Jelenetek az előadásból

THIS IS MY BLOOD YOU SEEAngelica Liddell: La casa de la fuerza / Avignoni Fesztivál 20102010.07.14.

Angelica Liddell öt órát adott nekünk az életéből és öt órát kért a miénkből. Időátömlesztéssel kommunikáltunk.JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

A Ciudad Juárez mexikói településen folyó módszeres és brutális nőgyilkosságok megalkottak egy szót, afeminicídiumot. Ciudad Juárez messze van, a 2000 óta érkező híreket Grimm-meseként olvassuk. AngelicaLiddell ebből dokumentumszínházat és repertoár-performanszot rendez, ír és csinál. Testét a színpadonmegsebzi, megveri, kiszolgáltatja a nézőnek, hogy értsünk a szóból. This is my blood you see. Angelica Liddell ötórás performansza egymástkövető négy napon megy az AvignoniFesztiválon. Óriási sorok, tolongás a jegyekért,mindenki látni akarja tíztől hajnali háromig, hogypengével sebet ejt karján, majd lábán, fehér kendőtrászorítva csillapítja a vérzést. Látni kell a kendőnátszivárgó vér mintáját, ezt az új torinói leplet,látni kell, hogy Angelica Liddell a vérét adjaértünk. Az előadásról, mely a spanyol katolikus giccsminden rózsaszín közhelyét felvonultatja blaszfémés erotikus, sőt leszbikus konnotációval, senki nemmegy el. A nézés ereje, a kukkolás aktusaizgalmasabb, mint Marthaler intellektuálisfelületről támadó papolása, hiszen könnyebbennézhető, amikor Liddell azt üvölti végig, hogykurva lesz, elfelejti lényének intelligens voltát, kurva lesz, csak a teste beszél majd. S úgy tűnik, valóban csak a test tényleges és jelen idejű történései beszélnek. Liddell megidézi MarinaAbramovic kult-performanszait, amikor a performativitás erejével és valóságával az áldozathozatal keresztényiés mitologikus gesztusát egyszerre használja. Vére, izzadsága, ereje, hangja, minden tegnap esti molekulájaazokért hull, akiket megvernek, megaláznak, megkínoznak, megölnek.

De a testen túl, a performansz szigorúszabályrendjén túl Liddell párhuzamos narrációkatis működtet. Az egyik a dokumentum-színházmegkonstruált, a történelmet tényekkel, adatokkalhitelesen feldolgozhatónak állító adat-dialógusa. Ittcivilnek tűnő mexikói asszonyok egyes szám elsőszemélyben sorolják, suttogják, mikor kit vittek el afaluban, mivel és hogyan fenyegetik és zsaroljákőket, nevekkel és esetekkel dokumentálják iskoláslányok elrablását. Azt, ami Ciudad Juárezbentörténik régóta – és ma is. A másik színházi nyelv a Cindy Sherman-féleénnarráció színpadi megkonstruálása, amikor egyfiktív identitás felvállalása hirtelen több lesz adramatikus szerep megszokott működésénél. Nem

szerepet játszik Angelica Liddell (és Perla Bonilla és Lola Jiménez), hanem egy régi, már eltűnt, levetett énjétmondja el újra, egy elhagyott identitását rekonstruálja. Ez a többször visszatérő doku-szekvencia a HalálVelencében témára feszül, Sherman velencei szerelemkeresése Thomas Mann referenciáival szépen összecseng, sLiddell ezt még a 2009-es gázai támadással is összeszövi. Egy hotelszobában nézi tévén az izraeliek támadását, aháborút, fotózza a képernyőt, s összeállít belőle egy öt perces (rövid lesz, nyugtat meg) montázst. Vér és halál,megcsonkult testek, a pusztulás ismerős és megszokottan mediatizált képei, de Liddell a híreket konferálótudósító arcát fotózza leginkább. A túlélő, a hírt hozó, a mindent látott nő arcát. Az amatőr minőségű,szétpixelezett monitorfotó színpadi méretű vászonra vetítve tagadhatatlanul a megéltség, a dokumentumélményvalódi igazságát közvetíti, főként, hogy a tudósítónő éppen elveszti a státuszától elvárt hűvösségét,

Az előadás tere. Fotó: Christophe Raynaud de Lage (A képek forrása:Festival d'Avignon)

kiszámíthatóságát. És sír, miközben közvetít. Könnyek és vér folyik a Karmelita Kolostor falán.

A La Casa de la Fuerza című performansz-dokumentumelőadás kulturális referenciáinkatpedig Csehovval fűzi össze, Csehovval narrálja. AHárom nővér-féle elvágyódás kultúrtörténetitoposzként működik Európában, a spanyolajkúLiddellnél a lányok Mexikóba vágynak menni,sombrerós zenekar búcsúztatja őket a bálban, studják, dolgozni fognak, mert dolgozni kell. Alélektani realizmus domináns játéknyelve, aszázadeleji Csehov parafrázist kínál a munka minttúlélési lehetőség kortárs szociológiájára. A munkaa testé, itt nem tanítónősködünk vagypostáskisasszonykodunk. Kurvák lehetünk. Ésillegális fegyvergyárban szalagmunkások, mintCiudad Juárezben mindenki.

Liddell a sokféle formanyelvet meg- és zavarba ejtően keveri. A három nővér vérét adja egymásért, és nefelejtsük, hogy ez a performansz kánonban tényleges véradást jelent. Igazi vért vesz tőlük egy igazi nővér, svérüket a másik szíve fölé fecskendezik, ahogy a szíven lőttek véreznek el a reprezentáció szabályai szerint.Ezután nehéz szeneszsákokat húznak a színpad közepére, legalább ötvenet, kiborítják, kidöntik, dől a szén, nő ahalom. A szenesdomb tetején tiszta, de szakadt fehér alsóruhát vesznek, s elmondják Csehov sorait a munkáról.Várnánk az esztétizáló zárást, de Liddell nem esztétizál. A magas sarkú cipőben a széndarabokon botladozó nőklapátot ragadnak, s elkezdik a színpad szélére hordani-dobni a hegyet. Hosszú szekvencia, véres még a karjuk, atestük, csorog az izzadság hátukon, mellükön, fenekükön, szénporos a provence-i éj, ha felnézek, aGöncölszekeret látom. A nővérek itt meghalnak, itt elesnek, itt eltemetődnek. Hajnali fél kettő van, s még nemenged el Liddell. Már az elején elmondta, hogy minden folyamatotcsak a halál állíthat le. Csak a halál zárhatja le azelvesztett szerelmet, az elvesztett testet. Elég bátorvagy-e meghalni, kérdezi az elején Liddell, ha márnincs neked semmi? Elég bátor vagy-e meghalniegyedül? Öt óra performansz-színház után akérdést egy százötven kilós férfi, hájas nyakúkopasz súlyemelő-kolosszus ismétlibirkózódresszben, sérvkötővel, gigabicepsszel, deaz erő képét öt óra performatív gesztus után nemhozzá, hanem a hosszú szekvenciákban súlyzóvalerősítő, kanapékat emelő, szenet lapátolóvékonyka kis női testekhez társítjuk. A nők házában vagyunk. A Casa de la Fuerzábana performansz-sorozatok repetitív karakterétLiddell Vivaldi Cum dederitjének ismétlésével,Bach-szonátákkal, a visszatérő dallamokfúgaszerkesztésével emeli ki, élőben éterien játszik Pau de Nut kontra-tenor és csellista, felvételről AndreasScholl, de nem kapjuk meg az örök visszatérésben, a testi ciklikusság femininitásában rejlő biztos túlélésközhelyét. Mert egy rózsaszín giccs-temető képe zárja az előadást, a feminicídiumra így emlékező rózsaszínsírkeresztek, rózsaszín kardvirág-konstrukciók tövében rózsaszín gyurmából kicsi kis rózsaszín pasik készülnekszázával a nők manufaktúrájában. Ők jók lesznek majd és jámborak. Minden anya így gondolja. Vö. Orbán Eszter: Girlpower - revisited

Szerző: Jákfalvi MagdolnaCímkék: Angelica Liddell, Avignoni Fesztivál 2010, Világszínház 2010Cím: La Casa de la FuerzaSzöveg és rendezés: Angelica LiddellVilágítás: Carlos MarquerieJelmez: Josef Pont, Angelica LiddellSzereplők: Cynthia Aguirre, Perla Bonilla, Getsemaní de San Marcos, Lola Jiménez, Angélica Liddell, MaríaMorales, María Sánchez

Zenészek: Pau de Nut, Orchestre Solís, Juan Carlos Heredia / Santiago González