickhoz vezette.

– Eltört a lapockája. Attól féltünk, a gerince is megsérülhetett, de a röntgen szerint nem.

– Szerencse.

Jane beült a volán mögé, beindította a motort, de nem tette sebességbe az autót és alámpákat sem kapcsolta fel.

– Nem lepődött meg túlságosan, amikor meglátott, igaz? – kérdezte ehelyett. – Mármintitt?

– De igen – mondta, az igazsághoz híven. – De most, hogy itt van, már nem

csodálkozom.

– Nem készülök semmi olyasmire, amit gondol. Nem csalom meg a férjem. Soha nemcsaltam meg, és nem is fogom.

– Oké – mondta.

Rájött, hogy ez mélyen elkeseríti.

– A klubban történtek után beültem a kocsimba, és hazaindultam.

– És miért fordult vissza?

– Mert rájöttem, hogy ezt most rögtön le kell tisztázni. Azonnal.

– Mit kell letisztázni? Egy félig ártatlan csókot?



– Maga akar engem. Lowell nem felelt.

– Én pedig… reagálok… a vágyára – mondta Jane Cassidy.

– Felnőttek vagyunk. Tudunk uralkodni magunkon.

– Szerintem nem. Ezért jöttem vissza.

– Mintha épp most mondta volna, hogy nem csalja meg a férjét.

– Egyszer minden először van. Ha a maga közelében maradok, előbb-utóbb lenne egyelső alkalom.

– Jane, kicsit be vagyok rúgva. Fogalmam sincs, miről beszél.

– Nem akarok többé magánál dolgozni. – Ó.

– Mi ó?

– Az ó, hogy ha az áthelyezését kéri, mindenki azt fogja gondolni, mégpedig okkal,

hogy megkörnyékeztem magát. – Erre nem gondoltam.

– És épp nemrég hallgathattam végig egy szónoklatot a férjes asszonyokhoz valóhozzáállásomról Jiggs tábornoktól.

Jane nevetett.

– Mi olyan vicces?

– Nemigen illik magára az ártatlan áldozat szerepe.

– Inkább majd én meglátogatom Robertset, és azt mondom, maga nagyon kedves,intelligens, de sajnos mégsem felel meg a feladatra.

– Oké – mondta a nő lelkesen.

– Egyértelművé teszem előtte, hogy nagyra tartom magát, de olyasvalakire lenne inkábbszükségem, akinek több tapasztalata van. Arról igazán nem maga tehet, hogy nincs többtapasztalata.

– Ha lenne tapasztalatom, ezt a helyzetet is jobban kezelném, igaz?

– Szerintem nagyon is jól kezeli. – Hogy a fene enné meg magát!

– Miért? – kérdezte Lowell pillanatnyi hallgatás után.

– Amiért ilyen könnyen hagyja magát lebeszélni. Amiért meg sem próbál meggyőzni.Amiért ilyen megértő. Amiért nem hajt rám.

– Azt szeretné, ha hajtanék magára?

– Ha alkalmat adna rá, hogy pofon vágjam, sokkal könnyebb lenne a dolgom.

Jane ránézett. Az autóban sötét volt, de Craig így is látta a szemét. Közelebb húzódotthozzá az ülésen, lassan, de biztosan, hogy egyértelmű legyen a szándéka, és a nőnek legyen ideje bekapcsolni a fényszórókat és sebességbe tenni az autót.



Az arcára tette a kezét, aztán megcsókolta. A nő eleinte nem reagált, de hamarosankinyílt a szája, nyelve megérintette az övét. Craig a nyakára csúsztatta a kezét, majdlejjebb, be a szőrmekabát alá. Amint elért a melle domborulatához, a nő azonnal vadulellökte magától.

Felkapcsolta a fényszórót, sebességbe lökte a Buickot, és kitolatott a parkolóból.

Lowell dühösen dőlt hátra. Már pusztán attól visszatért a merevedése, hogy beszélgettek. A csóktól és a melle érintésétől teljesen felizgult.

Odaértek a laktanyaépülethez, ahol lakott.

– Ott van – mondta. – Csak tegyen ki a főbejárat előtt. A nő lassítás nélkül haladt el azépület mellett.

– Túlment a szállásomon!

– Fogja be.

Amikor kihajtottak a támaszpontról, megszólalt: – Szabad megkérdeznem, hová megyünk? A nő pár pillanatig nem felelt.

– Amikor elküldött, hogy rendezzem a számláját a Daleville Innben, emlékszik, mitmondtam?

– Nem – felelte őszintén.

– Azt, hogy közölték velem, két hétre vette ki a lakosztályt, nem vonhatja vissza, nemfizetnek vissza semmit.

Megértette. – De mostanra biztosan kiadták valaki másnak.

– Nem – mondta Jane Cassidy. Közben odaértek a motelhez. – Nem adták.Megtartottam a kulcsot. Akkor még nem voltam hajlandó belegondolni, miért tartottammeg.

Behajtott a motel kapuján, el a porta előtt, a lakosztály ajtaja melletti parkolóhoz.Csikorgó gumikkal fékezett le. Szó nélkül szállt ki az autóból.

Az ajtóhoz lépett, kivette a táskájából a kulcsot. Craig látta, hogy remeg a keze. Végülsikerült kinyitnia. Beléptek.

Jane bevágta az ajtót, ledobta magáról a bundát, majd felé fordult.

– Az isten szerelmére, igyekezzen! – mondta.



(Egy)

Daleville Inn


A telefon annyiszor kicsöngött már, hogy Lowell épp le akarta tenni, mikor végre egykattanás hallatszott, és egy álmos hang szólt bele:

– Franklin zászlós.

– Haza kellene vinned, Bill.

– Hol vagy, a kórházban?

– A Daleville Innben.

– Azt hittem, kiköltöztél onnan.

– Sajnálom, hogy kirángattalak az ágyból – tért ki a kérdés elől Lowell.

– Öt perc – mondta Franklin, és letette.Lowell hangos sóhajjal rakta a helyére a kagylót. Felállt, nekiállt összeszedni a

ruhadarabjait. Megpillantotta magát egy fiókos szekrény tetején lévő tükörben.

– Jézusom! – tört ki belőle az előrehajolva ruhadarabokat szedegető meztelen ember láttán. Mint egy gyökereket gyűjtögető Neander-völgyi. Aztán meglátta a testét borítófognyomokat és karmolásokat is.

– Szent isten! – mondta.

Az ajtóhoz lépett, amit gondosan bezárt Jane Cassidy távozása után. Most kinyitotta azárat. Legalább annyi esze volt, hogy hazaküldje a nőt, hogy nem vele vitette vissza magáta támaszpontra. Kiment a fürdőszobába, megeresztette a vizet. Jéghideg volt, sokáigkellett folyatnia, mire meleg lett. Magával vitt egy törülközőt a kádba. A függönyt nem ishúzta be, inkább rögtön nekiállt eltávolítani magáról a legkülönbözőbb helyekretévelyedett rúzsnyomokat.

Jane Cassidyvel kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy azért volt olyan vad éskövetelődző az ágyban, mert soha életében nem dugták még meg rendesen. Nagyon ishihetőnek tűnt, hogy soha nem lépett félre azelőtt. Hozzáment élete első szerelméhez, és a

férfi sem tudott többet a dugásról, mint ő maga.

Lowell is így kezdte. Ő is összeházasodott élete első szerelmével. Sem ő, sem Ilse nemtudott sokkal többet a szexről, mint hogy melyik testrész hova illik. Mostanra már hitt benne, hogy jó szerető, mert sok nő mondta neki. És mert tapasztalt volt. De atapasztalatát csak Ilse után szerezte. Ha nem halt volna meg, vajon ő is elégedetlenné váltvolna egy idő után, amiért a férje ugyanolyan tapasztalatlan maradt volna továbbra is?Mostani tudását több száz ágyban szedte össze. Ilsével a szexuális életük, bár kielégítővolt, szinte meghatóan ártatlan maradt. Az összes ügyes kis trükköt később tanulta.

Sajnálta Jane Cassidyt. Elhitte a nőnek, hogy az, akinek mondja magát, márpedig akkor most biztosan csak úgy dagonyázik a sajnálatban, az önutálatban és a szégyenben. Még őis szégyellte kissé magát, amiért szerepe volt a nő hűtlenné válásában.



Ráadásul isten tudja, mennyi baj lesz még ebből, amikor újra együtt kell dolgozniuk.

Két klisét is talált az önigazolásra: „az álló fasznak nincs lelkiismerete” és „ha nemtettem volna meg én, megtette volna valaki más”.

Cseppet sem nyugtatta meg egyik sem.

Mire kilépett a zuhanyzóból, Bill Franklin már a hálószoba egyik fotelében ült.

– Úgy tűnik, az őrnagy úrnak kellemes estéje volt – mondta gunyorosan.

– Nagyon kellemes, köszönöm.

– Ismerem?

– Nem hiszem, Mr. Franklin.

– Tetszik a parfüm – szimatolt a zászlós. – „L’Essence de Rut”? Lowell nevetett.

– No és te, Bill?

– Sajnos én önmegtartóztatást kellett hogy gyakoroljak. Kétféle vad található errefelé, afehér fajta, akik hallani sem akarnak egy nigóról, és a fekete fajta, akik között meg egysem igazán az én ízlésem szerint való.

– Pedig láttam néhány csinos fekete lányt.

– Megpróbálkoztam néhánnyal. Őket is két csoportra lehet osztani. Azokra, akik aztszeretnék, ha megtisztulnék a bárány vérében, akármit is akarjon ez jelenteni, meg azokra,akik fel akarnák velem robbantatni az egész támaszpontot a faji egyenlőség zászlaja alatt.

Lowell gyorsan felöltözött. Kimentek, beszálltak az autójába.

Franklin ült a volán mögé.

– Ha már gyakorlatilag úgyis felkeltünk – mondta fanyarul –, nagy gond lenne, hakimennénk Hancheybe a kocsimért?

– Dehogy.

A támaszponton át a daleville-i kaputól a Hanchey Fieldig vezető úton hallgattak. Deamikor végül leparkoltak Franklin kocsija, egy piros MG mellett, a zászlós megszólalt.

– El kell magának mondanom valamit, őrnagy úr. – Őrnagy úr? – kérdezte Lowell. – Ez nagyon komolyan hangzik.

– Mondjuk inkább, hogy kényes.

– Mire akarsz kilyukadni, Bill?

– Amikor Melody házához értem – feszengett Franklin –, már bent voltak a békaevőszázadossal. Fél óra múlva kijött a fickó, és közölte velem, hogy minden rendben van,nincs szüksége rá, hogy7 visszavigyem a támaszpontra, majd fog egy taxit.

– A rohadék! – tört ki Lowell. – Ezért elkapom a tökét. – Már hogyha feltételezzük, hogy Melody bármit is megengedett neki, amit nem kellett

volna.



– Részeg volt, Bill.

– Hát, mindenesetre úgy gondoltam, jobb, ha szólok – mondta Franklin, azzal gyorsankinyitotta az ajtót, kiszállt, és bevágta.

Lowell letekerte az ablakot.

– Kösz, Bill – mondta.

Ha Franklin, aki időközben már beszállt az MG-be, hallotta is, nem adta jelét.

(Kettő)

Egyes számú nőtlen tiszti szállás (T-1703-as épület)



Craig W. Lowell őrnagy felriadt. Hideg futkározott a hátán, a szíve riasztóan dübörgött.

Azonnal teljesen magához tért, de kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul feküdjön.Koncentrálni próbált. A BOQ

[9] -jában van, a szobájában, mondta magában. De valaki

más is van a helyiségben.A kibaszott pisztolyom meg a cucctartóban van. A cucctartó pedig az asztalon, túl messze. Nem érem el innen. Mi szokott a besurranó tolvajoknállenni, pisztoly vagy kés?

Felnyögött, úgy tett, mintha hánykolódna álmában. Hanyatt fordult. így arccal aszekrényajtó felé feküdt. Uralkodott magán, nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Lassanelszámolt százig. Ez, remélte, meggyőzi a tolvajt, hogy tényleg alszik.

Aztán kinyitotta a szemét.Jean-Philippe Jannier százados, még mindig a komikus francia díszegyenruhájában, a

szoba egyetlen kárpitozott székén üldögélt, nyújtott lábbal, és a Playboy középső oldali poszterét nézegette.

Az újság fölött Lowellre nézve észrevette, hogy nyitva a szeme.

– Jó reggelt – mondta franciául. – Remélem, nem ébresztettem fel?

– Csak azért jöttél be, hogy azt az újságot elolvasd, igaz? – kérdezte franciául Lowell is.

Dühös volt, bár nem tudta eldönteni, ez mennyire származik abból, hogy a rohadék Greer özvegyével kefél, és mennyire abból, hogy ostobának érzi magát, amiért a besurranó tolvajegy Playboyt olvasó franciának bizonyult.

– Muszáj volt beszélnem önnel, Lowell őrnagy – mondta Jannier.

– Valóban?

– Tettem valamit a múlt éjszaka, amit el szeretnék mondani önnek, mielőtt a feketetiszthelyettesétől értesülne róla.

– Bill Franklin, mon Capitaine – mondta fagyosan Lowell –, jó barátom, nem „a feketetiszthelyettesem”. Amellett megjegyezném, hogy Ed Greer jó barátja is volt.

– Tudom – vonta meg szomorúan a vállát Jannier.



Craig felült az ágyban, majd a padlóra lendítette a lábát. Nem találta a papucsát, így hátmezítláb, meztelenül ment a ragadós linóleumon a szekrényig. Elővett egy selyemköntöst.Régimódi, csíkos ruhadarab volt, négyzet alakú selyemdarabokból összevarrva. Az övekét végén bojt. 1940-ben vette az apja Párizsban, a Sulka’s-ban.

– Beszélt Franklinnel tegnap este óta? -kérdezte Jannier.

– Igen, beszéltem.

– Sajnálom. Szerettem volna én elmondani először, mielőtt találkoznának.

– Mit akart elmondani?

– Ami az éjszaka történt.

– Tudom, mi történt éjszaka.

– Azt tudja, amit Franklin… ez a neve, ugye, Franklin? … gondol, hogy történt.

– Akkor mondja el, mi történt.

– Pontosan ezért vagyok itt, barátom – vonta meg gall módra a vállát Jannier.Lowellnek komoly önuralmába került, hogy befogja a száját. Szinte ellenállhatatlankésztetést érzett, hogy az arcába vágja a békaevő rohadéknak, legyenek bár bármilyensúlyos jellemhibái, odáig nem süllyed, hogy a barátja legyen.

– Várok – mondta inkább.

– A kocsiban, amikor elindultunk Ozark felé…, ugye jól tudom, Ozark?

– Így van.

– Melody elsírta magát. Zokogni kezdett.

Szóval „megvigasztaltad”, igaz, te szoknyavadász békaevő, szemétláda?

– Kötelességemnek éreztem megvigasztalni.

– Oh, milyen kedves magától – mondta gúnyosan Lowell.

Jannier mérgesen villantotta rá a szemét, de rögtön barátságosabb lett a pillantása.Megvonta a vállát.

– Megértem, miért gondolta Franklin azt, amit. Bárki arra gondolt volna a helyében. Deazt hittem, legalább te meg fogod érteni.

– Megérteni? Mit?

– Hogy semmi olyasmi nem történt Melody és közöttem, aminek nem szabadmegtörténnie. Hogy csak addig maradtam vele, amíg sikerült megvigasztalnom, és végreabbahagyta a sírást. Hogy beszélgettem vele, rengeteg mindenről, hogy a karombantartottam, mintha az apja lennék vagy a bátyja, amíg el nem aludt.

– És miből gondolod, hogy elhiszem?

A franc essen bele, attól tartok, igazat mond.

– Abból, hogy mi ketten sok mindenben hasonlítunk – mondta Jannier –, és nem csak abban, hogy a hangzatos amerikai kifejezést használva „félelmetes kardvívók” vagyunk,



hanem abban is, hogy a hozzánk hasonló férfiaknak általában nincs szükségük arra, hogykihasználják egy nő gyenge pillanatát. Mi az érdekes vadászatot részesítjük előnyben.

Ez most mi a fene akart lenni, hízelgés?

– Úgy látom, meglepően sokat megtudtál rólam az alatt a pár nap alatt, amióta ismerjük egymást.

– Már akkor hallottam rólad, mielőtt idejöttem, még Párizsban. A nagybátyám, Pildet bárója, ragaszkodott hozzá, hogy az itt-tartózkodásom alatt mindenképp ismerkedjem megveled. Az már csak szerencsés egybeesés, hogy barátok vagytok Hanrahannel. ígykatonaként találkozhattam veled először.

– Most akkor mi a nyavalya van?

– Nem ismerős neked az a név, hogy St. Etienne de Pilder báró?

– Nem.

– Hát ez fájni fog neki – nevetett Jannier. – Ő a Banque de Commerce de L’Afrique du Nord vezérigazgatója.

– Le vagyok nyűgözve.

Az európai bankszakmában a vezérigazgatói az amerikai bankelnöki pozíciómegfelelője.

– Azt mondta, ha mi ketten megunjuk a „katonásdit”, valószínűleg együtt fogunk működni üzletileg.

– És ezt meg honnan veszi?

– Mert többek között a Haymann Freres igazgatótanácsának a tagja. A Hay mann Freresrészvényeinek többsége pedig a te tulajdonodban van.

– A cégemében – javította ki szórakozottan Lowell. – Ezért tartod fontosnak, hogy nehiggyem azt, beügyeskedted magad Melody Greer bugyijába?

– Nem, ez egyszerűen csak fontos számomra mint férfi számára. Vagy ha úgy tetszik,mint tiszt és úriember számára.

– A francba – mondta Lowell. Jannier dühösen nézett rá. Craig felemelte a kezét. –

Nyugi, hiszek neked.

Jannier láthatóan megkönnyebbült.

– Köszönöm – mondta.

– Csak így magunk között, mi „félelmetes kardvívók” – nevetett Lowell.

– Ez az igazság. Miért tagadnánk? Ilyen az élet. Van, aki zseniális zongoristának születik. Mások olyanok lesznek, mint mi.

– A pénznek lehet némi köze hozzá.

– Persze, hogy van. Egy jóképű szegény férfi az csak egy jóképű szegény férfi. De egyronda gazdag férfi az egy gazdag férfi.

Lowell nevetett. Bírja a fickót.



– Azt hiszem, jól jönne most egy kis kutyaszőr – mondta. – Csatlakozol?

– Kutyaszőr?

– Túl sokat ittam tegnap este.

– Ja, ital. Igen, kérek, köszönöm.

Lowell az ablakhoz lépett, nekifeszült, és nyögve feltépte. A külső ablakpárkányon egyhatos csomag dobozos Bloody Maty koktélt tartott hidegen.

– Primitív, de hatékony – mondta elismerően Jannier. – Hadd kérdezzem meg azt a bizonyos kérdést.

– Melyik kérdést?

– Muszáj a hozzánk hasonlóknak ilyen körülmények között lakniuk?

Nem csak a BOQ spártai körülményeire gondol. Általánosságban akarja megtudni,

hogy mennyire szigorúan kell egy tisztnek elrejtenie a szégyenletes tényt, hogy nincs szüksége a keresetére a megélhetéséhez.

– Nem. Épp tegnap jutottam döntésre ebben a témában. Van egy lakosztályom aDaleville Innben. Még ma visszaköltözöm.

– Van még szabad lakosztályuk?

– Nem tudom – mondta Lowell. Majd hirtelen ötlettől vezérelve, így folytatta: – Alakosztályom két hálószobás, amellett van egy nappali, és egy kisebb szoba, afféledolgozószoba vagy nagy kamra, két fürdőszoba és egy konyha. Ha ketten laknánk benne,

kevésbé lenne hivalkodó.Jannier először felvonta a szemöldökét, de végül egy gall vállvonás után megnyerő

mosolyt villantott rá.

– Tehát tényleg hiszel nekem. Nagyon hálás vagyok. Természetesen örömmel fogadoma kedvességedet.

Lowell kinyitott két doboz Bloody Mary koktélt, poharakba töltötte őket, ésmindkettőhöz hozzálöttyintett egy meglehetős adag Beefeater gint. Az egyiket Jannier-nek nyújtotta. A francia megemelte a poharát.

– Az új otthonunkra – mondta tréfás-vidáman.

Craignek feltűnt, hogy a másik meg sem kérdezte, mennyi lesz a lakosztályköltségeinek rá eső része. Megmondta neki. Jannier beleegyezően vonta meg a vállát.

– Étkezési lehetőség van?

– Van, de semmivel sem jobb, mint a klubban.

– Akkor kénytelen leszek főzni.

– Csodálatos – nevetett Lowell. Percről percre jobban kedveli ezt a Jannier-t. Egészenkellemesnek tűnt a gondolat, hogy együtt fognak lakni. Ráadásul a jelenléte csökkentenifogja a kísértést, hogy a lakosztályra vigye Jane Cassidyt.

– Na, ha már felkeltem – így Craig –, és így tele vagyok energiával és ennyire készen



állok szembenézni az új év kihívásaival, kedvem lenne akár most rögtön beszórni acuccom a kocsiba, és most rögtön kiköltözni, még a tábornok fogadása előtt. Mit szólszhozzá?

– Fenomenális.

– A tegnap este miatt pedig most már fölösleges aggódnod. Amint mondtam, Franklin a barátom. Majd én elmagyarázom neki a helyzetet.

– Köszönöm. Utálnám, ha bármiféle kellemetlenséget okoznék Melodynak.

– Csak tartsd távol magad tőle.

– Az nem biztos, hogy menni fog – hajtotta fel Bloody Maryjét Jannier.

– Hogy mondod?

– Ő rendkívüli nő. Egyáltalán nem átlagos. Már Algírban is nagy hatással volt rám,tegnap este pedig még inkább. Soha nem voltak még egy nővel kapcsolatban sem ilyen

érzéseim. – Ez meg mi a francokat akar jelenteni?

– Pont ezen gondolkodtam, amíg vártam, hogy felébredj – mondta Janier ártatlanul,szemmel láthatóan őszintén. – Hogy vajon végül szerelmes lettem-e. Soha nem voltammég szerelmes, így nincs összehasonlítási alapom.

– Hát reménykedj, hogy csak az alkoholtól volt.

– Erre én is gondoltam – nézett a szemébe a francia. – De nem hinném. Sok nővelvoltam már, sok alkoholt fogyasztottam, de soha nem fogott még el ilyen érzés egy nővelkapcsolatban sem.

(Három)

l-es számú tiszti szállás



A fehér, tanvaliázszerü épület egy kis dombon állt. A főtiszti lakóterületre nézett. Ez

volt a legnagyobb tiszti lakóház a támaszponton, ennek ellenére nem volt nagynak, semelegánsnak mondható. Nem volt könnyű a kongresszustól a tiszti családi szállások építésére keretet szerezni, még abban az évben sem, amikor pedig a törvényhozás a sajátrészére, a száz szenátornak egy második éttermet és egy második tornatermet is építtetett – mintegy tizenhétmillió dolláros költségen.

Négy hálószoba, két teljes fürdőszoba és két mosdó, egy étkező, egy nappali. Kétférőhelyes garázs. A konyha előtt fedett terasz, ahol a tábornok süttetheti magát egy kicsita délutáni nappal, vagy steaket süthet faszénen, anélkül hogy a szomszédai szeme előttlenne. Az l-es számú szállás és a domb lábánál sorakozó ezredesi szállások közötti

legszembetűnőbb különbség a félhektárnyi szabad terület volt, aminek a közepén állt. Atöbbi épület leginkább alsó középosztálybeli lakóháznak nézett ki, lényegesen kisebbterülettel és egy férőhelyes garázzsal.



Az l-es számú szállás előtt tele volt az utca kocsikkal. A két katonai rendőr minden tőletehetőt megtett, hogy valami rendet tartson a káoszban. Utóbbit a tábornok azon döntéseokozta, miszerint feleleveníti a szokást, hogy újév napján a támaszpont parancsnoka ésfelesége fogadja a támaszpont tisztjeit és feleségeiket.

Persze mindenki tudta, hogy csak csapattiszteket vár el, azaz őrnagytól felfelé. A bázisösszes tisztje semmiképpen sem tudott volna egytől egyig leparkolni a tábornok háza előtt,

kezet rázni vele az előszobában, meríteni egy pohár puncsot az ebédlőben lévő tálból,elszopogatni a nappaliban, majd távozni. Nem volt annyi helves idő. A századosokat majdegy másik alkalommal fogadja, ugyancsak a lakásán. Két másik napon pedig ahadnagyokat és a tiszthelyetteseket. Őket már nem az l-es számú szálláson, ott nem fértek volna el egyszerre, hanem a nyílt tiszti kantinban.

Igazság szerint az összes ezredesnek (21), alezredesnek (130) és őrnagynak (208) semvolt elég hely – plusz a kísérőjüknek –, bármily rövidre fogták is a látogatásukat.Szerencsére, húzta el a száját Paul T. Jiggs vezérőrnagy, az őrnagyok és az alezredesek

elentős hányada döntött úgy, hogy elblicceli az újévi fogadást. Az okosabbja, gondolta.Azok, akik tudták, hogy valószínűleg nem fog feltűnni, ha nem mennek el, ésvalószínűtlennek tartották, hogy jelenléti íven ellenőriznék, ki ment el.

Jiggs tábornok katonai kék egyenruhában, szállása előszobájában állt a feleségével és aszárny segédjével. Minden tiszttel kezet rázott és váltott pár szót (és minden feleséggel is).Hosszú sorban álltak előtte a kék egyenruhás tisztek és kalapos, kesztyűs dámáik.

Hirtelen észrevett valami érdekeset a toporgó sorban, egy nagyon ismerős arcot. Azismerős arc mögött pedig egy fiatal francia tiszt állt, elegáns szabású, rozsdabarnagabardin egyenruhában. Nagy valószínűséggel az a százados, akivel kapcsolatban BarbaraBellmon felhívta a feleségét, Jane-t.

– Nocsak! Örömmel látom, hogy el tudott jönni, Lowell őrnagy! – mondta gúnyos,tettetett lelkesedéssel. – Te nem örülsz, hogy láthatod Lowell őrnagyot, Jane?

– Én mindig boldog vagyok, ha láthatom – Jane Jiggs hangján hallatszott, tudja, hogy aférje csak tréfál. – Boldog új évet, őrnagy.

– Boldog új évet, Mrs. Jiggs – mondta Craig. Majd franciára váltott. – Mon General – kezdte, azzal bemutatta Jean-Philippe Jannier századost.

Jane Jiggs észrevette, hogy a mögöttük álló ezredes a Harcászati Osztályról a feleségekarjára teszi a kezét, úgy húzza vissza. Még csak véletlenül sem akarta azt az érzéstkelteni a tábornokban, hogy Lowell őrnaggyal együtt érkezhetett, akiről még nem voltteljesen közismert, mennyire nyert bűnbocsánatot, és aki isten tudja, miket mond a parancsnoknak valami idegen nyelven.

Paul Jiggs szívélyesen üdvözölte Jannier-t. Megkérdezte tőle, Lowell segít-e neki, hogyotthon érezze magát Fort Ruckerben.

– Együtt vettünk ki agglegényszállást, mon General – felelte Jannier könnyedén, amiből

mind Jane, mind a férje látta, hogy megszokta a magas rangú tisztek társaságát. – Nocsak, ez érdekes – nézett jelentőségteljesen Lowellre Jiggs.

– Megosztjuk a költségeket – mondta Lowell ártatlan arccal. A tábornok bólintott.



Továbbra is franciául folytatta:

– Mindig melegség járja át a szívemet, Jannier százados, amikor valamelyik agglegénytisztem, mint például Lowell őrnagy, hajlandó elszakadni a rögbimeccstől a tévén, hogytiszteletét tegye a támaszpont parancsnokánál.

– A legnagyobb örömömre szolgál, hogy ön és Mrs. Jiggs fogadott, tábornok úr – mondta tréfásan eltúlzott udvariassággal Lowell. – Ez a napom fénypontja.

– Nahát, hogy maga milyen kedves, Lowell őrnagy – mondta Jane. Komoly küzdelmek árán tudta csak megállni mosolygás nélkül.

– Találkozott már a szárnysegédemmel? – intett a parancsnok a mellette álló jól ápolt,fiatal hadnagy felé.

– Davis hadnagy, uram – mutatkozott be a szárnysegéd.

– Örvendek – mondta Lowell. Kezet ráztak, majd Jannier-val is.

Jiggs angolra váltva így szólt a szárnysegédéhez: – Davis, ha Jannier százados egyedül is megtalálja a puncsot, bevinné Lowell őrnagyot

a dolgozószobámba? Ha rám tudna szánni pár percet, hálás lennék bölcs tanácsaiért.

Ez az ember, gondolta Jane Jiggs a Harcászati Osztály ezredesének dermedt mosolyátlátva, teljesen meg van rémülve.

– Igenis, uram – mondta a hadnagy. – Erre fáradjanak, uraim.

Jiggs tábornok a Harcászati Osztály ezredesének a felesége felé fordult, kezet nyújtottneki.

– Milyen kedves, hogy eljöttek – mondta.

Jiggs tíz perccel később lépett be az l-es számú szállás negyedik hálószobájába, amit asaját költségén dolgozószobává alakított. A bútorzat egy íróasztalból, egy székből és a kétfalat borító könyvespolcokból állt. A harmadik falat majdnem teljesen eltakarták afényképek és más emléktárgyak.

Lowell épp az egyik képet nézegette. A tábornok látta, melyiket. Őt, Jiggset ábrázolta,amint prémes kapucnis zubbonya válla fölött hátranéz. Egy M46-os harckocsi sárhányóján

állt, és, úgy látszott, rajtkapták, amint épp kiüríti a hólyagját.A fényképet Craig W. Lowell őrnagy készítette, amikor az akkor még ezredesi rangban

lévő Jiggs George S. Patton tábornokot utánozza. Ha Patton belehugyozhat a Rajnába,mondta Jiggs a feleségének, ő miért ne tehetne az otthoni dolgozószobája falára egy képet,amint ő meg a Jaluba vizel. A folyó volt a legészakibb pont, ameddig zászlóalja eljutott akoreai háborúban. A kép huszonnégy órával a kínaiak bevonulása előtt készült.

– Nem innál egyet, Craig?

– Dehogynem, örömmel.

Jiggs skót whiskyt töltött két pohárba, majd szódát. Az egyiket Lowellnek nyújtotta, amásikat köszöntőre emelte.

– A bajtársakra, akik nem lehetnek jelen – mondta, a fotó felé biccentve.



– Nyolc évvel ezelőtt, ezen a napon – mondta Lowell, láthatóan az emlékek hatása alatt –, a 73. nehézpáncélos zászlóalj partra szállt Pusanban, Hamhungból jövet. Nagyjábólannyi lehetett az idő, mint most, amikor az egyes mólón álltunk mi ketten, és majd befagyott a valagunk, miközben néztük, hogyan rakodják ki a tankjainkat.

– És a halottainkat – tette hozzá a tábornok. Nagyon is tisztán látta maga előtt, ahogy avászonba tekert holttestekkel teli raklapot átemelik a hajó korlátja fölött.

– A bajtársakra, akik nem lehetnek jelen – ismételte Lowell. Mindketten újramegemelték a poharukat.

– Szóval mi ez a dolog veled meg Jannier-val?

– Van két közös vonásunk. Egyikünk sem szereti a BOQ-t.

– Honnan tudod, hogy megengedheti magának a lakosztály költségeinek felét?

– Ez a másik közös vonásunk.

– Nem akarok vad bulikról hallani, meztelen nőkkel és obszcén nótázással. De arra semvágyom, hogy egy helyi bennszülött, vadászpuskával és a termékeny korba lépettlányával, rajtam keressen benneteket.

– A legutóbbi csevegésünk óta feltett szándékom, hogy tiszta maradok, mint a frissenesett hó.

Jiggs felhorkant, majd kuncogni kezdett.

– Na arra, azt hiszem, várhatnék. Tényleg, mi a fene történt tegnap este?

– Feltételezem, a tábornok úr a támaszpont híradós tisztjei asztalának Brandon ezredesáltali rajtaütésszerű, vertikális megszállására gondol?

– Egyáltalán nem vicces – nevetett Jiggs.

Lowell Tim F. Brandon ezredes rémült sikolyát utánozta.

A tábornok most már hangosan kacagott. De aztán összeszedte magát.

– Meg is halhatott volna, az isten szerelmére – mondta. – Tényleg nem vicces, ráadásulfél óra múlva nekem kell magyarázatot adnom Blacknek a dologról.

Lowell rögtön kijózanodott. – Blacknek? Ő meg hogy keveredett ebbe?

– Brandon reggel, amint felébredt, felhívta a Pentagon sajtófőnökét.

– A francba.

– Hadbíróság elé akarja állíttatni MacMillant.

– Tegnap este nekem is megparancsolta, hogy dugjam Macet rács mögé. Beszéltél vele?Mármint Brandonnal?

– Ma reggel átküldtem a vezérkari főnökömet a kórházba. Együtt végezték elBrandonnal a vezérkari tanfolyamot. Nem mintha közeli barátok lettek volna, vagy bármiilyesmi, de azért reméltem, hogy ő talán le tudja nyugtatni.



– Ezek szerint nem.

– Hát nem.

– Azt hiszem, akkor most kiderül, igaz-e a népmese.

– Micsoda?

– Hogy akinek Becsületrendje van, azt egyszerűen nem állítják hadbíróság elé -mondtaLowell. – Akármit tett is.

– De miért csinálta?

– Mert részeg volt. Illetve, pontosabban, mert nem tetszett neki, ahogy Brandon Roxytcsókolgatja.

– Bellmonnal még nem beszéltem. Mit mondott Macnek?

– Hogy menjen haza, és maradjon is ott, amíg érte nem küldet.

– Ezt hivatalosan mondta? – Utólag ráfoghatja, ha odáig fajul a dolog.

– A fene essen bele.

– Bellmonba vagy Macbe? – kérdezte Lowell nagy ártatlanul.

– Macbe. Nem Bellmon ütötte ki Brandont a galériáról.

– Brandonnak próbált már valaki utalni rá, hogy az ő lelkiismerete sem tiszta? Egymásik tiszt feleségét zaklatni nem tiszthez és úriemberhez méltó viselkedés.

– Semmi ilyesmit nem tett, az isten szerelemére. – Mac helyében, ha hadbíróság elé állítanának, én bevádolnám vele, az holtbiztos. Jiggs

Lowellre nézett, aztán látszott rajta, hogy inkább megtartja magának, amit

mondani akart.

– Találkozol ma Bellmonnal?

– Jannier-t hurcolom mindenfelé – mondta fanyar mosollyal Craig. – Rendesenviselkedem, mint a kisangyal, ahogy egy hivatásos katonától, egy csapattiszttől elvárható.

Az összes tábornok fogadására elmegyek. Na és persze Bill Robertsére is. – Elég a szemétkedésből, Craig.

– Szeretnéd, ha beszélnék Bellmonnal?

– Csak tudd meg, van-e valami ötlete, mit tehetnénk Mackel. Nem hagyhatjuk azért szónélkül a dolgot. Muszáj segítenünk Brandonnak, hogy visszanyerjen valamit améltóságából.

– Igenis, uram.

– Úgy értem, derítsd ki, mit gondol Bellmon az egészről. A zugügyvédi ötleteidet tartsdmeg magadnak. Hívj fel, miután beszéltél vele. De hagyd ránk a dolgot, majd mielintézzük.



– Igenis, uram.

Jiggs mélyen Lowell szemébe nézett, majd így szólt, nyilvánvalóan a sorban állótisztekre utalva, akiket fogadnia kell:

– Inkább halnék ezer halált.

Ezt Lee tábornok mondta, mielőtt kilovagolt letenni a fegyvert Grant tábornok előtt,

Appomatoxnál. – Nem a maga feladata a miérten töprengeni, tábornok – mondta Lowell. – A maga

feladata csak az, hogy kimenjen, és rázza a kezeket.

(Négy)

3-as számú tiszti szállás

Fort Meyer, Virginia


Az USA hadserege másod vezérkari főnökének szállásául szolgáló, viktoriánusstílusban épült ház zárt tornácára lépő tisztek legnagyobb része tábornoki csillagokatviselt.

A tornácajtót fehér zakós tisztiszolga nyitogatta a vendégek előtt. Minden érkezőrerámosolygott, majd a házba vezető dupla ajtóhoz irányította. Utóbbit egy másik tisztiszolga tárta szélesre, belül pedig egy harmadik és egy negyedik vette el a kabátokatés a sapkákat.

A másod vezérkari főnök és Mrs. Black üdvözölték a látogatókat, akik ezutántovábbmentek az ebédlőbe. Ott egy hatalmas ezüst puncsostál várta őket, hozzá illőcsészékkel, ugyancsak egy tisztiszolga felügyelete alatt, továbbá egy bár,

hiskysüvegekkel, ha valaki netán valami töményebbre vágyna.

Újév napja azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a másod vezérkari főnök irigyelte aközvetlen főnökét. Adni talán áldásosabb dolog, mint kapni, gondolta Black tábornok, deújév napján egyértelműen kellemesebb fogadásokra menni, mint azt tartani.

A vezérkari főnök és felesége vele ellentétben most mások fogadásain valómegjelenéssel tölti el a napját, kezdve az elnökével a Fehér Házban, majd ahaditengerészeti vezérkarifőnök-helyettes, a légierő másod vezérkari főnöke, atengerészgyalogság helyettes főparancsnoka és különböző magas rangú hivatalnokok hasonló rendezvényein folytatva.

Mindeközben a másod vezérkari főnök egész napja elmegy arra, hogy fogadást kelltartania.

Meglátott valakit, akit már egy ideje figyelt, mikor lép be az ajtón. Eltakart szájjal súgtaoda a feleségének:

– Tartsd a frontot, jön Chester. A nő bólintott.Black tábornok rámosolygott a sor elején állókra.

– Rögtön jövök – mondta, azzal bement a ház belsejébe, az egyik beosztott



szárnysegédjével, egy elegáns, tüskehajú, fiatal őrnaggyal a sarkában.

Belépett a dolgozószobájába. Eszébe jutott, hogy ihatna valamit, de aztán inkább letettróla. Végül mégis meggondolta magát.

– Megkérné Chester tábornokot, hogy csatlakozzon hozzám? Egyedül – fordult aszárnysegéd felé.

– Igenis, uram.Várakozás közben töltött magának egy italt. Épp végzett vele, mikor a szárnysegéd

megkocogtatta az ajtót, kinyitotta, és bejelentette:

– Chester tábornok, tábornok úr.

– Gyere be, Tom – mondta Black. – Igyál valamit.

– Köszönöm, uram – mondta Frederick Chester vezérőrnagy. ź volt ahadügyminisztérium sajtófőnöke. Nem ő kérte magának ezt a munkát, nem is szerette. És

nagyon is tisztában volt, vele, hogy Black tartja kezében jövendő karrierje sorsát. Ő fogjaeldönteni, mit Javasoljon” a vezérkari főnöknek: Chester tábornok, hároméves píárfőnöki beosztása letelte után maradjon ebben a pozícióban… vagy kapjon valamilyen parancsnoki beosztást… vagy nyugdíjazzák.

Chester tábornok nagyon szeretett volna utoljára valamilyen katonai alakulat parancsnoka lenni, mielőtt nyugdíjba menne. Gyakorlatilag mindegy, milyen alakulaté.Látta, hogy a másod vezérkari főnök borurbont iszik, hát ő is azt kért.

– Nem szeretnék túl sok időt szánni erre – mondta Black, miközben átnyújtotta

Chesternek az italát. Készen állt bármilyen, Chester által ajánlott megoldást elfogadni aTim F. Brandon ezredest ért támadás ügyében. MacMillan nem gyerek. Vállalnia kell tetteikövetkezményeit.

– Nem is kell, uram. Felteszem, a tábornok úr a Ruckerben történt szerencsétleneseményekre gondol.

– Mit gondolsz, mi lenne a teendő?

– Nem egyszerű kérdés, uram – mondta Chester tábornok komoly arccal. – Egy bizonyos szemszögből egyértelmű – tiszt nem támadhat meg másik tisztet –, másrészről

viszont nagyon fontos propaganda-megfontolásokat is figyelembe kell vennünk. – És mi a javaslatod?

– Nem igazán volt még időm olyan szinten átgondolni a kérdést, mint azt ebben azügyben feltétlenül kéne. Természetesen több lehetséges megoldásmenetet is fel tudok vázolni.

Na, akkor erről ennyit, te kis aktatologató seggfej. Ez azért nem olyan szintű döntés,hogy hol szálljunk partra Ázsiában. Egyszerűen csak két jelentéktelen tiszt ügye. Hailyesmiben sem tudsz tíz másodperc alatt döntésre jutni, tisztnek sem szabadna lenned,

nemhogy vezérőrnagynak.

– Nos, megmondom én, mit fogunk tenni, tábornok – mondta Black. – Szépen felül egyrepülőgépre, Ruckerbe megy, és közli az ezredesével, hogy szerencsésnek mondhatja



magát. Örülhet, hogy MacMillan nem ölte meg, és főleg hogy nem állítom hadbíróság elétiszthez méltatlan viselkedésért. Ha továbbra is ilyen szerencsés akar maradni, jobb, hanem is gondol rá, hogy erőltesse a MacMillan elleni vadait. Megértett?

– Uram, tudtommal Brandon ezredes a sértett fél.

Black meglepődött, hogy Chester egyáltalán ellenkezni mert vele. Ettől valamelyestmegnőtt a szemében.

– Tudom, hogy ő az. De Brandonnak kéne a legjobban tudnia, milyen kellemetlen ez azegész ügy a hadsereg számára.

– Ez igaz, uram.

– Egyszerűen kénytelen lesz lenyelni a büszkeségén esett sérelmet. Ha úgy gondolja,hogy ezzel valamivel boldogabbá teszi, megmondhatja neki, hogy már parancsba is adtamMacMillan áthelyezését.

– Ezek után mégsem hagyhatjuk Ruckerben, igaz?

– Ahogy hadbíróság elé sem állíthatjuk, hogy aztán mindenki rajtunk röhögjön.

– Mikor kívánja, hogy Fort Ruckerbe menjek, tábornok úr?

– Abban reménykedtem, talán belefér a programjába, hogy még ma elinduljon. Belefog?

Chester morfondírozni kezdett.

– Hát, némi átrendezéssel igen – mondta végül.

– Így kell ezt, Tom. Tudtam, hogy számíthatok rádChester tábornok távozása után Black leült az íróasztala mögé. Kihúzott egy fiókot,

elővett belőle egy megviselt telefonkönyvet. Kikeresett egy számot, majd felemelte akagylót.

– Ezt a személyes számlámra számolják – mondta a központosnak. Majd megadta aszámot.

Második csengésre felvették.

– Beszélni szeretnék vele, Roxy.Roxy ismerte a hangját. Mac tíz másodpercen belül a telefonnál termett.

– Igen, uram?

– Csomagoljon, maga ostoba barom. És írja a tenyerére, hogy ne felejtse el: ez az utolsóalkalom, amikor kihúzom a szarból.

– Hova kell mennem, tábornok úr?

– Ez az utolsó alkalom. A legeslegutolsó. Próbálja beleverni abba a kemény fejébe.

Azzal lerakta a kagylót.

Most már csak egyetlen elintéznivaló maradt hátra. Fogalma sem volt, hová küldjeMacMillant.



Belekortyolt az italába, majd hirtelen elvigyorodott. Már meg is van a válasz. Olyankézenfekvő volt, hogy nem is értette, miért nem jutott előbb eszébe.

Megint a központot hívta.

– Kapcsolja nekem Paul Hanrahan ezredest a Különleges HadviselésiKiképzőközpontból, Fort Braggban.

Paul Hanrahan nemrég kapta csak az ezredesi sasát. Az elnök személyes közbelépésenélkül meg sem kapta volna. Plusz még a Különleges Hadviselési Kiképzőközpont parancsnoki pozícióját is neki adták. Mac úgyis ejtőernyős. Pátyolgassa mostantólHanrahan az ostoba marháját. Ő le tudja vele dolgoztatni a fölös energiáit. Ha mást nem,majd szaladgálhat körbe-körbe a braggi gyakorlópályákon.

(Öt)

3004-es tiszti szállás



Csak az USA Hadserege Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatala tisztjeit ésmagasabb beosztású civil alkalmazottait (feleségestül) hívták meg a parancsnok újévifogadására. Nem sokban különbözött a hivatal állományának rendszeres összejöveteleitől.Bellmon rendszeresen tartott ilyeneket az év során is. Az egyik lényeges különbségéppenséggel az volt, hogy ez lesz az utolsó, mielőtt Bellmon Washingtonba költözne. Amásik, hogy MacMillan, noha ő szokta Bellmon hivatalos napi programját összeállítani,különös tekintettel a szociális eseményekre, nem voltjelen.

Bellmon lakásán közel sem volt akkora tömeg, mint Jiggs tábornokén, és bár itt is volt puncsostál, itt bárt is felállítottak, széles whiskyválasztékkal, ami azt jelentette, hogy a puncs nagy része végül a lefolyóban végzi majd.

Mindenki megkönnyebbült, amikor Lowell belépett, Jean-Philippe Jannier-val azoldalán. Szívesebben vették körbe a francia tisztet, mint hogy Rudolph G. MacMillanalezredes ügyét kelljen tovább vesézniük. Mac, amióta kiütötte Brandon ezredest,valósággal láthatatlanná vált, ha még nem is véglegesen kiközösítette.

Azért amikor Bellmon az aprócska fülke felé intett, amit dolgozószobának alakított átmagának, Lowell biztos volt benne, hogy MacMillan ügye lesz az első számú napirendi pont.

De nem.

– Edmund G. Hainey ezredes hétfőn hivatalosan átveszi a Katonai Repülési Fejlesztés parancsnokságát – mondta a tábornok.

– Én is ettől féltem.

– De még két hétig nem lesz ténylegesen jelen. Ez azt jelenti, hogy mivel MacMillan

ezredes elmegy…

– Mac elmegy? – kérdezte ártatlanul Lowell.

– MacMillant áthelyezték az Egyesült Államok Hadserege Különleges Hadviselési



Kiképzőközpontjába, Fort Braggba.

– Kíváncsi lennék, hogy fest zöld barettben. Talán mint egy skót erdei manó?

– Csak a tényszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy úgy hallottam, a barettek koralejárt.

– Nagy kár. Bármikor örömmel adnék két dollárt, hogy Macet barettben láthassam.

– Nem igazán értem a viselkedésedet. Azt hittem, Mac a barátod.

– Nem mondtam, hogy nem az.

– Ehhez képest meglepően nagyvonalúan viszonyulsz a problémáihoz.

– Ki küldte Braggba? Black tábornok?

– Igen.

– Szerinted hova küldtek volna egy olyan alezredest, aki majdnem megölt valakit,

tényleg csak egy hajszálon múlott, hogy nem, aki kiütött egy tisztet a klub galériájáról, hanincs Becsületrendje, és nem a másod vezérkari főnök régi haverja? -kérdezte Lowell.Bellmon nem felelt.

– Ha olyan helyre megy az ember, ahol rögtön bekerül a támaszpontdicsőségcsarnokába, az nem valami nagy büntetés. Mégsem ugyanaz, mintha, mondjuk, adéli parancsnokságra küldték volna, Panamába. Ahová engem akartak. Ezek utánegyszerűen nem tudom sajnálni Macet, Bob. Bocs, de ez van.

– Az teljesen más ügy volt.

– Bocsásson meg, tábornok úr, amiért nem tudatosult bennem, hogy egy lelkesenegyüttműködő hölgy kielégítése a saját otthonomban, privát körülmények között,lényegesen súlyosabb megsértése a tiszthez méltó viselkedésnek, mintha majdnemmegöltem volna egy másik tisztet.

– Így négyszemközt, barátként, adhatod az okostojást – mondta Bellmon. Láthatóannehezére esett uralkodnia magán. – De hálás lennék, ha ilyenkor nem szólítanál arangomon.

– Természetesen eszem ágában sem volt megsérteni.

– Nem sértődtem meg – felelte kurtán Bellmon.

– Hát – utánozta a hangját Lowell –, azért talán egy kicsit mégis. – Résnyire nyitotthüvelyk– és mutatóujja között jelezte, mennyire.

– Mielőtt már megint ingoványos talajra tévednénk, ahogy, úgy tűnik, szinte mindig,épp meg akartam köszönni a tegnap esti ténykedésed.

– Nem sokra mentem vele. Brandonnak első dolga az volt ma reggel, ébredés után, hogyfelhívta a sajtófőnököt, és beszámolt neki a brutális, ok nélküli támadásról.

– Ezt hol hallottad? – Elmentem Jiggs fogadására. – Aha.

– Azt is elmondta, hogy beszélni fog telefonon Blackkel. Gondoltam, hogy nem fogják



hadbíróság elé állítani Macet, főleg mert Brandon semmi maradandó sérülést nemszenvedett. De azt is sejtettem, hogy nem hagyják itt tovább.

– Azért nem semmi. Még aznap, mikor előléptetnek, szégyenszemre máshová küldenek – mondta szomorúan Bellmon.

– Hadd mondjak neked valamit mint barátnak, Bob.

– Gondolom, erre nem mondhatok nemet. – Ha tartoztál valaha Macnek – ha tényleg, egyáltalán bármivel is tartoztál –, amiért

hátrahagytad Lengyelországban a második világháborúban a fogolytáborban, már százszor visszafizetted. Hacsak azonnal neki nem áll még több embert ledobálni a galériáról, Macháza táján minden rendben van. Letöltött húsz évet, megkapta az ezüst tölgylevelet, alegrosszabb, ami történhet vele, hogy nyugdíjazzák. Megtetted felé a kötelességed, vége.

– Bár én is olyan érzéketlen tudtam volna lenni, mint te, amikor felhívtam telefonon, ésközöltem vele, legkésőbb hétfőre Braggba kell mennie. Úgy éreztem, mintha a kutyámba

rúgnék. – Ugyan. Csak gondolj arra, hol lesz a kutyád kedd este. A 82. hadosztály tiszti

klubjában, egy alomnyi lelkes kutyakölyökkel a lábainál, akik odaadóan hallgatják az öregkutya meséit Szicíliáról, Normandiáról, és a többi. Egyetlen italáért sem fogják hagyni,hogy ő fizessen, ami természetesen jól fog esni neki, és senki sem mondja: „Mac, az istenszerelmére, ezt a sztorit már ötvenszer hallottuk.”

Bellmon egy darabig kifejezéstelen arccal nézett Lowellre. Azután elmosolyodott, ésmegveregette a karját.

– Természetesen igazad van, Craig. Köszönöm. – Azt ígértem Jiggsnek, felhívom, miután veled beszéltem.

– Ott a telefon. Csak nyugodtan.

Miközben Jiggs elmondta, mit hallott Black tábornoktól Mac Fort Braggba valóáthelyezéséről, Barbara Bellmon lépett a dolgozószobába.

Mikor letette a telefont, Barbara egy pohár italt nyomott Lowell kezébe.

– Danke schön, gnädige Frau – mondta Craig.

– Megkérdezett?

– Ki? Mit?

– Tehát nem. A fene esne bele!

– De mit kellett volna kérdeznie?

– Hát a házadról.

– Mi van vele?

– Hogy nem adnád-e bérbe nekünk. Csak tavaszig, amíg a bátyám el nem megy afarmról.

– Azt hittem, ott ti lesztek – mondta Lowell. A Bellmon családnak négy generáció óta



volt egy farmja Washingtontól harminc kilométerre. Ha egy Bellmon véletlenülWashingtonban állomásozott, mindig a farmon élt a beosztása ideje alatt.

– Nem, májusig nem. Akkor megy Tommy Angliába.

– Hát, ahogy Lengyelországban mondják, az én házam a te házad is.

– Nem fogja megkérdezni – mondta Barbara.

– Küldd be! – adta ki az utasítást Craig. Látván, hogy a nő habozik, megismételte: – Küldd csak be!

Bellmon egy perc múlva belépett a dolgozószobába.

– Egy barátomnak van egy kis gondja – kezdte Lowell.

– Azt hittem, Jiggs tábornok üzent valamit.

– A barátomnak az a gondja, hogy hirtelen el kellett költöznie. Ami azt jelenti, hogy aházam üresen maradt. Minthogy nem lakókocsi, nem tudta magával vinni.

– Barbara beszélt veled – mondta vádlóan Bellmon.

– Ezért vannak a barátok. Ha gondod van, szólsz egy barátodnak. Talán még emlékszel,Bob, előfordult már, hogy én fordultam hozzátok.

– Amikor utoljára hozzám fordultál, szívesen láttam volna, hogy kirúgnak a seregből.

– Hát akkor megbocsátok, oké?

– Mik a szándékaid a házaddal?

– Hát, minthogy ügy érzem, ennyi felmondási időt illik adnom nekik, három hónapigmég mindenképp megtartom a személyzetet. És szívesebben venném, ha Barbarátszolgálnák ki, mint ha egymást.

– Hányan vannak?

– Hárman.

– És utána?

– Azt tervezem, kiadom.

– Nem el? – A családom egy nagyon egyszerű elvet betartva gazdagodott meg. Vegyél ingatlant, és

ne add el. A ház tulajdonosa az egyik cégem.

– Tommy, Barbara bátyja májusban vagy júniusban megy Angliába. Addig kéne.

– A tiéd. Vegyük úgy, hogy vigyáztok addig a házamra.

– Hálás vagyok. Ez rengeteg problémát megoldana.

– Csak egyvalamire figyelj.

– Mire?

– Tartsd a kezed a slicceden. Különben a szenátor felesége rögtön méretet vesz rólad, ésfel is próbál. Vagy inkább magát, rád.



– Nem mindenki akar állandóan üzekedni, mint egyesek. Van, aki tud magán uralkodni.

– Ezt most csak úgy barátok közt mondtad, ugye? – nevetett Lowell.

VIII.

(Egy)



Amikor Robert F. Bellmon dandártábornok közölte Rudolph G. MacMillan alezredessel,hogy áthelyezték az USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontjába, azészak-karolinai Fort Ruckerbe, és azonnal el kell indulnia, Mac csak egyvalamit kérdezett. – Mehetek USG-vel? Az USG az „utazás saját gépjárművel” rövidítése volt.

– Nem látom okát, miért ne – felelte Bellmon pillanatnyi gondolkodás után. – EgyelőreISZ-re mész, amíg el nem készítik a hivatalos parancsokat. Pillanatnyilag még azt semtudom, nekem kell-e majd megírni a parancsot.

Az ISZ ideiglenes szolgálatot jelentett. Ezzel MacMillan is tisztában volt.

– Szóval lényeg, hogy húzzam a belem a támaszpontról, de azonnal, mi? – kérdezte.Bellmon nem felelt.

– Reggel indulok – mondta Mac.

– Rendben – így Bellmon.

– Hogy hagyom itt a támaszpontot parancsok nélkül? A tábornok ezt is végiggondolta,mielőtt válaszolt.

– Roxyval fizettesd ki a számládat a klubban és a golfpályán, meg ilyenek. Amit nem

sikerül elintéznie, majd én később rendbe rakom.Mac erre is bólintott.

– Sajnálom, Mac – mondta Bellmon.

– Az én művem. Vállalom a következményeket. Mennyire lesz ettől pocsék a minősítésilapom?

– Hivatalosan meg sem történt az egész. Minthogy nem történt meg, természetesen nemírhatom le, hogy közismerten kiemelkedő harcosi képességeidet beárnyékolja az a

sajnálatos hajlamod, hogy ha iszol, baromi nagy ostobaságokat tudsz művelni. Persze nem sokat számít, mi lesz a minősítési lapon, gondolta Mac. Úgyis elterjed a

híre, hogy kiütöttem Brandont a galériáról. De még akik nem is hallanak majd róla, azok is biztosan elgondolkodnak, hogy kerül egy friss alezredes katonai repülő hirtelen vissza



az ejtőernyősökhöz.

– Csak a pontosság kedvéért, dühös voltam, nem részeg.

– Hallottad már a történetet a New York-i reklámügynökségről, ahol a főnök kitett egycetlit a faliújságra, miszerint a menedzserek bármit ihatnak ebédidő alatt, amit csak akarnak, kivéve vodkát?

– Nem – válaszolta Mac komolyan. Nem értette, mire megy ki ez az egész. – Azt mondta, a vodkát nem lehet kiérezni a leheletből, márpedig ő jobban örül, ha az

ügyfelek inkább részegnek gondolják a menedzsereket, mint ostobának.

– Jól van na, hülyeség volt.

– Az bizony.

– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Mac, majd válaszra sem várva folytatta.

– Amikor legutóbb Braggban állomásoztam, repülősiskolába akartak küldeni, de nem

akartam menni. Most visszaküldenek Braggba, most meg már nem szeretnék visszamenni. – Lowell rámutatott, hogy ha Braggba is küldenek téged, ez azért nem nevezhető éppen

szokatlanul kegyetlen büntetésnek.

– Szívesebben maradtam volna. Be akartam fejezni a Csúnya Rossz Madarat.

– Irány Bragg, Mac – zárta le a beszélgetést Bellmon azzal, hogy kezet nyújtott.

– Mire autóval odaérsz, a parancsaid valószínűleg már meg is érkeznek. Tudod aszámom, ha bármire szükséged lenne.

MacMillan röviden megrázta a tábornok kezét, majd egy pillanatra a szemébe nézett.Végül tisztelgett.

– Azt mondom, kapják be, tábornok úr – mondta. – Harsogjanak a harsonák! Majdnemszó szerint ugyanezt mondta tizennégy évvel korábban, mielőtt ő és

Bellmon elváltak egymástól a német fogolytáborba, Lengyelországban.

– Vigyázz magadra, Mac – viszonozta a tisztelgést Bellmon. – Majd beszélünk.MacMillan kiment az irodából, beszállt a Cadillacjébe, és hazahajtott.

Még ki sem szállt a kocsiból, Roxy kilépett a garázsba. – Sandy és Sharon rendben elindultak? – kérdezte a feleségét.

Felter őrnagy és Mrs. Felter Craig W. Lowell őrnagy Aero Commanderen érkeztek FortRuckerbe az ünnepek idejére. William Roberts ezredes, aki időközben Lowell parancsnoka lett, nem volt hajlandó eltávozást adni neki, hogy visszavigye őket.

– Kivittem őket Dothanbe, a reptérre – mondta Roxy. – Vártuk a Southern járatát,amikor egyszer csak leszállt a légierő egy kis sugárhajtású gépe. Érte küldték.

– Akkor már miért nem a Lairdre rendelte? – Valószínűleg nem akarta, hogy mindenki tudja – felelte Roxy, majd kibuggyant

belőle: – Na mondd már, mit fognak csinálni veled?



Hogy mit? Hát majd adnak valami lószar beosztást, mondjuk, én leszek a helyettes szemétfelelős tiszt vagy a klubok főgondnoka, amíg végre megértem a célzást, és kérem anyugdíjazásom. Szóval végül is kirúgnak a seregből. Hát ezt csinálják.

Ezt persze nem mondhatta el neki, főleg amíg ilyen arcot vág.

– Braggba – felelte inkább. – A Különleges Hadviselési Kiképzőközpontba.

– Az mi? – Hát, az ember ott az erdőben szaladgál fel-alá, és kígyót eszik.

– Azok a vicces sapkás fickók?

– Az az.

– Akkor kikerülsz a repülőállományból?

– Bellmon erről nem mondott semmit. Valószínűleg ki. Hazafelé jövet én is ezengondolkodtam. Viszont valószínűleg visszakérhetem magam ejtőernyős állományba. Ha

sikerül, nem csökken a fizetésem. – Ez most nagyon rosszat jelent neked, igaz?

– Igazából csak ott tudom meg. Red Hanrahan is ott van. Ö nem süketéi, megmondja,mi a helyzet. A legrosszabb, ami történhet, hogy kénytelen leszek nyugdíjba vonulni.

– Mikor indulsz?

– Reggel. Összecsomagolnál nekem pár hétre való holmit? A felesége bólintott.

– A házzal mi legyen?

– Hát add ki, mi lenne?

A garázs végén nyíló műhelybe ment. Kinyitotta az ott álló extra hűtőgépet, kivett egydoboz sört, felnyitotta, jól meghúzta. Roxy csak nézte, majd megrázta a fejét, amikor odakínált neki is egyet. Mac levette a zubbonyát, a mosógépre terítette, majd elkezdettfelhúzni egy overallt.

– Mire készülsz? – kérdezte Roxy.

– Olajcsere, meg átnézem a járgányt. És leszedem a rohadt Fort Rucker-es matricákat.

– Mit kérsz vacsorára?

– Tök mindegy.

A nő bólintott, és visszament a konyhába.

(Kettő)

Az 59-34-es számú különleges küldetési járat fedélzetén.


A pilóta, a légierő egy jóképű ezredese, elhúzta a pilótafülkét a kabintól elválasztófüggönyt. Az alacsony fülkemennyezet miatt előregörnyedve odament Felter üléséhez.

– Az Andrewson egy daráló vár önre, Mr. Felter – mondta.



Felter gondolkodás nélkül becsukta a kihúzható asztalon előtte fekvő dossziét. Adosszién piros átlós csíkok és egy „Szigorúan bizalmas” felirat virított. Ez is a repülővelött, egy futár hozta, hogy minél hamarabb megkapja. A legfrissebb, Kubából érkezett

hírszerzési jelentéseket tartalmazta.

Újév napján egy szakállas PhD-s, akit Fidel Castrónak hívtak, dzsipen Havannábautazott, és átvette a hatalmat az országban.

Felter a pilótára nézett, de látszott, hogy máshol jár az agya. Pár pillanat múlva válaszoltcsak.

– Szóljon át rádión, legyen szíves, s mondja le a helit. Vigyen inkább a Washingtoni Nemzetire.

– Uram, ez egy elnöki helikopter.

– Nem kívánok darálón érkezni a keleti pázsitra, csak azért, hogy öt percet nyerjek.Vigyen a Washingtoni Nemzetire.

– Igenis, uram – mondta a pilóta, majd görnyedten visszament a fülkébe.

Felter újra kinyitotta a „Szigorúan bizalmas” dossziét, és tovább olvasta az üzeneteket.A jelentésekből kihallatszott a szinte kétségbeesett remény, hogy a Castró-hoz közel állók egy része igazi demokratikus forradalmár, de ő a maga részéről úgy gondolta, csak időkérdése, hogy Castro mikor szövetkezik Moszkvával, és ismeri el, hogy ő „marxista”.

Természetesen a Kremlben, sőt az egész szovjet blokkban nem volt egyetlen marxistasem. Marxnak eszébe sem jutott feltételezni, hogy Oroszországban kommunizmus lesz. Ésnem is volt – csak egy totalitárius állam, ami „kommunistának” nevezte magát, de

valójában egyszerűen folytatta a cári birodalom terjeszkedő, gyarmatosító külpolitikáját.Sanford T. Felter pillanatnyilag az amerikai titkosszolgálatok azon, talán tucatnyi embereközé tartozott, akik tudták, mennyi segítséget kapott a szakállas romantikus hős a régikubai kormányzat elleni felkelésében Oroszországtól. És azzal is tisztában volt, mekkoraveszélyt jelent egy szovjet gyarmat az Egyesült Államokra százötven kilométerre Florida partjaitól.

Még egyszer elolvasta az anyagot. Közben hol hitetlenkedve, hol lemondóan csóválta afejét. Végül behajtotta a piros csíkos dossziéfedelet. Kihajolt a székek közti folyosóra, és

intett az ujjával.Magas, vékony, jól ápolt férfi jött oda hozzá. Sötétkék mellényes öltönyt viselt. A

nyakkendőjét meglazította, a mellénye ki volt gombolva. Az övére csatolt pisztolytáskábólegy .38-as kaliberű Smith & Wesson Special revolver kandikált elő. A csuklójárarozsdamentes acélkábellel és bilinccsel egy aktatáskát erősítettek. Felter átadta neki adossziét.

– Égesse el – mondta. – Küldjön róla igazolást, ha megtörtént.

– Igenis, uram – mondta a fiatalember, azzal bedugta a dossziét a diplomatatáskába, és

bezárta. – A Nemzetire megyünk -jegyezte meg Felter. – Okoz ez valamilyen közlekedési

gondot magának?



– Nem, uram. Vannak ott embereink. Minden rendben lesz.

– Köszönöm.

A fiatal férfi visszaült a székére. Felter viszont felállt, előrement, és letérdelt Sharonmellé, aki előtt a lehajtható asztalkán egy Reader’s Digest és egy szendvics maradványahevert.

– A Nemzetire megyünk – mondta neki is. – Ha a kocsi nem indulna be, fogj egy taxit,és hagyj nekem üzenetet a Fehér Házban.

– Rendben – mondta Sharon.

– Nem tudom, mikor érek haza.

– Sejtettem – tette a kezét férje kezére a nő, majd rámosolygott. – Valami komoly gond,édesem?

– Nem. Semmi különös, nincs miért aggódnod.

(Három)Fehér Ház

Washington, D. C.


A taxi lefordult a Pennsylvania Avenue-ról, és megállt a kapu előtt. Felter kiszállt akocsiból. Abban a pillanatban az őrházból kilépett egy őr. Megismerte Feltert, intett azőrház felé. Sandy kifizette a taxit, majd felmutatta a Fehér Házba szóló belépőkártyáját.

– Jó napot, uram – mondta az őr.

Felter a kapu felé indult. Az megnyílt, de épp csak annyira, hogy beférjen. Amint belépett, bezárult. Végigsétált a kanyargó betonúton az oldalsó bejáratig. Egy őr várt rá ésegy kék díszegyenruhás tengerészgyalogos szakaszvezető.

– A helyzetelemző terembe várják, Mr. Felter – mondta a tengerészgyalogos, azzal alifthez vezette. Amint becsukódott a liftajtó, Felter a kabátja alá nyúlt, és előhúzott egy.45-ös ACP pisztolyt. Átadta a tengerészgyalogosnak.

– Köszönöm, uram – mondta az.A helyzetelemző terem egyik falát televíziók borították. Az egyiken az NBC ment, a

többi képernyő üres volt. Az NBC egy leginkább újévi ünnepségnek tűnő rendezvénytmutatott Havannában.

Az elnök észrevette a sötét szobába a folyosóról beszűrődő fényt, és megfordult.Meglátta Féltért, biccentett, majd visszafordult a tévé felé. Sandy konstatálta, hogy atárgyalóasztal körül a legtöbb hely már foglalt. Ahogy elfoglalta az egyik üres széket azasztal végén, egy tengerészgyalogos írótömböt, három ceruzát és egy hamutartót tett elé.

Hamarosan egy bögre kávét is hozott.Felter köszönetképpen bólintott, majd belekortyolt a kávéba.

Az NBC hírműsora véget ért. Egy Sanka kávéreklám kezdődött. A képernyő elsötétült, a



szobában felkapcsolták a villanyt.

A megbeszélés negyvenöt percig tartott. Felter semmit nem írt fel és egyszer sem szólaltmeg.

– Hát akkor – mondta végül az elnök – úgy foglalhatjuk össze, hogy várakozóálláspontra helyezkedünk. Amíg ez a… felteszem, győzelmi ünnepség… véget nem ér.Akkor vagy Castróval személyesen tárgyalunk, vagy Valaquezből szedjük ki, nagyjábólmire készülhet. Addig viszont nincs mit tennünk.

Juan Valaquez, egy havannai szállodatulajdonos fia, az apjához hasonlóan a GeorgiaTechen tanult. Korán csatlakozott Castróhoz, abban a naiv hitben, hogy Fidel hazafi,akinek egyetlen vágya, hogy felszabadítsa Kubát az elnyomó katonai rezsim uralma alól.Amikor végül egyértelművé vált előte, hogy Castrónak eszében sincs szabad ésdemokratikus kormányzatot bevezetni Kubában, kapcsolatba lépett egy volt Georgia Tech- beli osztálytársával, aki azóta a hírszerzéshez került.

Az osztálytárs közölte vele, hogy két választása van: vagy kiszáll a felkelésből (és politikai menedékjogot kap az Egyesült Államokban), vagy marad, ahol van, és

elentéseket küld Castro tevékenységéről. Úgy döntött, marad.

Felter felemelte a kezét az asztalról, kinyújtott mutatóujjal. Az elnök észrevette.

– Felter?

Minden arc felé fordult.

– Elnök úr, Juan Valaquezt ma reggel 5 óra 05-kor, havannai idő szerint, egykivégzőosztag agyonlőtte.

– Jézusom! – mondta valaki.

– Ezt maga meg honnan tudja? – csattant föl a hadsereg egy altábornagya. Felter nemfelelt.

– Tudná részletezni? – kérte az elnök.

– Ma hajnalban tartóztatták le, kettőkor. Nem sokkal Castro elnöki palotájából valótávozása után. Egy Havanna melletti házba vitték, több órán át vallatták, majd a kertbenagyonlőtték. Nem tudom, mennyit árult el nekik, de fel kell tételeznünk, hogy megtudták

tőle, amit akartak. – Dick? – nézett az elnök a CIA igazgatójára.

– Az utolsó információm Valaquezről, hogy Castróval vacsorázott. Nem tudom, honnanszerzi Felter az értesüléseit.

Ha ezzel azt szerette volna elérni, hogy Sandy kiadja a forrásait, nem sokra ment vele.

– Hogy értékeli a történteket? – kérdezte tőle az elnök.

– A tanácsomat szeretné hallani, elnök úr?

– Igen – felelte az elnök kissé hűvösen.

– Szerintem végeznünk kellene Che Guevarával – jelentette ki Sandy nyugodtan.



– Szó sem lehet róla! – tört ki a külügyminiszter.

– És készen áll rá? – kérdezte az elnök. – Úgy értem, ezt végre is tudja hajtatni, vagycsak az a véleménye, hogy ez a teendő?

– Igen uram, pillanatnyilag megvannak hozzá az eszközeink.

– Eszközeink? – szólalt meg az elnök vezérkari főnöke. – Mármint orgyilkosunk a

megfelelő helyen, gondolom. – Véleményem szerint Valaquez kivégzéséről már azelőtt megszületett a döntés, mielőtt

biztosan tudták volna, hogy nekünk dolgozik – mondta Felter. – Szerintem Che Guevaradöntött így, nem Castro. Bár természetesen Castro jóváhagyásával. Ennek több oka islehetett. Először is, veszélyt jelentett Guevara pozíciójára az új rezsimben, vetélytársat aCastro mögötti második helyre. Más szóval, kihasználta az alkalmat, hogy megerősítse a pozícióját, oly módon, hogy végez Valaquezzel – ehhez mindössze arra volt szüksége,hogy meggyőzze Fidelt, a gyanúi megalapozottak voltak. Fel kell tételeznünk, hogy ezsikerült is neki. Castro most úgy érzi, az őt körülvevő emberek, Guevara kivételével, nemmegbízhatóak.

– Ez az egész puszta feltételezés – mondta az altábornagy. Sandy, mintha meg semhallotta volna a megjegyzést, folytatta.

– Ha eltávolítjuk Guevarát a képből, több célt is elérünk. Először is. Castro bizonytalanná válik, így könnyebben kezelhetővé. Másrészt megszabadulunk a belső kör valószínűleg legveszélyesebb tagjától.

– És mégis, mit gondol, őrnagy – mondta a kémelhárítás vezetője gúnyosan –, ha

esetleg nem sikerülne a gyilkosság, mikorra várható a kubai erők partraszállása KeyWesten?

– Senki nem számít ilyesmire, tábornok – mondta az elnök kedves hangon. De azértérezhetően szemrehányásnak szánta.

– Könnyen lehetséges, elnök úr – folytatta Felter –, hogy bármit teszünk is, beleértveGuevara esetleges kiiktatását is, nem tudjuk megakadályozni, hogy Oroszország rátegye akezét Kubára, és rakétákat telepítsen oda. Ennek ellenére javaslom, hogy tegyünk meg bármit, amivel ezt lassíthatjuk. Ez fontos nemzeti érdek.

– Ezek szerint a bármibe a gyilkosság is beletartozik? – kérdezte a külügyminiszter. – Miért, Valaquez kivégzését minek nevezné, ha nem gyilkosságnak? -jegyezte meg

gúnyosan az elnök.

– Egy áruló kivégzésének – felelte a külügyminiszter. – Ezt megengedi a nemzetköziog.

Az elnök bólintott jelezvén, elfogadja a magyarázatot. Felterre nézett.

– Nem szeretném, ha megölnék.

– Igenis, uram.

– Úgy is mondhatnám, ha szavazásra bocsátanánk a kérdést, úgyis egyetlen igenszavazat lenne csak, Felter ezredesé. Más szóval, egyedül maradt a véleményével.



Felter az elnökre pillantott. Nyelvbotlásból előléptették ezredesnek.

– Hat hónappal ezelőtt ugyanígy egyedül maradt – folytatta az elnök –, amikor aztállította, kétsége sincs, hogy Castro meg fogja dönteni Batista tábornok hatalmát.

Azzal egyetlen további szó nélkül felállt, és elhagyta a helyzetelemző termet.

(Négy)

Rosemary Lane 127

Ozark, Alabama


MacMillan Benningen, Gordonon és Jacksonon kérészül szándékozott Braggba vezetni.Tehát az U.S. 43 l-esen halad majd a georgiai Columbusig, ahol Fort Benning, aGyalogsági Központ fekszik, Alabama és Georgia állam határán. Benningből az U.S. 80-ason megy tovább Georgián keresztül az augustai Fort Gordonig, majd az U.S. l-esen a

dél-karolinai Columbiáig, Fort Jacksonig. Végül az U.S. 15-ösön jut el Braggba, ami azészak-karolinai Fayetteville mellett helyezkedik el.

Sokáig aludt, majdnem tízig. Akkor felkelt, lezuhanyozott, felöltözött. Civil, sportosruházatot választott, sötétkék golfinget, világoskék nadrágot és egy drága sárganejlondzsekit, a mellkasán hímzett égő fával. Három hónappal korábban, amikor tizennyolc lyukat játszottak Craiggel a washingtoni Égő Fa klubban, látta meg a dzsekit aklub boltjában. A bélése valami csodaanyag volt, ami elvileg könnyebb és jobbhőszigetelő, mint a lúdtollpihe. Két okból is szerette ezt a kabátot. Egyrészt, mertegyszerűen jó dzseki volt, könnyű és meleg, mint a pokol, másrészt, mert abból a

százhatvan dollárból vette, amit Lowelltől nyert, aki az utolsó két lyukat csak tizenegyütéssel tudta teljesíteni. Nem túl gyakran sikerült pénzt nyernie Craigtől, ettől mégédesebb lett a győzelem, ha mégis. A dzseki így mindig kellemes emlékeket keltett.

Miután elfogyasztotta a sonkás tojást, amit Roxy készített neki, szórakozottanmegcsókolta a nőt, mintha csak ide Ruckerbe menne, napi szolgálatra. Végül kilépett agarázsba. Gyorsan ellenőrizte, ott van-e az első ülésen a rozsdamentes acél termosz és azautósatlasz, az anyósülés előtt, a padlón az aktatáska és a hátsó ülés előtt, a padlón agolftáska.

Nem nézte meg, mi van az aktatáskában, megbízott Roxyban, hogy mindenrőlgondoskodott. Tudta, ha kinyitja, egy tisztasági csomagot, egy csekkfüzetet, öt darabszázdolláros American Express Company utazócsekket, egy .32-es ACP Colt pisztolyt, kéttárat és egy hónaljtokot, néhány zsebkendőt, egy üveg aszpirint és egy kis doboz kéztörlőttalál benne. Még csak a csomagtartót se nyitotta fel. Megkérte Roxyt, pakoljon be kéthétre való holmit, így egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy amikor Braggban majdkinyitja a csomagtartót, ott bőröndöket és táskákat talál, bennük annyi ruhával ésegyenruhával, ami legalább két hétig elég. így is látta, hogy a felesége még Lowellszivarjaiból is berakott a kocsiba egy üveggel, és egy nagy csomag konyhai gyufát is,

hogy meg is tudja őket gyújtani.Beszállt a Cadillacbe, és kitolatott az útra. Roxy integetett neki. Válaszul megkocogtatta

a dudát, majd befordult a sarkon.



Semmiféle lelki traumával nem járt, hogy elválnak egymástól. Még a gyerekek is aligtettek megjegyzést, amikor vacsoránál közölte velük, hogy Braggba mennek.Katonakölykök, hozzászoktak, hogy gyakran van tőlük távol, és nekik maguknak isgyakran kell költözniük.

Háromnegyed tizenegyre elhagyta Ozarkot. Majdnem pont délben, miután nagyjábólszázötven kilométert tett meg jóval a megengedett legnagyobb sebesség fölött haladva,

átkelt a Phenix City, Alabama és a Columbus, Georgia közti hídon. Jókora tábla mutatta azutat Fort Benning felé.

Évekkel korábban járt már Benningben, még mint szakaszvezető, amikor a vertikálisátkaroló hadműveleteket, azaz a katonai erők repülőgépről, ejtőernyővel az ellenség soraimögé juttatását kipróbálásra érdemesnek ítélték, és erre a 82. lövészhadosztály egyideiglenes századát jelölték ki. Benningben ugrott először. Akkor Phenix Cityben laktak Roxyval, egy apró kis garzonban.

Fort Benningben volt egy dicsőségcsarnok. A falán ott díszelgett Rudolph G.

MacMillan hadnagy’ képe is. A fényképen Harry S. Truman elnök akasztja éppen anyakába a Becsületrend csillagos szalagját. A kép mellett bekeretezve ott a kitüntetéshezáró oklevél is.

De nem kanyarodott Fort Benning felé. Ehelyett behajtott a városba, az U.S. 80-askereszteződése felé. Majd beállt egy White Castle hamburger gyorsétterem parkolójába.Kifejezetten ezt a kis fehér csempés épületet kereste. A White Castle-ben nagyon vékonyhúspogácsát tesznek a hamburgerbe, amit, mondhatni, szinte csak megpárolnak agrillsütőn, hagymadarabokkal. És egy pincérnő kihozza a kocsihoz. Fort Ruckerben nemvolt egy White Castle sem.

Természetesen kizárólag emiatt a finom hamburger miatt választotta a gyorséttermetebédre a benningi klub helyett, győzködte magát. Szó nincs róla, hogy mivel arra számít,hamarosan páros lábbal rúgják ki a seregből, kerülni akarná, hogy véletlenül ismerősselfusson össze.

Türelmetlenül nézelődni kezdett, mert sehogy sem akart megérkezni a pincérnő.Meglátott egy táblát, amin az állt, hogy az autós kiszolgálás délután négytől kezdődik.Káromkodva indította be a motort. Aztán mégis inkább leállította. Megcsapta az orrát asülő hagyma és marhahús szaga. Összefutott a szájában a nyál.

– Bassza meg – tört ki, azzal kiszállt, és bement az épületbe, kezében a rozsdamentesacél termosszal.

Az ajtó melletti sarokban talált szabad széket. Leült, rendelt nyolc White Castleszendvicset, és kávét, feketén. Majd megkereste a vécét, kiöntötte, ami Roxy kávéjábólmaradt, és kiöblítette a termoszt.

Mire végzett, a hamburgerek már ott álltak az asztalon. Módszeresen négy duplahamburgert gyártott belőlük, úgy, hogy az összes felső zsömlét kidobta, a többit pedig

kettesével összeborította.A Benningi Ejtőernyős Kiképzőközpont négy oktatója lépett a White Castle-ba – két

tizedes, egy őrmester és egy törzsőrmester. Felé sem néztek.



Arra gondolt, legszívesebben az ejtőernyős-iskola főtörzsőrmestere lenne. A fenébe is,hiszen ő már akkor légideszantos volt, amikor még nem is volt légideszant. Aztán rájött,hogy ostobaság ilyeneken rágódni. Lehet, hogy most feketelistára került, de a legrosszabb,amit tehetnek vele, hogy nyugdíjba vonulásra kényszerítik. Az azért még nem a világvége. Leszolgált huszonegy évet, így egész szép nyugdíjat fog kapni. Amikor otthagyta a pennsylvaniai Mauch Chunkot tizenhat évesen, és beállt a seregbe, annyi pénz sem volt a

zsebében, hogy a kutyák le ne vizeljék az utcán. Ha most haza kell mennie, Cadillackelfog érkezni, alezredesi nyugdíjjal mint a környék legjobb vendéglőjének feles tulajdonosa.Azért ennél sokkal rosszabb is lehetne a helyzet.

Újabb katona jött be az ajtón. Fiatal. Civil ruhában volt, de tele katonazsákot vonszolt, ahaja géppel rövidre nyírva, az arcát vörösre égette a nap. Kétség nem fért hozzá, hogykatona. Mac szerint valószínűleg most fejezhette be az ejtőernyős-iskolát.

A srác is a pulthoz ült, egy bárszékre. Két White Castle szendvicset rendelt. Semmimást, csak két vékonyka kis hamburgert. Nyilvánvalóan le volt égve. MacMillan-ben

felmerült az ötlet, hogy beszédbe elegyedik vele, aztán vesz neki egy rendes ebédet, deelvetette. Így, hogy civilben van, félreérthető lenne a dolog.

A kölyök pillanatok alatt eltüntette a két szendvicset, megitta a hozzájuk járó vizet,majd látogatást tett a klozetben. Mikor visszatért, a vállára lendítette a zsákját, és távozott.

Mac megette a négy dupla White Castle-jét, telitöltette a termoszt kávéval, feketén,fizetett, visszaült a Cadillacbe, és elindult a 80-as út felé.

Száz méterre meglátta a kölyköt. A katonazsákján ülve stoppolt.

Mac lelassított, megállt, visszatolatott. Letekerte az utasülés felőli ablakot.

– A 80-ason megyek északra – mondta, amint a kölyök odaszaladt.

– Szuper! – mondta a srác.

– Tedd a zsákod a hátsó ülésre. A kölyök beült mellé.

– Vigyázz a lábaddal – mutatott Mac a szivarosüvegre és az aktatáskára. – Rakd azt asok szart oldalra.

– Köszönöm a fuvart!

– Szívesen. Merre tartasz? – Fort Braggba.

– Akkor mázlid van. Pont arrafelé megyek.

– Isten gondoskodik a bolondokról és a részegekről. Én mindkét kategóriába beletartozom.

Mac nevetett.

– Befejezted az ejtőernyős-iskolát?

– Így látszik?

– Igen – mondta Mac. – Azt hiszem.



– Maga is szolgált a seregben?

– A 82-eseknél voltam a háborúban. A második világháborúban.

– Én pont oda megyek most. A 82. légideszant hadosztályhoz. Időközben már a 80-asonhaladtak, és elhagyták a várost.

– A termoszban van kávé. Csésze helyett ott a teteje. Kérsz?

– Hát, az nagyon jólesne.

– Tessék – adta oda neki Mac a termoszt. – Le vagy égve, mi?

– Ennyire látszik?

– Láttalak a White Castle-ben.

– Teljesen sóher vagyok.

– Beszélhettél volna a főtörzsőrmestereddel. Nem mindegyik szemét állat. Valószínűleg

el tudott volna neked intézni egy kis zsoldelőleget. – Maga is az volt? Főtörzsőrmester?

– Műszaki altiszt voltam. A felderítő szakasz szakaszvezető őrmestere az 508.ejtőernyős lövészezredben.

– Halál komoly? – kérdezte a kölyök. Le volt nyűgözve. Macnek jólesett a dolog.

– Normandiába is ugrott, a D-napon?

– Mindenhol ugrottam, ahová az ezred ugrott – mondta Mac csendes büszkeséggel.

– Megmutatták nekünk a Normandiáról készült filmeket. Kétszer is. – Hogyhogy kétszer?

– Hát egyszer a tiszti iskolában, egyszer az ejtőernyős-tanfolyamon.

– Te tiszti iskolába jártál?

– Thomas J. Ellis hadnagy, szolgálatára – mondta a kölyök.

– Akkor meg mi a francért van leégve és miért stoppol, hadnagy? – kérdezte Mac. Azértnem volt benne egészen biztos, hogy igazat mond-e a srác. Túl fiatalnak látszott, semhogytiszt lehessen.

– Mert három király nem üt három kilencest és egy hetes párt.

– Jézusom – mondta Mac együttérzően. – Szóval elvesztetted a teljes havi zsoldodat.

– A zsoldom annyira még nem izgatott. A kocsim. Az már fájt.

– A kocsidat is?

– Pofás kis piros MG volt. Ja és az órámat is. És egy szép gyémántos gyűrűt.

– Rossz játékba álltál be. – Nekem mondja?

– Átvágtak?



– Nem. Azt hittem, a marhája csak blöfföl. Nem is tudott rendesen játszani. Deegyszerűen túl jó lapokat kapott. Tudja, hogy megy ez.

Jó fej a gyerek. Nem is nyafog különösebben, pedig a gatyáját is elvesztette.

– Akkor most mit csinálsz a hó végéig?

– Imádkozom, hogy sikerüljön meggyőznöm egy bankárt Braggban, hogy mint tiszt és

úriember ejtőernyőszsolddal megérem a kockázatot. De a legnagyobb problémámat már megoldotta maga. Hogy hogy jutok Benningből Braggba. Ezért nagyon hálás vagyok.

– Van már annyi idős, hogy szivart szívhasson, hadnagy?

– Tizenkilenc vagyok. Az elég?

– Nyisd ki ott lent azt az üveget, és vegyél ki kettőt.

Ellis kinyitotta a széles szájú üveget, kihúzott két hosszú, vastag, fekete szivart.

H. Uppmann „Churchill”-ek voltak. Roxy pár éve azt mondta Macnek, darabja két

dollár. 1947 óta a postás minden évben hozott egy csomaggal. A feladó a New York-iAlfred Dunhill volt. Minden csomagban, négy, széles szájú üvegben, húsz-húsz H.Uppman „Churchill” szivar volt. A dobozban mindig akadt egy kártya is, évről évreugyanazzal az üzenettel: „Boldog karácsonyt. Craig W. Lowell.” Nem a saját kézírásavolt, a szivarüzletben írta valaki. Roxy is kapott egy csomagot minden évben, abban ismindig ugyanaz volt, egy üveg Chanel No. 5. Nem az a fajta üveg, amit a boltokban lehetkapni, az a kis 30 milliliteres, hanem egy nagy, félliteres. Ezt is ugyanolyan kártya kísérte,de azt a parfümboltban írta valaki.

A szivarosüvegek túl jók voltak, semhogy eldobják őket. Roxy kávét, cukrot, ilyesmittartott bennük, meg a hűtőbe tett bennük ezt-azt. A szivarok finomak voltak, de Mac azértazt meg nem tudta volna mondani, mi ér rajtuk darabonként két dollárt.

Miközben a srácot nézte, ahogy rágyújt, Lowellre gondolt. Craig mindig szivarozott,már tizennyolc évesen is, amikor még csak nyavalyás őrvezető volt és a Bad Nauheim-i pálya golfoktatója. Még mindig tizennyolc volt, amikor felkerültek a zubbonyára ahadnagyi aranycsíkok. Ez a kölyök legalább tiszti iskolára ment, ott szerezte a magáét.Lowell tálcán kapta a kinevezést, csak mert Waterford tábornok be akarta tenni a pólócsapatba.

– Mennyi ideje vagy a seregben?

– Majdnem egy éve – mondta a kölyök.

– Direkt a tiszti iskola kedvéért léptél be?

– Nem. Akár hiszi, akár nem, a szakács– és péktanfolyam miatt. Vendéglőt akartamnyitni, ha eljön az ideje.

– Én történetesen már vendéglő-tulajdonos vagyok – mondta Mac, bár maga sem tudta,miért.

– Biztos sikeres lehet – mutatott a srác a kocsira.

– A sógorom vezeti. Mauch Chunkban, Pennsylvaniában.



– Oda tart most?

Mac bólintott. Nem akarta elijeszteni a gyereket az ezüstlevelével.

– Láttam a golfütőket a hátsó ülés előtt. Azt hittem, talán Augustába megy.

– Délen voltam. Szóval mondd csak, hogy kerültél a szakács- és péktanfolyamról a tisztiiskolára?

– A konyhai gyakorlat miatt – nevetett a kölyök. – Az első nap konyhai gyakorlat utánúgy döntöttem, hogy nem akarom az életem következő négy évét a konyhában tölteni. Ésegyetlen módon kerülhettem ki a szakács– és péktanfolyamról, ha tiszti iskolára megyek.

– Hát igen, hadnagynak lenni mégiscsak jobb, mint őrmesternek.

– Azt hiszem, szeretni fogom. Na mindegy, szóval aztán úgy gondoltam, ha már lúd,legyen kövér, így jelentkeztem az ejtőernyősökhöz. Amint befejeztem a tiszti sulit,átküldték az ejtőernyős-kiképzésre.

– Én nem is jártam ejtőernyős-iskolába – mondta Mac. – Akkor még nem is létezettilyesmi. Egyszerűen leküldték egy fickót Benningbe a Switlick ejtőernyőgyártó vállalattól,az tanított be minket.

A kölyök le volt nyűgözve, jó hallgatóságnak bizonyult. Ő pedig szeretett a régi szépidőkről mesélni. így hát gyorsan telt az idő, szaladtak a mérföldek. A georgiai Augustaszélén beállt egy vendéglő parkolójába.

– Meg vagy híva vacsorára – mondta. – Én is vesztettem már el a gatyámat pokeren.

– Köszönöm – Ellis csak ennyit mondott. – Köszönöm.

Miközben egy-egy méretes, forró marhasültes, sűrű szaftos szendviccsel birkóztak, asrác megkérdezte a nevét, majd pár perc múlva, hogy hogyan írják Mauch Chunkot.

– Mi a francot érdekel, hogyan írják Mauch Chunkot?

– Hogy majd küldeni tudjak magának egy csekket a vacsoráért.

– Felejtsd el. A vendégem vagy.

– De én tényleg szeretném kifizetni.

Komolyan gondolja. Nem csak mondja. Rendes kölyök. – Majd leírom reprezentációs költségnek. Felejtsd el. A vendéglőből kilépve Ellis

felajánlotta, majd ő vezet.

Mac maga is meglepődött, amikor a Cadillac anyósülése felé indult. Nemigen szoktaengedni, hogy más vezesse a Caddyjét. De hát hadd dolgozzon meg a gyerek a fuvarért, haakar, győzködte magát. És végül is tényleg hosszú még az út Braggig.

– Azt hiszem, ledőlök a hátsó ülésen – mondta. – Ébressz fel, ha elfáradtál.

(Öt)

A kölyök felrázta.

Mac felült. Egy kamionpihenőben voltak. A srác időközben átöltözött egyenruhába.



– Hol vagyunk? – kérdezte Mac. Az órájára nézett. Hét harminc volt.

– Fayetteville-től pár kilométerre. Gondoltam jobb, ha átöltözöm. Mac kiszállt a hátsóülésről.

Akárki is találta ki, hogy ott kell enni, ahol a kamionsofőrök, mert ott jó az étel,összevissza beszélt. A kamionsofőrök ott esznek, ahol elég nagy a parkoló, hogyelférjenek a kamionnal. Mindenesetre most éhes volt.

– Menjünk, együnk valamit – mondta.

– Már így is épp eleget potyáztam – mondta Ellis.

– Majd én szólok, mikor potyáztál eleget.

Kinyitotta a kesztyűtartót, megnyomta a csomagtartó nyitógombját. Adott a kölyöknek egy húszdollárost.

– Töltsd tele. Az olaj szintet is ellenőrizd. Megyek, én is átöltözöm. Aztán eszünk

valamit, és kiviszlek a támaszpontra. – Az magának nem esik útba. Biztos megy oda valami busz, vagy ilyesmi. Arra még

van elég pénzem.

– Bent találkozunk – mondta Mac, azzal felkapta az egyik sporttáskát, és elindult akamionpihenő épülete felé.

Soha nem járt még ekkora kamion-pihenőhelyen. Egyszerűen gigantikusán nagy volt,ráadásul volt egy olyan lehetőség, amivel más, hasonló helyen még nem találkozott.Három dollárért szobát lehetett bérelni nyolc órára. Ez jobban belegondolva nem is

butaság, morfondírozott magában. Végül is néhány lepedő és törülköző kimosása nemkerül nekik három dollárba, és a kamionsofőröknek is megéri, hiszen nagyon olcsónutnak szálláshoz, lezuhanyozhatnak, és egy gyors hunyásra is marad idejük. Ráadásul

akkor már nyilván fel is tankolnak, és jó eséllyel kétszer is helyben étkeznek. Tehátösszességében egész szép összeget legombolhatnak róluk.

Roxy bátyja is említette már egyszer nekik, hogy építeni kéne egy kamionospi-henőt.Észben kell tartania, hogy szóljon Roxynak, meséljen a testvérének erről a helyről.

Most pedig tulajdonképpen három dollárt megér, hogy gyorsan lezuhanyozhasson,

nyugodtan kitojhassa magát és tiszta helyen öltözhessen egyenruhába. Átnyújtott háromdollárt a recepciós lánynak. Cserébe kapott egy kulcsot.

Amíg az ingét gyűrködte a nadrágjába, Mac végignézett a zubbonya mellrészén. Roxyaz összes istenverte kütyüt rárakta, amije csak volt. Mindkét felső zseb fölött jelvények éskitüntetések sorakoztak. A jobb zseb fölött voltak azok a jelvények, amit a hadseregbencsak „vasaknak” hívtak: például az aranykeretes kék téglalap, a kiváló alakulat elnökiemlékérem, amit az 508. ejtőernyős lövészezred kapott. Ez egyszerre számított személyesés egységszintű kitüntetésnek. Aki az 508-asoknál szolgált, amikor az alakulat megkapta,mind viselhette. Még az is, akit csak időközben osztottak oda, és közelébe sem kerültharcnak soha. Mellette díszelgett a koreai kiváló alakulat elnöki emlékérem. Mindezek fölött a francia hadsereg ejtőernyősszárnyai.

A zubbony mellkasi részének bal oldalát valósággal elborították a szalagok és a



elvények. Tizenöt szalag volt öt hármas sorba rendezve rajta. Mindegyik valamilyenkitüntetést jelképezett. Fölöttük, egymagában, a Becsületrend szalagja. Még a fölött akétszeres harctéri szolgálati érem és a fölött a katonai repülősök szárnyai, a mesterpilótakoszorús csillagával. Végül a pilótaszárnyak fölött ejtőernyős szárnyak, öt csillaggal, harciugrásonként eggyel.

Hmmm. Miért is ne? Mit is mondott a gyerek? Ha már lúd, legyen kövér! Lehet, hogy

eketelistásként érkezem Braggba, de ugyan mi baj lehet belőle, ha azért rajtam van ez a sok szar? Na bumm, legalább látják, hogy nem voltam azért mindig rosszfiú.

Felvette a zubbonyt, majd végignézett magán a tükörben. Végül behúzta a sporttáskacipzárját, a vállára vetette, úgy ment le az étterembe.

Ellis hadnagy egy kávé mellett üldögélt az egyik boxban. Átfutott a pillantása Macen,majd hirtelen döbbenten visszakapta felé a fejét. Felpattant.

– Maradjon ülve, hadnagy – mondta Mac, azzal becsusszant a szemközti padra. – Rendeltél már?

– Nem, ezredes úr.

– Az élet tele van apró meglepetésekkel, igaz? Ellis a szalagjait nézegette.

– Az ott fölül az, amire gondolok?

Közben megérkezett a pincérnő, így Mac megúszta, hogy válaszolnia kelljen.

– Kérünk két Long Haul Specialt, közepeset – mondta inkább. Már korábban észrevettegy plakátot, amin reklámozták. Marhasült, tojás, hagymás burgonyakrokett.

– Hozhatok önnek is kávét? – kérdezte a nő. – Ja – mondta Mac, majd hozzátette: – Várjon még egy pillanatot, édesem. – Elővette a

tárcáját, kivett belőle két darab százdolláros utazócsekket és az AGO-kártyáját. Acsekkeket aláírta, majd átadta a nőnek, az AGO-kártyával együtt.

– Beváltaná ezeket nekem? A nő elment.

– Biztos nagy seggfejnek tart – mondta a kölyök.

– Nem – mosolygott rá Mac. – Aki az összes pénzét, a kocsiját, az óráját és még a

gyűrűjét is képes feltenni három királyra, nem lehet olyan rossz ember. – Maga is Braggban szolgál, ezredes?

– Csak most jelentkezem be, pont, mint te.

A pincérnő visszatért egy bögre kávéval és egy köteg gyűrött húszdollárossal. Aminttávozott, Mac Ellis elé tolta az asztalon a pénzt.

– Két, százdolláros részletben kérem vissza. A Különleges HadviselésiKiképzőközpontban leszek. A nevemet tudod.

– Ezt nem fogadhatom el, ezredes úr – mondta Ellis. – De elfogadhatod, és el is fogod fogadni. Velem ne vitatkozz. Ellis megint a szalagjaira

nézett.



– Az ott a Becsületrend, igaz? – kérdezte.

– Igen. Az, meg tíz dollár elég lesz a reggelinkre.

– A reggelit én fizetem. Most, hogy fizetőképes lettem.

– Elfogadom.

Nyolc harminc volt, mire a katonai rendőr jelzésére lefékezett a Cadillackel Fort Braggfőbejáratánál.

Az őr megkerülte a kocsit, odalépett a vezetőoldali ablakhoz. Mac letekerte az üveget.

A rendőr Mac láttán feszesen tisztelgett.

Mac unott mozdulattal viszonozta.

– Bejelentkezni jöttünk – mondta.

– Megkérdezhetem a nevét, ezredes úr?

– MacMillan. A Különleges Hadviselési Kiképzőközpontba megyek. – Ezredes úr, megtenné, hogy félreáll az autójával? – mutatott a katonai rendőr az

őrbódé melletti területre.

– Mi a franc van? – kérdezte Mac, de a katona már eltűnt. Beállította a kocsit a kijelöltterületre.

– Mi a francot akarnak, átkutatnak, nincs-e nálam pia? – kérdezte. A rendőr újra azablakhoz lépett.

– Egy-két perc lesz az egész, ezredes úr – mondta. – Mi a nyavalya folyik itt? – kérdezte MacMillan, de a katonai rendőr válasz nélkül

faképnél hagyta.

Pár percig várt. Épp csak annyi ideig, amíg meggyújtott egy szivart, és jólfelbosszantotta magát. Aztán kiszállt.

Félúton járt az őrházhoz, amikor egy katonai rendőrautót látott meg közeledni az úton atámaszpont központja irányából. A villogója fel volt kapcsolva, de a szirénája nem szólt.Csikorogva fékezett le mellette. Kinyílt az ajtó, egy ápolt külsejű katonai rendőr hadnagy

szállt ki. – MacMillan ezredes? – csattant fel hivatalos hangnemben.

– Így van. Mi a fene ez az egész, hadnagy?

– Ezredes úr, lenne szíves visszaszállni a gépjárművébe, és követni? – mondta ahadnagy, azzal megint tisztelgett, és visszaült a rendőrautóba.

Mac beszállt a Cadillac volánja mögé.

– Mi folyik itt? – kérdezte Ellis.

– Fogalmam sincs. Talán én vagyok a tízmilliomodik katona, vagy tudja a fene. Az MP-s autó az l-es számú támaszpontszínház felé vezette őket, majd jobbra

fordult, a támaszpont központja felé. Végül az l-es számú tiszti szállás előtt állt meg. A



ház ajtaja kinyílt, egy százados lépett ki és sietett le a lépcsőn.

– Isten hozta Fort Braggban, ezredes – mondta. – Velem jönne, kérem?

– Gyere, Ellis – mondta Mac. – Ez tanulságos lehet.

Követte a századost, fel a lépcsőn, be az l-es számú tiszti szállás ajtajához. Az ajtón —. —. (Triplahá) Howard altábornagy lépett ki.

– Szent isten, Mac – mondta Howard tábornok –, de jó, hogy újra látlak. Mac és Ellistisztelegtek. Vaku villant.

Howard karon fogta MacMillant, úgy vezette be az épületbe. A falra zászlótrajzszögeztek. A zászlóra a XVIII. légideszant hadtest és a 82. légideszant hadosztályelvényeit, egy pár ejtőernyősmester-szárnyat és a következő feliratot erősítették: ISTEN

HOZOTT ITTHON,‘MAC MACMILLAN!

Több halványan ismerős tiszt is állt az előszobában. Mindegyik kezet nyújtott Macnek.Azután egy fényképész mindannyiukat a zászló elé állította, és több képet is készített.

Akármi akar is lenni ez az egész, gondolta Mac, az biztos, hogy a feketelistán lévőket nem pont így szokták fogadni.

(Egy)

Pentagon Washington, D. C.

1959. január 5.

Az Egyesült Államok hadseregének másod vezérkari főnöke 12 óra 40 perckor fogadtaaz USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontjának parancsnokát, negyven

perccel a találkozó eredetileg kijelölt időpontja után. – A másod vezérkari főnök most már fogadni tudja, ezredes úr – nyitotta ki előtte az

ajtót egy ősz hajú, középkorú főtörzsőrmester.

Hanrahan bemasírozott az irodába, megállt a jókora, tükörfényesre polírozott asztaltólegy méterre, és tisztelgett.

– Hanrahan ezredes a másod vezérkari főnöknél az utasításnak megfelelően jelentkezik,uram – mondta.

– Hello, Hanrahan. Hogy van? – viszonozta Black hanyag legyintéssel a tisztelgést. – Köszönöm, nagyon jól, uram.

– Gratulálok a sashoz.




– Ebédelt már?

– Nem, uram.

– Választhat a hivatalos ebédlő és egy itt helyben elköltött óriásszendvics között

– Inkább a szendvicset választanám, ha önnek sincs ellenére. Black lenyomott egygombot az interkomon.

– Kérje meg Wesleyt, csináljon nekünk két szendvicset, legyen szíves – mondta majdvisszafordult Hanrahanhez. – Számos apró luxus jár ezzel a munkával. Hátúi van egyteljesen felszerelt konyha. Fogalmam sincs, ez mivel járul hozzá a nemzet védelméhez,mindenesetre jól jön, ha az embert kirúgja a felesége.

– Ez ugyanaz a Wesley őrmester, akire emlékszem, uram?

– Harminchat éve szolgál. Nem rúghatom ki.

Kinyílt az ajtó, belépett az említett altiszt, tálcával a kezében. Százkilencven centiméter magas volt és csaknem száznegyven kilós. Az új, 5 l-es színárnyalatú egyen-ruhatípustviselte. Zubbonya ujján tucatnyi átlós csík sorakozott a csuklójától a könyökéig.Mindegyik három év szolgálatot jelzett. Nagyon sötét fekete volt a bőre, a fogsorábanhárom aranyfog is sárgállott.

– Véletlenül épp volt kettő készen – mondta, majd megpillantotta Hanrahant: – Nocsak,kit látnak szemeim! Milyen jól áll valakinek az a csillogó sas!

– Hello, Wesley. Hogy van?

– Öregebben és kövérebben. Gondolom, mindketten kérnek kávét is, feketén, hogylegyen mivel leöblíteni a szendvicset?

– Igen, köszönöm – mondta Hanrahan. Black is bólintott. Wesley főtörzsőrmester egy piros bőrdívány előtt álló kávézóasztalra tette a tálcát. A tábornok odament, leült, majdintett Hanrahannek is, hogy foglaljon helyet mellette.


– Találkozott Felterrel, amióta Washingtonban van? – kérdezte Black.

– Igen, uram. Azért jöttem ide, hogy · ..látogassam.

– Hol töltötte a tegnap éjszakát? Mindenütt kerestem. Ezt akár feddésnek is lehetettvenni.

– Tábornok úr, bizonyára tudja, hogy eltávozáson vagyok itt.

– Tudom, miért van itt.

– Igenis, uram. Felter őrnagy és Mrs. Felter voltak olyan kedvesek, hogy elszállásoltak.

– Nagyon közel állnak egymáshoz, igaz?

– Igen, uram. Együtt szolgáltunk Görögországban.

– Én meglehetősen nagyra tartom Felter elnöki tanácsadót. Ezt említette már esetleg?



– Igen, uram.

Black bólintott, szájához emelte az egyik, közel fél méter hosszú szendvicset, ésleharapott egy apró darabot.

– Az a baj ezekkel a szörnyetegekkel, hogy folyton az ember ruhájára folyik róluk azolasz szósz. Wes a kerületben rábukkant egy régi cimborájára, aki ilyesmit árul. Tőle veszia kiflit és a tölteléket.

– Értem, uram. Nagyon finom.

– Én annyira nagyra tartom Felter elnöki tanácsadót – folytatta Black –, hogy arra akövetkeztetésre jutottam, Felter elnöki tanácsadó úgy döntött, hogy az ország és ahadsereg érdekében egy egyedi fegyvereserő-típust kell kifejleszteni, az ejtőernyőslobbiirányítása alatt, és EP ki kell jelölni egy tisztet, aki kifejleszti ezt a fegyvernemet. Ezt atisztet pedig a különleges felkészültsége és bizonyos speciális területeken szerzetttapasztalatai alapján kell kiválasztani. És nem arra a másik, lehetséges változatra,miszerint Felter őrnagy egyszer csak olyan pozícióban találta volna magát, ahol segítenitudott egy régi haveron, akit az a veszély fenyegetett, hogy másodszor sem választják kielőléptetésre.

Felnézett az óriásszendvicsről, egyenesen Hanrahan szemébe.

– Ezt a véleményemet azonban közel sem osztja mindenki – tette hozzá nyugodthangon.

– Értem, uram.

– A helyzetet tovább rontotta pár dolog, amit én követtem el. Olyan dolgokat, amelyek

véletlenül a maga pozíciójára is hatással vannak. Először is, úgy döntöttem, nem adom át arakétafegyverzetű helikopter kifejlesztésének feladatát a légierőnek. A vezérkari főnök véleménye szerint ez hibás döntés volt a részemről. Ráadásul azt mondja, nem csak egyoldalúan hoztam meg a döntést, amihez nem is volt jogom, hanem némiképp becstelenül is. Ugyanis olyasmit tettem a háta mögött, amit ő nem akart, hogymegtörténjen.

Hanrahant kezdte zavarni Black fürkésző tekintete.

– Ha a tábornok úr valamilyen megjegyzést vár tőlem, attól tartok, nincs mit

hozzátennem. – Nem vártam megjegyzést. Felter említett valamit minderről?

– Lowellre gondol, uram? Black bólintott.

– Úgy döntöttem, a Lowell őrnaggyal szembeni személyes ellenszenvem nemelégséges alap arra, hogy a szolgálat elhagyására kényszerüljön – folytatta a tábornok. – Amellett úgy gondoltam, ő a legalkalmasabb arra, hogy az eredeti célnak megfelelőenvigye tovább a programot, és ne engedje, hogy az is a Cincinnati Repülő Klubkiskirályságává változzon.

A Cincinnati Repülő Klubot leginkább a West Point-i Védegylethez lehetett hasonlítani – legalábbis azok szerint, akik egyiknek sem voltak tagjai. A klub régi katonai repülőkbőlállt, akiket – nem minden ok nélkül – azzal vádoltak, hogy minden előléptetést és jó



beosztást maguknak akarnak megszerezni, a később a katonai repülésbe érkezettek kárára.

– Csakhogy amikor Fort Ruckerbe mentem, a vezérkari főnök úgy tudta, hogy Lowellkarrierjének hamarosan vége. így nem meglepő, hogy ezek után úgy gondolja, a Lowellszolgálatban tartásáról hozott döntésem újabb példája az átgondolatlan, egyoldalú,önfejűsködő lépéseimnek.

Hanrahannek elképzelése sem volt, miért mondja el neki mindezt a tábornok.Kellemetlenül érezte magát, mert nem tudta, mit reagáljon.

– Végül szilveszter éjszaka Mac MacMillan kissé többet ivott a kelleténél, és megütöttegy tisztet, aki szerinte alkalmatlankodott Roxyval. Az illető átzuhant a ruckeri tiszti klubgalériájának korlátján. A sértett fél hadbíróság elé akarta állíttatni. Én azonbanegyoldalúan, önfejűén, és valószínűleg átgondolatlanul, megakadályoztam ezt, és ehelyettáthelyeztettem Macet. Elhamarkodottan döntöttem, ezredes. Azt hittem, hogy mivelMacnek úgyis annyi a fölös energiája, jót tesz majd neki, ha Braggban rohangál a bozótban. Ott majd ledolgozza. Ezért magához osztottam be.

– Értem – így Hanrahan. – Tábornok úr, dolgoztam már MacMillannel. Szerintemkézben fogom tudni tartani.

Black szeme elkeskenyedett.

– A következőt akartam mindebből kihozni, ezredes – mondta hűvösen. Elhallgatott. – Hadd szaladjak egy kicsit vissza az időben. Úgy vélem, jó ötlet, hogy az EgyesültÁllamok magasan képzett tisztekből és altisztekből álló erőt állít össze, ami az egyesháborús területek saját nemzeti haderejének magjaként funkcionálhat. Nagy hatást tettrám, hogy milyen sok német hadosztályt kötöttek le a görög és orosz partizánok, akárcsak az a csúf vereség, amit a vietminhek mértek a franciákra Dien Bien Phunál. Más szóval,én hiszek a különleges hadviselésben.

– Ezt örömmel hallom, uram.

– Abban is egyetértek Felterrel, hogy maga az, aki ezt a programot útjára tudja indítani,és hogy nem szabad a légideszanthoz csatolni. Végül az is meggyőződésem, de az ezirányú kérdéseire nem áll szándékomban válaszolni, hogy a nagyon közeli jövőbenszükség adódhat olyan jellegű csapatok bevetésére, amilyenek kifejlesztését magátólvárom.

Derült égből villámcsapás. Hanrahan nehezen tudta megállni, hogy ne kezdjenfaggatózni.

– Most, hogy mindezt tisztáztuk – folytatta Black pár pillanat múlva –, szeretném, hamegértené, hogy teljesen magára van utalva. A maga pozíciójában magas helyeken kéne befolyással rendelkeznie. Erről le kell mondania. Semmit nem tehetek magáért, az előbbfelsorolt okokból, és Felter sem, mert ő kénytelen lesz a végső esetre tartalékolni azütőkártyáit. Komoly nyomás fog rá nehezedni, hogy váltsák le magát. Ezt ő meg tudjaakadályozni, mert ahhoz, hogy ez bárkinek sikerülhessen, előbb az elnök elé kell állnia, és

a szemébe mondania, hogy a kedvenc tanácsadója tévedett. Az egyetlen ember, aki eztmegtehetné, az a vezérkari főnök, márpedig ő nem hiszem, hogy csak azért az elnökhözfordulna, hogy váltsák le magát, mert ragaszkodik a fura sapkájához, és nem elég pozitív avéleménye az ejtőernyős erők hadseregben betöltendő jövendőbeli szerepéről. De Felter



nem léphet minden alkalommal közbe, ahányszor csak Triplahá Howard kellemetlenkedni próbál.

– Értem, mire céloz, tábornok úr.

– Remélem is – mondta Black. Beleharapott a szendvicsébe.

– Hanrahan ezredes – mondta aztán. – Az USA párizsi követségének katonai attaséja

február 1-jei dátummal visszavonul. Önt jelölték a pozícióra. Fix hároméves megbízás, és bizonyos kiváltságokkal is jár. Diplomata státussal, bőséges fizetéssel,egyenruhapótlékkal, reprezentációs kerettel, egyebekkel. Szeretne Párizsba menni?

– Teljesen elégedett vagyok a jelenlegi beosztásommal, uram – mondta Hanrahan.

– Remélem, tudja, mit csinál – mondta Black. Kezet nyújtott. – Köszönöm, hogymeglátogatott, ezredes.

– Köszönöm, hogy fogadott, tábornok úr.

– Jut eszembe, az eddig megbeszéltektől teljesen függetlenül, puszta kíváncsiságbólkérdem, hogy a Különleges Haderő megtetszett a Puerto Ricó-i katonáinknak? Sok PuertoRicó-i önkéntese van? Vagy ha már itt tartunk, akármilyen spanyol ajkú?

– Nem tudok számadatokkal szolgálni, uram. Láttam néhány fekete arcot, és akadegypár, hogy is mondják, „latin” hangzású név a listákon, de nem sok.

– Hmmm – mondta a másod vezérkari főnök. – Kellemes hazautazást, ezredes.


(Kettő)

Fayetteville, Észak-Karolina


Fayetteville és Washington között nem volt közvetlen repülőjárat. Hanrahan először Atlantába kellett hogy repüljön. Ott két órát várt a 203-as piedmonti járatra. Mikor végülFayetteville-be érkezezett, egy zöldbarettes, gyakorlóruhás szakaszvezető várta a repülőtér épületében. Amint meglátta őt, feszesen tisztelgett neki.

– Jó estét, uram.

– ‘stét – viszonozta a tisztelgést Hanrahan.

– Adja oda, legyen szíves, az ellenőrzőszelvényeit, uram, és majd én átveszem acsomagjait. A kocsi kint parkol a bejáratnál.

– Előbb találkozom a feleségemmel.

– Nem, uram. Az OD[10]

felhívta, és szólt neki, hogy ne jöjjön, mert mi úgyis kijövünk ön elé, és hazavisszük.

– Hát jó – mondta Hanrahan, azzal átadta a csomagszelvényeket. – Köszönöm. Aszolgálati autó tükörfényes sárhány ójának egy újabb barettes szakaszvezető támaszkodott.

– Jó estét, uram – tisztelgett feszesen, majd kinyitotta neki az ajtót. – Kellemes volt a



repülés?

– Igen, köszönöm – mondta Hanrahan, azzal beszállt a hátsó ülésre. Egy termosz várt rákávéval, egy porcelánbögre és a félhivatalos Fort Bragg-i újság, a ParaGlide egy példánya.

– Kivel találkozunk, szakaszvezető?

– Uram? – Akkor mit keresnek itt?

– Önt vártuk, uram.

Hanrahan eltávozáson volt, így nem járt neki a hivatali autó. De valahogy megtudták,hogy mikor érkezik, és kijöttek elé. És még egy termosznyi kávét is hoztak. Ez azértólesett.

Kézbe vette a ParaGlide-ot, megnézte a címlapot. Két ismerős arc mosolygott rajta.

Howard tábornok és Mac MacMillan. Elolvasta a szalagcímet.A 82. LD HAD. BECSÜLETRENDDEL KITÜNTETETT TAGJA HAZATÉR AZ

EJTŐERNYŐSÖKHÖZ

A négyhasábos kép alatt a cikk:

H. H. Howard altábornagy, a XVII. légideszant hadtest és Fort Bragg parancsnoka(baloldalt) üdvözli Rudolph G. MacMillan alezredest Fort Braggban. Howard tábornok MacMillan ezredest úgy jellemezte, mint „a második világháborúban a 82. légideszanthadosztály egyik legendás katonája”.

– MacMillan ezredes – mesélte Howard tábornok – már akkor a 82. légideszant-banvolt, mielőtt az hivatalosan hadosztály lett volna. Az 508. ejtőernyős lövészezredfelderítőszakaszának szakaszvezető őrmestereként minden harci ugrásban részt vett,amiben az ezred. A Market-Basket-hadművelet alatt harctéri tiszti kinevezést kapott,közvetlenül az előtt az összecsapás előtt, amelyben az elsöprő ellenséges túlerő ellenihelytállásáért Becsületrendre terjesztették elő.

– Csak mikor már az utolsó embere is meghalt vagy megsebesült, és a lőszere iselfogyott, amikor már szó szerint nem volt mivel tovább harcolnia, csak akkor esett végül

ellenséges fogságba – folytatta a tábornok. – De még ez sem törte meg. A fogolytáborbólvaló végtelenül bátor és ötletes szökéséért Szolgálati Érdemkeresztet kapott.

– MacMillan ezredes a koreai háborúban is kimagasló érdemeket ért el. Kétszer ismegkapta az Ezüstcsillagot. Azóta pedig egy különleges küldetés után, a franciaidegenlégió 3. ejtőernyős ezredénél, Dien Bien Phuban, Francia Indokínában, a franciaBecsületlégió Chevalier fokozatával is kitüntették.

– MacMillan ezredes – mondta Howard tábornok – az ejtőernyősök ejtőernyőse, mindenlégideszantos példaképe, sőt, minden katonáé. És minden, a légideszant otthonában

szolgáló katona nevében mondhatom: nagyszerű érzés, hogy hazatért hozzánk. – Jézusom – mondta Hanrahan.

A szakaszvezető hátranézett. Még látta, amint Hanrahan félrelöki az újságot.



– Mi van azzal a fickóval? – kérdezte. – Tiszta John Wayne! Az a sok baromság mindigaz, ezredes?

– Soha semmi sem igaz teljesen. De hamarosan alkalma lesz, hogy saját maga alkossonvéleményt MacMillan ezredesről.

– Uram? – kérdezte értetlenül a szakaszvezető.

– MacMillan ezredest hozzánk osztották be. – Az újságban ezt nem mondták.

– Nem bizony. Nekem is feltűnt.

A másik szakaszvezető közben megérkezett a táskájával, és beült az első ülésre.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mondta.

– Mondja csak, szakaszvezető. A mi makulátlan katonáink között a KülönlegesHadviselési Kiképzőközpontban akad olyan, akivel előfordult már, hogy letért a jó útról,

és a Blood Alleyben kötött ki?A szakaszvezető némi habozás után így felelt:

– Nem sokan, ezredes úr. Néha, ha lekésik a buszt, van, aki benéz a Clara’s-ba, amíg jöna következő.

– A Clara’s Caféba? Az még működik?

– Igen, uram.

– Tegyünk egy kitérőt arrafelé. Nézzük meg, nem késte-e le valaki a buszt. A kétsorkatona összenézett.

– Igenis, uram – mondta a sofőr.

A Blood Alley bárokkal, zálogházakkal, military-boltokkal tele utca volt. A Clara’s Caféa második tömb közepén helyezkedett el.

Az utasülésen ülő szakaszvezető kipattant a kocsiból, és kinyitotta Hanrahannek azajtót.

– Maguk maradjanak itt, srácok. Egy perc, és jövök.

A kávézóban nagyon sötét volt. A füstöt vágni lehetett volna. Az erős fertőtlenítőszagsem tudta elnyomni a savanyú sörszagot. Tele volt katonákkal a hely, egyenruhásokkal éscivilbe öltözöttekkel egyaránt.

Három zöld barettes altiszt, két őrmester és egy főtörzsőrmester görnyedt a söre fölé a bárnál. Mindhárman húszas éveik végén jártak.

– Hogy s mint? – kérdezte Hanrahan.

Az egyikük hátrapillantott. Hanrahan barettjét meglátva visszafordult a söréhez.

– Mi van? – mondta.

Csak aztán döbbent rá, kit látott. A baretten ezüst sas volt. Talpra akart kászálódni, deHanrahan visszanyomta a székre.



– Ne vigyem el magukat a támaszpontra, srácok?

Erre a két másik zöldsapkás is ránézett. Az egyikük felpattant.

– Jesszus Mária!

– Nem. Hanrahan. Nos, akarja valaki, hogy elvigyem a támaszpontra?

Minthogy senki sem felelt, hozzátette:

– Ez csak egy lehetőség, nem parancs. Épp csak a környéken jártam.

– Öt perccel késtük le a buszt, ezredes úr.

– Nos, én szívesen elviszem magukat.

Azzal megfordult, és az ajtó felé furakodott a tömegben.

A három őrmester megigazította a barettjét, kisimította a zubbonyát, majd követte.

Időközben a katonai rendőrség egy dzsipje parkolt le a szolgálati kocsi elé. Mindkét

fehér sapkás MP az autó sofőrablakánál állt.Az egyik meglátta Hanrahant. Megbökte a társát, majd tisztelgett. Próbálta elrejteni a

meglepetését, hogy egy ezredest lát kijönni a Clara’s Caféból.

– Jó estét, uram! – harsogta. – Segíthetünk valamiben az ezredes úrnak?

– Minden rendben van, köszönöm – mondta Hanrahan, azzal visszaszállt a szolgálatikocsiba. Közben a három őrmester is kiért a mulatóból. Ketten hátra ültek be, Hanrahanmellé, a harmadik előre.

Elindultak.Az első ülésről kuncogás hallatszott.

– Privát poén? – kérdezte az ezredes.

A kuncogás elhallgatott. Egy darabig csend volt, majd a sofőr megszólalt:

– Az egyik MP azt mondta, ezredes úr, hogy „Láthatnám a menetlevelet, kérem?” Amásik meg, hogy: „Most elkaptuk a tökötöket, az tuti.”

– Nem mondta neki, hogy én is bent vagyok?

– Nem, ezredes úr. Inkább jó hosszasan keresgéltem a menetlevelet. Épp azt mondta:„Na mi van, elloptad a szolgálati kocsit?”, amikor az ezredes úr kilépett.

– „Segíthetünk valamiben az ezredes úrnak?” – utánozta az MP-s hangját a másik szakaszvezető.

– Személy szerint ezzel a kettővel van bajuk, vagy úgy általában nem kedvelik az MP-seket?

– Nem szeretem az MP-seket – fordult hátra az anyósülésen ülő szakaszvezető. – De

ráadásul ránk is szálltak. Elég, ha meglátják a barettet, máris kérik az ember papírjait.Vagy a menetlevelét, mint most.

– Ezt valószínűleg csak így érzik.



– Ezredes úr – mondta az egyik őrmester –, talán kissé eláztam, és nem kéne jártatnom aszámat…

– Akkor ne jártasd – szólt közbe a másik.

– Csakhogy ezek a rohadékok még azt is megcsinálják – folytatta az első –, hogy hameglátják az embert a repülőtéren, megvárják, amíg bemondják az ember gépét, hogy meglehet kezdeni a beszállást, és abban a pillanatban kérik el a papírjait meg a parancsát, ésaddig nézegetik, míg el nem indul a gép.

– Szerintem az a rohadék Triplahá szólt nekik, hogy szálljanak ránk – mondta kisséakadozó nyelvvel a harmadik őrmester. – Mindenki, aki barettet visel, szabad préda, lehetkitalálni a szivatásokat.

– Biztos vagyok benne, őrmester – mondta fagyosan Hanrahan –, hogy téved.

– Igen, uram – vágta rá az altiszt. – Sajnálom, uram.

– Ha már úgyis eljár éppen a szám, uram – szólalt meg megint az első őrmester –, mitkeresett a Clara’s-ban? Minket? Már ha nem bánja, ha megkérdem?

– Épp csak kíváncsi voltam, olyan-e, mint régen. Évekkel ezelőtt magam is jártam oda.

– Azt hittem, minket keres. Azt mondják, nem ajánlott, hogy odamenjünk.

– Nem. Csak újra látni akartam a helyet. Ha meg már úgyis ott voltam, hát gondoltam, biztos örülnek, ha hazaviszem magukat.

Paul T. Hanrahan ezredes utoljára hadnagyként járt a mulatóban. Aznap ő volt a beosztott napostiszt. A katonai rendőrséggel ment oda, amikor hírét vették, hogy az 508.

ejtőernyős lövészezredből pár tökfilkó begőzölt. Egy kis lökdösődésnek indult, amibőlhamarosan tömegverekedés lett. Fél tucat katona került kórházba. A győztesek mégmindig a Clara’s Caféban voltak, mikor megérkezett. Whiskys üvegeket dobáltak, és amimozdíthatót találtak, fegyvernek használva tartották sakkban a katonai rendőröket és afayetteville-i rendőrséget, noha időközben erősítés is érkezett.

Sikerült tárgyalásos úton békét teremtenie. Az ostoba barmok az 508-asból, afelderítőszakasz tagjai voltak. Őrmesterük, Rudolph G. MacMillan, a barátja volt. EzértMac megbízott benne, mikor azt mondta neki, hogy vagy feladja az ellenállást (és ő majdelsimítja a dolgot az ezredesnél), vagy folytatja, de akkor a következő évet zárkában tölti.

(Három)

Parancsnoki hivatal XVIII. légideszant hadtest



– Hanrahan ezredes, uram – jelentette be a főtörzsőrmester.

– Jöjjön be, Paul – szólt ki nyájasan —. —. Howard altábornagy.

Paul Hanrahan ezredes ropogósra keményített gyakorló-egyenruhában, oldalán 1911Al-es pisztollyal, ugróbakancsban bemasírozott a szobába, és feszesen szalutált atámaszpontparancsnoknak. MacMillan is az irodában tartózkodott.



– Jó reggelt, tábornok úr – mondta az ezredes.

– Épp mondani akartam, hogy mit látnak szemeim – viszonozta a tisztelgéstmosolyogva Howard ,– de ahogy így elnézem, talán jobb lenne, ha mást látnának.Terepgyakorlatra készül, Paul?

– Nem, uram. A gyakorló-egyenruhát jelöltem ki a Különleges HadviselésiKiképzőközpont napi egyenruhájának.

– Általános érvénnyel? – kérdezte Howard, mintha ez rendkívül meglepné. – Azthittem, a támaszpontszabályzat a gyakorló-egyenruhát csak terepgyakorlatra ésmunkaszolgálatra írja elő.

– Én is így tudom, uram.

– De hát akkor nem lehetséges, hogy nem a megfelelő egyenruhát választotta, Paul?

– Tudtommal a támaszpontszabályzat csak az ön parancsnoksága alá beosztottszemélyekre vonatkozik, uram.

– Értem – mondta jegesen Howard.

– Biztos vagyok benne, hogy a tábornok úr megérti, nem áll szándékombantiszteletlenkedni.

– Természetesen. Én meg abban vagyok biztos, hogy maga azt érti meg, szerintem Macsokkal inkább magas rangú tiszthez illően néz ki, mint maga.

MacMillan alezredes, a tábornokhoz hasonlóan, zöld katonai egyenruhában volt,amelyet Howardhoz hasonlóan teletűzdelt a szalagjaival és a jelvényeivel. Howard és

Hanrahan mesterkélten egymásra mosolyogtak. – Igen, uram – mondta Hanrahan. – Értem, mire céloz. Azzal Machez fordult, kezet

nyújtott neki.

– Hello, Mac. Örülök, hogy látlak.

– Mac velem marad, amíg ki nem találunk valamit az elszállásolásával kapcsolatban – mondta a támaszpontparancsnok. – Technikailag, gondolom, engedély nélküli eltávozásonvan.

– Ez nagyon kedves öntől, tábornok úr – mondta Hanrahan. – Örülök, hogy újra találkoztunk, Red – mondta MacMillan.

– Főtörzsőrmester! – emelte meg a hangját Howard. – Hozna mindannyiunknak egy kiskávét, kérem?

Intett az ezredesnek, hogy üljön le.

– Nos, milyen volt Washington, Paul? – kérdezte.

– Nagyjából mint mindig, tábornok úr.

– Hogy értve?

– Soha nem irányítottak ilyen kevés embert ilyen sokan. Howard udvariasan nevetett.

– És, a barettjét viselte? – kérdezte a tábornok.



– Igen, uram.

Belépett a főtörzsőrmester három bögre kávéval. Cukrot és tejszínt kínált körbe. Eztmindenki elutasította, így távozott a szobából.

– Mackel épp a régi szép időket idéztük fel – mondta a támaszpontparancsnok. -Sosemtalálja ki, hol reggeliztünk.

– Hol, uram?

– Az 508. ejtőernyősök főhadiszállásán, a parancsnoksági századdal.

– A konyhás altiszt biztos le volt nyűgözve. És milyen volt?

– Történetesen nem is volt rossz. Amúgy is szeretek időnként bejelentés nélkülellátogatni a kantinokba.

– Utoljára Hollandiában ettem a nyolcasok parancsnoksági századánál – mondtaMacMillan.

– És, könnyes lett a szemed a nosztalgiától, Mac? – kérdezte gúnyosan Hanrahan.

– Különös érzés volt – nézett rá furcsán az alezredes.

– Magam is tettem egy nosztalgialátogatást tegnap este. A Blood Alleyn.

– Komolyan? – kérdezte Howard.

Hanrahan figyelte a tábornok arcát. Arckifejezése alapján már hallott a Clara’s Cafébantett látogatásáról.

– Ellenőrizni akartam a szóbeszédet, miszerint a katonai rendőrök rendkívül fanatikusanteljesítik kötelességüket, amennyiben az én katonáimmal kerülnek kapcsolatba.

– No és mit talált?

– Semmi olyat, ami hivatalos panasztételre adna okot.

– Ezt örömmel hallom. Hidegen egymásra mosolyogtak.

– Nos, Paul – szólalt meg végül a tábornok –, biztos vagyok benne, hogy Mac már nagyon szeretne körbenézni az új szolgálati helyén, magát pedig szólítják a tennivalói.

Hanrahan gyorsan felállt. – Engedélyével, tábornok úr?

– Köszönöm, hogy meglátogatott – mondta Howard, majd MacMillanhez fordult: – Hacsak Paulnak nincs valami egyéb terve veled kapcsolatban, elvárunk vacsorára.

– Nincs tervem Mackel, tábornok úr.

– Akkor hatkor találkozunk, ha nem előbb. Paul, magának és a feleségének már van programja?

– Attól tartok, igen, uram. – Akkor talán majd máskor.

Hanrahan és MacMillan tisztelegtek. A parancsnok viszonozta. Távoztak a tábornoki



irodából.

– Hogy csináljuk, Red? – kérdezte MacMillan. – Mármint mi legyen a kocsimmal?Hagyjam itt, vagy mi?

– Majd elintézem, hogy visszahozzanak érte. Hátul áll a dzsipem.

A XVIII. légideszant hadosztály főhadiszállásává átalakított tégla laktanyaépület mögött

szolgálati parkolóterületet jelöltek ki. Három helyet általánosságban ezredeseknek tartottak fenn. Ezekre az ezredesi sas jelet festették fel. Hanrahan az egyik ilyenben parkolta le a dzsipjét. Mire odaértek, egy katonai rendőrautó állt mellette. Két MP fehér szövetborítású sisakban és zöld katonai egyenruhában a dzsip előtt állt és egy csiptetősírómappába írt.

– Valami baj van? – kérdezte Hanrahan. A katonai rendőrök tisztelegtek.

– Ez az ön dzsipje, uram? – kérdezte a magasabbik. – A sofőrjét keressük.

– Magam vezetem.

Ez a bejelentés meglepte őket.

– Azt kérdeztem – ismételte Hanrahan –, van-e valami baj.

– Uram, a támaszpontszabályzat előírja, hogy a sofőrök maradjanak a járművüknél.

– Akkor jelentést kívánnak írni az esetről?

Az MP-sek kelletlen arccal néztek össze. Aztán a magasabbnak ötlete támadt.

– Uram, megnézhetném a menetlevelét?

– A kesztyűtartóban van – mondta Hanrahan, azzal megkerülte a dzsipet, benyúlt, éskivette. Átadta a katonai rendőrnek, aki megnézte, kit tüntet fel a nyomtatvány a járműsofőrjének.

– Az ön neve Hanrahan, ugye?

– Pontosan.

Az MP-sek egymásra néztek, aztán a magasabb visszament a kocsijukhoz, és a rádiónelentést tett. Egy perc múlva visszatért.

– Elmehet, ezredes úr – mondta. – Sajnálom, hogy feltartottuk. – Semmi gond – mondta Hanrahan, azzal beült a volánhoz.

– Szállj be, Mac – szólt ki. – Mehetünk.

A rendőrök beszálltak a kocsijukba, és elálltak az útból.

– Ez meg mi a fene akart lenni? – kérdezte MacMillan.

– Hallottad, megszegtem a támaszpontszabályzatot.

– Mi a francért nincs sofőröd? Ha már itt tartunk, egyáltalán miért dzsippel jársz?Szolgálati kocsihoz már nem is vagy elég magas rangú?

– Maradjunk annyiban, hogy szeretek magam vezetni, mégpedig dzsipet.



– Szóval mindent megteszel, hogy borsot törj Triplahá orra alá. Mi a szarért?

– Tehát ezt mondta neked?

– Többen is mondták.

– A Smokebomb-dombon vagyunk – váltott témát Hanrahan. – Szinte semmit nemváltozott a hely.

– Régi barátok vagyunk, Red. Már akkor ismertük egymást, amikor még nem is létezettlégideszant. Ne ködösítsünk egymásnak. Tudod, miért helyeztek át ide?

– Washingtonban Feltert és •. –. Blacket is meglátogattam. Mindketten elmondták.

MacMillan Szicíliában, Anziónál, Normandiában és a Rajna túlpartjára való ugrásidején – amikor fogságba esett – végig Howard alatt szolgált. Barátként és kitűnőtisztként, rendkívüli képességű parancsnokként gondolt a tábornokra. Ezért nem értette,hogyan lehet ellentét közte és Hanrahan között. Kényelmetlenül érintette, zavarba hozta eza helyzet.

– Triplahát bosszantotta, hogy nem mondtad el neki, hogy Washingtonba mész. Haesetleg nem tudtad volna.

Hanrahan nem felelt.

Elérték Fort Bragg Smokebomb-domb nevű területét. Favázas laktanyaépületek, ésegyéb, a második világháborúban épült, ideiglenesnek szánt, maximum öt évre tervezettépítmények gyűjteménye állt itt. Egy méterszer kétméteres furnérlemez táblán kissé kopottfelirat hirdette, hogy ez az USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontja.

– Majd később körbeviszlek – mondta Hanrahan. – Előbb van pár elintéznivalóm azirodában.

Végighajtott a dzsippel a főhadiszállás favázas épületéig vezető gyalogúton. Kiszállt,felment a falépcsőkön, és kinyitotta az ajtót. MacMillan a nyomában haladva hallotta,hogy bent valaki „vigyázz!”-t kiált, majd Hanrahan azonnali válaszát: „Maradjanak csak.”

A lepusztult, öreg épületbe lépve Hanrahant az egyik ajtónyílásban pillantotta meg. Azezredes intett neki, hogy kövesse. Egy irodába jutottak. A helyiségben egy főtörzsőrmester és egy irodista íróasztala állt. Két további ajtó nyílt innen. Mindkettőn névtábla – olcsó,

kartonpapír feliratok, sötétkék alapon fehér betűkkel. Élelmiszerboltokban reklámoznak hasonlókon napi engedményt a műanyag evőeszközök árából.

Az egyiken két sorban a következő felirat díszelgett: P. T. HANRAHAN LÖV. EZR. Amásikon: R. G. MACMILLAN LÖV. ALEZR.

– Taylor főtörzsőrmester – mondta Hanrahan –, hadd mutassam be MacMillan ezredest.

– Örvendek, őrmester – nyújtott kezet Mac mosolyogva.

– Jó újra látni önt, uram – mondta Taylor, majd MacMillan meglepetését látva így

folytatta: – Ismerem az ezredes urat. Még abból az időből, amikor a nyolcasok felderítőitvezette.

– Komolyan? – kérdezte MacMillan. Őszintén meglepte a dolog. – Taylor? Az egyetlenTaylor, akire emlékszem, apró fickó volt, kölyök még. Eltörte a lábát, mikor Szicíliában



ugrottunk.

– Ha az ezredes úr megbocsát, azóta én is öregedtem egy kicsit.

– Jézusom. Hát örülök, hogy látlak – rázta meg lelkesen Mac a kezét.

– Na, majd inkább később idézzétek fel a régi szép időket – mondta Hanrahan. Howardtábornokot idézte gúnyosan. Mac meglepetten nézett rá, mire intett neki, hogy jöjjön az

irodájába. – Ha keresnek, tárgyalásom van – mondta Taylor főtörzsőrmesternek. – Igenis, uram.

– Ülj az íróasztal mögé – adta ki a parancsot, mikor mindketten beléptek. -Mögé? – kérdezte értetlenül Mac. – Úgy érted, a te székedbe?

– Ja.

– Mi a francnak?

– Mert azt mondtam, és, egyelőre legalábbis, én vagyok itt a parancsnok. MacMillan

teljesítette a parancsot. – Megtarthatod azt a helyet, ha akarod, Mac – mondta barátságosan Hanrahan. – Nem

teljesen biztos, hogy belemennek, de most van rá a legjobb esélyed.

– Nem tudom, mi akar lenni ez az egész, Red.

– Ha meg akarod szerezni a pozíciómat, annyit kell tenned csupán, hogy nyitva tartod aszemed, és tudatod a támaszpontparancsnokkal, mi folyik itt.

– Nem áll szándékomban belemászni, akármi is folyik kettőtök között.

– Annyi folyik kettőnk között, hogy Howard ki akar rúgatni innen, és a saját parancsnoksága alá akarja vonni az iskolát. Ha minden úgy alakul, ahogy ő szeretné, olyanúj parancsnokot állít az élére, akiben megbízhat, hogy mindig pontosan azt fogja tenni,amit ő mond neki. A jelöltje jelen pillanatban szerintem te vagy.

– Miért akar megszabadulni tőled?

– Mert tudja, hogy a Különleges Erők fontos fegyvernem lesz, és úgy gondolja, alégideszant alá kéne tartoznia.

– Szerinted meg nem? – Ha rajtam múlna, ez az iskola Camp MacCoyban lenne, Wisconsinban, és az

ejtőernyős szárnyak viselését betiltanám.

– Camp MacCoyban?

– A második világháborúban síléces lövész hadosztályt képeztek ki ott. Most a NemzetiGárda nyári kiképzőbázisa.

– De miért pont ott? – kérdezte MacMillan. Hanrahan arcán látszott, hogy ezt butakérdésnek tartja.

– Mert Camp MacCoyról senki nem hallott. Mert ott anélkül folyhatna a kiképzés, hogy bárki szeme előtt lennénk.

– Ezt tisztázzuk, Red. Nem hajtok a helyedre.



– Ne siesd el a döntést. Most alezredes vagy. Nincs előírt minimális, ebben a rangbaneltöltendő idő, akármikor ezredes lehetsz. Ha bevágódsz Howardnál, és azt teszed, amitmond, egy éven belül számíthatsz a sasra.

– Baromság.

– Nem baromság. Gondold csak el. Nagyszerű hírértéke lenne, többek között.

Becsületrenddel kitüntetett ejtőernyőst neveznek ki a szuperkatonák élére. – Szóval erről szól ez a hely? Szuperkatona-iskola?

– Pont az a lényeg, hogy mi legyen. Howard szuperkatona-gyűjteménynek képzeli el,különleges képességű és erőnlétű, válogatott szuperemberekének, akik olyan extrakiképzést kapnak, hogy aztán a világon bárhol be lehessen vetni őket, és még atengerészgyalogosokat is messze lepipálják.

– És mi a baj ezzel?

– Semmi – mondta Hanrahan. – Csak éppen már van tengerészgyalogságunk, amellettnem hiszem, hogy valaha bevetnek még légideszant ezredet harci körülmények között. Demég csak egy századot sem. Főleg nem a hagyományos erők élcsapataként.

– És szerinted minek kéne lennie ennek a helynek?

– Gerillavezér-képzőnek. Olyan embereket nevelünk ki, akik parancsot kapnak, hogymaradjanak életben, mert túl értékesek, hogysem megölessék magukat. Olyanokat, akik beszélnek azok nyelvén, akiket harcolni tanítanak. Akiket bárhová elküldhetünk, titokban,hogy helyi erőket toborozzanak, és ne kelljen ezredeket és hadosztályokat küldeni. De ha

esetleg mégis hagyományos háborúba kerülnénk ott, az általuk verbuvált erők akkor isóriási felfordulást csinálhatnak az ellenség vonalai mögött szaladgálva.

– Szóval, ki a főnök? – kérdezte MacMillan.

– Felter szerezte nekem a parancsnoki címet és a sast. De ezzel el is lőtte a puskaporát.Black azt mondta, rá ne számítsak, ő nem véd meg. Reális szemmel nézve az ellenfeleimtúlerőben vannak, és bármikor elsöpörhetnek.

– Felter szerint ez az egész jó ötlet?

– Felter ott volt velem Görögországban. És azt is látta, amit neked is kellett volna, hogymilyen jók voltak az indokínai irreguláris erők a konvencionális francia csapatokkalszemben, akik mellékesen, hadd emlékeztesselek, ejtőernyősök voltak, Dien Bien Phunál.Igen, Felter szerint természetesen jó ötlet.

– Én a Howarddal való csatározásodra gondoltam.

– Tudja, hogy kénytelen vagyok, különben nem lesz Különleges Haderőnk, legfeljebbelnevezésben.

– Akkor a hatalom a te oldaladon van – mondta MacMillan. – Úgy hallom, Felter több

időt tölt Ike-kal, mint a felesége. – Azt mondta, ezt a témát nem hozhatja fel többször. Bár nem ment bele a részletekbe,

de az az érzésem, az elnök talán úgy gondolja, hogy Felter ez esetben olyasmit íratott alávele, amit nem kellett volna. Higgy nekem, Mac, pillanatnyilag én vagyok a fickó az éles



lőszeres támadási gyakorlópályán, aki nem bírja megállni, hogy ki ne dugja a fejét, csak hogy megtudja, tényleg éles lőszert használnak-e.

– És Black sem tud segíteni?

– Black most éppen a feketelistás főtisztek közé került. Most kezd jönni esőstől azáldás, amiért nem adta a légierőnek a fegyveres helikoptert.

– Na meg Lowell miatt – mondta Mac. – Meg Lowell miatt – értett egyet Hanrahan.

– De miért nem választod az okosabb megoldást, és működsz együtt Howarddal?Jézusom, legalább egy kicsit azért lehetnél könnyebben elviselhető, kezdetnek.

– A barett, igaz?

– Például a barett. Az hihetetlenül piszkálja. Nem mondhatod egy altábornagynak, hogydugja föl magának az egyenruha-viselési szabályzatát, és ezt te is tudod.

– A barett szimbólum, Mac. A kiképzőközpont függetlenségéé. Ezzel mutatjuk ki, hogya légideszant nem parancsolhat nekünk.

– Hogy érted, hogy „nekünk”, fehér ember?

– Tessék? – értetlenkedett Hanrahan.

– Tudod, a régi vicc. A Magányos Cowboyt és Tontót tízezer üvöltő indián veszi körbe.A Magányos Cowboy megszólal: „Mi lesz velünk, hűséges indián társam?” Mire Tonto:„Hogy érted, hogy „velünk”, fehér ember?”

– A, ja – legyintett türelmetlenül Hanrahan. – No mondd, mit akarsz tőlem, Red.

– Azt szeretném, ha átgondolnád a dolgot, és tudatnád velem, melyik oldalon állsz. Ezminden.

– Tényleg szeretnéd tudni, mit gondolok?

– Igen. Mondd el, kérlek.

– Szerintem kurvára elszállt az agyad. Ha Felter melletted maradt volna, és Black is,

talán elküldhetted volna az egész légierőt az anyja valagába. De egyedül? Soha. – Te pedig a győztesekkel tartasz, igaz, Mac? MacMillan megvonta a vállát, és bólintott.

– Oké – mondta Hanrahan. – Értékelem az őszinteséged.

– Ennyit megérdemelsz. Nagyon rég ismerjük egymást.

– Vegyél ki pár nap eltávozást, Mac, amíg elrendezed a dolgaid. Akár egy hetet is, hakell. Mire visszajössz, kitalálok valamit, hogy hogyan tartsalak kívül a tűzvonalon.

Szent isten, gondolta MacMillan. Csöbörből vödörbe, hogy a fene esne bele. Kurva sok választásom van, mondhatom. Tök mindegy, melyiket választom, nyakig ülök a szarban.

Farkasszemet néztek. MacMillan végül vállat vont, és tehetetlenül tárta szét a kezét.

Aztán távozott.



A főtörzsőrmester asztalánál megállt.

– Nincs véletlenül cimborád a szállásmesteri ruhaüzletekben?

– Mire lenne szüksége, ezredes úr?

– Az ezredes úrnak méretre szabott gyakorló-egyenruhára lenne szüksége, de tegnapra.Hosszú évek óta nem hordtam gyakorlót.

Taylor fejből tárcsázott egy számot. Bemutatkozott, majd közölte beszélgetőpartnerével,hogy MacMillan alezredes meg fogja látogatni, és nagyon hálás lenne, ha segítene neki.

– Köszönöm – mondta MacMillan. – És most kéne valaki, aki visszavisz a kocsimhoz.

A főtörzsőrmester hangosat csettintett az ujjával. Olyat durrant, mint egy puskalövés.Hamarosan egy őrmester jelent meg az ajtónál.

– Vidd az ezredes urat, ahová menni szeretne – utasította Taylor.

Amint meghallotta, hogy beindul a dzsip motorja, a főtörzsőrmester bement a

parancsnok irodájába. – MacMillan ezredes egy héten belül jelentkezik – mondta Hanrahan. – Amint

megjelenik szolgálatra, tegye az A listára.

A Különleges Hadviselési Kiképzőközpont személyzetét több listára osztották fel. Az Alistán mindenki szerepelt. A ’ és a C lista már rövidebb volt. A B-n voltak azok a tisztek,akikben Hanrahan nem teljesen bízott, míg a C-be tartoztak azok, akikben tökéletesen meglehetett bízni, hogy nem adják tovább senkinek a terveit.

– Csak A, uram?

– Attól tartok.

– Sajnálattal hallom, ezredes úr.

– Én is. De hát Mac nyilván úgy gondolja, úgy jutott el idáig, ahol ma tart, hogy mindiga győztesekkel volt, és nem ez a legjobb alkalom a taktikaváltásra.

Taylor kihátrált az ajtóból.

Egy óra múlva visszatért, kopogott a kereten.

– Mi az? – kérdezte Hanrahan. – Van itt kint egy zöldbarettes tiszt, ezredes úr. Azt mondja, jött bejelentkezni két nap

engedély nélküli eltávozás után.

– Ó, az istenit, még csak ez hiányzott. Nem mehetne inkább az adminisztratív tiszthez?

– Ragaszkodik hozzá, hogy az ezredes úrnak tegyen jelentést.

– Hát jó, küldje be – mondta fáradtan Hanrahan.

Az irodába lépő tiszt gyakorló-egyenruhát viselt. A ruha vadonatújnak tűnt.Odamasírozott az ezredes asztalához, attól pontosan egy méterre megállt, és feszesentisztelgett.

– MacMillan, Rudolp G., alezredes, két nap engedély nélküli eltávozás után



szolgálatrajelentkezik, uram. Mentséget nem tudok felhozni.

Hanrahan viszonozta a tisztelgést.

– Jól meggondoltad, Mac?

– Igen. Nincs mentségem, uram.

– Tudod jól, mire gondolok.

– Elnézését kérem, ezredes úr, de a barett még valahogy kissé zavar. Úgy érzem magamtőle, mint egy cserkészlány, uram.

– Biztos vagyok benne, hogy idővel hozzászokik, ezredes – mondta Hanrahan. – Főtörzsőrmester!

-Uram?

– Tegye MacMillan ezredest a C listára.

– Igenis, uram.X.

(Egy)Laird katonai repülőtér



Roxy MacMillan szeretetteljesen mosolygott Craig W. Lowellen, aki hangosan éslelkesen énekelte együtt a szextettet George Londonnal és a Bécsi FilharmonikusokkalDonizetti Lammermoori Luciájából. Hirtelen megszakadt a zene.

– Az egyes ötös parancsnokának, itt Laird.A Laird katonai repülőtér irányítótornyának hangja szólalt meg az Aero Commander

pilótafülkéjének tetejébe épített hangszórókon. Ez volt a legújabb csecsebecse, amitLowell az Aircraft Radio Corporationtől szerzett be. Amikor éppen semmilyen légikommunikáció nem zajlott a gép és a föld vagy a gép és egy másik gép között, ahangszórók zenét játszottak egy nyolcsávos magnóról.

A Craig, Powell, Kenyon és Dawes befektető bankárcég elnöke előző csütörtökön hívtafel Lowell őrnagyot.

– Gondoltam, érdekelni fog, hogy épp megvásároltuk az Aircraft Radio Corporationötvenezer részvényét -jelentette be Porter Craig, Craig Lowell unokatestvére.

– Tényleg?



– Úgy gondoltam, hasznos lehet. Ha mindenkinek, akiknek repülőgépe van, olyanszámlákat küldenek, mint nekem, legalább százszázalékos osztalékot fognak tudni fizetni.

– Szerintem ezzel célozni akarsz valamire, Porter.

– Harminchatezer-valahányszáz dollár. Mi az isten az az „időjárási elkerülő radar”?

– Jelzi, ha viharfelhők felé repül az ember. Amit a műértők csak „időjárási zavarokéként

emlegetnek. – Ugye tudod, hogy több repülőgépet is bérelhetnél csak azért az összegért, ami ezen a

legutolsó számlán szerepelt.

– Mindenkinek megvan a maga kis játékszere, Porter. Neked ott a szeretőd, nekem itt azenyém. Csak az enyémnek szárnyai vannak.

– Nincs is szeretőm! – tiltakozott felháborodottan Porter Craig, mielőtt rájött volna,hogy csak ugratják.

– Nagy kár – nevetett Lowell. – Szóval azért hívtalak…

– Mert rég nem hallottál felőlem, és már kezdtél aggódni.

– A komornyikod azt mondta, most Alabamában állomásozol.

– Ha már itt tartunk, pár barátom lakik majd a georgetowni házban tavaszig.

– Ezt a komornyikod is mondta.

– Ezért hívtál föl?

– Nem – mondta Porter Craig. – Igazság szerint azért, hallgass végig, mielőtt vitatkoznikezdenél…

– Rendben – mondta türelmesen Lowell.

– Ismered a Haymann Frerest?

– Haymann Freres? – kérdezte Lowell, mintha fogalma sem lenne róla.

– Az isten szerelmére – tört ki elkeseredetten Porter Craig. – A francia bankunk.

Mármint hogy a tulajdonunkban van. – Ó. Ja, az a Haymann Freres.

– Igen, az a Haymann Freres. És az igazgatótanácsban van egy ember…

– Pildet bárója? – szakította félbe Lowell. Porter Craig zavartan hallgatott el.

– Honnan tudod?

– Történetesen a szobatársam nagybátyja. Porter megint elhallgatott.

– Hát ez nem igaz – mondta végül.

– Általában véve tulajdonképpen nem bírom a békaevőket – állította Lowell. – Degondoltam, jót fog tenni a cégnek, ha rendes leszek vele.

– Vajon miért nem tudom én ezt elhinni?



– A barátaim barátja. Azoké is, akik a georgetowni házat használni fogják.

– Ha a hétvégére New Yorkba hoznád, az végre egyszer üzleti felhasználása lenne agépednek. Amivel az adóhivatalnak is csontot dobnánk végre.

– Majd beszélek vele.

– Tehetek még valamit érted, Craig?

– Kifizetheted a számlát az Aircraft Radio felé. És átadhatod az üdvözletem acsaládodnak.

– Hozd el New Yorkba, Craig – ismételte Porter.

– Viszlát, Porter. Kösz, hogy hívtál.

– Minden jót – mondta Porter Craig, és letette a kagylót.

– Hallgatom, Laird – mondta Lowell a szája elé hajló vékony gémre erősítettmikrofonba.

– Repülés alatti információ, egyes ötös. A bizottság parkolójában földi szállítóeszközvárja.

– Vettem, Laird. Köszönöm. Pár percen belül várhatóan a külső jelző fölött leszek.Egyes ötös vége.

A másodpilóta-ülésben ülő Roxy MacMillanhez fordult.

– A gyerekeid közül vár ránk valamelyik? – kérdezte.

– Nem hinném – mondta Roxy.

Lowell vállat vont, majd megnyomta a kormányon a kapcsolót. George London hangjaés a Bécsi Filharmonikusok visszatértek a pilótafülkébe.

Még meg sem fordult a rádió irányjelző mutatója, már meglátta a Laird repteret.

– Laird, itt az egyes ötös parancsnoka – mondta. – Három kilométerre északra,ötszázon. Látom a leszállópályát. Engedélyt kérek azonnali megközelítésre a háromnyolcashoz és leszálláshoz.

– Egyes ötös, azonnali a három nyolcashoz engedélyezve. Első a sorban a Beaver után,

ami mindjárt gördül. Elhanyagolható északi szél. A barométer kettő kilenc kilenc kilenc. – Látom a Beavert.

Előrenyúlt, visszább vette az üzemanyag-adagolót. Hallani lehetett a hidraulika hangját,ahogy a szárnyon kinyíltak a fékszárnyak. Aztán megint, amikor a kerekek lenyíltak, majda helyükre kattantak.

A Commander a kifutópálya kezdetétől harminc méterre ért földet. A motor hangjamegváltozott, ugyanis ellenkező irányba kapcsolta a propellereket.

– Laird, egyes ötös óra tízkor földet ért – szólt a mikrofonba. – Gördülési utasításokatkérek a bizottság területére.

– Egyes ötös, kövesse az északi hármas gördülőutat a bizottság területére.



– Északi hármas, vettem. – Időközben eléggé lelassultak, hogy fékezni kezdhessen.Lekanyarodtak a kifutópályáról.

– Hát, gyönyörűm, megint megmenekültünk a halál torkából – kacsintott Roxyra. A nőmosolyogva csóválta a fejét.

A csillogó Aero Commander a gördülőúton előbb négy sor Cessna L-19-est hagyottmaga mögött – ezek egymotoros felderítő repülőgépek. A pilóták alapképzésére isilyeneket használnak. Aztán többsornyi magas szárnyú DeHavilland L-20 Beaver, majdegy fél tucat Beechcraft L-23D Twin Bonanza mellett gördültek el. Végül két másik AeroCommander mellett – ezek a pilótaiskola repülőgépparkjához tartoztak. Négyszáz méterrelkésőbb a Katonai Repülési Bizottság parkolóterületére értek. Itt harminc különféle légiármű állt, köztük két Sikorsky H-19-es, amelyek arra vártak, hogy rakétavetővel szereljék

fel őket. És persze a fekete H-19-es, amit Lowell az iskola gépparkjából „vett kölcsön” – ezt viszont fokozatosan visszaállították abba az állapotba, amiben a „kölcsönvétel” előttvolt.

Lowell hiába próbálta meggyőzni Bill Robertset, hogy sokkal egyszerűbb lennemegtartani a már kész gépet, mint azt leszerelni, és egy teljesen másikat gyártani helyette.

– Minél kevesebbet hallok az iskola H-19-eséről – felelte Roberts –, annál jobb.Legközelebb már csak a jelentésében akarok találkozni vele, amiben közli, hogyvisszaállította abba az állapotba, amiben „találta”.

Roberts azt is leszögezte, hogy a két, felszerelés alatt álló H-19-esen semmiféle, aszabályzatban elő nem írt festést nem akar látni. A hivatalos teszthelikoptert nem fogják feketére festeni, nem írják rá, hogy „Csúnya Rossz Madár”, és nem lesz rajta Harry

Harkály rajzfilmfigura, ami sörösüvegeket dobál.A bizottság műszaki állásának épületéből néhány sorkatona lépett ki, a földi személyzet.

Megmutatták neki, hova parkoljon. Miközben a helyére fordult, meglátta az épület mögött parkoló Cadillac Eldoradót.

– Jannier – mondta Roxynak.

– Máris itt van? – kérdezte meglepetten a nő.

Valamivel kevesebb mint negyvennyolc órával korábban tették ki Jean-Philippe Jannier

századost a washingtoni Nemzeti repülőtéren. Ragaszkodott hozzá, hogy majd ő elhozzaLowell autóját Washingtonból. Nemcsak hogy rendkívül jól vezet, jelentette ki, de mégkifejezetten örülne is a lehetőségnek, hogy egy kicsit megnézze magának Amerikátvezetés közben.

Lowell és Roxy onnan Fort Braggba repültek. Mac, noha korábban azt mondta Roxynak a telefonban, hogy a támaszponton kapnak szállást, újra felhívta, és kijelentette, hogy„történt valami”, és mégiscsak házat kéne venniük. Aztán egy hét múlva megint telefonált,hogy megtalálta a megfelelő házat, és szeretné, ha ő is eljönne megnézni, és aláírni a papírokat.

Három legyet ütnek egy csapásra, szögezte le Lowell, amikor felajánlotta, hogyBraggba viszi Roxyt: Jannier-t majd kiteszi Washingtonban, így el tudja hozni a kocsiját,Roxy is könnyebben jut Braggba, ő pedig meglátogathatja Hanrahant.



Paul Hanrahantől aztán megtudta, miért „nem áll már rendelkezésre” a támaszpontonMacMillannek eredetileg felajánlott szállás. Mac időközben már nem a légideszanthozvisszatért hős volt, hanem csak egy újabb áruló féreg, olyan, mint Hanrahan. Lowellvéleménye szerint Hanrahan eleve elveszett háborút vív. Most márkülön örült, hogy nemfogadta el annak idején az ezredes ajánlatát, hogy menjen a Különleges Haderőhöz.

A parancsnok nem ismételte meg az ajánlatát, ami mutatta, ő is érzi, hogy vesztes

csatában harcol, és nem akar senkit magával rántani.Míg Lowell az Aero Commandert rögzítő köteleket ellenőrizte, Jean-Philippe Jannier

odasétált hozzájuk. A kabátja eredeti andalúziai juhászkabát lehet, gondolta Craig, a bundás oldalával kifelé. Az inge majdnem a köldökéig ki volt gombolva, a nyakábanselyemsál. Buggyos kordbársony nadrágot viselt, a cipője pedig vászoncipőnek nézett ki.A kezében hosszú, fekete szivar. Jóképű a marhája, gondolta Lowell, és elegáns is, el kellismerni.

Jannier megfogta Roxy kinyújtott kezét, fölé hajolt, és megcsókolta.

– És úriemberhez méltóan viselkedett, Roxy, amíg kettesben voltatok a repülőn?

– Hogy értél vissza ilyen hamar? – tért ki a kérdés elől a nő.

– Trés rapidement – mondta Jannier. – Muszáj megszereznem ezt az autót, vagy esetlegegy ugyanilyet, mondjuk, sárgában.

– Szerencséd van, hogy nem kerültél dutyiba – nevetett Lowell.

– Virginiában azért volt egy kis incidens, már majdnem a Tennessee határánál.Tennessee, ugye, jól mondom?

– Szóval bekasztliztak – szögezte le Roxy.

– Bekasztliztak? – vonta fel a szemöldökét Jannier. Ez a kifejezés új volt neki.

– Letartóztattak – magyarázta Lowell, miközben az Eldorado felé sétáltak.

– Csak őrizetbe vettek. Amíg sikerült találniuk egy tisztet, aki tudta, mit jelent adiplomata-útlevél.

– Diplomata-útleveled van? – kérdezte Craig.

– Természetesen. – Miért, az mit jelent? – kíváncsiskodott Roxy.

– Azt, hogy fityiszt mutathat a közlekedési rendőröknek. Nem vonatkoznak rá azamerikai törvények.

– Ezt most komolyan mondod? Hogy működik ez?

– Hát azért nem úgy, ahogy ő használja. Milyen gyorsan mentél?

– Száznyolcvannal – közölte Jannier büszkén. – Végül útelzárással állítottak meg. Úgy

éreztem magam, mint egy John Dillinger. – Jézusom – nevetett Lowell.

– És mégis megúszta? – hitetlenkedett Roxy.



– Itt vagyok, nem? A Virginiai Állami Rendőrség természetesen bocsánatkérését fejezteki.

– Ez undorító -jelentette ki Roxy.

– Az egész világ undorító – mondta Craig. – Nem tűnt még fel? Beült a Cadillacvolánjához, és beindította a motort.

– Árulnak ilyet Alabamában is? – kérdezte Jannier, miközben becsusszant Roxy mellé. – Vagy egyedi példányok?

– Szívesen eladom – mondta Lowell.

– Megbeszéltük – nyújtott Jannier kezet Roxy fölött.

– De hát még nem is mondta, mennyiért – figyelmeztette a nő.

– Mindketten úriemberek vagyunk. Annyit fog kérni érte, amennyit ér.

– Mint úriember – mondta Lowell –, figyelmeztetnem kell téged valamire ezzel a

márkával kapcsolatban. – Mégpedig?

– Ez a les maquereqaux kedvence is. Sőt, nem is mondható igazi, jól szituáltmaquereqaux-nsk, akinek nincs ilyen.

Jannier nevetett.

– Mit mondtál? – kérdezte Roxy.

– Az amerikai patois-ban csak „stricimobil”-nak hívják. Jannier teli tüdőből nevetett.

– Akkor egyszerűen muszáj megvennem.

– Amit mondtál, az a francia megfelelője… annak?

– Teljesen illedelmes szó, Roxy – nyugtatta meg Lowell. – Ebből származik a makrélaszavunk is.

– A hal? – hitetlenkedett a nő.

– Pontosan – így Lowell. – A hím makréla nőstény halakat biztosít a többi hím halnak.

– Ezt nem hiszem el – szögezte le határozottan Roxy. – Pedig igaz, bizony igaz – nevetett Jannier.

– Na én inkább témát váltok – bosszankodott Roxy. – Beszéljünk valami biztonságosabbról.

– Mint például?

– Mint például ételekről. Kivéve a halakat. Állj meg az A&P-nél Ozarkban, Craig, ésegyünk egy steaket.

– Már van egy meghívásunk steakre – szólt Jannier. – Tényleg?

– Chez Parker. Hagytak egy számot a motelben, hogy hívjam fel. Amikor felhívtam,



Madame Parker ragaszkodott hozzá, hogy mind jöjjünk.

– Megdöbbentő, mit el nem tudsz érni azzal, hogy megcsókolod egy nő kezét, és„Madame”-nak szólítod – mondta Lowell.

– Ez a Toni, ezt igazán nem kellett volna – mondta Roxy.

– Phil örülni fog. A munkája megőrjíti.

Erről hamarosan megbizonyosodhattak, amint Parkerék lakásába értek a kórházban. PhilParker szemmel láthatóan felöntött kissé a garatra. Antoinette Parker pedig félrevontaLowellt, és mint közeli barát, alaposan leteremtette, amiért Philt nem hívta el a repülőútra.

Aztán alig töltötte ki az italukat, Parker keserűsége is szinte azonnal kiütközött.

– Mackel mi a helyzet?

– „A különleges projektek másodparancsnoka” lett – mondta Lowell. – Hangzatos egy beosztás, mi?

– Talán nekem is ezt kéne tennem – mondta Parker. – Kilökni valakit a galériáról. – Phil! – szólt rá döbbenten Toni.

– Bocs, Roxy – mondta Parker.

– Semmi baj – így Roxy. – Különben meg ott sincs kolbászból a kerítés, igaz, Craig?

– Engem kérdezel?

– Minthogy Mac nekem nem hajlandó elmondani, igen, téged.

– Hát jó – mondta Lowell. Úgy döntött, jót fog tenni Philnek, ha ő is tudja, hogymennek a dolgok valójában Braggban. – A helyzet az, hogy a légideszant szerint aKülönleges Haderőnek alájuk kéne tartoznia. Amolyan szuperejtőernyősöknek képzelik előket. Hanrahan viszont nem szeretné, ha így lenne. Szerinte a Különleges Haderőleginkább a gerillataktikáról szólna. Meg külföldi hadseregek kiképzéséről, hogy ők maguk vívják meg a saját háborújukat. Persze igaza van, de ez amolyan Dávid és Góliát-küzdelem, és mit gondoltok, vajon ki a Dávid a történetben?

– És ez mennyiben érinti Macet? – kérdezte Parker.

– Mac választhatott, hogy a légideszant hőse lesz vagy Hanrahan mellé áll. Tudjátok,milyen – felvette a zöld barettet.

– Azaz?

– Ez egy szimbólum. A légideszant, konkrétan Howard altábornagy, megtiltotta aviselését, merthogy olyan ostobán néz ki. Hanrahan viszont elolvasta a kiképzőközpont parancsnoki tisztségével kapcsolatos szabályozásokat, s kiderült, hogy közvetlenül aDCSOPS alá tartozik. És Howardot emlékeztetendő, hogy nem ő a főnök, parancsba adtaa katonáinak, hogy barettet kell hordaniuk.

– Na jó, de mivel foglalkoznak igazából? – Hanrahan arra fogja kiképezni a katonákat – tapasztalt altiszteket és tiszteket –, hogy

más országok hadseregeit irányítsák. Nagyjából azt kell majd tenniük, amit mi



Görögországban. Mi adjuk a tudást, a helybéliek az emberanyagot. A gerillákat, bizonyosértelemben, de ennél azért többről is van szó.

– És mi a légideszanttal való nézeteltérés lényege?

– A légideszant rohamosztagosokat képezne belőlük, amolyan szuperejtőernyősöket,olyanokat, mint akik felmásztak Normandia partjain a sziklákra.

– Nem látom a különbséget – vallotta be Parker. – Hanrahan nagyon érthetően elmagyarázta. A rohamosztagosokat arra tanítják, hogy

minden áron teljesítsék a küldetést, akármekkora veszteségekkel járjon is. A KülönlegesHaderő embereit viszont arra, hogy maradjanak életben, mert túl értékesek, semhogyodavesszenek.

– Érdekesnek hangzik. Pilótaoktatókra vajon szükségük van?

– Nem neked való, Phil – mondta Lowell, majd gyorsan hozzátette: – és nekem sem.Ezek leginkább olyan csavarhúzós-kalapácsos katonák. A tisztjeik is vagy lövészek, vagyhíradósok. Szerintem még csak páncélos tisztjük sincs, nemhogy repülős.

Antoinette úgy döntött, jobb lesz témát váltani.

– Na és milyen volt a ház, Roxy? Tetszett?

– Annyira nem, mint az itteni. De amúgy nincs vele semmi baj. Csak egyszerűenutálom, hogy az itteniből el kell menni.

– És mit kezdesz vele? – kérdezte Jannier.

– Kiadom. Azaz találnom kell egy alezredest, aki megengedheti magának, hogy nekelljen a támaszpont valamelyik szállásán laknia.

– Ezt nem értem – vallotta be Jannier.

– Háromszázötven dollárt kell kapnom érte havonta. Az nagyon sok pénz.

– Nem az.

Roxy és a többiek hitetlenkedve néztek rá.

– Craig – kezdte Jannier. – A motelben mennyit fizetünk?

– Olyan öt körül. Valamivel többet. – Ötszáz dollárt fizettek havonta? – méltatlankodott Roxy. – Ti nem vagytok

normálisak! Pár szobáért egy motelben?!

– Kiadnád nekünk a házadat? – kérdezte Jannier.

– Hát, nem is tudom – mondta kelletlenül a nő.

– Tudom, mi jár a fejedben, Roxy – nevetett Antoinette. Biztos volt benne, hogy arragondol, mennyi probléma lehet abból, ha két agglegénynek adja ki a házat. – De nincs

mitől félned. Sokszor jártam Phil és Craig közös házában Lawtonban, Fort Sill mellett.Akár hiszed, akár nem, úgy nézett ki, mint egy hirdetés a Better Homes & Gardensben.Persze a hűtőben sosem volt semmi, csak sör és hagyma a martinihoz, de a ház makulátlanvolt.



– Volt egy bejárónőnk – mondta Phil –, és persze a férfiak eleve rendszeretőbbek, mint anők.

– Visszavonok minden jót, amit mondtam – szögezte le Toni.

– És bútorokat honnan szedtek? – kérdezte Roxy.

– Azt megoldjuk – mondta Lowell. Tetszett neki az ötlet. Nem szerette a lakosztályt a

motelben. – A motelnél mindenképpen jobb lesz. – Ráadásul nincsenek gyerekeik, akik összefirkálnák a falakat zsírkrétával – mondta

Toni.

– Hát jó, tőlem – döntött Roxy.

– Mikor tudsz kiköltözni? – kérdezte Lowell.

– Menj a pokolba, Craig – mondta Roxy, de azért válaszolt a kérdésre. – Amint megtudom szervezni a költöztetőket. Már csak pár nap.

– A villanykörtéket azért itt hagyod? – kérdezte ártatlan arccal Lowell. Phil Parker kétrét görnyedt a nevetéstől.

– Mi olyan vicces?

– Amikor a lawtoni házba beköltöztünk, nem tudtuk felkapcsolni a villanyt.

Craig felhívta a fickót, akitől a házat vettük, és kegyetlenül lehordta, mire az illetőgyorsan kiküldött egy villanyszerelőt. A szerelő belépett, körbenézett, majd közölte, hogya világítás villanykörték nélkül nem működik.

Kitört a nevetés. Volt, aki csak udvariasságból kacagott, mert azért olyan viccesnek senki nem találta a sztorit, mint Parker. Aztán egy új hang szólalt meg az ajtóban.

– Úgy látom, én már lemaradtam a poénról – mondta Melody Dutton Greer.

– Már épp azon tűnődtem, mi lett veled – ment oda hozzá Antoinette.

– Anyámnál feltartottak.

– Ne mentegetőzz – mondta Phil Parker. – Ha Jean-Philippe nem hozza szóba a dolgot,meg sem hívtunk volna.

– Phil, az isten szerelmére! – csattant fel Toni. – Ha nem bírod az alkoholt, ne igyál!Lowell Roxyra pillantott. A nő őt nézte. Mindketten rájöttek, hogy amint beköltöznek a

Melody Lane 227-es szám alatti házba, Melody Dutton Greer a szomszédja lesz – vagyinkább Jean-Philippe Jannier-é.

(Kettő)

Helyzetelemző terem

Fehér Ház

Washington, D. C.


Az ülésen, melynek célja a különböző, a Kubába tartó orosz szállítmányokkal



kapcsolatos hírszerzési információk egyeztetése és összegzése volt, a CIA elemzésiigazgatóhelyettese elnökölt. Sanford T. Felter hivatalosan csak megfigyelőként volt jelenmint az elnök személyes összekötőtisztje a titkosszolgálatok felé. Valójában azonban azegész találkozó az ő ötlete volt.

Aznap délelőtt egy futár két „AZ ELNÖK FIGYELMÉBE” feliratú, szigorúan bizalmaselentést hozott a Fehér Házba, amit aztán Felternek adott át. Egyebek között az ő feladata

volt az elnöknek érkező titkosszolgálati jelentésekből egy bekezdéses kivonatot írni.Mindkét, az asztalára került dokumentum ugyanazzal a témával foglalkozott, a Kubábairányuló szovjet katonai szállítmányokkal. Az egyiket a CIA készítette, a másikat ahaditengerészet hírszerzési főparancsnokának a hivatala. Eltérően ítélték meg, mitszállítottak eddig és milyen további szállítmányok várhatók. Az orosz tengeri szállításikapacitást is különböző nagyságúra becsülték. Épp befejezte az egybekezdésesösszefoglalót (amiben azt is jelezte, hogy a két vélemény részben eltér egymástól), amikor egy harmadik is érkezett, ez a külügyminisztériumtól. És az is a Castro uralta Kubábairányuló tényleges és jövőbeli fegyverszállítmányokkal foglalkozott.

Felter ekkor felhívta a CIA elemzési igazgatóhelyettesét. Beszélt vele a másik kételentésről.

– Az isten verje meg, az ilyen ügyeknek elvileg mind az én kezemen kénekeresztülmenniük – méltatlankodott az igazgatóhelyettes.

– Mit kíván, uram, mit tegyek?

– Ennek az anyagnak még ma az elnök elé kell kerülnie. És ez, attól tartok, már megintegy nyavalyás ülést jelent. Megszervezné? Mondjuk, a helyzetelemző terembe, kettőre?

– Igenis, uram.

Felhívta a külügyminisztériumot – ahonnan kiküldtek egy hírszerzési államtitkárt – és ahaditengerészetet – ők a tengerészeti hírszerzés igazgatóhelyettesét küldték. Végültárcsázta a hadsereget, pontosabban a hírszerzési vezérkari főnökhelyettest (a DCSINTEL-t). Minden érdekelttel közölte, hogy 14 óra 00-kor találkozó lesz a helyzetelemzőteremben a Kubába irányuló szovjet fegyverszállítmányok ügyében.

Az elnök személyes irodája (tehát nem az Ovális iroda) felé vezető folyosón elhaladt azelnök mellett, aki rögtön meg is kérdezte, nincs-e új híre a számára.

– Valamikorra ma délutánra lesz egy jelentés a szovjet fegyverszállítmányokról,amelyek eddig Kubába érkeztek, s amelyek a jövőben várhatók. A CIA állítja össze akivonatot a több irányból érkező jelentésekből 14 óra 00-kor a helyzetelemző teremben.

– Rendben – mondta az elnök.

Amikor 14 óra 05-kor az elnök belépett a helyzetelemző terembe, intett a CIA elemzésiigazgatóhelyettesének, hogy maradjon a helyén. Inkább egy, az asztalfőtől távolabb esőszékre ült le.

Egyik cigarettáról a másikra gyújtva és egy porcelán kávéscsészéből kortyolgatvahallgatta végig a CIA, a haditengerészet s a külügyminisztérium eltérő véleményét.Egyikhez sem fűzött megjegyzést. Aztán, a szovjet olajtanker-kapacitásról folyó vitakellős közepén feltett a DCSINTEL-nek egy teljesen oda nem illő kérdést. Egész pontosan



azt, milyen nem konvencionális erőket – más szóval Különleges Haderőt – tudna ahadsereg bevetni Kuba hadseregének lekötésére, ha szükségessé válna egy invázió.

A DCSINTEL, a hírszerzési vezérkari főnökhelyettes feszengve ismerte be, hogyegyszerűen fogalma sincs.

– Ha rákényszerülnénk – mondta az elnök –, minél kevesebb nyers erőt kéne bevetnünk,annál jobb lenne.

– Meg fogom szerezni önnek az információt, elnök úr – mondta a DCSINTEL.

– Hagyja csak. Van magának elég más dolga. – Az asztal másik vége felé fordult. – Felter, nézzen utána nekem, jó, kérem?

– Úgy lesz, elnök úr.

– És akkor már készíthetne egy jelentést azoknak a tankvadász madárkáknak a várható bevethetőségéről is.

– Úgy lesz, elnök úr – ismételte Felter. – Számomra úgy tűnik, hogy ha nincs elég tengeri szállítási kapacitásunk, hogy Kubába

uttassuk a tankjainkat, és ehhez ne kelljen még a Staten Island-i kompot is lefoglalnunk,akkor a legjobb áthidaló megoldás az lenne, ha tankvadász helikoptereket vetnénk be.Láttam a tévén egy bemutatót pár hete. Meglehetősen meggyőző volt.

– Igen, elnök úr.

– Ahogy a dolgok mostanság mennek – folytatta az elnök –, nagyon meg lennék lepve,ha már valóban bevethető is lenne. Ha már ez ügyben kérdezősködik, Felter, nézzen utána,

fel lehetne-e valamivel – feltehetően a pénzügyi források bővítésével – gyorsítani afolyamatot.

– Úgy lesz, elnök úr – mondta ismét csak Felter.

Más témákkal folytatták a tárgyalást. Felter az ülés után rögtön az irodájába ment, ésviharos sebességgel legépelt két kivonatot a megtárgyalt jelentésekről. Az egyik két és féloldalas volt, a másik az elnök által elvárt egyetlen bekezdésnyi összefoglaló.

Amint végzett, felhívta a Pentagont, és kért egy időpontot •. –. Black tábornok végrehajtó tisztjétől, egy ezredestől. Abban reménykedett, természetesen hiába, hogy mégaznap délután rá fog érni. Az ezredes megnyugtatta, hogy azért holnap 14.30-ra be tud„csempészni” neki egy fél órát a másod vezérkari főnök programjába.

– Sajnálom, uram – mondta erre Felter –, de most azonnal találkoznom kell atábornokkal. Azonnal indulok a Pentagonba. Kérem, tegye meg a szükségesintézkedéseket.

Tárcsázta a Fehér Ház járműközpontját, és még beszélt, amikor kigyulladt egy gomb atelefonon. Amint befejezte a beszélgetést a forgalomirányítóval, megnyomta.

– Felter. – Black – mondta az ismerős hang.

– Jó napot, uram.



– Úgy hallom, ragaszkodik hozzá, hogy azonnal találkozzon velem.

– Igen, uram.

– Maradjon, ahol van, őrnagy – mondta Black, azzal bontotta a vonalat.

Felter megint felhívta a járműközpontot, és lemondta a kocsit. Aztán felment a lépcsőn,végig a folyosón, és átadott az elnök titkárának egy nagy keménypapír borítékot, benne a

szovjetekről szóló jelentéssel.Végül visszatért az irodájába, és várt.

Húsz perc múlva felhívta a kapuőr, hogy E. Z. Black tábornok van a kapunál. Valóbanvárja?

– Engedje be.

Dühös volt magára az ostobasága miatt. Magától értetődőnek vette, hogy Blacknek van belépőkártyája a Fehér Házba. Ezek szerint még sincs. így könnyen azt hiheti, hogy ő

tisztában volt vele, hogy nincs, és szándékosan állíttatta meg a kapunál, hogy afontosságával kérkedjen.

Pár perccel később bevezették az irodájába Blacket. Felter felállt.

– Jó napot, uram – mondta.

– Köszönöm, hogy fogadott, őrnagy – mondta Black, majd átadott egy nagy borítékot. – Feltételezem, ezt szeretné.

– Megkínálhatom a tábornok urat egy kis kávéval?

– Nagyon kedves, őrnagy, köszönöm. – Tábornok úr. Az elnök megbízott, hogy szerezzek meg számára bizonyos

információkat. Kénytelen voltam ragaszkodni hozzá, hogy…

– Véleményem szerint ebben benne vannak az információk, amiket keres – intett a boríték felé Black.

A DCSINTEL ezek szerint egy pillanatot sem késlekedett az ülésen történtek továbbadásával, értette meg Felter.

Megnyomott egy gombot az interkomján. – Kávét kérek, két személyre.

– Nagyon érdekes – mondta Black. – A verebek azt csiripelik, hogy magának van egy azitteni legnagyobb státusszimbólumból.

– És mi lenne az?

– Egy telefon, közvetlen vonallal az elnökhöz. Felter nem válaszolt. Kinyitotta a borítékot.

Két memorandum volt benne, mindkettő Blacktől, a vezérkari főnöknek címezve. Azegyik „tárgy” mezőjében a HELIKOPTEREK, RAKÉTAFEGYVERZETŰ,HARCKOCSIVADÁSZ szöveg szerepelt, a másikéban a KÜLÖNLEGES HADERŐ, ASPANYOLNYELV-ISEMERETTEL RENDELKEZŐ SZEMÉLYI ÁLLOMÁNY



LÉTSZÁMÁNAK NÖVELÉSE. Mindkettőt 1959. január 3-ra dátumozták, két nappalazutánra, hogy Fidel Castro győzedelmesen begördült a dzsipjén Havannába.

– A memorandumokat, úgy tűnik, már vizsgálják – mondta a tábornok. – De nemhiszem, hogy a vezérkari főnöknek lett volna már alkalma döntést hozni.

Felter gyorsan, de gondosan átolvasta a helikopterről szóló elemzést. Black azt javasolta benne, hogy azonnal hozzanak létre egy húsz rakétafegyverzetű helikopterből állóideiglenes századot Fort Knoxban, Kentuckyban. Ehhez a H-19-eseket egyszerűenelrekvirálnák azoktól a támaszpontoktól s szervezetektől, amelyek rendelkeznek ilyennel.A pilótákat és a karbantartó személyzetet az alabamai Fort Ruckerbe, továbbá FortKnoxba küldenék. A kezdeti kiadásokra kétmillió dollár azonnali kiutalását tanácsolta.

A Különleges Haderőről szóló memorandum javasolta a Különleges HadviselésiKiképzőközpont négy, egyenként 214 tisztből és sorkatonából álló század spanyolul beszélő személy kiképzéshez szükséges felszereléssel és pénzeszközökkel való ellátását. Anégy századot egy, a karib-tengeri övezetben történő lehetséges bevetésre kell felkészíteni.

A kiképzőközpont parancsnokát felhatalmaznák a Belső Zónából való toborzásra, afőhadsegédet pedig utasítanák, hogy állítson ki parancsot az áthelyezésükre, tekintetnélkül a jelenlegi alakulatuk esetleges tiltakozására. Tízmillió dollár azonnali kiutalásátavasolta.

– Azt hiszem, az elnök ezt örömmel hallja majd – mondta Felter. Majd hozzátette: – Tábornok, én szívesen elmentem volna önhöz ezért az anyagért. Nem kellett volna…

A mondat közepén elhallgatott. Hirtelen rájött, miért jött Black a Fehér Házba. És mitakar tőle.

Egy darabig csak nézett rá, aztán felvette a telefont. A készüléken, a tárcsa alatt néhánygomb sorakozott. A jobb szélső gombot fedél védte a véletlen használattól. Félretolta afedelet, és megnyomta a gombot.

– Igen?

– Felter vagyok, elnök úr. Sikerült információt szereznem a rakétás helikopterekről és azöldbarettesekről.

– Jó – mondta az elnök. Érezhetően csodálkozott, miért kellett Felternek emiatt

felhívnia. – Black tábornok is itt van, uram. Ha esetleg valami konkrét kérdése lenne hozzá. A

vonal másik végén csend.

– Hozza föl – mondta végül az elnök. – Öt perce van.

– Köszönöm, elnök úr.

Az elnök vezérkari főnöke láthatóan bosszús volt, amikor Felter megjelent Black tábornokkal.

– Teljesen összekavarja a napi programot, ugye tudja? – Sajnálom – mondta Sandy.

– Kint van már Black tábornok? – hallatszott az elnök hangja az interkomon. – És



Felter? Küldje be őket.

Black bevonult a szobába, és tisztelgett. Felter észrevette, hogy az elnök vezérkarának főnöke is követte őket a helyiségbe.

– Hogy van, E. Z.? – kérdezte az elnök. – Örülök, hogy látom.

– Nagyon jól, elnök úr, köszönöm – mondta Black.

– Szóval maga tudja a válaszokat, amiket a DCSINTEL nem tudott?

– Igen, uram – mondta a tábornok, és átadta a memorandumokat.

– Mi van bennük, Felter?

– Black tábornok január 3-án azt javasolta, Fort Knoxban alakítsanak ideiglenesrakétafegyverzetű helikopterszázadot kétmillió dolláros kezdeti tőkével, és toborozzanak négyszázadnyi spanyolul tudó különleges alakulatot a Különleges HadviselésiKiképzőközpontban történő kiképzés céljából. Erre tízmilliót javasolt.

– Olyan sokat? – Annál még többre is szükség lesz, elnök úr – mondta Black. – További

memorandumokat küldtem a vezérkari főnöknek, amint elkészültek a számítások.

– Tehát akkor a pénz már megvan?

– Nincs, uram. Úgy tűnik, a hadsereg vezérkari főnöke még tanulmányozza az ügyet.

– Más szóval, ül rajta?

– Nem én mondtam, uram.

– Nem, de ezért van itt. Min marakodnak, még mindig azon, hogy ki irányítsa aKülönleges Haderőt? Vagy hogy a rakétás darálókat a páncélosok alá osztotta?

– Nem beszéltem ez ügyben a vezérkari főnökkel – feszengett Black.

– Tudtam, hogy rosszul jönnek ki egymással – mondta az elnök nem túl barátságoshangon. – De azt azért nem gondoltam volna, hogy már szóba sem állnak.

A zsebébe nyúlt, elővett egy műanyag golyóstollat. Mindkét memorandumra ráírta„elfogadva, DDE”.

– Említettem már, hogy néha nagyon George Pattonra emlékeztet, E. Z.?

– Ez hízelgő, elnök úr.

– Szó sincs róla. Nem dicséretnek szántam. Végül, emlékszik, fel kellett mentenem.Amikor már több bajt csinált, mint amennyi hasznot hozott.

– Elnök úr – mondta az elnök vezérkari főnöke –, nagyon kicsúszunk az időből…

(Három)

T-2215-ös számú nőtlen tiszti szállóHadosztályterület





Valamivel dél után kezdtek játszani, csipsszel. A törzszászlós, aki összehozta a játékot,volt a bankos. A fehér csípsz egy negyeddollárost ért, a piros csipsz ötven centet, a kék egy dollárt. Mindenki vásárolt csipszet. A törzszászlós a csipszes dobozba tette a pénzt. Nehezékként egy villanyszerelő és ács zsebkés szolgált, ami őrmester kora óta megvoltneki.

Most éppen mindenki befejezte a licitet. Minden játékostól elvett egy kék csipszet, és adobozba tette. A hűtője tele volt sörrel, amellett több üveg Jack Daniel’s whiskvvel ésDewar’s White Label skót whiskvvel is felszerelkezett. Ha elküldtek valakit ennivalóért atámaszpont áruházának az ételbárjába, azt is ő fizette. Az este folyamán legalább ötven– vagy akár hetvendollárnyival több kék csipszet fog beszedni, mint a pia és a kaja ára, demindenki elfogadta, hogy a profit az övé, mert ő szervezte meg a játékot, és az ő tökétkapják el, ha katonai rendőrök vagy a napos tiszt jönne a szobába. Azonnal megvádolnák szerencsejáték szervezésével. Vagy a Hadbírósági kézikönyv fura nyelvezete szerint

Játékasztalok üzemeltetésével”, ami a katonai rend és fegyelem elleni vétségnek minősült.Jelenleg hatan ültek az asztalnál. Korábban voltak már csak hárman, de heten is. Maga a

törzszászlós már nem vett részt a játékban. Túl komolyak lettek neki a tétek. Bár azasztalon még mindig csipszek sorakoztak, a dobozban már főleg zöldhasúak gyűltek, öt-és tízdollárosok.

Kissé csodálkozott, hogy ez előfordulhatott, hiszen három hét már eltelt a hónapból.Fizetésnapon nem lepte volna meg a dolog, de ma…

A kölyök kivételével a pokróccal letakart asztal fölé görnyedő tisztek főleg az idősebb

korosztályból kerültek ki. Volt itt még egy törzszászlós (az 505. ejtőernyős lövészezredhelyettes S-4-e), az Egészségügyi Ellátó Szolgálat egy századosa (ő vezette a 82-esek gyógyszertárát), egy tüzérszázados a Hadosztálytüzérségtől, egy idős hadnagy aFőhadsegédszolgálattól (az 505-ösök helyettes hadsegéde). Na és persze a játék szervezője, a törzszászlós (az 505-ösök ejtőernyő-technikusainak a vezetője) és a kölyök.A kölyök kopasz volt még, frissen érkezett a tiszti iskolából, és az egyik sorszázadban voltegy szakasza.

A törzszászlós a játék elején meg volt győződve róla, hogy a gyerek a gatyáját is elfogja veszíteni. Itt mindenki értett a pókerhez, a kölyök szemmel láthatóan nem az ősúlycsoportjukban volt. Azért nem sajnálta. Egy fiatal tiszt képzésének az is fontos része,hogy megtanulja, mikor pókerezzen. Vagyis inkább mikor ne. És ezt csak a saját bőréntanulhatja meg. Amint egyszer beszállt egy olyan játékba, ahová nem való, és elúszottmindene, tudni fogja.

Csakhogy a kölyök nem veszített. Sokkal óvatosabb volt, mint gondolta volna.Folyamatosan nyert. Sohasem sokat egyszerre, semmi döbbenetesen jó leosztás, de azértegyre nőtt előtte a csipszhalom. Annyi esze volt, hogy ezek között az emberek között neigyon semmi töményét. Csak egy pár sört fogyasztott, semmi többet. Mikor megjött a sült

csirke az ételbárból, kiszállt, nem játék közben evett. Annyi csirkét, sült krumplit éskelkáposzta-salátát megevett, amennyi látszólag belé sem szabadott volna férnie.

Azután visszaállt.



A többiek nem örültek túlzottan. Úgy gondolták, egy-két óra alatt elszedik a gyerek pénzét, kiszáll, és végre játszhatnak, ahogy megszokták. A szokásos játékaikban senki semvesztett és nem is nyert száz dollárnál többet – általában inkább csak ötvenet-hatvanat.Majdnem teljesen egyforma jók voltak.

Most viszont minden egyes csipszestálban volt már annyi. A kölyköt nem ijesztették meg a megnövekedett tétek. Tartotta a frontot, bár ha valaki rögtön tíz dollárral nyitott,

általában kiszállt. De néha nem, és néha nyert. Eleget, hogy a kiszállópénzére halmozottcsipszhalom a leomlás veszélyével fenyegessen.

– Öt játék -jelentette be a kölyök, miközben az egészségügyi ellátós százados besöpörtegy mintegy hatvanöt dollár értékű csipszhalmot.

– Mi van? – kérdezte a tüzérszázados.

– Öt játék. Még öt játék, és kiszállok. 4.00-kor alakim van.

– Most is kiszállhatsz, ha akarsz – mondta a tüzérszázados.

– Adok még öt esélyt, hogy visszanyerjék a pénzüket. Da aztán megyek.

– Tőlem most is mehetsz.

Az első leosztásnál a kölyök rögtön kiszállt, amint meglátta a kártyáit. A második leosztásnál a második tétemelésig benn maradt, de amikor a tüzérkapitány húsz dollártemelt a hadsegéd tétjére, kiugrott.

A harmadik leosztásnál megint rögtön visszadobta a lapjait.

A negyediknél végig bennmaradt, és olyan ötven-ötvenöt dollárt veszített a zászlós

tízes-hármas fullja ellenében.Az ötödiknél húsz dollárral nyitott, és ahogy a hosszában összehajtott húszast az

asztalra dobta, így szólt:

– Utolsó leosztás. Kockáztassunk.

Mindenki játékban maradt, kivéve a hadsegédet.

A gyerek egy lapot kért. Megnézte, majd a többire fektette.

– Te vagy – mondta a tüzérszázados.

– Még húsz – mondta, és két tízest dobott a pokrócra.

A zászlós nyomban kiszállt. Az egészségügyis százados középre csúsztatott egy húszast.

– Húsz és még húsz – mondta a tüzérszázados, amint sorra került.

– És még húsz – így a kölyök, azzal kiszámolt negyven dolllárt ötösökben éstízesekben, majd az egészet a pokrócra ejtette.

Erre már az egészségügyi ellátós százados is kiszállt.

– Fiacskám, te blöffölsz – mondta a tüzér. – Adok egy esélyt, hogy visszanyerje a pénzét – mondta a srác. – Ez az utolsó játékom.

– Ezt már mondtad – jegyezte meg a százados. A kölyökre nézett, aztán a kártyáira.



– Húsz, és még ötven – jelentette ki végül.

A kölyök leszámolta elé a pénzét. Tizennyolc dollárja volt papírpénzben. Huszonháromdollárja és némi aprója csipszben. Összesen negyvenegy dollár. Az egészet az asztalközepére tolta. A zsebébe nyúlt, az asztalra dobta a tárcáját.

– Lássuk – mondta.

– Full – terített ki a tüzérkapitány három bubit és egy nyolcas párt. A gyerekre nézett.A kölyök felfordította a lapjait. Négy király. Három király, egy hatos és még egy király.

Már osztásnál olyan sorrendben rakta maga elé a lapjait, ahogy kapta, és azóta sem nyúlthozzájuk, kivéve amit visszaadott, így tudni lehetett, hogy a negyedik király az az egy lapvolt, amit kért. Eredetileg nyilván egy második hatost szeretett volna húzni.

Egy igazi pókerjátékos két lapot kért volna, hogy nagyobb esélye legyen behúzni anegyedik királyt, vagy legalább egy párt.

– Hát, azt hiszem, ez az enyém – mondta a srác. A pénzestálért nyúlt.

– Mi van a tárcában? – szólalt meg a tüzérkapitány.

– Az isten szerelmére, csak kilenc dollár hiányzott – mondta a játékot szervezőtörzszászlós.

– Ha nem tudja tartani a tétet, mondja meg előre.

– Van annyi a tárcában – mondta a kölyök.

– Látni akarom.

– Azzal gyakorlatilag hazugnak nevezne. Ez a szándéka? A százados hirtelen lecsapott atárcára. Kinyitotta.

– A kurva életbe, üres! – mondta diadalmasan, azzal odadobta a törzszászlósnak. – A tálaz enyém, és most játszottál velünk utoljára, faszfej!

– Zászlós, az átlátszó rekeszben, a jogosítványom mögött van egy összehajtotttízdolláros.

A zászlós megnézte. Ott volt. Széthajtogatta, kifeszítette, hogy mindenki lássa, majd atálba dobta.

– Az övé a tál – jelentette ki.

A kölyök elé tolta a csipszeket. A zászlós huszonhárom dollárt és hetvenöt centetszámolt ki elé a bankból. A srác összeszámolta a tálban heverő papírpénzt, szétválogattahúszasokra, tízesekre, ötösökre és egyesekre.

– Jó éjt – mondta végül.

A játékot szervező zászlós biccentett. Senki más nem szólt egy szót sem. Mindvégignézték, ahogy a pénzét számolja, és mindegyiküket bosszantotta kissé, hogy ez az

ostoba kis hadnagyocska háromszázhúsz dollárjukkal sétál el. Rosszul pókerezett, és azutolsó kibaszott dollárja kivételével mindenét feltette, ennek ellenére a pénzükkel távozik.Ez így nem póker, ez lószar. Többet nem játszhat, az biztos.



asztalra.

Aztán leült az írógéphez, és gépelni kezdett. Nyilvánvalóan feszélyezte, hogytalálkoznia kellett vele, de Lowell úgy döntött, a nő térfelén pattog a labda. Ha át akarjamagát helyeztetni, neki kell szóba hoznia a témát.

De nem hozta föl. Úgy viselkedett, mintha az újévi események egyszerűen meg semtörténtek volna. Szép is lenne, ha ennyivel meg lehetne oldani, gondolta Craig. Előbb vagyutóbb úgyis utalni fog rá. De úgy döntött, amíg ez meg nem történik, az adott helyzetbenegyetlen dolgot tehet: semmit.

Másnap a nő behozott egy bekeretezett fényképet magáról és a családjáról, és azasztalára tette.

A feszület, gondolta Craig, hogy legyen mit Lucifer elé tartania védekezésképpen.

És azóta sem történt köztük semmi.

De azért persze nem tudta nem észrevenni a nő testi vonzerejét. A parfümje illata, vagy pusztán az, ha ránézett, felébresztette az ágyékában az éhséget. Amikor a közöstelefonjukért nyúlt, mint például most, mindig az eszébe villant, hogy néz ki a melle azőket szemérmesen leszorító és elrejtő több réteg ruha alatt.

Ha lesz egy kis szerencséje – és úgy tűnik, hamarosan talán lehet –, nemsokára itthagyja a Repülési Teszt Részleg Forgószárnyú Alrészleg Rakétafegyverzetű Helikopter Osztályát – és Jane Cassidyt –, és lezárhatja az egész ügyet. De azért szép emlék lesz,gondolta. Sokáig nem felejti el azt a pár órát, amit a nő az ágyában töltött.

– Egy pillanat türelmet kérek – mondta Jane Cassidy a kagylóba. A telefont egy a falba

erősített, ide-oda hajlítható kar végén lévő tálcára szerelték. Letakarta a kezével amikrofont.

– Jiggs tábornok, őrnagy úr – mondta.

A telefon tálcájára tette a kagylót, majd az egészet felé tolta, amitől Craig véletlenül belátott a blúza nyitott gallérján. A melltartója varrása körkörös volt, mint egy céltábla.

– Lowell őrnagy, uram.

– Ha jól tudom, hamarosan átmész Knoxba – mondta Jiggs.

– Igen, uram. Alakítottak egy századot. Gondoltam, nem árt, ha elmegyek megnézni,tudok-e segíteni valamit.

Rettenetesen szerette volta megkapni a rakétafegyverzetű helikopterszázad parancsnokságát. Úgy gondolta, ha eljön az ideje, kérheti, hogy adják neki, ésvalószínűleg meg is kapja. De addig is közel akart lenni a századhoz, amennyire csak lehet.

– Hogy tervezed a dolgot? – kérdezte Jiggs.

– Magammal viszem Dutch Cramert, Bill Franklint és Piller szakaszvezetőt, az egyik tüzértechnikust. Holnap reggel indulunk.

– Mivel mentek?



– Az Aero Commanderrel, uram.

– Miért? Hogy mindenki utazási térítést kapjon, vagy csak nem volt szabad katonaigép?

– Nem volt szabad repülőgép, uram. Választhattunk, hogy az én gépemmel megyünk vagy civil járattal. Azzal pedig csak pokoli bonyolultan, több átszállással értünk volnaoda.

– Ezt időközben magam is kiderítettem – így Jiggs. – És arra a következtetésre jutottam,két és fél órát ücsörögni Atlantában két gép között nem túl bölcs felhasználása azidőmnek.

– Knoxba megy, uram? Szeretne velünk repülni?

– Szerintem azt kéne tennünk, Craig, hogy itt hagynád az embereidet, és mennénk inkább mi ketten. Ha nincs ellenvetésed, már ki is írattam egy L-23-ast holnap reggel5.30-ra. Ott töltjük az éjszakát, holnapután jövünk vissza. Majd akkor átküldőd az

embereidet, ha akarod. – Igenis, uram – mondta Lowell. Jiggs valamiért egyedül vele akar Knoxba menni. Ez

igencsak kíváncsivá tette, de tudta, úgysem mer rákérdezni. Ha Jiggs úgy gondolná,magyarázatot érdemel a dolog, már elmondta volna.

– Van engedélyed az L-23-asra? – kérdezte a tábornok.

– Nincs, uram. Ruckerben nincs.

– Van valami akadálya, hogy ma délután csinálj vele egy vizsgarepülést?

– Nincs uram. De vihetnénk a Commandert is. – Harminc perc múlva a műszaki állásban lesz az iskola egyik L-23-asa egy

oktatópilótával. Ha megbuknál a vizsgán, hívj föl, amint visszaértél. Ellenkező esetbenholnap reggel 5.30-kor találkozunk.

– Igenis, uram.

Amint Jiggs tábornok letette, Lowell is lenyomta a villát az ujjával. Rögtön tárcsáztaWilliam Roberts ezredes számát.

– Mi a helyzet, Lowell? – Épp most hívott Jiggs tábornok, uram -jelentette Craig. – Azt szeretné, ha vele

mennék Fort Knoxba holnap reggel. És azt akarja, hagyjam itt Mr. Franklint, Mr. Cramertés Piller szakaszvezetőt.

– A saját repülőgépén utaznak? – kérdezte hűvösen Roberts ezredes.

– Nem, uram. A tábornok úr kiirt egy L-23-ast.

– Úgy tudtam, nincs engedélye L-23-asra.

– A parancsnok úr fél óra mulvára szervezett nekem egy vizsgarepülést, uram. – Értem. Köszönöm, hogy informált, őrnagy – mondta Roberts, azzal bontotta a vonalat.

– Jézusom! – tette le a kagylót Lowell.



– Valami baj van? – kérdezte Jane Cassidy.

– Reggel Fort Knoxba megyek Jiggs tábornokkal. Es ez valamiért nem tetszik Robertsezredesnek.

– Meglep, hogy ez meglepi. – Hmmm?

– Roberts ezredes az a fajta ember, aki szereti, ha az összes kutyakölyke a kennelében

van, ahol szemmel tudja tartani őket. Erre maga meg egy másik falkával szaladgál.Craig kuncogott.

– Nem rossz a hasonlat, azt hiszem.

– Maga nagyon sok mindenben nagyon ártatlan. Igazából fel sem fogja, miért szálka aRoberts ezredeshez hasonlók szemében.

– Ártatlan? – kérdezte döbbenten. Ezzel még sosem vádolták.

– Mármint szociális értelemben – mondta Jane Cassidy. Ha burkolt is volt,

egyértelműen ez volt az első utalása a kettőjük között történtekre. Ezt bizonyította azarcán megjelenő enyhe pír is.

Craig gyorsan véget vetett a helyzetnek.

– Próbálja nekem megkeresni, kérem, Mr. Franklint vagy Mr. Cramert, jó? A nő bólintott, majd kiment az irodából.

Hamarosan belépett Franklin zászlós.

– Látni akart, uram?

Lowell elmondta neki, mi történt.

– Add tovább Dutchnak és Piller szakaszvezetőnek, jó?

– Dutch kint van a reptéren – mondta Franklin. – Mrs. Cassidy elment megkeresni.

– Oké, akkor majd én elmondom neki. Vagy majd Jane. De azért te is, jó?

– Jó repülést. Nagyon, de nagyon kínos lenne, ha pont most buknál meg avizsgarepülésen.

– Kapd be, Bill – mosolygott Lowell. – És csukd be az ajtót, ha kimész. Át kellöltöznöm.

Levette és az asztalra terítette a zubbonyát, majd mellé fektette a nyakkendőjét is.Lehúzta a nadrágját, vállfára akasztotta. Rátette a zubbonyt és a nyakkendőt is, és azegészet egy betonba lőtt szögre akasztotta.

Átöltözött pilótaruhába. Épp végzett, mikor Jane Cassidy visszatért.

– Mr. Cramernek dolga volt -jelentette be. – így inkább elmondtam neki én, mi történt.

– Köszönöm.

– Nem fog ebben a ruhában fázni?

– Van fűtés.



Hátat fordított a nőnek, és levett egy cipzáros nejlon pilótadzsekit egy másik szögreakasztott vállfáról. Belebújt, és nekiállt a cipzár végeit keresgélni.

– Annak nincs semmi bélése – mondta a nő. – Azt kell hinnem, halálra fog fagyni.

– Nem.

– Úgy tűnik, vannak, akik forróbb vérűek, mint mások. Ez célzás volt. Visszafordult

Jane felé. – Mikor jön vissza? – kérdezte a nő.

– Csak egy éjszakát töltök Knoxban.

– Tom holnap indul St. Louisba. Gondjuk van az egyik tisztítóval. – Ó.

– A gyerekeket is magával viszi. Az ő ötlete volt. Sosem jártak még ott.

– Maga is szeretne velük menni? -Nem.

Mielőtt belegondolt volna, mit csinál, odanyúlt, és megérintette a nő arcát. Az két kézrefogta a kezét, és a mellkasához szorította. Craig szétterpesztette az ujjait. így hozzáért Janemelléhez. Megdermedt a keze.

– Attól féltem, elutasítasz – mondta Jane Cassidy.

– Féltelek.

– Attól félsz, túlbonyolódik a dolog – nevetett a nő. – De nem fog. Teljesenelképzelhetetlen, hogy beléd szeressek.

– Annyira azért nem.

– Akkor felejtsd el – mondta fagyosan a nő. – Azt nem engedhetem meg magamnak.Szó sem lehet róla!

Craig a haja felé nyújtotta a kezét, de aztán inkább visszahúzta.

– Hova a fenébe mennénk?

– Hát nem volt éppen a legokosabb ötleted, hogy összeköltöztél Jannier-val. De nem eza baj. Szereztem helyet.

– Akkor mi a baj? – Az ostoba megjegyzésed a szerelemről. Pont tőled.

– Akkor mit akarsz tőlem?

Jane újra felé fordult. Az arca nyugodt volt, de a szeme izgatottan csillogott. Arepülősruha nadrágjának vékony szövetére tette a kezét. A férfi merev volt. Megragadta.

– Ezt – mondta. – Csak ezt. Fel tudod fogni? Elengedte.

– Fel tudod?

– Igen. – Van egy házunk Panama Cityben. Mondtam Tómnak, hogy elugrok oda kocsival

körbenézni, amíg távol lesz. Magányosan álló épület. Más szóval biztonságos.



(Kettő)

A lairdi műszaki állásban Lowellre váró L-23F pilótája, egy alezredes, zöld katonaiegyenruhát viselt, csillagos-szárnyas mesterpilóta-jelvénnyel. A régiek közé tartozott,igazi profi, veterán pilóta volt. Valószínűleg már a második világháborúban is kétüléses,egymotoros gépekkel repült, és azóta sem csinált semmi mást. A Cincinatti Repülő Klubtősgyökeres tagja. Lowell tisztelgett neki.

– Jó napot, uram – mondta. – Remélem, nem várattam meg. Nem kapott választ.

Az alezredes egyszerűen csak az L-23-asra, a Beechcraft Twin Bonanza katonaiváltozatára mutatott. Ikermotoros, alacsony szárnyú repülőgép volt.

– Mennyi L-23-as ideje van, őrnagy? – kérdezte. Nem mutatkozott be, nem nyújtottkezet.

– Pár száz óra.

– És mennyi ikermotoros ideje?

– A civil repüléseket is beleszámítva olyan ezerkétszáz.

– Nagyrészt a Commanderben, igaz?

Na, a jópofizás nem jött be, szóval bekaphatja, ezredes úr.

– Nagyrészt igen. Elkezdhetem a repülés előtti ellenőrzést?

– És F típusú L-23-asban mennyit? – kötötte az ebet a karóhoz az alezredes.

– A Commanderem ötszáz órás nagykarbantartása alatt béreltem egy Queenaire-t, és

olyan huszonöt-harminc órát húztam le vele. – Akkor tehát valójában egyáltalán nem repült még L-23F-fel?

– Ezredes úr, az ugyanolyan.

– Nem, őrnagy. Nem ugyanolyan.

– Igenis, uram.

– Őrnagy, úgy tűnik, maga nem alkalmas vizsgarepülésre ezzel a repülőgéptípussal.

– Ezredes úr, parancsot kaptam, hogy tegyek vizsgarepülést benne. – És Jiggs tábornok tisztában van vele, hogy nem végzett típustanfolyamot?

– Feltételezem, a tábornok ugyanazt a hibát követte el, mint én.

– Nem értem.

– A támaszpontparancsnok úr repült velem a Queenaire-ben. Megkockáztatnám, hogyfeltételezi, ha egy Queenaire-t el tudok vezetni, akkor egy ilyet is.

– Megkérdezhetem, hová repült a tábornokkal?

– Innen Dél-Dakotába és vissza, uram. Fácánozni mentünk. Az ezredes ránézett. – Nos, őrnagy, minthogy a tábornok megbízott, hogy ellenőrizzem, alkalmas-e az L-

23F-fel való repülésre, azt hiszem, jobb, ha úgy teszünk.



– Kezdhetem a repülési előtti ellenőrzést?

– Mindig elnézek a nálam vizsgázóknak egyetlen hibát, őrnagy. Maga máris elkövetettegyet. Nem gondolja, hogy először repülési tervet kéne írnia?

Rohadt, beszari szemétláda!

– Elnézést, uram, valóban hibáztam. Tévesen feltételeztem, hogy az ezredes úr már

beadott egy helyi repülési tervet. Sajnálom, hogy hibáztam, uram.(Három)




– Laird engedélyezi a hadsereg 4177-es számú gépének felszállást a három nyolcason

Birmingham felé való közvetlen repülésre, VFR

[11]

. Az idő óra nulla négy. A barométer kettő kilences kilences nyolcas. A szélsebesség nyolc kilométer per óra, húsz kilométeresszéllökésekkel, észak felől. A birminghami helyi irányítást a 127.27-en éri el.

– Hetes hetes gördül – mondta Lowell a mikrofonba, amint az L-23F a három nyolcaskifutópályára ért.

– Kellemes repülést, tábornok úr – mondta a repülésirányító.

– Köszönöm – vette át a mikrofont Jiggs.

A támaszpontparancsnok megvárta, amíg Lowell beállítja Birmingham felé a gépet éskapcsolatba lép Atlantával, majd megkapja a műszeres repülési engedélyt Birminghamtőla Fort Knox-i Godman Field reptérig, mielőtt megszólalt:

– Bár meglehetősen új vagyok ezen a pályán, mégis azt kell mondjam, hogy amatőr létedre meglehetősen gördülékenyen oldottad meg a felszállást, annak ellenére, hogyéppen csak alkalmas vagy ennek a repülőgéptípusnak a vezetésére.

– Ezt mondta a rohadék?

– Ezt mondta, és amióta közöltem vele, hogy én azért vállalom a kockázatot, biztos

vagyok benne, hogy meg van győződve, szó szerint bármilyen áldozatra képes vagyok aPáncélos Védegylet kedvéért.

Lowell kuncogott.

– Mi a különbség e között a gép között és a között, amivel már repültél?

– A katonai frekvenciás rádiótól eltekintve egyről sem tudok.

– Más szóval tényleg úgy gondolod, hogy biztonságosan Fort Knoxba tudsz juttatni?

– Igen, tábornok úr. Őszintén remélem. Jiggs megint felnevetett.

– Miért kértél műszeres repülési engedélyt, miután felszálltunk?

– Mert Ruckerben olyan nagy a tanulóforgalom – csupa céltalan repülés, pusztángyakorlásképpen –, hogy az atlantai központ mindig előreveszi azokat, akik tényleg



mennek is valahova, a hadsereg meg várhat. Gondolom, feltűnt, hogy egyáltalán nemkellett várnunk, amint megmondtam, hogy Kentuckyba megyünk.

– Egyébként kellett volna?

– Ha Savannah felé kérünk engedélyt oda-vissza, akkor igen.

– Nagyon furfangos, Lowell – mondta elismerően Jiggs. – Nagyon furfangos.

– Jó parancsnokom volt fiatal tiszt koromban, uram. Kénytelen voltam egy olyan tisztalatt szolgálni, aki nem tudott komfortellátmányt szerezni nekem. Amikor emiattudvariasan tiltakoztam, közölte velem, hogy legyek furfangos.

– Tényleg ezt a szót használtam volna?

– Igen, tábornok úr, ezt használta. „Legyen furfangos, Lowell. Találjon ki valamit.”Pontosan ezt mondta.

Jiggs nevetett.

– Hát, megfizettem érte, mégpedig alaposan – mondta. – Évekig írhattam a jelentéseketrólad meg az istenverte komfortellátmányodról.

– Ezek szerint valaki rájött?

– Még jó, hogy rájöttek. És egyértelműen úgy nézett ki a dolog, hogy a fölös borotvapengét és szappant eladtam a feketepiacon.

– Miért nem mondtad azt, hogy odaveszett az ellenséges támadásokban?

– Na, ez a különbség kettőnk között, Craig – mondta Jiggs szinte szomorúan, de

mindesetre már cseppet sem tréfásan. – Én nem választhatom ezt a megoldást olyankönnyedén, mint te. Nem leszek álszent, és nem mondom, hogy nem tudtam róla, hogy azS-4-es tisztünk kissé lazán bánt a nyilvántartással, és nem lehetett tudni, mi veszett odaellenséges tevékenység következtében és mi tűnt egyszerűen el. De azért olyan jelentéstnem írok alá, amiről tudom, hogy nem igaz.

– Akkor mit csináltál?

– Megmondtam nekik az igazat, hogy egy tisztem túl fanatikusan vette a feladatát, de afelelősség az enyém.

– Meg kellett volna adnod nekik a nevemet. Úgyis feketelistán voltam már.

– Csak voltál?

– Meggyőződésem, hogy a harcoló alakulat parancsnoka mindent meg kell hogyszerezzen a katonáinak, amit csak tud, még ha úgy kell ellopnia, akkor is.

– És pontosan ez tett tökéletes harci parancsnokká – mondta Jiggs –, akit imádtak akatonái.

– De?

– De mi?

– Ez nem gúnyos megjegyzés akart lenni?

– Egyáltalán nem.



– Nem voltam tökéletes, és nem imádtak a katonáim – mondta Lowell. – A sze-rénytelenségem hajt, hogy azt mondjam, jó voltam, de azért túlzásokba ne essünk.

– Pedig így volt – erősködött Jiggs. – De?

Aztán hirtelen rájött, mit történik. Éppen atyai szentbeszédet tartanak neki, mielőttközölnék vele vagy mielőtt magától rájönne, hogy megkapja a 3087. katonai repülő század

(harckocsivadász) (ideiglenes) parancsnokságát. Úgy látszik, még csak ki sem kell várniaa megfelelő pillanatot, hogy maga kérje.

Ez igazán rendes dolog Paul Jiggstől, gondolta. Szükségtelen, de kedves. Fölöslegeselmagyarázni, magától is tudja, hogy ez a parancsnoki beosztás az utolsó esélye, hogy haezt is elcseszi, akár magától is kiléphet a seregből. Ha ezt elbaltázza, azért még kaphat,valamikor, jó soká egy ezüstlevelet. De azzal körülbelül annyira menne, mint azaranyórával és a nyugdíjjal, ugyanis az az előléptetés csak a búcsúcsók lenne a kényszernyugdíj ázása előtt. Az ezüstlevélre pedig szüksége van, de nem majd valamikor egyszer, hanem baromi gyorsan. Kezd kifutni az időből.

De hajói vezeti az egységét, megkapja, mégpedig hamar, és akkor újra versenybe állhata további előléptetésekért. Először a sasért, majd a tábornoki csillagokért. Feltett szándékaa 3087. katonai repülő századot (harckocsivadász) (ideiglenes) nemcsak a legjobbképessége szerint irányítani, de közben még arra is odafigyelni, hogy úgy viselkedjen,ahogy az egy felelősségteljes csapattiszttől elvárható.

Persze nem azért kapja meg, mert megbocsátottak neki, gondolta, hanem mert alkalmasa feladatra. Hiszen tény, kiemelkedő eredménnyel vezetett egy harckocsialakulatot. Eztsenki sem vonhatja kétségbe. Van egy Szolgálati Érdemkeresztje (ami a hősiességért járómásodik legnagyobb kitüntetés), egy Szolgálati Érdemérme, egy Ezüstcsillaga, sőt szólróla egy fejezet a katonai tankönyvekben. A „Lowell különítményt”, melyet ifjú parancsnokáról neveztek el, a páncélos fegyvernem felhasználásának „klasszikus példájaként” emlegetik az áttörésben és az abból származó előnyök kiaknázásában.

És minthogy Ed Greer a sírban végezte, Mac MacMillan pedig vicces zöld sapkábanrohangászik a bokrok közt Fort Braggban, ő maradt a háború legújabb eszközének, arakétafegyverzetű darálónak az egyetlen szakértője. Ha van a háborúnak istene, hát úgynéz ki, az öreg Mars felkente őt.

Lowell nem állt meg ezen a ponton. Tovább tervezgetett. Tény, valóban imádták akatonái. Sosem kért tőlük olyasmit, ami nem volt feltétlenül szükséges, és ezt ők is tudták.Ami azzal járt, hogy ha mégis megkérte őket valamire, beleadtak apait-anyait, hogysikerüljön.

Korea óta nem vezetett katonai alakulatot. Jó lesz újra „az öreg”-nek lenni.

– Nincs semmi de, Craig – mondta Jiggs tábornok. – Pokolian jó parancsnok voltál.

(Négy)

– Godman, itt a hadsereg 4177-es gépe – szólt Lowell a mikrofonba. – 4177-es, itt Godman.

– Godman, itt a hadsereg 4177-es gépe, egy L-23F, öt percre északra. Engedélyt kérek a



megközelítésre és a leszállásra.

– 4177-es, van a fedélzetén nyolcas kód?

Jiggsre nézett. A nyolcas kóddal arra utaltak, hogy a vezérőrnagyok a 0-8-as fizetésikategóriába tartoztak.

– Nem kell fogadás – mondta Jiggs.

Ez nem lepte meg Lowellt. Jiggs ritkán használta ki a főtisztként neki járó előjogokat.Ebédnél is sorba állt a tiszti klub kávézójában. Várható volt, hogy nem fogja kérni, hogy arepülőtér parancsnoka hagyja abba, amivel éppen foglalkozott, ugorjon dzsipbe,száguldjon ki elé, és tisztelegjen, amikor leszáll.

– Godman, nyolcas kód megerősítve. Fogadás nem kívánatos. Ismétlem, fogadás nemkívánatos. Földi szállítóeszközt kérünk.

– Godman engedélyezi a hadsereg 4177-esnek a leszállást elsőként az egy nyolcason.Elhanyagolható szél, a légnyomásmérő kettő kilences kilences hetes. A leszállás végénelentsen.

– Első hely az egy nyolcason, vettem – mondta Lowell, azzal előredöntötte a gépet. A bal szárny alatt látta az Elizabethtown felé futó US 31W autópályát. A támaszpontközpontja fölött repült rá a leszállópályára.

– 4177-es a külső jelző fölött -jelentette, majd hamarosan: – 4177-es a pálya végén,fordulok.

– 4177-es, maradjon a kifutón, várja meg a felvezető autót – utasította a Godman

irányítótornya. – Vettem, Godman – mondta Lowell, azzal ráfordult a kifutópályára. Pihe-puha leszállás

volt, gondolta némileg önelégülten. Épp csak halkan megcsikordultak a gumik, semmizökkenés. Amint hátramenetbe tette a propellereket, megpillantotta a fekete-fehér kockásra festett dzsipet a hatalmas lobogó, kockás zászlóval. A kifutópályával párhuzamos gördülőúton száguldott előtte a felvezető autó jelzéssel.

A repülő lelassult. Visszavett a gázadagolóból.

– Nos, tábornok úr – mondta –, az éppen csak alkalmas pilótája ellenére valószínűleg

még látni fogja a feleségét.Jiggs nevetett.

Megállította a gépet a kifutón, majd megfordította. A felvezető autó megérkezett akifutóra, megfordult, és elindult a leszállópályán. Craig adott annyi gázt, hogy anyomában tudjon maradni.

– Ó, jézusom – mutatott ki Jiggs a szélvédőn.

A műszaki állás épületein és a mellette sorakozó hangárokon túli füves területen egy

századnyi katona állt, fél tucat M48-as harckocsi és egy díszőrség. – Azt kell hinnem, a tábornok úr kívánságát, miszerint nem kér fogadást, látványosan

figyelmen kívül hagyták -jegyezte meg Lowell.



– Nem kellett volna szólnom neki, hogy jövök – mondta Jiggs.

– Ha már van valamid, legalább fitogtassad.

– Menj a pokolba, Craig.

A felvezető autó egy gördülőpályára, majd a katonák és a tankok felé vezette őket. Kétfehér overallos földi technikus szaladt a gép elé, és feszes jelzésekkel megmutatta, hol

álljanak le. Végül keresztezték jelzőbotjaikat a nyakuk előtt, jelezve Lowell-nek, hogykapcsolja ki a motort.

Craig hátrafordult, elhúzta a kabint és a pilótafülkét elválasztó függönyt.

– Davis – szólt Jiggs szárnysegédének –, hagyjon a tábornok úrnak egy percet, hogyrendbe hozza magát, mielőtt kinyitná az ajtót.

Jiggs kiszállt a másodpilóta-ülésből, begombolta, megigazította a zubbonyát. Elhúzta afüggönyt.

– És most várjuk meg, amíg Lowell őrnagy is rendbe szedi magát, Davis. Álmodni semmernék róla, hogy megfosszam attól a leírhatatlan élvezettől, hogy részt vehessen ezen alátványos parádén.

Először Davis hadnagy ment le a lehajtható ajtó lépcsőin. Tisztelgett a lent álló öttisztnek, egy vezérőrnagynak, egy dandártábornoknak, egy ezredesnek és kétszárnysegédnek, majd vigyázzba állt, míg Jiggs tábornok is kiszállt. További kölcsönöstisztelgések következtek.

– Isten hozta Fort Knoxban, tábornok – mondta David Henderson vezérőrnagy.

– Igazán kedves, hogy személyesen fogadott – felelte Jiggs vezérőrnagy. Kezet ráztak.Lowell is kiszállt.

A dandártábornok és az ezredes is kezet rázott Jiggsszel. Mindketten a nevénszólították.

A szárnysegédek egymást mutatták be.

Lowell megállt a gép ajtaja mellett. Remélte, hogy vele nem fognak foglalkozni.

– Dave, ez itt Lowell őrnagy – mondta Jiggs.

Henderson Lowellre nézett. Először a hajtókáján lévő páncélosjelvényre villant aszeme, majd a felső zsebe fölötti pilótaszárnyakra, azután az a fölötti harctéri szolgálatiéremre, a második odaítélést jelző csillaggal.

– Látom, még egy jó harckocsizó tért rossz útra, őrnagy – nyújtott kezet Henderson. – De azért örülök, hogy Jiggs tábornoknak legalább annyi esze van, hogy páncélostiszt pilótával repüljön.

– Örvendek, uram – mondta udvariasan Craig.

– Igazság szerint Lowell őrnagy rakétafegyverzetű-daráló-szakértő – mondta Jiggs. – Nos, ebben az esetben kétszeresen is örülünk, hogy eljött, őrnagy.

– Köszönöm, uram – mondta Craig. A dandártábornok és az ezredes is kezet nyújtottak.



– És most hivatalosan is üdvözöljük Fort Knoxban, tábornok – mondta Henderson.

– Erre nem lett volna szükség, Dave – így Jiggs. – Sosem tartottam magam GeorgePattonnak.

– A világért sem szalasztottam volna el az alkalmat. Ki gondolta volna, amikor először megláttalak, mint vékony, szeplős, zöldfülű kölyköt, hogy egy napon majd főtisztnek kijáró fogadással üdvözölhetlek?

– Már a Vadállat-barakkban is nagy fasz voltál, Dave – mondta Jiggs. Épp csak egy aprómosollyal vette el a megjegyzés élét. – Azóta mindössze csak kissé kifinomultabb lettél.

Henderson tábornok barátságosan, bár kissé feszülten rámosolygott. Biccentett. Arezesbanda tust húzott, a tank pedig elsütötte az ágyúját a vezérőrnagynak előírtüdvözlésnek megfelelően. A zenekar rázendített a nemzeti himnuszra.

– Megtisztelne a tábornok úr, és szemlét tartana? Jiggs bólintott.

A főtisztek a századnyi katonához masíroztak, szárnysegédeik kíséretében. A katonák felsorakoztak, ők pedig végigvonultak a sor előtt. Miután végeztek, és Jiggs a szokásosmódon megdicsérte a századparancsnokot a századáért, kiadták a „lépés indulj”-t, és a banda rázendített a „For in Her Hair She Wore a Yellow Ribbon”-ra, ami hagyományoslovassági indulónak számított. A század elvonult mellettük.

A hat harckocsi követte őket, majd végül a zenekar is.

– Igazán lenyűgöző volt, Dave – mondta Jiggs. – Fölösleges, de első osztályú.Köszönöm.

– Nagyon szívesen, Paul – mondta Henderson, majd az órájára nézett. – És még a programot is pontosan tartottuk. Mindenre jut időnk.

– Milyen mindenre? Azért jöttem, hogy beszéljek veled a…

– A minden egy gyors látogatással kezdődik a múzeumban. Épp csak benézünk. Van ottvalami, ami szerintem érdekelni fog téged. Aztán megebédelünk a szállásomon. Várni fogvalaki, akivel szeretném, ha találkoznál. Majd délután beszélünk. Az egész délutánomatfelszabadítottam erre a célra. Este pedig vacsorát szerveztem a fő-klubban. Gondoltam,adok neked egy lehetőséget, hogy megpróbáld elcsábítani a tisztjeimet a repülésbe.

– Abban Lowell őrnagy jobb lenne, mint én. – Rád jobban fognak hallgatni. Te vagy az egyetlen ember, aki a második világháború

óta zászlóaljnál nagyobb páncélosalakulatot vezetett harcban.

– Tényleg? -jött zavarba Jiggs.

– Igen, te, és ezt te is tudod. Ez a lényeg. És ők is tudják. – Lowellre nézett. – Maga istudja, nem, őrnagy?

– Ó, természetesen, uram – felelte Craig ártatlan arccal. – Jiggs tábornok volt olyan

kedves, és számos koreai kalandját elmesélte.Jiggs gyilkos pillantást küldött felé.

– És ugye egyetért, hogy a harckocsizók szívesebben hallanának egy páncélosegység



parancsnokától a katonai repülésről, mint egy pilótától?

– Teljességgel, uram – mondta Lowell. Élvezte a helyzetet.

– Ez azért egy kissé sértő volt Lowell őrnagy felé, nem gondolod? – csattant fel Jiggs. – Bizonyára észrevetted, hogy harctéri szolgálati érmet is visel a repülősjelvény fölött.

– Természetesen eszem ágában sem volt megsérteni – mondta Henderson. Érezte, hogy

Jiggs valamiért tényleg felháborodott, ezért témát váltott. – Az őrnagyot és aszárnysegédedet VIP vendégszálláson helyezzük el. Te természetesen Bethtel és velemmaradsz. Ismerős Knoxban, őrnagy? Eltalál a vendégszállásról a főklubba este?

– Ha még mindig az utca túloldalán van, uram.

– Őrnagy, kíván velem és Jiggs tábornokkal jönni a múzeumba? Valószínűlegérdekesnek találja majd.

Craig tudta, hogy ez olajáglengetés. A tábornok békülni akar. Jiggs ezért úgy döntött,nem feszegeti tovább a témát. Alig észrevehetően odabiccentett neki.

– Ha nem leszek útban, uram – felelte hát.

Egy sor olívzöld-drapp kocsi gördült oda hozzájuk. Henderson tábornok szárnysegédeaz első autó mindkét ajtaját teljesen kinyitotta. A két tábornok hátra ült, Lowell előre.

– Jiggs tábornok szárnysegédét vigye a VIP szállásra, mutassa meg neki, mit hol talál,aztán hozza át hozzám – adta ki az utasítást Henderson.

– Igenis, uram – tisztelgett a szárnysegéd. Az autó elindult.

– Nagy terveink vannak a múzeummal – mondta Henderson tábornok. – Először isPatton Múzeumnak hívjuk majd. Idővel új épületet is kapunk hozzá. A Cadillac-jét és adzsipjét már sikerült megszereznünk, és végre engedélyt kaptam egy teljes munkaidősmúzeum vezető alkalmazására is.

– Jó ötlet – így Jiggs. – Örömmel hallom.

– Nem semmi, mit kellett háborúznunk, hogy megszerezzük a tankokat atüzértechnikusoktól. Mármint a múzeumukból. •. –. Black segített. Legalább azokatmegkapjuk, amiből több van nekik, és van pár olyanunk, ami nekik nincs is.

Az autó lassan hajtott a Godman Fieldről a főtámaszpont széléig. Egy, a tanulótisztiszázad laktanyájának otthont adó domb lábánál húzódó harckocsigarázsok sorában állófavázas épülethez értek. Lowell látta az ebédlőt, ahová diák korában enni járt.

A „Páncélosmúzeum” feliratot viselő harckocsigarázsba vezető lépcső előtt egyalezredes és egy főtörzsőrmester álldogált. A közeledő szolgálati kocsit meglátvakisétáltak az út szélére.

Az autó sofőrje, egy szakaszvezető, kiugrott, körbeszaladt a kocsi mögött, s kinyitotta aárda felőli ajtót.

Henderson bemutatta az alezredest – ő volt a múzeumvezető, az őrmester pedig asegédje. A tábornok kijelentette, hogy egy kis késésben vannak, és most „egyelőre” ki kellhagyniuk a múzeum végigjárását.



– Szerintem fontosabb lenne, ha az új szerzeményünket mutatnánk meg Jiggstábornoknak, mint ha bent vezetnénk körbe, nem gondolja, ezredes?

– Teljesen egyetértek, uram.

Két harckocsigarázs közti szűk közön vezették át őket. Az épületek mögött mintha csak tüzértechnikai roncstelepre érkeztek volna: amerikai, német, orosz, angol, japánlánctalpasok, tüzérségi ütegek, óriási, lezárt ládák, láthatóan évek óta érintetlenül, azoldalukra festett szállítási instrukciókkal. Továbbá négy tank, köztük egy M26-os. Ezutóbbihoz vezette őket büszkén Henderson és a múzeumvezető.

– Nem ismerős, Paul? – kérdezte a tábornok.

– Ha cserben nem hagyott a memóriám, ez egy M26-os.

– Ez minden, ami eszedbejut róla?

– Mondjuk, egy elég megviselt M26-os? – mondta ártatlan képpel Jiggs.

– A tieid közül való -jelentette ki Henderson, csipetnyi bosszúsággal a hangjában. – Az enyéim közül?

– Ellenőriztük az alvázszámot – jegyezte meg a múzeum vezető. – Megtaláltuk afeljegyzéseket. Ezt a harckocsit a 73. harckocsizászlóaljhoz osztották be Puszanban, 1950.augusztus 29-én.

– Mifene – mondta Jiggs.

– Az ezredes abban reménykedett, esetleg tudnál róla mesélni valamit – így Henderson.

– Ezt nem egészen értem. – Abban bíztunk, talán többet tud róla mondani, mint hogy ez a harckocsi a 73.

harckocsi-zászlóaljban szolgált – mondta a múzeumvezető. – Például milyen célpontokatsemmisített meg? Részt vett-e a puszani kitörésben? Melyik századhoz osztották be?Ilyesmik. Volt-e esetleg neve?

Lowell alaposan megnézte a viharvert M26-ost. Látott már ilyenből vagy százat. Mégegy olyat is, aminek pont ilyen sérülés volt a tornyán, amit egy 2,8 hüvelykes, koreai kézrekerült rakéta hagyott. Viszont csak egyetlenegyről tudott, aminek a tornyán pont ez a név

állt. – Szent Habakuk! – mondta. Végigfutott a hátán a hideg.

Jiggs, a múzeumigazgató, Henderson és a főtörzsőrmester meglepetten néztek rá.

– Ilsének hívták, legalábbis először – mondta érzelemmentes hangon.

– A szentségit, Craig, biztos vagy benne?

Lowell a torony hámló festésére mutatott. Az s és az e betűt még halványan ki lehetettvenni. Sokszor újrafestették annak idején, de mindig lepattogzott a festék.

– Megtalálta az emberét, ezredes – mondta Jiggs. – Lowell őrnagy ismeri ezt aharckocsit.

Az ezredes arca felragyogott.



– Meg tudná mondani, de biztosan, hogy részt vett-e a kitörésben? – kérdezte. – Nagyonó lenne tudni.

Lowell bólintott.

– Részt vett a kitörésben. Elment egész Jaluig és vissza.

– Akkor joggal feltételezhető, hogy a toronyra festett elpusztított ellenséges harckocsik

száma valós. Nyolc van rajta. – Ezt én is igazolni tudom – mondta Jiggs.

– Csodás! – mondta Henderson. – Ha visszaértünk a támaszpont központjába, szólok atitkáromnak, hogy írasson veled egy rövid igazolást. Épp csak annyit, hogy legjobbtudomásod szerint az Elsie nevű harckocsi részt vett a kitörésben, eljutott a Jaluig, ésnyolc célpontot lőtt ki.

– Ilse – javította ki Jiggs. – A hackocsi neve „Ilse”.

– Ez német névnek hangzik. Valamelyik katonádnak német barátnője volt? – Ilse német volt – mondta fagyosan Lowell. – Ilse Greiffenberg volt a leánykori neve.

Az apja Generalmajor Graf von Greiffenberg, a Bundeswehr titkosszolgálatának főparancsnoka.

– Tényleg? – Henderson elégedettnek tűnt. – Ezt is vedd be az igazolásba, Paul.Legalább senki nem fogja azt hinni, hogy egy olyan nő nevével a tornyán ment aháborúba, akit valamelyik közkatona csak úgy egyszer megkettyintett.

Jiggs látta, milyen rosszul esik ez Lowellnek.

– Na, ebből most már elég – csattant fel. A múzeumvezetőhöz fordult. – Csak hogylegyen majd mit írnia a táblára vagy akármire, amit a harckocsi mellé szándékozik rakni,nem árt, ha tudja, hogy ez a puszani gyűrűből elsőként kitörő különítményt vezető parancsnoki harckocsi volt. Ezt a különítményt Lowell különítménynek hívták.

– A Lowell különítmény! – mondta Henderson. – Hát persze! Az vezette a kitörést. – Lowellre nézett. Úgy gondolta, most már mindent ért. – A bátyja, őrnagy? Vagy az apja?

– Hagyd, Paul – mondta alig hallhatóan Craig.

– A hackocsit Lowell őrnagy felesége után nevezték el – folytatta rendíthetetlenül Jiggs. – Két órával azelőtt, hogy a Lowell különítmény elérte az Egyesült Államok X. hadtestét,rám hárult a kínos kötelesség, hogy értesítsem Lowell őrnagyot: a feleségét megölte egyrészeg szállásmester őrnagy, autóbalesetben, Németországban.

– Biztos vagyok benne, hogy Lowell őrnagy megérti, nem állt szándékombanmegsérteni a hölgy emlékét – mondta Henderson zavartan, bűntudatosan. – Szívesen lépek személyesen is kapcsolatba az érintett tiszttel, hogy elmondjam neki, mekkora örömmeltölt el, hogy a harckocsija a múzeumunkban lehet.

– Itt áll előtted, Dave – mondta Jiggs.Eltartott pár pillanatig, amíg Henderson összeszedte magát.

– Ez a második szándékolatlan sértésem, őrnagy – mondta végül. – A legőszintébb



bocsánatkéréssel tartozom. Csak azt tudom a mentségemre felhozni, hogy nem néz kiannyi idősnek.

– Akkor sem volt elég idős, sem elég rangidős, sem elég tapasztalt – mondta Jiggs mégmindig mérgesen. – De valahogy mégis sikerült neki.

– Istenem, de kár, hogy nincs velünk egy fotós – mondta Henderson.

– Még szerencse – csattant fel Jiggs. – Szerintem Lowell őrnagy is így gondolja. Minthavalami ebédet említettél volna.

(Öt)

Valaki megérintette a vállát. Lowell felnézett. Paul Jiggset pillantotta meg. A tábornok aszolgálati kocsi nyitott ajtaján hajolt be hozzá.

– Minden rendben, Craig? – kérdezte.

– Csak elgondolkodtam – mondta Lowell. – Elnézést, uram.

– Ugyan, ne viccelj.Lowell kiszállt. Az egyes számú tiszti szállás előtt álltak meg. Henderson tábornok

három méterre állt a kocsitól. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Sajnálom, hogy megvárattam, uram – mondta Lowell. Henderson tábornok legyintvemutatta, semmi az egész.

Bementek a téglaházba. Csinos kis lakás volt, de cseppet sem hivalkodó. Lowell arragondolt, hogy amikor először látta a tiszti sort Fort Knoxban, az jutott eszébe, úgy néz ki,mint egy háború előtti musical díszlete, ami egy egyetemi campusban játszódik. Közép-amerikai külváros.

Most viszont az jutott eszébe róla, hogy sokkal elegánsabb, mint Paul Jiggs hivatalilakása Fort Ruckerben. Elegánsabb és sokkal nagyobb.

Bent már vártak rájuk a szárnysegédek. Lowell kicsit meglepődött, amikor Hendersontábornok nem a nappaliba vezette őket – ahol egy tálcán előételek sorakoztak –, hanemtovább, a konyhába. A konyhában sürgölődő fehér zakós közkatonák szemmel láthatómeghökkenésére kinyitotta az egyik konyhaszekrény ajtaját, és kivett három poharat.Majd lehajolt, és kinyitott még egy szekrényt. Onnan egy üveg skót whiskyt húzott elő.

– Ha abban a megtiszteltetésben volt része, hogy Jiggs tábornok alatt szolgálhatott,Lowell őrnagy – mondta –, akkor biztosan megtanulta, hogy vannak alkalmak, amikor egy parancsnoknak meg kell szegnie saját parancsát. Mi ebben az alakulatban elítélendőnek tartjuk, ha valaki 17.00 előtt iszik. Nos, eljött az idő, amikor megszegem ezt a szabályt.Remélem, csatlakozik hozzám.

Whiskyt töltött a poharakba. Egyet Jiggsnek nyújtott, egyet Lowellnek.

Craig elfogadta.

Hendersonon látszott, nem tudja, mit mondjon. – A távol lévő bajtársakra – mondta Paul Jiggs, és egy hajtásra ledöntötte a whiskyjét.

– Úgy van – értett egyet a házigazda. Ö is felhajtotta az italát.



– A távol lévő bajtársakra – itta ki a magáét Lowell.

– Töltsön még hármat – szólt Henderson az egyik közkatonának. – Jéggel és vízzel.Hozza a nappaliba.

Maga elé terelte Lowellt és Jiggst.

– Állomásozott már itt valaha, Lowell? – kérdezte.

– Igen, uram. Itt jártam a tiszti alaptanfolyamra, aztán egy időre a PáncélosBizottsághoz is beosztottak.

– És itt, itt járt már? Mármint az egyes tiszti szálláson?

– Csak a kertjében, uram.

– Rengeteg érdekes ember élt már itt – mondta Henderson. Mutatott egy plakettet azaddig ott lakottak nevével. Hosszú lista volt. Szerepelt rajta többek között ifj. G. S. Pattonvezérőrnagy is. Ő még a második világháború európai hadjáratai előtt állomásozott itt az

egyes számú tiszti szállásban. A frontról már négycsillagos tábornokként tért vissza.Azután ott volt E. Z. Black vezérőrnagy is, aki azóta szintén négycsillagos, és a hadseregvezérkarának másod vezérkari főnöke. Továbbá I.D. Wliite vezérőrnagy, aki a X.(összevont) hadtestet vezette Koreában, most pedig a csendes-óceáni térség négycsillagosfőparancsnoka.

Lowell igencsak fájlalta, hogy Paul Jiggs neve sosem kerül rá erre a listára. Minthogyátnyergelt a katonai repüléshez, nagyon valószínűtlenné vált, hogy valaha is neki adnák Knox parancsnokságát. Csillagokat kaphat még, akár négyig is eljuthat, de a PáncélosKözpont vezetése sohasem lehet az övé. Kíváncsi lett volna rá, zavarja-e ez a tudat

Jiggset.Csengettek.

– Biztos Warner ezredes az – mondta Henderson tábornok. A szárnysegéde pillanatokon belül igazolta, hogy jól tippelt.

– Warner ezredes, tábornok úr -jelentette be.

– Gyere be, Tom – mondta Henderson.

Magas alezredes lépett a nappaliba, gyakorló-egyenruhában és harckocsizócsiz-mában.Pilótaszárnyakat viselt, de harctéri szolgálati érmet nem. Persze elképzelhető, hogy vanneki, csak nem tette fel, gondolta Lowell, de ez erősen valószínűtlen. Az ujján West Point-i gyűrű sárgállott.

– Hello, Tom – mondta Jiggs. – Hogy vagy?

– Nagyon jól, tábornok úr, köszönöm – mondta Warner ezredes.

– Rázz kezet Lowell őrnaggyal, Tom, és érezd jól magad – mondta Henderson.

– Örvendek a találkozásnak, őrnagy – nyújtott kezet Warner Lowellnek. Jól

megszorította a kezét. Lowell azonnal úgy döntött, hog} – kedveli.

– Warner ezredes aggódott, hogy a szakértő, akivel együtt fog dolgozni, tapasztalatlanzöldfülűnek bizonyul, akinek igazából fogalma sincs a harckocsikról – így Henderson. –



Nos, Tom, én mondom neked, hogy Lowell őrnaggyal nem lesz ilyen gond. Jiggstábornokkal szolgált Koreában.

– Csak irigyelni tudom – mosolygott az ezredes. – Az egész koreai háborút Berlinbenücsörögtem végig, aztán meg az itteni vezérkarhoz osztottak.

– Hát igen, így is több páncélos tisztünk volt Koreában, mint amennyire szükségünk lettvolna – állította Jiggs.

– Mikor volt pilótatanfolyamon? – kérdezte Lowell. Warner halványan ismerősnek tűnt,ezért gondolta, találkozhatott már vele valamikor a katonai repülésnél.

– Tavaly. A tábornok valahogy tudomást szerzett róla, mire készülnek maguk, és ,avasolta”, hogy jelentkezzek. Úgy néz ki, épp időben végeztem vele.

– Ezt hogy érti?

– Egy hónappal a 3087. század felállítása előtt még a tanfolyamon voltam. Ha nemlettem volna kész időre, kénytelenek lettek volna másnak adni.

– Maga a 3087-esek parancsnoka? – kérdezte Lowell. Jiggsre nézett, és a tábornok szeméből már tudta a választ, még mielőtt Warner megszólalhatott volna.

– Aha – így az ezredes. – És ma estére készenlétbe helyeztem őket. Reméljük, ránk tudszánni pár órát. Megszámolhatatlan sok kérdésünk van.

Lowell mosolyt erőltetett az arcára. Legszívesebben káromkodott volna vagy összetörtvolna valamit. Furcsán könnyűnek, kábának érzete magát. Enyhe hányingere támadt.

Te naiv barom, tudhattad volna, hogy nem adnak neked egységet.

– Állok szolgálatára, ezredes – mondta udvariasan.

Jiggsre pillantott. A tábornok látta az arcán, mi jár a fejében. Szólhattál volna, a francessen beléd, gondolta Craig. Leheletnyit megvonta a vállát.

– Megkímélem Lowell őrnagyot kimagasló eredményeinek újbóli felsorolásától. Nemakarom zavarba hozni – mondta Henderson. – Délután úgyis a saját szájából hallhatja.Jiggs tábornok úgy gondolja, és ezzel magam is egyetértek, hogy Lowell őrnagynak kéne pár szót szólnia majd a vacsoránál a kantinban. Azt hiszem, az lenne a leghelyesebb, ha temutatnád be, Tom.

– Igenis, uram.

– No, akkor együnk valamit – mondta Henderson tábornok.

XII.

(Egy)



Melody Lane 227

Ozark, Alabama


A Fort Knoxból való felszállás előtt Paul T. Jiggs vezérőrnagy udvariasan megkérdezteCraig W. Lowell őrnagyot, nem ülhetne-e esetleg most ő a bal oldali székbe. A bal oldali

szék a pilótaülés volt – az első pilótáé. Lowell magában derült a dolgon, de kissé meg ishatódott. A repülés romantikája még Paul T. Jiggsre is hatni kezdett. Nem volt engedélyeaz L-23-as vezetésére, de úgy látszik, azért David Henderson vezérőrnaggyal szívesenelhitette volna, hogy van.

– Jó ötlet, uram – mondta pókerarccal Lowell. – Miért ne használná ki a lehetőséget,hogy megismerje egy kicsit ezt a típust.

Később, a felszállópályán, még tovább is ment. Megszólalt, úgy, hogy Henderson ishallja:

– Ha úgyis ön lesz a pilóta, tábornok úr, nagy baj lenne, ha addig kialudnám magam azutastérben?

– Jobban örülnék, ha inkább a rádiót kezelné – felelte Jiggs.

– Igenis, uram – mondta Lowell kelletlen hangon. Meg volt győződve, hogyHendersonnak ezek után már kétsége sincs, hogy Jiggs tábornok gyakorlott kétmotoros pilóta.

Jiggs tisztelgett Hendersonnak a pilótafülke ablakából, majd így szólt:

– Oké, most már elhúzhatjuk a csíkot. Tiéd a pálya. – Repülni akartál, hát repülj te – így Lowell.

– De nekem nincs alkalmasságira erre a…

– Ugyan, gondolj csak bele, hány ostoba bolondnak van. L’audace, Vaudace, tojours I ‘audace, mon General.

– Kapd be – mondta Jiggs, de azért kiengedte a féket, a gázadagolóra tette a kezét, éskigördült az L-23-assal a műszaki állás területéről.

Lowell gondosan figyelte a felszállás alatt, de Jiggs egyetlen hibát sem követett el. Már éppen szólni akart neki, hogy most már felhúzhatja a gép orrát, amikor a tábornok magátólis megtette.

A megfelelő magasságot elérve, irányba állás után, Jiggs szóba hozta a harckocsivadászszázadot, amit Craig nem kapott meg.

– Hallottam, jó munkát végeztél, sokat megtudtak tőled Warner katonái – mondta. – Ésszerintem a vacsoránál is nagyon jól adtad elő magad.

Lowell nem felelt. – Ha Black tábornok megkérdezné, ezt fogom mondani neki – folytatta Jiggs. – És ha

nem kérdezi, valahogy majd ráterelem a szót.



– Hagyd a fenébe – mondta Lowell, aztán rájött, milyen nyersen csattant fel, éshozzátette. – Azért köszönöm, de hagyd.

– Tudom, mit érzel, Craig.

– Dühös vagyok, főleg magamra. Mégpedig azért, mert vágyálmokba ringattam magam.

– Na és persze rám is.

– Ilyet nem mondtam.

– Úgy gondolod, szólnom kellett volna róla. Ne is próbáld bemesélni, hogy nem.

– Egy kis előzetes figyelmeztetést azért kaphattam volna.

– Okos fickó vagy7. Ha elmondom, mindennek utánajártál volna, amit Tom Warner-rőlcsak tudni lehet. Amint rájössz, hogy még soha, semmilyen éles harci helyzetben nem vettrészt, és épp csak most végezte el a pilótaiskolát, már előre meggyűlölted volna, mielőtttalálkozhattatok volna. Érthető is lett volna.

– Sajnos nagyon is rendes fickó, és amennyit a katonáiból láttam, az alapján jó parancsnok is.

– Ráadásul már Koreában neki járt volna igazából a különítmény, amit te kaptál meg.Ez még soha fel sem merült benned?

– Na ez azért már kissé nyakatekert okoskodásnak hangzik szerintem – mondta nyersenLowell.

– Szerinted mit gondolhatott Warner, aki West Point-i létére, és annak ellenére, hogy

dicsérettel végezte el a páncélos tiszti továbbképző tanfolyamot, ott ülhetett Berlinben,kétszázadnyi tankkal, amikkel kéthetente egyszer parádét tarthatott? Mire gondolhatott,amikor megtudta, hogy a puszani kitörést megkezdő harckocsikat egy huszonnégy éves besorozott tartalékos vezette, aki a pennsylvaniai Nemzeti Gárdában kapta a századosicsíkjait?

– Touché.

– Mindenki tud a West Point-i Védszövetségről, de ebben az esetben… no persze eszemágában sincs állítani, hogy a Védszövétség nem folyt bele az ügybe… szóval ebben azesetben szerintem egy igazságtalanságot orvosoltak, a szolgálat egészének hasznára. Adottvolt egy kitűnő, fiatal alezredes, aki önhibáján kívül soha nem kapott még lehetőségetharcoló alakulat vezetésére. Emiatt, a rangja miatt, és mivel olyan tisztekből is van elég,akik már bizonyítottak harci helyzetben, arra számíthatott, hogy soha nem kapja már meg páncélos alakulat parancsnokságát. A kísérleti harckocsivadász helikopteregység vezetőitiszte volt a legjobb pótlék, amit kaphatott.

– Tehát csak mert C. Lowell nem a West Point-i Védszövetség preferált tagja, felejtsük el, hogy jó harci parancsnok volt, és ő a legalkalmasabb a rakétafegyverzetűhelikopteregység vezetésére, mert senki más nem ért annyira hozzájuk, mint ő?

– Én is pont ezeket az érveket hoztam föl melletted.

– Soha nem kapok már alakulatot, igaz? – kérdezte keserűen Lowell.

– Ne légy ilyen ostoba. Egy hónappal ezelőtt még majdnem kirúgtak a hadseregből. A



másod vezérkari főnök kemény kritikákat kapott, amiért megtartott. Mégis, hogy a fenébegondolhattad komolyan, hogy megkapod a 3087-eseket?

– Természetesen igazad van – mondta Lowell rövid hallgatás után. – Attól az istenverteM26-ostól teljesen kiborultam. Az, hogy a századot sem kaptam meg, már sok volt.

– Mondom, ahhoz képest nagyon is jól kezelted a helyzetet. Azért az hideg zuhanylehetett, hogy pont az a tank…

– Már túl vagyok rajta. Most éppen az jutott eszembe, hogy volt még egy kiemelkedőtettem, ami ahhoz a tankhoz kapcsolódott.

– Mi volt az?

– Én voltam az egyetlen tiszt, aki fehér nővel keveredett bajba Koreában. Mégpedigéppen abban a tankban.

– Bent, a tankban?

– Bent bizony – kuncogott Lowell. – Megdöbbentő tud lenni, mi mindenre képes azember, ha valakit nagyon akar, tábornok.

– Nem volt szűk a hely?

– Nagyon közel kerültünk egymáshoz…

– Találkoztatok azóta?

– Egyszer, amikor hazajöttem. De, ahogy mondani szokták, addigra már kihunyt a nagyláng.

Rövid hallgatás után hozzátette: – De van még valaki, akit rég nem láttam. A fiamat.

– Hogy van?

– Már tizenkét éves. Bizony. Igazi kis germán lett belőle. Szeretném meglátogatni, Paul.

– Tudsz rá időt szakítani?

– Tudok, de Bill Roberts, attól tartok, úgy fogja gondolni, hogy nem. Jiggs egy ideignem szólt.

– Majd én beszélek vele – mondta végül. – Ha úgy érzed, van rá időd, akkor van is.

– Átküldőm Bill Franklint, hogy tanítsa be a knoxi pilótákat, Dutch Cramer pedig majd beszél a technikusaikkal. Az egyik őrmesterem tárgyal arepülőgépkarosszérialakatosokkal. Három hét, mire megjönnek az alkatrészek. Még egyhét, vagy inkább tíz nap, mire fel tudom szereltetni őket. Egy ideig most tényleg nincsszükség rám a bizottságnál. Minden megy a maga útján. A helikopterrel nincs gond. EdGreer és Mac gondoskodtak róla, hogy jó legyen. Most van a legjobb alkalmam, hogyelmenjek egy kicsit.

– Biztos voltam benne, hogy alaposan végiggondoltad. Reggel felhívom Bilit, és szólok neki, hogy szerintem jó ötlet lenne, ha kivennél egy kis szabadságot.

– Mert szívbeteg vagyok. Tegnap beszívtam, ma meg beteg vagyok – nevetett Lowell.



Joe Mclnerney őrmester már várt rájuk Jiggs szolgálati autójával, amikor Lowellleparkolta az L-23F-et a Laird katonai repülőtér műszaki állása előtt.

– Joe majd hazavisz, miután kirakott minket – mondta Craignek Jiggs.

– Köszönöm. Nem is gondolkoztam rajta, hogy fogok hazajutni.

– Remélem, ez nem célzás akart lenni. Úgy gondoltam, sikerült mindent érthetően

elmagyaráznom, még ha nem is szolgált örömödre a dolog. – Nem, nem úgy értem, uram – magyarázkodott Lowell. – Csak éppen eladtam a

kocsimat Jannier-nak. Már el is vitte, úgyhogy tényleg kell valaki, aki hazavisz.

Jiggs ránézett, látta, hogy igazat mond.

– Oké – mondta.

Davis hadnagyot tették ki először, a szállójánál. Majd továbbhajtottak a tiszti lakóházak közé, az egyes szállásig.

– Nem valami nagy szám Hendersonéhoz képest, igaz? – kérdezte Jiggs, amintrákanyarodtak a kocsifelhajtóra.

– Kíváncsi voltam, neked is feltűnt-e.

– Feltűnt, de szerintem itt hasznosabb vagyok, mint Knoxban lennék – mondta atábornok, azzal kinyitotta az ajtót. – De azért mégse lenne rossz, ha mindketten Knoxbanülnénk, igaz?

– Mit szólnál inkább a hármas számú szálláshoz McNairben? Te mint másod vezérkarifőnök, én meg mint, mondjuk, a Katonai Repülés igazgatója – tréfálkozott Lowell.

– Hát, ebben a pillanatban nem szívesen lennék E. Z. Black helyében. És te sem hiszem,hogy szívesen lennél Bob Bellmon. – Elhallgatott, majd pár pillanat múlva így szólt: – Jóéjt, Craig – azzal becsukta az ajtót.

A Melody Lane 227-ből fény áradt az utcára. Az Eldorado a garázsban állt. Akonyhában és a nappaliban mégsem talált senkit, amikor besétált a bezáratlanul hagyottajtón. Jannier valószínűleg épp Melodynál vendégeskedik, gondolta Craig. Visszament akonyhába, kinyitotta a hűtőt, sört keresett. Látta, hogy van Tuborg is. Nem rossz együttélni egy franciával, aki ilyen komolyan veszi a kaja– meg a piaügyeket, gondolta.

Bevitte a sörét a nappaliba, leült az egyik új fotelba.

Jean-Pierre Jannier lépett a szobába. Rövid selyemköntöséről valahogy szinte üvöltött,hogy nincs alatta semmi. Szexi köntös volt, Jannier pedig egy robusztusan vonzó hím.

– Isten hozott itthon – mondta Jannier. – Lehet gratulálni?

– A, tévedtem. Nemcsak hogy nem kaptam meg a századot, de udvariasan megértették velem, hogy most, hogy már beleadtam a rakétafegyverzetű helikopterbe, amit beleadhattam, innen már a legjobbak és a legokosabbak fogják továbbvinni a dolgot.

– És csalódott vagy?

– Nagyon, nagyon csalódott, barátom – vallotta be Lowell. De minthogy nem akartnyavalygósnak látszani, gyorsan témát váltott.



– Hogy ment az első vizsgarepülésed? Jannier vállat vont, ami akármit is jelenthetett.

– Elmegyek, meglátogatom a fiam – mondta Craig.

– Jó – így Jannier. – Irigyellek, hogy van fiad. Egy férfi nem lehet teljes ember, amígnincs fia.

Furcsa megjegyzés, gondolta Lowell.

– Üzeneted van – szólt Jannier. – A titkárnőd hívott. Jézus, teljesen kiment a fejemből anő!

– Mit mondott?

– Csak annyit, hogy hívd fel otthon. Ott a száma.

A Craig melletti telefon előtt heverő jegyzettömbre mutatott. Lowell ezek után nemtudott mit tenni, fel kellett hogy hívja.

– Halló?

– Itt Lowell őrnagy, Jane.

– Van veled valaki?

– Igen.

– Roberts titkárnője hívott. 8.00-ra az ezredes irodájában kell lenned. Azt mondta,vegyél jó egyenruhát.

Furcsa egy üzenet volt. Olyan hatást keltett, mintha elképzelhetőnek tartanák, hogyfigyelmeztetés nélkül esetleg rongyos vagy koszos egyenruhában jelenne meg. Lowellamúgy is azon szerencsések közé tartozott, akik még egy bő pamut pilótaruhában iselegánsan néznek ki. A hétköznapi viseletre szánt egyenruháit a Brooks Brothersnélvarratta, New Yorkban. A , jó” egyenruhái, továbbá az ingei, cipői, bakancsai mindLondonból érkeztek.

– A szalagjaidat is tedd fel – tette hozzá Jane.

– Mi a francot akarhat?

– Nem tudom. Szabad vagy?

– Igen. – Ott tudsz lenni Enterprise-ban a Piggly-Wiggly parkolójában harminc percen belül?

– Igen.

– Helyes – mondta a nő, és letette a kagylót.

Craig Jannier felé fordult, és közölte vele, hogy ki kell ugrania a támaszpontról.

Ekkor Melody Dutton lépett be a nappaliba. Szoknyát és pólót viselt, a haja ki voltfésülve, de smink nem volt az arcán. Lowell épp elég, az ágyból frissen kikelt nőt látottmár, hogy tudja, a lány nem csak az új bútorokat megnézni járt Jean-Philippe Jannier hálószobájában.

– Nem gondoltuk volna, hogy még ma este visszajön – mondta.



– Az látszik -jegyezte meg gondolkodás nélkül Lowell. Melody elvörösödött, de állta atekintetét.

– Meggondolatlan megjegyzés volt – mondta Craig. – Bocsánatot kérek.

– Összeházasodunk – mondta Jannier.

– Most azt gondolja, kurva vagyok – így Melody.

– Nem tudhatja, mire gondolok.

Nem lepődött meg és nem is háborodott fel. Ezen kissé maga is csodálkozott.

– És mit gondolsz? – kérdezte Jannier.

– Azt, hogy remélem, nem buktok le. Nagyon kínos lenne.

– És azt, hogy Ed még egy hónapja sincs, hogy meghalt – tette hozzá Melody.

– Nem. Azt, hogy valószínűleg rajtam kívül Ed lenne az egyetlen, aki megértené.

– Merd, mon vieux – tört ki Jean-Philippe Jannier. – Tényleg hozzá akarsz menni ehhez a békaevőhöz, édesem? Melody könnyes szemmel

bólintott.

– Az apja már Edéit sem rajongott túlzottan. Kíváncsi leszek, arra mit reagál, hogy egy békaevőhöz megy feleségül, és a romlott „Parí”-ban fog élni.

Melody a szemét törölgetve, keserűen kacagott.

Nem háborodtam fel. Csak irigykedem. Ilse óta senki nem nézett rám úgy, ahogy Melody

néz rá, gondolta Craig.Gúnyosan keresztet vetett, megáldotta őket.

– Áldásom rátok, gyermekeim – mondta. – Menjetek, és vétkezzetek még többet.

– Ez már borzasztó – mondta Melody, de nem tudta megállni kuncogás nélkül.

– Éhes vagyok -jelentette ki Jannier.

– Ó, vajon miért? – jópofáskodott Lowell.

– Úgyhogy most szépen azt csináljuk, hogy pezsgőt bontunk, én meg sütök egy rántottát – folytatta Jannier.

– Aha. Már értem – mondta Lowell. – Megoldódott a rejtély. – Melodyra nézett. – Azamerikai nőstények egyszerűen bármire képesek, hogy kiszabaduljanak a konyhából. Akár még egy békaevőhöz is hozzámennek.

A lány, Craig legnagyobb meglepetésére, odalépett hozzá, lábujjhegyre állt, ésmegcsókolta.

– Köszönöm – mondta.

Aztán még jobban megdöbbentette. Átkarolta, és a mellére hajtotta a fejét. Craig isátkarolta, és elárasztotta a gyengédség a lány iránt. Lehajolt, megcsókolta a haját.Rádöbbent, hogy ő maga is könnyekkel küszködik.



– Olyan boldog vagyok -jelentette be Jannier elszoruló torokkal.

Lowell megivott velük egy pohár pezsgőt, majd kocsiba ült, és elment a Piggly-Wiggly parkolójába, Jane Cassidyvel találkozni.

(Kettő)

A különleges projektek másodparancsnokának irodája

Az USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontja



Rudolph G. MacMillan alezredes tudta, hogy bajban van. Előző nap, kora délután, PaulHanrahan ezredestől megkapta első igazi feladatát. Ki kell dolgoznia egy tervet ezer tisztés sorállományú toborzására, nagyjából egy a hathoz tiszt-sorállományú arányban.

A tisztek hadnagyok és századosok lesznek, bár esetleg különlegesen alkalmas

őrnagyokról is szó lehet. Az altiszteket a sorállományúak által elérhető háromlegmagasabb rangból kell válogatni, bár különlegesen képzett, alacsonyabb rangúsorállományúak átvételét is meggondolhatják.

Mindannyiuknak makulátlan múltúnak kell lenniük, bár ettől a feladattól a különlegesenalkalmas sorállományúaknái eltekinthetnek, amennyiben múltbeli botlásaik nem voltak annyira súlyosak, hogy ne kaphatnának szigorúan bizalmas titkossági besorolást miattuk.

A toborzottak legalább hetvenöt százalékának képzett ejtőernyősnek kell lennie. Atöbbieknek is önként vállalniuk kell az ejtőernyős-kiképzést. Ehhez át kell menniük az

ejtőernyős ugráshoz előírt orvosi alkalmassági vizsgálaton.A besorozandók legalább nyolcvan százalékának írnia és olvasnia kell tudnia

valamilyen idegen nyelven. Ezek közül nyolcvan százaléknak spanyolul. A tisztek legkevesebb ötven százalékának a „harci fegyvernemekből” kell érkeznie – úgymintlövészek, páncélosok vagy tüzérség. Minimum huszonöt százaléknak híradósnak kelllennie. Legalább öt százaléknak pedig orvosnak.

Hanrahan azt mondta, a jelöltek jelenlegi parancsnokainak ellenvetéseivel nefoglalkozzon. A hadsereg személyzeti vezérkari főnökhelyettese parancsot kapott, hogy

mindenkit helyezzen át, akit csak Hanrahan akar. Már csak meg kell találniuk a megfelelőembereket.

Más feltételek és kizáró tényezők is voltak. MacMillan késő éjszakába nyúlóandolgozott egy toborzási terv vázlatán. De eddig csak a számokkal birkózott. Ezer ember hat az egyhez sorállományú-tiszt arányban, az 167 tisztet és 833 katonát jelent. Összesennyolcszáznak kell tudnia valamilyen idegen nyelven, és ebből a nyolcszázbólhatszáznegyvennek spanyolul. Nyolc és fél orvosra lesz szüksége, akik közül hat ésegynegyednek ejtőernyős képzettséggel kell rendelkeznie, de hat és félnek spanyolul iskell tudnia.

Más szóval teleírt másfél oldalt értelmetlen számadatokkal, és abszolút semmi fogalmanem volt, hogyan folytassa. Hülyét fog csinálni magából Hanrahan előtt. Semmi kétségesem lesz, hogy ő egy agyatlan barom, akit kézen fogva kell vezetni.



Kopogtak az ajtaján.

– Jöjjön be!

Thomas J. Ellis hadnagy volt az, a 82. légideszant hadosztályból. MacMillannek mostúgy hiányzott egy zöldfülű hadnagy, mint a hátára egy púp.

– Mi a francokat akarsz? – csattant föl, de rögtön meg is bánta. Ellis bemasírozott a

szobába, és tisztelgett. – Elnézést a zavarásért, uram – mondta. – Csak ezt szeretném odaadni. Négy

ötvendollárost tett Mac asztalára, majd újra vigyázzba vágta magát.

– Eh, pihenj – mondta MacMillan. – Sőt, ha már itt tartunk, ülj le. Kérsz egy kis kávét?

– Nem szeretném feltartani, ezredes úr.

– Ülj le – mutatott MacMillan az íróasztala túloldalán álló székre. Ő maga viszontfelállt, a kávéfőző felé fordult, és kitöltött két bögre kávét. – Hogyan kéred?

– Feketén, uram. Köszönöm. MacMillan a kezébe nyomta a bögrét. – Zsoldelőleget kaptál? Lesz elég pénzed fizetésnapig? A mostaniig meg a következőig?

– Igen, éppenséggel zsoldelőlegként is felfoghatjuk – mondta Ellis.

– Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, még feltételezném, hogy már megint pókerezett,hadnagy.

– Nem nyilatkozom, uram – mosolygott Ellis.

– Hát, ha biztos vagy benne, hogy marad elég pénzed…

– Több mint elég, uram. Még egy kocsira is befizettem az előleget. Nem valami nagyszám persze, de jobb, mint gyalogolni.

– Sajnálom, hogy úgy rád förmedtem. Van egypár problémám.

– Ne pazarolja rám az idejét udvariasságból, uram – mondta Ellis, és már állt is volnafel.

– Ülj le! – utasította MacMillan újra.

– Igenis, uram.Mac ránézett, és elmosolyodott. A srác makulátlan egyenruhájával úgy nézett ki, mint

egy toborzóplakát. A zöldfülű ejtőernyős, egészen rövidre, csaknem kopaszra nyírt hajjal,a zubbonyán semmi más, csak az ejtőernyősszárnyai és a hadnagyi aranysávok.

– Mi a véleményed a hadosztályról? – kérdezte Mac.

– Nem valami érdekes. Nem mintha arra számítottam volná, hogy túlzottan izgalmaslesz.

– Gondolom, kineveztek helyettes ellátótisztnek, katonai jótékonysági felelősnek és VDellenőrzőtisztnek az alapfeladataid mellé?

– Igen, uram.

– Idővel elmúlik. Mindenki átesik ezen.



– Igen, uram.

– Mondd csak, hogy áll a hadosztály latinokkal?

– Nem értem a kérdést, uram – mondta Ellis kissé hűvösen.

– Mennyi tacoevő van? Tudod, hogy mit jelent az, hogy latínó, nem?

– Igen, uram, tudom.

– Csak azért kérdem, mert most épp latinokkal üzletelek.

– Uram?

– Olyan latinokat akarok beszerezni, akik valamilyen harcoló fegyvernemnélszolgálnak, ugróképesítésük van, és úgy írnak, olvasnak és beszélnek latínóul, mint egyigazi latínó. 167 kell belőlük, lehetőleg hadnagyok vagy századosok. Önként kellelentkezniük.

– Úgy érti, amiatt, ami Kubában történik, ezredes? Be akarják vetni a zöldsapkásokat?

– Nem mondtam ilyet.

Ellis felállt, tisztelgett, majd pörögni kezdett a nyelve spanyolul.

– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte MacMillan.

– Spanyolul beszéltem, uram. Azt mondtam, remélem, az ezredes úr megtisztel, ésmegengedi, hogy önként jelentkezzem.

– Hol a pokolban tanultál te meg spanyolul?

– Az anyámtól, uram. Félig Puerto Ricó-i vagyok, uram. Úgyhogy, gondolom,féllatínónak számítok.

MacMillan amúgy is pirospozsgás arca elvörösödött.

– Ellis, nem akartam…

– Hallgathattam már épp elégszer, ezredes úr. Ha az ember a spanyol Harlemben él, ésráadásul úgy néz ki, mint egy jenki, hamar megtanulja, mi a jenkik véleménye a latinokról – és a latinoké a jenkikről.

– Semmi olyat nem akartam mondani… – Uram, halál komolyan gondoltam, hogy szeretnék jelentkezni. Ekkor Hanrahan hangja

szólalt meg az interkom hangszórójából.

– Mac, hogy haladsz a toborzási tervvel? Megnézhetném?

MacMillan az órájára nézett. 7.55 volt. Hanrahan azt mondta, „reggelre” kéri. Most pedig látni szeretné a tervet, és ő még csak el sem kezdte.

– Épp itt van nálam egy tiszt meghallgatáson, ezredes úr.

– Olyan, aki meg is felel, vagy csak valaki, akit az utcáról rángatott be? – Egy spanyolul tudó, ejtőernyős képzettségű lövész, uram.

– Na, ezt látnom kell – mondta Hanrahan. – Hozza be.



– Amíg az ezredes irodájába nem érünk, még meggondolhatja magát, Ellis hadnagy – mondta Mac.

– Köszönöm, ezredes úr.

Egymás mellett vonultak be: a már csaknem középkorúnak mondható alezredes,mellékesen a támaszpont legtöbb és legjelentősebb kitüntetéssel rendelkező tisztje és atiszti iskolát frissen elvégzett tizenéves hadnagy. Tisztelegtek a parancsnoknak, azviszonozta, majd vigyázzba álltak az asztala előtt. A kontraszt Paul Hanrahan figyelmétsem kerülte el.

– Maguk ketten úgy néznek ki, mint egy „előtte” és egy „utána” – mondta. Kezetnyújtott Ellis hadnagynak. – A nevem Hanrahan. Üljön le, és mondja el, miért akar belépnia Különleges Haderőhöz.

MacMillan meglepetten, de örömmel hallgatta Ellis válaszait. A hadnagy kijelentetteHanrahannek, hogy a Különleges Haderő szerinte „érdekes lesz”, és itt olyantapasztalatokat szerezhet, amelyek értékesek lesznek számára a jövőben.

– Na és persze a hírnév meg a csillogás, igaz? – kérdezte Hanrahan.

– Nos, valóban meggyőződésem, hogy a hölgyekre is nagy hatással van a KülönlegesHaderő egyenruhája – felelte Ellis.

Hanrahan feltett még neki néhány kérdést. Már amúgy is eldöntötte, hogy egy-kétzöldfülű szűzies hadnagyocskát is felvesznek a Különleges Haderőbe, nem mintha arraszámítana, hogy különösebben hasznosnak bizonyulhatnak, inkább csak azért, hogykiderüljön, mennyire képezhetők ki rövid idő alatt. Ez a hadnagy pont megfelel erre a

célra. Vajon honnan szedhette össze MacMillan ilyen gyorsan, tűnődött.Felhívta a főtörzsőrmestert az interkomon, és megkérte, küldje be Jesus Santana

törzsőrmestert.

A barna bőrű, bivalytermetű Santana két percen belül meg is érkezett.

– MacMillan ezredes azt állítja, ez a tiszt folyékonyan beszél spanyolul – fordult hozzáHanrahan –, de nem hiszem, hogy ezt ő el tudná dönteni.

Santana perceken át beszélgetett Ellisszel, majd közölte, mire jutott.

– Teljesen perfekt, uram. Igazság szerint inkább kasztíliai spanyolt beszél, mintsemPuerto Ricói-t vagy mexikóit.

– Az iskolában spanyol apácák tanítottak minket, uram – mondta Ellis.

– Mikor szeretne átjönni hozzánk, hadnagy? – kérdezte Hanrahan.

– Ma délután, uram.

– Abban reménykedtem – mondta MacMillan –, hogy tolmácsnak használhatom Ellishadnagyot. Ellenőrzendő, tényleg tudnak-e a jelöltek spanyolul.

– Van benne ráció – mondta Hanrahan.Ellis átvételével MacMillan csak még jobban vágta maga alatt a fát. Hamarabb zúdult a

nyakába az áldás, mint gondolta volna. A 82. légideszantosok dührohamot fognak kapni,



de a XVII. légideszant hadtest is, ahogy a többi braggi alakulat is. Minthogy nagyrésztejtőernyős képzettségű emberekre van szükségük, a többségüket kénytelenek lesznek Braggból elvonni. Persze tudta, minél hamarabb túl van az elkerülhetetlen összecsapáson,annál jobb.

így hát kivette a fiókjából a telefonkönyvet, kikereste a XVII. légideszant hadtest G-l-estisztjének (a vezérkar személyzeti főnökhelyettesének) telefonszámát. Tárcsázott, és a G-l-

est kérte. – Ezredes – mondta –, Hanrahan ezredes vagyok a Különleges Hadviselési

Kiképzőközpontból. Megkapta a telexet, miszerint engedélyt kaptam tetszés szerinttoborozni a Különleges Haderő számára?

Ezek után egy teljes percig csak hallgatott. Amikor végül megszólalt, nyers és fagyoslett a hangja.

– Én nem úgy tudom, ezredes, hogy bárki által előre elkészített listáról választhatnék.Teljesen mindegy, ki készítette. Tudomásom szerint azt veszek át, akit csak akarok.Szükségesnek tartja, hogy a DCSOPS-hoz forduljak ez ügyben, tisztázandó a helyzetet?

Ezúttal sokkal rövidebb választ kapott.

– Adom Ellis hadnagyot, ezredes. Megadja az azonosító számát és az egységet, aholszolgál. Kérem, gondoskodjék róla, hogy áthelyezzék hozzám, mai dátummal. Köszönömszépen.

Átadta a kagylót Ellisnek.

Ha Hanrahan továbbra is ideges marad, és a tervet követeli rajtam, akkor még mindig

nyakig ülök a szarban, gondolta MacMillan. De ha nem kéri, akkor jó vagyok. Akkor nyertem egy napot. Addig még halogathatom a dolgot. Egy nap alatt meg csak találok valakit – ha mást nem, akár Ellist –, aki megírja helyettem azt a rohadt tervet.

(Három)

A Katonai Repülési Bizottság elnökének irodája




Amikor Craig W. Lowell őrnagy tökéletes szabású egyenruhájában – de szalagok nélkül – bemasírozott és tisztelgett, Bill Roberts ezredes irodájában két civil is tartózkodott.

– Jó reggelt, uram. Látni akart?

– Azt reméltem, a szalagjaival együtt jelenik meg, őrnagy – mondta hűvösen Roberts,de bosszúságát mosollyal leplezte. – Ez az úriember szeretné lefényképezni a Time-Life

részére, ezért gondoltam, hogy viselnie kéne a szalagjait. A titkárnője nem adta át azüzenetemet?

– Valószínűleg rosszul hallottam, uram – mondta Lowell. Roberts felállt, megkerülte az



íróasztalt.

– Miss Thomas, Mr. Norton, hadd mutassam be Craig W. Lowell őrnagyot, arakétafegyverzetű helikopter fejlesztésével és tesztelésével megbízott tisztet.

Mr. Norton negyvenes éveiben járt. Kopaszodó, kövér, pocakos férfi volt, Nikonfényképezőgépekkel teleaggatva. Óriási bőr szerszámostáska hevert a lábánál. MissThomas a húszas évei közepén járhatott. Hosszú, hátközépig érő szőke haját középenelválasztva hordta. A feje tetejére napszemüveget tűzött. Pliszírozott skót mintásgyapjúszoknyát viselt és könnyű gyapjúpulóvert, ami nem rejtette el dús keblét.

Ha nem épp most töltöttem volna egy meglehetősen kimerítő éjszakát Jane Cassidyvel,ráadásul az éjszakai kefélésivilágrekord-kísérlet titán a reggeli előtt még egy újrázással,biztosan megfordulna a fejemben, hogy gerincre vágjam, Miss Thomas.

– ‘rvendek, őrnagy – nyújtott kezet unottan Norton.

Miss Thomas lankadt kézfogását vakító mosollyal toldotta meg.

– Hogy van? – mondta.

Lowell amint meglátta Miss Thomas Peck & Peck pulóverét és szoknyáját, az egyetlensor igazgyöngyöt és a papucscipőjét, már sejtette, miféle. Amint megszólalt, biztos volt benne. Elmosolyodott, eszébe jutott Sandy Felter egy megjegyzése a Miss Thomas-féleemberekről: „Ez vajon veleszületett képességük, vagy olyan iskolába jártak, aholmegtanították őket összeszorított szájjal, az orrukon keresztül beszélni?”

Craignek több évtizedes tapasztalata volt a Miss Thomas-típusokkal. Megtanulta, hogyobb, ha távolságot tart tőlük.

– Azt szeretném, ha a lehető legtöbb időt szentelné Mr. Nortonnak és Miss Thomasnak.Amennyire csak szükség van – utasította Bill Roberts. – Mutasson meg mindent arakétafegyverzetű helikopterünkről, ami nem titkos. Ha van kedvük, vigye el őket egysétarepülésre is.

– Ezredes úr! – szólt Lowell. – Az egész fegyverrendszer titkos besorolást kapott.Akkor mit mutassak meg nekik?

– Akkor mutasson meg a fegyverrendszeren kívül mindent – mondta bosszúsan Roberts.

– De mi a fegyverrendszert jöttünk megnézni – jegyezte meg Miss Thomasmegnyerőén.

– Akármilyen hihetetlennek tűnhet is ez önöknek – villantott rá elbűvölő mosolytLowell –, abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy önök orosz kémek.

Ezt a nő cseppet sem találta viccesnek. Sőt, láthatóan a Peck & Peck mosolyacélkemény természetet takart.

– A Pentagon sajtófőnökének hozzájárulásával vagyunk itt – mondta. – Márpedig ő isnagyon jól tudta, miért utazunk ilyen messzire. Hogy láthassuk az új fegyverrendszert a

madárkáikon.

– Igazán sajnálom, Mrs. Thomas – mondta Lowell.

– Miss.



– Jó. De sajnos meg van kötve a kezem. Ezt kénytelen lesz Roberts ezredesselmegbeszélni.

Lowell jól szórakozott magában, milyen kínos helyzetbe került Roberts. Úgy tűnik,annyira elkábította a Time-Life felbukkanása és/vagy Miss Thomas vakító mosolya, hosszúlába és figyelemre méltó melle, hogy egészen megfeledkezett a projekt titkosságáról.

De most, hogy eszébe juttatták, gyorsan döntésre jutott.

– Nos, Miss Thomas, azt fogom tenni, hogy letáborozok a telefon mellé, ésmegpróbálom elérni, hogy amennyire csak lehet, oldják fel a fegyverrendszer titkosítását.Hiszen végül is már amúgy is szerepelt a televízióban. De ha mégsem sikerülne, boldogana Time-Life rendelkezésére bocsátok minden fotót, amit publikációra engedélyeztek.

– Úgy érti, olyanokat, amikről kiretusálták a szexi részeket? – kérdezte hisztis hangon anő.

Roberts idegesen nevetett.

– Lowell, miért nem fogja a szolgálati kocsimat és a sofőrömet, és viszi körbe avendégeinket a bázison? Mondjuk, úgy egy órán át? Amíg le nem tisztázom a dolgotWashingtonnal.

– Örömmel, uram.

– Gyűlölném, ha azt kéne hinnem, hogy fölöslegesen jöttem ide, ezredes – mondtaellenségesen Miss Thomas.

Azzal kivonult a szobából. Közben elhaladt Lowell mellett. Szép, ruganyos, nőies járása

volt, és valami nagyon hozzá illő, nagyon drága illatot árasztott.Smith, döntötte el Craig. Nem Vassar. Smith. Aztán újságírói posztgraduális tanfolyam a

Columbián. Majd újságírás. Az újságírás sikk, a Time-Life még sikkebb, tökéletes hely,hogy olyan valakivel találkozzon, aki ugyanolyan környezetből jön, mint ő maga, akivelaztán családot alapíthatnak Mamaroneckben vagy Princeton-ban, vagy Darienben, ésfelnevelhetik az összeszorított foggal beszélők egy újabb generációját. Akiket azután aCountry Day iskolába, a Miss Porter’s vagy a St. Mark’s gimnáziumokba, végül pedig aHarvardra, a Smithre, a Yale-re és a Vassarra küldenek.

Craig W. Lowell őrnagyot magántanárok tanították a St. Mark’s-ba iratkozása előtt.Innen azonban kizárták. Ezután a Harvardra ment, ahonnan szintén eltanácsolták.Egyszóval tulajdonképpen a saját fajtáját gúnyolja, döbbent rá. Bár nem értette, miért.Aztán rájött. Zavarta, hogy az a másik világ betör ebbe az ittenibe. Tudta, fontos, hogy eza hosszú lábú szőke csak annyit tudjon meg róla, amennyit feltétlenül muszáj.

Márpedig a nő azonnal nekiállt kérdezősködni, amint elindultak a Laird FieldrőlDaleville-en keresztül a főtámaszpontig tartó kocsikázásnak.

– Régóta van a hadseregben, őrnagy? Lowell őrnagy, ugye?

– Igen, Lowell – erősítette meg ő. Kiszámolta. – Tizenhárom éve. – West Point?

– A, nem. Közlegényként léptem a seregbe.



– Harctéri előléptetés? – reménykedett a nő.

Craig hátranézett a hátsó ülésre. A nő egy füzetecskébe jegyzetelt. A lábát keresztberakta, a haja előrehullott. Felnézett rá. Világoskék szeme volt, intelligens tekintete.

– Romantikus lenne, de szó sincs semmi ilyesmiről – mondta. – A pénzügyi szolgálatnálkaptam tiszti rangot. Onnan kerültem a páncélosokhoz.

– Ó? – Nem bizonyultam túl jó pénzügyesnek.

– Honnan valósi?

– Long Islandről. Egy kis faluból. Glen Cove-ból.

– Igen? Én scarsdale-i vagyok. Nem úgy beszél, mint egy New York-i.

– Már nem is igen vagyok az, azt hiszem.

– Házas? – Van egy tizenkét éves fiam. -Itt?

– Németországban.

Okos nő volt, összerakta a részleteket.

– Német lányt vett feleségül?

– Igen. Tizenkilenc éves koromban.

Miss Thomas udvariasabb volt annál – és nem is illett volna a cikkébe –, hogysem

mélyebbre próbáljon ásni a magánéletébe. – Mikor lett pilóta?

– A hadsereg katonai repülőnek nevez minket. 1954 óta.

– És a maga műve a rakétafegyverzetű helikopter?

– Á, nem. Ezt tisztázzuk. Két ember műve volt. Rudolph G. MacMillan alezredesé ésEdward C. Greer főhadnagyé.

A nő megkérte, betűzze le neki a neveket, majd kijelentette:

– Szeretnék beszélni velük.

– Az nem lesz egyszerű. Greer hadnagy közvetlenül karácsony előtt balesetben meghalt.MacMillan ezredest pedig áthelyezték. Én vettem át a helyüket. De addigra már a munkanagy része kész volt.

– Greer abban a balesetben halt meg, amit a tévében láttam?

– Igen.

– És a másik, MacMillan, ő volt az, aki szétlőtte az orosz tankokat? – Nem hinném, hogy valaha is megállapították volna, legalábbis hivatalosan, hogy ki

volt az.



– De ezt a MacMillant azóta áthelyezték, igaz? – kérdezte Miss Thomas. Itt is rögtönösszefüggést fedezett fel.

– Rutináthelyezés volt. Mint már mondtam, a rakétafegyverzetű helikopter fejlesztésimunkái gyakorlatilag véget értek.

– Na persze – horkant fel a nő.

– Engem pont azért neveztek ki az élére, mert már készen volt – folytatta Craig.A nő becsukta újságírói jegyzetfüzetét, és a retiküljébe tette. Lowell azt a parancsot

kapta Roberts ezredestől, hogy ismertesse meg a vendégekkel a támaszpontot, így hátmegmutatta nekik a Hanchey Fieldet, a világ legnagyobb helikopter-repülőterét, aztán atámaszpont kórházát és a hozzátartozók szállásait.

Miss Thomas már csak egyetlen kérdést tett fel.

– Itt lakik, Lowell őrnagy?

– Nem, én a támaszponton kívül lakom, hölgyem.Amint letelt az óra, visszatértek a Katonai Repülési Bizottsághoz.

– Új idegenvezetőt kell szereznünk önnek, Miss Thomas – mondta Roberts ezredes. – Lowell őrnagy eltávozásra megy.

– Ó? – csodálkozott a nő. Roberts Lowellre nézett.

– Amíg a vendégekkel foglalkozott, a támaszpontparancsnok telefonált, és javasolta,hogy írjam ki magát eltávozásra. Merthogy mostanában olyan keményen dolgozott.

– Uram, addig el tudom azért halasztani a dolgot, míg Miss Thomas és Mr. Nortonvégeznek nálunk.

– Eszembe sem jutna ilyesmit engedélyezni, őrnagy – mondta fagyosan Bill Robertsezredes. – Ha a támaszpontparancsnok úgy gondolja, hogy magának eltávozásra kellmennie, akkor én is úgy gondolom.

– Igenis, uram.

– Köszönjük az idegenvezetést, Lowell őrnagy – nyújtott kezet Miss Thomas. Craigkezet fogott vele, és a szemébe nézett. A nő keze meleg volt és puha. És

még valami. Szinte vibrál, gondolta.

– Igazán nincs mit, Miss Thomas. Örömömre szolgált – mondta Lowell. Aztán kezetrázott a fotóssal is, tisztelgett Roberts ezredesnek, és elhagyta az irodát.

Miközben beszállt Bill Franklin kocsijába, és elhajtott a reptérről, az éjszaka történtek ártak a fejében. Néha, egy-egy igazán vad ágycsata után jobban felizgult, mint egy gyors

kefélés után. Márpedig Jane Cassidyvel igencsak vadakat szeretkeztek. A nő nehezenengedte szabadon sokáig visszafojtott vágyait, de amint azok átszakították a hűség gátját,

szökőárként szabadultak el.Különös érzést hagyott maga után Craigben a dolog. Kihasználva érezte magát. Nem

volt valami kellemes lelkiállapot. Nyilván a nők is gyakran érzik így magukat, gondolta.Jane Cassidy nem szerelmes belé, még csak nem is kedveli különösebben. Csak a testére



vágyik.

Nem bírta megállni, hogy ki ne nevesse magát. 0, te szegény kihasznált áldozat, te!

Eszébe jutott, mennyire más – mennyire szeretetteljes – kifejezést látott Melody DuttonGreer arcán, amikor Jean-Philippe-re nézett. Ez az arckifejezés eszébe juttatta, mennyireegyedül van. És ezen a Jane-nel való együttlét sem változtathatott. De biztos volt benne,hogy ez a magányosság idővel el fog múlni – ahogy abban is, hogy Miss Thom asszál(most döbbent csak rá, hogy nem is tudja a keresztnevét) pont úgy bánt, ahogy bánnikellett.

(Négy)

3-101-es számú konferenciaterem

Központi Hírszerző Ügynökség (CIA)

McLean, Virginia

1959. február 2., 18 óra 15 percA piros telefon, az igazgató előtt terpeszkedő széles asztal asztalfőjén sorakozó három

készülék egyike, egyszerre csengett és villogott. Az elnöki hivatali vonal volt az – használatát az elnök közvetlen stábjának tagjaira korlátozták.

– Elnézést – mondta az igazgató, azzal fölvette a kagylót. – Halló – szólt bele. Egy ideighallgatott, majd így szólt: – Itt van, átadom neki – azzal letette.

– Az elnök abbéli óhaját juttatta kifejezésre, hogy látni kívánja magát, Felter ezredes,hét harminckor.

– Már másodszor csinálja – mondta Felter. – Másodszor nevez ezredesnek. Bár írásba isadná.

– Az elnök annyiszor hívja ezredesnek, ahányszor csak akarja – nevetett a titkosműveletek igazgatóhelyettese. – De a hadseregtől nem kap ezredesi fizetést, amíg aszenátus a hozzájárulását nem adja.

Az asztalnál ülők nevettek. Igazság szerint nem is kétszer nevezte az elnök az utóbbinéhány hétben „Felter ezredes”-nek, gondolta Sandy, hanem inkább háromszor vagynégyszer. Ike azelőtt sokáig egyszerűen Felternek hívta – az egyszerű küldöncöket és asegédeket gyakran szokták szimplán a vezetéknevükön hívni.

– Az emberi szívben örökké virágzik a remény – mondta Felter.

Eltűnődött, mit akarhat az elnök. Az órájára nézett. Ez a megbeszélés már nem tarthattúl soká. Amint végeznek, beül a Volkswagenbe, és a Fehér Házba hajt. Fél hétre bővenodaér.

Mikor a Fehér Házba ért, az elnök katonai szárnysegéde már várta az alagsorban.

– Menjünk, igyunk egy kávét – mondta az egyenruhás Faye vezérőrnagy. – Tizenöt

perccel korábban jött, és tizenöt perccel nemigen tud mást kezdeni az ember. – Köszönöm, uram – mondta Felter.

Bementek az elnöki stáb étkezőjébe. A fehér zakós tengerész pincérek kávét és fánkot



tettek eléjük. Alig volt idejük elfogyasztani a kávét, máris szállhattak a liftbe. Felmentek az elnöki lakosztályba.

– Van valami fogalma, mit akarhat magától? – kérdezte Faye tábornok a liftben.

– Nincs, uram.

A fenti folyosón strázsáló ügyeletes titkosszolgálati ügynök biccentett nekik, majd

kinyitotta előttük a folyosó végi ajtót.Felter nem lepődött meg az elnöki lakosztályban tartózkodó idős kaliforniai szenátor és

felesége láttán. Közel állt az elnökhöz, a hölgy pedig igen jó barátja volt MamieEisenhowernek. Ami viszont igazán meglepte, az a saját felesége jelenléte volt. Ugyannem először járt itt, de azért a legkevésbé sem volt a Fehér Ház belső köréhez tartozónak mondható. Csak arra tudott gondolni, hogy Mrs. Eisenhower valamilyen társadalmimunkára szervezte be Sharont. A felesége ideges mosolyt küldött felé.

Belépett az elnök, a sarkában a Fehér Ház egyik lakájával. A lakáj ezüsttálcát hozott,

ezüstcsészékkel. – Tüzérségi puncs – mondta az elnök. – Mamie ötlete volt. Úgy gondolta, pont az

alkalomhoz illik.

Felternek rögtön járni kezdett az agya, mire gondolhat. Esetleg a West Point-itornászcsapat ért el ma valami komolyabb győzelmet? Semmi más okot nem tudottelképzelni, ami miatt tüzérségi puncsot, a hadsereg AuldLang Syne-jét kéne inniuk.

– Kezdje, szenátor – mondta az elnök.

– Sandy – mondta az idős politikus –, az Egyesült Államok szenátusa, végtelen bölcsességében, az elnök ajánlására, hozzájárulását és támogatását adta az alezredesikinevezésedhez.

– Istenemre, azt hiszem, meglepte a dolog – villantotta fel világhírű vigyorátEisenhower.

– Szóhoz sem jutok, elnök úr.

– Helyes – vette el az egyik ezüstcsészét a lakájtól az elnök. – Örömmel látom, hogyvan, ami még magát is meg tudja lepni. – Megvárta, amíg a többi csésze is gazdára talál,

majd így folytatta: – Hölgyeim és uraim, bemutatom Felter alezredest. – Halljuk, halljuk! – mondta Faye tábornok.

– Nagyon köszönöm, elnök úr – mondta Felter. Sharonra nézett. A nő valósággalragyogott.

Szent isten, gondolta Sandy. Hát bizony hosszú utat tettünk meg a Régi Varsó pékségtől,az Aldine Street és a Chancellor Avenue sarkáról, Newark, New Jerseyben.

– Továbbá kedves feleségét – folytatta az elnök, azzal Sharonra emelte a poharát.

– Halljuk, halljuk! – mondta ismét Faye. – Sandy, be kell hogy valljam, én sokkal nagyobb pompa és felhajtás mellett kaptam

meg az ezüstlevelemet – mondta Eisenhower. – Manilában, a Malacai-palotában.



MacArthur tábornoktól. Akkoriban ő volt a Fülöp-szigeteki haderő marsallja. Mindenkifehér díszegyenruhában. Igen látványos és előkelő volt, tényleg.

– Én elképzelni sem tudok a mostaninál előkelőbb körülményeket, elnök úr – mondtaFelter.

– Kissé korán léptettem elő. Ugyanis azt szerettem volna, ha megérti, kiérdemelte. Nemakarom, hogy búcsúajándéknak nézzen majd ki a hivatali időm végén.

– Nem tudom, mit mondjak, elnök úr.

Eisenhower rámosolygott. Majd megemelte ezüstcsészéjét.

– A bajtársakra, akik nem lehetnek jelen – mondta. Mindenki követte a példáját.

– Hívják be a fotóst – mondta az elnök. A fényképész azonnal megjelent.

– Két képet akarunk – adta ki az utasítást Eisenhower. – Az egyiket mindannyiunkról, amásikat csak Mrs. Eisenhowerról, Mrs. Felterről, Felter ezredesről és rólam.

– Igen, uram. – Nem hinném, hogy a Washington Post címlapjára kerülne, Felter. De talán ha majd

olyan öreg lesz, mint én most, szórakoztató lehet elővenni és megnézni.

Az Egyesült Államok elnöke átkarolta Sandy Felter vállát.

– Mondja, hogy csíííz, Mrs. Felter – mosolygott.

(Egy)

Schloss Greiffenberg

Marburg an der Lahn, Nyugat-Németország1959. február 14.

A kastélytól nyugatra fekvő gyümölcsösben kétszáz méteres lőteret építettek ki azalmafasorok között. Amikor Generalmajor Graf Peter-Paul von Greiffenberg a háború utánfelújíttatta, elektromos vezérlésű célpontokkal láttatta el. Elektromos motor és csigasor tette lehetővé, hogy a céltáblákat tüzelőpozícióban lehessen az állványra erősíteni,ahonnan az visszatért a tűzvonalba. A lövések után aztán vissza lehetett hívni ésösszeszámolni a találatokat.

Ma azonban, Generalmajor Graf Peter-Paul von Greiffenberg meglehetősszörnyülködésére, a célpontot négy darab literes Campbell’s paradicsomlés dobozelentette, téglákra állítva.



A lövész Peter-Paul Lowell volt, szőke, tizenkét éves, a korához képest magas fiú.Egyszerre hasonlított az apjára és a nagyapjára. Hagyományos német vadászruházatotviselt: zöld lódenkabátot, hozzáillő zöld térdnadrágot, szürke harisnyát és dísztelennemezkalapot. Ha holnap szerencsésnek bizonyul, és elejti első őzbakját, joga lesz a sapkatollait az állat vérébe mártani, és ily módon jelképesen a vadászok közösségébe lépni.

Peter-Paul Lowell mindezeken kívül még egy amerikai fülvédőt is viselt. A kalapra nem

ment volna rá, így utóbbi a nyakáról lógott a pántján.Craig W. Lowell, hasonló öltözékben, igazított a fia állásán, majd hátrébb lépett.

– Gyerünk, P. P. – mondta angolul.

– Igazán örülnék, ha nem hívnál így -jelentette ki a fiú brit akcentusú angolsággal.

– Bocsáss meg – mosolygott Lowell. – Gyerünk, Peter.

A fiú leemelte a válláról a puskát, és kibiztosította. Majd a vállához szorította.

– Vegyél nagy levegőt – utasította az apja. – A felét engedd ki. Most tartsd vissza alélegzeted. És húzd meg a ravaszt – mondta, azzal bedugta a fülét.

A fiú gondosan célzott a teleszkópos célkereszttel, majd lőtt. Hangos csattanáshallatszott. Peter-Paul megtántorodott a visszarúgástól. A Campbell paradicsomlés dobozfelrobbant. – Mein Gott! – kiáltotta a gyerek. Apja és nagyapja megtapsolták. A fiúragyogó mosollyal fordult feléjük.

– Fordítsd lefelé azt az istenverte puskát, és a lőtér felé nézzen – csattant fel Craig.

A fiú szégyenkezve engedelmeskedett.

– Most nyisd ki, és add át nekem – utasította az apja. – Aztán szaladj oda, nézd meg adobozt.

A gyerek tette, amit mondott.

– Nagyon örült a puskának, Craig – mondta Greiffenberg grófja, amint hallótávolságonkívül ért.

– Én meg örülök, hogy ilyen boldog – mondta Lowell.

– És már látom, mire volt jó a gyümölcslés doboz – bólintott a lőtér felé a gróf. A fiú

ámulva emelte magasba a dobozt, amit teljesen széttépett a hidrosztatikus erő.

– Nekem az apám mutatta. Én tizenhatos kaliberű sörétes puskával lőttem. Ezt alátványt sosem felejti el az ember.

Peter-Paul Lowell visszaszaladt a céltábláktól.

– Egyszerűen felrobbant! – mondta. – Igazán rendkívüli.

Nemcsak fél fritz vagy, fél brit is. Az amerikaiságnak már nem is maradt hely benned.

– Valószínűleg csak a kezdők szerencséje. Szerintem többször nem fog sikerülni -mondta Lowell.

– Nos, mindenképp megkísérlem, atyám – mondta a fiú mérgesen. Már nyúlt is a puskáért.



Még négyszer tüzelt. Csak egyszer lőtt mellé.

– Na, mit szólsz, nagyapa? – kérdezte aggodalmas arccal Lowell. – Gondolod, biztonságos lenne magunkkal vinnünk?

– Nem vagyok benne biztos, Craig – vette a lapot a gróf. Ünnepélyes komolysággal beszélt. – Annyira ifjú még.

– Grosspapa! – tört ki elkeseredetten a fiú. – Hát, talán azért tehetünk egy próbát – mondta Von Greiffenberg.

– Lőhetek még?

– Azt a doboz töltényt még elhasználhatod – így Lowell. – De a paradicsomlébőlkifogytunk.

Épp a harmadik, öt lövésből álló sorozatot fejezte be (mindhárom hüvelyknyi átmérőjűterületen belül ért célba, az apja nagy büszkeségére), amikor megjelent a komornyik.

– Herr Generalmajor Graf, megérkeztek a vendégei. – Azonnal ott leszünk – mondta a gróf.

– Na, most jön a piszkos munka -jelentette ki Craig. – Először eltakarítod a paradicsomlét, aztán kitisztítod a puskát.

– Igenis, uram – mondta a fiú.

– Gondolom, ez esetleg azért várhat, amíg fogadjuk a vendégeinket – mondtatapintatosan Greiffenberg.

– Természetesen – értett egyet Lowell.

Megértette, a gróf tapintatosságból vonakodik felülbírálni az utasításokat, amiket ő ad afiának, mint ahogy ez a „vendégeink” is látta, mire megy ki. Tisztában volt vele, a fő (hanem az egyetlen) ok, amiért a gróf amerikai tiszteket hívott meg a vadászatra, az volt,hogy őt bemutathassa nekik.

– Mindig meggyőződsz róla, üres-e a fegyver – mondta Lowell. – És kinyitva hagyodott.

– Rendben – mondta Peter-Paul Lowell.A „schloss” (ami a nevével – kastély – ellentétben inkább csak egy nagy villa volt)

nappalijában az Egyesült Államok hadseregének négy tisztje várt rájuk. A két magasabbrangú tiszt Bryan Ford vezérőrnagy, az Európai Főparancsnokság hírszerzési tisztje ésJohn B. Nesbit vezérőrnagy, a hetedik hadsereg hírszerzési tisztje volt. Két alacsonyabbrangú tiszt kísérte őket, a szárnysegédeik. Amint meglátták Greiffenberget belépni aszobába, mind a négyen felálltak.

Lowell az ablakon át látta, hogy szolgálati autókkal jöttek. A Bundeswehr

titkosszolgálata főparancsnokától, úgy látszik, egy vadászatra való meghívás is szolgálatiügynek számít.

– Sajnálom, hogy nem tudtam személyesen fogadni önöket – mondta a gróf.



– Épp Peter-Pault tanítottuk lőni az új puskájával. Legalább valami innivalóvalmegkínálták már önöket?

– Tökéletesen gondoskodtak rólunk, Herr Generalmajor Graf – mondta Fordvezérőrnagy tökéletes németséggel.

– Szerintem nem ismered még ezeket az urakat, ugye, Craig? – kérdezte VonGreiffenberg. – Ford tábornok, Nesbit tábornok, hadd mutassam be a vömet, Lowellőrnagyot.

– Van néhány közös barátunk, őrnagy – váltott angolra Ford. Kezet nyújtott.

– Hanrahan ezredes és Felter alezredes.

– Felter alezredes, uram? – csodálkozott Lowell.

– Pár hete.

– A jó hírt mindig a legjobb barát tudja meg utoljára – húzta el a száját Craig. Ford

eltűnődött, nem dolgozik-e Lowellben egy kis irigység. Sok mindent tudottCraig W. Lowell őrnagyról. Amikor Generalmajor Graf von Greiffenberg dossziéját

átnézte, érdekfeszítőnek találta, hogy a Generalmajornak – aki Colonel Graf vonStauffenberg Hitler meggyilkolását célzó összeesküvésének azon kevés résztvevője közétartozott, akik nem lepleződtek le, és túlélték a háborút – amerikai tiszt a vője. így hátalaposan utánanézett a részleteknek.

Az első információ, amit talált, ígéretesnek tűnt. Lowell katonai repülő – és nagyongazdag. Ez arra engedett következtetni, hogy afféle playboy, aki, minthogy nem kell

dolgoznia a megélhetéséért, szórakoztatónak találja, ha katonásdit és pilótásdit játszhat.Más szóval pont az a fajta ember, akit könnyen Németországba helyeztethet, az apósaközelébe. A szűkszavú gróftól valószínűleg ő sem fog megtudni semmit. De talán mégis.Mindenképp megérné a fáradságot Lowellt az apósa környezetében tartani.

Csakhogy aztán többet is kiderített az őrnagyról, és arról, hogy miért lett katonai repülő.Korábban kitűnő harckocsikülönítmény-parancsnoknak bizonyult Koreában. Olyannyirakimagasló teljesítményt nyújtott, hogy huszonnégy évesen megkapta a SzolgálatiÉrdemkeresztet és az őrnagyi aranylevelet. De azután összeütközésbe került egy főtiszttel,látszólag egy kis ostobaság miatt – mert a frontvonalra vitt egy látogatóba érkező

filmcsillagot –, valójában azonban azért, mert kiállt a hadbíróság előtt egy fekete tisztmellett, akit egy gyáva tiszt lelövésével vádoltak. Az eredmény azonban így is ugyanazvolt: a személyi lapján azzal vádolták meg, hogy komolytalan, gyerekes, hiányoznak belőle az egy parancsnoktól elvárható természetes tulajdonságok.

Amellett maga Mr. Főkém, Sanford T. Felter elnöki tanácsadó (és akkor még csak őrnagy) közölte Ford tábornokkal, hogy az ő véleménye szerint Lowell őrnagy olyan beosztásba történő áthelyezése, ahol „szemmel tarthatná Greiffenberget”, nem lennetanácsos.

– Igazság szerint én azt reméltem, őrnagy, hogy maga majd beszél vele. Esetleg hat akötelességtudatára.

– És a hazafias érzéseire? – kérdezte Felter.



– Igen, arra is.

– Tábornok – mondta Felter, igen fagyosan –, ez a tiszt tizenkilenc éves korában úgydöntött, hogy átveszi a parancsnokságát egy görög hegyi lövész századnak, amikor annak az utolsó tisztje is elesett. Noha a helyes lépés az lett volna, és a parancsa is így szólt ilyenesetre, hogy meneküljön el, ha bármiféle veszélybe kerülne. Minthogy súlyossebesüléseket szenvedett, inkább nem oktattam ki, mi lett volna a kötelessége. Amúgy sem

avasoltam volna neki olyasmit, amit magam is egyszerre tartok hitvány és értelmetlencselekedetnek.

– Hát pedig mi már csak ilyen hitvány szakmában dolgozunk, őrnagy – felelte Fordtábornok. Cseppet sem tetszett neki, hogy egy zsidó őrnagy kioktatja.

– Ha Lowell őrnagy ilyen megbízást kapna, inkább leszerelne, és ez végül még Graf von Greiffenberget is ellenünk hangolná. Csak ismételni tudom magam: szerintem nemlenne tanácsos.

– Őszintén szólva azt reméltem, sikerül elnyernem az együttműködését, őrnagy.

– Nos, csak a szembehelyezkedésemet sikerült elnyernie.

Felter „szembehelyezkedése” több volt puszta szólamnál. Ford mozgásba lendítette agépezetet. Miután ennek ellenére még két hónap elteltével sem történt semmi, egyalkalommal, amikor épp Washingtonban járt, rákérdezett az ügyre a hírszerzési vezérkarifőnökhelyettesnél.

– Lowellt nem kaphatod meg, Bryan – mondta a DCSINTEL. – Csodálkozom, hogyegyáltalán megkérdezted.

– Megkérdezhetem, miért, uram? – Mert Felter őrnagy nem tartaná célravezetőnek. Ezt személyesen közölte velem.

– És ön egyetért vele, uram?

– Igazság szerint igen. De ez még csak nem is annyira lényeges. A lényeg az, hogyFelter őrnagy mindennap legalább tizenöt percet beszél négyszemközt az EgyesültÁllamok elnökével. Én viszont három hónapja nem is találkoztam vele. Bár ezt nememlítette, amikor felhívott ez ügyben.

– Felhívta emiatt? – Igen. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem tud ebben egyetérteni veled, és

megkérdezett, szerintem igaza van-e.

– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ön úgy ugrál, ahogy egy őrnagy fütyül.

– Ilyesmire nem került sor, Charley – mondta a DCSINTEL. – Ugyanis magam is úgygondolom, hogy neki van igaza, és te tévedsz. Ezért nem jutott odáig a dolog, hogy kikelljen derítenem, kinek van nagyobb befolyása az elnökre kettőnk közül. Nekem, vagy atitkosszolgálatokkal való kapcsolattartásra kinevezett személyes tanácsadójának.

– Gondolja, hogy Felter az elnök elé vitte volna az ügyet?

– Nem tudom. De azt igen, hogy ha valamit az elnök elé visz, a legtöbbször eléri, amitakar. Paul Hanrahant is a zöldsapkások élére állította az egész ejtőernyőslobbi heves



tiltakozása ellenére.

– Szóval befolyásos ember, aki gondoskodik a barátairól?

– Látom, nem sikerül megértetnem magam veled, Bryan – mondta a DCSINTEL kisséélesen. – Ez elszomorító. Felter őrnagynak azért van akkora befolyása az elnöknél, mert azelnök tudja, hogy nem önérdek vezérli a tanácsait. Felter csak egyetlen vasat tart a tűzben,az elnökét. Vagy, ha úgy tetszik, az országét.

Ford tábornok ezen a beszélgetésen merengett, amíg végignézte, ahogy Craig W. Lowellnémet arisztokratához illő öltözékben kezet ráz a szárnysegédekkel.

– Ford tábornok ugyanazt a pozíciót tölti be az Európai Főparancsnokságnál, mint én – mondta a gróf az őrnagynak. – Nesbit tábornok pedig a hetedik hadsereg G-2-ese.

– Hogy s mint, fiatalember? – szólította meg Ford Peter-Pault.

– Igazán örvendek, hogy megismerhettem, tábornok úr – mondta Peter-Paul Lowell britakcentusú angolságával, azzal kezet nyújtott.

Úgy ad kezet, mint a walesi herceg valamelyik hűséges lakájának, gondolta Lowell. Ésúgy is beszél.

Ford tábornokot láthatóan meglepte a fiú felnőttes viselkedése.

– És az ott egy új puska? – kérdezte. – Megnézhetem?

– Apa hozta nekem Amerikából – adta át Peter-Paul.

Ford először is belenézett a töltényűrbe, majd alaposan megvizsgálta a puskát.

– Nagyon szép, de tényleg – mondta, azzal továbbadta Nesbit tábornoknak. Lowellrenézve megismételte a kijelentést, majd megkérdezte: – Kettő-ötvenhárom ezres, igaz?

– Az mit jelent? – kérdezte Nesbit tábornok, miközben Ford szárnysegédének nyújtottatovább a puskát.

– Az volt az egyik első nagy sebességű töltény – mondta Lowell. – Egy öt és félgrammos lövedéket több mint egy kilométer per szekundumos sebességgel lő ki.

– Ráadásul különösebb visszarúgás nélkül, igaz? – kérdezte Ford.

– Legalábbis nekem ezt mondták, amikor vettem. P. P.-ét a Griffin és Howe készítette New Yorkban. Azt mondták, ideális lesz őzbakra.

– Biztos vagyok benne, hogy az is lesz – mondta Ford. – Ez egy igazán minőségi puska,fiatalember. Büszke lehetsz rá.

– Az is vagyok – így Peter-Paul. – Nagyon is.

A komornyik poharakkal teli tálcát nyújtott Lowellnek.

– A skót whisky jobboldalt van, Herr Major – mondta németül. Craig elvett egy pohárral.

– Ezen is látszik a kultúráink keveredése – mondta a gróf. – Az európaiak bour-bontisznak, az amerikaiak skót whiskyt.

– Persze nem ezen az egy ponton keverednek csak a kultúrák – mondta gondolkodás



nélkül Lowell.

– A jó vadászatra – emelte poharát a gróf.

Lowell az egyik asztalon vaskos borítékot vett észre. Ismerősnek tűnt. Odament,megnézte. Neki címezték a Schloss Greififenbergbe, a frankfurti Dresdener Bankonkeresztül. A feladó a Craig, Powell, Kenyon és Dawes volt. „Személyes – futárralkézbesítendő” – díszelgett rajta a felirat.

– Mennyi ideje van ez itt? – kérdezte a komornyikot.

– Negyven perccel ezelőtt érkezett, Herr Major. A Dresdener Banktól hozta egy futár.

Lowellnek feltűnt, hogy erre Ford is hegyezni kezdte a fülét.

– Valószínűleg csak a számlám a tiszti klubból, semmi több, uram – fordult felé.

– Meghagytam, hogy minden levelemet küldjék tovább ide. Azt hiszem, jobb, hamegnézem, mi az.

– Csak nyugodtan, őrnagy. Craig leült, és feltépte a borítékot.Jó döntésnek bizonyult. A tiszti klubból érkezett számlán kívül, melyet győzedelmesen

lengetett a feje fölött a tábornok felé („na mit mondtam, uram?”), három feljegyzésérkezett a bizottságtól, Bill Franklintól. Az ezekben vázolt ügyekben neki kellett döntenie.Jött még két levél Porter Craigtől. Az egyikben azt kérdezte, milyen összegről küldjönszámlát Bellmon tábornoknak a georgetowni városi ház használatáért. A másik a GlenCove-i házzal volt kapcsolatos. Mindkettőre azonnali választ várt.

Ekkor pillantotta meg a másik borítékot. A Daleville Inn lógója volt rajta, és a

bizottságba címezték, a nevére. Ismeretlen kézírás. Kinyitotta.DALEVILLE INN

Daleville, Alabama, 36367

180 légkondicionált szoba + étterem

Lowell, maga szemétláda!

Elképzelni sem tudom, mi járhatott a perverz agyában, hacsak nem az, hogy annyiraostoba vagyok, hogy úgysem találom ki soha: maga repült a helikopterrel, ami a

tévéadásban felrobbantotta a tankokat, vagy hogy’ maga volt a hadsereg legfiatalabbőrnagya, és annyi kitüntetést kapott, mint Patton. Csak egyvalamiben vagyok biztos: nema szerénység vezérelte.

Fel nem foghatom, miért tartja több nagyon kedves fickó (Franklin, Cramer stb.) a világlegjófejebb parancsnokának.

Nagy szerencséje, és ezen valószínűleg meg is fog lepődni, hogy nem tartozom azok közé az újságírók közé, akik méregtől csöpögő tollal állnak bosszút, de azért nem tudtamkihagyni az alkalmat, hogy legalább megmondjam a véleményemet: maga egy ocsmány

gazember.Semmi oka nem volt, hogy bolondot csináljon belőlem!

Kapja be, Lowell!



Cynthia Tomas

Na, legalább megtudtam a keresztnevét. Cynthia. Igazi összeszorított fogúaknak valónév.

– Uraim! – szólalt meg. – Megbocsátanak? Az istálló lángokban áll, és senki nem találjaa locsolócsövet.

Először Fort Ruckert hívta, eloltotta a tüzeket, majd Porter Craiget tárcsázta, a cégnél. – Semmiféle számlát ne küldj Bellmonnak, Porter – mondta, amint felvette. – Mi az

ördög bújt beléd? Mondtam, hogy a barátaim.

– Kösz jól vagyok. Kedves tőled, hogy érdeklődsz. És te hogy vagy? Mi van a legkisebbLowell-lel?

– És nem érdekel, ha New York összes ügyvédje kell is hozzá, ezt a „közterület”- baromságot a Glen Cove-i parton mindenáron le kell söpörni.

– Gondosabban el kellett volna olvasnod, amit írtam – mondta Porter Craig. – Akérdéses terület nem tartozik az ingatlanhoz. Fél mérföldre van tőle, a parton. És mint azta levélben szerintem meglehetősen világosan elmagyaráztam, szerény véleményemszerint: a) adózási szempontból néhány nagyon érdekes előnnyel járhatna a dolog, b) pontosítani fogják az ingatlan határait, más szóval el fogják ismerni, hogy anagyszülőszabály érvényes rá, és akkor a tiéd lesz, amíg az országban netán ki nem tör akommunizmus, és c) amúgy sem tehetünk semmit ez ügyben. Nyolcvan éve használják szabad strandként a partszakaszt. Ha akarták volna, rég lefoglalhatták volna mintelhagyatott területet.

– Aha – mondta zavartan Lowell. – Szívesen, Craig.

– Sajnálom, Porter. Kissé ideges vagyok éppen.

– Mi miatt?

– A legkisebb Lowell félig fritz, félig brit, és nulla százalékig amerikai.

– Aha – mondta együttérzően Porter Craig. – Szerintem magától értetődő, ésmondanom sem kéne, mindenesetre mi szívesen befogadnánk.

– Melyik a rosszabb? A fél fritz, fél brit, vagy a százszázalékos fogösszeszorító?

– Tippelni sem merek, mit akartál ezen érteni.

– A fogösszeszorítókról beszélek.

– Sajnálom, de fogalmam sincs, azok kicsodák.

– Mondta Porter Craig összeszorított fogakkal – így Lowell. – Porter, ugye van egy PR-os fickónk?

– Nos, valóban van egy közönségkapcsolati alelnökünk. – Azt szeretném, ha elintézne nekem valamit.

– Attól tartok, ennek nem fogok örülni. Szerinted ez miért van, Craig?



– Azt szeretném, ha megszerezne nekem egy címet, aztán küldene oda némi virágot.

– Tudtam. Megint egy színésznő?

– Nem. Ezúttal a Time-Life riportere. Küldjön neki pár tucat rózsát…

– Pár tucat rózsát? Van neked elképzelésed, mennyibe kerül a rózsa így télen?

– Nem – vallotta be Lowell. Porter Craig megmondta neki. – Olyan sokba? Jézusom!Az azért kicsit sok lenne. Akkor küldjön valami olcsóbbat. A következő üzenet legyen akártyán: „Nem akartam megsérteni, Craig Lowell.” Elintéznéd ezt nekem, Porter?

– Mit műveltél vele? Lehet, hogy még több tucat rózsa sem lenne elég.

– Oké, akkor küldj egy tucat rózsát, és a kártyát az üzenettel.

– Felteszem, a hölgynek azért van neve. És meg is mondod?

– Cynthia Thomas.

– Nagyon érdekes. Betűzd a Thomast. Lowell lebetűzte. – Meg kell hogy mondjam, nagyon érdekes, hogy…

– Ne csinálj a bolhából elefántot. Csak egy lány, akivel összefutottam egyszer…

– Tudom, mint két hajó, amint elhalad egymás mellett az éjszakában.

– És rosszul ítélt meg.

– Meg akartad nézni, nem rejteget-e fegyvert, csak azért nyúltál a szoknyája alá, igaz?

– Kapd be. Küldd el a kurva virágokat, és kész – mondta Lowell, azzal letette a kagylót.

(Kettő)


1959. február 15.

BIZALMAS

KATONAI REPÜLÉSI KÖZPONT ÉS FORT RUCKER FŐPARANCSNOKSÁGA

Fort Rucker, Alabama 36361 1959. október 15TÁRGY: Felvételi beszélgetések

KAPJÁK: A beosztott egységek parancsnokai

INFO: Az USA Hadserege Katonai Repülési Bizottsága

Az USA Hadserege Katonai Repülési Harci Fejlesztési Hivatala

Az USA Hadserege Katonai Repülési Híradós Kísérleti és Ellátó Szervezete

Az USA Hadserege Katonai Repülési Szállítási Kísérleti és Ellátó

Szervezete

Az USA Hadserege Katonai Repülési Baleseti Bizottsága parancsnokainak



1. Felhívom a figyelmet a Hadügyminisztérium Főparancsnokság 1959. október 11-énkelt „USASWS toborzóküldöttség” című telexére és a Hadügy-minisztérium 23-103-as,„A Különleges Haderőhöz való csatlakozás feltételei” című körlevelére.

2. Az USASWS toborzóküldöttség jelenleg Fort Ruckerben tartózkodik. R. G.MacMillan alezredes, a Különleges Hadviselési Kiképzőközpont tisztje egyes személyeketkiválasztott felvételi beszélgetésre. A parancsnokok biztosítsák, hogy a kiválasztott

személyek az előre meghatározott időpontban és helyen legyenek jelen. Ezen, ahadügyminisztérium által előírt személyzeti akció alól semmilyen felmentési kérelmetnem fogadunk el.

3. További, a 23-103-as körlevélben meghatározott feltételeknek megfelelő személyek,akik ugyancsak szeretnének részt venni a USASWS toborzócsapata felvételi beszélgetésein, ehhez támaszpont-parancsnoki jóváhagyást kapnak, valamint az interjúidejére szolgálat alóli felmentést. Időpontot Davis Hadnagytól vagy Wojinskitörzsőrmestertől kérhetnek a 2408-as és a 2440-es melléken.

JIGGS VEZÉRŐRNAGY PARANCSÁRACharles M. Scott, Jr. alezredes, főhadsegédi szolgálat főhadsegéd

BIZALMAS

(Három)



1959. február 21.Az USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontjának parancsnoka teljesen

elmerült az irataiban. Taylor főtörzsőrmester egy percen át várakozott a nyitott ajtóban,mire észrevette, és felnézett.

– Ég a ház? – kérdezte Hanrahan. – Mennyi ideje áll ott, Taylor?

– Nem régen, uram. Elfoglaltnak tűnt, uram.

– Mi a helyzet?

– Van itt kint egy tiszt, egy katonai repülő, aki szeretné, ha fogadná, uram. – És mit akar?

– Azt mondja, be akar állni hozzánk.

– Küldje a főhadsegédhez.

– Önnel szeretne beszélni.

– Mondja meg neki, hogy menjen a főhadsegédhez.

– Igenis, uram – mondta Taylor, azzal hátralépett az ajtónyílásból. Egy perc múlvavisszatért.

Hanrahan türelmetlenül nézett fel rá.

– Azt mondta, szóljak önnek, hogy Lowell őrnagy barátja, uram.



– Mondja meg neki, hogy „hurrá, csak így tovább”, aztán küldje a főhadsegédhez – csattant fel az ezredes. Taylor megfordult. – Várjon! – szólt utána Hanrahan. – Küldje be.

Nagyon nagydarab, nagyon fekete bőrű százados lépett be, átizzadt pilótaruhában.Feszesen tisztelgett, majd így szólt:

– Philip S. Parker százados audienciát kér az ezredes úrtól!

– Audienciát, Parker? Mi vagyok én, pápa? Pihenj, és mondja el, milyen bajba kerültmár megint Lowell.

– Tudtommal semmilyenbe. Németországban van épp, a fiát látogatta meg.

– Nos, bökje ki, mit szeretne. Nem megszabadulni akarok magától, de ki sem látszom amunkából.

– Szeretnék belépni.

– Akkor adjon be kérelmet. Ennyit magától is tudhatna, százados.

– MacMillan ezredes nem vett fel, uram.

– Akkor nem lesz felvéve. Macnek bizonyára megvolt rá az oka.

– Csak éppen nem velem van a baj, uram.

– Mikor történt ez?

– Két napja, Ruckerben.

– Kiválasztották a személyi lapját, Mac elbeszélgetett magával, és elutasította? így volt?

– Nem választottak ki felvételi beszélgetésre, uram. És elvileg nem is felelek meg a 23-103-as körlevélben lévő követelményeknek.

– Akkor kár volt idejönnie, és most is csak az időmet pazarolja.

– Mac ebédnél bevallotta, hogy a 23-103-as előírásaitól el lehet tekinteni. Hogy kapottilyen felhatalmazást, mégpedig öntől.

– Ha maga Mac barátja, akkor tudja, hogy időnként túl sokat jártatja a száját.

– Elmondhatnám, miért szeretnék jelentkezni, uram?

– Kap két percet – mondta Hanrahan rövid habozás után.

– Uram, hivatásos katonatiszt vagyok, Norwichban végeztem. A családom…

– Ezt kihagyhatja. Közös barátunk, Lowell, már mesélt magáról.

– Uram – folytatta Parker –, több mint nyolc éve vagyok százados. A jelenlegi őrnagyielőléptetési listán sem vagyok rajta. Pillanatnyilag oktatópilótaként dolgozom. Úgy tünik,a katonai repülésben pont olyan zsákutca-beosztást kaptam, mint előtte, a páncélosoknál.

– És mi vagyunk az előléptetéshez vezető út?

– Úgy gondolom, itt hasznos lehetnék, uram.

– Miért?



– Mert jó harci parancsnok vagyok, uram.

– Úgy tudom, megvan az a rossz szokása, hogy aki nem úgy viselkedik, mint magaszerint kéne, azt lelövi.

– Megvádoltak ezzel, de felmentettek.

Felmentettek, de te is nagyon jól tudod, miért nem léptettek elő. És miért nem is fognak

előléptetni. – Megbánta, hogy lelőtte azt a tisztet?

– Két tiszt meggyilkolásával vádoltak meg, uram. Két ilyen eset is volt.

– Azt kérdezem, sajnálja, hogy ezt tette?

– Sajnálom, hogy ezt kellett tennem, uram – mondta Parker.

– Nincs ejtőernyős-képzettsége?

– Nincs, uram. – Mivel pilóta, át kellett esnie egy még a mienkénél is szigorúbb egészségügyi

vizsgálaton. De semmilyen idegen nyelven nem beszél?

– Csak annyit tudok, amennyit a főiskolán tanultam. Tudok valamennyire írni és olvasninémetül, de nem mondhatnám, hogy valami folyékonyan beszélnék.

– És elmúlt huszonkilenc éves, ami a maximum életkor, amivel még egy a magarangjában lévő tisztet felveszünk?

– Harmincéves vagyok, uram.

– Merev- és forgószárnyú-képzettsége is van?

– Igen, uram.

– És ezt csak úgy el akarja dobni? Úgy értem, elég egyértelműen látszik, hogy a katonairepülés gyors növekedésnek fog indulni, és maga már, hogy úgy mondjam, régen bennevan ott a brancsban. Azt szeretné, ha a hadsereg egyszerűen kidobná az ablakon azt akisebb vagyont, amibe a kiképzése került, csak hogy idejöhessen?

– Ismétlem, uram, itt hasznos lehetnék.

– És előléptetést kaphatna? – kérdezte gúnyosan Hanrahan.

– Igen, uram. Ez motivál. Úgy gondolom, katonai repülőként nincs jövőm. Ha nemléptettek elő, nyilván katonai repülős egység parancsnokságát sem fogják rám bízni.

– Erről, úgy látom, nagyon meg van győződve – mondta hidegen Hanrahan. – Sajnáljamagát? Úgy érzi, ideje felborítani a sakktáblát?

Parker vigyázzba vágta magát.

– Elnézését kérem, amiért az idejét vesztegettem, ezredes úr. Engedelmével távoznék,uram.

– Őrmester! – kiáltotta Hanrahan. Taylor belépett.

– Uram?



– Kísérje ki ezt a tisztet. Kínálja meg egy kávéval. Aztán kérje el tőle az azonosítószámát, satöbbi, és helyeztesse át hozzánk.

– Igenis, uram.

– Köszönöm, uram – mondta Parker.

– Amikor majd a repülő ajtajában áll, és azt mondják, ugorjon, vagy amikor térdig érő

nyelvvel lohol körbe-körbe, amikor elpuhult pilótából zöldsapkást próbálunk faragnimagából, lehet, hogy még megbánja ezt a döntést.

– Remélem, nem, uram.

– Látta már valaha Groucho Marxot a tévében, százados? Parker észrevehetőenmeglepődött a kérdésen.

– Igen, láttam, uram.

– Ismeri azt a részt, ahol ha valaki kimondja a varázsszót, a gumikacsa lejön?

– Igen, uram. – Nos, maga kimondta a varázsszót, százados. Amit mondott, akár a jelmondatunk is

lehetne. „Gyakran teszünk olyasmit, amit sajnálunk, hogy meg kell tennünk.”

Parker nem felelt.

– Elmehet, százados – mondta Hanrahan ezredes.

(Négy)

New York City

1959. március 2., 12 óra 35 perc

Amikor Lowell felhívta Porter Craiget a Rhine-Main repülőtérről Frankfurtból, hogyküldjön neki hitelképességi igazolást, visszautasította Porter ajánlatát, miszerint kiküld eléegy kocsit a Kennedyre.

– Úgy hallottam, gyorsabb, ha egyszerűen fogok egy taxit – mondta. – 11.05-kor szállok le, szóval úgy fél egyre leszek ott.

– Hol leszel fél egyre?

– Nem szívesen mennék be a belvárosba. Csak annyit kérek, hogy találkozz velemvalahol, az igazolással. Mit szólnál a Centuryhoz?

– Most meg mit akarsz venni?

– A gróf segített, amiben te nem tudtál. Vár rám egy autó a Mercedes márkaboltban, aPark és az 58. utca sarkán.

– Ott csak a kiállítóterem van. Tudtommal a garázs valahol a nyolcadikon lehet.

– Nekem azt mondták, a Park Avenue-ra menjek.

– Esetleg ebédelni is lenne kedved?

– A Mercedes központban?



– Igazából a Piazára gondoltam.

– Jézusom, dehogy. Úgy néznék ki, mint egy dzsigoló és a stricije.

– Akkor hol?

– A Centuryban. Ott a bárba amúgy sem járnak nők.

– Egyébként elküldtem a virágot a barátnődnek – mondta Porter.

– A Centuryban, fél egykor – mondta Lowell, azzal letette a kagylót.

Átment az indulási területre a Rhine-Main repülőtéren. Már bemondták a gépét.

Amikor kiszállt a taxiból a Centurynál, ballonkabátot viselt, fekete perzsa báránybundagallérral, hozzáillő kalappal. Utóbbi leginkább egy tengerentúli kalaphoz hasonlított, detöbb hüvelykkel magasabb volt. A gróf is hasonló ruházatban járt, és a Frankfurt amMainban, ebédnél elfogyasztott italok után jó ötletnek tűnt, hogy7 ő is ilyen kalapot éskabátot vegyen magának. Most már kissé megbánta. Épp a taxisnak készült fizetni, amikor

egy sofőr lépett mellé. – Ezt majd én elintézem, Mr. Lowell – mondta.

Craig automatikusan elmosolyodott, és a férfi mögé pillantott. Egy Lincoln limuzin parkolt a járda mellett. Az utastér ablakai és az elválasztó üveg sötétített volt, így nemlátott be rajta.

– Az ott Mr. Craig autója? – kérdezte a sofőrt.

Mintegy válaszképpen kinyílt a járda felőli ajtó, és Porter Craiget pillantotta meg.

Unokatestvére intett neki, hogy menjen oda. A kocsihoz sétált, lehajolt, és benézett. – Nem megyünk be?

– Ma valamiért zárva a konyha – mondta Porter. – Most tudtam meg. Lowell beszállt akocsiba, és becsukta az ajtót.

– Ez a borzadály úgy néz ki, mint egy halottaskocsi.

– És gondoltam, örülni fogsz – mondta kissé gúnyosan Porter Craig.

– Örülök is.

– Milyen volt a repülés? – kérdezte Porter. Nagydarab, kövérkés, kopaszodó férfi volt.Sötétszürke, csaknem fekete öltönyt viselt. Lowellnek nemegyszer eszébe jutott, hogy azunokatestvére pont úgy fest, ahogy egy bankárnak ki kell néznie. Tiszteletre méltónak tűnt, őszintének, megbízhatónak és okosnak.

– Ronda volt a stewardess. Azt hittem, szabály van rá, hogy fiatalnak kell lenniük éscsinosnak. Nem?

– Szerintem ezzel igazán jól kifejezted az érzéseidet – mondta Porter. Szemmelláthatóan nagyon elégedett volt magával. – Végül is egy egész tucat hosszú szárú rózsát

küldtél neki. – Édes istenem, mondtam, hogy az egésznek nincs semmi jelentősége.

– Tényleg azt mondtad…



– Akkor most hol eszünk? A gépen csak két zsemlét és egy kávét kaptam.

– A Jack and Charlie’s-ra gondoltam.

– A 21 .-ben? Úgy tudtam, tisztességes bankárok nem mutatkoznak arrafelémunkaidőben.

– Az 52.-en van. Te az 58.-ra mész. Szóval pont útba esik.

– Még meggondolhatod magad. Ott meg az én megjelenésem nem fogja feldobni azüzletmenetet.

A sofőr bevágta a csomagtartót, majd beszállt. Lowell felvette a telefont.

– Leengedné az elválasztót, kérem? Úgy érzem magam itt hátul, mint egy hulla. Azelválasztó zümmögve eltűnt.

– Tetszik a kalapod – mondta Porter. – Trés chic!

– Nagyon vicces kedvedben vagy ma, nagyokos.

– Csak mert úgy örülök, hogy látlak, unokatesó.

– De csak azért, mert nem mentem be az irodába, és nem szaglásztam a pénzügyekben.

A 21-es kovácsoltvas kerítése mögül előlépett a portás, és kinyitotta a kaput.

– Jó napot, uram – mondta Lowellnek. Majd Porter Craiget is megpillantotta. – Hogyvan, Mr. Craig?

– Adjon nekünk egy rövidke órát, Tom – mondta Porter a sofőrnek, az órájára nézve.

– Ha téged itt már a neveden szólítanak, azt hiszem, jobb lesz mégis megnéznem a páncélszekrényt – mondta Lowell.

Az étteremben a főpincér, akit Lowell nem ismert, szívélyesen üdvözölte Porter Craiget,majd egy négy személyre megterített asztalhoz vezette őket. Azonnal megjelent mellettük két pincér, egy az italrendelésért, egy az ételért. A két fölösleges terítéket viszont nemvitték el.

– Egy Bloody Maryt kérek – mondta Lowell. – Rengeteg paradicsomlével, viszontWorchestershire szósz nélkül.

– Rendben, uram – mondta a pincér. Porter martinit rendelt. – Itt azzal dicsekednek, hogy ők csinálják a legjobb Bloody Maryt a világon.

– Hát, ha az enyémbe Worchestershire-t raknak, vihetik is vissza – mondta Lowell. – Mi ez a nagy martinizás? Azt hittem, ilyesmit csak olyankor iszol, amikor épp egy igazánnehéz helyzetben lévő özvegyet fosztottál ki.

– Ó, különleges nap nekem ez a mai – mondta vidáman az unokatestvére. Lowelltartotta magát a szavához. Kihozták a Bloody Maryjét, és volt benne Worchestershireszósz. így hát odahívta a főpincért, és a kezébe nyomta a poharat.

– Én Worchestershire nélkül kértem.

– Ó, szörnyen sajnálom.



– Helyes.

A főpincér elsietett.

– Egek. Hát te aztán tudod, mit akarsz. Hm?

– Porter, ez a te túlzott kedélyességed nekem gyanús. Mibe akarsz belekeverni már megint?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Lowell ránézett. Felhorkant. Porter azonban hirtelen felállt.

– Clem! – kiáltotta. – Itt vagyunk!

– Ki a franc ez a Clem?

Porter sugárzott az önelégültségtől. Valaki odajött az asztalhoz. Egy kéz nyúlt át Lowellválla fölött, és megrázta Porter Craig kezét.

– Clem, azt hiszem, még nem ismered az unokatestvéremet, Craig Lowellt, ugye? Craig, bemutatom Clemens Thomast, régi barátomat.

Lowell felállt, kezet nyújtott. És a feldühödött Cynthia Thomasszal találta szembemagát.

– Azt hiszem, Miss Thomast, Clem húgát viszont ismered – mondta Porter. Kövérkésarca ragyogott az örömtől.

– Régi levelezőtársak vagyunk.

– Na, én megyek – mondta dühösen Cynthia Thomas. – Ez ocsmány húzás volt tőled,Clem.

A szomszédos asztaloknál ülők feléjük fordultak.

– Nagyon jó vicc volt, Lowell – folytatta a nő. – Megint bekaphatja! Azzal sarkonfordult, és kiviharzott.

Lowell utánament. A ruhatárnál kapta el. Megpördítette.

– Nem szeretném, ha úgy menne el, hogy azt hiszi, ezt az egészet én rendeztem meg,hölgyem – mondta. – A seggfej unokatestvéremnek beteges humora van.

A nő lerázta magáról a kezét, majd az arcába nézett. Még kékebb volt a szeme, mintCraig emlékezett.

A lány bátyja érkezett oda hozzájuk sietve.

– Jaj, istenem, Cyn – mondta. – Végül is küldött virágot. Gyere már vissza.

– Maga küldte a virágot? – kérdezte Cynthia Lowelltől. – Vagy az is ennek a kettőnek anagyokos ötlete volt?

– Én küldtem. Pontosabban megkértem Portért, hogy küldje el.

– Hogy a felesége ne lássa a számlát?

– A feleségem meghalt, Miss Thomas.



– Ó, jézusom. Sajnálom.

Cynthia kinyújtotta a kezét, megfogta az övét. Tényleg szinte vibrál, gondolta Craig.Azon kapta magát, hogy simogatja. Gyorsan elengedte.

– Menjünk, együnk – mondta a nő, és megint megfogta a kezét. – Azt mondják, itt bármit lehet rendelni. Nézzük meg, van-e valami arzénos fogásuk ennek a két sötétalaknak.

– így, hogy ön is itt van – mondta gondolkodás nélkül Craig –, szívesen állom a számlát.

A lány a szemébe nézett. Majd hirtelen elpirult, és elfordította a tekintetét.

– Nem – mondta. – Majd a seggfej bátyám fizet. De azért köszönöm, hogy felajánlotta.

Cynthia nem engedte el a kezét, amíg vissza nem értek az asztalhoz.

A Jane Cassidyvel töltött éjszaka óta nem voltam nővel, gondolta Craig. Az pedig már nem most volt. Vajon ezért érzem ennyire lenyűgöző nősténynek Cynthia Thomast?

(Öt)

A Mercedes-Benz of America bemutatóterme

A Park Avenue és az 58. utca sarka

New York City


– Istenem! – mondta Cynthia Thomas a kocsi láttán. – Ez csodaszép! Lowellre nézett,elmosolyodott.

– Te is az vagy – mondta a férfi.

A lány a fejét csóválta, mintha azt akarná mondani: „Nem vagy normális.”

Pedig az nem volt normális, hogy Cynthia itt van vele. Craig nem sokra emlékezett azegész ebédből, csak arra, hogy nem tudta levenni a szemét a lányról, és hogy valamiértegyáltalán nem tűnt lényegesnek, hogy Cynthia bátyja és az ő unokatestvére látványosanönelégültek voltak, amiért „így összehozták a dolgot”.

Normális esetben egyszerűen otthagyta volna Portért a „kedves fiatal nővel” együtt, akitépp a nyakába akar akasztani. És biztos volt benne, hogy ezzel Cynthia is így van. Demost nem ment el, ahogy a lány sem.

Végül kettesben távoztak. Sétálgattak. Amikor átmentek az úton, karon fogta.Csodálatosan puha és meleg volt. Aztán megfogta a kezét, és a kesztyű ellenére az is puhaés meleg volt. És úgy látszott, a lány örül az érintésének. Ráfordultak a Park Avenue-ra, éskézen fogva sétáltak végig rajta, mint két tinédzser.

A kétszemélyes Mercedes kabriolet lenyitott tetővel terpeszkedett a bemutatóteremközepén, ahol a legjobb rálátás esett rá az utcáról. A betérő vásárlók is ezt látták megelőször, amint beléptek.

– Igazság szerint azt reméltük, több hétig kiállításon tudjuk tartani – mondta az eladó.



– De miért pont babakék? – kérdezte Cynthia.

– Ez Capri-kék, hölgyem -javította ki az eladó.

– Ebben az egy színben volt nekik – mondta Lowell.

– Ugye tisztában van vele, Mr. Lowell, hogy ez a legelső darab ebből a modellből, amitaz Egyesült Államokba küldtek?

– Akkor árengedményes? – kérdezte Craig komoly arccal.

– Gondosan az értésünkre hozták, hogy ne adjuk el ezt a kocsit, amíg további példányok nem érkeznek – mondta az eladó cseppet sem jókedvűen. – Téli tetőnk sincs még hozzá.

– Micsoda? Úgy érti, nincs hozzá tető?

– Természetesen az összecsukható tető ott van rajta. A téli tetőt – amit nem lehetvisszahajtani, ezt stabilan ráerősítjük – a téli időszakra ajánljuk.

– Szóval ez a tető, ugye, működik? Be lehet zárni? Hosszú és nagyon hideg lenne az út

Alabamáig leengedett tetővel. – Még a Central Park Westig is hosszú és nagyon hideg út lenne vele – mondta Cynthia,

azzal beszállt a kocsiba, és nekiállt nyomogatni a gombokat. Minthogy egyik semműködött, kipróbálta a gyújtást.

– Lemerült az akkumulátor – kuncogott.

– Az akkumulátort kikötöttük – mondta az eladó. – A véletlen baleseteket megelőzendő.Megdöbbenne, ha elmesélném, mit meg nem tesznek egyes emberek a kiállított autókkal.

– Hát akkor kössék be az akkumulátort, húzzák föl a tetőt, én pedig kifizetem, megilyesmi – mondta Lowell.

– Az iratok az irodámban vannak, Mr. Lowell. Lenne kedves velem jönni? Craignek jórálátása volt Cynthia Thomas hosszú lábára, miközben a nő kiszállt

a Mercedesből.

Intett neki, hogy kövesse ő is az eladót. Ennek ürügyén megérintette a vállát. A lánymegfordult, ránézett, majd elmosolyodott. Mintha megértené. Sőt, talán ő is ugyanilyenellenállhatatlan vágyat érez, hogy megérintse őt.

Az eladó hosszú litániába kezdett az autó bejáratásáról és hogy utána hozzák visszaszervizelésre.

– Majd elolvasom a kézikönyvben – mondta türelmetlenül Lowell. Előhúzta a zsebébőla megrendelőlapot. Porter Craig azt mondta, ha a repülőgép miatt nem küldimindannyiukat börtönbe az adóhivatal, akkor már miért ne vegye az autót is a cég nevére?

– Hadd halljam, mennyibe kerül. Remélem, megrendelőlapot elfogad?

– A pénzügyi részletek már el vannak intézve, Mr. Lowell – mondta az eladó. Kissé

gyanakvó lett a hangja. – Feltételeztem, tud róla. – Biztos benne?

A férfi átnyújtott neki egy borítékot.



– Azt hiszem, ez az. Három nappal ezelőtt hozta egy ember a Mercedestől.

Lowell feltépte a borítékot. Két papírlap volt benne, az egyik a Mercedes-Benz/Daimler GmbH-tól egy szállítási számla egy darab Mercedes kabrioletről, fizetve. A másik,összehajtogatott levélpapíron dombornyomásos címer díszelgett.

Kedves Craig!

Engedd meg, hogy hálám jeléül felajánljam ezt akis jelképes ajándékot, amiért megmentetted az életemet és az unokámét.

V.G.

– Szent ég! – tört ki Lowell.

– Mi az? – kérdezte aggodalmasan Cynthia Thomas. Craig átadta neki az üzenetet.

– Ki az a V. G.?

– Az apósom.

– Kedves após. Hogy értette, hogy megmentetted az életét?

– Akkor tehát végeztünk is? – tért ki a kérdés elől Lowell az eladóhoz fordulva.

– Csak még egy perc, míg bekötjük az akkumulátort.

Hamarosan kinyílt a kétszárnyú üvegajtó, és Lowell a járdán át a Park Avenue-rahajtott.

– Hogyhogy megmentetted az életét? – kérdezte ismét Cynthia, amint elindultak a belváros irányába. De még mielőtt felelhetett volna, hozzátette: – Menj a 49-esen, át avároson.

– Hová megyünk? – kérdezte Lowell, mikor bekanyarodott.

– Szóval, hogy mentetted meg az életét? – kötötte az ebet a karóhoz a nő.

– Szibériában volt. Egy barátom kihozatta. Nekem semmi közöm nem volt a dologhoz.

– Szibériából? Mármint az oroszországi Szibériából?

– Az az. Tudod, rengeteg hó. Az a Szibéria.

– Majd forduljunk rá a 64-esre a Central Park West irányába – adta ki az utasítást a nő. – Hozzád megyünk?

– Fel kell szaladnom valamiért. Egy perc lesz az egész. Utána elvihetsz kocsikázni aszép új autóddal.

– Örömmel – mondta.

A portás kinyitotta Cytnhia előtt az ajtót.

– Egy perc és jövök! – mondta.

Tíz perc múlva, mikor már kezdett türelmetlenkedni, a portás megkocogtatta az ablakot.Lowell megkereste az ablakvezérlő gombot, és leeresztette az üveget.

– Miss Thomas arra kéri, hogy menjen fel, uram – mondta.



– A kocsit hová tegyem?

– Majd én leparkolom önnek, uram.

– Legyen óvatos. Vadonatúj.

– Vigyázni fogok, uram.

Felment. A liftből kilépve két ajtót látott. Az egyik nyitva állt. Bement, és a lány nevétkiáltotta.

– Rögtön jövök – felelte Cynthia. – Menj a nappaliba, tölts magadnak egy italt. Azépület tetején két luxuslakás volt. Cynthiáé volt a jobb, legalábbis Lowell

szerint. Három irányba nyílt kilátás: a Central Parkra az utca túloldalán, nyugatra, aHudson felé és a belvárosra.

Megtalálta a bárt, készített magának egy italt. Ezt most nem rontja el. Abban már biztosvolt, hogy előbb-utóbb szeretkezni fognak. De nagyon óvatosan, nagyon lassan akart

eljutni odáig. Nem fogja rávetni magát és elijeszteni. – Bocsánat, hogy megvárattalak – mondta a lány. Craig felé fordult.

Az egyik hálószoba ajtajában állt, egy kis vékony neglizsében, ami többet mutatott,mint amennyit eltakart.

– Meg kellett szabadulnom a személyzettől – mondta. – És zuhanyozni is akartamegyet.

Ó, a francba. Első látásra ítéltem meg jól. Egy független nő. Már csak abból is sejthettem volna, ahogy káromkodik Hogy engedte, hogy megérintsem. A büdös francba!

Nem tett semmilyen arra utaló mozdulatot, hogy oda akarna menni.

– Valami gond van? – kérdezte a lány. – Nem ütöm meg a mércét?

– Jól nézel ki. Sőt igazság szerint gyönyörű vagy. De még alig szálltam le a repülőről, ésszeretnék mihamarabb Washingtonba érni.

– Te rohadék! – üvöltötte Cynthia. Craig számított valami ilyesmire. Aztán lerántotta acipőjét, és hozzávágta, de Craig erre is számított. Ezután viszont olyasmit tett, amireegyáltalán nem készült fel. Hirtelen nekirogyott az ajtófélfának, és bőgni kezdett.

Lowell elindult kifelé.

A lány nyöszörögni kezdett.

– Ó istenem! Ó istenem! – ismételgette.

Tennem kell valamit. Muszáj. Nem lenne úriemberhez méltó csak úgy itt hagyni.Odament hozzá

– Nézd – mondta. – Ha attól tartasz, el fog járni a szám, ne aggódj. Nem fog. Cynthia aszájába tömte ökölbe szorított kezét, és iszonyodó szemmel nézett rá.

Az arcán csorgott a könny. A sírástól hevesen zihált.

– Tényleg fáradt vagyok – mondta Craig. – És egyszerűen nincs most kedvem futóetyepetyéhez. Ne vedd sértésnek. Nem te vagy az oka.



– Azt hittem, csak ezt akarod – zokogta. – Mi?

– Te szemét disznó! – mondta a lány félig sírva. – Tényleg azt hiszed, hogy mindig akurvát játszom, ahányszor csak új férfival jövök össze?

– Nem mondtam ilyet.

– De gondoltad, igaz?! -Nem.

– De igaz! De igaz. Ó, istenem! Látom a szemedben. Pontosan ezt gondolod!

– Még ha úgy is lenne, és akkor mi van? Ugyan miért számítana ez neked? – kérdezteCraig. Úgy gondolta, teljesen logikus kérdés.

Cynthia szembeköpte, majd mielőtt magához térhetett volna a meglepetéséből, ököllel afüle fölé ütött. Ettől egy kissé megroggyant, de azért sikerült elkapnia a csuklóját. A lányaz ágyéka felé rúgott. Craig kitért, de a térde így is fájdalmasan combon találta.

Elgáncsolta. A lány hanyatt esett. Ő szándékosan utána dőlt, ráfeküdt, és leszorította. A

lábára ült, a térdéhez közel, hogy ne tudja mozdítani, majd a szőnyegre szorította a kezét.Az arca tizenöt centire lehetett a lányétól.

– Jézusom, te tisztára dilis vagy! Na, most már viselkedj.

– Olyan dilis, hogy első látásra beléd szerettem – mondta Cynthia.

– Ugyan, ne butáskodj – mondta lágyan Craig.

– Eszem ágában sem volt beléd esni, te rohadék! Egyszerűen csak megtörtént!

– Anyám.

– Csak azért rohantalak így le, mint egy kurva, mert azt hittem, ezt szeretnéd. És tudod,mit? Még tetszett is a dolog! Azért tetszett, mert azt hittem, ez az, amire vágysz!

Craig elnevette magát. A lány dührohamot kapott. Küszködve próbált kiszabadulni, dehiába.

– Mielőtt kijöttél volna a hálószobából az átlátszó neglizsében, megfogadtam, hogynem nyúlok hozzád. Arra gondoltam, ezúttal nagyon oda kell figyelnem, mit teszek. Nehogy véletlenül is elrontsam az egészet.

– És most, most mit gondolsz? – kérdezte halkan a lány. – Azt, hogy nemcsak azért kalapál olyan furcsán a szívem, mert itt fekszel alattam, és

kilátszik a gyönyörű, természetes szőke szeméremszőrzeted.

Cynthia hosszan, mélyen a szemébe nézett.

– Hát, ha már mindkettőnknek elment az esze, itt helyben szeretnéd, vagy inkább azágyban? – kérdezte a lány.

Craig felállt, odanyújtotta neki a kezét. Felsegítette. Cynthia reflexből összehúzta a

neglizsét meztelen melle előtt. Felnézett rá. Craig lehajolt, megcsókolta. A lánycsókolódzás közben ledobta magáról a köntöst, hogy mire a férfi az ágyba viszi, meztelenlegyen.



(Egy)

A hadügyminiszter irodája

Pentagon

Washington, D. C.


A hadügyminiszter irodái mellett egy csak az ő használatára fenntartott privát ebédlőtalálható komplett konyhával, ahol egy szakács és két pincér dolgozik. Mind a szakács,mind a pincérek katonák.

A hadügyminiszteri ebédlőre lehet mint az adófizetők pénzének szégyentelen pazarlására tekinteni, vagy mint egy fontos szervezési eszközre. Mi az olcsóbb hosszútávon: fenntartani egy konyhát, ahol a miniszter és asszisztensei egy biztonságos szobábanétkezhetnek, és közben is dolgozhatnak, vagy valahová máshová küldeni őket enni, aholevés közben semmi az időjárásnál bizalmasabb témáról nem beszélhetnek?

Az étkezőben ma csak egy asztalt terítettek meg ebédhez. A stáb tagjait értesítették,hogy ma nem ehetnek ott. Az asztalon öt teríték sorakozott. A szakács egyszerű vegyeszöldsalátát készített sajtöntettel, burgonyás hagymakrémlevest, egy kis disznósültet pirítottrépával és francia zöldbabbal, franciakenyeret, és desszertnek karamell-likőrt. A védelmiminiszter is jelen lesz, aki közismerten szereti a kara-mell-likőrt. Két üveg nagyonkellemes Napa-völgyi California Cabernet Sauvignont bontottak fel lélegezni.

A bor a miniszterekre várt, nem a tábornokokra. A tábornokok szemében a Pentagonbanaz ebédnél elfogyasztott bor szolgálat közbeni alkoholfogyasztásnak számított. Eléjük is

tesznek mindig üres poharat, de ők lefelé fordítják.A védelmi miniszter és a hadügyminiszter együtt érkezett egy a védelmi miniszter kis

konferenciatermében tartott találkozóról. A Vezérkari Főnökök Tanácsának elnöke(jelenleg épp a hadsereg volt a soros az elnök delegálásában, egy négycsillagos tábornok töltötte be a pozíciót) és a hadsereg vezérkari főnöke már várt rájuk. A tálalóasztalnálálldogáltak, kávét kortyolgattak.

Az egyik vacsoravendég, a hadsereg másod vezérkari főnöke, még nem volt jelen, deerre senki sem tett megjegyzést, mert meg voltak győződve, hogy bármelyik pillanatbanmegérkezhet.

Két perc múlva valóban be is lépett a szobába.

– Miniszter úr – rázott kezet E. Z. Black tábornok a védelmi miniszterrel –, elnézést



kérek a késésért.

– Ugyan, ne vicceljen már. Mi is csak most érkeztünk.

– Miniszter úr – biccentett Black tábornok a hadügyminiszternek. Majd a másik kéttábornoknak is odabólintott, és mindkétszer így szólt: – Tábornok.

Van itt egy kis hiányosság a protokollban, gondolta fanyarul Black. A szobában

tartózkodókat összesen csak kétféleképpen lehet szólítani. A komoly rangbéli különbségek ellenére mindenki vagy „miniszter úr”, vagy „tábornok”. Semmilyen gyakorlatiasalternatíva nincs. Esetleg még a Vezérkari Főnökök Tanácsának elnökét lehetne „elnök úr”-nak szólítani, de az meg kissé félrevezetően hangzana.

Eltűnődött, miért van ilyen komolytalan hangulatban. Pedig körülbelül ötven százalék esélye van, hogy nyugalmazott tábornokként távozik az ebédlőből.

– Éhes vagyok – jelentette ki a védelmi miniszter. – Nem ehetnénk? Helyet foglaltak anyolcszögű asztal körül.

A védelmi miniszter előrehajtotta a fejét.

– Köszönjük néked, amiért jól tartasz minket, Uram – imádkozott, szinte csevegőhangon, mintha közeli jó barátok lennének a Mindenhatóval. – És áldásodat kérjük aszolgálatodban végzett munkánkra. Jézus Krisztus, a fiad, a mi Megváltónk által, ámen.

– Ámen – mormolták a többiek is, majd a szalvétájukért nyúltak.

Megjelentek a fehér zakós felszolgálók. Az egyikük öt tányér salátát egyensúlyozottügyesen. Gyorsan kiosztott mindenki elé egyet. A másik egy üveg California Cabernet

Sauvignont hozott. A VFT elnöke és a vezérkari főnök lefordította a poharát. Ahadügyminiszter megkóstolta a bort és bólintott. A felszolgáló félig töltötte a poharát,majd a védelmi miniszterét is. Végül egy kis asztalkára tette az üveget, egy kosárba, aholmindketten könnyen elérhették.

– Én is kérnék egy keveset, ha lehet, szakaszvezető – mondta Black tábornok. Avezérkari főnök olyan vádakat fog felhozni ellene, hogy azokhoz képest egy pohár bor már jelentéktelen vétek.

– Bocsásson meg, uram – korrigált udvariasan a szakaszvezető.

A VFT elnöke felvonta a szemöldökét. A vezérkari főnök összehúzta a száját. – Nagyon kellemes – mondta a védelmi miniszter. – Ezt kapod Kaliforniából?

– Egy fickó, akivel együtt jártunk a főiskolára – mondta a hadügyminiszter –, egyszer csak úgy döntött, hogy nem kívánja a részvénytőzsdén tölteni a hátralévő életét, így hátmindent eladott, Kaliforniába költözött, és vett egy szőlőskertet. Ö küld belőle időnként.

– Jól teszi. Nagyon finom. Boltban is kapható?

– Szerzek neked egy rekesznyit.

– Neked is ízlik, EZ.?– kérdezte a védelmi miniszter. – Nagyon jó – mondta Black.

– Knoxban voltál, úgy hallom.



– Most értem vissza. Ezért késtem. Szóltam a pilótának, hogy legalább másfél órátszámoljon rá, míg sorra kerülünk a Washingtoni Nemzetin. Egy és háromnegyed órátkellett volna mondanom.

– Na és hogy megy az a rakétásmadárka-projekt? Azért ugrottál le, nem? Egy kisdemonstrációért?

– Demonstrációt már Ruckerben is láttam hozzá, miniszter úr. Más elintéznivalóimvoltak Knoxban, de azért persze őket is megnéztem, hogy haladnak. Az engedélyezettfelszerelés tíz százaléka már működőképes.

– Ez gyors volt – mondta a védelmi miniszter. Azért nem lepődött meg. Minélgyorsabban lesz működő, bevethető helikopteralakulatuk, annál jobb. Továbbra is fennállugyanis a veszély – egész addig, amíg az alakulat csak „ideiglenes” –, hogy a légierőelszedi tőlük az egészet.

– Igen, miniszter úr – mondta Black. – Szerintem is.

Az egyik pincér vastag disznóhússzeletekkel teli tányérokat tett eléjük, miközben amásik francia zöldbabos és pirított répás tálakat osztott ki.

– Nem ugrott be véletlenül Braggba is visszafelé jövet, tábornok? – kérdezte a vezérkarifőnök.

– Úgy döntöttem, inkább nem, tábornok – mondta Black. – Úgy gondolom, a helyzetlegjobb kezelési módja ezúttal az, ha nem szólunk bele.

– Én olyan információkat kaptam, hogy odamegy.

– Nem mentem – mondta Black, azzal a kezébe vette a kését és a villáját.A felszolgálók két nagy ezüst kávéskancsót, egy tejszínesedényt és egy cukortartót

tettek az asztalra, majd távoztak.

– Hmm, nagyon finom a hús – mondta a védelmi miniszter.

– Akár hiszed, akár nem, az alexandriai A&P-ből van – mondta a hadügyminiszter.

– Nagyon finom – ismételte a kollégája. A hadügyminiszter Blackre nézett.

– Csak úgy a társalgás kedvéért, E. Z. – mondta. – Mi a véleményed a CINC-PAC-ról

(csendes-óceáni erők főparancsnoka)? – Milyen értelemben, miniszter úr?

– Hogy maga legyen az?

A hadügyminiszter nem kedvelte •. –. Black tábornokot, sem személyesen, semszakmailag. Ha rajta múlna, nyugdíjazná Blacket, amint lehet, és olyasvalakit tenne ahelyére, aki kérdés nélkül végrehajtja a tőle és a vezérkari főnöktől kapott parancsokat.Aki nem zavar annyi vizet, mint E. Z.

– Oda megyek, ahová küldenek, és azt teszem, amire parancsot kapok, miniszter úr – mondta Black.

– Ha már itt tartunk, mint szólnál a NATO-hoz? – kérdezte a VFT elnöke.



A hadügyminiszter gyilkos pillantást küldött felé. A vezérkari főnökök tanácsának elnökéig nemigen ért el a hadsereg civil kontrollja. Katonatiszt volt, mégsem igazán ahadügyminiszter beosztottja. Utasításait a védelmi minisztertől kapta, és nem feltétlenülkellett őket betartania. Amellett a fegyveres erők főparancsnokának, az elnöknek régi jó barátja volt. És nagyon jól tudta, hogy senki semmire sem kényszerítheti, még a vezérkarifőnök sem. Legfeljebb kirúghatják. És tisztában volt vele – nem kellett hozzá sok ész –,

hogy a VFT elnökét kirúgni (pontosabban nyugdíjazni) politikailag kényes lépés lenne.Black kortyolt egyet a borából.

– Ez a két választásom van, miniszter úr? – kérdezte a hadügyminisztertől.

– Én nem mondtam ilyet, tábornok.

– Van egy harmadik lehetőség is, E. Z. – mondta a védelmi miniszter. – Minthogy úgytűnik, egyre rosszabb a viszony közted és a vezérkari főnök között, és a Légierő továbbrais a skalpodat követeli.

– Miniszter úr – mondta a védelmi miniszternek Black, kissé kábán –, ha ez akívánsága, még ma délután benyújtom a visszavonulási kérelmemet.

– Csak rajtad múlik, E. Z. Ha a lemondásodat akartam volna, nyíltan megmondtamvolna.

– Ahogy én is – így a VFT elnöke.

A rohadékok, jól kész helyzet elé állítottak, gondolta a hadügyminiszter.

– Senki nem kéri, hogy vonuljon vissza, tábornok – mondta fennhangon. E. Z. Black a

vezérkari főnökre nézett. Pár pillanatig farkasszemet néztek. – Nagy megtiszteltetésnek venném, ha kineveznének CINCPAC-nak – szólalt meg

végül.

– Akkor már ki is vagy.

– Feltéve persze, ha az elnök is beleegyezik – mondta a hadügyminiszter.

– Az elnök nekem azt mondta, bármibe beleegyezik, amit együtt határozunk – így avédelmi miniszter.

– Kissé túl öreg na meg túl kövér is vagy a szörfdeszkához – mondta a VFT elnöke. Nem is annyira ugratás volt, mint inkább kérdés: „Miért a CINCPAC? A NATOtekintélyesebb.”

– Azért talán mégis sikerül megtanulnom szörfözni valahogy, mielőtt kitör arrafelé aramazuri.

– Úgy gondolod, ott fog kitörni? – kérdezte a védelmi miniszter nagyon is komolyan.

– Igen, uram. Én bizony attól tartok, hogy Vietnamban.

– Majdnem mindenkinek az a véleménye, hogy stabilizálható a helyzet – mondta avezérkari főnök.

– Hogy Kubával lesznek a közeljövőben problémák.



– Én a legközelebbi hagyományos háborúról beszélek.

– Úgy gondolja, Kubában atomháborús helyzet van kialakulóban? – kérdezte avezérkari főnök csevegő hangon.

– Szerintem Kuba ügye miatt farkasszemet kell majd néznünk az oroszokkal. Mint,mondjuk, Berlinnél. És valamelyikünk meg kell hogy hátráljon, különben atomháborúlesz.

– Isten ments! – mondta a védelmi miniszter halkan, de hevesen.

– És Vietnamban mi fog történni a véleménye szerint, tábornok? – kérdezte ahadügyminiszter.

– Már most is vannak ott katonai tanácsadóink, és egyre többet küldünk. Aztán előbb-utóbb háborúban találjuk magunkat. Szép lassan bele fogunk csúszni. Egy többé-kevésbéhagyományos háborúba.

– Más szóval nem értesz egyet a vezérkari főnökkel, hogy ez megelőzhető? -kérdezte avédelmi miniszter.

– És hogy legrosszabb esetben nem tudjuk néhány hadosztállyal pacifikálni azországot?

– Nem. Szerintem nem.

– Az isten szerelmére – mondta a vezérkari főnök, megfeledkezve róla, hogy a védelmiminiszter nem szereti, ha valaki hiába veszi az Úr nevét a szájára –, hisz nincs semmijük,csak pár fekete pizsamásuk. Esélyük sincs modern fegyverzetű haderők ellen. Ha nem

tudná, Görögországban is sikeresen megálltuk a helyünket. – Görögország más volt. Vietnam sokkal nehezebb lesz. Azt a játékot egész másképp

fogják játszani.

– Szeretném tudni, honnan szerzi az információit – mondta a vezérkari főnök. Majd,minthogy Black nem válaszolt, azt kérdezte: – A barátja, Felter, olyasmit is elmondmagának, amit nekem nem?

– Ha csak kifejezetten meg nem kérnek rá, fel sem merülne bennem, hogy egy elnökitanácsadót a véleményemmel traktáljak vagy információt kérjek tőle.

A vezérkari főnök gúnyosan felhorkant.

– Akkor honnan vannak az értesülései?

– Egy őrmestertől – mondta Black fagyos pillantással, hűvös mosollyal. – Ő mesélte,hogy volt egy hadsereg, ami halálra rémisztette. Annyira fegyelmezett sereg volt, hogykézzel vontattak 105 mm-es tarackokat föl a hegyoldalon, aztán kettesével, biciklin tolták fel hozzá a lövedékeket.

– Szóval ilyen helyekről szerzi az információt, amire a döntéseit alapozza?

Őrmesterektől? – kérdezte a vezérkari főnök. Tréfás hangon szerette volna mondani, demegvetőre sikeredett.

– Bölcsesség a gyermeki szájból – jegyezte meg a védelmi miniszter. Épp idejébenválasztottam szét ezt a kettőt, gondolta.



(Kettő)

Melody Lane 227

Ozark, Alabama


Lowell éles kanyarral fordult rá a kocsibehajtóra. Minthogy a garázst két autóratervezték, a Mercedes elfér majd a Cadillac mellett, amit eladott Jean-Philippe Jannier-nak. Csakhogy a behajtón egy másik autó is állt, egy Buick kombi. Csikorogva fékezett.Cynthia Thomas nekivágódott.

– Jézusom – panaszkodott a lány, de ott maradt, hozzábújva. Craig megcsókolta a feje búbját.

– Nos – mondta –, itt is vagyunk.

– Csoda, hogy túléltük – kuncogott a lány.

Az első alkalom után Cynthia épp Craigen feküdt, a melle a férfi hasán, és annak mellszőrzetével játszadozott, a lány határozottan kijelentette, hogy nagyon sajnálja, deteljesen kizárt, hogy Alabamába jöjjön vele. Neki munkája van, kötelességei. Nem fogmindent odadobni és keresztülrohanni vele a fél országon csak azért, mert ez volt egészélete legjobb baszása.

– Ha egy tiszt hölgye akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogy nem káromkodhatsz úgy,mint egy harckocsiszázad főtörzsőrmestere – mondta ő.

– Ki mondta, hogy egy tiszt hölgye akarok lenni?

– Ugyan, csak nem akarsz csalódást okozni a bátyádnak? Nem is beszélve a másik seggfejről?

Cynthia nevetett, majd odébb mozdította a fejét, és addig harapdálta Craigmellbimbóját, míg az fel nem kiáltott.

– Csalódott vagyok. A közhit szerint a katonák egész nap folyamatosan tudnak kefélni,sőt még az azt követő éjszaka is.

– Na jó, kössünk üzletet. Még egyszer itt, aztán egyszer Washingtonban. Aztán repülőre

ülsz, és visszajössz. – Washingtonban ugyan hol csinálnánk? A Lincoln Memorialon?

– Kiveszünk egy motelszobát.

– Erkölcstelen ötlet. Imádom.

Washingtonba érve, pár perccel kilenc előtt, Craig közölte vele, hogy szeretné, hatalálkozna néhány barátnőjével. Az egyikük valószínűleg meg is vendégeli majd őket.Aztán majd kiveszik a motelszobát, és felül a repülőre.

A Bellmonéknál tett látogatás, Lowell georgetowni városi házában, tovább tartott, mintCynthia számította volna. Barbara Bellmonnal első pillanattól kezdve megkedvelték egymást. Aztán megjelent egy nagyon kedves, nagyon félénk zsidó nő. Nagy hatást tettCynthiára. Ráadásul láthatóan nagyon, nagyon kedvelte Craig Lowellt, és anyáskodott



vele. A férje fél órával később érkezett. Meglepődött, amikor alezredesként mutatták beneki. Fel nem tételezte volna róla, hogy katonatiszt.

A tisztnek alig volt ideje megenni a vagdalt húst, amit Barbara a maradék marhasültbőlkészített, máris telefonon keresték, és el kellett mennie. De a felesége maradt, és több palack bort is megittak. Aztán egyszer csak éjfél lett, és Barbara kijelentette, butaság lenneaz éjszaka közepén visszaindulni New Yorkba.

– Szórakoztató gondolat, hogy Craignek egy díványon kelljen aludnia a saját házában – mondta Barbara. – És ha maradsz, mindent elmondok, amit tudni akarsz róla, de eddignem merted megkérdezni tőle…, márpedig én mindent tudok.

– Na ezt nem hagyhatom ki.

Cynthia meglepődött, és egészen elérzékenyült, amikor a zsidó nő, akit Sharonnak hívtak, megpuszilta, mielőtt elindult. Cynthia nem szokott puszilkodni, és szerinte Sharonsem. Tudta, mi az oka: megmérettetett, és megfelelőnek találtatott.

Lowell és Bellmon eltűntek, átmentek a bárszobába. A lány segített Barbarának letakarítani az asztalt. Belmonné közben mesélt neki Lowell feleségéről és annak halálakörülményeiről.

Reggel, a Washingtoni Nemzeti Repülőtér felé menet, Cynthia megjegyezte:

– A fél éjszakát ébren töltöttem, vártam, hogy mikor lopódzol át a szobámba egy kisliliomtiprásra.

– Ne hidd, hogy eszembe sem jutott.

– Akkor? – Nem akartam, hogy Barbara még annak gondoljon, ami vagy – csipkelődött, majd

helyesbített. – Barbara nagyon erkölcsös. Az ő házában senki nem alhat olyannal, akivelnem házasodott össze. Nem értette volna meg.

Cytnhia ebben nem értett egyet Craiggel, de nem forszírozta a dolgot.

– Nagyon jó lenne, ha meg tudnánk állni valahol, hogy alsóneműt cseréljek -mondtainkább.

– Oké, álljunk meg valahol, és vegyünk neked alsóneműt. Majd onnan megyünk areptérre. Mondjuk, az atlantaira?

– Hülyeség – felelte Cynthia.

De mindketten tudták, hogy így lesz, és úgy is lett.

Az atlantai repülőtérnél már meg sem álltak. Onnan már csak „pár óra” Ozark, és Craig be szerette volna mutatni még néhány embernek.

– Cserkész becsületszavamra, reggel magam repülök veled Atlantába – mondta. – Csak még néhány óra.

Ozarkhoz közeledve mesélt neki Janier-ról és Melodyról.

– Vagy amúgy is ott lesz a házban, vagy ha nincs, majd áthívjuk. Szeretném, hamegismerkednél vele.



Cynthia nem rajongott túlzottan az ötletért, hogy egy olyan nővel kell csevegnie, akiegy hónappal a férje halála után máris új kapcsolatba kezdett, de láthatóan nem sok választása volt ez ügyben.

És Melody a házban volt. A Buick kombit az apjától kapta. „Szükséged lesz a helyre agyerek holmijaihoz. Nagyobb kocsiban amúgy is biztonságosabb. Ezt a Time-banolvastam” – mondta annak idején az apja.

Melody a fékcsikorgásra kiment a konyha felőli bejárathoz, karján a fiával. Mikor Lowellt megpillantotta, elmosolyodott, de Cynthia láttán lefagyott az arcáról a mosoly.Cynthia megértette, hogy nagyon szégyelli magát, mert egyáltalán nem rossz ember.

Hát, nem tudom, hogyan, gondolta, de valahogy a tudomására fogom hozni, hogymegértem.

– Istenem, de örülök, hogy itt vagy – mondta Craig a bemutatkozás után. – Van itt akörnyéken valami hely, ahol Cynthia némi ruhát vehetne magának?

– Nincs – mondta Melody. – Tudhatnád, hogy mi itt errefelé mind magunk szőjük aholmijainkat, házilag font pamutból.

– Ne kötözködj – mondta Lowell –, de hallatszott a hangján, hogy tetszik neki.

– Na vidd az új játékszered a behajtóról – mondta Melody, majd Cynthiához fordult. – Mire van szükséged?

– Egy pulcsira és egy szoknyára, némi alsóneműre, amiben vissza tudok menni NewYorkba.

Jean-Philippe Jannier is előkerült a ház mélyéről. Láthatóan éppen aludt. Majdnemolyan szexi, mint Craig, gondolta Cynthia. Jannier beszállt a Mercedesbe, kitolatott a behajtóról, és csikorgó gumikkal elporzott.

Egy perc múlva már vissza is tért. Nyilván csak megkerülte a tömböt. Széles vigyorral parkolt le az utcán.

Melody átadta Cynthiának a kisbabát, majd beszállt a Buickba.

– Ha csak egy pulcsit és egy szoknyát szeretnél – mondta –, a PX-ben, a támaszpontáruházában, olcsóbb lesz.

– Én is vásárolhatok a PX-ben? – kérdezte kelletlenül Cynthia.

– Te nem, de egy tiszti özvegy igen. Én pedig az vagyok. Cynthia nem felelt.

– Craig elmondta? – kérdezte Melody.

– És azt is, hogy nagyon kedvel téged.

– Amíg ebben a házban vagyok. Jean-Philippe-pel, vagy akár nálam, és senki más nincsvelünk, akkor mintha nem is számítana az egész. Csak amikor a külvilággal érintkezünk…Érted, mire gondolok?

– Úgy érted, kellemetlenül érzed magad miattam?

– Nem. Épp ellenkezőleg. Ha Craig idehozott, akkor nagyon fontos lehetsz neki.



– Még csak egy fogkefét sem hoztam magammal – mondta Cynthia. – Tudom, mitgondolsz.

– Csak hogy fontos volt neked, hogy el gyere.

– Azt hittem, ez a jóképű disznó csak egy gyors menetet akar. Úgyhogy fel vittem alakásomra, megittam másfél deci brandyt, és levetkőztem. Tényleg mindent megtettem,épp csak fogdosni nem kezdtem. És majdnem elveszítettem.

– De végül csak jól jött ki a dolog, nem? Hiszen itt vagy. Ez azt jelenti, hogysokatjelentesz neki.

– Meglátjuk. Bár a vak is azt mondta, mégsem látta meg.

– Ha úgy gondolná, hogy csak… az vagy, amire utaltál… akkor nem hozott volna ide.

– Az egész keleti parton végigmutogatott. Előbb egy tábornoknak és a feleségének,aztán egy zsidó ezredesnek és az ő feleségének…

– Akkor tényleg nagyon kedvelhet. Sandy Felter a legjobb barátja. Sharon azt mondta,hogy amikor azt hitték, Sandy megvette a farmot Indokínában, Craig úgy bőgött, mint egykisbaba, és a végén még neki meg a gyerekeknek kellett vigasztalniuk.

– Megvette a farmot?

– Sandy, egy másik tiszt, akit MacMillannak hívnak, és a férjem gépét lelőtték DienBien Phuba menet. Öt napon át mindenki azt hitte, hogy meghaltak. Ez még azelőtt volt,hogy találkoztam volna Eddel.

– Furcsa egy szófordulat.

– Úgy tudom, régi katonai szólás. Az öreg katonák régen arról álmodoztak, hogyleszerelnek, és vesznek egy farmot.

– Nem merik kimondani, hogy „meghalt”?

– Csak más nők férje szokott meghalni – mondta Melody. – Erről muszáj meggyőzniemagát az embernek, különben megőrül.

– Ez meggondolatlanság volt. Sajnálom.

– Ez van.

– És most itt van neked Jean-Philippe. És ő is katona!

– Amíg úgy nem dönt, hogy leszerel.

– Gondolod, le fog?

– Azzal nyugtatgatom magam, nagyon hamar rá fog jönni, hogy az élet többről szól,nem csak a hadseregről. Hiszen gazdag.

– Gazdag?

– Majdnem olyan gazdag, mint Craig. Craig olyan gazdag, mint senki más. – De. Például én – mondta Cynthia. – A bátyáin ezt a mi románcunkat leginkább egy jó

kis cégösszeolvadásra való lehetőségnek látja.



Melody ránézett.

– És biztos, hogy te is gazdag vagy – folytatta Cynthia. – Különben nem beszélnél errőla témáról.

– Az apám jómódú. Még csak nem is abban a bajnokságban játszik, mint Jean-Philippevagy Craig, de azért tényleg gazdag. És én vagyok az egyetlen gyermeke.

– Ebből ered hát a vonzódásunk? Felismerjük egymást? Afféle gazdagok szabadkőműves páholya ez? Titkos azonosító kézjellel?

– Ezt miért mondod?

– Barbara Bellmonnal azonnal jó haverok lettünk. Sharonnal nem. Sharon nagyongyanakvó volt velem. Barbarával viszont rögtön megértettük egymást. Most már, azthiszem, tudom, miért.

– Nem értem – vallotta be Melody.

– Volt valami Barbarában, sehogy sem tudtam rájönni, mi az. Egészen mostanáig. Jártálmár Craig házában, Washingtonban?

– Hallottam róla. Jean-Philippe ott aludt, amíg Washingtonban járt.

– Nagyon elegáns. Személyzettel. Nem tudom, mennyit fizetnek a tábornokoknak, de az biztos, hogy ilyen házat nem engedhetnek meg maguknak belőle. Evés után Barbaraletakarította az asztalt, a tányérokat a mosogatóba vitte. Furcsának tűnt. Azt hittem, azért,mert középosztálybeli háziasszony, és nincs hozzászokva, hogy szolgái vannak. De mostmár megértem. Ha tényleg középosztálybeli háziasszony lett volna, akit kivételesen

kiszolgálnak, ott hagyta volna, hogy majd a személyzet eltakarítja. De nem is csak errőlvan szó. Teljesen otthon érezte magát Craig házában. Ezek szerint hozzászokott agazdagsághoz.

– Ed mesélte, hogy nekik is van egy nagy házuk egy 280 hektáros földterülettel. Szóval,lehet némi pénzük. Nem vágott fel vele úgy, mint Craig a kocsijaival meg a repülőjével,de azért van mit a tejbe aprítaniuk. Nem hozzá hasonlóan gazdagok, inkább hozzám.

– De akkor mi a fenét keresnek a hadseregben? – kérdezte Cynthia.

– Nem tudom. A férfiak akarják, gondolom, a nők meg azt akarják, amit a férfiak.

– „Mert ahová te mégy”? Még a sötét, isten háta mögötti Alabamába is? – csak mikor már kimondta a mondatot, akkor döbbent rá, hogy meglehetősen bántó volt. – Ezt nemkellett volna.

– Voltunk egy ideig Texasban is – mondta Melody. – Mármint Ed és én. Na, az ténylegszörnyű volt. Szóval értem, mire gondolsz.

– Nem semmi nő vagy. Értem már, miért kedvel Craig.

– Én meg azt, hogy mit lát benned.

Bementek a PX-be, ahol is Cynthia kiválasztott egy szoknyát, egy pulóvert, alsóneműtés harisnyát, majd, hirtelen ötlettől vezérelve, egy narancssárga sporttáskát, „KatonaiRepülési Központ, Fort Rucker, Ala.” felirattal. Majd autóba ültek, és visszamentek Ozarkba.



Időközben újabb kocsi állt be a Melody Lane 227 szám elé, egy Cadillac Coupe deVille.

– Még egy gazdag? – kérdezte Cynthia. – Nem féltek, hogy fellázadnak az alsóbbosztályok?

Mikor a behajtóra fordultak, a Cadillac ajtaja kinyílt.

– Tévedtem – mondta Cynthia. – Színes bőrű a nő. – Bizony – mondta Melody. – Ő Antoinette. Úgy látszik, tényleg mindenkinek

eldicsekszik veled.

A színes bőrű nő megvárta, amíg ők is kiszállnak.

– Dr. Parker – mondta Melody –, Miss Thomas.

– Nos, azt látom, ő mit lát benned – nyújtott kezet Antoinette Parker. – A kérdés az, temit látsz benne?

– Hello – mondta Cynthia. – Intelligens fiatal nőnek nézel ki – mondta Antoinette. – Miért akarsz hozzánk,

táborkísérőkhöz csatlakozni?

– Mi bajod van? – kérdezte Melody.

– Szóval még nem hallottad? -Mit?

– Na várj, majd bent a házban. Akkor nem kell kétszer elmesélnem. A férfiak akonyhában ügyködtek valamit egy nagy húsdarabbal. Craig széles mosollyal ölelte át

Antoinette vállát. – Hát már találkoztatok? – kérdezte. Majd, válaszra sem várva: – Sikerült

megszerezned, amire szükséged volt?

– Igen és igen – felelte Cynthia.

– Craig, kérdezd meg, Phil mikor jön – mondta Toni Parker. Lowell értetlenül nézett rá.

– Oké – ment bele a játékba. – Mikor jön Phil?

– Szerintem nem fog jönni.

– Miért nem?

– Azt hittem, már sosem kérdezed meg. Nos, azért nem valószínű, hogy ő is átjönne,mert Fort Benningben van.

– Igen? És mit csinál Benningben?

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy repülőgépekből ugrál ki?

– Hogyhogy? Mi a franc van?

– És miután megtanulta, hogyan kell kiugrálni a repülőkből, azt fogja megtanulni,hogyan gyújthat tüzet két fadarab összedörzsölésével, meg ilyenek. Kicsit öreg már cserkésznek, úgyhogy amint végez, megengedik neki, hogy zöld barettet hordjon.

– Anyám, ez nem lehet igaz! – mondta Lowell.



– Megjelent a patkányfogó – mondta Toni keserűen –, MacMillannek hívták. Látnotok kéne Macet zöld sapkában, addig úgysem tudjátok elképzelni igazán. MacMillan belefújt afurulyájába, ami szerintem teli lehet, úgymond, tiltott pszichoaktív szerrel, és a kis Philip boldogan utána szaladt.

– Kímélj meg az allegóriától – csattant fel Lowell. – Mondd el, mi történt.

– Nem ihatnék előbb valamit? – mondta Toni. – Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egyhisztis picsa, de ez van. Olyan rohadt dühös vagyok!

Lowell a mosogató alá nyúlt, és előhúzott egy kétliteres skót whiskys palackot.

– Veled is szemét voltam – mondta Toni Cynthiának. – Sajnálom. Épp csak kissézaklatott vagyok, amiért a férjemnek elment az esze. Hacsak nem korai Cloud’s-szindrómában szenved…

– Az mi? – kérdezte Lowell.

– Férfimenopauza. Gyermeki viselkedés iránti vágyban nyilvánul meg, olyannyira,hogy akár… Na tessék, már megint kezdem. Bocsánat.

Lowell adott neki egy pohár whiskyt.

– Na, most akkor meséld el, mi történt.

– Hát, szóval először is megjelent a patkányfogó. A Különleges Haderőhöz toborzottembereket. Phil azt mondta nekem, megy, megnézi, csak hogy lássa, milyen Mac zöld barettben. Eleinte azt hittem, viccesnek tartja az egészet. Eszembe sem jutott volna, hogy

elentkezni fog.

– Nem beszélte meg veled? – kérdezte Lowell. – Ó, dehogynem – mondta keserűen Toni. – Pár nappal később. Volt egy távolsági

ÉTM-je Braggba…

– Az mit jelent? – kérdezte Cynthia. Mindenki ránézett. – Saját kis tolvajnyelvetek van – védekezett. – A felét sem értem, amit mondotok. Vagy ne kíváncsiskodjak?

– Phil oktatópilóta – magyarázta Lowell. – Amit Toni mondott, azt jelenti, hogy fogottegy csoport pilótatanoncot, és távolsági gyakorlórepülésre vitte őket Fort Braggba. AzÉTM éjszakai távolmaradást jelent. Más szóval tulajdonképpen csak azért ment velük,hogy el ne tévedjenek. A tanulók egymást váltva navigáltak. Ilyenkor egy másik támaszponton töltik az éjszakát – ezúttal Braggban –, aztán visszarepülnek.

– És mikor visszajött – Toni már láthatóan alig várta, hogy elmesélhesse, mi történt –,azt mondta, azon tűnődött, mennyivel szebb Bragg, mint Rucker, hogy a kórház is sokkalnagyobb, és könnyen kaphatnék ott munkát. Mire én azt mondtam, hogy ha azon jár azesze, hogy jelentkezik a zöldsapkásokhoz, nem normális.

– Zöldsapkások? – kérdezte Cynthia, de rögtön meg is bánta. Toni csúnyán nézett rá,Lowell türelmetlenül.

– Amolyan szuperejtőernyősök – magyarázta Craig. – Idegen országokban képeznek kihelyi erőket. Gerillákká.

– Na és akkor Phil közölte – folytatta dühösen Toni –, hogy ő már jelentkezett is, és



egy-két nap múlva várhatóan meg is érkezik az áthelyezési parancsa.

– Jézusom – mondta Lowell. – Ezt meg mi a francért csinálhatta?

– Azért, mert úgy gondolta, hogy ha neked sem adták oda annak a rakétáshelikopterszázadnak a parancsnokságát, az ő esélye, hogy bármilyen alakulat vezetésétrábízzák, a minimálisról zéróra csökkent.

Cynthia borzasztóan kíváncsi volt, mi ez az egész, minthogy ez volt az első utalás, hogyLowell talán mégsem az amerikai hadsereg szőke hajú példakatonája, de tudta, hogy mégegyszer nem szólhat közbe.

– Talán még igaza is van.

– Persze hogy igaza van – mondta Toni. – Bocsáss meg, Craig, de a vicces kis katonaimondást használva, mindketten széllel szemben vizeltek. A hadsereg megtart benneteket,és kifacsarja belőletek, amit tud, de az előléptetést és az értelmes beosztásokat akár el isfelejthetitek.

– A rakétáshelikopter-program vezetése azért mégsem ugyanaz, mint ha hulladék-eltávolítási felelős lennék – mondta Lowell kissé mérgesen.

– De igazából azt is elvették tőled, nem? Gyakorlatilag kivették az egészet a kezedből.

– Majd csak jön valami – így Craig. Cynthia látta, hogy szégyelli magát előtte. – Eddigmindig jött.

– Mennyi ideje vagy őrnagy, Craig? – kérdezte Toni. – Phil 1950 szeptembere ótaszázados. És még csak az őrnagyi előléptetési listán sincs rajta!

– Ugyanannyi ideje vagyok őrnagy, mint Phil százados. – Hányni tudnék kettőtöktől. Miért nem vagytok képesek szembenézni a tényekkel?

– Mégis, mit kéne Philnek tennie, Toni? Legyen a doktornő férje, és kész? És én mitcsinálnék, ha leszerelnék? A sereg az életem.

– Na, pont ettől van hányingerem – mondta Toni. Cynthiára nézett. – Sajnálom, hogy belemásztál ebbe.

– Semmi baj – mondta Cynthia.

– Csak azért beszélhetek így Craiggel, mert tudja, hogy szeretem. Mástól nem viselnéel.

– Beszélek Jiggsszel – mondta Lowell. – Talán még lehet tenni valamit.

– Már beszéltem vele – mondta fáradtan Toni. – Tíz perccel azután, hogy Phil ledobtarám a kis bombáját.

– És mit mondott?

– Azt mondta, utánanéz, mit tehet. Másnap felhívott, hogy semmit. Hanrahan bárkit

átvehet, akit csak akar. Egész a Fehér Házig terjed a befolyása. És ugye tudjuk, ez kitelent? Az ACLU

[12] oda lehet meg vissza. Egy zsidó olyan pozícióba került, ahol

gondoskodhat egy niggerről.



– Hé, Toni! – mondta Craig.

– Bocsánat. Nem úgy gondoltam. Te is tudod. Csak olyan rohadt dühös vagyok! Philre.Meg rád. Az egész istenverte hadseregre!

A mosogató szélére rakta a poharát, de az leesett. Kirohant.

Lowell Melody Dutton Greerre nézett. A fejével intett, hogy menjen Toni után. Melody

Cynthia kezébe nyomta a gyereket, és kiment a konyhából. – A francba – mondta Craig.Cynthia csak nézett rá. Aztán átadta neki a babát, és ő is a két nő után ment.

(Három)

Pentagon

Washington, D. C.


Mrs. Dorothv Washington Thomas, személyzeti tiszt, GS-15, a Különleges Megbízási

Csoport csoportvezető-helyettese a személyzeti vezérkari főnökhelyettesi hivatal tisztiszemélyzeti osztályán, a hadügyminisztériumban, 1945 óta dolgozott a hadseregnél.

Abban az évben találkozott Theron Thomasszal is, az üzleti jogi esti iskolában. Theronakkoriban a Piggly-Wiggly Supermarkets, Inc.-nél volt árufeltöltő. Mr. Thomas éppenakkor tette le sikeresen a washingtoni rendőrség felvételi vizsgáját, és várta, mikor hívják felvételi beszélgetésre. Dorothv Washington és Theron Tomas 1948 februárjábanházasodtak össze, a St. Matthews afrikai metodista episzkopális templomban. JeromeFortin Keyes tiszteletes adta össze őket, egy héttel azután, hogy Mr. Thomas próbaidős

árőrként a Metropolitan Police Force, a városi rendőrség kötelékébe lépett.Pár évvel később az Egyesült Államok hadserege tábori csendőrségének főparancsnok-

helyettese személyesen kereste fel Mrs. Thomast – aki akkor épp a szállítási vezérkarifőnök hivatalában dolgozott –, és közölte vele, hogy a férje Koreában bevetés közbenmegsebesült.

Thomas szakaszvezetőt egy tüzérségi lövedék repeszei találták el. A fején, a jobb karjánés a bal lábán sérült meg. Mire repülőgéppel az Egyesült Államokba szállították, akoponyájába ezüstlemezt ültettek, és bár a bal szemét nem lehetett rendbe hozni, a jobbépen maradt. Jobb kézfeje és ujjai mozgathatóak maradtak, igaz, összezúzott könyökétcsak úgy tudták helyreállítani, hogy mozgásképessége harmincszázalékosra csökkent. A bal lábát nyolc centiméterrel a térde fölött kénytelenek voltak sebészi úton eltávolítani.

Theron Thomas szakaszvezetőt 1952-ben érdemei elismerése mellett elbocsátották ahadseregből, miután hivatalosan megállapították, hogy szolgálat közben olyan jellegűmaradandó sérüléseket szerzett, melyek százszázalékos rokkantnyugdíjra jogosítják fel.

A civil szolgálat szabályzata szerint a katonai szolgálatban elesett vagy megrokkantveteránok házastársai „veterán előjoggal” bírnak, mintha maguk is veteránok lennének.

Mrs. Thomas úgy vélte, a veterán előjoga miatt vették fel „vezetőgyakornoknak” aszemélyzeti vezérkari főnökhelyettes által indított egyik belső vezetési fejlesztési programba. Akkor még nem szerezte meg a diplomáját, pedig a vezetőgyakornokoknak egy vagy több főiskolai végzettséggel kell rendelkezniük.



egész frissen, Fort Rucker (katonai repülés) is fontos lett.

Fort Dix, N.J. vagy Fort Polk, La. és a hasonló támaszpontok parancsnokai ahadseregparancsnokuknak és a Kontinentális Hadsereg Főparancsnokságnak feleltek. EzBenning, Sill, Knox, Bragg és most Rucker esetében nem így volt. Ezek parancsnokaihavonta legalább két napot Washingtonban töltöttek, és bár névleg ők is a hadseregek parancsnokai és a Kontinentális Hadsereg Főparancsnokság alá tartoztak, gyakorlatilag a

DCSOPS-nak és a másod vezérkari főnöknek dolgoztak. És ha nem tetszett nekik valami,mindannyian gyakorlottan tudtak bogarat ültetni ezen felsőbb hatalmak fülébe.

És amúgy sem volt okos dolog ujjat húzni velük, mert a harci fegyvernemek központitámaszpontjainak parancsnokai hagyományosan gyorsan továbbemelkedtek a ranglétrán.A Vezérkari Főnökök Tanácsának jelenlegi elnöke valaha Sill parancsnoka volt, avezérkari főnök Benningó, a hivatalban lévő másod vezérkari főnök pedig Knoxé. Őthamarosan Bragg egy korábbi parancsnoka váltja fel.

A DCSPERS ezért úgy döntött, az lesz a legokosabb, ha kideríti, amit Paul Jiggs a

századosáról meg akar tudni. Ezt az információt pedig Mrs. Dorothy W. Thomas-tólszerezheti meg, a tiszti személyzeti osztály különleges megbízási csoportjának csoportvezető-helyettesétől.

Dorothy Thomas fagyos mosolyt küldött felé. Dühös volt, látszott a szemén.

– Foglaljon helyet, Dorothy – mosolygott rá a DCSPERS. – Kér kávét?

A nő letett az asztalára egy tizenöt centiméter vastag személyidosszié-köteget.

– Igen, köszönöm, kérek egy kis kávét. Aztán nézze meg ezt a dossziét. Nem fogja

elhinni, mik vannak benne.A férfi a dosszié címkéjére pillantott. Gyöngybetűkkel írták rá egy tiszt nevét, a

fegyvernemet, ahol szolgál és az azonosító számát. PARKER, IV. Philip Sheridan, páncélos, 0-230471.

– Van egy kis probléma – mondta Mrs. Thomas. – Ki kéne találnunk, hogyanhozhatnánk helyre az ezt a tisztet ért igazságtalan hátrányt.

– Értem – mondta a DCSPERS. Kinyitotta a dossziét. Az első oldalon látható volt a tiszt10x13 cm-es fényképe. Philip Sheridan Parker IV néger volt. Mrs. Thomas láthatóan

dühös volt, mint egy lelocsolt darázs, úgyhogy könnyen lehet, hogy az „igazságtalanság”faji színezetű.

– Milyen igazságtalanság érte Parker századost? – kérdezte. A nő ránézett, majd bólintott.

– A kérdéses tiszt hivatásos – mondta. – Norwichban végzett. Az AR 615-399-esdöntésben léptetik elő századossá, miután harci körülmények között a rangjánál magasabb pozícióban is megállta a helyét. A pozíciót előre nem látható harctéri körülmények miattkellett rábízni. Az előléptetését az a) és b) albekezdésekben indokolják meg. Az a) pont

megállapítja, hogy ilyen jellegű harctéri szolgálatnál nem lényeges az adott rangbaneltöltött idő, amennyiben az előléptetett tiszt ez idő alatt harcban mutatott hősiességértkitüntetést kap vagy egy főtiszt figyelemmel kíséri a tevékenységét; míg a b) pontkimondja, hogy az ilyen ideiglenes rang vagy parancsnoki beosztás, amennyiben legalább



kilencven napig fennáll, amelyből legalább negyvenöt nap harcban telik el, véglegesséválik. Más szóval, kétségtelenül legális harctéri kinevezést kapott Koreában. Időközbenátkerült a Katonai Repüléshez, mostanáig ott volt. Épp most választották ki, miután önkéntelentkezett, a Különleges Haderőhöz. Pillanatnyilag Benningben van, és ejtőernyős-

kiképzésen vesz részt.

– Mi a rangja dátuma?

– 1950. szeptember.

– Az több mint nyolc éve volt.

– Koreában hadbíróság elé állították. És felmentették.

– Mi volt a vád?

Mrs. Thomas nem válaszolt. Ehelyett így szólt:

– Amikor egy tisztet a hadbíróság felment, minden, a hadbírósági ügyre vonatkozó

hivatkozást el kell tüntetni a személyi anyagából. Így a dossziéjában nincs semmi jele,hogy valaha is hadbíróság elé állt.

– Akkor honnan tudja?

– Vettem a fáradságot és az időt, és kiderítettem. Észrevettem, hogy a személyi lapjátkicserélték. Kétrendbeli gyilkossággal vádolták, de felmentették.

– Értem.

– Azóta negyedévente és évente értékelték a teljesítményét. Soha semmilyen baj nemvolt vele. Rendszeresen „kiváló” vagy „kimagasló” kategóriába kerül. Az utóbbi háromévben bármikor felkerülhetett volna az ötszázalékos listára.

(Az előléptetési bizottságok mindig bizonyos számú tisztet léptethetnek elő, azok közül,akik teljesítették az előírt szolgálati időt, a jelenlegi rangjukban előírt időt, rendelkeznek amegfelelő iskolai végzettséggel és egyéb képzettségekkel. Ugyanakkor lehetőség van ateljes tisztállomány legfeljebb öt százalékának rendkívüli előléptetésére. Ezek a tisztek nemminden feltételnek felelnek meg, de olyan rendkívüli képességekről tettek tanúbizonyságot,melyekkel kiérdemelték az előléptetést. Rájuk szokták mondani, hogy az „ ötszázalékoslistán „ léptették elő őket.)

– És miért nem került fel?

– Mert amikor felhozták ellene a vádakat, a személyi adatai mellé olyan jelzés került,amely bármely személyzeti ügyben, legyen bár hátrányos vagy előnyös, halasztó értékű,amíg el nem dől, bűnösnek találják-e.

– Ez a megszokott eljárásmenet – mondta a DCSPERS.

– Csakhogy ezt a jelzést azóta sem távolították el, tábornok. Ezt a tisztet egyedül azértnem léptették elő, mert a személyi anyaga sosem került előléptetési bizottság elé.

– Azóta sem törölték a jelzést? – Úgy néz ki, ez a helyzet.

– Ez nehezen hihető. Szóval gyakorlatilag ledarálta a fickót a gépezet?



– Így is mondhatnánk – Mrs. Thomas hangja dermesztően fagyos volt.

– Hát – mondta a személyzeti vezérkari főnökhelyettes –, lássuk, mit tehetünk, hogyóvá tegyük a hibánkat. Mikor ül össze a következő előléptetési bizottság?

– Jövő hónapban.

– Akkor a lista legelső helyére kell tenni. Attól tartottam, már csak jövőre lesz.

– Komolyan úgy gondolja, hogyha, mondjuk, kilenc hónapon belül előléptetik ezt atisztet, azzal minden rendben is lesz?

– Ha bármi mást tennénk, nagy felfordulás lenne belőle. Tényleg úgy gondolja, hogy azó lenne?

– Azt javaslom, kérjen engedélyt a vezérkari főnöktől és a védelmi minisztertől azelőléptetési bizottság azonnali összehívására, a célból, hogy megtekintse ezen tisztszemélyi anyagát, akivel a korábbi bizottságok adminisztratív hiba miatt nem isfoglalkoztak.

– Ezzel gyakorlatilag nagydobra vernénk, hogy trehányak vagyunk, nemde?

– Amennyiben szükséges, írásban is kész vagyok benyújtani a javaslatomat – mondtaMrs. Thomas.

– És ha elutasítom?

– Igazából nem tudom még, mit tennék abban az esetben, tábornok. De megjegyezném,hogy miután most már így fény derült a hibánkra, amikor átadjuk a tiszt anyagát akövetkező őrnagyi előléptetési bizottságnak – és át kell adnunk –, nos, mindenképpen

kérdezősködni kezdenek. Valaki mindenképpen utána fog érdeklődni, miért nem kapták meg eddig ezt a dossziét.

– Feltehetnék egy személyes kérdést, Dorothy?

– Természetesen.

– Köztünk marad, de akkor is dühös lenne, ha a kérdéses tiszt nem az lenne, aki? Aszemélyzeti vezérkari főnökhelyettes azonnal látta Mrs. Thomas arcán, hogy hibátkövetett el. Először őszinte értetlenség látszott rajta, majd bosszúság, sőt düh. Mrs.Thomas felállt, odament az asztalához, felkapta a dossziét. Megnézte IV. Philip SheridanParker százados fényképét.

– Nigger, ugye? – kérdezte keserűen. Majd gyilkos tekintettel nézett rá.

– Nem is tudta, mire gondoltam.

A DCSPERS csöngetett a titkárnőjének.

– Igen, uram? – lépett be a titkárnő, kezében gyorsírótömbbel.

– Írjon egy beadványt a védelmi miniszternek, a vezérkari főnökön keresztül, hogy

amennyiben nincs ellenvetésük, azonnal összehívok egy rendkívüli előléptetési bizottságot, IV. P. S. Parker százados ügyét megvizsgálandó. írja bele, hogy súlyos hibátkövettünk el, melyre nincs mentség, és amiért magam vállalom a felelősséget. EmiattParker százados anyaga korábban soha nem került a bizottság elé, így, véleményem



szerint, komoly igazságtalanság áldozata lett.

– Igen, uram.

A DCSPERS egy biccentéssel elküldte a titkárnőt.

– Elnézést kérek, Dorothy.

Mrs. Thomas nem válaszolt, szó nélkül távozott.

(Egy)Fort Rucker, Alabama

1959. április 12., 17 óra 05 perc

– Laird, itt hadsereg kettő kettő egyes, a leszállást megkezdtem – mondta Craig Lowella mikrofonba, amit a szája elé tartott.

Visszaakasztotta a helyére, majd beállította a Cessna L-19-est a 28-as leszállópályavonalába. Hamarosan földet is ért. Nagyon hosszú távot tett meg az egymotoros, magas

szárnyú, kétüléses felderítőrepülőgépben a lexingtoni (Ky) híradós lerakattól idáig. Az L-19-est nem távolsági repülésre tervezték. Az út több mint kétszer annyi időt vett igénybe,mint ha az Aero Commanderével ment volna, ráadásul az L-19-es ülései közel sem voltak olyan kényelmesek, mint a saját gépe puha bőrfoteléi.

De a Commander bal motorjában meghibásodott az üzem anyagpumpa, és muszáj voltelmennie a depóba. Ugyanis érthetetlen (és, mint megtudta, megbocsáthatatlan) késésbekerültek a teherautóra szerelt repülőelektronikai karbantartó műhely leszállításával TomWarner ezredes 3087. katonai repülő (fegyveres helikopter) századának Fort Knoxba, éskénytelen volt ő lemenni Lexingtonba, hogy szétrúgja a seggüket és némi életet verjen beléjük. De így, hogy az Aero Commander kiesett, választhatott: vagy az L-19-es, vagyegy nap oda, egy nap vissza kereskedelmi repülőjárattal. Gyorsabb szabad repülő nem volta bizottság flottájában.

Odagördült a kis géppel a leparkolt repülők sorának végére, beállt vele, majd leállította.Merev tagokkal szállt ki, nekitámaszkodott a gép törzsének, úgy töltötte ki a papírokat.Majd átadta őket a várakozó őrmesternek.

– Hosszú repülés volt, őrnagy úr? – kérdezte együttérzőn az altiszt.

– Két órája nem érzem a seggem – mondta Lowell. Elmosolyodott, majd a parkoló feléindult.

A 4-es hangár felé pillantott. Meglátta Jane Cassidyt. A nő is éppen a parkoló felétartott. Jane üdvözlésre emelte a kezét, egyben jelezve, hogy várja meg. Kinyitotta a



Mercedest, beszállt, és megvárta.

– Szia – mondta, mikor a nő odaért.

Jane átnyújtott neki egy telefonüzenet-nyomtatványt. „Lowell őrnagy, ha visszaér este 8óra előtt, kérem, hívjon fel otthon. Jane” Craig rámosolygott, látványosan az órájáranézett, majd eljátszotta, hogy felveszi a telefont.

– Találkoznunk kell – mondta a nő nagyon komoly hangon. – Itt vagyok – felelte ő. Próbálta könnyedén venni a dolgot.

– Nem itt. Beszélnünk kell. – Á.

– Találkozzunk a parti házban, nyolckor. Ráérsz?

A parti ház Panama Cityben volt, ami másfél órás autóútra esett a támaszponttól. Már maga a hosszú út gondolata is kellemetlen volt, nem is beszélve a helyről, ahol lefektetteJane-t.

– Nem tárgyalhatnánk meg itt? – kérdezte. – Vagy, mondjuk, egy kávé mellett azételbárban?

– Nem – szögezte le a nő. – Sajnálom, de muszáj beszélnem veled.

– Valami baj van?

– Persze hogy valami baj van! És nem akarok sem egy parkolóban, sem egy ételbárban beszélni róla.

– Oké – mosolygott kényszeredetten Lowell. – Nyolckor.

– Köszönöm, Craig – mondta Jane, azzal tovább ment Buick kombijához. Lowellfelment az irodájába, és valamivel több mint egy órán át próbálta átrágni

magát az íróasztalán felgyülemlett irathegyen, majd beült a Mercedesébe, és elindultPanama City felé.

Épp áthaladt az Alabama-Florida határon, amikor hirtelen megértette, miről van szó, miJane gondja.

Káromkodni kezdett, szidta magát, amiért nem jutott azonnal eszébe. Tudhatta volna,

túl könnyen ment ez a szakítás, hogy igaz legyen.Pár héttel korábban Tom Cassidy felhívta az irodájában, nem sokkal azután, hogy

Cynthia visszautazott New Yorkba.

– A férjem az – mondta Jane zavartan és idegesen. – Veled akar beszélni.

Mint kiderült, Tom épp akkor ért vissza Kansas Cityből, és magával hozta aleggyönyörűbb márványozottságú marhahúst, amit valaha látott. Meg akarta hívnivacsorára – és kizárólag az atomháborút volt hajlandó esetleg felmentésnek elfogadni.Hálás mindazért, amit Lowell Jane-ért tett, mondta.

Nem bújhatott ki a meghívás elől. De nagyon jól alakult a dolog. Hihetetlenül jól.Legalábbis ő akkor azt hitte, amilyen naiv volt.

Tom Cassidy kérdésére, miszerint: „Nos, mi újság veled mostanában?”, ő azt felelte:



„Hát, éppenséggel újság az van. Szerelmes lettem.”

Mindezt egyenesen Jane-re nézve mondta. A nő arcáról egy pillanatra lefagyott amosoly, de a folytatást hallva visszatért.

– Kiderült, hogy a Time-Life riportere, aki nemrég itt járt, Porter Craig, azunokatestvérem barátjának a húga. Találkoztam vele New Yorkban, szinte véletlenül, éshát így alakult.

– Hát – mondta lelkesen Tom Cassidy –, ez remek!

– Úgy örülök, Craig – mondta Jane Cassidy. – Mesélj róla, de mindent ám! Szóval úgyment, mint a karikacsapás, fájdalommentesen elvágta az ügyet. Maga is megdöbbent,milyen gyakorlott képmutató tud lenni, ha kell.

Most már persze tudta, hogy ostoba volt. Keményen beleöklözött a Mercedes dudájába.

– Jézus Mária, ez terhes! – mondta hangosan.

Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat. „Beszélnie kell” vele. Természetesen„valami baj van”. Mi más baj lehetne? A kérdés az, most mi legyen?

– Az isten szerelmére, miért nem vigyázott magára? – mondta megint hangosan a partiházhoz közeledve. A Buick hátsó lámpája megcsillant a Mercedes reflektorának fényében.

Bement a házba. A nő éppen a bambusz bárpultnál állt.

– Pontos voltál – mondta Jane. – Köszönöm. Whiskyt?

– Igen, kösz.

A parkoló óta átöltözött. Most póló és szoknya volt rajta. És a póló alatt láthatólagsemmi.

Jane odanyújtotta neki a poharát.

– Köszönöm – mondta Craig. Koccintottak.

– Hiányoztál – így a nő.

– Te is hiányoztál – állította ő.

De egy rohadék vagy, Lowell. Azért szívesen hanyatt vágnád, Cynthia ide vagy oda.

Aztán felmentette magát. De persze nem teszed meg. Pusztán hogy gondolsz rá, az mégnem ugyanaz, mint ha megtennéd. Teljesen érthető reakció, mikor egy olyan nővel beszélgetsz, akinek kiböki a cicije a pólóját.

– Akkor miért kerültél? – kérdezte Jane Cassidy.

– Kerültelek? – értetlenkedett zavartan Craig.

– Te is tudod nagyon jól, hogy kerültél.

– Ha úgy is volt, nem volt szándékos – mondta Lowell, de tisztában volt vele, hogy

összevissza beszél. Ugyanis fogalma sem volt, mire megy ki ez az egész. – Hah! – horkant fel a nő.

Craig úgy döntött, rátér a lényegre.



– Mióta tudod? – kérdezte gyengéden.

– Mit tudok mióta? Hogy kerülsz?

– Azt, hogy terhes vagy.

– Terhes? Azt hitted, terhes vagyok? Miből gondoltad?

– Nem vagy az?

– Persze hogy nem.

– Hála istennek! – mondta Craig. Megkönnyebbülten döntötte le a torkán az italát. A nőtmegkerülve odament a bárhoz, és töltött magának másikat.

– Nem teheted ezt velem, Craig – mondta a háta mögött Jane. – Ez nem fair! Most megmi a fenét akar?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Nem dobhatsz csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Te kevertél bele ebbe, nemhagyhatsz csak úgy ott, amíg össze nem szedem magam egy kicsit.

– Mibe kevertelek én bele? – fordult felé Craig.

– Hát hogy felfedeztem magamban a szexualitást – mondta a nő, és Lowell látta azarcán, hogy komolyan beszél. Nem volt benne teljesen biztos, hogy érti ezt, de garantáltankomolyan gondolja.

– Á – mondta Craig.

– Ne tégy úgy, mintha fogalmad sem lenne, miről beszélek– csattant fel Jane.

– Pedig az az igazság, hogy tényleg nincs.

– Mielőtt belekezdtem ebbe a viszonyba veled, semmi gondom nem volt e téren. Illetvevolt, de nem tudtam róla.

Craig bólintott, mintha egyetértene vele. De még mindig nem értette, mit akar.

– Betűzzem?! – kérdezte a nő mérgesen. – Igazából soha nem élveztem el azelőtt. Veledvolt először.

– Jane! – Nem hiányzott, mert nem is tudtam róla. De most már tudok.

– Szóval tanultál tőlem valamit – mondta óvatosan Lowell. – Az mindenképpen csak hasznos lehet.

– Hát tanultam, az biztos.

– De miért nem választjuk az okos megoldást, és hagyjuk addig abba, amíg nincs belőle baj?

– Dögölj meg! Önző disznó! – Nézd. Csodálatos volt együtt. Nem buktunk le. És ha még ráadásul tanultál is valamit,

annál jobb. A férjed rendes fickó.



– Igen, az – mondta. – Hát tényleg nem érted?

– Nem. Tényleg nem.

Jane elpirult, elfordította az arcát.

– Ha Tomot… a számba venném… vagy fordítva, ha megkérném, hogy ő engemJézusom, rögtön elhagyna.

– Szerintem inkább a legboldogabb emberré tennéd a világon.

– Romlottnak tartana.

– Nem, hidd el, nem tartana annak – mondta Lowell.

Ezt persze magam sem hiszem el. Éppenséggel előfordulhat, hogy annak tartaná.

– De igen! – siránkozott a nő.

– Megtaníthatnád. Ha akarnád.

– Hát, meg fogom próbálni. – Helyes.

– Na és addig mit csináljak? – csattant fel Jane.

– Az istenit, fogd már föl, hogy szerelmes vagyok. Azt hiszem, feleségül fogom venni.

– Na bumm. Nekem is van férjem. Hogy jön ez ide?

– Úgy látom, kénytelen vagyok kicsit durvábban fogalmazni. Nem hinném, hogyfelállna rád. Többé nem.

– Mert szerelmes vagy?

– Természetesen.

– Nekem mást tanítottál – mondta a nő mély torokhangon. – Te mondtad, hogy adugásnak semmi köze a szerelemhez.

– Ilyet én nem mondhattam, mert nem igaz.

– Amíg rendbe nem hozom az életem – és rendbe fogom hozni –, addig nem ejthetszcsak úgy. Te kevertél bele, most már végig is kell csinálnod. Szexre van szükségem, ésmeg is szerzem, és nem kockáztatom a botrányt azzal, hogy másnál próbálkozom.

– Értem, mit mondasz, Jane – feszengett Lowell –, de nem működik. Nem hinném, hogyképes lennék rá.

A nő ránézett. Két karját keresztezte maga előtt, megfogta a pólója szélét, majd hirtelenlerántotta magáról.

– Majd kitalálsz valamit, hogyan segíthetnél rajtam – mondta. Craig ismerős mocorgástérzett.

Teljesen igaz, gondolta kissé meglepetten. A nap minden reggel felkel, a felállt fasznak pedig nincs lelkiismerete.



(Kettő)

Broadlawns

Glen Cove, Long Island, New York

1959. május 1., 18 óra 45 perc

– Hol a pokolban voltál? – kérdezte Cynthia Thomas Craig Lowellt, amint a férfi belépett a ház halijába. – Fél háromra vártunk!

– New Jerseyben, Boontonban feltartottak. Bocs.

Futó, szinte szűzies csókot lehelt a nő ajkára, de közben sikerült egy kicsit megfognia afenekét.

– Boonton, New Jersey? – kérdezte Cynthia. Craig bólintott. – Mi van ott?

– Az ARC.

– Na jó, legyen, ráharapok. Mi az az ARC? – Craig kedvenc jótékonysági alapja – sétált oda Porter Craig. Kezet nyújtott.

– Az Aircraft Radio Corporation.

– Mindkét ADF-em felmondta a szolgálatot – mondta Lowell. – Felhívtam őket, és aztmondták, azonnal rendbehozzák, ha beviszem őket a gyárba.

– Hogy jöttél idáig? – kérdezte az unokatestvére.

– Kölcsönöztek nekem egy autót.

– Adhattak volna ajándékba is egyet. Amennyit keresnek rajtad… – Milyen volt az ebéd?

– Olyat hallottam már, hogy a vőlegény a templomban hagyta cserben a menyasszonyt – mondta Cynthia. – De olyat még nem, hogy azon a garden partyn, ahol az eljegyzésüketelentik be.

– Na és milyen volt a parti? Remélem, már mindenki elment?

– Te szemét – mondta Cynthia, de nem állta meg mosolygás nélkül.

– Igazából nem is szabadna itt lennem. Gyakorlatilag engedély nélküli eltávozásonvagyok.

– Remélem, lebuksz. Akkor legalább talán kirúgnak a seregből.

Viccnek szánta, de komolyan gondolta. Amíg Craig a hadseregben marad, nem leszolyan férje, aki mindig ott tud lenni, ahol ő szeretné. A probléma végső megoldása csak azlehet, hogy Craig W. Lowell őrnagyot le kell szereltetni.

– Mindenki lent van a csónakháznál – mondta Porter. – Nagyon szép az a hely, így

kivitettem oda a büfét. – Előbb hadd töltsek magamba némi folyékony bátorságot, aztán kimegyek és

szembenézek velük – mondta Craig. – Istenem, de ennék is valamit.



– Egy bárt is felállíttattam kint – mondta az unokatestvére. – Ihatsz ott is.

– Itt iszom – mondta Lowell. Átkarolta Cynthia vállát, és a bárba vezette. Egyszobalány és egy pultos takarították éppen a helyiséget. Egyiket sem ismerte. Biztos arendezvényszervezőnek dolgoznak, gondolta. Broadlawns bőségesen el volt látvaszemélyzettel, de egy négyvenfős kerti partit már nem tudtak segítség nélküllebonyolítani.

– Tegyen egy kis skót whiskyt egy nagy pohárba, és töltse fel szódával – adta ki azutasítást. – Jeget nem kérek.

– A többi vendég tudtommal a csónakházhoz ment, uram – mondta a pultos.

– Nem információt kértem – mondta kissé csípősen Lowell. – Hanem italt.

– Ez a bár már bezárt, uram.

– Nem. Amíg az enyém a ház, addig nem zár be – csattant fel Craig. A pult mögé ment,felkapott egy whiskys üveget és egy szódásszifont. A pultos megvonta a vállát, adott nekiegy poharat. Láthatóan megvolt a véleménye a gazdagok modortalanságáról.

– Mindig mindennek úgy kell lennie, ahogy te akarod, igaz? – mondta Cynthia. – Gyere, mindenki rád vár.

Válaszul gyilkos pillantást kapott.

Lowell fél négy óta ébren volt és több mint háromezer kilométert repült. 16.20 volt,mire leszállt az Aircraft Radio Corporation döngölt föld kifutópályájára Boontonban. Egyeladó fogadta, egy bérautó kulcsaival. Autózhatott végig egész New Jerseyn a Lincoln-

alagútig, ahová pont a szokásos délutáni dugó idejére ért. Manhattanbe bejutni rémes volt, bent Manhattanben még rosszabb, Long Islanden pedig már egyenesen őrjítő.

Az autóút Boontonból Glen Cove-ig öt perccel tovább tartott, mint Alabamából alexingtoni híradós depóig a repülés. De végre itt van, ezen a nyavalyás partin, Porter Craigés Cynthia családja kedvéért. Szüksége van egy italra, hogy eléjük tudjon állni. Ez az őszemében teljesen reális kívánságnak tűnt.

Cynthia visszakozott.

– Adjon egy kis szódát kérem, egy szelet citrommal – mondta ő is a pultosnak.

Kopaszodó, körülbelül Lowell-lel egykorú férfi jelent meg a bár ajtajában, háromrészesszürke halszálkás öltönyben. Porter Craig intett neki jöjjön oda.

– Craig – mondta Porter –, hadd mutassam be Stevens DePault, aki aközönségkapcsolatainkat irányítja.

– Örvendek a szerencsének, Mr. Lowell – nyújtott kezet Stevens.

– Úgy is mondhatnánk, hogy Stevens Cupido jobb keze – tréfálkozott Porter Craig. – Őderítette ki, hogy a te Cynthiád a mi Cynthiánk, és ő küldte el a virágokat.

Lowell futó mosolyt villantott rá. – Örvendek.

– Mr. Craig úgy gondolja, nem árt, ha ön is megnézi, mielőtt publikálnánk, Mr. Lowell



– nyújtott oda neki Stevens DePaul egy papírlapot. – A Thomas család és a Pelton családmár elfogadta.

Lowell átvette és elolvasta.

CRAIG, POWELL, KENYON AND DAWES, INC.

17. Wall Street, New York City, New York Stevens DePaul Alelnök,

közönségkapcsolatok Tel.:742-1177, 742-1178AZONNALI KIADÁSRA A THE NEW YORK TIMES RÉSZÉRE

…………………………..A THE WALL STREET JOURNAL RÉSZÉRE:

New York City, május 2. – A New York-i és Palm Springs-i, kaliforniai Mrs. JohnSchuyler Pelton és a New York-i Mr. Clemens Thomas bejelentették Mrs. Peltonunokahúga és Mr. Thomas húga, Miss Cynthia Thomas eljegyzését a Glen Cove-i Mr.Craig W. Lowell-lel.

Miss Thomas a megboldogult Mr. és Mrs. Edward T. Thomas lánya. Mr. Thomas aThomas & MacNeil, Inc. befektető bankárcég ügyvezető igazgatója és a részvényesek tanácsának elnöke volt. Ezt a pozíciót jelenleg fia, Mr. Clemens Thomas tölti be. Mr.Lowell a Glen Cove-i és Palm Beach-i Mrs. Andre Pretier és az elhunyt Mr. Porter Lowellfia. Mr. Porter Lowell a Craig, Powell, Kenyon & Dawes, Inc. befektető bankárcégügyvezető alelnöke volt.

Miss Thomas, aki a Miss Porter’s magániskolát és a Smith Universityt végezte el, aTime magazin riportere. Mr. Lowell, aki a St. Mark’s magániskolába és a Hanardra járt, aWharton School of Businnessben végzett a Pennsylvania Universityn. Jelenleg, katonai

szolgálata idejére, szabadságolva van a cégnél, de egyébként a Craig, Powell, Kenyon &Dawes részvényes tanácsának alelnöke.

A közelgő menyegzőt ma jelentették be egy Broadlawnsban, Mr. Lowell Glen Cove-iingatlanán tartott garden partyn. Az esküvőt júniusra tervezik.

(megjegyzés a szerkesztőnek: vendéglista csatolva.)

– Jézusom! – adta tovább a papírlapot Lowell Cynthiának. – Mindenképp szükség vanerre?

– Csak nincs vele valami gond, Mr. Lowell? – kérdezte Stevens DePaul.

– Nos tudom, hogy ez gyakorlatilag olyan, mintha azt vernénk nagydobra, hogy azüzletet egy elítélt sikkasztó vezeti, de akkor is Lowell őrnagy vagyok.

– Ó, az isten szerelmére, Craig – mondta az unokatestvére.

– Bármilyen furcsának is tűnhet számodra, Porter, néhány barátom olvassa a Timest ésa WSJ-t, és véletlenül sem szeretném, ha azt hinnék, némiképp szégyellem, hogy őrnagyvagyok a hadseregben.

– Oka van, hogy így fogalmaztunk – mondta Porter.

– Kérem, változtassa meg a szöveget, Mr. DePaul. Írjon át őrnagynak, és vegye ki azt azabszurd mondatot, hogy katonai szabadságon vagyok a cégnél.

– Tényleg annyira fontos ez, Craig? – kérdezte Cynthia.



– A jelenlegi törvények értelmében hazafias cselekedetnek számít tőlünk, hogy továbbrais fizetést kapsz, amíg a hadseregnél szolgálsz. Eddig senki nem kérdezősködött ahivatásos státusoddal kapcsolatban. Ha viszont kiderül, hogy nem szabadságon vagy akatonai szolgálatod idejére, hanem hivatásos katona lettél, a fizetésed az adóból le nemírható adománnyá minősül át.

– Akkor ne folyósítsátok tovább a fizetésem – csattant fel Lowell. – Nem engedem,

hogy azt a látszatot keltsék, mintha csak úgy félszívvel lennék katona. – De akkor a repülőt sem tarthatnánk fenn tovább neked, sem a georgetowni házat, mint

ahogy rengeteg egyéb előjogot is elvesztenél, amire az alelnöki beosztásodnál fogva vagyogosult, bármilyen abszurdnak is érzed a dolgot.

– Gyerekes vagy, Craig – mondta Cynthia.

– Neked is feltűnt? – kérdezte gúnyosan Porter Craig.

– Jó, maradjon a katonai szabadság – mondta Lowell Stevens DePaulnak. – De ha a

katonai rangom említése nélkül jelenik meg a cikk, mind a két kezét eltöröm. – Ó, istenem! – mondta Cynthia. – Néha lehetetlenül tudsz viselkedni.

– Biztos vagyok benne, hogy Lowell őrnagy csak viccelt – mondta Stevens DePaul. – Megértem, hogy érez.

– Azért nagy összeget ne tegyél rá, Stevens -jegyezte meg Porter. Lowell felhajtotta azitalát, majd újratöltésért nyújtotta a poharát.

– Oké – mondta. – Inkább halnék ezer halált, de induljunk.

– Na, ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte kissé élesen Cynthia. – Lee mondta az appomattoxi bíróság épületénél, mielőtt letette volna a fegyvert Grant

előtt.

– Szóval neked ez egy fegyverletétel?

Craig belekarolt. Cynthia elrántotta a kezét, a bárhelyiség üvegajtajához ment,kinyitotta, és szapora léptekkel sietett át a dús, zöldellő pázsiton a parti felé, melyet SuzieKnickerbocker társasági rovatában két nappal később csak úgy említenek, mint az „ ó, detitokban, ó, de régen, ó, de nagyon gazdagok legnagyobb összejövetele évek óta”.

(Három)

Camp McCall fölött. Észak-Karolina

1959. május 20., 14 óra 30 perc

IV. Philip Sheridan Parker százados gyakorlóruhájából facsarni lehetett volna azizzadságot. A hónalja és a feneke körül nagyjából kör alakú folt látszott. A szélén fehér csík: a kirakódott só. Rendszeresen fogyasztotta a sótablettákat, mindig bevett egyet,amikor ivott. Pótolni kellett az izzadással elveszített folyadékot és sót. És mivel rengeteget

izzadt, folyton innia kellett, és a bevett só nagy része végül a bőrén át távozott. Néholegészen megkeményedett tőle a ruhája.

Jelen pillanatban a szó szoros értelmében rettegett. Eddig sem volt ismeretlen számára



sem a félelem, sem a rémület. 397 napot – több mint egy évet – töltött harcban, legalábbisa személyi lapja szerint, és olyan negyvenöt napot valódi csatában, amikor tisztában voltvele, hogy akkor is hihetetlenül szerencsésnek mondhatja magát, ha sebesülésselmegússza. Azokban az időszakokban elveszítette az uralmat a zsigerei felett, szó szerintvacogott a félelemtől, úszott a hideg verítékben. De az önuralmát, azt soha nem veszítetteel, mindig meg tudta tenni, amit kötelességtudata diktált. Amire szükség volt az adott

helyzetben.Katonai repülőként is többször találkozott a félelemmel. Egyszer felszálláskor bedöglött

az egyik motorja, és harminc iszonyú másodpercig meg volt győződve, hogy le fogzuhanni. Máskor eltévedt a hóviharban Alaszkában a Beaverével, és egy órán át repültabban a tudatban, hogy ha megpróbál leszállni, egyenesen egy hegycsúcsba fog repülni,vagy egy erdőbe érkezik, és a fáknak ütközik. Legalább tucatnyi alkalommal nézett ki úgy,hogy valamelyik pilótatanonca mindkettejükkel végez. De a pilótafülkében nem veszítetteel soha az uralmat érzelmei fölött.

Fort Benningig meggyőződése volt, hogy megtanulta, hogyan győzheti le a félelmét – egyszerűen csak az eszére kell hallgatnia.

Harmincéves, elpuhult pilótaként Benningbe érkezve csak attól félt, hogy nem tud majdlépést tartani a kölykökkel, a tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc éves sorállományúakkal és ahuszonegy vagy huszonkét éves hadnagyokkal, akik frissen érkeztek az alapkiképzésről,illetve a tiszti iskolából. Mindannyian elsőrendű kondícióban lesznek, nem bírja majdvelük a versem! a kemény edzőgyakorlatokon. Tartott tőle, nem lesz képes lefutni nyolckilométert, nem megy neki a száz fekvőtámasz, vagy ami tortúrát még kitalálhatnak akínzására. És emiatt végül kiesik, örökre megszégyenülve, mint norwichi végzettségű

hivatásos tiszt, mint fekete katona.Az a pipogya nigger pilóta persze nem bírja a kiképzést. De hát mi mást várhat az

ember egy ilyentől?

Valójában azonban csak a tizenkét méteres tornyon bukott el majdnem Benningben.Együtt futott a kölykökkel, és tartotta a lépést, bár fájdalmasan dörömbölt a szíve, égett atorka, lüktetett minden izma és vadul zihált. 127 fekvőtámaszt csinált, amiért egy kínok között eltöltött éjszakával fizetett. 56 húzódzkodást teljesített – ez elismerésre méltóteljesítmény egy száztíz kilós embertől.

És most itt ül ebben a rohadt tizenkét méteres toronyban. Ez is a kiképzés egyik eszköze. Telefonpóznákból épült, tizenkét méteres magasságban, egy platformmal. Atanulóknak létrán kellett felmászniuk a platformig, ahol ejtőernyőhámba kapcsolták őket.A hámot acélkábelhez csatolták. A tanulók ekkor leugrottak a platformról, úgy, ahogy egyrepülőről ugranának ki egy valódi ejtőernyős ugrásnál.

Kiképzők figyelték, hogyan ugranak le a platformról, más kiképzők nézték, hogyancsúsznak le a kábelen, megint mások a földet érésüket vizsgálták. Az oktatók többé-kevésbé barátságos hangnemben kritizálták a tanulók teljesítményét. Megemlítendő, hogy

a sorállományúak szokásos, tisztekkel szemben mutatott udvariassága a kiképzés alattfelfüggesztés alá került. Ha egy tiszt úgy nézett ki, mint egy kibaszott terhes kacsa (azazgyakran), a kiképző tizedesek nem haboztak jó hangosan közölni is ezt vele, hogy a többitanuló is okuljon a tanácsaikból.



Most, félúton a platform felé, Parker alig látott a rettegéstől. Csaknem ellenállhatatlanvágyat érzett, hogy két kézzel átkarolja a létrát, és semerre ne mozduljon tovább. Hirtelenragacsos veríték öntötte el. Kábának érezte magát. Pilótaként soha nem volt ilyen erősmagasságérzése. Sosem vett rajta erőt ilyen rettegés.

Húzza már a belét! Mi a franc van? Fél a magasságtól, vagy mi?

Pontosan.

Van erre egy szakszó is, bár most, ha az élete múlna rajta, sem tudná megmondani, miaz. Aerofóbia? Nem, az más. Akárminek is hívják, neki olyanja van, mégpedig súlyos.Több akaraterőre volt szüksége a tizenkét méter magas torony utolsó hat méterének megmászásához, mint addigi életében bármihez.

Amikor becsatolták a hámba, és ráparancsoltak, hogy álljon a platform szélére, tudta,hogy leugrania még nehezebb lesz. Pedig mások is megtették, magyarázta magának.Százezren? Kétszázezren? Legnagyobb részük nem is bírt olyan előnyökkel, mint ő – legalábbis a józan esze ezt mondta. Hiszen okosabb a többségnél, amellett szokatlanulnagy és izmos teste van, amit frissen hozott kimagasló formába a kemény edzés.

A többiek csak azért nem rémültek meg ennyire, vonta le a következtetést, mert túlostobák voltak, hogysem megijedjenek. Fogalmuk nem volt, mit művelnek.

Leugrott.

A kiképző nem mondta azt neki utána, hogy úgy nézett ki, mint egy terhes kacsa.Ehelyett a „kecses volt, mint tehén a jégen” hasonlatot alkalmazta, majd visszaküldte alétrán a platformra.

Csak a negyedik ugrás után ítélték elfogadhatónak a teljesítményét.Aznap este képtelen volt addig vacsorázni, amíg előtte el nem fogyasztott fél üveghiskyt tiszti szállása magányában. Most örült csak igazán, hogy a váll-lapján díszelgő

századosi „sín”-nek köszönhetően saját szobája lehet. Fogalma sem volt, mit tett volna, haegy másik tiszt is jelen lett volna, hogy tanúja legyen, amint felszínre kerül a gyávasága. A

hisky után lement a tiszti klubba, evett egy steaket. Majd kiment a vécébe, és kihánytaaz egészet.

Másnap reggel volt az első igazi ugrása, repülőgépről. Nem is reggelizett inkább, mert

tudta, hogy úgyis csak kipakolná, mégpedig ezúttal mindenki szeme láttára. Harmadik volta dróton. Csukott szemmel lépett ki az ajtón, a rémülettől kábán. Alig vette észre a kinyílóernyő rántását, és őszintén meglepődött, amikor egy újabb, sokkal keményebb ütődésbőlmegtudta, hogy újra a földön van.

– Nem álmodozhat ugrás közben, százados – mondta egy oktató szakaszvezetőmegértően. – Ez igazán pocsék földet érés volt.

Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz-e még egyszer beszállni a repülőbe,mégis teljesítette a második ugrását aznap délután. Tisztában volt vele, hogy most már

muszáj lesz ennie, ezért ebédre megevett két, a PX-ben vett hamburgert, majd visszamenta szállására, és megitta a maradék whiskyt. Felhívta Tonit. A felesége hallotta a hangján,hogy részeg, jól meg is sértődött és mérges lett rá.



Másnap teljesítette a harmadik és a negyedik ugrását is, majd este az ötödik,vizsgaugrást. Imái, hogy éjszaka valahogy legyen könnyebb, nem találtak meghallgatásra.Sőt, rosszabb volt. Nem hitte volna, hogy lehet az eddigieknél rosszabb, és mégis.

Aznap éjszaka, valamivel később, partit rendeztek. Reggel felvonulás lesz. Azután pedig az ejtőernyős iskola parancsnoka a mellükre tűzi az ezüstszárnyakat. Onnantólkezdve ejtőernyősnek nevezhetik magukat. Ünneplésre méltó alkalom lesz.

Megivott egy italt, visszament a tiszti szállásra, és felhívta Tónit. Azt mondta neki, nem biztos benne, hogy képes lesz végig csinálni. Aztán rájött, a felesége azt hiszi, csak egy kisegyüttérzést próbál kicsikarni belőle, érdemtelenül. Végül is valahol érthető, hogy ígygondolja. Hiszen ő nagydarab, erős, katonai repülő, és jó pár igazán ostoba ember isejtőernyős gyűrűvel szaladgál. Tehát neki nem lehet nagy dolog ejtőernyős-képzettségetszerezni.

Amikor a hétvégén hazament, nem említette az ejtőernyős-iskolát. Volt így is bővenmiről beszélniük. Barátokkal találkoztak, előkészületeket tettek a Braggba költözésre.

A parancs szerint legkésőbb 9.00-kor kell szolgálatra jelentkeznie az USA HadseregeKülönleges Hadviselési Kiképzőközpontjában. Ez egész elviselhető időpont volt, és azt isó jelnek vette, amikor egy már kiképzett zöldbarettes tiszt gondoskodott róla, hogy ő és

az öt másik ugyanakkor jelentkező tiszt kényelmesen beköltözzenek egy tiszti szállásba. Anapi parancs annyi volt, hogy ebéd után jelenjenek meg gyakorló-egyenruhában. Asorállománynak ebédlőjéből furnérlemez paravánnal választottak le egy részt a tiszteknek.Az ebéd nem volt valami nagy szám, de legalább drága sem.

Utána a gyülekezőnél a hat tiszten kívül harmincöt sorállományú jelent meg. Ő volt a

rangidős tiszt, így udvariasan megkérték, vegye át a csapat fölött az irányítást, vezényeljenJárműrét”, és gondoskodjon róla, hogy mindenki felszálljon a közelben álló katonabuszra.

A kiképzőközpont egyetlen embere sem szállt a buszra. Amikor az egyik tisztmegkérdezte a sofőrt, hová mennek, azt mondta, vele csak annyit közöltek, hogy kövessea dzsipet. Utóbbiban egy zöldsapkás törzsőrmester ült.

A Pope repülőtérre vitték őket, majd onnan egy szokatlanul nagy repülőparkolóba.Parkernek feltűnt, hogy a légierő szállítógépeit távolabb állították le egymástól, mintszükségesnek látszott. Valószínűleg azért, gondolta, mert ezekkel a repülőkkel szállítják a

82. légideszant hadosztályt, és kell a plusz szabad hely a teherautóknak és a készleteknek.A busz egy Lockheed C-130 Hercules mögött állt meg. A szállítógép hatalmas hátsó

ajtaja nyitva állt. A légierő egy unott képű törzsőrmestere és az ugrató tiszt (vagyrakodómester) nézett rájuk.

A zöldbarettes törzsőrmester feljött a buszra.

– Leszállítaná az embereit, százados? – kérdezte.

Parker nem értette, miért mutatnak meg nekik egy C-130-ast. Mindenkinek van már

ejtőernyős-végzettsége, mindenki tudja, hogy néz ki.Kiszállva, amikor meglátta az ejtőernyőket és a felszerelést, már tudta, mi folyik, bár

nem akarta elhinni.



A zöldsapkás őrmester „gyülekező” jelzést adott. Miután mindenki köré gyűlt, így szólt:

– Uraim, a repülő mellett megtalálják a menetfelszerelésüket, a fegyvereiket és anevükkel ellátott ejtőernyőt. Kérem, vegyék fel az ernyőt, és sorakozzanak kettes sorba.

A menetfelszerelés teljes volt. Hátizsák, félsátor, pokróc, hám, és minden más a sisaktóla .45-ös pisztolyig, pisztolytáskával. M14-es puskát kaptak, az öv zsebeiben tartalék tárakkal (vaktölténnyel). Még vizet is töltöttek a kulacsba, konstatálta meglepetten Parker.

Eltartott egy ideig, míg mindent magukra aggattak. Minden csatot be kellett állítani,ahogy az ejtőernyő hámján is. Parkernek fogalma sem volt, hogyan fogja az M14-esétugrásnál, meg kellett kérdeznie. Megmutatták neki.

Tíz perc múlva mind készen álltak.

– Uraim – mondta a zöldsapkás törzsőrmester –, jegyezzék meg a KülönlegesHadviselési Kiképzőközpont első parancsolatát: „Mindig álljanak készen bármire.” Amásodik parancsolat nem az, hogy „lásd az első parancsolatot”, hanem az, hogy

felejtsenek el mindent, amit az ejtőernyős ugrásról tudnak, kivéve hogy olyan, mint egy bicikli, egy módszer, amivel az ember egyik helyről a másikra juthat. És most kérem,szálljanak fel a repülőre.

– Jézus! – mondta valaki.

– Mária, Szent József– tette hozzá valaki más. Ideges nevetés. Felmentek a rámpán a C-130-asra. A zöldsapkás őrmester is velük jött. Ö hanyagul a vállára vétse hozta afőernyőjét, a tartalék ernyőt és a többi felszerelést pedig a kezében.

Azonnal beindult a repülőgép motorja, még mielőtt az utolsó ember felért volna.

Hamarosan becsukták a hátsó ajtót, és gördülni kezdtek. A parkolóban ragyogó napsütésvolt, de a repülő barlangszerű belsejében becsukott ajtóval sötét volt. Parker érezte, hogymegint kezd megijedni. Kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Emlékezetébe idézte például, hogy a C-130-as hatvannégy ejtőernyőst vagy kilencvenkét lövészt tud szállítani.Ami azt jelenti, most csak a kapacitás kétharmadát használják ki. Aztán feltámadt benne akatonai repülő, és értékelte magában a C-130-as pilótájának a felszállását. Rövidnekifutással emelkedett a levegőbe, azonnal északra fordult. Ezerkétszáz méteren már irányba is állt és utazósebességbe váltott. Nem rossz.

A zöldsapkás törzsőrmesternek elektromos hangosbeszélője is volt, amit egy zsinórral ahámjához erősített, hogy az ugrásra is magával vihesse. Most a szájához emelte akészüléket.

– Nem sokáig leszünk itt fent – mondta. – Úgyhogy győződjenek meg róla, hogy készenállnak-e.

Öt perc múlva aztán kiadta a parancsot:

– Felállni! Felálltak.

– A hátsó ajtón ugrunk – mondta. – Úgy könnyebb.

Kinyílt az utastér hátsó ajtaja. A padló folytatásává vált. Megnőtt a zajszint. Parker azonimádkozott, el ne hányja magát. Hogy ne szégyenüljön meg rögtön az első napon.

A zöldsapkás törzsőrmester felemelte a jobb kezét, begörbített mutatóujjal. A jelzés



egyértelmű volt: „Felcsatolni.”

Mindenki felcsatolta a nyitózsinórját a rozsdamentes acél kábelre.

Az őrmester ökölbe szorította a kezét, a melle elé emelte, és megrázta, mintha valamitrángatna. Ez is világos volt: „Felszerelést ellenőrizni.”

A ma bejelentkezett csoport minden tagja a szomszédjához fordult, és ellenőrizte a

holmiját.A zöldbarettes intett Parkernak és egy másik katonának, hogy menjenek a kabin

hátuljába, majd jelezte, hol álljanak meg. Parker nem volt hajlandó a párkányon, amivé azajtó vált, túlra nézni. Tisztában volt vele, hogy ha odanézne, sosem lenne képes megtenniazt a bizonyos lépést. Látta, hogy a többiek felsorakoznak mögötte, majd az oktatóintésére közelebb húzódnak.

Az őrmester kisétált a nyitott ajtóra. A gép testébe kapaszkodott. Intett Parkernak és a párjának, hogy menjenek a peremre.

Parker kábának érezte magát, hányinger kerülgette.

Az oktató ekkor heves kézmozdulatot tett, kinyújtott mutatóujjával előre bökött. Ez a parancs éppolyan érthető volt, mint a korábbiak: „Indulás!”

Parker képtelen volt megmozdulni. Látta, hogy a másik sor megindul. Az őrmester otttermett mellette, és újra jelzett neki, szinte megértően. Mintha csak egyszerűen először valahogy nem vette volna észre. Philip mindenre felkészült, dühre, megvetésre, lenézésre,akár még arra is, hogy megpróbálja lelökni – bármelyiket kapja, ott marad. Ez a barátságos emlékeztető viszont feloldotta a blokkot. Kilépett a semmibe. Megcsapta a

légcsavarszél. Fejjel lefelé fordult. Aztán a nyitózsinór kirántotta a nyitóernyőt.Kiszabadult az ejtőernyő. Megtelt levegővel, nagyot rántott a hevederén.

A föld felé ereszkedve (ő haladt a leggyorsabban, lévén nehezebb, mint a többiek) többdolgot is észrevett. Először is magasabban voltak, mint gondolta volna. Két-három ezer méteren. Folyamatosan emelkedhettek idáig, kis szögben. Annyira meg volt rémülve,hogy észre sem vette. Ekkor elsüvített mellette egy test, széttárt kézzel és lábbal.Valakinek nem nyílt ki sem a fő–, sem a tartalék ernyője? Le fog zuhanni? Valóra válik minden ejtőernyős rémálma? De nem. Előbújt a hátizsákjából a nyitóernyő, majd

kibomlott a főernyő szövettengere is. Rájött, hogy az illető, akit időközben felismert, azöldbarettes törzsőrmester volt az, „szabadesést” ugrott (azaz ő maga nyitotta ki azejtőernyőjét, nem a repülőhöz kapcsolt nyitózsinór rántotta ki). Ekkor Parker különösmelegséget érzett az ágyékánál. Bevizelt.

Hatalmas mezőn értek földet. Megérkezés előtt még volt ideje elgondolkodni, milyengondos munkát végeztek, akik az ugrást levezényelték. Abból a magasságból, ahonnanindultak, még egy ilyen óriási mezőt sem könnyű eltalálni, a pilóta nagyon gondosankellett hogy mérlegelje az uralkodó szélirányt. Fogalma sem volt, hogy számíthatta így ki.

A mező széléhez közel ért talajt. Mire az utolsó ejtőernyős is megérkezett, Parker már kiis bújt a hámjából, és begyűjtötte az ernyőjét. Kétszáz méterre felderítőcsapatállomásozott, még működött a füstbomba, amiből a pilóta bemérhette a talaj közeli szélirányát. Odasétált, a rengeteg felszereléssel kissé nehézkesen. Ejtőernyőjét a mellkasához



szorítva vitte. Ha észrevette is valaki az ágyékánál a nedvességet, senki sem említette.

A következő – igencsak eseménydús – hetvenkét órában kilencfős csapatokra osztották őket, megmutatták, hová állítsák a félsátraikat, hová ássanak latrinát, majd egy, Parker ígyfogalmazott magában, „megvadított” alap kiképzési programba kezdtek velük. Hol alegkülönfélébb dolgokra tanították meg őket (hogyan álcázzák az arcukat, hogyanvágjanak le és süssenek meg egy kis disznót, hogyan ereszkedjenek le egy toronyból, majd

később egy sziklafalon, kötéllel, ezt a sziklamászó technikát „rappeling”-nek nevezték),hol a kis létszámú lövészalakulatok által követendő taktikát gyakorolták.

A harmadik reggel, szinte mintegy mellékesen, elméleti oktatást kaptak a szabad-esésesejtőernyőugrásról. A zöldbarettes törzsőrmester, akivel Camp MacCallban ugrottak, szintecsak úgy megemlítette a dolgot, csevegő hangnemben mesélt róla, hogyan kell, majdhozzátette, hogy aki akarja, aznap délután ki is próbálhatja.

Parker, amilyen naiv volt, ez alapján azt hitte, majd valamikor később döntheti el, hogyszembe mer-e nézni az újabb kínzással, a mostani kis létszámú lövészalakulat harcászati

alapkiképzésszerűség után. Nos, sokkal hamarabb sor került rá, mint gondolta volna.Ebéd után (melyet a menetfelszerelésben lévő fejadagból maguk főztek meg)

szembesítették őket következő feladatukkal. El kell jutniuk A pontból ’ pontba,észrevétlenül. Gyalog kell megtenniük a teljes negyven kilométeres utat. Tizenkét órájuk lesz rá, körülbelül 15.00-tól számítva. Keresni fogják őket, de észrevétlennek kellmaradniuk. Az A pontot pedig szabadeséses ejtőernyősugrással fogják elérni. Akik nemszeretnék most megkísérelni a szabadeséses ugrást, álljanak föl, legyenek szívesek.

Nem fognak lelőni, ha felállók, nem vágják le az egyenruhámról a gombokat, és nem

kell sorfal között elvonulnom, miközben a zenekar a „ The Rogue’s March” -ot játssza. Alegrosszabb, ami történhet, hogy kapok egy bejegyzést az adatlapomra: „A Különlegesaderőnél szolgálatra alkalmatlan.” Aztán átirányítanak máshová, valószínűleg vissza a

Katonai Repüléshez.

Másrészt viszont nagyon is könnyen lehetséges, hogy annyira átfagyok fent a jeges szélben, hogy nem tudom majd meghúzni az ernyő zsinórját, és földet érve péppé zúzódom.Vagy ha sikerül is kinyitni az ernyőt, egy fára érkezem, és eltöröm a lábam vagy a

erincem.

Különben is, egyértelművé tették, hogy ez önkéntes feladat. Nem kaptam parancsot azugrásra. Lehetőséget adtak, hogy minden további nélkül azt feleljük: „Nem, köszönöm,majd inkább máskor. „

Persze tudta, hogy ezzel csak próbára akarják tenni. Csak azért adták úgy elő az egészet,hogy könnyű legyen nemet mondania, mert így jobban elválik, mennyire bátor, sokkalinkább, mint ha egyszerűen csak megparancsolnák neki, hogy ugorjon. Még az sem biztos,hogy rögtön kirúgják, ha most visszautasítja. Jó eséllyel adnak neki (és mindenkinek, akinem jelentkezik a feladatra) még egy lehetőséget később, de azért gyaníthatóan számítanifog, hogyan reagál most.

Ketten álltak fel, egy tiszt és egy őrmester. Mindketten azt mondták, ők inkább, ha lehet,csak némi további gyakorlás után próbálnák meg a szabadesést. A zöldsapkástörzsőrmester nem látszott sem meglepettnek, sem elítélőnek. Komoly kísértést érzett,



hogy ő is felálljon.

Nem az történt, amire számított. Úgy gondolta, busszal viszik vissza őket Fort Braggba,és a Pope reptérről megint a légierő C-130-asa viszi őket ugrani. Ehelyett vissza kellettmenetelniük a hatalmas mezőre, ahol földet értek. Könnyű felszereléssel gyalogoltak,ugyanis engedélyezték nekik, hogy mindent hátrahagyjanak, amit nem ítélnek fontosnak asoron következő beszivárgási hadművelethez. így nem is vittek magukkal mást, mint a

harctéri felszerelés hámját. Sisak helyett gyakorló-egyenruhájuk ellenzős sapkájátviselték. Parker inkább a félsátrát sem cipelte magával. Egy pokrócot azért megtartott. Hanem esik, a pokróc is elég lesz, hogy melegen tartsa. Ha esik, az bizony kellemetlen lesz.A .45-ös az övén lógott a pisztolytáskában, de vitte az M-14-est is, és hat tárat. Volt mégnála egy szurony, egy kulacs, egy iránytű, egy térkép és elegendő szárított élelemvacsorára és reggelire. Azt várta, hogy a mezőre érve ellenőrzik a felszerelésüket, mégegyszer előadják a feladatukat, és az oktató „konstruktív kritikát” fűz az általa tervezett beszivárgási útvonalhoz.

Ehelyett alighogy a zöldsapkás őrmester az órájára, majd az égre nézett, a látóhatáron,alacsonyan, megjelent egy ismerős repülőgéptípus (egy Otter), leszálláshoz kieresztettfékszárnyakkal.

A kanadai DeHavilland U-I A Ottere volt a legnagyobb, katonai célra használtegymotoros repülőgép. Magas szárnyú gép volt, 600 lóerős Pratt & White motor hajtotta.Maximális bruttó teherbírása 4000 kg. Tizenegy– katonát tudott szállítani. IV. PhilipSheridan Parker mindent tudott, amit csak az Otterről tudni lehetett. Közel ezer órarepülési ideje volt ezzel a típussal. Legnagyobbrészt Alaszkában. Sokszor szállt felhidroplánná alakított változattal, de néha még sítalpassal is.

Az Otter odagördült hozzájuk, megfordult. Megcsapta őket a propeller szele.

Szégyentelenül irigyelte a pilótát. Ő bezzeg csak elvégzi a feladatát, hagyja, haddugráljanak ki az idióták, majd mehet vissza Braggba, ahol megiszik egy hideg sört, mielőttátmenne a klubba és rendelne egy jó kis steaket.

A pilóta öreg katona volt, törzszászlós. Ismerősnek tűnt. Parker remélte, hogy ez nemkölcsönös.

– Ki a rangidős? – kérdezte a zászlós. Parker felemelte a kezét.

– Na, százados, a helyzet az, hogy a legénységi főnököm, akin fülhallgató lesz, szólmajd, mikor kell ugraniuk. Értve?

Parker bólintott.

– Ezerkétszáz méteren dobom ki magukat – folytatta a pilóta. – Nem lesz túl sok idejük,ha a főernyőjük nem nyílna ki. Másrészt az sem lenne jó, ha két ernyőjük is kinyílna.Szóval legyenek óvatosak.

A repülőgép hátsó ajtaja felé intett, majd ő maga a leszállótalp merevítőjén felmászott a

pilótafülkébe.Minthogy neki kell majd először kiugrania, Parker szállt be utoljára. Az Otter utastere

meglehetősen szűk volt, mozdulni is alig bírtak. Csak mikor már beszállt, vette észre,hogy az üléseket eltávolították. A legénységi főnök az ejtőernyősöket a kabin hosszában,



sorban ültette le, a hátsó ajtó felé. Minden ember a mögötte lévő széttárt térde között ült.

Már azt is tiltja a Repülésbiztonsági Szabályzat, hogy biztonsági öv nélkül szállítsanak utasokat, hát még hogy mindenféle rögzítés és kapaszkodó nélkül a kabin padlójánüljenek.

Eh, ideje magamhoz térnem. Ez nem a Katonai Repülési Kiképzőközpont.

Az ajtót eltávolították. Amint a gép gördülni kezdett, süvöltve csapott le az utastérre aszél. Bele-belekapott Parker ruhájába.

A legénységi főnök, egy fiatal szakaszvezető, ránézett, majd a fejére mutatott. Parker egy darabig nem értette, mit mutogat, de aztán rájött, hogy rajta maradt a gyakorló-egyenruha sapkája. Ha azzal együtt ugrik, biztosan elhagyja. Levette, és bedugta az ingealá.

A szakaszvezető pár perc múlva intett nekik, hogy álljanak fel.

Parkernek egy idő után eszébe jutott, hogy a felszerelést is ellenőriznie kéne. De kifogja rá kiadni a parancsot?

Jézusom, én barom. Hiszen én vagyok a „ rangidős „.

Nehézkesen megfordult, ellenőrizte a mögötte álló őrmester felszerelését. Szégyenkezvedöbbent rá, hogy legénységi főnök nem küldte volna őket ellenőrzés nélkül ugrani. Kiadtavolna helyette ő a parancsot, aztán jelentette volna:

Az az ütődött százados, tudják, amelyik nem mert rögtön kiugrani. Tudtam, hogy bajlesz még vele. Úgy meg volt rémülve, hogy a felszerelést is elfelejtette ellenőriztetni!

A legénységi főnök intett neki, az ajtó felé.Parker megállt a peremen, és mindkét kezével az ajtókeretbe kapaszkodott.

Kényszerítette magát, hogy egyenesen előre nézzen, amíg úgy meg nem fájdult tőle anyaka, hogy nem tudta tovább abban a kitekert, kényelmetlen helyzetben tartani.

Így hát lenézett. Először a félelem tört rá, aztán hányinger, majd elszédült. Végül rájött,mi történik. Erőt vett rajta a tériszony. Rosszul lett, iszonyodott, már azt sem tudta, merrevan a föl és merre a le.

A legénységi főnök megérintette a vállát.

Nem mozdult. Képtelen volt rá.

A legénységi főnök meglökte, nem olyan erősen, hogy kiessen tőle az ajtón, defélreérthetetlenül tudtára adva a parancsot. Parker ránézett. Látta a szemében a megvetést.

Kilökte magát az ajtón. Elvillant az arca mellett a gép vízszintes vezérsíkja, azutánvalahogyan fejre állt. Forogni kezdett körülötte a világ. Hol az eget látta, hol a földet.Megint az ég, megint a föld.

A zsinór! A kurva zsinór!

A mellkasára tette a kezét, megtalálta a zsinór végére erősített gyűrűt, és meghúzta. Akezében maradt, ami valamiért meglepte. Érezte, hogy valami mozog mögötte. Nagyrándulás, majd egy halk pukkanó hang, ahogy az ernyő megtelt levegővel.



Valami rángatta a lábát. Lenézett. Az M14-ese a hám egyik pántján himbálózott. Alábához volt csatolva, de valahogy kiszabadult. Vajon most meg kéne próbálnia felhúzniamagához, és visszacsatolni? Arra már nem lesz idő. A föld, az előzőnél sokkal kisebbmező, rohanvást közeledett. Most vette csak észre a lent parkoló H-19-est. Lassan forgórotorjai alapján már ott lehet egy jó ideje.

Meglepetés! Most, hogy már egy Otterből is ugrottak, kezdhetik az egészet elölről egy

-19-esből is.Ügyetlenül ért földet, jól megütötte magát. Egy pillanatra nagyon megrémült.

– Jól van, százados? – kérdezte egy hang. Fényesre tisztított csizmát látott, fölöttemerevre keményített gyakorlónadrágot. Még följebb nézve Paul Hanrahan ezredes arcát pillantotta meg. így már érthető a H-19-es.

– Semmi bajom, uram – tápászkodott fel.

– Hoztam magának egy kis apróságot – mondta Hanrahan. Az orra alá tartott valamit.

Egy vadonatúj őrnagyi arany tölgyfalevelet. (Négy)


parancsnoki iroda


1959. május 20., 16 óra 45 perc

– Menjen csak be, őrnagy – mondta Taylor főtörzsőrmester, mikor Parker megjelent azirodájában. – Az ezredes már várja. Felajánlhatok az őrnagy úrnak egy csésze kávét agratulációm mellé?

– Igen, őrmester, azt bizony felajánlhat – mondta Parker. Nagy kávémániás volt. A régiszép napokban, mielőtt még elment volna az esze, és jelentkezett volna a KülönlegesHaderőhöz, minden reggel maga darálta le a kávébabot, amit Toni apja küldött nekik Bostonból. Meg is főzte, termoszban magával vitte, és egész nap azt iszogatta. Eszébenem jutott volna más, kevésbé minőségi kávét a szájába venni.

– Az utóbbi négy napban – magyarázta – valami fekete löttyöt voltam kénytelen inni,amelyet egy rejtélyes eredetű fekete porból és fertőtlenítővel kevert vízből kotyvasztottak össze. Olyan szaga volt, mint a lóhúgynak.

Taylor nevetett.

Parker bekopogott Hanrahan nyitott ajtaján. A parancsnok intett, lépjen be.

– Parker őrnagy a parancsnak megfelelően jelentkezik, uram – tisztelgett.

– Nézzenek oda, milyen elegáns lett valaki – mondta Paul Hanrahan. Maga vitte visszaParkért Braggba, a helikopterével, majd utasította, hogy fürödjön és borotválkozzon meg,

aztán jelenjen meg az irodájában, zöld egyenruhában. – Köszönöm, uram.

Hanrahan átadott neki egy dobozt.



– Ez nem ajándék – mondta. – Elvárom, hogy kifizesse. De ha van egyáltalán valami ahadseregben, ami gyorsabb, mint ahogy egy újonnan előléptetett tizedes felvarrja acsíkjait, akkor az egy frissen kinevezett őrnagy, amíg beszerzi az első rántottás sapkáját.

Parker kivette a sapkát a dobozból, és felvette. Illett rá. Hanrahan vette a fáradságot, ésmegnézte az adatlapján a méretét.


– Nézze meg magát a tükörben – intett a parancsnok a latrinája ajtaja felé. – Azutánadjon 42 dollárt és 55 centet.

– Igenis, uram.

– Úgy látom, tetszik – mondta fanyarul Hanrahan, amikor Parker visszajött az irodába.

– Sokáig voltam százados, ezredes úr. Már majdnem feladtam a reményt.

– Tudom – mondta komolyan Hanrahan. Taylor főtörzsőrmester meghozta a kávét.

– Ha az ezredes úr esetleg nem vette volna észre – mondta Taylor –, a szolgálati időlejárt.

– Alkoholtartalmú itallal akarja megkínálni, őrnagy – magyarázta Hanrahan. – Hát nemfelháborító?

– Nem háborodtam fel, uram – szögezte le Parker.

– Még olyan öt percig szükségem lesz az őrnagyra, Taylor, mielőtt belevethetnénk magunkat a piába. Ha haza akar menni, hagyja nyitva a dossziék fiókját.

– Én is szívesen innék az őrnaggyal, uram. – Akkor várjon öt percet. És gondoskodjon róla, hogy a fotós el ne tűnjön.

– Igenis, uram – mondta Taylor. Távozott, és becsukta maga mögött az iroda ajtaját.

– Csak azért nincs még az előléptetési parancsából egyetlen példányom sem, Phil, mertmég meg sem írták.

– Uram?

– Ó, ne aggódjon. Hivatalos és érvényes. A DCSPERS-től kaptam a fülest. Ez

magyarázatot követelt, így Parker türelmesen megvárta, amíg megkapja. – A DCSPERS megkért, hogy beszéljek magával – mondta Hanrahan.

– Nem egészen értem, uram.

– Hibát követett el magával szemben a rendszer. Csak azért nem választották ki sokkalkorábban előléptetésre, mert a neve soha nem is jutott el a bizottságig.

– Nem értem, uram.

– Elcseszték. Egy kurva hiba miatt volt az egész. Nem tudni, ki a felelős. A személyzetivezérkari főnökhelyettes aggódik, esetleg azt gondolja majd, hogy szándékos volt, a bőreszíne miatt. Mondjuk, én nem hinném, már amennyit az én véleményem számít.

– Nekem ennyi elég, uram – vágta rá Parker.



– Mindenesetre megpróbálják kárpótolni. A kinevezési dátumát körülbelül két évvelezelőttre fogják datálni. Nem volt benne biztos, de olyan két évet tippelt.

– Ez igazán szép tőlük.

– Sajnos, a zsoldkülönbözetet nem kapja meg visszamenőleg, de úgy tűnt, hogy haegyáltalán lehetséges lenne, azt is szívesen megadná.

– Én az aranylevéllel is tökéletesen boldog vagyok, ezredes – mondta Parker. – De van még valami, ami valószínűleg fontosabb, mint a zsold. Az udvariaskodást

félretéve nem felejtettem el, hogy csak azért jött ide, mert azt gondolta, a KatonaiRepülésben soha nem viszi már semmire. Ez volt az utolsó, kétségbeesett kísérlete azelőléptetés megszerzésére.

– Igen, uram.

– Maga nem igazán az a szuperkatona-típus, Parker. Ezt mindketten tudjuk.

– Igen, uram. – Tulajdonképpen csapattiszteket nem is volt engedélyem toborozni. Maga pedig elvileg

két éve őrnagynak számít. A DCSPERS ezért hajlandó visszahelyezni a KatonaiRepüléshez, olyan pozícióba, amely nemcsak hogy megfelel a rangjának és atapasztalatának, de még a maga ellen elkövetett hibáért is kárpótlást nyújt. Parker nemfelelt.

– Felteszem, a személyzeti vezérkari főnökhelyettes ezzel tulajdonképpen azt akarja

megelőzni, hogy a NAACP[13]

-hez rohanjon. Mondtam neki, hogy ez valószínűtlen, de

úgy éreztem, nem hisz nekem. – Pedig nem is kérdéses, hogy nem fogok. Fel sem merült bennem.

– Az az érzésem, hogy ha netán kiderülne, maga hová szeretne kerülni, megpróbálnák megoldani. Nagy a hadsereg személyi állománya, összehoznák.

– Uram, én úgy gondolom, egy tiszt mindig felelős a cselekedeteiért. Önkéntelentkeztem a Különleges Haderőhöz, és szeretnék is itt maradni. De…

– Phil, én a maga helyében visszamennék a Katonai Repüléshez.

– Ezredes úr, nem hinném, hogy lenne választásom.

– Nagyszerű! Szóval hová szeretne menni?

– Hadd magyarázzam meg, uram.

– Arra egyáltalán nincs szükség, Phil.

– Amikor ki kell állnom a repülőgép ajtajába, iszonyúan megrémülök, ezredes úr.

– De azért leugrott.

– A McCallba ugráskor bevizeltem – bökte ki Parker kissé hadarva. – Ma meg, amikor az Otterből ugrottam, szédültem.

– Ezért „nincs választása”?



– Ezért, uram. Eddig még mindig megcsináltam valahogy, de megeshet, hogy egyszer leblokkolok.

Hanrahan rövid hallgatás után így szólt:

– Ismerős az érzés. Évekkel ezelőtt volt egy okos, de zöldfülű hadnagy, a Pointról, akiejtőernyős szolgálatra jelentkezett, akkor, amikor az ejtőernyős fegyvernem még csak papíron létezett. Ismeri azt a szólást, hogy „amikor Krisztus tizedes volt”?

– Igen, uram.

– MacMillan akkoriban szakaszvezető volt. Mindenesetre mielőtt még kitalálták volna atartalék ernyőket, ez a hadnagy kiugrott, és nem nyílt ki az ernyője. Vagy hatszáz métertzuhant, mire ki tudta szabadítani a zsákból. Attól kezdve rémálmai voltak. Mindenki azthitte, nagyon kemény fickó, ő pedig úgy gondolta, aki otthagyja az ejtőernyősöket, azgyáva féreg. Az igazi férfiak nem félnek. Márpedig felesége volt, aki előtt véletlenül semakart gyávának tűnni. Mit lehetett tenni? Tudta, hogy előbb-utóbb össze fog omlani. Ezértimádkozott, hogy törjön el a lába, épp csak annyira, hogy ne ugorhasson többet, de azértne legyen nyomorék, és más fegyvernemben még szolgálhasson.

– De hiába ugrott újra és újra, a rémálmok maradtak, és semmi sérülés. Aztán egynapon minden tisztet összehívtak. Találkozniuk kellett egy különös, washingtoni civillel,aki bátor, hősies ejtőernyősöket toborzott valami még veszélyesebb feladatra. Úgytervezték, a jelentkezőket ledobják az ellenséges vonalak mögé, ahol az ellenség bosszantása lesz a feladatuk. Minél több haderőt kell így lekötniük. A washingtoni ember azt mondta nekik, legfeljebb huszonöt százalék esélyük van túlélni a háborút. A hadnagy,akiről mesélek, és biztos vagyok benne, hogy mostanra tudja, Paul Hanrahanről van szó,

ott helyben jelentkezett. Ugyanis ez azt jelentette, hogy akkor összesen csak még egyszer kell ugrania. Nem kell többé hetente kétszer Braggba vagy Benningbe ejtőernyőznie. Havan egy kis szerencséje, a háború végéig az ellenséges vonalak mögött maradhat – aöldön. Nos, végül is kettőt kellett még ugrania, mindkettőt Görögországba. Mindenkit

lenyűgöz, hogy két harci csillagom is van az ejtőernyősszárnyamon. De azóta nemugrottam, és imádkozom, hogy többé ne is kelljen.

– De ha mégis kéne, leugrana? – kérdezte Parker.

– Ezt a kérdést nekem kéne feltennem magának. De azért válaszolok. Ha muszáj lenne,

azt hiszem, meg tudnám csinálni. De nem vagyok benne biztos. – Mivel foglalkozhatnék itt, hogy ne kelljen ugranom?

– Ó, meggyőződésem, találunk valami feladatot, hogy megdolgozhasson a fizetéséért,őrnagy. Úgy emlékszem, mintha tudna repülőt vezetni.

– Szeretnék maradni, uram, ha beleegyezik.

– Én is szeretném, ha maradna, Phil – mondta Hanrahan. Kezet ráztak, mintha együzleti tárgyalást zártak volna le.

– Bátorkodtam felhívni a feleségét, Phil, és közölni vele, a hadsereg, késve bár, defelismerte ragyogó tehetségét.




Ezt azért rám hagyhatta volna.

– Muszáj voltam megmondani, el kellett valahogy magyaráznom, miért hozza ide aLowell Légitársaság, a gyerekkel együtt. – Az órájára nézett. – Egy órán belül itt lesznek.Addig még lesz időnk inni egyet Taylor főtörzsőrmesterrel, aztán még a klubban isfelhajtunk egy pohárral.

– Lowell hozza ide őket?

– Nagyon örül az előléptetésének, Phil. Egymásra néztek.

– Ha már úgyis engedékeny hangulatban kaptam el a DCSPERS-t – mondta Hanrahan –, megkértem, nézzen utána, Lowell őrnagy nem lett-e hasonló hiba áldozata. Harminc perc múlva visszahívott, hogy az őrnagy nevét kétszer is az előléptetési bizottság eléküldték. Egyik alkalommal sem választották ki.

– Akkor ha hamarosan nem léptetik elő, ki fogják rúgni – mondta Parker.

– Már ebben a hónapban értesítést is kapott volna. De a kubai helyzet miatt azok atisztek, akiket előléptetés elmaradása miatt kényszerítenének leszerelésre, ideigleneshatállyal továbbra is szolgálatban tartanak.

– Jézusom!

– Ő még nem tud róla, és most rám marad a dilemma, hogy megmondjam-e neki vagyse.

– És megmondja?

– Ma este biztos nem.

– Jobb lett volna, ha nekem sem mondja meg – így Parker.

– Szerintem se kellett volna. De maga és én abba a kis csoportba tartozunk, akik úgygondolják, Lowell kitűnő tiszt.

Egymásra néztek, aztán hirtelen teljesen egyszerre megvonták a vállukat és széttárták akezüket.

– A házi majmai majd az én házi majmaimmal együtt esznek a szállásomon, míg anagyok a klubban vacsoráznak – mondta Hanrahan.

– Ez nagyon kedves öntől, uram.

– Szívesen – így Hanrahan. Megemelte a hangját: – Taylor! A pia! És a fotós! Kihúztaaz asztalfiókját, odadobott Parkernek egy zöld barettet.

– Vegye föl – mondta.

– Nincs még rá jogom. Vagy van?

– Még dolgozom a szabályzaton, hogy pontosan ki számít már zöldsapkásnak és ki nem.Egyelőre még csak annyit sikerült biztosan rögzítenem, hogy az illetőnek ejtőernyős-

képzettséggel kell rendelkeznie, és/vagy elvégeznie a kiképzőprogramot, vagy harcitapasztalatokkal kell bírnia bennszülött csapatok vezetése terén. Maga alá koreaialakulatokat is rendeltek annak idején. Tehát zöldsapkás.



Taylor főtörzsőrmester egy pohár bourbont nyújtott Parkernek, egy másikatHanrahannek. Majd maga is elvett egyet. Koccintottak, és mindhárman felhajtották azitalukat. Később pózoltak egyet a hivatalos kép kedvéért: úgy tettek, mintha az őrmester ésa parancsnok egyszerre tűznék fel az újonnan előléptetett IV Philip Sheridan Parker zöldsapkás őrnagy váll-lapjára az őrnagyi aranyleveleket.

(Egy)

SÜRGŐSHADÜGYMIN. FŐP. WASH DC 2000 ZULU 59. MÁJUS 11

A HARMADIK HADSEREG PARANCSNOKÁNAK, FT MACPHERSON GA ANEGYEDIK HADSEREG PARANCSNOKÁNAK, FT SAM HOUSTON TEX

ÉRTESÍTÉST KAP:

CONARC FT MONROE VA PARANCSNOKA

FT KNOX KY PARANCSNOKA

FT RUCKER ALA PARANCSNOKA

2. PÁNCÉLOSHADOSZTÁLY PARANCSNOKA, FT HOOD TEX

USA š‘¤ REP. BIZ. ELNÖKE FT RUCKER ALA

USA KATONAI HARCI FEJL. IRODA PARANCSNOKA FT RUCKER ALA

1.) AZ ALÁBBIAK TUDOMÁSULVÉTELÉT ÉS A MEGFELELŐ LÉPÉSEK MEGTÉTELÉT VÁRJUK EL.

2. A HADÜGYM. HAMAROSAN PARANCSOT AD KI A 3087. KATONAIREPÜLŐSZÁZAD (HARCKOCSIVADASZ) (IDEIGLENES) 3087. KATONAIREPÜLŐZÁSZLÓALJJÁ ALAKÍTÁSÁRÓL, MAJD A FT HOODBANÁLLOMÁSOZÓ 2. PÁNCÉLOSHADOSZTÁLYHOZ RENDELÉSÉRŐL.ÁLLOMÁSHELYE AZONBAN FT KNOX MARAD.

3. A HADÜGYM. HAMAROSAN PARANCSOT AD KI A 3088. KATONAIREPÜLŐSZÁZAD (FEGYVERES HELIKOPTER) (IDEIGLENES), A 3089. KATONAIREPÜLŐSZÁZAD (FEGYVERES HELIKOPTER) (IDEIGLENES) ÉS A 3090.KATONAI REPÜLŐSZÁZAD (FELDERÍTŐ) (IDEIGLENES) A 3087. KATONAI

REPÜLŐZÁSZLÓALJHOZ CSATOLÁSÁRÓL.4. A JELENLEG A 3087. KATONAI REPÜLŐSZÁZADHOZ BEOSZTOTT

SZEMÉLYZET ÉS FELSZERELÉS A 3087. KATONAI REPÜLŐZÁSZLÓALJHOZ



KERÜL ÁT. A PARANCSNOK SZEMÉLYE VÁRHATÓAN NEM VÁLTOZIK. A 3087.KATONAI REPÜLŐZÁSZLÓALJ PARANCSNOKA KÖTELES KAPCSOLATOTTARTANI AZ USA š‘¤. REP. BIZOTTSÁGGAL ÉS AZ USA š‘¤. REP. HARCI FEJL.HIVATALLAL, MELYEK TOVÁBBRA IS AJÁNLÁSOKAT TESZNEK AFELSZERELÉSSEL ÉS A SZEMÉLYZETI FELÉPÍTÉSSEL KAPCSOLATBAN ADCSOPS-NAK.

A HADMŰVELETI VEZÉRKARI FŐNÖKHELYETTES NEVÉBENBELLMON DANDÁRTÁB.

A KATONAI REPÜLÉS IGAZGATÓJA

(Kettő)

A Bot, Orsó és Puska Klub

Fort Knox, Kentucky

1959. május 12.Thomas ’. Warner ezredesnek, a 3087. katonai repülőszázad (harckocsivadász)

(ideiglenes) parancsnokának két vendége is volt 1959. május 12-én. Az első egyáltalánnem lepte meg, bár kissé kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében.

A legkevésbé sem érte meglepetésként, amikor 8.30-kor odaszóltak neki a Godmanreptérről, hogy egy bizonyos Lowell őrnagy tizenöt percen belül leszáll, és földiszállítóeszközt kér.

Bőven volt miről beszélniük, az újabb rakétás darálószázad felszereléséről és a katonai

repülési felderítőszázadról. Kíváncsi volt, mit fog Lowelltől hallani. Hasznos volt avéleménye.

Ugyanakkor aggódott, hogy az őrnagy esetleg nyaggatni kezdi, hadd kapja megvalamelyik század parancsnokságát. A fegyveres helikopter tényleg Lowell szeme fényevolt, és a rangja is megfelelt. Természetes, hogy arra számít, megkapja valamelyik századot, és mégsem fogja. A parancsnokokat már kiválasztották, és az őrnagy nem voltköztük.

Warner nem tudta hová tenni Lowellt. Egyrészt rendkívül okos, igen tehetséges tiszt,

kiemelkedő eredményekkel. Másrészt viszont rajta volt valaki feketelistáján. Hallottnéhány szóbeszédet. Némelyik egyszerűen hihetetlen volt. De egyelőre semmi biztosinformációhoz nem jutott.

Kiküldött egy dzsipet Lowellért a repülőtérre, hogy a hármas számú mozgócél-pont-lőtérre hozassa. Ez utóbbit gyakorlatilag teljesen átadták neki a rakétás helikopterprogramcéljára.

Warner megkönnyebbülésére Lowell nem hozta szóba a századok parancsnokságának ügyét. Úgy látszik, már értesült valahonnan, hogy egyiket sem kapja meg. Egész

megkedvelte az őrnagyot, ezért remélte, hogy tapintatosan tudatták vele a hírt, és legalábbkapott helyette valami kárpótlásszerűséget. Könnyen lehet, hogy nemsokára elő fogják léptetni, azért nem kapott századot. Időközben eldőlt, hogy a katonai repülőszázadok parancsnokai őrnagyok lesznek, így nem sok értelme lenne kinevezni Lowellt valamelyik



élére, ha hamarosan úgy is át kell helyezni az előléptetése miatt.

Ha előléptetik, gondolta Warner, jó eséllyel Washingtonba kerül (hisz korábban is sok időt töltött Bellmon tábornok mellett), vagy esetleg a Katonai Repülési HarciFejlesztéshez.

A reggelt felváltva hol a kiképzőprogram előrehaladásának szemrevételezésével, hol azideiglenes század hadrendi összesítőjének és állománytáblájának átírogatásával töltötték.A zászlóalj parancsnokságát és a parancsnoksági századot alakítgatták ki belőle. Az újideiglenes felderítőszázadot pedig légi járművekkel (merevszárnyúakkal is) kellett ellátni.Gyorsan elszállt a reggel.

– Menjünk, együnk valamit! – javasolta Warner 12.00-kor.

Dzsipje sofőrjét egy intéssel a hátsó ülésre zavarta, maga vezetett. Fort Knox Bot, Orsóés Puska Klubjába vitte őket. Nagyon finom hamburgerük és káposztasalátájuk volt, éssokkal kellemesebb hely volt, mint a támaszpont tiszti klubja vagy az ételbárja.

– Járt már itt, Lowell? – kérdezte Warner, mikor leparkoltak az épület mellett. – Egy időben gyakorlatilag itt éltem – mondta Craig.

– Á? – felelte Warner. Nyilvánvalóan magyarázatot várt. Lowell, feltűnő habozás után,megadta:

– Hadnagy koromban a Páncélos Bizottsághoz osztottak be. – A 90 mm-es csövű M46-OS helyettes projektfelelős tisztje voltam. A százada lőterén lévő roncsvas legalább tízszázaléka az én művem.

Újabb rejtély, gondolta Warner. Egyszerű hadnagyokat nemigen osztanak be a PáncélosBizottsághoz. Ott tapasztalt emberekre van szükség, a hadnagyok pedig – szintedefiníciószerűen – nem rendelkeznek még tapasztalatokkal.

– A fiam is Knoxban született meg – mondta Lowell.

– Nem is tudtam, hogy házas – vallotta be Warner. Meglepte a dolog. Számosfantasztikus történet, melyeket az őrnagyról hallott, hálószobai kalandjairól szólt. Úgyhallotta, egyszer még egy szenátor feleségével is összejött.

– A feleségem meghalt – mondta Craig.

– Sajnálom.

– Régen meghalt már. Igazság szerint épp most néz ki úgy, hogy újra próbát teszek.

– Hmm, nos, gratulálok.

– Rohadt fárasztónak ígérkezik. Én legszívesebben csak elmennék valahová, és gyorsanösszeházasodnék vele. De úgy néz ki, ez így nem fog menni.

– A nagy esküvő sokat jelent a nőknek – mondta Warner.

– A rohadt törzsi ösztön miatt van az egész – jelentette ki Lowell.Warner nevetett. Beléptek. Lowell állta mindhármuk ebédjét. Erre a célra egy

ötvendollárost húzott elő a zsebéből egy összehajtott kötegből. Úgy nézett ki, legalábbmég kilenc ötvenes maradt benne.



Megették a hamburgerüket és a káposztasalátájukat, és már a második csésze kávénáltartottak, amikor megjelent a két nő. A Bot, Orsó és Puska klubba nem sok nő járt. Hanagy ritkán mégis megjelent egy, kifejezett feltűnést keltett. Ezúttal különösen nagy volt ameglepetés, a két belépő hölgy egyike ugyanis Mrs. David Henderson volt, atámaszpontparancsnok felesége. Lowell a másik nőt is ismerte.

Warner gyorsan túltette magát a dolgon, levonta a következtetést, hogy a tábornok

felesége és a másik hölgy bizonyára valamilyen jótékonysági küldetésben járnak erre.„Mentsük meg a mókusokat” vagy valami ilyesmi. Ekkor azonban egyértelművé vált,hogy a két nő az ő asztaluk felé tart.

Ő és Lowell felálltak. Pár pillanattal később a sofőr is magához tért, és pótolta amulasztását.

– Abba kell hagynunk az ilyen találkákat – mondta Lowell a Mrs. Hendersonnal érkezőnőnek. – Még kérdezősködni kezdenek az emberek.

– Felteszem, ismered Phyllist, Craig? – kérdezte a nő.

– Ó, igen. Hogy van, Mrs. Henderson?

– Örvendek, őrnagy – mondta Mrs. Henderson.

– Hadd mutassam be Walters őrmestert – intett a sofőr felé Lowell. – Warner ezredestmár biztosan ismeri.

– Hello, Tom – mondta a tábornok felesége.

– Én viszont nem – mondta a másik nő. – Örvendek a szerencsének, ezredes. Barbara

Bellmon vagyok. Bellmon felesége. Nocsak.

Bellmonné kezet nyújtott az őrmesternek is, és így szólt:

– Megkérhetném, hogy szórakoztassa Mrs. Hendersont, amíg váltok pár szót ezzel akelletlen vőlegénnyel, őrmester?

– Szívesen, hölgyem – mondta az altiszt. Lényegesen kevésbé volt zavarban, mintWarner gondolta volna. – Hozhatok egy hamburgert? Vagy valami mást?

– Már épp mondani, akartam, hogy „köszönöm, nem” – így Mrs. Henderson. – De mostövök rá, hogy egy hamburger bizony jól esne.

Warner nyúlt volna a zsebébe, de Walters már el is indult a pulthoz. Érdekes kérdés.Elfogadhat a tábornok felesége egy hamburgert egy őrmestertől? Vagy hozza zavarbaazzal, hogy nem fogadja el? Warner végül úgy döntött, egy hamburger azért még nemvágja földhöz az őrmestert, sőt valószínűleg még jól is esik neki, hogy meghívhatja atábornok feleségét.

– Azok alapján, amiket hallottam – bólintott Mrs. Henderson abba az irányba, amerre

Barbara Bellmon elvezette Lowellt –, azt kell hinnem, hogy ez vagy gyors megadássalvégződik, vagy hosszú, véres küzdelem lesz.

(Három)



– Te jössz – mondta Lowell Barbarának.

– Hogy mondod?

– Normális esetben megkérdezném, mit tehetek érted. És komolyan is gondolnám. Maviszont kissé gyanakvóvá tesz a hirtelen feltűnésed. Biztos, hogy valami olyasmit fogszkérni, amibe nem fogok belemenni.

– Bob küldött – mondta a nő. – Gondold ezt végig, amíg hozol nekem egy hamburgertés egy kólát.

– Bocsáss meg – pattant föl Craig. – Nem gondolkodtam.

– Ez veled gyakran előfordul, nemde, Rómeó? – mosolygott rá édesdeden Barbara.Lowell vett egy hamburgert, egy kólát, újratöltette a kávésbögréjét, majd visszament azasztalhoz.

– Szóval azt mondod, Bob küldött.

– És Cynthia, és az unokatestvéred, Porter. – Aha. Bonyolódik az összeesküvés.

– Úgy hallom, rossz fiú voltál az eljegyzési partidon.

– Kicsit későn értem oda, ha erre gondolsz.

– Nem erre gondolok, és ezt te is nagyon jól tudod. Megfenyegettél valakit, hogyeltöröd a karját.

– Az csak egy szófordulat volt. Az adott körülmények között, véleményem szerint, a

viselkedésem semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. – Én nem ezt hallottam. És nem csak arról van szó, amit a sajtóügynöknek mondtál.

Úgy tudom, Mrs. Shuyler Peltonnal is összekaptál.

Lowell csúnyán nézett rá.

– De borítsunk fátylat a múltra – mondta Barbara Bellmon. – Hagyjuk a szara-kodást, éstérjünk a tárgyra?

– Mindenképp.

– A farmon fogtok összeházasodni Cynthiával. – Tényleg?

– Előtte való nap este az Army-Navy Klubban tartod a legénybúcsúdat. És nem lesznek emeletes tortából előugró meztelen nők meg hasonlók.

– Még valami?

– Gondolkoztál már rajta, ki legyen a tanúd?

– Nem. Még nem. Rákényszerítetted Bobot, hogy önként vállalja? Emiatt a nagyfelhajtás?

– Sokkal jobb ötletem van.

– Na, ebből elég. Szó se lehet az egészről.



– Gróf Peter-Paul von Greiffenberg – mondta Barbara.

– Jézusom!

– Még meg sem mondtad neki, igaz? Sem a fiadnak – a nő hangja egyszerre volt bosszús és rezignált.

– Nem. Még nem.

– Na, akkor ezt még ma bepótolod. Még nem késő. Hamarabb bele kellett volna vernemaz orrod.

– Jó, felhívom a grófot, elmondom neki, és P. P.-nek is.

– Felhívod, és megkéred, hogy legyen a tanúd. És szólsz neki, hogy gondoskodjon róla,P. P. olyan ruhát viseljen, ami egy kerti esküvőhöz illik.

– Nem hinném, hogy el akarna jönni.

– Néha megdöbbentően ostoba tudsz lenni – csattant fel Barbara.

– Elég nagy távolságot kéne átutaznia azért a pár szendvicsért.

– Természetesen személyesen fogunk a gróffal foglalkozni, attól a pillanattól kezdve,hogy leszáll a gépről P. P.-vel, egészen addig, amíg vissza nem száll. Ez nagyon sokatelent Bobnak, Craig. Nem mondhatsz neki nemet.

– Van elég helyetek?

– Tudod jól, hogy van. Csakis azért szálltunk meg a házadban, Gerogetownban, mertBob ki nem állhatja a bátyámat. Bőven van hely a farmon. Nyolc hálószoba, azt hiszem.

Vagy kilenc. – Az isten verje meg!

– Szívesen – mondta Barbara.

– Jaj, tudod, hogy nem veled van bajom – így Craig. – Csak jobban örülnék, haegyszerűen csak keresnénk egy békebírót vagy valamit, és kész.

– Nos, márpedig az úgy nem megy, szóval ideje összeszedned magad, és szépen kezdj elmindent megszervezni. Többek között egy-két napon belül kellene a vendéglistád.

– Milyen vendéglistám? – Tudod, emberek neve egy darab papíron. Hogy tudjuk, kit hívjunk meg.

– Ki a francot kéne meghívnom?

– Azt hittem, már meg sem kérdezed – mondta Barbara, azzal elővett egy gépírt listát atáskájából, és átadta neki. – Nézd át a következő huszonnégy órában, írj hozzá pár nevet,és csak azokat húzd ki, akiket várhatóan megfenyegetnél, hogy eltöröd a kezüket.

– Mondtam, hogy csak képletesen értettem – nézett a szemébe Lowell. Barbara állta a

tekintetét, de nem felelt. – A költségeket természetesen én állom – jelentette ki Craig. – Nem. Annak ellenére, hogy hallotta, amikor kijelentetted róla, hogy úgy néz ki és úgy

beszél, mint a. New Yorker egyik képregényfigurája, Mrs. Pelton ragaszkodik hozzá, hogyő fizesse a fogadást. Az amúgy is a menyasszony családjának a feladata. Minden mást



Bob és én állunk. Vita nincs. Tudod, hogy érez Bob a gróffal kapcsolatban. És szerencséremegengedhetjük magunknak.

Lowell tollat húzott elő a zsebéből, és felírt egy nevet a vendéglistára.

– Kit felejtettem ki?

Craig Tom Warner alezredes felé intett a fejével.

– Ha már úgyis felírtál minden kurvapecért, aki valaha is egyenruhát hordott, akár őt is bevehetjük. Jó fej, és tud is valamit.

A megadást választotta, gondolta Barbara Bellmon. A hosszú, véres csata elmaradt.Tudta, Lowell a maga módján még hálás is neki.

(Négy)

Walter Reed Katonai Gyógyászati Központ

Washington, D. C.

1959. június 20., 8 óra 30 perc

A Walter Reed Katonai Gyógyászati Központ parancsnokát, egy orvos-vezérőrnagyot,igencsak meglepte a telefonbeszélgetés, amit a Washingtoni Katonai Körzetet vezetővezérőrnaggyal folytatott.

– Biztos, hogy ez az a nő, Érnie? – kérdezte. Ernie biztos volt benne.

– Rendben, elintézem – mondta a Walter Reed parancsnoka. Csöngetett a titkárnőjének.

– Megkérné Horter ezredest, hogy most azonnal nézzen be hozzám? – adta ki azutasítást. – És készítsen elő egy kocsit…, nem, inkább a sofőrömnek szóljon, hogy álljonkészen.

– Igen, uram.

Florence Horter alezredes, a katonai nővéri szolgálat tisztje, műtős zöldben jelent meg agyógyászati központ parancsnoka előtt. A férfi észrevette, hogy a csuklója közelében egycsepp vér van a ruhaujján. Megértette, hogy Hortert talán nem nyűgözi le annyira a tény,hogy ő hívatja magához, hogy emiatt átöltözzön egyenruhába, de azért arra nem számított,hogy szándékosan összevérezett műtősköpenyben jelenik meg.

– Látni akart, uram?

Horter alezredes telt, meglehetősen jellegtelen arcú, ötvenöt éves nő volt. Tizennyolcéve nővérkédért a hadseregben, és időközben számos magas beosztású barátra tett szert ahadsereg orvostársadalmában. A vezérőrnagy két kiemelkedő sebésztől is azt hallotta – azegyik a hadseregnél szolgál, a másik a Johns Hopkinsban tanít –, hogy ha tetszés szerintválaszthatnának altatóasszisztenst, mindig Florence Hortert választanák minden nővér közül, akit valaha ismertek. De még az ebben a szakágban specializálódott orvosok helyettis.

Jó szolgálati lapjának köszönhetően helyezték a Walter Reedbe, ahol mint műtősfőnővér került az állománytáblára. Valójában aneszteziológusként működött, kivéveamikor valamely kiemelkedőbb húsvagdalót azzal a kiváltsággal tüntette ki, hogy önként



vállalta, asszisztál neki. Az utóbbi időben felvette azt a szerencsétlen szokást, hogy agyakornokokat, de egyes orvosokat is csak „fíacskám”-nak szólított, ami olyannyirasértette némelyek büszkeségét, hogy páran írásban is panaszt nyújtottak be. Ráadásul a Nővérszolgálatok főparancsnokával is háborúban állt, akit csak „szoknyás vállalatihivatalnokaként emlegetett.

Mindenesetre bár bírta egyes kiemelkedő orvosok elismerését, nem az a fajta nő volt,

aki magas körökben mozogna, most pedig szinte a legmagasabb helyre fog utazni, amiWashingtonban csak előfordul.

– Ezredes – mondta a gyógyászati központ parancsnoka –, a Washingtoni KatonaiKörzet parancsnokának az a kívánsága, hogy jelenjen meg a légierő Andrews bázisán, alégierő különleges küldetési repülőszázada VIP várójában, legkésőbb 11.00-ra. Tetszésszerinti öltözékben, ami feltételezésem szerint azt jelenti, hogy viselhet, ahogy afeleségem szokta mondani, puccos női ruhát vagy kék katonai egyenruhát.

– Mi ez az egész?

– A Katonai Körzet parancsnoka, már ha egyáltalán tudja, nem tartotta fontosnak, hogyvelem is közölje. Még ma délután visszatér majd Washingtonba. A sofőröm viszi ki.

– És még csak nem is tudja, miről van szó?

– Halványlila gőzöm sincs.

(Öt)

A Légierő Andrews bázisa

Washington, D. C.1959. június 20., 11 óra 05 perc

A légierő 6-20-09-es különleges küldetési járata, egy VIP-célra átalakított C—131-es(azaz egy Convair, melyet eredetileg a légierő kettes számú gépének szántak, amikor azalelnöknek épp nincs nagyobb gépre szüksége), öt percet késett a felszállással, ugyanisSanford T. Felter nem jelent meg időben.

Végül egy sárga-fekete kockás kamion hozta ki a repülőhöz, amely már a felszállópályaelején állt. Leeresztették a hátsó ajtó lépcsőjét. Felter, ki tudja, miért, egyegyenruhás

katonai nővér társaságában sietett fel rajta. Az alapjáraton járó propellerek szeleösszekócolta a haját.

A DCSINTEL és több asszisztense már a gépen ült, ahogy a tengerészeti hírszerzésfőparancsnok-helyettese is. Az utasok között volt még a Központi Hírszerzési Szolgálat(CIA) négy7 igazgatóhelyetteséből kettő, a Kémelhárítás igazgatóhelyettese és Spires I.Ranaldo, egy külügyminisztériumi államtitkár, akinek valamiféle, közelebbről meg nemhatározott, magas szintű titkosszolgálati feladatköre volt. Egyik jelen lévő magas beosztású állami hivatalnok sem szokott hozzá, hogy megvárassák, különösen nem, hogy

egy alezredes. Mégsem kérdezte Feltertől senki, merre járt. Attól tartottak, erre azegyszerű kérdésre: „Hol a pokolban volt?!”, megint a tőle már szinte megszokott választkapják: „Az elnöknél.”

A repülés a Long Island-i Idlewild Nemzetközi Repülőtérre mintegy negyvenperces



volt, de közel egy órát várakoztak New York fölött a sorban, míg végül a pilótakikövetelte, hogy soron kívüli leszállási engedélyt adjanak nekik. A csillogó Convair majdnem ugyanabban a pillanatban gördült a repülőtér épülete mellé, amikor a LufthansaFrankfurt am Mainból érkező 606-os járata.

– Talán az lenne a legjobb -jelentette be hangosan Felter –, ha Horter ezredes és énfogadnánk a grófot.

Nem parancs volt, természetesen, csak emlékeztető, hogy többüket is felismerhetik.

– Én is jövök – szögezte le Spires I. Ranaldo. – És áthozom őket a vámon.

– Erre nem is gondoltam – vallotta be Felter.

Mindhárman lementek a hátsó ajtó lépcsőjén. Egy fémajtóhoz érkeztek, ami azutasrámpa alatt, a rakodórámpáról vezetett be az állomásépületbe. Ez az ajtó általábanzárva volt, de most egy a vámügyi és bevándorlási hivatal egyenruháját viselő századosvárta őket, és kinyitotta előttük.

Spires I. Ranaldo igazából nem azért ment Felterrel és a nővérrel, hogy áthozzaGeneralmajor Graf von Greiffenberget a vámon. Hanem azért, hogy ellenőrizze, a mégWashingtonból kiadott parancsait zökkenőmentesen hajtják-e végre.

Amikor a Lufthansa 606-os járata kapcsolatba lépett a New York-i megközelítésiforgalomirányító toronnyal, repülés közbeni felvilágosítást kaptak, hogy Generalmajor Graf von Greiffenberg és társai elsőként hagyják el a gépet. Állami tisztviselők fogják várni őket, akik azonnal elvámolják a csomagjaikat, amint azok lekerülnek a gépről.

A 606-os pilótája nem lepődött meg. Frankfurtban, mielőtt az utasok felszálltak, a

repülőgépet és a felrakodott csomagokat az utolsó pillanatban újra ellenőrizték. A gróf éstársai utoljára szálltak föl a gépre, de oda sem a váróteremből, busszal érkeztek, hanemmagukban, kocsival. És amikor felszállt, és elérte a hatezer métert, „véletlenül” találkozotta Luftwaffe egy vadászgéprajával, melyek „gyakorlóküldetésen” pont arra haladtak,amerre ők, csak hatszáz méterrel magasabban – egészen míg az Atlanti-óceán fölé nemértek.

A terminálépületnél a gróf előtt két jól öltözött, testes fiatalember szállt le a repülőről,és az unokája, egy tizenkét éves szőke fiú, aki máris kezdett esetlen, nyakigláb kamasznak

kinézni. – Nahát, kedves Felterem! – furakodott át kísérői között a gróf, és kezet nyújtott. –

Micsoda kellemes meglepetés!

Abszolút hibátlan angolsággal beszélt, az akcentusa félúton volt az amerikai és a britközött.

– Sandy bácsi! – rázta meg a kezét a fiú is. Felter megölelte, ami kissé zavarba hozta P.P.-t – nem az, hogy a férfi kimutatta az érzelmeit, hanem hogy úgy érezte, gyerekkéntkezeli.

A gróf megpillantotta Florence Hortert.

– Kedves ezredesem! – mondta, megfogta a nő kezét, fölé hajolt, és megcsókolta.Horter alezredes elpirult.



– Örülök, hogy újra láthatom, tábornok – mondta.

– Na, mit szól? – tolta elé büszkén a gróf a fiút.

– Micsoda jóképű fiúcska – mondta Florence Horter. Majd kitört belőle: – Mindkettőjükre hasonlít!

– Igen. Ez nekem is gyakran eszembe jutott. Peter, bemutatom Horter ezredest. Az apád

barátja, és anyád igazi jó barátja is volt, amikor éppen nagyon nagy szüksége volttámogatásra.

– Örvendek – mondta Peter-Paul Lowell udvariasan. Kezet nyújtott. A nő megrázta,majd magához ölelte a fiút.

– Az anyád nagyon büszke lenne rád – mondta. Miután elengedte, elfordult, és aretiküljében kezdett kotorászni. Zsebkendőt húzott elő, hangosan kifújta az orrát.

A grófot addigra bemutatták Spires I. Ranaldónak, aki kihasználta az alkalmat, ésreményét fejezte ki, hogy a gróf washingtoni tartózkodása alatt szakítani tud majd egyórát, és beszél a külügyminiszterrel. A gróf udvariasan azt válaszolta, megtiszteli ameghívás, és minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy időt találjon. Ranaldo magábanönelégülten somolygott. A repülőgép összes többi utasának túljárt az eszén. Mindannyianszívesen elbeszélgettek volna a gróffal négyszemközt.

Lementek a lépcsőn a parkolórámpához, majd fel a Convairbe. A sarkukban háromvámossal, akik a csomagokat cipelték.

– Idlewild földi irányítás, a légierő négyes számú gépe a hatos gördülőúton engedélytkér gördülésre és felszállásra.

– Légierő négyes, hatos útról gördülés engedélyezve a három kettes gördülőúton át, azaktív pálya elejéig, egyes zéró.

Három perccel később, miután a Convair végighaladt egy úton, mellyel párhuzamosanegy másikon huszonhárom repülőgép állt sorba, felszállási lehetőségre várva, megszólalt arádió:

– Idlewild indulási irányítótorony engedélyezi a légierő négyes gépének a felszállást,első helyen, az egyes zéróról. A New York-i területi forgalomirányítás engedélyezi a

ashingtoni hármas közvetlen vektoron haladást. Jelentsen, amint eléri a háromszázmétert.

– A légierő négyes gördül.

Huszonhárom repülőgépben negyvenhat pilóta átkozta az istenverte nagykutyákat,amiért megelőzik őket. Kivéve akik azon tűnődtek inkább, mi a fene lehet az a légierőnégyes.

A Convairen Greiffenberg grófja megfogta Florence Horter alezredes kezét.

– Mondja, Florence… Hívhatom Florence-nek?

– Természetesen.

– Találkozott már a hölggyel?



– Igen. Craig egvik este, pár nappal ezelőtt, felhozta a lakásomba. -És?

– Nincs vele semmi baj. Sok mindenben hasonlít Craighez. Szerintem attól lehet, hogymindkettőjüknek olyan sok pénze van. Csinos jói ki is van párnázva. Szerintem mindenrendben lesz.

– Helyes – szorította meg a kezét a gróf. – Nagyon helyes!

(Hat)A farm

Fairfax megye, Virginia


Barbara Bellmon végül úgy vetett véget Craig Lowell ostoba viselkedésének, hogykiment a farmra vezető földút közepére, és kitartotta a kezét, mint egy közlekedési rendőr.Közben erősen reménykedett benne, Craig elég jól megtanította P. R-t vezetni, és meg

tudja állítani a Mercedest, mielőtt elütné.Úgy gondolta, egyedül ő érti, mit akar Craig. Mindenki más – Bob, a gróf, Sharon, a

saját gyerekei – mind meg voltak róla győződve, hogy ez csak egy újabb példája Lowellfelelőtlenségének. Egy tizenkét éves gyereket vezetni tanítani… ráadásul egyMercedesben, az ég szerelmére! És pont az esküvője napján!

– Én is tizenkét évesen tanultam meg vezetni – felelte erre Lowell. – Különben is, lekell foglaljam magam valamivel.

De nem ez volt az igazi ok, gondolta Barbara. Vagy legalábbis nem csak ez. Lowell

egyszerűen oda van a fiáért, élvezi a társaságát, ami teljesen normális reakció egy apától – főleg ha ez az apa olyan ritkán látja a fiát, mint Lowell.

A Mercedes csúszva fékezett le. Egy méterre állt meg tőle.

– Hidd el, nem szívesen teszem, P. P. – lépett Barbara a kormánynál ülő gyerekhez. – Dea seriff küldeni fog néhány embert, hogy irányítsák a forgalmat, és ha rajtakapnak, börtönbe zárják az apádat.

– Értem.

– Faszt – így Lowell. – Tényleg börtönbe zárnák? – kérdezte Peter-Paul Lowell.

– Attól tartok, igen – mondta Barbara, legalább annyira Lowellnek, mint a fiának.

– Na, még egy kört megyünk a tömb körül – jelentette be Craig. – Aztán vége, oké?

– Rendben – mondta a fiú.

A „tömb körül” a farmon körbefutó földutat jelentette. Egy kör mintegy másfélkilométer lehetett.

– Hát jó, még egyszer, utoljára – egyezett bele Barbara, azzal félreállt.

A Mercedes kipörgő kerekekkel dübörgött el. Lowell hátrafordult, és vigyorogva fityisztmutatott neki.



Barbara bement a kőkerítés kapuján. A partiszervíz sátrát csak a teniszpályán tudták felállítani, mert minden mezőt bevetettek. Ami persze azzal fog járni, hogy újra kell majd burkoltatniuk a pályákat, miután háromszáz ember – fele nő, magas sarkú cipőben – öt-hatórán át tapodott rajta. Ez persze az ő kiadásuk lesz. A fogadás költségeit ugyan Cvnthianagynénje állja, de azért mégsem küldhet neki számlát két teniszpálya felújítási díjáról.

No nem mintha különösebben zavarta volna a dolog. De sok pénzbe fog még kerülni

Craig oltár elé állítása. Bob ragaszkodott hozzá, hogy ők fizessék az előző estilegénybúcsút. Száz férfi – nyolcvan százalékuk tiszt – mulatott a pénzükön az Army & Navy Klubban. Száz vacsora, egyenként tizenegy’ dollár ötven centért, plusz az italköltség – csinos kis számla lesz.

Még az egyszerű kis ebéd, amit a „család”-nak tervezett, mielőtt a többi vendégmegérkezne, sem úgy alakult, ahogy gondolta. Eredetileg csak a saját családját akartameghívni, továbbá Craiget, a grófot, P. P-t, és esetleg Felteréket. Csakhogy a grófot kísérőkét figuráról, bár testőröknek néztek ki, és úgy is viselkedtek, kiderült, hogy a

Bundeswehr századosai. Ezek után nem lehetett letudni őket néhány szendviccsel. AztánBob közölte vele, hogy Sandy telefonált, és azt mondta, átküld „pár embert” – hatot –,akiknek „vendégeknek kell látszaniuk”. Ami azt jelentette, hogy nekik is adni kellett azebédből. Amikor a kötetlen, „csak a család” étkezésen résztvevők várható létszámameghaladta a húsz főt, felhívta a partiszervizt, és inkább rendelt ebédet harminc fő részére, plusz tartalék.

A vendégek fél egy körül kezdenek majd érkezni. Craig mostohaapját és azunokatestvérét, Porter Craiget és családját eredetileg Craig városi házában akarták elszállásolni. Porter Craig azonban felhívta, hogy úgy döntöttek, a házat inkább átadják

Mrs. Peltonnak és a vele érkezőknek. Ők a Hay-Adams Szállodában szállnak meg. – Biztos vagy benne, hogy kaptok szobát? – kérdezte. A Hay-Adams a Lafayette

Square-en, a Fehér Házzal szemközt áll. Drága, divatos, és néha nem könnyű szobátfoglalni benne.

– 0, biztos vagyok benne, hogy gondoskodni fognak rólunk – mondta Porter, olyanmagától értetődő magabiztossággal, hogy Barbarában felmerült, esetleg a szálloda isLowell családjának tulajdonában van. Persze valószínűleg nem a szálloda, csak arészvénytársaság, amely a holdingcéget birtokolja, amely annak a banknak a többségi

tulajdonosa, ami a szálloda birtokosa.Lowell és R. R. Felteréknél töltötték az éjszakát Felter kis, Alexandria egyik

külvárosában álló házában. Reggel jöttek át a farmra a leengedett tetejű Mercedesben. Ezadta aztán Craignek az ötletet arra, hogy R R-t vezetni taní|a.

Előző este tízkor megérkezett a teljes MacMillan család, kivéve Roxyt. Persze őket is itthelyben kellett elszállásolni. Mac és Bob együtt raboskodtak a fogolytáborban, aminek agróf volt a parancsnoka. Reggel kilenckor Lowell repülőgépe földet ért a Washingtoni Nemzeti Repülőtéren. Bill Franklin zászlós volt a pilóta, Jane Jiggset és Melody Greert

hozta Ruckerből, Toni Parkért, Roxy MacMillant és Patrícia Hanrahant Braggból.Bizonyára pusztán a szerencsés véletlennek köszönhetően mind Fort Rucker

parancsnokának, mind a Katonai Repülési Bizottság elnökének épp most akadt dolgaWashingtonban. Együtt vezették a gépet, amivel ide repültek, az utastérben pedig



magukkal hozták Jean-Philippe Jannier századost, akit a washingtoni francia követségkatonai attaséja kért ki erre a napra. Útközben megálltak a légierő Pope bázisán, FortBraggban tankolni, ahol ismét egy szerencsés véletlennek köszönhetően Paul Hanrahanezredes és Wojinski törzsőrmester pont a műszaki állásnál tartózkodtak, és gépet kerestek,amivel Washingtonba juthatnának.

Barbara Bellmon egyáltalán nem volt közeli barátságban Phil és Toni Parkerrel, mégis

ragaszkodott hozzá, hogy a farmon szálljanak meg. Ugyanis mindketten Craig nagyon jó barátai, és Barbarának semmiképpen sem állt szándékában lehetőséget adni nekik arra,hogy akár a leghalványabb gyanú is felmerüljön bennük, miszerint a bőrszínük miatt nemmaradhatnak náluk.

így hát a ház már tele volt. Ha még valaki érkezik, kénytelen lesz valamelyik, amotelben megszállt vendéget megkérni, hogy ossza meg vele a szobáját.

Barbara a Washington és a farm közötti közlekedés problémáján is gondolkodott. Akérdés szerencsére Mrs. Peltonban is felmerült, aki bejelentette, hogy hoztak magukkal

autókat „a városból”, és javasolta, hogy Barbara sofőrje „legyen afféle főpincér”, őgondoskodjon róla, hogy az autók mindig akkor és ott legyenek, ahol és amikor szükségvan rájuk.

– Hány autó van? – kérdezte Barbara.

– Kettő New Yorkból, az enyém és Porteré, és Porter küld még hármat Broad-lawnsból.Gondolod, ennyi elég lesz, vagy béreltessek még párat? Gyűlölök bérelt autóban utazni.Mindig az jut róla az eszembe, hogy talán épp egy temetésről jön.

Az autók – és ez alatt természetesen limuzinokat értett – csak tartalék szállítóeszköznek kellettek. Ugyanis két Greyhound buszt is kivettek a nem a közvetlen családba tartozók részére. A limuzinok a családnak maradnak, és a menyasszonynak, illetve azoknak, akik lemaradtak a buszról.

– Biztos vagyok benne, hogy ennyi elég lesz – mondta Barbara Mrs. Peltonnak. Lowellés P. P. abban a pillanatban érkeztek vissza az utolsó körről, amikor dr. Thomas GreyEdwards tiszteletes, a Szent Péter episzkopális templom lelkipásztora, aki majd a házasságszent kötelékében egyesíti a párt, megérkezett az ebédre. A tiszteletes korábban szigorúanleszögezte, hogy semmilyen körülmények között nem vezetheti le a szertartást, amíg az

összeadandó párnak „tanácsadást nem tartott”.Már fél órája beszélgetett Cynthiával, amikor Lowell telefonja véget vetett az egésznek.

Kentuckyból hívta fel, hogy közölje, nem ér rá. Craig azóta sem volt hajlandó a közelébesem menni, minden rábeszélés ellenére, így Barbara kihúzta a tiszteletest, és inkább ahadsereg főkáplánját kérte fel. Két nappal később azonban dr. Thomas Grey Edwardstelefonált (gyaníthatóan az esküvő a Washington Postbm közzétett terve láttán), és közölte,hogy természetesen vannak kivételek, nagyon szívesen levezeti a házasságkötést.

Craig Lowellt így két tiszteletes, egy doktor és egy tábornok fogja összeadni a

feleségével.A tiszteletes doktor a Mercedes kormánya mögött ülő gyermek láttán felvonta a

szemöldökét, majd leeresztette és elmosolyodott apa és fia felhőtlen közös boldogságának látványán. Aztán megint felvonta, ugyanis egy pincér pezsgőt kínált körbe, és P. P. is elvett



egy pohárral, amit nem követett szülői dorgálás.

(Hét)

Az ebéd nagyon kellemes volt – fürj. Barbarának nem jutott eszébe kikötni, mitszolgáljanak fel (és most így visszagondolva nem is kérdezték), a partiszervíz pedigtermészetesen a lehető legdrágábbat választotta – az iráni kaviár kivételével – arepertoárjából. Emellé rengeteg bort.

A teniszpályán felállított sátorban álló asztaloknál ebédeltek. Amint végeztek, leszedik aterítéket, letakarítják az asztalokat, és újra megrakják őket az állófogadáshoz. Magát azesküvőt a ház mögött tartják majd, ahol a rózsalugas tökéletes, romantikus hátteret biztosít.

Barbara épp szólni akart a férjének, hogy küldje Craiget öltözni (amivel egybeneltávolíthatják az asztaltól és a pezsgőtől), amikor észrevette, hogy Mrs. Pel tonkomornyikja odalép, mond valamit Craignek, majd a sátor sarkába vezeti. Odaérve átadottneki egy borítékot.

Barbara felállt, Lowellhez ment.

A férfi gyanúsan csillogó szemekkel nézett rá. Nem tudta eldönteni, mérges-e vagyszomorú.

– Sajnálom, hogy ezt kell tennem veled – mondta.

– Mit kell tenned?

Átadta neki a levelet, majd elment. Barbara már indult volna utána, de inkább megállt.

Jobb megtudni, mi bosszantotta fel, mielőtt megpróbálja megnyugtatni. Elolvasta alevelet.

Legdrágább Craigem!

Nagyon sajnálom, hogy így kell megtennem, de nincs más mód. Ha kimennék oda, éseléd állnék, tudom, hogy elég lenne egyszer rád néznem, és hajlandó lennék vállalni akockázatot, csak azért, hogy még egy éjszakát veled tölthessek. De az lenne a lehető legkegyetlenebb dolog, amit a férfival, akit szeretek, tehetnék.

Ez a dolog nem fog működni. Amikor veled vagyok, még csak be tudom beszélni

magamnak, hogy igen. De egyedül kitisztul a fejem, és újra átlátom a helyzetet. Látommagunkat valami rettenetes, isten háta mögötti helyen, mint, mondjuk, Ozarkban. Énróbálok kedves lenni az emberekkel, bár halálra untatnak, és közben gyűlöllek, amiért

rákényszerítettél, hogy odaköltözzem. Vagy Palm Beachben, ahol hősiesen küzdesz, hogyólóval és hasonlókkal kösd le magad, miközben gyűlölsz, amiért rávettelek, hogy

otthagyd a hadsereget, ami az életed volt.

Ez a másik ok, amiért nem megyek ki, és nem állok oda eléd. Attól tartok, ha választáselé állítanálak, engem választanál a hadsereg helyett, és leszerelnél. Hat hónappal később

edig már gyűlölnél, amiért választásra kényszerítettelek. Es én is utálnám magam érte.

Ha az eddigiekből még nem lenne egyértelmű: nem megyek hozzád, se ma, se a jövő héten, se a jövő hónapban, soha. Azért, mert szeretlek. Meg tudod ezt érteni, kedvesem?

Cyn



– Ó, a francba! – tört ki Barbara Bellmon, olyan hangosan, hogy az ebédlőasztaloknálülő harminc-egynéhány ember fele felé fordult. A társaság másik fele már eddig iskíváncsian pillantgatott rá időről időre.

Craig után szaladt. Nem lepte meg, hogy nem érte utol, sem az, amikor meghallotta,hogy beindul a Mercedes motorja. Kiszaladt a házból, majd ki a kapun, az útra, de már csak egy futó pillantást vethetett a legalább százzal távolodó babakék Mercedesre, mielőtt

az eltűnt volna az autópálya irányában, a földúton.Craig Lowellnek természetesen nem állt szándékában beletörődni, hogy ez a levél

legyen az utolsó szó. Mindamellett nemigen számított rá, hogy sikerülne megtalálniaCynthia Thomast. De ha mégis, valószínűtlen, hogy rá tudná beszélni, gondolja megmagát. Cynthia Thomas intelligens, erős akaratú nő volt, aki nagyon is tisztán látta adolgokat. Barbara Bellmon éppen ezen tulajdonságai miatt kedvelte. Emiatt hitte, hogy jókatonafeleség lesz belőle.

Barbara visszasétált a teniszpályán álló sátorba. Úgy viselkedett, mint egy tizedes, aki

önkénteseket választ ki a századiroda előtti fű lény írására. Előbb a férjére mutatott, aztánGreiffenberg grófjára, majd begörbített ujjal hívta oda őket magához.

(Nyolc)

Lafayette márki lakosztály

Park-Sheraton Szálloda

Washington, D. C.


Jean-Philippe Jannier a franciaágy támlájának vetett háttal üldögélt. A pléd sarkaeltakarta az ágyékát. A hasán egy üveg pezsgő állt, ami, közölte Melody Dutton Greerrel,a legjobb dolog a világon másnaposság ellen.

A parti nem maradt el, még ha nem is esküvői fogadás lett belőle. És mindenki, Mrs.Shuyler Peltontól Rudolph G. MacMillan alezredesig, berúgott, betintázott, becsiccsentett,netán a sárga földig leitta magát – ki-ki ízlése szerint.

Fél kilenckor Jannier százados kivitte Mrs. Greert a buliról.

– Hol voltál? – kérdezte Melody. – Hová megyünk? – Összepakoltam a holmidat.

Egy Cadillac várt rájuk az úton, sofőrrel.

– Mi ez az egész?

– Bill nagyon elbűvölő fickó – felelte Jannier, Franklin zászlósra utalva –, de én inkábbazért veled aludnék.

Barbara Bellmon elnézést kért, amiért kénytelen volt a két agglegényt egy szobában

elszállásolni. – Hová mehetnénk?

– Ó, valahol majd csak találunk egy motelt.



– Honnan szerezted az autót?

– Ahol a motelt – felelte a férfi, azzal gyengéden betuszkolta Melodyt a kocsiba.Természetesen szó sem volt motelről. A francia nagykövetség által a Park-

Sheraton Szállodában igen fontos vendégek részére fenntartott lakosztályba mentek.

Melody Dutton Greer az ablaknál állt. Kissé kijjebb húzta a súlyos bársonyfüggönyt,

épp csak annyira, hogy kilásson. A beszűrődő fényben halványan kirajzolódott a testekörvonala. Egyszerű pamut hálóinget viselt, ezt azonban a napfény áttetszővé tette.

Jean-Philippe Jannier épp megállapította magában, hogy a lányé a leggyönyörűbb mell,amit valaha látott – márpedig jó sok mellet volt alkalma látni –, amikor megszólalt azéjjeliszekrényen álló két telefon egyike.

Nem először szállt meg a Lafayette márki lakosztályban, így tudta, hogy az egyik telefon közvetlen vonal a követség telefonközpontjához. A másikat a szálloda köz– \ pontjához kapcsolták. Meg kellett várnia a második csöngést, hogy megtudja, melyik szól,

de még ezek után is rosszat vett fel. – Jannier – mondta, mikor végre sikerült helyrehoznia a hibát.

– Bill vagyok, Philippe – mondta Franklin zászlós.

– Megtudtál valamit? – kérdezte Jannier. Melody eljött az ablaktól, leült az ágyra.

– Tegnap este fél tizenegykor hagyta el Teterborót. Atlantába kért repülési engedélyt, deRichmond, Virginia fölött, kilencven perccel később, eltért az útitervtől. Richmondbannem szállt le. Isten tudja, hová ment. Nem jelentettek lezuhant repülőt.

– Ne beszélj ostobaságokat. Már ha arra akarsz utalni, amire gondolok.

– Macnek van egy haverja az FAA[14]

-nál – folytatta Franklin. – Előbb-utóbbmegtudjuk, hol szállt le. Már keresik.

– Mindenesetre legalább nem itta le magát – mondta Jannier.

– Úgy néz ki – értett egyet Franklin.

Philippe-nek eszébe jutott, hogy a zászlós Lowell gépén repült Washingtonba, így mégtalálnia kell valamilyen módot a bázisra való visszajutásra.

– Hogy mentek vissza Ruckerbe?

– A nők ma délután mennek, civil járattal. Én meg egyelőre, gondolom, maradok.

– Hol vagy most?

– A farmon.

– Át tudnál jönni? Visszamehetnénk együtt.

– Szereznem kell valakit, aki visszavisz – mondta Franklin. – Nincs pénzem

repülőjegyre. – Gyere ide most rögtön. Illetve előbb tégy róla, hogy mindenki tudja, milyen számon

vagyunk elérhetők, aztán gyere át.



– Nem hallottad, hogy nincs pénzem jegyre?

– De hallottam. Olyan egy óra alatt ideérsz, ha most indulsz.

Letette a kagylót, rámosolygott Melodyra, majd gyengéden megérintette az arcát. Nem bírt ellenállni, egyre lejjebb és lejjebb simított ujjbegyeivel a nő bőrén, végülmegtapintotta a mellét a pamut hálóingen keresztül.

– Na, mi a helyzet? – fogta meg a kezét a nő. – Hát, miután a farmról elment, először valószínűleg New Yorkba hajtott, és

megpróbálta megkeresni. Bill kiderítette, hogy tegnap éjszaka hagyta el Teterborót.Műszeres repülési tervet adott be Atlantáig, de kilencven perccel később, Richmond fölöttletért róla.

– Ezek szerint azóta bárhol lehet – mondta Melody.

Ritka az olyan nő, aki megérti a repülés finomságait, gondolta Jannier. Többek közöttezért is találta olyan elbűvölőnek ezt a kis amerikai kivételt.

– Viszont ez azt jelenti, hogy nem rohant leinni magát. Részegen nem repülne.

– Előbb leszáll – nevetett Melody. – De aztán… Philippe bólintott.

Ekkor észrevette a könnyeket a szemében.

– Nagyon jó barátja vagy – mondta –, hogy így megkönnyezed. A nő arcáról eltűnt amosoly.

– A barátja vagyok – mondta Melody –, de nem miatta sírok.

– Aha.A lány elengedte a kezét, felállt.

– Mondani szeretnék neked valamit. És mivel idehívtad Bilit, most kell elmondanom.

– Hallgatlak.

– Maradj ott.

– Tessék?

– Ne gyere utánam.Addig nézett rá várakozásteljesen, míg Jannier végül megvonta a vállát, jelezve,

elfogadja a különös utasítást. Melody ekkor visszament az ablakhoz. Megint áttetsző lett ahálóinge a napfényben.

– Meg kell szabadulnod Bilitől, ha megjön – mondta. – Adj neki pénzt, hogy visszatudjon menni Alabamába, aztán küldd el.

– Ez hízelgő.

– Aztán keresnünk kell egy orvost.

– Valami baj van? Beteg vagy, ma petite?

– Nem beteg. Terhes. A szobában csend lett.



– Biztos vagy benne?

– Hát persze hogy biztos! – tört ki a lány dühödten. – Nem most fordul elő először.Szerinted mit csináltam a fürdőszobában, amikor felébredtem? Fogat mostam?

– Azt hittem, az alkoholtól van – magyarázta Jannier.

– Reggeli rosszullétnek hívják – mondta keserűen Melodv. – Természetesen én fizetem

az abortuszt. Az én hibám, nem a tiéd. Nem szándékosan csináltam, de attól még az énhibám. Hoztam magammal ezer dollárt. De nem tudom, hová menjek.

Háttal állt neki, kinézett az ablakon. Philippe szívesen odament volna hozzámegvigasztalni, de mindent a maga idejében.

A padlóra lendítette a lábát, és felvette a követségi telefont.

Melodv hallotta, ahogy egy melléket kér, majd így szól: – Bonjour. Ici est Jannier. J’aibesoin d’une service privée.

Értette, mit mond: Jó napot. Itt Jannier. Privát szolgáltatást szeretnék kérni.A nő szájába vette begörbített mutatóujját, és keményen ráharapott, hogy fájjon. Akkor

nem tud másra gondolni, csak a fájdalomra.

Aztán a férfi egyszer csak ott termett mellette. Gyengéden megérintette a vállát. Melodyhagyta, hogy megfordítsa, és átkarolja.

– Mindent elrendeztem – mondta. – Egy órán belül visszahív a részletekkel.

– Annyira sajnálom, Jean-Philippe – küszködött a sírással a lány.

– Én nem – felelte a férfi gyengéden, önelégülten. Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – Azt mondtam, sajnálom – ismételte Melody.

– Úgy tűnik, a probléma, még diplomata-útlevéllel is – mondta vidáman, ahogy csak egy francia tud mulatni a bennszülöttek barbár szokásain –, nem az engedéllyel van vagy amegfelelő hivatalos személy mozgósításával, hanem a szükséges igazolás beszerzésével,hogy az embernek nincs semmilyen fertőző betegsége. Közöltem az igazgatóval, mondjameg a követség orvosának, tiszti és úriemberi becsületszavamat adom, hogy egyikünk semszenved ilyesmiben, és személyes sértésnek venném, ha nem állítaná ki a szükséges

dokumentumokat.Melody végre megértette.

– Te arról beszélsz, hogy házasodjunk össze?

– Mi másról? – csókolta meg Jean-Philippe Jannier a nő feje búbját.

Amikor William ’. Franklin zászlós ötvenöt perccel később belépett a Park-SheratonSzálloda Lafayette márki lakosztályába, Jean-Philippe Jannier századost a nappali egyik fotelében ülve találta, a dereka körül törülközővel. Telefonon tárgyalt valakivel. Franklin

Algériában megtanult franciául. Értette, mint mond. – Akkor egy órán belül számítunk önre.

Jannier lenyomta a villát, majd kérte a concierge-et. Amikor közölték vele, hogy nincs



concierge, kérte az igazgatót. Amint kapcsolták, bemutatkozott, és közölte, hogy örülne,ha azonnal kitakarítanák a lakosztályt, és egy órán belül pezsgőt és desszertet kér nyolc főrészére.

– És ha van virágboltjuk, felküldetne némi virágot is? Rózsa például megteszi. Néhányat vázával, és egy csokrot egy hölgynek.

Letette a kagylót, Franklinre nézett.

– Na, tüntesd el az arcodról azt a nagy látványos felháborodást, Bill. Inkább menj,fürödj meg, borotválkozz meg, aztán öltözz vissza a díszegyenruhádba. Egy órán belülösszeházasodunk Melodyval. Megtisztelnél, ha te lennél a tanúm.

XVII.

(Egy)

Eglin légi támaszpont, Florida


Az 59-23-as A kiképzőcsapat tíz nappal korábban egy Otterről ugrott az Eglinrezervátum területére.

Eglin óriási bázis volt, és amint a csapat földet ért, az is kiderült, miért. A területtúlnyomó része ugyanis mocsár, semmi másra nem használható, csak a szupercserkész-kiképzés címen történő kínzásra.

Thomas J. Ellis hadnagy, az 59-23-as A kiképzőcsapat parancsnoka, hét térképet kapott.A hatból hetet lezártak, és nem nyithatta ki őket, amíg a borítékra írt feltételek nemteljesültek. Kivéve ha „a csapat egy vagy több tagja olyan sérülést szenved el, amelyazonnali evakuálását teszi szükségessé, orvosi ellátás céljából”. Ha ez bekövetkezne,vissza kellene menniük az első szakaszhoz. Más szóval kezdhetnék elölről az egészkéthetes feladatot.

Induláskor tizennégy napra elegendő fejadaggal látták el őket. Sajnálatos módonazonban senki sem bírt tizennégy napi élelmet az egyéb felszerelése mellett kétkilométernél messzebb cipelni a mocsárban. Még Eaglebury őrmester sem, aki pedignyugodtan elmehetett volna védőnek a Green Bay Packers rögbicsapatba.

Így hát a földet érés után, a mocsárban, Ellis első feladata a csomagok újraválogatásának ellenőrzése lett. A , jó” ételek kilencven százalékát hátra kelletthagyniuk a súlya és a mérete miatt. Ilyenek voltak például a „sonkadarabok mazsolaszósszal”, a „marhahúsdarabok pecsenyelében”, és a „csirke galuskával”konzervek, melyek még a második világháborúban készültek. Magukkal vittek viszont



zacskós leveseket, tojásport, fóliába csomagolt, „nagy proteintartalmú” rudakat, tejport,teát és kávét.

És természetesen a rádiókat, puskákat, pisztolyokat, kulacsokat, robbanószereket,elsősegélykészleteket, igazi (nem gyakorló vagy vak) kézigránátokat és a lőszert. Aszemélyes fegyvereiken kívül az 59-23-as A kiképzőcsapatot még egy .30-as kaliberűBrowning géppuskával, a hozzávaló lőszerrel, továbbá két .30-as kaliberű automata

puskával is ellátták.Első összetűzése Eaglebury őrmesterrel támadt, amikor közölte, hogy otthagyják azokat

a kurva automata puskákat. Tízkilósak, ráadásul nehéz tárak járnak hozzájuk,mindegyikben húsz darab .30-06-os puskatöltény. Eaglebury azonnal általánosnemtetszését fejezte ki, amikor Ellis átválogattatta az élelmiszerkészletüket és az egyébfelszerelést, bosszúságát, amikor parancsot kapott, hagyja hátra a félsátrát, végül kifejezettmegvetését, amikor Ellis kijelentette, hogy az automata puskákat is hátrahagyják azejtőernyőkkel, a konzervekkel és az egyéb fölösleges felszereléssel együtt.

Mikor elindultak, az oktatók fel fogják szedni, amit otthagytak. – Hadnagy, tudja, mi fog történni, ha hátrahagyjuk az automatákat? – kérdezte

Eaglebury.

– Mondja csak el, őrmester.

– Olyan egy mérföldnyire járhatunk majd a dzsungelben, amikor megtalálják őket. Aztfogják mondani, ezek nélkül nem tudjuk teljesíteni a küldetést, és kezdhetjük elölről azegészet.

– Szerintem meg akkor nem tudjuk teljesíteni a küldetést, ha magunkkal visszük őket.Úgyhogy ezt a kockázatot vállalnunk kell.

– És utána úgy fognak dönteni – folytatta Eaglebury olyan hangon, mintha egy értelmifejlődésben visszamaradt gyereknek magyarázna –, hogy a legjobban úgy taníthatják megnekünk, hogy soha ne hagyjuk hátra a fegyvereinket, ha hagyják, hadd csináljuk végig azegész rohadt küldetést, és csak aztán mondják meg, hogy elölről kell kezdenünk.

Lehetséges, hogy igaza van, gondolta Ellis. Az viszont biztos, hogy képtelenek lennének két Browning automata puskát és tíz tárat végigcipelni a mocsáron a többi

felszerelésük mellett. így hát hátrahagyták őket.Ellis hadnagy keménykötésű katonái egytől egyig idősebbek voltak nála. A legfiatalabb,

egy szakaszvezető, huszonhárom éves volt. Ő is öt éve szolgált már. Nem meglepő, hogy atöbbiek csak úgy gondoltak rá (és úgy nevezték a háta mögött), mint egy „csodagyerekére.Illetve időnként, minthogy nemrég végezte el a Tisztjelölti Iskolát (ebben egy hat hónaposkiképzési program is benne foglaltatott), úgy is hívták, hogy „a hat hónapos csoda”.

Mindannyian őrmesterek vagy törzsőrmesterek voltak, tehát a legmagasabbsorállományú rangokat viselték. Némelyikük rendes fickó volt, hajlandó eljátszani, hogy a

hadnagyuk igazi tiszt, ezért feltehetően mindig neki van igaza. Jó páran viszont nemvoltak ilyen előzékenyek. Különösen Edward ’. Eaglebury őrmester bizonyult nagy bajkeverőnek. Amint kikerültek feletteseik látótávolságából, máris kinyilvánította, hogyszerinte a parancsnokuk egyenesen a Bailey Bogár képregényből szabadult. Továbbá hogy



meggyőződése, két kézzel sem képes megtalálni a saját seggét sem, nemhogy még nyolcembert átvezessen ötven kilométernyi ciprusmocsáron A pontból ’ pontba, egyeufemisztikusan csak „térképgyakorlat”-nak nevezett küldetésen.

A térképgyakorlatok, amelyekkel Ellis hadnagynak a benningi tiszti iskolán annyi bajavolt, ehhez képest gyerekjátéknak tűntek, cserkészeknek való könnyed kikapcsolódásnak.Amit viszont most az ő bölcs és érett irányítása alatt a szupercserkészeinek teljesíteniük

kell, az első ránézésre szinte lehetetlennek látszott. A gyakorlatban aztán még annál isnehezebbnek bizonyult.

Az első térképen, melyet közvetlenül az ugrás előtt kaptak meg, középen fehér foltlátszott. Oda csak annyit írtak: Feltérképezetlen. Többek között feladataik közé tartozottaz üres rész telirajzolása ösvényekkel, „geológiai tájékozódási pontokkal” (a mocsárbanegyik sem volt) és „patakokkal, valamint folyókkal” (az egész mocsár nagyrészt vízbőlállt).

A harmadik nap reggelén Ellis kinyithatta az első borítékba zárt térképet. Itt az üres

terület valamivel kisebb volt, mint az elsőn. Jelezte továbbá egy patak és egy hídhozzávetőleges helyét. Utóbbit fel kell szerelniük robbanóanyaggal (de nem szabadténylegesen fel is robbantani). Harminchat órán keresztül keresték a rohadékot. Ez időalatt Eaglebury őrmester a morál szinten tartására azzal szórakoztatta a csapatot, hogyEllist utánozta, úgy, mintha az vak lenne – sőt még egy ciprusfa botot is beszerzettmagának.

A tizedik napra az étkészletük nagyjából kifogyott, némi nagy energiatartalmú rúdkivételével. Világossá vált, ha enni akarnak, vadászniuk kell – „vadat”, „hüllőt” vagy„szárnyast”.

A szupercserkészek szabályzata, ahogy az „Útmutató”-t kissé tiszteletlenül hívták,megtiltotta a „standard szolgálati fegyverek vad elejtése céljából való használatát”, viszontengedélyezte a vadak (beleértve a hüllők) „helyben előállított hurkok, csapdák stb.segítségével” való elfogását. A hurkok, csapdák stb. készítési módjával kapcsolatban nemlátták el őket információkkal. A csapat nyolc leendő zöldbarettes sorállományúja közülegyetlenegy sem látott még se hurkot, se csapdát. Fogalmuk sem volt, hogyan készítsenek ilyet, és főképp hogyan használják.

Eaglebury hangosan bejelentette, hogy halványlila fingja sincs, hogyan találjon vadat amocsárban, még kevésbé, hogyan ejtse el, úgyhogy ezt a kis problémát boldogan Ellishadnagyra bízza. Viszont miután hurokkal és csapdával semmit nem sikerült elejteniük,mégis támadt egy hasznos ötlete.

– Gránátot a rohadékoknak – mondta.

– És ugyan hogy magyarázom majd el, mi lett a gránátokkal, őrmester?

– Hát csak mondja azt, hogy elhagyta azokat a szarokat. Ugyan ki tudja meg? Ellis nemment bele, bár nagy volt a kísértés. Úgy okoskodott, ritka véletlen, hogy nincs a

csapatában egyetlen vidéki srác sem, akinek lenne vadásztapasztalata. Normális esetbenmindig van valaki az A csapatban, aki tud hurkot vagy csapdát készíteni, vagy ha mástnem, a .22-es pisztollyal vaddisznót lőni, mégpedig olyan könnyedén, mintha csak a boltba menne fagyasztott pulykáért. Ha hagyja, hogy bármit is gránáttal ejtsenek el, a



katonák még azt hinnék, ez a módszer is teljesen rendben van. Pedig nincs rendben, ésnem sportszerűségi okokból. A gránátokra egyrészt egy valódi küldetésnél szükségük lenne, másrészt pokoli nagy zajt csapnának vele, ami könnyen felhívhatja rájuk afigyelmet.

Eaglebury szemében ezek után már nemcsak ostoba volt, de gyáva is.

Ellis végül kipróbálta az egyetlen ötletet, ami az eszébe jutott. A mocsár egyik szigeténvaddisznónyomokat talált. Ha korábban jártak erre vaddisznók, gondolta, akkor előbb-utóbb csak visszajönnek. Persze ha észreveszi, hogy várnak rájuk, akkor biztos nem. Amegoldás az lehet, ha elrejtenek egy embert az undorító mocskos, trutymós vízben, hogyne vegyék észre.

Eljátszadozott magában az ötlettel, hogy valamelyik emberét bízza meg a feladattal(Eaglebury jutott eszébe elsőnek). Két okból nem ment a dolog. Valahol úgy hallotta, a jótiszt soha nem utasítja olyasmire az embereit, amit ő maga nem szívesen tenne meg(márpedig ő rohadtul nem szívesen játszott volna tengeralattjárót a mocsárban). Másrészt

attól tartott, ha megparancsolja Eagleburynek, az egyszerűen elküldi a kurva anyjába.így hát kénytelen volt maga Daniel Boone-t játszani. A csapatot egy kis, félig-meddig

száraz szigeten hagyta, majd belegázolt a mocsárba, a nyomok irányába. A hőség ellenéremár vacogott a hűvös vízben, mikor végre halvány röffenésszerű hangot hallott, ami akár vaddisznótól is származhatott. így hát maradt, ahol volt. Tizenöt perc múlva közepes kutyaméretűnél nem nagyobb vaddisznó ügetett a látóterébe vékony lábain.

Életében először látott közelről vadon élő állatot. Lenyűgöző élmény volt.

Na, most jön az – gondolta, miközben kitámasztotta a pisztolyt a ciprusrönkhöz, amimellett majdnem nyakig a vízbe merült –, hogy a kurva pisztoly félre fog hordani. Kétezer egyéb fontos apróság mellett a pisztolyt is elfelejtette belőni.

Alig látta az elülső céltüskét a hangtompítótól. Utóbbi vastag fekete henger volt a pisztoly csövére szerelve.

Amikor úgy gondolta, jobb rálátása már nem lesz, tüzelt. A vaddisznón csak egy kismeglepetés látszott. Biztos volt benne, hogy nem talált. Ekkor azonban az állat a földrerogyott.

Ellis két kézre tartott pisztollyal gázolt elő a mocsárból, mintha a vaddisznó veszélyes bűnöző lenne, és bármikor visszalőhetne. Belerúgott, és őszintén meglepődött, amikor kiderült, hogy elpusztult.

Minthogy vaddisznóval tért vissza, tudta, hogy mindenki elismerését kivívta -kivéve persze Eagleburyt. Az őrmester azonnal ki is jelentette, hogy mivel nem belezte ki rögtöna disznót, könnyen előfordulhat, hogy mindannyiukat megmérgezi vele. Különben is,hogy a francba akarja megfőzni ezt a szart? Ha nem főzik meg rendesen, mindannyiantrichinellózist kapnak.

– Kapd be, Eaglebury – csattant fel hirtelen Dessler törzsőrmester. – Mit mondtál? – mordult fel Eaglebury.

– Azt mondtam, „kapd be”. Hagyd a picsába békén a hadnagyot.



– Különben?

– Különben feldugjuk azt a kurva vaddisznót a seggedbe!

– Te, és még ki?

– És még én – mondta Talbot őrmester. – A hadnagy hozott ennivalót. Tőled viszontlegfeljebb csak fejfájást kapunk.

(Kettő)

A támaszpontparancsnok irodája


1959. július 3., 15 óra 30 perc

A Paul T. Jiggs vezérőrnagy asztalán álló három telefon egyike csörögni kezdett. Atábornok felvette, majd átadta a kagylót William R. Roberts ezredesnek, akivel éppkomoly beszélgetést folytatott.

– A tiéd, Bill – mondta.

– Roberts ezredes – szólt a kagylóba Roberts. Közben azon mérgelődött magában, hogyakárki is keresi, miért nem tudta megvárni, amíg visszamegy a saját irodájába.

– Kowalski őrmester vagyok, uram. Azt mondta, abban a pillanatban szóljak, amintLowell őrnagy előkerül.

– És előkerült?

– Most szólt ide a torony, uram. Öt perc múlva a földön lesz.

– Tartsa a vonalat, őrmester – mondta Roberts. Letakarta a mikrofont a tenyerével.

– Lowell öt perc múlva leszáll – közölte Jiggsszel. Jiggs vállat vont, majd azt kérdezte:

– Ki az?

– Kowalski őrmester.

– Mondja meg neki, menjen ki Lowellért, és hívja ide. Roberts bólintott, átadta azüzenetet, majd letette a kagylót.

– Nos – mondta az ezredes. – Végül is visszajött. – Biztos voltam benne, hogy vissza fog. De attól tartottam, csak 23.50-re.

Ez így nem volt teljesen igaz. Mostanáig Jiggs nem tudta biztosan, mit tesz majdLowell. De most, hogy visszajött, kissé szégyellte, hogy nem állt ki úgy mellette, mintkellett volna, így a legkevésbé sem állt szándékában egyetérteni Roberts vádjával,miszerint Craig egyszerűen meglógott mulatozni.

Sejthette volna, hogy Lowell eltávozásának utolsó napján be fog jelentkezni,közvetlenül a munkaidő vége előtt. A távozás napja (a konkrét időponttól függetlenül)teljes egészében az eltávozáshoz tartozik. Az előírt visszatérés napja (a visszatérés konkrétidőpontjától függetlenül) már munkanap. Lowell stílusához inkább az illett, hogy az előírtelőtti munkanapon, munkaidőben jelentkezik be, nem két perccel éjfél előtt.



Az őrnagy trópusi fésűsgyapjú egyenruhában lépett be az irodába. A nadrágja erősengyűrött volt, látszott, hogy jó pár órát repülhetett benne.

– Uram, Lowell őrnagy az utasításnak megfelelően jelentkezik.

– Ülj le, Craig – mondta Jiggs. – Megkínálhatlak egy kis kávéval?

– Köszönöm, uram – foglalt helyet Lowell az egyik karosszékben. Jiggs kávét rendelt az

interkomon. – Sokan tűnődtek, merre lehet – mondta feddően Roberts ezredes.

– Nem voltam tudatában, uram, hogy bárkit is értesítenem kellene tartózkodásihelyemről. Mindamellett Felter ezredes tudta, hol vagyok.

– Nos, ezek szerint úgy döntött, ezt az információt nem osztja meg mással -mondtafagyosan Roberts. – Ha netán érdekli, egészen komoh nyomozást folytattak maga után, deLos Angelesnél nem jutottak tovább.

– Las Vegasban voltam, uram. – Azt hittem, Las Vegast ellenőriztük – mondta Jiggs Robertsnek.

– Egy magán-leszállópályára szálltam le, a városon kívül – magyarázta Lowell.

– Kirúgtál a hámból? – kérdezte Jiggs.

– Nem hinném, hogy ez lenne a helyes megfogalmazás, uram.

– Akkor másképp kérdem. Elkövettél bármi olyasmit, ami idővel hivatalos úton elémkerülhet?

– Nem, uram – szögezte le Lowell.

– Tudom, hogy nem sokat számít, de sajnálom, ami történt.

– Köszönöm.

– Akkor ezzel lezárhatnánk a témát?

– Hálás lennék, ha lezárnánk.

– Szóval, milyen volt Las Vegas? – kérdezte tréfásan Jiggs.

– Iszonyú sok a neon. – A kocsija a támaszponton van – szólt Roberts. Kedve lett volna kicsit Lowell

tyúkszemére taposni az eltűnéséért. Jiggs azonban láthatóan úgy döntött, hogy mivelidőben visszatért az eltávozásról, el kell felejteni az ügyet. Bár tulajdonképpen nem JiggsLowell parancsnoka, azért mégiscsak vezérőrnagy.

– Mr. Franklin idetelefonált Washingtonból, és engedélyt kért, hogy idehozza. Úgygondoltam, így lesz a legjobb.

– Ez igazán kedves, uram, öntől is és Mr. Franklintől is.

– Mr. Franklin amellett a házát is felügyelte – mondta Roberts ezredes.

– Hogy mondja, uram?



– Ezek szerint erről sem tudsz – vonta le a következtetést Jiggs. – Jannier százados ésMrs. Greer…, hogy úgy mondjam, megszöktették egymást, még Washingtonban. AzótaMrs. Greer házában élnek. Mr. Franklin engedélyt kért Roberts ezredestől, hogy aházadban lakhasson. Az ezredes ezt jó ötletnek tartotta.

– Tartozom önnek és Mr. Franklinnek, uram. Megérkezett a kávé.

– Tehetek még magáért valamit, Lowell? – kérdezte Jiggs. Remélte, mond még valamilényegtelent, mondjuk, még holnapra is eltávozást kér. Volt egy feladata Craig számára,fontos megbízás, de még nem kívánt beszélni róla. Azzal még várhatnak egy-két napot.

Az „esküvő” napján Jiggs és Bellmon otthagyták a vendégsereget, és elsétáltak egy aháztól a háromszáz méterre fekvő mezőre, hogy négyszemközt beszélgethessenek.Elsődleges témájuk az volt, hogyan akadályozhatnák meg, hogy Lowell bajba kerüljön,mert jó esély volt rá, hogy valami ostobaságot fog elkövetni.

De volt még valami, ami foglalkoztatta őket. Az aznap reggel a DCSOPS-nál tartottmegbeszélés. A legfelsőbb körökben komolyan fontolóra vették Kuba esetlegesmegszállását, és Jiggs számos elintéznivalót kapott ezzel kapcsolatban. Egyetértettek Bellmonnal, hogy szüksége lenne valakire, akire átruházhatná ezeket az új teendőket. Noha a magától értetődő jelölt Bill Roberts lett volna, a beszélgetés Robertsről azőrnagyra terelődött.

Bellmon bevallotta Jiggsnek, hogy egyszerűen megdöbbentette Lowellnek a Braggbanfelállított helikopterszázadok megszervezésében, működésbe helyezésében ésfelszerelésében tanúsított teljesítménye. Különösen az ideiglenes zászlóaljnak az őrnagyáltal készített hadrendi összesítője és állománytáblája lepte meg. Azt hitte, legalább

kilencven napjába kerül majd az első vázlat elkészítése, ehelyett az engedélymegérkezésétől számított huszonnegyedik napon már le is adta. A tervezetet, néhányapróbb módosítástól eltekintve, szinte teljesen változatlanul fogadták el. Jiggs mindezen persze a legkevésbé sem lepődött meg. Koreában Lowell volt a hadműveleti tisztje, ésragyogó teljesítményt nyújtott.

– Igazság szerint még a kardlengetésénél is többet ért – mondta Bellmonnak.

– Miután megérkezett az engedély – folytatta –, a 73. közepes harckocsizászlóaljból,M4A3-asokkal, két hét alatt igazi harci alakulatot csinált, M48-asokkal, mégpedig azonnal

bevethető állapotban. – Ezért adtad neki a különítményt? – kérdezte Bellmon. Évek óta tűnődött, hogy

kerülhetett erre sor. Jiggs régi jó barátja volt – az akadémia óta –, de tisztek voltak, és egytiszt nem kérdez olyasmit egy másiktól, ami Bellmont foglalkoztatta.

Mégis, hogy a francba juthatott eszedbe ilyen baromság, egy zászlóalj méretű különítmény parancsnokságát egy huszonnégy éves kölyöknek adni, aki a NemzetiGárdánál szerezte a századosi rangját?

– Nem, nem amiatt – vallotta be Jiggs. – Ha, mondjuk, saját magam vezettem volna a

különítményt, hatszáznyolcvannégy sértődött, mogorva, keserű katonának kellett volna parancsokat adnom. Úgy hívták, „a Herceg”, és lelkesen tréfálkoztak vele. De ha ki kelllovagolniuk Balaclavába, azt akarták, a „Herceg” vezesse a rohamot.



– Balaclava? „A halál völgyébe lovagolt e négyszáz?” – kérdezte halkan Bellmon.Kissé eltúlzottnak tűnt a dolog.

– Ja. De ez a Herceg tudta, mit csinál. Nem rohant egyenesen az ágyúknak, repülőszárnyakat küldött a bekerítésükre. Még hogy repülő szárnyakat. Igazság szerint négy-katona ült egy háromnegyed tonnás teherautóban egy .50-es kaliberű nehézgéppuskával és pár .30-assal. „Szóval az a dolgotok, srácok, hogy szép csendben kerüljetek a mögé a

domb mögé, aztán lőjétek szét az ágyaiknál ülő rosszfiúkat.” Ezt mondta nekik. És ők már indultak is, kérdés vagy habozás nélkül, és szépen szétlőtték az ágyúknál ülő rosszfiúkat.Ezzel kapcsolatban két kérdés is felmerült bennem, Bob.

– Igen?

Bellmonnak az volt az érzése, Jiggs most először beszélt másik tisztnek a Lowellkülönítményről, teljesen nyíltan.

– Vajon akkor is mentek volna, ha én parancsolom meg nekik? És ha elmennek, vajonnekem is megteszik, hogy megállnak pont az ellenség látóterén kívül, és megvárják, amígegy másik anyaszomorító direkt magára vonja a tüzet?

Bellmon nem felelt.

– Persze tudom a választ. Ha én küldöm ki őket, öt perc múlva visszaszólnak rádión,hogy ellenséges tűzbe kerültek, és nem tudnak tovább haladni.

– Nem hinném, hogy így lett volna – mondta Bellmon. – Történt veled valaha ilyen?

– Igen. Például a Bulge alatt.

– Én Kasserinénél voltam. Fogságba is estem, mert a katonáim egyszerűen köddéváltak, nem voltak hajlandóak harcolni. Megesik néha.

– Lowell-lel ilyen soha nem fordult elő. Pokolian jó harci parancsnok, és a hülyéjét már megint nem választotta ki az előléptetési bizottság.

– Mondtad már neki?

– Nem. És te se mondd, kérlek. Szükségünk van rá. Persze tudom, rohadék vagyok.

– Az apósom azt mondta egyszer, itt a farmon, történetesen pont mielőtt visszament Németországba a háború után, hogy sose felejtsem el, a katonák többsége gyűlöli aharcosokat. Akkor nem igazán értettem, mit akar ezzel mondani.

– Ezt akár kiegészíthetjük azzal is, hogy a bürokraták többsége gyűlöli az igazán jó bürokratákat. Szóval Lowellnek két nagy rosszpontja is van.

Bellmon nevetett.

– Ráadásul rengeteg nőt visz az ágyába – tette hozzá Jiggs. – Na, ez teszi aztán csak igazán féltékennyé az embereket. Ez már három rossz pont. Lowell, véged.

– Hát ma este mindenesetre senkit sem visz az ágyába – felelte Bellmon, de rögtön

elszégyellte magát.Jiggs dühös pillantást villantott rá, de aztán elmosolyodott.

– Nos, talán ha kidolgozhatja nekünk magát ezen az ügyön, nem jár annyit ezen az esze.



– Akkor már el is döntötted, hogy ő lesz? Jiggs bólintott.

– Robertsszel mit kezdesz? Biztos rossz néven fogja venni.

– Elmagyarázom neki a helyzetet. Meg fogja érteni.

Jiggs éppen a helyzetet magyarázta Robertsnek, amikor megérkezett a hír, hogy LowellRuckerbe érkezett. Most aztán mondhat el mindent még egyszer Craignek is.

Abban a pillanatban, amint a tábornok megkérdezte tőle, tehet-e még érte valamit,Lowell area felderült, és elmosolyodott.

– De furcsa, hogy épp ön kérdezi, hogy mit tehetne érteni – tréfálkozott.

– Hát, izé – nevetett Jiggs.

– Örülök, hogy Roberts ezredes is itt van. így egyben végigjárhatjuk a szabályoshivatalos utat is.

– Mit forgat a fejében, Lowell? – kérdezte Roberts.

– Uram, a rakétásdaráló-programnál már nincs rám többé szükség. Warner ezredestökéletesen el tudja intézni, ami kevés teendő még maradt.

– És?

– Szeretném, ha átirányítanának a Különleges Haderőhöz, uram. Hanrahan ezredeskétszer is rákérdezett már, nincs-e kedvem átmenni.

Roberts a fejét rázta.

– Hálás lennék, ha meg lehetne valahogyan gyorsítani a papírmunkát, uram -folytattaLowell.

– Nem mehetsz a Különleges Haderőhöz, Craig – szögezte le Jiggs.

– Paul Hanrahan szeretné, ha mennék. Kétszer is szólt.

– Nem kaphat meg.

– Amit elmondott, azt az érzést keltette bennem, bárkit beszervezhet, akit csak akar.

– Téved. Legalábbis a te esetedben. Lowell magyarázatot várva nézett rá.

– Tényleg volt némi hivatalos elintéznivalóm Washingtonban, az ellenkező értelműhíresztelések ellenére – így a tábornok. – A DCSOPS küldetett értem.

– Hát, akkor legalább az ön útja nem volt fölösleges.

– A magáé sem, ez a mostani, hogy az irodámba jött, őrnagy. Ugyanis van valamimondanivalóm, aminek semmi köze a zűrös magánéletéhez.

Határozott hangon szólalt meg, magázta és a rangján szólította Lowellt. Az azonnalteljes figyelmével rá figyelt.

– A most következő információk titkos és szigorúan titkos besorolásúak. Lowellnek magasba szaladt a szemöldöke.

– Első pont – folytatta Jiggs. – Lehetségesnek látszik, hogy a jelenleg Vietnambantartózkodó katonai tanácsadó alakulatot meg kell erősíteni. Ez szigorúan titkos. Ezzel



kapcsolatosan utasítást kaptam, titkos minősítésű dokumentumban, hogy koordináljam aKatonai Repülési Harci Fejlesztés, a Katonai Repülési Bizottság, a Katonai RepülésiHíradós Kísérleti és Ellátó Szervezet és a Katonai Repülési Szállítási Kísérleti és EllátóSzervezet tevékenységét egy ideiglenes katonai repülési zászlóalj kifejlesztésében. Azászlóalj lehetséges bevetési célpontja Vietnam.

– Érdekesen hangzik – mondta Lowell.

– Második pont. Besorolás titkos. A hadügyminiszter bizottságot hív össze,megállapítandó egy légi szállítású hadosztály kifejlesztésének lehetőségeit. A bizottságelnöke a három érintett támaszpont (Benning, Bragg és a miénk) parancsnokai közül amindenkori rangidős lesz.

– Ha Bragg vagy Benning alá kerül, a Katonai Repülést megint az ejtőernyősök szállításának újabb lehetőségének nézik.

Jiggs elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Harmadik pont, besorolás szigorúan titkos. Utasítást kaptam, hogy készítsek tervet aKatonai Repülés és a MATS részvételéről Kuba Floridából kiinduló inváziójában.

– Esdi MATS?! – lepődött meg az őrnagy.

(A MATS, a Military Air Transport Service, azaz a Katonai Légi Szállítási Szolgálateredetileg a légierő légi szállítási szolgálata volt. Idővel azonban megnyertek egy politikaicsatát, megfosztották a haditengerészetet a saját légi szállítási szolgálatától, és a kettőbőlhozták létre a MATS-et, hogy egyszerre álljon a hadsereg, a haditengerészet és atengerészgyalogosok rendelkezésére – akárcsak a légierő –, a légierő egy tábornokának

irányítása alatt.)Roberts ezredes figyelmét nem kerülte el, hogy Lowell nem úgy viselkedik, ahogy az

egy őrnagytól egy főtiszttel való beszélgetés során elvárható. Ha hosszú ideje szolgál már egy tábornok mellett, egy teljes ezredes esetleg tehet kéretlen megjegyzéseket, mint mostLowell, de egy őrnagy soha. Ekkor eszébe jutott, hogy Lowell Jiggs S-3-asa volt a 73.nehézharckocsi-zászlóaljnál. Most is úgy viselkedik, mintha továbbra is ez lenne ahelyzet. Robertset ez sértette, de minthogy Jiggsnek magának nem volt ellenvetése, nemszólhatott az őrnagyra.

– És a MATS – ismételte Jiggs. Majd így folytatta: – Ezen feladatok véghezvitelérekapok néhány törzstisztet. Az erre a célra kiválasztandó szakemberekrevonatkozójavaslataimat nem kultiválták. Nyilvánvalóan fel sem tételeznék ilyesmit, de ezmár-már arra enged gondolni, esetleg politikai megfontolások is szerepet játszanak. Azértnekem is dobtak egy csontot: közölték, ha van esetleg valaki konkrét személy, akit nagyonszeretnék, természetesen megkaphatom.

– Mi volt ez, valamiféle csere? A légideszant megkapja a Katonai Repülést, maga megcserébe megmondhatja a MATS-nek, hová és mikorra akarja a repülőiket?

– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne a helyzet – mondta Jiggs. – De még nemértem a végére.

– Bocsánat.



– Természetesen rögtön te jutottál eszembe. Most minden egyéb baromságot félretéve pokoli jó tervező vagy, és van már tapasztalatod is katonai repülési századok létrehozásában.

– Szóval ezért nem mehetek Braggba?

– Fogd már be a szádat egy kicsit, Craig – kezdte elveszíteni a türelmét Jiggs. Robertsörömmel látta, hogy azért van egy határ, amit Lowell sem léphet át következmények nélkül.

– Sajnálom, uram – mondta Lowell bűnbánóan.

– Arra is rájöttem azonban, hogy ha bármelyik felsorolt tevékenységhez osztanálak,mindenképp két tarthatatlan szituáció valamelyikében találnád magad. Vagy egy másik tiszt parancsnoksága alá kerülnél, aki nemigen ad majd egy őrnagy tanácsaira, vagyösszekötő tiszt leszel, és tudod, mennyit törődnek általában az összekötők véleményével.

Hagyott egy kis időt, hogy ezt megeméssze, majd folytatta.

– Így hát hagylak ott, ahol vagy.

– A trükk tehát az – értette meg azonnal Lowell –, hogy mivel úgy sincs mit csinálnom,dolgozhatok a tábornok úrnak a háttérből.

Jiggs bólintott.

Roberts nem tudta nem csodálni Lowell felfogóképességét. Mindig is úgy gondolta, atörzstiszt annál hatékonyabb tud lenni, minél jobban megérti a parancsnokát.

– És Bellmon tábornoknak és Roberts ezredesnek, természetesen – dobott csontot Jiggs

Robertsnek. – Gondoskodni fogunk róla, hogy minden új fejleményről értesülj. És azötleteidet mindig az én vagy Bellmon tábornok vagy Roberts ezredes gyakorlatiasérveléseként adjuk majd elő.

Lowell bólintott, jelezvén, érti és elfogadja.

– Amúgy sem igazán rajongtam az ötletért, hogy zöldsapkás legyek – mosolygott. – Mikor kezdek?

(Három)

Melody Lane 227Ozark, Alabama

1959. julius 7., 20 óra 30 perc

A négyajtós, kemény tetős Oldsmobile 98, Fort Rucker l-es számú matricájával, befordult a Melody Lane-re. A támaszpontparancsnok felesége bejelentés nélkül,hívatlanul látogatja meg a férje egyik tisztjét – noha tisztában volt vele, ha a férje tudnaerről, nem rejtené véka alá véleményét, miszerint ez mennyire helytelen.

Először meg akarta hívni hozzájuk vacsorázni Craiget, de az ötletet a férje azonnalelvetette.

– Szerintem most a legkevésbé sincs szüksége arra, hogy látványos családi boldogságbacsöppenjen – mondta. – Hagyd őt békén egy ideig, Jane, hadd nyalogassa a sebeit.



– De biztos pokolian magányos! – vitatkozott a nő.

– Dolgozik. Az most neki a legjobb gyógymód -jelentette ki Paul Jiggs.

– Valószínűleg épp egy üveg fenekére néz.

– Nem hinném.

Paul most épp Fort Monroe-ba ment, a virginiai CONARC főparancsnokságra. JaneJiggs épp egy, az Ozarki Country Clubban tartott divatbemutatóról indult haza. Úgy vélte,itt a kitűnő alkalom, hogy meglátogassa Craiget.

Őszintén úgy gondolta, hogy nyugodtan besétálhat hozzá, és közölheti Craiggel,sürgősen szüksége van egy pohár italra. Amikor épp Mrs. Támaszpontparancsnokot kellettátszania valamilyen női társas összejövetelen, mindig csak két pohár fehérbort

engedélyezett magának. Amit a parancsnok felesége tesz, azt teszi a többi tisztfeleség is.Márpedig némelyik asszony nem bírta az italt. Minthogy Jane nem tudott undorítóbblátványt elképzelni, mint egy részeg nőét, nem állt szándékában bármilyen formában

ivásra bátorítani a többi feleséget.A behajtóra fordulva vette észre, hogy Craig nincs egyedül. A garázsban egy Buick

kombi is állt, a támaszpont civil alkalmazottainak zöld matricájával. Megállt,hátramenetbe tette az Oldsmobile-t, és kitolatott a behajtóról. Majd újra megállt.

Rájött, kié a Buick. Craig titkárnőjéé, azé a magas, csinos szőkéé, aki az enter-prise-imogyoróolaj vállalat vezetőjének felesége. Kedves nő, gondolta Jane. Feltehetően kétokból van Lowell házában. Munkaügyben, és hogy vigasztalni próbálja egy kicsit.Találkoztak már, és Jane Jiggsben olyan asszony benyomását keltette, akit bizonyára

legalább annyira elszomorít, amit az a nő tett Craiggel, mint őt.Közvetlenül a gyep széle mellé állt az Oldsmobile-lal, majd kiszállt. Átvágott a füvön a

garázshoz. A ház kis dombocskára épült, az utcáról nem lehetett belátni az ablakokon. A pázsitról viszont már igen. Jane Jiggs a házba pillantva életében másodszor láthatott nőtfellációt végezni. (Az első egy „bemutatón” volt, ahová évekkel korábban, Párizsbannéztek be Paullal, a Rue de Pigalle közelében.)

Miután sikerült beindítania az Oldsmobile-t, az első dolog, ami eszébe jutott, az volt,hogy hallgatnia kellett volna Paulra. Olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna.

Semmi szükség nem volt rá, hogy idejöjjön.A második gondolata az volt, ha Paul fülébe jut ez a viszony, rettenetesen fel fog

háborodni. Jane gyakran merengett azon, büszkén, hogy az utolsó tisztességes, erkölcsösférfihoz ment feleségül. Paul őszinte undorral rontott ki a párizsi bemutatóról, és nemtitkolta megvetését a tiszt, volt évfolyamtársa iránt, aki odavitte őket.

Más szóval Paul megértené, ha Craig Lowell egy sztriptíztáncosnő karjaiban találnamenedéket – feltéve ha a nő nem házas.

Jane rádöbbent, hogy muszáj tennie valamit. Véget kell vetnie ennek a viszonynak,

mielőtt Paul fülébejutna a dolog. Márpedig ennek előbb-utóbb mindenképp híre megy, ésakkor iszonyú nagy felfordulás lesz.

Muszáj tennie valamit, de fogalma sem volt, mit.



– A büdös francba! – tört ki hangosan. Nem állt meg a stoptáblánál, ráfordult a Rucker Boulevard-ra.

Kétszáz métert sem tett meg rajta, mikor villogó piros fényeket vett észre avisszapillantó tükörben.

A rendőrök szándékosan lesben álltak a kereszteződésnél, figyelték, ki nem áll meg astoptáblánál. Most aztán még egy bírságot is begyűjt. Jól feltette az i-re a pontot. A büntetés jutott eszébe, 35 dollár, plusz 27.50 bírósági költség.

Kellett nekem az irgalmas szamaritánust játszanom. Most aztán fizethetek.

Lehúzódott. A rendőrautó mögötte állt meg. Látta, ahogy a rendőr kinyitja az ajtót.Elővette a jogosítványát és forgalmi engedélyét a retiküljéből. Letekerte az ablakot,kereste a rendőrt. Sehol sem látta. Aztán észrevette, hogy időközben visszaült aárőrkocsiba. A rendőrautó visszakanyarodott Ozark felé.

Biztos nem egy bankrablást kell sürgősen megakadályozniuk, gondolta. Egyszerűen

csak meglátták az l-es számú matricát a lökhárítón. Nem akarták magukra vonni HowardDutton polgármester haragját azzal, hogy jó barátja, a tábornok feleségét megbírságolják,csak mert nem állt meg egy stoptáblánál.

Szégyellte magát, amiért úgy megkönnyebbült.

Howard Duttonnal kapcsolatban viszont támadt egy ötlete.

(Négy)

Nőtlen tiszti szálló, T-2204-es épület

Az USA Hadserege Különleges Hadviselési KiképzőközpontjaFort Bragg, Észak-Karolina

1959. július 9., 12 óra 00 perc

Thomas J. Ellis arany hadnagyi sávokat tűzött trópusi fésűsgyapjú ingje váll-lapjára.Közben azon bosszankodott, hogy a sáv még mindig arany, és nem ezüst.

A szabályzat minden olyan hadnagy előléptetését automatikusan engedélyezte, aki hathónap szolgálati időt kielégítően letöltött. A szolgálati idő kielégítő letöltése alatt általában

annyi értendő, hogy nem dezertált, nem lopott leltározás alatt, nem próbálkozott a parancsnoka feleségénél vagy nem követett el valami hasonló, a katonai renddel ésfegyelemmel szöges ellentétben álló, felháborító tettet.

Ellis hadnagy 1958. december 15-e óta volt hivatásos tiszt. Ezek szerint 1959. június16-án elő kellett volna léptetniük főhadnaggyá, de nem tették. Június 16-án történetesenéppenséggel egy mocsárban üldögélt az Eglin légi támaszpont területén, és egy kicsi,hihetetlenül szívós húsú vaddisznót sütött egy ciprustönkön rakott tűzön.

Befejezte a rangjelzése feltűzését az ingre, majd az ágyára terítette azt. Felvette a

nadrágját, majd óvatosan felhúzta a szárát a combjára, hogy ne tegye tönkre a vasalást,amíg fölveszi csillogóra fényesített ugróbakancsát. Majd visszaengedte a nadrágot, ésmadzaggá csavart, összekötött Sheik kotonnal rögzítette a bakancshoz.

Az öltözködéssel végezve kiment a BOQ-ból, és átsétált az 59-23-as A



kiképzőcsapatnak otthont adó barakkba. Már mind vártak rá. Kicsit idétlennek éreztemagát, amiért a mellkasán csak az ejtőernyősszárny van, és semmi más. A többiek mindkülönféle szalagokat is viseltek. Öttől tízéves szolgálatuk során volt idejük összeszedninéhányat. Legtöbbjük Koreában is járt. Sokuknak harctéri szolgálati érme, Ezüstcsillagja,Bronzcsillagja, Bíborszíve is volt. Tulajdonképpen semmi meglepő nincs benne, hogycsodagyereknek csúfolják.

Amint eljött az idő, két sorba állította katonáit a barakk előtt. Vigyázzt parancsolt, majda főhadiszállás előtti üres területre meneteltette őket. Hét kiképzőcsoportot avatnak ma fel.Öt már felsorakozott, mögöttük jött a hetedik.

Katonazenekar is volt – nem jött el az egész, csak, mondjuk, a fele, gondolta Ellis.

Amikor a nagykutyák kiléptek a főhadiszállás ajtaján, megpillantotta a kis zsidóalezredest, akit már látott párszor a kiképzőközpont környékén. Most Hanrahan ezredes ésMacMillan alezredes kísérte. Már eddig is kíváncsivá tette az alacsony kis fickó, mostmeg, hogy meglátta trópusi egyenruhában, még inkább. Főtiszti sapkát viselt, a

bőrkarimán aranyrántottával, tehát nem zöldbarettes. Mindenesetre jól tele volt érmekkelmeg mindenféle kütyüvel. A váll-lapjáról legalább egy kiló aranyzsinór lógott, harctériszolgálati érme, és ejtőernyős szárnya is akadt, sőt, a vállán fel-derítődeszantos jelvénydíszelgett.

A zsidó nem maradt Hanrahan ezredessel, a főtörzsőrmesterrel és a többi nagykutyával,átsétált a kiképzőcsapatok oldalára. A kiképzésen részt vevők rangidőse, egy százados,töltötte be a hét csapatból álló „század” parancsnoki tisztét. Úgy nézett ki, a zsidó mindjártátveszi tőle a parancsnokságot, és pontosan ez is történt. A százados visszament acsapatához, a kis alezredes meg, a kütyükkel telezsúfolt egyenruhájával, ott maradt, ahol aszázadparancsnoknak kellett volna állnia.

Rázendített a zenekar, lefolytatták az avatási ünnepség első részét. Aztán Hanrahanezredes beszédet tartott.

– Mindig megkísérlek szólni pár szót az örökségünkről – mondta. – Ma ez különösenalkalomhoz illő. Fegyvernemünk múltja az első Különleges Szolgálati Haderőig nyúlik vissza. Ezt a második világháborúban Kanada és az Egyesült Államok közösen hozták létre. Ugyanakkor az OSS-t, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalát is az elődeink között tartjuk számon – legalábbis a partizánakciói miatt. És a szövetségeseink saját erőit kiképző ésvezető amerikai tanácsadó egységet is.

– Az ezekben szolgáló emberek egy része még ma is a seregben van. Igazság szerint pokolian nehéz volt meghatároznunk, pontosan milyen múltbeli szolgálat elégséges a zöld barett azonnali elnyeréséhez. Végül úgy döntöttünk, a jelöltet alkalmasnak ítéljük, haellenséges vonalak mögötti küldetésben vett részt vagy ha szövetséges harcoló erők katonai tanácsadója volt. Különösen előnyös, ha mindkettő.

– Amikor MacMillan ezredes csatlakozott hozzánk, kissé felrúgtam az egész rendszert.Teljesen önkényesen úgy döntöttem, azonnal megkaphatja a barettet. Úgy gondoltam, aki

Becsületrendet szerzett, azt, úgy is mondhatnánk, már élesben betanították a munkánkra.

A jelöltek nevettek.

– Mindamellett szeretném tisztázni, hogy MacMillan ezredes az új feltételrendszer



szerint is teljesen megfelel. Miután elnyerte a Becsületrendet, negyven szökött hadifoglyotvezetett át Lengyelországon a biztonságba. Ezért kapta a Szolgálat Érdemkeresztet.Koreában pedig részt vett egy ellenséges vonalak mögötti küldetésben, ami még ma istitkos. Sőt, még egy hasonló feladata volt, amikor is Dien Bien Phuban találta magát,Indokínában, közvetlenül annak eleste előtt. Ott is olyan jól teljesített, hogy a franciák aBecsület Légiója tagjává tették, Chevalier fokozatban. Emellett még a Croix de Guerre-rel

is kitüntették. És ami igazán le kell hogy nyűgözze a támaszpont másik felén lakó barátainkat, a hivatásos ejtőernyősöket, a francia Idegenlégió Harmadik ejtőernyős ezredetiszteletbeli tagjává tették.

Mac ezredes láthatóan erősen zavarban van, gondolta Ellis.

– És van itt ma velünk egy másik tiszt is, akinek, Istentől és a hadműveleti vezérkarifőnökhelyettestől származó hatalmamnál fogva, ezennel engedélyezem, hogy mostantólkezdve az idők végezetéig viselhesse a zöld barettet, mehre ő is élesben szerzettgyakorlattal vált jogosulttá. Nemcsak hogy ő is ott volt Mac ezredessel Koreában és

Indokínában is, nemcsak hogy nagyjából ugyanazt a gyümölcssalátát tűzték a mellére érte,hanem egy sokkal-sokkal kiemelkedőbb érdemet is szerzett. Fiatal, zöldfülű tiszt korábanaz a megtiszteltetés érte, hogy egy csodálatos harcossal szolgálhatott, az önök szeretett,szerény parancsnokával, Görögországban.

Nevetés.

– Na, az háború volt – folytatta Hanrahan. – Majd emlékeztessenek egyszer, hogymeséljek róla.

Megint nevetés.

Az ezredes a főtörzsőrmesteréhez fordult.

– Hozza a dobozt, őrmester – mondta, jó hangosan, hogy mindenki hallhatta. Majd mégobban megemelte a hangját: – Viiiigyázzz!

A katonák vigyázzba vágták magukat.

– És most jön a mi kis házi vezényszavunk – vigyorgott Hanrahan. Látszott, csaknemelneveti magát. – Sapkaledobásra felkészülni! Sapkááát ledobni!

Ötvenhat sapka repült a földre.

Ellis látta, hogy a kis zsidó nagyon óvatosan a gyepre helyezi a rántottás sapkáját, magamellé.

Hanrahan, Mac és Taylor odamasíroztak hozzá. Mac a kartondobozhoz lépett, és elővettegy sapkát. Egy kis papírcetli volt rátűzve, az új tulajdonos nevével. Mac kihúzta agombostűt, majd átadta a barettet Felternek.

A kis zsidó felvette. Kezet ráztak.

– Köszönöm, Paul – mondta Felter.

Hanrahan oldalt lépett, rá az alezredes díszes sapkájára. A katonák próbálták visszafojtani a nevetést.

– Ezredes! – mondta Mac. – Szégyellje magát! Rálépett a sapkájára!



– Én ugyan nem!

Felter lenézett. A sapkája összelapult. Többen kuncogni kezdtek.

– De igenis rálépett! – mondta Mac ezredes. – Rátaposott a sapkájára, így ni! Azzalerősen rálépett Felter sapkájára, ide-oda forgatta rajta a sarkát, és jól a földbe döngölte.

Most már nyíltan kitört a nevetés, hangosan, de annyira azért nem, hogy ne hallják, amit

Felter alezredes mondott. – Szemét dögök! Tudhattam volna, hogy el fogtok követni valami ilyesmit!

– Ezredes – nyugtatgatta Hanrahan –, amúgy sem lesz rá többé szüksége. MacMillan azösszegyűlt, fedetlen fejű katonákra nézett.

– Nem adtam engedélyt, hogy nevessenek. Csak akkor nevethetnek, hamegparancsolom! Nevetésre felkészülni, nevetni!

A kiképzőszázad két részre oszlott. Azokra, akik megpróbálták abbahagyni a kacagást,

és azokra, akik szabályos röhögőgörcsöt kaptak.A három tiszt és a főtörzsőrmester végül végigmentek az avatásra felsorakozott katonák

előtt, és kiosztották nekik a zöld baretteket, melyet mostantól jogukban áll hordani. Kezetráztak az új zöldsapkásokkal, és mindenkinek külön gratuláltak.

A zenekar mindez idő alatt végigjátszott. Most rázendített a „The Washington PostMarch”-ra. Az új zöldsapkások elvonultak a parancsnokaik előtt. A zenekar a „So Long,It’s Been Good to Know You”-ra váltott. A hét A csapat levonult a térről.

– Csapat, állj! – adta ki a parancsot Ellis. – Jobbraaa át! Vigyázzba álltak, ránéztek.

– Sok mindent el keltett viselnetek tőlem, srácok – mondta. – Köszönöm. – Sorbanvégignézett rajtuk. Majd: – Oszolj!

Mind odajöttek, kezet ráztak vele. Eaglebury hosszasan habozott, látszott, nehezen veszirá magát, de végül ő is odajött.

– Hát, viszlát, Ellis – mondta. – Próbálja meg legalább egy részét fejben tartani annak,amit tőlem tanult.

– Majd igyekszem, őrmester – felelte ő fagyosan. A hülye barom még most sem tud

leszállni rólam.Visszaindult a szálló felé. A főhadiszállás egyik őrmestere futva érte utol.

– Mac ezredes látni szeretné, hadnagy – mondta. – Most azonnal.

Senkit nem kedvelt jobban Mac ezredesnél, de most inkább vécére ment volna, amellettszívesen levette volna már ezt a meleg egyenruhát. Különben is, az ezredes már gratuláltneki egyszer. így hát nem volt túlzottan lelkes. De hívatták, tehát mennie kellett.

Mac ezredes, közölte Taylor főtörzsőrmester, Hanrahan ezredes szobájában van. Ő is

menjen oda.Kopogott. Kiszóltak, menjen be.

– Ellis hadnagy parancsára jelentkezem, uram – tisztelgett Hanrahannak Ellis. A



parancsnok az íróasztala mögött ült. Többen is voltak rajta kívül a szobában, de oldaltálltak.

– Pihenj, hadnagy – így Hanrahan. Egy ideig elgondolkozva nézett rá.

– Nos, menjünk sorban. Hadnagy, mostantól hozzáférést kap bizonyos szigorúan titkosanyagokhoz. Amit ebben a szobában hall, mindent szigorúan titkosként kezel. Értve?

– Igen, uram. – Jelentést kaptam a mocsárban tanúsított viselkedéséről Eagleburytől. Kuncogás

hallatszott. Ellis odakapta a fejét. Eaglebury őrmester az ezredes díványán ült, sörtiszogatott.

Hallott korábban egy mendemondát, miszerint a kiképzőközpont néha betett a tanoncok közé egy-egy megfigyelőt, aki velük együtt csinálta végig újra a képzést. Eddig nem hitt benne, de ezek szerint igaz. Kiértékelték a teljesítményét – Eaglebury, aki valójában nemis őrmester. Egy altiszt nem lenne ilyen nyugodt ebben a helyzetben.

– Feltételezhetem, hogy Eaglebury őrmester igazából tiszt, uram? Hanrahan bólintott.

– Akkor, csak úgy tisztek és úriemberek között szólva, Eaglebury – mondta Ellis olyandühösen, hogy maga is meglepődött –, maga egy rendkívül tehetséges faszfej.

Az álőrmester nevetett.

– Pedig Eaglebury sorhajóhadnagy éppolyan szépeket mondott magáról – ígyHanrahan.

– Sorhajóhadnagy? – tört ki Ellis.

– Sorhajóhadnagy – mondta Eaglebury. Felállt, adott Ellisnek is egy doboz sört. – Remélem, azért nincs harag.

– Maga tengerész?

– Nem. Sorhajóhadnagy vagyok. A tengerészek azok a kerek fehér sapkás fickók.

– Sajnálom, uram, hogy udvariatlan voltam.

– Felejtse el. Igazán mindent megtettem, hogy elveszítse az önuralmát. De végigmegtartotta.

– Természetesen mondanom sem kell, hogy a sorhajóhadnagy kilétét az itt jelen lévőkönkívül nem tudhatja meg senki. Még Taylor főtörzsőrmester is tudja, de ennyi.

– Megértettem, uram.

– Szerintem Felter ezredessel személyesen még nem ismerkedett meg. Kezet ráztak.

– Elmagyarázom, mi ez az egész – így Felter. – A részletek nem tartoznak magára, deegy Kubába irányuló küldetést tervezünk. Ez a küldetés nagyobb jelentőséggel bír, mint alátszat alapján hinni lehet majd. Ez úgy értendő, hogy abban bízunk, ha fogságba esne, az

ellenség azt fogja hinni, egy egyszerű zöldsapkás csapatot fogott el, és a vallatást is errefogja korlátozni.

– Értem, uram.



– Hajlandó lenne egy ilyen csapatot vezetni, amiben Eaglebury sorhajóhadnagy is résztvenne, őrmesterként?

– Igen, uram – felelte habozás nélkül Ellis. Aztán amikor ráébredt, miről van szó, kissékábának érezte magát.

– Szóval akkor a sorhajóhadnagy ellen nincs kifogása – mondta Felter. – És Mac úgygondolja, maga szokatlanul tehetséges, így nekem sincs kifogásom maga ellen.


– Helyszín, időpont még nincs… – kezdte volna Felter.

– Szóval úgy gondoltuk – vágott közbe Mac ezredes –, hogy addig is még néhányszor végigcsináltatjuk magával Eglint.

– Mac, légy szíves, fogd be! – csattant fel Felter. Majd visszafordult Ellishez: – Addig isitt marad Braggban, és alakít egy A csapatot. Ha megszületik a döntés, hogy a küldetéstvégre kell hajtani, az őrmesterével közölni fogják, hogy ő most beteg, és a sorhajóhadnagyveszi át a helyét.

– Igenis, uram.

– Akkor rendben.

– Még egy apróság – szólalt meg Hanrahan ezredes.

– Uram? – fordult felé Ellis, épp időben, hogy még el tudja kapni a kartondarabkáratűzött két főhadnagyi ezüstsávot.

– Június 16-tól érvényes – mondta a parancsnok. – De Eaglebury azt mondta, nemszeretné, ha bármivel is javítanánk a kedélyállapotát. Ezért nem árultuk el.

– Csak kerüljünk egyszer Kubába a sorhajóhadnaggyal, uram – mondta Ellis, azzalszélesen Eaglebury álőrmesterre vigyorgott.

XVIII.

(Egy)

Laird katonai kepülőtér


1959. szeptember 2., 13 óra 30 perc

Amikor Craig Lowell őrnagy irodájának a hangárba nyíló ajtaja csukva volt, az embereimind tudták, nem szabad zavarni. Azon viccelődtek, ilyenkor a csukott ajtó mögött bizonyára Jane Cassidyt hágja az íróasztalon.

Lowell jó főnök volt. Segített az embereinek. De minthogy a rakétafegyverzetű



helikopterprogram gyakorlatilag véget ért, a pilótáknak nem sok teendője maradt. A projekt azonban továbbra is elsődleges prioritású maradt, így senki nem kérdezősködött,hogy miért van annyi pilóta beosztva hozzá. A bizottság egyéb projektjei viszont – azalacsonyabb prioritásúak – folyamatos munkaerőhiánnyal küszködtek.

Lowell és Roberts ezredes megoldották a problémát: felrúgták a rendszert. A ra-kétáshelikopter-programhoz beosztott pilótákat a többi, pilótahiányos bizottsági projekt

rendelkezésére bocsátották a tesztrepülésekhez.Lowell és Roberts mindig megtalálták a kiskapukat.

Lowellnek dolgozni a legjobb dolog volt a világon. A pilótái sokat repülhettek. Ha nemzaklatták, ő se zaklatta őket.

Ha néha kicsit furcsa is volt, hogy csukva tartja az irodája ajtaját, az ő dolga volt. Senkisem gondolta komolyan, hogy tényleg Mrs. Cassidyt művelné ilyenkor. Okosabb ő annál,semhogy a titkárnőjét gyömöszölje – már ha egyáltalán a nő hajlandó lenne ilyesmire, amiigencsak valószínűtlen. Különben is, az ajtó akkor is gyakorta csukva volt, ha Mrs.Cassidy bent sem tartózkodott. Mint most, amikor a titkárnőt repülővel Montgomerybevitték, a Repülési Egyetemi Könyvtárba, hogy hozzon el neki valamit.

Mrs. Cassidy egész nap távol volt, és az ajtó mégis végig csukva maradt. Valószínűlegma már nem is lesz másképp. Akármit művel is odabent – talán a Nagy Amerikai Regénytírja (gyakran hallották bentről az írógép hangját), vagy netán egyszerűen csak alszik –, egy biztos, Lowell őrnagy nem szerette, ha ilyenkor megzavarják.

Amikor a kis alezredes besétált, a külső szobában egyetlen tiszt tartózkodott, George B.Simmons hadnagy, egy merevszárnyú pilóta, aki csak nemrég végezte el első gyakorlatikörútját. Most épp ő volt az ügyeletes.

Simmons felállt.

– Segíthetek valamiben, ezredes úr?

– Lowell őrnagyot keresem – mondta az alezredes. – Jó helyen járok?

– Igen, uram. Most éppen dolgozik, de szólok neki, hogy itt van. Megtudhatnám anevét, uram?

– Felter.

A hadnagy az ajtóhoz ment, bekopogtatott. Lowell csak egy idő után felelt, akkor iscsak annyit, hogy „Nos?”.

– Egy bizonyos Felter ezredes keresi, uram.

– Kicsoda? – hitetlenkedett Lowell.

– Felter, uram.

– Kérje meg az ezredest, hogy várjon egy pillanatot.

Több volt, mint egy pillanat. Volt az két perc is, mire az ajtó kinyílt. A kis alezredesláthatóan kezdett bosszús lenni.

Lowell mosolyogva jött ki, barátságos arccal. A mosoly aztán szinte azonnal vigyorrá



szélesedett, láthatóan jót mulatott. Végül felkacagott, hangosan, tiszta szívből.

– Hát ezt a kurva zöld barettet meg mikor szerezted? – fuldoklóit a nevetéstől. – Egér,úgy nézel ki, mint egy gomba!

Azzal gyorsan, kecsesen átszelte a szobát, megragadta a kis alezredest a felső karjánálfogva, és minden erőlködés nélkül a levegőbe emelte. Felter hiába küzdött ellene. Lowellcuppanós csókot nyomott a homlokára, majd letette.

– Néha kurva idegesítő tudsz lenni, Craig – csattant fel az alezredes fagyos dühvel.

– Te meg mi a francot keresel itt nálunk? – kérdezte Lowell, ügyet sem vetve Felter dühére. – Szólhattál volna, hogy jössz.

– Azt akarom, hogy gyere velem. Elviszlek pár órára.

– Hová?

– Nem messze.

– Meg kell kérdeznem Robertset. – Tud róla.

– Igen?

– Itt parkolunk a bejárat előtt. Van rá bármi okod, hogy ne most rögtön gyere?

– Nincs – mondta Lowell. Simmonshoz fordult. – Ha bárki kérdezné, hol vagyok,irányítsa őket Roberts ezredeshez. Maga itt marad, őrzi a tüzet.

– Igenis, uram.

Simmons remélte, hogy bemutatják az alezredesnek, de ez senkinek nem jutott eszébe.

Lowell követte Féltért a hangáron át. Simmons figyelte őket. A hangárok közötti parkolóterületen egy Aero Commander állt, alapjáraton dohogó motorral. Felter bebújt azajtaján, az őrnagy követte. A repülő azonnal gördülni kezdett.

Lowell becsatolta magát az utastér egyik ülésébe.

– Legalább végre egyszer utas is lehetek – mosolygott.

Felter még mindig dühös volt, amiért Lowell kigúnyolta a zöld barettjét, aztánmegcsókolta. Utálta, ha megcsókolják. Ezt Craig is tudta, pontosan azért csinálta.

– Hát, szép példát mutattál a hadnagyodnak, mondhatom. Lowell mosolya egy pillanatra elhalványult.

– Ez eddig eszedbe sem jutott? – kérdezte Felter, a hangjában keserű gúnnyal.

– Na mi van, Egér? Netán úgy gondolod, egy West Point-i ezredes már nem ereszkedhetle arra szintre, hogy kimutassa az érzelmeit? Főleg egy olyan, aki zöld gombáhozhasonlít?

Felter gyilkos pillantással válaszolt, de közben tudatában volt, hogy elragadta azindulat, és az még csak olaj lesz a tűzre.

– Különben is, honnan a francból szedted? – kérdezte Lowell. – Van rá jogod, hogy



hordjad?

– Hát képzeld el, van rá jogom. Neked viszont kurvára nincs jogod kigúnyolni. A pilótafelpörgette a motorokat az aktív kifutópálya elején, ezért a zajtól nem

tudtak tovább beszélgetni. Hamarosan fölszálltak.

– Hát jó – mondta Lowell, mikor a pilóta végre kissé lejjebb vette a gázadagolót –,

sajnálom, ha felbosszantottalak. Bocsánatot kérek.Felter megint gyilkos pillantást vetett rá, de látván, hogy Lowell tényleg megbánta a

dolgot, megenyhült. Craig Lowell mégiscsak a legrégebbi és legjobb barátja volt,márpedig amúgy nem volt sok barátja.

– Azért van rajtam barett, mert Hanrahan és MacMillan összetaposták a sapkámat – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára.

Ez volt az igazság. Fort Braggból civil ruhában távozott, és a tönkretett ellenzőssapkáról meg is feledkezett, míg ma reggel elő nem kereste a katonazsákjából, hogyfelvegye. De túl szakadt volt, így nem jelenhetett meg benne. Azért volt annyira őszintemagához, hogy beismerje, még örült is. Legalább alkalma adódott kipróbálni a zöld barettet. Egyáltalán nem bánta, hogy hivatalosan zöldsapkás minősítést kapott.

– Hogy mit csináltak?!

– Braggban jártam. Akkor adták. A támaszponton a civilek nagyobb feltűnést keltenek,mint az egyenruhások. Ezért egyenruhában voltam. Hanrahannél meg éppen avatásiszertartás zajlott, és ragaszkodott hozzá, hogy én is vegyem át hivatalosan a barettemet.Ami igazán szép volt tőle.

– Nem azért gúnyoltalak, mert megkaptad.

– Szóval a barettet egy kis ceremónia keretében adják át. A katonák feldobják alevegőbe a sapkájukat. Nekem egy szinte teljesen új sapkám volt, 54 dollár 95 centbekerült, így inkább óvatosan letettem magam mellé a fűre. Először Hanrahan lépett rá,aztán MacMillan fúrt lyukat a tetejébe a sarkával.

Lowell kuncogott. Őszintén sajnálta, hogy kigúnyolta a barettet. Továbbra is úgy vélte,nevetségesen néz ki, de tisztában volt vele, mennyire szeret Felter egyenruhába öltözni, hacsak teheti, közszemlére teszi érmeit és jelvényeit.

– Ha már itt tartunk – mondta Sandy –, tulajdonképpen neked is jogod lenne viselni egyilyet.

– Hogyhogy?

– Görögország miatt. Idegen csapatokat vezettél harc közben, ez elég, hogy megkapd.

Lowell inkább visszanyelte a már-már kívánkozó megjegyzést: Nem kockáztatnám,hogy ilyenben találjanak holtan.

– Nem hinném, Egér – mondta inkább. – Úgy tudom, ejtőernyősnek is kell lenni hozzá. – Ja, nincs ejtőernyős képesítésed, igaz? – mondta Felter, mintha csak most jutna

eszébe.



– Nincs hát. Én még normális vagyok.

– Kapd be – mondta kedélyesen Sandy.

– Mit csináltál Braggban? Vagy netán szigorúan titkos?

– Igen, történetesen az.

Felter átnyúlt az ülések közti folyosón az aktatáskájáért. Beállította a számzárat,kinyitotta, majd átadott Lowellnek két papírlapot.

– De ez csak bizalmas – így Craig.

– Azért csak olvasd el.

Az egyik irat a védelmi minisztériumból származott, a másik a hadműveleti vezérkarifőnökhelyettestől, Bellmontól. A haditengerészet nyolc fölöslegessé vált, ezértleselejtezésre váró Douglas R4D repülőgépét átadták a Különleges HadviselésiKiképzőközpontnak. Pilótákat is küldenek velük, akik betanítják a kiképzőközpont és a

Katonai Repülési Bizottság saját pilótáit a Douglasszel való repülésre. De gondosanügyeltek, hogy még a látszatát is elkerüljék a Key West-i szerződés megsértésének, amiminden, korábban a hadsereghez tartozó, légi hadviseléssel kapcsolatos feladatot alégierőre ruház, ezért a repülőkről eltávolítják a haditengerészet felségjelzését, de ahadseregé nem kerülhet rájuk, csak az USA jelzés és az azonosító szám. A szervizeléstugyan egy légi támaszpontra bízták, de gondosan kikötötték, hogy a gépek a légierősemmilyen más létesítményét nem fogják használni, és szigorúan csak a KülönlegesHadviselési Kiképzőközpont céljaira állnak rendelkezésre, a hadsereg más szervezetiegysége nem veheti őket igénybe.

– Mi a franc ez az egész? – nézett fel Lowell az iratokból. – Ha te is belekeveredtél,szuperkém úr, akkor több van e mögött, mint hogy néhány lerobbant repülőből kifacsarják még, amit lehet, mielőtt a vastelepre küldenék őket.

– Hanrahannek szállítási gondjai támadtak. Gondoltam, talán tudnék rajta segíteni, és ezó megoldásnak tűnt.

– Túl gyorsan kivágtad te ezt a magyarázatot. Más szóval hamuka.

Féltért meglepte, a barátja milyen könnyedén átlátott a „hivatalos” verzión, miszerint aza rohadék Felter a befolyását kihasználva beszerzett régi haverjának, a zöldsapkások főnökének néhány fölös haditengerészeti repülőgépet.

– Na jó – mondta egy perc tűnődés után. – Úgyis csak mindenféle veszélyes találgatásbakezdenél, ha nem mondanám meg.

– Mit?

– Segítünk néhány kubainak, akiket elűztek az országból, és vissza szeremének menni,megbuktatni Castrót.

Lowell ezen elgondolkodott egy darabig, mielőtt válaszolt.

– Lenyűgöző. Hol készítitek fel őket? Panamában?

– Mondtam, hogy veszélyes találgatásba fogsz kezdeni. Nicaraguában.



beszerzéseket.

– Ez az egész csak aktatologatás – mondta Lowell.

– Tudom. De te nagyon jó vagy az ilyesmiben, úgy hallom. -Jézusom!

– És jól sakkozol, remélhetőleg az eszközökkel is. Ez hasznos lesz.

– Merthogy?

– Nem szeretném, ha egy repülőtéren egyszerre egynél több Douglas tartózkodna.Kettőnél többet pedig semmilyen körülmények között nem tűrök el.

– Te nem szeretnéd? És te nem tűröd el?

– Igen – mondta némi gondolkodás után Felter. – Én nem szeretném. Egyéb kérdés,őrnagy?

– Hogy helyeztethetném át magam erről a szaros támaszpontról? Felter elnevette magát.

– Hanrahan Pensacolánál csatlakozik hozzánk. Te Jiggset és Robertset képviseled majdaz akciótiszttel való megbeszélésen.

– Akciótiszt? Az meg ki a fene?

– Azt hittem, elég egyértelmű voltam.

– De hát nem az elnök csicskása vagy?

– Ezt az egyéb feladataim mellé kaptam – mondta Felter könnyedén. Aztánelkomolyodott. – Ha sikerül mindezt különösebb feltűnés nélkül elintéznetek – és ez rajtadkívül Hanrahanre, Jiggsre és Bellmonra is vonatkozik –, akkor én maradhatok a parancsnok. De ha tűzoltással kell foglalkoznom, valaki mást tesznek a helyembe.

– Nem hinném, hogy bármi probléma lehetne, Sandy – jelentette ki Lowell. Felter biccentett.

– Mi lesz veled, miután Eisenhower hivatali ideje lejár? – kérdezte Craig.

– Vissza szeretnék menni a sereghez.

– De magad sem hiszed, hogy visszaengednének, igaz? Szerintem csak álmodsz.

– Miért mondod ezt? – Szerintem a Pentagonban van egy feketelista. Két nevet aranybetűkkel írtak rá. Az

egyik Felter, S., a másik Lowell, C. Rengeteg nagykutya utál, mint a bűnt, kis-haver. Mindalig várják, hogy alád tehessenek.

– Már amikor először találkoztam veled, feketelistán voltál. Ahhoz képest egészmesszire jutottál azóta.

– A hiénák már a sarkam után kapkodnak. És percről percre bátrabbak lesznek. És amintelveszíted ezt az elnöki tanácsadó beosztást, rád is rád vetik magukat.

– Hivatalos kérvényt nyújtottam be, hogy a jelenlegi szolgálatom letelte után aKülönleges Haderőhöz osszanak be – mondta Felter.

– Hát, sok szerencsét hozzá, Egér.



Lowell kinézett az ablakon. Az Aero Commander leszálláshoz készülődött. A Mexikói-öböl felől közelítették meg a repülőteret. Magasan járt a nap, a part hihetetlenül vakítófényben ragyogott.

Két perc múlva már a földön voltak, a Pensacola haditengerészeti légi támaszponton.

Elgördültek a műszaki állás meiert, a repülőtér egy távoli sarkába. Itt számos DouglasR4D parkolt, tizenöt-húsz darab. Közöttük egy tűzoltókocsi, több karbantartó-kamion, kéthaditengerészeti szolgálati autó és egy Otter.

Amint a pilóta leállította a motorokat, szürke pilótaruhás, kék ellenzős sapkástengerésztiszt jött oda az Aero Commanderhez.

– Eaglebury sorhajóhadnagy – mutatta be őket egymásnak Felter. – Lowell őrnagy.

A két tiszt végigmérte egymást, és mindkettőjüknek tetszett, amit látott.

– Mivel bosszantotta így fel a haditengerészetet, sorhajóhadnagy, hogy ezt a feladatotvarrták a nyakába?

Eaglebury hangosan felkacagott.

Nagydarab férfi futott oda hozzájuk. Még a sorhajóhadnagynál is nagyobb volt. Zöld barettet viselt és a törzsőrmesterek hat sávját. Feszesen tisztelgett.

– Jézusom – mondta lelkesen. – Mint a régi szép időkben. Az Egér, a Herceg és aLengyel.

– Hogy van, Wojinski, a fenébe is! – üdvözölte barátságosan Lowell.

– Ezek szerint már ismerik egymást az őrmesterrel? – kérdezte Eaglebury.

– Ez a tengerész okés – mondta Wojinski. – Végigcsinálta az egész rohadtszupercserkész tanfolyamot, őrmesteri sávokkal a zubbonyujján.

– Csak úgy dagonyázom az elismerésében, Ski – jegyezte meg fanyarul asorhajóhadnagy.

– Az ezredessel, a Herceggel és az Egérrel voltam Görögországban – jelentette be büszkén Wojinski.

– Ezt mintha már hallottam volna valahol.

– Olyan lesz, mint a régi szép időkben.

– Nem hinném, Ski -jegyezte meg Lowell.

MacMillan és Phil Parker érkezett meg pilótaruhában. Lowell most látta őket először ameg nem történt esküvő óta. Egy pillanatra feszélyezve érezte magát.

– Ha nem említitek, hogy az oltár előtt hagytak el – mondta –, én sem árulom el asorhajóhadnagynak, hogy mindkettőtöknek trippere van, rendben?

Kitört a nevetés.

– Épp azt mondtam – tartott ki makacsul Wojinski –, hogy olyan lesz, mint a régi szépidőkben.

– Én meg azt mondtam, nem hinném – ismételte magát Lowell is.



– De miért nem, Herceg?

– Mert én most csak egy egyszerű aktakukac vagyok itt. Én parancsolok akapcsológépnek és az Avgas hitelkártyáknak, egyéb aktatologató feladataim mellett. Nemígy van, Felter ezredes?

– De igen, Lowell őrnagy. Ez a helyzet.

(Kettő)

Howard Dutton jogi irodái

Ozark, Alabama

1959. szeptember 3., 14 óra 30 perc

– Mrs. Jiggs! – kelt fel Howard Dutton az íróasztala mögül. Odament hozzá, ésmegrázta a kezét. – Mindig öröm, ha láthatom, asszonyom.

Dutton testes, pirospozsgás arcú férfi volt. A haja már erősen megritkult, és kezdetttokát ereszteni. Krepp öltönyt viselt.

– Nagyon örülök, hogy ilyen hamar időt tudott szakítani rám – mondta a nő.

– Tudom, mennyire elfoglalt.

– Önre mindig van időm, asszonyom. Megkínálhatom valamivel? Jeges tea? Kávé?Valamilyen ital?

Mrs. Jiggs habozni látszott. Dutton kihasználta az alkalmat.

– Esetleg valami harapósabbat? A nő rámosolygott. – Különös véletlen folytán épp van nálam némi vodka, ami, ha nem fogy el, hamarosan

megromlik. Tonikkal kéri? Az jól oltja a szomjat. De van paradicsomlém ésnarancsdzsúzom is.

– Tonikkal kérném, köszönöm.

Dutton meghúzta a fal mellett álló könyvespolcot. Az egész állvány kifordult, ésláthatóvá vált egy komplett bár.

– Lenyűgöző – ámult Jane Jiggs. – Szép pénzbe került, hogy azt a hatást tudjam kelteni, soha eszembe nem jutna az

irodámban inni. De egy ilyen városkában…

– Megértem.

A férfi kitöltötte az italokat, és az egyiket átnyújtotta a nőnek.

– Melodyra és Jean-Philippe-re – mondta Jane.

– Köszönöm, hölgyem.

– No és hogy vannak? – Nagyon jól. Nagyon jól.

– Craig Lowelltől hallottam, Jean-Philippe felhívta őt valamelyik nap, a múlt héten.



– Kicsoda?

– Craig Lowell. Jean-Philippe barátja.

– Ó, igen! Akinek saját repülőgépe van.

– És aki a helikopterrel repült Ed Greer temetésén.

– Ó, igen, ő az, nemdebár? Ő volt az.

– Ed jó barátja volt, és Jean-Philippe-pel és Melodyval is barátok.

– Igen, asszonyom, gondolom, ez a helyes megfogalmazás – mondta Howard Dutton.Annyi már világos volt neki, hogy akármit is akar Mrs. Jiggs, az valamilyen módon CraigLowell-lel kapcsolatos. Márpedig valamit akar, az biztos.

Lowell volt az a rohadék, aki, legalábbis részben, felelős volt Melody őrült ötletéért,hogy hozzámenjen ahhoz a franciához, és elmenjen vele Franciaországba. Nem túlzottanlelkesedett a gondolatért, hogy bármiféle szívességet tegyen neki, még akkor sem, ha Jiggs

tábornok felesége kéri rá. – Milyen volt Franciaországban?

– Hát, mondhatom, szerencse, hogy Melody gazdag emberhez ment hozzá. Olyan árak vannak, hogy alig hittem a szememnek.

– Igen, én is hallottam, hogy felháborítóak.

– Szerencsénkre Jannier-ék alig engedték, hogy bármire is költsünk. Még aszállodaszámlát is megpróbálták kifizetni, már aznap, amint odaértünk. Meg kell hogymondjam, a vendégszeretetükre nem lehet kifogásom. Elég volt, ha úgy tűnt, hogymegkívántunk valamit, máris megkaptuk, tálcán nyújtotta elénk egy szolga.

– Örülök, hogy ilyen jóra fordult Melody sorsa – mondta Jane. – Szerintem mindenkinagyon boldog.

– Azért vannak olyanok, akik bánják, hogy nem várt illő ideig.

– Egyszerűen csak irigyek. Különben sem várhatott volna addig, nem igaz? Duttonránézett, mintha meglepné, hogy Mrs. Jiggs tudja, Melody terhes. De ami igazánmeglepte, az az volt, hogy szóba is hozta. Bosszantotta a dolog.

– Tulajdonképpen pontosan mit is tehetnék önért, Mrs. Jiggs? – kérdezte mosolyogva,de kissé hűvösen.

– Van egy kis problémánk.

– Problémánk?

– Az egyik tisztünknek viszonya van az önök egyik férjes asszonyával.

– Lovvell-lel? – nevetett a férfi a nő fogalmazásmódján.

– A nő Jane Cassidy.

– Tom Cassidy felesége? – hitetlenkedett Dutton.

Jane Jiggs látta, ez bizony meglepte a polgármestert. Jane bólintott.



– Úgy bizony.

– Tom Cassidy igazán rendes fickó.

– Szerintem mindannyian nagyon jóravaló emberek. Ezért is próbálok segíteni. Ezértöttem önhöz.

– Hát, nem vagyok házassági tanácsadó – mondta Dutton. – És válásokkal sem

foglalkozom. – Azért válástól még nagyon messze áll a dolog. És szeretném, ha ez így is maradna.

– Ezek szerint Tom Cassidy nem tud róla?

– Egyelőre még senki sem tud róla. Még a férjem sem. Csak Craig, Jane, ön és én.

– Miért hozzám fordult?

– Mert Melody egyszer azt mondta, ha valamit meg kell oldani, az apukájához érdemesfordulnom. Márpedig ezt meg kell oldani, mielőtt néhány nagyon jóravaló ember, köztük

két kölyök, bajba kerül a botrányban. – Hát, azt hiszem, jobb, ha mindent elmond, amit tud – hajtotta fel a vodkáját Howard

Dutton. – Aztán meglátjuk, mit lehet itt tenni.

– Nagyon hálás vagyok a segítségéért, polgármester úr.

– Szívesen segítek, hölgyem.

Végül egyszerűen rendezték az ügyet. Dutton beszélt a rendőrfőnökkel. Megkérte,személyesen intézze el a dolgot. A rendőrfőnök megértő volt.

Három nappal később Mrs. Jane Cassidy a 27-es útra fordult, Enterprise felé menet. ÉppOzarkból tért haza. Ekkor azonban megállították a meghibásodott hátsólámpája miatt. Aárőr maga a rendőrfőnök volt. Úgy tűnt, őszintén sajnálja, hogy alkoholszagot érzett a

leheletén, ezért meg kellett kérnie, hogy hagvja az autóját az út szélén, és jöjjön vele arendőrségre. Ott majd megszondáztatják, és kiderül, pontosan mennyit is ivott.

Így hát Jane-t bevitték a rendőrőrsre, belefújt a szondába, majd leültették egy szobába.

Egy órával később megérkezett Howard Dutton polgármester.

– Jane – kezdte –, Isten lássa lelkem, nem szívesen látlak itt bent. – Nem vagyok részeg, Howard. Teljesen mindegy, mit mutatott az a rohadt szonda.

– Szerintem sem vagy részeg. És azon sem csodálkoznék, ha még a hátsó lámpádnak sem lenne semmi baja.

– Mi van? – kérdezte zavarban.

– Scott kapitány tavaly újjászületett.

– Ez most hogy jön ide? – Jane most már kezdett dühös lenni.

– Hát nem is tudom, de valószínűleg közrejátszhatott benne, hogy egyszer olyan helyentalálta a feleségét, ahol nem kellett volna, ha érted, mire gondolok.

– És nekem ehhez mi közöm?



– Azt mondta, olyan helyen látta a kocsidat, ahol annak semmi keresnivalója nem volt.

– Ez felháborító!

– Na most én tudom, és te is tudod, hogy nem tettél semmi rosszat. Beszélek a bíróvalezzel a részegvezetés-üggyel kapcsolatban. Valószínűleg még csak bíróságra sem kellmajd menned. De én a helyedben nagyon meggondolnám a jövőben, hol parkolom le akocsimat. Nem az számít, mit tudnak biztosan az emberek, Jane. Hanem az, mit hisznek.

– És nem mondta, szerinte hol volt rossz helyen az autóm?

– Nem kérdeztem tőle. Nem akarok semmi olyasmiről tudni, amihez semmi közöm.

– Még jó, hogy nem mondta – tört ki Jane. – Mivelhogy semmi rosszat nem csináltam!

– Én tudom, Jane. Teszek is róla, hogy ne menjen híre ennek a kis incidensnek.Beszélek a bíróval…

– Köszönöm, Howard.

– De azért meg kell mondanom, csak úgy magunk között, hogy a bírót és a kapitánytegy fából faragták. Nem tudom, másodszor is hatni tudnék-e rájuk. Vagy ha olyankor történik megint valami ehhez hasonló, amikor épp nem vagyok a városban.

– Hát – mondta fagyosan a nő – minthogy most sem történt semmi, kizárt, hogy bármiis megismétlődjön.

– Ezt örömmel hallom, Jane – jelentette ki Howard Dutton. – Igazán szomorú lennék, haazt kéne hallanom, bármi gond van egy olyan tökéletes házassággal, mint a tiétek Tómmal.

Mélyen a nő szemébe nézett, hogy a tudtára adja, mindent tud. Majd távozott. Kifelémenet szólt a rendőrfőnöknek, hogy tartsa még bent egy órát, hadd üldögéljen magában,aztán vigye vissza a kocsijához, és hagyja elmenni.

(Három)

Davis-Monthan légi támaszpont, Arizona


– Davis-Monthan – szólt bele Edward ’. Eaglebury sorhajóhadnagy a pilótafülkerégimódi, kézi mikrofonjába. – Haditengerészet nyolc húszas, egy R4D repülőgép, azállomásuktól tizenhat kilométerre délre, leszálláshoz készülődöm.

Másodpilótájához fordult, egy magas, barna hajú fiatalemberhez, aki hozzá hasonlóanszürke pilótaruhát és szőrmegalléros barna lóbőr kabátot viselt. Utóbbira szövetdarabotvarrtak, rajta aranyozott tengerészpilóta szárnyjelvénnyel és a következő felirattal:„HORNÉ, ALEXANDER W. LT., USN.”

– Na, akkor irány a halál torka, Franklin – mondta Eaglebury. – Tájékoztatná azutasainkat?

Bill Franklin beleszólt egy másik mikrofonba, a gép minden helyiségébe bevezetetthangosbemondóéba.



– Kapcsolatba léptünk a toronnyal – mondta.

– Davis-Monthant hívó légi jármű, ismételje – felelt a légi támaszpontforgalomirányítója.

Nem volt meglepő, hogy a davis-monthani torony kissé késve válaszolt. Végül isnegyed öt volt, karácsony estéjén. Az irányítók nem sok forgalomra számítottak. Amúgyis egy emberként azon merengtek, tényleg jó ötlet volt-e katonai pályára menniük, haemiatt karácsony este kénytelenek egy üvegdobozban üldögélni, húsz méter magasban,amikor minden normális ember karácsonyfát állít, és Perry Comót hallgatja, amintkarácsonyi dalokat énekel a tévében.

– Davis-Monthan – ismételte Edward ’. Eaglebury sorhajóhadnagy. – Haditengerészetnyolc húszas, egy R4D repülőgép, az állomásuktól tizenhat kilométerre délre, leszálláshozkészülődöm. Miközben Eaglebury beszélt, Franklin zászlós gyorsan megrángatta-tekergette a mikrofon csatlakozóját. Ezzel elektromos zajt keltett az áramkörben és zavartaaz adást.

– Davis-Monthant hívó légi jármű – mondta a forgalomirányító. – Rossz a vétel.Ismételje meg. Ismétlem, rossz a vétel.

Az R4D utasterében négy személy utazott. Egyikük – hatalmas, szlávos arcú férfi – hangosan horkolva aludt a bőrkanapén, mellyel VIP-ek szállítására kívánták alkalmassátenni annak idején a Haditengerészet nyolc húszas számú gépét. Feketére festettrepülősruha volt rajta, ám rangjelzés nélkül. Az USA hadserege különleges haderejébenszolgált mint törzsőrmester, és Stefan Wojinskinek hívták.

A többi három utas egytől egyig csapattiszt volt. Rudolp G. MacMillan alezredes, akülönleges projektek másodparancsnoka az USA Hadserege Különleges HadviselésiKiképzőközpontjában, Fort Braggban; Augustus Charles alezredes, az USA HadseregeKatonai Repülési Híradós Kísérleti és Ellátó Szervezet parancsnoka, Fort Ruckerben; ésC. W. Lowell őrnagy, az USA Hadserege Katonai Repülési Bizottsága Repülési TesztRészleg Rakétafegyverzetű Helikopter Osztály vezetője, Fort Ruckerben.

Lowell őrnagy és Charles ezredes hátradönthető támlájú bőrfotelben ültek. A támláthátradöntve a fotelből lábtámasz emelkedett előre. MacMillan ezredes a hortyogóWojinski törzsőrmesterrel szemközti másik kanapén ült.

Mindhárman az ablakon túli tájra figyeltek, amikor a látóterükbe került a légitámaszpont.

MacMillan alezredesnek, aki már három nappal korábban felderítette a célpontot egyBeaverrel, nem tetszett, amit látott. Felvette a telefonkagylót, ami valójában egy, a pilótafülkében elhelyezett hangszóróhoz csatlakozott.

– Na, akkor egy száznyolcvan fokot – adta ki a parancsot –, és legközelebb délről közelítse meg.

– Most is délről jövök – tiltakozott Eaglebury sorhajóhadnagy. – Nem elég délről. Legközelebb kicsit délnyugatabbra.

– Igenis, ezredes úr.



Az öreg, de jól karbantartott ex VIP-szállító lassú, nagy ívű kanyarba kezdett dél felé.

Wojinski törzsőrmester dörmögött valamit álmában, horkantott, majd tovább horkolt.

MacMillan ezredes megint felvette a telefont.

– Mennyire lehet oldalra dönteni ezt a típust?

Eaglebury nyomban demonstrálta, a jobb szárnya hegyére állította a gépet.

Az utasok és a legénység ebédjének maradéka (amelyet a Love Field, Dallas, texasiszékhelyű Executive Aircraft Catering, Inc. szállított; egész pontosan a hetes számúmenüjük, azaz „Válogatott, extra minőségű felvágottak, pulyka, sonka, marhasült,szalámi, sajtok, friss gyümölcsök és Beluga kaviár, személyenként $15.95” -Lowellőrnagy apró ajándéka az expedíció tagjainak) lecsúszott az asztalról a padlóra.

A gép hátuljában két húszkilós, 24 voltos nikkel-kadmium repülőgép-akkumulátor, akönnyebb szállíthatóság érdekében felhevederezve, a fülke egyik oldaláról a másikracsúszott. Majd pár pillanattal később, a kanyar legélesebb pontján, egy Winchester Model1897 12-es kaliberű lövész– és sörétes puska, felcsatolható bajonettel, csúszott azakkumulátorok után.

A repülő visszaállt vízszintes helyzetbe. A dőlésszög és a gyorsaság, amivel a repülőgépelérte, elismerésre méltó volt, de MacMillan alezredes nem egészen ezt akarta.

– Most a másik oldalra – parancsolta.

– Az Egyesült Államok Haditengerészete a szolgálatára áll – felelte Eaglebury–, ésezúttal a bal szárnya hegyére állította a Douglast.

A fizika megmásíthatatlan törvényeinek engedelmeskedve Wojinski őrmester csúsznikezdett, amint a gravitáció legyőzte a 115 kilós teste és a kanapé sima bőrfelülete köztitapadási súrlódást.

A következő pillanatban a padlóra zuhant, felriadt, és egy meglehetősen profánkifejezéssel tudatta meglepetését és bosszúságát. A repülő vízszintesbe állt.

– Wojinski – szólalt meg ártatlanul MacMillan alezredes. – Rögtön leszállunk. Nemkelne fel esetleg a padlóról?

Újra rárepültek a bázisra. Szó szerint repülőgépek ezrei parkoltak a sivatagban. Davis-Monthan volt a fegyveres erők repülőgép-temetője. A támaszpont évesközéphőmérsékletének és a helyi éghajlati viszonyoknak köszönhetően szinte egyáltalánnem romlott az itt leállított légi jármüvek és azok műszereinek állapota. Mindegyik fegyveres szolgálat Davis-Monthanbe küldte fölöslegessé vált, kiöregedett repülőit. Ahatározatlan idejű tárolásra ítélt géppel leszálltak a támaszponton, majd mérföldeketgurultak vele, mire parkolóhelyet találtak. Ott aztán leállították a motorját, kikötötték azakkumulátorokat és leengedték az üzemanyagot, majd egyszerűen otthagyták.

Némelyik gépet többé-kevésbé használatra kész állapotban tartottak, ezeket tilos volt

„kannibalizálni”. Más repülőkből szükség esetén kiszerelték a használható alkatrészeket.Csak akkor zúzták be őket, ha már egészen bizonyossá vált, hogy soha többé egyetlenfegyveres erőnek vagy kormányszervnek sem lesz szüksége rá (a külügyminisztérium például gyakran baráti idegen országoknak adta őket).



Az R4D B-29-es „repülő erőd” bombázók végtelen sorai fölött repült el. Legalábbháromszáz volt belőlük, egy csoportban. Mellettük mintegy kétszer annyi kétmotoros B-26-os, majd mintegy száz B-25-ös parkolt. Utánuk modernebb bombázók következtek,majd dugattyús motorú vadászgépek végtelen tengere. Aztán a légierő és a haditengerészetelavult sugárhajtású gépei. De voltak itt kiképzőgépek, megfigyelőgépek és minden, amicsak a fegyveres második világháború utáni gépparkjában előfordult, és/vagy letöltötte a

hasznos élettartamát, vagy elavultnak, netán fölöslegesnek minősítették.És persze szállítógépek. MacMillan alezredes ezeket kereste.

– Látom őket, Mac -jelentette Eaglebury, ezúttal komoly hangon. Mac a hangszóróhozkötött telefonért nyúlt.

– A C-54-esek között tegyél le minket – adta ki az utasítást.

– Igyekszem – felelte a sorhajóhadnagy. Majd a kezébe vette a rádió mikrofonját.

– Davis-Monthan, itt a haditengerészet nyolcas húszas gépe.

– Hallgatom, haditengerészet nyolcas húszas.

– Davis-Monthan, úgy tűnik, már a támaszpontjuk fölött járunk, nagyjából északiirányban haladunk. Egy csomó repülőgép van alattam. Leszállási utasításokat kérek.

– Haditengerészet nyolcas húszas, látjuk a radaron – felelte a forgalomirányító, kissémogorván. – Körülbelül öt kilométerre van az aktív leszállópályától.

– Vettem. Kérem a szélirányt és a leszállási instrukciókat.

– Haditengerészet nyolcas húszas, tulajdonképpen milyen céllal érkezik a

támaszpontra? – Üzemanyagra van szükségem, és meg kéne nézetnem a rádiómat.

– Nem azért jött, hogy leadja a gépet?

– Negatív, nem, ismétlem, nem azért jöttem.

– Haditengerészet nyolcas húszas, ez a támaszpont átmenő forgalmat csak előzetesengedéllyel fogad.

– Davis, nem tudok mit tenni. Üzemanyagra van szükségem, és meg kell nézetnem a

rádiómat.

– Haditengerészet nyolcas húszas, vészhelyzetet jelent?

– Davis, nem. Megvárom, amíg kifogy az üzemanyagom, majd akkor jelentek vészhelyzetet. Az isten szerelmére, karácsony este van.

– Haditengerészet nyolcas húszas, várjon.

– Haditengerészet nyolcas húszas tájékoztatásul közli, fél órára való üzemanyag vanmég a gépen.

– Várjon további utasításra, haditengerészet nyolcas húszas.

Eaglebury kieresztette a fékszárnyait és a kerekeket, majd körbe-körbe repült arepülőtér fölött. MacMillan előrement a pilótafülkébe, és megállt az ülések között.



Megtárgyalták, mit tesznek majd földet érés után.

– Haditengerészet nyolcas húszas! – szólalt meg a rádió.

– Itt a nyolcas húszas.

– Haditengerészet nyolcas húszas, leszállási engedély megadva, elsőként, a nyolcasnégyes kifutópályára. Elhanyagolható szél, a barométer három zéró zéró zéró.

– Nyolcas négyes, vettem – mondta Franklin a mikrofonba, miközben Eagleburymegfordította a gépet.

– Haditengerészet nyolcas -húszas javasolt, hogy hosszan érjen földet. Jelen pillanatbannem áll rendelkezésre „felvezető autó” jelző. Forduljon a zéró kettes gördülőútra, jobbra.Ezt az aktív kifutó nyugati végén, apálya legvégén találja.

Franklin, Eaglebury és MacMillan elégedett vigyorral néztek össze. Ha nincs felvezetőautó, sokkal könnyebb lesz eltévedniük. Ha lett volna, a ’ tartalékterv lépett volna életbe,ami sokkal kínosabb és sokkal kockázatosabb lett volna.

– Vettem – szólt a mikrofonba Eaglebury. Bill Franklinre nézett, és csavaró mozdulatottett az ujjaival. Franklin bólintott.

Amikor a haditengerészet nyolcas húszas gépe jelentette, hogy ráállt a leszállópályára,és megkezdi a földet érést, az adás zavaros volt, alig érthető.

A gép röviden landolt, nagyon röviden, majd csaknem fejre állt, Eaglebury ugyaniskeményen fékezett, majd élesen balra kanyarodott a kettő nyolcas gördülőpályára. Ez aleszállópálya ellentétes végén volt, mint amit a torony javasolt. Öt kilométer hosszú volt,

B-52-esek számára építették. Az ellenkező irányba vezetett, mint a zéró kettes jobbgördülőpálya.

A haditengerészet nyolcas húszas igen gyors ütemben haladt végig a kettes nyolcas balgördülőpályán, messze a gördüléskor megengedett sebesség fölött.

Halott repülők hosszú sorait hagyták maguk mögött. Először a haditengerészet kétfedelűoktató-repülőgépei mellett mentek el. Ezeket a légierő néhány Ryanje követte, aztánlegalább száz Beechcraft C-45 kétmotoros navigációs kiképzőgép.

– Haditengerészet nyolcas húszas, nem látjuk. Földet ért már?

Eaglebury megint leadta a csavaró jelet az ujjaival, majd beleszólt a mikrofonba.

– Nyolc húszas – felelte a forgalomirányító undorodva –, recseg az adása.

A sorhajóhadnagy vágó mozdulatot tett a kezével. Franklin abbahagyta amikrofoncsatlakozó csavargatását.

– Davis-Monthan! – mondta Eaglebury. – Ismételje meg az előző üzenetét, rossz a vétel.

Időközben a szállítógépek temetőjébe értek. Legalább száz Douglas állt körülöttük,R4D-k, illetve a Douglas DC3-as légierőben használt változata, a C-47-es.

Eaglebury túlgördült rajtuk, majd egy csapat Lockheed Constellationön is. Utóbbiak némelyike hosszú hatótávolságú felderítő-repülőgép volt, groteszk radarernyők meredeztek a törzsük tetején.



És már oda is értek a C-54-esekhez – ezeket a haditengerészetnél R6D-nek, a gyártónál,a Douglasnél pedig DC-4-esnek nevezték, akárcsak azoknál a civil repülőjáratoknál,amelyek a második világháború után egy ideig ilyeneket használtak. A DC-4-esgyakorlatilag ugyanaz volt, mint a Dc-3/C-47/R4D, csak nagyobb. Négy motorja voltkettő helyett. A törzse nagyobb, hosszabb, szélesebb. Három futóműn állt, nem csak egyfőfutóműn és egy farokkeréken. De kétség sem fért hozzá, hogy a DC-3-as nagyobb

testvére. – Oké? – kérdezte Eaglebury.

– Megteszi – mondta MacMillan, azzal megfordult, és visszament az utastérbe.Eaglebury hagyta lelassulni a gépet, majd fékezett, megállt, és kikapcsolta a jobb

oldali motort.

Wojinski törzsőrmester leengedte az ajtót, ami így lépcsőként szolgált. Majd könnyedénfelkapta a két húszkilós repülőakkumulátort, mindkét kezébe egyet, és lement. Kocognikezdett. A két nehéz, himbálódzó akkumulátort eltartotta magától, hogy ne üssék meg.

Három sor mélyre ment be a leparkolt C-54-esek közé. Az akkumulátorokat az egyik futóműve mögé tette le. Charles és MacMillan alezredesek mögötte szaladlak. Charlesnagy repülőelektronikai szerszámosládát ölelt magához, egy hatvan centi hosszú, harminccenti széles fémdobozt. MacMillan ezredes jókora kartondobozt cipelt, benne termoszok és kancsók. Lowell őrnagy alig látszott ki a négy, tollal kitömött hálózsák mögül, amithozott.

Wojinski amint ledobta az akkumulátorokat, rohant vissza a gépükhöz. Franklin zászlósaz ajtóban ülve várta.

– Jegyezd meg, hol hagytál minket – mondta neki az őrmester. – Itt simán éhen lehethalni, mielőtt megtalálnák az embert.

Franklin adott neki egy másik kartondobozt. Wojinski beszaladt a parkoló repülők közé,majd eltűnt.

A zászlós kihajolt az ajtón, Eaglebury felé fordult, aki a fülke félrehúzható ablakánnézett kifelé. Felemelte a jobb kezét, és úgy tett, mintha láthatatlan zsinórt rángatna meg.Mint valami kalauzjelezte: Mehet a vonat.

A még járó motor felpörgött, a Douglas megfordult, és gördült egy kilométert a kifutófelé. Ott megállt. Franklin kiszállt, kezében a Winchesterrel. A bal szárny elé sétált, és agép farka felé nézve állt meg. Golyót tett a tárba. Meghúzta a ravaszt, csőre töltötte alövedéket. Gondos célzás után lyukat lőtt a repülő gumijába.

Eaglebury sorhajóhadnagy bekapcsolta a rádiót – amely most történetesen hibátlanulműködött –, és közölte Davis-Monthannel: Nem elég, hogy úgy néz ki, eltévedt, de mégaz egyik kereke is defektet kapott. Nem jönne valaki segíteni?

(Négy)

A Fearless[15]

hadművelet ötlete két héttel korábban született a Fort Rucker-i golfpálya15. lyukánál. Lowell őrnagyot meghívták, játsszon egyet Charles alezredes ellen. Lowellelőször visszautasította a meghívást, de Charles ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön. Craig



végül levonta a következtetést: az alezredes nem csak azért szeretné látni, hogy egy kisfehér labdát ütögessenek acél– és fabotokkal.

Az AN-ARC-55-ös rádióval volt gond. Az AN azt jelentette: Army-Navy. Azazhadsereg-haditengerészet. Az ARC az Aircraft Radio Communications rövidítése volt. Az55-ös pedig a modellszám. Az ARC-55-ös nagy frekvenciájú, nagy hatótávolságú rádióadó-vevő volt. A Douglaseknek szükségük lesz rá, hogy Nicaraguából Floridába tudjanak

repülni.A hadsereg nem tartott ilyet raktáron, minthogy nem volt szüksége nagy hatótávolságú

rádiókra. A haditengerészet pedig ezt a típust mgr régen elavultnak minősítette, és a teljeskészletét átadta a légierőnek. A légierő viszont „sajnálatos módon nem tudja kielégíteni”Augustus Charles alezredes igénylését, egyetlen AN/ARC-55-ös rádió fegyveres erők közötti átutalására sem.

Mind Charles, mind Lowell igen tehetséges és gyakorlott golfjátékosok voltak, gyorsanment a játék. Csak az egyes pályaszakaszok közti utakon beszélgettek, az elütési helyen és

a pázsiton már nem. Csak a kocagolfozók szentségtelenítik meg ezt a nemes sportothasztalan fecsegessél.

A 15. lyukhoz éne Charlesnak azért így is sikerült végigmondania, mi a problémája.

– A légierő direkt szórakozik velünk – mondta. – Nagyon jól tudom, hogy vannak ARC-55-öseik raktáron. De azt szeretnék, ha hangosan felháborodnánk, amiért egyet sem adnak,amikor is ők megkérdeznék, pontosan mire kéne. Akkor pedig kiszabadulna a szellem a palackból.

– Felter biztos tud szerezni.

– Felterre úgy tekintek, mint túlságosan is könnyen felhasználható erőforrásra. A befolyását későbbre tartalékolnám, amikor igazán szükségünk lesz rá. Különben semszeretném, ha elveszítené az állását, és a CIA valamelyik holdkórosa venné át a helyét.

– Gyakorlatilag biankó csekket kaptam, nem vehetnénk egyszerűen párat?

– Annak is utánanéztem. Hacsak nem vállaljuk a pluszfelhajtást és nem kérünk felmentést titkos projekt címén, csak licitre adhatnánk be igénylést. Ez először is túlsokáig tartana. Másodszor is, még ha lenne is rá időnk – ahogy nincs –, lehetőséget

adnánk vele a légierőnek, hogy kérdezősködni kezdjen, mire kell nekünk nagyhatótávolságú repülőrádió.

– Ha maga mondja. Akkor mit tegyünk?

– Járt már valaha Leavenworthben? – kérdezte Charles.

– Fort Leavenworthben vagy a börtönben?

– A börtönben.

– A vezérkari és törzstiszti tanfolyam alatt körbevittek minket benne.

– És, mi volt a véleménye?

Lowell érezte, hogy lesz ennek a kérdésnek valami értelme, így megválaszolta.

– A rabok jobban élnek, mint a közlegények – mondta.



– Én is pontosan erre gondoltam. Úgy értem, nem is lenne olyan borzasztó odakerülni,ha igazából belegondol az ember. No nem mintha le akarnék bukni. Csak tisztázandó, mi alegrosszabb lehetséges végkifejlet.

– És mivel bukhatna le?

– Hogy ARC-55-ösöket lopok a légierő davis-monthani repülőgép-temetőjéből.

– Ott is van ARC-55-ös? – Minden C-54-esen van. Szerintem több tucatot is szerezni tudnék onnan.

– De egyedül nem fog menni.

– Nem. Úgy számolom, legalább még három emberre lenne szükségem.

– Konkrét jelöltjei vannak?

– Senkitől nem lehet csak úgy elvárni, hogy ilyen kockázatot vállaljon.

– Mármint kettőnkön kívül? – Vicces, de úgy gondoltam, maga esetleg önként jelentkezik.

– Nemcsak hogy önként jelentkezem, de még egy ütőkártyám is van, aki jön nekem egyszívességgel.

– Remélem, profi tolvaj az illető.

– Még jobb. Katona, Becsületrenddel. Őket sosem állítják hadbíróság elé. Gondoljoncsak arra, milyen sajtóvisszhangja lenne.

– MacMillan? – Miért ne? Végül is ő használja majd a rohadt rádiókat.

– Rendben. Persze, meg sem kell jegyeznem, hogy bár a Becsületrenddel kitüntetettek akár még gyilkosságot is elkövethetnek, és megúszhatják, a bűntársaik azért börtönbemennek, mint akárki más.

– Ezredes – mondta Lowell –, miért nem fejezzük be gyorsan ezt a kört, és ugrunk át alakásomba, hogy úgy istenigazából nekiálljunk a tervezésnek?

Charles százötven dollárt nyert az őrnagytól az utolsó három lyukon. Nem sokan tudtak így túltenni rajta – sem golfban, sem egy ilyen balhéötlettel, ami nagyon könnyenelolvaszthatja a törékeny jeget, amin Lowell előléptetési esélyei csúszkálnak amúgy is egyideje.

Tudtam, hogy valami ehhez hasonló baromság fog történni, mondta magában Lowell.Épp aznap reggel (amikor Jane Cassidy áthelyezése a Katonai Repülési Kiképzőközpont publikációs osztályára végre megérkezett) vette a bátorságot, hogy kicsit megnyugodjon,hátha egy ideig elkerülik az őrült helyzetek. Tudhatta volna, hogy ő egyszerűen nem lehetilyen szerencsés.

Három hónappal korábban Jane dühtől fuldokolva támadt rá, és megvádolta, hogyolyan, mint az összes többi férfi.

– Mert muszáj volt eldicsekedned a hódításoddal, igaz?! – üvöltötte. Fogalma sem volt,



miről beszél, és ezt közölte is vele.

– Ha nem dicsekedtél volna, ha befogod a szád, a rendőrfőnök sosem tudja meg!

– Milyen rendőrfőnök?

– Ozark rendőrfőnöke – sziszegte a nő. – Tudja.

– Ó, az kizárt – vágta rá Craig gondolkodás nélkül. Azonnal megbánta. Ha a nő úgygondolja, a rendőrfőnök tud róla, úgy dönthet, az egész viszony túl veszélyessé vált.

– Természetesen vége – mondta a nő. – Jól benne hagytál. Előre tudtam, hogy ez lesz.

Erre nem tudott mit mondani, így inkább hallgatott.

– Át kell helyeztetned – szögezte le Jane.

– Szerintem is. Meglátjuk, mit tehetek.

– Semmi „meglátjuk, mit tehetek”! – csattant fel a nő. – Elintézed, és kész! Ennyivel

tartozol nekem! A házasságom forog kockán!A bürokrácia malmai szokás szerint lassan őröltek. Hiába keresett új állást a nőnek,

hónapokig tartott, míg hivatalosan is megtörtént az áthelyezés. Ez alatt az idő alatt Janefagyosan udvarias volt vele.

Craig végtelenül megkönnyebbült, amikor végre megérkezett az irat. Mrs. Cassidyhelyére egy csúnyácska, de kedves, negyvenes évei végén járó nő került. A legkisebbmértékben sem volt veszélyes, és örült az előléptetésnek, amit az új pozíciója jelentettszámára. Láthatóan feltett szándéka volt megállni a helyét.

És most megint csöbörből vödörbe kerülök – gondolta Craig. Ha elkapnak bennünketDavis-Monthanben, rádiólopás közben, ugyanúgy nagy bajban lesz, mint ha JaneCassidyvel kapják rajta az ágyban.

A rádiólopás legalább jó cél érdekében lesz, vigasztalta magát. Jiggs biztos megértené.Míg ha a titkárnőjével való viszonyáról szerez tudomást, megdöbbenne és felháborodna.

Amint nekiálltak a tervezésnek Augustus Charles ezredessel, nyomban rájöttek, hogyhárom emberrel nem fogják tudni végrehajtani a Fearless hadműveletet. Legalább mégegy segítőre szükségük lesz.

Így jutottak el Eaglebury sorhajóhadnagyhoz. Lévén a haditengerészet pilótája, repülheta VIP-szállító Douglasszel, és azonosíthatja a tengerészet gépeként. De nem akarták, hogyha lebuknak, ő is bajba kerüljön, így eleinte nem mondták meg neki, mire készülnek igazából. Eagleburv’ azonban két nap alatt rájött, hogy nem csak a sivatagi flórát és faunátmegcsodálni mennek Arizonába. Követelte, hogy mindent áruljanak el neki, vagykeressenek másik pilótát.

Továbbá rámutatott, hogy a szabályzat előírja, az R4D-ket két sofőrnek kell vezetnie,így hát kénytelenek voltak még egy pilótát beszervezni a rajtaütésbe. William B. Franklin

zászlósra esett a választásuk. Őbenne nemcsak hogy megbízhattak, hogy tartani fogja aszáját, de még meg is nyugtatta őket, hogy ha lebuknak, majd egyszerűen eljátssza azostoba nigger zászlóst, aki azt sem tudja, melyik államban vannak épp.

A hatodik bűntársuk akkor csatlakozott, amikor MacMillan alezredes megkérte



Wojinski törzsőrmestert, hozzon neki egy sörétes puskát a fegyverraktárból, és egy szót seszóljon róla senkinek. Amikor Wojinski a részleteket követelte, MacMillan azt mondta,Lowellnek kell, de nem tudja, mire.

Wojinski egy golftáskába rejtette a sörétes puskát, és megjelent vele Fort Ruckerben,ahol is kijelentette, hogy ahová Lowell megy a puskával, oda megy ő is.

Csak hogy jól ráijesszenek, hogy olyan helyre dugja az orrát, ahol könnyenleharaphatják, nagy vonalakban elmondták neki a tenet.

– Tisztesség ne essék, őrnagy úr – így Wojinski –, de ha meg akarják úszni a balhét,szükségük lesz egy profira. Már megbocsásson, de ez a társaság egy rakás szerencsétlenamatőr.

Azzal nyomban több hibára is rámutatott a tervben. így hát őt is bevették.

(Öt)

Amint a Fearless hadművelet második fázisához értek – a célterületre való behatoláshoz –, kiderült, hogy maradt egy hiba a tervben, amit még Wojinski sem vett észre. Nemtudtak bejutni a repülőgépekbe, ahonnan rádiót akartak lopni, mert túl magasan volt a bejáratuk. Hiába állt Lowell (185 cm) Wojinski (188 cm) vállára, több mint egy méter kellett volna még a kilincshez, és még akkor sem biztos, hogy ki tudják nyitni.

– Egyvalamit tehetünk – így Wojinski.

– Megadjuk magunkat, és reménykedünk, a légierő megkegyelmez.

– Nem. Megyek, ellopok egy olyan lépcsős vontatót.

– Hogy mit? – kérdezte MacMillan. – Tudja – felelte türelmetlenül az őrmester. – Az a teherautó, amit a repülőgépekhez

szoktak vinni, hogy ki meg be tudjanak szállni az emberek. Kell lennie itt egypárnak.

– Ha van is, akkor a műszaki állásnál – jegyezte meg Lowell. – Az nyolc kilométer innen.

– Majd toronyiránt megyek. Úgy szerintem csak olyan öt.

Előhúzott egy iránytűt a repülősoverallja térdzsebéből, megnézte, visszatette, majd

kocogva nekivágott a leparkolt repülők dzsungelének. Ökölbe szorított kézzel, egyenesháttal futott, az alkarja a talajjal párhuzamosan lendült előre-hátra – mintha csak aszokásos reggeli kocogására indult volna.

Charles alezredes, MacMillan alezredes és Lowell őrnagy föl-alá járkáltak a C-54-esek között, kiválogatták, melyiken lehet valószínűleg jó állapotban lévő AN/ARC-55-ös rádió.A karbantartás nélküli tárolásra ítélt gépek között akadt, amelyik nem volt már többlecsupaszított csontváznál, ezekből gyakorlatilag minden használható alkatrésztkiszereltek, de olyan is, ami úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felszállhatna.Gond nélkül találtak egy tucat jelöltet, ami önkényes beszerzési kőrútjuk alanya lehet.

Végül kíváncsiságból a C-54-esek területén túlra kalandoztak.

Charles nagyot kiáltott.



Lowell először arra gondolt, elment az esze, felhívja rájuk a figyelmet. Aztán rájött,szinte kizárt, hogy Macen és rajta kívül bárki meghallja. Elindult arrafelé, ahonnanhallotta, és hamarosan rátalált az elégedetten vigyorgó Charlesra és Macre. Egy LockheedConstellation alatt álltak. Fogalma sem volt, a légierőnél mi a neve.

– Ezt nézd! – mutatott Charles a gép keskeny orrára. A Bataan-félsziget térképe voltlátható rajta, amin egy Bataan felirat futott keresztbe.

– Azt hittem, C-54-ese volt – mondta Lowell. Ő is emlékezett a filmhíradókra DouglasMacArthur hadseregtábornokról, ahogy saját repülőgépe lépcsőin lépked lefelé.

– Én is – mondta Charles. – De hát ott van rajta, Bataan.

– Ezen a dögön tuti vannak ágyak is – tűnődött fennhangon Craig.

Fél óra múlva közeledő jármű hangját hallották a távolból. Nem lehetett kizárni, hogy alégierő rendőrsége járőrözik, ezért futóművek mögé bújtak, onnan lestek kifelé.

Wojinski törzsőrmester volt az, egy lépcsős vontató kormányánál. Az ablakonkikönyökölve vezetett. Nemcsak lépcső volt a kocsin, de egy utánfutó is, mobilgenerátorral.

– Majdnem cseszhettük az egész kibaszott hadműveletet – közölte Wojinski.

– Meglátták? – kérdezte Lowell.

– Á, dehogy – háborodott fel az őrmester. – Csakhogy megjelent atámaszpontparancsnok a műszaki állásnál, hogy boldog karácsonyt kívánjon a katonáknak,akik ilyenkor is kénytelenek szolgálatban maradni. És annyira megsajnálta Eagleburyt és

Franklint, hogy itt ragadtak karácsony este, hogy kijelentette, azonnal rendbe kell hozni akereket.

– Honnan tudja? – kérdezte MacMillan.

– Benéztem az ablakon.

– És, mi történt?

– Eaglebury azt mondta, nem szeretné, ha a tábornok miatta küldené a sorkatonákatkarácsony este dolgozni. Nem szeremé, ha a szerelők úgy emlékeznének rá, mint azistenverte haditengerész tisztre, aki miatt még ilyenkor sem hagyjak őket békén.

– Szóval, akkor ma este már nem jönnek?

– Nem. A tábornokot úgy meghatotta Eaglebury kis beszéde, hogy ő is szónoklatbakezdett. Azt mondta, ő meg azt nem szeretné, ha két haditengerész tiszt úgy emlékeznevissza erre a karácsonyra, hogy egy arizonai tiszti szállóban kellett tölteniük, amikor még a klub is zárva van, ezért megtisztelnék, ha a saját lakásán láthatná őket vendégül.

– Hazavitte őket magához? – hitetlenkedett Lowell.

– Imádkozom, hogy ne kérdezzen semmit Franklintől a haditengerészetről. Egy

pillanatra egész elfehéredett. – Biztos senki nem látta, amikor ellopta a járgányt? – kérdezte MacMillan.

– A – legyintett Wojinski. – Négy ilyen is volt a garázsban.



– Hogy hoztad ki a garázsból észrevétlenül? – kérdezte Lowell.

– A teherautó-garázsoknak általában két ajtajuk van. Annyit kellett csak tennem, hogyhátramentem a hátsó kapuhoz, és megdrótoztam a lakatot.

– És a generátor? – kérdezte Charles alezredes.

– Az az átmenő parkolóban volt.

– Nem fogják keresni?

– De, de addigra mi már rég messze járunk.

(Hat)

A Fearless hadművelet harmadik fázisa simán ment. A lépcsős teherautót az elsőkiválasztott C-54-eshez állították, kinyitották az ajtót, majd Lowell őrnagy és Charlesalezredes bementek. Az őrnagy vitte a nikkel-kadmium akkumulátort, Charles ésMacMillan pedig cipelték fel a szerszámosládát.

Öt perc múlva felfénylettek az AN/ARC-55-ös skálái. Az alezredes lekapcsolta arepülőgép 24 voltos hálózatáról, és átkötötte az akkumulátorra. Olyan frekvenciát állított be, amit valószínűtlennek tartott, hogy a Davis-Monthan toronyból figyelnének, becsuktaa szerszámosdobozát, majd MacMillannel együtt lementek a lépcsőn.

Lowell egyedül maradt a gépben. Nyomasztó érzés volt. Eltűnődött, mikor ülhettek utoljára a rádiósülésen.

Tíz perc múlva megszólalt egy hang a fülhallgatójában.

– Légierő hat tizenhármas, itt légierő tizennégy tízes.

– Hallgatom, tizennégy tízes – mondta a mikrofonba.

– Milyen a vétel?

– Ötből ötös.

– Hat tizenhármas, számoljon vissza.

– Tíz, kilenc, nyolc, hetes, hatos, ötös, négy, három, kettő, egy.

– Hat tizenhármas, tökéletes a vétel. Tizennégy tízes vége. Most már két működő

rádiójuk is volt.Tíz perc múlva, miután egy ARC-55-öst, a közvetlenül hozzá vezető zsinórokat és az

akkumulátorát a Kettes Donor Repülőgépből eltávolították, Charles alezredes a HármasDonor Repülőgép ARC-55-ösével tartott próbaadást. Nem érkezett válasz. Ellenőrizte azérintkezéseket, de azok rendben voltak. Az a rádió tehát működésképtelennek bizonyult.Becsukta a szerszámosládáját, lement a lépcsőn, és átvitték a teherautóval a Négyes Donor Repülőgéphez.

20.45-re a vontatón tizenkét AN/ARC-55-ös rádió gyűlt össze, néggyel több, mint

amennyiért a Fearless hadműveletet indították, és annyi a „légierő által megszabottkövetelmények feletti” repülési kommunikációs és egyéb elektronikus felszerelés, hogynem lehetett lecsukni a hidraulikus lépcsőt.



A tizenharmadik (szerencseszám, állította Charles alezredes) AN/ARC-55-öst és ahozzá való kiegészítőket az Egyes Donor Repülőgépből távolították el, és végre Lowellőrnagy is elhagyhatta a rádiósülést, ő is csatlakozhatott a többiekhez. Wojinskitörzsőrmester visszahajtott a kifutóra a saját, a leeresztett gumi miatt kissé ferdén állóR4D repülőjükhöz.

Felpakolták az összegyűjtött berendezéseket az orrban lévő csomagtérbe, a pilótafülke

és az utastér közti rádiórekeszbe, továbbá a kabin hátuljából nyíló vécébe.A Fearless hadművelet eredeti tervei szerint most vissza kellett volna pakolniuk a gépre

az ételt és a hálózsákokat. Ezeket arra az esetre rakodták le, ha a légierő netán bevontatnáa repülőt a műszaki állásra, vagy esetleg őrséget állítana rá.

– Na, ha felpakolják a cuccaikat, viszem is vissza a vontatót – mondta Wojinski.

– Őrmester – szólalt meg Lowell őrnagy –, távol álljon egy ilyen szerencsétlenamatőrtől, amilyen én vagyok, hogy tanácsot adjon egy olyan profinak, mint maga, de mitszólna hozzá, ha Douglas MacArthur hadseregtábornok ágyában aludhatna?

– Ugyan már – szólt közbe Charles. – Ahhoz a lépcső is kell, különben be sem tudunk szállni.

– És ön, Charles alezredes, ön talán nem aludna szívesen abban az ágyban, aholvalamikor Mrs. MacArthur feküdt, vagy legalább abban, amiben Willoughbyvezérőrnagy? Netán a Birodalmi Gárda valamely másik tagja?

– De mi lesz a vontatóval? – kérdezte MacMillan. Lowell ötlete nem is tűnt olyanrossznak.

– Ha Ski megpróbálja visszavinni, amúgy is valószínűleg csak elkapnák. – Baromság – szögezte le Wojinski.

– Kénytelen lenne használni a fényszórókat, és bizony meglenne a kockázata. Haviszont a légierő két-három nap múlva végre hiányolni kezdi a vontatót és a generátort,elkezdik keresni, és a Bataan mellett találják meg, a repülőhöz csatlakoztatott generátorral,várhatóan arra a következtetésre jutnak, hogy néhány saját emberük egy történelmirepülőgépben kívánta tölteni a karácsonyt. Charles alezredes ezen elgondolkodott, majdígy szólt:

– Lowell, nem szívesen ismerem be, de rohadt okos egy kutyaütő maga.


A Bataanra szállva kiderült, hogy egyetlen beépített franciaágy van rajta. Charlesalezredes a rangidősségére hivatkozva elfoglalta, Wojinskival megosztva. Lowell ésMacMillan lehajtható ülésekből összeállított díványon töltötte az éjszakát, hálózsákban.

Idővel arra is rájöttek, hogy bekapcsolt generátorral be tudják húzni a függönyöket, ígyfelkapcsolhatják az utastérben a villanyt, és az asztali rádiót is hallgathatják. A konyha

elektromos berendezései is működtek, így meg tudták melegíteni a fejadagjukat, és melegvízbe szórhatták a kávéport. A kávét a Fearless hadművelet negyedik fázisának sikeresteljesítését megünneplendő konyakkal dúsították, melyet Lowell őrnagy tett a fejadaghoz,arra az esetre, ha a csapat valamely tagját netán kígyó harapná meg.



(Hét)

A hadművelet ötödik szakaszával sem volt gond. Hajnalhasadtakor elhagyták a Bataant,és visszasétáltak a Douglashez. Wojinski őrmester beült a pilótafülkébe őrnek.

Amint megjelent a légierő konvoja (két vontató, egy szolgálati kocsi, egy hatalmas,élénksárga darus kocsi, továbbá egy tartálykocsi) a gördülőúton, nem sokkal 8.00 után,Charles alezredes és Lowell őrnagy a rádiónavigációs rekeszben rejtőzködött el, mígWojinski törzsőrmester és MacMillan alezredes a vécében.

A légierő karbantartói gyorsan felhelyeztek egy hurkot a bal szárnyra, és a darumegemelte a gépet. Leszerelték a defektes gumit, kicserélték, és már vissza is eresztették arepülőt a földre.

Eaglebury sorhajóhadnagy köszönettel árasztotta el a repülőtéri tisztet asegítőkészségéért, és a lelkére kötötte, hogy ha valaha az Anacostia haditengerészeti légitámaszpont közelében jár, feltétlenül látogassa meg.

„Kölcsönösen kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, majd a pilóták felszálltak arepülőre.

– Davis-Monthan engedélyezi a Haditengerészet nyolc húszasnak hogy az aktív kifutóragördüljön. Használhatja a gördülőpályát felkészülő területnek. Szélcsend van. Barométer kettő kilences nyolcas. Az idő óra negyvenöt. Amint készen áll, felszállhat.

Bill Franklin öt perccel később beleszólt a mikrofonba:

– Davis-Monthan, a Haditengerészet nyolcas húszas gördül. Köszönünk mindent.

– Boldog karácsonyt, Haditengerészet nyolcas húszas. (Nyolc)

Amikor leszálltak a Love Field repülőtérre tankolni, Lowell őrnagy felajánlotta, hogymeghívja őket a Dallas Country Clubba karácsonyi ebédre, de a többiek nagyon hazaszerettek volna már érni, így inkább megint az Executive Air Cateringtől vettek hidegételt, és repülés közben fogyasztották el. Hamarosan földet értek Fort Ruckerben, a Lairdreptéren.

MacMillan, Eaglebury és Wojinski azonnal újra felszálltak, amint lerakodták az ARC-

55-ősöket és a többi felszerelést. Franklin kijelentette, hogy „tervei vannak”. Lowellelengedte.

– Azt hiszem, kiérdemeltünk egy italt – mondta Charles alezredes. – Meghívhatom?

Bementek a tiszti klubba. A vendégek között volt néhány feleség is, de nem sok, lévénkarácsony volt. Viszont rengeteg agglegény gyűlt össze. Lowellék tíz percen át az ördögügyvédjét játszották, próbálták kitalálni, mi üthet ki balul.

Több lehetőséget is kitaláltak: például hogy valaki észrevette David-Monthanben, hogya „Haditengerészet nyolc húszas” farkán valójában teljesen más azonosító szám van. Vagy

időben észreveszik, hogy eltűnt a vontató, és összefüggésbe hozzák velük a dolgot.Mindamellett úgy tűnt, a Fearless hadműveletet hibátlanul hajtották végre.

– Hát, mit mondjak, magának tényleg jól forog az agya, Lowell – mondta Augustus



Charles alezredes.

Lowell rögtön sejtette, hogy ez a dicséret csak beetetés. És valóban, Charles rögtön ígyfolytatta:

– Feltehetek egy személyes jellegű kérdést?

– Természetesen.

– Hogy lehet, hogy egy ilyen értelmes fickó a titkárnőjét keféli?

– Miből gondolja?

– A férjes titkárnőjét.

– Honnan vette ezt az ötletet?

– A feleségem mondta. Az FBI-nál dolgozik.

– Akkor a felesége téved, ezredes.

– Bizonyára. Ráadásul pillanatnyilag nagyon dühös. Ragaszkodik ahhoz a különöselképzeléséhez, hogy otthon kéne lennem karácsonykor.

Pénzt dobott a bárpultra.

– „Az indiszkrécióid tartsd száz mérföldre a zászlótól” – mondta. – Hallotta már ezt amondást, Lowell?

Válaszra sem várva távozott.

Jézusom, gondolta Craig. Erősen megrázta Charles bejelentése. Hát úgy néz ki, épp

ideje volt, hogy véget ért a dolog Jane-nel. Ha Mrs. Augustus Charles tud róla, csoda,hogysem Bill Roberts, sem PaulJiggs fiilébe nem jutott el a feleségek pletykavonalán.

Aztán lassan visszatért a nyugalma. Végül is már rég véget ért a viszonya JaneCassidyvel. És még a Fearless hadműveletet is hibátlanul végrehajtották. Van isten azégben, a világon minden rendben van.

– Kér még egy italt, őrnagy? – kérdezte a pultos.

– Nem, köszönöm. Tulajdonképpen erre sem vágytam igazán.

Bár még nem fogyott el, otthagyta a pulton, és távozott. Rengeteg munka vár rá.Ami szintén nagyon hasznos, gondolta. Legalább lefoglalja így karácsonykor.

Akármilyen gyakran mondogatta magának, hogy a karácsony a hozzá hasonlóknak egyszerűen csak éppolyan nap, mint a többi, tudta, nem volt igaz.



(Egy)

A Skyclub

Nemzeti Repülőtér

Washington, D. C.

1960. május 19., 17 óra 15 perc

A Skyclubot az American Airlines működtette, hogy rendszeres első osztályú utasainak ne kelljen keveredniük a csőcselékkel. Ennek ellenére tömeg volt. Péntek délután lévén,sokan készültek elhagyni Washingtont a hétvégére. Voltak itt szenátorok, képviselők,lobbisták, jogászok, fél tucat nemzeti szervezet ügyvezetője, feleségek, egyetlenképviselőnő és barátnők széles választéka. És vagy egy tucat katonatiszt, köztük egyőrnagy, akinek Skyclub tagsági kártyáját C. W. Lowell névre állították ki, a Craig, Powell,Kenyon és Dawes befektető bankárcég részvényestanácsa alelnökének.

Lowell őrnagy azért tartózkodott a Skyclubban, mert amikor bejelentette, hogyWashingtonba megy, Bill Roberts ezredes meglehetősen ellentmondást nem tűrően azttanácsolta, hogy „menjen civil járattal, a többiekkel”. Más szóval hagyja szépen aCommandert a Laird reptéren.

A „többiek” a Katonai Repülési Kiképzőközpont tucatnyi tisztje volt, különbözőosztályokról. Egyetlen frissen előléptetett őrnagy kivételével mind magasabb rangúak voltak nála. Egy, a légi szállítású hadosztály megalakításáról és szervezeti kérdéseiről írttervezetekkel foglalkozó konferenciára jöttek Washingtonba. Azzal a szándékkalszervezték, hogy tisztázzák a Gyalogsági Központnak, a Páncélos Központnak, a

Légideszant Központnak és a Tüzérségi Központnak a tervezetekkel kapcsolatosellenvetéseit. Mindegyik szintén küldött egy-egy tucat tisztet. A konferencia elnöke ahadműveleti vezérkari főnökhelyettes másodtitkára lesz. Ő döntött úgy, hogyWashingtonban találkozzanak, semleges területen, ne valamelyik fegyvernemtámaszpontján.

Az első találkozót hétfő 8.30-ra hívtak össze, az utolsót, két óra késéssel, pénteken15.15-kor fejezték be. Egy teljes héten át vitatkoztak – gyakran igen hosszasan -teljesenlényegtelen ajánlásokon. Most gépírók hordája áll munkába, hogy jelentést készítsen,összegezze a megegyezéseket – igen kevés volt –, és leírja az ellentétes álláspontokat

azoknál a pontoknál, ahol nem született konszenzus (azaz az esetek többségében). Adokumentumot minden résztvevőhöz eljuttatják majd, biztosítandó, hogy nézeteikethelyesen foglalták össze. Aztán kijavítják, újra legépelik az egészet, majd beadják ahadműveleti vezérkari főnökhelyettes másodtitkárának, akitől a hadműveleti vezérkarifőnökhelyettes titkárán át végül magához a hadműveleti vezérkari főnökhelyetteshez jut.Ő hozza meg a döntést.

Ez az egész hercehurca legalább egy hónapot vesz igénybe, noha két óra alatt meglehetett volna oldani telefonon, gondolta Lowell. Mindig is eleve cinikus volt a hadsereg

bürokráciájának működésével szemben. Ez a sűrű hétnapos konferencia teljesenelkeserítette.

Meg volt róla győződve, hogy számos megjegyzésnek semmi más oka nem volt, minthogy a hozzászóló fontosnak érezte, ő is mondjon valamit, mindegy, mit, csak



hozzájáruljon valamivel a konferenciához. Több buta, ostoba, sőt egyenesen abszurdhozzászólás is elhangzott. Például azt a döntést, hogy a lelkészeket vajon a hadosztályfőparancsnoksági századánál gyűjtsék egy helyre, vagy a tisztek létszáma szerint,egyesével osszák ki a hadosztály alakulataihoz, csak kétórás vita után tudták nagy nehezenlezárni.

Amikor a fontos részekhez jutottak (például hány tartálykocsira lesz szükség a

hadosztály légi járműveinek ellátásához, hová és ki alá rendeljék őket), a döntésho-zásimechanizmus még lassabb lett.

És persze végül a hadműveleti vezérkari főnökhelyettes tíz másodperc alatt dönt majdmindenről, ebben biztos volt. Döntéseit pedig úgyis arra alapozza, amit ő gondol, el semolvassa a terjedelmes beszámolóban felsorolt hosszas érveléseket.

Például úgy dönthet, hogy a lelkészek a katonákhoz tartoznak, és kiadhatja ennek megfelelően a parancsot. Vagy úgy, hogy a vallást csak akkor lehet kellő felügyelet alatttartani, ha egyetlen helyre gyűjtik a lelkészeket, egy magas rangú tiszt parancsnoksága alá,

aki majd féken tartja őket. És így adja ki a parancsot.Mikor az utolsó ülést is feloszlatták, Lowell fogott egy taxit, és visszament a Hay-

Adams Hotelbe, ahol megszállt. Gyorsan összecsomagolt. A Hay-Adams Rolls-Royce-avitte ki a Washingtoni Nemzeti Repülőtérre, ahol öt perccel késte le a Southern Airways16.50-es atlantai járatát.

Leadta a csomagjait a Southernnél, majd bement a Skyclubba, és elmondta a problémáját a hosztesznek. A nő biztosította, hogy az American Airlines mindent meg fogtenni, hogy a legelső szabad helyet megszerezze neki Atlanta felé, továbbá nagyon

szívesen előretelefonálnak, és elintéznek egy charter repülést a számára, ha a Southernnek netán nem állna rendelkezésre járata Dothanbe Atlantából. Ha a Craig, Powell, Kény on ésDawes alelnöke (akinek a Sky club tagsági kártyáján diszkrét kis jelzés mutatta, hogynagyon-nagyon fontos személyként kezelendő, nem egy egyszerű, gyakran első osztályonutazó üzletemberként) az alabamai Dothanbe szeretne utazni, őt azért fizetik, hogygondoskodjon róla, a lehető leggyorsabban és legkényelmesebben oda is jusson.

Piros bőrdíványhoz vezette Lowellt (a kis asztalkák mind foglaltak voltak), majd hozottneki egy skót whiskyt és egy tál kesudiót. Átnyújtotta a The Wall Street Journal legfrissebb számát, majd biztosította, azonnal értesíti, mi a helyzet a repülőjegyével, amintújat tud meg.

A Skyclubba belépő nő vállán három nagy bőrtáska lógott. Több mint tizenötezer kilométeres repülőút volt mögötte. Fél óra múlva jön a gépe, a New York-i járat. Addig is,gondolta, iszik valamit, és leül egy kicsit.

Nem volt szabad hely, egyedül nem ülhetett, pedig abban reménykedett. Ezért úgydöntött, a legjobb megoldás, ha a bőrkanapéra ül, a The Wall Street Journalt olvasó férfimellé. Ahogy közelített felé, úgy döntött, biztos, ami biztos, azért kettőjük közé pakolja lea táskáit.

Így is tett. A nehéz csomagokat mind a dívány közepére halmozta. Meglehetősenelszégyellte magát, amiért ettől az egész dívány rugózni kezdett. Zavarában elfordította afejét, úgy ült le. Aztán megkockáztatott egy futó oldalpillantást. Ha a férfi dühösen néz rá,



bocsánatot kér.

Nem nézett rá dühösen.

– Ó, jézusom! – mondta Cynthia Thomas.

– Nem találkozhatunk így többet – mondta Craig Lowell. – Még híre megy.

– 0, istenem!

– Köszönöm, én jól vagyok. És te?

– Most jövök Moszkvából – mondta a nő. – El kell érnem a New York-i járatot… -oszkva, tavasszal! Milyen sikk!

– Ne, Craig.

– Mit ne?

– Ne légy keserűen szellemes.

– Én? Keserű? Távol áll tőlem. – Mit keresel Washingtonban?

– Épp távozom.

A hosztesz italt hozott Cynthiának.

– Szóval, mi van veled? – kérdezte gúnyosan Lowell.

– Sok dolgom volt. És magányos voltam, és boldogtalan.

– Semmi új szerelem? – Ne ízléstelenkedj!

– Bocsánat.

– Igaz, én sem voltam Fort Ruckerben. így mindketten boldogtalanok maradtunk.

– És akkor most hol tartunk?

– Sehol. De igazság szerint soha nem is tartottunk sehol.

– Egész elfelejtettem, milyen gyönyörű vagy valójában – mondta Lowell halkan, szintemint aki csak magában beszél.

– A fene essen beléd!

– Azt hiszem, jobb, ha máshová ülök.

– Nem! – kiáltotta azonnal Cynthia, olyan hangosan, hogy többen feléjük fordultak.

– Most mindenki azt hiszi, hogy bepróbálkoztam nálad.

– És miért nem teszed, Craig? – kérdezte a lány nagyon halkan. Lowell hitetlenkedvenézett rá.

– Kivégzőosztag elé állítanak, ha nem jelensz meg hajnalhasadásra, ahová menned kell? – kérdezte Cynthia.



– Szabad a hétvégém.

– Az is jobb, mint a semmi, nem?

– És ha nem elég?

– Ennyink van, nem több.

A dohányzóasztalkán telefon állt. A vonal másik végén egy központos jelentkezett be.

– C. W. Lowell vagyok – mondta Craig. – Hívja fel, kérem, a Hay-Adamst, és mondjameg nekik, hogy változás állt be a terveimben, mégis kérem a lakosztályomat a hétvégére.

(Kettő)

Tallahassee, Florida fölött

1960. október 14. 17 óra 30 perc, ZULU[16]

Craig W. Lowell őrnagy az automatikus rádió-iránymérő mutatóit figyelte, amint

visszafordulnak, amikor elhalad Tallahassee rádióadója fölött. Felemelte a mikrofonját. – Tallahassee, Trans-Caribbean négy zéró kettő a rádióadó fölött háromezer méteren,

óra harminckor.

– Vettem, Trans-Caribbean, a radar szerint háromezer méteren van, a földhözviszonyított sebbessége három három zéró, három tízen.

– Trans-Caribbean négy zéró kettő most hagyja el a 125,2-t – mondta Lowell. Craighátradőlt a Douglas pilótaülésén, hátratekerte a nyakát, hogy jobban lássa

a skálát, majd más frekvenciára állította az adóvevőt. – Valdosta területi irányítás, itt Trans-Caribbean négy zéró kettő.

– Négy zéró kettő, itt Valdosta.

– Valdosta, törölné a repülési tervem, kérem? Pillanatnyi hallgatás, majd:

– Valdosta területi irányítás törli a Trans-Caribbean négy zéró kettes repülési tervét,Tallahassee fölött, háromezer méteren, óra harminckettőkor.

– Köszönöm, Valdosta – mondta Lowell. – Négy zéró kettes átkapcsol a Tallahassee

érkező forgalomirányítóhoz.Visszaállította az adóvevőt az automatikus rádió-iránymérő frekvenciájára, de nem a

Tallahassee-ére.

A lairdi rádióadóéra.

Tátátá, tátátiti, titáti.

A fülhallgatóban csipogó nemzetközi morzekód az OZR betűket adta ki. Hogy a lairdireptér kódja mi a fenéért nem titátiti, titáti, táti ti, azaz LRD, a LaiRD-ból, vagy esetleg

titáti, tátitá, titáti, vagyis RKR, a RucKeR-ből, rejtély. Csak a FAA tudja. A FAA osztottaki a rádiókódokat, és kitartóan ragaszkodott a tátátá, tátiti, titáti-hoz, úgy, mint OzaRk,noha a városkának soha nem volt navigációs rádió-irányjelzője, Rucker megalapítása előttsem.



Craig finoman módosította az irányt, hogy minden mutató a helyén legyen, majd beleszólt a rádióba.

– Laird, itt Hadsereg négy zéró kettő. Kissé messze volt még, de miért ne.

– Laird, itt Hadsereg négy zéró kettő – ismételte.

– Négy zéró kettő, itt Laird. Halk az adása, de érthető.

– Négy zéró kettő délkeletre, száz kilométerre, háromezer méteren. Várhatóan húsz percen belül érek Lairdhez.

– Egy zéró zéró délkelet, háromezer, kettő zéró perc, vettem.

– Rendben. Laird, tizenegyes kód. Nyolcas kapacitás. Nyugtázza.

– Tizenegyes kód, nyolcas kapacitás.

– Igen.

– Nyolcas kapacitás? Kérem, erősítse meg. – Megerősítve, nyolcas kapacitás.

Épp azt jelentette be, hogy sürgős orvosi ellátást igénylő személyek vannak afedélzeten, mentőre lesz szükség. Most aztán jól felpezsdíti a toronyban unatkozó srácok napját. És valószínűleg a kórházban dolgozóknak is, Paul Jiggs tábornokról nem is beszélve.

Az egyik ultrahipertitkos repülő húsz perc múlva száll le, és nyolc embernek kér mentőt!

Valószínűleg erősen csalódottak lesznek, amikor leszáll, és kiderül, hogy csak egyetlensebesültje van (a kubai iszonyúan megdöbbentette a zöldbarettes közelharcoktatót, amikor ágyékon szúrta a bajonettjével, amit az oktató látványos harcművészmozdulatokkalszándékozott tőle elvenni), továbbá hét igen súlyos hasmenésben szenvedő betege, köztük öt ruckeri pilóta.

Lowell megint hátranyúlt, és állított a magassági kormány kiegyenlítőlapját vezérlő tízcentiméter átmérőjű keréken. A Douglas orra alig észrevehetően lejjebb süllyedt.

A másodpilóta-ülésen ülő ember felé fordult.

– Már majdnem otthon vagyunk.A másodpilóta-ülésen nem pilóta ült. Hanem egy zöldsapkás őrmester,

rádiókommunikációs instruktor. Azért ő utazott a jobb oldali széken, mert nem volt agépen több munkaképes pilóta, és Lowell úgy gondolta, ha szükséges, legalább a rádiókezelésére rá lehet szorítani.

De nem volt rá szükség. Hosszú, lassú, eseménytelen repülés volt.

A nyolc betegen kívül néhány láda is akadt a repülő utasterében (Lowell lényegesen azelőírt maximális érték feletti össz-súllyal szállt fel). A ládákban olyan felszerelési tárgyak

voltak, melyeket igen körülményes útvonalon juttattak Nicaraguába, ám célba érveműködésképtelennek bizonyultak.

Meglehetősen sok mindent basztak el ebben a hadműveletben, alaposan próbára téve az



akciótiszt, bizonyos Sanford T. Felter türelmét. Felter csaknem olyan mérges volt, amikor megtudta, hogy nem fertőtlenítették rendesen a vizet, ami nyolcvanöt amerikait és többszáz kubait döntött ágynak, mint amikor ráadásnak kiderült, hogy az ezen balszerencsésesemény esetére rendelkezésre álló gyógyszer elavult és használhatatlan.

De igazán dühös csak akkor lett, amikor az új gyógyszereket hozó Douglas Craig W.Lowell-lel a pilótafülkéjében landolt Nicaraguában.

– Hát te meg mi a francot keresel itt? – csattant föl. – Mondtam, hogy nem szabadlejönnöd ide!

– Valakinek, aprócska ember, vezetnie kellett a repülőt.

– De te egyes kategóriás vagy, a fene essen bele! – füstölgött Sandy. Komolyan kijött asodrából.

Az egyes kategóriába azok tartoztak, akik az egész hadműveletről tudtak. Egyeskategóriás személyeket tilos olyan helyre engedni, ahol veszélyes helyzetbe kerülhetnek,

és az egész hadműveletet akadályozhatják. – Sandy – próbálta győzködni Lowell –, nem volt senki más, aki el tudta volna hozni.

Két választásom volt: vagy harminchat, esetleg akár negyvennyolc óra késéssel küldöm aszállítmányt, vagy én magam hozom.

Kedve lett volna hozzátenni, de inkább megtartotta magának, hogy jelenlétéhez bizonynem is kis önfeláldozására volt szükség a szolgálat érdekében, ugyanis Cynthia Thomasmost jött vissza Londonból, és közölte, van pár szabad napja, amit akár vele is eltölthet.Craig eljutott vele arra a megalázó pontra, hogy mindig beérte néhány nappal, amikor csak

a nő ráért, bármikor, bárhol, Cynthia tetszése szerint. – Várnod kellett volna, akármekkora lesz is a késés – állította Felter fagyos dühvel.

– Akkor bocsásson meg, Generalisszimó, hibáztam.

– Ez több, mint hiba, Lowell őrnagy – Craig sosem hallotta még ilyen hidegnek Sandyhangját. – Ez szándékos parancsmegtagadás.

– Bocsásson meg, Felter ezredes – felelte ő –, de ezt úgysem tudná rám varrni. Talánhibás döntést hoztam, de vészhelyzetre reagáltam, legjobb tudásom szerint.

– Na, akkor ez viszont parancs. Megpróbálom úgy megfogalmazni, hogy még maga ismegértse, és ne tudja félremagyarázni. Nem hagyhatja el a repülőteret. Kialussza magát,amennyire muszáj, szervizelteti a repülőgépét, majd azonnal visszatér Fort Ruckerbe.Soha többé nem jöhet ide, kivéve ha egyértelműen azt parancsolom. Nagyon remélem, a teérdekedben, hogy megérted, mennyire komolyan gondolom a dolgot.

– Igenis, uram.

Felter gyilkos tekintettel nézett rá, majd elviharzott. Azóta nem látta. Négy izzadt órátaludt a szárny alatt kiterített pokrócon. Rovarcsípésekre ébredt, összevissza marták az

ágyékát és a hónalját. Levetkőzött, és lefújta magát egy DDT gázbombával. Igencsak csípett. Aztán elsétált a műszaki állásig – ez egy sátor volt –, és bejelentette, hogy készenáll a visszaútra.

Ott találkozott a sebésszel. Az orvos megkérte, vigyen magával annyi embert, ahányat



csak tud, a sürgős szálítmányok és a két sürgősen elszállítandó utas mellett. Utóbbiak azöldsapkás rádiós őrmester és az az oktató volt, akit a kubai ledöfött.

– Azt hiszem, a pilótáim lennének a legfontosabbak, doktor – mondta Craig. – Minélhamarabb kikúráltatom őket, annál hamarabb állhatnak munkába.

A sebész átgondolta a dolgot, majd bólintott.

Harminc perccel később, ötszáz kilóval a megengedett maximális össz-súly felett,Lowell végre a levegőbe emelte a Douglast. Hat méteren múlt, hogy nem ütközött a kifutóvégén kezdődő őserdőbe, és igen sokáig tartott, mire utazósebességre gyorsult, majd elértea kellő magasságot

A Douglas hatótávolsága rövid volt ahhoz, hogy a Mexikói-öbölből egyenesen azÁllamokba repüljön. Két lehetősége volt: vagy a part mentén halad, és legalább egyszer Mexikóban vesz fel üzemanyagot, vagy a hosszabbik úton megy, amin, remélte, kevésbélesznek feltűnők és gyanúsak a fel-alá röpködő Douglasek.

Ez az útvonal a nicaraguai kifutópályától a Grand Inagua-sziget felé indult, a Bahama-szigetekre. Itt vesznek fel először üzemanyagot. Ez egyben az utazás leghosszabbszakasza – majdnem a Douglas maximális repülési távja. A legveszélyesebb a GrandInaguából Nicaraguába vivő repülés volt. Az utolsó nyolcszáz kilométeren ugyanis végigvíz fölött kellett haladniuk. Lowell csak azért merte megkockáztatni, hogy maximálisfeletti súllyal ilyen útvonalra induljon, mert Grand Inagua felé menet Jamaica és aWindward-átjáró fölött is elhalad, Kuba déli csücske és Haiti között. Ha fogytán lenne azüzemanyag, úgy tervezte, Port-au-Prince-ben száll le, Haitin. Vagy, ha úgy alakul,Jamaicán, Kingstonban. Végső esetben pedig akár Guantanamóban, az USA

haditengerészeti támaszpontján, Kuba csücskén.Hetvenegy „légitársaság” működött ezen a területen (valaki összeírta őket).

Legtöbbjüknek egy-két gépe volt csak. Trans-Caribbean persze nem létezett, mindamellettegy ilyen „légitársaság” neve alatt repülő DC-3-as nem kelt fölösleges feltűnést. Lowellannak idején maga készítette el a repülésiterv-vázlatokat, amiket most használatbavehetett.

Az R4D-k Ruckerből vagy Braggból szálltak fel, látás utáni repülésre. Amint alevegőbe emelkedtek, kapcsolatba léptek az atlantai vagy a valdostai területi légi

irányítással, a Trans-Caribbean repülőgépeként azonosították magukat, majd műszeresrepülési tervet adtak be Miamiig. Miamiban egy felségjelzés nélküli DC-3-as szállítógépsemmiféle feltűnést nem keltett. Mindennapos jelenség volt. Itt mentek át az Államok vámvizsgálatán is. Innen megint műszeres, a legváltozatosabb célpontokra szóló repülésitervvel haladtak tovább: Haiti, a Bahamák, a Brit Nyugat-Indiák. Később, útközben,letértek a bejelentett útvonalról, és Nicaragua felé repültek tovább. Először a bluefíeldsirádióállomás irányjelzésére álltak rá, majd közelebb érve a dzsungelben épült kifutópályatornyáéra.

A visszaúton a második szakasz Great Inaguáról Miamiba vezetett. 880 kilométeres út.

A harmadik Miamiból Ruckerbe (vagy Braggba, de akkor Savannahban is megálltak üzemanyagért). Valahol Florida fölött aztán a Trans-Caribbean törölte műszeres repülésitervét, és újra katonai gép lett, ismét látás utáni repülésen.



Hosszú utazás volt. A Douglas sosem haladt százkilencven csomónál gyorsabban.Lowell boldog volt, amikor végre megpillantotta Dothant a szárnya alatt.

– Laird, Hadsereg négy zéró kettes nyolc kilométerre délre, kérek engedélyt leszállásra.

Hosszan, fokozatosan ereszkedett lefelé, kis magasságon közelítette meg a repülőteret,Clayhatchee felől. Amikor becélozta a kifutópályát, két mentőt látott közeledni atámaszpontról a Laird repülőtérre vezető úton, bekapcsolt piros villogóval. Földet éréskor a szeme sarkából két mentőt és két szolgálati autót látott a bizottság területén parkolni.

Valószínűleg még helyszíni elsősegélyműtét végrehajtására is felkészültek, gondoltamagában némileg kárörvendően Lowell, ehelyett hasmenésjárvánnyal kell beérniük.

A bizottság területe felé gördülve nyugtázta, hogy a másik két mentő is megérkezett. Azegyik szolgálati autó tetején Collins antenna volt. Az antennáról könnyebben fel lehetettismerni Paul Jiggs kocsiját, mint a kétcsillagos piros táblácskáról. Ettől Craignek lelkiismeret-furdalása lett. Jiggs olyan parancsnok, aki nem képes nyugodtan az íróasztalamögött ülni, mikor „sebesült katonákat” hoznak, és éppen ezért nem volt most itt semmikeresnivalója.

Lowell beállt a Douglasszel a sorba, leállította a motorokat, majd kidugta a fejét azablakon.

– Csak egy hordágy kell – kiáltotta a tizenhat mentősnek, ugyanannyi orvosnak ésnővérnek, akik a „sebesültekre” vártak, hogy a mentőkbe vihessék őket.

Aztán kuncogni kezdett magában. Tulajdonképpen egy hordágy sem kell. A zöldsapkás,akit a kubai megszúrt, annyira szégyellte magát, hogy inkább szállt volna le kézen járva a

repülőről, mint hogy hordágyon vigyék.Lowell a pilótaülésen maradt, és elintézte a papírmunkát. Majd amikor a földi

személyzet nekiállt kirakodni a szállítmányt, végigsétált a lejtős kabinpadlón. A gépbőlkiszállva Paul T. Jiggs vezérőrnaggyal találta szembe magát.

Lowell tisztelgett.

– Sajnálom, hogy fölöslegesen jött ki a reptérre miattam, uram – mondta –, de úgygondoltam, nem lenne jó közhírré tennem a rádión, hogy a járóképes sérültek valójábanhasmenés áldozatai.

– Semmi baj – így Jiggs. – Amúgy is beszélnem kellett magával. Hangnemeegyértelművé tette, hogy látogatása hivatalos jellegű. Lowellben – most először – felmerült a gyanú, hogy Sandy esetleg annyira megharagudott, hogy beszélt a tábornokkal.

Jiggs átadta neki a telexet.

HADÜGYMINISZTÉRIUM FŐPARANCSNOKSÁG WASH DC 1960.OKTÓBER 13.14 56 ZULU

FT RUCKER ALA TÁMASZPONTPARANCSNOKÁNAK

A KATONAI REPÜLÉSI BIZOTTSÁG ELNÖKE RÉSZÉRE

1. EZ A TELEX MEGERŐSÍTI A 60. OKT 12. 1800 ZULU IDŐPONTBANBELLMON DANDÁRTÁB., DCSOPS HIVATALA ÉS JIGGS VEZ. ŐRN. KÖZTI



TELEFONBESZÉLGETÉSBEN ELHANGZOTTAKAT.

2. FT RUCKER PARANCSNOKA FELHATALMAZÁST ÉS UTASÍTÁST KAPÍRÁSBELI PARANCS MIHAMARABBI KIÁLLÍTÁSÁRA LOWELL, CRAIG W ŐRN.0-366901 PÁNCÉLOS, USA š‘¤. REP. BIZ., IDEIGL. SZOLGÁLATRARENDELÉSÉRE AZ USA HADS CSENDES-ÓCEÁNI FŐPARANCSNOKSÁGÁRA,HONOLULU, HAWAIIBA, 180 NAPOS PERIÓDUSRA, KIVÉVE HA A CSENDES-

ÓCEÁNI ERŐK FŐPARANCSNOKA HAMARABB ELENGEDI.3. A KÉRDÉSES TISZT ENGEDÉLYT KAP KATONAI VAGY CIVIL LÉGI

SZÁLLÍTÓESZKÖZZEL VALÓ UTAZÁSRA HAWAII FELÉ. EZ A TELEX EGYBENÍRÁSOS ENGEDÉLY AAA PRIORITÁS KÉRÉSÉRE, AMENNYIBEN KATONAISZÁLLÍTÓESZKÖZT VESZ IGÉNYBE.

4. A TISZT NEM KAP ENGEDÉLYT PRIVÁT JÁRMŰ, SEM BÁRMIFÉLEKÖNYV VAGY IRAT MAGÁVAL VITELÉRE, LEGYEN AZ SZOLGÁLATI VAGYPRIVÁT. 125 KG SZEMÉLYES CSOMAG ENGEDÉLYEZVE.

5. A TISZT MEGFELELŐ CIVIL RUHÁZATTAL KELL RENDELKEZZEN ATELJES TRÓPUSI EGYENRUHAKÉSZLETEN FELÜL. EZ A TELEX EGYBENÍRÁSOS ENGEDÉLY 300 $ RENDKÍVÜLI JUTTATÁS FELVÉTELÉRE MEGFELELŐCIVIL RUHÁZAT VÁSÁRLÁSÁRA. TOVÁBBI 225 S UTALANDÓ FEHÉR DÍSZEGYENRUHA VÁSÁRLÁSÁRA.

6. HA NEVEZETT TISZT OKT 16-ÁRA NEM TUDNÁ MEGKEZDENI AZUTAZÁST, ALULÍROTT HIVATALA ÉS A CSENDES-ÓCEÁNI ERŐK FŐPARANCSNOKA A LEHETŐ LEGGYORSABB MÓDON ÉRTESÍTENDŐ,

BELEÉRTVE A TELEFONHÍVÁST.A HADÜGYMINISZTER UTASÍTÁSÁRA STEPHEN L. MORGAN HELYETTES

FŐHADSEGÉD

– Jézusom, hát ez szépen berágott – mondta Lowell.

– Hogy mondja? – nézett rá Jiggs tábornok.

– Feltételezem, uram, hogy jelenlétéből azt a következtetést vonhatom le, hiába isígérném, hogy nem vétkezem soha többé, csak még ebből az egyből húzzon ki?

– Nekem semmi közöm a dologhoz, Craig. Csak azért jöttem ki személyesen, hogymegkérdezzem, van-e rá bármi hathatós okod, hogy ne menj.

– Nincs, uram. Egyet sem tudok kitalálni.

– Mikor tudsz elindulni?

– Két órára van szükségem, hogy összecsomagoljak – mondta Lowell. Aztán kitört belőle a keserűség: – Az a szemét kis mitugrász! Soha nem hittem volna, hogy képeslenne így elbánni velem.

– Felterre gondolsz? Ő áll e mögött?A kérdésből kiderült, hogy Jiggs tényleg nem tudott a dologról.

– Igen, uram, szerintem ő.



– Bellmon csak annyit mondott, hogy nagyon magasról jött – kommentálta Jiggs, aztántémát váltott. – Azért ne vidd túlzásba, Craig. Biztos fáradt vagy. Inkább aludd ki magad.Majd reggel elindulsz.

– Majd alszom a repülőn, uram. Ha jól tudom, meglehetősen hosszú az út Hawaiig.

(Három)Atlantai Nemzetközi Repülőtér

1960. október 14., 17 óra 30 perc

Amint az Aero Commander a Southern Airways hetes kapujához gördült, a DeltaAirlines atlantai állomásfőnöke két hordár társaságában kilépett az épület ajtaján, és ottálldogált, amíg a repülő ajtaja ki nem nyílt.

– Lowell őrnagy? – kérdezte mosolyogva. Kezet nyújtott a magas, civil ruhás, bajuszos

férfinak. Egy órával korábban a pénzügyi ügyvezető elnökhelyettes közölte vele, „tegyenmeg mindent, hogy Lowell őrnagy számára minden gördülékenyen menjen”.

– Úgy van – felelte Craig.

– Az én nevem Dietrich, őrnagy úr. Én vagyok az Eastern állomásigazgatója.

– Örvendek.

– A 330-ason foglaltunk önnek helyet. Beszállás negyvenöt perc múlva. Leszállásnélkül megy San Franciscóig, ahol a Northwest Orient 203-as járatára átszállva jutHonoluluba. Természetesen első osztályon.

– Gondoltam, hogy ha nagyon alaposan utánanéznek, találnak azért még nekem helyet – mondta gunyorosan Lowell.

Dietrich átadta a jegyeket.

– Majd mi gondoskodunk róla, hogy a csomagjai a gépre kerüljenek, Lowell őrnagy.Addig, ha óhajt, várjon a klubban.

– Nagyon köszönöm.

Bill Franklin három csomagot adott ki az ajtón. Két vadonatúj Mark Cross bőr bőrönd(ezt az elmaradt mézesheteire vette magának Craig), továbbá egy ősrégi, kopott vászonValvpak katonatáska, rajta Lowell neve, rangja és azonosító száma. Hadnagy kora ótamegvolt, így a „hadn” és a „száz” feliratot azóta átfestették. Emiatt az „őrn” a neve mellé,de két sorral afölé került.

– Küldj képeslapot – mondta Franklin.

– Használhatod az autómat, kápráztasd el vele a helyi hölgyeket – rázta meg a kezétLowell. – Feltéve ha nem mész vele ötven fölött és nem lesznek tűsaroknyomok a

fejtámlán.Franklin nevetett.

– Vigyázzon magára, őrnagy – mondta, azzal tisztelgett.



– Ha délre mész, ügyelj a bőrödre.

– Abban nagyon jó vagyok.

Lowell barátságosan a karjába bokszolt, aztán követte Mr. Dietrichet a terminálépületbe.Franklin megvárta, amíg eltűnik a szeme elől. Akkor visszaszállt a Comman-derbe, és beindította.

Sajnálta Lowellt, amiért eltávolították a hadművelet közeléből. Duplán sajnálta, hogy a barátja, Felter tette ezt vele. Mindamellett tény, hogy nem kellett volna Nicaraguábarepülnie, amikor direkt szóltak neki, hogy ne tegye.

A klubban Mr. Dietrich bőrfotelbe ültette Lowell őrnagyot. Azonnal megjelent egyhosztesz, tálcán földimogyorót, cigarettát és szivarokat hozott. Megkérdezte, hozhat-evalamit inni vagy olvasni.

– Hozzon nekem két dupla skót whiskyt, kérem – mondta Lowell. – Mindig szükségemvan egy kis folyékony bátorságra, mielőtt repülőgépre szállnék.

Megjelent egy második hosztesz, kezében telefon, hosszú zsinórral és írótömbbel.Lowell elvett egy szivart. Mr. Dietrich sietősen gyufát kapott elő, tüzet adott. Craigelfogadta.

– Fontos, hogy olyan gyorsan jussak Honoluluba, amilyen gyorsan csak lehet – mondta. – Valaki bevetette kissé a befolyását, hogy ez sikerüljön. De nem vagyok VIP, Mr.Dietrich, és biztos vagyok benne, van fontosabb dolga is, mint itt üldögélni és engem babusgatni, amíg el nem indul a gépem.

Dietrich a szaván fogta. Kezet ráztak, és távozott. Húsz perc múlva egy távirattal tért

vissza:FA: A NORTHWEST ORIENT HONOLULUI AALLOMAASFOENOEKE CÍMZETT:

NWO SF AALLOMAASFOENOEKE

EASTERN AALLOMAASIGAZGATOJA ATL C. W. LOWELL NEVUE UTASNAK TOVAABBITANDOO, UTÓN VAN HONOLULUBA EASTERN ATL-SF, NWO SF-HON

A ROYAL HAWAIIAN HOTEL VISSZAIGAZOLTA, HOGY A B. TETOE-LAKOSZTAALYT LEFOGLALTAAK. A ROYAL HAWAIIAN KEEPVISELOE-JELIMUZINNAL MEGY OEN ELEE. A REPUELOEK SZEMEELYZETE REPUELEESKÖZBEN IS ENGEDEELYT KAP AZ ESETLEGES EGYEEB KIVAANSAAGAITOVAABBITAASARA.

CHARLES D. STEVENS AALLOMAASIGAZGATO NORTHWEST ORIENTAIRLINES HONOLULU

Lowell, aki VIP-ebbnek bizonyult, mint mondta, benyakalta az első két dupla whiskyjét,és már a harmadikkal birkózott. Dietrich persze nem tudhatta, hogy Lowell aznap repült azÁllamokba Nicaraguából, és csak pár szendvicset evett meg két hamburgert Miamiban. Őcsak annyit vett észre, hogy Lowell kissé becsípett.

– Azt hiszem, én is küldenék egy táviratot, ha lehetséges – mondta Craig.

– Természetesen – biztosította az állomásigazgató.



Lowell elégedetten vigyorogva firkantott le egy rövid üzenetet, majd átadta Mr.Dietrichnek. Ez két dolgot is bizonyított. Egyrészt, hogy tényleg VIP, másrészt, hogykapatos.

– Helyénvaló ez a nyelvezet, uram?

– Nem hinném, hogy a Western Union túl sok kezelője tudna jiddisül. Ha valamelyik megjegyzést tenne, mondja azt neki, ez egy kódolt üzenet.

– Azonnal elküldöm, őrnagy.

Ötven perccel később, miközben Lowell süteményt tömött magába az Eastern 330-asATL-SF járatának első osztályú kabinjában, Washington, D. C-ben, a PennsylvaniaAvenue-n némiképp különös távirat érkezett a Western Union nyomtatójára.

ATLANTA OKT. 14 555P SANFORD T. FELTER FEHÉR HÁZ WASHINGTON D. C.

A FALRA SZOEGEZEM A SCHWANZODAT, AMIÉÉRT EZT TETTED VELEM.VOLT BARAATOD, HERCEG.

A Kommunikációs Központ ügyeletes tisztje és a Védelmi Kommunikációs Ügynökséghasonló feladatot betöltő embere némi tanakodás után úgy döntöttek, hogy a látszólagértelmes szöveg valamilyen előre megbeszélt titkos jelentéssel kell hogy bírjon. Ezértszigorúan titkos kódolást kapott, és 60-56003-as számmal továbbították Nicaraguába.

(Négy)

’ tetőlakosztály

Royal Hawaiian Hotel

Honolulu, Hawaii

1960. október 15., 7 óra 00 perc

A hosszú zuhany és a két kancsó kávé sem szabadította meg a leginkább iszonyúmásnaposságra emlékeztető érzéstől, ami azonban valójában inkább fáradtság és azidőeltolódás hatása volt, mintsem az Atlanta és Hawaii között elfogyasztott konyakoké.

Végignézett magán a fürdőszoba tükörfalán. Látta, hogy a szeme beesett és véreres, azarca fehér és nyúzott. Másnaposnak nézett ki, ami valószínűleg cseppet sem lepi majd meg

a CSP-CINCPAC-ot, akárki legyen is az. Parancsa szerint a CSP-CINCPAC-nál kellelentkeznie, akit feltehetően már értesítettek, hogy egy elcseszett alak érkezik, akit jobb,hajégen tart. A legkevésbé sem éri majd váratlanul, ha az elcseszett alak úgy néz ki,amikor megjelenik, mint aki kéthetes folyamatos részegség után most józanodott kielőször.

Annyira rosszul festett, hogy komolyan eljátszott az ötlettel, leveszi a trópusifésűsgyapjú egyenruhát, és lefekszik aludni pár órát. Majd esetleg keres egy törökfürdőt,hosszasan elüldögél a gőzben, aztán jöhet még egy masszázs is. A nap fennmaradó részét pedig a parton tölti, hogy visszajöjjön némi szín az arcára és ne legyen olyan véreres a

szeme. Másnap reggel, amikor bejelentkezik, már nem úgy néz ki, mint egy felmelegítettholttest.

Amivel nem menne az égvilágon semmire, szögezte le magában. Egy elcseszett alak,



akit azért küldtek Hawaiira, hogy félreállítsák egy időre, az teljesen mindegy,egészségesnek látszik-e, vagy úgy néz ki, mint aki most mászott elő a whiskysüvegből.

Elhagyta a lakosztályt, és lement a recepcióhoz. Ott átadták neki a Hertz egy Lincolnkabrioletjének a kulcsát, és egy térképet, amelyen filctollal bejelölték az USA HadseregeCsendes-óceáni Főparancsnokságához vezető utat. Ott kell jelentkeznie a CSP-CINCPAC-nál.

A CSP-CINCPAC tüzérezredesnek bizonyult. Magas, vállas, csokoládébarnára sült,középkorú férfi. Látszott, sok időt fordít rá, hogy formában tartsa magát.

– Uram – mondta Craig –, Lowell őrnagy a parancsnak megfelelően jelentkezik.

– Pihenj, őrnagy – így a CSP-CINCPAC. – Csak holnapra vagy holnaputánraszámítottunk magára.

– Kívánja megtekinteni az áthelyezési parancsomat, ezredes úr?

– Adja az őrmesteremnek kifelé menet. – Végigmérte Lowellt, majd felemelte atelefonját, és tárcsázott.

– Uram – mondta pár pillanattal később –, Lowell őrnagy épp most sétált be azirodámba. – A beszélgetőpartnere mondott valamit, amire az ezredes így felelt: – Máris,uram.

A CSP-CINCPAC felállt, intett neki, hogy kövesse. Kimentek az irodából. A külsőhelyiségben megállt a törzsőrmester előtt.

– Tudja, mi a dolga Lowell őrnaggyal, őrmester – mondta.

– Igen, uram.Lowell átadta a törzsőrmesternek írásos parancsait.

– Köszönöm, uram – így az altiszt. – Isten hozta Hawaiin.

– Köszönöm.

Követte a CSP-CINCPAC-et a folyosóra. A vége felé meglátott egy feliratot: 106CINCPAC BELÉPÉS A 110-ES AJTÓN.

Az ezredes kinyitotta a 110-es ajtót.

Craig ismerős arccal találta szembe magát. A helyiségben egy igen nagydarab, igenfekete őrmester tartózkodott. Wesley főtörzsőrmester ősidők óta •. –. Black tábornok tisztiszolgája volt.

– Hello, Wesley – mondta Lowell.

– Hello, Lowell őrnagy – nyújtotta felé masszív kezét az őrmester. Majd a CSP-CINCPAC felé fordulva így szólt: – A főnök már várja önöket. Menjen csak be, ezredesúr.

Beléptek a CINCPAC – a Csendes-óceáni Erők főparancsnoka– irodájába. – Jó reggelt, tábornok úr – mondta az ezredes. Lowell őrnagy tisztelgett.

E. Z. Black tábornok viszonozta a tisztelgést, elgondolkodva nézett Craigre, majd így



szólt:

– Lowell, pokolian néz ki.

Craiget nem lepte meg a megjegyzés. Valószínűleg ez a bevezető a fejmosáshoz, amitkapni fog. Először meglepődött, hogy maga E. Z. Black elé küldik. De most így jobban belegondolva beleillett az összképbe. Mindjárt megtudja, hogy a) méltatlannak bizonyult atábornok az Ed Greer temetésén történtek után belé helyezett bizalmára, amikor is nemrúgta ki őt a seregből, b) elmagyarázzák neki a jelenlegi státusát, majd c) egyértelművéteszik előtte, hogy mire számíthat, ha egyetlen szót is szól arról, amivel azelőttfoglalkozott, hogy Felter a földgolyó túloldalára küldte, hogy ne legyen útban.

Gyors, halk kopogás hallatszott. Belépett egy vezérőrnagy, meg sem várva, hogy behívják.

– Bemutatom Lowell őrnagyot, Pete – mondta Black tábornok. – Két nappal korábbanött meg, mint vártuk.

A vezérőrnagy elmosolyodott, majd valami megdöbbentőt mondott, miközben kezetnyújtott:

– De épp a legjobbkor. Örvendek, őrnagy. Sokat hallottam magáról.

– Wes! – emelte meg a hangját Black. – Kávét kérünk, aztán tégy róla, hogy senki nezavarjon!

Wesley főtörzsőrmester már számított erre az utasításra. Szinte azonnal betolt egykézikocsit, rajta kávés termosz, csészék, csészealjak meg egy tányér fánk.

– Amikor utoljára hallottam magáról – fordult Lowellhez Black –, elutazott valahová, éssenki sem tudta, mikor kerül elő.

– Tegnapelőtt értem vissza, uram.

– És rögtön elindult ide? Nem csoda, hogy olyan szörnyen néz ki. Nos, nem sokáighúzom az időt. Szerettem volna, ha találkozik Day tábornokkal. Gyorsan felvázolom, mi ahelyzet, aztán mehet aludni. Esetleg egy gőzfürdő is jót tenne.

Ez nem úgy hangzott, mint egy jókora letolás kezdete.

– Az, hogy idejött – mondta a CSP-CINCPAC –, számos problémát megold. Próbáltammegszervezni, hogy utánunk jöhessen, de mint kiderült, nem is olyan egyszerű innenodajutni. így viszont jöhet velünk.

– Holnapután Saigonba megyünk, Lowell – mondta Black tábornok. – Mondták, hogyhozzon civil ruhát, ugye?

– Igen, uram.

– Úgy néz ki, igen jelentős mértékben fel fogjuk duzzasztani az Indokínába rendeltkatonai tanácsadó alakulatunk létszámát. A területet egyébként egy ideje Dél-Vietnamnak

nevezzük. Megkértem a hadműveleti vezérkari főnökhelyettest, küldjön egy szakértőt,valakit, aki ismeri a nemrég megalakított katonai repülési századainkat, és az alakuló légiszállítású hadosztályról is tud valamit. Természetesen rögtön a maga neve merült fel, demagának más elfoglaltsága volt. De Bellmon végül úgy döntött, már úgyis befejezte



nagyjából a munkáját, akár át is küldhetik.

– Én meg azt hittem, büntetésből kerültem ide – vallotta be Lowell. Black tábornok eztcseppet sem találta viccesnek.

– És ugyan miért gondolt ilyet?

– Mert hoztam egy hibás döntést, uram.

– Már megint? Most kit haragított magára?

– Féltért, uram. Legalábbis azt hittem.

– Hát remélje, hogy őt nem – így Black. Nem kérdezte a részleteket, így Lowell inkábbnem ment bele.

– Ha bármilyen néven nevezhető erővel vonulnánk Vietnamba – váltott témát afőparancsnok –, és attól tartok, ez meg fog történni, valamelyest nem konvencionáliserőket kell vinnünk. Legalábbis annyiban nem konvencionálisakat, hogy korábban nem

használtuk őket. És itt most erős katonai repülési részvételre gondolok, nem csak aKülönleges Haderőre. Viszont az ország fejletlen, nincs elegendő repülési létesítményük.Magunknak kell majd megépítenünk mindent. Magától azt várom, hogy megmondja, mitépítsünk és hol.

– Uram, ez nem inkább mérnöki feladat?

– A mérnökök is ezt mondták – felelte Black. Elhallgatott, mintha azon tűnődne, adjon-e magyarázatot.

– Kétféleképpen lehetne megoldani a dolgot. A nagykönyv szerint a mérnökök

készítenének először jelentést a már meglévő létesítményekről, és azokról, amiket ők szándékoznak felépíteni. Átadnák a katonai repülésnek, hogy itt van, ehhez igazítsák aterveiket. Ha úgy nézne ki, konvencionális erőket küldünk, biztos így is történne.

– Értem, uram.

– Én a másik megoldás mellett döntöttem. Hogy inkább idehívok egy katonai repülőt,aki megmondja, nekik mire lenne szükségük, aztán a mérnökök elé viszem a dolgot, ésalaposan meg kell okolniuk, hogy bármit is ne adjanak meg belőle.

– Világos, uram.

– Sok okoskodó kijelentést hallhatott már, hogy összefüggéseikben kell nézni adolgokat, általában olyan tisztektől, akik még nem tanulták meg, hogy mindegy, milyenfontos az, amit csinálnak, a hadsereg mindig művel ugyanabban a pillanatban egy vagytöbb másik dolgot, ami legalább ugyanolyan fontos, vagy még fontosabb. Szerintem magatudja, hogy tényleg vannak magasabb összefüggések, és mindent ezeknek kell alárendelni.

– Remélem, tudom, uram – mondta Lowell. Rádöbbent, hogy megdicsérték.

– Én úgy gondolom, és úgy tűnik, Bellmon tábornok is, hogy magának sikerülni fog

borotvaélen táncolnia, és olyan létesítménylistát írnia, ami pont félúton van a KatonaiRepülés legszebb álmai és a mérnökök „na, ezt azért inkább mégsem próbálnánk meg”listája között. – Megkísérlem, uram.

(Öt)



Bahia de Cochinos közelében Kubai Népköztársaság

1961. március 23.

A Jose Marti repülőtér radarberendezésekkel teli szobájában ülő, az éjféltől hajnalinégyig tartó váltásban dolgozó ellenőrnek semmi oka nem volt gyanítani, hogy ahondurasi légierő hat hat négyes számú gépe nem pontosan az, aminek mondja magát,azaz egy Curtiss C-46 Commando, ami éppen Miamiból tart hazafelé.

Ő személy szerint úgy gondolta, ha a hondurasi légierő hat hat négyese a jenkiimperialisták alkalmazásában állna vagy valamilyen ellenforradalmi csoportéban, akkor bizonyára nem jelentkeznek be a rádión és nem kérnek engedélyt a Kubai NépiDemokratikus Köztársaság légterén való áthaladásra.

De a parancs az parancs, így a férfi felvette a piros telefont. Öt percen belül fel is szálltJose Martiról a kubai légierő két P-5 IF dugattyús motorú vadászgépe, hogy megnézzék ahondurasi légierő hat hat négyes számú gépét.

Látván, hogy a repülő egy ütött-kopott, ősöreg C-46-os, hondurasi színekre festve – ráadásul a pilóta még váltott is velük pár barátságos szót spanyolul –, visszatértek a bázisukra.

A hondurasi légierő hat hat négyes számú gépe haladt tovább az útvonalán, 4300 méter magasságban, Honduras felé. A havannai területi irányítás természetesen továbbra isfigyelte a radaron. És a radarernyő húsz perccel azután, hogy a vadászgépek befejezték azellenőrzést, apró pöttyöcskéket mutatott távozni a repülőről.

A kezelő még csak nem is jelentette dolgot az ellenőrnek. A radart ugyanis Batista

tábornok rezsimjének bukása óta nem tartották rendesen karban. A javítás pedigmeglehetősen problémássá vált. Többé nem ugranak át gyorsan Miamiból a Sperrykellemes modorú fiatalemberei, nem hoznak magukkal a repülőn több diplomatatáskányi„rövid élettartamú” alkatrészt.

A forradalom győzelme óta egyszer sem jöttek, és kifogytak az alkatrészekből.Herkulesi erőfeszítéssel tartották működésben a radarokat, de szinte állandóan barkácsolni, bütykölni kellett őket. És így nem is voltak megbízhatóak. Egyre furcsább ésfurcsább dolgokat műveltek.

Persze amint a vadonatúj, minden szempontból modernebb radar megérkezik Kelet- Németországból, a probléma megoldódik. De a kelet-németországi felszerelések rendszeresen kisebb késésekkel érkeztek, és mikor megjöttek, gyakran hiányoztak belőle bizonyos részek. így a havannai területi forgalomirányítás be kellett hogy érje azzal, amijevolt, márpedig a jelenlegi radarjuk gyakran mutatott olyan apró pöttyöket, amelyek igazából nem is léteztek.

Huszonkét perccel azután, hogy elhaladtak Havanna fölött, nyolc fekete overallos férfiállt fel a Curtis Commando rakterében, és amint megkapták a jelzést, kiugrottak az ajtón.

A Különleges Haderő harmadik osztagának 64-es számú A csapata, Thomas J. Ellisfőhadnagy parancsnoksága alatt, kétszáz méteres területen elszóródva ért földet, mintegymásfél kilométerre a tervezett landolási ponttól, egy szántóföldön, az Aguada de Pasajerosnevű falu fölött néhány kilométerrel. Senki nem sérült meg, és nem észleltek arra utaló



elet, hogy bárki is meglátta volna őket.

Háromszáz méterre, a szántóföld magasabban fekvő végén facsoportot láttak. Elindultak arrafelé. Ott elásták az ejtőernyőket és az ugróholmikat, majd kicsomagolták a zsákokbóla felszereléseket.

Eaglebury őrmester és Ellis hadnagy gyorsan felderítették közvetlen környezetüket,meghatározták pontos helyüket, majd elindultak a csapattal a cél felé.

Miután megérkeztek, letáboroztak, és nyugovóra tértek.

Reggel Ellis hadnagy és Eaglebury őrmester megint felderítőútra mentek. Az őrmester azonban nem tért vissza.

– Hé, hadnagy! – szólalt meg Juan Vincenzo Lopez őrmester angolul. – Eaglebury meghol a pokolban marad?

– Eh! – felelte Ellis. – Por favor. En Espagnol

Érthető, gondolta a hadnagy, hogy Lopez megfeledkezett róla, spanyolul kell beszélniük. De azért mindenképpen rá kell érte szólnia.

Lopez őrmester kaliforniai volt, Los Angeles-i. Ő volt a csapat másodrádiósa. Igenszínes profán és obszcén szókinccsel rendelkezett spanyolul. Hát most itt az idő, hogyhasználja is.

– Igazság szerint nem mondhatnám, hogy túl folyékonyan beszélek spanyolul -jelentetteki ennek ellenére Lopez, angolul.

Ellis hadnagynak tehát rá kellett jönnie, az őrmester hiába mondogatta magáról

Braggban, hogy „törzskönyvezett latínó”, folyékony spanyol káromkodási képességedacára igazából csak egy harmadik generációs mexikói-amerikai, és lényegesenkevesebbet tud a nyelvből, mint a csapat első rádiósa, Stefan Karr törzsőrmester, aki a SanFranciscó-i Presidóban, az USA hadserege nyelviskolájában, háromhetes intenzívtanfolyamon szerezte összes nyelvtudását. Lopez apja sikeres Mercedes-ügynök voltBrentwoodban, de a családját Marina del Rayben telepítette le. Lopez kevéskespanyoltudását a Los Angeles-i barnában tett látogatásai során szedte össze, de ide is csak a nemzeti ételek miatt és nőtársaságot keresve járt.

– Az isten verje meg, részben épp azért választották ki erre a küldetésre, mert beszélspanyolul! – tört ki Ellis. – Miért nem szólt?

– Én soha nem állítottam, hogy tudok – mondta Lopez. – És ha szóltam volna, mostBraggban lennék, és takaríthatnám a csikkeket. Nagyon szerettem volna bekerülni ebbe ahadműveletbe.

És sajnos innen már haza sem lehet küldeni, gondolta a hadnagy. Pedig megérdemelné.

– Maga ostoba barom! – mondta angolul az őrmesternek.

– Hol van Eaglebury? – kíváncsiskodott kitartóan tovább az.

– Azt inkább ne akarja tudni.

– Hát ezt meg hogy értsem?



– Ahogy mondtam. Inkább ne akarja tudni. Lopez egy darabig csak nézett rá, aztán bólintott.

Igazság szerint maga Ellis is csak annyit tudott az őrmester/sorhajóhadnagyról, hogycivil ruha is volt a zsákjában, és mielőtt lesétált a hegyről, átöltözött.

Ő is kíváncsi volt, mire készülhet, de igazából mégsem akarta tudni. Ebben a kérdésbenőt éppolyan tudatlanul hagyták, mint a csapat többi tagját, arra az esetre, ha netán elfognák őket. Ha fogságba esnek, nem kerülhetik el a vallatást. Márpedig egy elszánt, gyakorlott, alegjobb mechanikus és kémiai segédeszközökkel felszerelt vallató ellen az egyetlen biztosvédelmük csak a tudatlanságuk lehet.

Azért persze Ellis A csapatának magának is volt küldetése, teljesen valódi – igaz,egyben kiváló álcául is szolgáltak Eaglebury titkosabb megbízatásához. Az ő dolguk annyivolt, hogy egy pontosan előre megadott helyen állítsanak fel rádióadót, amelyet, amikor utasítást kapnak rá, aktiválniuk kell. Az adó majd lehetővé teszi az invázióban részt vevőlégi járműveknek, hogy megállapítsák pontos helyzetüket.

Az első napon, délben, Ellis megtudta, hogy nem Lopez nyelvtudása az egyetlen,amivel gondjai lesznek. A rájuk bízott rádió kommunikációs blokkja valahogy– működésképtelenné vált a földet éréskor. A vétel működött, de adni nem tudtak. Sem Karr őrmester, sem Lopez őrmester nem bírta megjavítani.

Szerencsére még erre a lehetőségre is előre gondoltak a küldetés tervezői. Éjszaka, előremeghatározott időpontokban, világítórakétát kellett gyújtaniuk, majd pontosan hatvanmásodperc múlva eloltani. Aznap éjjel erre sort is kerítettek, és hamarosan megjött avisszajelzés, hogy a bázis megértette: a csapat veszteség nélkül a célponthoz érkezett,

mindössze nem tudja rádión nyugtázni a parancsokat.Ettől a pillanattól kezdve amíg meg nem kapják az újabb parancsot, nem sok dolguk

lesz. Csak arra kellett vigyázniuk, ne keltsenek feltűnést. Előre meghatározottidőpontokban világítórakétát gyújtottak, jelezvén, hogy továbbra is bevetésre készek. Ésennyi.

(Egy)

Az USA Hadserege Csendes-óceáni Főparancsnoksága

Honolulu, Hawaii


Craig W. Lowell őrnagy az alagsorban kapott szobát. Két íróasztal volt benne, az egyik polcán IBM elektromos írógép. Két szék, egy egyszerű asztal és egy állványra szerelt



telefon tette teljessé a berendezést.

Eredetileg egy gépíró-irodistát is beosztottak hozzá, de a főhadsegéd, akinek aszigorúan titkos biztonsági besorolással bíró irodistát a személyi állományából át kellettneki adnia, természetesen nem a legjobb gépírótól fosztotta meg a hivatalát.

Az irodista, akit kapott, rendes kölyök volt, Lowell nem szívesen szégyenítette volnameg azzal, hogy alkalmatlansága miatt visszaküldi, ezért egyszerűen közölte vele, nekerüljön a szeme elé, hacsak érte nem küldet.

Egyszóval végül maga gépelt le mindent, és bizony, volt mit. Hat napjába telt.

Kivette az összegzést az IBM-ből. Átfutotta.



SZIGORÚAN TITKOS

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGE CSENDES-ÓCEÁNIFŐPARANCSNOKSÁG HONOLULU, HAWAII

1961. április 14.

TÁRGY: KísérőlevélCÍMZETT: Az Egyesült Államok Hadserege Csendes-óceáni

Erőinek főparancsnoka

Honolulu, Hawaii

1. Ezen küldemény tartalmazza alulírott jelentését a katonai repülés logisztikaiigényeiről, abban az esetben, ha az Egyesült Államok hadseregének szerepvállalásra lenneszükség a Dél-vietnami Köztársaságban folyó hadműveletekben.

2. A jelentés három példányban készült el. Egy példány áll ezen levélből és tizennyolc(18) különálló dokumentumból, ezek l-l 8-ig sorszámozva, mellékletként lettek csatolva. Aelentés besorolása szigorúan titkos. A másod– és a harmadpéldány az USARPAC

főparancsnokság titkos dokumentumokért felelős tisztjének gondozásába került, TS-61107 és TS-61 108 ellenőrzési szám alatt. Az első példányt alulírott személyesen adta át aCINCPAC-nak.

Craig W. Lowell őrnagy, páncélosok

Mellékletek:

1. Általános topográfiai megjegyzések (térképekkel) az USA hadserege konvencionáliserőinek a Dél-vietnami Köztársaság területén való működéséhez.

2. Általános topográfiai megjegyzések (térképekkel) az USA hadserege légi szállításúerőinek [például all. légi szállítású hadosztály (ideiglenes) (kísérleti)] a DélvietnamiKöztársaság területén való működéséhez.

3. Általános topográfiai megjegyzések (térképekkel) a nem konvencionális, az EgyesültÁllamok hadserege irányítása alatt álló erőknek a Dél-vietnami Köztársaság területén valóműködéséhez. (Pl. az USA Hadserege Különleges Hadereje irányítása alatt működő helyi

haderők.)4. A Saigonban már létező, a katonai repülési egységek működéséhez szükséges

létesítmények értékelése, továbbá várható bővíthetőségük az USA hadserege igényeinek ellátására, a következő feltételek esetén:

a) Az USA hadserege maximum 25 000 fős létszámú katonai erejének bevetése

b) Az USA hadserege maximum 50 000 fős létszámú katonai erejének bevetése

EZREDESEK

383

c) Az USA hadserege maximum 100 000 fős létszámú katonai erejének bevetése

d) Az USA hadserege maximum 200 000 fős létszámú katonai erejének bevetése e-h)



Ugyanaz, mint a-d), ha a bevetett alakulatok között all. légi szállítású hadosztály (vagyazzal egyenértékű alakulat) is szerepel.

5. mint a 4. melléklet, de Hue vonatkozásában

6. mint a 4. melléklet, de Tourane (Da Nang) vonatkozásában

7. mint a 4. melléklet, de Gia Lia (Pleiku) vonatkozásában

8. mint a 4. melléklet, de Ban Me Thuot vonatkozásában

9. mint a 4. melléklet, de Da Lat vonatkozásában

10. mint a 4. melléklet, de Nha Trang vonatkozásában

11. mint a 4. melléklet, de Vung Tau (St. Jacques-hegy) vonatkozásában

12. mint a 4. melléklet, de Long Huyen vonatkozásában

13. mint a 4. melléklet, de a Phu Quoc-sziget vonatkozásában

14. A jelenleg létező, a Katonai Repülés által felhasználható petróleum tárolólétesítmények Saigonban, továbbá bővíthetőségük a 4. mellékletben meghatározottfeltételek esetén.

15. mint a 14. melléklet, de Quang Ng Ai vonatkozásában

16. mint a 14. melléklet, de Binh Dinh vonatkozásában

17. mint a 14. melléklet, de Vinh Cam Ranh (Cam Ranh-öböl) vonatkozásában

18. Az USA Hadserege Különleges Haderejének a hegyvidéken való bevetésekor

elentkező specifikus katonai repülési igények előzetes becslése (térképekkel).Craig W. Lowell őrnagy, páncélosok



SZIGORÚAN TITKOS

Craig elővett egy tollat a zsebéből, és aláírta az iratot a neve fölött.

Majd felhívta a titkos dokumentumokért felelős tisztet, és megkérte, küldjön át valakit,aki segít neki mindent átvinni az irattárba. Egyedül semmiképp sem bírta volna.

Akkor a következő lépés, gondolta, hogy reggel átadom Black tábornoknak. E. Z. persze majd azt mondja, foglalja el valamivel magát, amíg ideje lesz elolvasni – perszeazért maradjon kéznél. Aztán két nap szőrszálhasogatás, míg minden kérdésre nemválaszol, ami a jelentésből netán kimaradt. Ez akár egy hétig is eltarthat. Hihetetlenülterjedelmes jelentés volt.

Nos, megint rosszul mérte fel Black várható viselkedését.

– Nincs értelme, hogy fölöslegesen itt lábatlankodjon, Lowell – közölte vele a tábornok. – Ha bármi kérdésem van, inkább olyasvalakivel válaszoltatom meg, aki még nem ismeria dokumentumot, így új perspektívából látja.

– Igenis, uram.

– Köszönöm, Lowell. Úgy látszik, Jiggsnek igaza volt.

– Uram?

– Hogy úgy lehet magát a legjobban kordában tartani, ha lefoglalják. Amíg elfoglalt,minden szempontból úgy viselkedik, ahogy egy jó tiszttől elvárható.

– Ebben az esetben a továbbiakban igyekszem mindig elfoglalni magam.

– Mire visszajön, talán már lesz is valami feladatom magának – nyújtott kezet Black.Több volt ebben a megjegyzésben, mint amit a puszta szavak elárultak, de Craig

természetesen nem kérdezhetett rá.

Visszament a Royal Hawaiianba. Felment a lakosztályába, vett egy hosszú zuhanyt,majd töltött magának egy italt.

Engedett a kísértésnek, és a telefonért nyúlt. Tudta, hogy nem fogja megállni. MielőttVietnamba jött, ő is írt Cynthiának egy „Távozz az életemből, édesem” típusú levelet.

Megírta a lánynak, hogy neki egyszerűen nem elég az, hogy csak néha találkoznak, egy-egy hétvégén. Közölte vele, „távolra helyezik”, és ezt az időt arra fogja használni, hogyátgondolja a kapcsolatukat. És hogy úgy tisztességes, ha bevallja, úgy gondolja, a legjobbaz lenne, ha soha nem hívná föl őt, Cynthiát többé, és könnyen lehet, hogy nem is fogja.

És most, hogy meggondolta magát, a Time-Life New York-i szerkesztőségében nemvoltak hajlandóak elárulni, hol érheti el Miss Cynthia Thomast. De, mondták, ha megadjaa nevét és a telefonszámát, megpróbálnak eljuttatni neki egy üzenetet.

Uralkodott magán, és megadta a nevét. Porter Craig vagy az a sajtóügynök biztos ismer

valakit a Tune-Life-nál, aki megadta volna Cynthia elérhetőségét, de hát jelenkörülmények között Porterhez mégsem fordulhat.

Kinézett az ablakon a partra és a Csendes-óceánra. Nagy hiba lenne egyszer semelmenni úszni, amíg itt van Hawaiiban. Különben sem lehetetlen, hogy talál a strandon



egy nőstényt, aki egy kis románc reményében jött Hawaiira. De amikor már épp indultvolna, megszólalt a telefon. Fogadni mert volna, hogy valami seggfej afőparancsnokságról, aki látta a jelentését, és beszélni akar vele róla.

– Lowell – morogta a kagylóba.

– Hat hónapig eltűnsz, aztán még rám is förmedsz? – kérdezte Cynthia Thomas.

– Jézusom! – Hol voltál? Hol vagy? Hogyhogy még egy tetves képeslapot sem küldtél?

– Honoluluban vagyok.

– Mit keresel ott?

– Hamarosan indulok vissza.

– Ez a beszélgetés kezd nagyon ismerős lenni.

– Remélem, úgy végződik, mint a legutóbbi. – Tessék? – kérdezte Cynthia. Nem értette meg a célzást.

– Reggelivel, hogy úgy mondjam.

– Ó. Szóval ezért hívtál fel?

– Ez is felmerült bennem.

– Meséld el, hol voltál, amíg meggondolom.

– Sajnos nem tehetem.

– Na, már megint. C. Lowell, a világ védelmezője!

– Nem lehet.

– Los Angelesben vagyok – mondta a nő. – De nemsokára megyek tovább. -Á.

– Mexikóvárosba.

– Mexikóváros nagyon szép az évnek ebben a szakában.

– Az. De egész héten dolgozom.

– Éjszaka is?

– Éjjel-nappal. Legyen, mondjuk, mához egy hétre, mit szólsz hozzá?

– Rendben. Hol leszel?

– Szerezz te helyet – mondta a lány. – Aztán hívj fel az irodában, és én rohanok hozzád,rózsával a fogam közt.

A vonal megszakadt. Lowell elgondolkodva nézett a készülékre. Cynthia pár napig, aznem olyan jó, mint Cynthia örökké, de sokkal jobb, mint a semmi Cynthia.

Lenyomta a villát, és kérte a szállodaigazgatót. Közölte vele, igen hálás lenne, hatudnának neki egy első osztályú jegyet szerezni a következő, az Államokba induló gépre.

(Kettő)



Aguada de Pasajeros közelében, Kubában


Juan Vincenzo Lopez őrmester időről időre, őrjítőén gyakran, kinyilatkoztatta:

– A bevetések nem olyan rosszak. Csak ez a here himbi-limbi, ez készíti ki az embert.

Ellis legfőbb gondja az emberei feladatokkal való foglalatossága lett. A katonák, ha túlsok idejük van gondolkodni, igen fantáziadús rájuk leselkedő balsorsokat tudnak kitalálni,egyfolytában azt elemezgetik, hányféle módon torkollhat katasztrófába a küldetés.Márpedig egy ellenséges ország hegyei között rejtőzködő csapatnak mégsem szervezhetházi szoftballversenyt, és a köveket sem sikáltathat-ja velük fehérre.

Aztán Karr törzsőrmester és Lopez őrmester előállt a javaslattal, hogy menjenek Aguada de Pasajerosba, és lopjanak el egy teherautót, hogy plusz áramforrásuk legyen, ígyegyrészt nem kell többé pedállal áramot fejleszteniük, másrészt az akkumulátoraik megmaradnak végszükség esetére, harmadrészt amikor majd megjön az utasítás, órákkal

hamarabb juthatnak le a partra és húzhatnák el a belüket, mint tervezték.Ellis hadnagy eleinte ellenezte az ötletet. Parancsot kapott, hogy tegyen meg mindent a

fogságba esésük elkerülésére. Ne kerüljön az Egyesült Államok kellemetlen helyzetbeazzal, hogy nemzetközi nyilvánosság előtt fogoly amerikai katonákat mutatnak, akik egyolyan konfliktusban vettek részt, ami elvileg tisztán helyi, kubai nemzeti felkelés, FidelCastro kommunista rezsimjének megbuktatására. Márpedig a teherautó-lopásmindenképpen bizonyos kockázattal jár. De, alaposabban végiggondolva a dolgot, rájött,hogy két nagy előnye is van a tervnek. Minél hamarabb juttatja a csapatot a partra azinvázió megkezdődésekor, annál kisebb az esély, hogy fogságba eshetnek. És a LopottGenerátor Hadművelet részletes kidolgozása legalább addig is leköti az embereit.

Mikor Karr és Lopez pontos lebonyolítási javaslattal álltak elő, úgy döntött, nem rossz,amit kitaláltak, megéri végrehajtani. Egyetlen baj volt csak a gondosan kimódolt tervvel,mégpedig hogy egyikük sem beszélt jól spanyolul. Ezért Ellis maga ment Lopezőrmesterrel Aguada de Pasajerosba. Karr törzsőrmester maradt, ő vette át a parancsnokságot. Az 1948-as Ford teherautót gond nélkül, könnyedén lopták el. Másnapdélre már be is építették egy álcázott állásba. A hátulját felemelték, a kereke nem érte aföldet. A motorháztetőt eltávolították, egy esetleges túlmelegedést megelőzendő.

Karburátorát és a sebességváltó szekrényt úgy állították be – épp csak valamivel alapjáratfölé –, hogy a hátsó kerék épp a megfelelő sebességgel hajtsa az áramfejlesztő bicikli pedálját a repülési navigációs adó árammal való ellátására.

Lopez ezek után még egy kapcsolót is kitalált, és meg is épített, ami azonnal bekapcsolja az akkumulátorokat, ha a motor megállna. Amikor megkapják majd azutasítást, annyi dolguk lesz csak, hogy beindítsák a teherautót, megvárják, hogy rendbenmegy-e a motor, majd elhúzzanak a part felé, fölszedetni magukat.

További akciókat is végrehajtottak, elsősorban a morál szinten tartására. Ezeken

lőfegyverhasználatra is sor került – három lövés dördült Ellis hadnagy hangtompítós .22-es kaliberű pisztolyából. A hadnagy háromszor ment Aguada de Pas aj erős közelébe acsapat különböző tagjaival, és összesen három disznót lőtt fültövön, kibelezte őket, majdvisszavitték a táborba, egy kis szabad ég alatti disznósütésre.



Aztán jött egy üzenet a bázisról, amit Ellis először fel sem ismert. Meg kellett néznie akódkönyvét – ez valójában két nagyon vékony papírlap volt csupán, vízben vagy nyálbanigen gyorsan oldódó anyagból –, úgy tudta csak megfejteni.

Az üzenet miatt fontost döntést kellett hoznia. Ugyanis két embert és meg nem nevezettfelszerelést szándékoztak ledobni nekik (valószínűleg új adóvevőt), ś időpontban (pontbannapkeltekor), a 8-as helyszínre (egy mintegy öt kilométerre lévő szántóföldre). Csakhogy

az időpont és a helyszín rossz volt.Ha működött volna a rádiója, tájékoztathatta volna a bázist, és kérhetett volna más

helyszínt és időpontot. A célpontnak megjelölt szántóföld ugyanis azon kevés területegyike volt, ahol a Népi Forradalmi Milícia, vagy mi a fasznak hívták magukat azok amajmok, rendszeresen járőrözött.

Azon a környéknek épp valami vetésszerűség folyt. Ellis hadnagynak halvány fogalmasem volt, mit ültethetnek. Akármi is volt, háromfős csapatok dugták a földbe. Az egyik kislyukat ásott, a másik beletett valamit, a harmadik visszatemette a lyukat. A munkát nők

végezték, köztük sok egész fiatal. A csapat tagjai órákat töltöttek a helyi nők szemrevételezésével, távcsövön keresztül. Megállapították, hogy csak néhány nő viselmelltartót.

A területen folyamatosan két-három kisteherautó járőrözött, mindegyikben legalábbkettő, de néha több, állig felfegyverzett kubai ült. Bár nem volt ellenforradalmitevékenységre utaló jel a körzetben (egy eltűnt teherautó és három disznó kivételével), aszorgalmas járőrözés azonban kitűnő lehetőséget nyújtott a forradalmi őröknek, hogy alányok kerül parádézzanak, mindvégig férfiasan tartva a puskájukat.

Ellisnek rá kellett döbbennie, hogy csak két lehetősége van. Világítórakétákkalnyugtázhatja a parancsot, és jelezheti, hogy készen áll az utánpótláscsapat fogadására,vagy hasonló módon felszólíthatja a bázist, hogy töröljék a dolgot.

Úgy döntött, inkább hadd történjen meg, amit a felettesei terveznek. Minthogy nemtudhatja, milyen célból küldik az utánpótláscsapatot, fel kell tételeznie, hogy esetleg még a6-os számú A csapatnál is fontosabb küldetéssel jönnek. Valószínűleg legalább még egy,az övékéhez hasonló csapatot dobtak le egy másik helyszínen. Bizonyára nem alapoztak egyetlen alakulatra. A biztonság alapvető fontosságú. Tehát feltehetően úgy döntöttek, azutánpótlásként érkezők ledobása ér annyit, hogy megkockáztassák, ezáltal elveszíthetik a6-os A csapatot, és az nem tudja ellátni a feladatát.

Ellis parancsot adott a világítórakéta meggyújtására, ami jelzi a bázisnak, hogyküldhetik az újonnan érkezőket.

Aznap éjszaka két részre osztotta a különítményt: Karr törzsőrmester és még négyen anavigáviós jelzőberendezés mellett maradnak. Mindent megtesznek, hogy ne fedezzék felőket. Engedélyt kapnak felfedeztetés esetén végezni a rájuk találókkal, vagy bármilyenmásmilyen lépésre, amit az adott helyzetben megfelelőnek találnak.

A többi három ember az erdőcskén át az ś helyszínre vitte. Egy katonát, akielfogadhatóan beszélt spanyolul, a mező fenti végére küldött. Ha az utánpótláscsapathozzá érkezik közelebb, az a feladata, hogy integessen nekik, menjenek be a fák közé, és agéppuskával fedezze őket, ha szükséges.



A másik két embert a mezőre vezető út két oldalán állította fel. Mindegyik géppuskával,géppisztollyal és repeszgránátokkal volt felszerelve. Olyan állást foglaltak el, ahonnan egyideig akár a mezőről a faluba, akár a faluból a mezőre haladó személyeket és járműveketfel tudják tartani.

Ellis hadnagy maga egy fán helyezkedett el, a mező alsó végén. Onnan az egészszántóföldet belátta. Mindenki egy órával pirkadat előtt a helyén volt.

Gyorsan felkelt a nap. Tiszta volt az ég. Semmilyen jelet nem láttak, nem voltkondenzcsík. Majd később gondolkozik ezen, most jobb, ha inkább figyel, gondolta Ellis.Mindamellett eddig azt hitte, mindig van kondenzcsík, ha magasban halad a repülő.

Látta, ahogy kinyílik a három ejtőernyő. És mintha csak ez lett volna a jel, fölfelé jövőteherautók motorzaját hallotta az út irányából.

A két ejtőernyős és a csomag szinte pont a mező kellős közepén ért földet. Nemindultak futásnak a fák felé egyik irányban sem. Ellis azt hitte, az lesz az első dolguk.Pedig látta, hogy Haywood őrmester, akit a mező túloldalára küldött, a fák vonalánál áll,és vadul lenget egy zsebkendőt.

Az ejtőernyősök azonban hegynek lefelé néztek, így nem vették észre. Úgy tűnik, nem

is hallották. Ehelyett ott maradtak, ahol voltak, és levették bőr HALO[17]

ejtőernyős-ruházatukat. És egyszerűen ott hagyták a földön.

Civil ruhában vannak, csodálkozott Ellis. Fegyverük sincs, lepődött meg még jobban. Akülön ejtőernyővel érkezett csomagból egy-egy bőröndöt vettek elő. Vagy kubaiak voltak,vagy amerikaiak, akik kubaiaknak fogják kiadni magukat.

Már értette, miért hagyják ott a felszerelést. Átkozta az ostobaságát, hogy nem jutottelőbb eszébe. Nyilván látták a hegyre felfelé haladó teherautókat, és rájöttek, fontosabbminél előbb elhagyni a szántóföldet, még ha ez azt jelenti is, hogy az ejtőernyőket és afelszerelést idővel fel fogják fedezni.

Amellett az is könnyen lehetséges, döbbent rá, hogy bár csak háromszáz méteresmagasságban nyitották ki az ernyőjüket, mégis meglátták őket a parasztlányokkalmegrakott teherautókról vagy a Népi Forradalmi Milícia azokat kísérő járőrkocsijairól.

Rögtön kiderült az is, miért nem futottak azonnal a fák felé. Az úton megjelent egy

teherautó, a vezetőfülkéje tele forradalmár őrökkel. Az ejtőernyősök nyilván úgygondolták, kevésbé tűnnek majd gyanúsnak, ha az úton sétálnak, mint ha a fák felé futnak.

A járőr sokkal később vette észre az úton gyalogló két embert, mint Ellis gondoltavolna. De amikor végül mégis megpillantották őket, a teherautó azonnal teljes sebességgelfeléjük indult, majd oldalt pördülve megállt előttük.

Az őrök kiugráltak a kocsiból, és fegyverüket ráfogták az ejtőernyősökre. Azok feltették a kezüket, kísérletet sem tettek a menekülésre.

Ellis lecsúszott a fáról, az erdőn át elfutott az útig. Tovább tartott, mint gondolta volna.Mikor végre kiért, megértette, miért. A fák között szaladva kissé eltért az iránytól, éssokkal lejjebb ért ki az útra, mint tervezte. Nem tudta, pontosan hol lehet, csak abban volt biztos, hogy lejjebb van a hegyen, mint a két ember, akit az út őrzésére állított ide.



Futásnak indult felfelé. Majdnem elejtette .45-ös Thompson ACP géppisztolyát.Szabadon választhatott fegyvert, és ő a tus nélküli, 50 lőszert tartalmazó dobtárasThompson mellett döntött. Nem volt rá különösebb oka, azon kívül, hogy egyszer, egykéső éjszakai tévéfilmben Alan Ládd is ilyet használt a japánok ellen.

Hallotta, hogy a teherautó lefelé jön a dombról. Rohant tovább felfelé.

Meglátott egy ismerős facsoportot. Majdnem elérte már az út mellé állított embereit. Denem maradt idő beszélni velük, elmagyarázni nekik, mi történt.

Most, hogy szembesült a helyzettel, biztosan tudta, nincs esély, hogy az úton maradvaegyszerűen lekaszálja a rosszfiúkat a géppisztolyával. De még ha el is találná a teherautófülkéjét, jó eséllyel azokat is megölné, akiket meg akar menteni.

Az út szélére szaladt, és egy vízmosásba dobta a Thompsont. Majd lerángatta magárólgyakorlózubbonyát, és futás közben elejtette.

Amint megpillantotta a teherautót, az út közepére rohant, és vadul lengetni kezdte a

karját.A teherautó keményen fékezett, csúszva állt meg. A platón két hős forradalmár a

foglyokra fogott fegyvert, egy Thompsont és egy Garandot. Egyikük majdnem leesett azülésről a fékezés miatt.

A sofőr kinyitotta az ajtót, a sárhányóra lépett.

– Qué pasa? – csattant fel.

– Többen is vannak! – kiáltotta Ellis spanyolul. – Ötvenen! Lehet, hogy százan is! –

Vadul mutogatott maga mögé, az erdő felé.A platón ülő két ember felállt, hogy jobban lásson. A sofőr Ellis felé szaladt.

Pisztolytáskájából menet közben előrántott egy Modell911Al Coltot, és épp csőre töltötte,amikor felkerepelt egy géppuska. Négy találat érte a mellkasán és az arcán. Megtorpant,döbbent arckifejezéssel térdre esett, majd előrezuhant.

De még mielőtt a térde talajt ért volna, második, hosszabb géppuskasorozat hallatszott,az út másik oldaláról. Az egyik forradalmár őrt kilökte a teherautóból, a másiknak lerobbantotta a feje tetejét.

Ellis a kocsihoz szaladt.A foglyok leugrottak a platóról. Ellis felismerte egyiküket, a kis zsidó ezredest.

– Istenem, Ellis – mondta Sanford T. Felter alezredes. – De örülök, hogy látom! Az akis zsidó volt, aki aznap kapott zöld barettet, amikor Ellist felavatták.

A hadnagyban feltámadt a tiszti iskolában belé nevelt reflex, tisztelgett.

Felter elmosolyodott, laza mozdulattal viszonozta. Majd beugrott a teherautó fülkéjébe,és vadul felpörgette a motort. Kiugrott, felemelte a motorháztetőt, és benézett.

– Nincs ennek semmi baja, csak kissé öregecske -jelentette be.Ellis látta, hogy a sofőrt megölő géppuskasorozat a teherautót is eltalálta. De csak a

nyitott ajtószárnyat. Továbbá a szélvédőn is ütött egyetlen, szép kerek lyukat. Felter



visszament a raktérhez, átadta Ellisnek az egyik bőröndöt.

– Van benne egy rádió maguknak – mondta. – Amikor jelentést tesz, mondja meg, hogyúton vagyunk a Delta célpont felé. A parancsuk egyébként változatlan marad.

Eddigre a társa a sofőrülésbe ült. Felter a másik oldalra szaladt, és beugrott. A kocsikipörgő gumikkal indult lefelé a dombról.

Ellis a fák közé szaladt, és a földre vetette magát. Hangosan zihált, kissé elhomályosulta látása.

Pár másodperccel később két újabb teherautó jelent meg a kanyarban. Két rövid, majdutána egy hosszú géppuskalövés hallatszott. Ezt újabb két-három rövid sorozat követte.

Amikor végül feltápászkodott, látta, a két teherautó leszaladt az útról, az egyik jobbra, amásik balra. Összesen öt utasuk egytől egyig meghalt. Nem volt benne biztos, hogyvalóban ez volt a legjobb megoldás. Talán jobb lett volna egyszerűen továbbengedni őket.

De már nem számít. Kiment az útra, hogy lássák a géppuskások. Kézjellel mutatta:„Összecsomagolni, tűnés innen.” Majd leszaladt a lejtőn, megkereste Alan Ladd-géppisztolyát. Felkapta, és befutott a fák közé.

Ekkor jutott eszébe, hogy ez volt az első harc, amiben részt vett, az első tűzpárbaj. És elsem sütötte a fegyverét.

A táborba visszaérve konstatálta, hogy fölöslegesen vízhólyagosodott fel a keze arádióadó cipelésétől. Két alig látható lyuk volt az olcsó műbőrön. A két 0,308 hüvelyk átmérőjű lövedék áthaladt a rádión, majd a másik oldalon távozott.

Nem tehettek mást, maradtak, ahol voltak, és reménykedtek, hogy amikor felfedezik ahalottakat, Castro katonái arra a következtetésre jutnak, hogy akárki is volt a környéken, ahiányzó kisteherautóval távozott.

(Három)

Melody Lane 227

Ozark, Alabama


– Vendége van – mondta Jane Jiggs a férjének, amint a Melody Lane-ről a 227-es számfelhajtójára fordult. Már állt ott egy Cadillac.

– Nincs rajta a támaszpont matricája -jegyezte meg Paul Jiggs. Aztán meglátta arendszámtáblát. – Diplomata-rendszám Biztos Jannier. Hallottam, hogy visszajöttek.

Paul Jiggs vezérőrnagy már nyitotta volna a kocsiajtót.

– Na, essünk túl rajta – mondta.

– Nem akarom elállni a Cadillac útját – mondta Jane Jiggs.

Visszatolatott az útra, ott parkolt le. A férje és a hátsó ülésen ülő két férfi, egy ezredesés egy törzsőrmester, kiszálltak, és a gyepen keresztül a ház felé indultak.

Jane tudta, miért jöttek. Hírhozó csapat voltak. Csak amolyan ad hoc, nem hivatalos



hírhozók, de mindenesetre kellemetlen kötelességet kellett teljesíteniük.

Öt hátrahagyták. Nem udvariatlanságból, gondolta a nő, egyszerűen csak máson jár azagyuk.

Az ajtónál utolérte őket. Paul Hanrahan ezredes épp akkor szólt Wojinskitörzsőrmesternek:

– Nyomd meg a csengőt, Ski.Wojinski megnyomott egy világító gombot a bejárat mellett. Harangjáték hangzott fel.

Craig W Lowell őrnagy szürkéskék pólóban és halványsárga nadrágban nyitott ajtót.Amint meglátta, kijött, szélesen elmosolyodott.

– Édes istenem! – mondta. – Ez csodálatos! Most már tényleg kénytelenek leszünk leölni egy hízott borjút. Jean-Philippe és Melody is ebben a pillanatban jöttek!

Egyikük sem felelt.

– Az arckifejezésetekből ítélve öreg Ezüst Felhő Lowell már megint rosszkövetkeztetésre jutott. Most már alig merem megkérdezni, miért jöttetek.

Hanrahan átadta neki a sárga táviratot.

TITKOS

CIA MCLEAN VA A VEEDELMI KOMM

UEGYNOEKSEEGEN KERESZTUEL

FORT RUCKER ALA TAAMASZPONTPARANCSNOKAANAK

A KOEVETKEZOE SZAKASZ SZIGORÚAN TITKOS KIZAAROLAG FORTRUCKER PARANCSNOKA REESZEERE IDEEZOEJEL KEEREM, AMILYENGYORSAN CSAK LEHET, ADJA AAT PAUL ¤ HANRAHAN EZREDESNEK AKIFELTEHETOEEN AZ OEN TAAMASZPONTJAAN TARTÓZKODIK, AKOEVETKEZOEKET STOP A CIA IGAZGATÓHELYETTESE SAJNAALAT-TALKOEZLI, HOGY A JELENLEG EZEN UEGYNOEKSEEG MEGBIZAA-SAABANAALLO SANFORD ¤ FELTER ALEZREDES KUELFOELDI KUELDETEESESORAAN ELTUENT, FELTEHETOEEN MEGHALT STOP TOVAABBI

INFORMAACIO JELENLEG NEM AALL RENDELKEZÉSRE STOP AZ IGAZGATOOVEELEMEENYE SZERINT LEGJOBB, HA A HADSEREG EERTESITI ATULEELOEKET STOP AMINT UJABB INFORMAACIO EERKEZIK, AZONNALTOVAABBITJUK STOP IDEEZET VEGE SZIGORÚAN TITKOS REESZ VEEGESTOP HA HANRAHAN EZREDES NINCS A TAAMASZPONTJAAN, KEEREM, ALEHETŐÉ LEGGYORSABBAN EERTESIT-SEN A TARTOZKODAASIHELYEEROEL STOP AZ IGAZGATÓ NEVEEBEN JAMES W STEMMEADMINISZTRATÍV IGAZGATÓHELYETTES.

– Ó, a francba! – mondta Lowell. Megfordult, bement. A többiek utána.

Az igencsak szembeszökően terhes Mrs. Melody Dutton Greer Jannier és férje anappaliban tartózkodott.

Jane Jiggs Melodyhoz ment, megcsókolta.



– Hogy vagy, édesem? – kérdezte.

A lány kissé türelmetlenül mosolygott rá.

– Mi a baj, Craig? – kérdezte inkább. Lowell átadta neki a táviratot. Melody elolvasta.

– Hogy az a…! – mondta, majd a férjének nyújtotta.

Mind Jiggs vezérőrnagyot, mint Paul T. Hanrahan ezredest erősen feszélyezte, hogyLowell így megsérti a biztonsági előírásokat. Sem Jean-Philippe-nek, sem Melodynak nem lett volna szabad megmutatni a szigorúan titkos táviratot.

– Ah, mon Dieu – mondta Jean-Philippe Jannier. – C ‘est le petit Juif féroce, n’est-ceas?

– Na ja – mondta keserűen Craig. – A bősz kis zsidó. Szerintem tetszene neki ez asírfelirat.

– Úgy gondoltuk – mondta Jane Jiggs –, hogy esetleg te akarnád közölni Sharonnal.

– Kiírtam egy 23-ast, hogy Atlantába vigyen – így Paul Jiggs. – Szó sem lehet róla – jelentette ki hűvösen, határozottan Lowell. – Ezt már elkövettem

egyszer, amikor az Egér legutoljára hőst játszott, és azt hitték, kinyíratta magát.

Hallgatás.

– A francba! – mondta Craig ismét, könnyes szemmel. Majd megkérdezte:

– Honnan tudjuk, hogy tényleg meghalt?

– Bizonyára jó okuk van azt hinni, Craig – mondta Hanrahan. – Különben nemküldenek ilyen táviratot.

– Hát márpedig én nem teszem ki még egyszer ennek Sharont, pusztán a CIAfeltételezése alapján – szögezte le Lowell.

A bárhoz lépett, szép sorban poharakat állított fel egymás mellé, minden jelenlévőnek egyet, majd mindbe konyakot töltött. A sajátját felvette, belekortyolt.

– Van szóda és jég is, ha valaki kér.

Senki nem mozdult. Végül Jane Jiggs felvette az egyik poharat, és egyetlen mozdulattal

felhajtotta. Majd újratöltötte. Jiggs, Hanrahan és Wojinski ezek után szintén kiszolgálták magukat.

– Sharonnak is joga van tudni – mondta Jane.

– Hadd mondjak én neked valamit Sharonról, Jane – így Lowell. – Ahányszor csak azEgér elindul a legújabb kis kalandjára, Sharon meg van róla győződve, hogy akkor látjautoljára. Nem vállalom a felelősséget, hogy én mondjam el neki, most tényleg meghalt…,addig, amíg biztosan nem tudom. Ismétlem, honnan tudjuk, hogy tényleg meghalt?

– A CIA azt mondja.

– A CIA bekaphatja. Mit tudunk biztosan?

Hanrahan már nyitotta volna a száját, de megdermedt. Paul Jiggsre nézett, aki beleegyezése jeléül bólintott. Most már úgyis rést ütöttek a titkosság gátján, akkor már



miért ne nyissák ki teljesen.

– Tudjuk, hogy Sandy Kubába ugrott április 7-én, hajnalban – mondta.

– Kubába ugrott? – tört ki Lowell. – Az isten szerelmére, mi a francért?

– Mert Eagleburyt elfogták és kivégezték.

– Ezt is a Cl A-tői tudjátok? – kérdezte keserűen Craig. – Vagy tény?

– Sajnálatos módon ez tény – közölte Jiggs. – A mexikói nagykövet átadott akülügyminisztériumnak egy fotót, melyet meg nem nevezett kubai forrásokból szereztek.Valószínűleg közölni akarták velünk, hogy tudnak bizonyos terveinkről.

– Milyen fotót?

– Eaglebury sorhajóhadnagyról, miután megkínozták és tarkón lőtték – mondtaHanrahan.

– Szent isten! – szólalt meg Jane Jiggs. Ezt eddig nem hallotta.

– Ő volt az a fickó, akivel együtt loptátok a rádiókat? – kérdezte Melody Dutton Jannier.

Jiggs és Hanrahan értetlenül néztek rá.

– Igen, asszonyom – mondta Wojinski törzsőrmester.

– A CIA, úgy tűnik, abból a feltételezésből indul ki, hogy Eaglebury vallatása soránegyéb információk is kiderültek – fogalmazott óvatosan Hanrahan.

– Ezek szerint az Egér egyenesen a rohadékok karjai közé ugrott – mondta Lowell. – De hát annyi mindenről tudott, közelébe sem lett volna szabad mennie Kubának!

– Ehhez nem tudok hozzászólni, Craig – vallotta be Hanrahan. – Tudtad, hogyfelmentették az akciótiszti pozíciójából?

– Nem. Miért?

– Amikor Kennedy hivatalba lépett, az egészet a CIA kezébe adták.

– Azok a rohadékok mindig elkövetnek valami disznóságot. Azt akarod mondani, hogyszándékosan csalták csapdába?

– Nem. Valószínűleg küldetése teljesítése közben fogták el. – Ami mi is volt?

– Nyilván az, amit Eaglebury nem tudott teljesíteni. Ennél többet nem mondhatok,Craig. Még azt sem tudom biztosan, hogy amit nekem mondtak, igaz-e.

– Jézus Krisztus! – mondta dühösen Lowell. Gyilkos pillantást vetett a táviratra, majdígy folytatta: – De nem tudjuk, hogy meghalt, igaz? Akár még az is lehet, hogy ott ülEllisszel és az istenverte navigációs jeladójával a hegyek között.

– Miből gondolod, hogy Ellisszel lehet?

– A jeladós küldetést én készítettem elő. És tudom, hogy Eaglebury is velük ugrott. Errenem kapott választ.

– Szóval, tudjuk vagy sem? Ellisék mit mondtak? – emelte meg a hangját Lowell.



– Elisszel korlátozott a kommunikáció – mondta Hanrahan. – Nincs rádióadója. Felter vitt neki egyet, de a csapat azóta sem kezdte használni.

Lowell homlokráncolva, összeszorított szájjal gondolkodott. Öntött magának még egyitalt, aztán inkább visszaöntötte az üvegbe.

– Valakinek el kell mondania Sharonnak -jegyezte meg halkan Jane Jiggs.

– Hát az nem én leszek – szögezte le Lowell. – És szerintem más se tegye, legalábbisamíg vissza nem jövök.

– Honnan? – kérdezte Jiggs.

Lowell felvont szemöldökkel nézett rá. Ezt láthatóan ostoba kérdésnek minősítette.

– Tábornok úr, tisztelettel kérem, adjon tíz nap rendes eltávozást – mondta. – Olyankilencven nap felhasználatlan eltávozásom gyűlt már össze.

– Ne légy hülye, Craig – figyelmeztette Jiggs. – Mi a francot tudnál te ott csinálni?

– Azt majd csak ott tudom meg. – Az az előadás hamarosan kezdődik.

– Pár napon belül, gondolom. Ha Ellis és az emberei még ott vannak, nem maradhatnak ott örökké.

– Jövő hétfőn – szólalt meg Hanrahan. Csütörtök volt. Jiggs döbbenten, majdszemrehányóan nézett rá. Majdnem mondott valamit, de aztán meggondolta magát.

– Akkor bőven van időm odajutni – így Lowell.

– Hivatalosan megtiltom, hogy akár a közelébe menj – szögezte le Jiggs. – Sajnálom,Craig.

– Ugyan már, és mi a francot csinálsz, ha nem engedelmeskedem?

– Akár hadbíróság elé is állíttatlak, ha kell.

– Na, hadd mondjak én neked valamit, Paul. Közvetlenül, mielőtt eljöttem Hawaiiról,megittam pár pohárral, és telefonáltam egyet. Szóltam az unokatestvéremnek, hogy lépjenkapcsolatba a szenátorunkkal, és diszkréten tudakolja meg, mikorra várhatom az

előléptetésemet. Black katonai repülési hadosztályt akar küldeni Vietnamba. Naivitásomban – és mert Black éppen őszinte elismerését fejezte ki rendkívül hatékonymunkavégzésem kapcsán – azt hittem, ha megkapnám az ezüstlevélkét, én lehetnék azalakulat parancsnoka.

– Meg is fogod kapni az Érdem Légióját azért, ahogy Blacknél teljesítettél Vietnamban.

– És majd elküldöd postán, ugye? – kérdezte gúnyosan Lowell. – Mély tisztelettelkérem, nagyra becsült tábornok, hadd fejezzem be, amit elkezdtem. A szenátorunk megtudta – és nehezen hinném, hogy ne tudtál volna erről –, hogy kétszer is az előléptetési

bizottság elé került a nevem, és mindkétszer kihagytak. Ezért amint a kubai ügyrendeződik, kényszerleszerelnek. Szóval elég a süket dumából.

– Ki akarnak rúgni, Herceg?! – döbbent meg Wojinski törzsőrmester.



– Páros lábbal, Ski – biztosította Lowell.

– A rohadékok! Ez nem igazság!

– De tény. Szóval ezek után mivel tudsz még megfenyegetni, Paul?

– Oké – mondta Jiggs. – Rajta, csinálj magadból bolondot. Kubába sem tudsz eljutni.Sőt, ha már itt tartunk, Nicaraguába sem. Ha a kubaiak nem lőnek le, a mieink fognak.

Hallottad, hétfőn kezdődik. – Ne légy ostoba, Craig – kérte Jane Jiggs. Lowell felvette a telefont, tárcsázott.

– Szeretnéd vásárra vinni a bőröd? – kérdezte a vonal túlsó végén bejelentkezőszemélytől.

– Ki az? – kíváncsiskodott Jiggs.

– Hozd a Commandert és váltás fehérneműt az ozarki repülőtérre – engedte el a fülemellett a kérdést Lowell. – Most rögtön. Mindjárt megyek én is.

Letette. – Ki volt az? – kérdezte ismét Jiggs.

– Franklin.

– Képes lennél őt is bajba keverni? A gyerekes ötleteddel?

– Ha bajba kerülünk, felveszek neki egy jó ügyvédet. Franklin ugyanolyan fura alak,mint én, tábornok. Ha a barátaink bajba kerülnek az aktatologatók miatt, csak utólagaggódunk.

– Ez azért övön aluli volt, Craig! És igazságtalan! – csattant fel Hanrahan. Lowell feléfordult, aztán Jiggs felé.

– Tényleg az volt. Őszintén elnézést kérek – mondta.

– Felejtsük el – így Jiggs. – Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy magadnál.

– Megyek csomagolni. Nem baj, ha nem kísérlek ki benneteket?

– Ezredes – mondta Wojinski törzsőrmester. – Én is menni akarok. Hanrahan ránézett.

– És én is -jelentette be Jannier. – Te nem – mondta kórusban Lowell és Melody.

– Tisztában vagyok vele, hogy hamarosan apa leszek – így Jannier –, ezért nem állszándékomban bármi olyasmibe belemenni, ami a legkisebb veszélybe is sodorhatna. Detény, hogy diplomata-útlevéllel utazom, és az bizony néha igen hasznos lehet.

Erre sem a felesége, sem Lowell nem tudott mit mondani. Craig, mert tudta, hogy adiplomata-útlevél értékesebb, mint a pénz, Melody pedig, mert biztos volt benne, hogyúgysem tarthatná vissza.

– Nos, őrmester – törte meg a csendet Hanrahan ezredes –, semmiképp nemtámogathatom a részvételét Lowell őrnagy őrültségében. Hivatalosan megtiltom, hogy belefolyjon. Másrészt viszont ha van felhasználatlan eltávozása, nem látom okát, miért nevehetne ki pár napot.



– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ebből bármi más lehetne, mint értelmetlentragédia? – kérdezte Jiggs.

– Azt gondolom, kevés az esélyük – mondta Hanrahan.

– Tudsz adni valamilyen fegyvert? – kérdezte Wojinski.

– Persze. Gyere velem – felelte Lowell.

Wojinski követte. Kimentek a nappaliból.

Jiggs vezérőrnagy töltött magának még egy italt, majd utánuk ment a hálószobába.Lowell most már egy német Lugert viselt, hónaljtokban, Wojinski pedig épp becsukott egyfegyvertáskát, ami két sörétes puskát és egy .45-ös Colt pisztolyt rejtett.

– Jane majd kivisz a reptérre – mondta Jiggs. – Gondolom, érthető, miért nemengedhetem meg magamnak, hogy lássanak, amint kikísérlek benneteket, amikor erre azámokfutásra indultok.

– Köszönöm – felelte Lowell. – Régen láttam utoljára azt a GOTT MIT UNS-os pisztolytáskát -jegyezte meg a

tábornok, a Wehrmacht csatjára utalva, amit Craig a hónalj tokra szereltetett.

– Amikor még fiatal, jó eszű őrnagy voltam, akire nagyon ígéretes karrier várt, igaz?

– Akkoriban még azt hittem, nagyon világosan, értelmesen tudsz gondolkodni.

– Szerencsét kívánsz nekünk vagy nem, Paul?

– Dehogynem – nyújtott kezet a vezérőrnagy.

Jane Jiggset meglepte, hogy Melody meg sem próbálja visszatartani a férjét. Aztánrájött, Melody tudja, hogy úgysem állíthatná meg, legfeljebb olyan áron, amit nem kívánmegfizetni. Meglepően bölcs a korához képest. Talán mert egy harcos férjet már elveszített. Vagy esetleg ő is azon ritka nők közé tartozik, mint maga Jane, akik megértik,milyen árat kell fizetni, ha valaki harcoshoz megy feleségül.

– Melody – mondta Lowell. – Szükségem lenne egy szívességre.

– Sajnálom, hogy csak egy férjem van, akit a hazámnak adhatok – idézte gúnyosan a

lány.Craig úgy nézett ki, mindjárt mond rá valamit, de aztán meggondolta magát.

– Hívd föl Cynthiát a Time-Life mexikóvárosi irodájában – mondta végül.

– Cynthia Thomast? – vágott közbe Melody. -Ja.

– Nocsak, nocsak!

– Úgy volt, ott találkozom vele.

– Nem mondod? – kérdezte ártatlan arccal a lány.

– Hívd föl, és mondd meg neki, mégsem tudok odamenni.

– Miért nem hívod föl te magad? – mutatott Melody a telefonra.



– Mert ha én beszélek vele, akkor mindjárt tudni akarja, miért nem tudok menni. Ésnem mondhatom el. Amin persze feldühödne.

– Megérdemelnéd, hogy felhívjam, és közöljem vele, távolmaradásod oka egy százasmellbőségű festett szőke, akit Wandának hívnak.

– Azt hittem, haverok vagyunk.

– Azok is voltunk. Amíg „roham”-ot nem fújtál a kürtöddel. Tudhattad volna, hogy ezrögtön kiváltja az istenverte pavlovi reflexet a születendő gyermekem apjában.

– Ő csak azért jön, hogy meglengesse a diplomata-útlevelét, ha kell. Semmi többért.

– Mondta a fogtündér – így Melody.

– Jó, akkor ne hívd föl.

– Melody! – jött elő Jean-Philippe Jannier-ből a francia férj. – Megteszed szépen, amireCraig kér.

A lány kiöltötte rá a nyelvét.Aztán végül kimentek, kocsiba szálltak, és elhajtottak.

Jiggs vezérőrnagy várt egy ideig, nehogy esetleg Lowell visszajöjjön valamiért, amit ottfelejtett. Majd a telefonhoz lépett.

Melody végignézte, amint privát vonalon felhívja Mr. James W. Stemme-et a KözpontiHírszerző ügynökségnél McLeanben, Virginiában.

Némi várakozás után Jiggs végül az otthonában érte utol Mr. Stemme-et, Silver

Springben, Marviandben. Elmagyarázta, mi a helyzet. Mr. Stemme biztosította, nem leszgond. Lowellt, amint Miamiba ér, ügynökök fogadják majd az Egyesült Államok vámjánál. Egy füles alapján átkutatják a repülőjét, csempészárut találnak, és letartóztatják a gép utasait. Amint a hadműveletnek vége, sűrű bocsánatkérések közepette szabadonengedik őket.

Mr. Stemme megköszönte a tábornoknak, hogy felhívta a figyelmét a dologra.

Jiggs letette a kagylót.

– Akkor már miért nem tartóztattad le egyszerűen itt helyben a katonai rendőrökkel? –

kérdezte Paul Hanrahan ezredes. – Biztos szükség volt erre a felhajtásra?

– Hosszú az út Miamiig. Craig okos fickó. Mire odaér, rég magához tér. Hanrahan bólintott.

– Különben sem akartam olyasmiért letartóztattatni, amit magam is szívesenmegtennék – tette hozzá Jiggs.

– Alábecsüli őket, tábornok -jegyezte meg Melody Jannier. – Nem rossz próbálkozás, denem fog bejönni.

Jiggs és Hanrahan Melodyra néztek, de nem feleltek. Mindketten azt gondolták, a lányegyszerűen nem tudja, miről beszél.

(Négy)



Montego Bay, Jamaica


Lowell khaki nadrágban és pólóban a Prince Charles’ Arms Szállodában talált ráArchibald Needham kapitányra. Needham, a Jamaicai Bérrepülő Vállalat főpilótája (ésegyetlen részvényese), a korai időpont ellenére láthatóan részeg volt.

– Needham, maga rohadék! – mondta Lowell. – Ó, jó reggelt, Mr. Lowell.

– A szavát adta!

– Ugyan, ne ostobáskodjon – mondta Needham, olyan tisztán és olyan mérgesen, hogyLowell gyanítani kezdte, talán nem is olyan részeg, mint mutatni akarja magát.

– Nem hallgatja a rádiót? A havannai adó máris világgá kürtölte, hogy az inváziójuk kudarcba fulladt.

– És akkor mi van? – Szóval nem áll szándékomban bárhová is repülni magával. Tudja, ez nem az angliai

csata. Most azért mégse a nyugati civilizáció sorsa múlik a dolgon.

– De akkor hogy a francba jussunk oda?

– Ne menjenek – jelentette ki Needham kapitány. – Úgy hallottam, a vitézséglegnagyobbrészt körültekintésből áll.

– Én meg azt hittem, a britek állják a szavukat.

– Bizonyára maga is tudja, mekkora zöldségeket beszél, öregfiú. Pedig nem hinném,hogy ilyen naiv lenne. Úgyhogy ilyenkor mindig el kell tűnődnöm magamban: „Ezt megmiért mondhatta?”

– Majd én vezetek – ajánlotta fel Lowell. – Maga csak jöjjön velem.

– De hát pont ezért részegedtem le. Hogy akkor se lehessek a hasznára, ha nagyonmeggyőzőnek bizonyulna, vagy ha pisztolyt fogna rám, és elrabolna.

– Csak jöjjön velem, és mutassa meg, hogy kell ezzel repülni – kereste a

kompromisszumot Lowell. – Majd megmondom én, mit csinálok – jelentette ki Needham. – Visszavásárolom

magától a Catalinát, tízezer amerikai dollárral kevesebbért, mint adtam.

– Maga szánalmas féreg.

– És holnapután még mindig élő féreg leszek, még ha szánalmas is.

– Kapja be – mondta jobb híján Lowell. Más már nem jutott eszébe. Ha megütné, azzalnem menne semmire.

Kiment a bárból.Még hallotta, ahogy Needham kuncogni kezd.

Amikor a repülőtérre ért, Jannier, Franklin és Wojinski épp a repülőgép szárnyának



árnyékában üldögélt. Aránylag új, kétéltű repülő volt, egy Consolidated Vultee Catalina.1944-ben szállították le az Egyesült Államok haditengerészetének, PBY-6A néven. Két, aszárnyon, közvetlenül a pilóta fülke mögött elhelyezkedő 1200 lóerős Pratt & WhitneyTwin Wasp csillagmotor hajtotta, 286 kilométeres óránkénti csúcssebességgel.

Ezt a géptípust hosszú távú felderítésre tervezték, amikor a radar még csak egy mérnök érdekes ötlete volt. A törzs két oldalán egy-egy tojás alakú buborék volt. Sőt, még az

orrban is volt egy megfigyelőpont, a pilótafülke ablaka előtt.Amikor a repülőt végül fölöslegnek nyilvánították, és eladták, a megfigyelőablakok

géppuskanyílásait plexivel zárták le, a fülkét pedig hangszigetelték és üléseket szereltek bele. Más változtatásra nem volt szükség a kereskedelmi használatba adáshoz. Sőt, aCatalina egyenesen ideálisnak volt mondható a Karib-tenger és a Nyugat-Indiák térségében való használatra. Ha volt reptér, a kerekeit használta. Ha nem volt, a futóművetfelhajtották a törzshöz, és a vízre szálltak le.

Lowell már akkor tudta, hogy kétéltű repülőgépre lesz szükségük, amikor Ozarkból

elindultak. Mint ahogy azt is, hogy csak Catalina lesz jó, mert egyetlen más kétéltű(például a Grumman Widgeon) sem bírta volna el Ellis A csapatát is.

Amellett gyanús volt neki, hogy Paul Jiggs (Hanrahan hallgatólagos egyetértésével) túlkönnyen egyezett bele, hogy Kubába menjen. Majdnem biztos volt benne, hogy Miamibanmár várta volna őket a katonai rendőrség. Ezért Tallahassee előtt harminc kilométerrel bejelentette a valdostai területi légi irányításnak, hogy törli a miami műszeres repülésitervét. Közölte, vissza akar menni Tallahassee-be üzemanyagért.

Majd lenyomta a gép orrát, és a fák csúcsát csiklandozva repült végig a floridai félsziget

közepén Palm Beachig.A Palm Beach-i Repülőszolgálat tulajdonosai csak azon csodálkoztak, hogy a Craig,

Powell, Kenyon és Dawes Aero Commanderét színes bőrű pilóta vezeti. Az viszont alegkevésbé sem lepte meg őket (hiszen Palm Beachben voltak, ahol a gazdagok hozzászoktak, hogy megkapják, amit akarnak), hogy másik repülőt kívánnak bérelni,legénységgel, és azzal akarják folytatni az útjukat Jamaicába.

Amikor fizetésre került a sor, az e célbői felkínált American Express kártya atulajdonosát a Craig, Powell, Kenyon és Dawes részvényestanácsa alelnökeként

azonosította. Egy gyors telefon az American Expresshez biztosította őket, hogy Mr.Lowell hitele korlátlan.

Még akkor sem hökkentek meg, amikor a nagy, lengyelnek tűnő figura övébe dugva.45-ös Coltot vettek észre. Az igazán gazdagok nagyon is gyakran alkalmaztak testőröketPalm Beachben.

– Nem találtad Needham kapitányt? – kérdezte Jannier Lowellt.

– Kijózanodva betojt – felelte Craig. – Mostanra meg újra berúgott.

– Ne beszéljek vele én? – kérdezte Wojinski. Az ártatlannak tűnő kérdésben nagy adagfenyegetés fortyogott.

– Azzal nem mennénk semmire, Ski – szögezte le Lowell.



– Akkor most mi legyen? – kérdezte Franklin.

– Ha sikerül beindítanom ezt a dögöt, beviszem a vízbe, aztán meglátjuk, rájövök-e,hogy lehet felhajtani a kerekeket. Utána megpróbálkozom pár leszállással. Utána majdeldöntitek, még mindig jönni akartok-e.

– Nem – mondta Franklin.

– Megértem, Bill – biztosította Lowell. – Ha akarod, elviheted a Commander! PalmBeachből. Vidd Skit Braggba, aztán várj meg Ruckerben.

– Úgy értettem, szó sem lehet próbálgatásról. Minthogy az amfibia-repülő-gépekkelzéró gyakorlatod van, minél többször szállsz föl és le, annál nagyobb az esély, hogyvalamelyiket elcseszed.

– Úgy érted, csak szálljunk be, indítsuk el, és menjünk?

– Hallgattuk a rádiót – mondta Wojinski. – A kurva kubaiak kijelentették, hogy azinvázió sikertelen volt.

– És akkor már nincs is miért odamennünk, mi?

– Na jó, elég a baromságból, szálljunk be abba kurva gépbe, és húzzunk bele, jó? -elentette ki Wojinski.

Lowell pillantása láttán az őrmester keresztet vetett, összetette a kezét, minthaimádkozna, és az égre emelte a tekintetét.

Franklin időközben már a gép ajtaját rángatta. Lowell kezet nyújtott Jannier-nak.

– Merci, mon vieux – mondta. – Köszönöm, hogy elkísértél. Gond nélkül vissza fogszutni az Államokba?

– Igen, abban a repülőben – mutatott Jannier a Catalinára.

– Arról volt szó, te csak a diplomata-útlevelet hozod, hátha szükség lesz rá. Jannier nemfelelt.

– Melodynak is ezt mondtad – emlékeztette Lowell.

– De tudta, hogy hazudok -jelentette ki Janner, azzal bemászott a Catalinába.

(Öt)Egy órával azután, hogy a British Jamaican Airways egyes tizenhetes gépe (Lowell úgy

döntött, így fogja azonosítani magát a légiirányítóknak) elhagyta Montego Bayt a NagyKajmán-sziget felé, a georgetowni torony bejelentkezett, és közölte, hogy „a körülmények miatt” a repülőtér nem fogad gépeket. A Jamaican Airways egyes tizenhetest utasították,hogy térjen vissza Montego Baybe.

– British Jamaican irányt változtat Montego Bay felé – mondta Lowell. Előrenyomta a botkormányt.

– Mit művelsz? – kérdezte rémülten Franklin. – Lemegyek mélyrepülésbe. Egy szavát sem hiszem el annak a köcsögnek. Tudják,

hogy mi jövünk. Nincs semmi ok, amiért le kéne zárniuk a georgetowni repülőteret. Szinte



biztos, hogy Jiggs beköpött minket, még mielőtt akár felszálltunk volna Ozarkból. Azótais kereshetnek. Ez az állítólagos lezárás azt mutatja, épp most találtak ránk.

– Miért mélyrepülésben?

– Lehet, hogy radarjuk is van.

– A kubaiaknak például biztosan – mondta Franklin. Lowell nem felelt.

Az automatikus rádió-iránymérőt Ellis navigációs adójára állította, ami időközbenműködésbe lépett. Ezek szerint a hadnagy csapata valószínűleg még nem veszett oda,hacsak foglyul nem ejtették őket, az adót pedig szándékosan működni hagyták, hogy FidelCastro légvédelmébe csalja az ellenforradalmár kubai gépeket.

Egy óra múlva az Egyesült Államok haditengerészete három vadászgépe vette körbeőket. A rajparancsnok rádión utasította őket, hogy hagyják el a területet. Lowell úgy tett,mintha nem hallaná. A tengerészpilóta erre vadul mutogatni kezdett, hogy „tűnjetek innen”, amit Craig barátságos integetésként értelmezett. Joviálisán visszaintegetett.

Öt perccel később több apró sziget közé értek. A vadászgépek visszafordultak. Lowellés Franklin kisebbfajta flottát pillantott meg. A hajókon túl pedig már látszott a kubaiszárazföld.

Jobbra fordult, a Disznó-öblöt magát több kilométerre elkerülte. Majd egy olyan helyen,ahol semmit sem látott, csak egy utat, berepült a part fölé. Becélozta Ellis navigációsadóját – majd körözni kezdett, amikor a mutatók visszafordultak. Tudta, hogy célhoz ért,térképről is ismerte a területet, mégsem látott semmit.

Körözött tovább – míg Wojinski a válla fölött áthajolva minden különösebb izgalom

nélkül közölte vele, hogy tűz alatt állnak. A bal szárny már kapott is néhány találatot.Lowell hátra és felfelé csavargatta a fejét. Nem látott semmit.

– Azt hiszem, szökik az üzemanyag -jegyezte meg nyugodtan Wojinski. Craig a partfelé fordult.

– Akkor most leszálljunk vagy sem? – kérdezte.

– Ha ott a hajók mellett le tudnád rakni – mondta az őrmester –, kimehetnék a partrakörülnézni. Van ott hátul egy mentőtutaj. Csak meg kell húzni egy kart, és kiesik. Magától

fel is fújódik. Legalábbis ez van ráírva.Lowell a vízre tette a gépet, ami tovább tartott, mint gondolta volna. Végül kemény

zökkenéssel érte el a vízszintet. Az egész gépet elborította a felvert tajték. De leértek.

A part felé úsztatta a gépet, majd jobbra fordult, és ferdén közelítette meg aszárazföldet. Kétszáz méter volt még hátra.

– Ha közel érsz, állítsd meg ezt a dögöt, én meg bedurrantom a tutajt – mondtaWojinski.

Azzal hátrament a kabinba.Lowell hirtelen nagyobbra nyitotta a jobb oldali motor üzemanyag-adagolóját, és

rálépett a gumipedálra. A Catalina újra balra fordult, egyenesen a part felé.



– Jézus Mária! – tört ki Franklin.

A partvonaltól ötven méterre megint jobbra kanyarodott.

Úgy tűnt, vagy egy tucat, netán még több partraszállócsónak mozog a környéken -látszólag céltalanul. A szeme sarkából villanást pillantott meg. Craig odakapta a fejét. A partról villogtatott neki valaki jelzőlámpával. Az illető integetett, hogy menjenek oda.

– Gondolom, sebesültek – vélte Wojinski. – Azt szeretnék, vigyük el őket. – Adok nekik öt percet – mondta Lowell. – Aztán felveszünk, akit tudunk. Lassan

úsztatta előre a gépet a part mentén.

Hirtelen apró szökőkutak csaptak a magasba előttük.

– A francba! – kiáltotta Wojinski. – Kibaszott géppuska!

Lowellen ebben a pillanatban erőt vett a rettegés. A gyomra apró, kemény labdávázsugorodott, a torkáig szaladt az epe. Reszketett, a tarkóján a bőr külön életet élt.

Az első sorozat célt tévesztett. Kizárt, hogy a másodikkal ne találjanak.Aztán újra működni kezdett az agya. Csak azért nem találtak rögtön, mert nem is

akartak. Üzenetnek szánták: Állítsátok meg azt a repülőt, és vegyetek fel minket, vagy senki nem megy sehová.

A lövések irányába nézett.

Két ember állt a víz szélén. M60-as géppuskát tartottak a karjukban. A vállukon .308-askaliberű lőszerrel teli hevederek. Egyikük igen nagydarab férfi volt, zöld barettel a fején.

A másik alacsony volt, fedetlen fővel. Erősen kopaszodott. Lowell felismerte. SanfordT. Felternek hívták.

(Hat)

Az elnök lakosztálya

Fehér Ház

Washington, D. C.


– Tudja az utat, ezredes – mondta a liftkezelő, mikor kinyitotta az ajtót.

– Igen, tudom – felelte Sanford T. Felter alezredes. Elindult a folyosón. Úgy gondolta,ha idáig eljutott, a titkosszolgálati ügynök már valószínűleg egyszerűen továbbinti. Nemígy történt. Mielőtt az ügynök átengedte volna az elnöki lakosztályokhoz, meg kellettmutatnia a főhadsegédi azonosító kártyáját és az ideiglenes látogatókártyáját is, amit afőbejáratnál kapott.

A komornyik viszont megismerte.

– Igazán örülök, hogy újra itt láthatom, uram – mondta. – Nézzenek csak oda, milyenelegáns így egyenruhában, azzal a sok kitüntetéssel.

Majd halkan kopogott az ajtón, és benyitott.



– Elnök úr -jelentette be –, Felter alezredes.

Az elnök hintaszékben ült. Félig felemelkedett belőle, és kezet nyújtott.

– Megkínálhatom valamivel, ezredes?

– Köszönöm, nem, uram. Az elnök bólintott.

– Magától értetődően boldogan hallottam, ahogy Mark Twain is mondta, hogy ahalálhírét erősen eltúlozták.


Az elnök nem vesztegette az időt.

– Szeretnék kérdezni magától valamit, ezredes, aztán pedig kíváncsi vagyok avéleményére, miért torkollhatott katasztrófába a kubai hadművelet. Ha ezekkel végzett,meghallgatnám az evakuálása részleteit. Ebben a sorrendben, kérem.

– Igen, uram.

– Az első kérdés: miért ugrott le Kubába? Nem volt ez egy, a maga pozíciójában lévőember esetében, aki annyi mindenről tud, mint maga, meggondolatlan lépés?

– Én voltam a legalkalmasabb a feladatra, elnök úr. Én vehettem át a legjobbanEaglebury sorhajóhadnagy helyét. A pozíciómról csak annyit, hogy nem sokkal előttementettek fel az akciótiszti beosztásomból. Természetesen volt bizonyos kockázat, hogy amegérkezésem és az invázió kezdete közti időszakban fogságba esem. Onnantól kezdve persze már nem sokra mentek volna vele, hogy ismerem a partraszállás terveit. Úgygondoltam, ezt a kockázatot megéri vállalni.

– Miért?

– Csak két ember volt, aki úgy vélte, az oroszok támadórakétákat szándékoznak Kubábatelepíteni. Eaglebury sorhajóhadnagy és én. Senki nem hitt nekünk. A sorhajóhadnagy úgygondolta, ha sikerülne bizonyítékot szereznie, hogy a Szovjetunió máris szállított azországba a rakéták telepítéséhez szükséges felszerelést, az olyan előrelépés lenne, amiértmegéri kockáztatni, hogy Kubába menjen. Amikor kudarcot vallott, nem sok választásommaradt, utána kellett mennem, hogy befejezzem a küldetését.

– A CIA akciótisztjének ellentétes parancsa ellenére? Ezt mivel magyarázza megmagának?

– Két válaszom is van, de mindkettőt nyeglének találhatja.

– Azért tegyen próbát.

– Van egy régi katonai mondás, elnök úr, miszerint bizonyos emberek olyan ostobák,hogy7 két kézzel sem találják meg a saját hátsó felüket. Nos, én ilyennek ítéltem meg azakciótisztet, aki a helyemre került. Továbbá…

Az elnök felemelt kézzel szakította félbe.

– Miért mentették föl? – kérdezte.

– Nem kaptam magyarázatot. Nem sokkal azután bocsátottak el, hogy ön átvette ahivatalát.



– Úgy gondolja, a felmentése hiba volt, ugye?

– Igen, uram, úgy gondolom.

– Ön szerint nem a CIA-nek kéne egy ilyen jellegű hadműveletet irányítania?

– De, véleményem szerint igen, uram. Magam sem katonatiszti minőségemben voltamakciótiszt.

– Miért maradt Nicaraguában, miután felmentették?

– Összekötő tisztként működtem az utódom és a Különleges HadviselésiKiképzőközpont között.

– Egy második okot is említeni akart, amiért személyesen ment Kubába.

– A katonatiszti kinevezésemkor esküt tettem, hogy megvédem a hazámat és azalkotmányt, minden külső és belső ellenség ellen.

Farkasszemet néztek.

– Mit tett volna, ha elfogják? – kérdezte az elnök. – Bevesz egy kapszulát?

– A kapszulák nem mindig működnek, elnök úr – mondta Felter. Az elnök szemöldökemagasba szaladt.

– Úgy látom, maga tényleg olyan, amilyennek leírták nekem, ezredes -jegyezte meg. – Most szeretném meghallgatni az ezzel a mostani katasztrófával kapcsolatos nézeteit.

Felter pár pillanatig hallgatott, mintha össze akarná szedni a gondolatait. De az is lehet,hogy azon tűnődött, válaszoljon-e egyáltalán.

– Rajta, ezredes.

– A bukás harcászati oka, elnök úr, a légi támogatás hiánya volt. Az elnök ezenelgondolkodott kicsit.

– Én döntöttem így – mondta végül.

– Csak azt tudom feltételezni, uram, hogy nem volt tisztában a helyzettel. Vagy hogymás szempontok játszottak közre. Más szóval tudta, hogy az invázió sikertelen lesz légitámogatás nélkül, de úgy döntött, a vereségre szükség van.

– A CIA látott el tanácsokkal – mondta az elnök, nem védekezésképpen. Felter nemfelelt.

– A haditengerészeti repülőgépek bevetése háborús cselekmény lett volna.

– Elnök úr, az egyik fél fegyverekkel való ellátása egy polgárháborúban szintén háborúscselekmény.

– Nem kell kioktatnia nemzetközi jogból, ezredes.

– Arra akartam utalni, hogy a Szovjetunió követte el az első háborús cselekményt

Kubában. – Mindent meg kell tennünk, hogy elkerüljük az atomháborút.

– Az oroszok rakétákat kezdtek telepíteni, elnök úr. Mostanra, felteszem, ezt az ön



számára is igazolták az általam hozott bizonyítékok.

– Egyszóval azt állítja, mindaz, ami történt, az én hibám? – mosolygott az elnök. Atekintete azonban komor maradt. – És az enyém a felelősség, bármi következzék is most?

– Az én véleményem annyi, uram, hogy az ön által szükségesnek ítélt megszorításokkala hadműveletet el sem lett volna szabad kezdeni.

– Elhitették velem, hogy van esély a sikerre. Még a haditengerészet légi támogatásanélkül is.

– Rosszul informálták, elnök úr.

– Utólag könnyű okosnak lenni, ezredes – mondta fagyosan az elnök.

– Nekem már a hadművelet megkezdése előtt is ez volt a véleményem, és ezt azutódommal, az új akciótiszttel is közöltem.

– Úgy látszik, a nézeteit hibásnak értékelték.

– Azt mondták nekem, hogy a rakétatelepítésekkel kapcsolatban akart beszélni velem,uram.

– Ebben az esetben rosszul informálták. Csak annyit mondtam, látni akarom, azt nem,hogy miért.

– Értem, uram.

– De, ha már így szóba került, mit gondol, mit kéne tennünk a rakéták ügyében?

– Inkább nem követném el azt a hibát, hogy olyan témában adjak tanácsot, amiben nem

rendelkezem kellő hozzáértéssel. – Elismerésre méltó a szerénysége, ezredes – mondta fanyarul az elnök.

Felter tisztában volt vele, hogy feldühítette az Egyesült Államok elnökét, a fegyvereserők főparancsnokát. De rájött, hogy a legkevésbé sem érdekli a dolog. Csak egyvalamitsajnált. Hogy naivan azt hitte, visszamehet a Különleges Hadviselési Kiképzőközponthoz,és befejezheti a húszéves szolgálati idejét. De hát, a katonai karrierjének nyilvánvalóanvége. Egy ilyen fiaskó után mindig találnak bűnbakokat. Ő pedig ideális célpont volt.

Sharon örülni fog, hogy végre kiszáll.

– Van még valami, elnök úr? – kérdezte.

– A kimenekülése részletei, ha nincs ellenére.

– Nincs sok mondanivalóm róla. Visszamentünk Havannából a zöldsapkás csapathoz,majd az adótól levonultunk a partra. Onnan repülővel evakuáltak bennünket.

– Én nem pont így hallottam, ezredes. Úgy tudom, tűzharcban kellett kitörniük a partig,és az ott magukra váró repülőgép, hogy is mondjam, nem állt az Egyesült Államok fegyveres erőinek a szolgálatában.

Felter nem szólt.

– Úgy tudom, a Haditengerészet egy régi PB Ą Catalinája volt.

– Így igaz, uram.



– Amit egy katonai repülő vezetett.

– Igen, uram.

– Aki azelőtt soha nem repült ilyen járművel?

– Azt hiszem, ez a helyzet, uram.

– Továbbá az is a tudomásomra jutott, hogy a CIA tisztában volt az illető terveivel, denem volt képes megállítani.

– Erről nincs információm, elnök úr.

– Hol a pokolban szerezte a Catalinát?

– Korábban a Bahamákon működött a szigetek közötti személyszállító repülőgépként,uram.

– És ellopta?

– Véleményem szerint megvette. – Pénz beszél, igaz, Felter? – kérdezte az elnök, és elnevette magát.

– Igen, uram.

– Három jelentést is kaptam az utóbbi napokban Craig W. Lowell őrnaggyalkapcsolatban. A CIA hadbíróság elé akarja állíttatni.

Felter nem felelt.

– Nos, ezredes, talán mi, baloldali geopolitikai szüzek mégsem vagyunk olyan vakok a

realitásokra, mint egyesek hiszik. Mint ahogy nem is egyedül az újraválasztásunkonaggódunk a hivatalba lépésünk percétől fogva…, olyannyira, hogy bedőljünk minden,úgymond, „nyaljuk ki az oroszok seggét” lobbinak.

Ezek szerint az elnök fülébe jutott, amit a CIA egyik küldetés utáni megbeszélésénmondott róla.

Felter hallgatott.

– Tervezi meglátogatni Lowell őrnagyot a közeljövőben, ezredes?

– Lowell őrnagy jelenleg nem tartózkodik az országban, uram. TudtommalMexikóvárosban van.

– Remélem, személyes ügyben.

– Igen, uram.

– Nos, akkor talán ha legközelebb kapcsolatba kerülnek, lesz olyan szíves, ésinformálja, hogy a Harvardi Öregdiák Szövetség és a Nemzeti Szövetség a Színes Bőrűek Előrelépéséért nyomására politikailag károsnak ítéltem meg, hogy Franklin zászlóssalegyütt hadbíróság elé állíttassam – a CIA fennen hangoztatott ellentétes véleményeellenére.

– Igenis, uram, boldogan átadom neki.

– Emellett úgy döntöttem, hogy Lowell őrnagyot alezredesi, Mr. Franklint hadnagyi



rangra való előléptetésre javaslom, és, lengyel-amerikai szavazóinkra való tekintettel,Wojinski őrmestert zászlósira.

– Kiérdemelték az előléptetést, uram.

– Még egy apróság, Felter.

– Igen, elnök úr?

– Sajnálom, ha a szíve már Braggba húzná, de elvárom, hogy jövő hét hétfő reggel 8.00-tól a rendelkezésemre álljon.

– Ezt nem egészen értem, uram.

– Az elődöm, aki már három alkalommal is telefonon érdeklődött magáról,tájékoztatott, milyen értékes szolgálatokat tett neki. Szeretném, ha nekem is ugyaneztnyújtaná.

Felter egy pillanatig habozott.

– Természetesen állok rendelkezésére, elnök úr – mondta. – Nagy kár, hogy a nyilvánosságot erről nem tájékoztathatjuk – mondta fanyarul az

elnök. Felállt a hintaszékből, és kezet nyújtott. – Pedig már készülök az újraválasztásomra,alig negyvenkét hónap múlva, és rengeteg izraelita szavazóra lehetnénk vele hatással.

Minthogy Felter nem válaszolt, így folytatta: – Ez minden, ezredes. Köszönöm, hogymeglátogatott. Mindent köszönök.

– Én is köszönöm, elnök úr.

VÉGE

[1] Very Important Person – nagyon fontos személyiség, vezető politikusok, híres

színészek stb., a ford.

[2] Stratégiai Szolgálati Hivatal, a ford.

[3] USASWS – United States Army Special Warfare School – Az Egyesült Államok

Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontja, a ford.[4]

MAG: Military Advisory Group, Katonai Tanácsadói Csoport, a ford.

[5] DCSOPS – Deputy Chief of Staff, Operations – hadműveleti vezérkari

főnökhelyettes, a ford.

a haboru katonai 04 - ezredesek

Documents