Blaine HardenMENEKÜLÉS A14-ES TÁBORBÓL

ÉSZAK-KOREÁBÓL A SZABADSÁGBA

Blaine Harden: Escape from Camp 14One Man’s Remarkable Odyssey from North Korea to Freedom in the West.

Copyright © Blaine Harden, 2012

Fordította: Nagy Marcell, Rádai AndreaSzaknyelvi lektor: Mártonfi Attila

Borítóterv: Tabák MiklósSzin Donghjok rajzait az Észak-koreai Emberi Jogi Információs Központ

(Database Center for North Korean Human Rights) engedélyével közöljük.

Az észak-koreai munkatáborokban sínylődőknek

A Kim-dinasztiát övezői személyi kultusz a Nagy Vezetővel, Kim Ir Szennel kezdődött, akit akormánypropaganda népe szeretett atyjaként ábrázolt.

Rémuralma ellenére 1994-ben bekövetkezett halálát óriási gyász övezte.

Nem kérdés, hogy érvényesülnek-e az emberi jogok az országban, hiszen népünk a lehetőlegnagyobb emberi méltóságban és boldogságban éli életét.[Észak-]Koreai Központi Hírügynökség, 2009. március 6.

A szerző ajánlása a magyar kiadáshozÓriási öröm számomra, hogy könyvem Magyarországon is megjelenik. Az 1980-as évek végétől

vagyok az ország nagy tisztelője, Minikor a The Washington Post kelet-európai tudósítójakéntdolgoztam. A rendszerváltás időszakában a magyarok azon igyekeztek, hogy békés eszközökkelváltsák le a megvetett szocialista kormányzatot. Ez a rezsim ma már a múlté, ám a Menekülés a 14-eslaborból Észak-Koreáról szól, ahol az elmúlt hatvan évben szinte semmi sem változott.

Bizonyára érdekes adalék a magyar olvasó számára, hogy az 1956-os októberi forradalom ésszabadságharc vérbe fojtása az észak-koreai történelemre és a Kim-dinasztia példátlanul hosszúuralkodására is hatással volt. 1956-ban ugyanis Nyikita Hruscsov szovjet főtitkár a moszkvaipártkongresszuson jelentette be liberalizálási törekvéseit, amelyek értelmében az egész szocialistablokkban enyhült a sztálinista szigor, és véget ért a személyi kultusz. Az új politika a Nyugattalfolytatott viszony normalizálását és a fogyasztók érdekeit szem előtt tartó gazdasági reformot tűzte kicélul. A szovjet archívumokban tárolt dokumentumok tanúsága szerint Hruscsov ennek érdekében KimIr Szent is felszólította, hogy számolja fel a rendőrállam túlkapásait, rendezze kapcsolatait aszomszédos országokkal, és szüntesse meg a személyi kultuszt.

A magyar történések azonban megmentették Kim Ir Szen rendszerét a liberalizációtól. Hruscsovelrendelte, hogy a Vörös Hadsereg verje le a magyarországi megmozdulásokat, a szovjet vezetésbenpedig ezzel párhuzamosan komoly kétségek merültek fel, hogy van-e értelme a reformtörekvésekfolytatásának és a demokratikus változások ígéretének.

Észak-Koreában tehát minden maradt a régiben: Kim Ir Szen nem számolta fel a személyi kultuszt,sőt tovább adta fiának, Kim Dzsongilnek, aki saját fiának, Kim Dzsongunnak hagyta örökül.

A Kim-dinasztia Moszkva vazallusaként egy olyan maffiaállamot hozott létre, ahol brutalitás éstörvénytelenség szövi át a mindennapokat, és ahol az állam vélt ellenségeit szovjet típusúkényszermunkatáborokban különítik el.

Amikor ez a könyv Magyarországon megjelenik, az észak-koreai kényszermunkatáborok mégmindig léteznek.

Blaine HardenSeattle, 2013. február 8.

ElőszóMÁS KÁRÁN TANULNI

Első emléke egy kivégzés. Anyjával kézen fogva érkeztek meg a Tedong-folyó partjára, ahol egybúzatábla mellett több ezer szigorúan őrzött fogoly gyülekezett. A kisfiú izgatottá vált a tömeg láttán,és előrefurakodott a felnőttek lába között. Amikor kibukkant az első sorban, egy férfit pillantott meg,akit az őrök egy faoszlophoz kötöztek.

Szin Ingun négyéves volt, túl fiatal ahhoz, hogy megértse a kivégzést megelőző szónoklatot. De azelkövetkező években még tucatnyi hasonló kivégzést látott, és a táborparancsnok mindig ugyanaztmondta: a fogolynak, akit hamarosan kivégeznek, felkínálták a megbánás lehetőségét, hogy keménymunkával jóvátegye a bűneit, ő azonban visszautasította a kormány nagylelkűségét. A fogoly szájábakavicsokat tömtek, fejére pedig csuklyát húztak, hogy ne tudja szidalmazni a rezsimet.

A kivégzőosztag Szin első kivégzésen három őrből állt. Egyenként háromszor tüzeltek. A kisfiúhátrahőkölt a dörrenéstől, megbotlott egy felnőtt lábában és elesett. Amikor kinyitotta a szemét, látta,hogy az őrök eloldozzák a rúdtól az élettelen, vértől iszamós testet és felhajítják egy talicskára.

A 14-es táborban az észak-koreai rezsim politikai elítélteket tart fogva. Kettőnél több fogolygyülekezése szigorúan tilos. Kizárólag a kivégzések jelentenek kivételt, amelyekre mindenkitodaterelnek, hogy megtanulják, milyen következménnyel jár az engedetlenség.

Szilinek őrök voltak a tanárai, és még a világra jöttét is nekik köszönhette: ők választották kiegymásnak az anyját és az apját. Ők tanították meg arra, hogy a szabályszegők megérdemlik a halált.Az iskola melletti domboldalon hatalmas tábla hirdette: MINDIG A SZABÁLYOK SZERINTCSELEKEDJ! Szin még ma is szó szerint tudja idézni a tábor szabályzatát (a „Tízparancsolatot”,ahogyan utóbb nevezte), ezek közt az első: „Minden szökési kísérlet azonnali főbelövésselbüntetendő.”

Tíz év telt el az első kivégzést követően, és Szin most újra a búzatábla mellett találta magát. Azőrök ismét kihajtották a táborlakókat. A faoszlop a földbe döngölve meredt az ég felé, de ezúttal egyösszetákolt akasztófa is állt mellette.

Szint egy autó hátsó ülésén, bilincsben, bekötött szemmel hozták. Egy őr vezetett. Az apja melletteült, ugyancsak bilincsbe verve, bekötött szemmel.

Nyolc hónapot töltöttek a 14-es tábor föld alatti börtönében. Azzal a feltétellel engedték őketvissza a táborlakók közé, ha aláírnak egy nyilatkozatot, amelyben megígérik, hogy soha, senkinek nembeszélnek arról, ami a föld alatti börtönben történt.

Az őrök kínzással próbáltak vallomást kicsikarni Szinből és apjából a sikertelen szökési kísérletemiatt. A fiút meztelenre vetkőztették, bokáját és csuklóját összekötözték, és egy kampóra akasztották acellájában. A testét egyre lejjebb és lejjebb engedték az alatta égő tűz fölé. A fiú eszméletét vesztette,amikor a bőre sercegni kezdett.

De Szin nem árult el kínzóinak semmit, mert nem volt mondanivalója. Anyja és bátyja nem avattákbe szökési tervükbe, és tiszta szívéből hitt abban, amit az őrök a születésétől fogva folyamatosansulykoltak belé: a táborból lehetetlen megszökni, és mindenkinek kötelessége jelenteni, ha szökésikísérletről szerez tudomást. Szin még álmában sem gondolt a lágeren kívüli életre.

Az őrök arra sem vették a fáradságot, hogy megtanítsák neki, amit minden észak-koreai gyerek tud:hogy az amerikaiak „rohadékok” akik el akarják foglalni hazáját, és az a céljuk, hogy országát

leigázzák és lakosait rabszolgasorba kényszerítsék. Dél-Korea Amerika szajhája, Észak-Koreaazonban erős állam, amelynek állhatatos és lánglelkű vezetői példaként állnak a világ népei előtt. Szinarról sem hallott, hogy létezne Dél-Korea, Kína vagy az Ügyesük Államok.

Felcseperedő gyerekként – szemben honfitársaival – nem követte minden lépését a Kedves Vezetőmindenütt jelen lévő portréjának figyelő tekintete. Kim Dzsongil apjának, Kim Ir Szennek a portréi ésszobrai az országban mindenütt megtalálhatók. A Nagy Vezetőt Észak-Korea alapító atyjakénttisztelik, és annak ellenére az ország örökös elnöke maradt, hogy 1994-ben meghalt.

Szin élete nem ért annyit, hogy érdemes lett volna mindezt a lejébe verni. Megtanulta viszont, hogyérdemes a családjáról és osztálytársairól jelenteni. Ezért ugyanis extra ételadag volt a jutalma,ráadásul még segíthetett is az őröknek megverni azt, akit beárult. Persze az osztálytársai legközelebbróla jelentettek, és őt püfölték el az őrökkel.

Amikor az őr levette a szeméről a kötést, és Szin megpillantotta a tömeget, a faoszlopot meg azakasztófát, azt hitte, saját kivégzésére hozták.

De senki nem tömött kavicsot a szájába, sőt a bilincsét is levették. Az őr a tömeg első sorába lökte.Néző lesz tehát az apjával együtt.

Az őrök egy középkorú asszonyt vezettek az akasztófához, és egy fiatal férfit kötöttek a rúdhoz. Szinanyja és bátyja volt. A hóhér hurkot vetett Szin anyjának nyakába. Az asszony fia tekintetét kereste, deSzin elfordult.

Amint a test megszűnt kapálózni a kötél végén, három őr Szin bátyjára emelte a puskáját. Egyenkéntháromszor tüzeltek.

Szin végignézte anyja és bátyja haláltusáját, és nem érzett mást, mint végtelen megkönnyebbülést,hogy nem ő került sorra. Gyűlölte a családját, mert szökésen járt az eszük. És bár az elkövetkezőtizenöt évben magának sem ismerte volna be, tudta, hogy halálukért ő a felelős.

BevezetésAKI NEM ISMERI A „SZERETET” SZÓT

Kilenc évvel azután, hogy végignézte anyja és bátyja kivégzését, Szin áttuszkolta magát azelektromos kerítésen és futásnak eredt a hóban. 2005. január 2-a volt. Szin lett az első észak-koreairab, aki kényszermunkatáborban látta meg a napvilágot és sikerült megszöknie.

Huszonhárom éves volt, és egy lelket sem ismert a kerítésen kívüli világban.Egy hónapjába telt, hogy eljusson Kínába. Két évvel később már Dél-Koreában élt. Négy év múlva

Dél-Kaliforniában telepedett le, és a Szabadságot Észak-Koreának (Liberty in North Korea, LiNK)amerikai emberi jogi szervezet jószolgálati nagyköveteként dolgozott.

Kaliforniában reggelenként biciklire pattant és elkerekezett a munkahelyére. A Cleveland Indiansbaseballcsapatnak szurkolt, ahol egy dél-koreai légiós, Szin-Soo Choo is játszott. Hetente kétszer-háromszor ebédelt az In-N-Out Burger gyorsétteremben, ahol szerinte a világ legjobb hamburgerétkészítik.

Most úgy hívják, Szin Donghjok. Dél-Koreába érkezése után nevet változtatott, hogy könnyebben eltudjon szakadni a múltjától. Jó megjelenésű férfi, tekintete mindig fürkésző és óvatos. Egy LosAngeles-i fogorvos rendbe hozta a fogsorát, a táborban ugyanis nem moshatott fogat. Kitűnőegészségnek örvend, testét azonban hegek borítják, amelyeket az észak-koreai kormány szerint nemlétező kényszermunkatáborban szerzett.

Születésétől fogva éhezett. A folyamatos alultápláltság miatt ma is vékony és alacsony, alig 170 cmmagas, súlya 55 kg. A gyermekként végzett sok munkától hajlott a karja. Hátát és fenekét sebhelyekborítják. Bokája körül körkörösek a hegek, itt feszült a kötél, amellyel felhúzták a magánzárkaplafonjáig. Jobb kezén a középső ujj első perce hiányzik: büntetésből vágták le, amikor elejtett egyvarrógépet a tábori ruhagyárban. Térdtől bokáig mindkét lábszárát hegek barázdálják, amelyek aszögesdrótba vezetett nagyfeszültségű áramtól keletkeztek a szökés során.

Szin nagyjából egyidős Kim Dzsongunnal, Észak-Korea jelenlegi államfőjével. A testesfiatalember Kim Dzsongil harmadik fiaként és választott örököseként vette át az ország irányításátapjától. Bár Észak-Koreában hivatalosan megszűntek a társadalmi osztályok, ez a két fiatalemberképviseli a társadalmi ranglétra két végpontját: puszta létükkel igazolják, hogy az országban mindenta származás dönt el.

Kim Dzsongun úgy nőtt fel a kommunizmusban, akár egy herceg. Állítólag álnéven tanult Svájcban,majd hazájába visszatérve a nagyapjáról elnevezett elitegyetemre járt. Családjának köszönhetőentörvény felett áll. Számára nincs lehetetlen. 2010-ben annak ellenére nevezték ki a KoreaiNéphadsereg négycsillagos tábornokává, hogy semmiféle katonai tapasztalattal nem rendelkezett. Egyévvel később, apja váratlan halálát követően az észak-koreai média az „ég által küldött” vezetőneknevezte. Nincs kizárva azonban, hogy a földi teljhatalmat meg kell osztania rokonaival és a hadseregvezérkarával.

Szin rabszolgaként született, gyerekkorát egy nagyfeszültségű dróttal körülvettkényszermunkatáborban töltötte. A láger iskolájában tanulta meg az írás és a számolás alapjait. Mivelnagybátyjai állítólag bűnt követtek el, az állam őt is bűnözőnek tekintette genetikailag, és teljesjogfosztottságban tartotta. Sorsa az államgépezet rendelkezése értelmében örökös kényszermunka volt.Az út végén a krónikus alultápláltság okozta betegségek várták: már születésekor, a legnagyobbtitokban ítélték halálra, kijelentés, tárgyalás és a fellebbezés lehetősége nélkül.

A koncentrációs táborok túlélőinek elbeszélése általában az alábbi sémát követi. Az államvédelem

vagy valamely másik erőszakszervezet kiszakítja a visszaemlékezőt a meleg családi fészekből, aki alágerben kénytelen feladni erkölcsi elveit – a túlélés érdekében gyökerestől kiirtja a szívéből azegyüttérzést, és megszűnik civilizált emberként élni.

Az egyik legismertebb ilyen elbeszélés Elie Wiesel Az éjszaka című regénye.[1] A 13 éves narrátortöbbek között azzal érzékelteti a láger borzalmait, hogy részletesen elmeséli előző életemindennapjait, mielőtt családjával együtt feltették volna a náci haláltáborok felé tartó vonatra. Agyermek Wiesel naponta tanulmányozta a Talmudot, apja megbecsült boltos volt egy máramarosifaluban, a nagyapja minden zsidó ünnepet megtartott. Amikor a fiú fele családja odaveszett alágerben, Wiesel megrendült hitében: „egyedül voltam, szörnyűségesen magamra maradtam a világon,Isten nélkül és emberek nélkül. Szeretet nélkül és szánalom nélkül.”

Szin története egészen másként kezdődött.Az anyja rendszeresen verte, és Szin úgy tekintett rá, mint vetélytársra, akivel a napi

kenyéradagjáért verseng. Az apja, aki az őrök engedélyével évente mindössze öt éjszakát tölthetettfeleségével, nem törődött fiával. A bátyját alig ismerte, a táborbeli gyerekek kiszámíthatatlanok éserőszakosak voltak. Az egyik első lecke, amit Szin megtanult, az volt, hogy a túlélés érdekébenjelentenie kell róluk.

Szeretet, irgalom és család: Szin előtt ismeretlen fogalmak voltak. Isten nem tűnt el vagy nem haltmeg: egyszerűen nem hallott róla.

Wiesel azt írja Az éjszaka angol kiadásának előszavában, hogy ideális esetben a kamaszok„kizárólag olvasmányélményeiken keresztül találkoznak a halállal és a gonosszal”.

A 14-es táborban Szin nem tudta, hogy létezik irodalom. Mindössze egyetlen könyvet látott aziskolában, azt is a koreai nyelvtanról. Tanára egyenruhát hordott, revolvert viselt az oldalán, és azegyik osztálytársát halálra botozta.

Szint senki nem „szakította ki” a civilizációból, hogy a pokolban töltse hátralevő életét: egyenest apokolban született és ott nőtt fel. Elfogadta, hogy ilyen az élet, számára ez volt az otthon.

Az észak-koreai munkatáborok kétszer annyi ideje léteznek, mint ameddig a szovjet Gulag fennállt,és közel tizenkétszer annyi időn át, mint ameddig a náci koncentrációs táborok. Pontosan tudjuk, holtalálhatók. A Google Earth segítségével bárki megkeresheti a kietlen észak-koreai hegyvidékműholdas térképén.

A dél-koreai kormány becslése szerint a lágerekben 150 ezren raboskodnak. Az AmerikaiKülügyminisztérium (U.S. State Department) és emberi jogi csoportok ezt a számot 200 ezerre teszik.Az Amnesty International 2011-ben összevetette 10 év műholdfelvételeit, és arra az aggasztókövetkeztetésre jutott, hogy a táborokban új építkezésekbe fogtak. Nem lehet kizárni, hogy továbbifoglyok érkezésére számítanak.

A dél-koreai hírszerzés és emberi jogi csoportok szerint Észak-Koreában 6 munkatábor található.A legnagyobb 50 km hosszú és 40 km széles, területe nagyobb Berlinénél. A táborokat fegyveresekőrzik és elektromos szögesdrót veszi körbe, amelynek a nyomvonaláról őrtornyok árulkodnak. A 15-ös és 18-as tábort átnevelő célzattal hozták létre: az itt fogva tartottakat Kim Dzsongil és Kim Ir Szentanításainak a sulykolásával térítik rá a „helyes útra”. Ha a foglyok eleget tudnak már, és meggyőzikaz őrséget, hogy hívek a rendszerhez, szabadon engedik őket, de a titkosszolgálat életük végéig asarkukban marad.

A többi tábor ún. szigorúan őrzött zóna, ahol halálra dolgoztatják a „javíthatatlannak” ítéltfoglyokat.[2] Ide tartozik a 14-es tábor is ahol Szin született. Ez az ország egyik hírhedten legszigorúbbkényszermunkatábora, ahol olyan súlyos bűnök elkövetőit zsúfolják össze, akiknek az állam nemszándékozik megkegyelmezni. A munkakörülmények elképzelhetetlenül rosszak, az őrök pedigbestiálisak. Sok itteni fogoly kerül ki az állampárt, a kormány és a hadsereg kegyvesztetttisztségviselőiből, akiket teljes családjukkal együtt zárnak be. A 14-es tábort 1959-ben hozták létreÉszak-Korea közepén, Kecshonban, Dél-Phenjan tartományban. Jelenleg, mintegy 15 ezer foglyotőriznek itt, akik mezőgazdasági munkát végeznek vagy a keskeny völgyekben meghúzódó bányában ésgyárakban robotolnak.

Tudomásunk szerint ez idáig Szin az egyetlen kényszermunkatáborban született fogoly, akineksikerült megszöknie. Rajta kívül azonban legalább hatvan szemtanú vitte el a lágerek hírét a nyugativilágba.[3] Közéjük tartozik tizenöt észak-koreai, akiket a 15-ös táborban igyekeztek átnevelni, ésszabadulásuk után Dél-Koreába szöktek. Számos őr is a szabadságot választotta. Kim Jongalezredesként élte a phenjani elit kiváltságos életét, amikor bezárták; összesen hat évet töltött el kétlágerben, míg végül sikerült megszöknie egy szénszállító vonaton.

Tanúvallomásaikat a szöuli Koreai Ügyvédi Kamara (Korean Bar Association) foglalta össze. Abeszámolóból teljes körű képet kaphatunk a táborlakók mindennapjairól. A táborokban éventetöbbször tartanak nyilvános kivégzést. Az őrök gyakorlatilag szabad kezet kapnak az elítéltekkel valóbánásmódban, gyakran halálra verik vagy titokban megölik őket. Rendszeres az önkényeskedés és anemi erőszak. A rabok a földeken dolgoznak, szenet bányásznak, katonai egyenruhát varrnak, cementetkészítenek. Étrendjük, amely kukoricából, káposztából és sóból áll, tápanyagokban rendkívül szegény,így foguk kihullik, ínyük megfeketedik, csontjaik meggyengülnek, negyvenéves korukra már görbén,hajlott háttal járnak. Évente egy vagy két váltás ruhát kapnak, mocskos rongyokon alszanak. Nincsszappanjuk, zoknijuk, kesztyűjük, alsóneműjük és vécépapírjuk. Naponta tizenkét-tizenöt órátdolgoznak. Ötvenéves koruk táján, rendszerint alultápláltságból eredő betegségek következtébenhalnak meg.[4] Bár pontos adatokkal nem rendelkezünk, a nyugati kormányok és emberi jogi csoportokszakértőinek a becslése szerint az észak-koreai kényszermunkatáborokban több százezer emberveszítette életét.

A legtöbb foglyot bírósági tárgyalás nélkül fogják le, sokan halnak meg úgy, hogy azt sem tudják,mi ellenük a vád. A Poübu, az észak-koreai állambiztonsági szolgálat emberei általában éjjelhurcolják el a foglyokat az otthonukból. Az országban jogszerű a kollektív büntetés, a bűnözőnektekintett személyeket gyakran szüleikkel és gyerekeikkel együtt vetik börtönbe. Egy 1972-estörvényben maga Kim Ir Szen fektette le az alapelvet: „Az osztályellenséget, bárki is legyen az,harmadíziglen kell kiirtani.”

2008 telén találkoztam először Szinnel. Egy koreai étteremben ebédeltünk a szöuli belvárosban.Közlékeny volt és éhes, több tányér rizst és marhahúst elpusztított. Eközben arról beszélt nekem és atolmácsnak, milyen érzés volt az anyját akasztófán látni. Még mindig őt hibáztatta a kínzásokért, ésemelt hangon bizonygatta, mennyire megveti. Hozzátette, hogy ő sem volt „jó fiú”, de azt nem árultael, miért.

Elmesélte, hogy a táborban töltött évek során egyszer sem hallotta a „szeretet” szót. Az anyjától,akit még halálában is gyűlölt, biztosan nem. Nem sokkal a találkozónk előtt egy dél-koreai kereszténytemplomban megismerkedett a megbocsátás fogalmával. Ez megzavarta: megbocsátásért folyamodni a14-es táborban azt jelentette, hogy valaki a büntetés elkerüléséért könyörög.

Szin néhány hónappal korábban írt egy könyvet a tábori emlékeiből, azonban Dél-Koreában nemkeltett különösebb feltűnést. Nem volt állása, depresszióval küzdött, elmaradt a lakbérrel, és fogalmasem volt, mihez kezdjen. A 14-es táborban halálbüntetés terhe mellett tilos volt az ellenkező nemmelvaló érintkezés. Most szeretett volna egy igazi barátnőt, de nem tudta, hogyan kell Ismerkedni.

Ebéd után elvitt apró, nyomasztó szöuli lakásába, amelynek lakbérét képtelen volt fizetni. Egyszersem nézett a szemembe. Megmutatta a levágott középső ujja csonkját és a hegeket a hátán.Megengedte, hogy fényképet készítsek róla. Az átélt borzalmak ellenére gyermekarca volt. Huszonhatéves volt ekkor, három éve szökött meg a táborból.

Én ötvenhat éves voltam ekkoriban, és a The Washington Post északkelet-ázsiai tudósítójaként egyéve próbáltam olyan történetet találni, ami jól érzékelteti, hogyan használja az észak-koreai rezsim azelnyomást a változás megakadályozására.

A politikai rendszerek összeomlása a szakterületemmé vált. Három évtizeden át írtam cikkeket aThe Washington Postnak és a The New York Timesnak a központi hatalom nélküli afrikai államokról,a szocializmus kelet-európai bukásáról, Jugoszlávia felbomlásáról és a burmai katonai diktatúraműködéséről. Érdekes kérdés, miért nem omlott még össze a rendszer Észak-Koreában: míg Ázsiábanaz életszínvonal általában meredeken emelkedik, az észak-koreaiak egyre elszigeteltebbek,nyomorultabbak és éhesebbek.

A Kim-dinasztia csak azzal tarthatja kezében a gyeplőt, ha fokozza az eddig is elképzelhetetlenmértékű elnyomást. Csakhogy a terrorgépezet működéséről alig tudtam valamit, Észak-Koreábaugyanis újságírónak lehetetlen bejutnia. A diktatúrák ritkán tudják megakadályozni a tudósítókbeszivárgását: dolgoztam a Mengisztu alatti Etiópiában, Mobutu Kongójában, Milosevics idejénSzerbiában, és turistavízummal még Burmába is sikerült bejutnom.

Az észak-koreai kormány azonban óvatosabb ennél. Külföldi újságírókat, főleg amerikaiakat ritkánenged át a határon. Mindössze egyszer sikerült bejutnom az országba, amikor is a hivatalos kísérőkkörbevezettek, de az út során nem sok új információt tudtam meg Észak-Koreáról. Az államgépezet azillegálisan belépő újságírókat mint kémeket hónapokra vagy évekre börtönbe zárja. Előfordult, hogy aszabadulásukhoz a legmagasabb körökből érkező segítségre, például egy volt amerikai elnökre voltszükség.[5]

Az utazási korlátozások miatt az országról szóló beszámolók java felületes és elnagyolt. A cikkeketSzöulból, Tokióból vagy Pekingből írják. A kiindulópont rendszerint Észak-Korea legújabbprovokációja: már megint elsüllyesztettek egy hajót vagy lelőttek egy turistát. Ezután amerikai és dél-koreai illetékesek felháborodásukat fejezik ki, a kínai kormány pedig önmérsékletre int, végülszakértők próbálják elemezni az események várható következményeit. Az én tollamból is számoshasonló cikk született.

Szin felbukkanása egy csapásra véget vetett ennek a helyzetnek. Élő példája annak, hogyan tartjafenn magát a Kim-dinasztia gyermekmunka és politikai gyilkosságok segítségével. Találkozónk utánnéhány nappal Szin fényképe és története a The Washington Post címoldalára került. „Hűha” – írtegyszavas emailt a cikk megjelenését követően Donald E. Graham, a Washington Post Companyvezérigazgatója.

Egy német rendező, aki az írás megjelenésekor éppen a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumról(Holocaust Memorial Museum) forgatott, elhatározta, hogy dokumentumfilmet készít Szin életéről.[6]

A The Washington Post vezércikkben taglalta, hogy Szin szenvedéseinek tükrében különösenszégyenletes a közöny, amellyel a világ az észak-koreai munkatáborok létezését kezeli. „A maiamerikai középiskolások értetlenkedve teszik fel a kérdést, hogy miért nem bombáztatta Franklin D.Roosevelt elnök a koncentrációs táborok felé vezető vasútvonalakat – összegez a cikk. – Gyerekeik

joggal vonhatják majd felelősségre a mostani generációk tagjait, akik az egyre jobb felbontásúműholdfelvételekről bámulják Kim Dzsongil táborait, és mégsem tesznek semmit.”

Úgy tűnt, Szin története az olvasókra is nagy hatást gyakorolt. Rengeteg levélben pénzt és otthontkínáltak fel neki, vagy egyszerűen jókívánságaikat fejezték ki.

Egy ohiói pár kiderítette, hol lakik, és vettek neki egy repülőjegyet az Egyesült Államokba. Afiatalember pótszülei szerettek volna lenni, hiszen sosem volt igazi családja.

Egy Seattle-ben élő fiatal koreai-amerikai nő, Harim Lee a cikket olvasván úgy érezte, meg kellismerkednie Szinnel. Később Kaliforniában találkoztak és egymásba szerettek.

Azonban cikkem éppen csak a felszínt kapargatta. Arra gondoltam, hogy egy hosszabblélegzetvételű írásban alaposabban körüljárhatnám, hogyan működik Észak-Koreában az államiterror. Szin csodával határos megmenekülése arra utal, hogy ha egy tudatlan fiatal szökevény is képesvolt átjutni az egész országon, majd az államhatáron, a totális elnyomógépezet mégsem működiktökéletesen.

Egy könyvvel még több emberhez eljuttathatnám a kényszermunkatáborok hírét. MegkérdeztemSzint, mit szólna a dologhoz. Nem én voltam az egyetlen érdeklődő. Dél-koreai, japán és amerikaiaktivisták hónapokig győzködték, hogy segíthet felhívni a világ figyelmét a munkatáborokra, növelhetiaz Észak-Koreára nehezedő nemzetközi nyomást, és talán némi pénzt is kereshet. Végül Szin igentmondott nekem, és megkezdődtek az interjúk.

Hét beszélgetéssorozatot tartottunk, kezdetben Szöulban, azután a kaliforniai Torrance-ben.Megállapodásunk értelmében én vagyok a felelős a tartalomért, a nyereségen pedig egyenlő aránybanosztozunk.

Szin 2006-ban, a szökése után egy évvel kezdett naplót írni, amit orvosai javaslatára akkor semhagyott abba, amikor Szöulban depresszióval kezelték. Ez a napló szolgált koreai nyelvű memoárja,az Escape to the Outside World (Menekülés a külvilágba) alapjául, amelyet az Észak-koreai EmberiJogi Információs központ (Database Center for North Korean Human Rights) jelentette meg Szöulban2007-ben.

Az interjúk során ebből a memoárból indultam ki. Könyvemben számos részletet idézek belőle szószerint (egyebek mellett Szin, családja és barátai, valamint a börtönőrök szavait). A könyv mindenállítását többször ellenőriztem, lehetőséget adva Szinnek, hogy további magyarázatokat fűzzönhozzájuk és pontosítsa azokat.

Bár Szin egészében véve együttműködő volt, a beszélgetések során sokszor volt az a benyomásom,hogy fél. Mintha fogorvos lettem volna, aki érzéstelenítés nélkül kezeli a páciensét. Néhánytalálkozónkról katarzissal távozott, máskor pedig fájdalommal eltöltve.

Nem nyílt meg könnyen, bevallása szerint mindenkivel bizalmatlan, ami gyerekkora tükrébenérthető. Az őröktől azt tanulta, hogy a családját és a barátait is kötelessége elárulnia, így logikusanfelkészült arra, hogy bárki, bármikor hátba szúrhatja.

A könyv megírása során kénytelen voltam rájönni, hogy én sem mindig bízhatom benne. Az elsőinterjúk során nem mondott igazat a saját szerepéről az anyja halálos ítéletében, és később még egytucatszor ragaszkodott a korai verzióhoz. Amikor elismerte, hogy hazudott, eltűnődtem, vajon mimindent találhatott még ki.

Az Észak-Koreáról szóló hírek ellenőrizhetetlenek. Külföldi sosem tette be a lábát a táborokba,senki nem tud utánajárni igazak-e a kiszivárgott információk. Noha műholdfelvételek segítségévelegyre többet tudunk arról, mi folyik a munkatáborokban, a legtöbb adat szökött foglyoktól származik.Ők azonban nem mindig elfogulatlan tanúk. Pénz fejében sokszor készek megerősíteni az emberi jogiaktivisták prekoncepcióit, az antikommunista és szélsőjobbos ideológusok hagymázas képzelgéseit.

Vannak túlélők, akik csak akkor nyitják ki a szájukat, ha már a találkozó elején készpénzt kapnak.Mások olyan történetekkel házalnak, amiket ők is csak hallottak, ám személyesen nem élték át.

Bár múltjával kapcsolatban óvatosan, de minden kérdésemre válaszolt Szin. Tapasztalataihihetetlennek tűnnek, mégis mindenben igazolni látszanak azt, amit a táborok egykori foglyai és őreielbeszéltek.

David Hawk emberi jogi szakértő Szinen kívül mintegy hatvan egykori lágerlakóval készítettinterjút. Véleménye szerint Szin elbeszélése alátámasztja a munkatáborokról szerzett információkat.Hawk a The Hidden Gulag (Titkos Gulag) című beszámolójában a túlélők vallomását műholdképekelemzésével veti össze. Jelentése először 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban létrehozottÉszak-koreai Emberi Jogi Bizottság (Committee for Human Rights in North Korea) megbízásából,amelyet később további tanúvallomásokkal és magasabb felbontású műholdképekkel is kiegészített.Hawk szerint Szin tanúvallomása azért különösen fontos, mert a táborban született, így olyandolgokról is tud, amiről más túlélők nem. Szin élettörténete á Koreai Ügyvédi Kamara White Paperon Human Rights in North Korea (Fehér könyv az észak-koreai emberi jogokról) 2008-asösszeállításában is helyet kapott. Az utóbbi kötet szerkesztői mélyinterjúkat készítettek Szinnel és mástáborlakókkal. Hawk szerint az észak-koreai kormány csak úgy tudná hatásosan cáfolni atanúvallomásokat, ha külföldi megfigyelőket engedne be a táborok területére. Amíg erre nem kerülsor, a vallomásokat hitelesnek kell tekintenünk.

Meglehet, hogy Szinnek igaza van, és ha Észak-Korea összeomlik, a rezsim a felelősségre vonáselől menekülve utasítást ad a táborok elpusztítására. Hiszen Kim Dzsongil maga mondta, hogy„országunkat sűrű homályba kell burkolnunk, ellenségeinknek a legapróbb információt semszolgáltathatjuk ki”[7]

Három évet töltöttem el azzal, hogy a lehető legtöbb információt szerezzem be az észak-koreaihadseregről, gazdaságról, élelmiszerhiányról és emberi jogi helyzetről. Interjút készítettem többszökött állampolgárral, köztük a 15-ös tábor három egykori rabjával, egy volt őrrel és egy sofőrrel,aki négy lágerben is dolgozott. Beszéltem dél-koreai szakemberekkel és üzletemberekkel, akikrendszeresen járnak Észak-Koreába. Végigolvastam a táborokról szóló személyesvisszaemlékezéseket, az összes elérhető irodalmat. Felkerestem azokat a koreai-amerikaiakat is, akikSzin közeli barátai lettek.

Szin történetének olvasása közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a táborokban rengetegen éltek átugyanolyan, sőt még rettenetesebb gyötrelmeket, mint ő. An Mjongcshol egykori őr és sofőr szerintSzin élete, vagy legalábbis gyermekkora, tulajdonképpen „viszonylag könnyűnek” mondható.

Az észak-koreai kormányzat évtizedek óta ellenséges magatartást tanúsít, az atomkártyakijátszásával vagy éppen Dél-Korea megtámadásával fenyeget, hogy folyamatosan fenntartsa aszükségállapotot a Koreai-félszigeten.

Ha hajlandó is részt venni nemzetközi tárgyalásokon, az emberi jogi kérdéseket mindig lesöpri azasztalról. Amerikai részről leginkább már csak válságmenedzselésre van lehetőség, ilyenkor akényszermunkatáborokról nem esik szó. „A lágereket szóba hozni is lehetetlen – mondta DavidStraub, aki a Clinton- és Bush-éra alatt észak-koreai ügyvivő volt az AmerikaiKülügyminisztériumban. – Már az említése kapcsán is tisztára kiborulnak.”

A táborok a világ közvéleményét sem hozzák lázba. Az Egyesült Államokban megjelent ugyannéhány újságcikk a témáról, azonban nem vertek különösebb hullámot. Washingtonban az észak-koreai menekültek minden tavasszal felvonulást és beszédeket tartanak, amellyel a média alig

foglalkozik. Ez részben a nyelvi korlátok miatt van így, a menekültek nagy része kizárólag koreaiulbeszél. Még fontosabb, hogy nincs olyan híresség, filmsztár, popzenész vagy Nobel-díjas, aki kiálltvolna az észak-koreai ügy mellett, és nem kerültek nyilvánosságra felkavaró videofelvételek sem. „Atibeti ügyet a dalai láma és Richard Gere támogatja. A burmaiaknak ott van a Nobel-békedíjas AngSzán Szu Csí, a dárfúriaknak Mia Farrow és George Clooney – mondja Suzanne Scholte, akiaktivistaként több észak-koreai menekült washingtoni útjának megszervezésében segédkezett. – De kimarad a koreaiaknak?”

Szin úgy érzi, nem méltó arra, hogy a táborokban szenvedő tízezrek jelképévé váljék. Szégyellimindazt, amit a túlélés és a megmenekülés érdekében tett. Részben azért sem akart angolulmegtanulni, nehogy újra meg újra el kelljen mondania a történetét. Nem akar fontos ember lenni, csakazt szeretné, hogy a világ megismerje a titkot, amelyet az észak-koreai kormányzat nagy igyekezettelrejteget. Nagy súlyt cipel a vállán, ugyanis ő az egyetlen olyan, táborban született rab, akinek sikerültmegszöknie. Kötelessége elmondani másoknak, mit élt át, és mit élnek át százezrek ebben apillanatban is.

1A FIÚ, AKI ELLOPTA ANYJA EBÉDJÉT

Szin és anyja a 14-es tábor legjobb barakkjában éltek, a zöldségeskert melletti „mintafaluban”, nemmessze a búzamezőtől, ahol az anyját később felakasztották.

A negyven egyszintes épület mindegyike négy-négy családnak adott szállást. Szinnek és anyjánaksaját szobája volt, ahol a betonpadlón egymás mellett alhattak. Négy család közösen használt egykonyhát, amelyet egyetlen sápadt fényű villanykörte világított meg. Áram két órán át volt naponta,hajnali négytől ötig és este tíztől tizenegyig. Az ablaktáblák szürke műanyagból készültek, így aligengedték át a fényt. A házat koreai módra fűtötték, vagyis a konyhai szenes kályhából csövek vitték ameleg vizet a szobákba. A tábor területén szénbánya is működött, ezért tüzelőből sohasem volt hiány.

A házban nem voltak ágyak, sem székek vagy asztalok. Nem volt folyóvíz, fürdőszoba és zuhany.Ha a foglyok fürödni akartak, nyáron leosontak a folyóhoz. Harminc családra jutott egy kút, innenhordták az ivóvizet is. Ugyanennyi emberre két kinti latrina jutott, egyik a férfiaknak, másik a nőknek.A táborlakóknak kötelező volt itt végezni dolgukat, mivel az emberi ürüléket trágyaként használták fela földeken.

Ha Szin anyja elérte az aznapra kijelölt normát a földeken, hazavihette az aznap estére és másnapraszolgáló élelmiszeradagot a családnak. Hajnali négykor reggelit és ebédet készített magának ésfiának. Minden nap ugyanazt ették: kukoricakását, savanyított káposztát és káposztalevest. Szin 23évig ugyanazon az ételen élt, kivéve, ha büntetésből koplalnia kellett.

Amikor még túl kicsi volt ahhoz, hogy iskolába járjon, az anyja reggel otthon hagyta, és csakebédelni tért haza a földekről. Szin folyton éhes volt, és azonnal megette az ebédjét, amint az anyjaelment otthonról.

Előfordult, hogy az anyja ebédjét is megette.Amikor anyja hazatért, és látta, hogy eltűnt az étele, éktelen haragra gerjedt, és fiát kapával, ásóval

verte meg, vagy bármi mással, ami a keze ügyébe került. Ezek a verések olykor nem voltak kevésbékegyetlenek, mint ahogyan később az őrök bántak vele.

Szin ennek ellenére igyekezett annyi ételt ellopni az anyjától, amennyit csak tudott. Meg sem fordulta fejében, hogy ha ő jóllakik, az anyja éhen marad. Évekkel később, amikor már Amerikában élt, aztállította nekem, hogy szerette az anyját. De ezt csak utólag gondolta így, amikor már tudta, hogy acivilizált gyereknek szeretnie kell szüleit. A táborban az anyja is csak egyike volt vetélytársainak atúlélésért folytatott küzdelemben: Szin ugyan függött tőle, mégis ellopta az ételét és eltűrte a veréseit.

Az anyját Csang Hjegjongnak hívták. Szin emlékeiben erős karú, alacsony, gömbölydedasszonyként él. A haja rövidre volt nyírva, mint minden nőnek a táborban, és az előírásoknakmegfelelően háromszögbe hajtott, tarkóján megkötött rongydarabot viselt kendő gyanánt. Szin azt istudja, mikor született: az 1950. október 1-jei dátumot a kihallgatása során látta meg egydokumentumon a föld alatti börtönben.

Anyja sohasem beszélt a múltjáról, a családjáról vagy arról, miért került a lágerbe, Szin pedig nemkérdezte. Születését is az őröknek köszönhette, mert az anyját és az apját ők választották kiegymásnak: jutalmul kapták a nászt.

A nőtlen férfiak és hajadon nők külön hálóteremben töltik az éjszakát. A 14-es tábor szabályzatának8. pontja szerint az előzetes engedély nélkül létesített szexuális kapcsolat „azonnali főbelövéssélbüntetendő”.

Egy volt őr és más szökött foglyok szerint Észak-Korea más kényszermunkatáboraiban is hasonlóak

voltak a szabályok. Ha a nem engedélyezett szexuális aktus terhességet eredményezett, a megesett nőtáltalában kivégezték. A lányok, akik étel vagy a könnyebb munka reményében odaadták magukat azőröknek, óriási kockázatot vállaltak. Amint terhességük kiderült, azonnali halál várt rájuk.

A szabály alól egyedül a jutalomházasság jelentett kivételt. Az esküvő volt a táborban elérhetőlegnagyobb jutalom, amelyben csak a legjobb dolgozók és legbuzgóbb spiclik részesülhettek. Aférfiak huszonöt, a nők huszonhárom éves koruktól házasodhattak, rendszerint jeles napokon, példáulújévkor vagy Kim Dzsongil születésnapján. Sem a menyasszonynak, sem a vőlegénynek nem voltbeleszólása abba, ki legyen a párja. Ha a jövendőbelijét valaki elviselhetetlenül öregnek,kegyetlennek vagy csúfnak találta, visszautasíthatta ugyan, de ilyenkor sem a férfi, sem a nő nemházasodhatott újra.

Szin apja, Szin Gjongszop azt mesélte, a feleségét azért kapta, mert ügyesen bánt az esztergagéppela tábor fémmegmunkáló műhelyében. Szin anyja sosem mondta el, ő maga mivel érdemelte ki amegtiszteltetést.

Az esküvő azonban számára is jelentős előrelépést jelentett: jobb munkát és szebb otthont kapott. Aházasságkötés után nem sokkal elhagyhatta az egyenruhagyár zsúfolt női hálótermét, és a mintatelepreköltözhetett, ahol iskola és kórház is volt. Könnyebb munkát kapott a szomszédos gazdaságban,ahonnan kukoricát, rizst és zöldségeket is tudott lopni.

Az esküvő után az ifjú pár öt teljes éjszakát töltött együtt, majd Szin apjának vissza kellett térnie aférfiak hálókörletébe, ahonnan évente néhányszor eltávozást kapott, hogy a feleségét meglátogassa. Akapcsolatból két fiú született. Az idősebbik, Szin Högun 1974-ben született, Szin Ingun nyolc évvelkésőbb.

A két testvér alig ismerte egymást. Mikor Szin a világra jött, bátyja már napi tíz órát töltött aziskolapadban. Amikor négyéves lett, a bátyja már tizenkettő volt, ami azt jelentette, hogy a szülőiházból egy közös hálókörletbe kellett költöznie.

Szin emlékszik, hogy az apja esténként néha megjelent a házukban, és korán reggel elment. Nemtörődött a fiával, és Szinnek sem jelentett semmit.

Szabad emberként szembesült csak azzal, hogy az emberek nagy részét az „anya”, „apa” és„testvér” szavak hallatán melegség, biztonságérzet és gyöngédség fogja el. Ő soha nem érzett ilyet. Azőröktől úgy tudta, azért kell táborban élnie, mert szülei bűnözők. Megtanulta, hogy kemény munkával,engedelmességgel és a szüleiről adott részletes besúgójelentésekkel moshatja le az „örököltmocskot”. A 14-es tábor 10. szabálya értelmében a foglyoknak „őszintén” kellett minden egyes őrretanítójukként tekinteniük. Ez Szinnek teljesen természetes volt, hiszen számára a szülei idegenekvoltak. Kimerült, távoli, hallgatag idegenek.

Szin törékeny, befelé forduló gyerek volt, jobbára barátok nélkül. Biztonságérzetet csak az őrökáltal sulykolt lecke adott: bizonyos lehetett abban, hogy az árulkodásért megbocsátást nyerhet.

Tízéves volt, amikor egy este elment otthonról, hogy megkeresse az anyját. Éhes volt, és eljött avacsora ideje. Kigyalogolt a rizsföldre, ahol az anyja dolgozott, és megkérdezett egy munkásnőt, nemlátta-e. „A poüdzsidovon szobáját takarítja” – felelte a nő, és a rizsföld felügyelőjének a házáramutatott.

Amikor Szin az épülethez sétált, a bejárati ajtót zárva találta. Megkerülte a házat, és belesett azablakon. Látta az anyját, amint térdel és a padlót sikálja. Kisvártatva megjelent mögötte a szobában apoüdzsidovon. Odalépett Szin anyjához és fogdosni kezdte. Az asszony nem tiltakozott. Mindkettenlevetkőztek, és Szin látta, ahogyan közösültek.

Soha nem tett fel kérdéseket anyjának a látottakról, és apjának sem tett említést az esetről.Ugyanebben az évben történt, hogy az iskolásoknak segíteniük kellett a szüleiknek a földeken a

mezőgazdasági munkában. Szin is útnak indult az anyjával a rizsföldre palántázni. Az anyja nemérezte jól magát, és lassabban dolgozott, mint a többiek. A vontatott tempóra ebéd előtt az egyik őrfelfigyelt. „Hé, szajha! – kiáltott rá. Megszokott volt, hogy az őrök a »szajhának« hívják a nőket, és»fattyúnak« a férfiakat. – Telizabálnád magad, bezzeg a kezed nem jár, mi?”

Szin anyja alázatosan bocsánatot kért, de az őr egyre jobban dühbe gurult. „Leszarom, hogysajnálod, te szajha!” – kiabálta.

Szin kővé dermedten állt az anyja mellett, miközben az őr kitalálta a méltó büntetést. „Odatérdelsza barázdába, felemeled a karod, és úgy maradsz, amíg visszajövök ebédről!”

Szin anyja letérdelt és kezét az ég felé emelte a tűző napon. A fiú a közelben állt, és szótlanul nézteőt. A másfél óra után visszaérkező őr újra munkára rendelte az asszonyt, aki fáradt és gyenge volt. Adélután közepén az éhségtől és a fáradtságtól elájult a tűző napon. Szin odarohant az őrhöz, éssegítségért könyörgött. A munkások behúzták az anyját az árnyékba, ahol lassan magához tért.

Aznap este Szin és anyja ideológiai továbbképzésen vettek részt, ahol önkritikát kellettgyakorolniuk. Az asszony térdre borulva, lehajtott fejjel tűrte, hogy a poüdzsidovon vezényletérenegyven munkás ócsárolja azért, mert nem teljesítette a normát.

Nyári éjszakákon Szin néha kiszökött a telepről, és a többi gyerekkel ellopózott a házuktól északrafekvő veteményesig. Éretlen körtét meg uborkát szedtek, és olyan gyorsan befalták, ahogyan csakbírták. Ha megjelentek az őrök, a kölyköket husánggal jól helybenhagyták, és néhány napra eltiltottákőket az iskolától.

Patkányokat, békákat, kígyókat és rovarokat viszont szabad volt enni, azzal senki nem törődött. Atáborban valósággal hemzsegtek a kártevők, mivel a veteményesben alig használtak rovarirtót, emberiürülékkel trágyáztak, és a foglyok nem kaptak vizet, hogy tisztálkodjanak és kitakarítsák a latrinát.

A patkányok nemcsak laktatónak bizonyultak, de a túlélés szempontjából is létfontosságúak voltak.Húsuk segített megelőzni a pellagra nevű betegséget, ami a táborban dühöngött, különösen télen. Abeteg foglyok a fehérje- és a B3-vitaminhiányos étrend következtében elgyengültek, bőrükön fekélyekképződtek, hasmenésben és idegrendszeri zavarokban szenvedtek. A betegség gyakran végződötthalállal.

Szinnek szenvedélyévé vált a patkányvadászat és – grillezés. Szeme mindenhol a zsákmány utánfürkészett: a házukban, a mezőn, a latrinán. Délutánonként a barátaival visszament az iskolába, aholfémrácson, izzó szén fölött megpirította a rágcsálókat. Bőrüket lenyúzta, belső szerveiket kikaparta, amaradékot – húst, csontot, az apró lábakat – megsózta és elropogtatta.

Azt is megtanulta, hogyan nyársalhatja fel a szöcskéket, sáskákat és szitakötőket száraz fűszálsegítségével, hogy aztán nyárvégi és őszi estéken megsüsse. Az erdőben, ahová gyakran elküldték adiákokat tűzifáért, Szin bőséggel talált vadszőlőt, egrest és málnát.

Télen, tavasszal és nyár elején sokkal kevesebb volt az ennivaló. Az éhség arra ösztökélte őt éstársait, hogy a felnőtt foglyok által már kipróbált trükköket alkalmazzanak. Az ebédhez nem ittak vizetés nem ettek levest, mert a folyadék állítólag felgyorsította az emésztést, és a mardosó éhséghamarabb jelentkezett. Megpróbálták visszatartani a székletüket, hátha a teltségérzet elveszi azétvágyukat. Volt, aki kérődzeni próbált, mint egy tehén: felöklendezte az ételt, és újra megette. EztSzin is kipróbálta néhányszor, de nem segített.

Nyáron, amikor a gyerekek a földeken segítettek gyomlálni és szüretelni, mindent elleptek apatkányok és a mezei egerek. Szin gyermekkorának azok voltak a legboldogabb és legfelhőtlenebbpillanatai, amikor bőséggel belakmározhatott a rágcsálókból.

A „közellátási nehézségek”, ahogy Észak-Koreában nevezik eufemisztikusan az éhínséget, nemkorlátozódnak a táborok területére. Az élelmiszerhiány már eddig is több millió életet követeltországszerte. Az elmúlt tíz évben Észak-Koreából elmenekült kamasz fiúk az elégtelen táplálkozáskövetkeztében átlagosan 5 cm-rel alacsonyabbak és 10 kg-mal könnyebbek, mint déli kortársaik.[8]

Az amerikai National Intelligence Council kutatóintézet szerint a gyermekkori alultápláltságbóleredő mentális problémák az észak-koreai sorköteles fiatalok negyedét teszik szolgálatraalkalmatlanná. Az éhínség okozta szellemi visszamaradottság alighanem akkor is megakadályozná agazdasági növekedést, ha az ország nyitna a külföld felé vagy egyesülne Dél-Koreával.

Észak-Korea a ‘90-es évek óta nem képes annyi élelmiszert termelni vagy vásárolni, amennyire alakosságnak szüksége lenne. Az évtized közepén végigsöprő éhínség mintegy 1 millió áldozatotszedett. Ha az Egyesült Államokat hasonló arányban tizedelnék meg „ellátási nehézségek”, azáldozatok száma elérné a 20 milliót.

A helyzet a ‘90-es évek végén akkor javult némiképp, amikor a kormány beengedte a nemzetközisegélyszállítmányokat. A legnagyobb adományozóvá az Egyesült Államok vált, amely továbbra isÉszak-Korea leggyűlöltebb ellensége.

Az országnak évente 5 millió tonna rizst és gabonát kellene termelnie ahhoz, hogy képes legyengondoskodni 23 millió lakosáról. Ebből minden évben legalább 1 millió tonna hiányzik. A hosszú télés a magas hegyek miatt kevés a jó termőterület. Az állam nem ösztönzi hatékonyan a földművelést,sem üzemanyagot, sem korszerű eszközöket nem biztosít.

Az éhínséget a korábbi évtizedekben Moszkva nagyvonalú gazdasági segítségével sikerültmegelőzni. A Szovjetunió felbomlásával a segítség elapadt, és az észak-koreai tervgazdálkodásosrendszer térdre rogyott. Az elavult gyárak nem kaptak több energiahordozót ingyen, megszűnt afelvevőpiac a gyakran használhatatlan termékekre, és leállt az olcsó szovjet műtrágya importja, ami atermelőszövetkezetek számára létszükséglet volt.

A hiányt évekig Dél-Korea pótolta. A „napfény-politika” jegyében Szöul évente félmillió tonnaműtrágyát küldött Phenjannak, abban bízva, hogy a gazdasági segítség enyhíti a politikai feszültséget.

Az új dél-koreai kormány azonban 2008-ban leállította a szállítmányokat, és Észak-Korearákényszerült, hogy az egész országra kiterjessze a táborokban régóta alkalmazott eljárást. Azembereket arra kötelezték, hogy thöbit, hamu és emberi ürülék keverékéből álló trágyát állítsanak előházilag, ezért télen kilapátolják a városi nyilvános illemhelyeket is. A Jóbarátok (Good Friends)buddhista segélyszolgálat észak-koreai informátorai szerint rendeletet hoztak, hogy minden gyárnak,vállalatnak és tömbháznak két-két tonna thöbit kell előállítania. A fekáliát tavasszal kiterítik ésmegszárítják, majd az állami gazdaságokba szállítják. A szerves trágya azonban nem bizonyult olyanhatékonynak, mint a korábban évtizedeken át alkalmazott műtrágya.

Szin szögesdrót mögött töltötte a ‘90-es éveket, és fogalma sem volt arról, hogy az országbanéhínség tombol.

Amennyire emlékszik, sem ő, sem a szülei nem tudták, hogy az ellátási nehézségek már ahadsereget is elérték, és a városokban ezrek haltak éhen a saját lakásukban. Ez alól a főváros semvolt kivétel.

Nem tudták, hogy több tízezer koreai szökött Kínába az éhhalál elől. Nem kaptak semmit a többmilliárd dollár értékű külföldi élelmiszersegélyből. Ezekben a kaotikus években a nyugati elemzőknek

úgy tűnt, a rendszer alapjaiban megrogyott, és a politológusok egymással versengve jósolták az észak-koreai kommunizmus bukását.

A 14-es táborban, amely a sót leszámítva teljesen önellátó volt, távolinak tűnt a vég.Rabszolgaként maguk termelték meg a kukoricát, a káposztát és más igénytelen zöldséget és

gyümölcsöt. Az internáltak halat és sertést tenyésztettek, egyenruhát, valamint cementet, edényeket ésüvegárukat állítottak elő az összeomlás szélén álló gazdaság számára.

Szin és anyja nyomorultul, korgó gyomorral élték túl az éhínséget, de a körülmények nem voltakrosszabbak a szokásosnál. A fiú úgy élt, mint azelőtt: patkányra vadászott, ellopta anyja ételét, utánapedig némán tűrte a verést.

2ISKOLÁBAN

A tanító rajtaütésszerűen kutatta át Szin és negyven osztálytársa holmiját. Amikor végzett, ötkukoricaszemet tartott a tenyerén.

Egy kislány zsebében találta, aki Szin emlékei szerint alacsony volt, vékony, és feltűnően széparcú. A nevére nem emlékszik, de minden mást pontosan fel tud idézni abból, ami azon a júniusinapon történt 1989-ben. A tanító különösen rossz kedvében volt. Amikor megtalálta akukoricaszemeket, üvölteni kezdett: „Te szajha, kukoricát lopsz? Azt akarod, hogy levágják a kezed?”

Utasította a kislányt, hogy térdeljen le. Hatalmasat húzott a fejére a mutatópálcával. Szin ésosztálytársai csendben figyelték, ahogy az apró koponyán záporoznak az ütések. Vér csordult ki akislány orrából, és hirtelen rázuhant a betonpadlóra. Szin és osztálytársai felnyalábolták a testet, éshazavitték a szülőkhöz, akik egy közeli sertésfarmon laktak. A kislány aznap éjjel meghalt.

A 14-es tábor 3. szabályának 3. rendelkezése kimondta, hogy „élelmiszer eltulajdonítása ésrejtegetése” azonnali halállal büntetendő. De Szin tudta, hogy ezt a szabályt általában a tanítók semveszik túl komolyan. Ha valakinél ételt találtak, az illető rendszerint megúszta néhány pofonnal, sőtnéha büntetést sem kapott. A gyerekek nem zavartatták magukat, úgy lopkodtak, mint a szarkák. Akislánynak – mint Szin megjegyezte – egyszerűen nem volt szerencséje. Az őrök és tanítók úgynevelték, hogy elhiggye: azért kapja a verést, mert jár neki, és mert csak így lehet megfegyelmezni aszüleitől örökölt zabolátlan hazaáruló természetét. Úgy gondolta, a kislány is megérdemelte abüntetést. Sem ő, sem az osztálytársai nem haragudtak a tanítóra, amiért agyonverte társukat.

Másnap az iskolában senki nem hozta szóba az esetet. Semmi nem változott, a tanító nem kapottbüntetést a gyilkosságért.

Szin osztályába minden nap ugyanaz a tanító járt. A férfi harmincéves lehetett, egyenruhát hordott,az oldalán pisztolytáska fityegett. Megengedte, hogy a gyerekek a szünetben kő, papír, ollótjátsszanak, vasárnap pedig néha adott egy-két szabad órát, hogy kiszedegessék egymás hajából atetveket. A nevét soha nem mondta meg.

Az első, amit Szin az általános iskolában megtanult, az volt, hogy a tanárok előtt vigyázzban kellállni, meg kell hajolni és tilos a szemükbe nézni. Amikor iskolás lett, kapott egy fekete egyenruhát,amely nadrágból, ingből, atlétatrikóból és egy pár cipőből állt. A ruhadarabokat kétévente újakracserélték, bár már néhány hónap alatt elrongyolódtak.

Kemény munkájuk jutalmául a jó tanulók időről időre kaptak egy darab szappant. Minthogy Szinnem tűnt ki szorgalmával, szappanhoz ritkán jutott. A nadrágja úgy megkeményedett a mocsoktól és azizzadságtól, mint a kartonpapír. Ha ujjával végigszántott a bőrén, vastag fekete gyászkeret maradt akörme alatt. Amikor túl hideg volt ahhoz, hogy lemenjenek a folyóra vagy kiálljanak az eső alá, Szinés osztálytársai úgy bűzlöttek, mint egy kondányi disznó. Amíg élt, Szin anyja rongyokból férceitalsónadrágot és zoknit a fiának. Amikor meghalt, Szin egyszerűen nem hordott többé alsónadrágot, éskapcarongyhoz is ritkán jutott.

Ahogyan az a műholdfelvételeken is jól látszik, az iskola több épületből áll. Az út Szin otthonátólhét percig tartott az épületig, amelynek ablakait valódi üveg borította, nem műanyag lap. Ez volt azegyetlen „luxus”, hiszen, ahogyan anyja házában, a falak itt is puszta betonból voltak. A tanár a táblaelőtti emelvényen tanított, a fiúk és a lányok a terem két szélére húzódva ültek. Még Kim Ir Szen és

Kim Dzsongil portréja sem függött a falon, mint az ország többi iskolájában.Az iskola megtanította az olvasás és a számolás alapjait, beléjük verte a szabályok iránti feltétlen

engedelmességet, és folyamatosan emlékeztette őket arra, hogy a vérükben van a bűnözés. Azáltalános iskolásoknak hetente hatszor volt tanítás, a középiskolásoknak minden nap, havonta egyszabadnappal. „Mossátok le apátok és anyátok bűneit, dolgozzatok keményen!” – intette őket azigazgató az iskolai gyűléseken.

A tanítás pontban nyolckor kezdődött. Az első óra csunghua volt, amely „teljes harmóniát” jelent.Valójában kötelező önkritikát takart: a gyerekeknek be kellett vallaniuk, mit csináltak rosszul előzőnap. Naponta kétszer ellenőrizték, nem lóg-e valamelyikük; a hiányzás súlyos betegség esetén is tilosvolt. Szin néha segített egy-egy gyengélkedő osztálytársának elvergődni az iskoláig. Ö maga nem voltgyakran beteg, legfeljebb meghűlt időről időre. Oltást egyetlenegyszer kapott, himlő ellen.

Szin ismerte a koreai ábécét. A betűvetést kukoricacsuhéból házilag készített papiruszongyakorolta. Félévente kapott egy huszonöt lapos jegyzetfüzetet, amelybe ceruza helyett elszenesedettfadarabbal írt. Radírt soha nem látott, és az egész osztályra egyetlen olvasókönyv jutott. Afogalmazásainak egyetlen témája az volt: mit mulasztott el a munkában, és hogyan kerülte meg aszabályokat.

Szin összeadni és kivonni megtanult, de szorozni és osztani nem. A szorzást a mai napigösszeadással helyettesíti.

A testnevelés futásból és az udvari mászórudakon végzett gyakorlatokból állt. A tanító néhaleküldte a gyerekeket a folyóhoz, hogy testmozgás gyanánt csigát szedjenek neki. Labdajátékok nemvoltak, Szin huszonhárom éves korában, a szökése után, Kínában látott először focilabdát.

Leginkább azon látszott, milyen jövőt szánt tanulóinak az iskola, hogy mit nem tanított meg nekik. Atanárok elmondták, hogy Észak-Korea független állam, és beszéltek arról, hogy létezik gépkocsi ésvonat. (Utóbbi nem jelentett óriási meglepetést Szin számára, mert az őrök is vezettek autót, és a tábordélnyugati sarkában volt vasútállomás.) Semmit sem mondtak azonban az ország földrajzáról,szomszédairól, történelméről, vezetőiről. Szin éppen csak kapizsgálta, ki az a Nagy Vezető és aKedves Vezető.

Az iskolában nem volt szabad kérdezni, az ugyanis feldühítette a tanárokat, és olyankor könnyeneljárt a kezük. A tanulóknak hallgatniuk kellett. Szin megtanulta az ábécét és a nyelvtan alapjait, azórán sokszor ismételték. Tudta, hogyan kell felolvasni a szavakat, de a jelentésüket gyakran nemismerte. A tanár kiirtotta belőlük a kíváncsiságot és az újdonság iránti érdeklődést.

Szinnek nem voltak olyan osztálytársai, akik a lágeren kívül születtek volna. Az iskolába csakmagafajták jártak, a tábori jutalomházasságok gyümölcsei. Szin azt hallotta, hogy a kinti gyerekek,akiket a szüleikkel hoztak a táborba, egyáltalán nem járhattak iskolába, és a tábor legtávolabbizónáiban, a 4-es és 5-ös völgyben különítették el őket.

A teljes izoláltság miatt a tanárok azt mondhattak a tanulóknak, amit csak akartak. Nem volt, aki atáboron kívüli tapasztalataira hagyatkozva ellentmondjon nekik.

Köztudott volt, milyen sorsra számíthatnak Szin és társai: az általános és középiskola arabszolgamunkára készítette fel őket. Havat takarítottak, fát vágtak és szenet lapátoltak, hogy legyenmivel fűteni az épületet. Telente az összes tanulót, közel ezer gyereket kirendeltek latrinát takarítani afaluba, ahol az őrök éltek a családjukkal. A diákok házról házra jártak, kapával fellazították és pusztakézzel (hiszen a táborlakóknak nem járt kesztyű) vödrökbe szórták a fagyos ürüléket. A vödrökethátukon vitték ki a környező földekre.

Melegebb, boldogabb napokon Szin osztálya iskola után kivonult a környező dombokra éshegyekbe, hogy ehető növényeket gyűjtsön az őröknek. Bár a szabályok tiltották, a gyerekek teletömtékpáfránnyal a ruhájukat, amiből az anyjuk ételt főzött. Áprilisban ehető galócát szedtek, októberbenfenyőgombát. Ezeken a hosszú délutáni sétákon beszélgethettek is egymással, és enyhült a nemekközötti szigorú elválasztás. Fiúk és lányok együtt dolgoztak, nevettek, játszottak.

Szin két telepbelijével együtt ment első osztályba. Hong Szongdzso, a fiú, és Mun Szongszim, alány ugyanott lakott, mint ő. Öt évig jártak ugyanabba az osztályba, anyáik is ugyanazon a farmondolgoztak, de soha nem hívták meg egymást az otthonukba játszani. A formálódó barátságokat mindigmegmérgezte az ételért folytatott harc és az állandó árulkodás. Extra fejadag reményében a gyerekekazonnal jelentették az őröknek, hogy mit ettek, viseltek és mondtak a szomszédaik.

Az iskolában alkalmazott kollektív büntetés is egymás ellen fordította a gyerekeket. Az osztálynakáltalában kijelöltek egy napi normát, ami meghatározta, hány fát kell elültetniük vagy mennyi makkotkell gyűjteniük. Ha a normát nem érték el, mindenkit megbüntettek, egy vagy több napig le kellettmondaniuk az ebédjükről egy jobban teljesítő osztály javára.

Szin nem számított jó munkaerőnek, gyakran ő bizonyult a leglassabbnak.Az osztály évről évre egyre nehezebb feladatokat kapott – ahogyan a lágerben mondták – a

„termelés frontján”. A júniustól augusztusig tartó „gyomlálási csatában” az általános iskolásoksokszor hajnali négytől napnyugtáig irtották a gyomnövényeket a kukorica-, bab- és cirokföldeken.

Bár Szin és társai már elérték a középiskolás kort, gyakorlatilag mégis analfabéták maradtak. Aközismereti oktatás azonban itt véget is ért: a továbbiakban szakmunkások váltották fel a tanárokat,akik a bányában, a földeken és az erdőben végzendő munkákra készítették fel őket. A diákok a napvégén kötelező gyűléseken gyakoroltak önkritikát.

Szin tízéves korában dolgozott először bányában.Öt osztálytársával együtt (hárman fiúk és három lány, köztük szomszédja, Mun Szongszim) egy

meredek aknán keresztül közelítették meg a fejtést. Feladatuk az volt, hogy megrakjanak szénnel egykét tonna kapacitású csillét, és a felszínre tolják a sínen. A norma értelmében ezt naponta négyszerkellett megismételniük.

Az első két csille megtöltése általában az egész délelőttöt elvette. Miután kukoricadarából és sóskáposztából álló ebédjüket elfogyasztották, a kimerült, szénportól fekete gyerekek gyertyát gyújtottaka koromsötét aknában, és visszatértek a fejtéshez.

Egyszer éppen a harmadik csillét tolták a felszínre, amikor Mun Szongszim megbotlott, és a lábabeszorult az acélkerék alá. Szin, aki mellette állt, hatalmas sikoltást hallott. Odaugrott, hogy segítsen,megpróbálta leráncigálni a sokktól remegő, átizzadt ruhájú lány cipőjét. A kerék szétroncsolta anagylábujját, dőlt belőle a vér. Egy társuk rögtönzött szorítókötés gyanánt cipőfűzőt tekert a bokájaköré.

Szin és a két másik fiú egy üres csillében a felszínre tolták a lányt, majd elvitték a tábori kórházba,ahol a nagylábujját érzéstelenítés nélkül amputálták, és sós vízzel fertőtlenítették.

A középiskolások nemcsak magasabb normákat kaptak, hanem saját magukat és társaikat isgyakrabban kellett kritizálniuk. A vacsora utáni önkritikaórákra azzal készültek, hogy feljegyeztékaktuális bűneiket egy kukoricacsuhéból készült jegyzetfüzetbe. Alkalmanként tíz tanulónak kellettönkritikát gyakorolnia.

Szin óra előtt gyakran megbeszélte a többiekkel, ki mit mondjon. Olyan hibákat eszeltek ki, amikkielégítették a tanárokat, és nem jártak drákói büntetéssel, például azt, hogy megették a földről azelhullott kukoricaszemeket, vagy elszundítottak, amikor senki sem látta. Ha a bűnt elég hitelesenvallották be, a tanár rendszerint megelégedett egy-egy kokival, és arra ösztökélte őket, keményebben

dolgozzanak a jövőben.

A középiskolások hálókörletének betonpadlóján huszonöt fiú aludt szorosan egymás mellett. A földalatt futó kályhacsőhöz legközelebb – de nem túl közel – a legerősebbek töltötték az éjszakát.

A gyengébbek, mint Szin, a melegtől távol dideregtek. A legszerencsétlenebbeknek csak a csőfölött jutott hely, ahol súlyos égési sérüléseket szerezhettek, ha a rendszer túlhevült.

Szin emlékszik egy erős, dölyfös tizenkét éves fiúra, akit Rju Hakcsulnak hívtak. Mindig ott aludt,ahol csak akart, és még a tanárnak is vissza mert feleselni. Egy reggel nem vette fel a munkát.Eltűnésének a híre azonnal eljutott a tanárhoz, aki elküldte a fiúkat, hogy keressék meg.

– Miért mentél el engedély nélkül a munkahelyedről? – vonta kérdőre a tanár, amikor Rju Hakcsulvisszatért a többiekkel.

Szin nagy megdöbbenésére a renitens fiú nem kért elnézést.– Éhes lettem, hát elmentem enni – vont vállat.A tanár alig kapott levegőt.– Szájalsz, fattyú? – kiáltott rá.Megparancsolta a diákoknak, hogy vetkőztessék félmeztelenre Rju Hakcsult, és kötözzék ki egy

fához.– Addig verjétek, amíg eszméleténél van – mondta.Amikor az ütések záporozni kezdtek, Szin azonnal ugrott, hogy csatlakozzon a többiekhez.

3VÉRSÉGI KÖTELÉK

Ozin kilencéves volt, amikor saját bőrén érezhette az észak-koreai kasztrendszer működését.A tanító a vasútállomásra vezényelte az osztályt, hogy összegyűjtsék a rakodáskor elhullott

széndarabokat. A pályaudvar a 14-es tábor délnyugati sarkában fekszik. A tanulóknak menet közben elkellett haladniuk az egyik poüvon-telep közelében, amely a Tedong-folyó partján magasodó sziklafaltetején fekszik. Az őrök laknak ott, sokan a családjukkal, a gyerekeik oda is járnak iskolába.

Amikor Szin és társai beértek az orom alá, az őrgyerekek kiabálása fogadta őket fentről: „Itt jönneka reakciós fattyak!”

Öklömnyi kövek záporoztak rájuk. Az egyik oldalon a folyó, a másikon a szirt, nem volt hovámenekülni. Egy kődarab arcon találta Szint, és mély vágást ejtett bal szeme alatt. A gyerekeknégykézlábra kuporodtak a murvás úton, karjukkal védve fejüket a kövektől.

Szint egy újabb szikladarab ütötte fejen. Megszédült, és eldőlt, mint egy zsák. Mire kitisztult a fejeés újra tisztán látott, a kődobálás is abbamaradt. Több osztálytársa is sebesülten jajongott. Aszomszéd kislány, Mun Szongszim; aki később a bányában elveszítette a lábujját, ájultan feküdt. HongDzsuhjon, az osztályelső, az aznapi munka felelőse úgy hevert ott, akár egy rongybaba.

A tanító még reggel a lelkűkre kötötte, hogy siessenek az állomásra és azonnal vegyék fel a munkát.Azt ígérte, ő majd később érkezik.

Amikor végre felbukkant az úton, és meglátta a viharvert, vérző osztályt, feldühödött. „Mittaláltatok ki már megint, hogy ne kelljen dolgoznotok?” – kiabálta.

A tanulók hüppögve kérdezték, mit csináljanak a még eszméletlen társaikkal. „Kapjátok őket ahátatokra, és indulás az állomásra! – hangzott az utasítása. – Elég a színjátékból, nyomás dolgozni!”

Az elkövetkező években, amikor Szin meglátott egy poüvon-gyereket, ha csak lehetett, azonnalsarkon fordult.

Az őrök gyerekei joggal érezték úgy, hogy a foglyok megérdemlik a kőzáport. A Nagy Vezető általellenőrzött és jóváhagyott családok leszármazottjai ugyanis összemérhetetlenül magasabb rendűnekszámítottak, mint a javíthatatlan bűnözők fattyai.

Kim Ir Szen 1957-ben újfeudális, vérségi alapú hierarchiát hozott létre azzal a céllal, hogy véltpolitikai ellenfeleit megbélyegezze és elszigetelje. A kormány a szülők és a nagyszülőkmegbízhatósága szerint kategorizálta az egész lakosságot, és ezeket az osztályokat bizonyos mértékigszegregálta is. Észak-Korea ugyan a „munkások paradicsomának” nevezi magát, de valójában, akommunista ideálokkal is szembemenve, a világ legszigorúbb kasztrendszerét alakította ki.

A lakosság három osztályba és ötvenegy alosztályba tagozódik. A kormányban, a KoreaiMunkáspártban, a hadseregben és a titkosszolgálatokban csak a piramis csúcsán állók kaphatnakmunkát. A vezető elitet a parasztság, a koreai háborúban elesett katonák családja, Kim Ir Szen japánmegszállás elleni harcostársai és kormánytisztviselők alkotják.

A következő szint az ingadozó vagy semleges osztály: ide tartoznak a katonák, a szakmunkások és atanárok. A társadalom legalsó kasztja a reakciós osztály, ide sorolták a rendszer feltételezettellenségeit: egykori földbirtokosokat, a keresztényeket, a II. világháború előtti japán megszálláskollaboránsait és azokat, akiknek rokonságuk van Dél-Koreában. Leszármazottaik ma is bányákban,gyárakban robotolnak, és nem járhatnak egyetemre.

A kormány nem csak a pályaválasztást irányítja vaskézzel, az osztályokat igyekszik fizikailag is

elkülöníteni. Az elit Phenjanban és környékén él, az ellenséges csoportok tagjainak jelentős részétpedig a kínai határvidékre telepítették. A semleges osztály tagjainak esetenként sikerülhet azelőrejutás, ha ugyanis hivatásos katonának állnak, szorgalom, szerencse és összeköttetéseksegítségével egészen a párttagságig vihetik.

A feketepiacok létrejötte később az ingadozó és reakciós osztályba tartozó kereskedőknek lehetővétette, hogy pénzzel vagy vesztegetéssel akár még az eliténél is jobb életkörülményeket teremtsenekmaguknak.[9] Az állami posztoknál azonban szinte kizárólag a származás döntött, és így dőlt el az is,kinek volt joga Szint kővel megdobálni.

A kényszermunkatáborokban csak a legmegbízhatóbb családok leszármazottjai lehettek smasszerok.Közéjük tartozott An Mjongcshol, akinek az apja az állambiztonságnál dolgozott.

Tizenkilenc éves korában lett felügyelő An Mjongcshol, miután letöltötte kétéves sorkötelezettségéta hadseregben. Felvétele előtt az egész családja megbízhatóságát ellenőrizték, és aláírattak vele egypapírt, hogy a táborok létezéséről soha, senkinek nem beszél. A vele együtt szolgálatba álló kétszáz őr60%-a szintén állambiztonságiak leszármazottja.

An Mjongcshol hét éven át, a ‘80-as évek végétől a ‘90-es évek elejéig, négy táborban dolgozottőrként és sofőrként. A 14-es tábor nem volt köztük. 1994-ben menekült Kínába, miután apja, akiakkoriban egy tartomány élelmiszer-ellátását irányította, összekülönbözött a feletteseivel és öngyilkoslett. An Mjongcshol eljutott Dél-Koreába, ahol feleségül vett egy helyi lányt, akitől két gyermekeszületett. Főállásban bankár, mellékállásban emberi jogi aktivista.

Később megtudta, hogy a szökését követően bátyját és nővérét munkatáborba zárták, ahol a bátyjameghalt.

An Mjongcshollal 2009-ben találkoztam egy szöuli kínai étteremben. Sötétkék zakót, fehér inget,csíkos nyakkendőt és divatos szemüveget viselt. Olyan embernek tűnt, aki megtalálta a helyét avilágban. Halk, nyugodt modora nem illett hatalmas termetéhez, széles vállához és lapátkezéhez.

Kiképzése során megtanították tékvandózni és tömeget oszlatni. A foglyokkal kapcsolatban szabadkezet kapott, bármit megtehetett velük, beleértve az olyan bánásmódot is, amelynek maradandókárosodás vagy haláleset lett a vége. Bármikor készen állt megverni bárkit, aki nem teljesítette anormát. Egyszer összevert egy púpos férfit. „Nem volt ebben semmi rendkívüli – vallotta be. A fejébeverték, hogy tilos még csak elmosolyodnia is, és hogy a rabokra ne emberként, hanem »kutyaként vagydisznóként gondoljon. – Utasításba kaptuk, hogy semmilyen formában nem tanúsíthatunk irgalmat. Aztmondogatták, hogy aki lágyszívű, ott tartják a lágerben fogolynak.”

A kegyelem tilalmán kívül mást is megtanítottak a rabokkal való bánásmódról. An Mjongcsholszerint az őrök bármilyen különcségüket vagy perverziójukat kiélhették a foglyokon. A szép, fiatal nőkszabad prédának számítottak, akik amúgy is könnyen beleegyeztek abba, hogy szexszel fizessenek ajobb bánásmódért. „Ha teherbe estek, az anyát és a gyereket megölték – mondta An. Ő maga is látottvasrúddal agyonvert újszülötteket. – A tábor küldetése az volt, hogy három nemzedéken át kiiktassa atársadalomból a hibásan gondolkodókat. Nem vallott volna következetes szemléletre, ha egy újabbgeneráció jön a világra.”

Amennyiben az őröknek sikerült megakadályozniuk egy szökési kísérletet, jutalomból felvételtnyertek az egyetemre. Némelyik ambiciózus smasszer leleményesen kihasználta a rendszert, példáulszándékosan félrenézett, majd ha a fogoly szökni próbált, lelőtte.

An Mjongcshol elmondása szerint a foglyokat a legtöbbször azért verték össze (vagy olykor agyon),mert az őröknek rossz kedvük volt és unatkoztak.

A börtönőrök és törvényes gyerekeik születésük révén az elithez tartoznak ugyan, de életük javarészét az ország kietlen, távoli vidékein töltik el, kevéssé fontos pozícióban vegetálva.

Az igazi elit lakóparkokban él Phenjanban, a kormány által rendelkezésükre bocsátott nagylakásokban vagy házakban. Nem tudjuk pontosan, hányan tartoznak ebbe a körbe. Dél-koreai ésamerikai tudósok becslése szerint mintegy 100-200 ezer emberről lehet szó, ez a 23 millió lakosnakcsupán töredéke.

Az elit legmegbízhatóbb és legügyesebb tagjai külföldre is utazhatnak. Közülük kerülnek ki adiplomaták és az állami vállalatok külkereskedői. Az elmúlt tíz év amerikai kormányzati ésnemzetközi rendőrségi forrásai szerint a külföldön élő észak-koreaiak egy része bűnöző tevékenységetfolytat, hogy így szerezzen valutát a phenjani kormánynak.

Az észak-koreai diplomaták neve felmerült százdolláros bankjegyek hamisítása, internetes bűnözés,illegális Viagra-kereskedelem, valamint heroin és hamis cigaretta csempészete kapcsán is. Észak-Korea az ENSZ határozataival szembe menve rakétákat és haditechnológiát adott el Iránnak ésSzíriának.

Az észak-koreai elit egyik sokat utazó tagja elmesélte, hogyan szolgálta saját javát és Kim Dzsongilrendszerét külföldi kiküldetése során.

Kim Gvandzsin a „kékvérű elit” tagjaként nőtt fel Phenjanban, ahol angol irodalmat tanult afőtisztviselők gyermekeinek fenntartott Kim Ir Szen Egyetemen. Mielőtt 2003-ban Dél-Koreábaszökött volna, világméretű biztosítási csalásokban működött közre: megrendezett észak-koreai iparibalesetek és természeti katasztrófák segítségével dollárszázmilliókat csalt ki nagy nyugatibiztosítótársaságoktól. A pénz java a Kedves Vezetőnél landolt.

A Koreai Állami Biztosító külföldi részlegében igyekeztek úgy időzíteni, hogy a legnagyobbbevétel Kim Dzsongil február 16-ai születésnapja előtt érkezzen meg. A cég külföldön dolgozóvezetői így különleges ajándékkal kedveskedhettek a Kedves Vezetőnek.

Kim Gvandzsin 2003. február elején maga is látta Szingapúrban, amikor a munkatársai 20 milliódollár értékű készpénzzel tömtek tele két koffert. A külföldi biztosítótársaságoktól származó pénztPekingen át küldték Phenjanba. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset: az alatt az öt év alatt, amíg abiztosítónak dolgozott, a Kedves Vezető mindig megkapta készpénzcsomagját a születésnapjára.

A pénz rendszerint Svájcból, Franciaországból, Ausztriából vagy Szingapúrból érkezett a KoreaiMunkáspárt Központi Bizottsága 39-es irodájának címezve. Állítólag Kim Dzsongil az irodátkifejezetten azzal a céllal hozta létre a ‘70-es években, hogy apjától, az akkori első embertőlfüggetlenül keményvalutához jusson, és saját hatalmi bázist építsen ki. A 39-es iroda lojalitásukfejében luxustermékeket vásárolt az elit tagjainak, de a részleg beosztottjai feleltek a fegyverkezésiprogramhoz szükséges külföldi alkatrészek beszerzéséért is.

Kim Gvandzsin részletesen elmagyarázta, hogyan működött az Államilag szervezett biztosításicsalás.

Az észak-koreai biztosítótársaság viszontbiztosítást kötött nyugati cégekkel olyan gyakori ésjelentős anyagi kárral járó eseti lényekre, mint a bányabalesetek, a vasúti szerencsétlenségek vagy azáradás okozta terméskiesés. „A konstrukció lényege az, hogy a kormány természeti katasztrófákraspekulál – mondta.

Ha káresemény következik be, a kormánynak keményvaluta üti a markát.”Kim Gvandzsinnak és kollégáinak az volt a feladatuk, hogy olyan biztosítókat keressenek, amelyek

hajlandóak katasztrófa esetén kártalanítani az országot.A viszontbiztosítás legitim, több milliárd dolláros üzletág, a lényege az, hogy a kockázatot több

biztosítótársaság között osztja meg. Az észak-koreai társaság igyekezett úgy intézni, hogy minden

évben más biztosító fizessen. „Módszeresen körbejártuk őket – mondta Kim. – Ha az egyik évben alondoni Lloyd’s tejelt, a másikban a Swiss Re következett.”

Észak-Korea viszonylag szerény kárigényt jelentett be különböző biztosítóknál, így a kockázatnagysága eleinte nem tűnt fel senkinek. A kormány részletes aktákat állított össze a katasztrófákról,átfuttatta a saját embereiből álló bíróságon, és azonnali kártalanítást követelt. A biztosítótársaságokképviselőinek rendszerint nem tette lehetővé, hogy teljeskörűen tájékozódjanak a helyszínen. Egylondoni szakértő szerint gyakran kihasználták, hogy a nemzetközi cégek jóindulatúan és tudatlanulviszonyultak Észak-Koreához: voltak, akik azt hitték, hogy Dél-Koreával kötnek üzletet, másoknakpedig fogalmuk sem volt, hogy az ország totalitárius állam, ahol a bíróságnak a kormány diktál, ésnem érvényesül a nemzetközi jog.

A biztosítótársaságok idővel gyanút fogtak a költséges, ám ellenőrizhetetlen vonat- éskompbalesetek tömkelege láttán. A német Allianz Global, a londoni Lloyd’s és más biztosítókkeresetet nyújtottak be a Koreai Állami Biztosítóval szemben a londoni bíróságon. Vitatták, hogy2005-ben helikopter csapódott volna be egy állami tulajdonú phenjani raktárba. A periratok szerintazzal érveltek, hogy a balesetet megrendezték, a bíróság döntése nyomásgyakorlással született, ésÉszak-Korea Kim Dzsongil személyes valutaigényének kielégítésére rutinszerűen alkalmazza abiztosítási csalást.

Csakhogy a viszontbiztosítók kisvártatva ejtették kárigényüket, és olyan csekély kárpótlással isbeérték, hogy az már-már Észak – Korea teljes győzelmével ért fel. Szakértők szerint erre a lépésre azkényszerítette a cégeket, hogy a szerződésekben észak-koreai joghatóságot jelöltek ki. A perlezárultával az észak-koreai jogászok „a legteljesebb mértékben felháborítónak” nevezték afeltételezést, hogy az ország kormánya manipulálta volna a nemzetközi biztosítási ügyleteket. A jogicsatát kísérő nyilvánosság azonban riadóztatta a világ biztosítótársaságait, így a viszontbiztosításibiznisznek befellegzett.

Kim Gvandzsin szerint Kim Dzsongil mindig nagyon boldog volt, amikor megkapta a 20 milliódollár értékű bőröndöket. „Köszönőlevelet kaptunk tőle, és nagy ünneplést tartottunk.” A vezér mégajándékcsomagot is küldött, benne naranccsal, almával, DVD-lejátszóval és takarókkal.

Gyümölcs, műszaki cikk és ágynemű. Árulkodó, mennyire köznapi ajándékokkal kedveskedett adiktátor. De Phenjanban az elit élete is csak ahhoz képest luxus színvonalú, hogy a népesség harmadahosszú ideje éhezik.

Az uralkodó osztály tagjai nagyobb lakásban élnek, korlátlanul vásárolhatnak rizst és aránylagkönnyen hozzájuthatnak gyümölcshöz, alkoholhoz és egyéb importált javakhoz. A fővárosáramellátása azonban sokszor akadozik, meleg víz rendszerint nincs, a külföldi utazás csakdiplomatáknak és az állami vállalatuk kiküldötteinek megengedett. „Az anyagai javak, az otthonfelszereltsége és a szórakozási lehetőségek tekintetében a phenjani elit rosszabbul él, mint az átlagosszöuli munkások” – állítja Andrej Lankov orosz származású politológus, aki Phenjanban végeztefelsőfokú tanulmányait és jelenleg a szöuli Kukmin Egyetemen oktat. Észak-Koreában az egy főre jutóéves átlagjövedelem 2009-ben 1900 dollár volt, tizenötödé a dél-koreainak. Ez kevesebb, mint aszudániak, a kongóiak és a laosziak átlagjövedelme.

Kivétel persze itt is akad, így a Kim-dinasztiának sem átlagjövedelemből kell élnie. Aműholdfelvételek tanúsága szerint a családi birtokok oázisokként törik meg a sivár észak-koreai tájegyhangúságát. Kim volt főszakácsa és sofőrje egy könyvben azt állítja, hogy a dinasztiának legalábbnyolc vidéki háza van, amelyeket saját mozival, kosárlabdapályával és sportlőtérrel láttak el.

Némelyikhez uszoda, bowling- és görkorcsolyapálya is tartozik. A műholdképeken ezen kívüllóversenypálya, külön bejáratú vasútállomás és vízi élménypark is kivehető.

A család saját yachtját a wonsani házuk közelében sikerült lefotózni. A hajón egy 50 m-es medencetalálható, két csúszdával felszerelve. A ház – a hírek szerint a Kim-dinasztia kedvence – a fehérhomokos tengerparton áll. A volt testőr állítása szerint Kim Dzsongil szívesen vadászott őzre, fácánraés vadlúdra. Házai berendezését Európából és Japánból hozatta. Külön farmon tenyésztett marhákkalgondoskodnak a család húskészletéről, az alma pedig biofarmról kerül az asztalra, ahol a földetritkaságszámba menő cukorral trágyázzák, hogy a gyümölcs minél édesebb legyen.[10]

A Kim család kiváltságainak semmi sem szabhat határt. Az ország feletti teljhatalmú uralmat KimDzsongil 1994-ben örökölte apjától. Ez volt az első dinasztikus hatalomátadás a kommunistavilágban. A második 2011 decemberében, Kim 69 éves korában bekövetkezett halála után zajlott le,amikor legkisebb fiát, Kim Dzsongunt egy személyben a párt, az állam és a hadsereg vezetőjéneknevezték ki. Bár még nem lehetett tudni, hogy a tényleges hatalom az ő vagy idősebb rokonai kezébenlesz-e, a propagandisták máris belefogtak az utód személyi kultuszának megteremtésébe. A pártnapilapja, a Rodong Szinmun úgy írt róla, mint az országot és a hadsereget szolgáló „remény fáklyájaés lángoszlopa”. Az állami hírügynökség pedig „példátlan vezetői képességekkel megáldott”, mindentekintetben „jelentős gondolkodó-teoretikusként” és „az ország jólétének biztos alapjaként” említette.

A pedigréjével szemben a fiú képességei igencsak kérdésesek. Tudjuk róla, hogy német nyelvűiskolába járt a svájci Liebefeldben. A kosárlabdacsapatban irányítót játszott, és órákat töltött azzal,hogy ceruzarajzokat készítsen a Chicago Bulls sztárjáról, Michael Jordánról.[11] Tizenhét éveskorában visszatért Phenjanba, ahol a Kim Ir Szen Egyetemen tanult, de hogy mit, az rejtély.

A második apa-fiú hatalomváltás előkészületének jelei 2008-ban váltak nyilvánvalóvá, miután KimDzsongilt szélütés érte. A Kedves Vezető ettől fogva érezhetően nehezen beszélt, és harmadik fiafokozatosan előbújt az árnyékából.

2009-ben egy Phenjanban tartott előadáson úgy beszéltek róla, mint aki „az irodalom lángelméje”,továbbá igazi hazafi, aki „éjt nappallá téve buzgólkodik” Észak-Korea atomhatalmi szerepénekmegszilárdításán. A hadseregben kötelezővé tették a „Léptek” című propagandisztikus indulót, hogy afelső vezetés körében előkészítsék a dinamikus, „Fiatal Tábornok” érkezését. Annyi bizonyos, hogyKim Dzsongun csakugyan fiatal volt: húszas évei végén járhatott, hiszen 1983-ban vagy 1984-benszületett.

A világ 2010 szeptemberében egy hivatalos bemutatkozó ünnepség keretében láthatta először aFiatal Tábornok arcát. A Kim Ir Szen téren rendezett hatalmas katonai parádén arra biztatták a máskornem kívánatos nyugati újságírókat, hogy nyugodtan filmezzék és fényképezzék Kim Dzsongunt. Afiatalember – kiköpött hasonmása a Kim Dzsongilnél jóval népszerűbb nagyapjának, Kim Ir Szennek,a Nagy Vezetőnek – kicsattanóan egészségesnek tűnt egyre rozogább apja mellett.

Ez a feltűnő hasonlatosság aligha lehet véletlen, különösen annak fényében, milyen hasznos lehetKim Dzsongun számára a hatalma megszilárdítása szempontjából. Ruhája és haja – Mao-öltöny ésbarkó nélküli bakafrizura – egyértelműen idézték az 1945-ös, éppen hatalomra került Kim Ir Szent.Dél-Koreában az a hír járta, hogy a hasonlóságot phenjani plasztikai sebészek tették mégtökéletesebbé.

Az új vezetőnek azonban a hadsereg támogatása mellett népszerűségre is szert kell tennie, ha olyanszilárdan kézben akarja tartani a hatalmat, ahogyan apja és nagyapja tette. Apja, Kim Dzsongil talánsohasem volt különösebben közkedvelt, de közel húsz év alatt volt ideje megtanulni, hogyan szoktassaengedelmességre a nála idősebbeket. Amikor apja 1994-ben meghalt, fia kinevezettjei uralták atábornoki kart, és ténylegesen már ekkor a Kedves Vezető irányította az országot.

Kim Dzsongun, az alig harmincéves fiatalember efféle tapasztalattal nem rendelkezett. Kénytelenvolt családja nevére, a dinasztiát övező személyi kultuszra, rokonaira, a nepotizmusra és a tábornokikarra támaszkodni, és kérdéses volt, okvetlenül elfogadják-e ezek az emberek, ha a háttérben kellmaradniuk.

Néhány hónappal Kim Dzsongil halála után új korszak vette kezdetét az észak-koreai diktátorokarculatépítésében. Kim Dzsongun előszeretettel tündököl a boldog, szerető férj képében. Felesége, azénekesnő Ri Szoldzsu szintén nyilvánosság elé lépett: a húszas évei elején járó elvtársnő úgyöltözködik, mintha a Samsung szemtelenül fiatal felső vezetője lenne. A felvételeken szorosan a férjemellett áll, bájosan mosolyog, és arra is volt példa, hogy nyilvánosan a férjéhez ért.

A családias imázs hatalmas változást jelent a korábbiakhoz képest. Kim Dzsongil feleségeinekkilétét államtitokként kezelték, kifejezetten veszélyes volt pletykálni róluk.[12] Kim Dzsongun feleségeviszont államilag jóváhagyott „látványosság” lett: egy kissé malacszerű Vilmos herceg Dior-kosztümös Kate Middletonja. A televízió nyilvánossága előtt a házaspár egy edzőterem gépeitcsodálta, egy szupermarket újdonságait szemrevételezte és pufók kisgyermekekkel bájolgott. Egyszeregy élő Miki egér-show-t is megtekintettek. Kim Dzsongun feltartott hüvelykujjal jelezte tetszését aRocky című film zenéjét feldolgozó szám hallatán.

A megrendezett, bizarrul mesterkélt videók úgy járták be a világot, mintha egy sztármagazin Kim-dinasztiáról szóló különszáma lennének. Kim Dzsongun internetes mém lett. Az MSN hírportál egyikcikke a következő címmel jelent meg: „Sajnálom, hölgyeim, a kedvenc észak-koreai diktátorotok márfoglalt”.[13]

Észak-Korea új ura néhány reformba is belekezdett. Engedélyezte, hogy a nők nyilvánoseseményeken nadrágot viseljenek. Eltávolított egy keményvonalas tábornokot, és minden jel arramutat, cseppet sincs ínyére a hadsereg teljhatalma. Amikor nagy hatótávolságú rakétájuk kilövés utánnem sokkal darabokra hullott, beismerte, hogy Észak-Korea tudósai és szakértői ezúttal kudarcotvallottak. Azt nyilatkozta, hogy a gazdasági változás megoldást jelenthet az élelmiszerhiányra, éstisztviselőket bízott meg a kínai stílusú kapitalizmus tanulmányozásával. Úgy tűnik, a parasztságnakengedélyezni fogják, hogy a beszolgáltatási kvótán felül termelt felesleget megtarthassák éseladhassák. Észak-Koreával foglalkozó szakértők szerint sosem volt még ennyire valószínű, hogy azországban valódi gazdasági reformokat vezetnek be.

Eközben azonban az emberi jogok terén semmiféle változás nem történt. 2012 júniusában az ENSZszakértői úgy becsülték, hogy az észak-koreai népesség kétharmada még mindig alultáplált. Apolitikai foglyok számára létesített munkatáborokat nem zárták be. Létezésüket Észak-Korea továbbrais tagadja, és nemzetközi elszigeteltsége cseppet sem mérséklődött. Az állami hírügynökség„söpredéknek” titulálta azokat a menekülteket, akik külföldön a táborok létezéséről beszélnek.

4ANYÁÉK SZÖKNI PRÓBÁLNAK

Szin éppen a cipőjét húzta fel az iskola hálótermében, amikor belépett a tanár, és őt kereste. 1996.április 6., szombat reggel volt. „Hé, Szin, gyere azonnal!” – utasította.

A tizenhárom éves kamasz nem értette, mi dolga lehet bárkivel. Zavartan követte tanárát azudvarra. Három egyenruhás várt rá egy dzsip mellett. Megbilincselték, a szemét bekötötték feketekendővel és a hátsó ülésre dobták. Útközben egyetlen szót sem szóltak.

Szinnek fogalma sem volt, hová viszik és miért. Miután a dzsip már fél órája zötyögött vele,félelmében remegni kezdett.

Amikor a kocsi megállt, a férfiak kirángatták és talpra állították. A fiú hallotta, ahogy kinyílik,majd nagyot döngve becsukódik mögötte egy fémkapu, és egy gép tompa moraja ütötte meg a fülét. Azőrök bevezették egy liftbe, és megindultak lefelé. A tábor föld alatti börtönében jártak.

Miután kiszálltak a liftből, egy hosszú folyosón mentek végig. Egy nagy, üres, ablaktalan szobábanlevették a szeméről a kötést. Szin hunyorgott a fényben, és egy katonatisztet látott, aki négy csillagotviselt az egyenruháján. A tiszt íróasztal mögött ült, mellei te két khaki egyenruhás őr állt. Az egyikutasította Szint, hogy üljön le egy egyenes támlájú székre.

– Te vagy Szin Ingun? – kérdezte a katonatiszt.– Igen, uram – felelte Szin.– Az apád Szin Gjongszop?– Így van.– Anyád pedig Csang Hjegjong?– Igen.– A bátyádat Szin Högunnak hívják?– Igen.A kihallgatótiszt percekig mereven bámulta Szint. A fiúnak fogalma sem volt, mi történik.– Tudod, miért vagy itt? – vetette oda neki a tiszt.– Nem tudom.– Akarod, hogy megmondjam?Szin bólintott.– Ma hajnalban anyádat és a bátyádat szökési kísérleten kapták. Ezért vagy itt. Felfogtad? Tudtad,

hogy mire készülnek?– Én... Én nem tudtam.Szin annyira megdöbbent, hogy alig bírt megszólalni. Nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. A tiszt

egyre jobban kikelt magából, láthatóan nem hitt neki.Hogyhogy nem tudtad, hogy az anyád és a bátyád meg akarnak lépni?! – kérdezte. – Ha élni akarsz,

azonnal megmondod az igazat!– Tényleg nem tudtam... – mondta Szin elfúló hangon.– Az apád se mondott semmit?– Már régen nem voltam otthon – felelte Szin. – Egy hónapja láttam a szüléimét, akkor nem

mondtak semmit.– Mi rejtegetnivalója volt a családodnak, hogy szökést terveztek?– Esküszöm az életemre, hogy nem tudom.

Ezt a történetet Szin 2006 nyarának végén mondta el először, miután Szöulba érkezett. Később még

sokszor el kellett ismételnie, egy idő után tökélyre fejlesztette a minden ízében hihető és meggyőzőelbeszélést.

Szöulban a dél-koreai Nemzeti Hírszerzési Szolgálat az elsők között hallgatta ki. A tapasztaltügynökök hosszasan faggatnak minden észak-koreai menekültet, hogy kiszűrjék a bérgyilkosokat,akiket Kim Dzsongil rendszere időről időre átdob délre.

A hírszerzés után Szin az áttelepülést segítő tanácsadókkal és pszichológusokkal találkozott.Beszélt emberi jogi aktivistákkal, más menekültekkel, helyi és külföldi újságírókkal. A történetet2007-es koreai nyelvű visszaemlékezésében is megírta, nekem pedig akkor mondta el, amikor 2008decemberében először találkoztunk. Amikor kilenc hónappal később Szöulban egész napon átinterjúztunk, a részletes változattal is megismertetett.

Természetesen senki nem tudta ellenőrizni, amit Szin mondott. Az anyja és a bátyja meghaltak. Azapja továbbra is a táborban volt, vagy talán nem is élt már. Észak-Korea irányából nem érkezhetettsemmilyen megerősítés, hiszen a phenjani kormány még a 14-es tábor létét sem ismerte el.

A történet azonban a szemtanúknak, a szakértőknek, az emberi jogi ügyvédeknek és a dél-koreaikormány képviselőinek egyaránt igaznak tűnt. Én is elhittem. A The Washington Postban megjelentegyik cikkemben még írtam is őszinte döbbenetéről, amikor a börtönben meghallotta, mire készült azanyja.

Aztán egy szép napon, már a kaliforniai Torrance-ben, Szin elmesélte a történet valós verzióját.Akkoriban kisebb-nagyobb megszakításokkal már egy éve dolgoztunk a könyvön. Az egész hetet a

Best Western hotelben töltöttük, félhomályos szobámban egymással szemben ülve próbáltunkkeresztülvergődni Szin élettörténetén.

Egy nappal azelőtt különös dolog történt: Szin ragaszkodott hozzá, hogy kerítsünk egy új tolmácsot,ezért elhívta Hannah Songot, a Szabadságot Észak-Koreának vezetőjét. A 29 éves koreai-amerikai nőnemcsak a főnöke volt, de gyakorlatilag a személyi titkára is: ő segített Szinnek pénzt, vízumot ésbiztosítást szerezni, sőt a társas életét is egyengette. Sokszor viccelt azzal, hogy ő Szin mamája.

Szin lehúzta a szandálját, és a szállodai kanapé alá dugta a csupasz lábát. A Torrance sugárútreggeli forgalmának zaja beszűrődött a szobába. Bekapcsoltam a diktafont. Szin zavartan nyomkodta amobiltelefonja gombjait.

Valami baj van? – kérdeztem.Sóhajtott. Azt felelte, hogy minden, amit az anyja szökési kísérletéről mondott, hazugság volt.

Akkor találta ki az egészet, amikor Dél-Koreába érkezett.Úgy éreztem, muszáj eltitkolnom néhány dolgot – válaszolta.Féltem, hogy az emberek gyűlölni fognak. Hogy megkérdezik: ember ez egyáltalán? Nem volt

könnyű magamban tartani a titkot. Eleinte nem zavart, hogy hazudtam, hiszen szándékosan tettem. Demostanában mindenki azt akarja körülöttem, hogy őszinte legyek. Végre értem, miért fontos azegyenesség. El kell mondanom az igazat. Őszinte akarok lenni, mint a barátaim. Bűnösnek érzemmagam azért, amit tettem.

Majd így folytatta:Valójában az őrökhöz voltam hűséges, nem pedig a saját családomhoz. Jelentettem róluk, ahogyan a

táborban mindenki elárult mindenkit. Elmondom az igazságot, de tudom, meg fognak gyűlölni érte.Pedig nem érthetik meg mások, mi folyt odabent. Minket nem csak az őrök vertek. Sokkal rosszabb

volt, ahogyan a foglyok bántak egymással. Nem volt összetartás: senki nem szeretett senkit, és én egyvoltam a sok közül.

Szin nem megbocsátást vár azért, amit elmesél; megbocsátani ő sem tud magának. Úgy tűnt, nempusztán gyónni akar, hanem el akarja magyarázni, hogyan ölte ki a láger a foglyokból az emberségcsíráját is. Persze tudta, hogy az új változattal a saját szavahihetősége válik kétségessé.

De talán, mondta, ha az emberek megértik, mi történt és történik a kényszermunkatáborban születettgyerekekkel, mégis feloldozzák élete legnagyobb bűne alól.

5ANYÁÉK SZÖKNI PRÓBÁLNAK – MÁSODIK

VÁLTOZATEz a történet valójában 1996. április 5-én, egy nappal korábban kezdődött, mint az előző.A tanítás végén Szin meglepő hírt kapott. A tanára közlése szerint az éjszakát nem kell a

hálóteremben töltenie, hazamehet vacsorára a szüleihez.Ezt a jó magaviseletéért kapta jutalmul. Szin ekkor már két éve lakott a hálóteremben, és lassanként

kezdett hozzászokni. Egyre ritkábban fordult elő, hogy utolsó lett a munkában, vagy hogy megvertékvolna. Ráadásul egyre többet köpött a társairól.

Ugyanakkor nem különösebben vágyott arra, hogy az éjszakát az anyjánál töltse. A távolság semjavított a kapcsolatukon. Szin továbbra sem bízott benne, nem érezte a gondoskodását, és az anyjafolyton ingerült volt a fia jelenlétében. De ha a tanár azt mondja, otthon kell aludnia, akkor nincs mittennie.

Anyja házában még nagyobb meglepetés fogadta: bátyja, Szin Högun is otthon volt, aki néhánykilométerre, a tábor délkeleti sarkában fekvő cementgyárban dolgozott. Szin alig ismerte és ritkánlátta, hiszen már tíz éve elhagyta a szülői házat, most volt huszonegy éves.

Szin tudta róla, hogy nem kifejezetten élmunkás, így ritkán kapott eltávozást, hogy meglátogathassaszüleit. Bizonyára megemberelte magát, gondolta Szin, ha most mégis elengedték.

Anyja nem tűnt túláradóan boldognak, amikor kisebbik fia is megjelent a vacsoránál. Nem mondta,mennyire örül, hogy ott van, és mennyire hiányzott neki Szin. „O, hát te is itt vagy!” – húzta el a száját.

Megfőzte a vacsorát, egyetlen lábosában vizes kását készített a napi 70 dkg-os kukoricaliszt-adagból. A család leült a földre, és kanállal enni kezdtek kis tálkáikból. Vacsora után Szin lefeküdt ahálószobában.

Arra ébredt, hogy a konyhában anyja és a bátyja beszélgetnek. Odasettenkedett az ajtóhoz, hogymeglesse, vajon miért nem alszanak. Anyja rizst főzött. Szin úgy érezte, arcul csapták. Ő csak vizeskukoricakását kapott, ugyanazt az ízetlen csirizt, amelyet minden nap evett. Bezzeg a bátyjának rizstkészít anyjuk!

Az észak-koreai kultúrában nem lehet túlbecsülni a rizs fontosságát: a jólét, a családi közösségszimbóluma, minden valamirevaló étkezés elengedhetetlen tartozéka. A kényszermunkatáborok lakóiszinte soha nem kapnak rizst. Puszta hiánya arra emlékezteti őket, hogy nem tagjai a társadalomnak.

A krónikus élelmiszerhiány a lágeren kívül is megnehezítette a rizshez jutást, különösen azellenséges osztály tagjai számára. Számos fiatalkorú menekült számolt be arról, hogy visszatérőálmában asztalhoz ül a családjával, és meleg, főtt rizst eszik. A phenjani elit egyik legfontosabbstátusszimbóluma az elektromos rizsfőző.

Szin egyre csak bámulta anyját, aki rizst főzött. Arra gondolt, talán szemenként lopkodta össze agazdaságból, és úgy csempészte haza.

Szin füstölgött magában.És hallgatózott.Főleg a bátyja beszélt. Szin Högun nem kapott eltávozást, hanem engedély nélkül szökött el a

cementgyárból, ahol belekeveredett valamibe.Szin rájött, nagy bajban van a bátyja, mert súlyos büntetésre számít, ha az őrök elkapják. Arról

tanácskozott az anyjával, mitévők legyenek. „Meg kellene szökni” – Szint szíven ütötte a mondat,

amely a bátyja szájából hangzott el. Egy ideje már tervezte, és anyja most beleegyezett, hogy segítneki. A rizs volt az utolsó vacsorája a táborban a menekülés előtt.

Szin számára nem volt világos, hogy anyja is meg akart-e szökni. Nagyobbik fiát mindenesetre nemmarasztalta, noha tudta, akár sikerül a szökés, akár nem, a hátramaradt családtagokat megkínozzák ésvalószínűleg kivégzik. Minden fogoly ismerte a 14-es tábor 1. szabályának 2. rendelkezését: „Az afogoly, aki szökési kísérlet tanúja, és a látottakat nem jelenti, azonnali főbelövéssel büntetendő.”

Anyja nem tűnt rémültnek, Szin azonban az volt. Szíve a torkában dobogott. Dühös volt, hogy azanyja feláldozná az ő életét a bátyja kedvéért. Félt, hogy belekeveredik a szökési kísérletbe, ésagyonlövik.

És féltékeny volt a bátyjára, aki rizst ehetett.A tizenhárom éves Szin próbálta leküzdeni félelmét, de a rettegés súlya alatt szinte fizikai fájdalom

kezdte gyötörni. Egész életének legnehezebb döntését hozta meg, amikor végül felülkerekedett atáborban belé nevelt ösztön.

El kell mondania egy őrnek, amit hallott. A konyhán keresztül kiosont az ajtón.– Hová mész? – szólt utána az anyja.– A budira – válaszolta.Szin az iskola felé rohant. Éjjel egy óra volt. Benyitott a hálóterembe. A tanár nem volt ott, nyilván

hazament a poüvon-faluba.Kivel beszéljen akkor?A zsúfolt hálókörletben megkereste barátját, Hong Szongdzsót, és felkeltette.Szin bízott ebben a fiúban, már amennyire ez a tábori körülmények között lehetséges volt. Elmondta

neki, mit tervez az anyja és a bátyja, és tanácsot kért. Hong azt javasolta, keressék meg az iskolaéjjeliőrét a főépületben és beszéljenek vele. Útközben Szin ráébredt arra, hogy megpróbálhatnaprofitálni az értékes információból. „El akarok mondani valami fontosat – kezdte Szin az őrnek, akitelőször látott életében. – De mielőtt beszélnék, kérek valamit cserébe.”

Az őr biztosította, hogy áll az alku. „ígérje meg, hogy ezután több ételt kapok” – közölte Szin.Azt is kérte, hogy ő lehessen a vezető tanuló az osztályában, ugyanis ezzel a pozícióval kevesebb

munka és kevesebb verés járt.Az őr bólintott.Szin ekkor elárulta, mire készül az anyja és a bátyja, és hogy hol vannak most. Az őr telefonált a

feletteseinek, majd utasította Szint és Hong Szongdzsót, menjenek vissza a hálóterembe aludni, ő majdgondoskodik a többiről.

Másnap reggel egyenruhások keresték Szint az iskolaudvaron. Ahogyan később mindenkinekelmesélte és a memoárjában is leírta, megbilincselték, szemét bekötötték, a dzsip hátsó üléséredobták, és szó nélkül a föld alatti börtönhöz hajtottak vele.

Ám Szin pontosan tudta, miért került oda. És remélte, a 14-es tábor őrei is tisztában vannak azzal,hogy ő volt a spicli.

6KAMPÓRA AKASZTVA

Egyszerű kérdés volt: „Tudod-e, miért vagy itt?” Szin tudta, hogy azért, mert a tábor szabályaitbetartva megakadályozott egy szökési kísérletet.

A tiszt azonban vagy nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy Szin maga a megtestesült kötelességtudóinformátor. „Ma hajnalban anyádat és a bátyádat szökési kísérleten kapták. Ezért vagy itt. Felfogtad?Tudtad, mire készülnek? Hogyhogy nem tudtad, hogy az anyád és a bátyád meg akarnak lépni?! Haélni akarsz, azonnal megmondod az igazat!”

Szinnek kóválygott a feje az éhségtől és a rettegéstől. Egyre dermesztőbb pánik szorította össze aszáját. Hiszen ő maga jelentette a szökést. Miért vallatják úgy, mintha cinkos lenne?

Később jött rá, hogy az iskola éjjeliőre megtartotta magának a leleplezés dicsőségét, és afeletteseinek az ő nevét meg sem említette.

De azon a reggelen, a föld alatti börtönben Szin még semmit sem értett. Tizenhárom éves volt ésremegett. Pattogtak a kérdések, mint a puskagolyó. Miért, mikor, hogyan, ki elől akart megszökni acsaládja? Képtelen volt összefüggően válaszolni.

A tiszt végül az orra alá nyomott egy halom papírt. „Ezt elolvasod, fattyú, és az aljára odanyomodaz ujjad!”

A dokumentumban a család bűnlajstroma szerepelt: Szin apjának és tizenegy testvérének nevét,életkorát és vétkeit tartalmazta.

Az első helyen a legidősebb nagybátyja, Szin Theszop neve szerepelt. Mellette egy szám, 1951, akoreai háború második éve. Bűne a közrend megzavarása, erőszakos cselekmények, dezertálás Dél-Koreába. Ugyanez az információ szerepelt a második fivér neve mellett.

Szin csak hónapokkal később döbbent rá, hogy tulajdonképpen ekkor tudta meg, miért zártáklágerbe apja családját.

Apjának nem más volt a megbocsáthatatlan bűne, mint hogy két fivére délre szökött a háborúban.Abban a háborúban, amelyben a katonák saját népük ellen harcoltak, és amely letarolta a Koreai-félszigetet, és családok százezreit választotta el egymástól. Az apja soha nem beszélt ezekről azidőkről.

Később, amikor Szint kiengedték a börtönből, az apja elmondta, hogyan hurcolta el atitkosszolgálat. Szin nagyapja Mundok megyében, a fővárostól 55 km-re északra gazdálkodott. 1965-ben, egy hajnalon katonák rontottak be a házukba. „Azonnal összecsomagolni!” – fogták rájuk afegyverüket. Nem tudhatták meg tőlük, mi a család bűne, és milyen sorsot szántak nekik. Néhány óramúlva teherautó érkezett a holmijukért. A család egy álló napig utazott (a távolság 70 km volt), amígmegérkezett a 14-es táborba.

* * *

Szin az utasításnak megfelelően ujjával szignálta a dokumentumot. Az őrök bekötötték a szemét éskivezették a vallatószobából. A folyosó végén levették a kendőt és belökték Szint egy cellába,amelynek az ajtaján a 7-es számot látta.

– Öltözz át, fattyú! – Majd a kezébe nyomtak egy váltás rabruhát.A ruha felnőtt méret volt, Szin valósággal elveszett benne, ahogy felhúzta inas testére.A négyzet alapú, betonfalú cellában Szin épphogy végig tudott feküdni. Az egyik sarokban a

csöpögő vízcsap mellett kübli bűzölgött. A mennyezetről csupasz villanykörte lógott. Már égett,

amikor Szint behozták, és a cellából nem lehetett lekapcsolni. Ablak híján Szin nem tudta, éjszakavan-e vagy nappal. A padlón két vékony takaró hevert. Enni nem kapott, aludni pedig nem tudott.

Már másnap lehetett, amikor az őrök benyitottak a cellájába. Bekötötték a szemét és egy másikvallatószobába vitték, ahol két tiszt várt rá. Utasították, hogy térdeljen le, és vallja be, miért akart acsaládja megszökni. Mi kifogása volt az anyjának a rendszer ellen? Miről szoktak beszélgetni? Mittervezett a bátyja?

Szin remegve közölte, hogy nem tudja a választ a kérdéseikre.– Még alig éltél – mondta az egyik őr. – Ha vallasz, szabadon engedünk. Vagy itt akarsz

megdögleni?!– Én... Én tényleg nem tudok semmit – rebegte Szin.Majdnem elszédült az éhségtől. Testének minden porcikáját átjárta a félelem. Ráadásul küzdött az

értetlenséggel, miért nem tudják vallatói, hogy ő adta fel családját.Visszavezették a cellájába.A harmadik nap reggelén három őr lépett Szin cellájába egy kihallgatótiszt társaságában.

Összekötözték a bokáját, és egy kötelet átvetettek a plafonba fúrt kampón. A lábánál fogva felhúzták,aztán szó nélkül kimentek és rázárták az ajtót.

Szin talpa majdnem súrolta a plafont. A feje fél méterrel a padló felett lengett. Ha kinyújtotta akarját, amit az őrök nem kötöztek össze, éppen nem érte cl a földet. Hiába rángatózott, nem tudottkiszabadulni. Nyaka görcsbe rándult az erőlködéstől, és a bokája sajgott. Lába elzsibbadt. Fejemegtelt vérrel és óráról órára jobban fájt.

Az őrök délután jöttek vissza. Szó nélkül eloldozták a fiú kötelét. Etelt is hoztak, de Szin egy falatotis alig bírt legyűrni. Ujjai elgémberedtek, bokája megdagadt és vérzett a kötéltől.

A negyedik napon civil ruhás kihallgatók érkeztek. Bekötötték a szemét és átvitték egy közeli,félhomályos helyiségbe, amely úgy festett, akár egy szerelőműhely. A mennyezetről kurblivalcsévézhető lánc lógott. A falon különböző méretű kalapácsok, fejszék, vésők, rudak voltak szögreakasztva. Egy nagy asztalon Szin hatalmas fogót vett észre, olyat, amilyennel kovácsműhelyekbenragadják meg az izzó vasat.

– Milyen érzés itt lenni, fiam? – kérdezte kajánul egyik vallatója.Szin nem tudott mit felelni.– Most utoljára kérdezem – szólalt meg egy másik. – Mi volt apád, anyád és a bátyád szándéka a

szökés után?– Esküszöm, hogy nem tudom – nyögte Szin.– Ha elmondod az igazat, elengedünk. Ha hazudsz, neked annyi. Megértetted?!A fiú úgy érezte, az utolsó csepp életerő is elhagyta.– Eddig lágyszívűek voltunk veled, mert gyerek vagy – mondta a rangidős tiszt. – Nem ajánlom,

hogy visszaélj a türelmünkkel.De Szin most sem szólalt meg.– Ez a fattyú nem akar beszélni! – mondta az egyik tiszt. – Majd mi megoldjuk a nyelvét.Körbevették Szint, és leráncigálták a ruháját. Bokájánál fogva megkötözték és a kötél másik végét

átvetették a csörlőn. Amint a láncot felfelé kezdték tekerni, Szin lába alól kiszaladt a talaj, és fejjelhátrazuhant. Ekkor kötözték meg a kezét. A csuklójánál fogva felakasztották egy kampóra, hogy testeU-alakot formázzon. Lába és térde a mennyezet, meztelen háta a föld felé nézett.

A kihallgatótiszt kérdéseket vakkantott felé. Szin emlékszik, hogy meg sem tudott szólalni.

A tiszt ekkor kiküldte az embereit, akik hamarosan egy tál vörösen izzó szénnel tértek vissza. Atálat letették a teste alá a padlóra. A szén fellángolt, ahogy az egyik őr piszkavassal beletúrt. A lánckisvártatva megfeszült, és Szin teste ereszkedni kezdett a lángok felé. „Folytassátok, amíg nembeszél!” – utasította a többieket a rangidős tiszt.

Szin a fájdalomtól félőrülten igyekezett elrántani a testét a forróság közeléből. Az egyik őr leemeltegy kampósbotot a falról, és a hasánál fogva visszahúzta a tűz fölé. Szin hamarosan elájult. Mielőttelvesztette az eszméletét, még megcsapta az orrát saját égő húsának a bűze.

A cellájában tért magához. Míg eszméletlen volt, az őrök ráadták a méretekkel nagyobb rabruhát, őpedig maga alá csinált. A háta alja felhólyagosodott az égéstől, és vastagon ürülék borította.Bokájáról leszakadt a bőr. Fogalma sem volt, mennyi ideig feküdt eszméletlenül a padlón.

Az első két napban még képes volt mozogni és enni. Az őröktől főtt kukoricát, kukoricakását éskáposztalevest kapott. Azonban sebei hamar elfertőződtek és belázasodott. Elment az étvágya, és megsem bírt moccanni.

– Kemény fából faragták ezt a kis patkányt – hallotta az egyik őrt, aki benézett a földön görnyedőSzinhez.

Szin úgy saccolta, tíz nap telhetett el a két utolsó kihallgatása között. A tiszt a cellájában kerestefel, mert Szinnek annyi ereje sem volt, hogy lábra álljon. De a fiú most már nem félt. Ki tudja, miért,sikerült összeszednie a gondolatait.

Én jelentettem a szökést – húzta ki magát a padlón, arcán fájdalmas mosollyal. – Jó munkátvégeztem.

A kihallgatók gúnyosan néztek egymásra. De nem fenyegették meg, hanem kikérdezték. A fiúelmondott mindent, amit az anyja házában hallott és továbbadott az éjjeliőrnek. Arra kérte vallatóit,beszéljenek Hong Szongdzsóval, majd az osztálytársa megerősíti, amit elmondott.

Az őrök nem szóltak semmit, csak kimentek a cellából.Szin állapota a kihallgatás után rosszabbra fordult. Láza még magasabbra szökött, hátán

elgennyesedtek a hólyagok. Cellája annyira bűzlött, hogy az őrök nem voltak hajlandók betenni oda alábukat.

Szin nem tudja, mennyi idő telt el így, ebben az állapotban: lázas önkívületben feküdhetett hosszúideig, és csak ritkán tért magához. Egy napon az őrök két fogoly társaságában jelentek meg. A rabokfelnyalábolták Szint és átvitték egy másik cellába.

Egyelőre megkímélték az életét, Hong Szongdzso ugyanis mellette tanúskodott. Az éjjeliőrről sohatöbbé nem hallott.

7NAPFÉNY A PATKÁNYLYUKBAN

Szin meglehetősen koros cellatársat kapott, a férfi ötvenéves lehetett. Nem mondta meg, miértkerült a börtönbe, csak azt árulta el, hogy évek óta ott van, és a legjobban a napfény hiányzik neki.

Sápadt, cserzett bőre szinte lötyögött vékony csontos testén. Kim Dzsinmjongnak hívták, de aztkérte Szintől, szólítsa nagybácsinak.

Szin azonban még hetekig nem volt képes megszólítani a férfit. Láza nem csökkent, csak feküdt ahideg padlón és várta a halált. Etelét is a cellatársára hagyta. A nagybácsi evett belőle, de csak addig,amíg Szin étvágya vissza nem tért.

Úgy ápolta a fiút, mint egy irgalmas nővér. Az étkezéseket valóságos orvosi kezelésekkéváltoztatta. Fakanállal tisztogatta ki az elfertőződött hólyagokat Szin hátán. „Tele vannak gennyel –magyarázta. – Lekaparom mindet, ki kell bírnod.”

A sebbe fertőtlenítő gyanánt sós káposztalevest öntött. Megmasszírozta Szin karját és lábát, hogyizmai ne sorvadjanak el.

Ha a fiúra rájött a szükség, odavitte neki a küblit, és felültette rá, hogy ürüléke ne fertőzze tovább asebeket.

A nagybácsi legalább két hónapon át ápolta. Hozzáértése, nyugalma arról árulkodott, hogy nemelőször végez ilyen munkát.

Szin és a nagybácsi gyakran hallották a foglyok fájdalmas üvöltését, cellájuk a kínzókamraközelében lehetett. A rabok a szabályok értelmében nem beszélhettek egymással, de Szin és anagybácsi a padlón fekve gyakran sutyorogtak. Szin később rájött, hogy őreik tudtak ezekről abeszélgetésekről.

A nagybácsit láthatóan különleges szálak fűzték fogvatartóihoz. A katonák levágták a haját éskölcsönadták neki az ollót, hogy megnyírja a szakállát. Pohárban vizet hoztak neki. Ha megkérdezte,milyen napszak van, megmondták. Extra adag ételt is kapott, amit megosztott Szinnel. „Fiam, nekedmég sok van hátra az életedből – mondogatta. – Hidd el, a nap olykor még a patkánylyukba is besüt.”

Szin a nagybácsi ápolásának és bátorító szavainak köszönhetően maradt életben. Láza enyhült, afeje kitisztult és az égési sebek elkezdtek behegedni.

Életében először fordult elő, hogy valaki érdek nélkül volt vele kedves. Mindez elmondhatatlanulhálássá, ugyanakkor zavarodottá és értetlenné is tette. Sosem bízott abban, hogy anyja megmentené azéhhaláltól. Az iskolában Hong Szongdzso kivételével nem voltak barátai. Mivel mindenkiről jelentett,mástól sem várt cserébe jobbat, tudta, hogy őt is ugyanúgy kihasználják és becsapják. A nagybácsiazonban megváltoztatta Szin képét az emberekről. Az öreg magányos volt, és úgy tűnt, őszintén örül,hogy valakivel megoszthatja celláját. Soha nem volt mérges Szinre, nem bántotta, és más módon semhátráltatta a gyógyulását.

A kihallgatást és a kínzást követően a börtönélet ritmusa furcsán megnyugtatónak bizonyult. Anapok egyhangúságát csak a foglyok időről időre behallatszó fájdalmas üvöltése törte meg.

Az étel rossz volt, de a túléléshez elegendő. Szinnek nem kellett veszélyes munkát végeznie, és nemvolt teljesítendő norma sem. Életében először nem dolgozott.

A nagybácsi akkurátus embernek bizonyult akkor is, amikor éppen nem ápolta Szint. Minden naptornázott a szűk cellában. A fiút lenyűgözte mindaz, amit a külvilágról és Észak-Koreáról hallott,

különösen az ételek csigázták fel az érdeklődését. „Nagybácsi, mesélj valamit! „– kérlelte gyakran.Az öreg nagyot sóhajtott, és órákig sorolta, milyen az ételek színe, illata és zamata a szögesdróton

túl. Sülő malacról, fövő csirkéről és tengerparton szedett kagylóról szóló beszámolói pillanatok alattvisszahozták Szin étvágyát.

Ahogy a fiú egészségi állapota javulni kezdett, az őrök egyre gyakrabban hívták ki a cellából.Tudták, hogy ő árulta el a családját. Most arra próbálták rávenni, hogy a nagybácsiról is jelentsen.„Folyton együtt vagytok – mondta az őr. – Miről beszélgettek? Semmit ne merj elhallgatni!”

Amikor Szin visszatért a cellába, a nagybácsi megkérdezte, mit akartak tőle.Szin az ápolója és az őrök iránti hűség között őrlődött. Végül úgy döntött, senkinek nem hazudik.

Elárulta a nagybácsinak, hogy be akarják szervezni besúgónak. Az öreg bólintott, mint aki nemlepődik meg túlságosan. Továbbra is szívesen mesélt Szinnek az ételekről, de az életét, a családját ésa politikát nem hozta szóba.

A nagybácsi beszédéből Szin arra következtetett, hogy valaha tanult és fontos ember lehetett. De eztnem tudta biztosan.

A 14-es táborban a szökést szigorúan büntették, de arról nem volt tilos ábrándozni, mi lenne, ha akormány szabadon engedné az embert. A nagybácsi hitte, hogy egy napon mindketten kiszabadulnak.Addig azonban kötelességük erősnek maradni, élni, amíg csak lehet, öngyilkosságot elkövetni pedigtilos. „Mit gondolsz? – kérdezte a nagybácsi. – Nekem is sikerülni fog?”

Szin erősen kételkedett benne, de inkább nem mondott semmit.

Egyik napon egy őr behajította a cellába Szin iskolai egyenruháját, amelyet a letartóztatása napjánviselt. „Vedd föl, azonnal velem jössz!” – bökte ki kurtán.

Szin gyorsan átöltözött, és megkérdezte a nagybácsit, mi fog történni. A férfi megnyugtatta, hogykiengedik a börtönből, és odakint majd egyszer újra találkoznak. „Hadd öleljelek meg!” – szorongattameg Szint.

A fiú nem akarta elhagyni a cellát. Az öreg lett a legjobb barátja, és az elkövetkező évekbennagyobb szeretettel gondolt rá, mint szüleire. De miután a börtön kapuja bezáródott mögötte, anagybácsit soha többé nem látta.

8NEM NÉZNI ANYA SZEMÉBE

Szint abba a nagy, üres irodába vitték, ahol április elején először kihallgatták. Most novembervége volt. Nemrég lett tizennégy éves, és több mint fél éven át nem látta a Napot.

Amikor belökték az irodába, sokkoló látvány fogadta. Egy íróasztal mögött két vallatótiszt ült. Azasztal előtt az apja térdepelt és hajlongott. Öregebbnek és megviseltebbnek tűnt, mint valaha. Nyilvánőt is akkor zárták börtönbe, amikor Szint.

Amikor mellé térdeltették, Szin látta, hogy az apja jobb lába természetellenes szögben csavarodikki. Szin Gjongszopot kegyetlenül megkínozták. A térde alatt eltörték a lábát, és a csont rosszul forrtössze. A sérülés miatt nem dolgozhatott többé szerelőként vagy esztergályosként, a viszonylagkényelmes munka helyett kénytelen volt segédmunkát végezni építkezéseken.

A föld alatti börtönben megtudta az őröktől, hogy a szökési tervet a kisebbik fia jelentette. Későbbbeszélt is erről Szinnel. Azt mondta, jól tette, hogy a sokkal kevesebb kockázattal járó árulástválasztotta, de fakó, monoton hangja nyugtalanította Szint. Mintha az apja tudta volna, hogy aspicliskedés nem választás dolga volt, hanem a fiú természetévé vált.

Az őrök Szin és az apja orra alá dugtak egy-egy papírt. „Olvassátok el és írjátok alá!” – rivalltrájuk egyik vallatójuk.

A két rab súlyos büntetés terhe mellett vállalta, hogy soha, senkinek nem beszél a föld alattibörtönben történtekről.

Miután tintába mártott ujjukat rányomták a papírra, szemüket bekötötték, kezüket megbilincselték ésútnak indították őket a lift felé. A felszínre érve egy gépkocsi hátsó ülésére tuszkolták őket. Az autóberregve elindult.

Szin azt hitte, máris visszamehetnek a táborlakók közé, hiszen nem lett volna értelme titoktartásizáradékot aláíratni velük, ha agyon akarják lőni őket. Amikor az autó bő fél óra múlva csikorogvafékezett, Szin mégis pánikba esett.

Az anyja háza melletti búzamezőhöz érkeztek, ahol két vagy három kivégzést látott aprógyermekkora óta. A mezőn most egy összetákolt akasztófa és egy földbe vert cövek meredt az égre.

Szin számára bizonyossá vált, hogy az apjával együtt kivégzik. Zsigereiben érezte, hogy mindenegyes lélegzetvétel élettel tölti meg a tüdejét. „Ezek lehetnek életemben az utolsók” – gondoltarettegve.

A pánik azonban alábbhagyott, amikor az egyik őr az apját szólította. „Hé, Szin Gjongszop! Ülj azelső sorba!”

Szint is odarángatták mellé. Egy őr levette róluk a bilincset, és leültették a földre. Amíg Szin anyjátés bátyját kikötözték, a kivégzést irányító katonatiszt a tömeghez beszélt.

Szin azóta nem látta a családját, amióta azon a bizonyos éjjelen gyűlölettel a szívében kiosont anyjaházából. „Parancsot adok Csang Hjegjong és Szin Högun, a nép ellenségeinek kivégzésére!” –kiáltotta a parancsnok.

Szin az apjára nézett, aki némán sírt.

A Dél-Koreában töltött évek alatt az anyja és a bátyja kivégzése miatti szégyenérzet csak nőttön-nőtt Szinben. „Egész életemben semmit nem bántam meg annyira, mint azt, hogy elárultam őket” –sóhajtotta, amikor Kaliforniában elmesélte, miért hamisította meg múltját.

Azonban a kivégzés napján nem szégyenkezett.A sértett és sebzett kamaszok őszinte öntudatával haragudott anyjára és bátyjára. Szin akkor úgy

gondolta, hogy végtelen önzésük miatt kínozták meg a föld alatti börtönben, és miattuk nyomorítottákmeg az apját.

Még néhány perccel a kivégzés előtt is azt hitte, őt fogják lelőni a családja engedetlensége miatt.Az őrök az akasztófa alá vonszolták Szin anyját. Az asszony teste püffedtnek tűnt. Felállították a

faemelvényre, száját betömték, kezét hátrakötözték és kötelet vetettek a nyakába. Tágra nyílt szemétszabadon hagyták.

A nő addig pásztázta a tömeget, míg végül megtalálta Szint. A fiú nem állta anyja tekintetét.Az őrök kihúzták anyja alól a dobogót, aki kétségbeesetten kapálózott. Szin csak nézte, nézte a

vergődő asszonyt, és arra gondolt, anyja megérdemli a halált.Bátyja fakónak és gyengének tűnt, amikor az őrök odakötözték a faoszlophoz. A három katona

egyenként háromszor tüzelt. A lövések szétszakították a halálraítélt homlokát rögzítő kötelet, és véresagyvelő terítette be a cölöp környékét. Szint elfogta a hányinger, de úgy gondolta, bátyja ismegérdemli a halált.

9REAKCIÓS FATTYÚ

Nem először és nem is utoljára fordult elő a táborban, hogy szökési kísérleten ért rabokat végeztekki. Rejtély volt, mi történt a gyerekeikkel. Amennyire Szin tudta, az iskolában többé nem jelentek meg.

Kivéve őt.Talán azért küldték vissza az iskolába, mert a spicliskedéssel bizonyította hűségét. De az

újrakezdés így sem volt egyszerű.Az iskolában a tanár az udvaron várt rá. Szin ekkor már két éve ismerte a férfit, de a nevét még

mindig nem tudta.A tanár a láger mércéje szerint nem számított kegyetlennek, most azonban fortyogott a dühtől. Tudni

akarta, miért az éjjeliőrnek jelentette Szin a szökési kísérletet.– Engem kellett volna megkeresned! – rázta meg az ijedt fiút.– Nem lehetett – felelte Szin. – Éjszaka volt, és a foglyok nem mehetnek a tanárok lakókörletébe.– Várhattál volna reggelig! – csattant fel a tanár.Dühös volt, mert a feletteseitől nem kaphatott jutalmat a terv leleplezéséért. Szint hibáztatta emiatt,

és megfenyegette, hogy még megfizet mindezért. Az első óra elején kihívta Szint a táblához, és azosztály harmincöt tanulója előtt ráüvöltött, hogy térdeljen le.

Szinnek hat órán át kellett a betonon térdepelnie. Ha megmoccant, a tanár nagyot húzott a fejére amutatópálcával.

Másnap kivezényelték az osztályt a mezőre kukoricacsuhét gyűjteni. Szin egy egész kézikocsittelepakolt. A munka könnyebb volt, mint amit a bányában végzett, de a kocsi húzásához magára kellettkötnie egy hámot, aminek bőrből készült a gurtnija, és fájdalmasan dörzsölte sebes hátát ésfarkcsontját.

Nem telt bele sok idő, és érezte, hogy vér csorog a lábán. Iskolai egyenruhája teljesen átázott.De nem mert panaszkodni. Tanára arra intette, hogy anyja és bátyja bűne miatt még keményebben

kell dolgoznia, mint az osztálytársainak.A tanulóknak, ha dolgukat akarták végezni, engedélyt kellett kérniük a tanártól. A börtönből való

visszaérése után Szin akárhányszor kikéredzkedett, a tanár nemet intett. A fiú igyekezett egész napvisszatartani a szükségét, de hetente néhányszor így is a nadrágjába vizelt, különösen, ha szabadlevegőn dolgozott.

Hétéves kora óta járt ugyanabba az osztályba. Véznább volt, mint a többiek, de korábban nembántották. Most a tanára magatartását követve becsmérelni és csúfolni kezdték. Elvették az ételét,hasába bokszoltak, és elmondták mindenfélének, legtöbbször reakciós fattyúnak hívták.

Szin ma sem tudja, elmondták-e az osztálytársainak, hogy ő árulta el anyját és bátyját. Barátja,Hong valószínűleg nem beszélt erről senkinek. Az biztos, hogy nem azért gúnyolták, mert feladta acsaládját. Ez egyébként is hazafiatlan és kockázatos viselkedés lett volna tőlük, hiszen az állandóéberség és a jelentés minden tanulónak kötelessége volt.

A börtönben töltött hónapok előtt Szin összebarátkozott Hong Dzsuhjonnal, az osztály vezetőtanulójával. (Szin ezt a pozíciót kérte az éjjeliőrtől az információért cserébe.) Hong Dzsuhjon

egyúttal az osztály legmegbízhatóbb spiclije és a tanulók munkavezetője is volt, utasításba kapta atanártól, hogy aki lazsál, azt verje meg.

Ha Hong nem teljesítette a normát, a tanár őt is megverhette, és mint bárki másnak, neki ismegvonhatta az ételadagját. A vezető tanulók szerepe hasonló volt a felnőtt rabok közül kikerülőmunkavezetőkéhez, és legtöbbször jelentős testi fölénnyel rendelkeztek. Gyakorlatilag teljhatalmatkaptak a társaik felett, és minthogy a többi fogolyért feleltek, gyakran még az őröknél isgyanakvóbbak, brutálisabbak és kegyetlenebbek voltak.

Anyja és bátyja kivégzése után Hong Dzsuhjon folyamatosan szemmel tartotta Szint.Egyszer útépítésre vezényelték az osztályt, és Hong Dzsuhjon meglátta, hogy Szin túl sok követ tett

a talicskájába. A kimerült fiú hiába próbálkozott újra meg újra, a talicska nem mozdult.Amikor Szin észrevette, hogy az osztály vezetője felé tart egy ásóval, a segítségére számított. Azt

hitte, hogy Hong Dzsuhjon más fiúkat is odahív, és együtt vonszolják el a talicskát, ám ehelyett Honghatalmasat húzott a hátára az ásóval. „Egy talicskát sem vagy képes eltolni?” – üvöltötte az ütéstől aföldre zuhant fiúnak, és fejen rúgta. Szin vergődve igyekezett talpra állni, de az ásóval újabb ütéstkapott az arcára. Dőlni kezdett orrából a vér.

A verést követően már fiatalabb és gyengébb társai is gúnyolni kezdték. A tanár is arra bátorítottaőket, hogy szidják és ütlegeljék.

A föld alatti börtönben eltöltött hónapok alatt Szin állóképessége és ereje jelentősen megcsappant.Most a kemény fizikai munka, a hosszú műszakok és a gyenge koszt miatt egyfolytában kínozta azéhség.

Az étkezdében folyton a padlót nézte, hátha valahová kilötykölődött egy kis káposztaleves. Hatócsát talált, beletenyerelt a mocskos lébe, és lenyalogatta az ujját. A termekben, az úton és a mezőnelhullott rizs- és babszemek után kutatott, és emésztetlen kukoricaszemek reményében túrta szét atehéntrágyát.

Egyik reggel, néhány héttel azután, hogy visszatért az iskolába, egy száraz cső kukoricára bukkant aszalmában, amit azonnal befalt. Hong Dzsuhjon észrevette. „Tanár úr, Szint csak a zabálás érdekli, ésnem hajlandó dolgozni! „– vonszolta el a fiút a tanárhoz.

Szin ösztönösen térdre hullott, és azonnal bocsánatért könyörgött. A tanár hatalmasat húzott a fejérea mutatópálcával, és odarendelte az osztálytársait, hogy büntessék meg. „Gyertek és pofozzátok meg!”– parancsolta.

Szin tudta, mi következik, hiszen korábban ő is sokszor volt a kollektív büntetés aktív résztvevője.A lányok a jobb, a fiúk a bal arcát ütötték. Ötször pofozták végig, amíg a tanár be nem jelentette azebédidőt.

A börtön és az iskolai vegzálás előtt Szin senkit nem hibáztatott azért, mert a 14-es táborbanszületett.

Korlátolt létezésének az volt az egyetlen célja, hogy élelmet találjon és elkerülje a verést. Nemérdekelte a külvilág, sem szülei és családja múltja. Egy dologban hitt – már amennyiben ezt hitneklehet nevezni –, abban, hogy születésétől fogva, eredendően bűnös. A nép ellenségeinek volt agyermeke, így az volt az egyetlen esélye az éhezés elkerülésére, ha keményen dolgozott.

Az iskolába visszatérve azonban újfajta, ismeretlen nyugtalanság fogta el. Nem a bűnbánat, az csaksokkal később következett. A börtönben töltött hónapok alatt a nagybácsi, ha csak egy leheletnyit is,fellibbentette a függönyt az őt körülvevő világról.

Szin megtudta, mennyi minden létezik, amit ő soha nem láthat és kóstolhat meg. A tábor

lepusztultsága, bűze, sivársága nyomasztani kezdte. Lassacskán öntudatára ébredt, felfedezte amagányt, a szomorúságot, az elvágyódást.

Legfőképpen a szüleire haragudott. Úgy hitte, hogy anyjáék szökési terve miatt kínozták meg. Őkethibáztatta azért is, hogy az iskolában csúfolták és megalázták. Megvetette a szüleit, mert önző módoncsaládot alapítottak, bár tudták, hogy utódaiknak a láger szögesdrótja mögött kell élve elrohadniuk.

Szin apja a kivégzést követően, az akasztófa árnyékában is nyugtatni próbálta fiát. „Jól vagy?Bántottak?” – kérdezte.

Szint elfutotta a düh és nem válaszolt.A kivégzés után még a gyomra is felkavarodott a gondolattól, hogy kimondja az „apa” szót. Ritka

szabadnapjain, amelyből mintegy tizennégy volt évente, az elvárásnak megfelelve meglátogatta apját,de beszélgetni már nem volt hajlandó vele.

Apja sokszor kért tőle bocsánatot. „Tudom, hogy nehéz az életed, és rossz szülőkkel vert meg asors – mondta. – Bárcsak más családba születtél volna! De hát mit tehetünk? Így alakult.”

Az otthonukból a lágerekbe hurcolt észak-koreaiak számára a tábori élettel – a kényszermunkával,éhséggel, veréssel és alvásmegvonással – szemben az öngyilkosság is gyakran tűnik csábítóperspektívának. „A táborokban nem ritka az öngyilkosság – írja Kang Csholhvan a 15-ös táborbantöltött évekről szóló memoárjában. – Több rabtársam választotta a menekülésnek ezt az útját.

Rendszerint hátrahagytak egy búcsúlevelet, amelyben a rezsimet vagy a titkosszolgálatot kritizálták.Akár volt búcsúlevél, akár nem, a hátramaradott családtagokat így is, úgy is megbüntették. Ez alólnem volt kivétel, az állampárt árulásnak tekintette az öngyilkosságot, és ha az elkövető nem voltkéznél, valaki másnak kellett megbűnhődnie.”[14]

A szöuli Koreai Ügyvédi Kamara beszámolója szerint külön felhívják a foglyok figyelmét arra,hogy az öngyilkosság hosszabb büntetést eredményez a hátramaradó családtagok számára.

Kim Jong, az észak-koreai hadsereg egykori alezredese szerint az öngyilkossági vágy sokfogolyban minden józan meggondoláson felülkerekedik. „A foglyok általában annyira éhesek voltak,hogy már nem is éhséget éreztek, hanem folyamatos delíriumban lebegtek” – írja Kim, aki két évigdolgozott a 14-es táborban, mielőtt a Tedong-folyó túlpartján fekvő, politikai elítélteknek fenntartott18-as táborba került. Az őrök itt valamivel kevésbé voltak brutálisak és a foglyok kicsivel többszabadságot élveztek.

Egyszer Kim is beleugrott egy aknába a szénbányában, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Azuhanás végén alaposan összetörte magát, de inkább csalódottságot, mintsem fájdalmat érzett. „Inkábbaz fájt, hogy nem találtam más módját annak, hogy véget vessek ennek az elviselhetetlenszenvedésnek.”[15]

Bármennyire is nyomorúságos lett Szin élete anyja és bátyja kivégzését követően, az ő fejében nemfordult meg komolyan az öngyilkosság gondolata.

Szerinte azért, mert alapvető különbség van a kívülről bekerültek és a táborban születettek között.Az előbbieket folyamatosan nyomasztja a boldog múlt és az elviselhetetlen jelen közötti ellentét, ígynem marad életerejük a túléléshez. A lágerben való születés azonban azzal a perverz előnnyel jár,hogy a rabnak nincsenek elvárásai.

Szin nyomora nem fajult teljes reménytelenséggé. Neki már nem volt lefelé, nem volt múltja, ahovávisszavágyhatott. Számára nem volt megalázó a földről nyalogatni a levest, és gond nélkül elárulta abarátait egy adag étel fejében. Nem volt benne szégyenérzet, amikor térden állva megbocsátásértkönyörgött az őröknek. Szin számára mindez túlélési stratégia volt, nem pedig ok az öngyilkosságra.

Szin iskolájában ritkán cserélődtek a tanárok. A hét év alatt, amíg oda járt, mindössze két oktatótismert meg. A kivégzés után négy hónappal rámosolygott a szerencse, ugyanis addigi, szadista tanáraeltűnt.

Az új tanár eleinte nem adta jelét annak, hogy kevésbé lenne kegyetlen, mint elődje. Harmincasévei elején járó, tagbaszakadt férfi volt. A nevét ő sem árulta el, és azonnal megparancsolta atanulóknak, hogy lehajtott fejjel beszéljenek hozzá. Hideg volt, távoli és megközelíthetetlen, akár atöbbi őr.

De úgy tűnt, legalább nem akarja, hogy Szin éhen haljon.1997 márciusában, négy hónappal azután, hogy elhagyta a börtönt, Szin egyre közelebb került az

éhhalálhoz. Tanára és osztálytársai folyton elvették az ételét. Testsúlya rohamosan csökkent, égésisérülései még mindig nem gyógyultak be. Sebei még mindig véreztek, és annyira elgyengült, hogygyakran nem tudta teljesíteni a normát. Verésből egyre több, ételből egyre kevesebb jutott neki.

Az új tanár azonban megengedte neki, hogy az ételmaradékot megegye. A férfi néha maga vitt nekiételt, rendszeresen könnyebb munkát jelölt ki a számára, és személyesen ellenőrizte, hogy ahálókörletben a meleg közelében alszik-e.

A többieknek is megtiltotta, hogy megverjék és elvegyék az ételét. Egy idő után az osztálytársaimára kivégzett anyját sem merték gúnyolni. Hong Dzsuhjon, az osztály vezető tanulója most újra abarátja lett, pedig nemrég még arcon vágta egy ásóval. Szin magára szedett egy kis súlyt, és végre asebei is begyógyultak.

Lehet, hogy a tanár megsajnálta a szerencsétlen gyereket, akinek végig kellett néznie anyjakivégzését. De az is lehet, hogy a táborparancsnokság akarta megkímélni a megbízható spicli életét, ésparancsba adták az új tanárnak, hogy tartsa életben.

Soha nem tudta meg, mivel érdemelte ki az új tanár jóindulatát. Abban azonban biztos, hogy ha őnincs, előbb-utóbb éhen halt volna.

10DOLGOZÓ FÉRFI

Az építkezésre minden nap traktoron érkezett meg az ebéd, egy óriási fazék kukoricakása és egyhatalmas kondér gőzölgő káposztaleves.

Szin ekkoriban tizenöt éves volt. Fogolytársaival vízerőmű építésére vezényelték ki a Tedong-folyópartjára, a láger déli határához. A munka sürgős volt, ezért a munkásoknak napi háromszori melegétkezést biztosítottak, sőt az ötezer fogolynak és a több száz kivezényelt középiskolásnak azt ismegengedték, hogy halat és békát fogjanak.

Szin életében ez volt az első év, amikor nem éhezett.Az észak-koreai kormány úgy döntött, hogy az erőműnek minél hamarabb el kell készülnie, mert a

tábor magasfeszültségű kerítése, cement-, üveg- és katonaiegyenruha-gyára biztos áramellátástigényelt.

Egy napon Szin épp vödörben hordta a betont a társainak, amikor észrevette, hogy egy frissenépített szakaszon a gát betonfala hirtelen megroggyan, és dőlni kezd. „Vigyázz! Vigyázz! Dől a fal!” –kiáltotta a nyolc munkásnak, akik az összeomló szakasz alatt dolgoztak.

Teli tüdőből ordított, de hiába.Mindnyájan meghaltak, köztük három tizenöt éves lány és két tizenöt éves fiú. Néhányuk teste a

felismerhetetlenségig összeroncsolódott. A munkavezető őr nem állíttatta le a munkát, csupánmegparancsolta, takarítsák el műszak után a hullákat.

Észak-Korea hegyeit számos gyors sodrású folyó, kis patak és széles folyam szeli át, amelyektöméntelen vízi energia termelésére képesek. Korea kettészakadása előtt az ország áramellátásának90%-át az északi erőművek biztosították.[16]

A Kim-dinasztia uralma alatt azonban az állam nem volt képes megbízható elektromos hálózatotkiépíteni. A vízerőművek túlságosan messze vannak a sűrűn lakott vidékektől, a hőerőműveket pedigleállították, miután a Szovjetunió az 1990-es évek elején leállította az olcsó olaj szállítását. Azország nagy részén kialudtak a fények, és a nap nagy részében rendszerint ma sincs villany.

A Koreai-félszigetről készült éjszakai műholdfelvételeken az ország fekete lyuknak tűnik Kína ésDél-Korea között. Észak-Koreának annyi energiája sincs, hogy legalább Phenjanban égjenek a fények,ahol a kormány jobb körülményeket igyekszik biztosítani az elit számára. 2008 februárjában, amikor aNew York-i Filharmonikusokat kísérő külföldi újságírócsoport tagjaként három napot és két éjszakáttöltöttem Phenjanban, a város nagy részében működött a világítás. Miután a zenekar és a sajtóelhagyta az országot, a fények újra kialudtak.

Nem meglepő, hogy a ‘90-es évek óta a kormány fő feladatának tekinti a kis és közepes méretűvízerőművek létesítését, amelyek azzal az előnnyel járnak, hogy képesek kielégíteni a helyi iparigényeit, és kézi munkaerővel is felépíthetők. Országszerte ezerszámra készülnek hasonlólétesítmények erőltetett menetben.

Az erőműveknek a gazdasági haszon mellett nem elhanyagolható ideológiai szerepük is van.Életrajzírói szerint Kim Ir Szen legfontosabb eszmei újítása a „zseniális” csucshe ideológiamegalkotása, amelynek értelmében a nemzeti büszkeségnek teljes önellátással kell párosulnia.

Ahogy maga a Nagy Vezető írta:

A csucshe eszmeisége röviden annyit jelent, hogy a saját országunkban mi magunk irányítjuka forradalmat és az újjáépítést. Kiállunk a függetlenségünkért és elutasítjuk a másoknak valóengedelmességet. Hiszünk a saját képességeinkben és erőnkben. Megmutatjuk, hogyforradalmi helyzetben képesek vagyunk a saját lábunkra állni, és minden körülmények közöttmagunk oldjuk meg a problémáinkat.[17]

Mindez természetesen nonszensz egy olyan végletekig rosszul kormányzott országban, mint Észak-

Korea. Phenjan folyamatosan külföldi segítségre szorul, amelynek híján a Kim-rezsim összeomlana.Az ország még a legjobb években sem képes megtermelni a lakosság által igényelt élelmiszert. Olajanincs, a gazdaság pedig nem képes annyi valutát termelni, hogy az állam energiahordozókat és élelmetvásároljon a világpiacon.

Ha nincs a kínai segítség, Észak-Korea a koreai háborút is elveszítette volna, és nyom nélkül eltűntvolna a térképről. A ‘90-es évekig az ország nagymértékben a szovjet gazdaságra támaszkodott. 2000-től 2008-ig Dél-Korea vette át a patrónus szerepét, a békés együttélés fejében nagy mennyiségűműtrágyát, élelmet és befektetéseket ajándékozott Észak-Koreának.

2008 óta Phenjan egyre nagyobb mértékben függ a kínai külkereskedelemtől; valamint a Pekingtőlkapott élelmiszer- és üzemanyagsegélyektől. A kínai befolyás olyan jelentős, hogy a nagybeteg KimDzsongil kétszer is Pekingbe utazott fia hivatalos bemutatása előtt, ahol – egyes források szerint –Kína hozzájárulását kérte öröklési tervéhez.

Az észak-koreai kormány a valóság teljes figyelmen kívül hagyásával azt állította, hogy az országjó úton halad az önellátó „nagy, gazdag és dicsőséges nemzet” létrehozása felé, amelyet acélkitűzések értelmében Kim Ir Szen születésének századik évfordulójára, 2012-re kellett volnaelérni.

A valóságtól elrugaszkodott célok érdekében a kormány gyakran hangzatos lózungokkal teszipróbára a lerongyolódott tömegek türelmét. A propaganda találékonysága és abszurditása nem ismerhatárokat. Az éhínséget „küzdelmes menetelésre” keresztelték át, és népi akciót hirdettek „Együnknaponta kétszer!” elnevezéssel.

2010 tavaszán az élelmiszerhiány ismét súlyosbodott, így a kormány arra ösztönözte a városilakosságot, hogy térjen vissza a mezőgazdasághoz, és termeljen takarmánynövényeket. A „rizscsata”frontján a mezőgazdasági dolgozók folyamatosan kapják az „erősítést” a városlakóktól: az irodaialkalmazottaknak és diákoknak tavasszal két hónapot, ősszel pedig két hetet kell a földekensegíteniük. Télen az is a városi lakosság feladatai közé tartozik, hogy lakótömbjük székletét a tavaszivetés idejéig összegyűjtsék és tárolják.

A további sürgős és hazafias feladatokat olyan szlogenek hirdetik, mint „Duzzasszuk fel a magashozamú étkezési hal állományát!”, „Serkentsük a kecsketenyésztést, alakítsunk ki több legelőt a Pártiránymutatásainak megfelelően!”, és „Termesszünk több napraforgót!” A mezőgazdasági kampánysikere a legjobb esetben is felemás, különösen, ami a városi lakosság mezei munkára vezénylésétilleti, ez a program ugyanis az érintettek körében igen népszerűtlen.

A 14-es tábor foglyai azonban nem küzdöttek motivációs problémákkal.Szin tanúja lehetett, hogy amikor az őrök bejelentették az új csatát a „munka frontján”, ezer meg

ezer fogoly özönlött a tábori gyárakból a frissen összetákolt munkásszállásokra. A tanulók kiköltöztekaz iskolából. Attól fogva mindannyian a tábor központjától 10 km-re délkeletre, a Tedong partjándolgoztak, ettek és aludtak.

A gátat a műholdfelvételek egyszerű betonépítménynek mutatják, ami átszeli a széles folyót. Azészaki oldalán turbinák és levezető csatornák találhatók. Az építkezés éjjel-nappal zajlott, a cementet,homokot és kavicsot teherautók szállították ide. Szin csak egyetlen munkagépet, egy dízeles exkavátortlátott, a földmunka és az építés oroszlánrészét a munkások végezték ásóval, vödrökkel és pusztakézzel.

Szin korábban is látott foglyokat meghalni nyilvános kivégzésen, éhség, betegségek vagy veréskövetkeztében, de nem annyit, mint az építkezésen, ahol úgy hullottak, akár a legyek.

A legsúlyosabb baleset 1998 júliusában következett be, amikor a Tedong-folyó árja több százmunkást és tanulót sodort magával. Szin, aki egy magasabb partszakaszon homokot rakodott,végignézte a balesetet. Azonnal abbahagyatták vele a munkát, innentől fogva az iskolatársakholttestének azonosításán és elföldelésén dolgozott.

Az áradás utáni harmadik napon egy lány felpüffedt testét vitte a hátán. Könnyű volt, de miutánbeállt a hullamerevség, az élettelen test feszes karjaival, széttárt lábaival túlságosan merev voltahhoz, hogy beleférjen a keskeny, kézzel kikapart sírba, így össze kellett préselnie a végtagokat.

A víz leszakította és elsodorta néhány áldozat ruháját. Amikor Hong Dzsuhjon rábukkant egyikosztálytársára, levette saját ruháját és betakarta vele a meztelen holttestet.

Szin azon versenyzett a társaival, melyikük tud több hullát elásni. Megérte igyekezni, mert mindenelföldelt testért egy-két extra adag rizst kaptak az őröktől.

Az építkezés egész évben folytatódott, hiszen a Tedong széles és gyors volt, így télen sem fagyottbe. 1998 decemberében Szin utasítást kapott, hogy követ gyűjtsön a part menti mederből.Bemerészkedett a vízbe, de az elviselhetetlen hideget nem bírta sokáig, így társaival együtt hamarosanvisszamászott a partra. „Aki kijön a vízből, éhen fog dögleni, mint egy kutya, érthető?!” – üvöltötte azőr.

Szin nem volt ura a mozdulatainak, annyira reszketett, de folytatta.A tanulók elsősorban segédmunkát végeztek, például betonvasat hordtak a kőműveseknek, akik

drótokkal vagy zsinegekkel erősítették egymáshoz a rudakat, hogy beépíthessék az elemenként,sakktáblaszerűen bővülő gátba. Mivel a gyerekek nem kaptak kesztyűt, kezük télen odafagyott afémhez, így cipeléskor gyakran levált a bőr a tenyerükről és az ujjaikról.

Szin egyik osztálytársa, Pjon Szunho egyszer sírva panaszkodott az őrnek, hogy lázas és beteg.„Pjon Szunho, nyújtsd csak ki a nyelved! – parancsolta az őr. – Majd én megtanítom neked, hogyankell némán elviselni a fájdalmat.”

Odanyomta a fiú fejét a betonvashoz. Pjon Szunhónak egy órájába telt, mire sikerült letépnie anyelvét a jeges fémről. Szájából dőlt a vér.

A gátépítés veszélyes munka volt, de Szin több okból is szerette. Először is az étel miatt, ami nemvolt különösebben jó, de legalább bőséges. Tinédzserkora legszebb pillanatait köszönhette az ebédérkezésének akkoriban. Visszanyerte a börtönben elveszített súlyát és erejét, újra teljesíteni tudta anormát, és újra hinni kezdett abban, hogy a láger túlélhető.

A gátépítés során szabadabb volt, mint valaha. Nyáron a több száz iskolás együtt aludt egyhatalmas ponyva alatt, és ha napközben nem dolgoztak, szabadon járhattak-kelhettek a tábor területén.Kemény munkájáért Szin jutalmul négyszer is az apjánál tölthette volna az éjszakát. Mivel azonbannem szívelték egymást, a fiú csupán egyszer ment haza.

1999 májusában befejezte a középiskolát. Ekkor már egy éve dolgozott az építkezésen, és bár aziskola alig volt több mint közönséges munkásszállás, ahonnan követ szedni, gyomot irtani és gátatépíteni jártak, tizenhatodik életévének betöltése és az utolsó tanév befejezése jelentette „nagykorúvá”válását: állandó, felnőttmunkát kapott.

Szin osztályának kb. 60%-a szénbányába került, ahol mindennapos volt a bányaomlás,sújtólégrobbanás vagy gázmérgezés. Tíz-tizenöt év föld alatti munka után a bányászok többségetüdőbetegségben szenvedett, és a legtöbben a negyvenes éveikben vagy még korábban haltak meg.Szin tudta, hogy a bányában dolgozni egyenlő a halálos ítélettel.

A beosztást az új tanár készítette el. A tanulókat minden magyarázat nélkül osztotta szét a gyárakbaés műhelyekbe, egyszerűen közölte, ki hol tölti élete hátralevő részét. Még aznap megérkeztek acsoportvezetők a gyárakból, bányákból és farmokról, és magukkal vitték új munkásaikat.

Hong Dzsuhjon a bányába került. Szin soha többé nem látta.Mun Szongszim, a lány, aki tizenegy éves korában elveszítette nagy lábujj át, szövőgyári munkás

lett.Hong Szongdzsót, Szin barátját, aki a kínvallatáskor mellette tanúskodott, szintén a bányába

jelölték ki. Szin vele sem találkozott többé.Ha volt is bármilyen koncepciója a válogatásnak, senki sem tudta, mi lehetett az. Talán a tanár

szimpátiája döntött, de ezt képtelenség volt leolvasni arcáról. Az biztos, hogy a tanár újramegmentette Szin életét. Lehet, hogy kedvelte és megszánta a fiút, vagy talán felsőbb utasítást kapott,ez már soha nem fog kiderülni. „Szin Ingun, te a gazdaságba mész – pillantott rá a tanár. – Dolgozzkeményen!”

11SZIESZTA A SERTÉSTELEPEN

De Szin nem dolgozott keményen. A sertéstelepen kétszáz férfi és nő szorgoskodott nyolcszázdisznó, továbbá kecskék, nyulak, csirkék és tehenek körül. A takarmány a környező földeken termett.A 14-es táborban sehol nem lehetett annyi élelmet lopni, mint ott.

A láger viszonyaihoz képest a sertéstelepen paradicsomi állapotok uralkodtak. A munkafelügyelőnéha ugyan megverte a lustálkodó munkásokat, de nem túl brutálisan, és sohasem bántalmaztahalálosan. Szin néha még szundikálni is elbújhatott ebéd után.

Az adagok itt sem voltak nagyobbak, mint a cementgyárban, a szövődében vagy a bányában,azonban novembertől júliusig két étkezés között könnyűszerrel lehetett lopni a sertéseknek szánttakarmányból, nyáron pedig bőséggel nőtt a földeken a kukorica, a káposzta és a többi zöldség. Volt,hogy a munkavezető az elhullajtott zöldségekből bográcsban levest főzetett, és abból mindenki ehetett.

A gazdaság a folyótól távol, a dombok között terült el, félórányi járóföldre Szin iskolájától ésotthonától. A nők és gyerekek otthonról jártak dolgozni. A férfiak a telepi hálókörletben töltötték azéjszakát; Szin is velük aludt. Itt nem volt erőfitogtatás, a betonon mindenkinek jutott hely, Szin isnyugodtan alhatott.

A vágóhídon évente kétszer vágtak le ötven-ötven disznót, hogy biztosítsák az őrök és családtagjaikhúsellátását. A szabályok szerint a rabok nem ehettek a lágerben nevelt állatok húsából, de Szinnek éstársainak néha sikerült egy darabot ellopniuk. A disznóhúst nyersen falták be, mert a sülő hús illatariadóztatta volna az őröket, az pedig veréssel és ételmegvonással járt volna.

Más dologban is megváltozott Szin élete a sertéstelepen: már nem ábrándozott a külvilági életről.Anyja és bátyja szökési kísérletéről senki nem beszélt. Az őrök nem kérték, hogy spicliskedjen, így azanyja halálát követő düh hamarosan zsibbadtsággá tompult benne.

Szin étkezéstől étkezésig élt, mielőtt a börtönben megismerte a nagybácsi történeteit. Most ugyaneza passzív üresség lett rajta úrrá. Amikor Szin az itt töltött, 1999-től 2003-ig tartó időszakot összegzi,a „lazítás” szót használja.

Ebben az időben a lágeren kívül élő észak-koreaiak élete aligha volt lazításnak nevezhető.A ‘90-es évek derekán éhínség és árvizek söpörtek végig az országon, ami megrogyasztotta a

központi tervgazdálkodásos rendszert. Az észak-koreaiak nagy része az ‘50-es évek óta jegyre kaptaaz élelmiszert, de a rendszer életképtelennek bizonyult, így az éhség fenyegető árnyékában meglódulta cserekereskedelem és a feketepiac. Tíz családból kilenc kényszerült arra, hogy a túlélés érdekébenfeketézzen.[18] Napról napra többen szöktek át a kínai határon, hogy ételt, munkát, eladó árut találjanakvagy némi kitérővel Dél-Koreába meneküljenek. Hivatalos számokat sem Kína, sem Észak-Koreanem közölt, de a gazdasági menekültek száma becslések szerint néhány tízezertől akár négyszázezerigis terjedhetett.

Kim Dzsongil megpróbált rendet vágni a káoszban. A kormány új lágereket hozott létre alakhelyüket engedély nélkül elhagyó seftelők elrettentésére, ám az éhező rendőrök és katonák néhánycsomag keksz vagy dohány fejében továbbra is útnak engedték a feketézőket. A vasútállomások éspiacok környéke megtelt csavargókkal. A kódorgó árvagyerekek gúnynevet is kaptak, ők lettek a„költöző verebek”.

A táborban Szin még nem tudta, hogy a vadkapitalizmus és a burjánzó korrupció rést ütött a

rendőrállam falán. A ‘90-es évek nagy éhínsége idején az összeomlást az Egyesült Államoktól,Japántól, Dél-Koreától és más donoroktól kapott élelmiszersegély segített elkerülni. Ezzel együttazonban azok a párhuzamos struktúrák is kiépültek, amelyek Szint Kínába juttatták.

Az észak-koreai rezsim a segélyszállítmányok érkezésének feltételéül szabta, hogy az árut külföldiközreműködés nélkül szállíthassa és oszthassa szét. A szokatlan eljárás nagy felháborodást keltett azEgyesült Államokban, hiszen ily módon az ENSZ Világélelmezési Programja nem felügyelhette aszállítmányok célba jutását. Minthogy azonban a katasztrófa elkerülése mindennél fontosabb volt, anyugati adományozók lenyelték ellenérzéseiket, és 1995-től 2003-ig közel 1 milliárd dollár értékűélelmiszert juttattak Észak-Koreába.

A menekültek arról számoltak be, hogy ezekben az években a feketepiacokat elárasztotta azadományként érkezett rizs, búza, kukorica, növényi olaj, zsírszegény tejpor, műtrágya, orvosság,meleg ruha, takaró és bicikli. A piacokon készült fotókon és videofelvételeken jól látható a gabonászsákokon az „amerikai nép ajándéka” árulkodó felirat.

Külföldi szakértők és segélyszervezetek szerint a szállítmányok harmada bürokratáknál, kormány-és párttagoknál, katonatiszteknél landolt. Az árut állami járműveken szállították a seftelőkhöz,általában kemény valuta fejében.

A donor országok eredeti szándékuktól függetlenül jelentős adrenalinlöketet juttattak az észak-koreai vadkapitalizmus vérkeringésébe. A segélyszállítmányok eltulajdonítása annyirajövedelmezőnek bizonyult az elit számára, hogy hamarosan a feketepiac vált az ország gazdaságimotorjává. Az észak-koreai lakosság java része ma is a feketepiacon jut élelemhez. Szakértők szerintezért valószínűtlen, hogy a ‘90-es évek éhínsége megismétlődjön.

Azonban a piacok még messze vannak attól, hogy az éhséget és az alultápláltságot megszüntessék,sőt inkább növelik a társadalmi különbséget azok között, akik bekapcsolódtak a kereskedelembe, ésazok között, akik nem.

Néhány hónappal azelőtt, hogy Szin a sertésfarmra került, az ENSZ Világélelmezési Programja azország területének 70%-ára kiterjedő kutatást végzett a gyerekek táplálkozási szokásairól. Kiderült,hogy az észak-koreai gyerekek kétharmada nem étkezik megfelelően vagy alultáplált. Ez a számkétszer magasabb, mint Angolában volt a polgárháború végén. A phenjani kormány rendkívül rossznéven vette az eredmények publikálását.

Tíz évvel később az észak-koreai kormány a segélyszállítmányok fejében kénytelen volt eltűrni,hogy az ENSZ újabb vizsgálatot végezzen. Ennek során napvilágra került, hogy míg a feketepiacon azimport gyümölcstől kezdve a kínai CD-lejátszóig mindent lehet kapni, az állami gyermek- ésidősellátó intézményekben alig javult a helyzet. „Rengeteg lehangolt és szánalmasan vékony gyerekkeltalálkoztunk” – mesélte egy szakember, aki részt vett a 2008-as vizsgálatokban, és a ‘90-es évek ótaszámos hasonló kutatást végzett világszerte. Azt állítja, hogy Észak-Korea nagy részében a krónikuséhezés és alultápláltság a piacok megnyitása ellenére is jellemző maradt.

A vizsgálatból kiderült, hogy a probléma földrajzilag is meghatározott. Az ország távoli régióiban,ahová az ellenséges osztályt telepítették, háromszor-négyszer gyakoribb az éhezés és alultápláltság,mint Phenjanban és környékén.

Annyit még a lágerben élő Szin is tudott, hogy ínséges időkben a gazdaságok éstermelőszövetkezetek nyújtják a legbiztosabb menedéket. Az árvíz által tönkretett földeken élők

kivételével a vidéki lakosság könnyebben átvészelte az éhínséget, mint a városlakók. Bár a kolhozbanmegtermelt élelem elvileg állami tulajdon, a parasztoknak módjukban áll elrejteni vagy elraktározni aterményt, amelyet eladhatnak készpénzért és el is cserélhetik.

Az éhínséget, a jegyrendszer összeomlását és a feketepiac létrejöttét követően a kormánynak nemvolt más választása, mint hogy a parasztoknak magasabb árat kínáljon a terményért, és más módon ishatékonyabb termelésre ösztönözze őket. 2002 óta kis parcellákon legális az egyéni földművelés, amiújabb lökést adott a piacok fejlődésének, a magánkereskedelem megszilárdulásának és az egyénitermelők függetlenedésének.

Kim Dzsongil és kormánya azonban nem lelkesedett a piaci reformokért, a nyitást a kapitalizmusmézesmadzagjának tekintette. A Rodong Szinmun, a párt központi lapja így jelölte ki a követendőutat: „Ki kell húznunk a kapitalista és a nem szocialista érdekek zsoldjában álló erők lába alól atalajt. Az imperialista ideológiai és kulturális térnyerésnek az a célja, hogy megingassa, majdösszeomlassza a jövőbe vetett sziklaszilárd hitünket.”

A városokban szárba szökkenő vadkapitalizmus meggyengítette a kormány korábban mindenhatóbefolyását, az államot ellenben nem gazdagította. „Helytelen, hogy az állam pénzügyi gondokkalküszködik, míg magánszemélyek birtokában kétéves költségvetésünknek megfelelő készpénz van” –elégedetlenkedett nyilvánosan Kim Dzsongil.[19]

Az állam ellentámadást indított.1999-ben új irányelvet hirdettek: a „hadsereg mindenek felett” dogmájának jegyében. Az észak-

koreai néphadsereg, amelynek több mint egymillió fő számára kell napi háromszori étkezéstbiztosítania, jogot formált a szövetkezetekben megtermelt élelmiszer jelentős részére. „Aratás idejéna katonák megjelennek a teherautóikkal, és mindent elvisznek, ami mozdítható” – mondja KvonThedzsin, a dél-koreai kormány felügyelete alatt álló Koreai Vidékfejlesztési Intézet északi ügyekértfelelős szakértője.

Kvon Thedzsin szerint az északi régiókban, ahol a lakosság az ellenséges osztályhoz tartozik, és azélelmiszer-ellátás hagyományosan akadozik, a hadsereg a teljes gabonatermés negyedét elveszi. Azország más vidékein ez az arány 5-7% körül alakul. Aratáskor a katonaság mind a háromezerszövetkezetbe saját őrszemet küld, hogy a termést ne rejthessék el, ősszel pedig ugyanilyen szigorúanellenőrzik a központilag mezőgazdasági munkára vezényelt városlakókat.

A katonaság állandó jelenléte további korrupciót szül. A termelőszövetkezetek elnökei lefizetik akatonákat, akik így szemet hunynak afelett, hogy a termés nagy része eltűnik, és a feketepiacon köt ki.Menekültek és segélyszervezetek szerint a korrupt katonák között rendszeresek az összetűzések ésleszámolások.

A buddhista jótékonysági szervezet, a Jóbarátok (Good Friends) számolt be egy 2009-es esetről,amikor az egyik szövetkezetben a kukoricaterméssel kapcsolatos szóváltást követően sarlóvalkaszaboltak le egy katonát.

Szin mindeközben boldogan éldegélt a sertéstelepen. Még nem tudta, hogy a feketepiac, a korrupcióés a városok közötti illegális utazás biztosította lehetőségek két éven belül őt is megajándékozzák aszabadsággal.

Tinédzser éveinek vége eseménytelenül telt. A hizlalda külön világ volt a lágerben. Szin igyekezettláthatatlanul élni, és a táplálkozáson kívül nem érdekelte más. Ebből az időből az a legélénkebbemléke, hogy egyszer megbüntették, mert lopott disznóherét grillezett. Megverték, öt napra elvonták azélelmét, és három hónapig fél adagot kapott az étkezdében.

Húszéves korában azt hitte, itt fogja leélni az egész életét.A boldogságnak azonban 2003 márciusában hirtelen vége szakadt. Szint ismeretlen okból

áthelyezték a zsúfolt, kaotikus és stresszes katonaiegyenruha-gyárba. Élete ismét rosszabbra fordult. Ateljesítendő norma újra hatalmas nyomásként nehezedett rá, spicliskednie kellett, és nap mint naptanúja volt, ahogy az őrök szexuálisan zaklatják a varrónőket.

De találkozott valakivel, aki megváltoztatta életét. Új munkatársa korábban Európában tanult,Kínában élt és Phenjanból került ide, és felvilágosította Szint, milyen is a nélkülözés nélküli világ.

12VARRÁS ÉS SPICUSKEDÉS

Tizénkét órás műszakokban összesen kétezer nő varrt uniformisokat és ötszáz férfi végzett egyébmunkákat a gyárban.

Szin szerelőként dolgozott. Akkor volt rá szükség, amikor elromlottak a lábbal hajtott, gyatraszerkezetek. Körülbelül ötven varrógépért és a velük dolgozó varrónőkért felelt. Ha nem teljesítettéka napi normát, mindannyiukat „nevelő célzatú munkára” kötelezték, ami két óra pluszmunkát jelentett,rendszerint este tíz órától éjfélig.

A gyakorlott varrónők jól dolgoztak, de a kezdők, ügyetlenek és betegek keze alatt sok volt ameghibásodás. A gépek öntöttvasból készültek. Ha elromlottak, a szerelőknek a hátukon kellettfelcipelniük a műhelybe.

A szerelők ilyenkor dühükben gyakran a varrónők ellen fordultak. A hajuknál fogva rángatták,felpofozták őket, falba verték a fejüket. A munkavezetők, akik maguk is foglyok voltak, félrenéztek,vagy helyeselve mondogatták, hogy a fegyelem növeli a termelékenységet.

Bár Szin még mindig vékony és alacsony volt, rá sem lehetett ismerni arra a passzív, alultáplált,kínzástól elgyengült és traumatizált fiúcskára, aki évekkel azelőtt volt. A gyárban töltött első év alattkomoly összetűzésbe keveredett az egyik szerelőtársával.

Kong Dzsinszu forrófejű férfi hírében állt. Szin számtalanszor tanúja volt annak, hogyan bánik acsoportjához tartozó varrónőkkel: egyszer az egyikük eltört egy alkatrészt, és Kong addig ütötte a nőt,amíg össze nem esett.

Egy másik alkalommal egy olyan varrónővel keveredett összetűzésbe, aki Szinnel dolgozott. Kiakart venni egy alkatrészt a nő gépéből, aki ellenállt neki. „Te szajha, ha kérek tőled valamit, azonnalodaadod – üvöltötte elvörösödött képpel nem pedig feleselsz itt nekem!” És azzal megütötte a nőt,akinek az orrából ömleni kezdett a vér.

Szin agyát elöntötte a pulykaméreg. Maga és a varrónők legnagyobb meglepetésére felkapott egycsavarkulcsot, hogy teljes erejével fejbe vágja Kong Dzsinszut. A szerelő éppen idejében emelte fel akezét, így a szerszám a karján csattant.

Kong Dzsinszu feljajdult, és az ütéstől a földre zuhant. Szin szeme vérben forgott. Az üvöltözésreodarohant a műszakvezető. Kong Dzsinszu a földön jajongott, és tojás méretű duzzanat nőtt a karján. Aműszakvezető hatalmas pofont kevert le Szinnek, és elvette tőle a szerszámot. A varrónők visszatérteka munkájukhoz. Kong Dzsinszu attól kezdve igyekezett elkerülni Szint.

Az egyenruhagyár hét nagyobb épületből állt, amelyek a műholdfelvételeken is jól láthatók. Azépületek a Tedong-folyó közelében fekszenek, egy völgybemenetben, nem messze a vízerőműtől,illetve az üveg- és a porcelángyártól.

Szin idejében a gyárépület kétezer varrónőnek és ötszáz szerelőnek, tervezőnek, karbantartónak ésszállítónak adott munkát. Az igazgató volt az egyetlen hivatalos, állami személy a többiek még aműszakvezetők, a csakippandzsangok is – a foglyok közül kerültek ki.

Munkája során Szin nap mint nap nők százaival találkozott, sokat közülük hihetetlenül vonzónaktalált. A gyár falain belüli áporodott szexualitás sok feszültséget szült, amit részben maga amunkaruha okozott, ami sok nőre túl nagy volt, és folyton félrecsúszott. A munkásnők nem kaptakmelltartót, bugyit sem hordtak, és az intimbetétet hírből sem ismerték, így egyenruhájuk gyakran volt

foltos a menstruációs vértől.Szin húszéves volt és szűz. A lányok nagyon érdekelték, felizgult a közelükben, de nem tudta

kiverni a fejéből a szabályt, amely halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg a szexuális kapcsolatot.Vigyázott rá, hogy egyetlen nőhöz se kerüljön túl közel. Az igazgatónak és a műszakvezetőknekazonban nem voltak ilyen skrupulusaik.

Az igazgató úgy járt-kelt a munkásnők között, mint kupec a marhavásáron. Szin végignézte, ahogynéhány naponta kiválaszt magának egy új lányt, akit aztán az irodájába rendel takarítani. A többivarrónő a munkavezetők szabad prédája maradt.

A nők kénytelenek voltak a főnök óhajait teljesíteni. Ebből rövid távon még előnyük is származott,hiszen több ételt kaptak és kevesebbet kellett dolgozniuk. Ha elrontottak egy varrógépet, senki nempofozta meg őket.

Pak Csunjong, Szin középiskolai osztálytársnője is rendszeresen „takarítani” járt az igazgatóhoz.Huszonkét éves volt, különlegesen szép lány. Szin négy hónappal később egy közös ismerősüktőltudta meg, hogy terhes lett. Ez csak addig maradhatott titokban, amíg a pocakja növekedni nemkezdett, akkor ugyanis eltűnt.

Szin jó szakember volt, a varrógép hangja alapján meg tudta állapítani, mi a probléma. A masinákcipelésében azonban már nem jeleskedett ennyire. 2004 nyarán egyszer rosszul lépett a lépcsőn, éselejtett egy varrógépet, amely ripityára tört.

A műszakvezető mindeddig türelmes volt vele. Most azonban lekevert neki egy frászt, és jelentettea kárt a főnökének. Nem tehetett mást. A varrógép értékesebbnek számított, mint a rabok, így atönkretételük főbenjáró bűn volt.

Szint az igazgatói irodába rendelték. A műszakvezető, a gyár fő munkavezetője és az igazgató márvártak rá. „Mit képzelsz magadról? Meg akarsz halni? Hogy lehettél ennyire kétbalkezes, hogytönkretegyél egy varrógépet? – kiabálta az igazgató. – Téged semmi nem érdekel, csak hogy degeszretömd a hasadat. Megölhetnénk, de a gépet akkor sem lehet megjavítani. A kétbalkezed, az a hibás.Vágjátok le az ujját!” – parancsolta.

A gyár fő munkavezetője megragadta Szin jobb kezét. Leszorította az asztalra, és egy közönségeskonyhai késsel levágta a középső ujjat az első perc mentén.

A szédelgő Szint a műszakvezetője kísérte ki az irodából. Aznap este elvitte a táborkórházba, ahola nővér sós vízzel kimosta, majd összevarrta és bekötözte a sebet.

Ettől ugyan még elfertőződött, de Szin jól emlékezett rá, hogyan kezelte a nagybácsi sóskáposztalevessel a sérüléseit. Másnaptól a levesbe dugta az ujját ebéd alatt. A fertőzés nem terjedt áta csontra, és három hónap múlva új bőr nőtt a csonkon.

Műszakvezetője a következő két napban Szin helyett is dolgozott. E nélkül a lágerben szokatlangesztus nélkül a fiú sebe aligha gyógyult volna be. A jóindulatú műszakvezető nem maradt sokáig ahelyén: hamarosan eltűnt a feleségével együtt. Szin a többi szerelőtől azt hallotta, hogy az asszony azerdőben dolgozott, amikor véletlenül tanúja lett egy titkos kivégzésnek.

Nem sokkal az eltűnése előtt a műszakvezető még átnyújtott egy zsákot Szinnek.– Rizsliszt, az apád küldi – mondta.Az apja nevének említésére Szint düh fogta el. Egyre jobban gyűlölte halott anyját és bátyját, ez

pedig az apjával való viszonyát is megmérgezte. Hiába próbálta elnyomni az érzést, nem sikerült,mindenáron le akarta rázni a családját.

– Főzd meg magadnak te! – utasította vissza Szin.

– Az apád neked szánta – lepődött meg a munkavezető. – El kellene fogadnod.Akármennyire is éhes volt, Szin nemet intett.

A gyárban foglyok ezrei dolgoztak egymás szoros közelségében, a spicliskedés így nagyüzembenfolyt.

Néhány héttel azután, hogy levágták az ujját, Szin nem teljesítette a napi normát, amit majdnemsikerült eltitkolnia, de egy társa beköpte. Másik három munkással együtt ott kellett maradnia nevelőcélzatú munkán, és csak éjfél után mehetett aludni.

Ekkor persze már jó ideje kínozta őket az éhség. Egyikük azt javasolta, hogy osonjanak ki azöldségeskertbe, ahol káposzta, saláta, uborka, padlizsán és retek nő. Esett az eső, felhők takarták aholdat, úgy gondolták, nagyon csekély a lebukás esélye. Megszedték magukat zöldséggel,visszaosontak a hálókörletbe, ettek, majd álomba merültek.

Reggel a munkavezető mind a négyüket hívatta. Valaki jelentette az éjféli lakomát. Egy bottalnagyot kaptak a fejükre, majd a munkavezető az egyiküket, Kang Manbokot kiküldte. A spicli megérzia spiclit: Szin rögtön tudta, hogy a férfi jelentett.

A munkavezető tovább ütlegelte hármójukat, és az elkövetkező két hétre megfelezte azélelmiszeradagjukat. Amikor visszatértek az üzemcsarnokba, Kang Manbok nem nézett Szin szemébe.

Néhány nappal később a fő munkavezető az irodájába hívta Szint. Azt állította, csak úgy moshatjale magáról az anyja és a bátyja bűnét, ha jelent a társairól. Szinnek két hónapjába került, hogyjelentenivalót találjon.

Az egyik éjjel álmatlanul forgolódott, amikor arra lett figyelmes, hogy egy szállítómunkás, KangCsholmin felkel és foltozgatni kezdi munkaruháját. A nadrágján hatalmas lyuk tátongott, amelyet egydarab katonai szövettel akart eltakarni. Nyilván a gyárból lopta.

Másnap reggel Szin kihallgatást kért a fő munkavezetőtől.– Láttam egy darab lopott textilt – jelentette.– Nocsak! És kinél?– A hálótársamnál, Kang Csholminnél.Szin aznap este sokáig dolgozott, majdnem elkésett a tízórai ideológiai továbbképzésről.Amikor belépett a terembe, látta, hogy Kang Csholmin láncra verve térdel a földön, és meztelen

hátát ostornyomok borítják. Mellette titkos barátnője, egy varrónő görnyedezett. Szin már hallott rólukpletykákat. Amikor az önkritikaóra véget ért, a tanár utasította a résztvevőket, hogy pofozzák meg azaddig csendben szenvedő Kang Csholmint és barátnőjét. Szin mindkettőjüket habozás nélkülmegütötte.

A tortúra után kivitték őket a folyosóra, és még órák hosszat térdepeltették őket a betonon. Sohanem tudták meg, ki jelentette a lopott textilt. Szin nagyon igyekezett, hogy ne kelljen a szemükbenéznie.

13A SPICLI ELHALLGAT

A fő munkavezető újabb feladattal bízta meg Szint. A gyárba új, fontos foglyot szállítottak. PakJongcshol zömök fickó volt, lobogó fehér üstökkel. Azelőtt külföldön élt, és a feleségének befolyásosbarátai voltak, még az állampárt felső vezetésében is voltak ismerősei.

Az igazgató arra utasította Szint, hogy tanítsa meg Pakot a varrógépszerelés csínja-bínjára,barátkozzon vele össze és jelentse, amit Pak a múltjáról, politikáról és családjáról mond. „Mindenttudni akarunk róla” – nézett jelentőségteljesen Szinre az igazgató.

Pak és Szin 2004 októberétől napi tizennégy órát töltött együtt az egyenruhagyárban. Pak előzékenyfigyelemmel követte Szin magyarázatait a varrógépek karbantartásáról, ám ugyanilyen udvariasanhárította el a múltjával kapcsolatos kérdéseket. Szin alig tudott meg róla valamit.

Négy hétig tartó hárítás után Pak személyes kérdéssel lepte meg Szint.– Mester, ha megengedi, hol született?– Hol születtem? – lepődött meg Szin. – Itt, a táborban.– Én Phenjanban születtem, mester – mondta Pak.Pak a tanítónak járó tisztelet jeléül magázta és mesternek szólította Szint, akit ezzel jócskán

zavarba hozott, hiszen tanítványa negyvenes éveiben járó, tanult ember volt.– Te vagy az idősebb – mondta Szin. – Légy szíves, ne magázz!– Rendben, köszönöm – mondta Pak.– Egyébként – vakarta meg a fejét Szin –, hol van az a Phenjan?Pak megdöbbent. De nem nevette ki Szin tudatlanságát, sőt lelkesen elmagyarázta, hogy Phenjan a

Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosa, ott dolgoznak az ország vezetői, és a lágertőlkörülbelül 80 km-re délre található.

Ezzel az ártatlan kérdéssel Szin áttörte a hallgatás falát. Pak elkezdett magáról beszélni. Elmesélte,hogy egy kényelmes phenjani lakásban nőtt fel, és az elit tagjaként Kelet-Németországban és aSzovjetunióban tanult. Hazatérése után a tékvandó-edzőközpont vezetője lett a fővárosban. Ebben afelelős pozícióban az ország számos vezetőjét megismerte. „Magával Kim Dzsongillel is kezetrázhattam!” – emelte fel olajfoltos jobbját egy varrógépről.

Pak úgy festett, mint egy súlylökő, kezei vaskosak és húsosak voltak. Bár kissé már pocakoteresztett, Szin számára borzasztóan erősnek tűnt. De nem is a testi képességei, hanem leginkább azudvariassága tette rá a legmélyebb benyomást: soha nem éreztette a fiúval, hogy lenézné, éstürelmesen magyarázott arról, milyen az élet a 14-es táboron és Észak-Koreán kívül.

Így kezdődött az egyszemélyes szeminárium, amely egy röpke hónap alatt örökre megváltoztattaSzin életét.

Ahogy a műhelyeket rótták, Pak elmesélte, hogy a hatalmas országot a szomszédban Kínánakhívják, és a népe egyre jobban él. Délen pedig van egy másik Korea, ahol már most is mindenkigazdag. Elmagyarázta, mi a pénz, a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. És hogy a Föld kerek.

Mindez eleinte nehezen befogadható és hihetetlen volt Szin számára, akit nem is nagyon érdekelt,milyen a világ. Egy dolog villanyozta fel igazán, így sokszor kérte Pakot, hogy kedvenc témájáról, azételekről meséljen, különös tekintettel a sült húsokra.

Szin éjszakánként ezekkel a történetekkel álmodott. A gyári munka minden erejét kiszívta, kevesetkaptak enni, a munkanapok a végtelenbe nyúltak. Szinnek folyton korgott a gyomra. A múltjábólelőjött valami, ami újult erővel foglalkoztatta fantáziáját: a nagybácsi érzékletes leírásai különféle

ételekről még azokból az időkből, amikor tizenhárom évesen a túlélésért küzdött a föld alattibörtönben. Amikor fantáziáit, olykor még azt is elhitte, hogy egy nap kijut a táborból, és azt ehet, amitakar. A szabadság Szin számára azt jelentette, hogy annyi sült húst ehet, amennyi csak beléje fér.

A nagybácsi csak a koreai ételeket ismerte, Pak meséinek azonban az országhatár sem szabott gátat.Megosztotta vele, hogyan készítik a legízletesebb csirkét, sertést és marhát Kínában, Hongkongban,Németországban, Angliában és az egykori Szovjetunióban. Minél több történetet hallott, Szin annáljobban vágyott a táboron túlra. Nem tudott másra gondolni, minthogy egyszer majd ő is megtölti ahasát rizzsel és hússal, mint a külvilágban oly sok hozzá hasonlóan jelentéktelen, de szabad ember.Arról ábrándozott, hogy megszökik Pakkal, mert meg akarta kóstolni a nagyvilági férfi kedvencételeit.

Az ínycsiklandozó ételek gondolatától megmámorosodva meghozta élete első szabad döntését:elhatározta, hogy nem jelent Pakról.

Ez óriási változást jelentett, hiszen idáig a korlátlan engedelmesség volt a legfontosabb túlélésistratégiája. Saját bőrén tapasztalta, hogy megéri spicliskedni. Csak így óvhatta meg az életét, amikoranyját és bátyját kivégezték. Amikor kiengedték a börtönből, valószínűleg ezért jutott több ételhez,ezért kímélték meg az osztálytársai, és ezért kapott könnyű munkát a sertéstelepen.

A döntés azonban nem jelentette új erkölcsi korszak kezdetét az életében. Szin ma úgy gondolja,hogy a puszta önzés vezette. Igaz, ha jelentett volna Pakról, több ételt kap, előbb-utóbb talánkinevezték volna munkavezetőnek is, és szabadon hajkurászhatta volna a varrólányokat. Pak történeteiazonban ezeknél is fontosabbak lettek számára, és átformálták egész gondolkodásmódját; feltöltöttékéleterővel, és visszaadták a reményt, hogy érdemes terveket szőnie.

A fő munkavezetőnek adott jelentéseiben azt a felszabadító erejű valótlanságot állította, hogy Paksemmi érdekesről nem beszélt.

Évekkel korábban a föld alatti börtönben a nagybácsi szívesen beszélt a konyhaművészetről, desoha nem hozta szóba a politikát. Óvatos volt, gyanakvó és titkolózó, sejtette, hogy rabtársa spicli.Szin ezt egyáltalán nem vette zokon. Végtére is a bizalom a lágerben csak oda vezet, hogy az embertfőbe lövik.

Pak azonban a kezdetet leszámítva nem volt titkolózó. Úgy gondolta, hogy Szin ártalmatlan, mertegyügyű, így hát elmondta neki élete történetét.

Kiderült, hogy a tékvandószövetségben két évvel korábban, 2002-ben összetűzésbe keveredett egyállami középvezetővel, aki a legfelsőbb szintnek jelenthetett, mert az incidens után Pakot azonnalkirúgták. Mivel nem volt munkája, fogta a feleségét és elutaztak északra, majd Kínába szöktek. Másfélévig laktak Pak nagybátyjánál, de mindenképpen vissza akartak térni Phenjanba; mert tizenévesgyermeküket a nagyszülőknél hagyták.

Kínában minden nap hallgatták a dél-koreai rádiót. Pak különösen Hvang Dzsangdzsop műsorátkedvelte, aki az észak-koreai ideológia egyik atyja volt. 1997-ben disszidált, és Szöulban pillanatokalatt híres lett, mindmáig ő a legmagasabb rangú személy, aki elmenekült az országból. Ahogy agyárban együtt töltött órák során Pak elmesélte, Hvang Dzsangdzsop arról beszélt, hogyan változtattaKim Dzsongil korrupt feudális állammá Észak-Koreát. (Kim 2010-ben titkos ügynököket küldöttdélre, hogy megöljék, de a kísérlet kudarcba fulladt. Hvang Dzsangdzsop még ugyanabban az évben,természetes halált halt 87 évesen.)

2003 nyarán Pak feleségével, valamint Kínában született kisgyerekével visszatért Észak-Koreába,mert szavazni akart az őszi parlamenti választásokon. A Legfelsőbb Népi Gyűlés szerepe az ország

életében puszta formalitás, a jelölteket a Koreai Munkáspárt tagjai közül választják, ellenzéki jelölteknem indulhatnak. Azonban Pak attól félt, hogy ha nem szavaz, és a hatóságok felfigyelnek atávollétére, árulóként elítélik, és a családját kényszermunkatáborba küldik. Észak-Koreában ugyannem kötelező a szavazás, a távolmaradók mégis komoly retorziókra számíthatnak.

Ám a határon elfogták és feleségével együtt letartóztatták. Hiába győzködte a rendőröket, hogy nemáruló, csupán meglátogatta a családját Kínában, megvádolták, hogy keresztény és dél-koreai kém lett.Hosszas tortúrát követően a 14-es táborba zárták őket.

Így kezdett Pak 2004 őszén a tábori egyenruhagyárban dolgozni. Amikor Szin megismerte, Pakfolyton magát ostorozta, hogy miért tért vissza Észak-Koreába. A rossz döntés a szabadságába került.

Ráadásul a feleségét is elveszítette, az asszony ugyanis beadta a válópert. Minthogy a családjánakkiváló kapcsolatai voltak a párt felső vezetésében, sikerült elérnie, hogy a férjét politikai bűnözőnektekintsék, az ő büntetését pedig arra hivatkozva mérsékeljék, hogy ártatlan, engedelmes hitveskéntkeveredett az egészbe.

Pak minden haragja ellenére méltósággal viselte a sorsát. Szin különösen azon döbbent meg, hogymég az étkezések alatt is úriemberként viselkedett. A táborlakók, ha ételt láttak, úgy viselkedtek, mintegy megvadult konda. Szin, ha csak észrevett egy patkányt, már rohant is utána, és azonnal befaltavolna, de Pak türelemre intette. Nem ettek patkány húst, amíg a kazánon vagy tűz fölé helyezettlapáton meg nem pirították.

Szin szerint Pak gyakran túlságosan is vidám volt, például szeretett énekelni. Képes volt azéjszakai műszak kellős közepén nótázásba fogni.

– Hé, mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte Szin megbotránkozva. Félt, hogy a munkavezetőmeghallja.

– Énekelek – felelte Pak.– Azonnal hagyd abba!Szin soha nem énekelt. Korábban zenét is csak a sertéstelepen hallott, ha gyomirtás közben katonai

induló harsogott egy teherautó hangosbeszélőjéből. Számára az éneklés a természetellenes ésfelelőtlen kalandvágy megnyilvánulása volt.

– Nincs kedved velem énekelni? – kérdezte Pak.Szin megrázta a fejét, és csendre intette barátját.– Ilyen későn senki sem hallja meg – mondta Pak. – Kérlek, csak egyszer próbáld meg!De Szin nem énekelt.Pak megkérdezte, miért fél a dalolástól, amikor arról meg szemrebbenés nélkül beszélnek, hogy

Kim Dzsongil gazember és Észak-Korea maga a pokol.Szin azt felelte, hogy bármiről szívesen beszél, amíg suttognak.– De nem szeretem, ha hangosan énekelsz! – tette hozzá.Pak bólintott, mint aki érti, miről van szó, de néhány éjszaka elteltével újra énekelni kezdett.

Felajánlotta Szinnek, hogy megtanítja neki a szöveget. Kedvetlenül és félve ugyan, de Szinbeleegyezett abba, hogy halkan együtt énekel Pakkal.

Északi menekültek szerint a „Téli napforduló éneke” egy népszerű tévéműsor főcímdala. Arrólszól, hogy az igazi barátok minden nehézségen és fájdalmon képesek felülkerekedni:

Járjuk az élet hosszú, hosszú útját,Együtt maradunk, hiába fúj a szél vagy tépáz az orkán,

Az úton boldogság és szenvedés vár ránk,De mi kitartunk: erősebbek vagyunk az élet viharánál.

A mai napig ez az egyetlen dal, amelyet Szin ismer.

* * *

Nem sokkal azután, hogy Pakot a varrodába helyezték, négy állambiztonsági poüvon jelent meg azesti ideológiai továbbképzésen. Szin kettőt nem ismert közülük, nyilván a táboron kívülről érkeztek.

Miután a foglyok végeztek a kötelező önkritikával, az egyik poüvon felállt. A tetvesedésről beszélt,ami a táborban komoly problémát jelentett. Kérte, hogy lépjenek elő, akik az utóbbi időben magukonvagy társaikon tetveket találtak.

A férfi és női hálókörlet vezetője jelentkezett, hogy a hálótermekben ellenőrizhetetlenülelszaporodtak a tetvek. A poüvonok intésére az őrök behoztak egy-egy vödör folyadékot, amelynekSzin szerint olyan szaga volt, mint a növényvédő szernek.

Az őrök felszólítottak öt férfit és öt nőt, hogy lépjenek elő, és kenjék be a testüket az anyaggal,amely igen hatékony a tetvek ellen. Szin és Pak is tetvesek voltak, de ők nem kerültek be akiválasztottak közé.

Egy hét múlva mind a tíz fogolynak felhólyagosodott a bőre. A hólyagok néhány hét elteltévelelfertőződtek és kifakadtak. A foglyok belázasodtak, és ebben az állapotban nem tudtak dolgozni.Hamarosan teherautóval jöttek értük, Szin akkor látta őket utoljára.

Ez 2004 decemberében történt. Szinnél betelt a pohár. Döntött. Itt az ideje, hogy megszökjenek.

A szökés gondolata azért foganhatott meg a fejében, mert Szin végre megtanult bízni másokban.Paknak köszönhetően rájött, hogy nem minden kapcsolatnak természetes velejárója a hazugság és acsalás.

Szin többé már nem fogvatartói teremtménye volt, tudata önálló életre kelt. Már nem a láger, hanembarátja tartotta életben. Kapcsolatuk sok szempontból a náci koncentrációs táborok foglyainakviselkedésére emlékeztet, ahol életeket mentett a kölcsönös bizalom és segítség.

Kutatók szerint a lágerekben a „túlélés alapegysége” nem az egyén volt. „Az emberiesség szellemétnem egyének, hanem párok tartották életben” – írja Elmer Luchterhand, a Yale szociológusa, akiröviddel szabadulásuk után a koncentrációs táborok 52 túlélőjét interjúvolta meg.[20]

A párok ételt és ruhát loptak egymásnak, és együtt tervezték a jövőt. Ha az egyikük elájult azéhségtől, a másik felsegítette.

„A túlélés (...) mindig közösségi eredmény, sohasem véletlen egyéni esemény” – írja WeinstockJenő, magyar származású belgiumi zsidó ellenálló, akit 1943-ban hurcoltak el Buchenwaldba.[21]

Ha egy pár egyik tagja meghalt, azt sokszor a másik sem élte túl. Túlélők visszaemlékezéseiszerint, akik a bergenbelseni lágerben ismerték Anne Frankot, a lánnyal nem az éhség vagy a tífusz,hanem szeretett nővére, Margot halála végzett.[22]

Az észak-koreai koncentrációs táborok az elszigeteltséget, éhséget és félelmet használják ki. Atudomány az ilyen szabályozott, zárt rendszert ún. Skinner-doboznak nevezi, ahol az őrökteljhatalommal rendelkeznek a foglyok felett.[23] Ám míg Auschwitz öt évig működött, addig a 14-estábor ötven éve szolgál az elnyomást és agykontrollt vizsgáló kísérletek terepéül, amelyek során afoglyokat születésüktől fogva ellenőrzik, elszigetelik és kijátsszák egymás ellen.

Meglepő, hogy Szin és Pak barátsága milyen könnyedén szétfeszítette az embertelen kísérlet

kereteit. Pak lelkiereje, méltósága és műveltsége Szin számára egy félelmetes, de lenyűgöző új világotteremtett, ahol volt értelme a jövőről szőtt ábrándoknak.

Szin ráébredt, hogy hol is van, és mi hiányzik az életéből.A 14-es tábor többé már nem az otthona volt, hanem egy elviselhetetlen börtön. Ráadásul lett egy

barátja, aki erős volt, ismerte a külvilágot, és segíthetett neki, hogy kijusson innen.

14FELKÉSZÜLÉS A SZÖKÉSRE

A terv egyszerű volt és félelmetesen optimista. Szin ismerte a tábort, Pak pedig a külvilágot. Szinkijuttatja őket a kerítésen, Pak segítségével eljutnak Kínába, a férfi nagybátyjától szállást és pénztkapnak, majd elindulnak Dél-Koreába.

Szin javaslata volt a közösen szökés. Mielőtt felvetette az ötletet, napokig rettegett, hogy Pak spicli,és őt is kivégzik, mint anyját és bátyját. Akkor sem nyugodott meg, amikor Pak igent mondott. Ha őképes volt feladni saját anyját, Paknak mi oka lenne, hogy a titkukat megtartsa?

A szökés gondolata azonban sokkal jobban izgatta, mint amennyire a veszélyektől rettegett.Éjjelente sült húsról álmodott, és reggel könnyű szívvel ébredt. Már nem szívta el minden erejét avarrógépek cipelése. Végre volt valami a jövőjében, amire izgatottan készülődhetett.

Mivel Pak Szin beosztottja volt, egész nap nyugodtan sugdolózhattak a szökési tervről és a Kínábanrájuk váró finomságokról.

Megbeszélték, hogy ha a kerítésnél rajtuk ütnek az őrök, Pak tékvandó tudásával ártalmatlanítjaőket. Bár a poüvonok automata fegyverrel felszerelve járőröztek, meggyőzték magukat, hogy túlélésiesélyeik így is jók.

Ezek az elképzelések utólag teljesen abszurdnak tűnnek, hiszen a 14-es táborból még senki semszökött meg élve, és tudomásunk szerint más táborokból is csupán két fogolynak sikerült.

Az egyikük Kim Jong, egykori alezredes, akinek az egész országban voltak befolyásos barátai.Saját szavai szerint „hihetetlen csoda” segítségével sikerült megszöknie a 18-as táborból. 1999-ben,amikor az éhínség tetőfokán a kormány és a biztonsági szervek közel kerültek az összeomláshoz,felkapaszkodott egy rozoga szénszállító tehervonat alvázára. Miután kijutott a lágerből, személyeskapcsolatai révén sikerült Kínába szöknie.

A másikuk nő. Kim Hjeszük szintén a 18-as kényszermunkatáborból szökött meg. Először 1975-ben, tizenhárom éves korában börtönözték be a családjával együtt. 2001-ben egy rövid időreszabadon engedték, de később újra visszaküldték a lágerbe. 2009-ben szökött meg, és Kínán,Laoszon, valamint Thaiföldön keresztül jutott el Dél-Koreába.

Kim Jong börtönét nem őrizték olyan szigorúan, mint a 14-es tábort. Memoárjában azt írja, hogy a14-es táborból nem tudott volna megszökni, mert itt „a katonák úgy viselkedtek, mintha a frontvonalonlennének”.[24] Kim Jong ezt saját tapasztalatból tudja, hiszen szökése előtt két évet töltött el fogolykéntebben a táborban, és a körülmények miatt „szökésre még gondolni is őrültség” lett volna.

Szin és Pak azonban semmit sem tudtak Kim Jongról, és nem is mérlegelték, milyenek az esélyeik aKínába szökésre. Pak hitt a Kínában hallott szöuli rádióriportoknak, amelyek az észak-koreaiállamgépezet gyengeségéről; sőt csődjéről szóltak. Pak azt is elmondta Szinnek, hogy az ENSZújabban erősen bírálja Phenjant a kényszermunkatáborok miatt, és szerinte az is lehetséges, hogy anyomás hatására a lágereket hamarosan megszüntetik.[25]

Pak jól ismerte a hazáját és Kínát, de figyelmeztette Szint, hogy a tábor környékén levő kietlen,havas, ritkán lakott hegyvidékről nem tud sokat. Azt sem nagyon tudja, hogyan juthatnának el a határig.

Amikor tüzelőt és makkot gyűjtött, Szin az egész tábort bejárta, így fejében volt az alaprajza.Fogalma sem volt azonban, miként juthatnak keresztül a nagyfeszültségű elektromos kerítésen. Tartotttőle – de nem volt biztos benne –, hogy az érintése halálos.

A szökést megelőző napok és hetek során egyfolytában anyjára és bátyjára gondolt. De nembűntudatot érzett, hanem félelmet. Rettegett, hogy úgy végzi, ahogyan ők. Ha becsukta a szemét, képek

villantak be a kivégzésükről, látta saját magát, ahogy a kivégzőosztag elé áll, vagy ahogy az akasztófaalá hurcolják és a nyakába vetik a kötelet.

Úgy számolta, 90%-nyi esélyük van arra, hogy átjussanak a kerítésen, és ne lőjék le őket. Erreazonban inkább vágyai alapján, mintsem alapos mérlegelés után jutott.

Szin azzal kezdte a szökésre való felkészülést, hogy egyik fogolytársától meleg ruhákat és egy párúj cipőt lopott.

Szerencsére egy hálóteremben aludt a szabászként dolgozó rabokkal. Ebben a munkakörben könnyűvolt ruhaanyagot szerezni, amelyet aztán élelmiszerre és más árucikkekre lehetett cserélni. Szinkinézett magának valakit, aki gondosan félretett egy egész öltözet téli ruhát.

Szin korábban nem lopott ruhát más rabtól, de – főleg amióta nem volt besúgó – egyre jobban utáltaa spicliket, és a szabász is közéjük tartozott. Ő volt az, aki bemártotta a veteményesből zöldséget lopótársait, és Szin úgy gondolta, megérdemli, hogy ellopja a holmiját.

A raboknak nem volt szekrényük, ahol biztonságban őrizhették volna a holmijukat, így Szinnek csakmeg kellett várnia, amíg a szabó elhagyja a hálókörletet. Ekkor elemelte, majd biztonságba helyezte aruhát és a cipőt.

Amikor a szabó felfedezte, hogy eltűntek a ruhái, nem gyanakodott Szinre. A cipő nem a fiú méretevolt (nem mintha ez valaha is számított volna a lágerben), de szinte új volt.

A foglyok félévente kaptak új ruhát. December végén, amikor a szökés terve a célegyenesbefordult, Szin nadrágjának lyukas volt a térde és az ülepe. Úgy döntött, hogy a kegyetlen hidegre valótekintettel a lopott öltözéket a régire húzza fel. Kabátja, sapkája és kesztyűje nem volt.

A szökés kivitelezéséhez szükség volt arra, hogy Szint és Pakot külső munkára vezényeljék akerítés közelébe.

Erre újévig kellett várniuk. A gyárak két napra leálltak, és december végén közölték a szerelőkkel,valamint a varrónők egy részével, hogy január 2-án a keleti kerítés melletti zónában fognak fát vágni.

Szin jól ismerte a környéket, és meggyőzte Pakot, hogy 2005. január 2-án kell megszökniük.

Amikor az év első napján bezárt az egyenruhagyár, Szin minden ellenérzése dacára úgy döntött,felkeresi apját.

Ezekben az időkben kapcsolatuk még jobban kihűlt. Ha Szin néha szabadságot kapott asertéstelepen vagy a gyárban, az apját ritkán látogatta meg, mert minden vele töltött percetelviselhetetlennek érzett.

Maga sem értette, miért gyűlölte ennyire. Végtére is az anyja és a bátyja akart megszökni, miattuktartóztatták le, kínozták és gúnyolták Szint. Az apja ugyanúgy áldozat volt, mint ő.

Áldozat volt, de akárcsak fia, ő is életben maradt, és mindenáron igyekezett kibékülni Szinnel.Kérlelhetetlen volt a távoli apa és a haragtartó fiú viszonya, Szin talán éppen ezért vetette meg.

Életükben utoljára Szin apjának a munkahelyén találkoztak. Együtt költötték el szegényes újévivacsorájukat, kukoricakását és káposztalevest. Szin nem beszélt a szökésről. Tudta, hogy mindenérzelemnyilvánítás vagy a búcsúzkodásra utaló legapróbb jel veszélybe sodorja a terv sikerét, és nemigazán bízott apjában.

Pedig apja a felesége és nagyobbik fia halálát követően igyekezett többet törődni vele. Bocsánatotkért, mert világra hozták a fiút a láger poklában, és rossz szülők voltak. Utalt arra, mennyire szeretné,

ha a fia „megismerhetné a nagyvilágot”. Lehet, hogy ezzel a szökésre bátorította, de nem mertegyenesen fogalmazni, hiszen ő sem igazán bízott a fiúban.

Amikor Szint az egyenruhagyárba helyezték, ahol alig lehetett ételt lopni, az apja szerzett rizslisztet,és elküldte neki. Bár nagyon éhes volt, Szin nem fogadta el az ajándékot. Ezt most, a gyári étkezdébenüldögélve, egyikük sem hozta szóba. Amikor Szin elköszönt, ugyanúgy búcsúztak el egymástól, mintmáskor. Szin biztos volt abban, ha a szökési kísérlet kiderül, az őrök újra a föld alatti börtönbehurcolják apját. De szinte biztos volt abban is, az öreg semmit sem sejt.

15A KERÍTÉSNÉL

Másnap reggel Szin, Pak és huszonöt másik fogoly egy őr kíséretében útnak indult a hegyekbe.Favágásra egy 300-400 m magas hegyoldalt jelöltek ki számukra. Tiszta volt az ég, a hó vakítóanragyogott a napfényben, de rettentő hideg volt, és fújt a szél. A foglyok egy része baltával hasogatta azágakat a kidöntött fákról, mások rakásba halmozták a rönköket.

Szin és Pak számára óriási szerencsét jelentett, hogy beosztották őket favágásra, mert a kerítéséppen a hegy gerincén húzódott. A túloldalán meredek, de még járható volt a lejtő, és az erdő fáiközött könnyebben elrejtőzhettek.

Az irtástól 500 m-re volt az őrtorony. A szögesdrót belső oldalán párosával járőröztek az őrök,Szin azonban megfigyelte, hogy nem követik egymást túl szorosan.

A munkavezető maga is fogoly volt, tehát nem rendelkezett fegyverrel. Ha a járőrök nem voltak aközelben, Szint és Pakot senki sem lőhette le. Azt már korábban eldöntötték, hogy naplementekorbújnak át a kerítésen, amikor a félhomályban nehezebb a nyomaikat követni a hóban.

Szin munka közben azon merengett, hogy a foglyok többsége megfeledkezik a kerítésről, és már nemis tűnik fel nekik, hogy mögötte húzódik az egész nagyvilág. Olyanok, akár a robotok, nem akarjákértelemmel megtölteni a létezés űrjét. Tudta, hogy ő is ilyen volt, mielőtt Pakkal találkozott.

Négy óra tájban, amikor az ég szürkülni kezdett, Szin és Pak munkát színlelve sodródott egyreközelebb a kerítéshez. Senki nem fogott gyanút.

Szin hamarosan a kerítés előtt találta magát. A szögesdrót 3 m magas volt, előtte térdig érő hó,valamint egy ösvény volt, amit a járőrök tapostak keményre. A tövében egy sávban homokotgereblyéztek el, hogy ha valaki rálép, a lábnyomai láthatók legyenek. Maga a kerítés hét-nyolcnagyfeszültségű szögesdrótból állt, amelyeket egy póznára feszítettek ki, egymástól mintegy 30 cmtávolságban.

Az észak-koreai lágereket körülvevő kerítéseket árokkal és nyársakkal tették megközelíthetetlenné.„A szögesdrótba kifejezetten azért vezetnek áramot, hogy megölje, aki hozzáér” – állítja Kvon Hjok,aki disszidálása előtt a 22-es táborban dolgozott. Szin azonban sem árkot, sem nyársakat nem látott.

Meggyőzték magukat, hogy ha a kerítésen átjutnak, utána már minden rendben lesz. Fogalmuk semvolt, hogyan bújnak át a dróton, de ahogy a szökés órája közeledett, Szin meglepődve tapasztalta,hogy nem fél.

Pakot azonban elfogta a pánik.– Nem tudom, képes vagyok-e rá – suttogta Szinnek, miután a késő délutáni őrjárat elhaladt

mellettük. – Nem próbálhatnánk meg egy másik alkalommal?– Miről beszélsz?! – csattant fel Szin. – Nem lesz másik alkalom.Attól félt, hogy hónapokig, sőt évekig nem vezénylik ki újra a kerítés mellé alkonyatkor, az

őrtoronytól távol.Nem akart és nem tudott többet várni.– Futás! – kiáltotta, és megragadta Pak kezét. Az a néhány másodperc, amíg húznia kellett,

örökkévalóságnak tűnt. Hamarosan azonban Pak is futásnak eredt.Az volt a terv, hogy Szin bújik át először a kerítésen, csakhogy az őrök által kitaposott jeges

ösvényen megcsúszott, és térdre zuhant.Így Pak ért először a szögesdróthoz. Térdre ereszkedett, majd a fejét, karját és vállait átdugta a két

alsó vezeték között.

Nem telt belé néhány pillanat, és Szin szikrákat látott, majd égett hús szaga áradt szét a levegőben.Az elektromos kerítések általában az állatok és emberek elrettentésére szolgálnak. Ütésük

fájdalmas, de rövid ideig tart és nem halálos. A 14-es tábor körüli szögesdrót azonban folyamatosanáram alatt volt, így izomgörcsöt, bénulást és halált okozott.

Mire Szin lábra állt, Pak nem moccant többé. Valószínűleg halott volt. Teste lenyomta az alsóvezetéket, így a két drótszál között tágas rés keletkezett.

Szin habozás nélkül rávetette magát a barátja testére, amely most már szigetelőként szolgált. Mégígy is érezte, ahogy átbújt a kerítésen, hogy a közelben áram folyik. A talpa úgy fájt, mintha tűketszurkáltak volna belé.

Már majdnem átjutott a kerítésen, amikor a lába lecsúszott Pak testéről, és a lábszára a két rétegnadrágon keresztül hozzáért az alsó vezetékhez. A bokájától egészen a térdéig megégett, a sebekhetekig véreztek.

De a következő órákban Szin észre sem vette, hogy megsérült.Valahányszor visszaemlékszik a szögesdrótra, Pak égett húsának szagát érzi az orrában.

Az emberi test áramütéssel szembeni reakciója megjósolhatatlan. Nem tudni pontosan, mi az oka,de a nagyfeszültségű áramütés túlélési esélye egyénről egyénre változik. Sem a testfelépítéshez, semaz edzettséghez nincs köze; a testes emberek sem élik túl nagyobb valószínűséggel az áramütést, minta vékonyak.

Az emberi bőr, ha száraz, jó szigetelő. A hideg összehúzza a bőr pórusait, így csökkenti avezetőképességét, és a több réteg ruha szintén akadályozza az áram testbe jutását. Ha azonban anagyfeszültségű áram eléri a testet, ami a vizes cipőn át havas talajjal érintkezik, a vér, az izom és acsontok nedvei és sói kiváló vezetők. Egymás kezét fogó vizes emberek akár együtt is meghalhatnakaz áramütéstől.

Szin valószínűleg puszta szerencséjének köszönheti, hogy túlélte a kerítéssel való érintkezést. Pakazért járt szerencsétlenül, mert ő ért először oda, ellenkező esetben alighanem Szint éri utol a végzet.

Szin nem tudta, hogy csak azért sikerült megszöknie, mert Pak halott teste a drótban folyó áramot atalajba vezette. A lábát ért feszültség már nem volt halálos, bizonyosan a két réteg ruhának isköszönhette.

Amikor Szin kibukkant a kerítés túloldalán, fogalma sem volt, merre menjen. A hegygerincen állt,ahonnan az egyetlen út lefelé vezetett. Berohant a fák közé, de néhány perc múlva újra a csupaszdomboldalon találta magát. Körös-körül mezők és hegyi legelők húzódtak, amelyeket a felhők mögülelőbújó félhold fénye világított be.

Két órán át futott a lejtőn lefelé, míg a völgybe nem ért, ahol gabonasilókat és elszórt házakat látott.Nem szólt a riasztó, nem hallott puskalövést vagy kiabálást. Amennyire meg tudta állapítani, senkisem volt a nyomában.

Ahogy a meneküléstől megugrott adrenalinszintje csökkenni kezdett, Szin nedvességet vett észre anadrágja szárán. Felhajtotta, és azt látta, hogy dől belőle a vér. Ekkor jött rá, hogy súlyosanmegsérült. Lábfeje is vérzett, nyilván még a kerítésnél léphetett bele egy szögbe. Farkasordító hidegvolt, jóval – 10 °C alatt. Kabátja nem volt.

Pak nem mondta el Szinnek, merre találja Kínát, és most holtan hevert a kerítésen.

16LOPNI

Szin a völgyben egy félig a földbe süllyesztett kunyhóra bukkant. Az ajtaja zárva volt, de mivel akörnyéken nem voltak házak, habozás nélkül leütötte a lakatot a földön talált fejszével.

Odabenn három cső száraz kukoricára akadt, amit azonnal befalt. Ekkor döbbent rá, mennyire éhes.Szétnézett a hold fényénél, hátha talál még valami ennivalót, de étel helyett egy pár vászoncipőt ésegy használt katonai egyenruhát talált.

A katonai egyenruha Észak-Koreában, a világ legmilitarizáltabb államában valóságosnépviseletnek számít. A sorozás mindenki számára kötelező, a férfiak tíz évet szolgálnak, a nők hetet.Egyszerre 1 millióan teljesítenek szolgálatot, ami azt jelenti, hogy a lakosság 5%-a visel egyenruhát(ez az arány az Egyesült Államokban 0,5%). További 5 millió ember felnőttkora java részébentartalékosként szolgál. A kormányszlogen szerint a hadsereg maga „a nép, az állam és a Párt”. Észak-Korea már nem deklarálja magát kommunista államnak, az alkotmányból a kommunista pártra történőösszes utalást törölték, és azzal helyettesítették, hogy a forradalom vezető ereje a hadsereg.

Az egyenruhás katonák mindenfélével foglalkoznak. Kagylót ásnak a tengerparton ésrakétakísérleteket végeznek, almát szednek és öntözőcsatornát építenek, gombával kereskednek ésfelügyelik a hamis Nintendo-importot. Így kerülhet katonai egyenruha a kunyhóktól kezdve agazdasági épületeken át bárhová.

A katonai nadrág, ing és cipő túl nagy volt Szinre, mégis hatalmas szerencsének érezte, hogy háromórával a szökését követően átöltözhetett valami másba.

Lehúzta átázott, jéggé fagyott cipőjét, és lerángatta magáról mindkét nadrágját, amiket térdtől lefelévér és hó borított. Égési sebeit megpróbálta bekötni a kunyhóban talált könyv lapjaival. Alapokrátapadtak véres sípcsontjára. Felhúzta a hatalmas, egérrágta nadrágot, és lábát belebújtatta avászoncipőbe.

Így már nem derült ki róla első látásra, hogy szökött fogoly, csupán egy volt a több millió rosszulöltözött, méreten felüli cipőben császkáló, alultáplált észak-koreai közül. Abban az országban, ahol alakosság egyharmada krónikusan éhezik, és ahol a piacok és vasútállomások környékét elözönlik arongyos seftelők, Szin nem keltett feltűnést.

A kunyhótól ösvény vezetett a legközelebbi faluig. Nagy meglepetésére a falu mellett még mindig aTedong-folyó futott.

Hiába rohant, csak 3 km-re jutott a 14-es tábortól.Szökésének híre azonban nem riadóztatta a falut, az utcák sötétek és kihaltak voltak. Szin átkelt egy

hídon, és a folyó melletti úton kelet felé indult. Amikor meglátta egy közeledő autó lámpáinak afényét, elbújt a bozótban. Később felkapaszkodott egy kihaltnak látszó vasúti töltésre, és ott gyalogolttovább.

Késő estig majdnem 10 km-t gyalogolt, mire megérkezett a folyótól délre fekvő, tízezer lakosúPukcshang házaihoz. Az utcákon nem voltak sokan, és Szinnek nem tűnt úgy, hogy a jelenléte feltűnéstkeltene. A városban alumíniumkohó, szénbánya és erőmű működött, a helyiek nyilván hozzá voltakszokva az éjjeli műszakba igyekvők látványához.

Szin megpillantott egy disznóólát. Ismerős és megnyugtató látvány volt. Átvetette magát a kerítésen,és bevackolta magát egy halom rizsszalmába éjjelre.

A következő két napban Pukcshangban kóborolt. Azt ette, amit a földön vagy a szemétben talált, ésfogalma sem volt, mihez kezdjen vagy hová menjen. A helyiek levegőnek nézték. Fájt a lába, éhes voltés fázott, de mégis boldognak érezte magát, a város olybá tűnt neki, mintha egy idegen bolygórapottyant volna.

Az elkövetkezendő hónapokban és években Szin sorra fedezte fel a modern élet vívmányait: avideót, a blogokat és a nemzetközi repülőutakat. Pszichológusok és karrier-tanácsadók hada segítettea beilleszkedésben. Papok tanították meg, hogyan imádkozzon Jézus Krisztushoz, barátai lettek, akikmegmutatták, hogyan mosson fogat és miként használja bankkártyáját vagy okostelefonját. Éjjel-nappal a két Korea, Kína, Délkelet-Ázsia, Európa és az Egyesült Államok politikájáról éstörténelméről olvasott.

Ezek a hónapok és évek azonban mégsem változtatták meg annyira a világról alkotott képét, mint azelső napok, amelyeket a lágeren kívül töltött.

Sokkoló volt látni, hogy az emberek őrök nélkül élik a mindennapjaikat. Megdöbbentette az utcánsétálók természetessége. Lenyűgözte a nevetés, a színes ruhák látványa, az alkudozás a piacon.Amikor először látott ilyesmit, attól rettegett, hogy mindjárt felbukkannak a katonák, és véget vetnekennek a képtelenségnek.

Szin, amikor az első pár nap élményeiről mesél, újra és újra ezt a „sokkot” emlegeti.Fel sem tűnt neki, hogy a tél közepén Észak-Korea koszos, ronda és sötét. Honnan is tudhatta volna,

hogy szegényebb, mint Szudán, és hogy – emberi jogi szervezetek szerint – a világ legnagyobbbörtönének számít.

Miután huszonhárom évet töltött egy lágerben, ahol terhes nőket gyilkoltak, felakasztották az anyját,lelőtték a bátyját, megnyomorították az apját, őt magát is megkínozták és arra tanították, hogy árulja ela családját, most csodálatosan szabadnak érezte magát. És amennyire meg tudta ítélni, nem voltak anyomában.

Mindennek ellenére sem tudta feledni, hogy éhes és gyenge. Egész nap a várost rótta, hátha találvalahol ételt vagy meghúzhatja magát éjjelre egy üres épületben. Egy kis utca végén ráakadt egyházra, aminek a hátsó ablaka tárva-nyitva állt. Úgy döntött, bemászik.

A konyhában három tál főtt rizst talált. Biztos volt benne, hogy a lakók hamarosan visszatérnek, ígynem kockáztatta meg, hogy a házban egyen vagy aludjon. A rizst egy reklámszatyorba ürítette, ésráöntött egy kis szójaszószt, amit a polcon talált.

A szárítókötélen téli nadrág lógott. Rábukkant még egy másik pár cipőre, egy hátizsákra, továbbáegy sötétbarna, katonai zubbonyra, amely melegebb volt, mint bármilyen kabát, amivel életébentalálkozott. A konyhaszekrényben 5 kg rizst talált. Mindent begyűrt a hátizsákba, és kereket oldott.

A városközpontban rákiáltott egy kofa, tudni akarta, mi van a hátizsákjában. Szin erőltetettnyugalommal azt felelte, hogy eladó rizs van nála. A nő 4 ezer wont kínált érte. Ennyi pénz afeketepiacon kb. 4 dollárt ér.

Szin először Paktól hallott a pénz létezéséről. Mielőtt a kofa rákiáltott, már jó néhányszor látta,hogy az emberek kis papírdarabokat gyűrögetnek a kezükben, és úgy sejtette, hogy ez lehet a pénz.

Fogalma sem volt, hogy a 4 ezer won jó ár-e, de örömmel túladott a rizsen, és a pénzen néhánycsomag sós és édes kekszet vett. Zsebre vágta a maradék pénzt, és gyalog útnak eredt a városból.Kínába tartott, bár még mindig nem tudta, merre is van valójában.

Az úton rengeteg csavargóval találkozott. Igyekezett kihallgatni, miről beszélgetnek. A legtöbbencsellengtek, munkát kerestek, élelmet kunyeráltak, piacra siettek vagy igyekeztek kitérni a rendőrség

útjából. Ha valaki megkérdezte Szint, hol született, azt felelte, hogy Pukcshang közelében, amitulajdonképpen igaz volt, és válasznak éppen megtette.

Lassan rájött, hogy ezek a csellengők ugyanolyan vadidegenek egymás számára, mint ő maga. Defélt kérdéseket feltenni, mert nem akart beszélni magáról.

Ahogy egy 2004-ben és 2005-ben – ezerháromszáz Kínába szökött menekült bevonásával –elvégzett felmérésből kiderül, az észak-koreai utakat ebben az időben főleg munkanélküliek éselszegényedett parasztok rótták, de diákok, katonák, szakmunkások és egykori tisztviselők ismegfordultak közöttük.[26]

A legtöbben anyagi okokból kényszerültek rá a vándorlásra. Abban a reményben hagyták elotthonukat, hogy munkát találnak vagy átjutnak Kínába, ahol kereskedők lehetnek. Életükkilátástalannak tűnt, és nem bíztak a rezsimben. A férfiak negyede, a nők 37%-a számolt be arról,hogy családtagokat veszítettek el az éhínségben. Közel 25%-ukat tartóztatták le korábban, és 10%számolt be arról, hogy börtönbe küldték, ahol az éhezés, a kínzás és a kivégzés mindennaposnakszámított. A megkérdezettek fele fizetett pénzt hivatalnokoknak vagy embercsempészeknek, hogy azországból kijuthassanak.

Szin beleillett ebbe a társaságba. Úgy vélte, velük utazni biztonságosabb, mintha egyedül maradna.Megpróbálta utánozni a viselkedésüket. Könnyen ment, éppúgy szakadt, mocskos, büdös és éhes volt,mint a többi csavargó.

Észak-Korea rendőrállam, ezért a kormány nem tűri a városok közötti csavargást. A törvényekszigorúan tiltják az előzetes engedély nélküli belföldi utazást. Éhínség idején azonban az államiellátás összeomlott, létrejött a magánszektor, és az országot elárasztották a Kínából érkezett javak.Ebben a helyzetben a hatóságok gyakran szemet hunytak a szabálytalanságok felett. A rendőrséget lelehetett fizetni; sok egyenruhás egyenesen ebből élt. Ha valakinek volt pénze, feltűnés nélküleljuthatott a kínai határig.

Nincsenek megbízható adataink arról, hányan szöktek (és szöknek a mai napig) Kínába Észak-Koreából. A sikeres határátlépés esélye hol könnyebb, hol nehezebb. Függ attól, hogy az észak-koreaikormány éppen szigorúbb arcát mutatja-e, hogy a kínai hatóságok visszatoloncolják-e az illegálisbelépőket, hogy a határőröket meg lehet-e vesztegetni, és hogy éppen mennyire kétségbeejtő azoknakaz embereknek a helyzete, akik át akarnak jutni a határon. A kormány új lágereket hozott létrekifejezetten azzal a céllal, hogy bezárja a seftelőket és azokat a disszidálni akaró állampolgárokat,akik valahol fennakadtak a horgon, mert túl szegények vagy pechesek voltak ahhoz, hogy megváltsákaz útjukat észak felé.

A trend azonban így is világosan kirajzolódik. 1995 óta évről évre egyre több észak-koreai kérDél-Koreában menedékjogot.

1995-ben negyveneken érkeztek, míg 2009-ben ez a szám közel háromezerre emelkedett. 2005-től2011-ig több észak-koreai disszidált, mint a koreai háború 1953-as vége óta összesen, és 2012-benez a szám elérte a 24 ezret.

Amikor 2005 januárjában Szin elindult a határ felé, a szökés viszonylag könnyű volt. Ezt az isalátámasztja, hogy 2006-ban és 2007-ben rengeteg, mintegy 4500 északi érkezett Délre. A menekültekáltalában egy-két év alatt jutnak el Kínából Dél-Koreába.

A határ átjárhatósága ugrásszerűen megnő, amikor a korrumpálódó határőröknek és tisztviselőkneknem kell drákói büntetésre számítaniuk. „A pénz fontosabb, mint valaha” – nyilatkozta Cshon Givonszöuli miniszter, aki 2000 és 2008 között több mint 600 észak-koreai Kínába, majd Dél-Koreába

jutásában segédkezett.Abban az időben, amikor Szin átcsusszant a láger kerítésén, az embercsempész szervezetek az

egész országot behálózták, és Cshon Givon szerint elég pénzért bárkit kijuttattak az országból.Az a szóbeszéd járja, hogy szöuli vállalkozók kész „menekülési csomagokat” kínáltak. A fapados

változat ára 2 ezer dollárnál kezdődött és hónapokig vagy évekig tartó utazást jelentett Kínán,Thaiföldön vagy Vietnamon át, veszélyes folyami átkelésekkel, hosszú gyaloglással és hetekig tartóvárakozással egy thaiföldi menekülttáborban.

Az első osztályú változat hamis kínai útlevéllel és Peking-Szöul repülőjeggyel juttatta el Dél-Koreába a szerencséseket. Ez legalább 10 ezer dollárt kóstált, azonban a disszidens három hét alattcélba ért.

Az embercsempészetet tulajdonképpen dél-koreai egyházi aktivisták indították el. Az 1990-es évekvégén és a 2000-es évek elején a határ közelében élő ügynökeik a szöuli hívektől származó pénzzelkenték meg az északi határőröket. Amikor Szin került sorra, a bizniszt már maguk a disszidenseküzemeltették, akik közül sokan katona- vagy rendőrtisztek voltak valaha.

Ezek az „üzletemberek” rendszerint előleget kértek a jól szituált vagy középosztálybeli dél-koreaicsaládoktól, amelyek hozzátartozójukat akarták kimenekíteni. Az is előfordult azonban, hogy a szökéselőtt sem a disszidensnek, sem a családjának nem kellett fizetnie. Az embercsempészek ilyenkor aminden Szöulba betelepülőnek automatikusan járó 40 ezer dollárból vonták le a sikerdíjat, amely így,utólag fizetve, magasabb volt a szokásos árnál. „A főnököm hajlandó a sajátjából kifizetni amegvesztegetésre szánt pénzeket azért, hogy bárkit kihozzon az országból – mondta egy volt észak-koreai katonatiszt, aki egy kínai központú embercsempész szolgálatnak dolgozik Szöulban. – De ez aztjelenti, hogy amikor az illető Dél-Koreába érkezik, a normál ár kétszeresét fizeti.”

2008-ra az eladósodottság olyan mértékben érintette az észak-koreai disszidenseket, hogy a szöulikormány átalakította a készpénzjuttatás rendszerét. A menekültek nem egy összegben kapták meg azújrakezdési támogatást, hanem több részletben annak függvényében, sikerült-e munkát találniuk ésbeilleszkedniük. A pénz negyedét csak lakhatásra fordítják, így az legalább nem kerülhetembercsempészekhez.

A csempészek személyes és intézményes kapcsolataikat felhasználva, fizetett idegenvezetőksegítségével, az otthonuktól a kínai határig kísérik a disszidenseket, ahonnan kínaiul tudóalkalmazottaik kísérik őket a pekingi repülőtérre.

Szöul környékén beszéltem egy észak-koreai menekülttel, aki 2002-ben 12 ezer dollárt fizetett egyembercsempésznek, hogy kihozza az országból tizenegy éves fiát. „Nem gondoltam volna, hogy ez aszolgáltatás ennyire olajozottan működik – mondta a nő, aki nem árulta el a nevét, mert a testvéreiveléppen azon igyekezett, hogy az anyjukat is kimenekítsék. – Öt nap alatt jutott el otthonról Kínába.Megfordult velem a világ, amikor a határőrök felhívtak a szöuli repülőtérről, hogy itt van a fiam.”

Az észak-koreai kormány időről időre megpróbál leszámolni a csempészhálózatokkal, néha nem iseredménytelenül. „Rengeteg embert elfogtak – mondja Ri Dzsongjon, egykori észak-koreai határőr. –A szabály az, hogy mindenkit kivégeznek, aki az illegális határátlépést segíti. Jómagam is rengetegilyen kivégzést láttam. Azok lesznek a sikeres embercsempészek, akiknek kapcsolataik vannak ahadseregben, és le tudják fizetni a határőröket. Őket viszont gyakran cserélik, vagyis mindig elölrőlkell kezdeni az újak megkenését.”

A dél-koreai hírszerzés is megerősítette, hogy Ri Dzsongjon a kormánynak segédkezett azembercsempészet felszámolásában. Három évig szolgált a kínai-koreai határon és az volt a feladata,hogy fedett ügynököket építsen be az embercsempész-hálózatokba, és így tegye tönkre a virágzóbizniszt. Aztán maga is Dél-Koreába szökött, és kapcsolatai felhasználásával mintegy 34 embert

juttatott ki az országból.

Szin semmit nem tudott erről az egészről, nem volt pénze és nem voltak kapcsolatai, se dél-koreairokonai, akik felbérelhették volna az embercsempészeket.

Keveset beszélt és nyitva tartotta a szemét, így megfigyelhette, hogyan működik Észak-Koreaéhínség utáni gazdasági gépezete, hogyan csempésznek, kereskednek és korrumpálnak mások.

A vándorkereskedőktől megtanulta, hol vannak szénakazlak, ahol alhat, hol érdemes házakbabetörnie, és hol cserélheti el élelemre a lopott javakat.

Aznap, amikor elhagyta Pukcshangot frissen lopott kabátjában, zsebében egy zacskó keksszel,csatlakozott egy csapat seftelőhöz, akik történetesen észak felé tartottak.

17ÉSZAK FELÉ

Szin attól félt, hogy ha rövid időn belül nem jut messzebbre, el fogják kapni.Mintegy 15 km-t gyalogolt, míg eljutott Mengszanba, egy hegyi városkába, ahol a seftelőktől

megtudta, hogy hamarosan teherautó érkezik a főtérre, amelyik néhány fillérért elviszi az utasokat ahamhungi pályaudvarra, Észak-Korea második legnagyobb városába.

Szin nem tanult földrajzot, így fogalma sem volt, hol van Hamhung. Ez azonban nem tántorította el.Örült, hogy fájó lábát végre pihentetheti. Három napja bújt át a 14-es tábor kerítésén, és még mindigcsak 20 km-re volt tőle.

Beállt a seftelők mögé a sorba. Hamarosan megérkezett a teherautó és Szin még éppen elfért a platólegszélén. A rossz utak miatt a 100 km-es utazás egész nap tartott, és jócskán belenyúlt az éjszakábais. Néhány an megkérdezték Szint, hová való, és merre tart. Nem tudta, mit kellene válaszolnia,bolondnak tettette magát, és nem felelt. A többi utas így nem is szólt hozzá, mintha ott sem lett volna.

Szin nem tudta, mekkora szerencséje van azzal, hogy éppen ebben az időszakban volt úton.A belföldi utazás különleges engedély nélkül, amelyet a füzet alakú személyi igazolványba

pecsételtek be, még nem sokkal korábban is lehetetlen volt. Kizárólag leinformálható munkaügybenvagy családi okokból adták ki, például esküvőre vagy temetésre. A lágerben születettek semmilyenokmányt nem kaptak, így Szin még elvileg sem kaphatott volna utazási engedélyt. 1997-től kezdveazonban – Phenjan és néhány zárt terület kivételével – ezeknek a dokumentumoknak a szisztematikusellenőrzése megszűnt.[27] Az emberek az éhínség miatt indultak útnak, hogy máshol keressék aboldogulást, a seftelők pedig lefizették a rendőröket és a katonákat.

Az egyenruhások pénzéhsége tette lehetővé Szin utazását is, és valószínű, hogy a teherautó ahadsereg tulajdonában volt, és illegálisan használták fel a seftelők utaztatására. A szobiszu-kha,vagyis személyszállító gépkocsik (a kifejezés az angol „service cár” [fuvarszolgálat] kifejezésbőlszármazik) rendszere a ‘90-es évek végén bontakozott ki, amikor a katonai és a kormányelit igyekezetthasznot húzni azokból, akik utazni vagy árut szállítani akartak. A Daily NK, egy északiinformátorokkal dolgozó angol nyelvű szöuli hírportál szerint ez az ország „elsődlegestömegközlekedési eszköze”, és feltehetően a „magánpiac növekedésének döntő tényezője”.[28]

Észak-Koreában a gépjárművek csak állami, párt- és katonai tulajdonban lehetnek,magántulajdonban nem. Az elit néhány tagja – kapcsolataikat kihasználva – átalakított teherautókat,Kínából csempészett autókat, kombikat és buszokat regisztrált állami járműként. Sofőrjeik olcsófuvart kínáltak a Szinhez hasonló csavargóknak, és nem tettek fel kérdéseket utasaiknak.

Az éledező piac feldühítette az észak-koreai kormányt, amely már nyilvánosan is a rezsimváltást ésaz ebből következő katasztrófát vizionálta. A korrupció leszámolására, a piaci tevékenységkorlátozására és a szobiszu-kha-forgalom megszüntetésére irányuló törekvése azonban rendrekudarccal végződött. Az ellenállást általában az alulfizetett állami alkalmazottak szervezték, akikinkább arra használták a hatáskörüket, hogy pénzt sajtoljanak ki a kezdő „üzletemberekből”.

Az észak-koreai biztonsági szolgálat tehát fordított egyet a munkatáborok módszerein. Az újonnanlétrehozott lágerekbe nem politikai ellenállókat, hanem olyan üzletembereket zártak, akik nem fizettekelég kenőpénzt. Ők nem élethosszig raboskodtak, hanem csak addig, amíg – olykor kínzások hatására– jobb belátásra nem tértek, és keményvalutával meg nem váltották a szabadságukat. A rendőrségidőről időre megszállta a piacokat, a privátkereskedelmet tiltó törvények alapján letartóztatta éstáborokba hurcolta a seftelőket.

Az első ilyen táborokat Szin szökése előtt létesítették. Létezésükről a közel hatszáz, Kínában ésDél-Koreában 2004 és 2008 között felvett interjún alapuló „Economic Crime and Punishment inNorth Korea” (Gazdasági bűnözés és büntetés Észak-Koreában) című jelentés tudósított.

A beszámoló elkészítésében Marcus Noland washingtoni közgazdász is közreműködött. „A lágerekcélja a puszta megfélemlítés – mondja. – Észak-Korea tényleg nem más, mint egy maffiaállam.”

A letartóztatottak kétharmada egy hónapon belül elhagyhatta a tábort. A sokszor kerítés nélküli, kisalapterületű börtönökben jóval kevesebb őr teljesített szolgálatot, mint a politikai foglyoknál. Afogvatartottak mégis arról számoltak be, hogy rövid ott-tartózkodásuk során rutinszerűen láttakkivégzéseket és kínzásokat. A rendszernek az a célja, hogy félelmet gerjesszen az „üzérkedőkben”.

Isimaru Dzsiró, a Rimdzsingang japán újság szerkesztője számos tanúvallomást, fényképet ésÉszak-Koreából csempészett videofelvételt használ fel lapjában. „A kormány parancsba adta, hogy afeketepiaccal le kell számolni – állítja. – A rendőrség azonban nem mindig engedelmeskedik, mertmaga is összefonódott a seftelőkkel. Külföldről még nem látszik, de Észak-Koreában óriásiváltozások zajlanak.”

Éjszaka volt, amikor Szin megérkezett a hamhungi pályaudvarra. A tengerparti város 750 ezerlakosának nagy része ipari üzemekben dolgozik, vagyis dolgozott, mert a krónikus energia- ésnyersanyaghiány a legtöbb gyárat leállásra kényszerítette.

A ‘90-es évek nagy éhínsége Hamhungot különösen megviselte. Menekültek beszámolóiból tudjuk,hogy az állami ellátórendszer összeomlását követően a lakosság tetemes hányada nem jutottélelemhez.[29] 1997-ben nyugati újságírókat vittek el a környékre, akik azt látták, hogy a környeződombokat friss sírok borítják. Egy túlélő becslése szerint a lakosság 10%-a éhen halt, egy másikszerint legalább ugyanennyien hagyták el a várost az élelemhiány miatt.

Amikor Szin 2005-ben megérkezett, a gyárak nagy része még mindig zárva volt, de Hamhungtovábbra is fontos vasúti csomópont volt az észak-déli irányú közlekedési tengelyen.

Szin a sötétség leple alatt követte a többi seftelőt, akik a teherpályaudvarra igyekeztek. Volt ugyannéhány rendőr az állomás környékén, de senki sem kérte az igazolványukat vagy akadályozta meg,hogy a csavargók megközelítsék a tehervonatokat.

Szin és társai felmásztak egy veszteglő szerelvényre, ami Cshongdzsinbe tartott. Cshongdzsin azország legészakibb nagyvárosa, a Kína felé irányuló vasúti forgalom kapuja. A vonat hajnal előttindult el a 280 km-es úton. Ha minden jól megy, odaér egy vagy két nap alatt. Szin ekkor tanulta meg,amit Észak-Koreában mindenki tudott: a vonatok, már ha egyáltalán elindulnak, csigalassúak.

A következő három nap alatt alig 160 km-t haladtak. Közben Szin összebarátkozott egyfiatalemberrel, aki Kildzsuba, a cshongdzsini vasútvonal mentén fekvő mintegy 65 ezer lakosúvárosba tartott. Útitársa elárulta neki, hogy munkát keresni ment délre, de semmit sem talált, így mosthazafelé igyekszik. Bár nem volt se ennivalója, se pénze, sőt még télikabátja se, felajánlotta Szinnek,hogy töltsön néhány napot az otthonában, ahol meleg van, és kap majd ennivalót.

Szin éhes és kimerült volt, pihenni szeretett volna. A Pukcshangban vásárolt étel rég elfogyott, és alába még mindig vérzett. Hálásan elfogadta az ajánlatot.

Hideg, zúzmarás délután volt, amikor a vonat nagyot döccenve megállt a kildzsui állomáson. Szinúj barátja azt javasolta, hogy egyenek valamit útközben. Tudott egy helyet, ahol az utcai árusoktólolcsó tésztát vehetnek. Szin az utolsó pénzén meghívta a barátját ebédre.

Amikor végeztek, a fiatalember azt mondta, hogy mielőtt hazamennek, szeretné meglátogatni aszüleit, akik itt laknak a sarkon. Csakhogy szégyellne beállítani hozzájuk egy szál zubbonyban. Nemadná-e kölcsön Szin a télikabátját egy pár percre? Utána találkoznak a tésztás előtt, és elmennek alakásába, ahol meleg lesz és jót alhatnak.

Amióta megszökött a lágerből, Szin számára óriási fejtörést okozott, hogy egy-egy helyzetben miszámít normális viselkedésnek.

Az elmúlt egy hétben nem jutott túl sokra. Úgy találta, semmi kivetnivaló nem lehet abban, ha azember kölcsönadja a télikabátját egy barátnak, aki nem akar szégyenkezni a szülei előtt. Átadta hátkabátját, és fázósan a zsebébe süllyesztette a kezét.

Teltek-múltak az órák. Szint lassan belepte a hó, és barátjának híre-hamva sem volt. Bárcsakkövette volna, hogy lássa, melyik házba megy be! Bejárta a környező utcákat, de nem talált rá. Órákonát remegett a hidegtől és a zavarodottságtól, míg végül beburkolta magát egy darab nejlonba, amit azutcán talált, és így várta a hajnalt.

A következő húsz napban Kildzsuban húzta meg magát. Nem volt kabátja, nem volt pénze, nemismert senkit, és nem tudta, hová mehetne. Fagyhalál fenyegette, hiszen Kildzsu januáriátlaghőmérséklete -7°C.

Végül az mentette meg, hogy a hajléktalanok megtanították, mit és hol érdemes lopni. A kildzsuifedél nélküliek – nagy részük kamasz – állandóan a pályaudvar közelében lebzselt. Koldultak,pletykáltak és néha ennivaló reményében elemeitek egy-egy csomagot.

Szin egy olyan bandához csatlakozott, amely a daikonra, azaz jégcsapretekre specializálódott. Ez ahosszúkás, répa alakú fehér zöldség jellegzetes alapanyaga a koreai ételek egyik fő kísérőjének, azerjesztett, fűszeres kimcshinek. Észak-Koreában gyakran veremben tárolják, hogy a téli hónapokbanmegóvják az elfagyástól.

A fiúk napközben kigyalogoltak egy néptelen külvárosba, ahol átvizsgálták a kerteket. Ha veremrebukkantak, kifosztották.

Miután teleette magát retekkel, Szin általában visszament a városba, hogy a maradékot eladja vagymás ételre cserélje. Ha nem talált retket, a szemétből halászott magának vacsorát.

A hajléktalanok éjszakára igyekeztek tetőt találni a fejük fölé. Központi fűtéssel rendelkező házakeresze alatt, szeméttárolókban vagy szénakazlakban aludtak, vagy ha más nem akadt, tüzet raktak.

Szin ügyelt arra, hogy ne kerüljön közel hozzá senki, és ne beszéljen önmagáról túl sokat. Felfigyeltrá, hogy Kim Dzsongil és Kim Ir Szen képe minden észak-koreai vasútállomáson, téren és lakásbanott van. De senki, még a legvagányabb hajléktalan fiúk sem merték kritizálni vagy leszólni avezéreiket. Kínába szökött disszidensekkel végzett interjúkból kiderül, hogy az észak-koreaiak közöttegyetemes és tartós ez a gátlás.

Szin számára a legnagyobb kihívás az ennivaló megszerzése volt. Ezzel azonban korántsem voltegyedül Észak-Koreában.

Charles Robert Jenkins negyven évet töltött az országban. „A lopás mindig komoly probléma volt –írja 2008-as memoárjában. – Ha az ember nem figyelt a dolgaira, valaki pillanatok alattmegszabadította tőlük.”[30]

Jenkins az amerikai hadseregben szolgált Dél-Koreában. Abbéli félelmében, hogy a vietnamifrontra küldik, 1965-ben megivott tíz sört, vett egy nagy levegőt, átszökött Észak-Koreába a világ

legjobban őrzött határán, és M14 géppuskáját a megdöbbent északi katonák kezébe nyomta. „Butavoltam, mint a tök – ismerte el. – Önként bevonultam egy hatalmas, megtébolyodott börtönbe.”Amerikaiként Jenkinsre nem csupán az elítélt szerepe várt. Az észak-koreai kormány óhajára színészlett, és az Egyesült Államokat démonizáló propagandafilmekben rendszeresen a gonosz fehér embertjátszotta.

Szolgálataiért cserében az állam megajándékozta egy fiatal japán nővel, akit 1978. augusztus 12-énraboltak el szülővárosából.

Három koreai ügynök sötétedéskor megragadta, zsákba gyömöszölte és hajón Észak-Koreábaszállította. A phenjani kormány éveken át rutinszerűen hurcolt el fiatalokat a japán tengerpartról.

Jenkins és az „ajándék”, Szoga Hitomi egymásba szerettek. Összeházasodtak és két lányuk született,akiket egy többnyelvű kémeket képző iskolába írattak be Phenjanban.

Koizumi Dzsunicsiró japán miniszterelnök 2002-es találkozója Kim Dzsongillel Jenkins különöskalandjainak is a végét jelentette. Kim ugyanis elismerte, hogy a titkosszolgálata a ‘70-es és ‘80-asévekben tizenhárom japán civilt rabolt el, köztük Jenkins feleségét. Hitomi még Koizumi repülőgépénelhagyhatta az országot. A japán miniszterelnök következő, 2004-es látogatása után Jenkins és lányaiis követték az asszonyt.[31]

Az Észak-Koreában töltött évtizedek során Jenkins vidéki házának veteményeskertje járult hozzá acsalád élelmiszer-ellátásához. Havi apanázst is kapott a kormánytól, amiből a nagy éhínség idején istudott ennivalót vásárolni. A túlélés érdekében azonban még így is folyamatosan őrizniük kellett akertjüket a tolvaj szomszédoktól és a csavargó katonáktól. „Ha érett a kukorica, egész éjjel őrségetálltunk, mert a katonák mindent elvittek volna” – írja Jenkins.

A lopási hullám a ‘90-es években hágott a tetőfokára, amikor utcagyerekek bandái verődtek össze akildzsui, hamhungi és cshongdzsini pályaudvar környékén. Sokan közülük árvák voltak. Róluk is szólBarbara Demick Nothing to Enisy (Semmi irigylésre méltó) című könyve, amely az észak-koreaiaktúlélési technikáit mutatja be éhínség idején.

A cshongdzsini vasútállomáson a gyerekek például kitépték az ételt az utasok kezéből. Bandákbandolgoztak, egy idősebb fiú az utcai standról lopott, és amikor az árus üldözőbe vette, a többiek amaradék árujától is megfosztották. Felugráltak a lassan mozgó tehervonatokra és teherautókra, éskéssel lyukat vágtak a búzás zsákokon.[32]

Demick azt írja, hogy a legkeményebb időkben a vasúti alkalmazottak rendszeresen talicskávaljárták körül az állomásépületet, hogy eltakarítsák a halottakat. A szóbeszéd alkalmi kannibalizmusrólis szólt, állítólag előfordult, hogy leitatták, elkábították és megölték az állomás körül csellengőgyerekeket, és húsukat eladták a hentesnek.

Ilyesmi nem történt minden nap, de Demick arra a következtetésre jutott, hogy biztosan volt rápélda. „A disszidensekkel készített interjúimból kiderül, hogy kannibalizmus miatt legalább kétesetben tartóztattak le és ítéltek halálra észak-koreaiakat.”

Amikor Szin 2005 januárjában Kildzsuba érkezett, az ellátási gondok nem voltak annyira súlyosak,mint korábban.

A 2004-es év az egész országban viszonylag jó termést hozott. Dél-Koreából bőséggel áradt azélelmiszersegély és a műtrágya. Kínából, valamint az ENSZ-től is érkezett élelem, amely részbenállami raktárakba, részben a feketepiacra került.

A pályaudvar mellett élő hajléktalanok éheztek ugyan, de Szin, legalábbis ott-tartózkodása alatt,nem hallott arról, hogy bárki is éhen halt volna közülük.

A városi piacokon szárított, friss és készételeket nagy választékban lehetett kapni. Akinek voltpénze, könnyen jutott rizshez, tofuhoz, kekszhez, édességhez, húshoz, ruhához, konyhai és elektromoseszközökhöz. Amikor Szin retket lopott, mindig talált egy kofát, aki készpénzért megvette.

A kildzsui utcákon kódorogva Szin megfeledkezett a tervéről, hogy Kínába szökjön.Hajléktalantársainak is más járt a fejében: márciusban be akartak állni a kolhozba burgonyát vetni,ezzel a munkával ugyanis naponta háromszori étkezés járt. Szinnek nem volt jobb dolga, és nem ismertsenkit, ezért úgy döntött, velük tart.

Egy különösen sikeres betörést követően azonban ismét meggondolta magát. A többi fiúval éppen aváros szélén zöldséget loptak, ám egy idő után elcsatangolt a bandától. Felfigyelt egy lakatlannaklátszó házra, és a hátsó ablakon bemászott.

Odabent téli ruhákat, katonai zubbonyt és 7 kg rizst talált. Átvette a meleg öltözetet, a rizst pedig 6ezer won, kb. 6 dollár fejében eladta egy kereskedőnek.

Most, hogy volt pénze, nem félt többé az éhezéstől és a rendőröktől. Kína közelebbinek tűnt, mintvalaha. Szin egyenesen a teherpályaudvarra ment, és felkapaszkodott egy északra tartó vonatra.

18A HATÁRNÁL

A sekély és keskeny Tumen-folyó a kínai-észak-koreai határ harmadán húzódik végig. Télenrendszerint befagy így pár perc alatt könnyedén át lehet rajta kelni. A kínai oldalon kevés a határőr, éssűrű erdőségek rejtik el a menekülni igyekvőt.

Szin a vonaton, seftelőktől hallott először a folyóról. De ekkor még nem tudta, hol érdemes azátkeléssel próbálkozni, és hogy mivel vesztegethetők meg a koreai határőrök.

Komuszanig utazott a Cshongdzsinba tartó vonaton. Az állomáson, amely a határtól 40 km-retalálható, beszélgetésbe elegyedett a helyiekkel.

– Jó napot! – szólított meg egy öregembert, aki az állomásépület lépcsőjén guggolt. – Milyen hidegvan errefelé!

Megkínálta keksszel az öreget, akinek az arca felderült.– Nagyon köszönöm! Megkérdezhetem, hová való?Szin azt mondta, Dél-Phenjan tartományból jött, mert éhezett, és arrafelé nehéz az élet. Ez

tulajdonképpen nem állt messze az igazságtól.Az öregember sóhajtott. Elmesélte, milyen egyszerű volt az élete, amikor Kínában lakott. Ott

egyaránt volt étel és munka, csakhogy nyolc hónappal ezelőtt a kínai rendőrség visszatoloncolta, ésnéhány hónapra még börtönbe is zárták. Megkérdezte Szint, nem gondolt-e arra, hogy Kínába szökjön.

– Hát olyan egyszerű átmenni Kínába? – próbálta elrejteni az izgalmát Szin.Az öregnek nem kellett több biztatás, órákon át beszélt Kínáról. Megosztotta vele, hol kell átkelni a

folyón, és hogyan kell viselkedni az ellenőrző pontokon. A határőrök általában ki vannak éhezve azajándékokra. Ha iratokat kérnek, csak a kezükbe kell nyomni néhány cigarettát, kekszet és egy kispénzt.

– Mondd azt nekik, fiam, hogy katona vagy, és a családodat látogatod meg Kínában – kötötte alelkére.

Másnap reggel Szin felugrott egy szénszállító vonatra, amely a határtól nem messze levő Muszanbányavárosba tartott. Az öreg figyelmeztette, hogy a város tele van katonákkal, így amikor a vonat azállomáshoz közeledve lassított, Szin leugrott a töltésre, és gyalog indult délnyugat felé. Addig ment,amíg 30 km-nyi kutyagolás után olyan folyószakaszra nem talált, ahol könnyűnek tűnt az átkelés.

Mivel nem voltak iratai, a határőrök letartóztathatták volna. Az első ellenőrző ponton egy katonarögtön a papírjait kérte. Szin összeszedte a bátorságát, és előadta, hogy ő is katona, és a családjáhozigyekszik. Ez hihetőnek tűnt, hiszen Kildzsuban lopott zubbonya és usankája zöld volt, akár a katonaiegyenruhák. „Szívd el ezt!” – mondta Szin, és a katona kezébe nyomott egy marék cigarettát.

Az őr a zsebébe süllyesztette a dohányt, és intett Szinnek, hogy menjen tovább.A második ellenőrző pontnál ismét a papírjait kérték. Most is cigarettát és kekszet adott a

katonának. Aztán egy harmadik és egy negyedik sorompónál is megállították. A határőrök szinte méggyerekek voltak, rongyosak és éhesek. Mielőtt Szin bármit is mondhatott volna, ételt és cigarettátkértek tőle, a papírjaival nem is törődtek.

Szinnek óriási szerencséje volt, különösen a határon. 2005-ben, amikor Kína felé tartott,viszonylag kockázatmentes volt a disszidálás. Mintha csak véletlenül nyitva felejtettek volna egyajtót.

Az észak-koreai kormány rákényszerült, hogy elnézze az illegális határátlépést, hiszen csak ígylehetett enyhíteni az éhínség okozta katasztrófán, ráadásul óriási szükség volt a Kínából érkezőélelmiszerre is. 2000-ben a rezsim toleranciát hirdetett azokkal szemben, akik kereskedelmi céllalkeltek át a folyón. Ezzel késve ugyan, de beismerte, hogy a Kínában tartózkodó tízezernyi koreaihozzájárulása nélkül összeomlana az ország közellátása. Kereskedők ezrei lépték át a határt mindkétirányban nap mint nap, és az éledező feketepiac átvette az állami ellátórendszer helyét.

A rendelet hatályba lépését követően az illegális határátlépőket rendszerint néhány nap,legrosszabb esetben néhány hónap őrizet után elengedték, hacsak a kihallgatók nem gyanakodtak arra,hogy a letartóztatottak dél-koreaiakkal vagy misszionáriusokkal kerültek kapcsolatba Kínában.[33] Aphenjani kormány beismerte a feketekereskedelem fontosságát a lakosság élelmiszerellátásában, ésszámos kereskedőnek – hat hónap várakozást és bonyolult papírmunkát követően – engedélyt adott,hogy a határt legálisan is átléphesse. A dokumentumok kiadását némi kenőpénzzel jelentősenmeggyorsíthatták.[34]

A határ átjárhatósága óriási változást hozott a mindennapi életben. Utazók beszámolói szerint azország legeldugottabb vidékein is egyre többen kezdtek télikabátot hordani. A piacon nagyválasztékban kaphatók használt kínai televíziók, kalóz-videokazetták és video-CD-k. (Utóbbi ugyanrosszabb felbontású, mint a DVD, de jóval olcsóbb.)

Disszidensek arról számoltak be, hogy az észak-koreaiak kínai tranzisztoros rádióikkal ma márkínai és dél-koreai adásokat, a Szabad Ázsia Rádiót és az Amerika Hangját is fogni tudják. Sokanrajonganak a hollywoodi filmekért és a dél-koreai szappanoperákért. „Amikor James Bond-filmeketnéztünk, behúztuk a függönyt, és levettük a hangerőt – mesélte immár Szöulban egy negyvenéves nő,aki családjával hajón szökött meg a falujából.

Ezekből a filmekből tudtuk meg, mi folyik a világban, és hogy Kim Dzsongil világa nem tökéletes.”A nő fia imádja azt az Amerikát, amelyet a „Charlie angyalai” (Charlie’s Angels) tévésorozatának

agyonmásolt kópiáiból ismert meg, és az az álma, hogy odaköltözzön.A külföldi filmek terjedése megijesztette a kormányt, és a rendőrség új taktikákat vetett be.

Előfordult, hogy egész lakótömbökben kikapcsolták az áramot, és rajtaütöttek a lakásokon, hogymegvizsgálják, milyen kazetta vagy DVD ragadt a lejátszóban.

A kormány azonban hamarosan úgy ítélte meg, hogy a határ túl könnyen átjárható, ésnemzetbiztonsági kockázatot jelent. Mindez éppen akkoriban történt, amikor Szin és Pak a szökésttervezgette. Phenjant különösen az aggasztotta, hogy amerikai és dél-koreai szervezetek észak-koreaiak ezreit segítették nyugatra Kínából.

2004 nyarán Dél-Korea egyszerre 468 észak-koreait menekített Vietnamból Szöulba repülőn, amita phenjani sajtó előre kieszelt terrorista bűncselekményként tálalt. Az amerikai kongresszus elfogadottegy törvényt, amely lehetővé tette észak-koreai menekültek letelepedését az Egyesült Államokban.Phenjan mindezt a demokrácia terjesztésének ürügye alatt végzett, a törvényes észak-koreai kormánymegdöntésére irányuló kísérletként értékelte.

2004 végén ezért ismét megváltoztak a határátlépés szabályai. Az illegális határátlépés újrabűncselekménynek minősült, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. Az AmnestyInternational 2006-os beszámolója szerint, amelyben tizenhat disszidenst interjúvoltak meg, az újtörvényt nem üres fenyegetésnek szánták, a hatóságok már az első határátlépési kísérletet is egy évbörtönnel büntették. A határ védelmét új elektronikus és képrögzítő berendezésekkel igyekeztekfokozni, egyes szakaszokon szögesdrót és betonakadályokat létesítettek.[35] Kína a 2008-as pekingiolimpiai játékok előestéjén szintén megerősítette határai védelmét.

2004 januárjában, amikor Szin cigarettával és keksszel váltotta meg útját a szabadság felé, a nyitva

felejtett ajtó kezdett bezárulni. A négy éhes kiskatona, aki a Tumen-folyó partján megállította,szerencséjére nem engedelmeskedett a felsőbb utasításnak.

– Éhen halok – így köszöntötte az utolsó észak-koreai határőr. Nyomorultul festett, nem lehetetttöbb tizenhat évesnél. – Nincs valami kajád?

A Kínába vezető híd mellett posztolt. Szin szójakolbászt, cigarettát és egy zacskó cukorkát nyomotta kezébe.

– Sokan mennek Kínába? – kérdezte Szin.– Hát persze – mondta a katona. – Mindenki pénzt akar keresni.Szin a 14-es táborban sokszor beszélgetett Pakkal arról, mihez kezdenek majd, ha átlépik a határt.

Úgy tervezték, legelőször is Pak nagybátyját fogják felkeresni.[– Lehetséges lenne meglátogatnom a nagybátyámat a folyó túlpartján lévő faluban? – kérdezte

Szin, habár fogalma sem volt valójában hol élhet Pak nagybátyja. – Amint visszatérek, vendégüllátlak.

– Persze, menj csak – válaszolta az őr. – Este hétig vagyok őrségben, szóval még azelőtt gyerevissza. Rendben?

Az őr egy erdőn keresztül vezette Szint a folyóhoz, ahol elmondása szerint biztonságos volt azátkelés. Már késő délután volt, de Szin megígérte, hogy időben visszatér az étellel.

– A folyó biztosan be van fagyva? – kérdezte Szin. – Nem esik bajom?Az őr megnyugtatta, hogy a folyó fagyott, különben is a víz csak bokáig ér.– Nem lesz probléma – mondta.A folyó száz méter széles lehetett. Szin lassan lépkedett a jégen. Félúton járt amikor beszakadt, s a

jeges víz elöntötte a cipőjét. Visszaugrott a vastag jégre és kúszva tette meg a maradék utat Kínafelé.][36]

19KÍNÁBAN

Szin berohant a folyóparti fák közé, hogy elrejtőzzön, amíg erőt gyűjt. Sötétedett. Teljesen kimerülta hidegtől és a hosszú nap fáradalmaitól, ráadásul a lába majdnem megfagyott. Mivel maradék pénzéta határőröknek szánt cigarettára és kekszre költötte, alig evett az elmúlt napokban.

Minél messzebb akart kerülni a határtól, ezért felmászott egy dombra, és elindult egy ösvénymentén, amely hóval borított szántások között vezetett. Nem messze, a földeken túl, házakat látott.

Egyszer csak két embert pillantott meg maga előtt. Elemlámpát tartottak a kezükben, és zubbonyukhátán idegen felirat volt. Később jött rá, hogy kínai határőrök lehettek. Miután 2002-ben több százészak-koreai disszidens tört be különböző nagykövetségekre menedékjogért, a katonák igyekeztek mára határ közelében összefogdosni a szökevényeket, és csaknem tízezer menekültet toloncoltak vissza ahazájába.[37] De ezek az egyenruhások nem ezzel voltak elfoglalva, ugyanis az eget kémlelték, minthacsillagokat számlálnának, és rá sem hederítettek a házak felé igyekvő fiúra.

A Kínára vonatkozó tervei annyira sem voltak kiforrottak, mint a szökés gondolata. Fogalma semvolt, hova menjen vagy kit keressen. Csak annyit tudott, hogy minél messzebb kell kerülnie a határtól.A hegyvidékes, gyéren lakott, szegény Csilin tartományban bolyongott. A legközelebbi város Helongvolt 45 km-re északra. Szinnek az járt a fejében, amit a vele utazó kereskedőktől hallott még Észak-Koreában: a csilini koreaiak hajlandóak menedéket és ennivalót adni a menekülteknek, olykor mégmunkát is.

Amikor Szin belépett az egyik ház udvarára, egy egész falka kutya ugatása fogadta. Heten voltak,ami elképesztő szám egy észak-koreai számára. Szin hazájában az éhínség jócskán megtizedelte aháziállat-állományt. Ha a kutyák nem pusztultak éhen, az élelmet kereső csavargók és árva gyerekekellopták, megnyúzták és megsütötték őket.[38]

Amikor kinyílt a bejárati ajtó, Szin ennivalóért és szállásért könyörgött. A koreai kínai férfi rögtönelküldte, a rendőrség ugyanis éppen aznap figyelmeztette, hogy eszébe ne jusson segíteni amenekülteken. Szin továbbment, és egy másik házba is bekopogtatott. Segítséget kért, de innen iselküldték, ezúttal gorombán.

Amikor a ház ajtajából visszafordult, minden ízében reszketett a hidegtől. Az udvaron pislákolótábortüzet vett észre. Kikapart a hamuból három parázsló fadarabot, amit magával vitt a közelifenyvesbe. Egy kis körben eltakarította a havat, és gyújtósnak való gallyakat keresett. Sikerült tüzetgyújtania. Levette vizes cipőjét és zokniját, hogy megszárítsa a tűznél. Hamarosan mély álombazuhant.

Mire hajnalban felébredt, a tűz kialudt. Csontig átfagyott, arcát zúzmara borította. Felhúzta mégmindig nedves zokniját és cipőjét. Egész délelőtt mellékutakon gyalogolt, hogy messzebb kerüljön ahatártól. Dél körül egy rendőrségi ellenőrző pontot pillantott meg a távolban, így letért az útról. Azerdőben újabb tanyára bukkant. Bekopogott. „Kérem szépen, segítsen rajtam!” – könyörgött.

A koreai származású férfi nem engedte be a házba. Szabadkozott, hogy a felesége beteg. De adottSzinnek két almát.

Szin már nemcsak a határtól akart messzebb kerülni, hanem az ellenőrző pontoktól is, így egykanyargós ösvényt választott, amely a hegyekbe tartott. Nem tudja pontosan, merre járhatott, a GoogleEarth műholdfelvételein csak erdő borította hegyek látszanak. Alkonyaikor egy újabb tanyánpróbálkozott. A disznóólakkal körülvett, salakbetonból készült ház nemrég épülhetett. Amikor Szinbelépett az udvarra, öt kutya ugatta meg.

Kopogására egy középkorú, kissé puffadt arcú férfi lesett ki a résnyire nyitott ajtón. „Menekültvagy?” – kérdezte.

Szin csüggedten bólintott.A férfi kínai volt, de beszélt valamennyit koreaiul. Behívta a házba, és intett egy fiatal nőnek, hogy

főzzön rizst. Már volt dolga észak-koreai menekültekkel, akik jó munkásnak bizonyultak. Szinnekszállást, kosztot és napi 5 jüant (kb. 60 centet) ajánlott, ha nincs ellenére, hogy disznókkal dolgozzon.

Még el sem költötte első meleg vacsoráját Kínában, Szin máris munkát és a feje fölé fedelet kapott.Volt már rab, spicli, szökevény és tolvaj, de soha nem volt még bérért dolgozó munkás. Az alkalomkapóra jött, szerencsés kezdetet és hatalmas megkönnyebbülést jelentett Szin számára. Véget ért amenekülés, a félelmekkel teli és a fagyhalál rémével fenyegető hónap. Egyik pillanatról a másikramúlt idejűvé válhatott az élethosszig tartó rabszolgaság.

Az elkövetkező hónapban Szin dúskált az ennivalóban. A sertésfarm konyháján naponta háromszordegeszre tömte magát sült hússal. Pakkal éppen erről álmodozott a 14-es táborban.

Szappannal és meleg vízzel fürdött. Megszabadult a születése óta vele élő tetvektől.A paraszt antibiotikumot adott neki, és égési sérülései elkezdtek gyógyulni. Csizmát és meleg téli

holmikat is kapott, így Szin eldobhatta a lopott, méretekkel nagyobb ruhákat, amelyek messzirőlelárulták, hogy észak-koreai.

Saját szobája volt és pokrócokkal takarózott. Napi tíz órát alhatott, amihez hasonló luxusbankorábban sosem volt része. A fiatal nő, akiről később kiderült, hogy a gazda ágyasa, főzött rá éskínaira tanítgatta.

Napi 60 centért kora hajnaltól késő estig dolgozott. Ellátta az állatokat és vaddisznóvadászatrakísérte kenyéradóját. Ha sikerült elejteni egy állatot, Szin feladata volt hazavonszolni a vadat, hogyfeldarabolhassák és eladhassák a húsát.

A munka kimerítő volt, de senki sem ütötte, pofozta, rúgta vagy fenyegette. Minden félelme elillant.A bőséges étkezésektől és az alvástól visszatért belé az erő. Amikor rendőrök jelentek meg a farmon,Szin a kínai férfi tanácsára úgy tett, mintha néma lenne. A farmer kezeskedett, hogy Szinnel mindenrendben van, így a rendőrség elment, nem tett fel további kérdéseket.

Szin nem áltatta magát. Tudta, hogy azért bánnak vele jól a farmon, mert olcsó munkaerő. A kínai-észak-koreai határvidék rengeteg menekült számára nyújt búvóhelyet, számukat Északkelet-Ázsiánkívül sokszor alábecsülik. A határ mentén élők jó része kifejezetten segítőkész a disszidensekkel.Amikor egy koreai átjut Kínába, az első „külföldi”, akivel találkozik, általában maga is koreainemzetiségű, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt az ételt eszi és hasonló a kulturális értékrendje,mint neki. A menekültek kis szerencsével menedéket, munkát és biztonságot is találhatnak.

A koreaiak tömeges vándorlása Kínába az 1860-as években kezdődött, amikor éhező parasztokkeltek át a Turnén- és Jalu-folyón, hogy Északkelet-Kínában keressenek könnyebb boldogulást. Kínakésőbb Oroszország terjeszkedését akarta megakasztani, így a császári kormányzat egyezséget kötött aCsoszon-dinasztia vezette Koreával, hogy koreai parasztokat sorozhasson be a hadseregbe. A II.világháború előtt, amikor Japán elfoglalta a Koreai-félszigetet és Kína északkeleti részét, a japánoktöbb tízezer koreai parasztot telepítettek át a határon, hogy így gyengítsék a kínai befolyást.

A csaknem kétmillió koreai Kína három északkeleti tartományában él, a legtöbben Csilinben.Amikor Szin átjutott a befagyott folyón, ide érkezett. Csilin tartományban található a Jenpien Koreai

Autonóm Prefektúra, ahol a népesség mintegy 40%-a koreai. A kínai kormány engedélyezi éstámogatja a koreai sajtót és a kisebbségi nyelvű oktatást.

A Kínában élő koreaiak megénekeletlen hőstette, hogy műholdas antennáik és videóik segítségévelők indították el az Észak-Koreában zajló kulturális változásokat. Gyenge minőségű, video-CD-rerögzített dél-koreai szappanoperákat csempésztek át a határon, amelyek darabjáért – a Rimdzsingangmagazin szerint – mindössze 15 centet kértek.

A dél-koreai tévésorozatok nézők tömegeit kápráztatják el száguldó autókkal, pazar házakkal ésDél-Korea izmosodó öntudatával. Az észak-koreai kormány „kártékony vizuális tartalomként”bélyegzi meg a sorozatokat. Bár a megtekintésük illegális, az egész országban hatalmasrajongótáboruk van. A CD-ket elkobzó rendőrök maguk is örömmel nézik a sorozatokat, a tinédzserekpedig előszeretettel utánozzák a sztárok és a szöuli elit nyelvjárásának lágy hanglejtését.[39] Atévésorozatok pillanatok alatt lerombolták az észak-koreai propaganda által évtizedeken átsugalmazott képet, miszerint Dél-Korea elnyomott, szegény és boldogtalan népe alig győzi kivárni,hogy Észak-Koreával egyesüljön, természetesen a Kim-dinasztia óvó keze alatt.

Az elmúlt ötven évben Kína és Észak-Korea kormánya és állambiztonsága gondoskodott arról,hogy a menekültek lassú áramlása sose váljon áradattá. Dél-Korea szerint a két ország a ‘60-as évekelső felében titkos megegyezést írt alá a határ ellenőrzésének biztosításáról. Egy második, 1986-osmegállapodás értelmében Kína visszatoloncolja a disszidenseket Észak-Koreába, ahol a szökés miattletartóztatás, kínzás és hónapokig vagy akár évekig tartó kényszermunka várja őket.

Mivel Észak-Korea nem engedi polgárait szabadon kiutazni az országból, megsért egy nemzetköziegyezményt, amelyet 1966-ban aláírt. Eszerint: „Minden személynek joga van minden országot,ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint a saját hazájába visszatérni.”[40]

Kína egy másik egyezményt, az 1951-ben Genfben aláírt menekültügyit sérti meg, amikor az észak-koreai disszidenseket „gazdasági menekülteknek” minősíti és visszaküldi őket a hazájukba, aholüldöztetés vár rájuk. Peking folyamatosan megakadályozza a disszidensek menedékstátuszértfolyamodását, és nem adott engedélyt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, hogy a kínai-észak-koreai határ mentén tevékenykedjen.

Kínának és Észak-Koreának stratégiai érdeke, hogy kijátssza a nemzetközi szerződéseket. Egyészak-koreai exodus teljesen elnéptelenítené az országot, és a már így is akadozó élelmiszer-önellátástotális bukását jelentené, ami pedig a kormány meggyengüléséhez, sőt bukásához vezetne. A mindentelsöprő menekültáradat esélye azonban Kína gazdasági fejlődésével és a koreai helyzet romlásávalegyre nő.

A koldusszegény észak-koreai menekültek áradata több szempontból is hátrányos lenne a kínaikormánynak. Egyrészt, a három észak-keleti tartomány a disszidensek befogadásával még jobbanleszakadna, noha idáig is kevéssé részesült a kínai gazdasági fellendülésből. Másrészt, ha amenekültáradat a phenjani rendszer összeomlásához vezetne, Észak- és Dél-Korea olyan (szöuli)kormány alatt egyesülne, amely az Egyesült Államok szövetségese. Kína legszegényebb tartományaiezáltal egy erős, gazdag és a Nyugattal szövetséges Koreával kerülnének szomszédságba, amely akoreai kisebbség nemzeti öntudatának megerősödésével járna.

A rendőrség és a határőrség igyekszik az észak-koreai menekültekkel kapcsolatos központiirányelveknek megfelelően cselekedni, amit sok környékbeli gazda, gyárigazgató és helyi-tartományivezető is jogosnak tekint. Szin azonban azt tapasztalta, hogy a legtöbb helyi kínai kész figyelmen kívülhagyni Peking akaratát, ha cserében szorgalmas észak-koreaiakat alkalmazhat, akik hajlandóak szó

nélkül napi 60 centért dolgozni. A menekülteket ráadásul következmények nélkül be lehet csapni,kiszolgáltatottságukkal könnyen vissza lehet élni, és bármikor meg lehet tőlük szabadulni.

Egy hónappal később Szin története váratlan fordulatot vett. Éppen vízért ment a patakra, amikortalálkozott két koreai menekülttel, akik a tanyától nem messze, egy elhagyott kunyhóban laktak. Éhesekvoltak és fáztak, így Szin megkérte gazdáját, hogy segítsen rajtuk. Bár beleegyezett, de nem tetszettneki a dolog, és Szin ezt nem vette észre időben.

Az egyik disszidens negyvenes éveiben járó nő volt, és már nem először kelt át a határon. Férje ésgyermeke Kínában élt. Fel akarta hívni őket. A paraszt megengedte, hogy a nő használja a telefonját,és a két menekült nem sokkal ezután eltűnt.

Csakhogy a gazda megijedt attól, hogy egyszerre három észak-koreai menekült volt a házában. Aztmondta Szinnek, az lesz a legjobb, ha ő is eltűnik. Szerzett neki munkát, állatokat kellene legeltetnie ahegyekben. Kocsival elvitte a barátja tanyájára, két órán át kanyarogtak a hegyi utakon, és a 85 ezerlakosú Helongtól nem messze álltak meg. Közölte Szinnel, ha ügyesen dolgozik, jól meg fogjákfizetni.

Szin csak akkor jött rá, hogy a tanyán senki sem beszél koreaiul, amikor eddigi munkaadójaotthagyta.

20MENEDÉK

Szin tíz hónapig maradt a tanyán. Marhát legeltetett a hegyi legelőkön és egy házban aludt kétmogorva kínai pásztorral. Bármikor elmehetett volna, de fogalma sem volt, mi mást csinálhatna.

Amikor a 14-es táborban a szökést tervezgették, Pak felelt a jövőért. Folyton azt bizonygatta, hogyha eljutnak Kínába, onnan már gyerekjáték lesz Dél-Koreába utazni, hiszen a nagybátyja segítségévelpénzt és papírokat kapnak majd. Ám Pak halott volt, és Dél-Korea elérhetetlennek tűnt.

De az utazás nélkül töltött időszaknak is megvolt a maga haszna. Szin sebei és égési sérüléseibegyógyultak. A tehenészektől és a farm intézőjétől megtanult egy kicsit kínaiul. Életében előszörhozzáfért egy csodamasinához, a rádióhoz.

Minden reggel izgatottan tekergette a rádió gombját a több tucat, Észak-Koreában és Kínaészakkeleti részén is fogható koreai nyelvű adó valamelyikére. Ezeket a csatornákat Dél-Korea,Amerika és Japán finanszírozza, hogy Ázsia és a világ vezető hírei mellett kritikusan mutassák beÉszak-Koreát és a Kim-dinasztia rezsimjét. A krónikus élelmiszerhiányról, az emberi jogokmegsértéséről, a katonai provokációkról, a nukleáris programról és a Kínától való függésről szólóhírek mellett számos műsor foglalkozik a Dél-Koreában élő disszidensekkel, akik (különösen azészak-koreai átlaghoz képest) jólétben élnek, lakhatási támogatást és segélyeket kapnak Szöultól.

A rádióadók egy részét észak-koreai disszidensek üzemeltetik. Egykori hazájukban élő tudósítóikmobiltelefonokkal készítenek hang- és videofelvételeket, amelyeket úgy csempésznek ki az országból.A módszer forradalmasította az Észak-Koreáról szóló tájékoztatást. 2002-ben még hónapokig tartott,amíg Kim Dzsongil gazdasági reformjainak híre elérte a külföldet. Hét évvel később, amikor akormány katasztrofális valutareformja következtében kereskedők tízezrei váltak földönfutóvá éslázadtak fel, a híreket néhány órán belül sugározta a Szabad Észak-koreai Rádió.

Észak-Koreában tíz év munkatáborral büntethető az, aki ezeket az adókat hallgatja. Az elmúltévekben a Kínából csempészett, mindössze 3 dollárt kóstáló rádiók azonban elárasztották az országot.Egy Kínában készült felmérés szerint az észak-koreai lakosság 5-25%-a naponta hallgatja ezeket azadókat.[41] Sok válaszoló elmondása szerint a rádióműsorok hatására hagyta el az országot.[42]

Szin azért is szerette a rádiót, mert megnyugtató volt számára, hogy Kínában is hallhatja azanyanyelvét. Elámult azon az akkor már egyéves híren, hogy Vietnamból egyszerre több százmenekültjutott el Dél-Koreába. Nagy figyelemmel követte a műsorokat, amelyek a határátjárhatóságáról szóltak, vagy arról, miként érkeztek meg a disszidensek Dél-Koreába, és milyenéletük van ott.

Eleinte hatalmas erőfeszítésébe került, hogy bármit is felfogjon a hírekből.A műsorok olyan észak-koreaiaknak készültek, akik az állami médián nőttek fel, és betéve tudták,

hogy hódolat illeti meg a bölcs Kim-dinasztiát, és megvetéssel kell sújtani az imperialista EgyesültÁllamokat, Dél-Koreát és Japánt. Mivel a 14-es táborban Szin el volt vágva a propagandától, mostalig értette a nyugati ellenpropagandát. Kontextus nélkül hallgatta a híreket, és olyan lehetett, mint avilág megismerésére induló kisgyermek: értetlen, kíváncsi és olykor türelmetlen.

Amikor Pak a világról mesélt, sokszor kritizálta a phenjani kormányt. De Szin ilyenkor csak tettettea figyelmet, igazán akkor élénkült fel, amikor ételekről esett szó. Most sokszor egy kukkot sem értett aKim Dzsongilről szóló hírekből. Keveset tudott a dinasztiáról, és még kevesebbet arról, milyen ahírük a világban. De nem volt kitől kérdeznie, és senkivel sem tudta megbeszélni a Kínában és Dél-Koreában élő emigránsok életéről szóló szaftos híreket.

Mivel nem tudott az anyanyelvén beszélni senkivel, Szin magányosabb volt a farmon, mint a 14-estáborban.

2005 végén, amikor a hegyekbe beköszöntött a tél, Szin eldöntötte, hogy elmegy.A rádióban hallotta, hogy a kínai városok koreai templomaiban érdemes segítséget kérnie. Nem

volt kidolgozott terve, csak annyit határozott el, hogy mindig nyugat vagy dél felé utazik majd, így alehető legmesszebb kerül Észak-Koreától és a határőröktől. Aztán majd csak összeakad jóindulatúkoreaiakkal, gondolta. Ők talán segítenek, hogy találjon egy szerényen jövedelmező munkát. Ott fogélni, és megelégszik azzal, amije van.

Szin már beszélt annyira kínaiul, hogy el tudja magyarázni a farm intézőjének, miért akar elmenni.Azzal indokolta távozását, hogy ha továbbra is a határ közelében marad, letartóztatják ésvisszatoloncolják Észak-Koreába.

Az intéző minden magyarázat nélkül átadott neki 600 jüant, kb. 75 dollárt. Ez azt jelentette, hogy atíz hónapban, amíg a farmon dolgozott, kevesebb mint 25 centet keresett naponta. Szin, az előzőhelyen kapott napi 60 centes bért figyelembe véve, legalább a duplájára számított.

Becsapták, de éppúgy nem hőzönghetett, mint a többi Kínában dolgozó észak-koreai.Búcsúajándékként kapott még egy térképet, és az intéző elvitte a helongi buszpályaudvarra.

Észak-koreai tapasztalatai tükrében Szin egyszerűnek és biztonságosnak találta az utazást Kínában.Ruhája – első munkaadójának ajándéka – nem keltett feltűnést. Rájött, hogy amíg egyedül utazik ésnem beszél sokat, arcvonásai és viselkedése sem árulkodik arról, hogy szökött észak-koreai fogoly.

Amikor koreaiakkal találkozott, és ételt, pénzt vagy munkát kért tőlük, senki sem lepődött megigazán. Szin rájött, hogy nem egyedi eset az övé, egy sor honfitársa koldult már előtte ugyanazokon ahelyeken. Az emberek sem félelmetesnek, sem érdekesnek nem találták az észak-koreaiakat, inkábbunták őket.

Senki sem kért dokumentumokat Szintől. Sem akkor, amikor megvette a 330 km-es útra szólóbuszjegyet Helongtól Csangcsunig, Csilin tartomány fővárosáig, sem akkor, amikor felszállt a 800km-re levő Pekingbe tartó vonatra, sem akkor, amikor több mint 1600 km-t utazott az 5 milliósCsengtuig Délkelet-Kínába.

Szin találomra nézte ki a várost a pekingi buszpályaudvaron. Amikor megérkezett, azonnal munkátkeresett.

Egy koreai étteremben talált egy magazint, amelyben koreai templomok címe szerepelt.Mindegyikbe elment, és kérte, hogy beszélhessen a lelkésszel. Elmondta, hogy észak-koreai menekült,és segítségre lenne szüksége. A lelkészektől mindig kapott pénzt, olykor akár 15 dollárnak megfelelőjüant is, de szállást vagy munkát nem. Azzal küldték el, hogy a disszidensek megsegítését a törvénybünteti.

Szin nagyon óvatosan beszélt magáról. Senkinek sem árulta el, hogy fogolytáborból szökött, mertattól félt, hogy feladják. Kerülte a hosszú beszélgetéseket. Nem aludt olyan szálláson, ahol félő volt,hogy igazolványt kérnek tőle.

Sokszor töltötte az éjszakát internetkávézókban, ahol leginkább fiatal, nőtlen férfiak fordultak meg.Itt mindig meg tudta valakitől kérdezni, merre található a következő templom, amit fel akart keresni,és ha alvásra nem is, egy kis pihenésre alkalmasak voltak ezek a helyek Senki sem kérte a papírjait,hiszen pontosan úgy nézett ki, mint a többi céltalan, fiatal munkanélküli, aki jobb híján itt üti el az

időt.Miután Csengtuban nyolc templomban is hiába próbálkozott, úgy döntött, visszamegy Pekingbe.

Hosszú, gyötrelmes buszutazást követően még tíz napig rótta a főváros utcáit, hogy munkát találjonvalamelyik koreai étteremben. Néha a tulajdonos vagy az üzletvezető adott neki ennivalót vagy pénzt,de munkát sose.

A folyamatos kudarc ellenére egy pillanatra sem lett úrrá rajta a pánik vagy a keserűség. Mivel azéletében az étkezések játszották a főszerepet, ha volt mit ennie, nem aggódott. Úgy tűnt, Kínában nemlehet éhen halni, például – és ezen eleinte nagyon csodálkozott – még a kutyák is jól tápláltak voltak.Ha nem volt pénze, akkor koldult, a kínaiak mindig készek voltak egy kis adakozásra.

Szin lassacskán kezdte elhinni, hogy hátralevő életében többé nem kell éheznie. Ez már önmagábanbőven elegendő volt a megnyugváshoz. Még csak lopnia sem kellett, hogy élelmiszerhez, pénzhezvagy ruhához jusson.

Újra a nyakába vette az országot, ezúttal a Pekingtől 110 km-re fekvő, 10 milliós Tiencsinbenkötött ki, ahol tovább próbálkozott a koreai templomokban. Mindig ugyanaz történt: a lelkészek adtakpénzt, de szállást és munkát nem. Ezután 350 km-t utazott az 5 milliós Csinanba, és újabb öt napottöltött el a kereséssel. Megint semmi.

Újra délre indult. 2006. február 6-án – egy évvel és egy héttel azután, hogy átkelt a befagyottTumen-folyón – Szin megérkezett a Jangce deltájában fekvő, 6 milliós Hangcsouba. A harmadikkoreai étteremben, ahol segítséget kért, végre kapott munkát.

A Hedanghva Korea forgalmas étterem volt. Szin kora reggeltől késő estig mosogatott és takarított.Tizenegy nap után elege lett belőle. Közölte a tulajdonossal, hogy továbbáll, elkérte a járandóságát,és felszállt a Sanghajba tartó buszra.

A sanghaji buszpályaudvaron Szin kikereste egy magazinból a koreai éttermeket, és megint elindultmunkát keresni.

– Beszélhetnék az étterem tulajdonosával? – kérdezte az első helyen a pincérnőt.– Miért keresi?– Észak-Koreából jöttem, most szálltam le a buszról, és nincs hova mennem. Munkát szeretnék.A pincérnő azt felelte, hogy a tulajdonos nincs ott.– És nem tud valami munkát?– Én nem, de az az ember annál az asztalnál koreai, kérdezze meg őt – mutatott a pincérnő egy

estebédjét fogyasztó vendégre.– Elnézést, Észak-Koreából jöttem, és munkát keresek – közölte Szin. – Kérem, segítsen!A férfi néhány pillanatig Szin arcát vizsgálta, majd megkérdezte, hol született.– Pukcshangban – felelte Szin, ami nem állt távol az igazságtól, hiszen a város közelében feküdt a

14-es tábor, és ott lopta el élete első zsák rizsét is.– Tényleg észak-koreai? – tudakolta a férfi, majd elővett egy jegyzetfüzetet, és újságíró módjára

jegyzetelni kezdett.Szin egy dél-koreai médiacégnek dolgozó sanghaji tudósítóba botlott.– Miért jött Sanghajba? – faggatta Szint, aki elismételte, amit az előbb mondott, vagyis hogy munkát

keres és éhes. Az újságíró újra felírt valamit. Szin nem volt hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez.Soha nem találkozott újságírókkal, és most ideges volt.

Hosszú csönd után a férfi megkérdezte, Dél-Koreába akar-e eljutni. Szin ettől még nyugtalanabblett. Mire Sanghajba ért, már rég feladott minden reményt, hogy valaha eljut Dél-Koreába. Azt felelte

az újságírónak, hogy nincs rá pénze.Ekkor a férfi azt javasolta, menjenek ki az étteremből. Kinn az utcán fogott egy taxit. Intett a fiúnak,

hogy szálljon be a kocsiba, és ő is beült mellé. Pár perc múlva közölte, hogy a dél-koreaikonzulátusra mennek. Szin ettől megrémült, majd amikor az újságíró hozzátette, hogy veszélyes leszkiszállni az autóból, és ha valaki meg akarja ragadni, tépje ki magát a kezéből és rohanjon be azépületbe, egyenesen pánikba esett.

Ahogy közeledtek a konzulátushoz, Szin rendőrautókra és a bejárat környékén strázsálóegyenruhásokra lett figyelmes. 2002 óta a pekingi kormány meglehetős sikerrel igyekezettmegakadályozni, hogy észak-koreaiak menedékjogot kérjenek a konzulátusokon. A rendőrök még abejáratnál megpróbálták elfogni a disszidenseket.

Szin eddig messziről elkerülte a kínai rendőrséget. A letartóztatástól és a visszatoloncolástól félvesosem tört be házakba, hogy ruhát vagy ennivalót lopjon. Igyekezett láthatatlan maradni, és ez idáigsikerült is. Erre most egy idegen be akarja vinni egy rendőrökkel körülvett épületbe, és azt tanácsolja,hogy szaladjon el, ha valaki el akarja fogni.

Amikor a taxi megállt a dél-koreai zászlóval fellobogózott épület előtt, Szin úgy érezte, mentenelájul. Attól félt, hogy egy lépést sem bír majd megtenni, amikor kiszállnak a kocsiból. Az újságíróazt mormogta, hogy mosolyogjon, majd kezét Szin vállára tette, és szorosan magához vonta. Elindultaka konzulátus kapuja felé. Az újságíró a rendőröknek kínaiul azt mondta, hogy a barátjával dolguk vanodabent. Az egyik rendőr kinyitotta a kaput, és intett, hogy mehetnek.

Amint a kerítésen belül voltak, az újságíró nyugtatgatni kezdte. De ő sem akkor, és később semértette, mitől lenne biztonságban. A konzulátus munkatársai próbálták ugyan elmagyarázni, hogyimmár a dél-koreai kormány védelme alatt áll, ám a diplomáciai sérthetetlenség fogalmaértelmezhetetlen volt Szin számára.

A konzulátus kellemes helynek bizonyult, a személyzet segítőkész volt, és Szin egy másik észak-koreai disszidenssel is beszélgethetett.

Életében először naponta zuhanyozott. Új ruhát kapott, és minden nap tiszta alsóneműt vett fel.Kipihenten, valószínűtlenül tisztán és növekvő biztonságérzetének kényelmében várta, hogy aszükséges papírok elkészüljenek, és Dél-Koreába mehessen.

A konzulátus alkalmazottaitól később azt hallotta, hogy az újságíró, aki segített rajta (és aki mind amai napig nem akarja, hogy nyilvánosságra hozzák a nevét), összetűzésbe keveredett a kínaihatóságokkal.

Hat hónap várakozás után Szin elrepült Szöulba. A dél-koreai hírszerzés óriási érdeklődéstmutatott iránta, a kikérdezése két héten át zajlott. Szin elmondta az ügynököknek az élettörténetét.Igyekezett mindent az igazságnak megfelelően elbeszélni, kivéve azt a részt, amikor feladta anyját ésbátyját.

Ezután az amerikai hadsereg hírszerzése is kihallgatta Szint. A koreai háború óta íratlan szabály,hogy az amerikaiak is kikérdezhetik a disszidenseket.

Matthew E. McMahon őrmester, a virginiai születésű, koreaiul is beszélő tiszt másfél órán átfaggatta Szint egy katonai kórházban. Megdöbbentette, hogy a fiú mennyire traumatizált, labilis észavart. „Látszott, mennyire küszködik azért, hogy összefüggően beszéljen – emlékszik vissza. – Éssemmilyen érzelem nem látszott az arcán, amikor elmondta a történetét. Nem vagyok biztos benne,hogy tudta, mi történik vele, vagy hogy hol van. Ráadásul úgy tűnt, mintha életében először beszélnefehér emberrel.”

Más menekültekkel ellentétben semmit sem tudott az észak-koreai mindennapokról és KimDzsongilről. Története megdöbbentette az őrmestert, egyszerre hangzott valószínűtlennek és hiteltérdemlően részletesnek. Szin neki sem vallotta be, hogy elárulta saját anyját és bátyját. McMahonhosszú jelentésbe foglalta Szin történetét, amelyet később élénk érdeklődés övezett a hírszerzésnél,ugyanis korábban nem sokat törődtek a munkatáborokkal.

21KHUREDISZ KHADU

Miután a hírszerző szolgálatok ügynökei kikérdezték, Szin az áttelepülést segítő állami központba,a Hanavonba került. A bentlakásos intézmény a gyorsan terjeszkedő megapolistól, a 20 milliósSzöultól 60 km-re délre található. A neve azt jelenti: „Az Egység Otthona”. A komplexum úgy néz ki,mint egy szigorúan őrzött luxus-idegszanatórium, a háromemeletes, vöröstéglás épületet magaskerítés, biztonsági kamerák és őrök vigyázzák.

Hanavont 1999-ben létesítette az Egyesítési Minisztérium, hogy az észak-koreai menekültekmegtanulják, hogyan lehet túlélni Dél-Korea kapitalizmusának könyörtelen versenyen alapulókultúráját.

Ennek érdekében a központban pszichológusok, karrier-tanácsadók és tanárok hada dolgozik,valamint orvosok, ápolók és fogorvosok is a bentlakók rendelkezésére állnak. Három hónapos ott-tartózkodásuk alatt a disszidensek megtanulják, mik az alapvető jogaik a dél-koreai törvények szerint,továbbá terepgyakorlatra mennek bevásárlóközpontokba, bankokba és metróállomásokra.

„Minden áttelepülő komoly beilleszkedési problémákkal küzd” mondta Ko Gjongbin, amikormeglátogattam a központot.

Eleinte úgy tűnt, hogy a beilleszkedés Szinnek az átlagnál könnyebben fog menni. Aterepgyakorlatok nem okoztak neki gondot. Egyedül küzdötte át magát Kína pezsgő és hatalmasnagyvárosain, így hozzászokott a tolongáshoz, lökdösődéshez, magas épületekhez, feltűnő kocsikhozés elektronikus kütyükhöz.

A központban töltött első hónapban megkapta a szükséges papírokat és a dél-koreai személyiigazolványát. (Az állampolgárságot minden észak-koreai automatikusan megkapja.) Afoglalkozásokon elmondták neki, milyen segélyek járnak a disszidenseknek: ingyen lakás, két éven átjáró havi 800 dolláros letelepedési illetmény és további 18 ezer dollár, ha újabb szakképesítést vagyfelsőfokú végzettséget szerez.

A hanavoni történelemórákon azt is megtanulta, hogy a koreai háború akkor kezdődött, amikorÉszak-Korea 1950. június 25-én meglepetésszerűen lerohanta Dél-Koreát. Az északiakba koragyermekkoruktól azt sulykolják, hogy a háborút Dél-Korea kezdte az Egyesült Államok fegyveressegítségével, így a fenti tény általában megdöbbenti őket. Számos menekült még a lehetőségét semhajlandó elfogadni annak, hogy Észak-Korea történelme hazugságon alapulna. Sokszor már maga afeltételezés is felbőszíti őket, ami nem csoda (mintha egy amerikainak azt mondanák, hogy a II.világháború az Egyesült Államok Tokió elleni orvtámadásával kezdődött).

Szin a 14-es táborban a semminél alig tanult valamivel többet, így a Koreai-félsziget új szemléletűtörténelme egyáltalán nem kavarta fel. Másra koncentrált, inkább azok a foglalkozások érdekelték,ahol számítógép-kezelést és internetezést tanítottak neki.

Az első hónap vége felé már éppen kezdte volna magát egyre otthonosabban érezni, amikor szörnyűálmok kezdték gyötörni. Látta kötélen himbálódzó anyját, Pak szögesdrótba akadt testét, megálmodta,ahogy az apját kínozzák a szökése miatt. A rémálmok egyre makacsabbnak bizonyultak. Szinabbahagyta az autószerelő-tanfolyamot. Nem ment el a forgalmi vizsgájára. Nem evett, alig aludt,teljesen megbénította a bűntudat.

Szinte minden hanavoni bentlakó szenved a paranoia valamilyen formájában. Nem mernek

hangosan beszélni, könnyen verekedésbe keverednek. Nem szívesen árulják el a nevüket, a korukat ésa születési helyüket. Viselkedésük a dél-koreaiak szemében gyakran bántó és udvariatlan, hiszensokszor nem mondják, hogy elnézést vagy köszönöm.

Amikor terepgyakorlatra mennek egy bankba, megrettennek az ügyintézők egyszerű kérdéseitől.Kételkednek bármiféle hatóság jóindulatában. Lelkiismeret-furdalásuk alakul ki hátrahagyottcsaládtagjaik miatt. Szinte beleőrülnek abba, hogy mind az iskolázottságot, mind az anyagi javakattekintve alacsonyabb rendűek a dél-koreaiakhoz képest. Szégyellik ruháikat, akcentusukat, mégfrizurájukat is. „Észak-Koreában a paranoia normális reakció a körülmények tükrében, sőt a túlélésrésze – állítja Kim Gigjong klinikai pszichológus, akivel Hanavonban beszélgettem. – De a paranoiaDél-Koreában már akadályozza a beilleszkedést, hiszen meggátolja, hogy a menekültek racionálisanérzékeljék a világ működését. A paranoia a legfőbb oka a beilleszkedési zavaroknak.”

Az északról érkező tizenéveseket a kormány által finanszírozott, bentlakásos, felzárkóztató jellegűHangjore középiskolába küldik. A diákok két hónaptól két évig maradhatnak itt. Az iskola a HanavonKözpont társintézménye, 2006-ban építették, hogy az Észak-Koreából érkező gyerekeketfelzárkóztassák.

Már az olvasással és az alapvető számtani műveletekkel is majdnem minden gyereknek problémájaakad. Egy részük szellemileg elmaradott, vélhetően a csecsemőkori alultápláltság miatt. Még alegokosabbak sem ismerik a világtörténelmet, csak a Nagy Vezető, Kim Ir Szen, illetve a fia, KimDzsongil köré szőtt misztikus történeteket. „Amit a gyerekek Észak-Koreában tanulnak, Dél-Koreábanteljesen használhatatlan – mondja Kvak Csongmun, a Hangjore igazgatója. – Ahol az éhség az elsőszámú probléma, ott a gyerekek nem tanulnak, a tanárok pedig nem tanítanak rendesen. Sok diákunkévekig bujkált Kínában anélkül, hogy iskolába járt volna. A legtöbbjük azt hiszi, hogy fakérget enniteljesen normális, hiszen ezt csinálták gyerekkorukban.”

Amikor a gyerekek először jutnak el moziba, pánikba esnek, amikor elsötétül a nézőtér, mert azthiszik, el fogják őket rabolni. Rosszul értik a dél-koreai dialektust, amelyben sok az angoljövevényszó, mint például a szjophing (shopping) vagy khaktheil (cocktail). Nem hiszik el, hogy aműanyagból készült khuredisz khaduval, azaz hitelkártyával tényleg lehet fizetni.

Rosszul lesznek a dél-koreai tinédzserek által naponta fogyasztott ételektől, a pizzától, a hot dogtólvagy a hamburgertől. A gyomruk azt sem bírja, ha túl sok rizst esznek, pedig az valaha Észak-Koreában is alapvető élelmiszer volt, de az éhínség után a gazdagok eledele lett.

Egy Hangjoréban tanuló lány textilöblítővel gargalizált, mert azt hitte, szájvíz. Egy másik diákmosóport használt liszt helyett. Volt, aki megijedt az automata mosógép hangjától.

Amellett, hogy paranoiások, zavartak és technofóbok, a disszidensek gyakran szenvednek olyanbetegségekben is, amelyeket már senki sem kap el Dél-Koreában. Cson Dzsonghi, a Hanavon Központfőnővére szerint a nők jelentős részének vannak cisztái vagy szenvednek krónikus nemibetegségekben. A menekültek egy része tébécés, és Észak-Koreában sosem kaptak antibiotikumot.Gyakori a hepatitis B és a különböző emésztési problémák. Külön gondot okoz, hogy még az egyszerűbetegségeket is nehéz diagnosztizálni, mert a disszidensek nincsenek hozzászokva a vizsgálatokhoz ésa „furcsán” viselkedő orvosokhoz, akik személyes kérdéseket tesznek fel, vagy recepteket írnak.Minden korosztályban és nemben rosszak a fogaik az alultápláltság és a kalciumhiányos étrend miatt.A Hanavonban orvosi ellátásra elkülönített pénz fele fogpótlásra megy.

A menekültek jelentős – ha nem a legnagyobb – része Dél-Koreából dolgozó ügynököksegítségével hagyta el hazáját. Így amikor kilépnek a központból és elkezdik kapni az állami apanázst,az embercsempészek rögtön le akarnak csapni a pénzre. A főnővér szerint az intézet lakói azadósságaik miatt is rengeteget szoronganak.

Szinnek nem kellett aggódnia az embercsempészek miatt, és az egészségi állapota is jó volt, hiszena sanghaji konzulátuson töltött fél év alatt rendszeresen evett és kipihente magát.

De a rémálmaitól nem tudott szabadulni.Egyre gyakrabban jelentkeztek, és egyre rémisztőbbé váltak. Képtelen volt összeegyeztetni a

jóllakottságát és kényelemérzetét a 14-es tábor folyton visszatérő, hátborzongató képeivel.A mentális állapota egyre romlott, így a hanavoni orvosok úgy döntöttek, speciális segítségre van

szüksége, és beutalták a közeli kórház pszichiátriai osztályára. Két és fél hónapot töltött itt, egy ideigteljesen el volt szigetelve a külvilágtól. Szinte végig gyógyszerezték, így tudott csak enni és aludni.

Még Sanghajban, a konzulátuson kezdett el naplót írni. A kórház pszichiáterei biztatták, hogyfolytassa, hiszen ez sokat javíthat az állapotán. Betegségét poszttraumatikus stressz szindrómakéntdiagnosztizálták.

Ebből az időszakból nem sok mindenre emlékszik, legfeljebb arra, hogy a rémálmok szép lassanelmúltak.

Miután kiengedték a kórházból, az Egyesítési Minisztérium kiutalt neki egy kis lakást. Új lakóhelyeaz 500 ezer lakosú Hvaszong lett, ami Szöultól 50 km-re délre, a Koreai-alföldön, a Sárga-tengerközelében található.

Az első hónapban Szin alig mozdult ki otthonról. Heteken át az ablakából nézte a dél-koreaimindennapokat, míg végül kimerészkedett az utcára, és lassan elkezdett élni. Szin ezt a folyamatot akörmök lassú növekedéséhez hasonlítja, és nem is tudja megmagyarázni, hogyan vagy miért történt.

Újra elkezdett vezetni tanulni. Szegényes szókincse miatt kétszer is megbukott a KRESZ-vizsgán.Nehezen talált olyan munkát, ami érdekelte volna, és nem bírt sokáig megmaradni egy helyen. Gyűjtöttfémhulladékot, készített agyagedényeket és dolgozott egy éjjel-nappali boltban is.

A Hanavon karrier-tanácsadói szerint a legtöbb észak-koreai éppen ilyen számkivetettnek érzimagát. Legtöbbször csak segítséggel tudják megoldani a problémáikat, és nem értik, miért kellenefelelősséget vállalniuk a munkahelyi teljesítményükért vagy a késésért. Gyakran otthagyják az államisegítséggel kapott állásukat, hogy saját vállalkozásba fogjanak, ami aztán becsődöl. Sokuk iszonyodika déliek „dekadens életstílusától” és a társadalmi rétegek közötti kiáltó egyenlőtlenségtől. Ha azEgyesítési Minisztérium nem fizetne a munkáltatóknak akár évi 18 ezer dolláros támogatást,valószínűleg kevesen vállalnák a túlérzékeny észak-koreaiak alkalmazásával járó kockázatokat ésproblémákat.

Szin sokat volt egyedül. Egyszobás lakásában rettentő magányosnak érezte magát. Megpróbáltamegkeresni nagybátyját, Szin Theszopot, aki a koreai háború után délre menekült, és akinek a bűnemiatt egész családja a 14-es táborban kötött ki.

De nem volt más a kezében, csak egy név. A dél-koreai hatóságok azt állították, semmilyeninformációjuk nincs a férfiról. Az Egyesítési Minisztériumból azzal küldték el, hogy ők csak olyanembereket kerestethetnek, akik regisztrálták magukat az elveszett családtagok keresésével foglalkozóprogramban. Szin feladta a keresést. Egyik kezelőorvosa a kórház pszichiátriai osztályáról összehoztaaz Észak-koreai Emberi Jogi Információs Központ (Database Center for North Korean Human Rights)egyik tanácsadójával. A szöuli székhelyű civil szervezet információt gyűjt, elemez és publikál azÉszak-Koreában történt emberi jogi visszaélésekről.

A tanácsadó rábeszélte, hogy terápiás céllal írt naplóját memoárrá dolgozza át. Míg a könyvvelfoglalkozott, Szin szinte minden idejét, még az éjszakáit is az információs központban töltötte. Közbenösszebarátkozott a szerkesztővel és a szervezet más munkatársaival. A memoár 2007-ben jelent meg.Közben futótűzként terjedt a hír, hogy Szin lágerben született, ott, ahonnan még senkinek sem sikerültmegszöknie. Egyszerre rengetegen lettek rá kíváncsiak, találkozott a legismertebb déli emberi jogiaktivistákkal és disszidens szervezetek vezetőivel. Egykori foglyok és őrök, emberi jogi ügyvédek,dél-koreai újságírók és szakértők kérdezték ki, hogy megtudják, mi az igazság a története mögött. DeSzin tábori életről szóló részletes beszámolói, sebhelyekkel teli teste és űzött tekintete hamarmeggyőzte a vizsgálóit, hogy csakugyan ő a politikai foglyoknak fenntartott 14-es tábor elsőszökevénye.

An Mjongcshol négy másik lágerben dolgozott sofőrként és őrként. Az International HeraldTribune-nek azt nyilatkozta, hogy semmi kétsége sincs afelől, Szin valóban a táborban nőtt fel.Amikor először találkoztak, An Mjongcshol rögtön észrevette az árulkodó jeleket: Szin kerülte atekintetét, és a karja meggörbült, ami a gyermekkorban végzett nehéz fizikai munkára utal.[43] „Előszörnem hittem el, hogy valakinek csakugyan sikerült megszöknie” – nyilatkozta Kim Thedzsin, aDemokratikus Hálózat az Észak-koreai Munkatáborok Ellen (Democracy NetWork Against NorthKoreán Gulag) szervezet elnöke 2008-ban.[44] Ő maga tíz évet töltött a 15-ös táborban, mielőttszabadon engedték. A Szinnel való találkozás után sem Kim, sem mások nem kételkedtek abban, hogya fiú története pontosan annyira rendkívüli, mint amennyire igaz.

Szint Dél-Koreán kívül is kezdték felfedezni az emberi jogi szakértők. 2008 tavaszán meghívtákJapánba és az Egyesült Államokba. Előadást tartott a Berkeleyn, a Columbia Egyetemen, és beszélt aGoogle alkalmazottai előtt is.

Egyre több olyan emberrel találkozott, akik megértették, min ment keresztül. Egyre nagyobbönbizalomra tett szert, és lassan kezdte bepótolni a hiányosságokat, amelyek miatt eddig oly zavaroskép élt benne hazájáról.

Falta az interneten és a napilapokban megjelenő, Észak-Koreáról szóló híreket. Rengeteget olvasotta félsziget történelméről, a Kim-dinasztiáról és egykori hazája elszigeteltségéről.

Az információs központ munkatársai már régóta dolgoztak együtt észak-koreaiakkal, most mégisúgy kezelték Szint, mint egy csiszolatlan gyémántot. „Más menekültekkel összehasonlítva Szin sokkalgyorsabban tanult, és könnyebben küzdött meg a kultúrsokkal” – mondta I Jonggu csoportvezető.

Új barátait követve Szin is eljárt a templomba vasárnap délelőttönként, de érthetetlen maradtszámára a szerető és megbocsátó Isten fogalma. Ösztönösen irtózott attól, hogy kérjen vagy kérdezzen,hiszen a tábor iskolájában ezért büntetés járt. Hiába vették körül gondoskodó és jól informált barátok,Szin képtelen volt segítséget kérni tőlük. Mohón olvasott, de sosem nézte meg a szótárban azismeretlen szavakat. Nem kérte meg a barátait arra, hogy magyarázzanak el valamit, amit nem ért.Mivel inkább kizárt magából mindent, amit nem értett meg azonnal, tokiói, New York-i és kaliforniaiutazásai sem nyitották fel a szemét a világra, és nem töltötték el lelkesedéssel. Szin tudta, hogy ezzel ahozzáállással aligha lesz képes alkalmazkodni új életéhez, de azt is tudta, nem képes megváltozni.

22AKIBŐL NEM KIÉR DÉL-KOREA

A 14-es táborban egyedül Kim Dzsongil és Kim Ir Szen születésnapját ünnepelték meg. E jelesnapok egész Észak-Koreában nemzeti ünnepnek számítottak, így a foglyoknak még az országlegszigorúbb munkatáborában sem kellett dolgozniuk.

Amíg Szin a táborban élt, a születésnapjával senki sem törődött.Huszonhatodik születésnapján aztán négy barátja meglepetésbulit szervezett neki a szöuli T.G.I.

Friday’s étteremben. „Nagyon meghatódtam” – mondta Szin, amikor néhány nappal a nevezetesszületésnap után, 2008 decemberében először találkoztunk. Mindezt leszámítva azonban boldogtalanvolt Dél-Koreában. Nemrég hagyta ott a félállását – sört csapolt egy szöuli bárban –, és nem tudta,hogyan fogja fizetni apró szobájának 300 dollárra rúgó lakbérét. Az Egyesítési Minisztérium havi 800dolláros apanázsára nem volt többé jogosult, kiürült a bankszámlája. Már-már attól félt, kénytelenlesz csatlakozni a szöuli pályaudvar hajléktalanjaihoz.

A társas kapcsolataival sem volt elégedett. Sokszor ebédelt vagy vacsorázott együtt alakótársaival, de hiányzott neki egy bizalmas barát, és szeretett volna egy barátnőt is. Nem akart amunkatáborokat megjárt észak-koreai menekültekkel barátkozni és dolgozni. Úgy viselkedett, mint atöbbi disszidens; szakértők szerint az észak-koreaiak délre érkezésüket követően általában két-háromévig kerülik a társaságot.[45]

Memoárja is megbukott. A háromezer nyomtatott példányból mindössze ötszáz fogyott el, ígySzinnek semmilyen bevétele nem származott belőle. „Az embereket egyszerűen nem érdekli Észak-Korea” – nyilatkozta Kim Szanghun, az információs központ igazgatója a The Christian ScienceMonitor hetilapnak. – Lesújtó a dél-koreai társadalom közönye az észak-koreai emberi jogokiránt.”[46]

Nem Szin volt az első északi szökevény, akinek a történetét kollektív ásítással fogadta a dél-koreaiközönség.

Kang Csholhvan egy évtizedet töltött családjával a 15-ös táborban. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy„jóvátegyék” bűneiket, 1987-ben engedték őket szabadon. Felkavaró történetüket egy újságíróval,Pierre Rigoulot-val közösen írta meg. Könyve 2000-ben jelent meg franciául, ám Dél-Koreábanmeglehetősen lanyha érdeklődés kísérte. Később azonban The Aquariums of Pyongyang (Phenjaniakváriumok) címmel angolul is publikálták, és egy példány egyenesen George W. Bush asztalánlandolt. Az elnök elolvasta a könyvet, és meghívta Kangot a Fehér Házba. Utóbb azt írtavisszaemlékezéseiben, hogy egész elnöksége alatt „talán ez a könyv volt rá a legnagyobb hatással”.[47]

Szin már az első találkozásunkkor kifakadt: „Nem akarom kritizálni az országot, de szerintem a dél-koreaiaknak legfeljebb egy ezrelékét érdekli Észak-Korea. Az életmódjuk egyszerűen nemegyeztethető össze azzal, hogy végiggondolják, mi van a határaikon túl. Semmi hasznuk nem lennebelőle.”

Meglehet, hogy Szin túlzott, de a lényegre rátapintott. Emberi jogi szervezetek értetlenül állnakazelőtt, hogy az észak-koreai munkatáborok embertelenségét feltáró, elsöprő erejű bizonyítékok nemkavarták fel a dél-koreai közvéleményt. Ahogy a Koreai Ügyvédi Kamara kiadványa megjegyezte: „amáskülönben szociálisan érzékeny dél-koreaiak ebben a tekintetben megmagyarázhatatlan módonsüppednek bele a közönybe”.[48]

Amikor I Mjongbakot 2007-ben dél-koreai elnökké választották, a szavazók mindössze 3%-atartotta Észak-Koreát fontos ügynek. A válaszadókat elsősorban a magasabb fizetés érdekelte. Nemcsoda, hogy Észak-Korea nem hozza lázba az embereket, amikor pénzről van szó. Dél-Koreagazdasága 38-szor, nemzetközi kereskedelmének volumene [49]224-szer nagyobb, mint Észak-Koreáé.

Phenjan időről időre megnyilvánuló ellenségessége sokkal jobban felkorbácsolja a kedélyeket.2010-ben óriási felháborodást keltett, amikor egy észak-koreai tengeralattjáró orvul elsüllyesztette adél-koreai vizeken tartózkodó Cshonan hadihajót. A támadásban 46 dél-koreai tengerész halt meg.Amikor Észak-Korea tüzérségi lövedékeket zúdított egy apró dél-koreai szigetre, a támadásnak 4civil esett áldozatul. De a dél-koreai bosszúszomj mindig hamar lecsillapodik.

Miután nemzetközi vizsgálóbizottság is megerősítette, hogy a Cshonant valóban észak-koreaitengeralattjáró süllyesztette el, I Mjongbak elnök válaszul megfenyegette Phenjant, de a választókazonnal elfordultak tőle. Dél-Korea „9/11-ének” folytatása elmaradt: míg az Egyesült Államokat aterroristatámadás hajszolta bele az iraki és az afganisztáni háborúba, I Mjongbak harcias ki állásthirdető pártja teljes vereséget szenvedett az előrehozott választásokon. Ez is azt mutatja, hogy a dél-koreaiak számára fontosabb a tartós béke és a magas életszínvonal megőrzése, mint hogy Észak-Koreát megtanítsák kesztyűbe dudálni. „Egy háborúnak, akár hideg lenne, akár meleg, csakis veszteseilehetnének – mondta Im Szungjol, 27 éves ruhakereskedő egy beszélgetésünk során. – A mi nemzetünkgazdagabb és bölcsebb, mint Észak-Korea. Az eszünket kell használnunk az erőszak helyett.”

A dél-koreaiak hosszú évtizedekig igyekeztek értelmes párbeszédet kialakítani a phenjanikormánnyal. De mi a józan ész válasza arra, ha a szomszédos diktatúra a teljes tűzerejének 80%-át akét országot elválasztó, szigorúan őrzött demilitarizált övezet közelébe költözteti? Vagy arra, hogyÉszak-Korea rendszeresen fenyegetőzik Szöul tűztengerré változtatásával?

A hadihajó és a sziget elleni akció csak kettő a halálos áldozatokat szedő meglepetésszerűtámadások sorában, amelyek tíz-tizenöt évente megismétlődnek. 1968-ban egy észak-koreaikommandó megkísérelte megölni a dél-koreai elnököt. 1987-ben rakétatalálat érte a dél-koreailégitársaság egyik utasszállító repülőjét. 1996-ban pedig a Gangneung partjainál zátonyra futó észak-koreai tengeralattjáró matrózai után indított embervadászat okozott konfliktust.

Bár ezekben a támadásokban több száz dél-koreai vesztette életét, a szavazók mégsem sürgetikvezetőiket, hogy keményebben lépjenek fel. Az incidensek ugyanis nem gátolták meg az átlagos dél-koreai polgárt abban, hogy egyre gazdagabb és iskolázottabb legyen, és egyre jobb körülményekközött éljen. Dél-Korea gazdasága a negyedik legnagyobb Ázsiában, és a tizenegyedik legnagyobb avilágon.

Az ország a német újraegyesítés tanulságaiból is levonta a megfelelő következtetéseket.Tanulmányok szerint ha az újraegyesítés miatt a Német Szövetségi Köztársaságra nehezedő terhetDél-Koreára vetítjük, akkor az anyagi áldozat két és félszer lenne nagyobb. Dél-Koreának 30 év alatt2 trillió dollárjába kerülne az újraegyesítés, ami 60 évig jelentene magasabb adóterheket alakosságnak, és jó ideig a GDP 10%-át emésztené fel.

A dél-koreaiaknak nincs kifogásuk az újraegyesítés ellen, feltéve, hogy nem a közeljövőbentörténik meg. A lakosság nagyobbik része nem szeretné, ha a saját életében következne be, hiszen túlnagy árat kéne fizetni érte.

Szin és társai joggal panaszkodnak arról, hogy a déliek szemében az északiak iskolázatlanok,műveletlenek és rosszul öltözöttek, a hazájuk pedig annyira problémás, hogy nem éri meg bajlódnivele.

Nyilvánvaló, hogy a dél-koreaiak csakugyan nem könnyítik meg az északiak beilleszkedését. Azutóbbiak között a munkanélküliek aránya négyszer, az öngyilkosságot elkövetőké pedig két és félszer

magasabb, mint a déliek között.Maguknak a dél-koreaiaknak is komoly küzdelmet jelent, hogy saját sikerorientált, hierarchikus,

elitista kultúrájukban boldoguljanak. Szin ebben az állandóan túlórázó, bizonytalan, stresszestársadalomban próbálta megtalálni helyét. Az OECD (Organisation for Economic Cooperation andDevelopment, Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) adatai szerint a dél-koreaiaksokkal többet dolgoznak, kevesebbet alszanak és többen lesznek öngyilkosok, mint bármelyik fejlettország állampolgárai.

Nemcsak magukkal, de honfitársaikkal szemben is rendkívül kritikusak. A siker és az önértékelésszinte kizárólagos fokmérője az, ki milyen egyetemen végzett, és mennyire jól fizető, magas presztízsűállása van a Samsungnál, a Hyundainál vagy az LG-nél vagy a hozzájuk hasonló konglomerátumoknál.„A dél-koreai társadalom engesztelhetetlen, könyörtelen, és a verseny az emberek egész életétvégigkíséri – mondja Andrew Kim Ungi, az ország egyik legnevesebb elitintézménye, a KoreaiEgyetem szociológiaprofesszora. – Ha egy fiatal rosszabb bizonyítványt kap, mint amilyet szeretettvolna, úgy érzi, az egész életét elszúrta. A teljesítménykényszer már az általános iskola negyedikosztályában jelen van, és hetedikre szinte minden mást háttérbe szorít.”

A jó jegyek hajszolása felverte az oktatás árát is. A fejlett országok közül Dél-Korea költ alegtöbbet fejenként magántanításra. Ez jelenthet magántanárt, különórát, helyi és külföldi angolnyelvtanfolyamokat. Ötből négy diák jár az általános iskola elejétől kezdve a középiskola végéigvalamilyen tanítás utáni különórára. Az ország GDP-jének 6%-át költi oktatásra, ami a duplája azEgyesült Államok, Japán vagy Nagy-Britannia ráfordításának.

A teljesítménykényszer elképesztő eredményeket produkált. Gazdasági szakértők szerint Dél-Korealenyűgöző példája annak, hogy a szabad piac, a demokrácia és a kemény munka hogyan változtat átegy kicsi, stagnáló agrártársadalmat globálisan is jelentős hatalommá.

Ám a hirtelen jött jólét árnyoldalai az igazán megdöbbentők.Míg a legtöbb fejlett országban az öngyilkossági ráta a ‘80-as évek óta folyamatosan csökken, Dél-

Koreában továbbra is emelkedik, sőt 2000 óta megduplázódott. Dél-Koreában 2008-ban két ésfélszer többen követtek el öngyilkosságot, mint az Egyesült Államokban, és számottevően nagyobb,mint Japánban, ahol az öngyilkosság hagyománya a kultúrában gyökerezik.

Az öngyilkosság olyan sebességgel terjed Dél-Koreában, mint valami járvány. A helyzetet csaksúlyosbítja a jólét hajszolása és az egyéni ambíciók miatti nyomás, a családok széthullása és amagány. „Külön probléma, hogy vonakodunk segítséget kérni a depresszió ellen. A dél-koreaiakrettegnek attól, hogy bolondnak nézik őket – állítja Ha Gjuszop, a szöuli Nemzeti Egyetem OrvosiKarának pszichiátere és az öngyilkosság megelőzésére szakosodott szervezet, a Koreán Associationfor Suicide Prevention elnöke.

„Ez az árnyoldala a gyors fejlődésnek.”

A „jóléti stressz” csak az egyik magyarázat arra, miért közönyösek a dél-koreaiak az északimenekültek iránt. A másik fontos tényező az, hogy a közvélemény kettészakadt a tekintetben, mikéntkellene kezelni az Észak-Korea szomszédságával járó kockázatokat. Attól függően, hogy éppenmilyen politikai szelek fújnak, a közvélemény és a kormány a szemellenzős kiegyezés és az óvatoskonfrontáció között ingadozik.

2008-as hivatalba lépése után I Mjongbak elnök és pártja keményebben lépett fel Észak-Koreával

szemben. Leállította a segélyszállítmányokat, és újraindításukhoz feltételül szabta, hogy Phenjantegyen lépéseket nukleáris fegyverzetének leszerelése és az emberi jogok helyzetének javításaérdekében. Ez a stratégia éveken át tartó feszült viszonyhoz, rakétakísérletekhez, gazdaságimegállapodások befagyasztásához és fegyveres határ menti konfliktusokhoz vezetett. Észak-Koreatotális háborúval is több ízben fenyegetőzött.

I Mjongbak előtt Dél-Korea máshogyan közelítette meg a kérdést. A „napfény-politikát”meghirdető Kim Dedzsung és No Muhjon csúcstalálkozókon vett részt Phenjanban Kim Dzsongilmeghívására. Hatalmas mennyiségű élelmiszerrel, műtrágyával és Észak-Korea számára rendkívülelőnyös gazdasági megállapodásokkal támogatták az országot. Szemet hunytak a munkatáboroklétezése felett, és nem kérték számon, ki részesül a segélyekből. A stratégia Kim Dedzsungnak mégiselég volt a Nobel-békedíjhoz.

Dél-Korea skizofréniás hozzáállása az Észak-Koreával kapcsolatos kérdésekhez egy különös, akabuki színházhoz hasonló szokásban öltött testet. Gyakran előfordult, hogy disszidensek a határmentén hőlégballonokat engedtek fel egykori hazájuknak célzott, Kim Dzsongilt gyalázó üzenetekkel.A szórólapok szerint Kim rabszolgatartó gyilkos, aki drága, importált borokat vedel, más férfiakfeleségét gyalázza meg stb.

Még I Mjongbak elnöksége alatt 2008-ban tanúja voltam annak, hogyan próbálja megvédeni arendőrség Pak Szanghalc északi menekültet a feldühödött ellentüntetőktől, akik szerint az egyetlenhelyes politika kizárólag egymás meg nem sértésén alapulhat. A tüntetés során Pak Szanghak fejberúgott egy ellentüntetőt – olyan hangja volt, mint amikor baseballütővel eltalálnak egy labdátleköpdösött néhány jelenlevőt, majd előhúzott egy könnygázpisztolyt a dzsekijéből, és a levegőbe lőtt,mielőtt a rendőrök lefegyverezték volna. Így sem sikerült megállítania az ellentüntetőket, akikkiborogatták az Észak-Korea-ellenes szórólapokat tartalmazó zsákokat.

Végül Pak Szanghak és társai csak egyetlen ballont tudtak felengedni a tízből, és több tízezerszórólap végezte a sárban.

Szinnel ez után találkoztam először. Ő maga nem járt ezekre a tüntetésekre, az utcai akció nem az őműfaja. Aznap régi dokumentumfilmeket nézett, amelyeken a szövetségesek felszabadítják a nácikoncentrációs táborokat, és a bulldózerek tetemeket forgatnak ki a földből. A foglyokat az utolsópillanatban mészárolták le, hogy Adolf Hitler és az összeomlás szélén levő Harmadik Birodalomeltüntesse a lágerek nyomát. „Csak idő kérdése, és a phenjani kormány rájön, hogy el kell pusztítaniaa táborokat – mondta Szin. – Remélem, hogy az Egyesült Államok nyomásgyakorlással vagy másmódon meg fogja győzni az észak-koreai vezetést, hogy ne ölje meg a foglyokat.”

Még mindig nem tudta, mivel fog pénzt keresni, hogyan fogja kifizetni a számláit, és miként találbarátnőt Dél-Koreában. De azt már eldöntötte, mihez akar kezdeni az életével: emberi jogiaktivistaként fogja felhívni a figyelmet a munkatáborok létezésére. Elfogadta a Szabadságot Észak-Koreának szervezet ajánlatát, amely az első amerikai útját is finanszírozta, és aztán Szin Dél-Kaliforniába költözött.

23AMERIKÁBAN

Egy hűvös, késő nyári estén Los Angeles óceán menti külvárosában Szin egy kis csapat koreai-amerikai tinédzser előtt készült előadást tartani. Piros pólót, farmert és szandált viselt, lazának ésnyugodtnak tűnt, kedvesen mosolygott az összecsukható székeken ülő figyelmes fiatalokra. Fellépéséta torrance-i Presbiteriánus Egyház szervezte meg. A téma, mint mindig: élet a 14-es táborban.

Szponzorai a LiNK-nél már egy éve szervezték neki az ilyen előadásokat. Folyton azzal unszolták,hogy jól megszerkesztett, érzelmileg hatásos beszédet tartson, lehetőleg angolul. Ha egyedülállótörténetét megfelelő stílusban adná elő, felrázhatná az amerikai közönséget, mozgósíthatná azönkénteseket és az adományozókat, vagyis pénzt szerezhetne az észak-koreai emberi jogokelőmozdítása érdekében. Ahogy a LiNK egyik vezetője mondta, Szin mint Észak-Korea arcafőnyeremény lehetne az egész mozgalom számára.

Szin ebben nem volt olyan biztos.A torrance-i előadására sem készült. Miután a LiNK egyik munkatársa bemutatta, köszöntötte a

diákokat, és a tolmács segítségével megkérdezte, van-e kérdésük.Amikor az egyik lány megkérte, mesélje el szökésének történetét, Szin arca fájdalmasan

összerándult. „Ez nagyon személyes és kényes ügy – kezdte. – Ha csak lehetséges, megpróbálomelkerülni, hogy erről kelljen beszélnem.”

Majd kelletlenül elmondott egy rövid, kilúgozott változatot, amelyet nem is érthetett az, aki nemismerte Szin élettörténetét. „Nem szeretném feltépni a sebet, és azt sem akarom, hogy szomorúaklegyetek” – tette hozzá, és úgy tűnt, tizenöt perccel a kezdés után előadását befejezettnek tekinti.

Általában untatta vagy összezavarta közönségét. Egy fiú, aki nyilvánvalóan azt sem tudta, kicsodaSzin és mit csinált Észak-Koreában, megkérdezte, milyen volt a seregben szolgálni. Szin azt felelte,hogy sosem volt katona a Koreai Néphadseregben. „Nem értem annyit” – tette hozzá.

Templomi szereplése után megkértem Szint, magyarázza el, miért akar emberi jogi aktivista lenni,ha nehezére esik a táborban történtekről beszélni. Miért éppen azokat a részeket hagyja ki, amelyekkela legnagyobb hatást érhetné el? „Minden, amin keresztülmentem, túlságosan személyes – magyarázta,és közben kerülte a tekintetemet. – Azt hiszem, a legtöbben nem értenék meg, miről beszélek.”

Rémálmai – anyja akasztásának képei – tovább kísértették. Lakótársai, a LiNK önkéntesei gyakranébredtek sikoltozására. Los Angeles-i, koreaiul beszélő pszichoterapeutát ajánlottak neki, aki ingyensegített volna, de visszautasította a lehetőséget. Nem iratkozott be arra a kurzusra, amellyelközépiskolai végzettséget szerezhetett volna. Az egyetemen nem is gondolkodott. Interjúink soránsokszor elmondta, hogy személyiségének egy része „halott” ami megnehezíti, hogy bármit is érezzen.Néha úgy tesz, állította, mintha boldog lenne, csak hogy lássa, hogyan reagálnak mások. De általábanmég ezzel sem próbálkozik.

A beilleszkedés az Egyesült Államokban sem volt könnyebb.

Szin 2009 tavaszán érkezett Kaliforniába. Nem sokkal később heves fejfájásrohamok kezdtékgyötörni. Kollégái poszttraumatikus stressz szindrómára gyanakodtak, de hamarosan kiderült, hogy arohamokat fogszuvasodás okozta. A gyökérkezeléstől rögtön elmúltak a fejfájások.

Nem minden ment ilyen simán.Nincs – és soha nem is lesz – ennyire fájdalommentes és gyors módszer arra, hogy Szin

beilleszkedjen a szögesdróton túli világba, sem Dél-Koreában, sem Amerikában. Ezzel ő és a barátaiis tisztában vannak. „Szin lélekben még mindig fogoly – mondta Andy, a LiNK fiatal koreai-amerikaimunkatársa, aki egy ideig Szin jó barátja volt. – Nem tudja élvezni az életet, amíg mások a táborbanszenvednek. Önzésnek tekinti a boldogságot.”

Andy és Szin körülbelül egyidősek. Sokszor együtt ebédeltek a Los Chilaquiles olcsó mexikóiétteremben, egy bevásárlóközpontban, Torrance ipari és üzleti negyedében. Szin imádott enni,különösen a koreai és mexikói éttermekbe szeretett járni, és minden tőle telhetőt megtett, hogyilyenkor jókat beszélgessen. Andyvel hónapokon át hetente találkozott, hogy megbeszéljék, mikéntalakul Szin sorsa Amerikában.

Volt némi fejlődés az életében. Szin egyre beszédesebben és vidámabban viselkedett az irodában.Kellemesen meglepte Andyt és a többieket, amikor bekukkantott a szobájukba, hogy megossza velük,mennyire szereti őket. De gyakran rosszul reagált, ha „szerettei” tanácsot akartak adni, mert nem tudtamegkülönböztetni az építő jellegű kritikát az árulástól. Lassan fejlődött a pénzkezelés tekintetében is;sokszor többet költött, mint amit megengedhetett magának, különösen bőkezű vacsorameghívásokravagy a barátainak fizetett repülőjegyekre szórta a pénzt. Andynek könnybe lábadt szemmel úgyjellemezte önmagát mint „értéktelen szemét”. „Van, amikor Szinnek már az új énje látja saját magát,de sokszor még mindig a táborbeli őreinek szemével – mondta Andy. – Köztünk is él, meg a táborbanis.”

Amikor megkérdeztem Szint, tényleg így van-e, bólintott. „Most alakulok át állatból emberré –mondta. – De ez nagyon-nagyon lassan megy. Néha próbálok sírni és nevetni, mint a többi ember,hogy lássam, milyen érzés. De nem jönnek a könnyek. Nem jön a nevetés.”

Mindez egybevág a koncentrációs táborok túlélőire jellemző viselkedésformákkal. Ahogy JudithLewis Hermán harvardi pszichiáter írja: a túlélők „tisztátalan, bemocskolt identitással” élik továbbaz életüket. „Nem pusztán a klasszikus poszttraumás szindróma tüneteitől szenvednek, hanem Istennel,más emberekkel és Önmagukkal való kapcsolatuk alapvető megváltozásától is” – írja Trauma ésgyógyulás című könyvében, amelyben a politikai terror pszichológiai következményeit vizsgálja. Alegtöbb túlélőt „állandóan szégyenérzet, öngyűlölet és kudarcérzés gyötörheti”.[50]

Miután Szin Kaliforniába érkezett, egy helyi lelkész szöuli születésű felesége, Csong Gjongszun aszárnyai alá vette. Finomakat főzött neki, és figyelemmel kísérte, sikerül-e beilleszkednie az amerikaiéletmódba. Amikor Szin először ment el hozzá vacsorázni, Csong Gjongszun odarohant hozzá, és megakarta ölelni.

Szin kibontakozott az öleléséből, ugyanis kényelmetlenül érezte magát, ha hozzáértek.De ettől fogva mindig elfogadta Csong Gjongszun meghívását, már csak azért is, mert imádta az

asszony főztjét. Húszas éveikben járó gyermekeivel – Eunice-szal, az emberi jogi aktivistával mégSzöulban találkozott, és Daviddel, a Yale végzős diákjával, akit szintén érdekeltek az emberi jogok –is jóban lett. A Torrance-től 100 km-re keletre, Riverside-ban élő család már több észak-koreaiemigránssal is összebarátkozott. Csong Gjongszun és férje, Kim Dzsonggun az Ivy Global Missionkeresztény közösségben végez lelkészi szolgálatot.

Szin nyitott, befogadó és szerető családot ismert meg bennük. Megrázónak és irigylésre méltónaktalálta azt a kifogyhatatlan energiát, amellyel egymással és vele törődtek. Két éven át majdnemminden szombat estét a vacsoraasztaluknál töltött. A vendégszobában aludt, és vasárnap délelőttelkísérte a családot a templomba.

Csong Gjongszun a legidősebb fiának kezdte hívni Szint, ő pedig jóleső érzéssel fogadta, és egy

idő után viszonozta az asszony ölelését. Megtudta, hogy Csong Gjongszun imádja a joghurtfagylaltot,és mielőtt elindult volna a vacsorára, mindig betért egy szupermarketbe, hogy vegyen egy dobozzal.Csong Gjongszun folyton ugratta: „Na, és mikor hozod a menyemet?”

Szin folyton hízelgett neki. Azt mondogatta, hogy sokat fogyott és egyre fiatalabbnak látszik. Volt,amikor órákon át beszélgettek kettesben. „Miért vagy ilyen jó hozzám? – kérdezte egyszer Szin sötéthangulatban. – Hát nem tudod, mit tettem?”

Elárulta Csong Gjongszunnak, hogy undorodik magától és nem tud elmenekülni az anya halálárólszóló álmok elől; nem tud megbocsátani magának, amiért apját hátrahagyta a táborban; és gyűlölimagát azért, mert átmászott Pak testén. Sőt azért is szégyelli magát, mert ruhát és rizst lopott szegényészak-koreaiaktól, amikor bujdosott az országban.

Csong Gjongszun szerint Szin sosem fog megszabadulni a bűntudattól. Sokszor próbálta azzalnyugtatni a fiút, hogy erős a lelkiismerete és jó a szíve. Ráadásul annyiból jobb helyzetben van, mintmás észak-koreaiak, hogy nem fertőzte meg a Kim-dinasztia személyi kultusza köré épülő hazugpropaganda. „Szin olyan tiszta – mondta. – Sosem mosták át az agyát.”

Néhány Kaliforniában töltött év után Szin kezdett megváltozni. Társas készségei javultak,önbizalma megnőtt. A haladást Csong Gjongszun gyerekei is észrevették. Szin már nem volt annyirafélénk, többet mosolygott, és ő maga nyújtotta ölelésre karját. Kaliforniai interjúink előtt vagy utánnéha engem is megölelt. „Eleinte mindig zavarban volt, amikor a templomi ismerőseinkkelösszefutottunk – mesélte Eunice. – Most meg már viccel és hangosan nevet.”

David egyetértett vele. „Szin képes az őszinte együttérzésre. Ez az igazi szeretet. És neki sok van aszeretetből.”

Szin korántsem volt ennyire bizakodó önmagával kapcsolatban. „Jó emberekkel vagyok körülvéve,és igyekszem azt csinálni, amit ők, ennyi az egész. De ez nagyon nehéz, és nem is jön belőlemtermészetesen.”

Kaliforniában Szin elkezdte Istennek tulajdonítani a 14-es táborból való megmenekülését és aszerencséjét, amellyel Észak-Koreából és Kínából is megtalálta a kivezető utat. Lassan bimbózó hiteazonban nehezen talált utat a múltjába. Mire Istenről hallott, anyja, bátyja és Pak számára már túl késővolt. Abban is kételkedett, hogy Isten megvédte apját az őrök bosszújától.

A 14-es táborban Szin sosem érzett bűntudatot. Kamaszként iszonyúan dühös volt anyjára, amiértverte, és mert a szökési terve miatt őt is megkínozták. Nem gyászolta, amikor meghalt. De most márfelnőtt, és ahogy érzelmileg egyre inkább távolodott a tábortól, a dühöt felváltotta a bűntudat és azöngyűlölet. „Ezek az érzések lassan kezdtek el feltörni bennem” – árulta el. Mivel saját szemévellátta, milyen egy szerető család, nem bírta elviselni annak a fiúnak az emlékét, aki valaha volt.

Amikor Szin Torrance-be költözött, úgy állapodott meg a LiNK-kel, hogy az önkénteseikkeldolgozik és előadásokat tart. Cserébe a LiNK lakhatást és megélhetést biztosított, de fizetést nem. Aszervezet közreműködésével Szin kapott egy tíz évig érvényes, többszöri belépésre feljogosítóamerikai vízumot, amellyel alkalmanként hat hónapon át tartózkodhatott az Egyesült Államokban.

Az amerikai bevándorlási törvények értelmében az észak-koreai menekültek különlegesbánásmódban részesülnek. Szin a diktatúra politikai börtönében született, és felnőtt áldozatakéntvalószínűleg könnyen kapott volna letelepedési engedélyt. Ő azonban nem folyamodott zöldkártyáért,mert nem tudta eldönteni, hol akar élni.

Bármiről is volt szó, nehezen kötelezte el magát. Torrance-ben jelentkezett egy angolnyelvtanfolyamra, de három hónap után abbahagyta. Ideje nagy részét a LiNK irodájában töltötte, ahol

Észak-Koreáról szóló híreket olvasgatott az interneten és anyanyelvén beszélgetett az ott dolgozókkal.Általában elégedett volt azzal, hogy padlót söpört, dobozokat rakosgatott vagy bútorokat cipelt. Arrakérte Hannah Songot, az ügyvezető igazgatót, hogy ugyanúgy bánjanak vele, mint a többialkalmazottal. Ám amikor konkrét feladatokat kapott, sokszor elhúzta a száját vagy csillapíthatatlandühroham fogta el. A vízuma miatt félévenként félbe kellett szakítania a munkáját, hogy Dél-Koreábautazzon, és eltöltsön ott néhány hetet.

A LiNK azt kéri észak-koreai pártfogoltjaitól, hogy Amerikába érkezésük után készítsenek el egyélettervet. Többnyire egészen praktikus, elérhető célokról van szó – mint angolul tanulni, szakmátszerezni, tanácsadásra és pénzkezelési tanfolyamra járni –, amelyek megvalósításával nekifoghatnakegy kiegyensúlyozott, termékeny élet felépítéséhez. Szin nem akart élettervet készíteni, és Song nem iserőltette. „Annyira borzalmas dolgokat élt át – magyarázta Song –, hogy úgy érezte, joga van akivételezettséghez, és mi egyetértettünk vele. Megadtuk neki ezt a jogot. Itt, Torrance-ben Szin mindigis a levegőben lógott. Alighanem úgy érzi, hogy először értelmet kell adnia annak, hogy túlélte atábort. Szerintem ez idáig még nem sikerült neki.”

A Koreai-félszigetet leszámítva nincs még egy olyan hely a világon, mint Los Angeles, ahol egykoreai könnyedén elboldogulhat angol nyelvtudás nélkül. A városban és a környékén több mint 300ezer koreai-amerikai él.

Torrance-ben és a környező városokban Szin koreaiul vásárolhatott, ehetett, dolgozhatott, éshallgathatott istentiszteletet. Csak annyira tanult meg angolul, hogy hamburgert és mexikói ételeketrendelhessen, és hogy a lakótársaival baseballról és az időjárásról tudjon beszélgetni.

A LiNK egyszintes házában lakott, ahol általában négyen aludtak emeletes ágyakon egy-egy zsúfoltszobában. A házban egyszerre legfeljebb tizenhatan laktak, az egyetemista korú gyakornokok ésönkéntesek gyakran váltották egymást. Egyszer itt is meglátogattam Szint. A mosogatógépre ez voltírva: „Kérlek, ne nyiss ki! Nem működöm, és büdös vagyok.” A bútorok és a szőnyegek kopottakvoltak, a bejárati ajtó előtt lépni sem lehetett a cipő-, szandál- és papucshalomtól.

A kaotikus, kollégiumszerű bajtársiasság illett Szinhez. Bár amerikai születésű lakótársai aligbeszéltek koreaiul, zajosak voltak, és hamar odébb álltak, Szin jobban szerette ezt a dinamikusmúlandóságot, mint az egyedüllétet. A tábori élet utóhatása volt, hogy sokkal jobban aludt és jobbanesett neki az étel, ha emberek vették körül, még ha idegenek is. Amikor nem tudott elaludni vagyfelriadt rémálmaiból, lemászott az ágyáról, és úgy merült álomba, ahogy annak idején a táborban: apuszta földön, egy szál takaróval.

Biciklivel járt munkába. A kellemes, huszonöt perces út átszelte a napfényes, multikulturálisTorrance külvárosias negyedeit. Los Angeles belvárosától 30 km-re Torrance-nek saját strandja volta Santa Monica-öbölben, Szin sokat sétált errefelé. A város széles sugárútjait az az ifjabb FrederickLaw Olmsted tervezte, aki a Washingtoni Nemzeti Parkot (National Mail) is. Középiskolájánakmediterrán stílusú homlokzata a „Beverly Hills 90210” és a „Buffy, a vámpírok réme” (Buffy theVampire Slayer) című tévésorozatokban is feltűnt. Torrance-ben található az ExxonMobil egyikolajfinomítója, innen származik a Dél-Kaliforniában használt üzemanyag nagy része. Mielőtt Szinbeköltözött volna, egy évig élt a LiNK által bérelt, háromszobás, lepusztult lakásban a hatalmasConocoPhillips/Torrance olajraktár szomszédságában.

A LiNK Washingtonból, a fővárosból költözött Los Angelesbe. Kaliforniában alacsonyabbak a

bérleti díjak, és a helyi koreai közösség sokat segített az alulról építkező mozgalom kiteljesítésében.Könnyebben tudtak fiatal önkénteseket – szóhasználatukkal élve „nomádokat” – toborozni éselszállásolni, akik néhány torrance-i tréninget követően elkezdték bejárni az országot. Feladatuk, hogyelőadásokat tartanak, és felhívják a közvélemény figyelmét az emberi jogok észak-koreai helyzetére.

Szin a második nyarát töltötte Kaliforniában, amikor új „nomád” érkezett a tréningre. A karcsú,feltűnően csinos Harim Lee Szöulban született, és négyéves volt, amikor a családjával az EgyesültÁllamokba költözött.

Seattle külvárosában járt középiskolába, és másodéves szociológushallgató volt a WashingtoniEgyetemen, amikor először látta Szint egy YouTube-videón, amelyen a fiú a kaliforniai MountainView-ban, egy hatalmas előadóteremben válaszolt a Google dolgozóinak kérdéseire. Azt a cikkemetis olvasta a The Washington Postban, amelyben Szint idéztem arról, hogy szeretne egy barátnőt, denem tudja, hogyan kell ismerkedni.

A kétnyelvű Harim hosszabb ideig élt Dél-Koreában is, ahol egy Észak-Koreával foglalkozó civilszervezetnek tolmácsolt. Harmadik egyetemi éve után úgy döntött, otthagyja az iskolát, és mindenidejét Észak-Korea ügyének szenteli. Megtalálta a LiNK nomád programját az interneten. Két héttel arepülőútja előtt jött rá, hogy Szin is Torrance-ben él. Onnantól kezdve egyfolytában a fiúra gondolt.Úgy tekintett rá, mint egy igazi celebre, és remélte, közel kerülnek majd egymáshoz. Torrance-benhamar kiszúrta Szint, amikor a biciklijén megérkezett a LiNK irodájába, és úgy intézte, hogy szóbaelegyedhessen vele. Rögtön szimpatikusnak találták egymást. Szin huszonhét, a lány huszonkettő évesvolt.

A LiNK szigorúan tiltja, hogy az észak-koreai disszidensek viszonyt folytassanak a fiatalgyakornokokkal, akik legtöbbször először voltak ennyire távol a szüleiktől. A szabály elvben mindkétfél érdekeit védi, és a programjuk lebonyolítását hivatott megkönnyíteni. Szint és Harimot ez cseppetsem érdekelte. Amikor arra kérték őket, addig ne találkozzanak, míg Harim be nem fejezi agyakorlatát, mindketten felháborodtak. A lány azzal fenyegetőzött, hogy az egészet abbahagyja.„Egyszerűen igazságtalannak tartottuk a szabályt” – mondta.

Szin személyes sértésnek érezte a figyelmeztetést. Szerinte a LiNK kettős mércét alkalmaz, és ezekszerint ő másodrendű ember, hiszen például a barátja, Andy Kim is egy gyakornokkal jár. „Én egysenki vagyok a szemükben – mondta. – Azt hiszik, beleszólhatnak a magánéletembe.”

Hónapokig tartó tépelődést és egy dél-koreai utazást követően Szin otthagyta a LiNK-et. NemHarim volt az egyetlen ok. Hannah Songot zavarta, hogy Szin rendszeresen kibújt a felelősség alól, éskülönleges bánásmódot várt el. Nem tett erőfeszítést, hogy megtanuljon angolul, noha ez azelőadásaihoz elengedhetetlen lett volna. Volt valami félreértés a szállásával kapcsolatban is, ugyanisazt hitte, a továbbiakban a LiNK nem biztosít neki szállást, pedig Song csak annyit mondott, Szinnekelőbb-utóbb a saját lábára kell állnia.

A szakítás valószínűleg elkerülhetetlen volt, és semmiképp sem szokatlan az észak-koreaidisszidensek karriertörténetében. A menekültek Dél-Koreában is hajlamosak kilépni az állásukbólarra hivatkozva, hogy pikkelnek rájuk. Hanavonban, a dél-koreai áttelepülési központban dolgozókarrier-tanácsadók szerint a munkahelyi paranoia az életüket újrakezdő észak-koreaiak visszatérőproblémája. Folyton becsapva és elárulva érzik magukat, aminek sokszor viharos felmondás lesz azeredménye. Sokan közülük soha nem lesznek képesek megállni a saját lábukon.

Az Egyesült Államokban letelepedett menekültek is hasonló helyzetben vannak. Cliff Lee, avirginiai Alexandriában élő, koreai születésű amerikai számos észak-koreai menekültnek biztosítottszállást. Ő is úgy látja, hogy esetükben gyakoriak a beilleszkedési zavarok: „Megtanulták, hogyminden, amit Észak-Koreában mondtak nekik, hazugság volt. Ezek után hogyan higgyék el, hogy

Amerikában bárki is igazat mond nekik?”Songot nagyon megviselte, hogy Szin otthagyta a LiNK-et. Magát hibáztatta, amiért a fiútól nem

követelte meg már a kezdetektől, hogy vállaljon felelősséget önmagáért. Ráadásul azt sem tudta megsoha, Szin mihez akar kezdeni az életével.

24NINCS MENEKVÉS

Szin 2011 februárjában mondott fel a LiNK-nél. Néhány nappal később Washington államba repült,hogy Harim szüleihez költözzön, akik Seattle egyik külvárosában, a Cascade-hegység nyugati lejtőinelterülő Sammamishban laktak.

A hirtelen döntés engem is meglepett. Los Angeles-i barátaihoz hasonlóan amiatt aggódtam, hogylobbanékonysága miatt meggondolatlanul égeti fel a hidakat maga mögött. Új lakóhelye ugyanakkormegkönnyítette a találkozóink megszervezését. Jómagam Washington államból származom, és miutánotthagytam Tokiót és a The Washington Postot, visszatértem Seattle-be, hogy ezen a könyvöndolgozzak. Amikor Szin felhívott, és tört angolságával közölte, hogy a szomszédom lesz, meghívtamteázni.

Közös munkánk eddigre tulajdonképpen véget ért, hiszen Szin teljesítette ígéretét, múltjánaklegsötétebb titkait is kifürkészhettem. De nekem hiányzott még valami. Tudni akartam, mihez kezdmagával a jövőben. Amikor Harimmal a nappalimban üldögéltek, megkérdeztem, meglátogathatom-eőket az otthonukban.

Szívesen találkoztam volna a lány szüleivel. Túl udvariasak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak.Arra hivatkoztak, hogy óriási rendetlenség van a házban. Majd utánanéznek, mikor lenne alkalmas, ésmegbeszéljük. Anélkül, hogy kimondták volna, nyilvánvalóvá tették: szeretnék, ha minél hamarabb avégére érnék kérdéseim hosszú sorának.

Időközben Észak-koreai Szabadság Gócpontja (North Korea Freedom Plexus) néven alapítottakegy civil szervezetet, amelyet a Szin előadásain befolyt adományokból akartak fenntartani.Ambiciózus tervük az volt, hogy menedékházat nyitnak a Kínába szökött disszidenseknek, ésrendszerellenes röpiratokat csempésznek Észak-Koreába. Emiatt Szin kétszer is ellátogatott Kínába,az észak-koreai határ mellé, és további utazásokat is tervezett. Amikor megkérdeztem, nem fél-e attól,hogy elrabolják vagy letartóztatják Kínában, ahol a disszidensekre észak-koreai ügynökökközreműködésével vadásznak, Szin azt felelte, hogy a dél-koreai útlevele védelmet jelent, és mindignagyon óvatos. A barátait ez nem nyugtatta meg, és kérték, tartsa távol magát Kínától.

Lowell és Linda Dye, a columbusi házaspár, akik Szinről szóló első cikkem hatására segítettekösszeszedni a pénzt a fiú amerikai útjára, szintén csalódottak lettek, amikor megtudták, hogy Szinotthagyta a LiNK-et és Seattle-be költözött. Szerintük – és a riverside-i Kim család ugyanezen avéleményen volt – rendkívül kockázatos vállalkozás új civil szervezetet alapítani. Sokkalhatékonyabb lenne, ha Szinék egy megfelelő alapokkal és anyagi erőforrásokkal rendelkezőszervezettel dolgoznának együtt.

Szin a szüleinek tekintette a Dye-házaspárt, így komolyan vette az aggályaikat. Miután Seattle-beköltözött, beleegyezett, hogy néhány hetet Harim nélkül velük tölt, az ország középső részénelhelyezkedő Columbusban.

Dye-ék segíteni akartak a jövője megtervezésében. Az igazgatási tanácsadó Lowell szerint a fiúnakpénzügyi menedzserre és ügyvédre lett volna szüksége. De Columbusban ezt nem tudták megbeszélni,részben azért, mert Szin seattle-i idő szerint élt. Sokáig aludt és későig maradt fenn, hogy Harimmalskype-olhasson. „Azt mondta nekünk, hogy nagyon szereti Harimot – mesélte Lowell. – Ahogyfogalmazott, a lány az ő útja, mert boldoggá teszi.”

Amikor Szin visszatért Seattle-be, újra találkoztam Harimmal és vele. Még mindig a házukbanuralkodó nagy rendetlenségre hivatkoztak, így ittunk egy kávét a Starbucksban. Amikor megkérdeztem

tőlük, mik a terveik, Harim elpirult, elmosolyodott és szerelmesen Szinre nézett.Szin nem mosolygott.Nem akart a terveiről beszélni.Azonban nem tágítottam, és emlékeztettem arra, hogy korábban sem a szerelemre, sem a házasságra

nem tartotta magát képesnek. Vajon megváltozott-e azóta a véleménye? „Mindenekelőtt dolgoznunkkell – felelte kitérően. – És ha elvégeztük a dolgunkat, van remény a fejlődésre.”

De kapcsolatuk nem működött. Hat hónappal az összeköltözésük után Szin azzal hívott fel, hogyszakítottak Harimmal. Az okáról nem akart beszélni. Másnap Ohióba repült, hogy a Dye családhozköltözzön. Még nem tudta, mihez kezd, talán visszamegy Dél-Koreába.

Szin még Harimmal élt, amikor meghívott egy koreai-amerikai pünkösdista közösség templomába,ahol előadást tartott. Láttam rajta, hogy szeretné, ha elmennék és meghallgatnám. Esős, hidegvasárnap este volt. Néhány perccel a kezdés előtt érkeztem. Szin a bejáratnál várt. Kezemet két kezeközé fogta, a szemembe nézett, és arra kért, üljek az első sorba. Sosem láttam még ennyireelegánsnak: szürke öltönyt, kék inget és kifényesített fekete cipőt viselt. A templom dugig megtelt.

A közös éneklés és a lelkipásztor imája után Szin előlépett. Jegyzetek nélkül beszélt egy óránkeresztül, és láthatóan nem volt ideges. Közönségét provokálni akarta, így azzal kezdte, hogy KimDzsongil rosszabb, mint Hitler, hiszen míg az utóbbi más népekre támadt, Kim saját honfitársaitdolgoztatja halálra a kényszermunkatáborokban.

Majd Szin úgy mutatta be magát, mint egy vadállatot, akit azért tenyésztettek ki, hogy alegcsekélyebb bűntudat nélkül jelentsen családjáról és barátairól. „Csak arra tudtam gondolni, hogy atúlélés érdekében spicliskednem kell.”

Szin azt is bevallotta, hogy amikor a táborban a tanára agyonverte hatéves osztálytársát, akinek azvolt a bűne, hogy öt szem kukoricát rejtegetett a zsebében, nem gondolkodtatta el az eset. „Nemtudtam, mi az együttérzés vagy a szomorúság. Születésünktől fogva úgy neveltek, hogy ne legyünkképesek normális emberi érzelmekre. Én csak most tanulom az érzelmeket. Már tudok sírni. Azthiszem, most válók emberré.”

De Szin azt is nyilvánvalóvá tette, hogy ez a folyamat még nagyon sokáig fog tartani. „Fizikailagmár megszöktem, de lelkileg még nem.”

Előadása végén elmesélte, hogyan mászott át Pak parázsló testén. Bevallotta, hogy nem nemescéllal menekült el a 14-es táborból. Nem szabadságra vagy politikai jogokra vágyott, hanem sülthúsra. Éhes volt.

Lenyűgözött Szin beszéde. Teljesen megváltozott ahhoz a bátortalan, összeszedetlenül beszélőelőadóhoz képest, akit fél évvel azelőtt Kaliforniában láttam. Öngyűlöletét most arra használta, hogyvádat emeljen a rendszer ellen, amely tönkretette az életét és megölte a családját.

Vallomása, mint később megtudtam, kemény munka eredménye volt. Szin észrevette, hogy kérdezz-felelek típusú előadásaitól az emberek elalszanak. Elhatározta, hogy megfogadja barátai és kollégáitanácsát. Vázlatot írt, és többször elgyakorolta beszédét.

A befektetett munka megtérült. Aznap este a hallgatósága kényelmetlenül fészkelődön. Az arcokonundor, félelem és döbbenet tükröződött. Néhányan sírtak. Amikor Szin azzal fejezte be, hogy hamegtöri a hallgatást, akár egyetlen ember is képes lehet az Észak-Korea kényszermunkatáboraibanmaradt több tízezer fogoly kiszabadítására, a templomban kitört a tapsvihar.

Szin ebben a beszédben, ha az életében még nem is, átvette az irányítást a múltja felett.

Szin Donghjok 2009-ben költözött Dél-Koreából Dél-Kaliforniába, ahol a Szabadságot Észak-Koreának emberi jogi szervezetnek dolgozott. Később Seattle-be költözött.

UtószóFÉLELEM NÉLKÜL

Szin végül elhagyta Amerikát, és 2011-ben visszaköltözött Dél-Koreába, ahol vett egy kis lakástSzöulban. A közös nyelvnek, az ismerős ételeknek és új munkatársainak köszönhetően jobban érezteitt magát. Egy csapat fiatal emberi jogi aktivista segítségével hetente jelentkező internetes műsortkészített, ahová frissen disszidált észak-koreaiakat hívtak meg, akik korábbi életükről és arrólbeszéltek, miért választották a szökést. Házigazdája lett az „InsideNK” című műsornak, amelynekepizódjait angol feliratokkal ellátva a YouTube-ra is feltöltik. Új, trendi szemüvegében avantgárdtudósra hasonlít, és a kamera előtt könnyednek, kedvesnek és kíváncsinak tűnik. Nem Szin afőszereplő ezekben az adásokban, de személyes kommentárjai sokszor találóak. Egyszer például aztmondta, hogy Észak-Korea diktátorainak egyetlen lehetőségük van az életben maradásra: habeismernek minden elkövetett gaztettet, és lehajtott fejjel bocsánatot kérnek a népüktől.

Amikor ez a könyv először jelent meg, újságírók hada kereste fel. Mindenáron azt akartákmegtudni, miért árulta el anyját, és először miért hazudott róla. Végül pedig azt, miért e könyvkapcsán határozta el, hogy elmondja az igazságot.

Szin felkészült az ilyen kérdésekre és minden tőle telhetőt megtett, hogy érthetően feleljen. „Atáborban fogolyként gondolkodtam, és nem értettem olyan alapvető fogalmakat, mint a család vagy abarátság – mondta Szin a The Wall Street Journal riportereinek, Evan Ramstadnek és Soo-ahShinnek. – Iszonyú akár visszagondolni is erre az időszakra. Rájöttem, hogy csak úgy tudoktovábblépni, ha nem titkolom tovább. Felelősnek érzem magam az anyám haláláért. Bocsánatot akarokkérni tőle, még akkor is, ha már rég halott. Ezért vallottam be a történteket, hogy a bocsánatát kérjemvele.”

Egy héttel a könyv megjelenése után Szin Washingtonba utazott, hogy egy nemzetközi konferenciánbeszéljen a munkatáborokról. A tudósokkal, újságírókkal, amerikai és dél-koreaikormánytisztviselőkkel zsúfolt teremben még egy indokot sorolt fel arra, miért mutatta meg magából ahidegszívű gyermeket, aki elárulta anyját. Azt akarta, hogy a világ megértse, Észak-Korea a mai napigugyanazt teszi a gyerekekkel, amit vele is műveltek: úgy idomítják őket, hogy ne legyenek emberiérzéseik. Szavait néma csend követte.

Szin szándéka, hogy története megérintse a tömegeket, jobban sikerült, mint remélte. A Menekülésa 14-es táborból nemzetközi bestseller lett, tizenkilenc nyelvre, köztük koreaira és kínaira islefordították. A The Guardian, a The Wall Street Journal, a The Atlantic, a Le Monde és a DérSpiegel online változata is részleteket közölt a könyvből. A BBC rádiójában egy héten át minden estefelolvastak a könyvből. Szin nem győzött interjúkat adni. Napilapok, rádiók és televíziós csatornákkeresték meg a világ minden tájáról.

Ő lett az észak-koreai Gulag arca, bár ezt nem viselte könnyen. Fontos emberek tanulták meg anevét. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnál tartott beszédében Hillary Clintonkülügyminiszter külön kiemelte Szint, akinek hivatása, hogy „felhívja a világ figyelmét arra, mi folyika szülőhazájában”. A dél-koreai elnök, I Mjongbak az amerikai törvényhozás előtt azt nyilatkozta,hogy Észak-Koreában az emberi jogok megsértése égetőbb probléma, mint a fegyverkezés. SzlobodanMilosevics perének fővádlója Szin történetére hivatkozva szólította fel az ENSZ Biztonsági Tanácsát,hogy indítson vizsgálatot Észak-Korea emberiség elleni bűntettei kapcsán. A The Economist avilágtól és önmagától kérte számon, miért nem vette elég komolyan az észak-koreai jogtiprást. „Akegyetlenség mértéke olykor eltompítja az erkölcsi felháborodást – írta a lap vezércikke a könyv

megjelenése kapcsán.Mennyivel könnyebb kifigurázni a rendszert, és azzal viccelődni, hogy egy országot földönkívüli

torzszülöttek irányítanak, mint megbirkózni azzal a szenvedéssel, amit okoznak. (Ebben a TheEconomist is bűnös.) Gyilkosság, rabszolgatartás, tömeges internálás, kínvallatás, nemi erőszak:Észak-Koreában szinte minden emberiség elleni bűntett előfordul.”

Amióta a könyv megjelent, Szin a világot járja. Arról beszél, mit miért tett a 14-es táborban.Emlékezteti az embereket, hogy a lágerek a mai napig léteznek, és hozzá hasonló rabszolgákat ésspicliket nevelnek. Szinte naponta megkérdezik tőle az újságírók, nem fél-e az észak-koreaibérgyilkosoktól. A kérdés jogos. Legalább három alkalommal megtörtént, hogy Phenjanbérgyilkosokat küldött a túlságosan beszédes disszidensek ellen. Két gyilkossági kísérlet kudarcbafulladt, de például a dél-koreai kormány szerint Ri Hanjongot 1997-ben észak-koreai ügynökök lőttékagyon Szöulban. A férfi Kim Dzsongil volt feleségének az unokaöccse volt, aki szökését követőennyíltan kritizálta a phenjani kormányt.

Nem sokkal könyvem megjelenése után Észak-Korea még keményebb hangot ütött meg az emberijogokkal kapcsolatos kritikákra reagálva: „[Észak-Korea] hadserege és népe sosem fogja engedni,hogy az Egyesült Államok az »emberi jogok« ürügyén lerombolja a szocializmus győzedelmesrendszerét” – jelentette a Koreai Központi Hírügynökség. A közlemény büntetéssel fenyegette adisszidenseket és az emberi jogi aktivistákat: „Azokat pedig, akik országunk vezetőinek méltóságátmegsértik, el fogja érni a kegyetlen büntetés, bárhol legyenek is.”

Szin rendíthetetlen nyugalommal fogadja a média megkeresését. Nem fél. Addig fog beszélni arról,mi történt vele a 14-es táborban, amíg be nem zárják az összesei, és a rabokat szabadon nem engedik.

Függelék:A 14-ES TÁBOR SZABÁLYZATA

(Az itt következő tíz szabályt Szinnek kívülről meg kellett tanulnia, és az őrök megkövetelték, hogyidőről időre emlékezetből felmondja.)

1. Szökni szigorúan tilos.

Minden szökési kísérlet azonnali főbelövéssel büntetendő.Az a fogoly, aki szökési kísérlet tanúja, és nem jelenti, azonnali főbelövéssel büntetendő.A szökési kísérletet azonnal jelezni kell a legközelebbi őrnek.Kettőnél több fogoly gyülekezése szökési kísérletnek minősül.

2. Kettőnél több fogoly gyülekezése szigorúan tilos.

Az őrség előzetes engedélye nélkül kettőnél több fő gyülekezése azonnali főbelövésselbüntetendő.Az őrség lakónegyedébe való belépés és a köztulajdon megrongálása azonnali főbelövésselbüntetendő.Az egy helyen tartózkodó foglyok száma semmilyen körülmények között nem haladhatja meg afelügyelő őrök által megszabottat.A külső munkára kivezényelt foglyok engedély nélküli gyülekezése tilos.A szállás esti műszak végén történő megközelítése során előzetes engedély nélkül legfeljebbhárom fogoly tartózkodhat együtt.

3. Lopni szigorúan tilos.

Fegyver eltulajdonítása vagy birtoklása azonnali főbelövéssel büntetendő.Az a fogoly aki fegyver eltulajdonítását vagy birtoklását nem jelenti, illetve ilyen bűnelkövetésében segédkezik, azonnali főbelövéssel büntetendő.Élelmiszer eltulajdonítása és rejtegetése azonnali főbelövéssel büntetendő.Az a fogoly, aki szándékosan megkárosít bármilyen, a tábor területén használatban álló eszközt,azonnali főbelövéssel büntetendő.

4. Az őröknek való engedelmesség minden esetben kötelező.

Az őrökkel szembeni engedetlenség vagy erőszak alkalmazása azonnali főbelövéssel büntetendő.Az őrök instrukcióinak hiányos követése azonnali főbelövéssel büntetendő.Az őröknek panaszkodni tilos.Az őrökkel való találkozás során a tisztelet jeléül kötelező meghajolni.

5. A szökevényt és a gyanús személyeket azonnal jelenteni kell.

A szökevényeknek nyújtott bármilyen segítség vagy menedék azonnali főbelövéssel büntetendő.Az a fogoly, aki szökevény tulajdonában álló tárgyakat birtokba vesz vagy elrejt, azonnalifőbelövéssel büntetendő.

6. A foglyoknak kötelességük társaikra figyelni és a gyanús tevékenységeket azonnal jelenteni.

Minden fogolynak folyamatosan figyelnie kell a többi fogoly tevékenységét.

A foglyoknak ellenőrizniük kell társaik szavait és viselkedését, és a legcsekélyebb gyanúfelmerülése esetén azonnal riasztaniuk kell az őrséget.Kötelező a foglyok számára az ideológiai továbbképzések látogatása, társaik és önmaguk alaposkritikája.

7. A foglyoknak kötelességük a számukra kijelölt normát maradéktalanul teljesíteni.

A napi munkakvóta nem teljesítése szabotázsnak minősül, és azonnali főbelövéssel büntetendő.Minden egyes fogoly személyesen felelős a számára kijelölt norma teljesítéséért.A foglyok munkavégzésének célja az általuk elkövetett bűnök jóvátétele és a köszönetkinyilvánítása az állam irántuk tanúsított nagylelkűségéért.Az őrök által meghatározott napi norma nem módosítható.

8. Munkahelyen kívül a különböző nemű foglyok érintkezése tilos.

Az előzetes engedély nélkül létesített szexuális kapcsolat azonnali főbelövéssel büntetendő.Különböző nemű foglyok a munkahelyen kívül előzetes jóváhagyás nélkül egymással nemérintkezhetnek.A foglyok a másik nem számára kijelölt tisztálkodóhelyiségeket előzetes jóváhagyás nélkül nemlátogathatják.A foglyok különleges engedély nélkül másik nembeli fogollyal fizikailag nem érintkezhetnek, ésnem alhatnak egy helyiségben.Előzetes jóváhagyás nélkül az ellenkező nem hálókörleteinek látogatása tilos.

9. A foglyoknak őszinte megbánást kell tanúsítaniuk hibáik miatt.

Az, aki bűneit megbánás helyett tagadja, vagy bármilyen a normáktól eltérő magatartást tanúsít,azonnali főbelövéssel büntetendő.Minden fogolynak tudatában kell lennie annak, milyen bűnt követett el hazája és társadalmaellen, és küzdenie kell hibái jóvátételéért.A megtisztuláshoz kizárólag a bűnök őszinte elismerése és megbánása vezethet.

10. A szabályok megszegése azonnali főbelövéssel büntetendő.

Őreire minden fogolynak őszintén úgy kell tekintenie, mint tanítóira. Múltbeli bűneiket a foglyoka tábor tíz szabályának való engedelmességgel, állhatatos munkával és fegyelemmel teszik jóvá.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSEzt a könyvet nem tudtam volna megírni Szin Donghjok bátorsága, bölcsessége és türelme nélkül.

Két kontinensen és két éven át vállalta a múltidézés minden fájdalmát, hogy történetének apró,szörnyűséges részleteit elmondja.

Szeretném megköszönni Lisa Colacurciónak, az egyesült államokbeli Észak-koreai Emberi JogiBizottság elnökségi tagjának, hogy felhívta a figyelmemet Szin esetére. Kenneth Cukier, a TheEconomist tudósítója javasolta, hogy Szin történetét írjam meg, és több hasznos tanáccsal is ellátott.

Mivel nem beszélek koreaiul, tolmácsra is szükségem volt. Szeretném megköszönni Stella Kimnekés Jennifer Chónak, hogy Szöulban a rendelkezésemre álltak. Ugyanitt Szó Jundzsong és Brian Leesegítségére is számíthattam az interjúk során. Tokióban Jamamoto Akiko volt a segítségemre. Dél-Kaliforniában David Kim volt kiváló tolmácsom, és Szinnel együtt egy barátot is szereztünk vele.Tanácsai a könyv megírásánál is hasznosnak bizonyultak.

A LiNK-nél Hannah Song és Andy Kim segített abban, hogy megértsem Szin beilleszkedésiproblémáit. Song rengeteg időt szánt arra, hogy találkozóinkat megszervezze. Seattle-ben Harim Leevolt segítségemre, az Ohio állambeli Columbusból pedig Lowell és Linda Dye adtak hasznostanácsokat. Szin szüleinek tekinti őket, hiszen neki is nagyon sokat segítettek.

Amikor megkíséreltem megérteni, mi folyik Észak-Koreában, Marcus Noland, a washingtoniszékhelyű Peterson Világgazdasági Intézet helyettes igazgatója és tudományos főmunkatársa volt asegítségemre. Stephan Haggarddal végzett kutatásai legfontosabb forrásaim közé tartoztak. KongdanOh-val, a Virginia állambeli Alexandriában székelő Institute for Defense Analyses (Védelmi ElemzőKözpont) kutatójával folytatott beszélgetéseim segítettek megérteni azt, amit Észak-Koreárólmegtudtam. Férjével, Ralph Hassiggal írt könyvei szintén óriási segítséget jelentettek. Andrej Lankov,a szöuli Kukmin Egyetem észak-koreai tanulmányokat oktató professzora mindig kész volt velemmegosztani meglátásait.

Két fáradhatatlan blogger, Joshua Stanton, a One Free Korea és Curtis Melvin, a North KoreanEconomy Watch írója mindig friss, hasznos információkkal és elemzésekkel szolgált az országgazdaságát, kormányát, hadseregét és politikáját illetően. Barbara Demick könyve, a Nothing to Envyismertette meg velem az észak-koreai mindennapokat.

Külön köszönettel tartozom a szöuli Észak-koreai Emberi Jogi Információs Központnak. Ők adtákki Szin koreai nyelvű memoárjait, és ők beszélték rá, hogy dolgozzunk együtt. A Koreai ÜgyvédiKamara által kiadott Fehér könyv az észak-koreai emberi jogokról, 2008 szintén fontos forrásomvolt.

A The Hidden Gulag című könyv szerzője, David Hawk, aki rengeteget tett azért, hogy a külvilágfigyelmét felhívja a kényszermunkatáborok létezésére és működésére, készségesen megosztotta velemtapasztalatait és kutatásait. Suzanne Scholténak, aki számos kampányt vezetett világszerte az észak-koreai emberi jogokért, szintén köszönettel tartozom. Seattle-ben Blaise Aguera y Arcas éles szeműmeglátásai, valamint Sam Howe Verhovek interjúkészítési tanácsai bizonyultak hasznosnak.

Ügynököm, Raphael Sagalyn erején felül dolgozott azért, hogy ez a könyv megjelenhessen. AViking kiadó szerkesztője, Kathryn Court és asszisztense, Tara Singh fontos ügynek tekintették akönyvet és tanácsaik sokat javítottak a kéziraton.

David Hoffman, a The Washington Post külpolitikai szerkesztője küldött Ázsiába, és ő tanácsolta,hogy ássam bele magam az észak-koreai ügyekbe. Amikor haboztam, nem hárított. Amikor küzdöttem,biztatott. A lap szerkesztői, Doug Jehl és Kevin Sullivan végig éreztették, hogy munkámat fontosnak

tartják. Donald E. Graham, a Washington Post Company elnöke mindig figyelemmel követte az Észak-Koreáról szóló híreket, és szólt, ha valamelyik írásom felkeltette az érdeklődését.

Végül, de nem utolsósorban szeretném megköszönni feleségem, Jessica Kowal segítségét, akinekkulcsfontosságú szerepe volt a könyv létrejöttében. Nemcsak elolvasta és szerkesztette, de arról ismeggyőzött, hogy Szin történetét meg kell írnom. Gyermekeim, Lucinda és Arno, kiváló kérdésekettettek fel Szin életéről. Bár teljes egészében nem tudták felfogni Észak-Korea kegyetlenségét, Szinbennagyszerű embert ismertek meg, ahogyan én is.

„SZERETET, EGYÜTTÉRZÉS ÉS CSALÁDSZIN ELŐTT ISMERETLEN FOGALMÁK VOLTAK.

ISTEN SEM TŰNT EL VAGY HALT MEG SZÁMÁRA:EGYSZERŰEN NEM HALLOTT RÓLA.”

Szin rajzai a táborbeli életéről

A 14-es kényszermunkatáborban Szin tanárai egyenruhás, fegyveres őrök voltak. Szin tanúja volt,amint egyikük a mutatópálcájával halálra verte az egyik hatéves osztálytársát.

A gyerekek a táborban állandóan élelem után kutattak, patkányt, rovarokat és tehéntrágyából kipiszkáltemésztetlen kukoricaszemeket ettek.

Szinnek végig kellett néznie, amint az anyját felakasztják, a bátyját pedig lelőtték szökés tervezéséért.

Szin hét hónapig volt egy titkos föld alatti börtönben a 14-es táborban, miután felfedezték az anyja ésa testvére szökési tervét. Ekkor 13 éves volt.

A föld alatti börtönben az őrök izzó parázs felett kínozták Szint, hogy elárulja szerepét a tervezettszökésben.

Amikor az egyenruhagyárban dolgozott, egy varrógép leejtésért kiszabott büntetésként az őrök késsellevágták Szin jobb keze középső ujjának az első percét.

JEGYZETEK

[1] Elie Wiesel: Az éjszaka (La Nuit). Ford.: Balabán Péter. Budapest, Láng, 1990.[2] Kang Cholhwan – Pierre Rigoulot: The Aquariums of Pyongyang. New York, Basic Books, 2001. 79.[3] A túlélőket, köztük Szint, David Hawk emberi jogi szakértő interjúvolta meg. A The Hidden Gulag című jelentése más, hasonló

témájú beszámolók mellett megtalálható a szerző (www.davidrhawk.com) weblapján.[4] White Paper on Human Rights in North Korea. Szöul, Korea Institute for National Unification, 2008.[5] Laura Ling és Euna Lee amerikai televíziós újságírók közel öt hónapot töltöttek egy észak-koreai börtönben, miután 2009-ben

illegálisan léptek be az országba. Csak azután engedték őket szabadon, hogy Bili Clinton személyesen járt közben értük Phenjanban,és közös képen szerepelt Kim Dzsongillel.

[6] Marc Wiese Escape from Camp 14: Total Control Zone című filmjét a 2012-es torontói filmfesztiválon mutatták be.[7] Hyun-sik Kim – Kwang-ju Son: Documentary Kim Jong II. Szöul, Chonji Media, 1997 202. Idézi: Ralph Hassig – Kongdan Oh: The

Hidden People of North Korea. Lanham, MD, Rowman & Littlefield, 2009. 27[8] A szerző szóbeli interjúja Csőn Dzsonghivel, a dél-koreai Hanavon menekültközpont főnővérével, aki 1999 óta rögzíti az észak-koreai

szökevények adatait.[9] A szerző 2007 és 2010 között menekültekkel végzett interjúi. A kasztrendszert jól leírják a következő források is: Andrei Lankow:

North of the DMZ. Jefferson, N.C., McFarland & Company, 2007 67-69. és Hassig – Oh: The Hidden People of North Korea.198-99.

[10] Kim Dzsongil családjának életszínvonaláról ír: Hassig – Oh: i. m. 27-35. Curtis Melvin North Korean Economy Watch blogjánpedig Google Earth segítségével készült fotókat gyűjtött össze: www.nkeconwatch.com/2011/06/10/friday-fun-kim-jong-ils-train/

[11] Andrew Higgins: „Who Will Succeed Kim Jong II”. The Washington Post, 2009. július 16.[12] Kim Jongszunnak például azért kellett nyolc évet töltenie a 15-ös táborban, mert Kim Dzsongil első feleségének a barátnője volt.

Mivel Észak-Koreában az egyén bűne a család bűne is, négy gyermeke és szülei is a táborban raboskodtak. Egy biztonsági tisztviselőszerint ha Kim Jongszun még beszélni is merészelt volna a Kedves Vezetőről és a feleségeiről, sosem engedték volna szabadon.

[13] Mark Willacy: „Sorry, ladies, your favorite N. Korean dictator is off the market”. MSN Now, 2012. július 25.http://now.msn.com/kim-jong-un-marries.

[14] Kang-Rigoulot: The Aquariums of Pyongyang. 100.[15] Kim Yong: Long Road Home. New York, Columbia University Press, 2009. 85.[16] Andrea Matles Savada (ed.): North Korea: A Country Study. Washington, GPO for the Library of Congress, 1993.[17] Yuk-Sa Li (ed.): Juche! The Speeches and Writings of Kim Il Sung. New York, Grossman Publishers, 1972. 157 Idézi a Stanford

Journal of East Asian Affairs 1, no. 1 (2003. tavasz), 105.[18] Stephan Haggard – Marcus Noland: Famine in North Korea. New York, Columbia University Press, 2007, 175.[19] Wonhyuk Lim: North Korea’s Economic Futures. Washington, D.C., Brookings Institution, 2005.[20] Elmer Luchterhand: „Prisoner Behavior and Social System in the Nazi Camp”. International Journal of Psychiatry 13, 1967 245-

64.[21] Eugene Weinstock: fíeyond the Last Path. New York, Boni and Gaer, 1947 74. A szóban forgó mű a holokausztirodalom kevésbé

ismert tételei közé tartozik. Magyarul is megjelent (Weinstock Jenő: Túl az ösvényen. H. D. J. Association, Inc., New York, 1947),ez a változat a Magyar Elektronikus Könyvtárból szabadon letölthető (http://mek.oszk.hu/06600/06659/). A magyar kiadás azonbannem teljesen egyezik az angol nyelvű változattal, így a magyar verzióban a könyvünkben idézett mondatok sem szerepelnek. (AFord.)

[22] Ernest Schable: „A Tragedy Revealed: Heroines’ Last Days”. Life, 1958. Augusztus 18. Idézi: Shamai Davidson: „HumanReciprocity Among the Jewish Prisoners in the Nazi Concentration Camps”. In: The Nazi Concentration Camps. Jeruzsálem, YadVashem, 1985. 555-72.

[23] Terrence Des Pres: The Survivor: An Anatomy of Life in the Death Camps. New York, Oxford University Press, 1976. 142.[24] Yong: Long Road Home. 106.

[25] Pak reményei túlzottak voltak. Bár 2004 óta különleges megbízott foglalkozik az észak-koreai emberi jogokkal az ENSZ-en belül, aszervezet semmilyen hatást nem ért el Phenjanban, és a nemzetközi figyelmet sem tudta a táborokra irányítani. Észak-Korea újra ésújra megtagadja az engedélyt, hogy emberi jogi képviselő tehesse be lábát az országba, és az ENSZ jelentéseit kormányánakmegdöntésére irányuló kísérlet részeként értelmezi. Ezek a jelentések fogalmazták meg eddig a legélesebb kritikákat Észak-Koreaemberi jogokat tipró magatartása ellen. Vitit Muntarbhorn különleges megbízott, akinek 2009-ben járt le hatéves mandátuma, aztnyilatkozta: „az átlagemberek kizsákmányolása az elit szörnyű kiváltsága (...) Az állami szervek az elnyomásra szakosodnak, és így azemberi jogokkal való visszaéléseknek feneketlen a kútja: a rendszer tökéletesen zárt, ellenőrzött és érzéketlen.”

[26] Yoonok Chang – Stephan Haggard – Marcus Noland: Migralion Experiences of North Korean Refugees: Survey Evidencefrom China. Washington, D.C., Peterson Institute, 2008. 1.

[27] Lankov: Norlh of the DMZ. 180-83.[28] Im Jeong Jin: „War Declared on the Servi-Cha”. Daily NK, 2009. www.dailynk.com/english/read.php?cataId=nkO1500&num=6941[29] Andrew S. Natsios: The Great North Korean Famine. Washington, D.C., United States Institute for Peace Press, 2001. 218.[30] Charles Robert Jenkins: The Reluctant Communist. Berkeley, University of California Press, 2008. 129.[31] Szinnel készített interjúim idején Jenkins és családja a távoli Szado-szigeten élt. Hitomi itt született és innen rabolták el.[32] Barbara Demick: Nothing to Envy. New York, Spiegel & Grau, 2009. 159-72.[33] North Korea: Harsher Policies Against Border-Crossers. Human Rights Watch, 2007 március,

www.hrw.org/reports/2007/03/05/north-korea-harsher-policies-against-border-crossers.[34] Lankov: North of the DMZ. 183.[35] A szerző személyes interjúi nyomán az észak-koreai informátorokkal rendelkező buddhista szervezet tagjaival.[36]A magyar kiadásban nem szerepelnek a [ ] közti sorok. Ezeket lefordítottam. Az angol nyelvű eredeti szöveg alább olvasható. (szs)

‘Would it be possible for me to visit my uncle who lives in the village across the river?’ Shin asked, although he had no idea wherePark’s uncle actually lived. ‘When I return, I’ll treat you.’‘Sure, go ahead,’ the guard replied. ‘But I am only on duty until seven tonight, so come back before then, all right?’The guard led Shin through a forest to the river, where he said the crossing would be safe. It was late afternoon, but Shinpromised to be back in plenty of time with food for the guard.‘Is the river frozen?’ Shin asked. ‘Will I be OK?’The guard assured him that the river was frozen, and that even if he broke through, the water was only ankle-deep.‘You should be fine,’ he said.The river was about a hundred yards wide. Shin walked slowly out onto the ice. Halfway across, he broke through and icy watersoaked his shoes. He jumped backwards onto firm ice and crawled the rest of the way to China.

[37] Chang et al.: Migration Experiences of North Korean Refugees 9. 1 Demick: Nothing to Envy. 163.[38] Demick: Nothing to Envy. 163.[39] Ishimaru (ed.): News from Inside North Korea. Oszaka, AsianPress International, 2010. 11-15.[40] Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 13. cikk (2). http://www.menszt.hu/layout/set/print/content/view/full/201.[41] Lásd Lee Gwang Baek: „Impact of Radio Broadcasts in North Korea” előadását az Emberi Jogok Nemzetközi Konferenciáján,

2010. november 1. http://nknet.org/eng/board/jbbs_view.[42] Peter M. Beck: „North Korea’s Radio Waves of Resistance”. The Wall Street Journal, 2010. április 16.[43] Choe Sang-hun: „Born and Raised in a North Korean Gulag”. International Herald Tribune, 2007 július 9.[44] Blaine Harden: „North Korean Prison Camp Escape Telis of Horrors”. The Washington Post, 2008. december 11.

www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2008/12/10/AR2008121003855.html.[45] Suh Jae-jean: „North Korean Defectors: Their Adaptation and Resettlement”. East Asian Review 14. no. 3 (2002. ősz), 77[46] Donald Kirk: „North Korean Defector Speaks Out”. The Christian Science Monitor, 2007 november 6.[47] George W. Bush: Decision Points. New York, Crown, 2010. 422.[48] White Paper on Human Rights in North Korea, 2008. 40.[49] Moon Ihlwan: „North Korea’s GDP Growth Better Than South Korea’s”. Bloomberg Businessweek, 2009. június 30.[50] Judith L. Herman: Trauma és gyógyulás (Trauma and Recovery). Ford.: Kuszing Gábor. Budapest, Háttér, 2003. 118-20.

TARTALOMA szerző ajánlása a magyar kiadáshozElőszó MÁS KÁRÁN TANULNIBevezetés AKI NEM ISMERI A „SZERETET” SZÓT1 A FIÚ, AKI ELLOPTA ANYJA EBÉDJÉT2 ISKOLÁBAN3 VÉRSÉGI KÖTELÉK4 ANYÁÉK SZÖKNI PRÓBÁLNAK5 ANYÁÉK SZÖKNI PRÓBÁLNAK – MÁSODIK VÁLTOZAT6 KAMPÓRA AKASZTVA7 NAPFÉNY A PATKÁNYLYUKBAN8 NEM NÉZNI ANYA SZEMÉBE9 REAKCIÓS FATTYÚ10 DOLGOZÓ FÉRFI11 SZIESZTA A SERTÉSTELEPEN12 VARRÁS ÉS SPICUSKEDÉS13 A SPICLI ELHALLGAT14 FELKÉSZÜLÉS A SZÖKÉSRE15 A KERÍTÉSNÉL16 LOPNI17 ÉSZAK FELÉ18 A HATÁRNÁL19 KÍNÁBAN20 MENEDÉK21 KHUREDISZ KHADU22 AKIBŐL NEM KIÉR DÉL-KOREA23 AMERIKÁBAN24 NINCS MENEKVÉSUtószó FÉLELEM NÉLKÜLFüggelék: A 14-ES TÁBOR SZABÁLYZATAKÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSSzin rajzai a táborbeli életérőlJEGYZETEK