Koltai Tamás:AZ ÚJ TEATRALITÁS ÉS A KRITIKA 1

TALÁLKOZÓ UTÁN

Nánay István:TÍZ ÉV UTÁN 2(Beszélgetés Huszti Péterrel)

Kékesi Kun Árpád:ÚJ GYAKORLAT ÉS UJJGYAKORLAT 5(Végzős rendezőhallgatók munkáiról)

Vass Zsuzsa:SZÜRNATURALIZMUS 11(Gerhart Hauptmann: Patkányok)

Koltai Gábor:A PÁNCÉL ÁRNYA RAJTUNK 13(Ruszt Shakespeare-je)

Margitházi Beja:TABLÓKÉP, VIZSGABÁJ 16(Vizsgaelőadások Erdélyben)

FŐISKOLÁK

Nánay István:ÁLLAPOTRAJZ 21

Csáki Judit:A CSÚF JÖVŐ 26(Országos Gyerekszínházi Találkozó)

HOGYAN HAT? 29(Kolibri-előadások vizsgálata)

Upor László:WESKER ÖLTE MEG MOSTELT 33(Beszélgetés az angol drámaíróval)

Bérczes László:A BROADWAY FELÉ 37(Egy hónap New Yorkban)

Enyedi Sándor:ERDÉLYI SZÍNIISKOLÁK 44

Visky András:MÍTOSZ VAGY ZSÁNER? 45(Tamási Áron és a magyar színházi tradíció)

Főiskolai körkép (2. oldal)

Gyerekszínházi találkozó (21. oldal)

Interjú Arnold Weskerrel (33. oldal)

XXX. ÉVFOLYAM 9. SZÁM

1997. SZEPTEMBER

Főszerkesztő: Koltai Tamás

A szerkesztőség:Bérczes LászlóCsáki JuditCsomor Mártonné (szerkesztőségi titkár)Korniss Péter (képszerkesztő)Nánay István (főszerkesztő-helyettes)Sebők Magda (olvasószerkesztő)Szántó Judit

Szerkesztőség:Budapest V., Báthory u. 10. H-1054Telefon és fax: 131-6308Telefon: 111-6650

Kiadó: Színház AlapítványBudapest V., Báthory utca 10. 1054Telefon: 131-6308Felelős kiadó: Koltai Tamás. Terjeszti a HIRKER Rt. NH.Egyesülés és alternatívterjesztők. Előfizethető bármelyhírlapkézbesítő postahivatalnál és a Hírlapelőfizetési ésLapellátási Irodánál (HELIR) Budapest, XIII., Lehel út10/A 1900. közvetlenül vagy postautalványon, valamintátutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelző-számra.Előfizetési díj egy évre: 960 FtEgy példány ára: 96 FtKülföldön terjeszti a Batthyany Kultur-Press Kft., 1011Szilágyi Dezső tér 6. T/F: 201-8891Tördelte az Osiris Kft.A nyomtatási és kötészeti munkálatokat az SzéchenyiNyomdat Kft. végezteHU ISSN 0039-8136

A folyóirat a Nemzeti Kulturális Alap, a Soros Alapít-vány, a József Attila Alapítvány, a Pro Renovanda Ala-pítvány és Budapest Főváros Főpolgármesteri HivatalaSzínházi Alapjának támogatásával készül

Megjelenik havonta

DRÁMAMELLÉKLET:Arnold Wesker: SHYLOCK(Fordította: Fábri Péter)

A címlapon: Savion Glover, a zseniális ameri-kai taptáncos (Annie Leibovitz felvétele)

A hátsó borítón: Menszátor Héresz Attila mintHamlet (Budapesti Kamaraszínház) (KonczZsuzsa felvétele)

A borítókat Kemény György tervezte

AZ ÚJ TEATRALITÁS ÉS A KRITIKATöbben kérdezték, miért közöltük Kékesi Kun

Árpád A reprezentáció játékalcímű tanulmányát(1997. július). A válasz: mert színvonalasírás. A téma taglalását itt be is lehetnefejezni. Aki Magyarországon színházi folyó-iratotszerkeszt (vagy olvas), józanul beláthatja, hogykompromisszummentes minőségi igénnyel nehézmegtölteni kritikai lapokat. Akkor pedig sem-miféleerkölcsi jogcímünk nem lehet arra, hogy elutasítsunkegy alapos felkészültséggel, kitűnően megírt átfogódolgozatot, csak azért, mert „vitat-ható".

Ezzel elárultam, mi a fő kifogás Kékesi Kunírásával szemben. De mielőtt érdemben reflektálnékrá, szeretném leszögezni, hogy egzakt mérce bir-toklása híján hasznavehetetlennek tartom a „vitat-hatóság" fogalmát. S még ha volna is az esztétikaijelenségek megítélésére törvényileg bejegyzett „pá-rizsi méterrúdunk", akkor sem alkalmaznám. Eze-ken a hasábokon szabad utat kívánunk adni vitaké-pes véleményeknek; ez utóbbi jelzőt preferáljuk a„vitatható"-val szemben. Erre int, ha más nem,folyóiratunk jelenlegi státusa. Miközben örvendete-sen szaporodnak, s ezáltal „nekünk is dolgoznak" azalternatív színházhoz kapcsolódó lapok (Ellen-fény,Hajónapló), a SZÍNHÁZ-nak még mindig egyesíteniekell magában a Film, Színház, Muzsikát és aSzínházelméleti Közlönyt.

Fogalmam sincs, sikerül-e az előbbi mondattalelhárítanom a fejünk felől azt a gyanút, hogy KékesiKun tudós (egyesek szerint tudóskodó) dolgozatával„átmegyünk" tudományos-elméleti orgánumba.Nem, nem megyünk át, legalábbis nincs szán-dékunkban. De azt megígérhetem, hogy a szerzőtől,miként e számunkban is, változatlanul közölni fo-gunk hasonlóan elméleti alapozású írásokat, föltéve,ha a színvonaluk is hasonlóan magas lesz. Amagyar színházi szakmára, amely egyfelől heveselméletellenességéről, másfelől ezzel egy tőről fa-kadó parttalan szubjektivizmusáról híres, ennyitu-dományosság direkt ráfér.

Az eddigiekből következően arra a kérdésre, ho-gyan viszonyulunk Kékesi Kun megállapításaihoz,legszívesebben visszakérdeznék: ugyan már, ho-gyan viszonyulnánk, s kell-e egyáltalán „viszonyul-nunk", nem felnőtt, értelmes emberek olvassák-e alapot, akik majd meghatározzák hozzá a sajátviszo-nyukat?! Egyetlen ok mégis arra késztet, hogy ref-lektáljak tanulmányára - szigorúan ebből a szemé-lyes nézőpontból -, ez pedig az a tény, hogy tudo-mányos elméletként megfogalmazott, illetve abbólleszűrt tételeket közvetlenül alkalmaz az élő színház-ra. Ami, legalábbis a köznapi kritikai gyakorlatban,meglehetősen szokatlan.

A kilencvenes évek magyar rendezői színházaalcímű elaborátum - csak hogy visszaidézzem, mirőlis van szó - az új teatralitás néven összefoglalt,nagyrészt fiatal rendezők képviselte irányzatot olyanszínházként írja le, amelynek „figyelme egyre inkábbönmaga felé fordul", és „a reprezentáció játékainaknevezhető önreflexív horizont" kínálatát fogadja el „avalóság illúziója" helyett. A „posztmodernparadigmaváltás" lényege, hogy a színház

„egyetlen referenciája: önmaga". „Posztmodernhorizontból tekintve" az „újfajta képiség" meg-kérdőjelezi „a referenciális szövegolvsaton alapuló(jelentéskereső) realista színház konvencióit". „Apolgári illúziószínház (vagy illusztrált szószínház)csődjével való szembenézés... a kanonizáltdrámaszövegek elutasításhoz vezetett." A„logocentrikus felfogással" la beszéd-központúsággal) szakító produkciók, az új teat-ralitás előadásai többnyire külsőleg, azaz komplexszínházi jelek révén kívánják megvilágítani ésfelerősíteni az adott drámai helyzetet".

Amíg megmaradnak elméletnek, az efféle meg-állapítások a nemzetközi filozófiai-esztétikai tudo-mányos belterjesség tartozékai. A „figyeImével ön-maga felé forduló" - elnézést: onanizáló - színházlegföljebb a tudós elit kukkolójátéka. A néző, rend-kívül tudománytalanul, a saját valóságos vagy vá-gyott életét akarja viszontlátni a színjátékban; „avalóság illúzióját színlelő színház előfeltevéseinekidőszerűtlenné válását" posztulálni csupán könyv-társzobák magányába zárkózva lehet. Csakis ottszülethetnek kijelentések „a klasszikus drámák szö-vegeire rárakódott liberálhumanista eszmeiségről"-ezen vajon mit értsek?-, amit „egyfajta dekonstruktívexpresszivitás" által kell átértelmezni. A „re-ferenciális szövegolvasaton alapuló(jelentéskereső)" konvenciót sem adom föl addig,amíg meg nem találom a következő mondatszínházi jelentését: ,,...megváltozott a színészfeladata s: magát a figurát kell megmutatnia, nempedig az, azt mozgató motivációs hátteret."

Az új teatralitás elmélete újra fölfedezi a régievidenciákat. „Bármi drámaszövegnek tekinthető,ami színházi előadás nyersanyagául szolgálhat." Eztmár az ősavantgárd is tudta. A szöveghűség eluta-sítása éppúgy nem új keletű, mint a szerepcserésszerepjátszás, a szerepből való kilépés, ; néző meg-szólítása, a beleélésből való kizökkentés vagy egymonológ eltakarása effekttel. Ezek több évtizedeselőadásközhelyek- még itthon is. Az pedig, hogy avalóságot nem másolni kell, hanem teátrálisan (új-ra)teremteni, minden valamirevaló realista színházvilágképi alapvetése.

Szaporodnak a kérdőjelek, ha a „ posztmodernhorizont" ráterül a gyakorlati színházra. „A kilenc-venes évek színházi előadásainak többségébennem társadalmi, hanem tisztán teátrális problémákreflexiója válik igazán meghatározóvá" olvasható azidézett tanulmányban. Csakugyan ig, volna? „Amagyar színházi paradigmaváltást kezdeményező"Jeles-előadás, a Valahol Oroszországban a Gulageszkimó tömegsírjaiból föltárt gyerekkoponyákatutánzó maszkjaival nem reflektálna társadalmiproblémákra? S a közvetlen előzménye ént említetiMohácsi-féle Tévedések sem, az ephezoszi útlevél-vizsgálat procedúrájával? Igaz is: miért nem Mohá-csi még korábbi Bánk bán-parafrázisa a „paradig-maváltó kiindulópont" - ez a tipikusan „intertextuálisrendezés", amely „dekonstruktív expresszivitással"politizált?

Továbbá: ha az „újfajta képiség" mintáinak egyikeZadek két tonna zöld iszapban játszatt Téli regéje

akkor az első magyar posztmodern rendező Csi-szár Imre, aki 1979-ben Szolnokon combig érőiszapban vitte színre a Macbethet. (No jó, lehet,hogy fekete volt és csak egy tonna.) Hát OtomarKrejća hatvanas évekbeli Csehovjai? Az Ivanovpenészzöld „piktoralitása" a teljes színpadonkilengő csillárral és a rajta hintázó inassal? Es ígytovább: a tudomány attribútumai szerinti„posztmodern" tetszőlegesen visszavetíthető amúltba.

A tudományossággal az a fő gond, hogy nincsértéktudata. A tanulmányban posztmodernnek té-telezett magyar előadások között vannak kutyaütők,míg az „idejétmúlt polgári illúziószínház" terméke-iként említetlenül hagyottak között remekművek.Ezért kritikai szempontból bajos elméleti úton be-cserkészni színházi előadásokat, egyes rendezőketkategóriákba sorolni, majd megszorító zárójelbenkivételként említeni a kategóriából „kilógó" elő-adásaikat. A színház nem így működik, a színház-művészek nem paradigmában gondolkodnak, al-kotásaik minősége annak a tehetségnek nevezett,abszolút tudománytalan valamitől függ, amelynekműködése nem vonatkoztatható el a valóság „föl-dolgozását" végző belső appercepciós rendszertől. Aminőség kulcsa a személyiség, amely nem ismerszabályokat - saját belső törvényeinek engedel-meskedik. A szubjektum személyes hitele az, amiszámít, s ez a kritikusra is vonatkozik. A SZÍNHÁZmúlt havi számában közöltük Alfred Kerr írását akritikáról mint műalkotásról - érvényessége nemévült el.

Az új hang, ha tetszik, az „új teatralitás" megje-lenése a magyar színházban mindamellett tapasz-talati tény. Ezt nevezhetjük akár „posztmodern pa-radigmaváltásnak"' is - bár amikor e kifejezés ma-gyarázataként azt olvasom, hogy „szellemi folya-matok társadalmi folyamatokból történő levezetésehelyett... sokkal inkább helyénvalónak látszik, hagondolkodásszerkezeti váltást feltételezünk", akkormeg akaródzik kérdezni, hogy a „gondolatszerke-zeti váltás" csak úgy, a semmiből, netán „a figyel-mével önmaga felé forduló" agy működéséből jön?-, az elnevezéstől még nem történik semmi. A„posztmodern horizont" - ahogy a lapunkban közöltdolgozat is - tágíthatja látókörünket. Helytelenlenne azonban az elméleties indíttatású elemzőmódszert a magyar kritika egészére nézve egyedülüdvözítőnek kikiáltani - mint ez a szóban forgótanulmány egyik utalásában történik -, s főkéntkirekeszteni a nevében olyan színháztípusokat,amelyek vagy nem igényelnek tudományos appa-rátust (kommersz-szórakoztató színház), vagymerő önkényből „idejétmúltnak" nyilváníttatnak.

„Posztmodern horizontból tekintve" a magyarszínház kritikailag áttekinthetetlen. Ez pusztán amagánvéleményem. Az oppozíciónak bármikorhelyt adunk a SZÍNHÁZ hasábjain.

N Á N A Y I S T V Á N

TÍZ ÉV UTÁNBESZÉLGETÉS HUSZTI PÉTERREL

lőbányásztam a SZÍNHÁZ 1987. májusiszámát, amelyben testes összeállításbanfoglalkoztunk a főiskolai képzéssel. Azírások egyike a színészoktatás helyzetétfirtató interjúcsokor, amelyben Ascher

Tamás, Bubik István, Csákányi Eszter, KerényiImre, Lengyel György, Pártos Géza és TiszekerLajos mellett Huszti Péter is kifejtette véleményét- ráadásul kétszer.

- Hogyhogy kétszer? Úgy, hogy épp akkor neveztek ki a színész

főtanszak vezetőhelyettesének, s másodszor márebben a minőségedben szóltál. S amit elmondtál,az felért egy programnyilatkozattal: a felvételirendszer reformja, új tanárok bevonása az okta-tásba, szellemi-metodikai nyitottság, magyardrámák fóruma, stúdiószínpad... Azt is megem-lítetted, hogy nem örülnél, ha a beszélgetés foly-tatására akkor kerülne sor, amikor majdleköszönsz a frissen kapott megbízatásodról. Azeltelt tíz év alatt nem köszöntél le, sőt színházifőtanszakvezető, majd rektor lettél. Néhány hetevetted át másodszor a megbízóleveledet. Mi lettaz egy évtizede megfogalmazott tervekből?

Három évvel ezelőtt a Rektori Tanács ele-mezte azoknak a reformtörekvéseknek a megva-lósulását, amelyekről még mint vágyakról be-széltem abban a bizonyos interjúban is. Atanácskozáson az a döntés született, hogy abeindított kísérleteket érdemes és szükségesfolytatni, éppen ezért a leköszönő BabarczyLászló után a rektori posztot olyan valakinekkellene betöltenie, aki szintén elkötelezettje aváltozásoknak. Igy esett rám a választás. Most,hogy lejárta megbízatásom, ismét elemeztük amunkánkat, s a Tanács bizalmat szavazottnekem, tehát erkölcsi kötelességemnektartottam, hogy pályázzak. Négy évre szólókinevezésem oktatási reformunkvisszaigazolásának is tekinthető, hisz nemcsak atíz évvel ezelőtti tervek nagy része realizálódott,hanem számos további új oktatási formát, illetvemódszert is igyekeztünk megvalósítani.

Vegyük sorra ezeket! Túl vagyunk egy rendkívül nehéz és hosszú

színészfelvételi perióduson. Nemcsak azért em-lítem elsőnek épp a felvételit, mert még bennünkél minden perce, hanem azért is - s elsősorbanazért -, mert az elmúlt években épp e téren tettükmeg az egyik legdöntőbb előrelépést. Munkánkhatékonysága ugyanis nagyrészt mára felvételi-nél eldől. Minden esetben nagyfelelősséggel járódöntés: kit veszünk fel s kit nem, s ezért minimá-lisra kell szűkíteni a tévedés lehetőségét. Az a régigyakorlatunk, hogy a második fordulótól szélesgrémium előtt zajlik a vizsga, eleve csökkenti aszubjektivizmus esélyét, de az igazi áttörést amásodik és harmadik vizsga közé beiktatott„együttélés" hozta meg. Néhány napig csopor-tokban, egy-egy tanár irányításával közösen fo-lyik a munka és a tesztelés, és az improvizációs

gyakorlatok, etűdök, kis jelenetek közben felol-dódik a vizsgahelyzet okozta stressz, a felvé-telizők felszabadultabban képesek a feladatokatmegoldani, önmagukat megmutatni, s így sokkaljobban megismerjük őket. Ennek következtébendöntéseink megalapozottabbak lettek, s az„együttélés" után az elutasítással sem okozunkakkora sebeket, mint amekkorákat ezt megelő-zően sokszor, akaratlanul is, okoztunk.

Végül is több mint hétszáz jelentkező közültizenegy hallgatót vettünk fel a prózai osztálybaés huszonkilencet az operett-musicalbe. Huszonkilencet?! Nagy számnak tűnik, de nem szabad

elfelejteni, hogy a közönségigény változásánakmeg-felelően szinte minden színház egyre többzenés darabot játszik, s ezekhez sok, a zenésmesterséget profi szinten tudó színészre vanszükség. Ugyanakkor a jelentkezőkfantasztikusan felkészültek voltak. Aki erre aszakra akar jönni, az évek óta képezi magát,énekelni, táncolni tanul, jellemző, hogy afelvételizők legalább fele jól szteppel. S amiigazán meglepő: jó páran jelentős színpadi vagyzenészmúlttal a hátuk mögött jelentkeztek,olyanok is, akik a maguk területén már sztárok.De tanulni akarnak, s ez őket is és, azt hiszem, afőiskolát is minősíti. Rendben. Felvették őket, de attól függően,

hogy ki indít osztályt, lesznek szerencsésebbekvagy kevésbé szerencsések, hiszen az osztály-vezető tanár egyénisége, művészi habitusa, pe-dagógiai rátermettsége nagyban meghatározza,kiből milyen színész lesz vagy lehet. Legalábbiséveken, évtizedeken keresztül ez a mesterköz-pontú képzés dominált a főiskolán. Most is meghatározó a mester szerepe, de

legalább ilyen fontos a nyitottság, a sokszínűség,az ingergazdagság, az, hogy a hallgatók - legyenekszínészek, rendezők, dramaturgok vagy filmesek -tanulmányaik során minél többféle művészi hatás-sal, elképzeléssel és egyéniséggel találkozzanak. Eztszolgálja a trimeszterrendszer, amelynek bevezeté-se ugyancsak vívmányaink egyike, és ez azt jelenti,hogy a tanév meghatározott időszakában - két-kétés fél hónapon át - a fiatalok olyan tanárokkal isdolgoznak, akik esetleg egészen más stílust, szín-házeszményt képviselnek, mint az osztályvezető.Ezek a vendégtanítások nagyon eredményesek,hogy csak a mostani Zsámbéki-osztályról szóljak,ahol az elmúlt tanévben Zsótér Sándor és KissCsaba is dolgozott. Mindkét vizsgaprodukciót -Patkányok, Az öngyilkos - szakmai és pedagógiaisikerként értékeltük, a hallgatóknak szokatlan kihí-vásoknak kellett megfelelniük, s ezeket többségük-ben teljesítették is, még ha egy részük berzenkedettis a másság ellen. Csak nem a tanintézet sokat emlegetett-

kár-hoztatott konzervativizmusa hatott rájuk? Egy oktatási intézmény bizonyos mértékig

mindig konzervatív, hiszen csak már meglévő és

bizonyos mértékig „kipróbált" tudást képes átad-ni hallgatóinak. Esetünkben, úgy gondolom, nemaz a feladat, hogy a legfrissebb avantgárd szín-házi formákat sajátíttassuk el a hallgatókkal, ha-nem az, hogy kialakítsuk bennük a legkülönfé-lébb színházi irányzatokhoz való alkalmazkodásképességét. A művészi nyitottság alapkövetel-mény ezen a pályán! Ami a kérdésedet illeti,nemcsak a tanárok, a diákok között is akadnak,akik idegenkednek az újtól, a másságtól. De eztermészetes.

-Akkor, gondolom, azt a két újítást sem kísér-teteljes egyetértés, amely az elmúlt években aszínházi főtanszakon talán a legjelentősebb vál-tozást hozta. A Babarczy-osztályra és a bábszínészképzés

beindítására utalsz?- Pontosan. Mindegyiket nagyon fontosnak tartom, s

boldog vagyok, hogy sikerült e két régi álmunkatmegvalósítanunk. Súlyos adóssága a magyarszínészképzésnek, hogy nem volt felső szintűbábosoktatása. Az 1995-96-os tanévtől indítottukaz első évfolyamot, s olyan végzősöket sze-retnénk kibocsátani, akik bábosként is, színész-ként is egyaránt jól képzettek. Próbaévfolyam ez,hiszen most kell kialakítanunk e speciális ésmeglehetősen nagy eszközigényű oktatási for-mának a kereteit, tantárgyi követelményeit, szak-metódusát, de az eredmények biztatóak.

Be kell vallanom, hogy ezúttal sem csak atanárok körében volt jelen egyfajta bizalmat-lanság, amikor a bábszínészképzés szóba került;a diákok is kissé furcsállták az új osztályt,kezdetben még cikizték is társaikat. Aztán azelső félévi vizsga után egy csapásra megválto-zott a közvélemény, s ahogy néhány évvelezelőtt az addig csak esti vagy levelező oktatásiformaként létező musical szakot elfogadták, sőtmegszerették, most a bábosok is egyenrangúegyetemi polgárokká váltak, sőt a prózai osztá-lyok növendékeit is kezdi izgatni az a technikaitöbblettudás, amellyel a bábososztálybeliek ren-delkeznek. Úgy tudom, elég sok döccenő kíséri a bá-

bososztály munkáját. Valóban vannak tisztázandó részletkérdé-

sek, éppen ezért igen sokat beszélgetünk BékésAndrással és Koós Ivánnal, a két osztályvezetőtanárral arról, hogyan lehet hatékonyabbá,összehangoltabbá tenni a bábosok oktatását. Bí-zom benne, hogy mindaz, ami a színészmester-ség-, illetve a bábosvizsgákon megmutatkozott,robbanásszerű eredményeket hoz majd a harma-dik-negyedik évben, amikor több külföldi tanár,magyarországi bábos- és nem bábosszakemberis bekapcsolódik az osztály képzésébe, és meg-valósulhat az a tervünk, hogy a hallgatók egyegészen különös, több műfajt egyesítő Szent-ivánéji álommal búcsúzhatnak a főiskolától, s e

E

▼ FŐISKOLÁK ▼

produkcióval külföldön is bemutatkozhatnak,öregbítve ezzel intézményünk eddigi jó hírét.

- A hallgatók egy része a „rendes" színészfel-vételit megkerülve jutott be ebbe az osztályba, sfeltehető, hogy megmaradt bennük a nosztalgiaaz élő színház iránt. S most, hogy a Pesti SzínházDzsungel -előadásában részt vesznek mint kar, azélő színház vonzása még erőteljesebb lehet. Lesz-nek-e a végzősök között bábszínészek is?

- Minden valószínűség szerint igen. Kénysze-ríteni - hála Istennek - nem lehet senkit sem, hogyvégzés után ide vagy oda menjen. Mi felkészítjükőket, ők pedig választanak, ameddig módjuk vanrá, a lehetőségek között. Ha valamelyikbábszínház jobb ajánlatot tesz, mint egy prózaivagy zenés színház, akkor oda fognak menni, hanem, akkor máshová. Ha jól végeztük a munkán-kat, akkor itt is, ott is meg fogják állni a helyüket,arról nem is beszélve, hogy ma már nincs olyanmerev határa báb és az élő színház között, mintnéhány évtizede volt, s ezt is figyelembe vesszük,amikor az osztály sorsáról gondolkodunk, illetveamikor a következő évfolyamot indítjuk.

Áttérve a másik újdonságra: bevált-e aBabarczy-szisztéma?

Megítélésem szerint teljes mértékben. Nagyörömmel néztem a sokféle tehetségű, látásmódú,de egyformán felkészült végzős rendező-hallgatókelőadásait. Lényegesnek tartom, hogy ne egyféleszemléletű rendezőket bocsássunk ki afőiskoláról. Mivel ebbe a csapatba csak a dra-maturg-, illetve a színészosztályokból lehet be-jutni, eleve biztosítva van, hogy különböző néző-pontok érvényesüljenek a közösségen belül, sezek jótékonyan kiegészíthetik egymást.

Nem jelent-e hátrányt, hogy ezek a hallgatók- kétéves elméleti vagy színészi előképzés után -csak két évig foglalkoznak rendezéssel, de akkorintenzíven, szemben a klasszikus rendezőosz-tályok metódusával, ahol az elmélet és a gyakor-lat folyamatosan összefonódik?

- A példa azt mutatja, hogy nem. Persze ezmég csak az első végzős osztály volt. Érvénye-sebb következtetésekre juthatunk majd, ha befe-jezi tanulmányait a következő osztály, amely mostkezdi szakosított képzését, s amelybe ismét igenérdekes egyéniségek kerültek (a bábszínészekközül is felvettünk egy hallgatót). Ennél azosztálynál is érvényesül a trimeszteres rendszer,Babarczy mellett, többek között, Ascher Tamás ésRuszt József is dolgozik, mint ahogy a Székely-osztálynál is tervezzük több vendégtanármeghívását. Mindenképpen az a cél, hogy a hall-gatók minél több élménnyel gazdagodjanak, mű-vészi látásmódjuk szélesedjen.

- A látásmód-gazdagodást szolgálhatják azok atematikus fesztiválok, amelyek a külföldi főiskolákkörében is egyre népszerűbbek.

- A Nemzetközi Főiskolás Színházi Találkozótkétévente rendezzük meg. Az első kötetlen talál

kozó volt csupán, de 1992-től egy-egy téma köréigyekszünk csoportosítani a bemutatókat is, aműhelymunkát is. Ez a rendezvény ugyanis nemelsősorban fesztivál, sokkal inkább atapasztalatszerzés és -csere, azegyüttmunkálkodás fóruma, s egyre inkább azzászeretnénk enni. Eddig Az ember tragédiája,Molnár Ferenc és Shakespeare volt a találkozókközponti gondolata. Eze-ken a rendezvényekena legrangosabb amerikai és európai színházifőiskolák éppen úgy részt vesznek, mint ahatárokon túli magyar nyelvű oktatásiintézmények.

Két évvel ezelőtt ugyanazt a Shakespeare sze-relmi jeleneteiből összeállított anyagot próbáltamegy-egy amerikai, illetve magyar csoporttal, majditt, Budapesten összekevertem a két társaságot.Amikor például magyar Macbeth és amerikaiLady került össze a jelenetben, hallatlanulizgalmas és új jelentések, részletek születtek. Ezadta a jövőre tervezett találkozó kulcsgondolatát, ahídverést. A résztvevők egyrészt szabadon vá-laszthatnák ki azt, amit a munkájukból leginkábbszeretnének másoknak megmutat i, másrésztfiatal magyar írókkal szeretnék alapjeleneteketíratni, amelyeket minden részt vevő osztály amaga szája íze szerint megcsinálna, s aztán ittközösen dolgozhatnánk velük tovább.

- E gondolatmenet nyomán két kérdés fogal-mazódik meg bennem: hogyan alakuI a kapcso-latotok a határokon túli magyar nyeIvű színházifőiskolákkal, valamint mi lett a fiatal magyar írókdrámáit felkaroló, illetve a stúdiószínházi tervek-ből, amelyekről tíz éve beszéltél?

- Megvan a padlásszínházunk, működik, ké-szülnek benne előadások, talán nem annyi ésnem olyan kísérleti jellegű, mint lehetne. A ma-

Koldusopera - a musical-operett osztály vizs-gaelőadása

gyar drámák bemutató fóruma viszont még nemvalósult meg, de a legközelebbi teendőink közöttez továbbra is szerepel. Szeretném megnyerniazokat a fiatal s még fiatalabb írókat, akik eddignem kötődtek a főiskolához, hogy legyenek part-nerek ebben. Szeretném, ha magyar ősbemu-tatók fűződnének pályakezdő rendezőink nevé-hez, s azt is, ha négy év múlva új magyar musi-callel vizsgáznának a most induló zenésszínész-osztály tagjai.

Ami a kapcsolatokat illeti, a kijevi és az újvidékifőiskolával élő a kontaktus, a színészosztályokrendszeres részképzésen vesznek részt nálunk,ugyanez a forma körvonalazódik a pozsonyi in-tézménnyel, ahonnan eddig is jöttek hozzánkhallgatók. Nem alakult ki intézményes kapcsola-tunk a kolozsvári Bolyai-Babes Egyetemmel,amely színészeket is, teatrológusokat is képez,bár ez utóbbiak közül többeket tudtunk már fo-gadni rövidebb-hosszabb időre. A legjobb, rend-szeres és folyamatos együttműködés a maros-vásárhelyiekkel épült ki, olyannyira, hogy a kö-zeljövőben szeretnék velük közös produkciót islétrehozni.

Tudatában vágyunk annak, hogy szerepünk etéren is igen fontos lenne, de ahhoz, hogy ezeketa kapcsolatokat ápolni, sőt fejleszteni lehessen,nem elegendő a j ó a k a r a t és az elhatározás,ennek pénzügyi fedezetét nagyon nehézelőteremteni. S úgy gondolom, nem teljesen a mifeladatunk a szükséges pénz biztosítása, ebbennagyobb köz-ponti szerepvállalásra is szükséglenne.

▼ FŐISKOLÁK ▼

Nem szóltunk még a szintén újdonságnakszámító drámapedagógus-képzésről, holott idénmára második évfolyam végzett.

- Zömmel már diplomával - általában peda-gógusival - rendelkező hallgatók levelező okta-tásáról van szó, akik elsősorban a felsőfokú pe-dagógusképzésben adják majd tovább tudásukata leeendő általános és középiskolai tanárjelöltek-nek. Kevés információm van arról, hogy a márvégzettek hol és mit csinálnak, hogyan álljákmeg helyüket, de a képzésre szükség van,folytatjuk. Gondoltatok-e arra, hogy a drámapedagó-

giát jobban bekapcsoljátok a főiskola életébe, sőtakár a színészek, rendezők, dramaturgokmásod-diplomás képzésévé fejlesszétek? A másoddiploma kérdése bonyolult és az

egész felsőoktatás egyik neuralgikus pontjátjelentő kérdés. Nehéz megértetni a jogalkotókkalés a felsőoktatásért felelősökkel, hogy aművész-képzésben nem lehet általános,minden egyetemre érvényes szabályokatbevezetni. Ez vonatkozik a normatívfinanszírozásra éppen úgy, mint a hallgató-oktató arányra, vagy a másoddiploma ügyére.Áthidalhatatlan ellentmondás feszül anormatívából következő mennyiségi és a mű-vészképzés megkövetelte minőségi elv között, studomásul kell venni, hogy a főiskola bizonyosszakain eleve másoddiplomás-képzés folyik, hi-szen a film- és színházrendezők, de adramatur-

Dányi Krisztián (A fiú) és Nyílas Tünde (A le-ány) a főiskolai Májusban, rendező: LénerAndrás (Gombos Gabriella felvételei)

latos közkeletű példálózásra, mert a színészektöbbsége bizony nem tartja kellőképpen karban„hangszertudását".

A színitanodákat említettem az előbb; egyidőben sokan kifogásolták a főiskola monopol-helyzetét, de ma már számos stúdióban, magán-és nem magániskolában lehet színimesterségettanulni. Igaz, ezek államilag elismert felsőfokúvégzettséget nemigen adnak, másfelől viszont az isigaz, hogy a szerződtetéseknél csak melleslegfeltétel ez a végzettség. Van-e versenyhelyzet,netán konkurenciaharc a főiskola és a tanodákközött?

Nem érzékelek versenyszituációt, pláne nemkonkurenciaharcot. Jó, hogy szabadabb a pályaés a pályára kerülés, ugyanakkor azt tapasztaljuk,hogy a tanodákat sokan előképzőnek tekintik afőiskolához, azaz rangja van az intézménynek.Magunknak kell magunkat magasabb színvonalúmunkára, megújulásra serkentenünk, s nem atöbbi, színészoktatással foglalkozó társulásnak.

A színházak előtt is rangja van a főisko-lának? Kérdésemben az bújik meg, hogy a vizs-gaelőadásokon nemigen látok direktorokat, akikkinéznék maguknak a szerződtetendő színészje-lölteket, holott a vidéki társulatoknál jószerivelmár egyetlen fiatalnak nevezhető színész vagyszínésznő sincs. Hősökről és hősnőkről nem isbeszélve, igaz, ezek a fővárosi színházakból ishiányoznak.

Valóban nem jellemző, hogy a színigazgatókrendszeresen megjelennének színésznézőben.Ez is szerepet játszhat abban, amit a vidéki szí-nészhiányról mondasz, de az is, hogy nálunk atanítás és a mesterség űzése nem válik szét -ezért sok külföldi főiskola irigyel bennünket -, snagyobb a valószínűsége annak, hogy a növen-dékek a tanáruk színházába szerződnek. Ez lehet jóis, rossz is, de tény. A hősökről és hősnőkről csakannyit, hogy a társadalomból is hiányoznak ezek atípusok, s mi csak azok közül tudunk választani, akikjelentkeznek. De hiányuk valóban égető.

Legtöbbet a színészoktatásról beszéltünk,de állandóan szóba kerültek a rendezők, a dra-maturgok, a drámapedagógusok, de még a fil-mesek is. Külön-külön. Nem lehet-e közelíteni eszakokat egymáshoz?

A legfontosabb teendőnkre kérdezel rá. Má-sodik rektori periódusom legelső feladata, hogykialakítsuk a különböző szakok közötti együttmű-ködés formáit. Eddig is voltak kezdeményezések,de nem váltak rendszerré. Annyira elfoglaltak ahallgatók, egy-egy mester körül olyan intenzívmunka folyik, hogy nagyon nehéz létrehozni akooperációt a rendezők és dramaturgok, a filme-sek és színházasok között. A drámapedagógusokbevonásáról nem is beszélve.

Európa számos országában, ahol a gyerek-és ifjúsági színház mint forma igen fejlett, fő-iskolai tanulmányaik során a rendezők színé-

gok és a drámapedagógusok is széles látókörű,általában már egyetemet végzett emberek közülkerülnek ki.

- Ráadásul - úgy tudom - a drámapedagógusoknem is diplomát kapnak, éppen e szak, illetve amásoddiplomás jelleg hivatalos elismerése híján. Ez is a sürgősen tisztázandó és

megoldandó feladataink közé tartozik. Van-e kapcsolata főiskola és az ELTE

vagy más egyetem bölcsészkara között akár adráma-pedagógus-képzés, akár a tudományosfokozatok megszerzése kapcsán? Szoros kapcsolat van köztünk és az ELTE

között, az említett témákban pedig a megbeszé-lések intenzív előkészítő stádiumban vannak. Sok kritika éri a főiskoláról kikerült

színészeket a beszédükért, beszédtechnikaihiányosságaikért Ez persze nemcsak az ittvégzetteket érinti, hanem - még súlyosabban - ahatáron kívüli főiskolákról kikerülteket vagy akülönböző színi-tanodák látogatóit is. Gyakran indokoltak a szemrehányások,

de ezzel kapcsolatban három dologra szeretnémfel-hívni a figyelmet: mindenekelőtt arra, hogyrend-kívüli mértékben leromlott az a nyelvi közeg,amelyben élünk, s élnek a színészek is, a rádió ésa televízió pedig szinte etalonná teszi ezt a rontottnyelvet. De nem hanyagolható el a rendezők-smagamat is idesorolom - felelőssége, ugyanis,tisztelet a kivételnek, a próbákon nem-igentörődnek-törődünk a szövegmondás tisztításával.Persze a színészek is felelősek beszédüktisztaságáért, helyességéért, csak utalni szeretnéka zenészek állandó gyakorlásával kapcso-

▼ FŐISKOLÁK ▼

szek is készítenek legalább egy ilyen jellegű pro-dukciót, s ebben hathatós közreműködők a drá-mapedagógusok, mint akik az életkori sajátossá-gok érvényesítésével éppen úgy tisztában van-nak, minta nélkülözhetetlen improvizációs tech-nikákkal. Talán meg lehetne itt is honosítani ezta gyakorlatot, különös tekintettel a hazai gyerek-színházi állapotok siralmas voltára.

- Az ötlet nem rossz, érdemes gondolkodnirajta. Mint ahogy azon is, hogy miként lehet ahallgatók igényeit felpiszkálni. Ugyanis meggyő-ződésem, hogy intézményünk minden szempont-ból nyitott, de a tanulók a meglévő lehetősé-gekkel sem mindig élnek, újabbakért pedig alig-

alig bombáznak bennünket. Büszke vagyok arra,hogy nyelvi gettóba zárt kultúránknak i is ablakottudtunk nyitni külföldi kapcsolataink, találkozóinkrévén, s arra is, hogy hallgatóink nemzetközi meg-mérettetésben is megállják helyüket. De elégedet-len vagyok, ha arra gondolok, hogy a most tanulóka jövő század színházának lesznek alkotói, meg kelltalálniuk, ki kell alakítaniuk a maguk szí házeszmé-nyét, s ehhez a kihíváshoz képest bizony kevés akezdeményezőkészségük, az alkotó elégedetlensé-gük. Enélkül pedig nincs művészet, ni cs színház.Mi szeretnénk maximális lehetőségeket biztosítania tanuláshoz, a munkához, a kísérletezéshez,tessék élni ezekkel a lehetőségekkel.

realista játékstílus hagyományát sajátítják el, így astilizálás merészebb érvényesítésével kísérletezőrendezések is gyakran a hazai előadásoktöbbségének játékmódját uraló konvenciók feléfordulnak, s emiatt jócskán veszítenek kezde-ményezőerejükből. (Példaként - a főiskolán tanító- Marton László Macbeth-rendezését említ-hetnénk.) Az idén végzett rendezők előadásainaktöbbségét szintén az a kisrealizmus határozzameg, amely a szöveget tekinti domináns színházijelrendszernek, és annak lehető legprecízebb „ki-bontását", más ,jelrendszerek által történő fel-erősítését tűzi ki céljául. Nem túlzás talán aztállítani, hogy ez a tradicionális szemlélet mármagát a darabválasztást is meghatározza,amennyiben a rendezők figyelme eleve olyandráma-szövegekre esik (feltéve, hogy nemmegadott feladatokról van szó), amelyekesetében látszólag kézenfekvőnek tűnik amegtanult játékstílus alkalmazása.

Részletekbe menő realizmus

VÉGZŐS RENDEZŐHALLGATÓK MUNKÁIRÓL997-ben öt olyan rendező szakos hallgatóvégzett a Színművészeti Főiskolán,akiket eredetileg színháztudomány ésdramaturg szakra vettek fel, majdhároméves (alap)-képzést követően

alkalmasnak találtak arra, hogy Babarczy Lászlóés Ascher Tamás osztályában két évigszínházrendezést tanuljanak, és ezen „tárgyból"diplomát szerezzenek. Az egyre növekvő számbanés súllyal megjelenő színházi stúdiók, illetveiskolák ellenére a „szakemberek" képzését mégmindig monopolizáló Vas utcai intézménybenezzel új gyakorlat vette kezdetét, mely szerintimmár nem öt, hanem két-három évenkéntkerülnek a pályára diplomás rendezők. Kérdésazonban, hogy az 1996-97-es évadbanBudapesten és Kaposváron bemutatásra kerültvizsgarendezések meggyőznek-e a főiskolán tör-tént oktatásszerkezetbeli változások létjogosult-ságáról.

Nem feltétlenül baj, hogy több rendező fogdolgozni a hazai színházakban, mert egyrésztfiatalabb rendezőinknek is jelenleg körülbelül kételőadás létrehozására van lehetőségük egy évad-ban, ami reálisnak nevezhető (bárha belegondo-lunk, hogy a próbafolyamat általában négy-öthétig tart, akkor bizony kevés), másrészt a szak-ma egészségének megőrzése szempontjábólnélkülözhetetlen a különböző színházi elképzelé-seket megvalósítani látszó produkciók (másféleutakon járó) rendezőinek „legitim" működése.Problematikusnak vélem viszont, hogy a főiskolaihallgatóknak csupán két évük van a rende-

A realista előadásokból jól ismert, az egyesszereplőket jellemző tevékenységek a legfel-tűnőbb módon Révész Ágota rendezéseiben hal-mozódnak. A Viharos éjszaka című Caragiale-egyfelvonásos például némajátékkal kezdődik: (aHajdú István által dúvad férjként játszott) Titircakapitány inhalál, Nae rendőrbiztos (Csőre Gábor)pedig a sparhelten sülő pecsenyét szagolgatja.Kettejük beszélgetését ezután borotválkozás,tyúkszemirtás é$ pálinkaivás színesíti. Az ehhezhasonló, a színészeknek állandó színpadi elfog-laltságot biztosító mozzanatok többnyire a karak-terformáláshoz járulnak hozzá: Rica (a MenszátorHéresz Attila által alakított büszke forradalmár)megfésüli a szőrt a mellkasán, Spiridon (SamuNagy Ádám borzos hajú és mocskos képű parazitatanonca) pedig hol mogyorót, hol cigarettát lop.Ugyanakkor ezek a mozzanatok fel is fokozzák azelőadás komikumát, amely Szász János ötleteskifejezésekben bővelkedő fordítása mellett főlegaz olyan helyzeteknek köszönhető, mint amikorpéldául a disznót vágó és véres köténybenszaladgáló Chiriac őrmester (Mundruczó Kornél) afelakasztott belek egyikét használja óvszerként aparancsnoka nejével, Vetával (Nyilas Tünde)lefolytatott sietős szexuális aktus-hoz. Atörténések egyre inkább bohózati jellegét emeli kitovábbá az is, hogy a Zica (Cseke Katinka) helyettVetának udvarló Rica belelép egy egérfogóba,megérinti a forró sparheltet, majd kirohanása utáncsörömpölés hallatszik. Ilyen, a komédiarendezés„klasszikus" megoldásai közé számító mozzanatszép számmal található még az előadásban:Titirca vödröt és kést hoz, hogy „levágja" Ricát; aszerelmesét végre megtaláló

1

KÉKESI KUN ÁRPÁD

ÚJ GYAKORLAT ÉS UJJGYAKORLAT

zés gyakorlatának elsajátítására, mégpedig úgy,hogy előtte viszonylag általános és nem a rende-zés elméletére orientáló képzést kapnak. Perszekorántsem az elméleti oktatás haszontalanságátkívánom hangsúlyozni, hanem elmélet és gya-korlat szétválaszthatatlanságát: az alkalmazásközben megtanult dolgok nagyobb fontosságát.Az elméleti (vagy tudományos) képzésnek nemkülön kellene folynia a főiskolán, hanem jóvalnagyobb hangsúlyt kapva kellene a rendezőiképzéssel összefonódnia. Elgondolkodtatóugyanis, hogy a többnyire dráma-, színház- é.művészet-történeti, valamint általános esztétikaiképzésben részesülő színházi szakembereinksaját műhely-titkaikon, tapasztalataikon ésemlékeiken kívül mennyire képtelenek a színházialkotás- és hatásfolyamat komplex reflexiójára,amit számtalan megjelent esszé,visszaemlékezés, illetve velük készültbeszélgetés is bizonyít. Ezzel szemben jó néhányneves nyugat-európai és a erikai rendező, mintpéldául Peter Brook, Robert Wilson, Luc Bondy,Peter Zadek, Elizabeth LeCompte könyveibőlvagy interjúiból szám( s olyan, az úgynevezett„színháztudományban" közkézen forgó észrevételszármazik, amely igencsak távol áll az előadásaikegyes részleteinek magyarázatául szolgálópragmatikus okok (nálunk igen gyakori)fejtegetésétől.

Problematikus továbbá az is, hogy a Színház-és Filmművészeti Főiskola bármilyen szakoshallgatói csupán a pszichológiai naturalista(Sztanyiszlavszkij-féle) színjátszás, azaz egyfajta

kis-

▼ FŐISKOLÁK ▼

Bezerédi Zoltán (Titus Andronicus) és BodorErzsébet (Lavinia) Keszég László kaposvárivizsgaelőadásában

Zica Rica ölébe ugrik, majd hosszan csókolóz-nak; az előadás végén pedig mindenki boldoganszívja együtt a török pipát.

Révész Ágota rendezése teljesen zárt, azaz aszínpadon „önálló életet élő" világot tételez fel,amelyhez megfelelő környezetet, aprólékosanberendezett polgári szobabelsőt tervezettPaseczki Zsolt, továbbá hozzáillő jelmezeket Sa-lamon Eszter (különösen ötletes például a vézna

Chiriacon feszülő jégeralsó, a Veta nyakában hi-valkodó fehér boa és a butácska Zica cseresznye-mintás ruhája). Á realizmus olyan apró részletek-be menően érvényesül az előadásban, hogy né-hol már megmosolyogtatóan aggályossá válik(mint például amikor a Titirca által felhúzott csiz-mából púder száll fel), máskor viszont roppantkövetkezetes cselekménymotivációról tanúsko-dik: a folyamatosan orrhangon beszélő Spiri-donra Titirca (aki az előadás elején inhalál) talánazért (is) néz rossz szemmel, mert tőle kapta el anáthát.

Á Viharos éjszaka azonban mindezen -meglehetősen túlhajszolt - rendezői finomságok

ellenére ugyanúgy nem több jól megoldott vizs-gafeladatnál, ahogy a gyengébbre sikerült Hét-köznapi csoda sem. Révész Ágota JevgenyijSvarc mesejátékából készített kaposvári rende-zése a gyerekelőadások minden jól bevált fogá-sát felsorakoztatja a folyamatosan nyüzsgő ifjúközönség szórakoztatására (az általam látottelőadás kezdete előtt már tíz perccel vadul zúgotta taps, és a gyerekek ütemesen kiabálták:„Kezdődjék!"), ám a produkció egésze így semképes az egyenletesen jó színvonal folyamatosfenntartására. Ennek oka többnyire abban ke-resendő, hogy a színészek kissé harsány játékacsak még jobban felerősíti az egyébként is bu-gyuta történet hihetetlenségét, bár a rendezéslátszólag mindent megtesz annak érdekében,hogy a cselekményt abszolút reális környezetbeágyazza, és ennek megfelelően motiválja. Á va-lószerű élethelyzetek színlelése (a Gazdasszony -Csonka Ibolya - például tésztát dagaszt, aGazda - Karácsony Tamás - pedig pipázik, és azégett dohány illatát még a nézőtéren is éreznilehet) azonban nem következetes; a díszletele-mek (Paseczki Zsolt munkái) valódi és falakrafestett tárgyak keverékéből állnak, a játék pedigbőven tartalmaz olyan gageket, amelyek unos-untalan ismétlődnek azokban a kétes minőségűhazai produkciókban, melyeket rendezőink álta-lában a „színvonalas szórakoztatás" címkéjévelreklámoznak (Király-Serf Egyed - például látvá-nyosan megbotlik a lépcsőn, bár egy pillanattalelőtte figyelmeztették rá, hogy vigyázzon).

Á Hétköznapi csodában tehát a teatralitás köz-helyes effektusai dominálnak, az előadásban két-ségkívül érezhető iróniát pedig nem viszi végig arendezés. Ennek következtében csak egyszerűjelmeztervezői (Salamon Eszter) ötlet marad,hogy a Hercegnő (Varga Zsuzsanna) ruhájáraegy nyúl van hímezve, ő maga pedig kis bő-rönddel és plüssmackóval a hóna alatt szalad bea színre, vagy hogy az Ügyvezető Miniszter (Hu-nyadkürti György) világoskék zakót, lila nyak-kendőt és aranyfodros nadrágot visel. Erősenironikus lehetne a Vadász (Lipics Zsolt) Zorro-szerű figurája vagy a Vadászinas (Fábián Zsolt)rajzfilmfigurákra emlékeztetően darabos kúszás-mászása is, ha a színészek sematizálás és túlzá-sok nélkül volnának képesek megformálni aszerepeiket. Nem csoda, hogy kilóg az előadás-ból Emilnek, a korosodó fogadósnak (LugosiGyörgy) és rég nem látott kedvesének, a bánatá-ban az alkohol, a cigaretta és a káromkodás feléfordult Emíliának (Horváth Zita) az egymásratalálása, amely giccsessége ellenére mégis hite-lessé tud válni a színészek szolidan ironizálójátéka miatt. „Á fene enné meg ezt a szar életet!" -fakad ki Emília, ám felkiáltása csak röpke poénmarad: nem arra hívja fel a figyelmet, hogy aszöveget nyelvileg felfrissítették, sem pedig arra,hogy az előadás értelmezhető volna a meseien

▼ FŐISKOLÁK ▼

csodás beavatkozások hatáskörén kívül eső, re-ménytelenül elrontott élethelyzetek hangsúlyo-zásaként is. A felhőtlen „bohóckodást" nemigenzavarja meg semmi: az előadás végén virágesőhull, betetőzve ezzel a teátrális eszközök koránt-sem konzekvens, inkább csak felatlatszerűenmeg-oldott alkalmazását.

Hasonló következetlenség és „túlkapások" jel-lemzik A medikust, Léner András Madách stúdi-óbeli rendezését is, amelynek fogyatékosságaitmár az előadáshoz tervezett díszlet is (HoresnyiBalázs munkája) jelzi: a zongorával, paravánnal,faliszőnyeggel, faliórával stb. precízen berende-zett polgári enteriőrnek ugyanis nincs padlója ésmennyezete, ami azonban nem az előadásnak a„realitástól" való elemelkedésére kíván utalni. Amindennapi gesztusok és tevékenységek (befőtt-evés, cigarettázás, konyakozás, egymás vízzelvaló lefröcskölése) dominálnak ebben az elő-adásban is, viszont ez esetben azt a benyomástkeltik a nézőben, hogy a színészek minden külö-nösebb invenció nélkül, egyszerűen játsszák elBródy Sándor darabját, nem bajlódva azzal, hogyaz egyes drámai figurák összetett motiválásaáltal feltárják a cselekmény hátterét. Márpedig haa rendezés a kisrealizmus konvencióinak alkal-mazásával él, és ezek elfogadását várja el nézői-től, akkor az előadás fokmérője éppen az lesz,hogy mennyire komplex (és tegyük hozzá: újsze-rű) módon képes a koncenviókat magába olvasz-

Nyári Oszkár (Állatidomár) és Lipics Zsolt (Bo-hóc) Tóth Miklós vizsgaelőadásában (A szokáshatalma - Kaposvár) (Simarafotók)

tani. Léner András rendezése megelégszik azelsajátított eszköztár viszonylag ad hoc fel-használásával, és az előadás meg sem próbálválaszt adni olyan kérdésekre, m i n t hogy miértragaszkodik János (Czvetkó Sándor)mindenképpen ahhoz, hogy feleségül vegyeKőris Pirost (Haffner Anikó), vagy hogy miért is k'vetkezik be váratlanul János és Riza (TimkóEszter) „pálfortlulása".

Ugyanakkor A medikus szórakoztató előadáskíván lenni, mégpedig a Madách Szín iáz produk-cióinak szellemében, ez azonban azt eredménye-zi, hogy belekerül néhány kirívóan harsány rész-let, poén és gag. Ilyen például a „Ha pénzemnincs is nékem..." refrénszövegű da elénekléseaz albérleti szobában együtt lakó Lat fiú által,vagy Arrak szabó (Horesnyi László) kétoldaltfelálló haja, ami inkább egy kabarétréfa sze-replőjéhez illene. A mellékszereplők játéka istöbbnyire kabaréjellegű, de a főszereplőké is hi-teltelen, elsősorban az alkalmazott eszközök fi-nomságának hiánya miatt. Nem válik meggyő-zővé például Rubin főorvos (Lőte Attila) sírásaés a Jánost alakító Czvetkó Sándor egész maga-tartása. Czvetkó kimért mimikája es mozgásaeleve lehetetlenné teszi bármiféle belsőleg leját-szódó történés külső megjelenését, azaz a figurapszichológiai motiváltságát. Megmosolyogtatótovábbá, hogy Rubin főorvos azt tanácsoljaJánosnak, hogy borotválkozzék meg, amikorCzvetkó láthatólag meg van borotvái Ja, és érthe-tetlen, hogy a második felvonásban miért térnekvissza az utcáról üdén és rendezetten a sze-replők, amikor odakinn esik a hó, Riza pedigázott hajjal, csapzottan fekszik odabenn.Mindezen kö

vetkezetlenségek miatt az előadás körülbelül egynézhető tévéjáték színvonalán marad, és csupánolyan triviális kérdéseket feszeget, mint amilye-nek a szórólapon olvashatók: „Mi az erősebb? Adac vagy a szerelem? A sértett hiúság vagy aszenvedély?" Ahelyett, hogy a rendezés próbálnareleváns válasz(oka)t találni a szöveghez intézettreleváns kérdéseire, a szöveg azzal a semmit-mondó frázissal zárja le az előbb idézett kérdés-sort, hogy „Bródy Sándor az emberség, a szere-tet hangján válaszol ezekre a kérdésekre".

A medikus kapcsán merül fel leginkább az amegkerülhetetlen kérdés, hogy miért az említettdrámaszövegek színrevitelét választották bemu-tatkozó munkájukként a végzős rendezőhall-gatók. Az előadásokból ugyanis (és most válla-lom az inszinuáció vádját) nem az derül ki, hogybármiféle „élő" probléma foglalkoztatta volnaőket, hanem inkább ennek ellenkezője. Igazán jószínházi előadás viszont többnyire csak akkorszületik, ha a néző meg tudja ragadni és továbbtudja szőni a rendezést mint (Patrice Pavis sze-rint) az asszociációk és viszonyok hálóját. Ahangsúly most nem véletlenül esik a „továbbszö-vés" mozzanatára, hiszen még a színházelméletis ritkán tudatosítja, hogy az imént említett hálólétrehozása a színházi produkciónak és recep-ciójának együttes teljesítménye. Ha azonban aprodukció (azaz összességében az előadás) nemelég erős, akkor a néző úgy érzi, hogy mindenkoherenciát nélkülöző történéseket lát a színpa-don, és képtelenné válik azok értelmezésére: ál-talában ez történik, amikor kijelentjük, hogy alátott előadás rossz, vagy éppen nem tetszett,hiszen az esztétikai tapasztalat (Jauss szerint azészlelő megértést követő) második fázisa, vagyis areflexív megértés lesz gátolt. Ez esetben pedig elsem juthatunk az applikáció (harmadik) fázi-sához: az elváráshorizont(ok)hoz, azaz annak fel-tárásához, hogy melyek lehetnek azok a kérdé-sek, melyekre a (színházi előadás)szöveg vála-szul szolgálhat. Jelen tanulmány szerzőjének afent tárgyalt három előadás értelmezésekor nemsikerült ilyen kérdéseket találnia - ami perszemég nem jelenti azt, hogy azok nem is léteznek,csak éppen a rendezések bizonyultak túl „gyen-gének" ahhoz, hogy a befogadó számára érzé-kelhetővé tegyék őket -, Tóth Miklós ThomasBernhard-rendezésében viszont már igen. (LénerAndrásnak és Tóth Miklósnak idén májusban azÓdry Színpadon egymást követően bemutatott kétrendezését, Szép Ernő Május, illetve GogolKártyások című darabjából, sajnos nem voltalkalmam megtekinteni.)

A szokás hatalma kaposvári stúdió-előadásánaklegfőbb erénye, hogy képes élvezetessé tenni amindössze öt szereplőre, statikus szituációkra éshosszú, ismétlésekben bővelkedő szö-vegtirádákra épülő játékot. Ez elsősorban annakköszönhető, hogy pontosan felépítettek és moti-

▼ FŐISKOLÁK ▼

Egri Márta (Sarah) és Újvári Zoltán (Richard)Almási-Tóth András vizsgájában (Pinter: Aszerető - Budapesti Kamaraszínház) (IlovszkyBéla felvétele)

váltak az egyes, önmagukban abszurd helyzetek,például Caribaldinak (Bezerédi Zoltán) és aZsonglőrnek (Lugosi György) az előadást nyitódialógusa, amelynek során a csellómániás cir-kuszigazgató által többször elhajított gyantát apiszoktól irtózó hegedűsnek kell a szekrény alólelőkotornia. A motiváltság itt persze nem jelentia történések „reális" belső késztetések, illetvetérkörnyezet közé szorítását: az Unoka (KovácsZsuzsa) és a Bohóc (Lipics Zsolt) viselkedését ésrepetitív gesztusait (orrtúrás, sapkaleejtés) pél-dául a rendezés meghagyja a maguk teljes értel-metlenségében, mint ahogy az sem derül (ésderülhet) ki igazán, hogy az Állatidomár (NyáriOszkár) miért csak folyamatos retekevésével éslerészegedéseivel lázad Caribaldi kvintett- ésprecizitáseszménye ellen. Továbbá míg az elsőfelvonás viszonylag konkrét és zárt térben(Caribaldi lakókocsijának pár négyzetméteres,fekete csillagmintás vörös tapétával bélelt részé-ben) játszódik, addig a második felvonás kinyitjaezt a teret: már csak a hátsó és oldalsó falaitólmegfosztott, lecsupaszított emelvény látható,valamint a stúdió fekete falai és a korábbi dísz-letnek (Bodnár Enikő munkájának) tartóvázai.Felerősödik tehát az előadás teatrális dimenziója,és ennek következtében a rendezés új értelmezé-si lehetőséget nyer: a Caribaldi által tizenöt évecsiszolgatott Pisztrángötös próbája most magá-ra a színpadi helyzetre vonatkoztatódik, miáltal

erősen megkérdőjeleződik a „partitúra" előad-hatósága. Tóth Miklós rendezése akár a realistaszínház abbeli görcsös törekvésének leleplezése-ként is interpretálható, amely a szöveg lehetőlegprecízebb megjelenítését (vizualizálását) cé-lozza. A Kaposváron bemutatott A szokás hatal-ma ezért egy színházfelfogás megkérdőjele-zéseként is felfogható, mégpedig azzal a trou-vaille-jal, hogy az előadás a maga által használtkonvenciórendszert is idézőjelek közé helyezi:nem biztos, hogy Bernhard darabja „érthetőbbé"tehető realista játékmóddal, de a helyzetek pon-tos megragadása révén mindenképp aktualizálnitudja a bennük rejlő komikus potenciált.

Testi és lelki elhajlások

A konkrét, realisztikusan kidolgozott szituá-ció(k)tól történő elvonatkoztatás lehetőségévelkísérletezik Keszég László rendezése, A tribádokéjszakája is. Per Olov Enquist életrajzi ihletésűdarabja Strindberg Az erősebb című drámájakeletkezésének hátterét próbálja feltárni, neveze-tesen azt, ahogyan két nő, akikkel az író viszonytfolytatott, és akiket lelkileg tönkretett, leszbikuskapcsolatba menekül. (Innen a cím, hiszen atribádok jelentése: egymással szexuális kapcso-latot létesítő nők.) Mindez azonban csak vissza-emlékezés formájában derül ki aközben, hogy akoppenhágai Strindberg-színház az említettdarab bemutatójára készül, és az egyik (azigazgató)nő meghívja a másikat, hogypartnereként játssza el azt a szerepet, amelyetamúgy is róla mintáztak. Strindberg megjelenik apróbán, és a

szereposztás keltette felháborodásában a régiemlékek szüntelen felidézésére, azaz „élvebon-colásra" kényszeríti a két nőt és a „csalárd" férfiszerepét játszó rendezőt. A négy ember közöttdúló harcot a rendező a pszichologizáló játék-mód révén elért naturalizmussal kívánja megje-leníteni, ehhez viszont az írót (roppant túlzó, demégis hiteles mimikával) játszó Fekete Ernő ki-vételével a főiskolás színészek játéka nem elégerőteljes és meggyőző. Márpedig a bemutatottlelki kegyetlenség csak erős színészi játék eseténválik a néző számára „átélhetővé" (különösen,hogy ez az előadás is zárt, tehát a virtuális „ne-gyedik fal" meglétét feltételezi); és csak ebben azesetben lesz igazán tétje a színpadon zajló törté-néseknek. Az előadás végén a szereplők tablóbarendeződnek a róluk készülő fényképhez: mind-egyikük arcán és mozdulatain látszik a meggyö-törtség, a lelki „lestrapáltság", csak az a problé-ma, hogy az ide vezető út nem érzékelhető teljesegészében, vagyis elvész az az ív, mely láthatóvátenné, hogyan jutnak el a figurák eddig a pontig.A színészek „természetes" gesztusokkal játsszákel a jeleneteket, de a nagy kitörések mögött meg-húzódó komplex érzelmi összetevőket (különö-sen a két nő esetében) nem tárják fel a magukteljes mélységében.

Az előadás teréül szolgáló meglehetősen sti-lizált díszletet, a rivaldán is átnyúló, srégenelhelyezkedő deszkaemelvényre építették. Egy-mástól elhatárolt területek nincsenek, tehát „egy-ben" látható a kávéházi asztal két székkel, a lám-pával díszített tapétás falrész, a vörös lepedővelletakart nagy ágy, az írópult, a sörösládák és asúgólyuk. Ezeket a tárgyakat rozsdabarna para-vánok keretezik, melyeken a barlangrajzokraemlékeztető pálcikaember- és mamutábrázolá-sok láthatók. A reális jelenetek tehát olyan „irre-ális" térben játszódnak, mely a konkrétságtólvaló elemelkedést, a darab történéseinek a lét-harc (elvont) szituációja felé történő elmozdításátteszi lehetővé. A „kiemelésnek" ehhez a moz-zanatához járulnak hozzá továbbá az előadáselején és végén vetített filmbejátszások,amelyeken különféle testrészek (arcok, fülek,szájak, lábujjak, nemi szervek) és múlt századvégi ruhában megjelenő emberek láthatók, azutolsó kockán Fekete Ernő (Strindberg)sejtelmesen mosolygó arcával. Mindez azonbancsak jelzésértékű marad, és nem épül be igazánaz előadásba, amely-nek erejét és hatását még akezdeti pergő dobzenét felváltó lágy muzsika iscsökkenti.

Szintén az erő és a lendület hiányzik Keszégkaposvári Titus Andronicus-rendezéséből, annakellenére, hogy az előadásban minden eszközbevetésre kerül Shakespeare rémdrámájánaklehető legnaturálisabb módon történő megjele-nítésére. A kíméletlen precizitással részletezettszörnyűségek (kézlevágás, torokelmetszés, lefe-jezés stb.) mégis nevetségessé válnak, egyrészt

▼ FŐ I S K O L Á K ▼

a szereposztásban és a színészi játékban meg-figyelhető anomáliák, másrészt a szereplőknek amegtörtént borzalmakra adott kidolgozatlan re-akciói miatt. Tamora gót királynőnek (MolnárPiroska) és Aaronnak, a mórnak (Spindler Béla),azaz a két „fő gonosznak" erdei jelenete enyhénszólva mulatságossá válik az (egyébként kiváló)két színész korpulenciája miatt, mivel korántsemhiteles, ahogyan egymást megkívánva hirtelenösszeölelkeznek és gyors csókot (inkább puszit)váltanak. Ugyanilyen szerencsétlenül jár az a je-lenet is, amelyben Marcus (Szula László) felfe-dezi a megcsonkított és vértől mocskos Laviniát(Bodor Erzsébet): a férfi hosszú monológba kezd,miközben áll, majd hány a földön vonagló lánymellett, és csak ezután fogja kezei közé a fejét.De a lelki történések pontos megjelenítésé-nek,az egyes viselkedésbeli átmenetek mögöttmeghúzódó okok érzékeltetésének hiánya komi-kussá teszi Titus (Bezerédi Zoltán) több őrjöngésijelenetét (különösen azt, amikor ráfekszik alányára) is, éppúgy, mintafolyamatosan felemelthangon és összevont szemöldökkel beszélőSaturninus (Znamenák István) minden machiná-cióját és félelmét. Mindez persze azért ennyireszembetűnő, mert (az előzőekhez hasonlóan)ezen előadás is pszichologizáló játékmódra tö-rekszik, amelynek következetlen alkalmazása(különösen olyan darab esetében, mint a TitusAndronicus) bármely produkciót megfoszthathiteltességétől. Pontosan ez történt az általamlátott egyik hétfő esti diákelőadás alkalmával: atizenéves közönség olyan vad nevetéssel reagált agyors egymásutánban történő rémségekre,mintha csak valami minden reális motiváltságotnélkülöző horrorfilmet látott volna.

Keszég Shakespeare-rendezése ugyanaztpróbálja megvalósítani, mint az Enquist-darabelőadása, nevezetesen a cselekmény konkrétsá-gának felfüggesztését, elsősorban a térkoncepciórévén. A díszlet (Valcz Gábor munkája) csakjelzésszerűnek tekinthető, mivel a színpadon el-helyezett és zöld világításcsíkokkal kiemelt szür-ke formák (például a lépcsősor és a hatalmasoszlopok, a diadalív, az Andronicusok sírjánakhomlokzati része) éppúgy csak háttérként, nempedig közegként szolgálnak az eseményekhez,akárcsak a szakadékot jelző (és roppant csúnya)vörös műbőrrel (?) letakart állványzat és a bu-gyogva ömlő gőzt kibocsátó (látványnaklenyűgöző) szökőkút is. Többször láthatók to-vábbá a háttérbe vetített képek (örvény, napko-rong, lila és narancssárga fényben fürdő hajnalitáj, lombkorona stb.), melyek azonban a viszony-lag üres fekete tér mögé helyezve ugyanolyanhatástalanok maradnak, mint Babarczy Lászlótavaly bemutatott Peer Gynt-rendezésében. A jel-mezek (Szűcs Edit munkái) a díszlethez hason-lóan stilizáltak: a szereplők az antik római világraemlékeztető és a mai viseletre jellemző ruhák

egyes elemeiből összeszabott öltözékben jelen-nek meg (találóak például Tamora ezüst- ésaranyszínű palástjai, fém melltartója, magasítotttalpú cipője vagy a gótok által viseIt - a vértőlátitatott szövet színére hasonlító - bíborvörösingek és nadrágok); ez éppúgy a cselekmény„időtlenségének" képzetét sugallja, akárcsak akardok és pisztolyok együttes használata. Mind-azonáltal a konkrétság és elvontság közöttiegyensúlyt a Titus Andronicusban sem sikerült arendezésnek megvalósítania: kirívóan semmit-mondó a „macskazene" (Márkos Albert munká-ja), amelyet a színpad két oldalán elhelyezettárokban ülő zenészek adnak elő, és érthetetlen,hogy a színészek miért a közönség elé fordulvamondják a római néphez szóló beszédeiket, ami-kor „az" a színpadon áll, vagy hogy Titus miért abal zenekari árokból beszél a hová álruhábanérkező Tamorához és annak két fiához. Talán csaka (fent említett két dolog közötti) „vonaglás esz-tétikájának" - nem túl precíz -• kidolgozásatekinthető a (számomra érthetetlen okokból azOrszágos Színházi Találkozóra meghívott)előadás legnagyobb teljesítményének.

Sikeres stilizációk

Míg Keszég László két rendezését feltehetőleg akülönféle testi és lelki „elhajlások" vizsgálata,addig a szintén két produkcióval bemutatkozóAlmási-Tóth András rendezéseit a játék(szituá-ció)nak való alávetettség tudata mozgatja. Jólmutatja ezt, hogy a Véletlen és szerelem játékacímű Marivaux-darab előadásában nemcsak úr

Hunyadkürti György (Ügyvezető Miniszter) ésCsonka Ibolya (Gazdasszony) Révész Ágotavizsgájában (Hétköznapi csoda - Kaposvár(Simarafotó)

és úrnő, illetve szolga és szolgálólány közöttfolyik intenzív (szerelmi) játék, hanem az egyesszínpadi helyzetek vizuális megkomponálásábanis, hiszen a cselekmény két, oldalt álló, aranyke-retes üveg-tükörlap, valamint egy középen elhe-lyezett hatalmas, üres képkeret között zajlik. (Adíszlet Füzér Annamária munkája.) A fordulatok-ban bővelkedő cselekmény logikája és reális mo-tiváltsága helyett ezáltal sokkal fontosabbá válikaz, hogy hol és hogyan történnek meg az egyesesemények, vagyis hogy ki és mikor lép ki (vagybe) a keretből (vagy a keretbe), illetve áll meg ésfigyel az üveg-tükör mögött. Ebből a szempont-ból kivételesen precíz megalkotottságról tanús-kodik Almási-Tóth rendezése, amely a mulatsá-gos helyzetekkel való szórakoztatáson túl valódiesztétikai élményt nyújt a nézőnek: míg példáulOrgon úr (Blaskó Péter) és Mario, a fia (SelmecziRoland) az előtérben Dorante (Oberfrank Pál)levelét olvassa, addig a képkeretben láthatóváválik az, ahogyan a levél írója és Arlekin, a szol-gája (Nagyváradi Viktor) a leírtaknak megfe-lelően ruhát cserél; máskor pedig Dorante a jobboldali üveg-tükörlapra, vagyis tulajdonképpen amögötte álló Silviára (Gryllus Dorka) ír üzenetetOrgonnak. A stilizálást minden apró részletébensikeresen érvényesítő előadás ugyanúgy a szín-padi világ születésének problémájával játszik,mint Tóth Miklós rendezése, A szokás hatalma.Az üres képkeret ugyanis nyilvánvalóvá teszi,

▼ FŐISKOLÁK ▼

hogy hiányzik a reprezentáció fix tárgya, és a képhelyére a „valóság" lép. Az előadás tehát nemkívánja sem a valóságot „ábrázolni", sem a te-remtett valóság illúzióját szimulálni, hanem arratörekszik, hogy a hangsúlyozottan színpadivalóságot mint képet (ha tetszik valóságképet: acsak képként létező valóságot) mutassa meg.Ennyi-ben pedig az úgynevezett „új teatralitás" elő-adásai közé sorolható, melyeket többnyire a rep-rezentáció alapjaira történő (játékos) rákérdezéskarakterizál.

Almási-Tóth András másik rendezése, a ShureStúdióban bemutatott A szerető (a Marivaux-darabhoz hasonlóan) már eleve involvál bizonyos„game"-eket, amelyek férj és feleség mindennapiegyüttélését meghatározzák. Az elő-adás krimiszerűtalányossággal indul, hiszen megtudjuk, hogy Sarah(Egri Márta) szeretőt tart, akit a férje tudtávaldélutánonként a lakásban fogad, sőt Richard (ÚjváriZoltán) is gyakran meglátogat egy „repedtsarkúkurvát", ám a két illető kilétére egyelőre nem derülfény. Közben zajlik a házaspár megszokott élete: azotthonosan berendezett „újgazdag" nappaliban,amelyben a fém- és a rózsaszín dominál (a díszletKentaur munkája) Sarah kétszer is megismétliazonos reggeli cselekvéseit (vitamintablettabekapása, kávébehozás, cigarettára gyújtás,újságolvasás-hoz készülődés), majd délelőtt,csakúgy, mint délután, banális dolgokról, illetve aszeretőkről társalog a férjével. A színészi játékpontosan érezteti a kettejük között latensenmeglévő ellen-tétet: Egri Márta hanglejtésébőlérezhető egyfajta évődés, amikor arról beszél, hogyaznap délután meglátogatja a szeretője, ahogyÚjvári Zoltán grimaszaiból is kitetszik, hogyegyáltalán nem ízlett neki a felesége által számára(elő)készített kávé vagy tej. A titokzatosságotfokozza, hogy egy kellőképpen giccses estijelenetben Sarah és Richard egymást átölelveállnak a reluxával takart ablaknál, és a naplementétnézve, miközben a szobát elborítja a rózsaszínesfény, megerősítik, hogy mennyire szeretik egymást.

A titok akkor lepleződik le, amikor a piros műbőrfélkabátba öltözött, piros tűsarkú cipőt és feketeparókát viselő, festett körmű feleséghez beállít azegybeszabott farmerruhát, hosszú kabátot, kalapotés napszemüveget viselő férj. (A jelmezek BarthaAndrea munkái.) A néző alig realizálja, hogy Sarahés Richard azonos a két szeretővel (Maryvel ésMaxszal), máris új játék-sor kezdődik: először afeleség vetkőzőszáma a tálalóasztal rúdjánál, majdpedig rövid jelenetek halmaza, amelyekbenmindketten különböző szerepeket alakítanak(mintha a férfi az utcán szólítaná le a nőt, egybárban kívánna megismerkedni vele, vagy éppenfélénk fiatalemberként, egy padon ülve udvarolnaneki), és amelyeket természetesen a tálalón történő(stilizált) szexuális aktus zár. Miután Max szakítMaryvel, és a

hazatérő Richard a játék befejezését kéri Sarahtól,sőt előveszi a délutáni randevúk alatt használtdobot, majd a szerepek hangján kezd el beszélni, újjátékba kezdenek - immár Sarah-ként ésRichardként, miközben ugyanolyan kék fény világít,mint a Mary-Max-jelenetben. Ebből a leírásból isérzékelhető, hogy Almási-Tóth rendezésében első-sorban a szerepjátszás szintjeinek kidolgozottságaválik hangsúlyossá, illetve az a folyamat, ahogyan ajáték egyre redukáltabb formában kerül ismétlés-re.Az előadás végére azonban a játékból való kilépéslehetetlenségének tudata erősödik meg: addig megműködik az a „csavar", hogy Sarah és Richardegymás szeretőinek szerepében talál újra egymás-ra, innentől kezdve viszont a „négyes" „kettőssé"válik - most már csak „ők maguk" játszanak egy-mással. Ezt a tudatot erősítik a zenei betétek (a Cosífan tuttéból és a Baz Luhrmann-féle Romeo és Júliacímű filmből), valamint a videobejátszások (KovácsKrisztina Tünde munkái), melyek a dobra hajítottbokszkesztyű (?) és tűsarkú cipő képe után újra akezdetben látható, dobra helyezett két karikagyűrűtmutatják.

Hálátlan dolog végzős rendezőhallgatók munkáiról(különösen összefoglaló jelleggel) írni, hiszen aszakma (mesteremberi) elsajátításának elején tartó,az egyéni stílus kialakításában még csak kezdetilépéseiket tevő fiatalok munkáit lehet ugyan, denem illik kritizálni. Jelen írás azonban mégis akritika lehetőségét választotta (ebből következőlegpedig vállalja az illendőség szabályainak esetlegesmegsértését), mivel a fent tárgyalt nyolc rendezésláttán a szerzőben (és ez ellen nincs mit tenni)kialakult egy olyan összkép, amely az adottprodukciók között egy-fajta „minőségi" rangsortteremtett. E rangsor alapja elsősorban azelőadások megalkotottsága, azaz a tanult (merttanulható) eszközök alkalmazásánakinvenciózussága, a már említett egyéni stílusérezhető (vagy megsejthető) volta, illetve azuralkodó színházi tradíciókhoz való alkalmazkodásvagy éppen az azoktól elfordulni kívánókísérletezés merészsége volt. Csakis e „mércék"figyelembevételével vélem ugyanis vállalható-nakazt az értékelést, mely jelen esetben szerves részeaz esztétikai tapasztalat rögzítésének és azértelmezés folyamatának. Bevallható azonban,hogy „igazi" színházi élménnyel csak Almási-TóthAndrás két rendezése ajándékozott meg, a többiprodukció láttán nehezen tudtam elvonatkoztatniattól az érzéstől, hogy ujjgyakorlatokat nézek. Per-sze mint tudjuk: aki nem használja az ujjait, egy időután bénává válhat.

Caragiale: Viharos éjszaka (Ódry Színpad)Fordította: Szász János. Díszlet: Paseczki Zsolt. Jel-mez: Salamon Eszter. Rendezte: Révész Ágota.

Szereplők. Hajdú István m.v., Csőre Gábor, MundruczóKornél, Samu Nagy Ádám, Menszátor Héresz Attila,Nyilas Tünde, Cseke Katinka.

Jevgenyij Svarc: Hétköznapi csoda (kaposvári CsikyGergely Színház)Fordította: Bojtár Endre. Díszlet: Paseczki Zsolt. Jel-mez: Salamon Eszter. Zene: Dévényi Ádám. Rendezte:Révész Ágota.Szereplők: Karácsony Tamás, Csonka Ibolya, Tóth Gé-za, Serf Egyed, Varga Zsuzsanna, Hunyadkürti György,Csernák Árpád, Horváth Zita, Kovács Magdolna,Lugosi György, Antal Márta, Lipics Zsolt, Fábián Zsolt,Szűcs Zoltán.

Bródy Sándor: A medikus (Madách Stúdió)Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Federits Zsófi. Ren-dezte: Léner András.Szereplők: Czvetkó Sándor, Horesnyi László, VasváriEmese, Barát Attila György, Lőte Attila, Timkó Eszter,Haffner Anikó, Szűcs Gábor, Lippai László, GalbeniszTomasz, Kelemen István, Crespo Rodrigo, Kuthy Pat-rícia/Belányi Zsuzsa, Pádua Anikó.

Thomas Bernhard: A szokás hatalma (kaposvári CsikyGergely Színház)Fordította: Tandori Dezső. Díszlet-jelmez: Bodnár Enikő.Zene: Dévényi Ádám. Rendezte: Tóth Miklós.Szereplők: Bezerédi Zoltán, Kovács Zsuzsa, LugosiGyörgy, Nyári Oszkár, Lipics Zsolt.

Per Olov Enquist: A tribádok éjszakája (Ódry Színpad)Fordította: Osztovits Cecília. Díszlet Valcz Gábor. Jel-mez Szűcs Edit. Rendezte: Keszég László.Szereplők: Fekete Ernő m.v., Botos Eva, Horváth Lili,Mundruczó Kornél.

Shakespeare: Titus Andronicus (kaposvári Csiky Ger-gely Színház)Fordította: Tandori Dezső. Díszlet: Valcz Gábor. Jelmez:Szűcs Edit. Zene: Márkos Albert. Rendezte: KeszégLászló.Szereplők: Znamenák István, Kelemen József, BezerédiZoltán, Szula László, Nyári Oszkár, Tóth Richárd,Kőrösi András, Hegedűs Miklós, Jancsikity Ger-gely/Csorba Tamás, Kósa Béla, Baksa Imre, CsányiSándor, Némedi Árpád, Kocsis Pál, Spindler Béla, Sza-bó Ferenc, Lecsó Péter, Cseszárik László, SzvathTamás, Molnár Piroska, Bodor Erzsébet,Urbanovits Krisztina.

Marivaux: Véletlen és szerelem játéka (Ódry Színpad)Fordította: Lator László. Díszlet-jelmez: Füzér Annamá-ria. Koreográfus: Bodor Johanna. Átdolgozta és ren-dezte: Almási-Tóth András.Szereplők: Blaskó Péter m.v., Selmeczi Roland m.v.,Gryllus Dorka, Oberfrank Pál m.v., Nagyváradi Viktor,Kecskés Karina.

Harold Pinter: A szerető (Budapesti Kamaraszínház,Shure Stúdió)Magyar változat. Böhm György és Almási-TóthAndrás. Díszlet: Kentaur. Jelmez: Bartha Andrea. Video:Kovács Krisztina Tünde. Rendezte: Almási-TóthAndrás. Szereplők: Újvári Zoltán, Egri Márta,Pindroch Csaba.

▼ FŐISKOLÁK ▼

Gerhard Haputmann aramájatorkolló naturalista színmű,társadalmi szatíra a múlt slecsúszottjairól. A színház köegy konzervatív ízlésű szíszínésznek készülő, baloldaliharci területe. Goethe, Sckisajátítására törekvő, kakaskeverednek egyéb intellvitákkal. Valójában egy egkaszárnya - a főszereplő, érendőrök, akik a házon kívbennlakó „patkányoktól". B„kinti" világba is, amelyfelvonultatja, legkivált az alvilutcagyerekeket, ingyenkonyhDe felvillannak az úri, mondénszereplő beszámolója szerintfőherceg, majd rögtön utána V

Fullajtár Andrea (Johnné) és(Bruno)

SZÜRNGERHART

egyfelől tragédiábamásfelől humoroszázad végi Berlinzponti téma benne:nidirektor és egyteológusnövendék

hiller és Lessingkodó szópárbajok

ektuálisnak hatóész bérház - volts a házat figyelőül élőket védik aetekint-hetünk a

egész Berlintágot: utcalányokat,ák törzsvendégeit.világ képei is: egy

az utcán feltűnik ailmos császár is.

Almási Sándor

A szomszédban rendezett pompázatos ebédek-ről, fogadásokról hallani - az itteni világtól fény-évnyi távolságban. A volt kaszárnya gangjai televannak éhező, kóricáló gyerekekkel, kurvákkal éspersze patkányokkal. Nem véletlen, a egyesekösszemossák az itt burjánzó emberi enyészetet anyomor sikátorainak e kis ragadozóival. Maga azíró is ezt teszi. A dráma egésze rejtegetni valótitkok, bűnök, szerelmek, szexuális ingerek, ne-urózisok, iszonyú emlékek zavaros egyvelege.Titkos találkák, padláson született s elcseréltcsecsemőkről szóló történetek, gyilkosságok,öngyilkosságok és molyrágta jelmezek közöttzajló színházi próbák adják a dráma keretét,büchneri világban vagyunk, mindene előtt a drá-ma zaklatottsága és szaggatott nyelvezete révén.

A mű középpontjában egy asszon tragédiájaáll. Johnné a jelmeztár takarítónője, emellett ki-csiben uzsoráskodik. Gyerekszerető teremtés,aki képtelen belenyugodni kisfia elvesztésébe ésférje elhidegülésébe. Elhatározza, g ereket sze-rez magának, s meg is vásárolja egy félvilági,lengyel leányanya gyermekét. Cselekedete akárhumánusnak is tekinthető, hiszen a lány kilátás

talannak tartja helyzetét, és véget kíván vetni amaga és kicsinye életének. Johnné a férjét isfélrevezeti, hiszen az mint ács egész évben vidé-ken dolgozik. A dolog persze nem marad ennyi-ben: a lengyel nő visszatér, és követeli a gyerekét.Ebbe a fordulatba a pótanya csaknem belebolon-dul, és öccsével eltüntette a vér szerinti anyát. Aszomszéd elhanyagolt csecsemője (Johnné előzőkedvence) pedig éhen hal az asszony lakásán,mialatt ő a ,,sajátjával" eszeveszetten csatangolBerlin utcáin, s amikor a gyereket elveszik tőle,egy omnibusz elé veti magát. Mindeközben agyőzelmi mámorban úszó és nagy jövővel terhesporosz öntudat üli hisztérikus lakomáját.

Zsótér Sándor rendező úgyszólván lélegzet-vételnyivé sűríti az ötfelvonásos drámát. A vizs-gaelőadás színinövendékei fizikai és lelki ener-giájuk ifjúi hevületét, lendületét adják az elő-adáshoz.

A tér ötletesen bejátszott, jelentéssel bíró. Egypróbaterem, ahol nincs színpad, van viszont azegyik fal majd' egészét beborító tükör, vannaknagy oszlopok és sok rácsos ablak. Díszlet sincs,csak kellékek: járóka (amelyet sok egyébnek ishasználnak), állati maszk, egy pár korcsolya,gördeszka (az utóbbi kettő a fiatalság csetlés-botlásának, ártatlan együgyűségének, gyors he-vülésének eszköze és jelképe), gumipatkány (he-lyes kis állatka, szájba is vehető), turbán és lán-dzsa (a jelmeztár kellékei), sakktábla kicsiben ésnagyban, kerekes bevásárlókocsi. A hosszábanfalnak döntött ágy időnként rejtekhely, a tetejénösszegubózva aludni is lehet. Van aztán még egyguruló eszköz zsinórostól, amely kugligolyót he-lyettesít, egy patkó (kivételesen az eredetiben isszerepel, szerencsetárgyként), egy hosszú, feke-te szalag - két végén összekötve - ringet formáz,ha négyfelől kifeszítik, a plafonra erősített hangosgépezettel pedig előre és hátra lehet mozog-ni. Aplafon állandó játéktér a maga keresztbe futóvastraverzeivel, amelyek szintén búvó- ésmegfigyelőhelyek. A rácsozott ablakokat pedigkétfelől is be lehet játszani. A tükör, amelyben ahátunk mögött zajló események is tükröződnek,Zsótér expresszionista játékvezetésének leghatá-sosabb eszköze.

A két csecsemőt egy időnként zenélő és vilá-gító porcelánbaba vagy egy felfújt strandlabda„játssza" - a strandlabda levegőtlenítve a halálhordozója. Egyébként a legjobb „kellékek" maguka színészek. A nézők kezdetben a próbatermetkettéosztva helyezkednek el. A színészek előttünkés mögöttünk, sőt a terem két szélén is léteznek,mozognak, akár van jelenetük, akár nincs. Példáula „nem játszók" személyesítik meg a kuglibábu-kat, melyeket az ács le-ledöntöget, majd újrafelállít. Van, amelyik csak kibillen, és hosszandülöngél. (Az egyik kugli feltűnően erős dohá-nyos.) A tömegmozgás a drámai hatást holerősíti, hol karikírozza. A szerelmesek intim jele-

V A S S Z S U Z S A

ATURALIZMUSHAUPTMANN: PATKÁNYOK

▼ FŐISKOLÁK ▼

Fullajtár Andrea (Pelsőczy Petra felvételei)

neteit például a két apa láthatatlan, agresszívjelenléte élezi, avagy a tömeg szétrángatja.

Az utolsó kép a legerősebb. A ringjelenetnél anézők a szereplőkkel együtt átmennek a hátsótérbe. A tükörre csomagolópapír kerül, a szerep-lők nagy része belép a ringbe (a kifeszített feketeszalagon belülre), s megkezdődik a kihallgatás.Ki a bűnös? Kié a gyerek? Melyik gyerek a halott,s kit illet az élő? A kihallgatás kinyilatkoztatássáés kitárulkozássá válik. A szereplők a ring „falait"kifeszítve közbelépésünkért könyörögnek. Az apacsak a saját gyerekét fogadná el, az „anya"magáénak tekinti és körömszakadtáig védi a nemvérszerinti gyereket. Ebből a felfordulásból fakad avégső tragédia. A megvásárolt gyereket elve-szikJohnnétól. A színésznő a ringen kívül állóasztalról a mélybe veti magát, de a plafonról kezétnyújtó öccse elkapja, s ő belékapaszkodva leng aföld fölött. Igazi színházi pillanat.

Az előadás erőssége az expresszionista játék.Hatásos gesztusok jellemzik, melyek általábanáttételes jelentésűek. A direktor szexuális kaland-ja szeretőjével a molyos raktárban -telitalálat. Akét színész méterekre egymástól (a nő csak atükörben látszik) játssza el a szexshopetűdöt:pózokkal, nyelvöltésekkel. Orfeumosan alpári,bábszerű a kéjelgés. Máskor a szexualitás a ki-szolgáltatottság, az ifjonti tehetetlenség párlata,míg a direktorné kéjelgése a bábokká merevedettjelmezstatisztériával a kispolgári kielégületlen-ség, az ostobaság és a fennhéjázás kabarészerűötvözete. Ugyanakkor az erkölcsi prédikációksorozata emberi kéjvágy diktálta neuraszténiának

be" a jég nélküli találkahelyre. Csetlő-botló naiva,elkényeztetett lázadó, aki szerelmével ellentétbenképtelen valódi áldozatokra. Spitta élete ésnővérének sorsa éppúgy ijesztő rémkép számára,mint a padláson fel-felbukkanó patkányok, akiéheztetett és megalázott, ringyóvá kényszerültszegénység.

A direktorné (Ónodi Eszter) hamisítatlan ka-baréfigura, a húszas évekbeli német orfeumoksminkjével és modorában. Hatalmas rúzstömeg,fülig kihúzva vagy éppen elmaszatoltan, párnásmosolyömleny az arcon, negédes urizáló közön-ségesség két hatalmas kebellel. Senki sem me-nekülhet mindig útban lévő bájai elől. Maga azelviselhetetlenség!

Spitta tiszteletes (Nagy Viktor) valódi érzéseit,emberi dimenzióit hatalmas fekete papi lebernyegnyeli el. Időnként, viselőjével vagy anélkül, a baloldali rácsos ablakon feszül, mint egy An-tikrisztus, amely elnyelni szeretné a kárhoztatottvalóságot, a buja Berlint. A színész gesztusaiburleszkszerűen túlméretezettek: tagjai kifica-mítva, nyaka vállban behúzva, kezei hatalmaskarommá gyúrva.

Sidonia von Knobbe (Pelsőczy Réka) azúrinőből lecsúszott prostituált Marlene Dietrichpózában, svájcisapkában, afféle „Kék Angyal-ként" kerekes bevásárlókosárban gurul be a szín-re. Jelenség, ahogy ringlispílként köröz lassan abevásárlókosárban, és bukásának hányatott tör-ténetét keresztbe font lábakkal, búgó hangon adjaelő. Hirtelen ölébe rántja a direktort, cigarettátnyom a szájába, és így követel elégtételt sé-relmeiért. Lehet, hogy kékvérű, de a legkevésbésem angyal.

Paulina, a megesett lengyel leányzó, a vérszerinti anya Kecskés Karina alakításában úgytéblábol a lecsúszottak patkányvilágában, mintegy szeplőtelen naiva. Az élet fuvalmai úgyképesek „megejteni", hogy észre sem veszi,gyümölcsei pedig újabb feledésre, szórakozá-sokra csábítják. Vihogva vajúdik, fesztelenül adjaát magát férfinak, anyaságnak és végül ahalálnak.

Brunót, a patkányfogót, Johnné öccsét Al-másiSándor alakítja. Félelmetes a tekintete ennek amindenben sáros alvilági sihedernek, akitöbbnyire lespózban guggol. Két keze maga elélógatva, támadásra, ütésre kész. Érzelmileg talána legbonyolultabb figura, aki szinte mindenreképes, és gyilkossá is lesz, de nő-véréhez és avásárolt gyerekhez igazi érzelmek, múltjának ésfőként jelenének szálai fűzik. Ő a gyilkos gyermek,s egyben az, akiből a gyermekit hamar kiirtották.Elvadult ténfergő, akit korcsként kezelnek, de akifurcsaságában és félelmetességében a leginkábbemberi a patkányok között.

Zelma Knobbe, Sidonia kislánya (Tóth Anitaalakítása) még Brunónál is furább jelenség.

vagy aljas álszenteskedésnek hat. Ilyen a papdörgedelme is, aki Berlint a paráznaság, azerkölcsi fertő városának tartja. Ahogy a tükörhözsimulva szinte magáévá teszi a környezet „irtóza-tát", melyet a többiek gesztusokkal tükröznek, azbeszédes leleplezése a prédikátor öncsalásánakés vallási kéjelgésének (az illető mellesleg azutcára, majd a halálba taszította egyetlen leá-nyát).

A rendező és a színinövendékek találkozásamindkét fél javára vált, és talán nem ártana gya-koribbá tenni a főiskolán a hasonló extrém pró-batételeket. A rendező láthatóan sokat nyert az-zal, hogy érzékeny fiatalokkal láthatott színpadivíziója megelevenítéséhez. A növendékek pediglehetőséget kaptak arra, hogy valami egészenmásban is kipróbálják magukat.

Harro Hassenreuter, a színidirektor Rába Ro-land alakításában igazi pozőr, latin idézeteketböfögő kultúrkéjenc, elnyűtt frakkban hadonászó,pöffeszkedő, felszínes, önmagát is csak ritkánértő „entellektüel". Inkább gyakorlati ember,porosz hazafi, kérlelhetetlen apa, üzletember.Van szíve, de a színházi csattanó mindennél töb-bet jelent számára.

Erich Spitta Mundruczó Kornél megformálá-sában szerelmes, éhező Schiller, aki forradal-márnak álmodja magát. Kiszolgáltatott éhenkó-rász. A szívvel rendelkezők parányi csoportjáhoztartozik, de anyagi, testi és szellemi kielégület-lensége lázas, eksztatikus, vad pózokba rántja.Tehetetlenségének tudatában sem hagyja magát,de hatásos érvek és pénz híján minduntalan aperifériára (=plafonrácsozat) szorul.

Walburga (Horváth Lili) - Spitta Júliája és aCapulet-direktor lánya - korcsolyázva „suhan

▼ FŐISKOLÁK ▼

A kegyetlen lassúsággal éhen pusztulók fajtájábólvaló. Kellemetlenül selypítő, rikácsoló hangútúlkoros csecsemő, copfos, alig öltözött kis alva-járó. Elhanyagolt kis patkány, akinek az a dolga,hogy nála is kiszolgáltatottabb öcsikéjére vigyáz-zon. Kis zugokba bújó, morzsát szimatoló, koránlelkét vesztett véznaság. A rendezői leleménykövetkeztében erősen emlékeztet a „pancsolókislányra", aki annak idején hasonló módon sely-pített és visított a rádióból.

Az egész kavalkádban az a furcsa, hogy adráma alakjai éppen az ilyen lelemények, fica-mok, sílustörések által válnak igazán sűrűvé,méllyé, megrendítővé. Bár nevetünk azon, hogyZelma kistestvérét egy strandlabda „játssza", seszünkbe juthat az „ij, jaj úgy élvezem én..." -, denem ez a lényeg. A lényeg a fájó azonosításikényszerből fakad; a látszólag megszépült, infan-tilis múlt képe úgy épül rá a dráma kegyetlenvalóságára, hogy kénytelenek vagyunk hirtelenmagunkra döbbenni. A nevettető és megrö-könyödtető pillanatok átélésére és számvetésrekényszerülünk.

John, az ács, Elek Ferenc megformálásábanaz előadás legárnyaltabb alakítása. Az ízig-vérigkispolgár mentalitású munkásnak súlya, mackósszíve, embersége van. Átlagos családi életre vá-gyó kisember, aki szeret szórakozni (kuglizni) ésdolgozni. Befolyásolható, félművelt, az urak előttvisszafogottan alázatos, az élet árnyoldalairólazonban képtelen tudomást venni.

Johnnét Fullajtár Andrea játssza. Szerepe ne-hezen megoldható. A kényszeres vágy, a kezdetiőrület árnyalatait kell minduntalan felvillantania.Hangjában fanyar, visszafogott rezdülések, arcaporcelánszerűen merev, időnként azonban té-bolyba hajló fintorokba rándul. Érzelmi fölénye,emberi rangja ebben a társaságban vitathatatlan.Jelmezét azonban nem értem. Elegáns női öltö-zet, gyönyörű vörös, leomló haja semmiképpensem illik az alak társadalmi helyzetéhez.

Zsótér, noha furcsa rendezőnek tűnik, éstöbbnyire afféle érthetetlen zsonglőrként tartjákszámon, valójában újabb és újabb eszközöketkeres. Az élet érdekli a maga máztalan sokrétű-ségében és sokkoló kegyetlenségében. A drámaihelyzetek ésszerű végiggondolása után a megje-lenítést már nem racionális úton képzeli el. Nyíl-tan és vérbőn asszociál. Aztán vagy „bejön", vagynem. Nem könnyű ember, de hasznos művész,mert tehetséges, kereső és jó színészvezető.

Gerhart Hauptmann: Patkányok (Színház- ás Filmmű-vészeti Főiskola)Díszlet-jelmez: Ambrus Mária. Osztályvezető tanár:Zsámbéki Gábor. Rendezte: Zsótér Sándor.Szereplők: Kecskés Karina, Fullajtár Andrea, AlmásiSándor, Horváth Lili, Rába Roland, Samu Nagy Ádám,Pelsőczy Réka, Mundruczó Kornél, Elek Ferenc, TóthAnita, Ónodi Eszter, Nagy Viktor.

K O L T A I GÁBOR

A PÁNCÉL ÁRNYA RAJTUNKRUSZT SHAKESPEARE-JE

rekesz, őrhely éS dutyi van benne!), és nem azőrültség, hanem a legkomolyabb önvizsgálat je-lének kell tekintenünk egy efféle mondatot: „Énegy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettemminden kedvemet."

Ebben a (meglehet, leegyszerűsített) kontex-tusban természetes gesztus, hogy Hamlet adottpillanatokban, egy-egy gondolat vagy kapcsolat-teremtési kísérlet erejéig, ledobja az őrület álcáját- ezt pedig azzal jelzi, hogy leveti a szőke Hamlet-parókát (mert a fésületlen szőke haj termé-szetesen nemcsak az őrület emblémája, hanemHamleté is: a szerepe). A parókát egyébként ak-kor ölti magára, amikor első ízben játssza abolondot; mellé félig lecsúszott, régi vágású fe-kete harisnyát húz - újabb átmenet