semmi kis életek

5/11/2018 Semmi kis letek - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/semmi-kis-eletek 1/13



1

Az állomásnak csak a határ elôli oldalán égtek a lámpák. Vé gül hárman szálltak le, a halálejes fú a ülkében maradt. Már

Apátalva után elaludt, a eje eldôlt, urcsa szögben, mintha nemis tartozna a testéhez. Senki sem akarta elébreszteni.Egy óra elé járt, a lámpaény mögött átszakíthatatlan üg

gönyként lebegett az éjszaka.Nem messze az ajtótól, a peronon állt a kiskatona. Pár lé

pésnyire tôle még egy várakozott, s a betoncsík legvégén egy harmadik, kutyával. A távolabbi ôrbódé elôtt két rendôr ciga

rettázott. Rajtuk kívül még vagy öten szálltak le. Egy házaspárhasas bôröndökkel, akik máris mutatták, hogy az állomás túlsóoldalára tartanak, így a középsô katona nem is törôdött velük.Két érft meg egy suhancot a kutyás ôr állított meg. Nekik nem voltak csomagjaik, csak egy válltáska, amit a legnagyobbcipelt.

Az a katona, amelyik közelebb esett hozzájuk, alacsony, jel

legtelen arcú érfnak látszott. Az a ajta, akit nem merne senkiegyedül hagyni a kocsmában. Mégsem tudtak csak úgy elsétálnielôtte. A gépegyver megemelte, az egyenruha pedig kiszéle sítette a vállát. Egy kicsit úgy tûnt, mintha csak a ruha és aegyver lenne szolgálatban.

– Hova mennek? – kérdezte a katona Esztertôl. A hangjaegyáltalán nem tükrözte a élszegségét. Érces volt, és egy kisséünnepélyes, mintha sok ember elôtt beszélne.

Eszter nem fgyelt. Azt a három érft nézte, akiket a rend ôrök már az ôrbódéhoz kísértek. Az egyiknek le kellett ognia karját.

Részlet a regényből



2

– Mi az utazásuk célja? – kérdezte még katonásabban.– Sanduhoz jöttünk, a keresztelôre – válaszolt gyorsan a Fel

ügyelô.

– Nincs ahhoz már túl késô?– Ismeri Sandut. Nála még csak most kezdôdik az ünneplés.– Rokon?– Az unokatestvére vagyok.– Akkor is illetlenség ilyenkor beállítani – ismételte meg a

katona.– Tudom, de mit csináljak, nálam is volt ma este egy buli –

kacsintott a katonára, s élreállt, hogy Mihaelát is megnézhessemagának, ne csak Esztert. – És egy kicsit elhúzódott.– Azt megértem – vigyorodott el a katona, majd hátraor

dulva az ôrbódé elé nézett, hogy mit csinálnak a rendôrök.Igazából a lányok miatt állította meg ôket. Szerette, ahogy a é lelem miatt összeszûkül a szemük. Egy kis hal marad olyankor ahelyén. Élettelen, pikkelyek nélküli. Csak akkor kelt életre, kez

dett el fckándozni, ha a rendôrök hátravitték az ôrbódéhoz és aszem megtelt, akár egy akvárium. De ezek a fatalok nem voltak gyanúsak, persze attól az igazoltatás még nem árt. Már épp el emelte volna a kezét, hogy magához intse az egyik rendôrt.

– Ja, majdnem elelejtettem. Sandu meghagyta, hogy eztadjam oda maguknak – mondta gyorsan a Felügyelô, és egy üveget húzott elô a sportszatyorból. A fnn vodka volt. – Igyák

meg a parancsnokkal a fa egészségére.– Hát fú lett?– Igen. Jól jött a két lány mellé.

A katona csak nézte a palack vodkát, de nem akart hozzá nyúlni. Mihaela riadtan hol Eszterre pillantott, hol a katonára.

A Felügyelô ugyanazzal a magabiztos mosollyal, amivel az aján dékot kínálta öl, megogta Mihaela kezét. Jó szorosan oghatta,mert még a csuklója is eleherédett. Az lett volna a legrosszabb,ha utni kezd.

A vonat kelletlen szuszogással meglódult, a ülkében mégoly megnyugtató csattogás pillanatokon belül elhalt az elnyúj



3

tott kanyarban. Kopár és odahagyott volt az állomás a magasértôdött, központi tömbjével. Mögötte a város kültelkei hú zódtak, sötét, egymáshoz préselôdött oltok. Arraelé már nem

nagyon lehetett építkezni. Az egyik rendôr újra kilépett a bódéelé, és rágyújtott a korábban élretett cigarettára. Fáradt árnyé ka hosszan rálógott a sínekre. Amikor észrevette, hogy a katonamég mindig velük beszélget, intett, hogy eressze el ôket. Mármegvolt a mai ogás.

– Azt tegyék le a kontroll mellé – mondta a katona, és elor dult. Kutyás társa a peron végén várt rá.

A Felügyelô mielôtt elindult volna a megadott helyre, asportszatyorból amerdzsekit vett elô, s az üres nejlont zörögvea zsebébe gyûrte. Hûvös, kellemetlen szél söpört végig a vágá nyok ölött. Eszter is összehúzta magán a blúzt, pedig sosem

volt ázós típus. A fú a piros gombos dzsekiben már egészenúgy nézett ki, mint egy külöldi. Nagy, érfas léptekkel indultel a bódé elé. Eszter büszkén nézett utána, mintha már hozzá

tartozna.Harminclépésnyire lehetett a bódé, és egyre nagyobbnak

tûnt. Kényelmesen elért benne egy kisebbajta asztal és kétszék. Az egymáshoz hegesztett vaslemezek mögül nem szi

várgott elô semmiéle hang, csak a palack alja ütôdött halkana betonhoz, ahogy lerakta a bódé mellé. Az elnyomott csikk

vége még ott parázslott a öldön. A suhanc, akit az elôbb még

a peronon láttak, már idekint állt. Unalmában a talpák közülkipiszkált követ passzolta ide oda. Egy egy jobb rúgás után azajtóra nézett, hátha megdicséri az apja vagy a testvére, de ôketmég nem engedték ki. Kenôolaj, dízel és szénpor szaga lüktetetta levegôben, minden, amit a rúgások lendülete elkavart.

– El ogják engedni ôket – mondta a lányoknak, amikor visz szaért. – Az egész csak valami tévedés lesz.

A tévedés lehetôsége mindkettôjüket megnyugtatta. Téved ni emberi dolog, ismételgette magában Eszter. Nem akarta el engedni az ezerszer hallott mondatot. Bár itt ez inkább olyasélecsínynek tûnt, mint amikor történelemórán karórát rajzoltak



4

Burebista, a dák vezér kezére. De ha nagyon sokáig bámulta azember a tollrajzot, akkor egy idô után már inkább hitt a karórá ban, mint a estett, égnek emelt kardban, vagy a szövegben, ami

alatta sorjázott. S bár elképzelhetetlennek tûnt, hogy esetlegelnézést kérnek tôlük, mielôtt útjukra engedik a három érft,mégis könnyebb volt ebben bízni, mint abban az elnyújtott,panaszos kiáltásban, ami a sorompónál érte utol ôket. Akár egy kutya is lehetett volna, vagy egy csapdába lépett róka.

Ahogy elérték az átkelôt, a négy lámpából, amely a sínpá rokat világította meg, három kialudt. Hajnali négyig egyetlen

vonat sem jön, nincs miért pazarolni a villanyt. Eszter szemenehezen szokta a szénporos sötétséget. De ez most újra a ka land ízét erôsítette el, szinte érezte, ahogy a hátizsák pántja a vállába vág.

Sandu kocsmája alig különbözött a többi háztól, és a sorompótól húzódó ôút közepén volt. Az utcára nézô ablakból áradtény hullott a járdára.

– Várjatok meg itt – mondta a Felügyelô. A kinyíló ajtóból részeg éneklés hangjai csaptak ki. Mint a

pára, gyorsan elszívódtak a sötétben. Eszter, amennyire a ke vés ény engedte, gyôztesen nézett Mihaelára. Teljesen világos volt, hogy azért álltak meg itt, hogy ezt a rajzflmlányt, ezt agyors karikatúrát a kocsmáros gondjaira bízza. Másnap elteszia vonatra, és kész. Így is lesz majd mit mesélnie a barátnôinek.

Ôk ketten pedig nekivágnak a határnak. A elnôttek. Ha átér nek, az lesz az elsô dolga, hogy szerez magának egy nagy táblatejcsokit. Vagy dunakavicsot. Annyira nem volt naiv, hogy el higgye, az a világ jobb odaát, de néha az is elég, ha fnomabb azíze. Egy ideig nem is enne mást csak édességet, amíg ugyanúgy meg nem csömörlik tôle, mint a hiányától.

Talán öt percet kellett várniuk. Egy nagy tokájú, csupaszképû emberrel jött vissza.

– Gyertek – mondta Sandu. A kocsmában kiömlött sör és kölniszag terjengett. Közé -

pen, egy ehér asztal körül ültek a vendégek. Szegényes volt



5

a terem díszítése, de látszott, hogy egész nap ezen dolgoztak. A kocsma igazából ma nem is nyitott ki, csak a kisablakon adtak ki egy két elest.

Sandu erôsen pálinkaszagú volt, és inkább komor, mint vi dám. Határozottan lépdelt elôttük, egy kicsit sem dülöngélt. Jó kocsmároson minden átolyik, mondogatta Eszter apja, ésSandun is ez a keserûség látszott: hiába döntötte magába a él retett barackot, semmi sem kapaszkodott meg benne. A hátsóajtóhoz vezette ôket, majd ki a kertbe, egészen a áskamráig.

A kalyiba mellett, a kerítésbe vágtak egy ajtót. A kert végébôl

úgy látszott, mintha egy sötét veremre nyílna az ajtó, de végülegy öldút körvonalai rajzolódtak ki a holdényben. Hepehupásés keskeny út volt, épphogy elért rajta egy szekér.

A Felügyelô megszorította Sandu kezét. Összehajtott papírda rabot adott át, ahogy ráesett a ény, megvillant a százlejes szür késkék hasa. Sandu a ejéhez emelte a kezét, mintha megemelnéa kalapját, majd bereteszelte mögöttük az ajtót. Köszönésre, is

merkedésre nem maradt idô.– El kell érnünk az akácost – mondta halkan a Felügyelô.

Úgy hangzott, mintha egy jól átbeszélt terv következô lépésétidézné el.

Az úton rosszulesett a járás. A nyári cipô alig ogta Eszterbokáját, de nem vehette le, mert apró és éles kövek csikorogtak a talpa alatt. Talán öt, talán tíz perc múlva az út kikanyarodott

a település szélére. A szél, ami eddig olyton beleütközött a ke rítések mögött kushadó házak tömbjeibe, most szembe kaptaôket. Alig tudtak körülnézni. Jobbra, a vasút elé, a gyümölcs eldolgozó tömzsi oltja lebegett a sötétben. Balra tágas ürességhullámzott. Az akácost könnyû volt észrevenni, mert az volt alegmagasabb árny az egész tájon. Talán csak egy két ládákbólemelt torony versenghetett vele, ami a eldolgozó elé kanyarodóutat szegélyezte. Jó volt ez így, mert mindenkinek jutott télireegy kis tüzelô, és nem a még ép ládákat lopkodták ki az üzembôl.

Az akácoshoz át kellett vágni az elôttük húzódó krumpli öldön, azután már egy keskeny ösvény utott végig az erdô



6

mellett. Itt könnyû volt a terep és biztonságos, mert bármilyengyanús zajra be lehetett lépni a ák közé. A lombok a szeletis ölogták, a nappali orróság viszont megült a törzsek alján,

mintha a nyár kuporodott volna le, hogy elvégezze a szükségét.Erôs szaga volt mindennek. Ha nem újt a szél, akkor egészenközel jött.

Inkább homokos, mint poros volt az ösvény, néha bokáigis besüppedt az ember lába. Szinte simogatta Eszter átázotttalpát, de utni kész öngyilkosság lett volna. Nem szóltak egy máshoz, a Felügyelô néha intett, hogy siessenek, mert nincs

idô nézelôdni. Eszter kissé sértetten engedelmeskedett, hi szen nem elég, hogy nem hagyták hátra a román lányt, de asrác idônként még segített is neki, ha megbotlott egy aágban.

A karját nyújtotta neki, mintha csak a sétatéren illegetnék ma gukat.

Hajnali kettô is elmúlt, mire elérték az akácos szélét. Innenmár semmi sem nyújtott igazán menedéket. A holdény csak

a répaöldek elejét világította meg úgy ahogy, távolabb, aholegyre sûrûbbé, kiismerhetetlenné vált a sötétség, húzódhatottaz ôrtornyok vonala.

– Ott megvárjuk a váltást – mutatott balra a Felügyelô. A bi zonytalan körvonalú tömb egy nem túl széles kukoricatáblátrejtett. Bár a legmagasabb szál is csak a ák térdéig érhetett,mégis ezerszer jobb volt, mint a nyílt terep. Óvatosan lépked

tek, mert minden zaj, ami erôsebb volt a szöcskék percegésénél,a távoli, elszórt ugatásnál vagy a ziháló légzésüknél, szinte or dításnak hatott. Mihaela, akár egy varrni tanuló kamasz lány,többször is elszisszent Eszter elôtt. A hosszúkás levelek márelkezdtek száradni, és ha nem jól hajtotta ôket élre az ember,

vágtak, mint a borotva. Amikor már minden oldalról körülölelte ôket a kukorica izgô mozgó ala, megálltak. A Felügyelô leülta öldre, s megpróbálta úgy orgatni az óra számlapját, hogy ráhulljon a ény.

– Húsz percet kell várnunk – mondta végül. – Te addig menjki ôrködni. Tíz perc múlva leváltalak.



7

Eszter boldogan vállalta a eladatot. Ez is mutatta, hogy aFelügyelô csak ôt veszi komolyan. Csak benne látja az egyetlenlehetséges partnert. Mihaela meg is szakadhat a nagy hallgatá

sával, akkor is csak egy csetlô botló senki marad, akit még egy kukoricalevél is kettévág. Két lépésnyire a táblától állította elaz ôrhelyét. Innen azt is látta, ha az akácos irányából közeledett volna valaki, s azt is, ha az ôrtornyok elôl. A alkavart sötétséghullámai lassan elültek, megint olyan nyugodt és közömbös

volt minden, mintha sosem jártak volna erre. Igazából csak akutyáktól élt, az ôrjárat sehogy sem illeszkedett ebbe a bé

kébe. Van az a nyugalom, ami már nem tûri az embert. Akára györkösi víkendház udvarán is ücsöröghetett volna, csak itt valahogy nyitottabb volt az égbolt, és több a szeplô. A városbanmindig olyan az ég, mintha egy albérleti szoba plaonja lenne,amibe elôbb vagy utóbb mindenki beveri a ejét, a hold pedigegy piszkos lámpabura, amiben ideje izzót cserélni. Ez a tágas ság már a régi, otthoni tágasság volt, ami már nem is hiányoz

hatott. Nem engedte, hogy hiányozzon. Megint megpróbálta elképzelni magát a saját temetésén, de

olyton elrontotta a jelenetet: elnevetett a koporsóban, vagy elkönyökölt a ravatalon az ima kellôs közepén. Inkább a csokiízére gondolt, meg hogy jó lenne elmenni a tengerre ezzel asráccal. Egyszer majdnem megbuktatták öldrajzórán, mert aztmondta, hogy Romániának nincs tengere. És tényleg így gon

dolta. Tengerhez nagyvonalúság kell, derû és világnézet, olyanmindennapok, amelyeket áthat a sós pára. Hol van ez ebben amogorva tengôdésben? Állt a térkép elôtt, és egyszerûen nemakart a Fekete tenger kék oltjára mutatni, mert az úgyse lehetmás, mint valami átverés, vagy ha volt is, akkor már biztosanölszántották és bevetették a helyét, mint a végtelen baraganimezôket. Ha ilyen országot akarnak, akkor ne dicsekedjenek atengerrel. Ezt persze már nem mondta, gyáva volt hozzá, de így is igazgatói beírást kapott, amit órák után a mosdóban vésett aláaz apja helyett. Pedig jó tanuló volt, nevelhetô, gyúrható, csak épp nem a tanárok szeme énye.



8

Alig mozdult az idô, valami mégis azt súgta, hogy a tíz percmár bôven letelt, sôt lassan már indulhatnának is. Azért még

várt egy kicsit, a lélegzetvételeit számolta, hogy ne tûnjön túl

buzgónak. Amikor meglátta ôket, már tudta, hogy baj van. A fúdzsekije már Mihaelán volt, és mindkettôjük arcát ugyanaz abûntudat torzította el.

– Épp most akartam szólni – mondta a Felügyelô.– Mégis mit?Nem volt könnyû kimondani.– Azt hiszem, visszamegyünk.

Eszternek elakadt a lélegzete. És ô még a lányt nézte gye reknek! Mivel nem látta az arcát, a fú elbátorodott a hallga táson.

– Irina nem maradhat itt.– Kicsoda?– Irina.Szóval, ez a rendes neve. Irina. Szép. És nem maradhat itt.

Mégiscsak okosabb volt, mint gondolta. Ezt a nyilvánvaló igaz ságot tartogatta a legvégére. A törékenységét, a élelmét, amimár majdnem bátorságnak tûnt. Már nem is érdekelte, hogy mit csináltak a háta mögött. Csak smároltak vagy a mellét ismegmutatta, mielôtt elsírta volna magát. De hát az is hülye, akiidáig jön egy kis malackodásért.

– Én nem megyek vissza.

– Ne butáskodj, ez itt most...– Nem megyek és kész! – emelte el a hangját Eszter. Ez már

veszélyes volt.– Rendben – vonta meg a vállát a fú. Ahogy kiértek a táblából, egy távoli pontra mutatott.– Látod azt a sötét részt a két ényes pont között? Vagy jobb

ra, vagy balra menj, de semmiképp ne az erdô elé. Arra drótok vannak kieszítve, amikhez ha hozzáérsz, jelzôrakéták indulnak el és olyan világos lesz, mint nappal. Megértetted?

– Vagy jobbra, vagy balra, de ne elôre – ismételte meg gé piesen Eszter. Igazából nem is értette nagyon, hogy mit mond,



9

de már nem érdekelte. Nem volt ontos. Eltûnt a csokoládé, atenger égszínkék oltja viszont elragyogott a térképen. Simaelület a dobrudzsai kitüremkedés után. Még vakon sem lehet

eltéveszteni.Felgyorsította a lépteit, nem akarta látni, hogy azok ketten,egy kisebb és egy nagyobb árnyék rááll az akácos elé vezetôútra. Tekintetét, mint egy kampót, beleakasztotta a jobboldaliényes pontba. Úgy húzta magához, ahogy a túlpartot a ki merült úszó makacs, ôrült vágyakozása. A kinti, egyre átha tolhatatlanabbnak tûnô sötétséggel csak a belsejét eszítô düh

eketesége versenghetett. Ide oda mozgott, alattomos, némaingajárással, mintha keresné, hogy hol törhetne elszínre. A lövés hangja valahol a gerincében állt meg. Aztán még két

dörrenést hallott, majd egy sikolyt. Nem pipiskedôs, kényeskedôkiáltás volt, nem szimpla ijedtség, mint amikor egér ut át aszônyegen, hanem ájdalmas és ijedt, mintha a saját ájdalmátólijedne meg. Irina kiáltása egyértelmûvé és visszavonhatatlanná

tette a lövés csattanását.Elôször lekuporodott a öldre, de amikor elogta, hogy mi

történhetett, azonnal utásnak eredt. A répaöldet már elhagy ta, ölszántott, de be nem vetett területre ért. A barázdák tetejekérgesre száradt, olyan volt, mintha megkövült hullámokonrohanna. Szinte csak a lábujjaival érintette a talajt. Attól élt, hamegbotlik, már nem tud elállni. A öld átveszi a élelem súlyát

és nem engedi el. Minden lépés ájt, de egy idô után az égetô,szaggató ájdalom már nem jutott el hozzá, mintha a teste letil tott volna mindent, ami nem a meneküléshez tartozott. Mintha valaki más utott volna, és más viselte volna el a ájdalmat.

A ölddarab végét egy árok szelte át. A tavaszi és ôszi esôk idején talán patakká is ölduzzadt, de most csak vékony, ekete

víz csillogott az alján. Ahogy lábbal elôre belezuhant, bokáigelnyelte a sûrû anyag. Egy ideig úgy érezte, hogy nem is képestovábbmenni, az árok elképzelhetetlenül mély, az iszap lehúzza,összeroppantja a csontjait, hólyagosra marja a bôrét, mint a tûz.

A lába mellôl ölbuggyanó szag józanította ki. Valahol eljebb



10

dögkút lehetett, s annak a bûzös leve, mintha csak pincebogarak sorjáztak volna a öld alatt, idáig szivárgott. Nem maradhatottitt. Ha itt marad, sose találják meg. A teste helyett erjedt iszapot

lapátolnak majd a koporsóba. Belekapaszkodott az árokba hajlórekettyebokor ágaiba, s úgy húzta ki magát. Lépésrôl lépésre. A könyöke alatt orró volt a öld, az egyik tüskés ág pedig aruháját szakította öl, égô csíkot hagyva maga után.

Odaát még nem állt öl. Hallgatózni próbált, de a saját zihá lása, a ülében doboló szívverés minden zajt elnyomott. Nemtudta eldönteni, hogy a csaholást az akácos mögül vagy a kuko

ricatáblából sodorja e elé a szél. A szíve úgy zakatolt, mintha akutyaalka már odabent lármázott volna, aritmiás elszántsággal.Bár nem akarta, olyton azt képzelte el, hogy az a katona lôttele Irinát, aki a pályaudvaron is megállította ôket. Vagyis mártudják, hogy három embert kell keresni. És valaki hiányzik...

A hirtelen eltámadt rémület odatapasztotta a öldhöz. Ideátnyirkosabb volt a öld, keserû avar, rozsda és átizzadt testek

szagát árasztotta, a megszokott délutánt az ingázókkal zsúolt vonaton, émelygôs áradtságot és az otthon közelgô szorításáta bordái között, mert sokáig most sem maradhat. A szag húztalejjebb és lejjebb, a puha és morzsalékos öldréteg alá, ahonnannem sarjad ki semmi, ha van is élet ott lent, csöndben lapulva várja ki a maga idejét.

Még mindig kapkodva szedte a levegôt, de oxigén helyett

csak a sötétséget nyelte le, ami már kezdett összecsomósodnia gyomrában. Pár perc, és hosszú, ekete onalakban öklendeziki az éjszakát. Az arcához szorította a kezét, hogy ne remeg

jen annyira. Az érintés, mintha csak egy idegen tenyér lenne,megnyugtatta. Ahogy csitult a szívverése, imádkozni próbált amaga alkalmatlan, káromkodni való szavaival. Beszélni akart valakihez. Az apjához talán. Vagy egy szakállas emberhez, akitaz albumokban látott, drága estményeken.

Tudta, hogy nemsokára el kell állnia, ki kell választaniaegy ényes pontot a horizonton, és rohanni, rohanni elé bármiáron. Nemsokára hajnalodik. Az ég legalján már tétova, ezüstös



11

rés nyílt, a most még akó derengés lassan eléri a ákként tor nyosodó ôrállásokat. Felállt. A törzse, mint a cirkuszban, kétgólyalábon egyensúlyozott. Bûzlött a teste az árok szagától,

és szomjas volt. A hold lepedékes, száraz énye a hátára tapadt. Megint utni kezdett, nehéz, véres léptekkel, mert a öld márkarmolt, harapott. Ha meg akart állni, maga mögé képzelte alihegô üldözôket, hogy már épp a vállukhoz emelik a egyvert.

A rémület gépként hajtotta elôre. Legelô jött, puha szántó, majdhomokos út, buckás, bizonytalan terep, néhány a utott el jobb oldalt, majd a csend mély kútja. Már nem hallott semmilyen

zajt. Kiáltásokat, lábdobogásokat sem. A lövés elôtti nyugalomhullámzott körülötte. Átért. Kimondta, hangosan kiköpte magaelé a öldre. Tompán csillogott, mint egy érme. Látnia kellett,nemcsak gondolni rá, mert úgy nem ért semmit. A homokosrész lehetett a határ. Körülnézett. Itt már minden idegenként volt ismerôs: a lombok, a û, a ekete bodza bokrai.

A ényes pontról csakhamar kiderült, hogy egy csupasz égô

egy kerítéssel körülzárt ház alán. Lepkék és szúnyogok rajzot tak körülötte, néhány örökre a orró üvegre tapadt. A ház elôtt

villanyoszlopok sora utott el, majd öreges lendülettel kapasz kodott el a dombra. Az egyik oszlop mögé bújt el. Fáradtandôlt neki a beton hûvösének, eketén izzott a teste. Erôt akartgyûjteni, hogy bekopogjon a házhoz, vizet és ruhát kérjen, majdegyütt elhívják a határôröket. Minden rendben lesz, így ogják

nyugtatgatni. Egy émlap körvonalait tapogatta ki az ujjaival.Dombornyomású volt, körömnyi betûkkel a közepén. Mohónolvasta végig. Pericol de moarte, fgyelmeztetett a elirat.

Nem sírt. Dühöt sem érzett már. Az is mindegy volt, hogy miért került ide. Sandu miatt,

vagy a pénz volt kevés, esetleg ô vétett el valamit utás köz ben. Engedelmesen indult el a ház elé. Engedelmesen hagyta,hogy riadtan behúzzák az ajtó mögé, kapkodva ellássák a se beit, majd leparancsolják a pincébe, a krumplis zsákok mögéegy kiakult ágybetétre, mert ott még sosem találtak meg sen kit. Nem tiltakozott, amikor idegen ruhákat adtak rá másnap



12

reggel, elültették egy szekérre, mint valami távoli rokont, akicsak a szüretre jött át, s beuvarozták a közeli település kihaltállomására. Mindent illedelmesen megköszönt, a jegyet, azt a

kevés pénzt, amit kapott, kissé kábán, de megogadta, hogy errôl tényleg nem beszél senkinek, és nem is próbálja újra, vagy ha mégis, akkor nem itt, nem erre, ahol annyira cakkos a határ,hogy ha valaki rossz irányba megy, hát egy órán belül kétszeris átlépheti.

Sajgott a lába, de legalább volt valami, ami szüntelen ma kacssággal fgyelmeztette, hogy él. Még nem tudott ennek

örülni, inkább tudomásul vette, mint egy táviratot. Élek. Stop. Tizenkettôtízre otthon vagyok. Stop. Jó lenne valami melegétel. Stop.

Az állomás alán akkor már visszaelé járt az óra.

semmi kis életek

Documents