szerkesztette: heltai miklós · 2018-01-09 · 5 a táplálkozás vizsgálatok eredményeinek...
TRANSCRIPT
EMLŐS RAGADOZÓK MAGYARORSZÁGON
Szerkesztette: Heltai Miklós
Gödöllő
2010.
2
Tartalomjegyzék
Bevezetés (Heltai Miklós) .......................................................................................................... 8
I. Magyarország ragadozói .................................................................................................. 10
(szerkesztette: Lanszki József és Heltai Miklós) ...................................................................... 10
Aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) ................... 11
Európai elterjedés ............................................................................................................. 11
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 12
Élőhely ............................................................................................................................. 14
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 15
Életmód ............................................................................................................................ 16
Táplálkozás ....................................................................................................................... 17
Szaporodás ....................................................................................................................... 18
Szürke farkas (Canis lupus Linnaeus, 1758) (Szemethy László, Heltai Miklós, Lanszki
József, Márkus Márta) .......................................................................................................... 19
Európai elterjedés ............................................................................................................. 19
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 20
Élőhely ............................................................................................................................. 22
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 22
Életmód ............................................................................................................................ 22
Táplálkozás ....................................................................................................................... 22
Szaporodás ....................................................................................................................... 24
Vörös róka (Vulpes vulpes Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) ................. 24
Európai elterjedés ............................................................................................................. 25
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 26
Élőhely ............................................................................................................................. 29
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 29
Életmód ............................................................................................................................ 30
Táplálkozás ....................................................................................................................... 30
Szaporodás ....................................................................................................................... 32
Nyestkutya (Nyctereutes procyonoides Gray, 1834) (Heltai Miklós és Takács Noémi) ..... 33
Európai elterjedés ............................................................................................................. 33
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 35
Élőhely ............................................................................................................................. 37
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 39
Életmód ............................................................................................................................ 40
Táplálkozás ....................................................................................................................... 41
Szaporodás ....................................................................................................................... 42
Mosómedve (Procyon lotor Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Tóth Mária) ...................... 44
Európai elterjedés ............................................................................................................. 44
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 45
Élőhely ............................................................................................................................. 47
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 49
Életmód ............................................................................................................................ 49
Táplálkozás ....................................................................................................................... 50
Szaporodás ....................................................................................................................... 51
Hermelin (Mustela erminea Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) ................ 52
Európai elterjedés ............................................................................................................. 52
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 53
Élőhely ............................................................................................................................. 54
3
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 55
Életmód ............................................................................................................................ 55
Táplálkozás ....................................................................................................................... 56
Szaporodás ....................................................................................................................... 57
Menyét (Mustela nivalis Linnaeus, 1766) (Heltai Miklós és Lanszki József) ..................... 58
Európai elterjedés ............................................................................................................. 58
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 59
Élőhely ............................................................................................................................. 60
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 60
Életmód ............................................................................................................................ 61
Táplálkozás ....................................................................................................................... 62
Szaporodás ....................................................................................................................... 63
Molnár- vagy mezei görény (Mustela eversmanni Lesson, 1827) (Lanszki József és Heltai
Miklós) ................................................................................................................................. 63
Európai elterjedés ............................................................................................................. 63
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 64
Élőhely ............................................................................................................................. 65
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 65
Életmód ............................................................................................................................ 66
Táplálkozás ....................................................................................................................... 66
Szaporodás ....................................................................................................................... 66
Közönséges- vagy házi görény (Mustela putorius Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és
Lanszki József) ..................................................................................................................... 67
Európai elterjedés ............................................................................................................. 67
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 68
Élőhely ............................................................................................................................. 69
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 70
Életmód ............................................................................................................................ 71
Táplálkozás ....................................................................................................................... 71
Szaporodás ....................................................................................................................... 73
Nyest (Martes foina Erxleben, 1777) (Tóth Mária, Lanszki József és Heltai Miklós) ........ 73
Európai elterjedés ............................................................................................................. 73
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 74
Élőhely ............................................................................................................................. 76
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 77
Életmód ............................................................................................................................ 78
Táplálkozás ....................................................................................................................... 78
Szaporodás ....................................................................................................................... 80
Nyuszt (Martes martes Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) ........................ 81
Európai elterjedés ............................................................................................................. 81
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 82
Élőhely ............................................................................................................................. 83
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 84
Életmód ............................................................................................................................ 84
Táplálkozás ....................................................................................................................... 85
Szaporodás ....................................................................................................................... 86
Eurázsiai borz (Meles meles Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) ............... 86
Európai elterjedés ............................................................................................................. 86
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 87
Élőhely ............................................................................................................................. 90
4
Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 91
Életmód ............................................................................................................................ 92
Táplálkozás ....................................................................................................................... 92
Szaporodás ....................................................................................................................... 94
Eurázsiai- vagy közönséges vidra (Lutra lutra Linnaeus, 1758) (Lanszki József) ............... 95
Európai elterjedés ............................................................................................................. 95
Hazai elterjedés ................................................................................................................ 97
Élőhely ............................................................................................................................. 99
Küllemi bélyegek ........................................................................................................... 100
Életmód .......................................................................................................................... 100
Táplálkozás ..................................................................................................................... 101
Szaporodás ..................................................................................................................... 102
Vadmacska (Felis silvestris Schreber, 1775) (Szemethy László, Biró Zsolt, Heltai Miklós)
............................................................................................................................................ 102
Európai elterjedés ........................................................................................................... 103
Hazai elterjedés .............................................................................................................. 104
Élőhely ........................................................................................................................... 105
Küllemi bélyegek ........................................................................................................... 105
Életmód .......................................................................................................................... 106
Táplálkozás ..................................................................................................................... 107
Szaporodás ..................................................................................................................... 107
Közönséges hiúz (Lynx lynx, Linnaeus 1758) (Szemethy László, Márkus Márta, Tóth
Mária) ................................................................................................................................. 108
Európai elterjedés ........................................................................................................... 108
Hazai elterjedés .............................................................................................................. 109
Élőhely ........................................................................................................................... 111
Küllemi bélyegek ........................................................................................................... 111
Életmód .......................................................................................................................... 112
Táplálkozás ..................................................................................................................... 112
Szaporodás ..................................................................................................................... 113
II. A ragadozók ökológiai és gazdasági szerepe (Szerkesztette: Heltai Miklós és Szemethy
László) .................................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Az emlős ragadozók ökológiai szerepe (Szemethy László) ............ Hiba! A könyvjelző nem
létezik.
A ragadozó és a zsákmány populációdinamikája ........... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó numerikus válasza ................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó aggregációs válasza................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó egyedfejlődési válasza ............................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó funkcionális válasza ................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozók helye az életközösségekben ...................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Ragadozó és zsákmány kapcsolatok a valóságban ..... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Szabályozás közösségi szinten ................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó-zsákmány kapcsolatok válogató szerepe Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó hatása a zsákmány viselkedésére ............ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Gazdálkodás, megőrzés és védelem (Heltai Miklós, Szemethy László és Biró Zsolt) .. Hiba!
A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó fajok elterjedésének és állományváltozásának értékelése a ragadozó
gazdálkodás szempontjából ............................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Terjeszkedő fajok ........................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó fajok állományainak felmérése ................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
5
A táplálkozás vizsgálatok eredményeinek értékelése .... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A ragadozó gazdálkodás lehetőségei .............................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mi a ragadozó gazdálkodás? ...................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Miért van szükség ragadozógazdálkodásra? .................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Az eddigi gyakorlat értékelése ................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Az alapállapot felmérés és a biológiai, ökológiai alapismeretek fontossága ..... Hiba! A
könyvjelző nem létezik.
A ragadozó gyérítés megtervezése és végrehajtása .... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Ellenőrzés ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A gyérítés gazdaságosságának értékelése .................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Az emlős ragadozók helyzetére és megítélésére vonatkozó legfontosabb hazai és
nemzetközi jogi források (Csányi Sándor) ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
III. Esettanulmányok .............................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
(Szerkesztette: Tóth Mária és Heltai Miklós) ........................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Hogyan csináltuk? Rövid módszertani áttekintés (Tóth Mária, Lanszki József, Heltai
Miklós, Szemethy László, Szabó László) .......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Közvetett módszerek ...................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Kotorékok, odúk ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Nyomok ...................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Zsákmányok ............................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Relatív hullatéksűrűség számítása .............................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Automata képrögzítés ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Aranysakál akusztikus felmérés ................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Az emlős szőr morfológiai jellegzetességeinek határozásán alapuló módszerek .. Hiba!
A könyvjelző nem létezik.
Szőrcsapdázás ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Madárfészek-elemzés ............................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Táplálkozásbiológiai vizsgálatok ............................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Közvetlen módszerek ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Csapdázás ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Rádiótelemetria .......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Halál utáni vizsgálat vagy tetemek vizsgálata (Post mortem) vizsgálatok ........ Hiba! A
könyvjelző nem létezik.
Molekuláris genetikai vizsgálatok .............................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A visszatérő aranysakál terjedésének lehetséges okai (Szabó László, Heltai Miklós és
Lanszki József) ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mit eszik a sakál és a vele egy életközösségben élő róka? ......... Hiba! A könyvjelző nem
létezik.
A táplálékforrások ...................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Hullatékminták feldolgozására alapozott felmérések. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A sakál és a róka táplálék-összetétele – elsősorban pockot eszik ... Hiba! A könyvjelző
nem létezik.
Élőhely és sakálsűrűség .................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Más országok, más szokások: nemzetközi kitekintés Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Hazai adatok ............................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Állományfelmérés akusztikus módszerrel ..................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Honnan, hová? ................................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A zöldfolyosó ............................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Sakál és róka - ki lesz a nyertes? .................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Melyik a szaporább? ................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
6
Hazai adatok ............................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Melyik a erősebb? ...................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Társas szerveződés ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Nagyragadozók hiánya ............................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A hazai vizsgálatokból levonható következtetések ........ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Nincs gátja a terjedésnek? .......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Összegzés ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Leggyakoribb ragadozónk: a vörös róka (Heltai Miklós, Lanszki József és Szemethy
László) ................................................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Veszettség és állománynövekedés ................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Hazai táplálkozásvizsgálatok ......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Abádszalók körzete .................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Jászárokszállás körzete ............................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Dévaványa körzete ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Fonyód körzete ........................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Lajta Rt. területe ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Területek és évek összehasonlítása ............................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Faunaidegen és invazív: a nyestkutya (Heltai Miklós és Takács Noémi)Hiba! A könyvjelző
nem létezik.
Az invázió és ami mögötte van – versengés más fajokkal .......... Hiba! A könyvjelző nem
létezik.
Egy ismeretlen menyétféle: a molnárgörény (Ottlecz Barnabás) .... Hiba! A könyvjelző nem
létezik.
Hazai táplálkozásvizsgálatok ......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Görények a határban ....................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Vizsgálatok a Kisalföldön .......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Kis állat – nagy terület ............................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Következtetések ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mit csinál a nyest az emberek között? (Tóth Mária, Lanszki József és Heltai Miklós) . Hiba!
A könyvjelző nem létezik.
Nyestek a városban ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A nyest városiasodása és városi térhódítása ............... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Vizsgálati területek ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Vizsgálati módszerek ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mit eszik a városban? ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mindenhol ott van? ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Terjeszthet-e betegségeket? ........................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Következtetések és következmények ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Nemcsak a városokban, a falvakban is jelen van ........... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Vizsgálati területek ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Vizsgálati módszerek és adatelemzés ........................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Táplálék mintázat és táplálkozási niche-szélesség . Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mindent megesznek ................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Nyest és gyöngybagoly. Versenytárs, vagy társ? ... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Következtetések és következmények ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A nyestek károkozása: védekezés és gazdálkodás ......... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Valódi kártétel ............................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Védekezés ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A megoldás: városi vadgazdálkodás .......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
7
Halászok-horgászok versenytársa: a vidra (Lanszki József) ........... Hiba! A könyvjelző nem
létezik.
Vizsgálatok a Somogyi-dombság területén .................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Mintavétel, hullaték elemzés, értékelés ...................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Halpreferencia számítás ............................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A vidra táplálék-összetétele halastavakon .................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A vidra halpreferenciája halastavakon ................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A vidra táplálék-összetétele a Dráva mentén ............. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A vidra halpreferenciája a Dráva mentén ............... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A Somogyudvarhelyi horgásztavakon élő vidrák táplálék-összetétele .............. Hiba! A
könyvjelző nem létezik.
És amit a halászok gondolnak ........................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A legveszélyeztetettebb: a vadmacska (Szemethy László, Bíró Zsolt, Heltai Miklós,
Lanszki József) ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A hibridizáció jelentősége a vadmacskák fennmaradása szempontjából ............... Hiba! A
könyvjelző nem létezik.
Hazai táplálkozásvizsgálatok ......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Versengés térben és időben - A vadmacskák és a házimacskák tér-idő használata Hiba! A
könyvjelző nem létezik.
A vadmacska területhasználata .................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Vizsgálatok a Gödöllői-dombság területén ................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Következtetések és következmények ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Farkas és hiúz: a nagyragadozók védelmi helyzete Magyarországon (Szemethy László és
Márkus Márta) .................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A gyakorlati védelmet megalapozó LIFE Nature kutatási program bemutatása.... Hiba! A
könyvjelző nem létezik.
A nagyragadozók korábbi jelenléte hazánkban .......... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A monitorozó rendszer kiépítése ................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Konfliktuskezelés, jogszabályi háttér ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Ismeretterjesztés ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Miért jó, hogy itt vannak? .............................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Felhasznált irodalom .............................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Emlős ragadozófajaink testméret adatati ................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
Ábrák és táblázatok jegyzéke ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.
A kötet szerzői ........................................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.
8
Bevezetés (Heltai Miklós)
Ragadozó fajaink általában rejtett életet élnek. Ritkán van alkalmunk e fajokat
közvetlenül megfigyelni. David Mech világhírű farkaskutató a sarki farkasokról szóló
könyvében - ˝A sarki farkas - Tíz éven át a falkával˝ - írja, hogy azért vállalta a messzi
északon, a Sarkkörön túli kemény kutatómunkát, mert így végre láthatta is azt a fajt, amit
annyira ismer és szeret. Ezt azonban csak egy olyan vizsgálati területen tudta elképzelni, ahol
növényzeti borítás gyakorlatilag nincs és a nagyobb testű emlősfajokból is csak kevés
(sarkinyúl, pézsmatulok, farkas) fordul elő. A biológiai értékekben és földrajzi tájelemekben
változatos Pannon életföldrajzi régióban ilyenre nem számíthatunk. Ezért az alkalmankénti,
nagyon izgalmas közvetlen találkozások mellett legtöbbször csak közvetett jelekből,
nyomokból, prédamaradványokból, kotorékokból, vagy odúkból, esetleg a fellelhető
ürülékekből következtethetünk egy-egy ragadozó faj jelenlétére.
Pedig a változatos, természeti értékekben gazdag Magyarország területén az európai
kontinensen előforduló ragadozó fajok többsége megtalálható. Kivételt csupán az európai
szinten is ritka fajok, mint a barna medve (Ursus arctos), a rozsomák (Gulo gulo), az európai
nyérc (Mustela lutreola) és a tigrisgörény (Vormela peregusna) képeznek, melyek élőhelyei
beszűkültek, vagy feldarabolódtak, esetleg élőhelyigényük speciális. A XX. század második
felében visszatelepültek és szaporodó állományokat is alkotnak a korábban az ország
területéről kipusztult őshonos ragadozóink, mint a szürke farkas (Canis lupus), a közönséges
hiúz (Lynx lynx) és az aranysakál (Canis aureus). Megjelentek továbbá az Európában is
terjedő, invazív, Európában fauna-idegennek tekinthető fajok, mint az észak-amerikai
mosómedve (Procyon lotor) és a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides).
A fajgazdagság ellenére az emlős ragadozó fajok hazai kutatottsága és általános
ismertsége meglepően csekély az énekes madarakhoz, kisrágcsálókhoz vagy kétéltűekhez
viszonyítva, - nemzetközi viszonylatban pedig a kilencvenes évek közepéig igen szegényesek
voltak. Az akkori állapotokat jól mutatják Báldi és munkatársai (1995) adatai, akik a hazai
gerinces fajok értékelési rendszerének kidolgozásakor önálló szempontként vették figyelembe
az adott faj kutatottságának és védettségének helyzetét. Értékelték többek között az országos
elterjedés és az egyedszám-változás ismeretét vagy hiányát, illetve az adott fajjal foglalkozó
publikációk számát is. Értékelésükben elvileg nulla pontot kaphatott az a faj, amelyről minden
információ rendelkezésre áll, míg 45-öt az, amelyről semmi sem ismert. A vizsgált emlős
ragadozó fajok - a róka 15 pontjának kivételével - 28 pontot vagy e feletti értékeket kaptak, de
9
a közönséges görény és a hiúz 40 pontja, vagy a menyétnél szereplő 38-as érték gyakorlatilag
az ismeretek teljes hiányát jelentette.
A biológia, a természet iránti érdeklődés mellet valószínűleg a fentiek is hozzájárultak
ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején fiatal kutatók az ország több
egyetemén kezdtek a ragadozó fajok minél jobb megismerése érdekében dolgozni. Az Eötvös
Lóránt Tudomány Egyetem (Tóth Mária), a Kaposvári Egyetem (Lanszki József) és a Szent
István Egyetem (Biró Zsolt, Heltai Miklós, Szemethy László) munkatársai bár munkáikat
külön-külön kezdték meg, de hamar egymásra találtak és közös kutatási programokban is
dolgoztak együtt. Munkájuknak köszönhetően – amihez, azóta hosszabb, rövidebb időre már
sokan csatlakoztak –, mára a hazai emlős ragadozókról összegzésre érdemes tudással
rendelkezünk. Célunk, hogy a közel két évtized munkájával felhalmozott tudás minden
érdeklődőhöz eljusson. Ezért álltunk neki e kötet megírásának, melyet ajánlunk minden a
természetet figyelő és szerető olvasónak.
Természetesen ma már a kutatási programok sem valósulhatnak meg támogatók,
segítők nélkül. A ragadozókkal foglalkozó kutatások legfontosabb támogatója és segítője a
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szakmai főosztálya volt. Ennek vezetői és
munkatársai közül külön is köszönetet mondunk Dr. Heltay István, Vajai László, Pintér István
és Rácz Fodor Gábor uraknak. További támogatóink között megtalálható: az Országos
Tudományos Kutatási Alap; az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság; a Környezetvédelmi
Alap Célelőirányzat; a Tudományos és Technológiai Alapítvány; az Európai Unió; a Bolyai
Kutatói Ösztöndíj; a Magyar Ösztöndíj Bizottság; a Hubertus Vadkereskedelmi Kft.; az
Abádszalóki Hubertus Vadásztársaság; a Jászárokszállási Kossuth Vadásztársaság; a
Szigetvári Barátság Vadásztársaság; a SEFAG Erdészeti és Faipari Részvénytársaság; a
Hunnia Vadkereskedelmi Kft.; a Lajta-Hanság Mezőgazdasági Zrt.; a Duna-Dráva Nemzeti
Park Igazgatósága; a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatósága; a Hortobágyi Nemzeti Park
Igazgatósága. Valamennyi támogató szervezet, vezetőik, és munkatársaik támogatását,
segítségét és munkánkba vetett bizalmát köszönjük!
A szerkesztők és a szerzők ezúton is köszönik Dr. Csányi Sándor egyetemi tanár
alapos és minden részletre kiterjedő lektori munkáját, valamint a ragadozó fajok kezelésére
(védelmére, gazdálkodására) vonatkozó, hazai és nemzetközi jogszabályok részletes
bemutatását.
Külön köszönettel tartozunk a kötet kiadását lehetővé tevő támogatásnak, ami az
Európai Uniótól és a Magyar Államtól ˝A tudomány eredményei, az eredmények közlésének
10
tudománya a Szent István Egyetemen˝ c. TÁMOP-4.2.3-08/1/KMR-2008-0004 jelű
pályázaton keresztül érkezett.
I. Magyarország ragadozói
(szerkesztette: Lanszki József és Heltai Miklós)
11
Aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki
József)
Európai elterjedés
A Magyarország területén az aranysakál a középkortól bizonyíthatóan
alacsonysűrűségben, de folyamatosan jelen volt. Elterjedési területe a XX. század második
felére a Balkán-félszigetre, elsősorban Bulgária területére szorult vissza. Ekkor tűnt el a faj
Közép-Európa és a Balkán jelentős részéről, elsősorban az élőhely rombolás, másodsorban az
erőteljes üldözés következtében. Mindezek miatt Bulgáriában 1962-ben védetté nyilvánították
(Demeter és Spassov 1993). Az 1970-es évek elejétől kezdett észrevehetően terjeszkedni
kezdett északi és nyugati irányban. Ehhez elsősorban a Duna és más folyók völgyeit használta
és csak kevés példány jutott el a hegyekbe. Bulgáriában 1976 és 1980 között mintegy 1000
sakált ejtettek el. 1980 körül a faj szinte az egész országot benépesítette, a délkeleti
területeken állandó vadnak számított. Csak a magasabban fekvő és a nyugati területeken nem
észleltek példányokat. Az 1980-as évek elején az éves teríték meghaladta az ezer példányt,
majd 1983-tól évente 4000-5000 sakált ejtettek el. Mivel az aranysakál a háziállat- és
vadállományt egyre nagyobb mértékben veszélyeztette, védelmét 1984-ben megszüntették
(Spassov 1989, Demeter és Spassov 1993). Valószínűleg ebből a centrumból kezdődött meg a
faj XX. század végi európai terjeszkedése. A kilencvenes években egyre több közép-európai
országból számoltak be újbóli vagy sokasodó megfigyelésekről. Így Krystufek és munkatársai
(1997) a balkáni régió nagyszámú adatait dolgozták fel, míg Kiss (2000) az egyre gyakoribb
romániai és az alkalmankénti erdélyi előfordulásokra hívta fel a figyelmet. Hell és Bleho
(1995), illetve Hell és Rajsky (2000) a szlovákiai, Rozhenko és Volokh (2000) a dél-ukrajnai,
Reinhard (2000) a brandenburgi megfigyeléseket közölte.
Az Európai Emlős Atlasz kilencvenes évek első felében végzett adatgyűjtése alapján
(Mitchell-Jones és munkatársai 1999) állandó fajnak tartották a Kaukázus, Görögország,
Bulgária, Albánia és az Adriai-tenger keleti partjai mentén. Macedóniából a hatvanas években
kiirtották, de a nyolcvanas évtized végén újból megjelent. Terjed Szerbiában, kóborló
példányok jelennek meg Magyarországon, Szlovéniában, Északkelet-Olaszországban és
Ausztriában. Kedveli a bozótos, bokros, nádas területeket. Állandó populációi csak olyan
területeken élnek, ahol a farkas nincs jelen, ezért a korábban tapasztalt jelentős
12
állománycsökkenés után bekövetkezett újbóli terjedését a farkas visszaszorulásával is
magyarázzák. Észak-Dalmáciában a sakál terítéke 50%-kal haladja meg a rókáét (Mitchell-
Jones és munkatársai 1999).
Az IUCN legfrissebb adatgyűjtése, amely 25 Európai Uniós tagországra terjed ki, a
terjedés és állománynövekedés miatt a korábbi sebezhető (vulnerable) kategóriából a
veszélyeztettség közeli (near threatened) kategóriába sorolta az aranysakált. A felmérés
szerint a kontinensen őshonos fajként szaporodó állományokkal rendelkezik Albániában,
Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában, Horvátországban, Görögországban, Magyarországon,
Szerbiában, Romániában, Oroszországban és Ukrajnában. Kóborló példányok egyre
gyakrabban jelennek meg Ausztriában, Szlovákiában, Szlovéniában és Olaszországban
(IUCN 2007).
Hazai elterjedés
Az aranysakál állománysűrűségére vonatkozóan 1997-től állnak rendelkezésre adatok.
Kérdőíves felmérésünk szerint kisebb megtorpanásokkal, de folyamatosan növekszik azon
vadászterületek száma, ahol az aranysakál előfordul. 1997-ben 4, 2006-ban már 65
vadgazdálkodási egység jelezte ezt. A vizsgált időszakban – azaz 1997-óta – nem volt olyan
megye, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna a sakál előfordulását. A “sakálos”
megyék száma 1997 és 2002 között folyamatosan nőtt (1997-ben: 4, 1998ban: 6, 2000ben: 9,
2001-ben: 10, 2002-ben: 14 megye), majd 2003-ban és 2004-ben kismértékben csökkent (12-
12 megye), 2005-ben 13-ra emelkedett, és 2006-ban az utolsó felmérés alkalmával is
ugyanennyi megyéből kaptunk pozitív információkat. Az összesített adatok alapján az
aranysakál a Dunántúlon elsősorban Baranya és Somogy megyében, míg a Dunától keletre
elsősorban Bács-Kiskun megyében gyakoribb, de terjedése folyamatos.
1. ábra: Az aranysakál terjedése Magyarországon a kérdőíves felmérés alapján.
13
Magyarország
R2 = 0,9658
S
Dunántúl
R2 = 0,8967
S
Dunától keletre
R2 = 0,8567
S
0
10
20
30
40
50
60
70
80
1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
Magyarország Dunántúl Dunától keletre Lineáris (Magyarország) Lineáris (Dunántúl) Lineáris (Dunától keletre)
A terítékadatok trendje azt jelzi, hogy a teríték növekedése továbbra is töretlen, és
megmaradt a Dunántúl túlsúlya. Amíg 2003-ig Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megye
területén kívül nem jelentettek elejtést, addig 2004-ben már Békés (1), Borsod (2), Csongrád
(1), Fejér (1), Szolnok (1) és Tolna (1) megye területéről is jeleztek terítéket. Ez, akárcsak a
2005-ös évben megemelkedett megfigyelési adatok, egy újjabb terjeszkedési hullám kezdetét
is jelezheti.
2. ábra: Az aranysakál terítékének alakulása 1997 és 2007 között (forrás: Országos
Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)
0
50
100
150
200
250
300
350
400
1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007
14
1. térkép: Az aranysakál elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Élőhely
Rejtett életmódja miatt a nehezen áttörhető, aljnövényzettel dúsan benőtt bozótos,
vagy nagymértékben elnádasodott területeket, a füves sztyeppéket, fákkal tarkított pusztákat,
sziklás vidékeket, bokorerdőket kedveli. Kerüli a magasan erdősült, illetve a teljesen nyílt
területeket. A széles sávban bozótos folyópartok mentén az erdei területek szélére is
behúzódhat. Az alacsony, de sűrű növényzettel borított alföldek és dombvidékek, valamint a
folyópartok egyaránt élőhelyei. Kedveli azokat az élőhelyegyütteseket, ahol erdőterületek és
mezőgazdasági táblák mozaikosan váltakoznak. Különösen előnyös számára, ha a
mezőgazdasági területek egy része felhagyott parlag, vagy ugar terület, esetleg kevésbé
intenzív technológiával művelt. Ezeken a földeken számottevő rágcsáló, elsősorban mezei
pocok állomány él, mely a sakál fő táplálékforrása. Érdekes módon - régies nádi farkas
elnevezésével ellentétben - kevésbé tűnik fontosnak számára a vizes élőhelyek jelenléte. A
Bács-Kiskun megyében található Illancs tájegység, ahol napjaink egyik legjelentősebb
15
állománya él, kifejezetten száraz, homokos, felszíni vízfolyásoktól szinte teljesen mentes
élőhely.
Küllemi bélyegek
Az aranysakál bundája vöröses és sárgásbarna, hátán a szőr szürkés, feketés árnyalatú.
Nyári szőrzete a télihez hasonló, de annál gyérebb és rövidebb. Fejformája a rókáéhoz
hasonlít. Feje keskeny, arcorri része megnyúlt, elhegyesedő, a rókáénál tompább (Kiss 2000),
de a farkasénál hegyesebb és finomabb (Demeter és Spassov 1993). Füle hegyes, arányosan
rövid (Demeter és Spassov 1993 cit. Hoi-Leitner és Kraus 1989; Kryštufek és Tvrtković
1990). Fülének külső felületét a rókával ellentétben sűrű vörössárga szőr borítja. Szeme a
rókához hasonlóan ferde vágású (Faragó 1994). Pofája barna, alsó része és a torok, valamint a
nyak oldalsó részei és a mellkas is koszos-fehér színű. Válla szürkésbarna. Az ivarérett
egyedeken a vállak mögött egy fehér, ív alakú csík vagy halvány nyaláb húzódik a testre
(Demeter és Spassov 1993). A kulcscsont tájékán elmosódott haránt irányú sávok találhatók
(Éhik 1929). Testoldala és combja is vörös. Hasa, lágyéka és a lábak belső fele világos
színezetű (Faragó 1994). Szőre dúsnak, vastagnak tűnik, durva tapintású (Simon 1996), a
törzsön viszonylag hosszú.
Farka lompos, a rókáénál (35-40 cm) rövidebb, csupán 20-30 cm hosszú, tömör
(Faragó 1994), a végén a legsötétebb és a háthoz hasonló színű (Demeter és Spassov 1993). A
hátról indulva egészen a farok hegyéig szabálytalan fekete sávot láthatunk (Hell és Rajský
2000). A farok hegye feketés-gesztenye színű ellentétben a rókáéval, mely általában fehéres
vagy kifejezetten fehér végű.
Testfelépítésében és testméreteiben a farkas és a róka között áll, de a rókához
közelebb. Testhossza a rókáéval közel azonos, 65-105 cm. Marmagassága, ami 45-50 cm, a
rókánál (40 cm) nagyobb (Reichholf 1983). A lábai a rókáénál hosszabbak (Demeter és
Spassov 1993). Jellegzetes bélyege a talppárnája, ugyanis a két középső ujj ujjpárnái mind a
négy mancson részlegesen összenőnek. Ebben ritkán kivétel is előfordul. Testtömege 7-15 kg
(MacDonald 1993; Heltay 2000), a rókától nagyobb tömegű. A kan testméretei általában
nagyobbak a szukáénál.
Az aranysakál koponyája valamivel nagyobb, szélesebb és masszívabb is, mint a
rókáé. A koponya orrrésze a járomívek előtt – a külső oldalon mérve - a rókánál sokkal
hosszabb és keskenyebb (≤ 27 mm), az aranysakálnál rövidebb és szélesebb (> 29 mm). A
16
szemfölötti nyúlvány hátsó széle a róka esetében nagyjából egyenes szöget zár be a koponya
hossztengelyével, merőleges arra, viszont az aranysakálnál ferdén előrehajlik. Az aranysakál
szemfogai nem hosszabbak, mint a rókáé, azonban alapjuknál mindig 8 mm-nél szélesebbek,
a rókáé keskenyebb; az utolsó előzápfog hossza az aranysakálnál több mint 16 mm, míg a
rókánál ez kevesebb 15 mm-nél. Az állkapocs formája is különbözik: az aranysakálnál a hátsó
nyúlvány erőteljes, sokkal magasabb és hátrébb nyúlik, mint a rókánál, a fölötte lévő
nyúlvánnyal vagy egyvonalban van, vagy továbbnyúlik rajta. A rókánál a felső nyúlvány
hátrébb nyúlik, mint az alsó. Az alsó állkapocs (mandibula) az aranysakálnál ívelt, ezért a sík
felületre helyezett kifőzött trófea a rókáéval ellentétben “billeg” (Demeter és Spassov 1993,
Hell és Bleho 1995, Szűcs és Heltai 2002). Fogképlete: 3142 / 3143 .
Életmód
Általában magányosan, vagy párban, naplementekor indul vadászni. Ekkor hallható a
sakálfalka elnyújtott, hullámzó, esetenként hiéna „vihogására” hasonlító, de egyedenként is
eltérő hangokból álló üvöltése. Üvöltése a territórium határjelzését és a csoport összetartását
is szolgálja. A hangjelzésre a szomszédos családi csoportok szinte azonnal válaszolnak. A
nappalt takarásban vagy kotorékban tölti, de esetenként nappal is aktív lehet. Megfigyeltek
nappal szántó traktort követő, egerésző, vagy kölykeivel játszó sakált is. A kotorékot vagy
maga ássa, vagy rókától, borztól átveszi, esetleg azt az építőjével együtt lakja. Előfordul, hogy
nem kotorékban kölykezik, hanem bozótosban, vagy nádas rejtekén vackot készít, melyet
eltakar. Az aranysakál, hazai megfigyelések szerint inkább föld feletti vackot készít magának.
A megtalált kotorékokat pedig csak a környezetben található egyéb közvetett jelek –
lábnyomok, jelölések, hullaték, szőr – alapján lehetett megkülönböztetni a rókáétól. Az
aranysakál társas szerveződése a táplálékkészlettől függően nagyfokú rugalmasságot mutat
(Macdonald 1979, Moehlman 1983, 1986, Fuller és munkatársai 1989). Társas viselkedésének
fejlettsége a farkaséhoz hasonlítható. Mozgáskörzete 0,5-2,5 (20,0) négyzetkilométer (Lawick
és Lawick-Goodall 1970. Territóriumukat 2-3 részre osztják fel, melyeket 1-2 naponta
végigjárnak. A sakál az esetek döntő többségében a territórium határai mentén ürít, továbbá
vizeletével is jelzést végez (Macdonald 1980, 1983). Nyári-őszi időszakban a szülők és a
kölykök együtt, kisebb falkákat alkotva indulnak vadászni, majd szétszóródnak. Zsákmányát a
sakál belopja, majd hirtelen ráugrik, nem kitartó üldöző vadász. A róka és a sakál közötti
17
versengést számos megfigyelés is jelzi, sőt sakál táplálékban találtunk róka maradványokat is
(Lanszki és munkatársai 2006), ami a sakál dominanciájára utal.
Táplálkozás
Az aranysakál a viszonylag rövid lábai miatt kitartó futásra, üldözésre kevésbé képes,
mint a farkas, ezért inkább lesből vadászik (Aliev 1969, Lawick és Lawick-Goodall 1970,
Taryannikov 1974, Lamprecht 1978), vagyis sokkal inkább kereső, mint üldöző vadász.
Zsákmányszerzése tehát jellemzően magányos vadászat során zajlik, de előfordul a párban és
esetenként - az utódok vadászatra tanítása idején - a családi csoportban történő vadászat is
(összefoglalta Bekoff és munkatársai 1984, Gittleman 1989). Ekkor 3-7 egyed látható együtt,
a csoportot a domináns szülőpár és kölykeik alkotják.
Rendkívül változatos táplálékával függ össze (Fuller és munkatársai 1989), hogy
nagyon sokféle klímán és élőhelyen képes megélni, igazi opportunista ragadozó. Bár
változatos táplálékforrást képes kiaknázni, de táplálékában jellemzően a rágcsálók a
meghatározók (Ishunin 1980, Demeter és Spassov 1993). Étrendjében szerepelnek madarak,
döghús és hüllők is (Atánassov 1953, Taryannikov 1974, Lawick és Goodall 1970, Litvinov
1979). Egyes vizsgálatok nyulat, fácánt, vízivadat és tojásokat is kimutattak (áttekintette
Demeter és Spassov 1993). Yom-Tov és munkatársai (1995) vizsgálata szerint a sakálok
képesek a legelőn tartott szarvasmarha újszülött borját zsákmányul ejteni. Egyes
feltételezések szerint a nagyvad állományban elsősorban a fiatal őzgidát és a dám borjakat
veszélyezteti (Stenin és munkatársai 1983). Legfeljebb birka, vagy kecske méretű állatokat
eszik, de háziállatok szabadon hagyott tetemeit és más ragadozók préda maradványát is
előszeretettel elfogyasztja. Különösen télen ehet sok dögöt, fontos szerepe van a tetemek
eltakarításában. A vízpartra sodort, vagy a kiszáradt vizekben visszamaradt halat és haltetemet
is megeszi. Puhatestűeket, ízeltlábúakat különösen a vadászni tanuló fiatalok zsákmányolnak
(Demeter és Spassov 1993, Lanszki és munkatársai 2009). Fű, gabonafélék, napraforgó,
gomba, a gyümölcsök közül kökény, csipkebogyó, szeder, szilva is előfordul a táplálékában.
Táplálék-választásában az évszakos különbségek jelentősek lehetnek.
Az Ormánságban végzett négy éves vizsgálatunk tapasztalatai alapján (Lanszki és
munkatársai 2006), a sakál legfontosabb táplálékát kisemlősök jelentik (átlagosan 77%),
amelyeket a sakál még a rókánál (67%) is nagyobb arányban fogyaszt. A mezőgazdasági
kártevőnek minősülő mezei pocok a legfontosabb tápláléka, melyet jelentősen preferál,
18
ugyanakkor az erdei rágcsálókat mellőzi (ezek fogyasztási aránya kisebb, mint a
táplálékkészletben való előfordulásuk). A meghatározó mezei pocok-fogyasztás egyben azt is
jelzi, hogy táplálékát elsősorban nyílt területeken szerzi. A sakál mezei nyúl és fácán
fogyasztása messze elmarad a feltételezésektől (1,0 és 0,4%). Egyéb madarak, például kistestű
énekesek szintén kis mennyiségben (0,5%) szerepelnek zsákmányaként. A fogyasztott
nagyvad főként vaddisznó (6,5%), kisebb részben szarvasfélékből áll (2,4%), melyek egy
része dögfogyasztás. Hüllők, kétéltűek és halak, bár leginkább a kölyöknevelés időszakában
előfordulnak a sakál táplálékában, de mennyiségük jelentéktelen (0,3%). Gerinctelenek
különösen tavasszal és nyáron szerepelnek gyakran és nagy fajgazdagsággal az étlapján,
fogyasztott biomasszájuk viszont kicsi (0,2%). Háziállatok tetemeiből különösen a
rágcsálókban szegény időszakokban esznek (5,2%). A sebzett vadat családi kötelékben
legyűrik. A hazai tapasztalatok egyértelműen azt támasztják alá, hogy a sakál dögeltakarító és
nem apróvad- vagy, nagyvadfogyasztó.
Szaporodás
Január-februárban alakulnak ki a párok, amelyek tagjai nagyon szorosan, gyakran
életre szólóan összetartanak. Szaporodási időszakuk február-márciusra esik. A kölykök 60-62,
egyesek szerint 50-53 napi vemhesség után, április második és május első felében jönnek a
világra. Az átlagos alomnagyság 3-5 kölyök, de előfordult már 8 kölyökből álló alom is. A
szociális hierarchia (társas kapcsolatokban a rangsor) meghatározza a csoporton belüli
reprodukciós sikert. Csak a domináns szülőpár (alfa hím és alfa nőstény) szaporodik. A
kölykök életük első két hetét a vackon vagy a kotorékban töltik. 12-15 napos korukig vakok,
életük első két hetében csak tejet kapnak. Ezután táplálékuk kiegészül az anyjuk (és a
nevelésben résztvevő többi felnőtt) által visszaöklendezett, előemésztett táplálékkal, melynek
kiöklendezését a kölykök ajaknyalogatása váltja ki. A kölyköket a nőstény mintegy két
hónapos korukig szoptatja, s csak ezt követően hagyják el a kotorék környékét. Előfordul,
hogy a korábbi születésű fiatal állatok a szülőkkel maradnak, és segítenek fiatalabb testvéreik
felnevelésében (Macdonald 1983). A kölykök puha, szürke-szürkésbarna bundájukat egy
hónapos koruk körül, tejfogaikat féléves korukban váltják le és félévesen érik el kifejlett kori
testméreteiket is. Általában a következő év tavaszáig maradnak együtt a szülőkkel. A nőstény
9 hónapos korban, a hím 2 évesen válik ivaréretté.
19
Szürke farkas (Canis lupus Linnaeus, 1758) (Szemethy László,
Heltai Miklós, Lanszki József, Márkus Márta)
Európai elterjedés
A farkas eredetileg egész Európában elterjedt faj volt, de a legtöbb nyugat- és közép-
európai országból hosszú ideje eltűnt. Napjainkban kis, elszigetelt állományai találhatók az
Ibériai-félszigeten, az Appenin-félszigeten, a Francia-Alpokban és Skandináviában.
Széleskörűen elterjedt Oroszországban, a Balti-államokban, Fehér-Oroszországban, Ukrajna
északi és Lengyelország keleti területein, Szlovákiában, Romániában, valamint a Balkán-
félsziget hegyvidékein. Főleg a nagy kiterjedésű, de nyitott erdőségeket, hegyvidékeket
kedveli. A tűlevelű erdők zónájában a mocsaras-lápos részek elsődleges tartózkodási helyei.
Táplálékkeresés, vándorlás közben előszeretettel használja megszokott útvonalait a
hegygerinceken és a vízközeli területeken, ahol a hótakaró kisebb. Dél- és Közép-Európában
az üldöztetés miatt a 600-2400 méter közötti tengerszint feletti magasságokba szorult vissza.
Megmaradt állományai stabilnak tekinthetők, sőt Lengyelországban, Szlovákiában és
Spanyolországban növekednek is. A spanyol, portugál és olasz hegyvidéki populációk
izoláltak, mint ahogy valószínűleg néhány a Balkán-félsziget hegyvidékén találhatók közül is.
Jelenleg legnagyobb állományai Spanyolország (2000 pld.), a korábbi Jugoszlávia (1000 pld.)
és Románia (2500 pld.) területén élnek (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
Az európai állományok növekedését mutatja, hogy az Európai Emlős Atlasz kiadása
után 10 évvel az Ibériai félsziget állományát minimum 2400-ra, az Olaszországit 1500-ra, a
Balkán állományát minimum ötezerre, míg a Kárpátokét minimum négyezerre becsülik.
Ráadásul szaporodó állomány jelent meg Lengyelország nyugati és Németország keleti
határvidékén (Linnel és munkatársai 2008).
A farkas jól ismert, az ún. „karizmatikus megafauna” tagja (vagy más néven
zászlósfaj), az erő, a bátorság, a kitartás, a családi összetartás megtestesítője. Az élőhelyi
változások és a folyamatos üldöztetés után ugyan Európa legtöbb országából kipusztult, de a
nemzeti és a nemzetközi védelmi programoknak köszönhetően napjainkban állománysűrűsége
és elterjedési területe is nő. Erről számolnak be többek között Szlovéniából (Adamič és
munkatársai 1998), Szlovákiából (Hell és munkatársai 1997), Lengyelország több területéről
(Głowaciński és Profus 1997, Jędrzejewska és munkatársai 1996 és 1997), a Skandináv-
félszigetről (Wabakken és munkatársai 2001). A Svájci-Alpok területére történő spontán
20
visszatelepedést és állománynövekedést az olaszországi állomány regenerációjával hozzák
kapcsolatba (Breitenmoser 1998, Glenz és munkatársai 2001). Breitenmoser (1998) 24
európai ország adatai alapján megállapította, hogy mindössze háromban (Bosznia-
Hercegovina, Horvátország és Szlovénia) tapasztalnak csökkenő állományt, bár Szlovénia
esetében ez a megállapítás ellentétes Adamič és munkatársainak (1998) korábban említett
adataival.
Az Európai Unió fokozott figyelmet fordít a veszélyeztetett fajok védelmének és
kezelésének megtervezésére. Így hosszas előkészítés után (Delibes 1990, de Beaufort 1993)
elkészítették a farkas védelmének akciótervét is. Mivel a korábbi állomány- és areacsökkenés
oka elsősorban a tényleges és a vélt károkozás miatti üldöztetés volt, ebben a tervben különös
gondot fordítanak az oktatásra, ismeretterjesztésre és a tényleges károk megelőzésére és
kompenzálására. Továbbá kiemelik a faj populációival való gazdálkodás fontosságát,
beleértve az esetleges hasznosítást is (Boitani 2000).
Hazai elterjedés
Egyike legritkább ragadozóinknak, megfigyeléséről a kérdőíves felmérésekben évente
alig 3-4 válaszadó számol be (Heltai 2002). Ugyanakkor a faj ritkasága, de sokak számára
való érdekessége miatt a legtöbb esetben ezek a szórvány információk értékesek és jól
ellenőrizhetők.
Az 1987-ben és 1990-ben végzett első felmérések során a vadgazdálkodók az
Aggteleki-karszton, a Zemplénben, a Bükkben és Bács-Kiskun megye déli részén jelezték
előfordulásait. Az adatgyűjtés második szakaszában 1998 és 2001 között újra megerősítették
ezeket az előfordulásokat. Ekkor Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye területéről is
érkeztek szórványos megfigyelések. Azonban ez sem előzmény nélküli, hiszen az első
kiegészítő adatgyűjtése során már 1987-ben is kaptunk adatokat a faj előfordulásáról
ugyanebből a térségből (Szemethy és Heltai 1996). 2001 óta viszont már csak az Északi-
középhegység területéről kaptunk megfigyeléséről információkat. Összességében a közel két
évtized alatt két területen, az Északi-középhegységben Aggtelek és Zemplén térségében,
valamint Bács-Kiskun megye déli részén voltak a gyakoribb farkasos területek, míg a többi
helyen csak egy-két ritka, alkalmi megfigyelés történt.
A terepi adatgyűjtések messzemenően igazolják a kérdőíves felmérések eredményeit.
A LIFE Nature által támogatott nagyragadozó monitorozó programban összegyűjtöttük
21
(Szemethy 2001, 2002) a korábbi, többszörösen igazolt előfordulási adatokat. Ebben a
vizsgált periódusban, azaz 1987 és 2001 között, összesen 47 észlelést rögzítettünk. Ezek
között volt közvetlen megfigyelés, terítékre került és elütött példány, nyomok és hullaték
fellelése, a jellegzetes farkas üvöltés észlelése, és préda maradványok megtalálása is. Két
adatot Aggtelek térségéből, egyet Hajós község (Bács-Kiskun megye) közeléből, míg a többit
a Zempléni-hegység területéről gyűjtöttük össze. Szintén terepi megfigyelésekkel tudták
bizonyítani, hogy 1998/99-ben Hajós mellett szaporulat is volt. Ugyanitt sikerült természetes
körülmények között lefényképezni egy farkas hímet még 1995 szeptemberében (a fényképet
Pető Zoltán készítette). Később ezt az egyedet Genáhl Mátyás hivatásos vadász ejtette el az
illetékes természetvédelmi hatóság engedélyével. A terepi vizsgálatok keretében 2000/2001
telén Aggtelek térségében összesen 11 alkalommal rögzítették jelenlétét, míg a következő
évben (2001/2002 telén) 9 helyen észlelték jelenlétét a monitorozó programban résztvevő
kiképzett szakemberek. Kétszer a Börzsönyben, négy alkalommal Aggteleken, míg háromszor
a Zemplén területén találták meg csapáját vagy prédájának maradványait. Firmánszky (2000)
és Szabó (2001) a kilencvenes években végzett terepi megfigyelései ugyancsak a Zemplén és
Aggtelek térségét jelölték meg a hazai farkas előfordulások központjának.
2. térkép: A farkas elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
22
Élőhely
A farkas elterjedési területén számos egymástól különböző élőhely-típusban
megtalálható. A tajgán és a tundrán éppúgy megél, mint a sztyeppvidéken, a közép-ázsiai
sivatagokban, vagy a Pamír sziklái közt. Jól alkalmazkodik az ember közelségéhez,
megjelenése a lakott területek közelében sem kivételes. Az eddigi észlelések szerint hazai
élőhelyeit a hegyvidék belsejének zárt erdőségeit, illetve a nagy kiterjedésű alföldi telepített
erdők jelentik, ritkán fordul elő nyílt vidékeken. A lakott területeket elkerüli.
Küllemi bélyegek
A szürke farkas testszíne nevével ellentétben változatos, a fehértől a feketéig változik,
bár általában szürkésbarna. Hazai egyedei szürkés színűek. Testtömege 30-60 kg, törzshossza
100-170 cm, a farok rövid (30-75 cm), vége fekete. A fülkagyló szegélye fekete.
Marmagassága átlagosan 75 cm körüli. Szaglása és hallása is kitűnő. Több kilométerről képes
felvenni a zsákmányállat szagát, vagy meghallani fajtársa üvöltését. Fogképlete: 3142/3143
Életmód
A farkas társasan, falkában élő, territoriális állat. A falkát a domináns hím és a
domináns nőstény vezeti. A falka a territóriumának határait szagjelekkel jelöli meg. A
táplálékellátottságtól függően rendszeres, normális aktivitásuk során is nagy területet, 50-500
km2 használnak, és 6-10 km sugarú körön belül vadásznak. Téli kóborlásaik során ennél
nagyobb, akár 50 km távolságra is eljuthatnak.
Táplálkozás
A farkas, mint csúcsragadozó jelentős szabályozó, szelektáló szerepet tölt be a
táplálékhálózatban. Táplálkozása évszaktól és élőhelytől függően is meglehetősen változatos.
Mindig a legkönnyebben hozzáférhető, legnagyobb nettó nyereséget nyújtó prédát
zsákmányolja. Különösen a nyári időszakban fogyasztja előszeretettel a kisemlősöket (nyulat,
ürgét, hörcsögöt, pockot, egeret), télen viszont a nagyobb testű prédaállatokat részesíti
23
előnyben. Táplálkozási szokásai erősen függnek a farkas populáció sűrűségétől: alacsony
sűrűségnél az egyedek magányosan vagy kis csoportokban vadásznak, elsősorban kisebb testű
állatokat, vagy dögöt fogyasztanak, esetleg a háziállatokat ragadják el. Nagyobb
állománysűrűségnél a 3-7 fős falka együtt vadászik, ekkor táplálékuk jelentős részét a szarvas
teszi ki. A zsákmányt szinte teljes egészében elfogyasztja, csak a bőrt és a nagyobb csontokat
hagyja meg. A sűrűn lakott területeken a farkas jól alkalmazkodik az ember közelségéhez,
táplálékának jelentős részét a szeméttelepeken, illetve dögtereken szerzi. A legeltetéses
állattartás, a nem megfelelően őrzött juhnyájak, ill. marhacsordák is könnyű és gazdag
táplálékforrást biztosítanak a számára. A hazai farkasok a téli időszakban elsősorban
muflonokat, vaddisznókat és gímszarvasokat fogyasztanak. Nyáron a kisrágcsálók
fogyasztása is jelentős. Bácskában végzett észlelések szerint elsősorban a dögterekről és a
juhnyájakból szerzi táplálékát.
A farkasnak elvileg tápláléka lehet az összes nagyvad faj (Jedrzejewska és
Jedrzejewski 1998). A hazai vizsgálataink eredményei azonban részben eltérnek a
Kárpátokból származó eredményektől, a nagyvad fajok fontossági sorrendje tekintetében. A
vaddisznó esetében megoszlanak a vélemények arról, hogy tényleges vadászat vagy
dögfogyasztásról van-e szó. A hazai terepi megfigyelések alapján feltételezhető a vaddisznó
aktív vadászata is. Lengyelországi vizsgálatok szerint (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998) a
farkasok leginkább a gímszarvast részesítik előnyben, második az őz, melynek vadászata
magányos és falkavadászatban is sikeres. Vaddisznóból csak a fiatal egyedeket választják ki.
Háziállatok közül előfordult ló, szarvasmarha, kecske, juh, sertés, lúd és kutya is. A
kisemlősök közül sün, vakond, erdei cickány, mezei nyúl, hód, mókus, erdei pocok, erdei
egerek, hiúz, róka, nyestkutya, borz, nyuszt, muflon, valamint gyöngybagoly szerepelt az
étlapján. Smietana és Klimek (1993) vizsgálata szerint a Kárpátok északi hegyvidéki területén
a farkasok táplálékában a szarvasfélék (őz és gímszarvas) domináltak minden évszakban.
Télen ezek biomassza szerinti aránya 65%, nyáron 96% volt, ebből 95%-kal a gímszarvas
részesedett. A vaddisznó részaránya csak télen emelkedett meg (17%-ra). Háziállat is csak
télen volt jelentős (16%) tápláléka a farkasnak; mezei nyúl, rágcsálók és rovarevők
jelentéktelen szerepet játszottak a táplálkozásban. Lesniewicz és Perzanowski (1989) szintén a
Kárpátokban végzett vizsgálata során hasonló megállapításra jutott. Dél-európai
vizsgálatokban (Spanyolországban) viszont azt tapasztalták, hogy farkasok fő táplálékát a
konyhai hulladék alkotja (42% előfordulás alapján). Emellett előfordult még háziállat (kecske,
sertés, ló/szamár, juh, szarvasmarha, kutya, tyúk, kacsa, tojás), őz (21%), vaddisznó (15%),
mezei nyúl, hermelin, üregi nyúl, fűféle, erdei egerek, vakond és gyík is (Salvador és Abad
24
1987). Görögországban végzett vizsgálatban (Papageorgiou és munkatársai 1994) a
farkasgyomrokban leggyakrabban kecske, juh, sertés és szarvasmarha szerepelt. A nagyvad
(gímszarvas, vaddisznó), valamint a kisemlősök (egér fajok) és ragadozók (borz, nyuszt,
menyét, hermelin) nem játszottak fontos szerepet a farkasok táplálékában. Füvet,
gyümölcsöket és magvakat alacsony arányban fogyasztottak.
Hazai vizsgálatunk (Szabó és munkatársai 2001) alapján (n=27 hullaték minta) a
farkas téli-kora tavaszi táplálékában legnagyobb arányban vaddisznó fordult elő. A vaddisznó
táplálékmaradványok döntő többsége kifejlett egyedektől származott, mindössze a kora
tavaszi mintákban bizonyítható malacfogyasztás. A kifejlett vaddisznót – mely számára
komoly veszélyt jelenthet - a farkas (és általában a kutyafélék) az irodalmi adatok alapján
nem támadja meg (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), így ezekben az esetekben
dögfogyasztás feltételezhető. A malacok viszont biomassza számítás szerint a legjelentősebb
farkas táplálékot képezték. A nagyvad fajok közül jelentős préda volt az őz, ezt követte a
muflon, majd a gímszarvas. A kisemlősök, madarak és növények szerepe kicsi volt a nagyvad
fajok mellett.
Szaporodás
A farkas jellemzően monogám állat. A falkán belül csak a domináns hím és nőstény
szaporodik. A téli (január-március) szaporodási szezon után 62-70 napra születik meg a 3-8
kölyök. Életük első hónapjában kizárólag szopnak, a harmadik-negyedik héttől kezdve
fogyaszthatják a szülők által előemésztett táplálékot. A szoptatás első, legintenzívebb
szakaszában a szuka végig a kölykökkel van, a táplálékot a kan hordja. Ebben az időszakban a
család különösen érzékeny, hiszen az egyik szülő elpusztul, az az egész család vesztét
okozhatja. Többek között ez az egyik oka a kölykök jelentős mortalitásának: az ivarérettség
eléréséig 60-80%-uk elpusztul. A fiatalok nyár közepén kezdenek önállóan vadászni és a téli
időszakra már csatlakoznak a falkához. Ivarérettségét körülbelül két évesen éri el.
Vörös róka (Vulpes vulpes Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki
József)
25
Európai elterjedés
A vörös róka Európa legelterjedtebb és több szempontból legfontosabb ragadozója. A
teljes északi hideg-övezetben előfordul, de betelepítették Ausztráliába és számos csendes-
óceáni szigetre is. A kontinensen mindenhol találkozhatunk vele, de pl. Krétáról Shetlandról,
Elbáról, Orkneyról és a kisebb szigetről hiányzik. Szinte minden fajta erdei és mezőgazdasági
környezethez jól alkalmazkodik, továbbá megtalálja élet- és szaporodási feltételeit
nagyvárosokban és külvárosokban egyaránt. A 3000 méter tengerszint feletti magasság fölött
nem fordul elő. Néhány országban állománya a kisrágcsálók fluktuációjával és a klimatikus
viszonyokkal összefüggésben jelentősen ingadozik. Azokon a területeken, ahol veszettség
elleni per os immunizálás folytatnak, állománynövekedését tapasztalják. A veszettség mellett
fontos szerepe van a trichinellózis, az Echinococcus multilocularis (Mitchell-Jones és
munkatársai 1999) és a rühösség terjesztésében is (Linström és munkatársai 1994).
A XX. század utolsó évtizedében a kontinens szinte minden országában állományának
jelentős növekedését tapasztalták. Egyes vizsgálatok ennek okát az öreg állományú erdők
arányának csökkenésével és a mezőgazdasági területek, valamint a fiatal erdők területének
növekedésével magyarázzák (Kurki és munkatársai 1998). Az esetek többségében azonban
vagy nem keresnek okokat, csak egyértelmű tényként kezelik, vagy a veszettség elleni
immunizáció hatásával indokolják azt (Vos 1995, Suppo és munkatársai 2000, Smith és
Cheesman 2001). A növekvő sűrűség ugyanakkor veszélybe sodorhatja az immunizáció
eddigi vitathatatlan eredményeit (Müller és munkatársai 1995, Artois és munkatársai 1997),
vagy hozzájárulhat új, rendkívül veszélyes zoonózisok, mint az E. multilocularis terjedéséhez
(Fessler 1989).
A legutóbbi, európai helyzetet összefoglaló munka (Chautan és munkatársai 1998)
szintén az immunizálás eredményességével kapcsolatban dolgozta fel a rendelkezésre álló
állományadatokat. Összesítése szerint Finnország és Spanyolország egyes részeinek
kivételével mindenhol (Anglia, Bulgária, Németország, Dánia, Franciaország, Belgium,
Svájc) jelentős, akár két-háromszoros növekedést is tapasztaltak. A változás leírásán és
nagyságrendjének meghatározásán túl csak Német-, Spanyol- és Lengyelországban adtak meg
konkrét sűrűségadatokat. Az értékek 4 és 14 egyed/1000 ha között változtak.
Az egész kontinensre kiterjedő állománynövekedést támasztja alá, hogy amíg a
kilencvenes évek adatai alapján az Európai Emlős Atlasz még 1 millió körülire becsüli az
európai törzsállományt, addig Battersby (2005) csak a Brit szigetekét jelenleg negyedmillióra.
26
Az összképet tovább árnyalja, hogy az IUCN (2008) adatai szerint csak Németországban
közel félmillió róka kerül terítékre évente.
A róka kiváló alkalmazkodóképességét bizonyítja, hogy életfeltételeit az ember
közvetlen közelében is megtalálja. Lloyd a rókáról írt monográfiájában már 1980-ban külön
fejezetben foglalkozik a városban élő rókákkal és a lehetséges gyérítési lehetőségekkel.
Newdick (1983) néhány évvel később az Oxford belterületén élő rókák populációbiológiai
vizsgálatából írta doktori disszertációját. Doncaster és Macdonald (1990) ugyanitt
táplálkozásvizsgálatokat végzett, melynek eredményeivel egyértelműen bizonyították, hogy a
városi szemét a róka számára táplálékbázissá vált. Vizsgálták továbbá a városi rókák parazita
faunáját (Richards és munkatársai 1994) és állománysűrűségének változását is (Wilkinson és
Smith 2001). Szintén Angliában, Harris (1986) ismeretterjesztő könyvet állított össze a lakott
területeken élő rókapopulációk biológiájáról.
Hazai elterjedés
A róka állományalakulásáról 1988-óta állnak rendelkezésre adatok. 1988 és 2006
között 13 alkalommal országos kiterjedésű kérdőíves felméréssel gyűjtöttünk adatokat a
vadgazdálkodási egységek körében. Ezen túl 2004-óta a vadgazdálkodási egységeknek az
éves statisztikai adatszolgáltatás részekénr kötelezően jelentenie kell az általuk becsült
létszámot (Csányi és munkatársai 2005). A kérdőíves felmérés adatai szerint 1988 és 2002
között az állomány növekedése folyamatos volt, majd ekkor megtorpanás és visszaesés
következett be. A jelentős csökkenés után az utóbbi években újra növekedés figyelhető meg.
A csökkenés ekkor különösen a Dunántúlon volt szembetűnő, ahol 1995-óta (a teljes
Dunántúl per os immunizálását megelőző évben) nem volt ilyen alacsony a rókasűrűség. A
szintén a kérdőíves felmérésből származó kotoréksűrűségi adatok és az Országis
Vadgazdálkodási Adattár terítékadatai hasonló tendenciákat mutatnak. Kérdés, hogy mi lehet
az oka az addig növekvő trendben bekövetkező törésnek? Természetesen nem lehetséges
egyértelmű választ adni a kérdésre, de tapasztalataink alapján, a feltételezéseink az alábbiak:
• A hazai rókaállomány nagyjából a 12 egyed/1000 hektáros állománysűrűségnél érte el
a maximumát, vagyis ennyi lehet a róka-eltartóképesség. Ennek ellentmond hazánk
rendkívül gazdag ragadozó faunája s többek közt az is, hogy az aranysakál – amely
hasonló élőhelyi igényű és ökológiai szerepű közepes testű ragadozónk –
27
élőhelyfoglalása hazánkban folyamatos. Az a feltételezésünk, hogy mivel a
ragadozófajok nagyon hasonló táplálékbázist használnak, ezért ebben az esetben
nemcsak a rókánál kellett volna állománycsökkenést tapasztalnunk.
• A Dunántúlon 2003-ban befejeződött a teljes országrészre kiterjedő veszettség elleni
immunizálás. Ezzel megszűnt a létszámnövekedésnek korábban legfőbb okaként
megadott beavatkozás. Ennek azonban ellentmond, hogy egyrészt nem észleltek a
területen veszettség járványt másrészt, pedig a Duna-Tisza közi területeket az
állománycsökkenés időszakában is kezelték. Ráadásul 2004 és 2007 között egy ideig
még mindig csökkenő állományok mellett, de az ország teljes területén folyt az
immunizálás.
• A rendkívül kemény 2002/2003-as télvége után a róka táplálékozásának alapját jelentő
kisrágcsáló populációk összeomlottak. Tavasszal a kölyöknevelés időszakában alig állt
rendelkezésre kisemlős táplálék. Ezt igazolja, hogy a kisrágcsálók számának
csökkenését több kutatási programban is kimutattuk (Lanszki és munkatársai 2006),
valamint az emlős ragadozó fajok állományait monitorozó programunk vizsgálatai
szerint jelentősen emelkedett a hasznos apróvad előfordulása a róka táplálékában
miközben a kisrágcsálók aránya csökkent (bővebben lásd a ˝Leggyakoribb
ragadozónk: a vörös róka˝ c. fejezetben); és végül, hogy nem csak a róka, hanem a
borz kismértékű állománycsökkenése is bekövetkezett.
• További lehetséges ok a rühösség terjedése. A dunántúli megfigyelések az
állománysűrűség növekedésével egyértelműen a rühösség gyakoribbá válását
mutatják. A nemzetközi szakirodalom szerint a rühösség a vadon élő ragadozó fajok
esetében fontos létszámszabályozó tényező (pl.: Lindström és munkatársai 1994,
Gortázar és munkatársai 1998, Tabetha és munkatársai 2002, Soulsbury és
munkatársai 2007).
1. Táblázat: A rókapopuláció sűrűségének alakulása (db/1000 ha) 1988 és 2006 között (SD:
szórás, n: a válaszadók száma. Forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Év Magyarország Dunántúl Dunától keletre
Átlag SD n Átlag SD n Átlag SD N
1988 4,4 3,2 233 4,9 3,7 97 3,6 2,7 136
1990 5,1 3,8 186 5,1 3,6 74 4,8 4,0 112
1994 5,9 4,9 280 7,1 4,7 119 4,7 4,6 161
28
Év Magyarország Dunántúl Dunától keletre
Átlag SD n Átlag SD n Átlag SD N
1995 6,3 4,8 377 7,3 5,5 141 5,5 4,1 236
1997 7,5 5,8 299 9,0 6,8 121 6,5 4,7 178
1998 8,2 6,8 448 10,6 8,1 193 6,4 4,8 255
2000 8,4 9,1 551 12,5 12,3 220 5,6 4,4 328
2001 9,2 7,6 413 12,8 8,5 167 6,7 5,8 245
2002 9,47 14,0 458 13,04 9,44 159 7,57 15,58 299
2003 7,95 6,7 455 8,99 6,84 173 7,31 6,56 282
2004 7,45 7,45 455 7,71 6,19 175 7,28 8,14 280
2005 7,50 7,19 476 8,52 7,20 178 6,89 7,12 298
2006 7,76 7,89 383 9,45 7,86 160 6,56 7,70 223
2. Táblázat: A lakott rókakotorékok sűrűségének (db/1000 ha) alakulása 1988 és 2006 között
a két országrészben (SD: szórás, n: a válaszadók száma. Forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Év
Dunántúl Dunától keletre
Átlag SD N Átlag SD N
1988 2,3 1,7 101 2,0 1,4 144
1990 2,1 1,4 75 2,1 1,6 117
1994 3,1 2,1 129 2,2 1,5 180
1995 3,0 2,1 141 2,6 1,8 215
1997 3,9 2,8 169 4,1 7,4 243
1998 4,3 2,6 215 3,4 2,6 293
2000 4,4 3,4 222 2,6 1,9 333
2001 4,2 2,9 191 2,7 2,0 301
2002 3,74 2,62 197 2,73 2,03 346
2003 3,16 2,28 204 2,76 1,86 328
2004 3,00 5,82 197 2,70 1,98 331
2005 2,99 3,14 193 2,62 1,91 335
2006 2,94 1,97 182 2,41 1,55 256
3. ábra: A vörös róka terítékváltozása 1969 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,
Gödöllő)
29
0
10000
20000
30000
40000
50000
60000
70000
80000
1969
1971
1973
1975
1977
1979
1981
1983
1985
1987
1989
1991
1993
1995
1997
1999
2001
2003
2005
2007
Élőhely
A róka, rendkívüli alkalmazkodó képességének és a nagyragadozók hiányának
köszönhetően ma Magyarország legtöbb élőhelyének elterjedt csúcsragadozója. Az ember
jelenlétét is jól viseli, még a lakott területeken is megtelepedik. Generalista ragadozó,
nemcsak táplálékában, hanem élőhely választásában is képes alkalmazkodni a rendelkezésre
álló feltételekhez. Nem specializálódik egyetlen élőhely típusra sem, bár kedveli a
kotorékásásra alkalmas területeket. Mivel a táplálékszerzésben rendkívül leleményes, ezért
elterjedésének csak a magas talajvízállásos, vagy árvízzel veszélyeztetett területek szabnak
gátat, mert itt nem tudja kotorékát megásni. Minden más élőhelyet, így a takarásban szegény
sztyeppétől elkezdve, a kerteken át, a városok törmelékhalmain keresztül a mezőgazdasági
területekig benépesít. Szívesen ássa kotorékát az erdők határán, árokpartokon, töltésekben,
középkötött talajon, a déli kitettségű domboldalak alsó részén, de nádasokban, fák odvában,
sőt még épületekben is foglalhat magának „lakóhelyet”.
Küllemi bélyegek
A kifejlett egyedek testtömege 3 és14 kg között változik (Nowak 1993), átlagosan 4-7
kg (Jhala és munkatársai 2004). Testén a vöröses színezetű szőr dominál, a háton sötétebb
sáv húzódik végig, amit a lapockatájon ugyanilyen keresztez. A has szőrzete világosabb
szürkésfehér vagy fehéres árnyalatú. A farok vége fehéres, vagy kifejezetten fehér, a lábak
külső fele és a fülek feketék. Számos színváltozata (pl. fehér, „szenes”) ismert. A pofán lévő
30
tapintószőrök hossza meghaladja a 10 cm-t is. Törzshossza 455-900 mm (Nowak 1999),
farokhossza elérheti a testhossz 70%-át (Faragó 1994). Fogképlete: 3142/3143.
Életmód
A róka magányos és jellemzően óvatos vadász. Általában alkonyattól hajnalig jár
táplálék után. Télen, a koslatás, illetve tavasszal, a kölyöknevelés idején nappal is aktív lehet.
A hímre 2-4 tagú ugatás (kaffogás) jellemző, melyet a párosodási időszakban hallat. Gyorsan
és kitartóan fut, így egy éjszaka igen nagy utat képes megtenni. Napi vadászútja során akár 10
km-t is bejárhat. Kotorékot használ, melyet maga ás, vagy a borz megüresedett kotorékát
foglalja el. A kotorék bejáratait a farok tövéhez közel található illatmirigy (violamirigy)
egyedspecifikus váladékával jelöli meg. Lábujjközti mirigyeiből dobbantáskor szaganyag
szabadul fel, mely szintén speciális jelzésforma. Végbélnyílása mellett anális zsák található,
emiatt ürüléke is szagjelzést hordoz. Ürülékének melyet általában feltűnő helyekre helyez,
szerepe van a territórium jelölésében. Vizeletének feromonjai az ivari aktivitást is jelzik. A
territórium kiterjedését az élőhely változatossága, a rendelkezésre álló zsákmányforrások,
illetve az állat kora és ivara is befolyásolja. Mozgáskörzetének mérete 0,1 és 30 km2 között
változhat (Voight és Macdonald 1984, Baker és Harris 2004), átlagosan 2-3 km2. Az alfa
egyedek használják a táplálékban leggazdagabb területrészt.
Táplálkozás
Legfontosabb táplálékát a kisemlősök jelentik és anatómiailag is a kisrágcsálók
fogásához idomult,. Étlapja azonban az élőhely táplálék kínálatától függően igen változatos
lehet. Időszakosan jelentős táplálékait képezhetik a madarak, vagy a növények (pl. nyáron és
ősszel a gyümölcsök), de hüllőket, kétéltűeket, haldögöt, különböző bogarakat, gilisztákat és
háztartási hulladékot, valamint háziállatokat is fogyaszt. Jelentős a dögeltakarító szerepe,
fogyaszt a nagyvad dögökből és a sebzett apróvadat is eltakarítja. Mindenevő (omnivor) és a
pillanatnyi lehetőséget kihasználó (opportunista) ragadozó, alkalmazkodóképessége kiváló
(Macdonald 1976, 1977). Napi táplálékszükséglete átlagosan 400-500 g. Európa északabbra
eső területein végzett vizsgálatok tapasztalatai szerint, mezei pocok gradáció
(népességfelfutás) felé haladva nő a pocokfélék és csökken a nyúl fogyasztási aránya
(Englund 1965, Goszczynski 1986), illetve a rágcsálóállomány csökkenésekor nő az alternatív
31
táplálék (nyírfajd és havasi nyúl) aránya (Angelstam és munkatársai 1984, Lindström és
munkatársai 1986). Lloyd (1981) vizsgálata szerint, ahol a két nyúlfaj egyaránt előfordul a
róka a vadászata során előnyben részesíti az üregi nyulat a gyorsabb mezei nyúllal szemben.
Nyílt területeken a mezőgazdasági kártevőnek számító mezei pocok, erdőkben az erdei pocok
a legfontosabb zsákmánya. A pocokféléket előnyben részesíti a gyorsabb mozgású ezért
nehezebben zsákmányul ejthető egér fajokkal szemben. A róka nagyfokú ökológia
rugalmasságát bizonyítja, hogy lakott területeken is képes megélni. Oxford város területén a
rókahullaték elemzése alapján megállapították (Doncaster és MacDonald 1990), hogy a
kisrágcsálók aránya tél végén, a házak között élő nyulaké áprilisban, a madaraké júniusban, a
növényeké ősszel volt a legmagasabb, de előfordult táplálékként földigiliszta és háztartási
hulladék is. Hazánkban elsőként Erdei (1977), majd Farkas (1983) végzett részletes róka
gyomortartalom vizsgálatot. Itt az utóbbi két évtizedben részben mezőgazdasági területeken
(Fonó: Lanszki és munkatársai 1999, Mike: Lanszki és Heltai 2002 és Kétújfalu térségében,
Lanszki és munkatársai 2006a), részben erdei területeken (a Boronka-melléki Tájvédelmi
Körzetben: Lanszki és munkatársai 2006b és a Lankóci erdőben: Lanszki és Horváth 2005)
végzett róka hullaték vizsgálataink főbb eredményeit említjük. A róka legfontosabb táplálékát
a terület jellegétől és évszaktól függően (biomassza számítás szerint 46-85%-ot) kisemlősök
alkotják. Ebből adódóan a róka sajátossága, hogy táplálékának zöme a 15 és 50 gramm
közötti tömegtartományba tartozik. A mezőgazdasági területeken a gazdasági kárt okozó
mezei pocok, az erdei élőhelyeken pedig általában az erdei pocok a legfontosabb zsákmányai.
A mikei területen élő róka rendhagyó módon, a téli-koratavaszi időszakban, a kisemlősöknél
nagyobb arányban táplálkozott elhullott csülkös vad (elsősorban vaddisznó) dögből illetve a
lőtt vad zsigereiből. Háziállatokat, vágási maradékot és hulladékot főként az emberi
települések közelében élő rókák fogyasztanak, az összefüggő erdőkben élőknél ez szinte soha
nem fordul elő. Gyakori táplálékai a gerinctelenek és a gyümölcsök. Az apróvad közül a
mezei nyúl fogyasztása éves viszonylatban néhány tizedszázalékot tesz ki a vizsgált, nem
tipikusan apróvadas jellegű mezőgazdasági és erdei területeken. A fácán részaránya egyes
mezőgazdasági területeken magasabb, mint az erdei élőhelyeken, de összességében, éves
viszonylatban, biomassza számítás alapján részaránya a táplálékban 1-2 % körül mozog.
Alföldi, apróvadban gazdagabb területeken – melyekről alább adunk részletesebb ismertetést -
ennél jelentősebb a vadászható apróvad fajok fogyasztása (Erdei 1977, Farkas 1983, Heltay
1989, Begala és munkatársai 2000, Heltai és munkatársai 2000), azonban súlyos kártételről ott
sem számoltak be.
32
Szaporodás
A róka párzási időszakát koslatásnak nevezzük. Közép-Európában január elejétől
március közepéig tart. A szukánál 10 napig egy előüzekedési folyamat zajlik le, majd az ezt
követő 2-3 napban hajlandó a párzásra. Az 51-55 napos vemhesség után, áprilisban 4-5 (1-10)
szőrős, 85-125 gramm testsúlyú kölyök jön világra a kotorék szülőkatlanában. Szemüket 2
hetesen nyitják ki, a kotorékot azonban csak 2 hónaposan hagyják el. Három hetes koruktól
már szilárd táplálékot fogyasztanak, és rövidesen elkezdenek apró állatokra (pl. rovarokra,
gyíkokra) vadászni. Július-augusztustól már önállóan is zsákmány után néznek, majd egy éves
korukra teljesen ivaréretté válnak. Egyre több megfigyelés jelzi, hogy egy kan több szukával
is eredményesen pározhat, és a kölyköket alapvetően a nőstények nevelik fel. Számos európai
országban is bizonyították, hogy pl. a borzhoz, sakálhoz hasonlóan - különösen magas
állománysűrűség esetén- a rókánál is kialakulhatnak családi csoportok. Ezekben a
csoportokban több –általában rokon– szuka él együtt, melyek közül csak a legerősebb
úgynevezett alfa egyed szaporít. A többi szuka segít a kölyöknevelésben (Macdonald 1979,
Baker és Harris 2004). Ez a szaporodási rendszer (alloparentális utódgondozás) egyrészt
csökkenti az állománynövekedés ütemét – hiszen nincs minden nősténynek kölyke -, másrészt
növeli az utódok felnevelésének hatékonyságát, mert két-három felnőtt jobban és
biztonságosabban ellátja ezt a feladatot, harmadrészt stabilizálja az állománynagyságot –
hiszen, ha egy-egy szaporító nőstény elpusztul, azonnal van egy másik aktív, kifejlett egyed,
amely át tudja venni ezt a szerepet.
Hazai vizsgálatainkban azt találtuk, hogy amíg az ország különböző területeiről
gyűjtött egyedek kondíciójában nem volt lényeges különbség, addig szaporulatában igen. A
placentahegek alapján a szaporulat átlaga az egyes területeken 2,0 és 4,7 között alakult. A
statisztikai vizsgálatok szerint a szaporulat és területek között volt szignifikáns eltérés, a
szaporulat és az évek közt nem. Tehát a területek adottságaitól függ a szaporulat nagysága,
nevezetesen a jászsági régióban kisebb volt a szaporulat, mint a dunántúli és a tiszántúli
területeken. Ez az élőhely sajátságából adódhat, vagyis gyengébb adottságú élőhelyen eleve
kevesebb rókakölyök születik, mint a táplálékban bőségesebb területeken. A Duna-Tisza
közéről származó rókák placentaheg számának átlaga fele, mint amit a Dunántúlon, vagy a
Tiszától keletre fekvő két mintavételi területen tapasztaltunk. Vizsgálataink igazolták a
várakozásunkat, mely szerint a szukák szaporulata függ a koruktól. Legnagyobb szaporulattal
a kétévesek, illetve az idősebb korosztályt képviselő szukák rendelkeztek. Amíg ez a két
33
korcsoport átlagban 5,67 és 5,00 kölyköt fialt, addig az egyévesek is legalább 4 kölyköt
hoztak világra.
Nyestkutya (Nyctereutes procyonoides Gray, 1834) (Heltai Miklós és
Takács Noémi)
Európai elterjedés
A nyestkutya eredeti elterjedési területe a Távol-Kelet: Kína, Korea, Oroszország
délkeleti területei, Indokína és Japán. 1929 és 1955 között több mint 9000 példányt
telepítettek az akkori Szovjetunió európai tájaira: a mai Ukrajna, Litvánia, Fehéroroszország
és Oroszország területére (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Eredeti ázsiai elterjedési
területén belül jelenleg hat nyestkutya-alfajt tartanak számon (Kauhala és munkatársai
1998/a): A Nyctereutes procyonoides procyonoides alfaj Kína legnagyobb részén és Vietnám
északi részén, a N. p. ussuriensis Oroszország délkeleti részén és Kína keleti részén, a N. p.
orestes Kína Yunnan tartományában, a N. p. viverrinus Japánban (kivéve Hokkaido), N. p.
albus Hokkaidon, a N. p. koreensis pedig Koreában honos (Ellerman és Morrison-Scott cit.
Kauhala és munkatársai 1998/b).
Az egyes alfajokat nem csak az említett biogeográfiai alapokon lehet elkülöníteni,
hanem küllemi (morfológiai) és életmódbeli különbségek is vannak közöttük. A Japán-
szigeteken, a nyestkutya 18000 éve van jelen, és az itt élő alfaj (N. p. viverrinus) körülbelül
12000 éve a Japán-tenger megnyílásával különült el az ázsiai populációktól. Az eltérő
életkörülményeknek és a hosszú elzártságnak köszönhetően a japán állományban még
genetikai változások is végbementek, amelynek következtében 2n=54 darab kromoszómájuk
összeolvadással 38-ra darabra redukálódott. Ez tulajdonképpen a japán nyestkutya
specializálódását jelzi, gyors alkalmazkodását a Japán, melegebb klímájához és ökológiai
sajátságokhoz (Ward és Wurster-Hill 1990). Ahogy a későbbi vizsgálatokból kiderült, a
betelepítések során Európában az ussuriensis alfaj terjedt el (Helle és Kauhala 1991). Ez az
alfaj eredetileg tehát az Oroszország déli és Kína keleti részét magába foglaló területen
őshonos. Az ussuriensis alfajhoz tartozó populációk egyedei nagyobb testméretűek, nagyobb
a gyomruk befogadó képessége, több zsír felhalmozására képesek, téli álmot alszanak és
vastagabb, jobb hőszigetelő tulajdonságú a bundájuk, mint a Japán-szigeteken élőké
34
(Korhonen és munkatársai 1991). Mindez a hidegebb, zordabb időjárási körülményekhez való
adaptációra utal. Mivel a nyestkutya terjeszkedése nem tekinthető természetesnek, és az sem
valószínű, hogy egyetlen terjeszkedési forrással kell számolnunk, többféle alfaj keveredhet és
hibridizálódhat Európa területén. Pontosan nem lehet tudni, hogy a prémtenyészetek mindig
ugyanazzal az alfajjal dolgoztak-e és, hogy a mesterséges betelepítéseknél mely alfajok jöttek
számításba.
Az európai adatokat először Stubbe (1988) foglalta össze. A faj megfigyelési adatai
többek között Finnországból (1935), Svédországból (1974), Lengyelországból (1955),
Ausztriából (1962) származtak, és ebben az összefoglaló munkában természetesen szerepelt
az 1961-ből származó első magyarországi előfordulás is. Korábban (1987) szintén Stubbe
összesítette az 1977 és 1983 között az akkori NDK területén terítékre került egyedek adatait.
Figyelemre méltó megállapítása, hogy ugyanebben a vizsgált időszakban a finnországi teríték
megduplázódott és az 1983/84-es vadászszezonban meg is haladta a rókáét.
A nyestkutya napjainkban számos országban megtalálható, így a már említett
Finnországban és Svédországban, a Baltikumban, Lengyelországban, Németországban,
Bulgáriában, Romániában, Moldovában, Szerbiában és Magyarországon is. Megfigyelték
továbbá Franciaországban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában, Ausztriában, Svájcban,
Boszniában és Szlovéniában is. A legtöbb élőhelyhez kiválóan alkalmazkodik, de elsősorban
a tó- és folyópartokat, illetve az egyéb vizes élőhelyeket kedveli. Az ötvenes években történt
megtelepedés után gyors állománynövekedését tapasztaltak Finnországban, a Baltikumban és
Lengyelországban is, ami a nyolcvanas évek közepén tetőzött, kismértékű csökkenést
mutatott, majd stabilizálódott. További nyugati irányú terjedése valószínűsíthető (Mitchell-
Jones és munkatársai 1999).
A Finnországban tapasztalt gyors állománynövekedést Kauhala (1992), valamint
Kauhala és Helle (1995) írta le részletesen. Elemzésükhöz egyaránt felhasználták a vadászati
statisztikákat, a kereskedelmi forgalomba került gereznák számát, és az északi országokban
rendszeresen alkalmazott kilométer-indexen alapuló sűrűségbecslések eredményeit. Adataik
szerint a faj relatív sűrűsége a vizsgált több mint 20 éves periódusban, a kolonizáció után
jellemző klasszikus szigmoid görbét mutatta, amely az egyes régiókban különböző
időpontokban, de legkésőbb a nyolcvanas évek közepéig érte el a csúcspontját, majd kisebb
visszaesés után stabilizálódott.
A későbbi populációbiológiai vizsgálatok részben magyarázatot is adnak a nyestkutya
gyors area- és állománynövekedésére. Ezek szerint a nyestkutya átlagos szaporulata (9,0-9,6)
lényegesen meghaladja a rókáét (5,1-5,8) (Helle és Kauhala 1995, Kauhala 1996a). Ennek
35
okát abban látják, hogy a téli inaktív állapot miatt kevésbé kimerülten lép a szaporodási
periódusba, mint az egész télen aktív róka. A másik fontosnak tartott ok szintén a téli
időszakkal függ össze. Szerintük a faj terjedését és állománynövekedését szinte egyáltalán
nem korlátozza a fajok közötti versengés (interspecifikus kompetíció), mert a nyestkutya csak
abban a periódusban aktív, amikor a táplálékforrások gyakorlatilag nem korlátozottak
(Kauhala és Auniola 2001). Hasonló eredményre jutottak egy Fehéroroszország északi részén
végzett táplálékvizsgálat során is (Sidorovich és munkatársai 2000). A fentieken túl a sikeres
megtelepedést és terjeszkedést segítheti az utódgondozási rendszer is. A monogám nyestkutya
esetében ennek feladatiból a hím is minden esetben kiveszi a részét, ellentétben az északi
területeken gyakran magányosan élő borzzal, vagy az alapvetően szoliter vörös rókával.
Hazai elterjedés
Nyestkutya előfordulását 1997 és 2006 között követtünk nyomon kérdőíves
felméréssel, míg az Országos Vadgazdálkodási Adattárban 1995 óta állnak redelkezésre
terítékadatok. A kérdőívekre érkezett pozitív visszajelzések alapján a nyestkutya hazánkban
viszonylag elterjedt fajnak tűnik. Legalábbis a felmérési adatok összesítése alapján,
Magyarországnak nincs olyan megyéje, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna a
faj jelenlétét. 1997 és 2006 között évente átlagosan 34 vadgazdálkodási egység számolt be
többnyire alkalmi jelenlétéről. Állandó jelenlétét csak nagyon kevés, évente 3-6 válaszadó
jelezte. Ezek a területek egy Somogy és két Vas megyei eset kivételével, az ország keleti
felében, a Duna-Tisza-közi, vagy Tiszántúli területeken találhatók. A kérdőívekben a
válaszadók beszámoltak elhullottan talált egyedekről is, amelyek nem szerepelnek a vadászati
statisztikákban. Hímeket, nőstényeket és kölyköket is találtak. A tetemeket többségét az
ország keleti felében, a kölyköket Szolnok megye tiszántúli és Hajdú-Bihar megye területén
lelték fel. Ugyanakkor a kérdőíves adatoknak ebben az esetben igen nagy a bizonytalansága.
A vizsgált periódusban mindössze 7 válaszadó jelezte, hogy a faj előfordulását bizonyítani is
tudja. Az egyedi kapcsolatfelvétel után azonban mindösszesen két helyen Szécsényben:
videofelvétellel, és Nyírbogdányban: a terítékre került egyed gereznájával és koponyájával
tudták minden kétséget kizáróan bebizonyítani a nyestkutya jelenlétét. Több esetben a
válaszadó nem tudta megbízhatóan azonosítani az általa bizonyítottan előfordulónak mondott
fajt.
36
Ugyanebben a periódusban a vadászati teríték alacsony volt, és stagnáló képet
mutatott. Az elejtések többsége az ország keleti térségében történt, a dunántúli megyék
többségében egyetlen egyedet sem ejtettek 1995-óta. Az ellenőrzések során a Csongrád
megyében 2002-ben elejtett egyedről kiderült, hogy kutya, míg a 2005-ben Somogy megyéből
jelzett 10 egyed terítékre kerülése a megyei vadászati hatóság elírása. A táblázatban zöld
színnel jelzett adatok valódiságát ellenőrizni és bizonyítani tudtuk.
3. Táblázat: A nyestkutya terítéke 1995 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,
Gödöllő). A zölddel jelzett adatok ellenőrzéskor valósnak, a szürkével jelzettek ellenőrzéskor tévesnek
bizonyultak.
Megye/év 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 Összesen
Baranya - - - - - - - - - - - - - -
Bács-Kiskun - - 1 - - - - - 1 - - - - 2
Békés - - - - 1 - 3 - - - - 2 2 8
Borsod-
Abaúj-
Zemplén
- - - - - 3 - - - - 1 2 1 7
Csongrád - - - - - - - 1 - - - - 1 2
Fejér - - - - - - - - - - - - - -
Győr-Moson-
Sopron - - - - - - - - - 1 1 - 1 3
Hajdú-Bihar - - - 2 - 1 3 1 - - 1 2 1 11
Heves 2 - - - - - - 1 - 1 1 - - 5
Jász-
Nagykun-
Szolnok
- 1 - - - - - - - - - 3 1 5
Komárom-
Esztergom - - - - - - - - - - - - - -
Nógrád - - - - - - - - - - - - - -
Pest 2 - - - - 1 - 1 - - - - - 4
Somogy - - - - - - - - - - 10 - - 10
Szabolcs-
Szatmár-
Bereg
- - 1 - - - 1 - - - - 1 1 4
Tolna - - - - - - - - - - - - - -
Vas - - - - - - - - - - - - - -
Veszprém - - - - - - - - - - - - - -
Zala 1 - - - - - - - - - - - - 1
Összesen 5 1 2 2 1 5 7 4 1 2 14 10 8 62
37
3. térkép: A nyestkutya elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Élőhely
Sok kutyafélével ellentétben, a nyestkutya a sűrű növényzetű, vizes élőhelyeken fordul
elő, kedveli a mocsarakat, nádasokat, de megfigyelhető mezőgazdasági területeken is.
Németországi vizsgálatok szerint a csatornák menti nádasokat részesíti előnyben, amelyek
megfelelő táplálkozó- és búvóhelyet biztosítanak számára. Megjelölt fiatal egyedek
visszafogási adatai alapján elmondható, hogy a folyók és más egymással összeköttetésben
lévő vízrendszerek egyfajta vándorlási (migrációs) folyosó szerepét töltik be. A
mezőgazdasági területek is jelentős szerepet játszanak területhasználatában, főleg a
gabonatáblák, amelyeket nyáron látogatnak intenzívebben táplálkozás céljából (Sutor 2004).
Ősszel, a télre való felkészülés során fontos szerepet játszanak étrendjében a gyümölcsök és
bogyók. Ekkor, a bő termésű tőzegáfonyás, csarabos területeket keresi fel és a termést
követve barangol egyik területről a másikra, sőt nagyobb távolságokra is elvándorolhat
(Kauhala 1996/b).
A vízhez való erős kötődését Finnországi vizsgálatok is megerősítették (Kauhala
1996/a). A nyestkutya minden évszakban sokat tartózkodik vízközelben, de legtöbbet
38
tavasszal és kora nyáron. Erre részben az ebben az időszakban fogyasztható békák szolgálnak
magyarázatul. A sekély vizekből könnyen zsákmányul ejthető, bőségesen kínálkozó préda
vonzó a számára. Másik lehetséges magyarázat, a nyestkutya egyik nagyon jellemző
viselkedési formája, mely szerint, ha támadás éri, vagy üldözőbe veszik rendszerint a vízbe
menekül (Kauhala 1996/b). Az elmondottak alapján nem meglepő, hogy kitűnő úszó (Kovács
2000).
Búvóhelynek, téli álomhoz és az utódok felneveléséhez kotorékot készít magának,
amelyhez a megfelelő helyszín kiválasztásában mind a talaj minősége, mind a terület
kitettsége szerepet játszik, de elfoglalhatja az elhagyott borz-, illetve rókavárat is. A
Białowieża-i lombhullató őserdőben a várak több mint 5%-át a borz és a nyestkutya együtt
használja (Kowalczyk és munkatársai 2000). A nyestkutya a kotorékokon kívül más,
szokatlan búvóhelyeket is választhat magának, úgy mint farakásokat, vagy szénakazlakat
(Goszczyński 1999). De szeret sziklarepedésekben és odvas fatörzsben is megpihenni, ha
élőhelyén ezek gyakran megtalálhatóak (Náhlik 1990).
A nyestkutya igen váltózó méretű otthonterületet tart fenn, amelyeknek területén
latrinákat (ürülékgödröket) alakít ki. A latrinákat rendszeresen felkeresi és ráhelyezi
hullatékát, amely valószínűleg az egyedek közötti kommunikációban tölt be fontos szerepet.
Szigorú territoriális viselkedést nem mutat, ugyanis az otthonterületek gyakran átfednek
egymással (Kauhala 1992), ráadásul ennek mérete az év során szezonálisan változik. A párba
állt hímek és nőstények otthonterülete majdnem teljesen átfed egymással. A szomszédos
egyedek, illetve párok magterülete azonban erősen elhatárolódik az utódnevelés időszakában.
Ősszel, a szezonális változások következtében ezek a határok felbomlanak. Ez annak
következménye, hogy a felnőtt nyestkutyák – a télre való felkészülés során – a bőséges
bogyóterméseket termő területek után kutatva egyik helyről a másikra vándorolnak. A fiatal
egyedek eközben önálló életet kezdenek, az új élőhely keresése során nagyobb területeket
barangolnak be (Kauhala 1992).
Az egyedek otthonterületének méretét, valamint a populáció sűrűséget a klíma
befolyásolja. Finnország déli területein végzett vizsgálatok kimutatták, hogy az
otthonterületek átlagosan 9,5 km2-esek, amelyből az esetek 85%-ában a magterület 3,4 km2
(Kauhala 1992). Itt az enyhébb időjárás és hosszabb ideig tartó nyár következtében nagyobb
az elsődleges produkció, így nagyobb az elérhető táplálékmennyiség is, mint északon. Ezért
itt az otthonterületek kisebbek és a populáció sűrűsége nagyobb, mint a hidegebb klímájú
területeken. Észak-Oroszországban – ahol hosszú, hideg telek vannak – az átlagos
otthonterület 10-20 km2, a délebbre fekvő Novgorod területén pedig 1,5 km2 (Kauhala 1994).
39
Említésre méltó, hogy a könnyen megszerezhető táplálék és bőségesen kínálkozó búvóhely
reményében az emberi környezettől sem riad vissza (Ward és Wurster-Hill 1990). Ilyenkor
éjszaka a szemétben guberál, napközben pedig padlásokon húzódik meg. Magyarországon is
fogtak már be nyestkutyát lakott területen, Nyíregyháza kertvárosában.
Összességében elmondható tehát, hogy a nyestkutya Európában tipikusan
opportunista. Bármilyen élőhelyen, megtelepedhet, ahol a víz és elegendő búvóhely található,
valamint az őszi gyümölforrás lehetősége adott (Kauhala 1996b). Így élőhely-preferenciáját a
búvóhelyek elérhetősége, a kotorék készítésére alkalmas terület és a táplálékellátottság együtt
határozzák meg.
Küllemi bélyegek
A nyestkutya a kutyafélék családjába tartozó zömök, alacsony testű állat, mely
nemének (genus) egyetlen faja. A kutyafélék családjának genetikai vizsgálata alapján, más
kutyafélékhez képest, a nyestkutya rendelkezik a legősibb kariotípussal (Wayne cit. Korhonen
és munkatársai 1991).
A nyestkutya könnyen összetéveszthető a mosómedvével. Biztos felismerési
támpontot az állat jellegzetes pofamintázata adhat. A szemek körül található egy fekete álarc,
amely viszont az orrnyergen a mosómedvétől eltérően nem ér össze. Homlokáról, félkörívben
fehéres sáv húzódik a nyak oldalára. A nyestkutya szőrét szürkésbarna piheszőrzet és sárga-
fekete koronaszőrzet alkotja, mely lábainál sötétebb színárnyalatot ölt. A téli hónapokra való
felkészülés során jelentős súlygyarapodást érhet el, a felhalmozott zsírréteg miatt egészen
kigömbölyödik. A feje viszonylag kicsi. Rövid farka körülbelül a testhosszának egyharmada.
A mosómedve farkától eltérően a nyestkutyáé nem csíkozott és sokkal tömöttebb. Nyaka
körül a bundája tömött és a fej két oldalán kiszélesedik. A téli bundából alig kilátszó apró
füleinek a széle fekete, míg belső része fehér. Mellkasán, torkán és lábain lévő feketés szőrzet
a vállán felfutó fekete sávban folytatódik egészen a hátáig. A farkán dorzálisan fekete csík
húzódik és a vége is fekete. Közepes termetű állat. Testtömege 5-10 kg, testhossza 60-65,
farokhossza 15-20 cm. Nyomképe 4-5 cm, kerekded, a karmok lenyomatai jól látszanak.
Lépésben terpeszt, táplálékkeresés közben nagy terpesztés mellett erősen elmaradozó a
lépése. Hullatéka 2-3 cm vastag és 4-6 cm hosszú, feketés, 2-3 részre tagolt és sok növényi
maradékot tartalmaz (Náhlik 1990, Faragó 2002, Kauhala 1993). Fogképlete: 3142/3143
40
Életmód
Éves életritmusára jellemző, hogy a borzhoz hasonlóan a téli hónapokban a különösen
hideg időszakokban rövid nyugalmi periódusokat iktat be (Kauhala és Saeki 2004). A
nyestkutya az egyetlen kutyaféle, amely rendelkezik olyan élettani adaptációs képességgel,
melynek révén képes átvészelni az időszakosan jelentkező kedvezőtlen időjárási és
táplálkozási körülményeket. Ilyenkor „téli álomnak” is nevezett nyugalmi szakaszt iktat be. A
nyestkutya a téli nyugalmi időszak előtt, október-novemberben jelentős energiatartalékot,
azaz zsírszövetet halmoz fel bőr alatti kötőszövetében. Ezért alakja gömbölydeddé válik és
testtömege akár meg is duplázódhat (Kauhala 1992). A zsírszövet egyrészt tartalék táplálékot
jelent, másrészt a hőszigetelést szolgálja a hideg időszak alatt. A zsírszövet felhalmozódásáért
a különböző hormonok képződésének összhangja felelős, amelyek szintjének szabályozásáért
a nyestkutya esetében valószínűleg a belső évszakos ritmust összehangoló tobozmirigy
melatonin hormonja a felelős (Nieminen és munkatársai 2002). A nappalok rövidülésével és a
hideg beálltával az anyagcsere intenzitása lecsökken, az állat visszahúzódik fagymentes,
szénával vagy mohával bélelt kotorékába és így vészeli át a kedvezőtlen időszakot. A
nyestkutya nem alszik valódi téli álmot, mivel nem csökken le olyan mértékben a
testhőmérséklete, a szívverése, a légzésszám és az oxigén-felhasználása, mint a peléké,
denevéreké a valódi hibernáció során, inkább csak kábulatba esik. Nem alszik mélyen, ezért
melegebb napokon könnyen felébred és előbújik táplálékot keresni (Ward és Wurster-Hill
1990). Az álom mélysége a felhalmozódott zsírszövet mennyiségétől is függ, ezért azok az
állatok, amelyeknek nem sikerült kellő mennyiségű energiát elraktározni kénytelenek a tél
nagy részét ébren tölteni (Ognev cit. Ward és Wurster-Hill 1990). A nyestkutya elterjedési
területének azon részein, ahol nem olyan zord az időjárás, a téli nyugalmi állapot elmarad.
Ilyen megfigyelés vonatkozik például a németországi nyestkutyákra, azonban a hűvösebb
periódusokban az állatok aktivitása itt is számottevően lecsökken és a mozgások nagy része a
telelőkotorék közelére koncentrálódik (Sutor 2004). A fogságban tartott nyestkutyákon
megfigyelték, hogy megfelelő búvóhely hiányában és folyamatos etetés mellett, az őszi
súlygyarapodás ellenére sem iktattak be nyugalmi periódust (Asikainen és munkatársai 2002).
Érdekes, hogy azok a nőstények viszont, amelyeket 2 hónapig koplaltattak a tél folyamán,
semmilyen egészségkárosodást nem szenvedtek és tavasszal több kölyöknek adtak életet, mint
az egész télen át etetett egyedek. Ez jól mutatja, hogy a nyestkutya kitűnően alkalmazkodott a
zord időjárási körülményekhez.
41
A nyestkutya éjszakai állat, táplálékát az éj leple alatt kutatja fel, ezért napközben
rendkívül ritkán lehet látni. Már napnyugtakor elindul vadászútjára párban, vagy magányosan
és éjszakai barangolása során akár 20 kilométert is megtehet egy kis pihenővel, amit általában
éjféltájt iktat be. Mozgáskörzete eredeti areaján belül, lakott területek közelében 0,07 km2,
míg subalpin környezetben 6,1 km2 (Yamamato és munkatársai 1994), európai területeken 10
km2 (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1993, Goszczynski 1999, Kowalczyk és munkatársai
2000) Az egyedek a mozgáskörzetükön belül latrinákat (ürítőhelyeket) alakítanak ki,
amelyeket rendszeresen felkeresnek. Ezek feltűnő kupacok, a territoriális viselkedés szerves
részének tekinthetők, hiszen jelzik a tulajdonos jelenlétét. Ez feltehetően összefügg azzal,
hogy bár a kutyafélékhez tartoznak, nem tudnak ugatni. Különböző hangokat természetesen
kiadnak, például nyüszítenek, morognak, vihognak, de ezek nem messzire hangzók, nagy
részüket csak speciális esetekben, például párzás során hallatják.
Táplálkozás
Látásával ellentétben, szaglása rendkívül jó, ezért táplálékkeresés közben leginkább
orrára hagyatkozik (Kovács 2000). Németországi vizsgálatok kimutatták, hogy a nyestkutya a
legfőbb aktivitásokat, ősszel és télen, napnyugta és napkelte között végzi, míg tavasszal és
nyáron az állatok napközben is mutatnak aktivitást (Sutor 2004).
Tápláléka az élőhelynek és az évszaknak megfelelően széles skálán mozog. A
talajszinten élő kisebb állatok bármelyikét képes zsákmányul ejti. Táplálkozási szokásai
nagyban hasonlítanak a borzéhoz. Zsákmányul ejt gerinceseket, például rágcsálót, halat,
kétéltűt. Érdekes, hogy a varangyokat még erős bőrmérgük ellenére is képes elfogyasztani
bőséges nyálelválasztásának köszönhetően, ami felhígítja az irritáló váladékot. Elfogyasztja a
madarakat és fészekaljukat is. Eszik gyümölcsöket, bogyókat, magokat, rovarokat, csigákat,
de nem veti meg a szemétben való guberálást és a dögevést sem. Lengyelországi, erdei
környezetben végzett vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a nyestkutyák télen főleg dögevők,
előszeretettel fogyasztják el a gyomortartalommal együtt a nagyobb ragadozók zsákmányának
maradványait. A melegebb időszakokban a dögök mellett a békák, a madarak és a
gerinctelenek (főként a földigiliszta) szerepe jelentős. A többi ragadozó emlőssel
összehasonlítva gyakran fogyaszt cickányokat, melyek kellemetlen szaganyaga sem zavarja.
Fogsoruk is táplálkozási szokásukat tükrözi: viszonylag apró fogaik és a csontrágásra szolgáló
tépőfogaik redukálódtak a nagy testű állatok zsákmányolásának hiányában. Az erőteljes
42
zápfogak viszont nagy mennyiségű növényi táplálék fogyasztására engednek következtetni
(Nasimovic és Isakov 1985, Kauhala és munkatársai 1998, Ward és Wurster-Hill 1990, Sutor
2004).
Szaporodás
Az Európában vizsgált nyestkutya-populációkban tapasztalható 1:1 nemi arány (Helle
és Kauhala 1993) a kutyafélékre leginkább jellemző párosodási rendszerre, a monogámiára
utal. Az ivarok között nincs szexuális dimorfizmus, amely részben szintén a monogámiára
vezethető vissza (Kauhala és munkatársai 1998c). A párok ősszel alakulnak ki, és életük során
ez a kapcsolat nem bomlik fel. A pár egyik tagjának pusztulása esetén – a fejlett társas
magatartással jellemző kutyafélékhez, a farkashoz és az aranysakálhoz hasonlóan – az életben
maradt egyed az új szaporodási időszakra új párt választ magának. A szuka egy évben csak
egyszer tüzel, a ˝téli álom˝ (hibernáció) utáni időszakban. A párosodási időszak 3-5-7 napig
tart. A körülbelül 6-7 perces párzás, a mintegy egy hetes koslatási időszakban több
alkalommal éjszaka vagy kora reggel zajlik (Nowak 1993).
A nyestkutya egy éves korában már szaporodóképes és minden évben egy almot nevel
fel. A nőstény szaporodóképessége 5 éves koráig növekszik, utána pedig csökken (Helle és
Kauhala 1995). A párzási időszak február-márciusban van, a nőstény 59-64 napos vemhesség
után április-májusban szüli meg kicsinyeit. A szaporodási időszak kezdetében egy-két hét
eltolódás lehet a különböző területek között. A megelőző tavaszon született fiatal egyedek is –
a kutyafélék között jellemzően – valamivel később kezdenek szaporodni, mint az idősebbek.
Az alom mérete 2-19 kölyök lehet, leggyakrabban azonban 5-8 kölyök születik. A kölykök
rendszerint a szuka által készített kotorékban jönnek világra, de előfordul, hogy más állatok
elhagyott kotorékát használja, mint például borz- vagy rókakotorékot. Ritkábban kidőlt fák
gyökerei között, odúban vagy rőzsehalomban kölykezik, tehát előfordul, hogy a föld felszíne
fölött születnek az utódok (Ward és Wurster-Hill 1990). A kölykök vastag sötétszürke
szőrzettel borítva, vakon jönnek világra és csak másfél hetes korukban nyitják ki szemeiket. A
nősténynek 10 emlője van, ezekből mintegy 40-50 napig táplálja kicsinyeit. A monogám
párkapcsolatokra jellemző módon mindkét szülő gondoskodik az utódokról, táplálja, védi
őket. Veszély esetén, vagy ha csak túl messzire távolodnak a biztonságot nyújtó kotoréktól, a
szülők a fogaik között szállítják vissza a kicsinyeket. A kölykök már a 25-30. naptól
kezdődően szilárd táplálékot is fogyasztanak. Gyorsan fejlődnek, nyár végén, kora ősszel 4-5
43
hónaposan már önálló életre képesek, elhagyják a családot, és szabad területeket keresnek
maguknak (Sutor 2004). A kifejlett egyedekre jellemző testsúlyt 5-7 hónapos korukban
(Kauhala 1993), az ivarérettséget pedig 9-11 hónaposan érik el (Kauhala 1992). A 4-5
hónapos, felnőtt méretű egyedek bundája világosabb színárnyalatú (Ward és Wurster-Hill
1990). Mivel mindkét szülő jelentős ráfordítással, illetve energia-befektetéssel járul hozzá az
utódok gondozásához, a hatékonyság növeléséért megosztják egymás között a kölykök
őrzéséből, melengetéséből és táplálásából adódó feladatokat. A vemhesség végső
periódusában a nősténynek a párja hordja a táplálékot, és ez a gondoskodás a kicsinyek
világrahozatala után sem szűnik meg. A hímek összességében több időt töltenek a kölykökkel,
mint a nőstények, különösen így van ez nappal, amikor is a hímek az idő 80%-át, a nőstények
pedig csak 60%-át töltik a kotorékban. Éjszaka a hímek és a nőstények viselkedése nem
különbözik. Ez azzal magyarázható, hogy a nyestkutya táplálékát kis adagok teszik ki,
amelyet nehéz lenne a kotorékhoz szállítani, különösen mivel szétszórtan található és
viszonylag nagy területet kell érte bejárni. Ezért van az, hogy a hím őrzi az almot, amíg
nőstény távol van és táplálkozik. Mivel így több ideje marad, nagyobb mennyiségű táplálékot
tud magához venni, amit később a kölykök tej formájában megkapnak. Ez a stratégia
ellentétes a nagyobb táplálékot fogyasztó ragadozókéval, ahol a hím a kotorékhoz viszi a
szállítható nagyságú zsákmányt, amelyet a kölykök elfogyasztanak, vagy az olyan, nagy
zsákmányt ejtő fajok (pl. farkas) esetében, amelyek már nem képesek a táplálékot az alomhoz
szállítani, és ahol a hímek és más falkatagok fogyasztanak a tetemből és visszaöklendezik a
táplálékot a kölyköknek. Ezeknél a fajoknál a nőstényé az őrző szerep (Kauhala és
munkatársai 1998b).
Mint említettük, a nyestkutya esetében, a sikeres szaporodásában nagyon fontos
szerepe van a téli nyugalmi szakasz beiktatásának. Ennek jelentőségét fogságban tartott
állatokon végzett kísérletekkel bizonyították (Asikainen 2002). A vizsgálat során, az olyan
nőstények, amelyeknek biztosították a téli álomhoz szükséges búvóhelyet, és amelyektől
megvonták a táplálékot, tehát nyugalmi periódust iktattak be, tavasszal több utódot hoztak
világra, mint az egész télen át aktív és etetett nőstények. Az etettet nőstények végig éberek
maradtak, testtömegük magas maradt, ami nem kedvezett a tavaszi alomméretnek, tehát a
nőstények szaporodási időszak elején mért átlagos tömege és a világra hozott utódok száma
között ellentétes kapcsolatot mutattak ki. A legtöbb kölyköt az 5-7-kg tömegű nőstények
hozták világra, melyek esetében a testtömeg közel egy kilogrammja zsír volta téli nyugalmi
periódus után (Kauhala 1996/a).
44
A hideghez való alkalmazkodással párhuzamosan, a fogságban tartott állatoknál
kimutatták, hogy ha a kölykök születése a tavasz folyamán későbbre esik, akkor gyorsabban
nőnek, mint a korábban született fajtársaik, ezért nem kerültek hátrányos helyzetbe (Korhonen
és Harri 1985a). Ennek az alkalmazkodóképességnek is fontos szerepe lehet a faj rövid
nyarakhoz való alkalmazkodásában, vagyis az északi területek meghódításában.
Mosómedve (Procyon lotor Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Tóth
Mária)
Európai elterjedés
Az Észak-Amerikában honos mosómdve 1934-ben került Európába, amikor a
németországi Hessen tartományban engedtek szabadon két párt. A II. világháború idején
Közép-Európa számos pontján szabadultak ki prémtelepeken tartott egyedek. A korábbi
Szovjetunió területére is betelepítették és több helyen megtelepedett, így
Fehéroroszországban, Azerbajdzsánban, Dagesztánban, Üzbegisztánban és Krasznodar
térségében is. Európában Németországon kívül megfigyelték már a Benelux-államokban,
Franciaországban, Svájcban, Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban,
Dániában és hazánkban is. Főleg vizes élőhelyekhez kötődik, búvóhelyként kedveli az öreg,
odvas fákat. Megtelepszik külvárosi övezetekben, parkokban, kertekben is. Állománya egész
európai elterjedési területén növekszik. Elterjedésének központi területein sűrűsége 10-20
egyed/1000 ha is lehet, de a külvárosi övezetekben ennél nagyobb értékek is előfordulhatnak
(Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
Az első összegző publikációk természetesen a faj európai elterjedési területének
központjából, Németországból származnak. Lutz (1984), majd Stubbe (1990 és 1993) munkái
nyomán bizonyítani lehetett, hogy Hamburg és Berlin körzetének kivételével minden
németországi tartományban megtalálható. Terítéke 1957-től 1975/76-ig meredeken
növekedett és közel 3000 darab körül kulminált, majd 2000 egyed körül stabilizálódott. A 16
tartomány közül 13-ban engedélyezett a vadászata (Baden-Württemberg, Berlin és Saarland a
kivételek), de az éves teríték 70%-a Hessenből származik (Lutz 1995).
Jó alkalmazkodóképességét és az ember közelségének elfogadását jól bizonyítja, hogy
a betelepítés után nem telt el húsz év az első városi mosómedve-kölykezés megfigyeléséig. Ez
45
1951-ben történt Fritzlarban, 20 kilométerre a telepítés eredeti helyétől. Az elmúlt
évtizedekben a német városokban és falvakban a mosómedve jelenléte közönségessé vált.
Hasonló a helyzet a franciaországi Laonban is, ahol szintén már 1980 óta előfordul. Egy
kutatási program keretében Alsó-Szászország déli részein az erdei mosómedvék
mozgáskörzetét vizsgálták. A 24 rádióadóval felszerelt mosómedve közül csak kettő látogatott
emberi településre. A mosómedvék átlagos egyedsűrűsége körülbelül 1 példány/ha városi
területeken, azonban ez az érték nem jelenti feltétlenül a maximális állománysűrűséget
(Hohmann és munkatársai 2000). A mosómedve mozgáskörzete városi élőhelyein maximum 5
hektár, mely jóval kisebb az erdei élőhelyen élő, mintegy 100 ha-on mozgó, vadászó
egyedekhez viszonyítva (Kaufmann 1982).
Hazai elterjedés
Az 1997 és 2006 közötti kérdőíves felmérések során 10-15 alkalmával
vadgazdálkodási egység számolt be mosómedve megfigyelésekről. A pozitív válaszok területi
eloszlásában nem lehet egyértelmű mintázatot találni. A faj előfordulásáról az ország minden
nagyobb tájegységéből érkezett megerősítés. A válaszok többsége nemcsak közvetett jeleken,
hanem ténylegesen megfigyelt állatokon is alapult, bár a közvetlen megfigyelések aránya
folyamatosan csökkent, 100%-ról 42,8%-ra. Ugyanakkor senki nem valószínűsítette, hogy
vadászterületén a faj állandóan jelen lenne és szaporodna. Ilyen nagy területű előfordulás
azonban nehezen képzelhető el egyetlen közbülső állandó jelenlét és szaporodó párok
jelenléte nélkül. A megfigyelések bizonytalanságát mutatja az is, hogy nagyon kevés azon
vadászterületek száma, ahonnan több alkalommal is megerősítették a megfigyelést.
Ugyanakkor 2002-ben és 2003-ban a válaszadók már a kérdőívekben is jelezték mosómedve
tetemek megtalálását. Előbb 4 hím, 1 nőstény és egy fiatal egyed megtalálását jelezték
Baranya, Pest, Nógrád és Hajdú-Bihar megyékből. 2003-ban összesen négy kifejlett hím
példányt találtak Heves, Hajdú és Szabolcs megyék területén. 2004-ben egy hím egyed
fellelését jelezték Nógrádban. Ugyanakkor egyetlen válaszadó sem tudta bizonyítékkal
(fényképpel, gereznával, koponyával) alátámasztani az állítását.
Az első, de független forrás által még nem igazolt elejtésekről 1996-ban számoltak be
Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről, azóta 1997-et kivéve, minden évben terítékre
került egy-két egyed.
46
Néhány érdekességet említünk időrendi sorban. 1998 szeptemberében egy Gödöllő
melletti fácántelepen élvefogó csapdával fogtak meg egy kifejlett nőstényt. A laboratóriumi
vizsgálat során méhében három 4 cm-es nagyságú magzatot találtunk. 2000 januárjában több
alkalommal is megfigyeltek a Pilis hegység területén egy mosómedvét, ahol korábban az első
szabadterületen készült fényképfelvétel is elkészült a fajról (Gábor 1999). 2002 júniusában
Nógrád megyében Pásztó és Mátraszőlős között találtak egy elütött hímet. A megtaláló Bakó
Csaba vadászati felügyelő volt, a határozást Bíró Zsolt ellenőrizte. Később kiderült, hogy
valószínűleg egy pásztói háztól megszökött példányról van szó, amit korábban állatkerttől
vásároltak. 2003 júniusában a 33-as főúton Erdei Péter a Fauna Rt. fővadásza talált egy elütött
egyedet. Korábban ebből a térségből (Borsodivánkáról) már jelentettek megfigyeléseket. 2004
őszén az abádszalóki Hubertus Vadásztársaság elnöke Simon Károly a Tisza ártéri területén
több egymást követő napon is megfigyelt egy mosómedvét, melyet meg is sebzett, de a
tetemet nem találták meg. A 2005 őszén Hajdú-Biharban elejtett egyed valódiságát Polonkai
László a vadászati osztály akkori vezetője igazolta. 2006 februárjában Gödöllőn lakossági
bejelentés alapján fogtunk be egy középkorú, minden jel szerint háztól szökött, de állapotából
ítélve hosszú időn keresztül egyedül élő hímet.
4. Táblázat: A mosómedve terítékadatai 1995 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,
Gödöllő). A zölddel jelzett adatok ellenőrzéskor valósnak, a szürkével jelzettek tévesnek bizonyultak.
Megye/
év
199
5
199
6
199
7
199
8
199
9
200
0
200
1
200
2
200
3
200
4
200
5
200
6
200
7
Összese
n
Baranya - - - 1 - - - - - - - - - 1
Bács-
Kiskun - - - - - - - - - - - - - -
Békés - - - - - - - - - - - - - -
Borsod-
Abaúj-
Zemplén
- 1 - - - - 1 - - - - - - 2
Csongrá
d - - - - - - - - - - - - - -
Fejér - - - - - - - - - - - - - -
Győr-
Moson-
Sopron
- - - - - - - - - - - - - -
Hajdú-
Bihar - - - - - -
- - - - 1 1 - 2
Heves - - - - - - - - - - - - - -
Jász-
Nagykun
-Szolnok
- - - - - - - - - - - 1 - 1
Komáro - - - - - - - - - - - - - -
47
m-
Esztergo
m
Nógrád - - - - - - - 1 - - - - - 1
Pest - - - - - 6 6 - - - - - - 12
Somogy - - - - - - - - - - 1 - - 1
Szabolcs
-
Szatmár-
Bereg
- - - - - - - - - - - - - -
Tolna - - - - - - - - - - - - - -
Vas - - - - - - - - - - - - 1 1
Veszpré
m - - - - - - - - - - - - - -
Zala - - - - - - - - - - - - - -
Összese
n - 1 - 1 - 6 7 1 - - 2 2 1 21
4. térkép: A mosómedve elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Élőhely
48
Kedveli a folyó vagy állóvizek melletti területeket. Előfordul a nyílt füves síkságtól
egészen a hegyvidékekig. A dús aljnövényzetű lomberdőktől a nádasokig mindenütt
megtalálható. Találkozhatunk vele a mezőgazdasági területeken is, ugyanis kultúrakövető faj.
Előszeretettel látogatja a kerteket, parkokat, gyümölcsösöket, szeméttelepeket és az ipari
területeket, valamint az elő- és üdülővárosokat (Faragó 2002). Preferálja az öregebb, dús
aljnövényzetű erdőket (Michel-Jones és munkatársai 1999). Emellett kedveli a kevert és
lombos erdőket, olyanokat, amelyekben számára megfelelő, mások által nehezen hozzáférhető
búvóhelyeket talál (Petzsch 1969). Eredeti élőhelye a dús aljnövényzetű lomberdő, ahol talál
vízfolyást. Ezen kívül szereti a vizes, nádasos területet, a kiöntéses ártári holtágak környékét
is. Könnyen alkalmazkodik a füves, cserjés területekhez, és a dombvidékek és hegyvidékek
védelmet és táplálékot nyújtó erdős, sűrű, bozótos területeihez (Kászoni 1998).
Otthonterületük átmérője jellemzően 1-3 km, de az USA nyugati területein ismert 10 km
feletti is. A felnőtt hímek őrzik a territóriumukat, mely a párzási időszakban több nőstény
otthonterületét is átfedi.
A nőstények fészkeiket üreges fákba, sziklák repedéseibe, farakásokba, más fajok által
készített kotorékokba, elhagyatott épületekbe, szénaboglyába építik, de volt már arra is példa,
hogy szarkafészket használt erre a célra – tekintve, hogy kiváló mászók. A fialásokra
alkalmas odúk általában közel, néhány száz méterre helyezkednek el a víztől. A nőstények
mozgása korlátozott az első pár héten, miután megszülettek a kölykök (Faragó 2002).
Németországban Hohmann (1998, 2000) több alkalommal közölt eredményeket a
mosómedve mozgáskörzetének nagyságáról. Szerinte a nyári mozgáskörzetek nagyobbak
(500-700 ha), mint a téliek (200-500 ha), ugyanakkor az 1998-as vizsgálat szerint a hímek, a
2000-es évi szerint a nőstények otthonterülete a nagyobb. A vizsgálati helyszínek területe
65%-ban erdősült (bükk, kocsányos és kocsánytalan tölgy), 27%-a mezőgazdaságilag művelt
terület és alig 1%-át borította víz. A vizsgálat a mosómedve élőhely használatára is kiterjedt
(Hohmann 1999). Egy luxemburgi vizsgálat során egy rádióadóval jelölt egyedet 3 hónapig
követtek, amely 85%-ban erdős területen (bükk, tölgy, telepített erdő) mozgott, és csak 15%-
ban használta a közeli mezőgazdasági területeket (Frantz és munkatársai 2005). A jelölt
állatot a leggyakrabban fák lombkoronájában találták meg, elsősorban a kocsányos és
kocsánytalan tölgyeken, de előfordult bükkön, lucfenyőn és hársfán is. Búvóhelynek
elsősorban földalatti üregeket használt, de kedvelte a sziklarepedéseket és üregeket is.
49
Küllemi bélyegek
Testének színe sárgásszürke, feketés szőrszálakkal keveredve. Néha előfordul albínó
változata is. Homlokától az orra hegyéig feketésbarna sáv húzódik. Szemei körül feketésbarna
folt található. E két jellemző miatt szokták a pofamintázatát „rablóálarcnak” hívni. Ez az
egyik olyan faji bélyeg, mely alapján a mosómedvét meg lehet különböztetni más fajoktól,
mint pl. a nyestkutyától, vagy a borztól (Petzsch 1969). Jellegzetes farka a hegye végéig
vastag, fürtösen szőrös; szürkés sárga színű, csúcsa feketésbarna, mely általában hat gyűrűvel
tarkított. A háta gyakran fekete, fülei lekerekítettek, kicsik (Faragó 2002). Nyomát könnyű
felismerni, mert a puha talajon (eső után vagy hóban) az egész talpa látszik. Az 5-5 ujj jól
kirajzolódik a karmokkal, melyeket fogásra és fára mászásra kiválóan tud használni. Rövid
lábai és hosszú ujjai segítik a kapaszkodásban, illetve a táplálék megfogásában. Hallása és
szaglása jó, de látása gyengébb (Kászoni 1998). A mosómedve nagyságra a macska és a róka
közé tehető (Petzsch 1969). A hímek nagyobbak, mint a nőstények. A farkának hossza (19- 41
cm) a testhosszának akár 42-52 %-a is lehet. Marmagassága 22,8-30,4 cm között, testtömege
4,5 - 13,6 kg között alakul. Németországban 30 év alatt megvizsgált 306 egyed morfológiai
adatainak átlagai (Lutz 1995), az észak-amerikai középértékekkel megegyeznek (Goldman
1950). Fogképlete: 3142/3142
Életmód
Nevét egy ösztönös viselkedés-elemről kapta: nevezetesen, hogy akár víz hiányában is
megpróbálja időnként „megmosni”, előlágyítani eleségeinek egy részét. Tanulékony, játékos
és kíváncsi, de korosodásával egyre mogorvábbá, kiszámíthatatlanabbá válik. Ezt a
viselkedési sajátosságát állatkerti megfigyelések is alátámasztják, és a hobbi állattartók is
megtapasztalhatják.
Ügyesen mászik fára, és jól úszik (Kászoni 1998, Lutz 1995). Többnyire szürkületkor
és éjszaka aktív, amik fő táplálkozási időszakai is. Főleg a talajszinten mozog, tápláléka
jelentős részét is itt szerzi, de könnyedén mászik fára is. Mozgáskörzete 40-100 ha, ami
magába foglalja a búvóhelyet és a vadászkörzetet. Társas állat, gyakran verődik kisebb
csapatokba, különösen a jó meleg pihenőhelyeken. Élettartama 5 év, de fogságban akár 10-14
év lehet.
50
Téli álmot nem alszik, de a hidegebb időszakban kevésbé aktív. Tartós hideg esetén
előfordulhat, hogy napokig-hetekig nem mozdul ki vackából. Ennek az inaktív periódusnak a
hossza az élőhely klimatikus viszonyaitól függ. Az Egyesült Államok déli területein például
csak egy vagy két napra válnak az állatok inaktívvá, míg az északi területeken ez a periódus
hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. Ezért a jól „hőszigetelt” faodvak az északi területek
mosómedvéi számára fontosak (Bogges 1994). A téli időszakban a zsírtartalékaikból élnek.
Tavaszra elveszthetik testük súlyának illetve zsírtartalékaiknak akár az 50 %-át is.
Táplálkozás
A mosómedve mindenevő. Táplálékforrása lehet övényi eredetű, mely főleg gyümölcsökből
és gabonák magvaiból áll. Állati eredetű forrásból elsősorban az apróbb rovarokat, kisebb
emlősöket fogyasztja, de nem veti meg a dögöt sem (Bende és munkatársai 1955).
Attenborough (2000) szerint a mosómedvék sikerének két tényezője van. Az egyik a kíváncsi
természetük, a másik pedig, hogy mellső mancsaik rendkívül érzékenyek. Legfontosabb
érzékeszervük a tapintás. Mellső mancsaikkal fedezik fel pl. a kavicsot vagy a kagylót és
találják meg a rákot. Fejlett tapintásukat a hőmérsékletváltozás sem befolyásolja, a hideg idő
ellenére vagy az évszakok változásával is képesek a táplálékukat megszerezni a hideg
tavakból, folyókból. Leginkább éjszaka, szürkületkor aktívak és ekkor táplálkoznak. A napi
táplálék szükségletük általában a testtömeg 16%-a (Stubbe 1993). A téli időszakban a gabona
magvak a legfontosabb táplálékaik, majd tavasszal és kora nyáron étrendjük elsősorban állati
eredetű. Ősszel főképp a gyümölcsöket fogyasztják (Faragó 2002). A növényi eredetű
táplálékuk lehetnek a gyümölcsök, zöldségek (különösen az édes gabonanövények), dió,
bogyók, makk, cirok, és más kultúrnövények termései. Szeretik a vadszőlőt, vadcseresznyét,
almát, szilvát. Ahol rendelkezésükre áll, ott fogyasztanak őszibarackot, szilvát, fügét,
görögdinnyét, vízparti növények részeit és gyökereket is (Kászoni 1998). Állati eredetű
táplálékuk a hernyók, tücskök, szöcskék, nagyobb bogarak lehetnek. Szeretik a folyami
rákokat, kagylókat, békákat, gilisztákat, teknősöket (Faragó 2002). Madarak tojásai,
madárfiókáik, kisemlősök, gyíkok, patkányok és egerek is szerepelnek az étrendjében
(Kászoni 1998). Halakat is fogyasztanak, leginkább akkor, ha könnyen meg tudják fogni őket
a kiszáradó tavakban. Megeszik a kígyókat, fiatal vízi szárnyasokat, baromfikat és csigákat.
Szívesen elfogyasztják a teknősök tojásait, a pézsmapockot, a nyulat, a vízi madarakat, az
ürgét és a mókust is. Mindezek mellett, ha megtelepednek a városokban ott a kukákat
51
felborítva, elfogyasztják a szemetet, a konzervdobozokat kinyalják, a csontokat teljesen
megtisztítják és ebben versenyre kelnek a patkányokkal. A versengésben alkalmanként
magukat a patkányokat is elkapják (Petzsch 1969). Bekerülve a házakhoz nagy károkat
okozhatnak a háztáji-gazdaságok baromfiállományaiban, illetve a telepek környékén a fácán
és baromfiállományokban is (Kászoni 1998). Akad olyan mosómedve is, amelyik - a
nyestekhez hasonlóan - megeszi a kutya, illetve macska eledelt, a madarak táplálékát és a
rágcsálók eledeleit is. A hidegebbé váló időjárással párhuzamosan a külvárosok gyümölcsös
és zöldséges kertjeiben növekvő károkat okozhatnak. Vadászatok idején gyakran ejtenek el
megsebzett vagy elpusztult vízi szárnyasokat is.
Szaporodás
A mosómedvék szaporodási időszaka januártól márciusig tart, a legaktívabb időszak a
február. A párzási időszak kezdete és hossza természetesen függ az élőhely klimatikus
viszonyaitól. Ebben az időszakban a hímek növelik mozgáskörzetüket, hogy minél több
nőstény otthonterületét érintsék. Így a hímeknek nagyobb az esélyük a párosodásra. A hímek
csak a szaporodási időszakban élnek együtt a hímek a nőstényekkel, az év többi részében
külön élik életüket, a továbbiakban csak a nőstények vannak társas kapcsolatban a
kölykökkel. A hímek tehát poligámok. A nőstények a szaporodási időszakban 3-6 napig
veszik fel a hímeket és maga a párzás 1-2 óráig tart. Ez idő alatt több borítás is történik. Ha a
párzás eredménytelen vagy kimaradt (esetleg a korai alomvesztés miatt), az első ciklust
követően 80-140 nappal később megtörténik a második ovuláció (Faragó 2002). A fiatal
mosómedvék túlélési aránya születésüktől szeptemberig 65%, szeptembertől tavaszig pedig
30 -50%. Egy nőstény évente egyszer kölykezik, általában 3-7 kölyköt, leggyakoribb a 4-es
alom, de feljegyeztek már 10 kölyköt is egy alomból (Stubbe 1993). A vemhességi idő 63-65
nap (2 hónap vagy 9 hét). A nőstény egy jól elrejtett helyen fa odvában, üreges fatörzsben,
szikla résében, vagy más kotoréklakó állatok üregében hozza világra a kölykeit.
Településeken a padlások is megfelelőek számukra. A kis mosómedvék 57-71 gramm
testtömeggel, esetenként akár 120 grammal jönnek a világra vakon és zárt fülekkel.
Születéskor 9-11 cm hosszúak és fogatlanok (Faragó 2002).
Testüket mintanélküli finom puhaszőr borítja és bundájuk színe is sötétebb, mint a
felnőtteké. A kölykök két és fél hetesen 250 grammosak, három és fél hetesen már 350
grammosak és öt és fél hetesen akár 550 grammot is elérhetnek. A kölykökk 70 napos korukig
52
szopnak, majd ez után történik meg az elválasztás. Szemüket 18-24 naposan nyitják ki és
ekkor hallanak először (Kőhalmy 1994). A 25. és a 66. nap között nő ki a tejfoguk, majd ezt
követően a 66. és 120. nap között váltják a maradandó fogaikat (Faragó 2002). Ezután
merészkednek ki az odúból és a 20 hetes mosómedve már elkíséri anyját vadászni.
A legtöbb kölyök a következő év tavaszáig anyjával marad együtt. A nemzedékek
gyakran egymás mellett élnek, illetve alapítanak egymás közvetlen közelében családokat
(Faragó 2002). A nőstények akkor távolodnak el anyjuktól, ha már nekik is kölykeik vannak.
Ritkán, de előfordul, hogy már a születésük évében, ősszel elhagyják anyjukat.
A nőstények, 8-12 hónaposan válnak ivaréretté, míg a hímek csak 24 hónapos korukra.
A nőstények általában évente vemhesülnek, különösen ha bőséges a táplálékkínálat. A
fiatalok (1-3 éves) és az idősek (8-12 éves) alomnagysága kisebb, mint a középkorú (6-7 éves)
nőstényeké. Az alom nagysága nagymértékben függ az élőhelytől, nevezetesen mezei és erdei
élőhelyen több utód születik, mint városi területen. Jelentős hatása van emellett az időjárásnak
is, mert például egy hideg télen a fiatalok akár a 60%-a is elpusztulhat (Faragó 2002).
Hermelin (Mustela erminea Linnaeus, 1758) (Lanszki József és
Heltai Miklós)
Európai elterjedés
A hermelin a mediterrán régió és néhány észak-atlanti sziget kivételével Európa szerte
előfordul. A Hollandiához tartozó Terschelling szigetére ugyan betelepítették, de napjainkra
kihalt. Élőhelyét elsősorban a táplálékkészlet alapján választja, mivel kisrágcsáló-
specialistának tekinthető. Előnyben részesíti a fenyves és vegyes erdőket, de ugyanúgy
megtalálható a tundrán, mint a rétek vagy mezőgazdasági területek szegélyeiben és a
folyópartokon. Napjainkban állományhelyzete elsősorban az élőhelyek általános állapotától,
az emberi zavarástól és a zsákmányállományok sűrűségétől függ (Mitchell-Jones és
munkatársai 1999).
Európai elterjedéséről és állományhelyzetéről nagyon kevés a publikált adat. King
(1990) a menyétekről és hermelinekről szóló összefoglaló munkájában ugyanúgy csak az
európai elterjedési területet ismerteti, mint Reichstein (1993a) a Stubbe és Krapp által
szerkesztett Európai Emlősatlaszban (Handbuch der Säugetiere Europas). Adataik
53
megegyeznek abban, hogy a hermelin egészen Európa mediterrán területének északi határáig
előfordul, mely nagyjából az Ibériai- és Appennin-félsziget északi részét a Duna alsó
folyásával összekötő egyenesig terjed. Állománysűrűségi adatokat csak kevés vizsgálatban,
elsősorban csapdázási eredmények alapján közölnek. Így például Svédországban élőhelytől
függően 100 hektáronként 3-22 egyedet becsültek (Erlinge 1983). A szélsőségesen magas
értéket mocsaras területen, nagy vízipocok sűrűség mellett találták. Állományai azonban az
erős zsákmányfüggés, a rövid élettartam és magas szaporodási képesség miatt jelentős
ingadozást mutathatnak (Erlinge 1977 és 1983, Goszczynski 1977, Tapper 1976).
Hazai elterjedés
A menyétfélék közül hazánkban az egyik legkevésbé elterjedt faj. Ennek okai között szerepel
kis méretéből eredő sérülékenysége, és mind élőhelye, mind táplálkozása tekintetében
megmutatkozó specializációja. Ellentétben legtöbb hazai ragadozó fajunkkal, az antropogén
hatásokat (zavarást) is nehezen tűri. E tulajdonságaiból adódik rossz megfigyelhetősége is.
Mindez jól érzékelhető az előfordulási adatok évek közötti viszonylag jelentős változásaiban
is. Az 1997 és 2006 között kérdőíves felmérések adatai szerint a válaszadók 36,6 (1997) és
49,0% (2002) között változott az állandó előfordulást jelzők aránya, míg 23,8% (1997) illetve
34,3% (2006) között azoké, akik azt feltételezik, hogy területükön a faj egyáltalán nem fordul
elő (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és Heltai 2007). Azaz egyaránt
növekedett az előfordulás tekintetéből pozitív és negatív tartalmú válaszok aránya, bár az
állandó jelenlétet feltételező vadgazdálkodási egységek az utolsó két évben csökkentek. Ha
figyelembe vesszük, hogy az alkalomszerű előfordulások aránya jelentősen csökkent (39,6%-
ról, 23,8%-ra), akkor inkább valószínűsíthetjük azt, hogy ez a jelenlét bizonyult később
állandónak, vagy nemlegesnek, azaz a faj elterjedésének megítélésben a válaszadók
magabiztosabbakká váltak.
5. táblázat: A hermelin előfordulásának változása 1997 és 2006 között (Forrás: SZIE VMI
kérdőíves felmérések)
Kategória
1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
n % n % n % n % n % n % n % n % n %
Nem fordul elő 72 23,8 118 26,0 174 36,6 116 28,0 121 28,0 129 30,5 115 27,8 130 30,5 129 34,3
Állandó 111 36,6 172 37,9 186 39,1 203 49,1 212 49,0 187 44,3 191 46,1 184 43,2 158 41,9
Alkalomszerű 120 39,6 163 36,1 116 24,4 95 22,9 99 23,0 107 25,2 108 26,1 112 26,3 90 23,8
54
A terepi programjainkban végzett kisragadozó-csapdázás eredményei jól alátámasztják
a kérdőíves adatokat. A 17 csapdázási területből haton (35,3%) fogtunk meg és jelöltünk
hermelint. Ezek nyugatról kelet felé haladva: Sarród, Boronka, Apc, Apaj, Egyek és
Dévaványa. A hermelin elterjedését a foltszerűség, esetlegesség jellemzi, ami a faj
sérülékenységének egyik oka. Leggyakrabban az időszakosan többletvíz-hatásnak kitett,
alföldi füves pusztákon, míg legritkábban a középhegységi erdőségekben fordul elő.
5. térkép: A hermelin elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
A hermelin sokféle élőhelyen előfordulhat, de nálunk leggyakrabban tavak, patakok és
csatornák mentén találkozhatunk vele. Előfordulása az élőhely kedvező állapotát jelzi, kiváló
indikátor faj. Rágcsáló-specialista, élőhelyét elsősorban a táplálékkészlet alapján választja.
Számára kedvező feltételeket különösen a vizes élőhelyek, így például a tavak, lápok,
patakok, csatornák valamint az ezeket övező növényzet (magassásos társulások, láprétek)
megóvása és helyreállítása teremthet. Szintén kedvezőek számára a legeltetéssel, kaszálással
55
fenntartott gyepek, a rágcsálóban gazdag lucernás vadföldek, a mezőgazdasági táblákat
határoló bokorsorok, a bozótosok és az erdőfoltok együttese. Kedveli a változatos, mozaikos
élőhelyeket, pl. bokorfűz-magassásos-rét-tó együttest. Megtelepedhet a nem túl sűrű fenyves
és vegyes erdőkben is. Az emberi településeket, a menyéttel szemben, általában elkerüli,
azonban a téli ínséges időkben a faluszéli baromfiólakba is bemerészkedik egerekért vagy
egy-egy tyúktojásért (Heltai 2002, Lanszki 2002).
Küllemi bélyegek
Törzshossza 25-35 cm, farka a törzshossz felénél kissé hosszabb. Lábai rövidek és
egész testalkata a kisrágcsáló vadászathoz idomul. A testsúlya 10 dkg és 1 kg között alakul.
Az ivari dimorfizmus jelentős, a hímek lényegesen nagyobbak a nőstényeknél. Rejtőzködő
életmódját évszaktól függő bundaszínezete is segíti. Szőrzete nyáron vöröses barna, de hasa
és mellső lábainak belső felülete fehér. Téli bundája fehér, vagy barnás alapszínű, de
részlegesen barna-fehér és néha sárgásfehér is lehet. Fontos faji határozó bélyeg, hogy
farkának fele - utolsó harmada télen-nyáron fekete. Ennek alapján, terepen is „könnyen” meg
lehet különböztetni az alkatilag és méretben hozzá hasonló, de egyöntetűen barna farkú
menyéttől, melynek farka a törzshosszhoz viszonyítva arányában rövidebb, mint a hermeliné.
A környezethez való alkalmazkodását jelzi, hogy szőrzetét novemberben, illetve
márciusban 3-4 hét alatt váltja (Lanszki 2002). Ebben az időszakban figyelhetünk meg
részlegesen fehér-barna színű hermelineket is. E tulajdonságai révén kerülheti el, hogy
zsákmányául essen a nagyobb ragadozóknak, például a nyestnek, rókának, ragadozó
madaraknak, vagy kóbor kutyáknak. Továbbá rejtő színezete segíti, hogy zsákmányát
észrevétlenül megközelíthesse, ezáltal saját vadászata eredményes legyen. Fogképlete:
3131/3132
Életmód
Magányos vadász, főleg éjjel, szürkületben jár vadászni, de kölyöknevelés idején
nappal is aktív Fürge, gyors mozgású, járás közben hátát – a többi menyétféléhez hasonlóan -
kissé púposítja. A terep jobb belátása érdekében gyakran a hátsó lábaira áll, így fürkészi
környezetét. A bokrokon található madárfészkekhez ügyesen felmászik. Vízbe menekülő
zsákmányát (például vízipockot) a vízben, a kisrágcsálókat a hó alatti járataikban is képes
56
követni. Testalkata talajszinten, illetve földalatti vadászatra is alkalmassá teszi, de csak a
kisebb termetű nőstények képesek a kisrágcsálókat a földalatti járataikban is követni. A
táplálék források kiaknázása terén ezért versengés áll fenn az ivarok között. Erlinge (1983)
Svédország déli területein végzett vizsgálata szerint a legidősebb hímek illetve nőstények 4,5,
illetve 3,5 évesek, de a hermelinpopuláció átlagos életkora még a másfél évet sem éri el. Az
ivararány 50:50 % körül alakul, de az állomány hanyatlásának szakaszában a hímek száma
meghaladja a nőstényekét. A hermelin állományát kifejezetten korlátozza a fő táplálék-forrás:
a mezei pocok és a vízipocok állománycsökkenése. A mezei nyúl állománycsökkenése esetén
nő a hermelin és a többi ragadozó közötti versengés a pocokfélék adta táplálékforrásért
(Erlinge 1983). Egy másik vizsgálatban Erlinge (1977) azt tapasztalta, hogy az ősszel a
territóriumot birtokló hímek és nőstények elűzik az azonos ivarú egyedeket a területükről. A
kifejlett hímek dominálnak a nőstények, valamint a fiatal hímek felett, melyek csak a kifejlett
hímek territóriumának külső területeit foglalhatják el. A fiatal nőstények gyakran egész
életükben a születésük helyén maradnak. A fiatal hímek ősszel és télen még a születésük
helyén tartózkodhatnak, de tavasszal nagy távolságokra, általában 5-6 km-re, ritkán 20 km-nél
is messzebbre vándorolnak, míg saját területet találnak. A hímek védik territóriumuk határait,
melyben a szagjeleknek, valamint az akusztikus és vizuális jeleknek egyaránt nagy szerepük
van (Erlinge 1977).
Táplálkozás
A hermelin legfontosabb táplálékát általában pocokfélék alkotják (Debrot és
munkatársai 1984, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), de ezek mellett nyúlfiakat,
madarakat, ritkán egyéb táplálékféleségeket is fogyaszt. Angliai gyomortartalom vizsgálatok
szerint (Tapper 1976, Day 1978) a hermelin nyár eleji táplálékának jelentős részét (31-56%)
süldőnyúl, illetve nyúlfi alkotja. E mellett kistestű madarak, tyúkalakúak és rágcsálók is
előfordultak. A hermelin tehát képes alkalmazkodni az élőhelyi adottságokhoz. Az említett
ivarok közötti versengésre (szexuális kompetícióra) kiváló példát ad, ugyanis a nagyobb testű
hímek a kisrágcsálókat a földalatti járataikban nem tudják követni, míg a kisebb méretű
nőstények erre is képesek. Az Új-Zélandra egyébként behurcolt hermelin gyomortartalom
vizsgálata során azt találták, hogy táplálékának döntő részét kistestű madarak és rágcsálók
alkotják (King és munkatársai 1996). Zsákmányát fáradhatatlanul keresi, és maga ejti el, de
ínséges időben dögből is táplálkozik.
57
Hazai vizsgálatok szerint (Lanszki és munkatársai 1999, Lanszki és Horváth 2005) a
hermelin legfontosabb táplálékát kisemlősök, ezen belül is a pocokfélék alkotják.
Mezőgazdasági területen leggyakoribb emlős táplálék fajok a mezei pockok, erdőben az erdei
pocok és erdei egerek voltak, ugyanakkor mezei nyulat, vízi pockot, mogyorós pelét, és
cickányféléket ritkán fogyaszt. A kisemlősök aránya télen a legnagyobb, majd a nyári-őszi
időszakig fokozatosan csökken. Ezzel egyidőben a kistestű énekesmadarak, valamint a
rovarok szerepe nő a táplálkozásban. Ritkán előfordul gyík, mezei nyúl, madártojás és
növények (pl. szeder) fogyasztása is. Fácán, récefélék és más közepes testméretű madár
zsákmányolását a hazai területeken nem tapasztaltuk. A lényegesen eltérő mezőgazdasági és
erdei élőhelyeken is vizsgált hermelin tápláléka fajokban egyaránt szegény. Mezőgazdasági
területen az hermelinek étlapján nyolc év alatt mindössze 18 állat és 4 növény, erdei területen
két év alatt 11 állat és 1 növényféleség fordult elő. A zsákmányainak súlya jellemzően 15 és
50 gramm közé sorolható. A hazai vizsgálatok szerint a zsákmány fajainak döntő többsége
talajszinten él, de fontosak a cserjék szintjén élők, valamint a táplálékában ritkán előfordulnak
vizes élőhelyhez kötődő fajok is.
Szaporodás
A hermelin magányosan él, a nőstény csak a jellemzően február-márciusra eső ivarzás
időszakában két-három napig fogadja el a hím közeledését. Párosodáskor a menyétfélékre
jellemzően a hím tarkófogást végez. Az ovuláció indukált, vagyis a párosodás hatására válnak
le a petesejtek, amelyek a megtermékenyülést követő második héten ágyazódnak be a
méhszarvak falába. A késleltetett beágyazódás miatt vemhessége 8-9 hétig tart. Rejtett fészkét
kisrágcsálók, vagy üregi nyúl földalatti járatában, talaj közeli faodúban, sziklák közt, vagy
nádkévében alakítja ki és a zsákmányállatok szőrével béleli ki. Itt hozza világra 2-6 kölykét,
melyek születési súlya mindössze 1-4 g. A kicsik testét vékony fehér szőrzet borítja, szemük
zárt, teljesen anyjuk gondozására szorulnak. Szemük 35-42 napos korban nyílik ki, már 4-5
hetesen elkezdenek szilárd táplálékot fogyasztani, de a szopást csak 7-12 hetes korukban
fejezik be. Mintegy 5-6 hetes koruktól a fészken kívülre is kimerészkednek játszani, és kb. 10-
12 hetesen már a zsákmány önálló elejtésére is képesek. A kölykök rendkívül fürgék és
játékosak, igen gyorsan fejlődnek. Egyes vizsgálatok szerint (összefoglalta: King 1990) a
korai időpontban született hermelinek 3-4 hónapos korukra elérhetik ivarérettségüket, ezek
ivari aktivitást is mutathatnak. Különösen pocokgradáció időszakában van nagy jelentősége a
58
hermelinállomány pocoksűrűségtől függő ciklikusságának, mely jelenség elsősorban Észak-
Európában fordul elő. A felszaporodó rágcsáló állományt a nagyobb létszámú hermelin
populáció ugyanis képes szabályozni. Normális esetben azonban, a korán ivarérő nőstények
születésük évében vagy elvesztik kölykeiket, vagy nem is párosodnak. A kifejlett
testtömegüket a nőstények 6 hónaposan, a hímek kb. 12 hónapos korukban érik el, ekkor napi
táplálékszükségletük 30, illetve 50 gramm. A kölykök 3-4 hónapos korában bomlik fel a
család.
Menyét (Mustela nivalis Linnaeus, 1766) (Heltai Miklós és Lanszki
József)
Európai elterjedés
A menyét gyakorlatilag Európában - ideértve az Azori- és a mediterrán szigetek
többségét, valamint Nagy-Britanniát is – szinte mindenhol előfordul. Életfeltételeit ott találja
meg, ahol a táplálékellátottság megfelelő és búvóhelyet is talál magának. A hermelinhez
hasonlóan - a táplálékkészlet változásának függvényében - populációsűrűségében jelentős
ingadozások lehetnek (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
A hermelinhez hasonlóan nagyon kevés ismerettel rendelkezünk európai
állományairól. Az Európai Emlős Atlasz adatai ezúttal is Stubbe és Krapp (1993) munkájára
épültek, amelyben Reichstein (1993b) írta le a faj európai elterjedési területét. Goszczynski
(1977) táplálkozásökológiai vizsgálatokhoz kapcsolódóan, Lengyelországban mezőgazdasági
művelésű területeken 1-7 egyed/100 hektáros menyétsűrűséget becsült. Szintén
Lengyelországban, de a Bialowieza-i Nemzeti Parkban Jędrzejewski és munkatársai (1995)
decemberben 0,5-2,7, nyár közepén 1,9-10,1 egyedet becsültek 100 hektáronként. A nyári
adatok jelentős szóródását egyértelműen a táplálékkészlet változásaira vezették vissza. A
menyét legfontosabb zsákmányfajai a pockok és az erdeiegerek közül kerülnek ki. A faj
sűrűségének évek közötti és/vagy éven belüli változásait szintén a táplálékkészlet
változásaival magyarázta többek között Erlinge (1974), Tapper (1979) és King (1980),
valamint a korábban már említett Goszczynski (1977) is. Tapper (1992) a ciklikusságban
szabályozottságot talált: szerinte 3-4 éves ciklusban változik a menyét egyedsűrűsége. Közép-
Európában a hasonló vizsgálatok hiányoznak, de az északi területeken ahol a kisrágcsálók
59
sűrűsége limitálja az egyes ragadozó fajok táplálékforrásait ez a ciklikusság több fajnál és
több országban is leírt és ismert jelenség (Åström és munkatársai 1996, Stenseth és Ims
1993).
Hazai elterjedés
A kérdőíves felmérés eredménye szerint a menyét hazánk egyik legközönségesebb
emlős ragadozója (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Heltai és Lanszki 2007). A
vadgazdálkodási egységek több mint 80%-a állandó, szaporodó állományt jelzett. A menyét
elterjedésének vizsgálatakor is lehetőség volt a kérdőíves adatok részbeni független
ellenőrzésére. Az 1997 és 2003 között zajló terepi ragadozó monitorozó programokban
összesen 17 területen csapdáztunk ragadozó fajokat. Ezek közül 15 esetében (88,2%) fogtunk
be és jelöltünk menyétet. A vizsgálati területek nyugatról kelet felé haladva a következők
voltak: Sarród, Mosonszolnok, Zics, Boronka, Bélavár, Apc, Apaj, Izsák, Jászárokszállás,
Tiszanána, Borsodivánka, Pély, Egyek, Abádszalók, Dévaványa. Két alkalommal lakott
területen is megfigyeltük jelenlétét Pécelen és Dömsödön. A bemutatottak alapján a menyét
általánosan elterjedt, közönséges emlős, amelynek jelenlétére gyakorlatilag bárhol
számíthatunk.
60
6. térkép: A menyét elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
A menyét a füves puszták jellemző ragadozója, de gyakran előfordul bozótosokkal,
erdőfoltokkal tarkított füves területeken, lucernásokban is, továbbá erdei tisztásokon, sziklás
hegyoldalakon és patakpartokon. Kedveli a gazdag takarást adó élőhelyeket, de kerüli a
tartósan vizes terepet, valamint a zárt erdőterületeket és a magashegyvidéki területeket. Az
élőhely megválasztásánál az egyik legfontosabb szempont a megfelelő táplálékellátottság.
Ennek köszönhető, hogy a mezőgazdasági területeken és azok szegélyében rendszeres
előfordul.
Küllemi bélyegek
A menyét teste vörhenyes színű, a torok és a has fehér. A farok rövidebb a fél
testhossznál. Az észak-európai alfaj egyedei télen kifehérednek, de ez nálunk csak ritkán
fordul elő. Apró méretek jellemzik testhossza kb. 20 cm, testtömege 35-200 g, az ivari
dimorfizmus jelentős (hím átlagosan 120-140 g, a nőstény 60 g). Fogképlete: 3131/3132
61
Életmód
Az egyedsűrűségtől, a táplálékkínálattól és az évszaktól függően a hímek 1-15
hektárnyi, a nőstények 1-4 hektárnyi területen mozognak. Erlinge (1983) Svédországban
végzett vizsgálata szerint, a hímek elsősorban nyáron és ősszel védik territóriumukat.
Tavasszal erős migráció jellemző rájuk, csak rövid ideig tartózkodnak egy-egy területen. A
kistestű menyétfélék, így a menyét és a hermelin nagymértékben alkalmazkodnak
táplálkozásukban a kisrágcsálók adta lehetőségekhez, ettől függ az új territórium létesítése is.
(Erlinge 1983). Azokon a területeken, ahol a rágcsálók létszáma nagymértékben ingadozik
(ciklikus), szoros kapcsolat áll fenn a kisrágcsálók és a kisragadozók állománysűrűség
változása között (pl. Goszczynski 1977, Tapper 1976). Lengyelországban mezőgazdasági
területeken 0,5-10,1 egyed/100 hektáros sűrűséget becsültek egyes vizsgálatokban
(Goszczynski 1977). Magányos (soliter) faj lévén a hímek és nőstények területei elkülönülnek
egymástól, bár megfigyeltek olyan ritka eseteket is, amikor a hím és a nőstény együtt nevelte
az utódokat, illetve családi kötelékben vadásztak. A nőstények kevésbé mozgékonyak, kisebb
területet használnak, mint a hímek. Ez magyarázza például azt is, hogy csapdázások során a
befogott menyétek közel 70%-a hím (Tapper 1979). Mivel minden rágcsálójáratba képes
bejutni, ezért nem függ a zsákmányállatok aktivitásától, így élénk anyagcseréje következtében
napi többszöri aktív szakasz jellemző rá (polifázisú aktivitásritmusú). Az energiaveszteség
kiegyenlítéséhez szinte állandóan vadásznia kell, ezért a hermelinhez hasonlóan, nappal és
éjszaka egyaránt aktív lehet. A kölyöknevelési időszak kivételével aktivitása inkább a
szürkületi órákra tehető. Zsákmányát gyakran a felszín alatt ejti el. Télen a 20 centiméternél
vastagabb hóréteg fölött alig mutatkozik, ilyenkor még inkább rejtetten, a hó takarásában
keresi táplálékát. Ebben közrejátszik, hogy a hermelintől eltérően bundája télen is vörhenyes-
barna. Zsákmányszerző útjain rövid, 12-30 centiméteres ugrásokkal halad, közben időnként
felegyenesedve figyel. Szokatlan zajok észlelése esetén is a hátsó két lábára áll és
másodpercekig mozdulatlanul, vagy csak a fejét mozgatva fürkészi környezetét. A naponta
bejárt vadászútja kb. 2 km, amit rádióadóval ellátott állatok követésével mértek le. Téli
pihenőt nem tart, vagyis egész évben aktív. A téli túlélést szolgálja, hogy a zsákmányból
(pocokból, apró énekesmadarakból) a hideg időszak beköszöntekor készletet halmozhat fel,
melyből a nagy hidegek idején fogyaszt. A prédát hang alapján keresi, becserkészi, majd
lerohanja, és a menyétfélékre jellemző nyakszirtharapással ejti el. Előszeretettel készíti
62
fűszálakkal bélelt fészkét a fák talajközeli odvában, vagy vakond, rágcsálók földalatti
elhagyott járatában. Előfordul, hogy fészkét majorokban, vagy ritkán lakott, nyugodt emberi
településeken, szalmakazlakban, kő-, vagy farakásokban alakítja ki, ahol kölykeit zavartalanul
nevelheti.
Táplálkozás
A menyét fő táplálékát kisrágcsálók alkotják, nyílt területeken főleg Microtus fajok
(Tapper 1979, King 1990, Sidorovich 1997), erdei területeken erdei pocok (Sidorovich 1997,
Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), míg Új-Zélandon (ahol a menyét betelepített faj) a házi
egér fő predátora (King és munkatársai 1996). Egyes megfigyelések szerint egy menyét
naponta 10-15 kifejlett mezei pockot is képes zsákmányul ejteni önmaga és a kölykök
számára. A köztudatban „vérengző” jelzőt kapott, ugyanis baromfiólakban, fácántelepeken
több zsákmányt ölhet, mint amit képes elfogyasztani. Ekkor csak a kifolyt vért fogyasztja el
(de nem kiszívja!). A vándorpatkány egyik fő ellensége. A kisemlősök mellett jelentős lehet a
madár és a tojásevés (Tapper 1979, King 1989, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), vagy a
nyúlfogyasztás (Day 1968, Tapper 1979), ritka a rovarok, a kétéltűek és a hüllők fogyasztása
(King 1990, King és munkatársai 1996, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). A nagy
méretbeli különbség ellenére képes zsákmányul ejteni a hörcsögöt, a pézsmapockot és az
üregi nyulat is. Hazai vizsgálatban azt tapasztaltuk (Lanszki és Heltai 2007), hogy a
mezőgazdasági környezetben élő menyét fő táplálékát minden évszakban kisemlősök (56-
94%-ban), azon belül is pocokfajok (főként mezei pocok) alkotják. Előfordul a táplálékában
mogyorós pele, hörcsög, vándorpatkány, cickány is. A kisemlős fogyasztás téltől őszig
emelkedik, vele együtt a másodlagosan fontos táplálékot jelentő madarak (főként kistestű
énekesmadarak) fogyasztása csökken. A táplálékban ritkán előfordul gyík, darázs és fűszál is;
nem tapasztaltunk nyúlfogyasztást. Szinte kizárólag 15 és 50 gramm közötti
tömegtartományba eső zsákmányt ejt. A táplálékban alapvetően talajszinten, ritkán bokrokon
élő zsákmányállatok szerepelnek.
4. ábra: A menyét évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, 1999-2003, Lanszki és
Heltai 2007)
63
0%
20%
40%
60%
80%
100%
Tél Tavasz Nyár Ősz
26 14 30 85
Növény
Egyéb préda
Madár
Kisemlős
Rel
atív
gyak
ori
ság
Szaporodás
Párzása főként február-március hónapokra esik, bár az év során végbemehet bármikor.
A menyétfélék családjába tartozó állatok és a vadmacska párzásának a vadászati nyelvben
használt szakkiffejezése a pacsmagolás. A hím jellegzetes párzó hangot hallatva követi a
nőstényt. Az aktus 3-4 napon keresztül naponta 4-5 alkalommal ismétlődik, majd 33-37 nap
vemhesség után jön világra 4-12 rendkívül kicsi, alig 1 gramm testtömegű kölyke. A szemük
3-4 hetesen nyílik ki. A kicsik kb. 2 hónapos korokig szopnak, de már a második hét után
szilárd táplálékot is fogyasztanak. A kölykök nyolc hetes koruktól kijárnak a fészekből, a
családtól történő elválás pedig már a 3. hónapban megtörténik. Az idősebb nőstények évente
akár 2-3 alkalommal is kölykezhetnek. A faj érdekessége - és a ragadozó emlősök többségétől
eltérő sajátossága - hogy a szoptató nőstény is lehet vemhes (King 1990).
Molnár- vagy mezei görény (Mustela eversmanni Lesson, 1827)
(Lanszki József és Heltai Miklós)
Európai elterjedés
A molnár görény Európában két számottevő, a Kárpátok által elválasztott
populációban él. A nyugati populációhoz Csehország, Ausztria keleti, Szlovákia déli, Ukrajna
64
Kárpátoktól délre eső területe, Magyarország, Jugoszlávia északi és Románia nyugati
területein élő állományok tartoznak. A keleti populáció Bulgária északi, Románia déli,
Moldova, Ukrajna előbb nem említett területei, Lengyelország délkeleti és Oroszország
területein található. A sztyeppéket, a közepesen száraz füves területeket, mezőgazdaságilag
művelt helyeket kedveli. Megfelelő táplálékforrások esetén gyors area- és
sűrűségnövekedésre képes (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
Wolsan (1993) korábbi európai összegzésében, aminek adataira az Európai Emlős
Atlasz ide vonatkozó részei is épültek, összesen négy magyar bizonyító példányról tesz
említést: Kaposmérő, Csepreg, Nagycenk és Konyár térségéből. Ezekhez képest is új, hogy
1997-ben Dél-Szászországban (Németország), a cseh határhoz közel találtak egy fiatal
példányt, ami kétséget kizáróan molnárgörény volt. Ez volt az első alkalom, hogy az Érc-
hegység északi oldalán észlelték a faj jelenlétét (Feiler és Drechsler 1999).
Wozencraft (2005) összegzése alapján a molnárgörény Magyarország határai mentén
jelen van Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában, Szerbiában, Romániában és
Ukrajnában is. Európa keletebbre eső területein pedig kifejezetten széles körben elterjedt faj.
Állománycsökkenését csak Ausztriában és Csehországban tapasztalják. Fontos azonban
megjegyezni, hogy egyik ennek hátterében a legfontosabb zsákmányának, a hörcsögnek a
nagy arányú állománycsökkenése állhat, mely hosszútávon a molnárgörény állományaira is
kihathat.
Hazai elterjedés
Lényegesen ritkábban előforduló fajunk, mint a közönséges görény. Leggyakoribbnak
Csongrád, Békés, Szolnok és Hajdú-Bihar megyében, míg legritkábbnak Vas, Zala, Fejér,
Nógrád és Borsod megyében tűnik. Ez a kép megfelel a fajról rendelkezésre álló eddigi
ismereteknek. Azaz a molnárgörény elsősorban a nyílt területek, embert kerülő ragadozója,
amely lényegesen ritkábban fordul elő dombvidéki és középhegységi területeken. Jól mutatja
ezt Heves megye példája. A megye északi részén alig-alig észlelik jelenlétét, míg a déli sík
területeken viszonylag gyakori ragadozónak számít. Bár a kérdőíves adatokból megrajzolható
elterjedési terület megfelel korábbi igencsak hézagos ismereteinknek, ennek ellenére a
molnárgörény az egyetlen faj, ahol egyéb adatsorral nem tudjuk alátámasztani a közvetett
módszerekkel gyűjtött elterjedési adatokat. A csapdázással végzett terepi vizsgálatoknál csak
négy helyen, Abádszalókon, Apajon, Izsákon és Pélyen sikerült molnárgörényt fogni, ami
65
vizsgált területeinknek mindössze 23,5 %-a. A fajról védettsége miatt vadászati terítékadatok
nem állnak rendelkezésre (Heltai 2002, Lanszki és munkatársai 2007).
7. térkép: A molnárgörény elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Élőhely
A molnárgörény a sztyeppéket, a közepesen száraz füves területeket, a
mezőgazdaságilag művelt szántóföldeket, réteket, lucernásokat, vizek partját egyaránt
kedveli. Sztyeppei élőhelye alapján nevezik sztyeppei görénynek is, de kb. 1000 méter
tengerszint feletti magasságig (Tibetben 2500 m-ig) előfordulhat. Legtöbb élőhelyén az ürge
vagy a hörcsög, mint zsákmány faj megtalálható. Kerüli az emberi településeket és az erdőket.
Küllemi bélyegek
A molnárgörény elkülönítése a közönséges görénytől színezet alapján kérdéses lehet, e
tekintetben csak a koponyabélyegek (Széky 1974) megbízhatóak. Nyári szőrzetében kevés
66
pehelyszőrzet marad, színe zsemlesárga tónusú, szalmasárga, a hát koronaszőreinek vége
gesztenye vörösbe hajlik (a hát sötétebbnek tűnik). A szeme körül, az orrán, mellső lábain a
könyökig (néha a mellkasig és a hátsó láb bokáig) a farka vége a háti oldalon sötét
feketésbarna. Téli bundája tömött, a pehelyszőrzet fehér és sűrű, a koronaszőrzet homokszínű,
a szőrszálak vége fekete. A függesztő övek tájéka és a farok vége sötétbarna. A has télen-
nyáron világos zsemlyesárga, vagy homokszínű. A felső és az alsó ajak fehér (mindkét
görénynél). A pofafolt a molnárgörénynél nagyobb. Az ivari dimorfizmus jelentős, testhossza
30-45 cm, testtömege 0,8-1,5 kg. Fogképlet: 3131/3132=
Életmód
Általában maga ássa fészkét, vagy ürge, hörcsög által készített, és saját méretére
kibővített kotorékokban (˝lyukakban˝) él. Esetenként más ragadozók elhagyott kotorékát
foglalja el. Elsősorban éjszaka és szürkületben jár tápláléka után. Talajszinten vadászik,
zsákmány fajai is jellemzően talajszinten élnek. Mozgáskörzete kisebb, mint a közönséges
görényé. Téli időszakban 2-3 km2-t jár be táplálék után.
Táplálkozás
A molnárgörény fő táplálékát kisrágcsálók képezik (Wolsan 1993) és gyakran kötődik
ürge kolóniákhoz. Étrendjében tehát az apró zsákmányfajok - elsősorban a kisrágcsálók – a
meghatározóak, melyeket a földből is kikapar. Kisemlősökön kívül földön fészkelő madarak
és fészekaljuk, nyúlfióka is előfordul tápláléklistáján. Táplálékot raktároz, melyben főként
mezei pocok, ürge és hörcsög szerepel. A hazai tapasztalatokról a közönséges görénynél,
illetve egy kséőbbi fejezetben találhatók részletek.
Szaporodás
Párosodási időszaka március végétől augusztus végéig tart. Kölykeinek korai
időszakban történő elvesztése esetén 1-2 héten belül újra ivarzik, és újabb almot hozhat
világra. Vemhessége 39-43 nap. Alomszáma akár 18 is lehet, de leggyakrabban 7-10 kölyköt
hoz világra. Hazai, a placentahegek számlálására alapozott vizsgálatunkban 127 molnár
67
görény adatai alapján a szaporulat nagysága többségében 1 és 6 között változott. A minták a
Tiszántúlról és Duna-Tisza közéről származtak. A szaporulatban nem mutatkozott különbség
a két terület között. A szaporulat nem függött a kondíciótól, illetve a kondíció nem függött
attól, hogy az egyed szaporodott-e vagy sem. A hímek kondíciója jobb volt, mint a
nőstényeké.
A kölyköket az anya egyedül neveli. Szemeik egy hónapos korban nyílnak ki, kb. két
hónapos korukig szopnak és egy hónappal később már önálló táplálékszerzésre képesek. Az
egy éves korú molnárgörény szaporodásra kész. Kereszteződhet (hibridizálódhat) a házi
görénnyel.
Közönséges- vagy házi görény (Mustela putorius Linnaeus, 1758)
(Heltai Miklós és Lanszki József)
Európai elterjedés
A közönséges görény Európápa jelentős részén előfordul. Hiányzik azonban
Skandinávia északi területeiről, Írországból, a mediterrán szigetekről, a Balkán félsziget
nagyobb részéről és az Adria-tenger keleti partjáról. Kedveli a síkvidéki élőhelyeket, az
erdőszegélyeket, a homokdűnéket, a folyóvölgyeket. Elsősorban télen gyakran bemerészkedik
lakott területekre, farmokra is. Közép-Európában sűrűsége erősen függ a hörcsög jelenlététől.
Több helyen is erős terjedését tapasztalják, amit a nem túl erős telekkel és a földhasználatban
bekövetkező változásokkal magyaráznak. Nagy-Britanniában a csökkenő csapdázási
nyomásnak köszönhetően növekszik létszáma. Csökkenést jeleztek viszont Svájc,
Németország és Dánia területéről. Egyedsűrűsége gyakran alacsony (1/1000 ha), de a legjobb
élőhelyeken ennek öt-tízszerese is lehet (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
Weber (1988, 1989) a közönséges görény svájci elterjedésének alakulását, azaz adott
területeken való jelenlétét vagy hiányát, részben a tengerszint feletti magassággal, részben a
farmok elhelyezkedésével magyarázza. Adatai szerint 1300 méteres tengerszint feletti
magasság fölött már nem fordul elő és elterjedési területe szorosan összefügg az állattartó és a
terménytároló épületek jelenlétével, illetve vélhetően az azokban megtalálható
kisrágcsálókkal. Egyedsűrűsége területtől függően 1-10 egyed/1000 ha között változik.
Elterjedését jelentősen befolyásolja az alkalmas téli pihenőhelyek megléte. A nyári
68
időszakban főleg az erdősült területeken él, ahol búvóhelynek saját készítésű kotorékot,
továbbá farakást, száraz növényi részekből álló halmokat vagy éppen a sűrű növényzetet
használja. Télen viszont a farmok állattartó vagy terménytároló épületeiben bújik meg.
Olaszországban a közönséges görényt veszélyeztetett fajnak tekintik. Ritkaságára
jellemző, hogy az első táplálkozásbiológiai eredményeket is csak a kilencvenes évek közepén
közölték, mindössze 10 hullaték és kilenc hím egyed végbéltartalmának vizsgálata alapján
(De Marinis és Agnelli 1996). Lode (1997) 18 görénypopulációra kiterjedő
táplálékanalízisének eredményei alapján kiemeli, hogy a faj a generalista táplálkozási
stratégiájával kiválóan tud alkalmazkodni Európa középső területeinek változatos
élőhelyeihez. Ezért is fontos és figyelmet érdemlő az, hogy a közönséges görény keleti
elterjedési területén megjelent behurcolt amerikai nyérc a fajok közötti versengés miatt
kedvezőtlenül befolyásolhatja a közönséges görény egyedsűrűségét (Sidorovich és
MacDonald 2001).
Nagy-Britanniában a XVIII. században még közönségesen elterjedt ragadozó volt.
Állománya és elterjedési területe a XIX. századtól csökken (Tapper 1992), sűrűségének és
elterjedésének mélypontját az I. világháború idején érte el, majd a megmaradt walesi
elterjedési területről újra terjedni kezdett és jelenleg is növekvő trendet mutat. Természetes
állományaira komoly veszélyt jelent a vadászgörénnyel történő kereszteződés (hibridizáció)
(Davison és munkatársai 1999), a rágcsálóirtásokból adódó másodlagos mérgezések (Birks
1998), és a farmerek részéről időnként tapasztalható üldözés (Packer és Birks 1999).
Hazai elterjedés
A közönséges görény is az általánosan elterjedt menyétfélék közé tartozik. Ezt
mutatják a kérdőíves felmérések, a vadászati terítékadatok és a terepi megfigyelések is. A
kérdőíves felmérések során 1998-ban valamint a 2000-től 2004-ig terjedő időszakban
gyűjtöttünk adatokat előfordulásáról. A válaszadók többsége minden évben állandó fajnak
határozta meg területén. Az arány az első felmérésnél valamivel alacsonyabb volt a többinél.
Ekkor az alkalmankénti (“néha előfordul”) és a nem szaporodó, de “rendszeresen jelenlévő”
kategóriákba eső válaszok aránya jelentősen meghaladta a következő évek felmérésekét. Azaz
valószínűleg a későbbiekben ezeken a területeken állandónak határozták meg jelenlétét
(Heltai 2002, Heltai és Lanszki 2007).
69
6. táblázat: A közönséges görény előfordulása 1998 és 2006 között a válaszadók százalékában
(forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Kategória 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
n % n % n % n % n % n % n % n %
Nem fordul elő 7 1,4 11 2,0 15 3,1 12 2,3 12 2,3 10 1,9 16 3,1 12 2,7
Néha előfordul 102 19,7 61 11,4 49 10,1 59 11,1 49 9,4 69 13,3 47 8,9 57 12,7
Rendszeresen megjelenik 52 10,0 19 3,5 18 3,7 15 2,8 21 4,1 17 3,2 13 2,5 12 2,7
Állandó 357 68,9 446 83,1 402 83,1 446 83,8 437 84,2 424 81,6 447 85,5 368 81,9
A 17 terepi ellenőrző pont 58,8%-án, azaz 10 területen sikerült a fajt csapdával
megfogni: Boronka, Dévaványa, Abádszalók, Apaj, Jászárokszállás, Zics, Sarród,
Mosonszolnok, Pély, és Bélavár területén. A vadászterületeken évente néhány száz darab
kerül terítékre.
5. ábra: A közönséges görény terítéke 1994 és 2006 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,
Gödöllő)
Élőhely
Élőhely választásában generalista, gyakorlatilag minden alföldi és dombvidéki
élőhelyen előfordulhat. A többlet-vízhatásnak kitett, vagy éppen száraz gyepterületeken, az
intenzív mezőgazdasági művelés alatt lévő táblákon ugyanúgy, mint a ligetes erdőben, vagy a
lakott területeken megél. A zárt erdőterületeket és a nagy kiterjedésű, de egynemű élőhelyi
foltokat kerüli. Kedveli a különböző típusú élőhelyek szegély területeit, a folyóvölgyeket és
általában a vizes élőhelyeket (Blandford 1987, Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Közép-
Európában sűrűsége erősen függ a hörcsög jelenlététől. Elsősorban télen gyakran megjelenik
lakott területeken, tanyákon. Sűrűsége lényegesen kisebb, mint a közönségesebb nyesté,
0
100
200
300
400
500
600
700
800
1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
70
számos európai területen állományának hanyatlását jelezték (Baghli és Verhagen 2003).
Magyarországon kifejezetten az ember közelségét kereső (Lovassy 1927, Vásárhelyi 1958),
általánosan elterjedt faj, csak elvétve találunk olyan élőhelyeket, ahol egyáltalán nem fordul
elő (Heltai 2002).
8. térkép: A közönséges görény elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Küllemi bélyegek
A közönséges görény tipikus menyétféle, nyújtott, rugalmas testű ragadozó. Hasoldala
sötétbarna, a pofarészen fekete maszk található, a szem mögött fehér folttal. A farka végig
sötétbarna. Anális mirigyeinek váladéka sárgás színű, áthatóan büdös. Aktivitása az
ivaréréskor fokozódik, használatának kiváltó oka leginkább ijedtség vagy veszélyérzet. Az
ivari dimorfizmus jelentős, a hímek testtömege 1-1,4 kg, a nőstényeké 0,5-0,7 kg, a törzshossz
30-45 cm, illetve 25-40 cm, a farokhossz 10-17 cm. Télire bőrük alatt vastag zsírréteget
képeznek. Hazai mérésű tömeg és méretadatait a nyestnél ismertetjük. Fogképlet: 3131/3132=
71
Életmód
Szürkületben kezd vadászni és csaknem egész éjszaka aktív. Otthonterülete
(mozgáskörzete) néhány tíztől, néhány száz hektárig terjed, napi aktivitása során akár öt
kilométert is megtehet (Baghli és Verhagen 2004). Területét vizelettel, hullatékkal és anális
mirigyének váladékával jelöli. Territóriuma átfedheti a hasonló testméretű és életmódú
nyestét, de elkerülik egymást. Táplálékát elsősorban a talajszinten keresi, jó úszó is, fára
azonban –a nyesttel ellentétben- csak ritkán, végszükségben mászik. Fészke pajtában, kő- és
farakás között, hörcsög járatában, róka kotorékában is lehet. Nyújtott, rugalmas teste lehetővé
teszi a patkány, vagy az üregi nyúl járataiban való gyors mozgást. Jó ásóképességgel
rendelkezik, lábai rövidek, karmai hegyesek. Szemlencséje adaptálódott az üreglakó fajok
elfogásához, vagyis közelre élesen, távolra mozgást és körvonalakat lát. Szaglása és hallása
fejlett. Zsákmányválasztását alapvetően befolyásolja, hogy az anya milyen táplálékot hord a
kölykök számára, ugyanis - tanulási folyamat eredményeképp- később az lesz a fő táplálékuk
(Blandford 1987). Kotorékába sok zsákmányt (pl. békákat) hord össze, de általában nem öl
többet (pl. baromfi ólban), mint amit el tud hordani.
Táplálkozás
A közönséges görény tápláléka az élőhelytől függően változatos. Külön érdekessége,
hogy békákra is specializálódhat, melyeket könnyebben tud zsákmányul ejteni, mint a
kisemlősöket (Weber 1989). Fő táplálékai egyaránt lehetnek kisemlősök, nyulak, kétéltűek,
apró madarak, de hüllőket, baromfit, szárnyas apróvadat és ízeltlábúakat is zsákmányolhat,
illetve fogyaszt dögből és gyümölcsökből is. Lengyelországi erdős területen végzett vizsgálat
szerint (Jedrzejewski és munkatársai 1993, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), a görény téli
táplálékában meghatározóak a békák (Rana fajok) voltak (70-98%), a kisemlősök szerepe
csak másodlagos volt. Luxemburgi mozaikos jellegű élőhelyegyüttesben végzett vizsgálat
alapján (Baghli és munkatársai 2002), téli és nyári időszakban egyaránt kisemlősök jelentették
a legjelentősebb táplálékot. Ezek mellett a kétéltűek másodlagosak voltak, a madarak és
egyéb táplálék elemek ritkán fordultak elő. Franciaországi tavak környezetében végzett
vizsgálat szerint (Lodé 1996, 2000) a közönséges görény fő tápláléka tavasszal kétéltűekből,
nyártól télig pedig emlősökből állt. Az emlőstáplálékban döntő részben kisemlősök
szerepeltek, a mezei nyúl részaránya nyáron és ősszel volt számottevő, télen nem, ősszel is
72
csak ritkán fordult elő. A madarak részaránya tíz százalék alatt maradt. Schröpfer és
munkatársai (2000) hosszútávú (64 év adatainak elemzésén alapuló) vizsgálata szerint úgy
tűnik, hogy a nyílt agrárterületeken élő közönséges görény állománya közvetlenül függ az
üregi nyúl állománysűrűségétől, így közvetve az időjárási tényezőktől is. Vagyis ebben az
esetben a ragadozó és zsákmány közötti kapcsolatra ciklikusság jellemző, a ciklushossz 15-16
évre tehető.
Hazai vizsgálat szerint (Lanszki és Heltai 2004, 2007), a közönséges görény
táplálékának felét kisemlősök, harmadát madarak alkotják. Egyéb táplálékok elemek
(háziállat, hal, rovar és növény) ritkán kétéltűek egyáltalán nem fordultak elő a hazai
mintákban. A közönséges görény a patkányok kíméletlen üldözője, ennek köszönhetően 2500
évvel ezelőtt háziasították. Domesztikált változatát, a vadászgörényt patkány és üregi nyúl
vadászatra használják (Dér 2002, Lanszki 1999, Vén 2008).
Az összevont, évszakos táplálék-összetétel alapján a közönséges görény domináns
táplálékát minden időszakban kisemlősök alkották (50-60%). A leggyakoribb mezei pocok
mellet fontos táplálékot jelentenek az erdei egerek és a hörcsög. Madarak az étrend harmadát
alkotják, melyben jellemzően kistestű énekesmadarak szerepelnek. Utóbbiak fogyasztása
különösen télen bizonyul gyakori (35%). Háziállatok és hal, valamint bogár lárva és növények
ritkán fordulnak elő táplálékként. Kétéltűek a mintáinkban nem szerepeltek, háziállatot és
halat télen, bogarak lárváit tavasszal-nyáron, növényeket ősszel fogyasztott. A közönséges
görény az esetek háromnegyedében 15 és 50 gramm közötti súlyú prédával táplálkozott, de
viszonylag gyakran szerepelt étlapján nagyobb tömegű zsákmány is. Az esetek
kétharmadában talajszinten és közel egyharmadában fákon, bokrokon élő fajokkal
táplálkozott.
6. ábra: A közönséges görény és a molnárgörény évszakos táplálék-összetétele (összevont
adatok, 1999-2003, Lanszki és Heltai 2004, 2007)
a) Közönséges görény b) Molnárgörény
73
0%
20%
40%
60%
80%
100%
Tél Tav.+nyár Ősz Tél Tavasz Nyár Ősz
20 8 12 . 26 23 16 25
Növények
Gerinctelenek
Egyéb gerincesek
Háziállat
Madár
Mezei nyúl
Kisemlősök
Rel
atív
gy
akori
ság
Szaporodás
A két ivar külön él, és csak a párosodási időszakban keresik egymás közelségét. A
párzás (pacsmagolás) fő időszaka február-márciusban van, de augusztusig is elhúzódhat. A
párzási készség 3-4 napig tart, majd párosodás hiányában 3-4 hetenként ismétlődik. A görényt
indukált ovuláció jellemzi, vagyis az érett petesejtek csak párosodási inger hatására válnak le.
A vemhességi idő 41-43 nap, a nőstény a kölyköket egyedül neveli. Az alom átlagosan 4-6
kölyökből áll, melyeket az emlős ragadozókra jellemző módon, gondos anyaként nevel. A
mindössze 8-10 grammos újszülöttek gyámoltalanok, vakon és csupaszon jönnek világra.
Néhány napos korukban már ezüstös szőrzet fedi testüket. Szemük 21-37 napos korban nyílik
ki. Másfél hónapig szopnak, miközben már elkezdenek áttérni a szilárd táplálékra. A fogváltás
50-74 napos kor között zajlik. Növekedésük és fejlődésük gyors, három hónapos kortól
kezdenek önállóvá válni. Ivarérettségüket a következő szaporodási időszakra, 9-10 hónaposan
érik el. A görény anya az első alom esetleges elvesztése után 2-4 héttel újra párosodásra kész,
és legkésőbb nyár végén, ősz elején „sarjú” almot hozhat világra és nevelhet fel (Blandford
1987).
Nyest (Martes foina Erxleben, 1777) (Tóth Mária, Lanszki József és
Heltai Miklós)
Európai elterjedés
74
A nyest nem fordul elő a Brit-szigeteken, Norvégiában, Svédországban,
Finnországban és Oroszország északi területein. Elterjedésének északkeleti határa nagyjából a
Tallin-Moszkva-Rosztov vonal mentén van. Több mediterrán szigeten sem található meg, így
például hiányzik Mallorcáról, Korzikáról és Szardíniáról is. Életfeltételeit egyaránt megtalálja
hegységekben, mezőgazdaságilag művelt területek szegélyeiben, külvárosokban és
városokban is. Jelenléte elsősorban a búvóhely előfordulásától függ, ami lehet sziklaüregben,
odvas fában, szénakazalban, vagy éppen a padláson, esetleg a tető héjazatában. Állománya az
1960-as, 1970-es években Európa-szerte növekedett, újra elfoglalta korábbi elterjedési
területét, valamint újakat így az emberi településeket is meghódította. A városi nyestek között
a nyolcvanas évektől tapasztalják az autók elektromos rendszerének szétrágását (Mitchell-
Jones és munkatársai 1999).
A nyest állomány- és area növekedésére, a lakott területeken történő térhódítására a
táplálékelemzések sokaságából, valamint a nyolcvanas évek eleje óta a városi állományok
vizsgálatával foglalkozó publikációk adataiból lehet következtetni (pl.: Genovesi és
munkatársai 1996, Holisová és Obrtel 1982, Lodé 1994, Pandolfi és munkatársai 1996,
Rasmussen és Madsen 1985, Rasmussen és munkatársai 1986, Romanowski és Lesinski
1991). A városi élettérhez való alkalmazkodásnak élesen ellentmond néhány tanulmány így
például Virgos és Casanovas (1998) vizsgálati eredménye. E szerint a Spanyolország középső
területén 180 000 hektáron végzett terepi vizsgálatban a nyest alapvetően erdőlakó fajnak
bizonyult, sőt azokat a tengerszint feletti régiókat kedveli, ahol az emberi települések már
csak ritkán fordulnak elő. A magashegységekben egyértelműen a fenyőerdőket választja. A
kevés kivételtől eltekintve, napjainkra egyértelmű a nyest városiasodása, szinte teljes
elterjedési területén.
Hazai elterjedés
A nyest is az általánosan elterjedt, szinte az ország egész területén előforduló
menyétfélék közé tartozik. A kilencvenes évek végén még a válaszadók 3-4%-a, azóta pedig
már csak 2-2,5%-a jelzi azt, hogy területén egyáltalán nem fordul elő. Az állandó
előfordulásról beszámolók aránya 2002-óta 90% közelében stabilizálódott, azaz a nyest, a
menyéthez és a görényhez hasonlóan az országban gyakorlatilag mindenhol megtalálható
(Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Tóth és munkatársai 2007).
75
Az egyre gyakoribb lakott területeken történő megfigyelések és a nagy elterjedési
területet közvetve is bizonyítják jó alkalmazkodó képességét. A bulvár- és napilapokban
megjelent kérdéses értékű tudósításokon túl erről számolt be többek között Winkler (2001) és
tudományos közleményekben Tóth (1998 és 1999), valamint Lanszki (1992, 1996, 2002a és
2002b), Lanszkiné és Lanszki (2005), Lanszki és Széles (2007), valamint, Tóth és Bárány
(2010) is. Terítéke folyamatosan növekszik, de éppen csak meghaladja az ezer példányt.
7. ábra: A nyest terítéke 1994 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)
0
200
400
600
800
1000
1200
1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007
76
9. térkép: A nyest elterjedése a kérdőíves felmésések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
A nyest élőhely-választását tekintve a mindenkori lehetőségeket kihasználó faj
(opportunista). Sík-, domb- és hegyvidéken egyaránt élhet. Kevésbé adható meg, hogy mely
élőhelyeket kedveli. Ennek oka, hogy a gazdag cserjeszintű lombhullató erdőségek,
erdőszegélyek, vízfolyások menti fás társulások egyaránt ideális élőhelyei, de mozgáskörzete
nyíltabb területeket is tartalmazhat: pl. gyepek, nádas övezte partszegélyek. Csak a teljesen
nyílt területek jelenthetnek mozgásában akadályt. Népies elnevezése, a „kőnyest” vélhetően
arra utal, hogy szívesen fészkeli be magát barlangokba, sziklarepedésekbe, vagy fák tágasabb
odvaiba. Az utóbbi évtizedekben tapasztalt az emberi kultúrát követő terjeszkedése azt
mutatja, hogy nem feltétlenül követi a parkok, kertek, fasorok kínálta ún. „zöld-folyosókat”,
viszont kihasznál számos, más fajok által még kiaknázatlan búvóhelyet. Falusias
környezetben régóta ismert előfordulása, de ezeken a településeken inkább csak
táplálékszerző körutakat tesz. A nyest urbanizálódása az utóbbi évtizedekben szinte teljes
elterjedési területén általános jelenséggé vált. A városi környezetbe tökéletesen beilleszkedett,
kölykeit eredményesen felneveli és a még alig ismert városi táplálékhálózatba is sikeresen
integrálódott, csúcsragadozóvá vált. Búvóhelyként elsősorban az elhanyagolt, romos
77
épületeket, raktárhelységeket, padlástereket választja, melyet gyakran a hasonló életteret
betöltő házimacskák számára is szűkös repedéseken keresztül közelít meg.
Templompadlásokon nagyon gyakori, egyes megyékben akár 70%-ban lakottak lehetnek. Az
újabb épületekben a szigetelő rétegbe, álmennyezetbe fészkeli be magát. Testsúlyához mérten
meglepően nehéz súlyokat: födémeket, cserepeket emel meg, vagy rést kapar-rág magának. A
lakossági bejelentések jelentős hányada a nyest gazdasági kártételein alapul, illetve az általa
keltett zajok, a felhalmozott ürülék, vizelet válik elviselhetetlenné. Az észlelések számának,
az utóbbi években tapasztalt ugrásszerű növekedése a nyest intenzív terjeszkedését jelzi (Tóth
és munkatársai 2007a, Tóth és munkatársai 2007b).
Küllemi bélyegek
A nyest bundája vöröses-barnás alapszínű (igen ritkán fehéres, vagy sárgás),
torokfoltja általában fehér és villásan elágazik, orra hússzínű. Talpa kevésbé szőrös, szőrzete
ritkább és durvább, mint a nyuszté. Törzshossza 40-50 cm, farokhossza 25 cm, testtömege 1-
2,3 kg. Az ivari dimorfizmus jelentős, a hímek lényegesen nagyobbak (átlagosan 1,7 kg) a
nőstényektől (átlagosan 1,3 kg). Fogképlet: 3141/3142
7. Táblázat: A nyest, a közönséges görény és a menyét főbb testméret adatai (forrás: Lanszki és Valkár
2009.)
Jellemző Nyest Közönséges görény Menyét
Hím nőstény hím nőstény Hím
TT (g) Átl.±SE 1703±31,8 1309±25,9 1363±49,0 728±34,2 145,7±13,16
Min.-max. 1410-2310 1010-1510 1120-1800 600-890 112-220
n 41 30 15 8 8
TH (mm) Átl.±SE 450±2,8 419±25,9 410±4,4 358±8,5 212,9±5,87
Min.-max. 430-509 353-456 380-440 310-390 194-239
N 39 30 15 8 8
FH (mm) Átl.±SE 255±2,5 241±3,6 158±3,5 143±5,9 68,9±2,34
Min.-max. 218-300 212-280 130-190 120-170 61-83
n 39 29 16 8 8
HLH (mm) Átl.±SE 90±0,7 82±2,9 64±1,7 57±2,4 32,8±1,29
Min.-max. 85-95 73-90 55-70 52-60 28-39
n 20 9 9 3 8
FH (mm) Átl.±SE 33±0,6 30±1,7 20±1,2 16±1,4 -
Min.-max. 28-40 23-35 16-27 13-20 -
n 24 22 10 5 -
78
Notes: TT: testtömeg, TH: testhossz, FH: farokhossz, HLH: hátsó lábvég hossza (talphossz),
FH: fülhossz, n: mintaszám
Életmód
A nyest alapvetően magányosan élő (soliter) ragadozó, mely csak nyár végén, a párzás
(pacsmagolás) idején jár párban. Territóriumot tart, melynek nagyságát a táplálék
mennyisége, az állat ivara, a fajtársak jelenléte és az évszak befolyásolja (Serafini és Lovari
1993, Hermann 1994, Seiler és munkatársai 1994, Genovesi és munkatársai 1996, Tóth 2003).
Rádiótelemetriás vizsgálatok segítségével mutatták ki, hogy a nyest mozgáskörzete igen tág
határok 12-360 hektár között változhat. A hímek poligámok, territóriumuk 200-500 ha, ez
akár kétszerese is lehet a nőstények területének. A nyestnek több búvóhelye van, és ezeket
felváltva használja. Területét a bűzmirigyeinek váladékával jelöli meg, mely a vizelettel és a
hullatékkal folyamatosan ürül. Csapázásai mentén, territóriuma határán feltűnő helyekre, pl.
kövekre, fatörzsekre, kitaposott ösvényekre helyezi ürülékét, felüljelölve a saját és
szomszédjai által hátrahagyott korábbi kupacokat. A nyest territóriuma természetes
körülmények között átfedheti a rókáét és a nyusztét. Kíváncsi, tanulékony és kiválóan
alkalmazkodó kisragadozó. Ezen tulajdonságait nem csak a külterületeken kamatoztatja,
hanem az emberi környezetben is. Társas viselkedésében meghatározó az erős ún. fajon belüli
versengés (intraspecifikus kompetíció). Tavasszal az új területek meghódításáért, majd a nyár
végi párzási idő alatt gyakorivá válnak a territoriális küzdelmek. A fiatal egyed ivaréretté
válása után új területek felkutatására kényszerül, mert anyja elűzi. Nappal is mozog, de
éjszaka és hajnalban a legaktívabb. Naponta 4-10 kilométert is kóborolhat. Portyázási
útvonalai mentén több pihenőhelyet is rendszeresen látogat, egyes tereket élelemraktárként
használhat.
Táplálkozás
A nyest mindenevő, opportunista ragadozó. Többnyire a talajszinten vadászik, de
könnyedén mozog a lombkoronaszintben is. Évszaktól és a terület jellegétől függően is magas
változékonyságot mutat tápláléka. Zsákmányul ejti a vándorpatkányt, a házi egeret, az erdei
egereket, a mezei pockot, ritkán megfogja a pézsmapockot, a denevéreket, és a cickányokat is.
A házi verebet, a füsti fecskét, a balkáni gerlét és a különböző háziszárnyasokat is elkapja. A
79
gerinceseken kívül gyümölcsöket, ízeltlábúakat, férgeket, dögöt egyaránt fogyaszthat. A többi
kisragadozóhoz hasonlóan kárt tehet földön fészkelő madarak állományaiban is. Nyáron és
ősszel nagyobb mennyiségben fogyaszt növényi táplálékot (zamatos, lédús gyümölcsöket),
míg az állati táplálék inkább a téli és tavaszi időszakban dominál. Szétterjedésének,
alkalmazkodóképességének egyik meghatározó kulcstényezője táplálkozási szokásainak
nagyfokú rugalmassága. A nyest táplálkozási szokásairól részletesebb tájékoztatást a ˝Mit
csinál a nyest az emberek között˝ című fejezetben adunk. Időnként, urbánus élőhelyén
tetemeket, tojásokat halmozhat fel. ˝Nagyon édesszájú˝, kedveli a magas szénhidráttartalmú
élelmet, legyen az érett gyümölcs vagy csokoládé. A falusi területen portyázó nyest nagyobb
súlyú prédákat is elfogyaszt, és tápláléka kevésbé változatos, melyben a gyümölcsök mellett
háziállatok és rágcsálók dominálnak. A budapesti nyestek táplálék összetétele az övezetek
sajátossága szerint változó. A hulladék, mint lehetséges hasznosítható forrás nem
meghatározó, mert a városban is bőven talál növényi táplálékot és zsákmányállatokat: pl.
madarakat, vagy a házi kedvencek szabadon hagyott eleségeit.
Magyarországon az Országos Emlős Ragadozó Monitorozó programunkban végeztünk
gyomortartalom vizsgálatokat (Heltai és munkatársai 2004). E szerint a nyest táplálékában
időszaktól függően a legfontosabbak a kisemlősök (tél: 47,5%, tavasz: 36,4%, ősz: 35%),
vagy a madarak (nyár: 50,0%). Jellemző, hogy a “másodlagosan fontos” táplálékok (madarak,
növények, háziállatok) fogyasztási gyakorisága esetenként megközelíti (madarak esetén
nyáron meghaladta) a kisemlősökét. A kisemlősök közül legfontosabbak az erdei egerek, de a
közönségesebb pocokfajok mellett előfordul benne a védett mogyorós pele, a csalitjáró pocok
és cickányok is. A madártáplálékban alapvetően kistestű énekesmadarak, közöttük veréb és
tengelic, háziállatok között baromfi és tojása, házinyúl és disznóvágási maradék szerepel. A
növények közül a nyest főként gyümölcsökkel táplálkozik. A zsákmányfajok 70%-a 15 és 50
gramm közötti tömegtartományba tartozik, a fennmaradó rész többségét ennél nagyobb
tömegű zsákmány alkotja. A fogyasztott állatok kétharmada talajszinten élő, harmada
bokrokon és fákon élő.
8. ábra: A nyest évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, 1999-2003, Heltai és
munkatársai 2004)
80
0%
20%
40%
60%
80%
100%
Tél Tavasz Nyár Ősz
22 17 13 24
Növények
Gerinctelenek
Egyéb gerincesek
Háziállat
Madár
Kisemlős
Rel
atív
gyak
ori
ság
Szaporodás
A pacsmagolás júniustól szeptemberig tarthat, ezen belül a csúcsidőszak július
második felében van (Stubbe 1993). A párzási játék agresszív viselkedési elemekből áll, mint
pl. kergetőzés, nyaktájék harapdálása, vonszolás, ráadásul ezt messze hangzó vijjogó, morgó,
nyávogó hangok kísérik. A párosodás időtartama hosszú, mivel a nősténynél csak az intenzív
kopuláció váltja ki a petesejtek leválását, az ovulációt. A megtermékenyült petesejtek
barázdálódása leáll, nyugalmi állapot (embrionális diapauza) következik be. A zigóták csak a
tél végén tapadnak meg a méhszarvak falának nyálkahártyáján. A késleltetett implantáció
miatt csak a következő évben, mintegy 8-9 hónapi vemhesség (Gaffrey 1961) után március és
május között születnek meg a kölykök. A nőstény 2-4 kölyköt fial, melyeket 6-8 hétig szoptat.
Biztonságos faodvakat, padlásokat, hasadékokat választ a kölykök felneveléséhez. A hím nem
vesz részt az utódok gondozásában. A kölykök anyjukat kísérve 2-3 hónapos korukban
mennek először vadászni, 4-5 hónaposan válhatnak önállóvá. A családok felbomlása
jellemzően ősszel következik be, de az anya együtt marad utódaival akár a következő
kölykezésig is. Az ivarérettséget másfél–2 éves korában éri el (Gaffrey 1961). Fogságban 10-
18 évig is élhet.
Hazai vizsgálataink során a méhlepényhegek (placentaheg) számlálása alapján 1-3
közötti alomszámokat találtunk 106 megvizsgált nyest esetében (Heltai és munkatársai nem
publikált adat). A Tiszántúlon szignifikánsan nagyobb volt a szaporulat, mint a Duna-Tisza
közén, míg a Dunántúl köztes helyet foglalt el ezek között. A szaporulat nagysága nem
81
függött a kondíciótól, illetve a kondíció sem függött attól, hogy az egyed szaporodott vagy
sem.
Nyuszt (Martes martes Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai
Miklós)
Európai elterjedés
A nyuszt Európában szinte mindenhol megtalálható, beleértve Skandinávia északi
területeit is. Hiányzik az Ibériai-félsziget nagy részéről és Görögországból. Nagy-
Britanniában korábban széleskörűen elterjedt faj volt, jelenleg azonban csak az északi
területeken található meg. Írországban foltszerű állományai vannak. Előfordul a Baleári-
szigeteken, Korzikán, Szardínián és Szicíliában is. Kifejezetten az erdősült vagy erősen
cserjés-bokros területek ragadozója, amelynek különösen az ivarérett egyedei kerülik a nyílt
területeket. Európai állománycsökkenésében valószínűleg szerepet játszott a vadászat, a
mérgezés, az erdőterületek eltűnése vagy fragmentálódása is, bár bizonyító jellegű adat csak
nagyon kis számban áll rendelkezésre. Így tudjuk például azt, hogy Oroszországban a XX.
század legmagasabb értékeihez képest a hasznosított mennyiség 80%-kal csökkent. Csökken
az állománya Hollandiában, és az üldözések miatt csaknem teljesen eltűnt a Brit-szigetekről
(Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
Stubbe (1993b) összesen három európai ország adatait ismerteti. A brit, a holland és a
francia felmérések is area- és sűrűségcsökkenésre utalnak. Hollandiában a kilencvenes évek
adatai szerint állománya tovább csökken, és az ország keleti és déli területeiről eltűnőben van.
Jelenleg már csak három helyen, Hollandia északi és középső területein bizonyítható, hogy
szaporodó állománya van (Müskens és munkatársai 2000).
A svédországi állomány változásait Helldin (2000) évszázados adatsorok alapján a
vadászati nyomás ingadozásával magyarázza. Az ingadozások okaként a kezdeti évtizedekben
a piaci viszonyok alakulását, azaz a gerezna eladhatóságát, később pedig a védelmi
intézkedéseket jelöli meg. Az erősen csökkenő terítékek miatt ugyanis a nyusztot már 1930-
ban védetté nyilvánították. A védelem hatására állománya növekedni kezdett, ezért előbb
adott helyeken és rövid, egy hónapos idényben, majd az ország teljes területén hosszabb
időszakban engedélyezték vadászatát. A hasznosítás ellenére állománya egészen a
82
kilencvenes évek elejéig növekedett, majd előbb Svédországban északi, később déli területein
is csökkenését tapasztalták. Ezt Helldin (2000) a nem átgondolt és újbóli túlzott hasznosítással
magyarázza. Ennek azonban ellentmondanak azok a tapasztalatok, amelyek a vörös róka és a
nyusztállomány változásainak szoros (negatív) kapcsolatáról szólnak. Több tanulmány is
foglalkozik a nyuszt nyolcvanas évekbeli svédországi állománynövekedésével és az utána
tapasztalt csökkenéssel is (pl. Storch és munkatársai 1990, Lindström és munkatársai 1994). A
vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy a nyusztállomány növekedésének kiváltó oka a
rókaállomány rühösség miatti jelentős sűrűségcsökkenése volt. Ugyanakkor finnországi
kutatók nem tudtak szoros összefüggést kimutatni a két ragadozó faj állományváltozása között
(Kurki és munkatársai 1998).
Napjainkban Észak- és Közép-Európában több részén állománya helyileg növekszik a
vadászat korlátozása miatt. Az Egyesült Királyságban növekszik az elterjedési területe,
Oroszországban pedig az erdősült területeken az állománysűrűsége nő (IUCN 2008).
Hazai elterjedés
A nyuszt elterjedéséről az első felmérések még 1987-ben és 1990-ben készültek
(Szemethy és Heltai 1996). Közel tíz év eltelte után 1997 és 2004 között ismételten adatokat
gyűjtöttünk a faj elterjedéséről (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és Heltai
2007). 1987-ben a válaszadók 50,0%-a, 1990-ben pedig 50,8%-a jelezte azt, hogy területén a
nyuszt egyáltalán nincs jelen. Jellemző előfordulási területe a Dunántúl és az Északi-
középhegység erdőségei voltak, de megfigyelték már a Tisza ártéri erdeiben is.
Legelterjedtebbnek Vas, Zala és Veszprém megye területén, míg legritkábbnak Csongrád,
Hajdú, Bács-Kiskun és Békés megyében bizonyult. A második felmérés során is a nyusztot a
válaszadók közel fele szintén minden évben állandó vadnak tekintette. A válaszok összesítése
alapján a nyuszt a legelterjedtebbnek továbbra is a dombvidéki és középhegységi erdőkben
tekinthető, míg az alföldi, mezőgazdasági területeken ritkább az előfordulása. Ugyanakkor
megfigyelhető, hogy a faj areája növekedett és új területeket hódított meg a síkvidékek ártéri
galériaerdeiben és a nagyobb kiterjedésű alföldi telepített erdőkben. Nem ritka, hogy
mezővédő erdősávokban találja meg életfeltételeit. A faj terjeszkedése elsősorban Bács-
Kiskun, Csongrád és Hajdú-Bihar megye területén szembetűnő. Az Alföldön történő
terjeszkedést a csapdázások eredménye is alátámasztotta, például Apajon és Dévaványán is
sikerült már nyusztot fognunk.
83
8. táblázat: A nyuszt előfordulásának változása 1997 és 2006 között (Forrás: SZIE VMI
kérdőíves felmérések)
Kategória 1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
N % n % n % n % n % n % n % n % n %
Nem
Fordul elő 69 21,0 108 23,0 142 29,2 96 22,8 98 21,4 95 21,5 87 19,5 100 22,0 99 24,6
Állandó 175 53,4 230 49,1 264 54,3 249 59,1 271 59,3 238 53,8 272 60,8 267 58,9 221 54,9
Alkalomszerű 84 25,6 131 27,9 80 16,5 76 18,1 88 19,3 109 24,7 88 19,7 87 19,1 82 20,5
Mindezek alapján a nyuszt eredeti élőhelyén napjainkban közönséges ragadozónak
számít. Állománya valószínűleg növekszik, és kihasználva az élőhelyi feltételekben számára
bekövetkező pozitív változásokat, új területeken jelenik meg.
10. térkép: A nyuszt elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
A nyuszt főként a dombvidéki és középhegységi erdőkben fordul elő gyakrabban, míg
az alföldi, jellemzően mezőgazdasági területeken ritkább a jelenléte. Élőhelyeit tehát erdők
84
jelentik, melyek egyaránt lehetnek lombhullató, fenyves és elegyes erdők. Az erdőállomány
kora, az odúképződés révén, meghatározó a nyuszt előfordulása szempontjából. Megél
bokorerdővel borított területeken is. A szaporodó egyedek kerülik a fátlan vegetációt,
kedvelik a dús aljnövényzetű erdőket, ahol a rágcsálósűrűség is nagyobb (Mitchell-Jones és
munkatársai 1999). Nemcsak zárt erdőségekben, hanem a nagyobb kiterjedésű (100 ha körüli)
erdőfoltokban és erdősávok hálózatában is előfordulhat. Ennek köszönhető, hogy akár alföldi
és mezőgazdasági területeken is találkozhatunk vele. Olyan területeken telepszik meg, ahol az
erdőgazdálkodáshoz kapcsolódó zavarás kicsi. Esetenként megfigyeltek télen a lakott terület
szélére bejáró egyedeket is, de a településeket a nyesttel ellentétben többnyire kerüli.
Küllemi bélyegek
A nyuszt alkatilag nagyon hasonlít a nyesthez, de fülei kissé nagyobbak, peremük
világosabb, mint a nyesté. Torokfoltja általában krémszínű, alakja lekerekített, szemben a
nyesttel, melynek fehér torokfoltja villásan elágazik és egészen a mellső lábakig lehúzódik.
Szőrzetének alapszíne vöröses-barnától csokoládébarnáig terjedhet, szőrzete selymesebb, mint
a nyesté. Orra fekete színű. A nőtény testtömege legfeljebb 1,5 kg, míg a hímé akár 2,2 kg is
lehet. Fogképlet: 3141/3142.
Életmód
Lengyelországban végzett vizsgálat szerint a rádióadóval ellátott hím, illetve nőstény
nyusztok átlagos mozgáskörzete 2,2, illetve 1,5 km2, naponta 10 km utat is megtehetnek
(Zalewski és munkatársai 1995). A mozgáskörzet kiterjedése őszi-téli időszakban
egyharmaddal kisebb, mint az év többi részében. A hím poligám, területén belül két-három
nőstény is élhet. Territóriumának határait szagjelekkel, például vizelettel, ürülékkel,
végbélmirigyének váladékával jelöli. Főként éjszaka és szürkületben jár tápláléka után.
Sötétben való vadászatát éjszakai látásán túl - a ragadozókra egyébként általában jellemző -
hosszú tapintószőrei (az ún. szinusz szőrök) is segítik, melyek a pofarészen, az állon, a
szemek körül és a mancson egyaránt megtalálhatók. A hó alatt is képes megkeresni a
rágcsálókat, a bundája olyan tömött, hogy a hóban tett hosszú vadászútja során sem ázik át.
Rádiótelemetriás vizsgálat szerint (Zalewski 1997a) a nyuszt évente akár 150-200 különböző
pihenőhelyet is használhat, ha erre van lehetősége. A nyári párosodási időszakban a hímek és
85
nőstények egymáshoz közel választanak pihenőhelyet, mely leggyakrabban talaj közeli odú,
vagy fák odva lehet, és csak ritkán madárfészek (Zalewski 1997b). Téli nyomszámlálás
alapján a nyuszt sűrűsége évtől függően 4,4 és 6,5 egyed/10 km2 között változhat.
Táplálkozás
A nyuszt jellegzetes erdei ragadozó, táplálkozási szokásai alapján generalista és
opportunista. Táplálékát számos külföldi vizsgálat alapján leggyakrabban rágcsálók, rovarevő
emlősök, madarak, gyümölcsök, és érdekességként például hiúz zsákmánymaradványai
alkotják (Skandinávia: Pulliainen 1980, 1982, Pulliainen és Ollinmäki 1996, Helldin 2000,
Svájc: Marchesi és Mermod 1989, Skócia: Lockie 1961, Lengyelország: Goszczynski 1986,
Jedrzejewski és munkatársai 1993, mediterrán szigetek: Moreno és munkatársai 1988,
Clevenger 1993). Talajszinten és a fák lombkoronájában is sikeres vadász. Ügyességét jelzi,
hogy a mókust is képes zsákmányul ejteni. Hazai vizsgálatok a Boronka-melléki Tájvédelmi
Körzet erdőségében négy éves, valamint a Duna-Dráva Nemzeti Parkban, Gyékényes
közelében található Lankóci erdőben két éves időszakban zajlott. A táplálék-összetételt
hullaték analízissel vizsgáltuk, a kisemlős forrás felmérése élvefogó csapdázással zajlott
(Lanszki és Horváth 2005, Lanszki és munkatársai 2006). A hazai nyusztok tápláléka
alapvetően erdei kisemlősökből áll. Ezen belül legfontosabb az erdei pocok, de emellett
erdeiegér fajokat is jelentős arányban zsákmányol. Alkalmilag fogyaszt vízipockot,
törpeegeret, cickányokat, mezei nyulat és nyílt területekhez kötődő rágcsálókat, így például
mezei pockot is. Táplálkozásában a madarak – melyek főként kistestű énekesmadarak és
fészekaljuk – csak másodlagos, vagy harmadlagos szerepet töltenek be, vagyis ekkor is más
táplálékcsoport a meghatározó. Gerincteleneket, pl. futóbogarakat gyakran, de alacsony
mennyiségi arányban fogyaszt. Télen rájár a sebzésben elhullott (vagyis nem betegségben
elpusztult) nagyvadra. ˝Édesszájú˝, a vadon termő gyümölcsök, pl. szeder, cseresznye, körte a
nyári időszakban akár a nyuszt legfontosabb táplálékát is alkothatják és szerepük ősszel is
jelentős. Szerepet játszik az erdei gyümölcsök terjesztésében. Étlapja egész évben változatos,
fajokban gazdag, melyen például a Boronkai területen 62 különböző zsákmány és 11 növényi
táplálékféleség szerepelt. A hazai nyusztok zsákmányának 90 százalékát apró, 50 grammnál
kisebb tömegű zsákmány alkotja. Annak ellenére, hogy kiváló famászó, a fogyasztott
zsákmány állatok 80 százaléka talajszinten él.
86
Szaporodás
Párzási időszaka júliusban és augusztusban van, az ivarzás egy-két hétig, a párosodási
készség néhány napig tart. A hím csak ebben a rövid időszakban marad a nőstény közelében.
Vemhessége igen hosszú, 8-9 hónap, ezen belül a magzatok tényleges fejlődése mindössze
1,5-2 hónap. Ennek oka a nyestnél ismertetett késleltetett beágyazódás (implantáció). A
nyuszt (is) a táplálékban gazdag tavaszi időszakra időzíti kölykezését, mikor a kölykeit képes
táplálékkal ellátni. Évente csak egyszer kölykezik, a március végétől májusig tartó
időszakban. A vakon és süketen világra jött kis nyusztok súlya kb. 30 gramm. Almonként 2-7,
leggyakrabban 3-4 kölyök születik, melyek felnevelésében a hím nem vesz részt. A kölykök
kb. 2-3 hónapos korukig szopnak, de már ezt megelőzően, kb. 6 hetes korukban elkezdenek
áttérni a szilárd táplálékra. A 32. napi szemkinyílás körüli időszakot követően rövidesen
elkezdenek kijárni a fészekből. Nyár végéig, ősz elejéig az anyjuk mellett maradnak, majd
elhagyják annak territóriumát és önállóvá válnak. A születést követő évben válnak a fiatalok
ivaréretté, bár egyes vizsgálatok szerint a nőstények csak a harmadik évben párosodnak
először.
Eurázsiai borz (Meles meles Linnaeus, 1758) (Lanszki József és
Heltai Miklós)
Európai elterjedés
A borz elterjedési területe Írországtól Japánig, illetve Finnországtól Izraelen át Irán és
Afganisztán területén keresztül egészen Kínáig tart. Európában csak a Baleári-szigetvilágból
hiányzik. Az 1600-1700 méter tengerszint feletti magasságig fordul elő. Életfeltételeit
egyaránt megtalálja a lombos és vegyes erdőkben, a bokros területeken és a mezőgazdaságilag
művelt tájakon is. Európai populációja stabilnak tekinthető, bár a mezőgazdasági területeken
néhol csökkenést tapasztalnak. Az európai sűrűségadatok nagy szóródást mutatnak: míg a volt
Csehszlovákia területén 1-6 egyedet becsültek 1000 hektáronként, addig Skóciában ez az
érték akár 60 egyed is lehet (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
A borz a terepökológiai kutatások egyik legnépszerűbb faja. Viszonylag rövid idő alatt
két rendkívül népszerű összegző munka is megjelent e fajjal kapcsolatban (Kruuk 1989, Neal
87
és Cheeseman 1996). Az európai létszámadatokat és populációváltozásokat Griffiths (1993),
Griffiths és Thomas (1993), valamint Griffiths és Kryštufek (1993) gyűjtötték egybe.
Értékelésük szerint a XX. század második felében szinte mindenhol tapasztalható
állománycsökkenést a korábbi legális hasznosítás (a vadászat), a védelmi intézkedéseket
követő orvvadászat, az élőhelyi változások és az olyan emberi hatások, mint például a közúti
gázolások együttesen okozták. Azonban az 1980-as évek második felétől már szinte
mindenhol állománynövekedését tapasztalták.
A skandináv országokban nemcsak sűrűségnövekedését, hanem északi irányú
terjeszkedését is leírták. Svédországban és Norvégiában 1940 és 1990 között közel 300
kilométerrel helyeződött északabbra elterjedési területének határa, sőt az 1990-es évek elején
- alkalmanként - az Északi Sarkkör közelében is megfigyelték (Bevanger és Lindström 1995).
Hasonló tendenciát tapasztaltak Finnországban is, bár ott csak 100 kilométerrel tolódott
északabbra a faj elterjedési területe a negyvenes évek közepén tapasztaltakhoz képest, és itt
még nem érte el az Északi Sarkkört. A borz terjeszkedése és sűrűségnövekedése annak
ellenére következett be, hogy a nyestkutya – a korábban ismertetettek szerint - ugyanebben az
időszakban jelent meg és terjedt el Finnországban (Kauhala 1995).
Wozencraft (2005) legújabb összegzése nem hozott új információkat, de külön kiemeli
a Brit-szigeteken és Ukrajában tapasztalt jelentős állománynövekedést. Holmala és Kauhala
(2006) összegzése szerint a borz állománya egész Európában növekszik és ennek hátterében a
veszettség elleni immunizáció is állhat.
A sűrűségnövekedést közvetve bizonyítja az is, hogy egyre több közlemény jelenik
meg a növekvő borzállománnyal együtt járó problémákról: így a gümőkór terjesztésében
játszott szerepéről (Ocorry-Crowe és munkatársai 1996, Rogers és munkatársai 1999, Delahay
és munkatársai 2000); az állományszabályozás fontosságáról és megoldási lehetőségeiről
(amelyek között még a sterilizáció is lehetőségként merül fel), valamint a betegségek
terjesztésének megakadályozásáról (Tuyttens és Macdonald 1988, Tuyttens és munkatársai
2000); a mezőgazdasági terményekben okozott károkról (Roper és munkatársai 1995), vagy
éppen a kártétel megakadályozásának lehetőségeiről (Poole és McKillop 1999, Poole és
munkatársai 2001).
Hazai elterjedés
88
A borz 1973 és 2001 között védett, azóta idényben – június 1 és február 28 között -
vadászható fajunk. Állománysűrűségére vonatkozóan 1987 óta állnak rendelkezésre becslési
adatok. A rókánál tapasztaltakhoz hasonlóan a 2003-ban a borz állománya is csökkenést
mutatott, azóta pedig az adatok viszonylag nagy szórása mellett állománya országosan
stabilizálódik, bár a Duna-Tisza közén csökken. Gyakorlatilag befejezettnek tekinthető a borz
hazai területfoglalása és mára nincs olyan táj, ahol e faj ne fordulna elő. 2002-ben a
válaszadók alig 3%-a (567 válaszból mindössze 14), 2003-ban már csak 1,8%-a (555
válaszból mindössze 10) jelezte azt, hogy területén a borz egyáltalán nem fordul elő. 2004-
ben egyáltalán nem érkezett nemleges válasz. Később ismét 4 vadászterület (2005-ben 0,72%:
553 válaszadóból és 2006-ban 0,86%: 464 válaszadóból) jelezte, hogy területén a borz nem
fordul elő (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és munkatársai 2007).
9. táblázat: A borz sűrűségének alakulása Magyarországon (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Év Átlagos sűrűség
(pld/1000 ha)
SD
1987 2,0 2,5
1990 1,9 2,3
1994 2,6 3,0
1995 2,5 2,8
1997 2,7 2,9
1998 3,0 3,4
2000 3,2 3,7
2001 3,9 4,1
2002 4,9 8,3
2003 4,1 3,8
2004 4,1 4,8
2005 4,0 4,7
2006 3,9 3,9
10. táblázat: Az egyes régiók borz-sűrűségének (pld/1000 ha) alakulása (forrás: SZIE VMI
kérdőíves felmérések)
89
Év
Dunántúl Duna-Tisza-köze Tiszántúl
Átlag SD Átlag SD Átlag SD
1987 2,7 2,7 1,9 2,3 0,7 1,3
1990 2,7 2,3 2,0 2,5 0,4 0,7
1994 3,7 3,4 2,3 2,7 0,9 1,4
1995 3,5 3,1 2,5 2,8 0,9 1,4
1997 3,3 3,2 2,8 2,8 1,0 1,4
1998 3,9 3,8 3,0 3,1 1,2 1,4
2000 4,5 4,2 3,0 3,2 1,1 1,4
2001 5,3 4,9 3,3 3,2 2,0 2,3
2002 5,6 4,4 5,5 11,9 2,1 1,9
2003 4,9 4,1 4,1 3,8 2,3 2,3
2004 4,6 5,6 4,5 4,9 2,6 2,6
2005 4,6 4,7 4,3 5,5 2,8 2,8
2006 4,5 3,5 3,9 4,7 2,6 2,7
9. ábra: A borz terítéke 2002 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)
0
500
1 000
1 500
2 000
2 500
3 000
3 500
4 000
4 500
5 000
2002 2003 2004 2005 2006 2007
90
11. térkép: A borz elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
Domb- és hegyvidéki lombhullató és lomb-fenyő elegyes erdőkben, bozótosokban,
akácfoltokban, folyó menti élőhelyeken, mezőgazdasági területeken él. Az utóbbi időben
mind gyakrabban találkozhatunk vele emberi településeken, így külvárosi kertekben és városi
parkokban is. A teljesen nyílt területek kivételével Megél a síkvidéken is. Előfordulását
befolyásolja a talaj minősége, ugyanis kotorékát maga ássa a laza talajba, mely lehet
árokparton, utak mentén, erdőben, villanyoszlopok lábánál is (Faragó 2002, Heltai 2002,
Lanszki 2002).
Angliai élőhelyi vizsgálatok eredményei alapján nagy jelentősége van a kotorék
helyének megválasztásában a talajadottságoknak: lehetőség szerint a viszonylag könnyen
ásható, de beomlástól nem veszélyeztetett, meleg, száraz talajokat, illetve kőzeteket választja
(Neal és Cheeseman 1996). Ennek alapján egyaránt meghatározó az alapkőzet, a vízvezető
képesség, a talajmélység, lazább talaj esetén a gyökerekkel átszőttség. Különösen kedveli a
nem túl laza homoktalajokat, pl. Angliában a Wytham erdei borzkotorékok kimutathatóan
követték az erdőn végighúzódó, kotorékásásra alkalmas homoksávot (Hancox 1973 cit. Neal
és Cheeseman 1996).
91
Az alapkőzet és talaj mellet fontos tényező a terület vegetációs fedettsége is.
Angliában egy országos program keretében az ország 1,05%-át lefedő 1x1 km-es hálózatban
(Cresswell és munkatársai 1990) mérték fel a kotorékok számát. A fővárak elhelyezkedése
alapján a sövények, természetközeli lomboserdők, 3-5 m magas, illetve 3 m alatti cserjések és
páfrányosok esetén találtak preferenciát, és kifejezetten elkerülést tapasztaltak az intenzív
gyep- és szántóföldi kultúráknál. Különösen fontos volt a fedettség a kölykök felnevelésére
szolgáló fővárak esetén (Neal és Cheeseman 1996).
A borz esetében is számos vizsgálat mutatott rá arra, hogy a táplálékellátottság
növekedése csökkenti, illetve fordítva, a táplálékforrások kimerülése növeli az egyedek
otthonterületét (Kruuk és Parish 1982, Da Silva és munkatársai 1994), ami befolyással lehet a
kotorék helyének megválasztására is. Más vizsgálatok ugyanakkor azt találták, hogy a
táplálékforrások változása nem feltétlenül vezet a territórium szerkezet megváltozásához
(Roper és munkatársai 1986, Cheeseman és munkatársai 1987). Ezekben az esetekben
szabályozó tényezőként szerepelhet a megfelelő kotorék ásására alkalmas helyek száma.
Heltai és Kozák (2004) alföldi (Debrecen melletti erdőspuszta és Hortobágy)
területeket érintő borz élőhely-kedveltségi vizsgálatai során elsősorban a vegetáció és a
borítottság szempontjából vizsgálta a faj kotorékhely választását. Adataik alapján
megállapítható, hogy két mintaterületen belül, ahol a környezeti tényezők (geológiai, vízrajzi,
táplálék ellátottsági adottságok) lehetővé teszik, ott a faj kis preferenciát mutat az erdősült
területekhez. Az erdőspusztai részen pedig a telepített erdei fenyvesekhez mutat preferenciát.
Ennek oka lehet az erdőtelepítési és nevelési technológia, mert ahova ezeket az erdőket
telepítették, ott a talajtani adottságok kifejezetten alkalmasak a kotorékásásra. Kis
kiterjedésük miatt a környékbeli, könnyen elérhető élőhelyek pedig megfelelő táplálkozó
területet jelenthetnek. Véleményük szerint a hortobágyi mintaterületen tapasztalt nagyon kis
kedveltség a nyílt területekhez a talaj- és vízrajzi adottságoknak tudható be. A borz alföldi
élőhely-preferenciája mintaterületeik adatai alapján csak részben függ a növényzettől és a
borítottságtól. A talajtani és vízrajzi adottságok, esetleg a táplálék-ellátottsági viszonyok
sokszor meghatározóbbak.
Küllemi bélyegek
A borz feje vékony és hegyes, teste és lábai rövidek, amelyek tömzsi benyomást
kölcsönöznek neki. A borz alapszíne szürke, a szem és a fül vonalán húzódó két fekete sávval.
92
Törzshosszúsága 60-90 cm, farok hosszúsága 15-20cm, testtömege 10-15 (23) kg. A hím
kissé nagyobb a nősténynél (Széky 1979, Trense 1989). Talpa szinte teljesen csupasz,
nyomképében mind az 5 ujj lenyomata látszik. Mellső lábán a karmok hossza a 2 cm-t is
meghaladhatja, a hátsó lábak karmai rövidebbek (Náhlik 1990). Fogképlet: 314(3)1/314(3)2=
Életmód
Kotoréklakó emlős. Általában több kijáratú, gyakran többszintes, labirintusszerű
kotorékát (ez az ún. borzvár) generációkon keresztül használja. A kijárat alakja általában
vízszintes irányban ovális, szemben a rókáéval, mely többnyire függőlegesen ovális. A kijárat
előtt földkupac található, melyet gyakran teknőszerűen alakít ki. Ezek az ismérvek azonban
önmagukban nem elegendőek a kotorék lakójának megállapítására, hiszen a róka elfoglalhat
borzvárat, illetve egy sok kijáratos várat a róka és a borz megosztva is használhat. A borzra
jellemző, hogy ürítő helyeinek (ún. latrinák) többsége a vára közelében található, és a földbe
kapart kis gödröket többször is használja. A borzcsalád rendszerint egy főkotorékban és a
hozzá kapcsolódó mellék-, illetve egyes kotorékokban lakik. Roper vizsgálata szerint (cit.
Neal és Cheeseman 1996) egyetlen borzvár terület 300-740 m2 is lehet, a járatainak térfogata
5-25 m3, a járathossz 100-360 m, mélysége 62-124 cm, a kijáratainak száma 2 és 80 között, a
latrinák száma pedig 8 és 78 között változhat. Éjszakánként akár 90 ha területet is képes
bejárni, de mozgáskörzete az időjárástól és az évszaktól függően akár 100-200 ha-t is kitehet
(Kruuk 1989, Neal és Cheeseman 1996). Az őszi hónapokban a növényi táplálék (például
kukorica) nagyarányú fogyasztásával jelentős bőr alatti és hasűri zsírt halmoz fel. Téli
időszakban, hideg időjárás és táplálékhiány esetén napokig nyugalmi állapotba kerül, de
valódi téli álmot – a nyestkutyánál említettek szerint – nem alszik (Lüps és Wandeler 1993).
Bár képes kőfalakra, alacsonyan elágazó bokrokra felkapaszkodni, talajszinten élő állat.
Táplálkozás
A borz az európai menyétfélék közül a legkevésbé ragadozó életmódot folytató faj. A
borz táplálkozását tekintve egyszerre generalista és specialista. Élőhelyén alapvetően a
táplálékkínálatnak megfelelően meglehetősen specialista, de új táplálékkínálati feltételek
között gyorsan tud váltani, és a rendelkezésre álló forrást maximálisan kihasználni. Ez a
táplálékváltás az évszakos táplálékkínálat függvényében is megfigyelhető (Neal és
93
Cheeseman 1996). Külföldi vizsgálatok szerint, táplálékában a gyűrűs férgek, a talajszinten
élő rovarok, a gyümölcsök, a gabonafélék, a kisemlősök, vagy a kétéltűek lehetnek
elsődlegesen fontosak (pl. Kruuk és Parish 1982, Ciampalini és Lovari 1985, Lüps és
munkatársai 1987, Kruuk 1989, Pigozzi 1988, 1991, Goszczynski és munkatársai 2000). A
legtöbb területen a földigiliszta fogyasztása kiemelkedően nagyarányú, azonban a borz
táplálék-összetétele, a különböző adottságú élőhelyek jellegétől függően változik (pl. Pigozzi
1988, Kruuk 1989, Goszczynski és munkatársai 2000). Az európai irodalom feldolgozása
alapján (Goszczynski és munkatársai 2000) a borz táplálékában a földigiliszta szerepe a 37-
40. földrajzi szélességi fokon megfigyelt nulla értékről az 55-63. szélességi fokon tapasztalt
40-70%-ra emelkedik. Ezzel fordított trend figyelhető meg a növényfogyasztásban. A
gerincesek az északi vidékeken, a gerinctelenek a déli területeken fordulnak elő nagyobb
gyakorisággal a borz táplálékában.
Hullatékelemzése alapozott vizsgálataink szerint (Lanszki és munkatársai 1999, Heltai
és Lanszki 2003, Lanszki 2004) a borz táplálék-összetétele az élőhelytől nagyban függ.
Erdőkkel övezett tavak körzetében élő egyedek táplálékában télen a földigiliszták, tavasztól
őszig a kétéltűek jelentik a legfontosabb táplálékforrást. A kisemlősök és a többi zsákmány
szerepe itt alárendelt. Ezzel szemben mezőgazdasági területen élő borz tavaszi és nyári
táplálékában a gerinctelenek (főként giliszták), ősszel pedig a növények a legfontosabbak. A
növényi táplálékok közül leggyakrabban a kukoricát fogyasztja. Ősszel a kisemlősök közül
különösen a mezei pocok fogyasztása lehet jelentős. Rendkívül erős ásókarmaival – még télen
is - néhány másodperc alatt kiássa a pockokat a földalatti fészkükből. Területtől és időszaktól
függően előfordul madár és fészekalj, továbbá dögfogyasztás is. Étrendjében - a gerinctelenek
gyakori előfordulása miatt - a kis tömegű, 15 gramm alatti, talajszinten élő zsákmány
dominál. A borz tápláléka fajokban gazdag, mezőgazdasági területen végzett hat éves
vizsgálatban 25 állat- és 6 növény- erdei élőhelyen, négy éves vizsgálatban 47 állat- és 11
növénytaxon fordult elő. A rendelkezésre álló táplálék-források szűk sávját, a specialista
fajokra jellemzően használja ki. Ennek ellenére is generalista fajnak nevezhető, kiváló
alkalmazkodóképessége, élőhelyenként eltérő forráskihasználásra való képessége alapján.
Ebben az esetben is az Országos Emlős Ragadozó Monitorozó programunkban
végeztünk gyomortartalom vizsgálatokat (Heltai és Lanszki 2003). Az évszakos táplálék-
összetétel vizsgálata alapján az őszi időszak kivételével (36%) a kisemlősök voltak a borz
leggyakrabban (60-73%) fogyasztott táplálékai. E fajok közül is leggyakrabban a mezei pocok
fordult elő, míg egy alkalommal hörcsög fogyasztását is tapasztaltuk. Másodlagos fontosságú
táplálékforrásnak (őszi időszakban elsődlegesnek) a növényeket, ezen belül is elsősorban a
94
napraforgót tekinthetjük. E mellett előfordult táplálékként kukorica, tölgymakk és
gyümölcsök is. Igen alacsony volt a gerinctelenek fogyasztási gyakorisága, földigilisztát
mindössze három gyomorban találtunk. Két alkalommal is kimutatható volt a gyomorban
házimacska maradvány, de nem lehetett eldönteni, hogy dögevés vagy közvetlen
zsákmányolás történt-e. Hasonló a helyzet az egy alkalommal kimutatott mocsári teknős
esetében is. A vadgazdálkodás szempontjából fontos vadfajt mindössze egy alkalommal
mutattunk ki, a fogyasztott gímszarvas esetében viszont nyilvánvalóan dögevés történt.
Apróvad fogyasztására utaló jelet a vizsgálatok során nem találtunk. Vizsgálataink jelenleg
nem támasztják alá a borz jelentős, vadban és védett fajokban feltételezett kártételét. A
megtalált huszonnégy táplálékalkotóból egyik sem tartozott a fenti kategóriákba. A borz
táplálékában a 15-50 g-os tömegtartományba tartozó zsákmány dominált (78%), az esetek
10%-ában 15 gramm alatti zsákmány fordult elő. A nagyobb súlyú kategóriákba eső prédák
fogyasztási gyakorisága alacsony volt. A borz alapvetően (95%-ban) talajszinten élő prédát
fogyasztott.
10. ábra: A borz évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, 1999-2003, Heltai és
Lanszki 2003)
0%
20%
40%
60%
80%
100%
Tél+tavasz (16) Nyár (10) Ősz (8)
Növények
Gerinctelenek
Egyéb gerincesek
Csülkös vad
Háziállat
Egyéb madár
Mezei nyúl
Kisemlősök
Rel
atív
gyak
ori
ság
Szaporodás
Párosodási időszaka a nyári hónapokra esik, a nőstények párosodási készsége
mindössze néhány napig tart. Ilyenkor aktívbbak, bár alapvetően éjszaka és szürkületkor
mozognak. A borz magányosan vagy nagycsaládban (klánban) is élhet. A klánokban a
95
különböző korú és ivarú egyedek, akár tucatnyian együtt élnek (Cheeseman és munkatársai
1989, Kruuk 1989, Neal és Cheeseman 1996). A hímek általában több nősténnyel, illetve a
nőstények több hímmel is párosodnak. A párzás a kotorékban, vagy azon kívül is történhet. A
vemhessége a késleltetett implantáció miatt igen hosszú, 8-11 hónap. A blasztociszták
implantációja a méhszarv falába december eleje és január közepe között történik. Az ekkor
kezdődő tényleges kihordási fázis mintegy 45 nap (Lüps és Wandeler 1993). A kölykezés
február és április között zajlik, a kölykök száma akár 6 is lehet, de leggyakrabban 2 és 4
között változik. A nőstények évente, vagy kétévente kölykeznek (Gaffrey 1961).
Hazai vizsgálataink során placentaheg számlálás alapján 1-3 kölyköt találtunk (n=45).
A borzok szaporulatában nem lehetett kimutatni szignifikáns különbséget az országon belül,
de a Dunántúlon a szaporulat valamivel nagyobb volt. Ez az eredeti dunántúli elterjedtségre,
illetve élőhelyre utal. A szaporulat nem függött a kondíciótól és a kondíció sem függött attól,
hogy az egyed szaporodott vagy sem. A borz kondíciójában nem lehetett lényeges
különbséget kimutatni a három országrész (Dunántúl, Duna-Tisza köze, Tiszántúl) között,
illetve országos szinten sem az ivarok között (Heltai és munkatársai nem publikált adat).
A kölykök két- három hónapos korukig szopnak (Gaffrey 1961, Neale 1977), de már a
10. élethéttől elkezdenek szilárd táplálékot fogyasztani. Szemük 28-35 napos korban nyílik ki,
négy hónapos korukra kialakul a végleges fogazatuk. Két hónapos koruktól kijárnak a
kotorékból és öt hónapos korukra (őszre) önállóvá válnak. Többségük ősszel elvándorol, de
egy részük csak a következő évben keres saját területet (Kruuk 1989, Neal és Cheeseman
1996). Gaffrey (1961) szerint másfél évesen, a legtöbb szerző szerint kétévesen ivarérett a
borz, bár megfigyelték vemhességét egyéveseknél is (Lüps-Wandeler, 1993).
Eurázsiai- vagy közönséges vidra (Lutra lutra Linnaeus, 1758)
(Lanszki József)
Európai elterjedés
A vidra korábban Európa-szerte elterjedt faj volt, állománya azonban Európa középső
és északi területeinek nagy részén jelentősen csökkent. Hiányzik a nagyobb szigetek, így
Korfu, Leszbosz, Khiosz és Euboeia kivételével a mediterrán szigetvilágból. Kipusztult
Lichtenstein, Hollandia és Svájc területéről. Számos visszatelepítési és sűrűségnövelési
96
programot hajtottak végre többek között Svájcban, Svédországban, Nagy-Britanniában és
Spanyolországban. A vizes élőhelyek - patakok, folyók, tavak - ragadozója. Jelenlétéhez
különösen fontos a megfelelő vízminőség, táplálékellátottság és a partvonal megfelelő
növényzetborítása. Az 1960-as, 1970-es években Európa-szerte jelentős állománycsökkenés
következett be, valószínűleg a mérgező kemikáliák (PCB-k, DDT), a vadászat és az
élőhelyvesztés együttes hatására. Életerős állományok maradtak fent Portugáliában,
Írországban, Görögországban, Skóciában és az észak-orosz tajgában. Jelenleg több területen
természetes megtelepedése figyelhető meg például Finnországban és Nagy-Britanniában. A
finnországi állományt 1000, a nyugat-franciaországit 250-400, az olaszországit 130, a
németországit 500-1000 példány közöttire becsülték (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
A legtöbb ragadozó fajjal ellentétben a vidra elterjedéséről és állományalakulásáról
számos európai összefoglaló mű és nemzeti felmérés látott napvilágot (pl. Chanin 1985,
Kruuk 1995, Macdonald 1983, Mason és Macdonald 1986). Az IUCN-en belül külön vidra-
szakértő csoport alakult saját periodikával és ajánlott felmérési módszertannal (Chapman és
Chapman 1982, Kruuk és munkatársai 1986, Macdonald 1983, Reuther és munkatársai 2000).
A faj helyzetével foglalkozó írásokat témájuk alapján három nagy csoportba sorolhatjuk:
• A hatvanas-hetvenes évek jelentős állomány- és area-csökkenés, aminek okai között a
kemikáliák (elsősorban a PCB-k és a DDT) jelenléte, az általános élőhelyromlás és
fragmentáció, valamint a vadászat is szerepel. Chanin (1985) foglalta össze az ezzel
kapcsolatos publikációk adatait. Ezek alapján az európai országokat négy csoportba
sorolta: ahonnan már kihalt vagy erősen lecsökkent az állomány (8 ország); ahol
jelentős országos állománycsökkenéseket tapasztaltak (6 ország); ahol gyakori
előfordulású, de lokálisan állománycsökkenést is tapasztalnak (3 ország); és végül
Írország, ahol a vidra általánosan elterjedt.
• A legfontosabb mérgező anyagok koncentrációjának csökkenése és az ezen túlmenő
pozitív élőhelyi változások hatására bekövetkező állománynövekedések, azaz a
korábban említett okok közül kettő hatásának tételes bizonyítása (pl.: Sjoasen és
munkatársai 1997, Fox 1999, Roos és munkatársai 2001).
• A skandináv országokban az amerikai nyérc terjedése és a két faj interspecifikus
kompetíciója, ami elsősorban a télen fellépő jelentős táplálkozási niche-átfedés miatt
következik be (pl.: Erlinge 1972, Kauhala 1996c).
97
A több generáción keresztül tapasztalt állományhanyatlás következtében az IUCN 1999-
ben a vidrát a veszélyeztetett fajok között sérülékeny (vulnerable, potenciálisan
veszélyeztetett) fajként listázta (Hilton-Taylor 2000).
Az aktív és passzív védelem, a vizes élőhelyek általánossá váló javulása, a mérgező
anyagok koncentrációjának csökkenése következtében a kilencvenes évek felmérései szerte
Európában a faj terjedését és állománynövekedését mutatják (pl. Németország: Reuther és
Roy 2001, Spanyolország: Cortés és munkatársai 1998 és Ruiz-Olmo és Delibes 1998,
Lengyelország: Breziński és munkatársai 1996, Szerbia és Montenegro: Paunovic és
Milenkovic 1996, Portugália: Trindade és Farinha 1998, áttekintő munka: Reuther és
munkatársai 2000, Conroy és Chanin 2002). A javuló állományhelyzetre való tekintettel az
IUCN a Vörös Listán a vidrát a veszélyeztetettség közeli faj (Near threatened) kategóriába
sorolta (IUCN 2007). Az állománynövekedés helyenként már olyan mértékű, hogy egyes
szerzők a növekvő károkozás miatt esetleg újból fellépő üldözéstől félnek, elsősorban a
magánosításon ebben az évtizedben átesett közép-kelet-európai régióban (Reuther 1998,
Kranz 2000).
Az 1994-ben 37 országot átfogó felmérés eredményéhez képest, a 2001-ben végzett
felmérés (összefoglalta: Conroy és Chanin 2001, Chanin 2003) szerint a növekvő
vidraállományok aránya 28%-ról 38%-ra emelkedett, ezzel együtt csökkent azon országok
részaránya (40%-ról 22%-ra), melyekben a vidra ritka, vagy kipusztult fajnak tekinthető. A
stabil állományokkal rendelkező országok részaránya (a fennmaradó rész) nem változott
lényegesen.
Hazai elterjedés
Az országos átlagos sűrűség az 1990-óta eltelt időszakban a becslések szerint 0,5 - 0,8
egyed/1000 ha között alakult, és enyhén, de folyamatosan emelkedett 2004-ig, azóta pedig a
becslések stabil állományt mutatnak. Hasonló a helyzet az előfordulási területén, ahol az
1990-es becsült 1,0 egyed/1000 hektáros sűrűség 2004-re folyamatos trend mellett 1,6
egyed/1000 hektárra nőtt és azóta ezen a szinten maradt. Míg a sűrűség adatok enyhe
növekedést mutatnak, addig az előfordulási területet jellemző, és a sűrűségadatoknál
lényegesen megbízhatóbbnak tekinthető előfordulási információk kategóriáinak - nincs,
állandó, alkalomszerű – eloszlása gyakorlatilag nem változott 1990 óta. Ez azt jelenti, hogy a
98
faj elterjedési területe valószínűleg nem változott az elmúlt majd két évtizedben (Heltai 2002,
Heltai és munkatársai 2002, és 2010).
11. táblázat: A vidrasűrűség változása 1990 és 2006 között (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Év
Országos átlagos sűrűség Sűrűség az előfordulási területen
n pld/1000 ha SD n pld/1000 ha SD
1990 192 0,5 0,7 72 1,0 0,7
1994 291 0,4 0,7 84 1,1 0,9
1995 386 0,5 1,0 137 1,3 1,3
2000 554 0,5 1,1 188 1,3 1,6
2001 470 0,5 1,2 171 1,4 1,6
2002 567 0,7 1,2 265 1,4 1,4
2003 535 0,7 1,5 261 1,5 1,8
2004 499 0,8 1,5 243 1,6 1,9
2005 534 0,8 1,8 260 1,6 2,3
2006 446 0,7 1,4 268 1,6 1,8
99
12. térkép: A vidra elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
A vidra előfordulása, territóriumának kiterjedése és zsákmányszerzése függ a
rendelkezésre álló táplálék-készlettől, a zsákmányfajok évközi állományváltozásától (Erlinge
1967, 1968, Kruuk és munkatársai 1990, 1991, Lanszki 2002a). A vidra előfordulás függ
továbbá a partvonal állapotától, az emberi behatásoktól is (Carss 1995, Kemenes és Demeter
1995, Ruiz-Olmo és munkatársai 2001, 2002). A Pannon életföldrajzi régióban potenciálisan
minden vizes élőhelyen előfordulhat, melynek halállománya megfelelő és parti növényzete
búvóhelynek alkalmas. Hazánkban fontos élőhelyei a halastavak és a halastórendszerek, mert
ezek környékén általában egész éven keresztül talál táplálékot. E tavakat gyakran háborítatlan
nádasok, bokros területek, vízparti erdők övezik, amelyek kedvező életfeltételeket jelentenek
számára. Egyes halban gazdag holtágak és folyók vidraállománya szintén jelentős. A horgász-
és üdülőtavakon gyakran nagymértékű az emberi jelenléttel járó zavarás, a parti növényzet
hiánya, vagy átalakítása, stb., melyek a halbőség mellett sem teremtenek kedvező feltételeket
a vidra folyamatos jelenlétéhez. Más, mesterségesen kialakított állóvizekben, például
víztározókon, kavicsbánya tavakon, és természetes állóvizeken, például lápokon is
megtaláljuk a vidrát, kisebb állománysűrűségben. A folyók, patakok, csatornák nagyon fontos
100
szerepet töltenek be a vándorlásban, az új területek foglalásában. Azokon a területeken, ahol a
táplálékellátottság nem elegendő, és a parti növényzet gyér, vagy az élőhely időszakosan
kiszárad, a vidra csak alkalmi vendég (Delibes és munkatársai 2000, Ruiz-Olmo és
munkatársai 2001, 2002, Lanszki és Széles 2006). A befolyásoló tényezők bonyolult
mintázata eredményezi azt, hogy például nagyobb települések belterületén lévő vizek mentén
is előfordulhat (Kemenes és Demeter 1995, Lanszki 2008).
Küllemi bélyegek
A vidra az európai menyétfélék között a leghosszabb testű, továbbá a rozsomák és a
borz után a harmadik legnagyobb súlyú faj. Hazai mérések szerint (Lanszki és munkatársai
2007a), a kifejlett hímek átlagosan kilenc kilogramm, a nőstények hat kilogramm tömegűek.
Tipikus ragadozó, alapvetően halevő. Vízi életmódhoz való alkalmazkodását jelzi
testfelépítése: hengeres teste, kormányzásra alkalmas erős farka, az ujjai közti úszóhártyák.
Testének sötétbarna, torkának ezüstös-barna színezete a rejtőzködést és a vízben való sikeres
vadászatot szolgálja (Chanin 1985, Mason és Macdonald 1986, Kruuk 1995). Nyaka rövid,
erős, alig vékonyodó, a feje kicsi, hosszúkás-ovális, lapított, alig szélesebb, mint a nyaka. A
fülek kicsik, lekerekítettek és alig emelkednek ki a bundából. Hallása, szaglása, tapintása
kitűnő, látása sötétben is jó. Víz alá merülve orr- és fülnyílásai bezáródnak, szemhéjmirigyük
váladéka védi a szemet a víz ellen (Faragó 2002). Fogképlete: 3141/3132
Életmód
A vidra vízhez kötődő életmódja ellenére, életének jelentős részét a szárazföldön tölti.
Bundája ugyan tömött, és a szőrtüszőbe nyíló faggyúmirigyeinek intenzív működése
következtében zsíros, de sok időt, vizsgálatok szerint (Kruuk 1995) idejének 6%-át kell
fordítania bundájának tisztán és szárazon tartására, mivel a vízben csak az védi a hidegtől. A
vizes szőrzet miatti hőveszteség sokkal nagyobb, mint a száraz szőrzeté. Erőteljesen fejlett
tüdejének köszönhetően egy-egy merülés alkalmával akár 3-4 (8) percig, és akár 400 méter
távon is víz alatt képes maradni, de az átlagos merülések csak fél-másfél percig tartanak. Mint
a menyétféle ragadozók általában, a vidra is saját vadászterületet tart fenn. Erlinge (1968)
Svédország déli vidékén végzett téli nyomszámlálás és értékelés alapján azt tapasztalta, hogy
a télen a vidrák mindössze harmada, a kifejlett, szaporodó hímek, vagy nőstények tartanak
101
fenn territóriumot. A másik harmad fiatal példányokból áll, melyek az anyjukkal maradtak, a
harmadik részt fiatal, de már önálló zsákmányszerzésre képes, kóborló egyedek alkotják. A
hím territóriuma több nőstény vidráéval is átfed, de a kölyköt nevelő nőstényeké nem fedi
egymásét. Erlinge (1968) vizsgálata szerint - táplálékbőségtől függően - egy
négyzetkilométernyi vízfelületre 0,7-1,0 vidra jut, illetve 2-3 km partszakaszon, vagy 5 km
vízfolyáson találtak egy-egy egyedet. Lengyelországban, a nagyobb folyók mentén végzett
téli nyomszámlálással 10 km partszakaszonként, 1,3-5,0, a közepes folyókon 1,3-1,9, a
patakokon 1 vidrát találtak (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). Az első európai rádió-
telemetriás felmérés (Green és munkatársai 1984) szerint, egyetlen vidra akár 40 km-es
skóciai folyó partszakaszon is mozoghat, sőt 84 km-es partszakaszra kiterjedő egyedi
mozgáskörzetet is leírtak. Csehországi, tehát a miénkhez hasonló élőhelyi feltételek között
végzett rádiótelemetriás vizsgálat szerint (Dulfer és Roche 1998), főként éjjel jár táplálék
után, ennek során 8-10 km-t is megtehet, míg nappal pihen, alszik, mozgáskörzete 1,2-2,6
km2. Hazai molekuláris genetikai vizsgálat szerint, a sebes sodrású Dráván 6 kilométerenként
(Lanszki és munkatársai 2008) legalább egy vidra él. A társas viselkedés szag- és
hangjelzéseken alapul. A territórium jelzésében az ürülék tölti be a legfontosabb szerepet,
melynek szaganyaga és látványa a fajtársak számára fontos jelzés (Chanin 1985, Mason és
Macdonald 1986, Kruuk 1995). A vízparti szagjelzések mellett gyakran található
kaparásnyom, vagy avarból, fűből összekapart labda, aminek általában a tetejére ürít a vidra
(pl. Reuther és munkatársai 2000). A vidra fészke természetes hasadékban, maga ásta
üregben, vízparti fák gyökerei között, vagy nádasban található. A fészek környékét általában
jelöli.
Táplálkozás
A vidra a vizes élőhelyek emlős csúcsragadozója, fontos szerepet tölt be az
életközösségben. Természetes körülmények között szabályozza a zsákmány fajok
állománynagyságát, miközben a táplálékforrások mennyiségének változása rá is hatást
gyakorol (Kruuk 1995). Fontos szerepe van például a lassan mozgó beteg, sérült, legyengült
egyedek elfogyasztásában, ezáltal meggátolhatja súlyos kárt okozó halbetegségek terjedését.
A vidra bár halfogyasztásra specializálódott ragadozó (piscivora - halevő), de magát a
haltáplálékát tekintve generalista, ráadásul nem feltétlenül az ember megítélése szerint
legjobb húsú halakat választja. E tekintetben más tényezők, például a halfajok mennyiségének
102
eloszlása, a halak viselkedése sokkal fontosabb szerepet játszik (pl. Wise 1980, Wise és
munkatársai 1981). Ahol a haltáplálék-ellátottság aránylag egyenletes, a vidra zömében
halevő. Azokat a halakat fogyasztja, melyek nagy egyedszámban találhatók és a legkisebb
erőkifejtéssel ejthetők el. Azok az esetek, amikor táplálékában nem a halak dominálnak,
kivételnek számítanak. Ez leginkább éghajlati tényezőkre (pl. kemény és hosszú tél), vagy
élőhelyi problémákra (pl. kiszáradás, kevés hal) vezethető vissza. A halak mellett
leggyakrabban kétéltűeket, madarakat, emlősöket fogyaszt, valamint puhatestűeket,
vízibogarakat, rákokat és hüllőket is zsákmányol (Jedrzejewska és munkatársai 2001, Lanszki
2002, Clavero és munkatársai 2003). A vidra táplálékfogyasztása a testtömeg kb. 15%-át teszi
ki, a kifejlett példányoknál átlagosan napi 1100 gramm, fiatalok esetében 800 gramm
táplálékfelvétellel lehet számolni (Kruuk 1995).
Szaporodás
Mérsékelt klímán, többé-kevésbé kiegyenlített táplálékforrások mellett a nőstényt
folyamatos ivari ciklus jellemzi (Stubbe 1989, Reuther 1993, Lanszki és munkatársai 2008),
így az év bármely részében előfordulhat kölykezés. Azonban a fő párzási időszaka - a vidrák
ekkor gyakorta hallható jellegzetes hangjáról elnevezett „füttyögetés” - a tél végére, tavasz
elejére tehető. A vemhesség 61-74 napig tart (Stubbe 1989, Reuther 1993), az alom egy-négy,
hazánkban leggyakrabban két kölyökből áll. Többnyire kotorékot készít, melynek mindig van
legalább egy szárazföldi és egy víz alatti kijárata is, de készítheti fészkét nádasban is (Stubbe,
1989). A szülőfészek leggyakrabban a vízparton található, de a víztől akár jelentősebb
távolságra is lehet. Tejfogak a születést követő 16. napon törnek elő, a kölykök szemei 15-41
nap után kezdenek kinyílni (Reuther 1993) és két hónaposan már elkezdenek úszni és
vadászni tanulni. A kölyköket csak az anya gondozza. A tanulás sokáig, körülbelül egy éves
korukig tart, ezen időszak alatt anyjuk nem szaporodik. A vidra körülbelül két éves korban
válik ivaréretté.
Vadmacska (Felis silvestris Schreber, 1775) (Szemethy László, Biró Zsolt, Heltai Miklós)
103
Európai elterjedés
A vadmacska korábban csak Skandináviából és Európa északkeleti részéből hiányzott.
Bár a XX. század utolsó évtizedében helyenként újratelepedését is megfigyelték és
visszatelepítési akciókkal is növelték állományát, az erőteljes állománycsökkenés miatt mára
csak foltszerű, maradvány (reliktum) populációi maradtak fent. A vadmacska a lombhullató
vagy a vegyes állományú erdőket kedveli, különösen a tölgyeseket és bükkösöket. Fontos
számára a sűrű aljnövényzet és a megfelelő búvóhely is. Táplálékát elsősorban kisrágcsálók és
nyúlfélék alkotják. Az élőhelyrombolás és a vadászati nyomás miatt a állományai
felaprozódtak. Az állomány mélypontját a XX. század első felében érte el. Egészséges
állományai maradtak fent Franciaországban, Németországban, Olaszországban, az Ibériai-
félsziget egyes részein és a Kárpátokban (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).
Közvetve a vadmacska veszélyeztetettségét bizonyítja az is, hogy az Európa Tanács a
hiúz és az európai nyérc után harmadikként a vadmacska helyzetéről készíttetett átfogó
jelentést (Stahl és Artois 1991). Ez alapozta meg a vadmacska biológiájával és védelmével
foglalkozó 1992-ben megtartott szeminárium munkáját, és ennek alapján gyorsult fel az
európai vadmacska populációkkal kapcsolatos adatgyűjtés és a faj- és élőhelymegőrzési
tervek kidolgozása (Nowell és Jackson 1996). Az európai helyzetet érintő leírások éppen ezért
nem térnek el, és nem adnak többlet információt az Európai Emlős Atlaszhoz képest.
Mindegyik összegző kiadvány a magyar helyzet bemutatására a Szemethy által publikált
adatokat használja (Szemethy 1988, 1989b, Szemethy és munkatársai 1991, Szemethy és
Szerényi 1992, Szemethy és munkatársai 1994), sőt Stahl és Artois (1991 49. oldal)
munkájukban a brit és a magyar elterjedéssel foglalkozó munkákat külön is kiemeli. A faj
hosszú távú, eredményes védelmének és kezelésének legfontosabb céljait és problémáit Stahl
és Artois (1991) a következőkben foglalják össze:
1. a populáció-elterjedések és változások rendszeres nyomonkövetése;
2. a hibridizáció hatása és vizsgálata;
3. az élőhelyvesztés és -rombolás;
4. az illegális elejtésekben és a közúti balesetekben való elhullások magas aránya;
5. a visszatelepítési programok jelentős nehézségei;
6. a széleskörű kutatások szükségessége.
104
Az IUCN legfrissebb összegzése szerint napjainkra már nem a kisméretű populációk
és az állománycsökkenés jelenti a legnagyobb problémát, hanem egyértelműen a
kereszteződés miatti ˝genetikai mocsarasodás˝. Több országban ugyanis terjedését
(Olaszország), állománynövekedését (Skócia), sőt visszatelepülését (Ausztria) tapasztalják. A
hibridizáció mértéke azonban 8 és 40% közötti (IUCN 2008).
Hazai elterjedés
A vadmacska helyzetéről 1987-óta gyűjtöttünk adatokat. A vizsgált időszak alatt a faj
országos becsült állománysűrűsége és elterjedési területe is jelentősen csökkent, míg
előfordulási területének állománya nagyjából stabilnak tekinthető. Erre utal, hogy a faj
jelenlétét vagy hiányát mutató diszkrét kategóriák között az állandó jelenlétet valószínűsítő
válaszok aránya szintén csökkent, míg a hiányát vagy alkalmi előfordulását jelzők
kismértékben növekedtek (Biró és munkatársai 2007, Heltai 2002, Heltai és munkatársai
2006, Szemethy és Heltai 1996).
12. táblázat: A vadmacska előfordulása 1994 és 2006 között (forrás: SZIE VMI kérdőíves
felmérések)
Kategória
1994 1995 1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006
n % n % n % n % n % n % n % n % n % n % n %
Nem fordul elő 135 46,1 153 39,6 215 50,4 215 44,1 283 51,4 230 49,9 293 51,6 267 49,6 241 48,4 269 50,6 213 48,2
Néha előfordul 51 17,4 85 22,0 95 22,2 119 24,4 98 17,8 89 19,3 98 17,2 100 18,6 102 20,5 86 16,2 77 17,5
Állandó 106 36,2 141 36,5 113 26,5 146 29,9 156 28,3 135 29,3 165 29,1 158 29,4 149 29,9 167 31,3 136 30,8
Rendszeresen
megjelenik 1 0,3 7 1,8 4 0,9 8 1,6 14 2,5 7 1,5 11 2,1 13 2,4 6 1,2 10 1,9 16 3,5
Mindezek alapján elmondható, hogy a vadmacska az egyetlen ragadozónk, amelynek
állományhelyzete egyértelműen romlott 1987 óta. Elterjedési területe és valószínűleg
sűrűsége is csökkent. Stabil állományai, melyek a Dráva-síkon, a Mecsekben és a Villányi-
hegységben, a Dunántúli-, és az Északi-középhegységben, valamint az Alföld ártéri
galériaerdeiben találhatók, valószínűleg fokozatosan elszigetelődnek egymástól.
105
13. térkép: A vadmacska elterjedése a kérdőíves felmérések eredményei alapján (forrás: SZIE VMI
kérdőíves felmérések)
Élőhely
A sűrű, jó takarást biztosító és emberi zavarástól mentes erdőket (fenyves, öreg
tölgyes) és bozótosokat kedveli, amelyek mellett azonban mindig lennie kell nyílt területnek,
ahol vadászhat. A telepített és aljnövényzet nélküli erdőket (akácos, nyaras) azonban elkerüli.
Általában elkerüli a lakott területeket és a zavart élőhelyeket (pl. mezőgazdasági táblák), ez
alól csak a szaporodási időszak kivétel, amikor a kandúrok akár a házimacska nőstényeket is
felkereshetik a tanyák közelében. Ez azonban csak olyan helyeken fordulhat elő, ahol nagyon
lecsökkent az állomány sűrűsége (Biró és munkatársai 2004, 2007).
Küllemi bélyegek
A vadmacska és a vadmacskához hasonló színezetű elvadult, vagy kóbor házi macska
terepi elkülönítése küllemi bélyegek alapján nagyon nehéz, nagy a tévedés valószínűsége. A
vadmacska bundájának színe szárazabb területeken homokszínű, sárgásszürke, nedvesebb
106
területeken sárgásbarna, vörösesbarna. A bunda mintázata folt nélküli, pettyezett, vagy
harántsávos lehet. Az alábbi morfológiai bélyegek segíthetnek az elkülönítésben: a vadmacska
szőrmintázata jellemzően halványabb, elmosódottabb, mint a házi macskáé, teste zömökebb
(hosszabb, sűrűbb szőrzetű), lábai vaskosabbak, orrtájéka szélesebb, feje durvább, bajusz
szálai fejlettebbek (és fehérek), fülkagylója arányaiban kisebb. A vadmacska farka tompa
végű, dús szőrzetű, fekete farokvégű, 5 sötét gyűrűvel, míg a házi macska farka vége
hegyesebb, rövidebb szőrzetű, a fekete farokvég előtt sok keskeny fekete szalag lehet,
amelyeket egy hosszanti fekete csík összeköthet (Corbett 1979). A vadmacska és a
házimacska elkülöníthető bélhosszúság méréssel (bélindex = teljes bélhossz / törzshossz,
fejjel) (Schauenberg 1977), péniszcsont morfológia alapján, kraniometriai módszerrel
(koponya teljes hossza / neurocranium térfogat index alapján; French és munkatársai 1988) és
legbiztosabban, élő állatokon is: molekuláris genetikai vizsgálattal (Daniels és munkatársai
2001, Lecis és munkatársai 2006, Pierpaoli és munkatársai 2003, Randi és munkatársai 2001).
A vadmacska hímek testtömege 5 kg, a nőstényeké 4 kg, a törzshossz 51-78 cm, illetve 47-69
cm, a farokhossz 24-38 cm, ill. 23-36 cm a két ivarban. Fogképlet: 3131/3121
Életmód
Éjszakai állat. A nappalt takarásban, faodvakban, sziklaüregekben, farakások alatt,
magas fák ágain vagy kotorékban tölti. A kotorékként a rókák elhagyott üregeit használják. A
vadmacskák magányosan élnek, csak a szaporodási időszakban (pacsmagolás) keresik fel a
nőstényeket egy rövid időre a kandúrok. A kifejlett állatok mozgáskörzete 100-500 ha között
van, ivartól és kortól függően. A területükhöz hűek, bár a nőstények jobban ragaszkodnak
hozzá, mint a hímek. A kandúrok között vannak ún. nomád életmódot folytató egyedek is,
amelyek valószínűleg alárendelt egyedek a domináns kandúrokkal szemben. A
mozgáskörzeteik átfedhetnek, bár a nőstények szigorúbban tartják a területüket egymással
szemben. A területüket vizelettel és ürülékkel jelölik meg, de inkább a vadászhelyeken, a
belső részeken és nem a határokon. Gyakran elássák az ürüléküket. A terület-tulajdonos
jelöléseinek gyakorisága megnövekszik akkor, amikor egy nomád egyed áthalad a
mozgáskörzeten. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a vadmacskák nem territoriálisak, viszont a
mozgáskörzetük nemcsak térben, hanem időben is létezik, azaz amikor a házigazda nem
tartózkodik huzamosabb ideig a területe egy részén, csak akkor mehetnek be oda más egyedek
(Biró és munkatársai 2004, Corbett 1979).
107
Táplálkozás
A vadmacska jellemzően éjszaka, magányosan vadászik, de kölyöknevelés idején,
nyugalmas területen nappal is. Zsákmányát vagy belopja, vagy egy helyben várakozik, majd a
megjelenő prédára ráugrik. Ilyen vadászati technikát elsősorban az üregi nyúl elfogására
alkalmaz, a nyúl üregénél vagy a csapáján. A kisemlősöket és a madarakat inkább aktívan
keresi és becserkészi. Felejthetetlen élményt jelent a vadászó vadmacska megfigyelése, mely
az apró méretű prédára fókuszálva, a mozdulatlanul váró embert teljesen megközelítheti.
A vadmacska táplálékában – időszaktól függően - legnagyobb részben üregi nyúl
szerepelt például Skóciában (Corbett 1979, Kolb 1977) és az Ibériai félszigeten (Fernandes,
1993, Gil-Sánchez és munkatársai 1999, Sarmento 1996). Ezeken a területeken főleg a
kisnyulakat, vagy a betegségben elhullott példányokat fogyasztja. A táplálékban szerepelnek
még emellett kisemlősök, madarak és növények. A vadmacska ugyan ritkán, de táplálkozik
bogarakkal, mókussal és békával is.
Szaporodás
A vadmacska pacsmagolási (párzási) időszaka januárban kezdődik és márciusban
végződik. Az utódok április-május táján születnek. A vemhesség időtartama 63-66 nap.
Előfordulhat esetleg évi két alom is, – a második: június-július idején – abban az esetben, ha
az első alom elpusztul. Az alomnagyság természetes körülmények között 2 és 5 kölyök között
alakul, míg állatkerti megfigyelések alapján 3,1 és 2,8 a kölykezési alomszám átlaga. A
megfigyelések szerint fészkét szikla- vagy faüregbe, valamint egyéb száraz helyekre rakja, pl.
rőzsehalmok vagy farakások alá. A kölykök vakon jönnek a világra. A takarást nyújtó üreget
4-5 hetesen hagyják el először, 10-12 hetesen már vadásznak az anyjukkal együtt, 4
hónaposan már önállóak és a család a kölykök 5 hónapos korában végleg felbomlik. Az
ivarérettséget mindkét nem 10 hónaposan éri el, de a kandúrok ekkor még nem feltétlenül
vesznek részt a szaporodásban. Az állatok 2 éves korukig növekednek tovább. A vadmacska
akár 15 évig is élhet.
108
Közönséges hiúz (Lynx lynx, Linnaeus 1758) (Szemethy László,
Márkus Márta, Tóth Mária)
Európai elterjedés
A hiúz az Ibériai-félsziget kivételével a kontinens erdővel borított vidékein korábban
széleskörűen elterjedt volt. A XX. század folyamán csaknem teljesen eltűnt, állományai csak
Skandináviában, Északkelet-Európában, a Kárpátokban és a Balkánon maradtak fent. Néhány
példány valószínűleg a Pireneusokban is maradt. Visszaszorulásának oka az élőhely rombolás
és a vadászat voltak. Jelenleg új állományok alakulnak ki az Alpokban, a Vogézekben és a
Jura-hegységben, valamint Szlovéniában és Horvátországban. Nagy mancsával és hosszú
lábaival egyértelműen a magas hótakaróhoz alkalmazkodott. Európai előfordulása az erdősült
területekhez kötődik. Nagy állománysűrűségek a jó őzes területeken alakulnak ki, míg ahol fő
prédája a nyúl, ott sűrűsége is alacsonyabb. Jelenlegi populációi stabilnak tűnnek, a
visszatelepítési programok azonban sokszor ütköznek a lakosság ellenállásába (Mitchell-
Jones és munkatársai 1999).
A kilencvenes években számos kutatás indult meg azokban az országokban, ahol a
hiúz állománya fennmaradt vagy a faj spontán, esetleg visszatelepítési programok hatására
újból megjelent. A fajjal kapcsolatos ismereteink alapját a Bialowieza-i Nemzeti Park
területén végzett vizsgálatok adják (Jedrzejewski és munkatársai 1996). Ez a legnagyobb
védett lombhullató őserdő az európai alföldeken, amelynek 40%-a esik Lengyelország és
60%-a Fehéroroszország területére. A területen a hiúz gyakorlatilag az egész XX. század
folyamán – és természetesen korábban is – jelen volt. A lengyel kutatók vadászati
statisztikákra, nyomsűrűség becslésre alapozott vizsgálatának eredménye szerint a hiúz
sűrűsége 1875 és 1995 között 2-6 egyed/100 km2 között alakult. A változások okai között a
zsákmányellátottság (elsősorban az őz sűrűsége) és az üldözés vagy orvvadászat volt a
legfontosabb. A részletes terepi vizsgálatok (1991-1994) alapján a mortalitást 71%-ban az
orvvadászat okozta. A faj teljes lengyelországi elterjedését 1982 és 1994 közötti időszakban
Kamieniarz és Panek vizsgálta (1996). Adataik szerint a hiúz Lengyelország északkeleti és
délkeleti részein alkot kiegyensúlyozott állományokat, amelyek a nyolcvanas évek elején
érték el maximumukat, a vizsgált időszakban viszont mind elterjedési területben, mind az
állomány nagyságában csökkenés volt kimutatható. Ugyanakkor Płodzień és munkatársai
(1996) a Kárpátok lengyelországi területén végzett munkájuk alapján azt állapították meg,
109
hogy a kilencvenes évek közepére ezen a területen már megállt a csökkenés. Tapasztalataik
szerint a faj jelenlétét legjobban az erdősültség és a szarvas sűrűsége befolyásolta, míg az őz
és a nyúl sűrűsége, valamint az ember jelenléte kevésbé számított.
Ugyanebben az időszakban Európa több országában is a hiúz állományának és
elterjedési területének növekedéséről számoltak be. Hell és munkatársai (1997) Szlovákiában
a vadászati statisztikák, Stahl és Vandel (1999) Franciaországban a megtalált tetemek alapján
állítják ezt. A francia vizsgálatok alapján a legfontosabb elhullási okok sorrendben a
következők voltak: közúti gázolások, orvvadászat és másodlagos mérgezések. A cseh-német-
osztrák közös határon található Sumava hegységben is jelentős állománynövekedést
tapasztaltak (Wölfl és munkatársai 2001). Adataik alapján 1989 és 1999 között többszörösére
nőtt a megfigyelések és az elejtett egyedek száma, valamint a nyommegfigyelések/észlelések
gyakorisága is. A növekedés legjobban a hegység csehországi részén, legkevésbé Ausztriában
érződött.
A növekvő előfordulások újból kiváltották az ősinek tekinthető ember-ragadozó
konfliktusokat (Csányi 2000). A legtöbb területen ugyanis alkalmanként vagy kisebb-nagyobb
rendszerességgel háziállatokat, elsősorban könnyen elejthető birkát támadnak meg a hiúzok.
A probléma feloldása mind a Francia-, mind a Svájci-Alpokban az egyik legfontosabb
feltétele a faj hosszútávú fennmaradásának (Breitenmoser 1998, Stahl és munkatársai 2001).
Nem véletlen, hogy az Európa Tanács által készíttetett hiúz akciótervben is az öt legfontosabb
cél közül az első helyen az ember-ragadozó konfliktusok csökkentése szerepel (Breitenmoser
és munkatársai 2000). Ugyanez a kiadvány foglalja össze a legfrissebb elterjedési és
létszámadatokat is. Európa területén összesen tíz önálló populációt fogadnak el: az északi, a
balti, a kárpáti (ide tartozik a magyar is), a cseh-morvai, a balkáni, a dinári, az alpesi, a jurai, a
vogézeki és a pireneusi állományokat.
Mindezek ellenére az Európai Nagyragadozó Kezdeményezés (LCI) összesített
európai adatai szerint valószínűleg a teljes európai állomány sem éri el még a tízezer egyedet
sem. Ráadásul úgy, hogy ennek az állománynak a többsége a Kárpátokban (2500),
Skandináviában (2000), és Észak-Kelet-Európában él (4900), azaz a többi élőhelyen kis
létszámú és már csak ezért is veszélyeztetett állományok lehetnek csak (Linnel és munkatársai
2008).
Hazai elterjedés
110
A hiúz több-kevesebb rendszerességgel az Északi-középhegység szinte teljes területén
előfordul. Azt, hogy ezek a jelenlétek alkalomszerűek vagy állandóak nehéz megítélni.
Feltűnő azonban, hogy a két felmérési időszakban (1987 és 1990 között, valamint 1998 és
2006 között) ugyanaz az elterjedési terület rajzolódik ki (Szemethy és Heltai 1996, Heltai
2002, Szemethy és munkatársai 2004b). Mindkét alkalommal megerősítették ugyanis a
börzsönyi, a mátrai, a bükki, az aggteleki és a zempléni megfigyeléseket is. Természetesen a
LIFE Nature által támogatott nagyragadozó-program keretében a hiúz esetében is megtörtént
az igazolható terepi észlelések összegyűjtése (Szemethy 2002). Ezek során nem sikerült
alátámasztani a beregi és a Dráva melletti alkalmi megfigyeléseket, és a több alkalommal is
jelzett dél-cserháti észleléseket sem. A Börzsöny, a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység
területén 1987 és 2001 között összesen 12 bizonyítható megfigyelés volt, ennek pontosan a
fele a Zemplénben történt. Három elejtést lehetett felderíteni a vizsgált időszakban. Egy-egy a
Bükk, a Zemplén és egy a Mátra területén. A LIFE Nature nagyragadozó fajok állományait
monitorozó program keretében 2000/2001 telén 8 alkalommal, minden esetben az Aggteleki
karszton, míg 2001/2002 telén 7 alkalommal, így Aggteleken, Börzsönyben és az Ipoly-
völgyében egy-egy, a Zemplén területén négy esetben észlelték a jelenlétét. Firmánszky
(2000) a nyolcvanas évek végétől rendszeresen keresi és találja meg a hiúz jelenlétére utaló
jeleket a Zemplén területén. Adatai szerint 1987 óta a faj jelenléte egy év kivételével (1992)
folyamatos. A legtöbb észlelés (8 pld.) 1997-ben történt. A rendszeres, és igazolható, immár
két évtizedre kiterjedő megfigyelések alapján állítható, hogy a hiúz igen alacsony sűrűségben,
de folyamatosan jelen van az Északi-középhegység, azon belül is elsősorban a Börzsöny,
Aggtelek és a Zempléni-hegység területén. Az állandósult jelenlét szaporodó párra, vagy
kisebb állományra utal.
111
14. térkép: A hiúz elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)
Élőhely
A hiúz élőhely-igényét tekintve specialista faj, emiatt rosszul viseli az élőhelyek
megváltozását. Szinte kizárólag a nagykiterjedésű lombhullató vagy tűlevelű erdők lakója.
Szorosan kötődik a zárt háborítatlan erdőségekhez. Nyílt területeken csak kivételes esetben,
pl. kóborlása során jelenik meg. Élőhelyén a nyugalomnak kiemelt szerepe van, az emberi
zavarást nehezen tűri. Hazai élőhely-választásáról nincsenek részletes ismeretek, de az
észlelések szinte kizárólag a nagy kiterjedésű erdős, sziklás területekről származnak.
Küllemi bélyegek
A hiúz testalkata nagyon jellegzetes, testméretéhez képest a feje viszonylag kicsi, a
lábai hosszúak, különösen a hátulsó. A fülhegyen jellegzetes sötétbarna szőrpamacs van, a fül
hátsó, sötét szegélye kontrasztos fehéres foltot ölel. Pofaszakálla világos, szétterülő. Hosszú
végtagok, valamint rövid, lecsapott farok jellemzi, melynek vége fekete. Mancsai szétterülők,
erőteljesek. Jól és nagyokat tud ugrani, gyorsan tudja hajtani zsákmányát, könnyedén mozog a
112
sziklák között, vagy akár a meredek hegyoldalaokon. Az elülső lábpáron 5, a hátsón 4 ujj van,
nyomképében 4 ujj lenyomata lászik. Lábnyoma 10-12 cm széles, kerekded. Nyomképlete
vonalas, ún. nyomba lépés, futás közben háromszögbe lépés. Hullatékát többnyire bekaparja
földdel, hengeres, egyik vége elkeskenyedő, a másik tompa. A hullaték kb. 6-12 cm hosszú és
legfeljebb 2 cm átmérőjű.
Finom bundája nyáron rövidszőrű és vörhenyes, télen szennyes fehéres alapszínű,
melyen lehetnek kisebb pettyek, vagy nagyobb foltok, elmosódó rozetták-sávok, de lehet
minta nélküli is. Hangja erőteljes, karcos nyafogás-ugatásszerű. Testhossza 75-120 cm,
marmagassága kb. 75 cm, testsúlya 18-25 kg, a hímek 10-15%-al nehezebbek a nőstényeknél.
Az alsó állkapocs úgy ízesül a koponyához, hogy az vízszintes irányú, őrlő mozgást nem tud
végezni. Ezzel a sajátos felépítésével a nagy- és a kismacskák között áll. Fogképlete:
3121/3121.
Életmód
A hiúz általában magányosan élő, területtartó (territoriális) állat. Mozgáskörzetének
nagysága 10-60 km2. Hazai megfigyelés szerint akár 40-50 km-t is megtesz a párzóhely és a
zsákmány között. Vadászatai során a farkasnál kisebb távolságokat tesz meg, és több napig az
elejtett zsákmány közelében marad, visszajár rá.
Táplálkozás
A hiúz tápláléka a kisrágcsálóktól a madarakon keresztül a kistestű növényevő
patásokig tart. Az élőhelytől függően az őz, a nyúl, a szarvasborjú vagy a muflon képezi a fő
táplálékát. Kisrágcsálókat elsősorban a nyári időszakban fogyaszt. A hiúz jellemzően
magányosan vadászik, ezért kifejlett, egészséges szarvasra csak rendkívüli körülmények
között támad. Zsákmányát általában lesből figyeli, vagy lopva közelíti meg és rövid, gyors
vágtában ejti el. A hazai nyomkövetések megfigyelései szerint a rágcsálók, madarak mellett
elsősorban őzet és muflont eszik. A nagyobb testű zsákmányokból elsősorban a nagyobb
izmokat fogyasztja el.
Reig és Jedrzejewski (1988) vizsgálata szerint a hiúz nagyvadra specializálódik, ezek
közül is legfontosabb zsákmányai a szarvasfélék és a vaddisznó. Jedrzejewski és munkatársai
(1993) zsákmánymaradványok, valamint hullatékon alapuló vizsgálata alapján, a hiúz fő
táplálékát télen a szarvasfélék alkotják (87% biomassza számítás szerint), a mezei nyúl aránya
113
11%, a vaddisznóé 2%. A hiúz legfontosabb tápláléka a mezei nyúl, ahol jelentős a nyúl
előfordulása, egyébként pedig az őz (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). A hazai
eredmények is azt mutatják, hogy a hiúzok leggyakrabban előforduló tápláléka az őz, majd ezt
követi a muflon és a gímszarvas. Jedrzejewska és Jedrzejewski (1998) nem talált lényeges
különbséget a hiúz téli és nyári táplálékának összetétele között. Tapasztalataik szerint a
kifejlett hímek több gímszarvast zsákmányolnak, mint a nőstények, vagy a subadult egyedek,
melyek inkább őzet, nyulat és kisebb rágcsálókat ejtenek el. Családi csoportban (nőstény a
kölykökkel) inkább egyéb kisebb állatokra vadásznak, pl. madarakra vagy kisemlősökre.
Ritkaságszámba megy a háziállat (baromfi, kutya, macska) fogyasztása, az is főként a
házaktól elkóborolt példányok elejtését jelenti (Jedrzejewska és Jedrzejewski, 1998).
Egy 44 minta (hullaték) alapján készült hazai vizsgálat szerint (Szabó és munkatársai
2001) a hiúzok téli táplálékában nagyemlősök dominálnak, előfordulási gyakoriság alapján a
táplálékuk kétharmadát (60,7%), biomassza számítás alapján szinte teljes mértékben (96,8%)
ezek alkották. A nagyvad fajok közül az őz volt, majd ezt követte a muflon és a gímszarvas.
Vaddisznó nem fordult elő a táplálékban. A hiúz másodlagos fontosságú táplálékát a
kisemlősök jelentik, arányuk 18,0%, ill. 1,9% volt a két számításmód szerint. Rovarevő
emlősök nem fordultak elő, viszont mezei nyúl két esetben szerepelt a hiúzok étlapján. A
fentieken kívül csak kistestű énekesmadarak, hártyásszárnyú rovarok és növények fordultak
elő. A hiúzok nyári táplálék-összetétele a rendelkezésre álló kevés minta miatt csak
tájékoztató jellegű volt. Nyáron táplálékának döntő részét biomassza számítás alapján, a
télihez hasonlóan nagyemlősök alkották. Leggyakoribb táplálék az őz volt. Ezen kívül
rovarevő emlős, mezei nyúl, nyuszt, kistestű madár, ízeltlábú és fűféle fordult elő. A téli és a
nyári táplálék nem különbözött lényegesen.
Szaporodás
A hiúz párzási időszaka, a „pacsmagolás” február-márciusban van. 65-75 nap
elteltével általában 2-3 kölyköt hoz világra. Bár az utódok nyolchetes kor után már
fogyasztanak húst, de viszonylag hosszú ideig, 5-6 hónapos korukig szopnak is. A következő
szaporodási időszak végéig anyjukkal maradnak. E két ok miatt a kölykök sorsa hosszú időn
keresztül függ az anyjuktól. A nőstény 20-22 hónaposan, a hím csak 34-36 hónaposan válik
ivaréretté.