Versgyűjtemény Kovachich Márton György felesége emlékére

Adatok a XIX. század eleji magyar irodalmi élet történetéhez

V. WINDISCH ÉVA

1

A magyar irodalmi élet a XVIII—XIX. század fordulóján erősen nélkülözi az irodalmi folyóiratokat. Minthogy olyan orgánum, amely az írók, költők egyes, esetleg alkalmi céllal írott alkotásait folyamatosan közölné, ezekben az években már és még nem létezik, a teljes kötetet ki nem tevő alkotások publikálása gyakran elháríthatatlan nehézségekbe ütközik. A folyóiratok hiánya élteti Magyarországon a századforduló évtizedeiben az alkalmi versek egyenként, önálló nyomtatványok formájában való kiadásának szokását. A következő évtizedekben létesülő folyó­iratok viszonylag kis száma folytán a szokás a XIX. század közepéig él tovább. Ez a módszer azonban az irodalmi élet előmozdításához, a bírálat kialakulásához, az irodalom színvonalának emelkedéséhez nem járul hozzá — részben azért nem, mert az elszigetelten megjelenő egyes darabok az írók között semmiféle érintkezést nem hoznak létre; részben mert egyenkénti megjelentetésre tisztán irodalmi céllal írott alkotások nem, csak az alkalmi költészet általában alacsonyabb színvonalon álló darabjai alkalmasak.

Az irodalmi élet adott helyzetében nem tekinthetjük jelentőség nélkülinek azt a számos magyarországi költőt és versfaragót megmozgató szervezkedést, mely a XIX. század első évtizedében egy versgyűjtemény létrehozására irányult. A szervezkedés részletei, s kéziratban fennmaradt eredménye azért is érdekesek, mert a résztvevőknek csak kis része tartozik az irodalom ismert egyéniségei közé: a többség irodalmunk elfelejtett — általában méltán elfelejtett — második és harmadik vonalának, sok esetben irodalom alatti rétegeinek képviselője; olyan rétegeké, melyeknek megismerése alkotásaik értéktelen volta ellenére is feltétlenül hozzájárul a korszak irodalmi életéről kialakított képünk teljesebbé, árnyaltabbá tételéhez. S a megmozdulás szereplői közt fel-feltűnnek egy pillanatra a korszak jelentős irodalmi személyiségei is.

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Kovachich Márton György hagyatékából terjedelmes versgyűjteményt őriz, Memoria posthuma spectabilis et ornatissimae Mulieris Joannae Bapt. Kovachich natae Hajóssy, Vatum coaevorum, potissimum Hungarorum poly glottis Poematibus celébrata címmel; emellett fenn­maradt e gyűjtemény egy részének másolatát tartalmazó kézirat is Verses gyűjte­mény Kovachich Joanna asszonynak emlékezetire címen.1 Az első, vizsgálatunk tulajdonképpeni tárgyát képező gyűjtemény 1806 és 1810 között keletkezett kéziratokból álló kolligátum. Kovachich Márton György 1810 januárjában kelt megjegyzései, tartalomjegyzék, s Kovachichné Hajóssy Joannának Friedrich John

13 Évkönyv I Q O

neves bécsi rézmetsző által metszett arcképe után Horvát István kezével írott cím­lapot tartalmaz: „A szép és jó nőnek, Tekéntetes Kovachich Joanna Asszonynak Gyászos Emlékezetei." Ezt követi egy 16 lapos, igénytelen külsejű kis nyomtat­vány : Vita Ioannae Bapt. Kovachich natae Hajóssy ab eius viduo marito pro memoria filii losephi Nicolai paucis lineis adumbrata.

Következnek maguk a versek, két csoportra osztva: Hosszabb költemények és Dalok és rövidebb versezetek, a költők eredeti kézírásában összesen 72 költemény. Néhány vers önálló röplapként nyomtatásban is napvilágot látott; ezek a nyom­tatványok a megfelelő, cenzori jóváhagyással ellátott kézirat mellé nyertek beil­lesztést. Számos vers mellett a költőnek Kovachtchhoz intézett levele is ott talál­ható. A versek között Horvát István által fogalmazott két dedikáció-tervezet, s egy Vitkovics Mihály által készített címlapterv helyezkedik el. Horvát egyik aján­lása az akkor már számításba vehető női olvasóközönséghez szól („A' Haza béli Szép és Jó Aszszonyságoknak, kikben e' Bájokkal, kellemekkel és Mindenféle Erköltstsel díszeskedett Kegy Léleknek hasonlói tündökölve élten élnek, ditső ser­kentésül ime' Verses Gyűjteményt leg mélyebb Tisztelettel, alázatossággal és Érzékeny Hódúlással A. A. A. (Ajánlják, Ajándékozzák, Áldozzák) a' ben írt hazafiak."), a másik Kovachichhoz („Tekéntetes, Tudós és Fáradhatatlan Szor­galmú Kovachich Márton Úrnak, a' Boldog Árnyék Meg keseredett Férjének, kiben Első Ifiúságától fogva Élemedett ősz koráig egyre Forton For a' Buzgó Hazai Szeretet, Tudományokhoz viseltető Hajlandóság És A' Nemzeti dolgokat világosítani törekedő Példa nélkül való Igyekezet, íme Verses Gyűjteményt Nemű Nemű Vigasztalásul 's Tiszteletűknek Örökös zálogául mély alázatossággal A. A. A. az Érdemeket betsűlő Ben írt Hazafiak."). A hosszabb és rövidebb verse­ket Hajóssy Joanna újabb arcképe, Czetter Sámuel metszete választja el. A kötet végén néhány olyan levél helyezkedik el, melyek nem valamely vers kísérőlevele­ként íródtak ugyan, de a gyűjteményre vonatkoznak, így Friedrich John hét levele s néhány nyugtája, továbbá Balogh Sándor győri kanonok, Lehotzky András pozsonyi ügyvéd és táblabíró, Tertina Mihály, ekkor Nagyváradon működő tanár egy-egy levele.

Ki volt ez a nő, akinek emlékét a két portré s e nagy mennyiségű vers örökí­tette meg? Vagy még inkább: ki volt az özvegy férj, aki ilyen egyedülálló módon gondoskodott fiatalon elhunyt felesége emlékének fennmaradásáról?

Kovachich Márton György neve nem ismeretlen a tudománytörténet kutatója előtt — szélesebb körben azonban sohasem vált ismertté. Pedig a magyar jogtör­ténetnek, s ezen túlmenően a kor tudományos életének egyik legkiemelkedőbb jelensége Kovachich, a szerény állású kamarai levéltári tisztviselő, aki a jozefiniz­mus éveiben az első kultúrtörténeti igényű magyarországi folyóiratot, a Merkur von Ungarnt írja és adja ki, 1790-től kezdve pedig a magyar jogtörténet forrásai­nak feltárására teszi fel életét, s hihetetlen szívóssággal, egész lényét betöltő szen­vedéllyel szerény anyagi lehetőségei mellett is nagyszámú értékes forráskiadványt publikál, s sokszorosan nagyobb számú kéziratos kötetet gyűjt össze; ötletekben gazdag, olykor rendkívül modern tervezeteket ír a jogtörténet és a történeti tudo­mányok más ágazatainak műveléséről; kísérletet tesz a történeti forrásanyag gyűjtésének intézményes megszervezésére, s ennek meghiúsulásával — második Kazinczyként — hatalmas levelezést bonyolít le kora tudósaival s a kutatásai iránt érdeklődő nemesség-értelmiség tagjaival, nagy erőfeszítéseket téve a főnemes­ség, főpapság anyagi támogatásának megnyerésére hatalmas terveihez. Nagy ered-

194

menyei e tervekhez képest töredékek, s működése neki személyesen sem hozza meg azt az anyagilag-társadalmilag magas színvonalú értelmiségi létet, melyre törekszik, s melynek e korban még nem értek meg az előfeltételei. Kudarcaihoz, mellőztetéséhez egyéni különcség, túl sokat akarás, politikai magatartása — az 1790-es köznemesi vonal híveként ismerik —, személyes ellenségek egyaránt hozzá­járultak ; ugyanakkor széles körökben rendkívül ismert és elismert, népszerű vala­ki, aki — ha nem mérhető is össze Kazinczyval működése színvonalát, eredményeit tekintve —, de a tudományszervezés terén a magyar tudományfejlődés e szaka­szában mégis hozzá hasonló szerepet tölt be.2 Kazinczyhoz a nyolcvanas évek végén szabadkőműves testvériségükre alapozódó meleg levelező kapcsolat fűzi, s bár ez utóbb meglazul, Kazinczy mindig nagy elismeréssel nyilatkozik KovachichvóL

Hajóssy Joanna 1797-ben, huszonegy éves korában lesz az ekkor már ötvenkét éves tudós felesége. A házasság létrejöttének körülményei sajátságosak. Az aggle­gény Kovachich számára — ahogyan ő maga előadja — ismerősei keresnek fele­séget, s választásuk a Kovachich szülőfalujához, Senkviczhez közeli Szereden élő Hajóssy Pál számvevő leányára esik. Kovachich, akinek különös elhatározása olyan leányt venni feleségül, akit még sohasem látott, levélben kéri meg Joanna ke­zét. Joanna Budára utazik, ahol Kovachich — további furcsaságként — kilétét eltit­kolva fogadja, s így igyekszik megnyerni érzelmeit. A nagy korkülönbség miatt azonban lelkifurdalásai támadnak: tétovázik, kész volna visszalépni, de most már Joanna az, aki ragaszkodik a házassághoz, s nem hagyja magát elriasztani. Apja nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy a fiatal leány a híres tudós felesége lesz. Hama­rosan meg is esküsznek a Vár plébániatemplomában, számos barát és két Teleki gróf jelenlétében. Joanna átveszi az egyszerű háztartás vezetését, s művelt, elő­kelő, szeretetreméltó magatartásával mindenkit meghódít. Tud magyarul, néme­tül, szlovákul, s valamennyire latinul; képzett, de a vallás, erkölcs nem lehet jelenlétében tréfa tárgya. Férjéhez gyengéden ragaszkodik; visszavonuló és igény­telen; ha egyedül van, számlálja a perceket, amikor távollevő férjét viszontlát­hatja — amint mindezt a Kovachich által írt életrajz előadja. 1798-ban születik első gyermeke, József Miklós; a keresztapát, Batthyány József érseket — aki Kovachich mecénásai közé tartozik — titkára képviseli a keresztelőn. 1799-ben egy kislány születik, de még az év folyamán meg is hal. Joanna betegeskedni kezd, köhög; 1800 májusában rövid időre Bécsbe utazik, végül az év őszén lassú láz ragadja el.3

Kovachich gyásza rövid: 1801 elején második, Farkas Annával kötött házas­ságához gratulálnak barátai. Ez a házasság nem szerencsés: három év után a fiatal asszony végleg elhagyja férjét. Az esztergomi hatóságok hosszas per után "távoli rokonság ürügyén mondják ki a válást. Barátai sajnálják Kovachich szeren­csétlenségét, de rosszallják a botrányt, mely tudományos hírnevének sem tett jót, s a harmadik házasságnak még a gondolatától is óvják. Ekkor fordul vissza Kovachich első felesége emlékéhez. A szép fiatalasszonyt a dán Stunder — aki Kazinczy portréját is készítette — festette le; Kovachich most Czetter Sámuellel metszetet készíttet a képről, a portré alá klasszicizáló síremléket, s antik öltözetű férfi és gyermek gyászoló alakját helyeztetve el. Aláírásként barátja, Szirmay Antal tanácsára Barclay, a Magyarországon jól ismert, fordított, újlatin heroikus költő és szatíraíró két sorát választja:

Nulla maritarum plus me dilecta marito, Plusque suum coluit nulla marita virum.

13* 195

2

Ez a kép válik a Joanna emlékezetére összeállított versgyűjtemény kiinduló­pontjává, ihletőjévé. Elsőnek egy Budán átutazó német költő, a szász származású, mezőgazdasági munkásból Wieland hatására költővé fejlődő Gottlieb Hiller „Naturdichter", ír verset a már csak képről ismert Joanndhoz.* Kovachich 1806-ban megjelenteti a verset, egyben felkérve barátait, ismerőseit hasonló emlékversek írására, s arra, buzdítsanak másokat is versírásra.5 A kiszemelt poéták között Kovachich szétosztja a Czetter-íéle metszetet. A fővárosiakhoz, így a fiatal, még jog­hallgató Horvát Istvánhoz, akivel jó személyes kapcsolatban is áll, Karl Anton Gruber német költőhöz, Christof Böslerhez, a Vereinigte Pest-Ofner Zeitung szerkesz­tőjéhez közvetlenül, vagy Eggenberger könyváruson keresztül juttatja el a képet. Országos méretű tudományos anyaggyűjtésen gyakorlott szervezőkészsége azonban nem áll meg Pest-Buda határainál, s az ország különböző részein lakó ismerőseihez fordul, a kép terjesztését, s emlékversek Íratását kérve tőlük: Győrben Balogh Sándorhoz, Pozsonyban Lehotzkyhoz, Nagyváradon Tertina Mihályhoz, Erdélyben Aranka Györgyhöz. Baróti Szabó Dávidhoz közvetlenül fordul: bár személyesen nem ismerik egymást, Kovachich megküldi néhány munkáját az idős költőnek, be­számol az antológia kiadásának tervéről, s megjegyzi: bár sokan biztatták, hogy kérjen verset Baróti Szabótól, mint az ország klasszikus költőinek egyikétől, ő mégsem meri ezzel a kéréssel terhelni.6 Közép-Szolnok vármegye jegyzőjéhez — aki Kovachich műveinek terjesztését is végezni szokta — tíz példányt küld az arcképből, s arra kéri, akár román vagy örmény nyelvű verseket is Írasson, mivel azt szeretné, ha gyűjteményében minden magyarországi költő szerepelne.7

A megbízottak készséggel vállakoznak a szokatlan feladatra. Balogh Sándor többek között Rájnist buzdítja versírásra: úgy látja, írja Kovachichnak, hogy a nagy férfiú költői vénája még nem száradt ki.8 Tertina tanároknak, tanítóknak osztja szét Joanna képmását, de küld belőle Szegedre Vedres István mérnöknek is, Cserey Farkasnak, hogy az erdélyi költőket buzdítsa írásra, s néhány feljebb­valójának, akik gyűjtik a metszeteket.9 Aranka a Kovachichot jól ismerő Teleki grófnak, Béldi István főkormányszéki tanácsosnak, s néhány „jobb poétának" küld képet; „megpróbálom — írja —, ha német és oláh poétákra is kaphatnék; az örmények illiterátusok tellyességgel". S bár ő maga már idős, s „a'volt kicsiny poetica vénának nem lehetett ki nem száradni, azonban a Mlgos Ur Baráttságának t ü z e . . . felmelegítvén, egy próbát t e t t em. . . " , s maga is küld verset.10

Az első beérkező verseket Kovachich egyenként nyomatja ki, de hamarosan elhatározza, hogy gyűjteményt készít belőlük sajtó alá. Ugyanakkor, minthogy a versírók nagy része nem is ismerte Joannát, többek részéről felmerül annak igénye, hogy néhány adatot megtudjanak a fiatal asszony életéről, egyéniségéről. Ekkor írja Kovachich az említett kis életrajzot — egyben fia számára is —, s a képpel együtt vagy azt követve 1806 második felében ezt is szétküldi az ország­ban.11 Az életrajz szives fogadtatásra talál Kovachich baráti körében: mint Aranka írja válaszlevelében: „Nagy megilletődéssel olvastam a' Nagy Kovachich­nak történeteit, szerencsétlenségeit, a'mint azok a' maga tollából érzékenyül folytának: meg fogom azt a' jövő emlékezeteknek tar tani . . . Ki tudja, mikor leszen egy únt órám, feljegyzem én isfővebbpontyait éltem változásainak.. ."12

Míg ez folyik: a pest-budai költők el is készülnek verseikkel, s ezek egyenként napvilágot is látnak, többnyire sablonos kis metszettel díszítve, s néhánysoros

196

mottóval. így jelenik meg Vitkovics két verse (az egyik Egri Vidényi József ál­néven), Horvát István ódája, Gruber és Rosier német versei. Horvát érdekesen kommentálja Mindennapi]á,ba,n poétái tevékenységét: „En ugyan soha költőnek nem születtem — írja —, sem Kovátsits feleségét nem láttam: de mégis kész vagyok, megszegvén erős fogadásomat, örök gyalázatomra verselni, tsak hogy kijelenthessem a késő maradék előtt, mennyire bötsülöm a szorgalmatos öreg tudós férfiat. Gyönyörűség nekem másfelől ennek a jószívű polgárnak többféle közléseit meghálálnom." Két napot tölt a vers fabrikálásával, de így sincs magá­val megelégedve. Végül felolvassa Virágnak és Vitkovicsnak. („Virág szokása szerént: „jól van"-nal felelt, mert ő nem igen szeret más költővel bajmolódni.") Vitkovics és Ferenczy János unszolására Horvát ki is nyomtattatja versét, de bosszankodva: „számoljanak helyettem e két ifjú polgárok, mert én ugyan ezen munkámmal épen meg nem elégszem. Könnyen folynak verseim, de nintsen bennök gondolat, lélek, velő." Vitkovics Horvát buzdítására írja két versét, az egyikhez Horvát verséből választva mottót, ami Horvátot ismét ingerli: „Azon­kívül, hogy igen keveset illik ide versemnek értelme, mi szükség volt verseimből mottót választani? En ifjú is vagyok, nyomorult költő is vagyok. Tudnám, ho­gyan köllene verseket írnom, de nintsen rá alkalmas természetem.5'13

Gruber versével együtt tanácsokat is küld Kovachichnak a gyűjtemény szerkesztésére vonatkozólag. Azt javasolja, ne adjon ki Kovachich válogatás nélkül minden verset: csak a fontosabbakból, a költői géniuszt elárulókból készít­sen gyűjteményt. Bírálja Hiller versét, mely szerinte tele van metrikai hibákkal és prózai kifejezésekkel, s azt javasolja, Révai, Batsányi, Virág, Somssich Lázár (helytartótanácsos és ismert latin költő), Petrosevich (ma már ismeretlen költő) Baróti Szabó, Verseghy, Schedius, Dugonics, Haliczky András pesti német profesz-szor, Kazinczy és Gvadányi mellett Kovachich ne is kérjen másoktól verset: csak ezek a kitűnő férfiak méltók arra, hogy felesége dicséretét megénekeljék. Kova­chich, úgy látszik, visszautasítja Gruber tanácsait, mert a költő a következő levélben az ellen a vád ellen védekezik, mintha ő elő akarta volna írni, kitől kérjen Kovachich verseket. Arankát, Szirmay Antalt, Hannulikot valóban elfelejtette említeni, írja; nem ócsárolja Bucsánszky költészetét sem. Dessewffyt, Tóth Farkast és Vitkovicsot nem ismerte (úgy látszik, ezeket a neveket vetette fel Kovachich); s helyesen állítja Kovachich, írja Gruber, hogy Batsányi nem fog írni semmit, ha felszólítják is; ő is ismeri Batsányi jellemét. A sötét ruhás költőktől (ti. a papoktól) sincs mit várni; Révai többször is kinyilvánította, hogy nem fog vállal­kozni emlékvers írására. Sokat remél viszont Gruber Verseghy „humanitas"-ától: ha Kovachich megkéri, bizonyára szívesen megnyergeli Pegazusát14.

A gyűjtemény neves költőktói valóban csak elvétve fog verseket tartalmazni. Hogy Kovachich fel sem kérte őket, vagy ők nem teljesítették a kérést: erre vonat­kozólag találgatásokra vagyunk utalva. Az 1806 tavaszától év végéig, s elvétve 1807-ben, sőt 1808-ban is érkező versek a kérést közvetítő megbízottak ismeret­ségi körét tükrözik. így küld Aranka verseket Besztercéről, Nagyszebenből, Kolozsvárról, Meggyesről, s egy román költőtől is: „mert senki hívebben nem kíván szolgálni, mint én".15 Lehotzky panaszkodik az emberek kényelmességére, aminek eredményeképpen csak kevés verset tudott szerezni; saját versét névtele­nül küldi el, mert a költői tehetség mindig hiányzott belőle, s nem szeretne költő­ként szerepelni a nyilvánosság előtt.16 Tertina Takács Károly nagyváradi pap és Dohovits Vazul g. kat. teológia-hallgató (utóbb lelkész, tudományos művek és

197

alkalmi versek írója, filozófus, az akadémia levelező tagja) verseit küldi meg; utóbbi latin verse mellett egy ukrán nyelvű epigrammát is készít.17

Míg tehát így a soknyelvű kötet összeállításának megteremtődnek az elő­feltételei, Kovachichnak. az a törekvése, hogy Hitleren kívül más külföldi költőktől is szerezzen verseket, már nem jár sikerrel. Friedrich Nicolai, felvilágosodott német író és könyvkereskedő, akivel Kovachich egyébként is kapcsolatban áll, s aki Kovachich tudományos tevékenységét igen nagyra becsüli, udvariasan vissza­utasítja az erre vonatkozó kérést: dicséri Joanna megküldött képét, de kijelenti: versírásra, minthogy nem költő, nem vállalkozhatik, rossz szeme azt sem teszi lehetővé, hogy szélesebb körű levelezést folytasson — az Allgemeine Deutsche Bibliothek szerkesztésével is fel kellett hagynia —, így másokat sem tud vers­írásra buzdítani.18

Míg a versek íródnak: Joanna emlékének megörökítése más úton is tovább folytatódik. Friedrich John a sok magyar kapcsolattal rendelkező híres rézmetsző — Kazinczy, Batsányi, Csokonai portréinak készítője — egy alkalommal meglátja a Czetter-féle metszetet. Minthogy nem találja jónak, felajánlja Kovachichnak, akihez barátság fűzi, hogy szívesen készít számára Stunder képéről — barátságból— újabb rézmetszetet. Mint levelei tanúskodnak róla, a vállalt feladatot nagy gond­dal végzi, bár figyelmezteti egyúttal Kovachichot, hiába keres mestert, aki Joannát olyannak adná vissza, amilyennek Kovachich fantáziájában és szívében még min­dig él: nincs olyan művész, írja, akinek művei a természet mesterműveihez képest ne kontármunkák lennének. Mindenesetre a Kovachich iránt érzett barát­ság és nagyrabecsülés folytán a legjobbat fogja nyújtani, ami tehetségétől telik: a metszet elkészítéséhez legderültebb óráit fogja kiválasztani, amikor szelleme a legérzékenyebb a szépség iránt. A néhány hónap múlva elkészített képpel azután ő maga is meg van elégedve. Kovachich iránti figyelmességből a Joanna nyakán függő medaillonban Kovachich kisméretű portréját helyezte el: Joanna tartása büszkeséget fejez ki, s ennek milyen más magyarázatát adhatná, mint az a görög asszony, akinek legnagyobb büszkesége bölcs férje volt.19 A Czetter-féle metszetnél valóban kvalitásosabb, bár kissé teátrálisan beállított portréból, úgy látszik, 1000 példány készül s Kovachich ezt a metszetet kívánja a készülő kötet élére helyezni. Ezzel ajándékozza meg 1808 tavaszától kezdve barátait, ismerőseit, azokat, akik­től verset kapott; 1810-ben Kazinczyt is. Egy más vonatkozású levéllel együtt nyújtja át a képet Kazinczynak; „én mind a kettőt elragadtatással vevém.. ." , írja utóbb Kazinczy.20

3 A versek áramlása 1808-ra befejeződik. A gyűjtemény 72 költemény, 48

szerző tollából. Közülük 40 magyar nyelven, 20 latinul, 6 németül, 3 szlovákul, 1—1 pedig franciául, angolul és románul íródott. A versek szerzői nemcsak az egész ország területéről, nemcsak a legszámosabb nemzetiségek tagjaiból, de egyben a legkülönbözőbb foglalkozási ágak képviselőiből is toborzódtak össze.

Ha először a nyelvi és területi megoszlást együttesen vesszük figyelembe, megállapíthatjuk, hogy a magyar nyelvű versek írói közül négyen — Vitkovics, Horvát István, Czinke Ferenc és Falusy M. (közelebbről nem ismert) jurátus — a pest-budai értelmiség tagjai. Öt magyar versíró a Felvidék peremén él: Vályi Nagy Ferenc sárospataki professzor és Kiss Áron pataki diák, Mocsáry Antal, Nógrád megyei főszolgabíró, Naidhart Antal, egri érseki számvevő, s végül az

198

ismert Gömör megyei családból származó Szatmári Király Pál. Öten vannak az erdélyiek is: Aranka György, az ekkor Besztercén élő s piarista Buczy Emil, a Marosvásárhelyen élő báró Kemény Miklós, Pál László, ugyanitt poézist tanító deák, Szász Mózes, később unitárius tanár, ekkor kolozsvári diák. A versírók közül Aradon lakik Peretsényi Nagy László táblabíró, Nagyváradon Takács Károly világi pap, az itteni gimnázium exhortatora. Debrecenben él Okolicsányi Imre, Bihar megyei táblabíró, Szegeden Vedres István, a kiváló mérnök, az Esztergom megyei Maróton Bozóky Mihály kántor és jegyző; a Szatmár megyei Apáti-Olcsvárói keltezi levelét Dessewffy József; a Komárom megyei Virten él, s innen írja versét az öreg Baróti Szabó Dávid.

A magyar versek között külön egységet alkot a Száldobosi Paap család külön­féle tagjai által megküldött gyűjtemény. A család tagjai: Száldobosi Paap János, ismert alkalmi versíró, aki ekkor Lengyelországban a Hessen-Homburg ezred tagjaként katonáskodik; József, aki Vácott a retorikai osztály tanítója, Sámuel és Anna Julianna, akik Kassán végzik iskoláikat. A Száldobosiék által beküldött gyűjteményben szerepelnek egy-egy verssel a kor nőírói: a révkomáromi Fábián Julianna, a kalocsai Jankovits Terézia, a füzesgyarmati Vályi Klára, s két továb­bi, egyébként nem ismert asszonyköltő: Fráter Anna és Kováts Istvánné Pap Ilona. E gyűjteményben található a kötet egyetlen angol nyelvű verse is.

A hét német versből hármat a fővárosi német értelmiség tagjai írtak: Gruber, Rosier, s egy Krissmanits nevű, közelebbről nem ismert költő, ki ekkor egy német Homérosz-travesztia készítésével foglalkozott.21 Német verset írt Rosenbacher Ferenc, debreceni piarista tanár, főleg magyar és latin alkalmi versek írója, ekkor német hitszónok. Hiller verse mellett két névtelen szerző írása alkotja még a gyűjtemény német nyelvű részét; ezek egyike meggyesi szász, s Aranka ismerőse.

A latin versek írói között a pozsonyiak és a nagyszombatiak állanak előtér­ben. Pozsonyban él Alitisz János ügyvéd, Andásy József Lajos, birtokos nemes, alkalmi versek írója, „Alitisz Dániel" (Lehotzky álneve); Nagyszombatban Rakovszky Elek királyi táblai bíró és Baki Ferenc, a gimnázium helyettes igazga­tója. A Pozsony megyei Zamaróc lakosa Zamárdy János birtokos, Hajóssy Joanna egyik nővérének férje, Kovachich sógora. A latin költők sorát a gyulafehérvári poétikaprofesszor, Brogyányi László, a máramarosi piarista tudós, Simonchicz Ince, és a magyar verssel is szereplő Peretsényi Nagy egészítik ki.

A szlovák nyelv három verssel szerepel a gyűjteményben. Egyikük írója Rozsnyay Sámuel, ekkor pozsonyi diák, utóbb besztercebányai ev. tanár és lelkész a görög költők szlovák tolmácsolója; másikuké Palkovics György, pozsonyi ev. tanár, a kiváló szlovák nyelvművelő; a harmadiké Dur gala Márton szakolcai tanító, aki a szlovákok részére magyar nyelvtant írt, s egy „szívbeli olvasmányok" című művet. A gyűjtemény egyetlen román írója az ekkor marosvásárhelyi Popp Vazul, utóbb munkácsi kanonok, aki román versét latin verses fordításban is meg­küldi. Az egyetlen francia vers Platthy Mihály pozsonyi joghallgatótól származik. Végül még két vers szerepel a kötetben, ezek azonban nem tartoznak a Joanna-versek közé, s más alkalommal íródtak Kovachichhoz: Kovachich Pál (nyilván csak névrokon) spalatói kanonok üdvözlő verse latin, olasz és horvát változatban, és Drahos Mihály senkviczi birtokos latin versfelirata, melyet Kovachichn&k a szülő­faluja plébániáján levő arcképére írt. A kötet ezeken kívül Magyary János szeredi plébánostól származó, prózában írt kondoleáló sorokat tartalmaz.

Ami tehát a versírók területi elhelyezkedését illeti: valóban az egész ország

199

poétáit képviselik; kivétel a Dunántúl, ahol senki sem vállalkozott emlékvers írására. E körülményből egyrészt az következik, hogy Kovachichot — úgy lát­szik — ehhez a területhez kapcsolta a legkevesebb szál; személye nem volt any-nyira ismert, mint az ország többi részén. De indokolja e kivételt az is, hogy e területen az emlékversek írásának szokása — mint látni fogjuk — kevésbé terjedt el, mindenesetre kisebb múlttal rendelkezett, mint az ország többi részén.

Ha a versírók sorából az ismeretlen foglalkozásúakat, névteleneket — s velük együtt a Száldobosi Paap-féle, bizonytalan körvonalú kollekciót — leszámítjuk, 36 személy marad. Ezek társadalmi elhelyezkedése ismét igen tarka képet mutat. Két arisztokrata — Dessewffy, Kemény Miklós —, 6 földbirtokos, esetleg megyei tisztséget viselő nemes — Andásy, Mocsáry, Okolicsányi, Peretsényi Nagy, Szat­mári Király, Zamárdy — mellett 15 (nagyrészt nemesi származású) személy a világi, 9 az egyházi értelmiség tagja; négyen különféle felekezetek iskoláinak diák­jai. A világi értelmiség 15 tagja közül 3 tanár vagy tanító; 6 jogászi pályán mozog; 2 a fővárosi értelmiség többféle pályán is megforduló képviselője (Horvát, Gru­ber); végül egy-egy szerkesztő, kántor, városi mérnök és érseki perceptor akad közöttük.

Nem kevésbé sokrétű a 36 személy irodalmi szerepe, jelentősége. Irodalom-történetírásunk által elismert költő csak 3 van köztük: Baróti Szabó, Vitkovics, s a hazai német irodalom történetében szereplő Gruber, költő és drámaíró. Az elsősorban költői vagy műfordítói tevékenységükről ismert további írók száma 5: Buczy, Kemény Miklós, Nagy Ferenc, Peretsényi Nagy és Rozsnyay Sámuel. 11 azoknak a személyeknek a száma, akik inkább más irányú, részben jelentős kul­turális tevékenységükről ismertek, s verseléssel csak mellékesen (sokszor igen mellékesen, vagy csak fiatal éveikben) foglalkoztak: Aranka, Czinke, Dessewffy, Durgála, Horvát, Palkovics, Popp, Posier, Simonchicz, Szász Mózes, Vedres. 8 személy neve viszont elsősorban mint alkalmi versek írójáé maradt fenn írói élet-rajzgyűjteményeinkben; ezek Andásy, Baky, Bozóky, Kiss Áron, Mocsáry, Rakovszky, Rosenbacher és Takács Károly. A fennmaradó 9 személy semmiféle iro­dalmi vagy kulturális tevékenységgel nem írta bele nevét irodalom- vagy művelő-d éstörténetünkbe.

4

Magától értetődik, hogy e széles körből származó gyűjtemény míg egyfelől alkalmas arra, hogy a kor közízlésének keresztmetszetét nyújtsa, másfelől igen vegyes értékű darabokat tartalmaz. Valamennyi vers együttes megjelentetésére Kovachich sem gondol. Minthogy azonban a versek nagy része magyar nyelvű, ő maga pedig nem igen tud magyarul, s minthogy irodalmi téren semmi tapaszta­lata nincsen: a szerkesztésre fiatal barátját, Horvát Istvánt kéri fel. Horvát el is végzi a versek válogatását, elrendezését, elkészíti az ajánlások szövegét. A hosszabb versek csoportjában Czinke, Naidhart, Pál László, Bozóky és Szász Mózes verseit kívánja megjelentetni. A rövidebb versek Horvát által jávasolt válogatása, Aranka, Dessewffy, Vidényi (valójában Vitkovits), Nagy Ferenc, Kemény Miklós: Peretsényi Nagy, Vedres, Vitkovits, Falusy, Kiss Áron, Okolitsányi, Horvát István, Mocsáry, Buczy és Szatmári Király versei; esetleg a Száldobosi Paap-féle versek közül néhány. A kötet elejére egy Virág Benedek-idézet mellett („a ditsőség meny-nyei fénye lebeg felette...") Horvát az említett i?arcZaí/-disztichon magyar for­dítását kívánja helyezni. Az epigramma-szerű idézetből a pest-budai költők ötféle

200

fordítást készítenek, bizonyára műfordítói készségük összemérésére. Horvát sor­számozza (nyilván értékelése sorrendjében) az öt, 1808—1809-ben készült fordí­tást, az első helyet a valóban legfrappánsabb Virág Benedek-féle fordításnak adva:

Egy feleséget sem kedvelt úgy férje, se férjét Aszszonya, a'mint Ő engemet, Én pedig őt.

A második hely Vitkovicsé:

Egy feleség sem volt, mint én, kedvében Urának: 's jobban nálamnál egy se' betsűlte Urát.

A harmadik és ötödik változat Horvát saját, kétféle fordítása:

Egy Nőt sem szeretett nálomnál Férje hevesben, Ugy, mint én, Feleség egy se betsűlte Urát.

És: Nőt ura nem szeretett inkább, mint engemet; Ugy Nő Buzgóbban, mint én, egy se betsűlte Urát.

A negyedik helyet Szemere Pál kapja:

Nőt férj nem szeretett soha jobban, mint uram engem. Férjt, inkább, mint én, egy feleség se betsűlt.22

Horvát válogatásában — Kovachich szándékával ellentétesen — sem latin, sem más idegen nyelvű vers nem szerepel, ezeket ő nyilván nem érzi már a magyar irodalom körébe tartozóknak. Az anyagot Válról visszajuttatva Kovachichhozt Horvát hangoztatja, hogy az összeállításnál egyaránt nagy gondot fordított a mun­kák versmértékére, terjedelmére, s a szerzők rangjára. A dedikációkat (melyekből válasszák ki az egyiket) praefatio helyett készítette. Ha Kovachich mégis óhajt bevezetést, vagy ha valamely szöveget magyarra kell fordítani, ő készen áll: számára minden alkalom kedves, melyben a Kovachich iránt érzett határtalan tiszteletét és hajlandóságát tettekkel bizonyíthatja.23

Ezzel az antológia előmunkálatai új stádiumba lépnek. Kovachich lemásoltatja a Horvát által kiválasztott verseket (ez a már említett másolatkötet), a kisebb versek elé Baráti Szabó versét illesztve, mely Horvát összeállítása után érkezett meg. A kiválasztott versekhez azután Kovachich még néhány darabot csatol: a Paap-íéle gyűjteményt, s (nyilván, hogy eredeti tervéhez, a sok nyelvű gyűjte­ményhez hű maradjon) néhány idegen nyelvű verset: Popp versét latinul, Oko-licsányi Imre egy latin versét, mely az eredeti gyűjteményben nem szerepel, két epig­rammát saját arcképéhez, két kisebb német verset, Rozsnyay szlovák, Platthy fran­cia, Takács Károly magyar versét — mindezek az eredeti gyűjteményben is szere­pelnek. Ilyen módon a közölni szándékolt versek száma 38-ra nő, 3879 sornyi ter­jedelemben. Kovachich feljegyzést készít az Egyetemi Nyomda számára, jelezve^ hogy a kötet méretét a John-féle metszetnek kell megszabnia, s a Falka-íéle betű­típus alkalmazását javasolja. Az egész kötetet (előszóval, címekkel, dedikációval, mottókkal együtt) kb. 29—30 kis fólió méretű ívre tervezi (kb. 100 lap), bár a

201

Jdadóra bízza, hogy a később beiktatott, nem Horvát által kiválasztott versekből melyeket kívánja kihagyni.24

Ezzel azután véget is ér a verseskötet pályafutása. Mint Kovachich 1810 ele­jén írott feljegyzéséből kitűnik: a nehéz idők meggátolták a kiadatást, ezért a gyűjteményt felesége emlékére, s egyben a közreműködő költők emlékére egybe­köttette, s a néhány éve létesült Széchényi Könyvtárban helyezte el.25

Hogy Kovachich viszonylag gyorsan lemond a kiadás tervéről — bár más ter­veihez rendszerint hihetetlen makacssággal ragaszkodott — azt a gyanút táplálja, Tiogy a gyűjteménnyel nem egyedül Joanna emlékének megörökítésére törekedett. Míg az ország legkülönbözőbb pontjain fiatal és idős poéták tanulmányozzák Joanna arcvonásait és életrajzának adatait, hogy ihletet merítsenek belőle — Kovachich második házassága válóperében írja a fellebbezéseket. Hogy azután egyszerűen vigasztalást keres-e az első, harmonikus házasság emlékében, vagy — mint Jordánszky Elek találgatja Kovachichhoz írott levelében — ország-világ előtt tanúsítani kívánja, hogy Anna távozása oldala mellől hidegen hagyta; vagy éppen Annát szeretné megváltoztatni s visszanyerni Joanna iránti szerelme bizonyításával?26 — vagy egyszerűen a válás botrányára kívánja a régi gyász fátylát borítani — ki tudhatja ? Kovachich maga többször is nyilatkozik a vállal­kozás motívumairól. Baróti Szabóhoz intézett levelében azt írja, a gyűjtemény kiadásával más feleségeknek kíván példát állítani — ma sokan túlságosan szaba­dos életet folytatnak, amint ezt ő szerencsétlen második házasságában tapasztal­ta.27 Néhány hónappal később, Vedres Istvánhoz írott levelében már több okot sorol fel. Eszerint a gyűjtemény kiadásának célja nemcsak az erény dicsérete más asszonyok számára tanulságul, hanem egyben saját vigasztalása is; azután az, hogy azonos tárgyról különféle gondolatokat mutasson be; végül, hogy esetleg rejtőző költői tehetségek felbukkanását elősegítse.28 Csakugyan az a valószínű, Tiogy mindezek az okok együttesen ösztönözték a már idős tudóst arra, hogy okle­velek, törvényszövegek helyett most versek publikálására tegyen kísérletet. Az 1810. év azután (a válás kimondása mellett) nagy fordulatot jelent Kovachich éle­tében: ebben az évben teljesedik régi óhajtása, hogy beutazza az országot, s a vidéki levéltárak anyagát átkutassa.29 Joanna emlékét — mint 1801-ben az új házasság — most a tudományos szenvedély szorítja ki másodszor is Kovachich életének központjából.

5

Felvetődik a kérdés: mi vezette (s ilyen nagy számban) azokat a költőket, verselőket, akik arra vállalkoztak, hogy egy számukra teljesen távoli, át nem élhető gyászt énekeljenek meg, egy sohasem látott asszony emlékének áldozza­nak ? Vajon elégséges magyarázat-e erre az alkalmi versek írásának e korban vál­tozatlan erővel uralkodó régi divatja, s az a körülmény, hogy Magyarországon minden iskolázott ember költőnek érezheti magát ekkor, hiszen mindannyian tanulták a verscsinálás mesterségét? Mindez kétségtelenül fennáll; mégis úgy látszik, ezekhez a tényezőkhöz esetünkben további mozzanatok is hozzájárultak.

A vállalkozás sikerét mindenekelőtt az a körülmény mozdította elő, hogy az özvegy férj az a Kovachich volt, aki munkásságával — mint láttuk — országos megbecsülést szerzett magának. Idéztük már Horvát István nyilatkozatait arról, hogy a kötet munkálataiban való részvételre a Kovachich személye iránti tisztelet Toírta rá. Hasonlót fejez ki Vedres István versét kísérő levele. Vedres mentegetőd-

502

zik, hogy járatlan a verscsinálás terén; „nem is neveltetődtem én ezen a lapályos térségen olly tiszta levegővel, mint a mellyet a hegyek lakosi a boldog Parnassus tetején szívogatnak" — írja. A Kovachich iránti tisztelet mégis annál inkább ser­kentette az írásra, „mennél inkább bötsös és magában eggyetlen eggy nemű mun­káinak én is kedvellője, szorgalmatos olvasója és terjesztője legyek".30 Tömöreb­ben fejezi ki ugyanezt a gondolatot Buczy Emil: Joanna „elfelejthetetlen . . . azért is, mivel benne Kovachich vesztett"31. Ez a gondolat számos versben is kifejező­dik. Vannak, akik — nem lévén ismerősek a részletekkel — azt hiszik, Kovachich gyásza friss, s vigasztalására kívánnak sietni, mint a pataki professzor, Nagy Ferenc: „Az én Melpomeném, ki e' látásra megkeseredett, félbenn szakasztotta elébbi énekeit, és lantját gyásszal bevonván leült emez elfelejthetetlen Társnak hamvait takaró sírveder alá, és annak szerelmeseivel eggyetemben, eggy könny­fűzfának könnyeket szüntelenül tsepegő gallyai alatt, vélek eggyütt kívánta megsiratni a' Tekintetes Úrnak elfelejthetetlen Johannáját" — írja, vigasztaló szavakat fűzve igen jellemző, versében is megismétlődő gondolatához.32

A másik mozzanat, mely a költők érdeklődését felébresztette, az a lehetőség, hogy Joannát a női nem ideáljának mutathatják be. Közismert tény a női olvasó­közönség létrejötte a századforduló éveire; a próza- és versírók egyaránt azon igyekeznek, hogy ezt az új érdeklődést kielégítsék. így nem egy versben találunk utalást arra (épp Horvát Istvánnál is), hogy Joanna példaként szolgálhat a magyar feleségeknek; maga a tervezett cím és dedikáció is az általánosítás szándékát mutatja. Világosan fejezi ki ezt a gondolatot Naidhart Antal levele, melyben Joanna életrajzát méltatva kijelenti: Joanna alakja példaként állhat a nők előtt, s az ilyenfajta irodalmat összegyűjtve kellene megjelentetni, mégpedig szépen megírva, külön-külön a fiatalok s az idősebbek számára.33

Végül, ha a szerzők indítékai után nyomozva a korszak irodalmi érdeklődé­sének irányára is figyelmet fordítunk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy a kitű­zött feladat: az egyedül maradt férj bánatának, az élete virágjában elhunyt fiatalasszony sorsának megéneklése különösen csábító a korszak poétái számára; a gondolatkör, melyben mozogniok kell, nem idegen számukra, még ha az ese­mények tőlük távol, s évekkel korábban zajlottak is le. A századforduló éveiben Magyarország irodalmi életében a klasszikát a szentimentális ízlés- és stílusirány­zat váltja fel, rövid idő alatt hódítva meg magának az írókat és az olvasóközön­ség széles rétegeit.34 S hogy a halotti versek írásának régi szokását a szentimen­tális életérzés erősíti, tölti meg új tartalommal: azt gyűjteményünk különféle vidékekről, különböző társadalmi és foglalkozási csoportokból származó, a költé­szetet igen különböző színvonalon művelő szerzőinek alkotásaiban jelentkező szentimentális elemek igazolják.35

6

A Joanna emlékezetére összeállított antológia helyét irodalmi életünkben pontosabban meghatározhatjuk, ha egy pillantást vetünk a műfaj korábbi és közvetlenebb előzményeire, s a korszak hasonló jellegű termékeire. A halotti ver­sek írásának szokása mögött korszakunkban már nagy múlt áll. Anélkül hogy itt e hatalmas — és feldolgozatlan —, az irodalmat többé-kevésbé gyakorlati célok szolgálatába állító műfaj (amilyen célok az elhunyt emlékének minél fényesebb megörökítése és a hozzátartozók fájdalmának enyhítése) áttekintésére csak kísér-

203

letet is tehetnénk, mindössze utalni kívánunk a fejlődés legfőbb magyarországi állomásaira és típusaira.

A halotti költészetnek legerősebben alkalomhoz kötött formája az úgyneve­zett halotti búcsúztató. Magyarországon a XVII. században alakul ki az a gyakor­lat, hogy a temetésen — elsősorban protestáns és főúri temetéseken — elmondott egyházi beszédekhez magyar nyelvű, a beszédhez hasonlóan előadott verses búcsúztató csatlakozik; beszéd és vers (egy, legfeljebb két hosszabb költemény) együtt jelenik meg nyomtatásban is. Különösen Erdély e műfaj otthona, de elő­fordulnak ilyen kiadványok az ország többi részén is, így Debrecenben, Rozsnyón, Losoncon is már a XVII. században és a XVIII. század elején; úgy látszik, a Dunántúl nem, vagy csak kis mértékben ápolja az alkalmi költészetnek ezt a spe­ciális, a protestantizmushoz kötődő ágazatát.

A búcsúztatók formája is, tartalma is sablonos: négyesrímű tizenkettősökben vallásos elmélkedéseket tartalmaznak, majd az elhunytat megszólaltatva búcsút vesznek a hátramaradott rokonoktól, barátoktól. Csak 1780 körül mutatkozik igény e műfaj keretei között a tartalom modernizálására; így a Teleki Eszter ha­lálát 1779-ben megörökítő kis füzet a beszédek után három nem búcsúztató jel­legű verset közöl: egy verses életrajzot, egy az elhunytat magasztaló költeményt, s testvérének, Teleki Józsefnek a gyász érzését modern hangvétellel kifejező hosszabb versét. A Bethlen Gergely özvegyének temetéséről 1802-ben kiadott füzetben egy hosszabb vers az elhunytat mint női eszményképet magasztalja; a Dániel Katáról 1795-ben Kolozsvárott mondott két beszéd egyike róla mint „az istenfélő férjfiúnak áldásul rendeltetett jó asszonyról", a másik mint „az Is­tennek és embereknek tettző szép asszonyról beszél". A műfaj legmaga­sabb csúcsa Csokonainak A lélek halhatatlanságáról írott, s a hagyománynak meg­felelően a temetésen elő is adott alkotása — de a búcsúztató költészet sablonos termékei Erdélyben még a XIX. század harmincas éveiben is nagy számban je­lennek meg, bizonyos vonatkozásokban a kor irodalmi fejlődéséhez alkalmazkodva, egyrészt a beszédek tematikáját tekintve (pl. a Teleki Sámuel kancellárról 1825-ben kiadott vaskos kötet, melyben az elhunyt politikai-közéleti tevékenységének egyes ágazatai nyernek méltatást), másrészt azáltal, hogy a beszédekhez néhány rövidebb, esetleg éneklésre szánt vers csatlakozik, olykor a kor színvonalán álló versek ciklusa, mint a Szilágyi Ferenctől származók 1826-ban Rhédeyné Teleki Mária temetésén (már címük is jellemző: A sír éjjele, Az élet képe, Az elválás), vagy a Bánffy Erzsébet halálakor 1831-ben megjelentek, részben „énekre alkalmaztatva", részben „e gyászos esetre írva" (Utolsó Isten hozzád, A halál álma, A vesztés fáj­dalma, A viszontlátás reménysége).

Az alkalmi gyászverseknek másik formája az emlékvers: amikor az elhunyt tiszteletére a temetéstől, s az itt elmondott beszédektől függetlenül írnak verseket barátai, ismerősei. Ezek már szorosabb szálakkal kapcsolódnak az irodalomhoz. Rendszerint latin nyelvűek, antik formában íródnak, s gyűjteményesen jelennek meg, gyakran külföldön. E műfaj még korábbi eredetű, mint a búcsúztató vers: már a XVI. századból ismerjük példáit, mint az Istvánffy Pál — a történetíró apja — halálára Bécsben 1553-ban kiadott Epitaphium c. gyűjteményt, amely Pál és leánya emlékére két szerző által írott epitaphiumokat és néhány emléküket méltató verset tartalmaz. Az emlékvers-gyűjtemény kiemelkedő példái szintén protestáns személyiségek halálához kapcsolódnak. Mintegy 30 versből áll az a gyűj­temény, melyet a sárospataki tanárok és diákok Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsan-

204

na temetésére készítenek (úgy látszik, e gyűjteményekkel olyanok kondoleálnak, akik a temetésen magán nem vehettek résgt); ezek az antik szellemben és formá­ban írott latin versek az 1622. évi temetést követően 1624-ben kiadott Exequiae principalesnek mintegy függelékeként jelennek meg. A vaskos kötet a nagysza­bású temetésen elmondott gyászbeszédeket és latin dicsőítő verset (a hagyomá­nyos búcsúztató verset itt ezek helyettesítették), valamint Kovacsóczy Farkas prózai megemlékezését, epitaphiumait, és klasszikus formában és tartalommal írott gyászverseit tartalmazza.

Ilyen jellegű gyűjtemény további érdekes példái a Vitnyédi István felesége és fia halálára írottak. Az első Epicedium címen Wittenbergben jelenik meg 1660-ban, s hat latin nyelvű, antik ízű gyászverset tartalmaz, részben teológiai hallga­tók tollából. A második, tübingai, 1663. évi gyűjtemény Carmina lugubria címen itteni professzorok és tanulmányaikat itt folytató magyarok tollából — köztük van Vitnyédi másik fia is — tíz szerzőtől tizennégy verset foglal magába, külön­féle versformákban s nagy nyelvi változatosságban: latin, német, szlovák, francia és magyar versek mellett görög és héber sorok is találhatók benne. Az 1670-ben azután magának Vitnyédinek emlékére Kassán kiadott füzet, mely több latin s egy magyar verset tartalmaz, egyetlen szerző műve, Dömötör Györgyé, aki a Vitnyédi fia halálára írott gyűjteményben is szerepelt. Bár a gyűjtemények meg­jelenési helye a szokás külföldi (elsősorban németországi) eredetére utal: a XVI., s még inkább a XVII. századi magyarországi nem magyar nyelvű nyomtatványok között is nagy számban szerepelnek az Epicedium, Lacrymae, Carmina tristia s ha­sonló, egy vagy több szerző által írott gyűjtemények, tanárok, közéleti személyi­ségek, olykor hozzátartozóik emlékére.36 A szokás a XVIII. században is tovább él, mint például az 1757-ben Intze Máté özvegyének halálára a kolozsvári ref. kollégium idősebb diákjai által kiadott húsz rövid gyászversből álló kis gyűjte­mény mutatja.37 Emellett egyre gyakoribbá válik, hogy az ilyen jellegű emlékver­sek egyenként jelenjenek meg, s a XVIII. század végére már inkább ezt tekint­hetjük általánosnak a gyászversek e típusánál. Korábban csaknem egyedural­kodó latin nyelvüket a magyar és német nyelv használata ekkor már némileg háttérbe szorítja. Megszűnik protestáns jellegük is: ebből a korból már nagy számban ismerünk katolikus személyek, sőt egyházi méltóságok emlékére írott verseket is.

A megjelent versek mellett nem kis számban maradtak fenn végül halotti versek kéziratban is — akár más költemények, szövegek közé ékelve, akár önálló (de vegyes eredetű) kötetet alkotva. Legérdekesebbnek látszik közülük korsza­kunkban a pataki diákok 1774—1818 között írott, részben előadott halotti búcsúz­tatóiból és emlékverseiből összeállított gyűjtemény.38

Ha azonban a Hajóssy Joanna emlékezetére összeállított antológiát be is kap­csolhatjuk az emlékvers fejlődéstörténetébe — ugyanakkor az eltérések is lénye­gesek. Ilyen terjedelmes versgyűjteményre, s arra, hogy az elhunyt emlékét ápoló költemények a halálesettől és temetéstől ennyire függetlenül, már kimondottan irodalmi igénnyel keletkezzenek — irodalomtörténetünk nem ismer korábbi pél­dát. Ez a körülmény teszi az irodalmilag vegyes értékű darabokat tartalmazó gyűjteményt irodalomtörténetileg egyes darabjain túlmutatóan érdekessé. Olyan átalakulás tanúi vagyunk, melynek során a teljesen vagy igen erősen alkalmi jellegű irodalomból az alkalomtól elszakadó, elsősorban irodalmi célkitűzésű mű­faj születik meg. Nem véletlen, hogy ez a fejlődés a műfaj társadalmi leszállásával

205

jár együtt: a korábban főúri, később legalábbis nemesi körökben otthonos vers­fajta a városi-értelmiségi rétegekbe bekerülve nyer irodalmi rangot.

A fejlődés ilyen irányát a kor számos jeles és kevésbé jelentős költőjének tollából származó gyász versek nagy tömege is bizonyítja — a kimagasló csúcs­pontot bizonyára Berzsenyinek Wesselényi hamvaihoz intézett ódája jelenti. A műfaj elevenségét mutatja az a harminc emlékvers is, mely Csokonai halálára íródott szerte az országban, éppen azokban az években, amikor a Joanna-antológia készült. Sőt, Csokonai emlékének irodalmi megörökítése körül épp úgy szervez­kedés nyomait fedezhetjük fel, mint Joanna esetében: itt az elhunyt költő édes­anyja, Csokonai Józsefné kér fia barátaitól, ismerőseitől emlékezéseket, elogiumokat. Csokonainé erre vonatkozó leveleit, pontos elképzeléseit nem ismerjük; a válaszok többsége levélformában tartalmaz életrajzi adatokat, míg mások szerénykedve utasítják el azt, hogy írásukkal áldozzanak a nagy költő emlékének.39 Kétségtelen azonban, hogy a Csokonai-gyászversék egy része Csokonainé akciójának eredmé­nyeként született.40 A kéziratos formában fennmaradt, egyetlen gyászesethez kapcsolódóan összeállított gyűjtemények száma talán szaporítható lenne; hogy azonban volt-e közöttük olyan, amely a publikálásig eljutott — már kérdésesnek látszik.

Végül, ami magát a versgyűjtemény (mégpedig egy tárgyról szóló versek több nyelvű gyűjteményének) műfaját illeti: ez is megérdemel egy sort irodalom­történetünkben. A jelenség korai előzményeire a halotti költészet területén már utaltunk; a felsorolt példák között egy többnyelvű gyűjteménnyel is találkoz­tunk. A közvetlenebb előzmények nem a sírköltészet tárgykörében mozognak, mint az a csak néhány versből álló gyűjtemény, mely 1780-ban több szerző tollá­ból az egyetem budai felavatásakor jelent meg nyomtatásban, főleg latin, de kisebb részben magyar és német versekből is; vagy az a — bizonyára Kovachich által is ismert — nyolc vers, melyet József nádor neve napjára 1805-ben (mint Ferenczy János naplójából tudjuk) Széchényi Ferenc állíttatott össze. A kötet latin, magyar, német, szlovák, szlovén, horvát, román és ukrán nyelven tartalmaz egy-egy verset; a latin vers szerzője Szerdahelyi György Alajos, a Helytartótanács tanügyi előadója, az esztétika professzora, a magyaré Kulcsár István, a németé Schedius, a szlováké a Jbawwa-gyűjteményben is szereplő Palkovics. E verseket (vagy egy részüket) zenekísérettel elő is adták, s a kinyomtatott szövegeket ekkor osztották szét a hallgatóság körében.41

Hasonló jellegű antológia tervével még harminc évvel később is találkozunk. 1837-ben a Nemzeti Színház megnyitásának ünneplésére készül vaskos kötet az ország minden nyelvén író költők műveiből. Jankovich Miklós — ő volt a „Corona polyglotta" szervezője — könnyen meríthette ötletét Kovachich régi tervéből, hiszen nemcsak ismerősök, de fiatalabb éveikben munkatársak is voltak. A gyűj­temény összeállításánál Jankovich hangsúlyozottan törekedett a soknyelvűségre: egy bécsi ismerősétől héber verset kért, megemlítve, hogy szívesen venne kaldeus, szír, arám vagy más keleti nyelven írott költeményt is.42 A kötet végül is mintegy 60 verset s néhány prózai üdvözlő szöveget tartalmaz, s nyelvi változatossága minden korábbinál nagyobb: a hatvan magyar és kilenc latin vers mellett nyel­venként egy vagy két örmény, szerb, ukrán, román, új és antik görög, szlovák, vend, német, erdélyi szász, olasz, francia, cigány, orosz és héber vers, illetve szö­veg fejezi ki szerzője lelkesedését az állandó magyar színház létrejötte alkalmából. Kiemelkedő költő nincs a versírók között, ismert személy is csak kevés; van azon-

206

ban közöttük egy, aki már a Joawwa-antológiában is szerepelt: Dessewffy József,, két terjedelmes költeménnyel. A kötet, melyet 2000 példányban ingyen kívántak szétosztani, sohasem látott nyomtatásban napvilágot, s ettől kezdve sok nyelvű antológia tervével már nem találkozunk:42 a magyar nyelv mind kizárólagosabb térhódítása a némettel és latinnal szemben, s a nemzetiségi nyelvek és irodalmak egyre teljesebb elkülönülése lehetetlenné is teszi a gondolat felvetődését. A magyar irodalmi életet a tízes évektől kezdődően almanachok, majd folyóiratok kiadása­lendítette mozgásba.

Jegyzetek

1. Fol. Lat. 112. és Fol. Hung. 152. 2. Kovachich működésének egyik legfontosabb szakaszáról Id. a Századokban sajtó alatt.

levő cikkemet. 3. Minderről Kovachich.' Vita Joannae Bapt. Kovachich c , id. füzete tájékoztat. 4. Hiller ú t i leveleiben is megemlíti, hogy többször beszélt Kovachichcsal, aki — mint írja —-

bár már vagy 40 kötetet adot t ki a hazai történelem területéről, s bár a Baumgartner-féle Allgemeine Weltgeschichte képét is közölte, Pesten és Budán mégis nagyrészt arról ismert,. hogy két házasságában a két város (ez tévedés) legszebb leányait szerezte meg, „ob er gleich schon ein alter griesgrämlicher Knasterbart gewesen sey". (Gottlieb Hillers Reise durch einen Theil von Sachsen, Böhmen, Oesterreich und Ungarn. Köthen 1807. 339. 1.) Levele Kovachichhoz: OSZK Kézirattár. Fol. Lat. 87. f. 136. Ebben megköszöni a budai szíveslátást, s jókívánságait küldi Kovachich további terveihez.

5. Fol. Lat. 112. Kovachich feljegyzése a kötet előzéklapján. 6. OSZK Kézirattár. Fol. Lat . 141. ff. 190—191. 7. Uo. f. 188. 8. Fol. Lat. 112. ff. 244—245. Rájnis azonban nem írt emlékverset. 9. Uo. ff. 248—249.

10. Uo. f. 80. 11. Az életrajz előzménye 1797-ben apósához, Hajóssy Pálhoz írott levele, melyben a Pozsony

megyében élő számvevőnek beszámol a Pesten lezajlott házasságkötésről. (OSZK Kéz­irattár. Quart. Lat . 2362. 8. sz.) Az életrajz tervezett szétküldéséről azok számára, akik verset írnak: Tertina Mihályhoz írott levél, k. n. (U. o. ff. 48—49.)

12. Fol. Lat . 112. f. 80. 13. A Mindennapi id. részei meg jelentek: Irodalomtört. Közi. 1913. 466—467. 1., 1914. 75—76.

1. A bejegyzések kelte; 1806. febr. 20—22. és márc. 3. 14. Fol. Lat . 112. f. 164. és 165. 15. Kovachich levelezése. OSZK Kézirattár. Quart. Lat. 43. 22. köt. ff. 179—184. 16. Fol. Lat. 112. ff. 246—247. 17. Ez a vers nem található meg a gyűjteményben, de Szinnyei írói lexikona szerint 1807-ben

Budán önáUóan megjelent. 18. Fol. Lat . 87. ff. 123—124. 19. Fol. Lat. 112. ff. 223—227.—John leveleinek fontosabb részeit, melyek Kovachich és John

kapcsolatára más vonatkozásokban is tartalmaznak adatokat, közli Rózsa György t Friedrich John und die Schriftsteller der Aufklärung in Ungarn. —Acta Hist. Art. 1956.. 156—158. 1.

20. Kazinczy levelezése. 8. köt. Bp. 1898. 85—86. 1. Cserey Farkashoz intézett levél. Gottlieb Hitler, i. m. 335. 1. Gruber hivatalnoki-könyvtárosi pályájáról, irodalmi szerepéről: Szepessy I lona: Grubenfelsi Gruber Károly Antal, hazai német író élete és irodalmi műkö­dése. Székesfehérvár 1918. és V. Windisch É v a : Fejezet a könyvtárosi pálya magyarorszá­gi kialakulásának történetéből. —Magy. Könyvszle. 1957. 148—151. 1.

22. Fol. Hung. 152. f. 1. 23. Fol. Lat. 112. f. 115. 1808. febr. 15. kelt levél. 24. Fol. Hung. 152. f. 103. 25. Fol. Lat. 112. f. 1.'

20T

26. OSZK Kézirattár. Fol. Lat . 119. f. 75. 1806. jún. 1. kelt levél. 27. OSZK Kézirattár. Fol. Lat. 141. ff. 190—191. 28. Quart. Lat . 2362. f. 53. 29. Ld. erre Kovachich Márton György és a magyar levéltári anyag feltárása a XIX. század-

elején c. a Levéltári Közlemények 1966. 1. számában megjelent cikkemet. 30. Fol. Lat . 112. f. 99. 31 . Uo. f. 125. 32. Uo. f. 93. » 33. Uo. ff. 37—38. 34. Ld. erre: Horváth Károly: A klasszikából a romantikába. = MTA Nyelv- és Irodalomtud.

Oszt. Közi. 1962. és Szauder József: A magyar szentimentalizmus problémái. = Irodalomtört. Közi. 1963.

35. Ebben a tanulmányban csak az antológia létrejöttének történetével foglalkoztam. A ver­sek ismertetését, irodalomtörténeti vonatkozásaikat ld. az Irodalomtört. Közi. 1967. évf.-ában. Adatok a magyar szentimentalizmus történetéhez c. megjelenő cikkemben.

36. Szabó Károly: Régi magyar könyvtár c. bibliográfiája 2. és 3. kötetében szereplő, nagy­részben az OSZK-ban megtalálható művek.

37. Mindezek (a fejezet elején idézettekkel együtt) az OSZK-ban találhatók. Vö. még: Köblös Zoltán: Halotti beszédek az Erdélyi Országos Múzeum és a kolozsvári ref. kollégium könyv­tárában. Kolozsvár 1905.

38. A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1565—1840). össze­áll. Stoll Béla. Bp. 1963. 317. sz., és Egyet. Philol. Közi. 1917. 594—595. 1., ahol Harsányi István a kötetben levő nagyszámú időmértékes (nem kis részben leoninusokban írott) verset sorolja fel.

39. Csokonainé levelezése: Csokonai emlékek. Összeáll. Vargha Balázs. Bp. 1960. 211—238. 1. Ld. különösen Kovács József és Pélyi Nagy Gábor levelét (228—229, ül. 223—224. 1.).

40. A versek megjelentek uo. 241—278. 1. Csokonainé birtokából a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában őrzött versek származnak. {Vargha Balázs szíves közlése.)

41 . Onomasticon... Regni Hvngariae Palatini Iosephi Pesthini anno 1805. inter concentvs mvsicos lingvis latina et nationvm Hvngariam incolentivm celebratvm. Bvdae [1805], A kö­tetre vonatkozó adatok Ferenczy János naplójából: OSZK Kézirattár. Quart. Hung. 463.

42. A Pesti Magyar Színház megnyitására írt ünneplő versek gyűjteménye. 1837—1839. OSZK Kézirattár. Quart. Hung. 4100. Jankovich Miklós hagyatákából. Jankovich levélfogalmaz­ványa: f. 239.

43. Ellenkező előjelű, ugyancsak soknyelvű gyűjtemény érdekes külföldi kísérletéről 1829-ből van tudomásunk. Ekkor adja ki Jean de Carro lovag Prágában br. Lóbkovitz Bohuslav XV. századi költő a karlsbadi fürdőről írott latin ódájának számos európai nyelvre tör­tént lefordításából összeállított antológiáját. A kötetben Kazinczy és Szemere Pál ma­gyar fordításai szerepelnek. A vonatkozó adatokat — melyekre Vargha Balázs hívta fel figyelmemet — ld.: Kazinczy Ferenc összes munkái. Kiad. Abafi Lajos. 2. köt. Köl­temények. 2. Bp. 1879. 289—291. 1.

Eine Gedichtsammlung zum Gedächtnis der Frau Joanna Kovachich geb. Hajóssy

(Ein Beitrag zur Geschichte des literarischen Lebens in Ungarn am Anfang des XIX. Jahrhunderts)

É. V. WINDISCH

Der Aufsatz befasst sich mit der Entstehung einer — in Manuskript gebliebenen — Gedichtsammlung vom Anfang des X I X . Jahrhunderts , und versucht gleichzeitig auf einige iiterarsoziologische Zusammenhänge ihrer Entstehung hinzuweisen.

Die Sammlung: „Memoria p o s t h u m a . . . Joannae Kovachich natae Hajóssy, va tum

208

coaevorum, potissimum hungarorum polyglottis poematibus celebrata" betitelt, wird in der Handschriftensammlung der Nationalbibliothek Széchényi aufbewahrt. Sie entstand zwischen den Jahren 1806—1810, zum Andenken der Gattin des György Márton Kovachich, des her­vorragenden Organisators der Wissenschaft Ungarns und Veröffentlichers rechtshistorischer Quellen, die 1800, jung verstarb. Kovachich kehrte nach einer misslungenen zweiten Ehe zum Andenken seiner ersten Gemahlin zurück. Das Por t rä t seiner Gemahlin malte der Däne Stunder; Kovachich liess vom Bild zwei Stiche verfertigen, undzwar mit dem ungarischen Kupferstecher Sámuel Czetter und mit dem Wiener Friedrich John. Er selbst schrieb eine kurze Biographie seiner Frau, versendete diese und forderte gleichzeitig teils unmittelbar, teils durch seine Freunde, Bekannte die Dichter und Reimer des Landes auf, Gedichte zum Anden­ken seiner Frau zu schreiben. Das erste Gedicht schrieb der deutsche „Naturdichter", Gott­lieb Hiller, der während seines Aufenthaltes in Buda mit Kovachich bekannt wurde. Binnen zwei Jahren häuften sich aus der Feder von 48 Dichtern 72 Gedichte an, vor allem in ungari­scher Sprache, aber auch in den — in Ungarn ebenso gebräuchlichen — lateinischen und deut­schen Sprachen, ausserdem — dem Wunsche Kovachich gemäss, der eine mehrsprachige An­thologie plante, — auch in slowakischer, französischer, englischer und rumänischer Sprache.

Die Gedichtsammlung gibt einen interessanten Querschnitt der ungarischen Literatur dieser Epoche. Nicht nur sämtliche Landesteile, sondern auch die verschiedenen Schichte der Intellektuellen Ungarns sind vertreten: geistliche und weltliche Personen, Studenten, Mittelschullehrer und Universitätsprofessoren, Rechtsanwälte, begüterte Edelleute, die Literaturfreunde waren, Beamte, Journalisten. Es befindet sich unter ihnen ein hervorragender Ingenieur, und auch einige dichtende Damen. Es befand sich allerdings nur ein berühmter Dichter unter ihnen: Dávid Baróti Szabó, mehrere sind als Dichter zweiten Ranges bekannt ; einige haben auf anderen Gebieten der Kultur sich verdient gemacht, einige Personen sind wieder völlig unbekannt. Neben literarisch anspruchsvollen Gedichten befindet sich eine Gruppe von Versen kunstloser Gelegenheitsdichtung, typische Produkte einer Schriftstellerei, die unterhalb der wahren Literatur gedeiht.

Der Aufsatz sucht darauf eine Antwort zu finden, welche Motiven diese Intellektuellen veranlassten, Trauergedichte über eine ihnen vollkommen unbekannte, vor Jahren ver­storbene Dame zu verfassen. Die Antwort wird von mehreren Umständen abgeleitet: erstens war er dem guten Rufe Kovachich und der Achtung, die man ihm in ganz Ungarn erwiesen hat , zu verdanken. Zweitens, bildete sich Ende des XVII I . Jahrhunderts ein Damenlesepubli-kum aus, und die Schriftsteller waren bestrebt die Frauen interessierende, von Frauen handeln­de Lektüren zu schreiben. Endüch verbreitete sich auch in ganz Ungarn die sentimentale Ge­schmacks- und Stilrichtung, die das Interesse für solche Themen erweckte, und die Beschäfti­gung mit ihnen zeitgemäss machte.

Der Aufsatz zeigt noch einige mit unserer Sammlung verwandte Erscheinungen der ungarischen Literatur vor: Sammlungen von Gedenkdichtungen und mehrsprachige Antho­logien.

14 Évkönyv 209