nyen ide oda lenget minket az újdonság szele?...a minden új. Új technika, új módszer, új...

a minden új. Új technika, új módszer, új tartalom, új forma, új csomagolás,új kivitelezés, … új, új, új… Majd egy üzenet ezt mondja: ha az egyik áruházban min-den héten mindig leáraznak, akkor miért nem adnak még ingyen semmit? S, ha beme-gyek szinte bárhova – érdekes, a templomot kivéve (!) – akkor szinte mindenütt fiatal-lal találkozok, pedig állítólag öregszik a társadalom. De akkor hol vannak az öregek?És hol van a minõség? Hol vannak a stabil és állandó értékek, amik ugyebár nem vál-toznak, bár egyre tágabb és mélyebb dimenziókat tárnak fel? Mert ha egyszer minden-nek arra van szüksége, hogy eladható legyen, hogy ráírják: új, akkor ez mit jelent?Amit tegnap még új-ként vettem meg, az ma már rossz? Mert akkor becsaptak ésa rosszat adták el tegnap eleve újként. Vagy egyszerûen csak ez a csodacímke mosta-nában, amire mindenki harap és megnyílik rá a pénztárcája meg a szíve? Ilyen köny-nyen ide oda lenget minket az újdonság szele?

És mégis, milyen érdekes, valamire vágyik ez a világ, az ember, arra ami az övé,a lelke mélyén nagyon ráérez, csak rossz helyen keresi és közben csúnyán becsapják.Sokszor nagyon csúnyán, gátlástalanul, és könyörtelenül. Szívtelenül.

Új ember, új élet, új teremtés, újjászületés, … Új Szövetség! Az ember erre vágyik,csak … hogyan hinnének, ha nincs aki hirdesse? Az örömhír ez: Krisztus feltámadt, ésúj életet ajándékozott nekünk, megszabadítva a bûn hatalmából. Újjá születtünka keresztséggel! Jézus ezzel kezdte az örömhírt: térjetek meg, tartsatok bûnbánatot éshiggyetek az evangéliumban. Ez mindennek az alapja. Mert aki megtér, az újjászüle-tik! Minden újjá lesz a számára. Feltárulnak az igazi és örök értékek, újjá lesz a világa szemében, címkék nélkül, az a világ amiben addig is élt, de nem látta, mert bezártaa bûn elõtte. De a kegyelem a megtéréssel kinyitja, ami ott volt eddig is elõtte. Kulcsadatik a kezébe, kívül belül minden újjá lesz. Szebbé lesz a világ, jobbá a másik em-ber, átértékelõdik minden az életében, szinte a feje tetejére áll! Még bolondnak is fog-ják érte gondolni, de hát Isten bolondjaival tele van a szentek élete! Mily gyönyörûenmondja a nagy megtérõ, Szent Ágoston:

„Örök-új Szépség, késõn, jaj késõn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn!Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltáls én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tõled, amik nélküled egyál-talán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét,kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elûzted rólam a vakoskodó homályt. Illatodkiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintet-tél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!”

fr. Pál

3Kármel 2010/2-3 „JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE ...”

milyen látványos dolgot, hanem csak egy kérdést tesznek fel: hogy elgondolkoz-tassanak. Ehhez nem lenne szükség egy angyalra – gondolhatnánk –, ezt mi ismeg tudnánk csinálni. És mit kérdeznek ezek az angyalok: „Miért keresitek azélõt a halottak között?” Efféle kérdést bárki intézhetne hozzánk…

Milyen érdekes, hogy az Isten igéje miként keres elfogadást bennünk! Egy kisiróniával mintha azt mondaná: „Te találkozni akarsz valakivel! Ha az a valaki ha-lott, akkor már nem lehet vele találkozni. Csak élõvel lehet találkozni! S ha ez aValaki élõ, az nem csak azt jelentheti, hogy visszajött az életbe, hanem azt is,hogy elõre ment! Mindnyájunkat megelõzve! A feltámadás ugyanis nem egy ak-tus, hanem egy állapot! Azt jelenti, hogy Jézus ott van már, ahová valamennyienmeg vagyunk hívva.

Hogyan is kerül sor a kinyilatkoztatás elfogadására? Figyeljük csak meg, hogymit mond errõl az evangélium! Az elsõ dolog az, hogy egy elgondolkodtató kérdéstkapunk, olyat, amit bárki közülünk föltehetne egy másik embernek. Egy kérdéshangzik el felénk, mint amikor Jézustól kérdeznek valamit, s Õ meg visszakérdez.

Jézus ilyenkor arra próbáljaösztönözni az Õt kérdezõt,hogy elkezdjen gondolkoz-ni. Ebbõl is látható, hogya kinyilatkoztatással szem-ben nem a passzív befogadásaz embernek a megfelelõmagatartása, hanem a gon-dolkodás! Mária is így tesz,amikor az angyal megszólít-ja. Elgondolkodik azon, hogymiféle köszöntésben is része-sül. Elkezd gondolkodni. Devigyázat, nem lehet csak akár-hogy, a magunk feje szerintgondolkodni! Szükség van egymásodik lépésre ahhoz, hogyhelyes irányba menjen a gon-dolkozásunk. Nem elég ugyan-is az, hogy a magunk eszévelgondolkodunk.

Hogy mi ez a másodiklépés, amit tennünk kell a ki-nyilatkoztatás elfogadásá-hoz, jól kifejezi az angyal

2 „JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE ...” Kármel 2010/2-3

Új élet Krisztusban

JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSEAZ EVANGÉLIUMBAN

húsvéti idõ liturgiájában gyakran hallhattuk azokat az evangéliumi ré-szeket, melyek Jézus feltámadásával kapcsolatosak. Valljuk csak be, hogy azevangélisták beszámolói nem felelnek meg emberi várakozásunknak. Mert nemazt mesélik el, hogy mi történt azon az éjszakán, hanem hogy mi volt kora haj-nalban, a nagy esemény után.

Aztán meg nem Jézusról mesélnek nekünk – hogy például kibújt a leplek alól,elhengerítette a követ, hogy félelmet keltett az õrökben, vagy más ehhez hason-lók –, hanem inkább arról számolnak be, hogy milyen hatással volt ennek a híreaz emberekre. Egy csomó meglepetéssel szolgálnak a Jézus feltámadásáról hírtadó evangéliumi beszámolók…

Az elsõ meglepetésül az szolgál, hogy asszonyok a cselekvõk, nem férfiak.Az asszonyok mennek ki a sírhoz, a férfiak pedig összebújva egy helyen remeg-nek vagy félelemtõl hajtva útnak erednek.

A második meglepetés, hogy annak ellenére, hogy ezek az asszonyok kimenneka sírhoz, igazában nem õk a fõcselekvõk. Itt ugyanis nem az emberek cselekszenek,hanem Isten az, aki cselekszik. Ezt igazolja, hogy az asszonyok a sírboltot már nyit-va találják: nincs szükség arra, hogy valaki is elhengerítse a követ. A sír üres...

A harmadik meglepetés, hogy ez a tény semmiféle hitet nem provokál ben-nük. A hithez ugyanis kinyilatkoztatás kell, nem üres sír. Attól még, hogy a sírüres, csak arra lehet következtetni, hogy valami hiányzik ott, ahol minden embe-ri várakozás szerint kellene lennie valaminek, de egy hiány megtapasztalása mégnem elég ahhoz, hogy önmagában hitet ébresszen.

A negyedik meglepetés pedig, hogy az üres sírnál angyalok vannak. Na – aztmondhatnánk –, végre történik valami rendkívüli dolog, olyan, ami velünk nemszokott megesni, amivel igazolni tudnánk magunkat, hogy nekünk miért is olyangyenge a hitünk. Csakhogy ezek az angyalok egyáltalán nem cselekszenek sem-

5Kármel 2010/2-3 „JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE ...”

embert, s aki egy pillanat alatt leimádkozta rájuk az istennyilát, akkor Jézus ke-reszthalála nagy sikertelenség lett volna küldetése végrehajtásában. De Jézusnem a hatalom útját járta, hanem a szolgálatét. Azt mondta ugyanis, hogy„az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Õ szolgál-jon”; „hogy az életét adja sokakért.” Jézus ezt nem csak mondta, hanem megis cselekedte: bár egész életén át ezt tette, de egészen nyilvánvaló módon iskinyilvánította a másokért való szeretetét élete utolsó gesztusával, amikoréletét odaadta a kereszten.

Amikor tehát az angyal szava emlékeztetni próbálja az asszonyokat, akkor ar-ra hívja õket, hogy gondolkozzanak el Jézus életén. Jézus élete egy állandó oda-adás volt. Nem csoda, hogy addig beszélt róla, és addig ajándékozta apró gesztu-sokkal ezt az odaadó életet, amíg bele nem halt a végén. Itt azonban nem szabadmegállnunk! Az élet odaadása egy szüntelen folyamat volt Jézus egész földi éle-tében, és ennek megkoronázása a kereszthalálban teljesedett ki. A kereszthalállalviszont Jézusnak csak a földi élete ért véget, de az Atyának való szüntelen oda-adása nem. Ez pedig magában hordozza a feltámadást...

De tudni kell emlékezni ahhoz, hogy hinni és remélni tudjunk. Azért fontosaz emlékezés a hitre és reményre való eljutásban, hogy a dolgoknak ne csak azegyes részleteit ragadjuk meg, hanem azok egész teljessége összeállhasson ben-nünk. Erre persze mi, emberek magunktól nem vagyunk képesek. De arra igenisképesek vagyunk, hogy egy-egy újabb emlékezéssel egyre mélyebben lássukugyanazt a dolgot.

De ismerjünk fel egy újabb meglepetést, amit a Jézus feltámadásáról szólóevangéliumi részek elmesélnek: hogy asszonyok kezdik hirdetni a feltámadásörömhírét. És ehhez kapcsolódóan egy másik meglepetés is ér bennünket: hogyaz apostolok nem hisznek nekik! Gondoljuk csak meg, ez olyan, mintha aztmondanánk, hogy a római pápa meg a püspökök (akik az apostolok utódai) nemakarnak hinni abban, amit asszonyok hirdetnek elsõként: hogy Jézus feltámadt!„Hát ki hinne el ilyen asszonyi badarságokat!” – gondolják. S az evangéliumnem szégyelli ezt leírni!

Aztán még egy újabb meglepetés: hogy az apostolok az elsõk, akik nem hisz-nek. És nyilvánvalóan nem azért nem hisznek, mert asszonyok hirdetik az evangé-liumot, hanem azért, mert az Isten igazságára mindenkinek nagyon nehéz meg-nyílni. Valljuk csak be, hogy nekünk is! Mindez nem a jóakarat hiányát jelenti,hanem azt hogy az Isten mérhetetlenül meghalad minket! De e nehézség ellenéremég mindig könnyebb hinni, mint hit nélkül élni! Milyen ostoba dolog is megelé-gedni pusztán a jelenvalókkal, és nem törõdni azzal, hogy utána mi következhet:akár minden elvesztése is egyik pillanatról a másikra! Ennek tudatában élni sok-kal nehezebb, mint hinni. És mégis: oly sokan ezt választják! Pontosabban, nem isválasztják. Nem választanak semmit: hanem csak sodródnak a „véletlenekkel”…


felszólítása. Azt mondja ugyanis az asszonyoknak: „Emlékezzetek vissza!” A kér-dést tehát egy felszólítás követi. „Emlékezzetek vissza! Húzzátok elõ az emléke-zetetekbõl!” Mennyire függ tehát az ember cselekvésétõl is a kinyilatkoztatás el-fogadása! Nem arról van szó, hogy nyugodtan lóbázhatjuk a lábunkat: a Mesterúgyis nélkülünk támadt fel! Az angyal elõször elgondolkodásra készteti az asszo-nyokat, majd azt mondja nekik: „Emlékezzetek már vissza! Az Isten adott nektekgondolkodásra, meg emlékezésre is képességet, használjátok már ki!”

Milyen furcsa dolog is ez, ugye? Nem ezt várnánk ugyanis azon az éjszakán,amelyen Jézus feltámadt, hogy az embernek máris a gondolkodni és emlékezniszolgáló képességét kell használnia! Mire emlékezhetnénk akkor, amikor látszó-lag most történnek a dolgok elõttünk? Csakhogy a dolgok, s fõként Isten dolgainem úgy történnek, mint ahogy azt várnánk. Isten dolgai a legnagyobb dolgokcsendben történnek. Isten nem cirkuszi mutatványos, aki el akarna minket káp-ráztatni! Nem valami show-mûsort vagy karnevált rendez elõttünk! Hanem Istenaz üdvösségünk érdekében cselekszik! Nem elkápráztat, hanem megment! A ket-tõ között nagy a különbség!

Az angyalok felszólítása tehát egy olyan emlékezésre ösztönöz bennünket, amelyképes újragondolni a dolgokat. Ebbõl is látszik, hogy az embernek nem elég az, hogygondolkodni tud! Újra kell gondolni a dolgokat! Az angyal szava arra próbálja ösztö-nözni az asszonyokat, hogy ne álljanak meg a dolgok felszínes látásánál. Arról van te-hát szó, hogy újra kell gondolni adolgokat, és ezért van az, hogyminden esztendõben újból ünne-peljük ugyanazt, ugyanazokat aszentírási szövegeket hallgatva!Erre azért van szükség, hogy a dol-gokat más szinten tudjuk értel-mezni, ugyanazokat a dolgokategyre mélyebb szinten tudjukmegérteni és életünkbe befogadni.

Még a feltámadt Jézussal ta-lálkozó emberek számára is ért-hetõvé kell válnia annak azigazságnak, hogy a feltámadástulajdonképpen Jézus földi éle-tébõl levezethetõ, abból követ-kezõ esemény. Ha Jézus a hata-lomnak az útját járta volna, haúgy irtotta volna az ellenségeit,mint például egy Illés próféta,akiért a király elküldött ötven

7Kármel 2010/2-3 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN

ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN1

Életem Krisztus fényében

elen írásban arról szerettem volna elmélkedni, hogy milyen változás mentvégbe azokban az emberekben, akik találkoztak a feltámadt Üdvözítõvel. Mi azaz újdonság, amit bennük létrehozott ez a találkozás? Miközben ezeken a dolgo-kon gondolkodtam, úgy éreztem, hogy az Úr tõlem is azt kérdi – mint annak ide-jén tanítványaitól, akik beszámoltak neki arról, hogy kinek tartják õt az emberek(vö. Mt 16, 15) –: és te mit mondasz errõl? Mi változott meg benned azzal, hogyismersz engem, hogy találkoztál velem?

Bevallom, a felmerült kérdés kicsit mellbe-vágott, úgy, mint gondolom, annak idején a ta-nítványokat is. Hiszen sokkal könnyebb másokéletét szemügyre venni, vagy csak úgy, nagy ál-talánosságban beszélni igazságokról, mint szem-besülni velük saját életünkben. Elõször úgy érez-tem, hogy bizony sajnos semmi sem változottazzal, hogy Jézust személyesebben megismer-tem. És ezt keserûen, fájdalommal kellett megál-lapítanom. Kár tehát értekezni errõl a témáról,amikor bennem, aki ezekrõl írna, semmi újdon-ságot nem hozott, semmi kézzelfogható válto-zást, bár több évtizede ismerem Õt! Azonban aztis éreztem, hogy ez valahogy mégsem teljesenigaz! Ezért tovább folytattam a magamban valókeresést. És a következõkre találtam.

Mit jelent számomra Jézus a gyakorlatban? Elõször is egy biztos pontot, akihez min-

dig fordulhatok, akire mindig támaszkodha-tok minden nehéz helyzetben, aki – ha meg is

1 A következõ három írás témája hasonló, de nem alkotnak egy szoros egységet. Ezért, bár egy közös címalatt szerepelnek (a hasonló téma és közös szerzõ miatt) együtt is, de külön-külön is lehet olvasni.


Aztán még egy újabb meglepetés: ahogyan a fõapostol viselkedik. Vanugyanis az apostolok között valaki – Péter –, akit Jézus kiválasztott, s akirõl aztmondta: „erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erõtrajta.” De még az õ magatartása sem a hit – ahogyan Lukács evangélista elmesé-li –, hanem a csodálkozás. Igaz, hogy már ez is nagy teljesítmény! Gyerekekenláthatjuk gyakran, hogy mit jelent csodálkozni: amikor eltátják a szájukat, s néz-nek, mint akik még soha nem láttak ilyesmit. Igen, a gyerekek is taníthatnak ben-nünket: például csodálkozni. Nem szégyen az embernek az, hogy tud csodálkoz-ni, sõt...! Mélyen az emberségünkhöz tartozik, hogy tudunk csodálkozni! No,nem úgy, mint az a bizonyos boci az új kapu elõtt, hanem úgy, mint aki minden-bõl tud tanulni, aki nyitott az újra! Aki megengedi az Istennek, hogy meglepje, shogy ne csak a saját emberi gondolatai vezethessék, hanem Isten rá vonatkozótervei is.

Milyen furcsa, hogy a húsvéti evangéliumok mindenütt szót ejtenek az embe-ri hitetlenségrõl. Vagyis nem arról tanúskodnak, hogy Jézus tanítványai várták aMester feltámadását, hanem hogy nem hittek benne. De éppen ez is örömhír:hogy annak ellenére, hogy még Jézus tanítványai sem hittek elõször a feltámadásjóhírében, mi most, kétezer évvel késõbb, mégis ezt ünnepelhetjük. Vagyis azemberi hitetlenség nem tudta megakadályozni azt, hogy idõben és térben továbbterjedjen a jóhír.

A húsvéti evangéliumok mindenütt beszélnek az emberi hitetlenségrõl. Nemszólnak azonban Mária hitérõl. Talán azért, mert már Lukács evangéliumánakelején szó van róla, amikor Erzsébet így kiált fel Mária üdvözlõ szavaira: „Bol-dog vagy, mert hittél!” Igen, Mária rendelkezett olyan természetfölötti látással,ami nem elégedett meg a dolgok felszínes látásával, és mert észrevenni mást is,mint amit az emberi fájdalom eltakart! Mária képes volt arra, hogy ne csak ön-magát és a másik embert lássa, hanem a jelenlévõ örök Istent is megsejtse a dol-gok és események mögött.

Kérjük Máriát, hogy mi is megtanuljunk gondolkodni: de nemcsak a magunkfeje szerint, hanem a Szentlélek gondolatai szerint értelmezni a dolgokat. És hogymi is megtanuljunk emlékezni: nemcsak a magunk módján, hanem a hívõ ember-ként, aki képes egyre mélyebbre ereszkedni a megértésben, aki képes hagyni ma-gát, hogy a Szentlélek megvilágosítsa õt; egyre élõbb hittel, reménnyel töltse el,és megnyissa õt arra a szeretetre, ami egyedül méltó erre a névre, amely soha nemmúlik el, és amely Istennel és egymással örök kötelékbe kapcsol össze minket.

fr. Rafael


A feltámadt Krisztus az elsõ keresztények életében

a valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát” – mondtaJézus Nikodémusnak (Jn 3, 3). A húsvéti evangéliumok és az Apostolok Cselekede-tei – amely a húsvét utáni eseményekrõl ad hírt – arról tanúskodnak, milyen átalaku-láson mentek át az apostolok és az elsõ keresztények a feltámadt Krisztussal való ta-lálkozás által, miként születtek újjá, és miként indultak el Krisztus követésének útján.

A feltámadt Krisztussal való találkozás elõször is egy új világosságot, újmegértést, új hitet adott a tanítványoknak. Addig ugyanis „még nem értették meg,hogy fel kell támadnia a halottaiból” (vö. Jn 20, 9), addig még a régi, hús-vér em-berek voltak, akik Jézust inkább csak „emberként ismerték” (vö. 2Kor 5, 16) ésúgy is gondolkodtak az általa hozott üdvösségrõl. Az emmauszi tanítványokrólszóló elbeszélés foglalja össze talán a legjobban e tekintetben a tanítványokbanvégbement változást. Idézzük fel röviden a történetet.

„Aznap ketten közülük egy Emmausz nevû helységbe mentek, amely Jeruzsá-lemtõl hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, amitörtént. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közele-dett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne is-

8 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN Kármel 2010/2-3

várakoztat, és néha elég érdekesek útjai, megoldásai –soha nem hagy cserben.Ezáltal megtanít hittel, reménnyel élni, ami úgy érzem, egy nagyon lényeges do-log a felé vezetõ úton.

Jézus nem csak egy biztos pont, hanem egy biztos támpont is. Az õ szemé-lye az, aki meg tudja mutatni számomra a helyes irányt. Ez igaz volt annak ide-jén papi és szerzetesi hivatásom kialakulásában, annak követésében, de úgy ér-zem, hogy ez azóta is nagyjából megmaradt. Ami nem jelent egy különleges,rendkívüli kapcsolatot, kommunikációt vele, sem azt, hogy mindig tudnám– és még kevésbé azt, hogy követném is – a helyes utat. De amikor idõközönkéntelõ kell vennem bensõ iránytûmet, hogy segítségével megkeressem a helyesirányt, úgy érzem, hogy Õ az az erõ, amely ennek az „iránytûnek” a mutatójáta helyes irányba vonzza, tereli. Ez segít a mindenkori újrakezdésben.

Ilyenkor nem csak utat mutat, hanem elsõsorban világosságot gyújt, amely-nek fényében másként látom, érzékelem a korábban megélt, megtapasztalt, el-gondolt valóságot. Ez segít a helyes megoldás megtalálásában, a helyes értékrendkialakításában. Olyan világosság ez, amely az igazságot tartalmazza, amellyelnem lehet vitatkozni, amelyet nem lehet kétségbe vonni, de amely nem is erõsza-kos, hanem mély békétõl és irgalomtól áthatott.

Az erõnek és a tiszta örömnek a forrása is számomra Jézus. Ami ugyancsaknem azt jelenti, hogy tele vagyok erõvel és örömmel. Sajnos, ez még nem igaz.Mégis, nélküle aligha tudtam volna eddig több mindent megélni, sok mindenbenkitartani. „A te szavadra kivetem a hálót”: ez a szó, az Õ szava adott erõt arra,amire úgy éreztem, hogy emberileg nem lennék képes. Mert ebben a szóban nemcsak erõ van, hanem elsõsorban Õ maga, akivel és akiért egyedül lehet és érde-mes megtenni, megélni azt, amit megtenni és megélni kíván.

A tiszta öröm: ami a Jelenlétbõl, a világosságból, a békébõl, a lét értelmessé-gébõl, célirányúságából fakad. Mert ez mind egy: az öröm, a béke, a világosság,az igazság, a helyes út, a célirányos, értelmes lét. Ez benne egy: Jézusban, aki azAtyával egy. És amilyen mértékben tudok vele én is egy lenni, olyan mértékbentud mindez az enyém is lenni. A kegyelem törvényei szerint, amelyek emberilegegyáltalán nem kiszámíthatók.

Nagyjából ezt találtam magamban, amikor választ kerestem arra a kérdésre,hogy mi az a plusz, amit a Krisztussal való kapcsolat adott és ad. Nem tudom, hogymilyen lennék most, ha életem másként alakul, ha nem ismertem volna meg Õt, ezértnehéz is felmérnem, hogy mennyire lettem „más” a vele való kapcsolat által, mi azaz „újdonság”, amit kaptam ezáltal. Azt viszont érzem, hogy én is elmondhatomSzent Pál szavaival: „Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, defutok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem.Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelej-tem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami elõttem van. Futok a kitûzött célfelé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” (Fil 3, 12-14)


„Ezeket kellett elszenvedniea Krisztusnak, hogy bemehessendicsõségébe”. Úgy van megír-va, hogy a Krisztusnak szenved-nie kell, és harmadnapon feltá-madni halottaiból”. (Lk 24,)Ez történt igazából azon a ször-nyû nagypénteken, meg húsvéthajnalban: beteljesedett az Írás,az Isten örök akarata, megérke-zett a várva várt Messiás orszá-ga. Igaz, nem a földre, nemkarhatalommal, pénzesõvel, tej-jel-mézzel folyó Kánaánnal; azég kapuja nyílt meg, Isten orszá-ga lett az ember országa is! Ezvolt Krisztus elsõ üzenete az õtmég mindig a földhöz kötni aka-ró Magdolnának és rajta keresz-tül az egész emberiségnek:„Fölmegyek az én Atyámhoz ésa ti Atyátokhoz, az én Istenem-hez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,).

De az igazságot, azt, ami valójában történt azon a napon, csak Õ tudta, az„idegen”. Csak Isten ismeri a történések mögötti teljes igazságot. Õ azonban nemrejti el azt, hanem Krisztusban feltárja mindazoknak, akik õszinte szívvel keresikÕt. Feltárja a szeretetben megélt életnek, a szenvedésnek és az áldozatnak igaziértelmét. Szenvedni kell, mert meg van írva. Azaz a szenvedés nem csupán a ke-gyetlen sorsnak, a véletlennek, a gonosznak a terméke és eszköze. A szenvedésbenne van Isten tervében is, és ezáltal a jó és a kegyelem kiváló eszközévé is vál-hat. Mert az is meg van írva, hogy a szenvedés után harmadnapra fel kell támad-nia a halálból és bemenni a dicsõségbe! Ez is benne van Isten tervében, sõt ennekszolgálatában áll minden, maga a szenvedés, a halál is! Az írások értelme, Isten-nek a terve az ember számára mindaddig homályban marad, amíg az Úr meg nemnyitja elménket és szívünket ennek megértésére (vö. Lk 24, 45).

Hogy mekkora átalakító ereje van az így befogadott igazságnak, mi sem mu-tatja jobban, mint az, hogy a félénk, hitetlenkedõ apostolokból bátor hirdetõi let-tek Jézus feltámadásának, akik semmilyen fenyegetéstõl és üldözéstõl nem hát-ráltak meg. Az így megismert igazságot nem tudták többé megtagadni, magukbarejteni. „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten elõtt, hogy inkább rátok


merjék. Megszólította õket: ,,Mirõl beszélgettek egymással útközben?” Õk szo-morúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: ,,Te vagy azegyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napok-ban?” Õ megkérdezte tõlük: ,,Micsoda?” Azt felelték: ,,A Názáreti Jézus esete,aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép elõtt. A fõpapokés a fõembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették õt. Pedig miazt reméltük, hogy õ fogja megváltani Izraelt…” (Lk 24, 13-21)

,,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ottezekben a napokban?” Milyen érdekes! Jézust nem ismerik fel, és idegennek te-kintik, kezelik. Talán kicsit le is nézik, mert milyen ember az, aki egy ilyen ese-ményrõl nem tud? Hol él egyáltalán? És elmesélik, elmagyarázzák neki a történ-teket. Úgy, ahogyan õk élték meg, és ahogyan éppen azért igaznak gondolták. Pe-dig Jézus az egyetlen, aki igazán tudta, hogy mi történt!

Nem így szokott lenni ez velünk, emberekkel, hívõ emberekkel is? Hányszortûnik idegennek a jó Isten, az egyetlen „idegennek”, aki úgy látszik, hogy nemtudja, mi történik itt ezen a világon, mi történik életünkben! Akinek el kell ma-gyarázni, néha hosszasan, hogy õ is értsen végre valamit! Mert nem tesz semmit,vagy egészen másként tesz, mint tennie kellene, aki nem ért meg bennünket, nemérti a világ dolgait, nem látja a bennünket ért sérelmeket, kudarcokat, aki nem lát-ja miként megy tönkre országa, a „jók” országa.

„Pedig mi azt reméltük, hogy õ fogja megváltani Izraelt…” Azt remélték,hogy õ fogja végre meghozni a hõn áhított messiás-országot, amely nagy leszés dicsõséges, szabad a rómaiaktól és minden más földi uralomtól, ahol a rosz-szakat szórólapátra teszik és elégetik, a jók pedig – közöttük, természetesen,maguk is –, ha nem is mindjárt jobb és bal oldalán, de azért a közelében lesz-nek, és dicsõségébõl részesednek. Amint azonban – az õ kivételével – minden-ki tudta, ez bizony nem így történt, hanem épp ellenkezõleg: ismét a „rosszak”gyõztek, nekik pedig menekülniük kell, feladni reményeiket, egy újabb messi-ás-jelölt felbukkanásáig. Igaz, hogy a hozzájuk tartozó asszonyok valamitmondogattak az üres sírról, meg angyalokról, meg ilyesmirõl, de hát mindezekután már miben higgyen az ember?

,,Ó, ti oktalanok és késedelmes szívûek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amita próféták mondtak!” – válaszolta nekik az „idegen”. – „Hát nem ezeket kellettelszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsõségébe?” És kezdve Mózesenés valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban rólaszólt.” Miközben beszélt nekik, a két tanítvány szíve lángolni kezdett. Mert azIgazság szava nem egy rideg racionális fogalom, érvrendszer, hanem fény és tûz.Megvilágít és áttüzesít. Feltárja a rejtett igazságot az értelem elõtt és erõt, bátor-ságot, lelkesedést önt a szívbe annak követésére. Így a korábban elcsüggedt tanít-ványok „még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe…”


arra gondoljatok, ami ré-gen történt, és ne a múltdolgokra figyeljetek. Néz-zétek: én valami újat vi-szek végbe, már éppen ké-szülõben van; nem látjá-tok? Valóban, utat csiná-lok a pusztában, és ös-vényt a járatlan földön.”(Iz 43, 16-19)

„Mert a hajdani nyo-morúság feledésbe megy,és eltûnik a szemem elõl.Mert új eget és új földet te-remtek; a régi feledésbemerül, és eszébe se jut töb-bé senkinek. Örüljetek ésujjongjatok azon mind-örökké, amit majd terem-tek! Mert Jeruzsálemet»öröm«-nek teremtem ésnépét »ujjongás«-nak.”(Iz 65, )

Izajás prófétának ez akét szép jövendölése min-dig aktuális, bár az utóbbicsak a világ végén fog be-teljesülni, amikor valóban létrejön az „új ég és új föld”. A megjövendölt új teremtésviszont Krisztusban már elkezdõdött. Hiszen „Õ a láthatatlan Isten képmása, mindenteremtmény elsõszülötte (…) Õ a kezdet, az elsõszülött a halottak közül…” (Kol 1,15.18) Ezért „mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszûnt, vala-mi új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe…” (2Kor 5, 17-18). Isten viszi vég-be az új teremtés mûvét: nem csak majd valamikor a világ végén, hanem mármost. Isten szüntelen munkálkodik (vö. Jn 5, 17). Õ nem csak a múltban vitt vég-be nagy dolgokat, nem csak a távoli jövõben mutatkozik majd ismét hatalmasnakés dicsõségesnek, hanem a mindenkori jelenben készíti számunkra az utat, amelya múltból a jövõbe vezet, a földi, múlandó létbõl az isteni, örökké tartó életbe. Eztaz utat pedig az Õ Fiában, az Fia által, Jézus Krisztusban készíti számunkra. „Énvagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus.– Senki sem juthat el azAtyához, csak általam.” (Jn 14, 5) „Az õ révén van mindkettõnknek szabad utunkaz egy Lélekben az Atyához” (Ef 2, 18)


hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallot-tunk” (ApCsel 4, 19-20).

Sõt, a szenvedést, amit addig sehogy sem akartak megérteni, elfogadni, mostmár értékesnek tartják. Igaz, nem akármilyen szenvedést, hanem azt, amit Õéret-te, az Õ követésében viselnek el. „Behívatták az apostolokat, megvesszõztettékõket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon en-gedték õket. Boldogan távoztak a fõtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus ne-véért gyalázatot szenvedjenek. Továbbra is mindennap tanítottak a templomban ésa házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus.” (ApCsel 5, 40-42). Szent Pál ezt ír-ja megtérése után, miután találkozott a feltámadt názáreti Jézussal a damaszkusziúton és követõje, apostola lett: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhezmérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sõt szemétnek tekintet-tem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3, 8).

A szenvedésekben is megélt öröm, az evangéliumnak, Krisztus feltámadásá-nak lelkes hirdetése, nem csak pár buzgó apostol jellemzõje, hanem az egész ke-resztény közösséggé. A korai egyházat rövid idõn belül kemény üldözések érték,és sokaknak emiatt menekülniük kellett. De – miként megjegyzi az ApostolokCselekedetei – „azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetõdtek, mindenütt hir-dették az evangéliumot.” (8, 4)

Még van egy fontos jellemzõje ennek a korai keresztény közösségnek: a va-gyonközösség, aminek alapja az „egy szív, egy lélek” közössége: „A sok hívõmind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenükközös volt. Az apostolok nagy erõvel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, ésmindnyájan bõségesen részesültek a kegyelemben. Nem akadt köztük szûkölködõ,mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és azapostolok lába elé tette” (ApCsel 4, 32-36).

Ezt a fajta „kommunizmust”, a teljes, fenntartás nélküli közösséget – ami azörök életnek egyik fõ jellemzõje –, csak Isten Szentlelke tudja létrehozni, erreemberi erõ nem elegendõ. Az egymással való közösség talán egyik legfõbb jeleannak, hogy az ember valóban találkozott Krisztussal, közösségbe lépett vele, ésezáltal részesült a „Szentlélek keresztségébõl”, újjászületett a Lélek erejébõl. Hi-szen Jézus azt mondta, hogy arról fognak minket felismerni, hogy tanítványai va-gyunk, ha szeretettel vagyunk egymás iránt (vö. Jn 13, 35). Búcsúimájában is ígyimádkozott: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s énbenned, úgy legyenek õk is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy teküldtél engem.”(Jn 17, 21)

„Ezt mondja az Úr, aki utat csinált egykor a tengeren át, és ösvényt a nagy vizek-ben, aki kivezette a harci szekereket és a lovakat, az egész hatalmas sereget, amely el-bukott és nem kelt föl többé, odaveszett és kialudt, mint a mécses lángja. Most már ne


Ezeket azért tartottam szükségesnek leírni, mivel mûveiben – és így az idézettrészben is – Szent Terézia általában különbözõ rendkívüli kegyelmekrõl és ezekhatásairól beszél. Sokan talán úgy vélnék, hogy mindaz, amirõl Szent Teréz ír,csak rá érvényes, vagy olyan személyekre, akiknek hasonló természetfeletti ke-gyelmekben van részük. Azonban szerintem ez – bizonyos mértékben – minden-kire vonatkozik, aki élõ hittel igyekszik Krisztust követni, vele mély, bizalmaskapcsolatot kialakítani. Mert a kegyelem formája változhat, hatása viszontugyanaz marad.

Mit hoz létre az emberben a Krisztussal való mélyebb találkozás?Elõször is nagyfokú önismeretet, alázatot önt lelkébe, saját nyomorúsága

belátását, amely viszont nem letörtséget eredményez, hanem tettrekészséget, na-gyobb vágyat Isten szolgálatára. „Mit ér az a magunk szerezte alázatosság, ah-hoz az igazihoz képest, amire itt tanít az Úr, mikor olyan világosságot gyújt lel-künkben, hogy egészen oda vagyunk a szégyenkezéstõl. Közismert dolog, milycsodálatos önismeretet ad itt nekünk az Úristen, s mennyire megérteti velünk,hogy semmi jó sem származik önmagunktól. Minél nagyobb kegyelmeket árasztreánk, annál mélyebb önismeret kíséri õket. Forró vágyat kelt az emberben az-iránt, hogy elõbbre haladjon a belsõ ima útján, s hogy ne hagyja abba, ha mégakkora szenvedések zúdulnak is reá. Az ilyen lélek kész mindenre vállalkozni. AzÚr valami sajátságos alázatossággal és félelemmel vegyes meggyõzõdést érlelmeg benne aziránt, hogy fog üdvözülni.” (Ö 150 old.)

Az ember szíve ilyenkor jobban a mennyeiek felé fordul. Amint ezt Szent Pálírja egyik levelében: „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami föntvan, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, nea földiekre” (Kol 3, 1-2). Amikor az ember egy mélyebb imádságban találkozika feltámadt, élõ Krisztussal, azzal, aki „ott ül az Atya jobbján”, a lélekbe átsugár-zik valami az odaáti létbõl, annak fényébõl és boldogságából, amely mérhetetle-nül nagyobb, mint bármi más hasonló itt a földön. Ezért – ebben az állapotban –az embernek már nem kell külön törekednie, hogy keresse azt, ami „oda fönn”van, mert tapasztalja és tudja, mennyivel többet ér annál, mint ami „ide lenn” van.„Hadd csináljunk három sátrat” – mondta a Krisztus dicsõségének fényétõl ma-gánkívüli állapotba került Péter is a Tábor hegyén. – „Olyan jó nekünk itt veledlennünk, sátorozzunk le, és ne forduljunk többé vissza a lent hagyott világba!”(vö. Mt 17, 1-4).

Szent Teréz így ír errõl az állapotról: „Az öröm, az élvezet, a gyönyörûségösszehasonlíthatatlanul nagyobb (…). A lélek teljesen bele van merülve a kegye-lemnek vizébe (….) Más vágya sincs, mint tovább élvezni ezt a mennyei boldog-ságot. (…) Kimondhatatlan boldogságot élvez ebben a haláltusában. Nézetemszerint nem is lehet ezt a dolgot máskép jellemezni, mintha azt mondjuk, hogy azember úgyszólván teljesen meghal ezen világ összes dolgai számára, és már Is-


A Krisztussal való találkozás és az új ember kialakulásaSzent Terézia tapasztalatában

zent Terézia mûveiben – mivel ezek fõ témája az imádság – gyakorlatilag vé-gig a Krisztussal való kapcsolatról beszél és ennek hatásairól annak az embernek azéletében, aki szereti Jézust, lelkének ezt a „jó barátját”, tudatosan ápolja és elmélyítia vele való kapcsolatot. Saját élettapasztalatán keresztül mutatja be, miként alakul áta Krisztussal való közösség által a kis hernyó pillangóvá (vö. 5BV2), a régi, földiesember krisztusi, isteni emberré. Most csak egy kis részt emelnék ki Szent Terézia írá-saiból (Önéletrajz 15 fej. vége - 16. fejezet) ennek az átalakulásnak bemutatására.

Szent Terézia sokfajta imakegyelemrõl beszél, az imának olyan magasabb fokai-ról, amit egyszerûen „misztikus kegyelemnek” szoktunk nevezni. Ezeken keresztül azemberi lélek „intenzívebb” módon lép kapcsolatba Istennel, ezért ennek az imánakhatásai is „intenzívebbek”, látványo-sabbak. Ugyanazt a hatást fejti ki azon-ban a lélekben az Istennel való „nor-mál” (ima)kapcsolat is, csak hosszabbtávon és talán nem annyira látványos,könnyen észlelhetõ formában. Tanú er-re sok más szent élete (pl. Kis SzentTerézé), akiknek életében alig voltakrendkívüli kegyelmek, ezeknek a hatá-sai viszont egyértelmûen fellelhetõk.Éppen úgy, mint ahogy nem szükségesnekünk is megjelennie a feltámadtKrisztusnak – úgy, miként annak ide-jén az apostoloknak – ahhoz, hogyhozzájuk hasonlóan higgyünk benne éskövessük õt. „Boldog, aki nem lát, ésmégis hisz” – mondta Jézus Tamásapostolnak. Isten tehát ugyanazt a ke-gyelmet adja meg annak is, aki nemlátta, mint annak, akinek egy rendkívü-li kegyelem által megjelent.


tok; s azt szeretném, bárcsak mindenki betege volna annak a bajnak, amelytõl énkoldulok. Esedezve kérem Kegyelmedet, legyünk mindnyájan bolondok, Annakszerelméért, akit miattunk tartottak bolondnak.” (156 o.)

„Add, én Királyom, s ezért esedezem most hozzád, hogy amint engem, mikorezeket. a sorokat írom, megszállva tart ez a mennyei szent õrület, amelynek ke-gyelmében pusztán jóságból és irgalomból, s teljesen érdemtelenül részesítesz en-gem: éppúgy legyenek mindazok bolondjai a Te szerelmednek, akikkel én ezentúlszóba ereszkedem, vagy pedig ne engedd, hogy bárkivel is összejöjjek.” (154 o.)

Szent Terézia is nagyon jól felismerte, hogy a kereszt, a szenvedés leghaté-konyabb eszköze az apostolságnak, mások lelki üdvének elõmozdításának. Jé-zus is a kereszten váltotta meg az emberiséget. Ezért az Isten iránti szeretetnekis az önként vállalt, elviselt kereszt a legjobb kifejezõ eszköze. Miként lehetlegjobban Istennek szolgálni, ha nem úgy, hogy az Õ akaratát teljesítjük, hakedvébe igyekszünk járni? És mi Isten legfõbb akarata? Az emberek üdvössé-ge (vö. Jn 6, 40). Azért szereti a keresztet az az ember, aki Krisztussal közös-ségbe került, mert azonosult Isten akara-tával, és készséges közremûködni vele.

„Ha elgondolja, hogy eddig semmi szol-gálatot sem tett Neked, s hogyha tovább él,még szolgálhat: azt kívánná, hogy az a ke-reszt még sokkal nagyobb súllyal nehezedjékreá, s hogy ne kelljen meghalnia a világ vége-zetéig. Azt, hogy õ megpihenjen, semmibesem veszi, mikor arról van szó, hogy Nekedtehet bármi csekély szolgálatot.” (155 o.)

„Vajon micsoda kínszenvedés állhatnaakkor eléje, amelyet nem viselne el készörö-mest Urának kedvéért? Világosan látja, hogya vértanúk a maguk részérõl tulajdonképpensemmit sem tettek, mikor eltûrték kínjaikat;mert ez a lélek már tudja, hogy egészen másforrásból fakad az erõ.” (154)

A lelki ember tudja, hogy õ csak egy kis sejtje annak a nagy egységnek, amitKrisztus testének, Egyháznak nevezünk. Tudja, hogy nem lehet egyedül haladniaIsten országa felé, hanem testvéreivel együtt. Szent Terézia is tudatában volt en-nek; ezért is alapította sorra a megreformált kolostorokat. Úgy, ahogy írta a Tö-kéletesség útja mûvének legelején: „…ha már oly sok az Úrnak az ellensége ésoly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogymegteszem azt a csekélységet, ami tõlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb


tent élvezi. (…) Valami dicsõséges mámor, valami mennyei õrület ez, amelybenaz ember megtanulja az igazi bölcsességet, s a lélek a legnagyobb boldogságotélvezi.” (151-152 o.)

Nagy és szükséges kegyelem ez ahhoz, hogy a régi ember meg tudjon ben-nünk halni és az új ember életre tudjon kelni. Kicsit talán úgy van ez, mint a há-zassággal: az embernek elõször meg kell tapasztalnia a szerelem ízét, a másikszeméllyel való kapcsolat „másságát”, sokkal jobb voltát ahhoz, hogy a „régi em-ber” meg tudjon benne „halni”. Ez a másfajta tapasztalat, kapcsolat ad erõt nekiahhoz, hogy el tudjon szakadni elõzõ kötelékeitõl, családjától, és „új emberként”tudjon élni a másik személlyel való közösségben egy új „testben”, egy új család-ban. A szerelmes embernek már nincs nyugta, és bármilyen boldog is volt elõzõállapotában, korábbi világa már nem tudja boldoggá tenni, sõt túl szûk és szürkeaz neki a megtapasztalt és vágyott újhoz képest.

Így van ez azzal az emberrel is, aki a Krisztussal való szeretetkapcsolat általmegízlelte az igazi haza ízét. „Ez a lélek már csak a szabadulásért eped. Az evéshalála neki: az alvás kínos reá nézve. Azt látja, elfecsérli életét azzal, hogy ön-magát kell ápolnia, holott kívüled neki semmi sem tud örömet szerezni. Úgy érzi,hogy természetellenes módon él, mert már nem szeretne önmagában élni, hanemcsak Tebenned.”(155 o.) „Ó mekkora szabadság az, ha valaki rabságnak tekin-ti, hogy élnie és a világ szokásaihoz alkalmazkodnia kell! Nincs az a rab, aki, haaz Úr ezt a szabadságot egyszer megízleltette vele, ne lenne kész mindent kocká-ra tenni, csakhogy lerázhassa bilincseit, s visszatérhessen hazájába!” (157 o.)„Nincs tisztában vele, hogy mi után vágyódjék, de azt az egyet tudja, hogy nemvágyódik más után, mint Te utánad.” (155 o.)

A világ sokszor úgy tekint a mélyen hívõ emberre, a szentre, mint arra, akitermészetellenes módon él – és ezért nem is tartja követendõ példának. A feltá-madt Krisztussal való találkozás után az ember viszont megérti az, amit Szent Pálmond, ti. hogy „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3, 20); az a „természetes” ál-lapotunk, mert arra vagyunk teremtve, a földi haza csak egy átmeneti albérlet,mindaddig, amíg az igazi nem lehet sajátunk.

Ebbõl a felismerésbõl, tapasztalatból fakad utána az apostolság, a misszió is.Hiszen az ember úgy van megalkotva, hogy a megtapasztalt jót másokkal is megszeretné osztani, másokat is el szeretne vezetni ugyanarra a felismerésre, megta-pasztalásra, amelyben neki is része volt. Az elsõ pünkösd után „szent részegség”,„szent õrület” lett úrrá az apostolokon. Ez indította õket arra, hogy bátran kiállja-nak, és hirdessék Jézus feltámadásának és az üdvösségnek örömhírét, és ezzel azörömhírrel járják be az egész világot. Hasonló tapasztalatban lehet része mindenhívõ embernek, akkor is, ha ennek módja és mértéke nem mindig egyforma.

„Úgy érzem magamat a ma reggeli szentáldozásom óta – írja Szent Terézia–, mintha nem is én volnék az, aki beszélek; mintha álmodnám mindazt, amit lá-

19Kármel 2010/2-3 BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL

BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL

Elmélkedés Avilai Szent Teréz gondolatai alapján

húsvéti idõben a liturgikus ünneplés által megerõsödünk a Krisztus fel-támadásában való hitünkben. Egész keresztény életünk új fényt és lendületet kap-hat ezáltal, hiszen újra megbizonyosodunk arról, hogy Jézus velünk van, és min-dig velünk marad, ahogy az apostoloknak is megígérte. Lelki életünk lényege az,hogy a feltámadt Jézus Krisztussal lehetünk kapcsolatban a Szentlélek közremû-ködése által. Imádságunkban és a keresztény élet minden dimenziójában ígya húsvéti esemény következményeit éljük át. Ha a feltámadt Jézusra gondolunk,és a vele való személyes kapcsolatot hangsúlyozzuk, nem feledkezhetünk el az õszenvedésérõl és haláláról sem. Csak az lehet „feltámadott”, aki már meghalt.

A találkozás

Avilai Szent Teréz is átélte a feltámadt Jézussal való találkozás örömét. Láto-másaiban Jézus legtöbbször feltámadott alakjában jelenik meg számára. Ezek atalálkozások kapcsolatba hozhatók az apostolok által megtapasztalt események-kel: Jézus emberi természetében jelenik meg elõtte. „Egyszer, Szent Pál apostolünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunkemberi alakjában, úgy amint föltámadása után szokták képekben ábrázolni, ki-mondhatatlan szépségben és fenségben. (…) Csak azt az egyet akarom mondani,hogy ha a mennyországban nem volna más látnivaló, mint a megdicsõültek testiszépsége, már ez is végtelen nagy boldogság volna. Különösen áll ez a mi UrunkJézus Krisztus emberi természetérõl…”2

Ahogy itt egy szentmisén való részvételt követõ tapasztalatot írt le, úgy sokmás esetben is az eukarisztiával való találkozásával hozza kapcsolatba a feltá-madt Jézus megjelenéseit tartalmazó beszámolóját. „Mert tényleg még ha kép vol-

2 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 287. o. (V 28,3) vö. BV 426 (6M 9,3). A spanyolkiadás rövidítéseihez vö. Santa Teresa: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo, Burgos 2006, 14.aed.


módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e ko-lostor csekély számú lakóival is”. Egyedül és közösen haladni jóból a tökélete-sebb felé. Mert „nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2, 18).

Szükség van a jó barátokra, az igazán jó barátokra, olyanokra, akik hasonló-képpen keresik azt, miként lehetne az Úrnak jobban szolgálni. „Azt szeretném, hami öten, akik most az Úr Jézusban jó barátok vagyunk, megegyeznénk valamiben.Mert hiszen, ha ebben a mostani idõben mások titkos összeesküvéseket szõhettekÕ Szent Felsége ellen, s lázadásokat és eretnekségeket támaszthattak ellene, miis összefoghatnánk, hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnak az igazat, s fi-gyelmeztessük egymást arra, amiben meg kellene javulnunk, hogy jobban kedvé-re tehessünk Istennek” (156 o.)

Számomra ez a rész emeli ki talán legjobban az új ember igazi vonásait: amély alázatot, az õszinte Istenszeretetet, az elszántságot és a másokkal való kész-séges közremûködést Isten szolgálatában, Isten akaratának teljesítésében.

Szent Terézia Anyánk, könyörögj érettünk, hogy minél többen legyünk, akikpéldádon felbuzdulva el merjünk indulni azon az úton, amelyen elõttünk jártál!Segíts, hogy írásaid olvasása által mi is megtanuljuk a Krisztussal való igazi ba-rátságot, és merjük nagylelkûbben szolgálni õt, úgy, amint te tetted ezt életedben.Ámen.

fr. Tarzíciusz


séggel is. Így megértette azt is, hogy Isten nemcsak ígérget, hanem szava tett is,rögtön megvalósítja azt, amit mond.

A barátság

Már elmélkedésünk elsõ sorai között említettük, hogy a feltámadt Krisztusbanvaló hitünkhöz hozzá tartozik az Õ szenvedésére és halálára való emlékezés. Te-réz is Krisztus szenvedésében fedezi fel Isten ingyenes szeretetét. Gondolhatunknagy megtérésére, ami a sebekkel borított Jézust ábrázoló szobor elõtt történt.„Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Õ miérettünk.”7

Isten feltétel nélküli szeretetét elfogadva és arra válaszolva Teréz egy barátikapcsolatot él meg. „Mert nézetem szerint a belsõ ima nem egyéb, mint bensõ ba-rátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Õvele, tudván azt,hogy szeret bennünket.”8 Mûveiben más helyeken is barátjaként említi Istent. „A miUrunk annyi mindenféle úton-módon szokott a lelkekkel barátságot kötni, hogy haazokat sorolnám is el, amelyeket tapasztalatból ismerek, sohase jutnék a végére.”9

Így tehát a feltámadott Jézussal köthetünk barátságot, aki éppen a szenvedésében és ha-lálában fejezete ki számunkra, hogy mennyire szeret minket. „Valahányszor rágondolunkJézus Krisztusra, jusson eszünkbe az Õ szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk,nem különben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikorszent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül.”10

A kölcsönös szeretet lesz ennek a barátságnak alapja és mozgatórugója. Az emberrészérõl a legnagyobb akadály a bûn, mely minden jószándék ellenére is gátolja õt azIstennel való baráti kapcsolat elmélyülésében. Szent Teréz tapasztalata azonban az,hogy Isten türelmes és idõt ad a javulásra. „Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyi-re rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörûsége az angya-loknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogyTe képes vagy eltûrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ómilyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s ho-gyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elvi-seled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az idõközöket, amikor szeret téged,s egy pillanatnyi bûnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt vilá-gosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtõ Istenem, hogy miért nemigyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni.”11

7 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 84. o. (V 9,1) 8 Uo. 79. o. (V 8,5).9 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei III. (Gondolatok az Énekek Énekérõl), 350. o.; vö.

363.364. o. (Conc 2,23; vö. 3,14; 4,1); vö. R 42.10 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 227. o. (V 22,14).11 Uo. 79.o. (V 8,6).

20 BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL Kármel 2010/2-3

na is, élõ kép. Nem halott ember,hanem az élõ Krisztus, aki érez-teti is, hogy ember és Isten, mégpedig nem úgy, mint amikor asírban volt, hanem abban az ál-lapotában, amelyben föltáma-dása után kijött abból. Néhaolyan fenséggel jelenik meg,hogy semmi kétség nem fér hoz-zá, hogy õ az Úr. Különösen aszentáldozás után, amikor márúgy is tudjuk, hogy ott van ben-nünk, amennyiben a hitünkmondja. Ilyenkor ugyancsakmeglátszik, hogy Ura ennek azÕ lakásának; a lélek teljesenodavan tõle s úgy érzi, hogy tel-jesen belevész Krisztusba!”3

Egy másik alkalommal,amikor Szent Teréz a szentál-dozás után imádkozott, magamellett érezte az Urat, aki nagykegyelmekkel vigasztalta õt éstöbbek között a következõ sza-vakat hallotta: „Látod leányom, én vagyok az. Add ide a kezeidet.” Valóban úgy isérezte, hogy megfogja kezét és oldalsebéhez érinti. Ekkor újabb szavakat hallott:„Nézd az én sebeimet; én veled vagyok; hamarosan elmúlik az élet.”4

Jézusnak ezek a megjelenései, amelyben Terézt bátorítja és megnyugtatja, va-lóban párhuzamba hozhatók azokkal az elsõ találkozásokkal, amikben az aposto-loknak volt részük a feltámadása után. A mester a békét hozva lépett be közéjükés bátorságot öntött csüggedt szívükbe.5 Az Önéletrajz is ugyanilyen találkozás-ról tanúskodik. „Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem,bár akkor még nem kezdõdtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi né-hány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszûnjék minden fájdalom, s ki-meneküljek minden bajból. »Ne félj leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni.Ne félj.«”6 A folytatásában elmondja, hogy valóban teljes biztonság, nyugalom ésbátorság vonult a be a lelkébe, és kész lett volna szembeszállni akármilyen nehéz-

3 Uo. 291. o. (V 28,8)4 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei III. (Isteni kegyelmek), 474. o. (R 15,6).5 Vö. Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei I. (Belsõ Várkastély), 456. o. (7M 2,3).6 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 263. o. (V 25,3).


nélkül nem szerethetjük hitelesen Istent.15 Ezt már Szent János apostol is aláhúz-za elsõ levelében (vö. 1Jn 4, 20-21). Ha ragaszkodások bilincselnek meg bennün-ket, akkor nem lehetünk egészen Istenéi.16 Ha pedig nincs alázat bennünk, SzentTeréz szerint letagadjuk azt az igazságot, hogy csak Isten segítségével tudunkelõrehaladni a lelki élet útján.17 Természetesen még sok más erényt is felsorolhat-nánk, amely ehhez a baráti kapcsolathoz szükséges, de most elegendõ ennek a há-romnak említése, amelyek a többinek is alapját képezik.

A feltámadt Jézust követõ, erényekben növekedõ embernek meg kell járnia a ma-ga keresztútját. „A tökéletesedés útja a kereszten át vezet. Nincs életszentség lemondásés lelki harc nélkül” (KEK 2015). A kereszthordozást csak Jézustól tanulhatjuk, „akimindenkinek fölkínálja a lehetõséget, hogy Istennél ismert módon (…) társuljon ehheza húsvéti misztériumhoz” (KEK618), nélküle ennek a szimbólum-nak sincs értelme. A vele való ba-rátság során azonban nincs másút, ezen kell végighaladnunk.„Aki utánam akar jönni, tagadjameg önmagát, vegye föl keresztjétés kövessen engem” (Mt 8, 34).Itt gondolhatunk a Jézus menny-bemenetelét és a Szentlélek elkül-dését követõ idõre, amikor azapostolok nagy elszántsággal hir-dették az örömhírt, tettek tanúsá-got Jézus Krisztus feltámadásáról.Egy alkalommal, amikor meg-veszszõzték õket „boldogan tá-voztak a fõtanácsból, mert méltóklettek arra, hogy Jézus nevéértgyalázatot szenvedjenek” (Apcsel5,41). Ilyenek tehát a feltámadtJézus barátai: boldogok a Jézusértvaló szenvedésben.

Az életszentség jelenti en-nek a baráti kapcsolatnak a vég-sõ elmélyülését, éretté válását.Szent Teréz a Belsõ Várkastély

15 Vö. Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei I. (Belsõ Várkastély), 344. o. (5M 3,8)16 Vö. uo. (Tökéletesség Útja), 33. o. (CV 4, 8).17 Vö. uo. (Belsõ Várkastély), BV 438. o. (6M 10, 7)


Az átalakulás

A feltámadt Krisztussal való barátság az embertõl szintén a feltámadástigényli, vagyis azt, hogy haljon meg a bûn számára és éljen egészen Istennek. Afelnõttek keresztény életbe való beavatásának szertartásait tartalmazó liturgikuskönyv elején ezt a leírást olvashatjuk: „A keresztény életbe való beavatás szent-ségei által az emberek megszabadulnak a sötétség hatalmából, Krisztussal együttmeghalnak, eltemetkeznek és feltámadnak, megkapják a fogadott fiúság Lelkét, ésIsten népének közösségével együtt ünneplik az Úr halálának és feltámadásánakemlékét”12 (vö. KEK 62813). Errõl a halálról és feltámadásról tanított már SzentPál apostol is. „Az odafent való dolgokkal törõdjetek, ne a földiekkel. Hiszenmeghaltatok és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztusa ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsõségben”(Kol 3,2-3). Az új élet tehát a húsvéti misztériumban való részesedés által szüle-tik meg. Szent Pál ezt az átalakulást a régi és az új ember szembeállításából ve-zeti le. „Vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba ro-han a megtévesztõ kívánságok miatt; újuljatok meg gondolkodásotok szellemé-ben, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére igazságban és valódiszentségben teremtetett” (Ef 4,22-24). Ha a keresztények életének titka el is vanrejtve, annyi bizonyos, hogy tettei árulkodnak arról, hogy már az új ember lét-módját kezdi el élni. A Krisztus kegyelme által megkapott, és hívõ válasszal be-fogadott új élet a mindennapokban válik valósággá. Pál apostol felszólítja híveit,hogy irtsák ki életükbõl a földies dolgokat, így a paráznaságot, a tisztátalanságot,a bujaságot, a gonosz kívánságot, a kapzsiságot, a bálványimádást, a haragot, in-dulatosságot, a rosszakaratot. Továbbá arra buzdítja õket, hogy öltsék magukra azirgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget, a béketûrést, a szere-tetet, és viseljék el egymást, bocsássanak meg egymásnak Krisztus példájánakalapján (vö. Kol 3,5-15).

A feltámadt Jézussal való barátságban Szent Teréz szerint is nélkülözhetetle-nek az erények. „Az emberi erények az értelem és az akarat erõs és maradandókészségei, melyek szabályozzák cselekedeteinket, rendben tartják szenvedélyein-ket, és magatartásunkat az értelem és a hit szabályai alá rendelik. Erkölcsileg jócselekedetek gyakorlásával szerezzük meg és erõsítjük õket. Az emberi erényeketaz isteni kegyelem tisztítja és fölemeli.”14 A Tökéletesség Útja címû mûvének el-sõ felében három erényt elemez, amelyek a többi írásában is jelentõs szerepet ját-szanak. Ez a felebaráti szeretet, a lelki szabadság, és az alázat. A testvéri szeretet

12 Ordo Institationis Cristianae Adoltorum (OICA). A felnõttek beavatása a keresztény életbe (Rómaiszertartáskönyv), Sapientia Hittudományi Fõiskola, Budapest, 2007, 5. o.

13 A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), Szent István Kézikönyvek 6., Szent István Társulat,Budapest, 2002.

14 A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 378.


A hetedik lakás ismertetõjegyeinek összefoglalásaként utalhatunk két szentírásimondatra. János evangéliumának végén Jézus megjövendöli Péter életének végét, és

azt a szoros egységet, ami majd ki-alakul közöttük „Bizony, bizonymondom neked: mikor fiatalabbvoltál, felövezted magad és odamentél, ahova akartál. Amikorazonban megöregszel, kiterjesztedkezeidet; más övez feltéged, és odavisz, ahova nem akarod” (Jn21,18). Ebben a legbelsõbb lakás-ban tapasztalható boldogságot fe-jezi ki Szent Pál apostol a római-akhoz írt levelében. „Abbanugyanis biztos vagyok, hogy semhalál, sem élet, sem angyalok, semfejedelemségek, sem jelenvalók,sem jövendõk, sem erõk, sem ma-gasság, sem mélység, sem egyébteremtmény el nem szakíthat min-ket Isten szeretetétõl, amely Krisz-tus Jézusban, a mi Urunkban van”(Róm 8,38-39).

Nyomon követtük azt az utat, melyen elõrehaladva az ember baráti kapcsolat-ba kerül a feltámadt Jézus Krisztussal, akinek révén teljesen átalakul, és már eb-ben az életben megtalálja az elveszíthetetlen boldogságot. Újra alá kell húznunk,hogy e lelki fejlõdés mindig a Szentlélek általi ösztönzés következtében válhat le-hetségessé. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy csak az Egyházzal való kö-zösségben egymást segítve és szeretve válhatunk a feltámadt Úr igazi barátaivá.Erre buzdít bennünket a Katolikus Egyház Katekizmusa is, amikor a Szent Jánosevangéliumában említett szõlõtõ hasonlatáról elmélkedik. „A Szentlélek erejébõlrészesülünk Krisztus szenvedésében, ha meghalunk a bûn számára, és feltámadá-sában, amennyiben új életre születünk; Testének, az Egyháznak tagjai vagyunk,szõlõvesszõk, arra a szõlõtõkére kapaszkodván, aki maga Krisztus” (KEK 1988).

fr. Imre


címû mûvében a hetedik lelki lakásban írja ennek a szintnek a fõbb ismérveit. Eztaz állapotot tekinthetjük a lelki feltámadásnak, hiszen semmi sem zavarhatja megaz embert a feltámadt Krisztussal való kapcsolatában. Ha teste még nem is mentát a halálon, lélekben egy másik mennyországot talál, ahol egyedül Isten lakik.18

A Szentháromság jelenléte állandó lelki tapasztalat lesz számára. Ez a lelki há-zasság kegyelme, aminek adományozója, Isten azt akarja, hogy „leessék a hályogaz illetõ lélek szemérõl”, és meglássa, hogy valóban ki az õ Jegyese. „Midõn márbent van a hetedik lakásban, a Szentháromság három személye nyilatkoztatja magátki elõtte, és pedig értelmi látomásban és valami sajátos módon lép vele érintkezés-be.”19 Ennek az állapotnak elérése az ember legfõbb célja. „Az egész isteni üdvrendvégsõ célja az, hogy a teremtmények belépjenek a boldog Háromság tökéletes egy-ségébe. De már most arra vagyunk hivatva, hogy a Szentháromság lakóhelye le-gyünk” (KEK 260).

A hetedik lakás második fejezetében Teréz részletesebben leírja a lelki házas-ság kegyelmét, mely az Úr Jézus Krisztus és a lélek között jön létre. Teljesenmás, mint a lelki eljegyzés állapota, mert ott gyakori volt az elválás közöttük, ittazonban „felbonthatatlan frigyre léptek.” Az Úr pedig értelmi látomás általúgy lép be a lélekhez, mint ahogy tette az apostolokkal a feltámadása után, ajtónélkül, vagyis az érzékek és lelki tehetségek közvetítése nélkül.20 A lélek pedigmár teljesen az Úr erejére támaszkodva él.

A harmadik fejezetben látjuk az ember csodálatos megváltozását: már tapasz-talható módon Krisztus él benne. Ennek nagy hatásai vannak. Az elsõ az, hogyteljesen megfeledkezik magáról, és csak az érdekli, hogyan növelheti Isten dicsõ-ségét. A második az, hogy vágyódik a szenvedések után. Teréz szerint ebben vanegy meglepõ dolog. Eddig meg akart halni, hogy Istennel lehessen, most nemcsaknem vágyódik a halál után, hanem itt akar maradni azért, hogy még több lelketmegmentsen Isten számára, és így szolgája legyen a Megfeszítettnek.21

Azt is mondhatjuk, hogy az életszentségben lévõ ember már nem fél a haláltól,nem ragaszkodik már semmihez, a lelki szárazság ellenére békét élvez, állandóan av-val foglalkozik, ami üdvösségére szolgál, teljesen Isten kezére bízza magát, ahol meg-nyugszik. A kereszt ugyan nem hiányzik életébõl, de azt is teljes békével fogadja.22

A lelki házasságban élõ ember pedig sohasem marad tétlen, óriási missziós vágyfûti, ahogy már mondtuk is azért, hogy másokat Istenhez vezessen. „A lelki házas-ság arra szolgál, hogy cselekedetek s mindig újabb cselekedetek szülessenek belõle.Ez az igazi bizonyítéka annak, hogy ez a kegyelem csakugyan Istentõl való.”23

18 Vö. uo. (Belsõ Várkastély), 449. o. (7M 1, 3).19 Uo. 451. o. (7M 1,6).20 Vö. uo. 454-456. o. (7M 2, 1-4).21 Vö. uo. 462-464. o. (7M 3, 1- 6).22 Vö. uo. 464-470. o. (7M 3,7-15).23 Uo. 473. o. (7M 4,6).

27Kármel 2010/2-3 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL

nem úgy avatkozik abba bele, mint aho-gyan azt mi várhatnánk...

II. János Pál életében ez úgy kezdõ-dött, hogy már 9 évesen elveszítette azédesanyját. Ez a hiány azonban még in-kább megnyitotta õt arra, hogy azt fogad-ja be életébe, akit maga Jézus nyújtott ne-ki: megosztva vele saját Édesanyját.

Mária fontosságának megértésében II.János Pál életében az a plébániai közösségis szerepet játszott, ahová a pápa gyermek-korában tartozott. Plébániatemplomukbanlétezett egy a Mindenkor Segítõ Szûzanyatiszteletére szentelt oldalkápolna, ahová akis Karol elõszeretettel járt imádkozni. Voltott egy Mária-kép. Milyen fontos szerepelehet egy képnek, ami a szemünk elé van té-ve! Ezért fontos, hogy otthonainkban is ottlegyen Mária képe. Szemlélni Máriát,amint õ Szent Fiát szemléli!

Egy másik alapvetõ hatást a cseperedõszentatya Mária-tiszteletében egy kármeli-ta kolostor jelentett. Így vall róla: „Ennek

az alapítása visszanyúlik Kalinowski Szent Rafael idejére. A wadowicei lakosoknagy számban keresték fel, és ennek is köszönhetõ, hogy egyre inkább elterjedt aKármelhegyi Boldogasszony skapuláréjának a tisztelete. Azt hiszem, tíz éves lehet-tem, amikor én is kaptam egy ilyen skapulárét, amelyet még ma is viselek.A kármelitákhoz jártunk gyónni. Mária tisztelete tehát a plébániatemplomban és aKármel templomában alakult ki gyermek- és serdülõkorom éveiben.”(Ajándék éstitok, 37. old.)

Érdekes a pápa Mária-tiszteletének további elmélyülése, amely során a késõb-bi szentatya Máriával megélt kapcsolata egyfajta krízisen megy keresztül. Így írróla: „Volt életemnek egy olyan szakasza, amikor valamiképpen megkérdõjelez-tem Mária iránti tiszteletemet, arra gondolva, hogy ha túlságosan nagy méreteketölt, végül károsan befolyásolhatja a Krisztust megilletõ tisztelet elsõbbségét.”(uo., 38. old.) – Vajon mit jelent ez? Azt hiszem, arra utal, hogy a hitünk fejlõdé-sének megvannak a maga szakaszai, amely során sok minden változás történik hi-tünk megélésében. Ha nem történnek bizonyos változások, akkor a hitünk semfejlõdik. Nem feltétlenül az a jó, hogy ha soha nem élünk át kríziseket. Van, akia gyermekkorában megtanult imákat ugyanazzal a lelkülettel mondja, mint aho-gyan azt kiskorában tette, s ez nem feltétlenül jó dolog. Hogyan lehet az, hogy

26 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL Kármel 2010/2-3

A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL

(II. János Pál pápa máriás életének üzenete)

Az attyapusztai Mária-kegyhelyen 2010. április 13-án elhangzott szentbeszédszövege.

húsvéti idõ liturgiájában gyakran hallunk az újjászületés fontosságáról.A keresztény ember újjászületésében Máriának is megvan a maga szerepe aSzentlélek mellett. Ennek igazsága különösen is tapinthatóvá vált korunk egyiknagy emberének, II. János Pál pápának az életében, amelyet az egyik kármelitateológusunk úgy definiált, hogy az „egy Mária misztériumával megjelölt élet”.

II. János Pál pápa soha nem tagadta – s már püspöki jelmondatával is jelezte–, hogy Mária szerepét nélkülözhetetlenül fontosnak tartja az életében. Kifejezés-re juttatta ezt azzal is, hogy 1987-ben – 13 évvel a nagy Jubileumi Év elõtt – meg-hirdette a Mária-évet.

Akkoriban itt, Magyarországon még egyes illusztris teológusok is meg voltak bot-ránkozva azon, hogy mi szükség van arra, hogy egy pápa Mária-évet hirdet meg? Nema Szûzanyáról kell beszélni, hanem a Szentháromságról – mondták elõttünk, kispapokelõtt, amikor bekerültünk a szemináriumba, mintha a legnagyobb veszélyt a kispapokszámára hivatásuk elmélyítésében az jelentette volna, hogy a Szûzanya iránt olyannagy tisztelettel vannak, hogy miatta az Úr Jézust elfelejtik!

Nos, II. János Pálnak az a püspöki címere, amelyet aztán a pápai címerében isfelhasznált – a kereszt jele és mellette Mária nevének kezdõbetûje, a nagy M –, egy-értelmûen jelezte, hogy õ Máriára csak úgy tudott gondolni, mint aki felbonthatatlanegységben van a keresztre feszített Krisztussal. Tulajdonképpen nem Mária szemé-lye foglalta õt le, hanem az a tény, hogy Krisztus akaratából az ember ilyen felbont-hatatlan egységbe kerülhet az Istennel, a megtestesült Fiún keresztül.

Feltehetjük a kérdést, hogy miként tett szert ilyen mély meggyõzõdésre aszentatya Máriával kapcsolatban, és mi vajon mit tanulhatunk belõle?

Furcsa módon kezdõdött, mint ahogy annyi minden furcsa módon történikaz életünkben, amikor Isten abba beavatkozik, mert Õ soha nem úgy jelentke-zik, mint ahogyan azt mi várnánk. Ez is jelzi, hogy Õ az! Mert ha mi lennénkazok, akkor ki tudnánk számítani. De mivel Isten válik jelenvalóvá életünkben,

29Kármel 2010/2-3 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL

den nap a kezemben tarthattam Krisztust, megváltozott Isten Anyjával való kap-csolatom. Felismertem azt a hasonlóságot, amely közötte és közöttem van. Felis-merve papi identitásomat, azt is be kellett látnom, hogy különleges módon Mári-ához tartozom.”

Milyen fontos lehet nem csak a papok számára, hanem a hívek számára is an-nak tudomásul vétele, hogy Jézust befogadva a szentáldozásban nekünk Máriávákell válnunk: az Õ magatartásával kell Szent Fiához közelednünk! Ez nem tetszéskérdése: Máriát nem mi választjuk, hanem Jézus maga nyújtja át nekünk! Hol?– A kereszten, ahol a Legszentebb Áldozat történik, s ahol a szeretett tanítványfelé fordulva ezt mondja: „Íme, a te anyád!” Mária nem akadályozhat minket ab-ban, hogy Szent Fiához közeledjünk, hanem éppen ellenkezõleg: megtanít min-ket arra, hogy milyen lelkülettel járulhatunk mi is az értünk meghalt és örökkönélõ Üdvözítõnk elé.

II. János Pál pápa számára Mária szerepe mindig alapvetõ marad ahhoz, hogyKrisztus mûvébe beilleszkedve megélje saját küldetését. 1964-ben, amikor Krakkóérseke lett, a ráruházott felelõsség tudatában a következõ szavakat mondja: „Rég-óta meggyõzõdtem már arról, hogy Krisztus mûvébe belépni Máriát megkerülvenagyon nehéz.” Máriával együtt megy az új, Krisztustól kapott feladat felé. Ugyan-

így tesz 1978-ban, amikorpápává választják, s ami-kor elsõ beszédjében isutal arra, hogy ott is, ezt azeseményt is Máriával élimeg: „Féltem elfogadniezt a kinevezést, de elfo-gadtam a mi Urunk, JézusKrisztus iránti engedel-mességbõl és az Õ leg-szentebb édesanyja irántiteljes bizalomból.”

Hogy miként élte megpápaként ezt az Istentõlkapott mérhetetlenül nagyküldetést továbbra is Má-riával egyesülve, erre vo-natkozólag csak néhánytényt hadd soroljunk fel.Tudjuk, hogy 1981. má-jus 13-án merényletet kö-vettek el ellene, amely so-rán az élete forgott koc-


ugyanúgy viszonyulunk egy másik személyhez felnõtt vagy idõs korban, mintahogyan azt kisgyerekként tettük? Nos, az Istennel megélt kapcsolatunkban istörténnek változások, annál is inkább, mivel hitünk gyakran kríziseken át tökéle-tesedik. Kétségek törhetnek ránk egy váratlan esemény kapcsán… Persze, hitünka krízisektõl önmagában még nem fejlõdik, csak akkor, ha azokban jobban el-kezdjük keresni az Istent, ha próbáljuk jobban megérteni annak az értelmét, amiteddig megéltünk, s ha a bennünk támadt nagyobb ürességben jobban kiáltunkÕhozzá, és még inkább igénybe vesszük mások segítségét: például könyveketvagy tanácsot kérünk, mivel alázatosabbakká válunk. Így nyílhatunk ugyanismeg egy még nagyobb kegyelemre.

Ez a nagyobb kegyelem II. János Pál életében úgy érkezett, hogy kezébe akadtegy könyv, amirõl így ír: „Ekkor Montforti Grignion Szent Lajos Mária könyvenyújtott segítséget, amelynek címe: »Értekezés a Szent Szûz igazi tiszteletérõl.«Ebben választ kaptam a kételyeimre. Igen, Mária Krisztushoz közelít minket,hozzá vezet bennünket, azzal a feltétellel, hogy titkát Krisztusban éljük meg. (…)A szerzõ elsõrangú teológus. Mariológiai megfontolásait a szentháromságosmisztériumban és Isten Igéje megtestesülésének igazságában gyökereznek.” (uo.)

Még egy olyan személynek is szüksége lehet segítségre, aki késõbb pápakéntvezeti az Egyházat. Jelen esetben egy könyv alapján értette ugyanis meg az õ éle-tében már korábban is olyan fontos misztériumot: Máriának a keresztény életé-ben betöltött anyai szerepét.

Arról sem feledkezhetünk azonban el, hogy milyen hatással volt a késõbbiszentatya életére a lengyelek nemzeti zarándokhelye, ahová a kis Karol édesany-ja halála után jutott el elõször. Ezzel kapcsolatban a következõképpen vall pápa-ként: „A Jasna Góra-i Szüzet évszázadok óta Lengyelország királynõjeként tisz-telik. Ez az egész nemzet kegyhelye. A lengyel nép évszázadok óta a Miasszo-nyunkban és Királynõnkben keresi a lelki támaszt és megújulást. Jasna Góra azevangelizációnak sajátos helye. Lengyelország életében a nagy események vala-milyen módon mindig kapcsolódnak ehhez a helyhez: nemzetem régmúltjában ésma is mindig ott, Jasna Góra dombján érik el tetõfokukat a történelmi esemé-nyek.” (Átlépni a remény küszöbén, 242-243. old.)

II. János Pál elõbbi mondataiból megérthetjük: mennyire mélyen beleágyazó-dik a szentatya Máriával megélt kapcsolata saját nemzetének a Mária-tiszteleté-be. Számunkra, magyarok számára rendkívüli jelentõséggel bír az a tény, hogykereszténységünk felvételekor Szent István királyunk halála elõtt a Szûzanyánakajánlotta fel nemzetét, minket is beleértve. Különösen napjaink történelmi esemé-nyei értetik meg velünk ennek a ténynek – Márián keresztül Istennek való szen-teltségünk tudatának – a fontosságát.

II. János Pál Mária-tiszteletének fejlõdésének jelentõs állomása volt még pap-pá szentelése volt, amirõl – amikor püspök lett – papjai elõtt tartott egyik beszé-dében így számolt be: „Amikor pap lettem, és hozzá kellett szoknom, hogy min-

31A SZÁRAZSÁG UTÁN…Kármel 2010/2-3

A SZÁRAZSÁG UTÁN…

z elmúlt évben nagyon különleges idõjárás volt Izraelben. A tél enyhevolt. Elõtte viszont õsszel rengeteg esõ esett. Egy novemberi napon izgatottan,szaladva érkezett egy drúz férfi El Muhraqára. Meg sem állt a teraszig. Mélyenmeghatódva nézte a tájat, Jiszrael síkságát. Emberemlékezet óta ilyen még nemvolt – mondta. A síkság mindenütt ragyogott a saras víztõl. A Kison-patak pedigott szaladt medrébõl kilépve, ficánkolva, mint egy kiscsikó, aki megszabadult kö-telékeitõl. Értettem is, meg nem is ezt a csodálkozást. A Dunához, Rábához szo-kott szemeimben a Kison csak egy sáros, alig csordogáló patak.

A szent helyeken zarándokolva nagyon sokszor megláthattuk és megcsodál-hattuk a vízvezetékrendszerek romjait: Megiddó, Akkó, Jeruzsálem, Jerikó,Zipori… Sziklákba vájva, mesterségesen továbbépítve kilométereken keresztül,hogy az éltetõ víz eljusson a házakba, fürdõkbe, földekre. Régen is, ma is nagy ér-ték a víz a Szent Földön. Ma már inkább csöpögtetõ módszerrel öntözik, még a si-vatagokat is. Lent délen a Negevben szõlõt termesztenek, kertek vannak, erdõk…

A Vörös-tenger partján, Eliatban, ahol gyakorlatilag nem esik az esõ, pál-mafák, parkok teszik elviselhetõbbé az életet. Az egyiptomi, Sínai-félszigeten


kán. Gyógyulása után nem sokkal magához kéreti a fatimai titoknak – addig a Hit-tani Kongregációban pihenõ – harmadik részét, és azt elolvasva azt kezdi állítani,hogy Máriának köszönheti megmenekülését, életben maradását. Eme meggyõzõdé-sét nem csak szavakkal fejezi ki, hanem azzal is, hogy a merénylet elsõ évforduló-ja alkalmával elzarándokol Fatimába 1982. május 13-ra. A fatimai Szûzanya szán-déka szerint néhány évvel késõbb az egész világot felajánlja Mária Szeplõtelen Szí-vének. Boldoggá avatja a két fatimai látnokot: Ferencet és Jácintát. Többször be-szélget Lúcia nõvérrel, a harmadik fatimai látnokkal. II. János Pál teszi közzé a har-madik fatimai titkot. És õ jelöli ki emléknappá május 13-át, mint a fatimai Szûz-anya emléknapját.

Sok mindent említhetnék még a szentatya máriás lelkületének bizonyítására,így például a már említett Mária-év meghirdetésén túl a Redemptoris Mater en-ciklika megírását, amely nem más, mint a pápának a II. vatikáni zsinat – LumenGentiumban megfogalmazott – Mária küldetésérõl szóló tanításának kommentár-ja. És hát hogy is feledkezhetnénk meg 2002-rõl, amikor a Szentatya a rózsafü-zérrel kapcsolatban tesz közzé egy apostoli levelet!

Végezetül hadd idézzük II. János Pál testamentumát, amelyben a szentatyatöbbek között a következõ szavakat írja: „Olvassuk az evangéliumban:»Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti Uratok!« Nem tudom, hogyszámomra mikor jön el, de ahogy minden mást, ezt a pillanatot is az én MesteremAnyjának kezébe helyeztem és helyezek: Totus Tuus. Ugyanezekbe a kezekbehelyezek mindenkit, akivel csak összekötötte életemet és hivatásomat.” Hogy mitjelentenek a Totus Tuus szavak, erre vonatkozóan a szentatya a következõ ma-gyarázatot adta még évekkel korábban: „Ez a kifejezés Montforti Grignion SzentLajos Máriától származik. Rövidítése az Isten Anyjának tett fölajánlás teljesebbformájának, amely így hangzik: „Egészen a Tiéd vagyok, és mindenem a Tiéd.Befogadlak mindenembe, add nekem a Te Szívedet, Mária.” (Ajándék és titok,38. old.)

II. János Pál életének példája megérteti, hogy Mária tisztelete a keresztényember számára nem valami felületes ájtatosságot jelent, hanem arra ad késztetést,hogy a hívõ ember egészen Máriának ajánlja magát azért, hogy az Õ SzeplõtelenSzívét befogadhassa, s Mária Szívét befogadva arra is alkalmassá váljon, hogyJézus élhessen a szívében, aki az Õ isteni életét akarja megosztani mindazokkal,akik övéinek vallják magukat.

fr. Rafael

KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? 33Kármel 2010/2-3

KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS?

Szentháromság felfoghatatlanul fenséges misztikumának legemberibbtámpontja Jézus. Róla könnyû beszélni másoknak, hiszen elõttünk fogantatott, ta-nított, szeretett, meghalt, feltámadt és visszatért a halálból. Alkalmas arra, hogyvelünk együtt, sõt általunk nõjön fel, ahogy az ember öntudatra ébred, úgy gaz-dagodjék, növekedjék benne folyamatosan.

Ha egy mondattal kellene meghatároznom, hogy mit jelent számomra Jézus, a gye-rekkoromban megtanult kifejezéseket használnám: Jézus Krisztus Isten Fia, Megvál-tó. Így, ebben a sorrendben nõtt fel bennem Jézuskából szeretett urammá, megváltóm-má. Nem tértem meg látványosan, nem voltjelenésem, megigazulásom, pálfordulásom.Csak közeledésem és eltávolodásom, mono-lógjaim, párbeszédeim, ritka találkozási pon-tok, amikor úgy éreztem, hogy a világ egysé-ges egésszé áll össze bennem, és az isteniszeretet átölel. Aztán voltak tévelygések éskínok, amikor szembeszegülve törtettem va-lami kegyes jóakarat ellen, árral szemben ka-pálóztam riadtan, és mert erõsebb volt nálamaz Isten, tenyerén vitt el célomhoz dühös ne-kifeszülésem ellenére.

Jézus, a gyermek, velem született. Ottvolt az elsõ imakönyvemben, leült estén-ként az ágyamra, és ha szüleim nem értekrá velem imádkozni, mert hangosan vesze-kedtek az ajtón kívül, akkor megvigasztalt,elringatott, és elhitette velem, hogy van

A SZÁRAZSÁG UTÁN…32 Kármel 2010/2-3

levõ sivataghoz képest Izrael valóban egy tejjel-mézzel folyó ország. Magyar-országhoz képest azonban Izrael félsivatag.

Az En Gedi természetvédelmi területen járva meglepõdve láttuk, hogy azemberek, felnõttek és gyerekek egyaránt, vidáman lubickoltak a védett forrá-sokban, vízesések alatt. Tilos lett volna, de a víz odavonzotta õket. A víz a si-vatagban igazán értékes. A nyugati eldobó, pazarló társadalomban fel sem tû-nik a víz igazi értéke. (Legfeljebb csak akkor, amikor megkapjuk a havi víz-számlát. De akkor is csak a pénz értékét nézzük és nem a vízét.)

Ezen gondolatok után talán jobban megértjük az Illés idejében történt nagyszárazságot. Ne a mi Kárpát medencénkhez mérjük, ahol folyók, tavak, forrá-sok sokasága található. Azt a szárazságot csak a sivataghoz lehet mérni, aholnincs semmi, csak kõ és homok és pusztulás. Képzeljünk el egy tejjel-mézzelfolyó országot, amint sivataggá változik. A víz élet. Víz nélkül csak élettelensivatag van.

És most ugyanezt a víz- és életnélküliséget, ezt a sivatagot vigyük át a lelkiéletre. Illés idejében a nép elhagyta Izrael Istenét. Baaloknak, hamis, nem léte-zõ isteneknek szolgált. Ez nem egy egyszerû lelki szárazság, hanem az élõ Is-ten nélküli sivatag. (Késõbb éppen ezért mennek el az elsõ remeték az élet nél-küli sivatagba, ahol az ördög lakik, hogy elvigyék oda is az élõ Istent.)

Mi nem ebben a sivatagban élünk – mondhatná valaki joggal. Mi végtére isismerjük az Urat és szolgálunk neki. Igen. De gondoljunk Keresztes Szent Já-nos atyánkra: a madár, akár cérnával van megkötve, akár lánccal; mindenkép-pen rab. Az elsivatagosodás veszélye mindannyiunk életében fennáll. Lehet,hogy még nem fordultunk el az Úrtól, de már a kis homokszemek, mint bálvá-nyok megjelentek életünkben. A szárazságot csak egy sivatagban lehet igazánmegtapasztalni. Az Isten-nélküliséget pedig csak ennek mintájára lehet igazánelképzelni. Minden bûn borzalmas pusztítása a sivataghoz, az elsi-vatagosodáshoz hasonlítható.

Mindnyájunknak szól Illés története. Mindnyájunknak meg kell térni. Mind-nyájunknak szükségünk van az Élõ Vízre.

Húsvétkor és a húsvéti idõben az Életet, az Élet kiáradását ünnepeljük. DeIllés történetére, a Kármelhegyi Boldogasszonyra is gondolhatunk. A nagy szá-razság után a kis, tenyérnyi Felhõbõl hatalmas Záporesõ hullott a földre. Örül-jünk minden cseppjének!

Fr. Albert OCD Izrael – El Muhraqa

35Kármel 2010/2-3 KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS?

hanem Istentõl ihletett lelki valóság. Dühönghetett a kommunizmus! Ez még anyolcvanas évek hõsies korszaka volt, amiben jó volt kereszténynek lenni, nem voltsenki, aki divatból vagy tudathasadásból járt volna ilyen veszélyes „vallásos” he-lyekre. Tudtuk még elválasztani a jó és a rossz dolgokat.

A csodákra való hajlandóságunk viszont odaveszett, mert a realitás, a techni-kai forradalom, a jólét vágyának bûvölete érzéketlenné tett bennünket az apró je-lek iránt.

A Megváltó születése még folyamatban van bennem. Talán azóta létezik, éslesz egyre teljesebbé, amióta felnõtt lettem, és valahogy visszájára fordult az éle-tem. Ez azt jelenti, hogy volt idõ, amikor még csak a jövõre tudtam gondolni, aztkutattam, hogy mi lesz holnap, vagy egy év múlva. Aztán, amikor rádöbbentem,hogy többet éltem már, mint amennyi élet még elõttem áll, a múlt felé fordultam.Talán mégis volt az életemben valamiféle lassú, észrevétlen pálfordulás? Nemazért kezdtem boncolgatni a múltamat, hogy erõt merítsek belõle, mint az öregek,inkább azért, hogy jobban megismerjem önmagam, tisztába legyek a miértjeim-mel. Nem sikerült, mert csak belemerültem az önsajnálatba, vergõdtem benne, ésönigazolással áltattam magam. Valójában semmi sem lett a nagy terveimbõl.Akárcsak Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel címû novellájában,amelyben az egykori fiatal író felelõsségre vonja idõsebb önmagát a nagyra törõálmok elvetéltsége miatt. Magamat kínoztam, és lázasan kapkodva megpróbál-tam mindent megvalósítani, ami még a „lista szerint” eddig nem sikerült. Végülrájöttem, hogy nem volt értelme a küzdelemnek. Sok mindent megkaptam ugyan-is, olyasmit is, amirõl nem is álmodtam, és éppen akkor esett minden az ölembe,amikor nem is tudtam igazán akarni. A küzdelmeim mind meddõk maradtak, asegítõ kegyelem pedig tõlem függetlenül tolt elõre utamon. Csak rá kellett ha-gyatkoznom. Talán ekkor ment végbe az a megváltás, amirõl mások olyan rajon-gással tudnak szólni. Én mindenesetre ezt már életem végéig tartó feladatnak te-kintem: Nem szembenyomulni a megváltással. Tudom, hogy pontosan ellentétevagyok a cselekvésképtelen szerénységnek, a folytonos tettvágy és nyüzsgés hajt,ugyanakkor blokkol. Le kell ülnöm gondolkodni, kicsit sodortatni a szeretetfo-lyóval, vagyis bölcsebben élni. Meg kell látnom Jézust a hétköznapokban, és ál-landósítanom magamban. Sokáig azt gondoltam, hogy a csodák csak mások szá-mára léteznek. A kiválasztottaknak, szenteknek, vagy a félkegyelmûeknek mutat-kozik meg Isten, és nyilvánítja ki akaratát. Ma már tudom, hogy vannak olyancsodák, amik nekem szólnak. Elmesélhetetlen, átadhatatlan, leírhatatlan, sze-membe könnyet indító történetek, amiket nekem címzett Jézus. Az a Jézus Krisz-tus, aki velem együtt nõtt fel. Elhalmozott ajándékaival, de én csak azt láttam,hogy milyen szomorú a gyerekkorom, s nem azt, hogy mennyire gazdag. Azt lát-tam, hogy milyen gyötrelmes a kamaszkor egy nem túl szép és okos lánynak, ésnem láttam, hogy milyen csodálatos emberek vettek körül, akik pótolták szüleimés testvéreim szeretetét. Nem láttam, hogy milyen jó férj és apa lett az egykor ko-

34 KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? Kármel 2010/2-3

olyan békés, szeretetteli világ, ahol a gyermekek és szüleik egyetértésben, egymáskezét fogva mennek a templomba.

És ott volt az õrangyal képe az ágyam felett, akit a jó Jézus küldött, hogy õr-ködjön felettem, hogy ne marjon meg a kígyó álmomban, ne kergessenek nagykésekkel gonosz emberek, ne zuhanjak le a mélybe, és eltûnjenek lelkemnek kín-zó szörnyetegei, amik a félelmet hordozták.

A templomban mindig a jászolban fekvõ gyermek Jézusra függesztettem te-kintetemet, neki énekeltem a pásztorjátékban az angyal énekét, és csak sóvárog-tam arra, hogy egyszer Szûz Máriaként karomban tartva bölcsõdalt is daloljak ne-ki. Amikor elfordultam attól a világtól, ami gyerekként sebeket okozott nekem,felé fordultam, az õ tiszta tekintetére vágytam.

Krisztus, a húsvéti, szenvedõ, mindenki által leköpdösött töviskoszorús szentkamaszkoromra nõtt fel bennem. A durvaság, amivel az iskolai közegben mindennap szembesültem, a veszteségek és sebek Krisztus felé menekítettek. Középisko-lás koromban volt egy idõszak, amikor minden nap reggeli misére jártam, és gyak-ran betértem Hugó atyához gyónni, egészen addig, míg meg nem elégelte, és elnem küldött azzal, hogy ne gyónjam meg a semmit. Talán még nem tudtam meg-fogalmazni igazán, hogy a magányra, az Isten közelségére és az emberi szenny ki-zárására vágytam a templom csendjében. Valami meghitt párbeszédre, mely csakmonológba fulladt, és nem váltott meg, nem tett engem jobbá, bárhogyan is igye-keztem. Még nem tudtam akkor,hogy mi a kapcsolat közte és azAtya között. Én az Istent nemszerettem akkor, csak büntetõ ésbosszúálló urat láttam benne.

Isten fiaként akkor ismertemmeg Jézust, amikor zugvetítések-re jártunk az Orsolyita templombaZefirelli Jézus-filmjére. Az a film,amit egy hangon fordítottak, mégszinkronja sem volt, nagyobb ha-tást keltett, mint ma egy háromdi-menziós hiperszuper technikávallegyártott csoda. Bensõnkbe égett,pontosan a megfelelõ pillanatban,amikor az õskeresztényekhez ha-sonló titkos kis körben könnyein-ket törölgetve néztünk fel Isten fiá-ra, egyek voltunk a megtérésben,az Egyházban, amirõl bebizonyo-sodott, hogy nem földi kreáció,

37Kármel 2010/2-3 KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS?

Életem válságos pillanatában pedig megtapasztaltam Jézus közvetlen jelenlé-tét is. Nehezen írok róla, mert többnyire csak mosolyogtam eddig azokon az öregnéniken, akik a kegyhelyeken Szûz Máriát vélték látni a felhõkön lebegve. Az énJézus-jelenésem mezítláb közeledett a porban, piros ruhában a kánikulába fülledtbelvárosban. Hírt adott, és megvigasztalt, noha csak éjjel felriadván tudatosultbennem az, hogy vele találkoztam.

Jézus Krisztus Isten fia, Megváltó. Ha az ember nem áll ellent, akkor képeseljutni idáig. A teológusok és filozófusok biztosan többet, okosabbat mondanakennél. Szakszerûbbet, hivatalosabbat, fontosabbat. Sokat hallottam arról, hogya hitet nem lehet érzelmekre alapozni, és hogy a tudást is meg kell szerezni ah-hoz, hogy valakinek „jól megalapozott, használható” meggyõzõdése legyen. Éninkább a továbbadhatót hangsúlyoznám. Jézus színesen és csodálatosan szép sza-vakkal tanított. Ha valaki hitét tovább akarja adni, elsõsorban hozzá kell fordul-nia. Az Õ mondatait, tetteit, mentalitását kell követnie és Tõle ihletet nyernie,hogy tanítása ne csak pusztába kiáltott szó legyen. Jézust nem lehet puszta tan-anyaggá degradálni.

Csizmadia Gertrúd

36 KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? Kármel 2010/2-3

molytalan fiúból, akivel véletlenül összeházasodtunk. És azt sem gondoltam,hogy egész életemben erre a három gyerekre vágytam, akik ma körülvesznek.Nem tudtam, hogy olyan hivatást kaptam, és nem választottam, aminek ezen a vi-lágon a legtöbb értelmét látom. Tudom, hogy mit mondott azzal Jézus, hogy „Is-ten országa köztetek van”. Ismerem azokat a pillanatokat, amikor ez megtapasz-talható, és hálát adok ezekért.

Láttam szarvasokat elszaladni néhány méterre a biciklikormányom elõtt, úgy lebegteka mezõ felett, ahogy futottak, és láttam három baglyot ülni az erkély korlátján, szembenvelem a szürkü-letben. Berepültegyszer egy rigóa házunkba, éshagyta, hogy akezembe fogjam,és egyik tavasz-szal az összesgyümölcsfánkegyszerre borultvirágba. Láttamújszülöttet, akit atestembõl emel-tek ki, és mindenporcikája olyantökéletes és gyönyörû volt, hogy csak sírni tudtam a boldogságtól. Futottam bodzavi-rágzáskor az erdõn, és a bodza fanyar illata elkábított, s bár félig aléltan vettem alevegõt, összhangban volt a testem, a lelkem, a szellemem. Láttam a tanítványai-mat, amikor figyelemmel vagy elmerengve hallgatták Petõfi vagy Arany sorait,és éreztem, hogy a lelkükig jutott el. Voltak meghitt pillanatok a zenében, a ba-rátságban és a szerelemben. Mindegyikben Jézust fedeztem fel, aki azt ígérte:„Én veletek vagyok…”

Radnóti Miklós, akinek a verseit olyan közel érzem magamhoz, ezt így fogal-mazza meg magának a Negyedik eclogában:

„Jártál szellõtõl fényes csúcsokon,s láttál, ha este jött, a hegyre töppedtbokrok közt térdepelni egy jámbor õz-sutát;láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépnis egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…”

39Kármel 2010/2-3 MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN ...

tok múltak el, hogy Jézus eszükbe jutott volna, hanem egy egész nap! Vajonmit is csinálhattak ennyi idõ alatt? Az útra figyeltek? A rokonokkal vagy is-merõsökkel beszélgettek? – Vagyis élték az úton lévõ ember mindennapi kiséletét! A ráeszmélés, hogy Jézus nincs velük, persze nagy nyugtalansággaltöltötte el õket.

Mi, emberek, itt a földön ilyen fogyatékosak vagyunk! Egyszerre nem tudunkmindenre figyelni! Már pusztán a munkánk miatt is kénytelenek vagyunk másszemélyekkel vagy dolgokkal foglalkozni, nem gondolhatunk szünet nélkül azÚrra! Jézus ugyan éberségre, virrasztó lelkületre hív minket, az apostol megszüntelen imára. De ez nem azt jelenti, hogy mindig éreznünk kellene, hogy Jé-zus ott van mellettünk. Isten nem azt kívánja tõlünk, hogy mindig érezzük Õt! Ésezért sokszor úgy érezzük, hogy elveszítettük Õt! A hit tapasztalatával együtt jár,hogy úgy érezzük, hogy „nem érezzük”, hogy elveszítettük Õt! Éppen ez készte-ti a keresésre a hívõt! Ha biztonságban érezzük magunkat, akkor nincs szüksé-günk arra, hogy keresésbe kezdjünk! Talán ezért is van az, hogy Isten sem leliörömét abban, hogy mindig éreztesse velünk a jelenlétét, és mi ebben fürödjünk.Nem lenne ez ideális itt a földön. Az ideális az, mondja Keresztes Szent Jánosatyánk, hogy keressük Õt, méghozzá a keresés fájdalmával! Ebben a magatartá-sunkban ugyanis biztosan benne van a szeretet, a magunkból való kilépés és aMásik felé való fordulás tapasztalata.

38 MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN ... Kármel 2010/2-3

MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBENA TIZENKÉT ÉVES JÉZUS MEGTALÁLÁSAKOR

Az alábbi elmélkedés a Szent Józsefrõl tartott lelkigyakorlat egyik témája volt2009 decemberében.

ézus názáreti éveinek idõszakára vonatkozóan egyetlen olyan esemény van,amit az evangélisták nekünk elmesélnek: amikor Jézus tizenkét éves lesz, és szüleivelegyütt elzarándokol a jeruzsálemi Templomba. Jézus ekkor lép be abba a korba, hogya „parancsolatnak”, vagyis az „Úr törvényének” a fia lesz, amikortól kezdve rá nézveis kötelezõ, amit Mózes ötödik könyve elõír a felnõtt zsidó férfiak számára, hogy éven-te három zarándoklaton kellene részt vennie. A fõvárostól távolabb élõ zsidók ezt ál-talában úgy élik meg, hogy évente egyszer mennek fel Jeruzsálembe, a diaszpórábanélõ zsidók pedig még ritkábban teszik ezt: az õ számukra az a szabály, hogy életük so-rán legalább egyszer eljussanak a Templomba.

Mária és József nagyon törvénytudó zsidók. Mária is részt vesz a zarándokla-ton, pedig számára nem is lenne ez kötelezõ. Hogy mi történik eme alkalommal,azt Lukács evangélista meséli el nekünk: „Az ünnepnapok elmúltával hazafelé in-dultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt, anélkül, hogy szüleiészrevették volna. Azt gondolták, hogy az úti társaságban van. Már egynapi já-rásra voltak, mikor keresni kezdték a rokonok és ismerõsök között.”

Nagyon érdekes ez a részlet, valljuk csak meg! Mit is értet meg velünk?– Azt, hogy a Szûzanya és Szent József nem úgy voltak a Gyermek Jézussal,hogy kínosan vigyáztak rá minden pillanatban: hogy el ne vétsék egyetlen te-kintetét vagy szavát. Egyáltalán nem voltak aggályosak! Pedig a legnagyobbkincs, Isten Egyszülött Fia volt rájuk bízva, s ennek ellenére mégsem ideges-kedtek, hogy elveszítik az összeszedettségüket, vagyis az Úrra való figyel-müket azért, mert valami másra is gondolnak olykor. A kereszténység lénye-ge nem abban áll, hogy szüntelenül félünk mindentõl! Mária és József nem„rabszíjon” tartották a Kis Jézust, mondván neki, hogy „Mindig itt maradszvelünk!”, hanem szabadon hagyták Õt! És csak egy napi út után derült ki,hogy Jézus nincs a zarándokcsoportban! Micsoda bizalom volt tehát a SzentCsalád tagjai között! Pedig a legnagyobb kincset õrizték! Nemcsak pillana-


dította le a magyar Szent-írás, hogy „bánkódva”.Ugyanez a szó a görög ere-detiben akkor fordul elõLukács evangélistánál, ami-kor a szegény Lázár irántérzéketlen gazdag emberszenvedésérõl van szó a po-kolban. Mária szenvedésetehát nem egyszerûen bán-kódva keresés, hanem egypokoli kínlódás. Mert,ugye, amikor a ránk bízottgyermekünk elvesztésébenaz Istenünket is elveszítjük,és nem találjuk az Urat azéletünkben, akkor az való-sággal pokol a számunkra!Persze, nem egészen olyan,mint a pokol, mert akkorlenne az, ha nem keresnénkaz Urat. Mert tulajdonkép-pen ez a pokol: hogy az Is-ten ott van mindenhol, demi nem keressük. Nemélünk úgy vele, mint ha ottlenne. És hát ez egy akkorahazugság, hogy nem járhat együtt békével, boldogsággal: csak kínnal jár együtt. Ak-kora sötétséget feltételez, hogy még azt sem vagyok képes észrevenni, hogy meny-nyire szenvedek. Még a szamár meg az ökör is felismeri a gazdáját – mondja Izajáspróféta –, csak Izrael nem ismeri az Urát…

„Látod, atyád és én bánkódva kerestünk” – mondja Mária Jézusnak. Má-ria Józsefet nevezi Jézus atyjának, Jézus viszont így válaszol: „Miért keres-tetek, nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?” Mária Józsefrõl be-szél, mint atyáról, Jézus pedig az Õ Atyjáról szól. Ugyanazt a fogalmat hasz-nálják mindketten, és mégis mást értenek rajta. Hányszor megvan ez a miéletünkben is! És mennyivel inkább megnyilvánul ez a hitéletünkben is,hogy nem ugyanazt értjük bizonyos fogalmakon...

Milyen érdekes a Szent Szûz viselkedése: Mária nem ellenkezik. Nem is teszhozzá semmit. Az angyaltól annak idején kérdezett. Itt nem mer kérdezni. Nemérti ugyan, hogy mit is akar Jézus mondani, de mégsem kérdez. Viszont a szívé-


Igaz ugyan, hogy az sem lehet ideál a számunkra, ha elveszítjük Jézus érzé-kelhetõ jelenlétét, és teljesen elmerülünk a mindennapok gondjaiban. Ezért emlé-keztetõ jeleket használunk, amelyek segítenek bennünket visszahelyezkedni Istenjelenlétébe: egy feszületet, egy skapulárét, egy képet vagy a másik személyt, akitJézus adott nekünk. De ettõl még megtörténhet velünk, hogy egyszer csak nemértjük és nem találjuk Jézust! Milyen döbbenet arra gondolnunk, hogy bár a föl-dön senki sem élhetett olyan bensõséges kapcsolatban Jézussal, mint Mária és Jó-zsef, mégis, õk is elveszítették Jézust!

Mennyivel inkább elveszíthetjük akkor Õt mi, akik csak a hitben találkozha-tunk Vele, anélkül, hogy ténylegesen is Vele élnénk! És hogyha elveszítettük Õt,ami, sajnos, gyakran megtörténhet, könnyen azt gondolhatjuk, hogy valami bûntkövettünk el. Mikor csak este jut eszünkbe, hogy: „Uram, tulajdonképpen hol isvoltam egész nap? Magam sem tudom. Azt meg már végképp nem tudom, hogyTe hol voltál az életemben!”

Nem biztos, hogy ez a tapasztalat feltétlenül valami bûnös szórakozásnak a gyü-mölcse. Ez a hívõnek az élete: hogy keres, hogy ez a fájdalom van benne, mert ezmutatja azt, hogy nem a közömbösség uralkodik rajta, hanem a szeretet. A hitbennincsenek igazi tapasztalatok elengedés nélkül. Ezért Keresztes Szent János, amikora hit fejlõdését leírja, azt állítja, hogy a hit zarándokútját járva a léleknek mindig lekell valamirõl mondania: addigi elképzelésekrõl, korábbi Isten-fogalmakról, képek-rõl, hogy helyet adjon valami újnak magában. Ennek során azonban a hívõ embertkétségek foghatják el. Sokszor nem tudja, nem érti, hogy valóban Istennek tetszõenél-e vagy sem?

A farizeusok azt gondolták önmagukról, hogy igazak, mert megtartják a tör-vényt. És biztonságban érezték magukat. Jézusnak azt mondták: „Mi Ábrahám-nak a fiai vagyunk. Nehogy nekünk prédikálj itten! Nem vagyunk mi rabszolgáisenkinek.” Jézus viszont világosan értésükre adta: „Rabszolgái vagytok a bûn-nek. Csak az Emberfia tud szabaddá tenni benneteket!”

A hívõ ember úgy érzi magát, mint Péter, amikor – Jézus szavára – kilép a vízfelszínére. Nem magától lép ki, hanem Jézus szavára teszi. „Uram segíts, mert elve-szek!” – kiált fel. Ez a kiáltás jelenti Péter számára az igazi biztonságot, hogytudatára ébred saját törékenységének, s annak, hogy lehetetlent mûvel, s ezért kia-bálni kezd a Másik felé. Nem a félelmet engedi szóhoz jutni, mert akkor így kiálta-na: „Jaj, ugyan mi fog most velem történni, mert már semmit sem tudok csinálni!”Péter a Másik felé kiált. Ez a legfõbb dolga: a Másik felé való irányultság! Persze,hogy ezt félelem kíséri, de mégsem a félelem készteti leginkább cselekvésre, vagyiskiáltásra, hanem a bizalom, a hit. Hogy: „Uram, te itt vagy! Itt kell lenned! Nem lát-lak, nem érezlek, de itt kell lenned, ezért kiáltok!”

Mennyi mindent mondhat nekünk Jézus elvesztésének története! De az el-vesztéshez hozzátartozik a megtalálás is, amikor Mária így szól Jézushoz: „Fi-am, miért tetted ezt velünk? Látod, atyád és én bánkódva kerestünk!” – Így for-


eme zarándokútjához Mária mellé: „József Máriával együtt az elsõ letéteménye-se az isteni titoknak.” (II. János Pál, Redemptoris custos, 5)

Nem mi szabjuk meg, hogy a másik meddig lehet mellettünk. Minden Istenajándéka. Viszont ez nem közömbössé válást jelent, hanem inkább azt, hogy elmerjük egymást engedni, pontosabban rá merjük egymást bízni az Úrra. „Elen-gedni egymást”, úgy tûnik, mintha azt jelentené, hogy fogtuk egymás kezét, ésaztán elválunk: õ arra megy, én pedig erre. De itt nem errõl van szó, hanem in-kább arról, hogy magunkat és egymást rá kell bíznunk az Úrra, Arra, aki Örökszeretettel szeret bennünket, s Aki az örökre szóló kapcsolatok egyedüli záloga.Õbenne még egymás elengedése is megtalálássá válik…

Így van ez a tizenkét éves Jézussal is. Az Õ válasza Mária kérdésére úgy hang-zik, mintha ott akarná hagyni szüleit: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogyAtyám házában kell lennem?” De ez csak a látszat: mert az evangélista a követke-

zõ mondatban arról ad hírt,hogy Jézus „hazatért velük Ná-záretbe és engedelmeskedett ne-kik.” Hogyan is válhatna el Jé-zus azoktól, akiket maga azAtya adott neki, akikkel az Atyaörök terve kötötte Õt össze? AzAtya háza Jézus számára nemegy kõépítmény, hanem abbanaz isteni akaratban való létezés,amely az Atya szeretetében va-ló állandó megmaradás feltéte-le. S ez az isteni akarat Jézusszámára nem egy faragott kõ-kockákból álló épületet jelölt kilakóhelyéül, hanem egy olyanemberpár élõ kapcsolatát,amely az átélt hitbeli megpró-báltatások, elvesztések és meg-találások révén alkalmassá váltarra, hogy magának Istennek aSzeretet-Lelke legyen köztük alegfõbb, minden látszólagosakadályt legyõzni képes, örökreösszekapcsoló erõ.

fr. Rafael


ben õrzi Jézus szavait. Azt írja róluk az evangélista: „Õk nem értették, hogy mitakar ezzel mondani.” Tehát, sem Mária, sem József nem értették Jézus szavait. Ésnem is érthették. Mert Jézusnak az identitását nem lehetett ilyen könnyen megér-teni. Ahhoz meg kell élni Jézus halálát és a feltámadását, s aztán a Szentlélek el-jövetelét…

A mi életünkre is vonatkozik, hogy egy kegyelem alapján nem lehet Jézustteljesen megismerni, és életünkbe befogadni, hanem mindig újabb és újabb ke-gyelmek szükségesek. És ezek a kegyelmek lehetnek nagyon örömteliek, mintahogy lehetnek mérhetetlenül fájdalmasak is. A lényeg azonban nem az, hogy mi-lyen érzéssel töltenek el bennünket, hanem hogy általuk jobban felismerjük, hogykicsoda is Õ nekünk. És hogyha ezt felismerjük, akkor még a legnagyobb fájda-lom is örömmé változik, hiszen ha megtaláltuk Õt, az élõ és igaz Istent, akkor mármindenünk megvan: az út, az igazság és az élet…

A hit tehát nem elsõsorban a megértéssel jár együtt, hanem a szívben való õr-zéssel… Nem azért valljuk magunkat hívõnek, mert érteni véljük Istent, hanemazért, mert hisszük, hogy a javunkra válik, ha megtesszük és szívünkben õrizzük,amit mondott nekünk, még akkor is, ha nem értjük.

Csak Máriára utal itt az evangélista, Józsefet nem említi. Mária az, aki a szí-vébe véste ezeket a dolgokat. Minden bizonnyal azért, mert József nem járhatjavégig a földi élete során azt a teljes utat, mint Mária. Csak Mária élhette meg Jé-zus halálát és feltámadását, s ezzel együtt a megértésnek azt a teljes útját, amelysorán feltárulhatott elõtte Jézus teljes identitása. De József is becsatlakozott a hit

45Kármel 2010/2-3 ANYÁK NAPJÁRA

„Jézus Krisztus követésének ben-sõséges dinamizmusában a KármelMáriát szemléli, aki Anyánk és Nõ-vérünk, az Úr tökéletes tanítványánakmintaképe… megtanít minket, hogya Szentírásban és az élet eseményé-ben hallgassuk Isten Igéjét, hogy hig-gyünk Benne minden körülményekközött, hogy ez által meg tudjuk élniminden követelményét.” /Konstitúció29./ Mária személye nem lehet mellé-kes a bennünket Istenhez kapcsolókötelékek között. Az üdvrendben,amely a Szentlélek mûködése általvalósul meg, különös összhang vanaz Ige megtestesülésének és az Egy-ház születésének pillanata között. „Õ,aki Krisztus misztériumában anya-ként jelenik meg – a Fiú akaratából ésa Szentlélek hatására –, így van jelenaz Egyház misztériumában is. AzEgyházban is folyton megtalálhatóanyai jelenléte, amint azt a keresztenelhangzott szavak is kifejezik: „Asz-szony, íme, a te fiad”..; íme a teanyád”! Jézus, amikor a keresztrõlanyjához fordul, õt „asszonynak” nevezi, hasonlóan szólította anyját a kánai menyegzõnis.” – olvasható Redemptoris Mater 24., II. János Pál pp enciklikájában, SzIT 1987.

Marcell kármelita atya elöljárói parancsára, engedelmesség terhe alatt „Szép-szeretet” címen írta meg „élete emlékeit a Szûzanyában”. Kire akarja ráirányíta-ni, felhívni figyelmünket? Azt írja: „A szeretet, persze mindig a Szépszeretet, hó-dít. Meghódítja a felebarátot és meghódítja az Eget. Minderre az én Édesanyámtanított. A Szûzanya! Földi, természetes viszonylatban is csak az édesanyák tud-nak helyesen, igazán jól, eredménnyel tanítani, nevelni… Az én nevelõm megté-résem óta kizárólag – Mária volt. Ezért nincs és nem is lehet szerepe lelkiéletem-ben az Én-nek. Legfeljebb annyiban, hogy fokról-fokra mindjobban el kell tûn-nie” – olvashatjuk a könyv 90. oldalán. Mária személye, példája és az Õ közben-járásának tudatos elfogadása készteti arra Marcell atyát, hogy ne csak mûvelje,hanem meg is szeresse az aszkézist, közben a legfontosabb erényben, az alázat-ban is elmélyüljön. „Nálam nélkül semmit sem tehettek!” /Ján 15,51/. „Azaz az

44 ANYÁK NAPJÁRA Kármel 2010/2-3

ANYÁK NAPJÁRA

Marcell Atya Szépszeretet címû könyve alapján

úcsújárásokon, zarándokutakon Máriát, mint anyánkat keressük, hozzá me-gyünk, hozzá sietünk. A magyar történelem derûjében-borújában érezzük Mária je-lenlétét: a legbensõbb, legmélyebb lelki kapcsolatban kell lennünk az Isten anyjával.Hisz e nélkül életünk, cselekedeteink csak zengõ érc és pengõ cimbalom lenne, kon-gó üresség, amely egyhamar nyilvánvalóvá válna mindenkinek. Mária Édesanyánkés Nõvérünk, aki Krisztust követve a hitben zarándokolt, társunkká válik, hogy utá-nozzuk az õ Krisztusban elrejtett életét és elkötelezõdését mások szolgálatára!

Május hónap a Szûzanya hónapja, elsõ vasárnapján egyben anyák napját isünnepeljük. Légy üdvözölve május hajnala, legszebb virág, Szûz Mária. Dallalköszönt a kis madár, virággal a kert, a határ. Velük együtt ezt zengjük ma:Üdvözlégy Szép Szûz Mária.

Van valaki, akihez lelkünkkel, szívünkkel közelebb érezzük magunkat, mint az Édes-anyánkhoz? Van-e szó, amely mélyebb rezdüléseket ébresztene bennünk, mint az anyáé?Minél tovább élünk és minél mélyebben tárul fel elõttünk az élet értelme, annál gazdagab-bá lesz tartalomban is ez a szó: Anya! Mi az anya? Forrás, melybõl kiszakadtam. Gyökér,

melybõl felfakadtam. Kü-szöb, kitõl elhívott az Élet,és öböl, akihez visszaté-rek! Köszönöm, Uram,hogy olyan édesanyát ad-tál nekem, aki megtanítottimádkozni, vállalt fára-dalmakat, óvott és védett,lemondott minden ké-nyelmérõl, hogy Istenbevetett hite, szeretete sze-rint neveljen bennünket.Már az égbõl vigyáz rám,õrködik felettem!

47Kármel 2010/2-3 PÜNKÖSD

PÜNKÖSD

ünkösd van, a Lélek ünnepe. Ez a lélek a hitnek a lelke, az isteni szerete-té, a tisztult lelkiségé a remeklõ erkölcsiségé.

A Lélek nem tudomány. Sokat tudhatunk s még sincs lelkünk. A Lélek az abensõség, melegség, életöröm, mely az embert áthatja, megjavítja és emeli.

A Lélek nem mûveltség. Az írás-olvasás, a kultúrmûvek hidegek, nem tölte-nek ki. A Lélek az teltség, lendület, erõ, hõsiesség.

A Lélek nem külvilág, akárpompa, szép városok, szobrok, dia-dalívek, feledjük vagy rászo-kunk. A Lélek az a belsõ világ, azöntudat az isteni életrõl, az életértelmérõl.

A Lélek nem haladás, ahaladás ködös, göröngyös út,mérhetetlen perspektívákkal,telve rejtelmekkel. A lélek pe-dig az én jelenem, reménysé-gem. A Lélek az egy örök fé-nyes élet, melyet már itt kez-dek meg, biztos vagyok hal-hatatlan jövõjérõl, rendelteté-sem felõl.

A Lélek nem test, nem ér-zék, s élvezet, az mind gyor-san hervadó virág. A Lélektest s érzék fölött álló, a végte-len Isten felé törekvõ hatalom,mely a tisztaságban, az erény-ben bírja szépségét.

A Lélek nem te … Õ, nem világ, sem család, nem az a másik, ha még oly kö-zel is áll hozzám. A Lélek az az „én” az az enyém. Az én valóságom, ahogy énhiszek, élek, tûrök, küzdök, bízom. Én, kiben az Isten él, én, ki önmagamban sönmagamon át Istenhez jutok s Vele egy vagyok.

(Részlet Prohászka Ottokár: Szentlélek hárfája címû könyvbõl)

46 ANYÁK NAPJÁRA Kármel 2010/2-3

Édesanya! Ezért adta a keresztrõl végrendeletként az Istenember: Íme, a teAnyád! Tehát nem Én, hanem a Szûzanya! Roppant alázatos dolog a máriás élet.Egy csapásra szilárd alapot vet a lelkiéletnek. Ez az alap, a fundamentum: az alá-zatosság. Nem ÉN, hanem a Szûzanya” /91. oldal/

Marcell atya megértette az evangélium Máriáról szóló üzenetét és megtapasz-talta annak igazságát. Filius Mariae non peribit! – Mária fia nem vész el! „A bi-zalom, az élõ hit a vésõ, amely megörökíti ezt a szentenciát, és mélyen vési belea Szûzanyát szeretõ híveknek gyermekei lelkébe. – Semmit sem csodálkozomrajta: A Keresztrõl hallottuk a szót… és még ezt is olvassuk ugyanott, az evangé-liumban utána: „És attól az órától otthonába fogadta Õt a tanítvány.” /Jn 19,27.Otthon, a Szûzanyánál!” /95. oldal/

Marcell atya, mint lelki mestere, Keresztes Szent János, õ is költõ volt és vers-ben foglalta össze hivatása célját:

„Legyek Jézus!” Hogyan? A Szûzanyával! Tér, idõ – ne számítson,Szívünk egyet dobbanjon,Lelkünk egyet gondoljon.Azaz Jézus mindig, mindig, de mindigBennem maradjon.MÁRIÁBAN!

Szûzanyánk, hozzád fordulunk. Fogadj minden édesanyát anyai palástod alá,segítsd õket, hogy olyan szeretettel gondozzák gyermekeiket, amint Te gondoz-tad egyszülött Szent Fiadat. Növeld bennünk a hitet, reményt és a szeretetet! Se-gíts, hogy soha el ne veszítsük ezt. Taníts meg arra, hogy Istenben bízva boldo-gok legyünk minden veszélyben, hogy egykor az égi hazában Veled együtt dicsõ-íthessük a teljes Szentháromságot. Ámen.

Julianna Ocds(Sopron)

49Kármel 2010/2-3 MORZSÁK AZ „ÖNÉLETRAJZ”-BÓL

sõnkben, a lelkünkben ima közben,illetve, hogy az ima mit is hoz ben-nünk létre, milyen hatást vált ki ésmilyen irányban indít el minket.

Persze mindezeket megelõzi az,hogy egyáltalán létrejön a párbeszédIstennel, vagy ahogyan a VianneySzent János prédikációjában említettföldmûves falusi bácsi fogalmaz:„Õ néz engem, s én nézem Õt.”

Ezt is, és azt a kegyelmet is meg-kapta ajándékba Teréz, hogy meg isértette, mit jelent Isten Kegyelmebenne.

Továbbá azt is, hogy meg tudtafogalmazni és tovább tudta adni akapott Kegyelmeket. Az Önéletrajz-ban így írja ezt le: „Az Úristen egypillanat alatt megérttette velem (ke-gyelmeit) és megadta, hogy szavakbatudjam foglalni. (Ö 12,6) A kapottkegyelem nem azonos azzal a kegye-lemmel, hogy megértjük, mi zajlik lebennünk, sem pedig azzal, hogy be-szélni tudjunk róla.” (Ö 17,5).

3/ Az alázat fontossága

Önismeret és alázat – ezek is kulcsfogalmak Teréz lelkiségében. Szinte szószerint megvalósul Szûz Mária imádsága: „tekintetre méltatta alázatos szolgáló-leányát… kicsinyeket pedig felmagasztalt”

A 22. fejezetben így ír Teréz: „Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lé-lek alázatosan Isten és önmaga közé helyezi közvetítõül az Õ szent Fiát, méltatlannaktartja magát s így szól Hozzá Szent Péterrel: ’Távozzál tõlem, Uram, mert bûnös em-ber vagyok.’(Lk 5,8). Ezt én magamon tapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezetteaz Úr… Amit én beláttam, az, hogy a belsõ imának egész épülete az alázatosság talap-zatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belsõ imában, annál ma-gasabbra emeli õt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kaptam volna Tõleazon nagy kegyelmek közül, amelyekrõl ezután fogok beszélni, anélkül, hogy elõzõlegne lettem volna teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára.”(Ö 22. fejezet)

48 MORZSÁK AZ „ÖNÉLETRAJZ”-BÓL Kármel 2010/2-3

AVILAI SZENT TERÉZ SIKERÉNEK TITKA

Morzsák az „Önéletrajz”-ból

1/ A titok az imádságban rejlik

Mondhatnánk sok mindent: Teréz lebilincselõ egyéniségét, megnyerõ modo-rát, „rámenõsségét” a szó lelki értelmében, hihetetlen munkabírását, jókedvét éshumorát, a misztikus kegyelmeket, melyeket kapott, tömérdek és érdekfeszítõírásait…, de ezek mondhatni csak rész-sikerek. Mindezek mögött nyilvánvaló,hogy az Istennel való mélységes kapcsolata húzódik meg. Úgyhogy egy mon-datban összefoglalva: Teréz „sikerének” titka az imádságban rejlik, ahogyanEmmanuel Renault OCD és Jean Abiven OCD fogalmaznak: „…az imádságbanrejlik a Santa Madre sikerének titka, mondhatni életének egésze. Ezen az úton ta-lálkozott az élõ Istennel, az imádság révén érte el az Istennel való tökéletes egye-sülést és abból merített erõt, hogy végrehajthassa a Kármel megreformálásánakmûvét. Nem meglepõ tehát, hogy apostola akart lenni az imádságnak, és mindenmûvében beszél róla, még az Alapításokban is, holott azok feladata csak az lettvolna, hogy beszámoljon Spanyolország-szerte tett utazásainak viszontagságairól.

Szent Terézia életében és tanításában akkora helyet foglal el az imádság,hogy nem nehéz megsejteni: aki ezzel a témával kezd foglalkozni, az érinteni fog-ja gondolatvilágának és mûvének valamennyi vonatkozását…” („A terézi ima”Sarutlan Kármelita Nõvérek, Pécs, 2002. 9. oldal).

2/ A megértés, megfogalmazás és közlés adománya

Sokszor említik ezt a hármas kegyelmi adományt Szent Teréz lelkisé-gében. Mert az imádság nem csak azt jelenti, hogy Istennel párbeszédben va-gyunk, vagy ahogy a hittanórákon tanítjuk a gyermekekkel: „Mit teszünk, amikorimádkozunk? Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk és Rá figyelünk.”, hanemazt is jelenti, hogy legalábbis valamennyire meg is értjük ,hogy mi zajlik a ben-

51Kármel 2010/2-3 MORZSÁK AZ „ÖNÉLETRAJZ”-BÓL

való igaz, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekrõl elmélkedni,amilyeneket Õ elviselt. Ellenben itt, mielõtt fölmenne a mennyekbe, tele van di-csõséggel, s erõsíti ezeket, s bátorítja azokat. Az Oltáriszentségben pedig állan-dó társunk, mert csakugyan úgy látszik, hogy nem volt ereje bennünket csak egypillanatra is elhagyni… mikor végre ott láttalak magam mellett, egyszerre úgyéreztem, hogy minden kincs az enyém.” (Ö 220,221 old.)

6/ Akarat, szeretet, bizalom

A következõ idézetben Teréz azt hangsúlyozza, hogy ne törekedjünk a szelle-mi örömökre, hanem inkább bízzuk ezt Istenre. Mi csak kapaszkodjunk a ke-resztbe, s szorítsuk szívünkhöz a keresztet, vagyis akarattal szolgáljuk az Urat:

„Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat nemtudjuk megtenni. Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá aszellemi örömökhöz és ne törekedjünk utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet,s azután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fõ dolog. A mi Urunk is minden vigasz-talástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései közepet-te: ne távozzunk el tõle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintet-ben az Õ szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvé-sünk.” (Ö 224. old.)

Szent Terézia Anyánk mindenféleképpen a szeretetet teszi az elsõ helyre, sgondolatainak egyik központi témája, hogy Jézus Krisztus nagyon szeretminket, s ezt az Õ nagy szeretetét nekünk is viszonoznunk kell: „Valahányszorrágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az Õ szeretete, amellyel annyi ke-gyelmet árasztott reánk…A szeretet ugyanis szeretetet szül. S habár a miénk mégnagyon is kezdetleges, s mi magunk ugyancsak nyomorultak vagyunk, azért csaktartsuk ezeket a gondolatokat mindig szem elõtt, s élesszük magunkban a szerete-tet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelmébõl, az Õ szeretete belevésõdik a szívünk-be, akkor minden könnyûvé lesz reánk nézve. Akkor ez a szeretet hamarjában tet-teinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogy ez fáradságunkba kerülne. Adja megnekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, mert hiszen Õ tudja, mekkora szüksé-günk van reá. Kérem Tõle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban viseltetett,és az Õ dicsõséges Fia nevében, aki az Õ szeretetét akkora szenvedés árán bizo-nyította be. Amen.” (Ö 227. old.)

Összeállította: fr. Sándor

50 MORZSÁK AZ „ÖNÉLETRAJZ”-BÓL Kármel 2010/2-3

4/ Értelem, érzelem, képzelet,

Ezek a tehetségek mind meg vannak az emberben, tehát az imádságunkban isszerepelniük kell ezeknek, persze különbözõ módon és mértékben.

Lássunk erre példákat Teréz Önéletrajzá-ból.„(Az imádkozó) hagyja, hogy az értelme hallgasson, s úgy maradjon az Úr

mellett. Gondolja el, ha meg tudja tenni, hogy az Úr szemei rajta függnek: beszél-gessen Vele; adja elõ kéréseit; alázza meg magát Elõtte; érezze magát jól társa-ságában, s gondolja meg, mennyire méltatlan arra, hogy ott legyen (Ö 13, 22). Akövetkezõ mondatokban szintén csendre inti az értelmet, s inkább a beszélgetés-re és érzelemre, képzeleti „tevékenységre” buzdít, s mindehhez még egy na-gyon fontos tapasztalati megfigyelést és tanácsot társít, mégpedig azt, hogy le-gyünk nyitottak és hajlamosak a változatosságra, tehát ne ragadjunk le egygondolatnál, módszernél („buldózer-lelkiség”, ami egyébként elég sok hívõ-re jellemzõ), mert az Isten így nem tud minket tovább vinni, majdnem azt mon-danám, hogy nem tud velünk mit kezdeni: „…Képzeljék magukat… KrisztusUrunk színe elé és értelmüknek minden további fárasztása nélkül beszélgessenek,szórakozzanak vele. Ne törjék a fejüket szép következtetéseken, hanem adják elõügyes-bajos dolgaikat…Egyszer ezt, máskor azt, mert megcsömörlik a lélek, hamindig ugyanazzal az eledellel táplálják.” (Ö 13,11)

5/ Feltámadás, Oltáriszentség

Újra és újra megfigyelhetjük Teréznél, hogy mennyire szem elõtt tartja éshangsúlyozza, hogy az ember figyeljen saját magára, a hangulataira, érzel-meire, esetleg betegségére, a körülményekre, s nyilván Istenre is, s mindeze-ket figyelembe véve „lásson neki” az imádságnak, elmélkedésnek is. Szerintemez nagyon fontos mozzanat, mert azt mutatja, hogy Teréz két lábbal a földön já-ró ember, s nem egy „buldózer-lelkületet” tár elénk, hanem nagyon is embe-rit. Ebben talán az is megmutatkozik, hogy rendkívüli mértékben érzékeny voltaz emberi lélek minden belsõ megmozdulására és nagy-nagy pszichológiai adott-ságokkal is rendelkezett.

Lássuk tehát Teréz gondolatát az elmélkedésen belül a feltámadásról és az Ol-táriszentségrõl: „Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban,hogy a mi Urunk kínszenvedésérõl elmélkedjék – ami tényleg megerõltetõ dolog–, vajjon ki akadályozhat bennünket abban, hogy mint föltámadottal foglalkoz-zunk vele. Hiszen olyan közel van hozzánk az Oltáriszentségben, amelyben mármeg van dicsõülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban szemlélnünk,amídõn szenvedett és össze volt törve, vértõl borítva, kimerülve az úttól; amikorüldözték azok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az

53Kármel 2010/2-3 KÉPZELETBELI RIPORT SZENT TERÉZIÁVAL

Válasz: Mindent és semmit. A Mindenható és Végtelen Isten látásában gyö-nyörködve minden földi dolog csak értéktelen por és hamu, a mûveim is. Még-is eme por és hamu között találtam rá én, és persze mások is, az üdvösség tit-kára. Az igazságot kutattam és Isten dicsõségét törekedtem hirdetni minden írá-somban. Meggyõzõdésem, hogy aki õszintén törekszik Krisztus Urunk barátsá-gát elnyerni, és bátran halad az igazság útján, hasznára válnak szerény soraim.Bárhogy fogalmaznám át, bármit írnék máshogy, nem lenne hatékonyabb.

Kérdés: A 13. fejezetben, többek között ír a bátorságról, miszerint az Úr „abátor lelkeket szereti”. Elszomorított, mikor ezt olvastam, mert én például kifeje-zetten gyáva, ijedõs vagyok. Ez a tény – ami talán alkati dolog is –, tényleg el-dönti a lelki életem sorsát?

Válasz: Ugyanott írtam a fokról fokra, a lépésrõl lépésre történõ haladásról!Minden apró tett, amiben ha csak kis mértékben is legyõztük önmagunkat, bátorsá-got önt belénk, hogy vállal-juk fel a következõt. Egykis lépés sikere ösztönöza következõ kis lépés meg-tételére. Azt gondolom,hogy a hõstetteket végrehaj-tó katona sem született hõs-nek, az õ életútja is fokoza-tosan növekvõ bátorságpró-bákból áll, talán kezdve az-zal, hogy erõt kellett ve-gyen magán, hogy bejelent-se a szüleinek, katona sze-retne lenni, következõ lé-pésként össze kellett szednie a bátorságát, hogy a seregbe jelentkezzen és így tovább.

Ami viszont ennél is fontosabb, és szintén írtam: számtalan lakás van a Menny-ben és oda számtalan út vezet. Kérjed Õ Szent Felségét, hogy kegyelmével rálelja te utadra!

Kérdés: Önéletrajzában, az egyik lábjegyzetben találtam egy utalást arra,hogy Terézia Anyánk gyönyörûen tudott hímezni. Ezzel a példával élve, szavakbatudná foglalni a Mindenható Isten „kézimunkáját”? Hogy néz ki az üdvösségünktörténetének eddig elkészült hímzése?

Válasz: Nem lepõdsz meg, ha azt mondom, kimondhatatlanul gyönyörû.Emlékszem, mikor kézimunkáztam és már szépen alakult egy minta, a tû pedigtöbbször elakadt. Hiába próbáltam újból átszúrni az anyagon, csak nem sikerült.

52 KÉPZELETBELI RIPORT SZENT TERÉZIÁVAL Kármel 2010/2-3

KÉPZELETBELI RIPORT SZENT TERÉZIÁVAL

Kérdés: Mélyen tisztelt Terézia Anyánk, a Kármel újság számára készül ez ariport, köszönöm, hogy elfogadta felkérésemet. Kérem, bocsássa meg, ha nehéz-séget okozok; sajnos – finoman szólva – nem épp a legrátermettebb riportere va-gyok az újságnak, mégis ragaszkodtam ehhez a beszélgetéshez, mert TeréziaAnyánk lelki nagysága és irgalmassága lebegett a szemeim elõtt...

Válasz: Örülök a felkérésnek, és bárkivel szívesen beszélgetek, nem titkoltanazzal a szándékkal, hogy kifejezzem boldogságomat, és szavaim szolgáljanakeszközül, hogy minél többek kapcsolata váljék egyre szorosabbá Õ Szent Felsé-gével, irgalmas Urunkkal.

Kérdés: Az „Õ Szent Felsége” meg-szólítás, bevallom, mikor elõször olvastam,nagyon furcsa volt számomra, bocsánat,hogy kimondom, amolyan jámbor túlzás-nak tûnt.

Válasz: Pedig ha most kellene meg-szólítást találnom, ami eléggé kifejezi ami jó Urunk nagyságát, hát bajban len-nék. Nincs kellõ szó, nincs elég jelzõ, ki-fejezés, ami méltó lenne Hozzá!

Önéletrajzomban sokszor utaltam rá,mennyire nehéz természetfölötti dolgok-ról írni, nagyon küszködtem, annyira mél-tatlannak éreztem írásomat. Talán átérzed,mennyire lehetetlen szavakba önteni a miUrunk Színrõl Színre látását. Mert egé-szen más IGAZIBÓL megtapasztalni ÕT.

Kérdés: Terézia Anyánk, ha te-hetné, min változtatna a mûveiben,mit lát másképp?

55Kármel 2010/2-3 MEGOSZTÁSOK SZENT TERÉZIA OLVASÁSA KAPCSÁN

MEGOSZTÁSOK SZENT TERÉZIAOLVASÁSA KAPCSÁN

Szent Terézia írásainak tükrében

Generális Káptalan bölcs és gyümölcsözõ döntése volt, amikor Jézus-ról nevezett Szent Teréz – Terézia anyánk – születése ötszázadik évfordulójánakmegünneplésére készülve elénk tárta ajánlását, mely szerint a következõ hat év-ben olvassuk újra mûveit, és újítsuk meg lelkünket tanításai által. A program el-sõként az Önéletrajz újraolvasását ajánlja.

A majd ötszáz évvel ezelõtt leírt Önéletrajz olvasása találkozás Teréziával,életével, gondolataival, lelkének rezdüléseivel, az Úr kegyelmébõl kapott rendkí-vüli tapasztalataival, melyeket írásban is átadott elöljáróinak, és átadta nekünk is,késõi tanítványainak, tisztelõinek.

Õszintesége, elmélkedései, lelki útjának feltárása önmagunkkal való szembe-nézésre késztet, lelkünk építésének fontos állomása.

Mindezeket azt követõen írom le, hogy túljutottunk az Önéletrajz elsõ 14 fe-jezetének „átélésén”. Elindulásunk nem volt egyszerû. „Rágódtunk”a módszeren.Milyen módon olvassuk, hogy maradandó legyen? Hogyan történjen közösségimegosztása lelkünk titkainak?

Urunk Jézus Krisztus segítséget nyújtott bizonytalankodó gyermekeinek közössé-günk lelki asszisztense, Salamon László plébános atyánk gondoskodó közvetítése ál-tal. Kármelita lelkiségû, emberi szíveket, gyarlóságokat jól ismerõ, tudós Atyánk– Szent Terézia Önéletrajzának minden egyes fejezetébõl kiemelte és idézte a szá-munkra legfontosabb részeket. Az idézetekhez kérdéseket illesztett, melyek szorosankapcsolódnak Terézia tanításához, ugyanakkor mélyen érintik személyes valónkat; tu-lajdonságainkat, az Úrral való kapcsolatainkat, emberi, közösségi viszonyulásainkat,lelki- és imaéletünket, gyarlóságainkat, gyengeségeinket, erényeinket.

Ezek a kérdések olyanok, mint egy tükör, melyet Terézia anyánk tart elénk,mellettünk állva.

Látjuk bûnös, valós önmagunkat, de ugyanakkor magunk mellett látjukAnyánkat is, olyannak, amilyenné lenni szeretnénk Urunk kegyelmébõl.

A megszerkesztett „Vezetõt” személyenként kézhez kaptuk, mellé egy-egyfüzetet is, amely a kérdésekre adott válaszok feljegyzésére szolgál.

54 KÉPZELETBELI RIPORT SZENT TERÉZIÁVAL Kármel 2010/2-3

Ilyenkor kedvem lett volna az egészet abbahagyni. Végül persze engedett azanyag és a fonal, és tudtam folytatni a munkát.

Visszatérve a kérdésre, tudod az a csodálatos, hogy a tû a mi végtelenül irgal-mas és türelmes Urunk kezében van, ezért akárhányszor akadályozzuk is az öltéstbûneink, önzésünk folytán, Õ Szent Felsége megtalálja a módját, hogy végül en-gedjünk, és érdemtelenségünk ellenére, az Õ szeretetteljes elgondolása mirólunkegy csodálatos mintában öltsön testet.

Kérdés: Végezetül azt kérdezném, hogy miként vélekedik a jelenünkrõl, a vi-lág jelenlegi sorsáról? Nehezebb az Anyaszentegyház helyzete ma, mint akár 500évvel ezelõtt, vagy pont ellenkezõleg?

Válasz: Földi életem során sokszor aggódtam az Egyházért, sokat imád-koztam bajba jutott testvéreimért.

Nehéz megítélni egy adott kor helyzetét. Két tényezõ homályosíthatja tisz-tánlátásunkat: 1. mert éppen benne élünk 2. mert nem éltünk benne. Persze iz-galmas ez a kérdés, de könnyen rövidre zárhatjuk azzal, ha megfontoljuk, hogya mi jó Urunk akaratából élünk ott, ahol vagyunk. Ha pedig Õ így akarta, an-nak csak egy oka lehet. Ott és akkor adja meg a lehetõséget, hogy elmélyül-jünk az Õ barátságában és testvéreink szolgálatában. Bármilyen körülményekközött is éljünk, bárhol a világon, testvéreinkért, az Egyházért tehetünk imá-val és tettekkel. Ha célunkat nem tévesztjük szem elõl, ettõl senki el nem tán-toríthat.

Kérdezõ: Köszönöm, hogy megtisztelt ezzel a beszélgetéssel, kérem, járjonközben értünk Krisztus Urunknál, ne tévessze szem elõl a földön küszködõ, zarán-dokútjukat járó testvéreit.

Válasz: Imádkozom értetek, hogy egykor az égben együtt csodálhassuk a mivégtelen fölségû, szeretõ jó Urunkat!

Timi


Szent Terézt olvasva.../1.-14. fej./

zt hiszem, teljesen megérthetjük Edit Steint, amikor rátalált erre akönyvre, és egy éjszakát rászánt az olvasására, mert nem tudta letenni, és végülfelkiáltott: „Ez az igazság!” Õ, mivel keresõ lélek volt, és hatalmas elméleti tu-dással is rendelkezett, azonnal ráérzett Teréz lelkének küzdelmeire, és erõs indí-tást kapott tõle a szentség útján.

Nekünk nem kell egyetlen éjszaka elolvasni, de bizony sokszor nehéz ennekellenállni. Ahogyan lassanként feltárja gyóntatója elõtt Teréz a lelkét, /és így át-tételesen ugyan, de mi is részesei lehetünk ennek a folyamatnak/, engem különö-sen 3 dolog ragadott meg: 1. õszintesége 2. mélységes alázata és 3. állandó bûn-bánata.

1. Nem egyszer, de számtalanszor hangsúlyozza, hogy mindenrõl õszinténakar beszámolni, de különösen is szeretné bûneit elmondani mindenkinek, nemcsak gyóntatójának. Azt gondolom, ezt nem sokan mondhatjuk el magunkról, énbiztosan nem. Ezeket írja azonnal a könyv kezdetén: „Azt szerettem volna... en-gedték volna meg azt is hogy részletesen és világosan beszámoljak az én nagy bû-neimrõl és gonosz életemrõl. Ez nagy megnyugvásomra szolgált volna.” Az I. fej.végén: „...Én ellenben, alig léptem ki ebbõl a zsenge korból, tudatára kezdtemébredni Istentõl kapott természeti elõnyeimnek – amelyek, mint mondják, szépszámmal voltak –, s ahelyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arrahasználtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.”Majd a IV. fej.-ben /35. o./: „Igazán úgy látszik, én Istenem, mintha én akkor nemis fogadtam volna meg mást,mint azt, hogy egy betût sem tartok meg abból, amitmegfogadtam.” Az V. fej. kezdete: „Például gyakran olyan hibákat vetettek aszememre, amelyeket nem követtem el, s ez nekem annyira fájt, hogy alig tudtamelviselni...” De ezután is, szinte minden fejezetben van olyan mondata, amely fel-tétlen õszinteségének bizonyítéka.

2. Már magában ez is, hogy a végletekig õszinte, nagy alázatosságának bizo-nyítéka. De vannak megjegyzései, amelyek egészen megdöbbentõek. VII. fej.67.o.: „Ugyanis több, mint egy esztendõt töltöttem belsõ ima nélkül azon hiszem-ben, hogy így kívánja az alázatosság. Ez volt életemben a legvégzetesebb kísér-

56 MEGOSZTÁSOK SZENT TERÉZIA OLVASÁSA KAPCSÁN Kármel 2010/2-3

Az Önéletrajz olvasása során felfedeztük, hogy fontos egy-egy fejezet több-szöri elolvasása, mert átgondolva, átérezve, átelmélkedve érintette meg igazánlelkünket Terézia anyánk tanítása. Így sikerült szembenézni önmagunkkal, ésmegfogalmazni válaszainkat – mint belsõ imát – a feltett kérdésekre.

A válaszok nem születtek könnyen, sokszor nehezen, lassan kerültek a füzet-be. Nehéz volt, de felemelõ és gyümölcsözõ! Önismeretet és alázatot tanultunk!

László atyánk lehetõséget adott és biztosított arra, hogy négyszemközti talál-kozókon megbeszéljük vele személyes tapasztalatainkat, állapotunkat és a kérdé-sekre adott válaszainkat.

Nagy türelemmel hallgatott meg minket. Válaszolt, tanácsot adott, segített!Õ Szent Felsége Áldja meg mindezért!„…meg kell engedni az olyanoknak, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni

Istent, hogy megbeszélhessék egyesekkel azokat az örömöket és szenvedéseket, ame-lyekkel a belsõ imában találkoznak.” – ajánlja Terézia anyánk.(Önéletrajz 74.o.)

Ezt a tanácsot és elöljáróink ajánlását figyelembe véve, mi magunk is fontos-nak gondoltuk a közösségi beszélgetéseket, melyek során megosztjuk egymássalazokat a gondolatainkat, tapasztalatainkat, elmélkedéseinket, melyeket a szüle-tésnapi ünnepre való felkészülés során kapunk Urunktól.

Megosztásunk témáit Nagy Szent Terézia Önéletrajzának VII.-VIII. fejezete-ibõl merítettük, melyben az Úrtól kapott rendkívüli kegyelmekrõl, a belsõ imáróltanít minket Anyánk. Az alábbi kérdésekre kerestünk válaszokat:

Milyen személyes ajándékokkal, kegyelmekkel ajándékozott meg Õ SzentFelsége? Hogyan élem meg a kegyelmeket? Milyen az Úrral való napi imakap-csolatom? Hogyan telik az Úr elõtt egy napom? Hogyan beszélgetek Jézussal?

Megosztásaink kissé vontatottan, félõsen indultak, de már érzékelhetõ az egy-más iránti bizalom, egymás tapasztalásaira való rácsodálkozás nyiladozása.

Meggyõzõdésem, hogy Nagy Szent Terézia tanításai ma is „modernek”, élõekés hatnak. Az Úr Lelke mûködik ott, ahol ilyen Szent Tudós tanítja, neveli a gyar-ló embereket!

Köszönöm, Urunk, szent kegyelmedet, hogy a Kármel Családjához tartozá-sunk által abban az ajándékban részesítesz minket, hogy Nagy Szent Terézia Is-kolájában tanulhatunk, készülhetünk Hozzád!

Bereczkiné- Erzsébet nõvércsongrádi VÉK


és rajta keresztül, mint egy tükörben, látjuk önmagunk torz képmását. Úgy gon-dolom, ezt a torz képet kellene a Szentlélek segítségével egyre inkább terézivé,még inkább Jézusivá tennünk. Ebben legyünk egymás segítségére ezekkel a meg-osztásokkal is.

S adja a Te jóságod, Uram, hogy most, amikor Teréz kinyitja elõttünk lelkét,s feltárja annak legbensõbb titkait, mi mindannyian, akik szintén a Kármel kes-keny útján, a bensõ ima útján akarunk járni, az õ vezetését maradéktalanul elfo-gadjuk. Hiszen ez az Út maga Jézus. Ezt szintén Teréz mondta, és ez így igaz,mert Te tanítottad ezt nekünk, Uram. Reményeink szerint Igazságban járunk, ésígy az Életre, vagyis Rád találunk. Kérlek Jézus, erre segíts mindannyiunkat.Amen.

Kerekes Margit (Csongrád)

A kezdõ imádsága – „Nézd, hogy néz téged…” (13. fejezet)

ok megszívlelendõt találtunk ebben a fejezetben és érdekes módon töb-ben is ugyanazokat a részeket emeltük ki.

Egyik ilyen volt, hogy jókedvûen, szabadságban haladjunk, hiszen az Úrralmegyünk együtt ezen az úton. Soha nem lehet hallani bús szentrõl. A szentség-ben való elõbbre jutásban szükség van az örömre, mert nagy hajtóerõ, és kisugár-zik a környezetre is.

De szükség van a bizalomra és a bátorságra is. A bizalom segít abban, hogyszellemi szabadságban tudjunk haladni. Ne kötözzön meg sok gyarlóságunk, bu-kásaink. Bátran merjünk kitartani vágyaink mellett. A bátorság és a bizalom nemsaját erõnkre épít. Én semmi vagyok, de Isten és én együtt már képesek vagyunktúljutni minden nehézségen, akadályon.

Nagyon fontos az igazi alázat, mert a hamis alázat sok kárt okozhat. El kellismernünk semmiségünket Isten elõtt! Nem az alázatosság hiánya, ha az embertudatában van értékeinek, de mindig tudnia kell, hogy ezek Isten ajándékai, ésazért kapta, hogy szolgáljon vele. Másik ember másik ajándékokat kapott. Így ki-egészítve egymást épül Isten országa.

„Van olyan, ami csak csodálható, s van, ami utánozható is.” Példakép lehetegy-egy kedves szent, de arra is gondolnunk kell, ha egy az egyben akarunk utá-


tés, amely teljesen a kárhozat útjára juttatott” A 69. oldalon így folytatja: „Nemcsak õt beszéltem rá a belsõ imára, hanem másokat is...Úgy gondolkoztam, hogyha már én nem szolgálok neki – mert beláttam, hogy ez így van – legalább nevesszék kárba az, amire Õ szent Felsége engem oktatott, s hogy legalább szolgál-ják Õt én helyettem mások. Azért mondom ezt, hogy mindenki lássa, mennyire vakvoltam: magam a kárhozat felé tartottam, másokat ellenben igyekeztem megnyer-ni az ég számára.” És még egy megjegyzése:

„... mert hiszen jól tudja Õ Szent Felsége, az én jó Uram,hogy nincs más cé-lom ezzel, mint az, hadd dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek azért,hogy egy ilyen magamfajta piszkos és bûzös szemétdombon olyan jó illatú virá-gos kertet tudott építeni. Adja Õ Szent Felsége, hogy bûneimmel ne tépjem ki õketújra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltára.” Azt hiszem, ennyibõl is rácso-dálkozhatunk Teréz alázatára!

3. Mély bûnbánata is végigkíséri az eddig olvasott fejezeteket. Már az õszin-teségének is fõ témája nagy bûnösségének állandó felidézése, amelyet tulajdon-képpen nem is nagyon tudunk megérteni. Hiszen ha neki oly súlyosak a bûnei,hogy szerinte poklot érdemelt volna értük, akkor mit gondoljunk mi, mit gondol-jak én, hol az én helyem? Én abban bízom, hogy Teréz végtelenül alázatos, és szi-gorúan tekint önmagára, Jézus pedig végtelenül irgalmas lesz hozzánk, talán hoz-zám is. De ehhez olyan állandó és mély bûnbánatnak kell lennie bennem is, mintlátjuk Teréznél. Az elõbbi helyen így folytatja: „.. mert hiszen sokkal többet tudbûnös voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.” – írja gyóntatójának.Majd késõbb, a XI. fej. -ben, a 104. oldalon így ír: „... s ott, mindentõl távol, bán-kódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a kezdõnek, mint a haladónak megkell tennie, még pedig igen sokszor, azonban, amint majd késõbb elmondom, oly-kor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.”

Tehát, bár a gyónásban bocsánatot nyertünk bûneinkbõl, nem árt, sõt szüksé-ges is gyakran visszaemlékezni azokra, szemünk elé idézve, hogy mennyire meg-bántottuk Istent, és Õ mégis irgalmas velünk szemben. S még egy megható val-lomás: „Elképzelhetõ-e emberi lélek, ó Uram, aki, ha már egyszer ekkora kegyel-meket és ajándékokat árasztottál reá, s miután õ megértette, hogy jól érzed ma-gad vele: újra ellened forduljon, s megsértsen ennyi jótétemény, és iránta valószeretetednek annyi bizonyítéka után, amelyben kételkedni sem lehet, mert hiszenvilágosan látható tetteidbõl! Sajnos, bizony van ilyen, aki ezt megtette; és pedignem is egyszer, hanem sokszor, és ez én vagyok. S adja a Te jóságod, Uram, hogyén legyek az egyetlen hálátlan lélek e földön, hogy én legyek az egyedüli, aki ké-pes ekkora gonoszságot elkövetni s ennyire megfeledkezni jótéteményeidrõl”.

De még számos helyet lehetne idézni Teréz bûnbánatáról. Bizonyára minden-ki, aki mostanában olvassa és átelmélkedi az Önéletrajz-ot, sok ehhez hasonlómegjegyzésre talál. De ha nem is épp ezek a gondolatok érintenek meg minden-kit, akkor valami más lesz, amin keresztül rácsodálkozunk Teréz nyitott lelkére,


setek engem”! A magányban, az elcsendesedésben meghalljuk az Õ hívó szavát,követjük õt: hátrahagyva a világ hívságait, a csalóka fényt, a hazugságot, az ör-dög cselvetéseit. A belsõ út, a hozzá vezetõ út, az alázatosság útja, melyben hall-juk õt, megértjük, leolvad lelkünkrõl a bûntudat, a világ vonzása, a szenny, mertaz alázatosság fénylõ ruhája betakar minket, új, igazabb lélek képzõdik alatta.

A lélek egyedül nem boldogul. Kezdõként sok nehézséggel küzd: de jó, hasegítséget kér egy lelki vezetõ személyében. De annak szeretettel, bölcsen, ki-tartással kell vezetnie a lelkeket Isten barátsága felé. A Szentírás igazságai min-dig legyenek kezünkben, tanulmányozzuk, elmélkedjünk, hogy megerõsödjünka hitben, és bátran helyezzük életünket Isten tenyerébe. Imádkozzunk szüntele-nül papokért, lelki vezetõkért, hogy „az Úristen tartsa õket mindig szent kezé-ben és segítse õket, hogy rajtunk segíthessenek! Ámen” /Ö XIII./

Adrienn ocds(VÉK Sopron)

Gondolatok Szent Terézia olvasása kapcsán

„Nagyon jól esik nekünk Krisztus Urunk barátsága. Benne ugyanis embert lá-tunk, aki fárad és szenved, mint mi. Ez a nekünk való jóbarát: s ha az ember meg-szokta, könnyen képes Õt mindig oldala mellett találni.”

inden ember szeret rendszeresen találkozni a barátjával. Ha mi Õ SzentFelségét minden nap felkeressük, és minden nap imádkozunk hozzá, találkozunkVele, akkor barátságába fogad minket. Segítségével az ördög cselvetéseit el tud-juk kerülni.

Életünk legfontosabb pillanatában, amikor a földrõl távozunk, velünk lesz,és segít úgy dönteni, hogy az örök boldogságot: Urunk szinelátását el tudjuknyerni.

Demeterné (Erzsike)Székesfehérvár


nozni egy szentet, nem feltétlenül hozza meg a sikert, mert Isten sokféle módonvezeti a lelkeket, s ami az egyiknek megfelelõ, az a másik számára esetleg kivi-telezhetetlen lesz.

Visszaemlékeztünk Albin atya mondására: „Egy karmelita a saját lelki üdvös-ségén munkálkodik!” Terézia is ezt ajánlja, különösen a lelki élet elején: Az Úrés én. Kitûnõ társaság. Ha tekintetünket az Úrra szegezzük – és ebben segíthetegy szentkép, egy feszület, vagy akár a fantáziánk is – az Õ szeretõ pillantása át-hatol lelkünkön, növelve bennünk a szeretetet, a bizalmat, az önismeretet, sajátmagunk és mások elfogadását minden botránkozás nélkül. Gyümölcsözõ hatása-in túl elkerülhetjük ezzel azt a hibát is, hogy nem a környezetünket fogjuk figyel-ni, kritizálni, javítgatni, hanem Istennel való saját bensõséges kapcsolatunkat mé-lyítgetve szeretettel gazdagítjuk környezetünket is.

Irgalmas Jézusról n. Fausztina Alida OCDS

„Nézd, hogy néz téged…”

gyekezzék az ember jókedvûen haladni, s ne engedjen a szabadságából” –intézi szavait hozzánk Terézia anyánk. „Uram, Te megvizsgálsz és ismersz en-gem!” /Zsolt. 139,1/ Ha az emberi szív teremtõje az, aki azt legjobban ismeri /vö.:Jer. 17,5-10/, akkor az Õ segítségével képesek leszünk döntéseket hozni, Szent-lelke erejével megmutatja cselekedeteink helyes irányát, amely Krisztusban tel-jesedik ki. Ha bízunk benne és az Õ útján próbálunk járni, ezzel nem vesztjük elszabadságunkat, hanem arra használjuk szabad akaratunkat, hogy létünk Forrásá-val való kapcsolatunkban valóban önmagunkká váljunk.

Az Istennel való tökéletes kapcsolatunk alapja az alázatosság. Az alázatosságaz Isten kegyelmének ajándéka: „Nézd, hogy néz téged!”

Az alázatosság az üdvösségre való elhivatottság záloga, ami elfogadóvá tesziaz ember lelkét a jobb iránt, hozzátapad Istenhez, keresi az igazságot, a kegyel-met, a szabadságot. Az alázatosság áldozat. Alászállt a mennybõl, ott hagyvafényt, dicsõséget, gazdagságot, hogy minket, embereket felemeljen, megszabadít-va a szolgaságból, hogy barátaivá tegyen minket. Õ volt az önfeláldozás példaké-pe, Õ megy elõttünk az alázatosság útján, felveszi keresztjét, és mondja: „Köves-


Meg kell értenem, hogy én nem vagyok arra képes, hogy az emlékezõ és kép-zelõtehetségemet irányítsam. Ott vannak velem az imában. Zavaró, de ha elfoga-dom, és azt próbálom megtenni, amit Szentanyám javasol, vagyis, hogy bolond-nak nézzem képzelõtehetségemet, akkor sajnálom, mert szánalmas, de egy bo-lond is Isten teremtménye. Így már nem bosszant. Kis Teréz is úgy fogadta a mel-lette ülõ nõvér rózsafûzérének csörgését, mintha szép muzsika lenne. Így jó vi-szonyba lehetek képzelõtehetségemmel. Ha az Úr akarja, majd elveszi tõlem.

„Mindig résen kell lennünk, s ha elfogy az egyik víz, a másikhoz kell nyúlni.”(18. fej)

Terézia az elragadtatás leírása elején is arra figyelmeztet, hogy figyeljek jóloda az imaéletemre. Az a fontos, hogy „résen” legyek, és nem az, hogy a szem-lélõdésben milyen szintet érek el. Ha rugalmas vagyok, akkor nem maradok meggörcsösen annál az imamódnál, ami éppen nem megy, hiszen van más imamód is,visszatérhetek az ajakimához és az elmélkedéshez is. Jézusom segítségét kérem,hogy adjon nekem kitartást ahhoz, hogy a belsõ imát ne hagyjam soha abba.

„Nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki önmagában bízik?”(19. fej)

A világ azt sugallja, bízzunk önmagunkba, teljesítsük ki önmagunkat, nincsszükségünk másra! Látom a tágabb környezetemben élõ embereken, akik sajnosbeleestek ebbe a csapdába, hogy boldogtalanok, üres az életük. Csak önmaguk-ban bíznak, nincs szükségük Istenre. Azt gondolják, mindent megoldhatnak egye-dül, de közben csõdtömeg az életük. Kis Teréz példát mutat nekünk, feltétel nél-kül, gyermeki bizalommal ráhagyatkozik Isten végtelen irgalmára. Így az bizto-san jó, amit Isten cselekszik benne, nem viszi tévútra önbizalma.

Krisztus embersége – Krisztus a legjobb barát (20. fej.)

Hálát adok Jézusom, hogy én a Te jó barátod lehetek. Soha nem hagysz cser-ben, még akkor sem, ha nem érzem konkrétan a jelenlétedet, akkor is tudom, min-dig jót akarsz nekem. Irányítod lépteimet, figyelmeztetsz idõben, hogy le ne tér-jek a „keskeny” útról. Egy ilyen jó barátnak elmondhatom minden örömömet ésbánatomat. Már soha nem vagyok egyedül. Az Oltáriszentségben szeretettel adodmagad nekünk! Valóban soha nem hagytál el bennünket, esendõ embereket. Ilyena jó barát! Ha figyelmesen hallgatlak, elmondod, mit tegyek, figyelmeztetsz, mitne tegyek. Ilyen a jó barát! Bízom benned, hogy mindig a javamat akarod. Hamindennapjaimban megpróbáltatások érnek, ha nehéznek érzem a vállamra tett


zent Terézia ebben a fejezetben ajánlja, hogy Krisztus Urunk, mint em-ber, legyen tárgya az elmélkedésünknek. Hálát adok az Istennek Jézus Krisztusemberségéért, életem minden eseményében érzem gondoskodó szeretetét. Mátéevangélium 28, 19-20-ban így búcsúzik tanítványaitól: „én veletek vagyok min-den nap, a világ végéig”. Köszönjük, Urunk!

Emike(Székesfehérvár)

i is összefoghatnánk, hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnakaz igazat, s figyelmeztessük egymást arra, amiben meg kellene javulnunk, hogyjobban kedvére lehessünk Istennek.” (16. fej)

Nagyon ritka az olyan ember, aki feltétel nélkül elfogadja testvére figyelmez-tetõ szavait. Szerintem fontos, hogy bízzak testvéremben, higgyem el, hogy a jószándék vezérli, ha figyelmeztet egyik-másik rossz tulajdonságomra. Ne vessemel egybõl, amit mond, gondolkozzam el rajta. Annyit megér, hiszen feltételezhe-tõ, hogy a javamat akarja. Nem mindegy, hogy milyen stílusban szól hozzám,mert ha nem fedezem fel benne a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, örömöt, békét,türelmet, kedvességet, szelídséget, (Gal.5.22.) akkor nehéz lesz elhinnem, hogyjót akart nekem. De ha mindezeket felfedezem, szerintem elfogadhatom, hogyjobban észreveszi hibáimat, mint saját magam. Ilyenkor is gyakorolhatom az alá-zatosságot. Lelkemnek olyan mértékben válhat hasznára, amilyen mértékben nyi-tott vagyok testvérem felé.

„… a képzelõtehetséget épp annyiba vegyük, mintha bolonddal volna dol-gunk. Hagyjuk magára játékával, melyet csak az Úristen tud vele abbahagyatni.”(17. fej)


Szent Terézia anyánk önéletraza XI – XII – XIII. fejezetek

belsõ ima útja, annak követése aki bennünket annyira szeret.Az elmélkedésnek Terézia anyánk által elnevezett elsõ fokozatát „a kútról valóvízhordásos módszert” emeltük ki és beszéltünk róla. Mindannyiunk számára is-mert állapot a lelki szárazság, a kedvetlenség, unottság, és sokszor nem látjukértelmét az elmélkedésnek, de megértettük, hogy ha a kút kiszárad és mi nem ér-zünk áhitatot, érzelmeket, nincsenek könnyeink akkor is van értelme, hogy az Úr-ral legyünk, mert Õ tudja legjobban mi válik lelkünk javára. Terézia anyánktanácsolja, hogy az alázatosság lebegjen állandóan szemeink elõtt. Egy szívvel-lélekkel ezt kérjük az Úrtól és a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy meg-értsük, mit jelent az igazi alázatosság.

Merjünk vágyakozni az életszentségre, mert az Úr lépésrõl-lépésre elvezetminket oda, ahová helyet készített számunka és egyre inkább az Õ hasonlatossá-gára és képmására formáljon bennünket.

Egyéni hozzászólások:„Zsugoriak vagyunk”• Félelmeimet és aggodalmaimat odaadtam az Úrnak, de sok minden mást

megtartottam magamnak (pl. hogy jót gondoljanak rólam).„Kerüljük az olyan alkalmakat amelyekben megbántjuk Istent”• Nagy szégyenkezéssel vettem tudomásul, hogy nem kerülöm az alkalma-

kat, hanem a lehetõ leghamarabb keresek valakit akinek elmondhatom, hamegbántottak. Mindig utólag használom a szemkötõt amikor már késõ,mert ítélkeztem és másokat megszóltam.

Próbálunk az Úrnak örömet szerezni imával, böjtöléssel, jócselekedetekkel,hallgatással, és kérjük a kitartás kegyelmét, hogy növekedni tudjunk az erényekgyakorlásában.

A csíkszeredai Szent Jószefrõl nevezett Világban Élõ Kármelita Testvérek


keresztet, csak Rád figyelek, a Golgotán némán szenvedõ Jézusra, és máris köny-nyûvé válik minden terhem. Hálát adok, hogy soha el nem múló szeretettel sze-retsz bennünket, hogy önként odaadtad magadat értünk, akik annyiszor megbán-tottunk Téged! Kérlek, maradj mindig a barátom!

Anna(Székesfehérvár)

Krisztus a legjobb barát

tyám, köszönöm Neked, hogy Fiad emberré lett. Te akartad, hogy elõszörÕ is olyan legyen, mint mi vagyunk, hús-vér ember. Ugyanúgy élt, dolgozott, alko-tott, szeretett és szenvedett, mint mi, itt a földi életünkben. Ezért is tudunk Hozzábizalommal fordulni, minden ügyünkben, bajunkban. Õrá mindig számíthatunk,hogy meghallgat bennünket és a helyes úton vezet, ha Rá hagyatkozunk.

Ha valami nagy döntés elõtt állunk, és megvan bennünk az igazi alázat, akkorérzékeljük, hogy Jézus mit tenne a mi helyünkben.

Nagyon jól esik nekünk Krisztus Urunk barátsága. Õ nekünk való jó barát. Haimánkban közel kerülünk Hozzá és ebben a tudatban élünk, akkor nagyon köny-nyen képesek vagyunk Õt mindig mellettünk tudni.

Ha akaratunkat odaadtuk Neked, akkor mindenben Rád hagyatkozhatunk,hogy Te rendelkezzél velünk, úgy, ahogyan jobbnak látod, hiszen Te tudod a leg-jobban, hogy mi válik hasznunkra.

Egyház Anyjáról nev. Magdolna

67Kármel 2010/2-3 SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA

kell szorítkozniuk. Azt mondják ugyanis, hogy azoknál, akik már ennyire jutot-tak, még a Krisztus Urunkról mint emberrõl való elmélkedés is zavarja és akadá-lyozza a tökéletes és tiszta szemlélõdést. Azzal érvelnek, amit az Úr mondott er-re vonatkozólag apostolainak a Szentlélek jövetelekor, akarom mondani, mikorfölment a mennyekbe.25 Pedig én azt hiszem, ha már akkor is úgy meg lettek vol-na gyõzõdve arról, hogy Õ igaz Isten és igaz ember, amint hitték ezt a Szentlélekvétele után: az Õ jelenléte nem akadályozta volna õket. Miért nem kellett így be-szélni az Õ szent Anyjához: már pedig az csak jobban szerette Õt valamennyiapostolnál!? Úgy gondolkoznak, hogy a szemlélõdés teljesen szellemi dolog lé-vén, mindaz, ami anyagi, csak zavarja és akadályozza. Szerintük az a fõ, hogy azember beleképzelje magát az Úristenbe, aki minden oldalról körülveszi, s akibenegészen elmerül. Hiszen ezt én is jónak tartom némely esetben; de hogy az emberteljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól, hogy az Õ szentséges isteni testét egy sor-ba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi teremtményekkel: nem, ezt agondolatot nem tudom elviselni!26

Adja Õ Szent Felsége, hogy képes legyek magamat megérttetni. Én nem akarokezeknek az íróknak ellent mondani, mert hiszen tudós emberek, értenek a lelki élethez,s tudják, mit beszélnek; de meg azután az Úr igen különbözõ utakon vezeti a lelkeket.Én nem avatkozom mások dolgába, s most csak azt akarom elmondani, hogy milyenúton vezette az enyémet, s hogy mekkora veszélybe keveredtem, mikor alkalmazkod-ni akartam ahhoz, amit olvastam. Szívesen elhiszem, hogy ha valaki elérte ugyan azegyesülés fokozatát, de nem haladt annál tovább – jobban mondva, nem voltak mégelragadtatásai, látomásai és egyéb ilyen kegyelmei, amelyekben az Úr a lelkeket ré-szesíteni szokta, – az helyeselni fogja az említett nézetet, amint én is tettem. Pedig,ha megmaradtam volna ezen véleményben, azt hiszem sohasem jutottam volna odá-ig, ahol most vagyok. Nézetem szerint ugyanis ez a vélemény téves. Hiszen lehetsé-ges, hogy én tévedek, de hát, íme, elmondom, hogyan jártam.

Mivelhogy nem volt lelki vezetõm, olvasgattam ezeket a könyveket abban areményben, hogy lassan-lassan majd csak megértem belõlük a dolgot legalábbannyira-amennyire. Késõbb beláttam, hogyha az Úr személyesen nem oktatottvolna, a könyvekkel ugyancsak nem sokra mentem volna. Tényleg mindaddig,amíg csak Õ Szent Felsége gyakorlati úton meg nem érttette velem a dolgot, fo-galmam sem volt arról, s egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor el-

25 „Elõnyösebb reátok nézve, ha én elmegyek.” Ján. 16, 7.26 Hangsúlyozza ebben a fejezetben, hogy Krisztus Urunk, mint ember, a lehetõ legüdvösebb tárgya a

mi elmélkedésünknek, teszi pedig ezt azok ellenében, akik azt tanították, hogy ha az ember egysz-er feljutott a szemlélõdõ ima egy bizonyos magaslatára, akkor jobban teszi, ha elvonatkozik mindenanyagi dologtól, legyen az akár olyan szent is, mint a megtestesült Igének emberi természete. Aszentanyának ez a remek és érdekfeszítõ értekezése egyike a legszebb fejezeteknek összesmûveiben. Fölösleges mondanunk, hogy az utókor összes aszkétikus írói neki adtak igazat, s nap-jainkban senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni itt elõadott tanításának helyességét.

66 SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA Kármel 2010/2-3

SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA

XXII. FEJEZET

Ha a szemlélõdõ lelkek biztos úton akarnak haladni, akkor ne igyekezzenekfölkapaszkodni a szemlélõdés magasabb fokára, hanem várják meg, amíg az Úrmaga emeli fel õket oda. Krisztus Urunknak emberi természete az a közvetítõ esz-köz, amelynek segélyével az ember feljuthat a legmagasabb szemlélõdés színvo-nalára. Elmondja, hogy e tekintetben õ maga egyszer mekkora tévedésben volt.Ez a fejezet igen tanulságos.

gy dolgot akarok még mondani, amely nézetem szerint igen fontos, s haKegyelmed is jónak találja, óvatosságra fog inteni másokat is, akiknek talán szük-ségük is van erre a tanácsra. Egyes, abelsõ imáról szóló könyvek ugyanisazt mondják, hogy bár a lélek a magaerejébõl nem képes följutni ennek aszemlélõdésnek színvonalára, – lévénaz teljesen természetfölötti és kizáró-lag az Úr mûve a lélekben, – azértmindamellett elõsegítheti annak eléré-sét. Azt ajánlják tehát neki, hogy mi-kor már évek hosszú során át haladt atisztulás útján, s tovább jutva föllépetta megvilágosítás útjára – nem látom bejól, hogy mit jelentsen ez a megvilágo-sítás, de azt hiszem a haladókat értikalatta24 – igyekezzék eltávoztatni gon-dolkodását minden teremtménytõl sszellemét alázatosan irányítsa mindmagasabbra. Nagyon hangsúlyozzák,hogy szakítaniuk kell minden anyagiasábránddal, s az Istenség szemléletére

24 Tényleg sokkal helyesebb a díszítés, t. i. az erényekkel való díszítés útjáról beszélni, aminthogy aközépkorban a kéziratok illuminálásán azoknak rajzzal és festéssel való díszítését értették.


rantak-cseppentek, s ha vége volt a szemlélõdésemnek, a nehézségek és kísérté-sek közepette nem támogatott az édes Jézus úgy, amint azóta teszi.

Az egyik ok az, hogy ennek a felfogásnak alapja némi alázatosság-hiány, ha-bár annyira rejtett és leplezett, hogy az ember nem veszi észre. Már pedig kívü-lem ki lehetne olyan gõgös és nyomorult, hogyha akár egész élete folyamán küsz-ködött is folytonos önsanyargatás, imádság és minden képzelhetõ üldöztetés kö-zepette, ne tekintené megfelelõ és gazdag jutalomnak azt, ha az Úr megengedi ne-ki, hogy Szent Jánossal ott álljon a kereszt lábánál. Nem tudom, van-e még fej azenyémen kívül, amely képes volna azt hinni, hogy ez neki nem elég. Különben is,a helyett, hogy nyertem volna valamit, csak vesztettem minden tekintetben.

Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban, hogy a miUrunk kínszenvedésérõl elmélkedjék, – ami tényleg megerõltetõ dolog – vajon kiakadályozhat bennünket abban, hogy mint föltámadottal foglalkozzunk vele. Hi-szen olyan közel van hozzánk az Oltáriszentségben, amelyben már meg van di-csõülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban szemlélnünk, amidõn szen-vedett és össze volt törve, vértõl borítva, kimerülve az úttól; amikor üldöztékazok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az valóigaz, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekrõl elmélkedni, ami-lyeneket Õ elviselt. Ellenben itt, mielõtt fölmenne a mennyekbe, tele van dicsõ-séggel, s erõsíti ezeket, s bátorítjaazokat. Az Oltáriszentségben pe-dig állandó társunk, mert csak-ugyan úgy látszik, hogy nem voltereje bennünket csak egy pillanat-ra is elhagyni. Én nekem pedigvolt erõm Tõled eltávozni, én jóUram, azon ürügy alatt, hogy job-ban szolgáljak neked! Mert méghagyján, hogy megtettem, amikormég sértegettelek: hiszen akkormég nem ismertelek; de hogy miu-tán megismertelek, képes voltamelõnyösebbnek tartani ezt az eljá-rást!... Milyen rossz útra tévedtemén, Uram! Azt hiszem, teljesenúttalanul bolyongtam volna, ha Tevissza nem vezetsz a helyes útra.Míg ellenben, mikor végre ott lát-talak magam mellett, egyszerreúgy éreztem, hogy minden kincsaz enyém. Ha valami szenvedésben


kezdtem némi természetfölötti, azaz nyugalmi imában részesülni, igyekeztem el-távolítani magamtól minden anyagi dolognak eszméjét. Arra, hogy följebb emel-jem a lelkemet, még gondolni sem mertem, mert rosszaságomnak tudatában vak-merõségnek tartottam volna. Istennek jelenlétét azonban tényleg érezni véltem -aminthogy úgy is van – s igyekeztem összeszedettségben maradni és beléje me-rülni. Ez az imádság nagy élvezet, s ha az Úristen is elõsegíti, sok lelki örömmeljár. Mivel pedig ez a lelki haszon és gyönyörûség szemmel látható, nem láttamokot arra, hogy visszatérjek Krisztus Urunkra mint emberre, sõt, az igazat meg-vallva, azt hittem, hogy ez csak akadályul szolgálna. Ó én lelkemnek Ura! Óegyetlen kincsem, keresztre feszített Jézusom! Valahányszor eszembe jut, hogyvolt idõ, amikor így gondolkoztam, belefájdul a szívem! Úgy érzem, mintha va-lami nagy árulást követtem volna el! Igaz, hogy jóhiszemûen történt. Hiszenegész életemben olyan gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában!Mert csak legvégül estem bele ebbe a tévedésbe; értem, a végén annak az idõ-szaknak, amely megelõzte ezt a legutóbbit, tudniillik az Úrtól kapott elragadtatá-sok és látomások kegyelmeit.27 Ami azt illeti, nagyon rövid ideig vallottam ezt anézetet, s akkor is, szokásom szerint, minduntalan újra és újra visszatértem ehhezaz én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettemmagamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Õ képét olyan mélyen a lelkembe vésni,s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobraitnézegettem, s óhajtottam volna a szemeimet soha le nem venni róluk.

Elképzelhetõ-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egyórára is elhitetni azt a hallatlan dolgot?! Hogy Te szolgálj nekem akadályul a na-gyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetõled?!Nem is akarom elhinni, hogy tudatosan követtem volna el ezt a hibát! Ez a gon-dolat túlságosan fájna! Nem, kétségkívül csakis tudatlanság volt részemrõl. Azértis, a Te nagy jóságodban, kegyes voltál segíteni rajtam, és küldtél nekem valakit,hogy világosítson föl errõl a tévedésemrõl; késõbb pedig azáltal, hogy – amintmajd a továbbiakban el fogom mondani – annyiszor megmutattad magadat ne-kem. Tetted pedig ezt azért, hogy velem megértessed tévedésem nagyságát, hogyezt sok más embernek is elmondjam, amint tényleg meg is tettem, végül pedig,hogy most itt leírjam.

Nézetem szerint ez az oka annak is, hogy sok lélek, miután már elérte az egye-sülõ imának fokát, nem tud tovább haladni, s nem jut igen nagy szellemi szabad-sághoz. Két okot tudok, azt hiszem, fölhozni ezen véleményem támogatására. Le-het, hogy semmit sem bizonyítok velük, de amit mondok, azt tapasztalatból tu-dom. Az én lelkem tényleg igen, rossz állapotban volt, amíg csak az Úr föl nemvilágosította. A szellemi élvezetek, hogy úgy mondjam, csak nagyon gyéren csur-

27 Szent Teréziánál a látomások, eltekintve az 1540-itõl, 1557-ben, az elragadtatások pedig 1558-bankezdõdnek.


zetem szerint, bizonyára csak igen elõrehaladott lelkeknek való, mert, aki nem az,annak – magától értetõdik – a Teremtõt a teremtmények révén kell keresni. Kü-lönben is minden attól függ, hogy milyen kegyelmekben részesít az Úr egyes lel-keket. Ebbe én nem avatkozom. Én semmi mást nem akartam mondani, mint azt,hogy Krisztus Urunk szentséges emberi természetét nem szabad a többi anyagidologgal egy sorba helyezni. Ez az a pont, amelyet jól meg kell érteni; bárcsak si-került volna megmagyaráznom.

Ha az Úristennek úgy tetszik, hogy felfüggessze az összes tehetségeket, – amintezt a belsõ imának eddig tárgyalt fokozatainál láttuk, – akkor természetesen mégakaratunk ellenére is eltûnik lelki szemeink elõl ez a szentséges emberi természet.Ilyenkor el is tûnhetik: ez nem baj. Boldog veszteség ez, amelynek következté-ben jobban élvezhetjük azt, amit látszólag elvesztünk. A lélek ugyanis ekkor min-den erejét arra fordítja, hogy szeresse Azt, akinek megismerésén az értelem any-nyit fáradozott. Szereti azt, amit nem fogott föl ésszel, és élvezi, amit nem élvez-hetne annyira, ha ugyanakkor nem vesztené el önmagát, hogy ily módon, mintmondom, annál többet nyerjen. De hogy mi, a helyett, hogy minden erõnkkeligyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig szem elõtt tartani – sbárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük – mondom, hogy e helyett szánt-szándékkal szorgosan, és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nemtudok helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt.Mert akármennyire gondolja is az illetõ, hogy el van telve Istennel, igazában, né-zetem szerint, nincs megfelelõ támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk,nagy elõnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és képzeljük. Íme éppen ez az a má-sodik hátrány, amelyet említeni akarok. Az elsõ, amelyrõl beszélni kezdtem, bi-zonyos hiánya az alázatosságnak, amennyiben a lélek föl akar emelkedni, mielõttaz Úr fölemelné. Nem éri be ilyen értékes elmélkedési tárggyal, s Mária akar len-ni, mielõtt, mint Márta, dolgozott volna. Ha az Úr akarja így, még pedig akármindjárt az elsõ napon, az más: akkor nincs mitõl tartani. Ellenben mi csak le-gyünk tartózkodók, amint azt hiszem, ezt már másutt is ajánlottam. Ez a kis alá-zatossághiány, bár magában véve olyan semmiségnek látszik, a szemlélõdés út-ján való haladás elé igen nagy akadályt gördíthet.

Visszatérve már most a második pontra, jegyezzük meg, hogy mi nem va-gyunk angyalok, hanem testünk van. Oktalanság részünkrõl, ha, amíg e földönélünk és annyira e földhöz ragadt lények vagyunk, angyalok szerepét akarjuk ját-szani, amint én tettem. Mert bár a lélek olykor kilép önmagából, gyakran pedigannyira el van telve Istennel, hogy az áhítat fölgerjesztéséhez nincs szüksége te-remtett dologra: azért rendes körülmények között az értelem mégis csak rászorulerre a támaszra. Az elõbbi állapot még sem állandó, s ügyes-bajos dolgaink, ül-döztetések és szenvedések közepette, amidõn az ember nem igen jut elégségesnyugalomhoz, nemkülönben lelki szárazságok idején, nagyon is jól esik nekünkKrisztus Urunknak a barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szen-


volt részem, elég volt Reád néznem, amint ott állottál bíráid elõtt, hogy könnyûszívvel tudjam elviselni. Ha ilyen jó barát van az oldalunk mellett, ha ilyen hadve-zér alatt állunk, aki a szenvedésben mindig az elsõ volt: mindent el tudunk viselni.Õ mindig kész rajtunk segíteni és bennünket támogatni; egy szóval: igazi barátunk.

Az is világos elõttem, s azóta teljesen beláttam, hogyha az Úristennek kedvé-ben akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennün-ket, úgy illik és úgy akarja Õ, hogy minden ennek a szentséges emberi természet-nek közvetítésével történjék, amelyben Õ Szent Felségének saját szavai szerintgyönyörûsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is meg-mondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha aztakarjuk, hogy Õ Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk.

Azért is, Uram,28 Kegyelmed ne keressen más utat, még ha föl is ért volna mára szemlélõdés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánknézve minden jónak forrása; Ö majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjékaz Ö életérõl: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogyilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, minta világiak szoktak, ha bajba és szorongatásba jutunk. Boldog az az ember, aki iga-zán Öt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicsõ SzentPált, aki, azt mondhatnók, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele voltvele a szíve. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagyszemlélõdõ szentnek életét, s azt látom, hogy õk is csak ezen az úton jártak. Bizonyít-

ják ezt Szent Ferencneksebhelyei; Páduai SzentAntalnak gyöngéd viszo-nya az isteni gyermekhez.Szent Bernárd gyönyörûsé-gét találta Jézus emberi ter-mészetében. Sienai SzentKatalin hasonlóképen, s ígyvoltak vele sokan másokis, amint ezt Kegyelmedjobban tudja nálamnál.

Az a minden anyagi-tól való eltávozás bizo-nyára jó lehet, tekintve,hogy annyira okos embe-rek ajánlják, azonban, né-

28 Ez a megtisztelõ megszólítás, hogy: Uram és Kegyelmed, Szent Terézia gyóntatójának, De TolédoGarcia atyának szól, aki az albai hercegi családnak volt ivadéka. Ma úgy mondanók, hogyMéltóságos Uram! vagy Kegyelmes Uram!


igyekezetet, s ne õrizzék gondosan Isten jelenlétének tudatát: de ha tényleg kép-telenek volnának még csak egy jó gondolattal is foglalkozni, – ami, mint mondot-tam, olykor megtörténik – azért ne essenek mindjárt kétségbe. Haszontalan szol-gák vagyunk, mit csodálkoznánk azon, ha semmire sem vagyunk képesek? Ismer-jük be inkább saját tehetetlenségünket: ezt akarja az Úr, és azután tegyünk úgy,mint azok a kis szamarak, amelyek a vízemelõ kereket hajtják; bár be van kötveszemük, s nem is tudják, mit tesznek, több vizet merítenek, mint a kertész, ha mégannyira megerõlteti is magát.

Szabadon kell haladnunk ezen az úton, s az Úristen kezeire hagyatkoznunk.Ha Õ Szent Felsége föl akar bennünket emelni az õ kamarásainak és titkos tanácso-sainak rangjára, fo-gadjuk szívesen ezt akitüntetést. Ellenkezõesetben szolgáljunkalacsony hivatalok-ban, amint már né-hányszor mondtam, sne tolakodjunk elõke-lõbb helyre. Istennekgondja mindenre ki-terjed és pedig sokkaljobban, mint a miénk;Õ tudja legjobban,hogy ki-ki mire al-kalmas. Ha az embermár egyszer odaadta az akaratát Istennek, akkor ne akarjon többé rendelkezni önma-gával. Nézetem szerint ez az eljárás itt még sokkal kevésbé engedhetõ meg, minta belsõ imának elsõ fokán, és itt sokkal károsabb is. Ezek itt természetfölötti javak.Ha valakinek rossz hangja van, akármennyit erõlködjék is, nem fog jól énekelni, ellen-ben ha Isten jó hangot akar neki adni, fölösleges, hogy elõzõleg köszörülje a torkát.31

Mikor tehát azért imádkozunk, hogy az Úristen folytonosan részesítsen bennün-ket kegyelmeiben, tegyük ezt mindig Isten akaratán való megnyugvással, de egyút-tal bízzunk az Õ bõkezûségében is. Mivel pedig a léleknek meg van engedve, hogyott tartózkodjék Krisztus Urunk lábainál, maradjon szépen ott, Mária Magdolna pél-dájára. Majd ha eléggé megerõsödött, Isten kiviszi onnét a sivatagba.

Azért is, amíg csak Kegyelmed nem talál valakit, akinek e téren nálamnáltöbb tapasztalata van és jobban érti a dolgot, tartsa magát csak ehhez. Ha olya-

31 Szent Teréziának rendes körülmények között rossz hangja volt, ellenben nagy ünnepeken elra-gadóan bájos hangon tudta énekelni a zsolozsmát. Ez a csodás hangváltozása ismeretes volt kortár-sai elõtt. Nincs kizárva, hogy itt erre céloz.


ved, mint mi. Ez a nekünk való jó barát; s ha az ember egyszer megszokta, na-gyon könnyen képes Õt mindig oldala mellett találni.

Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat nem tud-juk megtenni. Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá a szel-lemi örömökhöz, és ne törekedjünk utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet, sazután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fõ dolog. A mi Urunk is minden vigaszta-lástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései közepette: netávozzunk el tõle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintetben azÕ szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvésünk. Majdönként félrevonul Õ, amikor látja, hogy ennek így kell lennie, s amidõn az Úris-tennek szent tetszése, hogy a lelket, mint mondottam, kiragadja önmagából.

Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lélek alázatosan Isten és önma-ga közé helyezi közvetítõül az Õ szent Fiát, s annyira szereti Õt, hogy még akkoris, amidõn Õ Szent Felsége maga akarja õt a szemlélõdésnek magasabb fokáraemelni, mint mondottam, méltatlannak tartja magát erre, s így szól Hozzá SzentPéterrel: „Távozzál tõlem, Uram, mert bûnös ember vagyok.”29 Ezt én magamontapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezette az Úr. Mások, mint említettem, bi-zonyára más ösvényen haladnak. Amit én beláttam, az, hogy a belsõ imánakegész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázzamagát a lélek a belsõ imában, annál magasabbra emeli õt az Úristen. Nem emlék-szem, hogy csak egyet is kaptam volna Tõle azon nagy kegyelmek közül, ame-lyekrõl ezután fogok beszélni, anélkül, hogy elõzõleg ne lettem volna teljesenmegsemmisülve saját gonoszságom láttára. Sõt maga Õ Szent Felsége segített ezirányban, s olyan részletekre irányította figyelmemet, amelyeket magamtól sohasem tudtam volna fölfedezni.

Nézetem szerint, ha a lélek a maga erejébõl igyekszik valamelyest elõbbre jut-ni ebben az egyesülõ imában, ha egy pillanatra tud is látszólag eredményt fölmu-tatni, az hamarjában ismét össze fog omlani, mert nincs szilárd alapja. S hozzá,attól félek, hogy az ilyen soha sem fog igazi szellemi szegénységre szert tenni,mert ez utóbbi abban nyilvánul, hogy az ember nem keres vigasztalást és élveze-tet a belsõ imában – a földi dolgokban természetesen még kevésbé – hanem örö-mét találja a szenvedésekben, és pedig szeretetbõl az iránt, aki egész életét azok-ban töltötte, s abban hogy megõrzi lelki békéjét a szárazságok gyötrelmei köze-pette. Hiszen igaz, hogy az ember szenved miattuk, de nem annyira, hogy nyug-talankodjék, vagy elcsüggedne, amint teszik egyesek, akik hogy ha nem képesekállandóan dolgozni az értelmükkel30, és nem éreznek folytonos áhítatot, mindjártazt hiszik, hogy minden el van veszve. Mintha bizony az õ fáradságukkal képe-sek volnának ekkora kincset kiérdemelni. Nem mondom én, hogy ne fejtsenek ki

29 Luk. 5, 8.30 Tudniillik elmélkedni.


szesül!? S miért növekszik benne ugyanezen arányban a mindenrõl való lemon-dás is? Hiszen az Úr egyetlenegy ilyen látogatásával egyszer s mindenkorraszentté tehetné, a helyett, hogy csak idõ folytán tökéletesíti benne az erényeket?!Ezt szeretném én tudni, mert fogalmam sincs róla.32

Azt az egyet ellenben igenis tudom, hogy sokkal alacsonyabb fokú az az erõ,amelyet az Úr kezdetben önt a lélekbe, amidõn az egész elragadtatás csak egyszempillantásig tart és alig vehetõ észre máson, mint a hatásain: mint késõbb,amidõn ez a kegyelem már hosszabb tartamú. Sokszor azt hiszem, azon múlik,hogy a lélek nem teszi meg azonnal a szükséges elõkészületeket. Ilyenkor az Úrlassan és fokozatosan megneveli; kifejleszti benne az elhatározást és ad hozzáférfias erõt, hogy mindent teljesen lábbal tiporjon. Másoknál, mint például MáriaMagdolnánál ezt igen gyorsan érte el. Mindez attól függ, hogy mennyire engedaz illetõ Õ Szent Felségének szabad kezet a lelkében. Mert hiszen olyan nehezentudjuk elhinni, hogy az Úristen már ebben az életben százat fizet egyért.

Ugyancsak még egy hasonlat is eszembe jutott. Tekintve, hogy végre is telje-sen egy és ugyanazon dologban részesülnek a kezdõk is, meg a haladók is, ezt akegyelmet úgy tekinthetjük, mint valami eledelt, amelybõl sokan esznek. Mármost azok, akik csak egy keveset esznek belõle, csupán csak a jó ízét érzik a szá-jukban egy kis ideig. Akik többet esznek, azoknál már elõsegíti a jó táplálkozást.Míg végre azoknak, akik sokat esznek belõle, életet ad és erõt. Végül pedig meg-eshetik, hogy annyiszor és annyit eszik az ember ebbõl az éltetõ eledelbõl, hogymár nem is ízlik neki semmiféle más étel. Látja ugyanis, hogy mennyire jót teszneki, s az ínye is úgy hozzá szokott már ehhez az édességhez, hogy jobban sze-

32 A szentanyának ezen érdekes nehézségét a következõképen oldhatjuk meg. Az Úristen számos alka-lommal önt lelkünkbe erényeket, és pedig a három isteni erényt: a hitet, a reményt és a szeretetet,nemkülönben a négy sarkalatos erényt: az erõsséget, okosságot, igazságot és a mértéktartást, továb-bá az ez utóbbiakból folyó minden olyan erényt, amelyre adott körülményeink között szükségünkvan. Teszi ezt elõször a keresztségben, továbbá minden szentség fölvételénél is, akár újra adja mega megszentelõ kegyelmet, akár csak növeli azt. Mindamellett egyik sem tesz bennünket egyszerretökéletesekké, nem pedig elõször azért, mert ezeket a belénk öntött erényeket folytonos gyakorlatáltal kell a magunkévá tennünk, s mintegy újra megszereznünk. A gyermek izmokkal jön a világra,de járni azért úgy kell megtanulnia a maga emberségébõl. Másodszor pedig az erények beöntésenem küszöböli ki a velük ellenkezõ és a gyakorlatukat akadályozó rossz hajlamokat. Ezeket csakisaz erénygyakorlat képes leküzdeni. Akár velünk született, akár bûneink által szerzett rossz hajlam-okról legyen szó, azoktól csakis keserves küzdelem árán szabadulhatunk meg. Már pedig az embercsak akkor tökéletes, ha ezeket a rossz hajlamokat legalább is nagyjából kiirtotta. Ha a kocsinakfékje annyira meg van szorítva, hogy a kerék éppen csak hogy még forogni tud, erõs lovak semfogják ügetve húzni. Ha azonban nem engednek és addig vonszolják, míg a fék elkopik, akkor akárvágtatni is tudnak vele. A kocsi a lélek, a lovak az erények, a fék a rossz hajlamok ebben a hason-latban. Már most az erényeknek ez a megszentelõ kegyelemmel való együttes beöntése, illetvenövelése, nézetem szerint, teljesen hasonló ahhoz az állapothoz, amelyet az elragadtatás hagy magaután a lélekben A kettõ között csak fokozati különbség van, t. i. az utóbbi sokkal intenzívebb.Magyarázatunk tehát megfelel Szent Terézia nehézségére is.


nokra akad, akik éppen csak-hogy elkezdték élvezni Istent, sazt hiszik, hogy nagyobb hasz-nukra van és jobban élveznek,ha maguk is igyekeznek elõbbrejutni, ne higgyen nekik. Ó, men-nyire ért ahhoz az Úristen, hogyezen kicsinyes igyekezeteinknélkül is észrevétlenül odalépjenhozzánk, s akármit teszünk is,elragadja a lelkünket, úgy, mintha egy óriás kapna föl egy szal-

maszálat. Itt azután nincs ellenállás! Micsoda gondolat azt hinni, hogy ha Õ rö-pülésre akar képesíteni egy varangyos békát, akkor majd elõbb várni fog, amíg aza nyomorult állat magától fölröppen. Már pedig nézetem szerint, még ennél is ne-hezebb és lehetetlenebb dolog fölemelni szellemünket, ha Isten nem emeli. Ráne-hezedik a föld és ezernyi akadály, s így hiába igyekszik röpülni. Mert igaz ugyan,hogy a röpülés jobban megfelel a természetének, mint a varangyénak, de annyi-ra elmerült az iszapban, hogy saját bûne folytán elvesztette ezt a képességét.

Befejezésül még egyet akarok mondani. Valahányszor rágondolunk JézusKrisztusra, jusson eszünkbe az õ szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott re-ánk, nemkülönben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úr-isten, mikor szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanisszeretetet szül. S habár a miénk még nagyon is kezdetleges, s mi magunk ugyan-csak nyomorultak vagyunk, azért csak tartsuk ezeket a gondolatokat mindig szemelõtt, s élesszük magunkban a szeretetet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelmébõl,az Õ szeretete belevésõdik a szívünkbe, akkor minden könnyûvé lesz reánk néz-ve. Akkor ez a szeretet hamarjában tetteinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogyez fáradságunkba kerülne. Adja meg nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet,mert hiszen õ tudja, mekkora szükségünk van reá. Kérem Tõle ezt arra a szeretet-re, amellyel irányunkban. viseltetett, és az Õ dicsõséges Fia nevében, aki az Õszeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Ámen.

Egy dolgot szeretnék én Kegyelmedtõl kérdezni. Hogyan van az, hogy mikoraz Úr elkezd valamely lelket ilyen magasztos kegyelmekben részesíteni, mintpéldául abban, hogy a tökéletes szemlélõdés állapotába helyezi, amibõl termé-szetszerûleg az következnék, hogy õ maga is azonnal teljesen tökéletessé le-gyen... – igen, tényleg ez következnék, mert aki egyszer ilyen nagy kegyelmet él-vezett, annak nem volna szabad többé a földön keresnie örömöket – hogyan vanaz, mondom, hogy a lélekben létrehozott hatások csak fokozatosan lesznek minderõsebbek és pedig azon mértékben, amint a lélek jobban és jobban emelkedik azelragadtatások színvonalára és hozzászokik ahhoz, hogy ilyen kegyelmekben ré-


azt, hogy teljesen az Úr kezére bíztam magamat. Õ tudja – gondoltam magamban– hogy mi való nekem, teljesedjék tehát én rajtam minden tekintetben az Õ aka-rata. Azt beláttam, hogy ez az út engem a mennyországba vezet, míg ellenbenaz elõbbin a pokol felé tartottam: hogyan kívánhattam volna tehát vissza. Azt pe-dig elhinni, hogy az ördögtõl van az egész, arra nem voltam képes. Megtettem,amit tehettem, hogy magamra erõszakoljam ezt a véleményt és az említett vágyat:de mind hiába volt. Fölajánlottam erre a szándékra minden jó cselekedetemet, haugyan akadt ilyen. Szenteket kértem föl, legyenek pártfogóim, s imádkoztamhozzájuk, hogy mentsenek meg az ördögtõl. Kilencedeket tartottam. SzentHilárionhoz fordultam és Szent Mihály arkangyalhoz, aki iránt ez alkalommal új-ra éledt a buzgó tiszteletem, és sok más szenthez is könyörögtem, esdjék ki szá-momra az Úrnál, hogy mutassa meg Õ Szent Felsége az igazságot. Két esztendõnát imádkoztam én és mások én érettem, hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagypedig nyilvánítsa ki az igazat, s ezalatt folytonosan ismétlõdtek az említett hallo-mások. Ekkor történt a következõ eset.

Egy alkalommal, a dicsõ Szent Péter apostol ünnepén belsõ imába voltam me-rülve, s ekkor ott láttam egyszerre magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogyjobban mondva: ott éreztem, mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pe-dig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott el, hogy ott áll mellettem, shogy õ az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalában nem tudtam arról,hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezd-tem sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az elsõ biztató szavára, úgy mint rende-sen, teljesen megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszûnt. Úgyéreztem – mint mondom – hogy az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mel-lett. Nem volt képzeleti látomás, tehát nem láttam az alakját, de azt egészen vilá-gosan éreztem, hogy ott van mellettem jobbfelõl, s hogy szemmel tartja mindazt,amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoz-tam el nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem.

Bár nagy önmegtagadásomba került, mégisazonnal elmentem a gyóntatómhoz, hogy meg-mondjam neki a dolgot. Azt kérdezte, hogy mi-lyen alakban látom? Én azt feleltem, hogyegyáltalában nem látom. Azt mondta rá: hogyantudhatom akkor, hogy Krisztus Urunk van ott?Megvallottam, hogy erre én nem tudok megfe-lelni, de hogy kénytelen-kelletlen érzem az ott-létét; hogy ezt világosan belátom és értem; hogya lelkem azóta sokkal mélyebben és majdnemállandóan el van merülve a nyugalmi imába;hogy sokkal nagyobbak a hatásai, mint rende-sen; egyszóval, hogy a dologhoz nem fér kétség.


retne meghalni, mint hogy egyéb dolgokat kelljen megennie, amelyek csak arravalók, hogy elrontsák azt a jó ízt, amelyet ez a jó táplálék hagyott a szájában.

Hasonlóképen vagyunk szent emberek társaságával is. Ha csak egy napig va-gyunk velük, az nem lesz reánk olyan jó hatással, mintha hosszabb ideig mara-dunk közöttük. Velük való érintkezésünk azonban annyi ideig is tarthat, hogy Is-ten kegyelmébõl akár egészen hasonlókká leszünk hozzájuk.

Egyszóval, minden attól függ, hogy mi tetszik az Úrnak, s kit akar ilyesmibenrészesíteni. Mindamellett az is igen fontos, hogyha valaki már elkezdi megkapniezt a kegyelmet, akkor igyekezzék azt, amint illik, megbecsülni és lemondaniérette minden másról. Azt is hiszem, hogy Õ Szent Felsége bizonyos értelembensorra járja az embereket, s próbára teszi õket, hadd tûnjék ki, vajon szeretik-e Õt.Ezen célból megértteti velük, hogy kicsoda Õ, még pedig teszi ezt valami fensé-ges lelki élvezet révén, amely alkalmas bennük újra éleszteni, - amennyiben ki-aludt volna - a reánk váró mennyei boldogságba vetett hitet. Mintha csak aztmondaná: „Nézd, íme ez egy csepp a kincseknek amaz óceánjából!” Szóval sem-mit sem mulaszt el azokkal szemben, akiket szeret. Ha pedig valakinél jó fogad-tatásra talál, akkor még többet ad neki, végül pedig önmagát adja oda. Szeretiazokat, akik szeretik Õt. S hozzá, mennyire szereti õket! Mennyire jó barátunk!Ó lelkemnek Ura, ki tudná azt szóban kifejezni, hogy mit adsz azoknak, akik re-ád bízzák magukat, s hogy mennyit vesztenek azok, akik, amikor már ennyire ju-tottak, nem képesek lemondani önmagukról. Ne engedd, Uram, hogy ilyesmimegtörténjék. Hiszen többet teszel Te mindennél, mikor nem restellsz megszáll-ni egy ilyen nyomorult szállóban, amilyen az én lelkem. Légy áldva érte mind-örökké!

XXVII. FEJEZET

Elmondja, hogy miként oktatja az Úr a lelket még másképpen is, amennyibenvalami más, csodálatos módon közli vele akaratát, anélkül, hogy szólna hozzá.Beszél egy magasztos, nem képzeleti látomás kegyelmérõl, amelyben az Úr része-sítette. Ez a fejezet nagyon figyelemreméltó.

Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez, mint mondom, nagy szomorú-ságba voltam merülve, s mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezes-sen engem más, biztosabb úton, mivel ez állítólag annyira gyanús volt. Szó miszó, hiszen én is imádkoztam ezért, s igyekeztem utána vágyódni. Másrészt azon-ban akkora javulást éreztem a lelkemben, hogy, bár folyton kértem azt a másikutat (kivéve, ha olykor már belefáradtam mindabba, amit nekem mondogattak ésamivel ijesztgettek), nem voltam képes azt igazán kívánni. Hiszen egészen más-nak éreztem magamat, mint voltam annak elõtte, mi egyebet tehettem tehát, mint


lentkeznek; itt ellenben ezeken kívül azt is látjuk, hogy velünk van, s a szentsé-ges emberi természet szintén részesíteni akar bennünket kegyelmeiben.

Azt is kérdezte tõlem a gyóntatóm: „Ki mondta, hogy Jézus Krisztus az?” „Õmaga mondta meg nekem - feleltem én - és pedig nem is egyszer, azonban még mi-elõtt megmondta volna, máris beléje vésõdött az értelmembe az a tudat, hogy Õ az.Annak elõtte is meg szokta ezt nekem mondani, amikor még nem láttam Õt.”

Ha vak volnék, vagy pedig teljes sötétben ülnék, s eljönne hozzám és beszél-ne velem valaki, akit még sohasem láttam, s megmondaná nekem, hogy kicsoda:természetesen el kellene hinnem; azonban, hogy csakugyan az az illetõ személy,azt mégsem állíthatnám olyan határozottan, mintha láttam volna. Itt ellenbenigen; mert anélkül hogy az ember látna valamit, olyan világos tudat ébred benne,hogy azt hiszem, nem is képes kételkedni. Az Úr ezt az igazságot úgy belevési azelméjébe, hogy épp oly kevéssé vonhatja kétségbe, mintha szemmel látná, sõt an-nál is kevésbé, mert a látás mellett olykor mégis fölmerülhet az a gyanú, hogy ta-lán csak képzelõdött az ember. Igaz ugyan, hogy ez a gondolat kezdetben itt is je-lentkezik, másrészrõl azonban akkora a bizonyosság, hogy a kétség nem képesvele szemben érvényesülni.

Ugyanez áll egy másik oktatási módról, amelyet Isten a lélekkel szemben al-kalmaz, amennyiben szól hozzá, anélkül, hogy beszélne, olyanféleképpen, mintaz imént említett esetben. Ez a beszédmód annyira mennyei, hogy hacsak az Úrnem oktat meg valakit benne tapasztalati úton, idelent bármennyire igyekezzünkis kifejezni magunkat, igen nehéz azt valakivel megérttetni. A dolog úgy történik,hogy mikor az Úr közölni akar valamit, azt a léleknek legbensõbb bensejében ért-teti meg, vagyis ott állítja elébe, minden kép és tagolt szavak mellõzésével, vala-mi, az imént említett látomásra emlékeztetõ módon. Istennek ez az eljárási mód-ja nagyon figyelemreméltó. A lélek ugyanis megérti, amit vele közölni akar, mégpedig nagy igazságokat és titkokat. Igen sokszor megesik, hogyha az Úr meg akarnekem magyarázni valami látomást, akkor ilyetén módon értteti azt meg velem.Nézetem szerint ebbe az eljárási módba az ördög igen kevéssé árthatja magát be-le; még pedig a következõ okok alapján. (Nagyot kellene tévednem, ha ezek azokok nem volnának jók.) Ez a látomás és hallomás annyira szellemi dolog, hogyazt hiszem, sem a lelki tehetségekben, sem pedig az érzékekben nem áll be sem-mi megmozdulás, amelynek alapján az ördög beleavatkozhatnék. Ez természete-sen csak olykor van így, s nem tart soká; míg ellenben más esetekben, az én né-zetem szerint, a tehetségek nincsenek fölfüggesztve, s az érzékek mûködése nemszünetel, hanem csak nagyon magukba vannak merülve. Ez a dolog ugyanis nemtörténik mindig a szemlélõdés folyamán, sõt ritkán fordul elõ annak tartama alatt.De ha azután megtörténik, akkor, mondom, mi magunk nem cselekszünk semmit,s nem mûködünk közre, hanem az Úr végzi el az egészet. Én legalább így gondo-lom. Olyanféle a dolog, mintha az étel egyenesen a gyomrunkba kerülne, anélkül,hogy megettük volna, s a nélkül, hogy tudnók, miképpen került belénk. Azt azon-


Mindenféle hasonlatot használ-tam, csakhogy megérttessem ma-gamat; azonban az ilyenfajta láto-máshoz, azt hiszem, nem igenakad olyan, amely valami nagyontaláló volna. Ez ugyanis a legma-gasztosabbak közé tartozik, amintazt nekem késõbb megmagyaráz-ta egy szent és nagyon szellemiember, tudniillik Alkantarai Pétertestvér, akirõl még beszélek majd,s ugyanezt mondták más nagy tu-dósok is. Ebbe a látomásba legke-vésbé tudja magát az ördög bele-ártani. De éppen mivel olyan ma-gasztos, magunkfajta mûveletlenemberek nem igen tudjuk szavak-

ban kifejezni, hogy milyen: a tudósok majd jobban megmagyarázzák.Tényleg, ha azt mondom, hogy nem látom sem testi, sem lelki szemeimmel, – mert

hiszen nem képzeleti látomásról van szó: hogyan lehetek róla meggyõzõdve és mikép-pen állíthatom nagyobb biztonsággal, mintha látnám, hogy itt van az oldalam mellett?!A dolgot nem igen lehet úgy felfogni, mint azt az esetet, amidõn valaki sötétben van,vagy pedig vak, s nem látja a mellette levõ személyt. Valami hasonlóság van a kettõközött, de nem sok, mert az utóbbi egyéb érzékeivel vesz róla tudomást, vagy halljabeszélni, mozogni, vagy pedig érinti. Itt ellenben semmi ilyesféle nem forog fenn; ittnincs sötétség, hanem a lélek egy bizonyos, napnál fényesebb ismeret révén vesz tu-domást a tárgyról. Nem azt akarom mondani, hogy napot lát, vagy világosságot, ha-nem, hogy egy bizonyos fény szerepel a dologban, amely, anélkül, hogy látnók, meg-világítja az értelmet, s ennek következtében élvezi a lélek ezt a nagy kincset. Ennek alátomásnak rendkívül üdvösek a hatásai.

Nem olyan ez, mint az Úristen jelenléte, amelyet különösen azok, akiknek anyugalmi és az egyesülõ imában van részük, gyakran szoktak érezni, s amely ab-ban nyilvánul, hogy midõn bele akarunk kezdeni a belsõ imába, azonnal találunkvalakit, akivel beszélhetünk; s akirõl a bennünk támadó szellemi hatások és ér-zelmek, a nagy szeretet, hit sok egyéb jó szándékok és az elérzékenyülés aztmondják nekünk, hogy odafigyel arra, amit mondunk. Ez is nagy kegyelme Isten-nek; s aki ebben részesül, becsülje sokra, mert ez is igen magas fokú belsõ ima,de ez még nem látomás, – mert hiszen a lélek, mint mondom, csupán a hatások-ból érti meg Isten jelenlétét, illetve Õ Szent Felsége ilyen közvetett módon érez-teti azt. Itt ellenben világosan belátja, hogy ott áll Jézus Krisztus, a BoldogságosSzûznek Fia. Az elõbbi imában az istenségnek csupán csak bizonyos hatásai je-


volt s egy elragad tatásom alkalmával meg nem mutatta, – éppúgy van a dolog ide-lent is, amennyiben Isten és a lélek megértik egymást, csupán azért, mert õ SzentFelsége úgy akarja. Nincs tehát szükség semmi más közvetítõ eszközre, hogy ez akét jó barát megértse egymás iránti szeretetét. Hiszen idelent is, ha ketten szeretikegymást, s eleven eszük van, képesek kiolvasni egymás szemébõl a gondolatokat.Azt hiszem, itt is így van a dolog. Anélkül, hogy látnák egymást, ez a két jó barátmereven ránéz egymásra, amint az Énekek-énekében mondja a Võlegény az ará-nak, legalább is, úgy emlékszem, így hallottam idézni ezt a helyet.33

Ó, csodálatos jóságú Istenem, aki megengeded, hogy az ilyen magamfajta lé-lek Reád függessze szemeit, annak ellenére, hogy valaha oly rossz szemmel né-zett Reád! Add legalább, Uram, hogy ezen látáshoz hozzászokjam s ne tudjaktöbbé alacsony dolgokra nézni, s kívüled ne gyönyörködtessen semmi sem. Ó há-látlansága a halandó embernek! Mekkorára akarsz még nõni?! Amit az imént el-mondtam, az mind igaz, s én tapasztalatból ismerem! Pedig amennyire tudjuk, ezmég a legkevesebbje annak, amit Te egy olyan lélekért vagy kész megtenni, akitennyire juttattál! Ó ti lelkek, akik elkezdtétek gyakorolni a belsõ imát, s akikbenél az igaz hit, mondjátok meg, hogy eltekintve az örök életre vonatkozó javaktól,micsoda kincset tudtok ti szerezni ebben az életben, amely csak a legkisebbhezvolna is fogható ezek közül?! Gondoljátok meg, hogy ez mind való igaz; hogy Is-

33 Énekek éneke 4, 9 és 6, 4.


ban jól tudjuk, hogy bennünk van. Csakhogy persze ebben az esetben az embernem tudná, hogy miféle az az eledel, s hogy ki tette bele a gyomrába. Itt ellenbenigenis tudom. Csak azt nem tudom, hogy miképpen került belém; mert hiszennem láttam; nem is tudom megérteni; nem is ébredt föl bennem vágy ilyesmiután; sõt még arról sem volt fogalmam, hogy ilyesmi is lehetséges.

Az említett hallomás alkalmával Isten elõször is arra kényszeríti az értelmet,hogy odafigyeljen – akár van kedve hozzá, akár nincs – s hallgassa meg azt, amit ne-ki mond. Ügy látszik ilyenkor, mintha a lélek valami új hallási szervet kapott volna,amely kényszeríti arra, hogy odahallgasson, s nem engedi elszórakozni. Ügy van ve-le, mint a finom hallású ember, akinek nem engedik, hogy befogja a fülét, és közvet-len közelbõl kiáltanak bele. Ezt meg fogja hallani, ha még annyira nem akarja is.Azonban még ez az ember is tesz valamit a maga részérõl, amennyiben mégis csakodafigyel arra, amit mondanak. Itt ellenben egyáltalában semmit sem tesz; a múlt-ban legalább mégis odahallgatott a szavakra: itt még az is megszûnik. A táplálék elvan készítve és be van kebelezve, neki nincs más dolga, mint hogy élvezze. Úgy vanvele, mintha valaki nem ismeri a betût és soha sem tanult olvasni, s még annál ke-vésbé végzett tanulmányokat, s mégis egyszerre a fejében volna az összes tudo-mány; a nélkül, hogy tudná, miképpen jutott hozzá, s honnét kapta, õ, aki még any-nyit sem tett meg életében, hogy elsajátítsa az ábécét.

Nézetem szerint ez az utóbbi hasonlat mégis megvilágítja egy kissé ezt a men-nyei adományt. A lélek ugyanis egy pillanat alatt tudóssá lesz. A Szentháromságtitka és más egyéb magasztos titkok annyira világosakká lesznek elõtte, hogynincs az a hittudós, akivel ne merészelne vitatkozásba bocsátkozni ezen fenségesigazságok érdekében. Õ maga csodálkozik ezen legjobban. Tényleg egyetlen egyilyen kegyelem is elegendõ arra, hogy teljesen kicserélje a lelket, olyannyira,hogy nem képes többé mást szeretni, mint Azt, aki az õ közremûködése nélkül te-szi õt képessé akkora kincsek befogadására; aki vele akkora titkokat közöl, s akiolyan barátságosan és olyan szeretettel bánik vele, hogy az leírhatatlan. E kegyel-mek között egyesek olyan csodálatosak, hogy szinte kételkedik az ember a hite-lességükben, fõleg ha meggondolja, hogy oly kevéssé érdemelte meg õket, s havalakinek nincs igen eleven hite, nem is képes hinni bennük. Azért is, ha mástnem parancsolnak nekem, csak keveset szándékozom mondani azokról, amelyek-ben az Úr engem részesített, hanem inkább néhány látomást teszek szóvá, amely-nek megemlítése egyik-másik szempontból hasznos lehetne. Ha másért nem,azért, hogyha valakit az Úr ilyesmiben találna részesíteni, ne ijedjen meg, amintén tettem. Vagy pedig azért, hogy megmagyarázzam az útját-módját annak, hogymiként vezetett engem az Úr. Mert hiszen ennek megírásával vagyok megbízva.

Visszatérve ezekre a hallomásokra, nézetem szerint az Úr minden áron azt akar-ja, hogy ennek a léleknek legyen valamelyes tudomása arról, ami az égben történik.S amint ott az égi lakók megértik egymást, a nélkül, hogy beszélnének, – amirõl ne-kem leghalványabb sejtelmem sem volt soha, mindaddig, amíg az Úr oly kegyes

SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA 83Kármel 2010/2-3

Vagy talán igazán azt hisszük, nagyobb hasznára van Istennek, ha bennünket böl-cseknek és okosaknak néznek? Alighanem így van a dolog, mert hiszen akkora a kö-rültekintés ezen a téren! Azonnal készek vagyunk azt hinni, hogy nem épületes dolog,ha nem viselkedik mindegyikünk állásának megfelelõen kellõ önérzettel és tekintély-lyel. Hiszen még a szerzetes, a pap és az apáca is szégyell már régi, vagy foltozott ru-hában megjelenni. Azt hiszi, hogy az ilyesmi különcködés, s csak arra szolgál, hogymegbotránkoztassa a gyöngéket. Sõt még azon is találnak kifogásolni valót, ha valakinagyon ájtatos és imádságos. Mert hát ilyen a világ, s annyira feledésbe ment a szen-teknek nagy tökéletessége és lelkes buzgalma. Íme ez az, nézetem szerint, ami legjob-ban elõmozdítja a csapásokat napjainkban. Mert az ugyan nem botránkoztatna megsenkit, ha a szerzetesek nemcsak szavakkal hirdetnék, hanem tetteikben is kimutatnák,hogy mily kevésre kell a világot becsülni. Az ilyen botrányokból nagy hasznot merítaz Úr, mert, ha talán egyesek meg is botránkoznak, mások bûnbánatra térnek. Mertbárcsak akadna példakép arra, amit Krisztus Urunk és az apostolok gyakoroltak: managyobb szükség volna rá, mint valaha volt.

Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetes-ben, alcantarai Péterben.34 A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tö-kéletességet. Azt hajtogatják, hogy a mai embernek nem olyan erõs a szervezete,s hogy a régi idõk elmúltak már. Pedig hát, ez a szent ember a mi korunknak voltgyermeke, s mégis épp oly erõs volt benne a szellem, mint a régi idõkben szokottlenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyankoldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint õ, sok egyébmódunk volna ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész etekintetben megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.

Mekkora lelket öntött Õ Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes voltnegyvenhét esztendõt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki elõtt ismeretes ön-sanyargatásban. Csak néhány olyan részletet akarok róla elmondani, amelyrõl tel-jesen biztos tudomásom van, amennyiben õ maga mondta el nekem és még egymásik személynek.35 Elõttünk ugyanis nem titkolódzott. Velem szemben azért

34 Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia olyan mélységes hálával viseltetik az elsõ sarutlankármelita zárda alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tar-tományának Alcantara nevû városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négyévvel utóbb Badajozban látjuk, mint zárdafõnököt és ünnepelt csodatevõ szentet. Utóbb más zárdákélére került, majd pedig tartományi fõnök lett. Mint ilyen, engedélyt kapott a római szentszéktõl, szig-orú fegyelmû zárdák alapítására Az elsõ ilyen reformált ház Pedrosó-ban létesült, Estremadurában,1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és elsõ társainak csodálatos életmódja. Majd többilyen zárdát is alapított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett õket szervezni. Ennek élén álltazután egészen haláláig, amely Arenas-ban következett be 1562 október 18-án.

35 A szentanya itt Ávilának híres szentasszonyát, Diaz Máriát érti, vagy amint kortársai nevezték,Maridiaz-t. Alcantarai Szent Péter volt a lelki vezetõje, aki állítólag azt mondta, hogy Avilánakhárom élõ szentje van, t. i. Terézia anya, Maridiaz és Dávila Katalin. Ez utóbbi egy fõrangú világihölgy volt.


ten csakugyan önmagát adja oda azoknak, akik mindent elhagynak érette. Õ nemszemélyválogató; Õ mindenkit szeret. Ha én velem képes így tenni; ha engem föltudott emelni erre a magaslatra: akkor igazán, senki sem mentegetheti magát sa-ját nyomorúságával. S hozzá, jegyezzük meg, mindaz, amit én mondok, csak ele-nyészõ töredéke annak, amit elmondhatnék. Én csak annyit említettem meg,amennyi szükséges volt ezen sajátságos látomás kegyelmének megértésére,amelyben Isten a lelket részesíti. Hogyan tudnám azonban elmondani, hogy mitérez a lélek, midõn az Úr kinyilatkoztatja neki az õ titkait, s lényének felségesmélységeit?! Ez a gyönyörûség olyan magasan áll azok fölött, amelyeket az em-ber idelent csak elgondolni is képes, hogy joggal utáltatja meg velünk ezen életörömeit, amelyek mind együttvéve nem jobbak a szemétnél. Igazán undorral em-lítem meg õket ezen hasonlat céljából, és én undorodnám tõlük, még ha örökkétartanának is. Már pedig ezek, amelyekben az Úr itt részesít bennünket, mindösz-sze cseppjei ama nagy folyam vizének, amelyben egykor úszni fogunk.

Szégyelljük magunkat, – én legalább nagyon is szégyellem, s ha lehetséges volnapironkodás a mennyországban, nekem volna rá okom leginkább, hogy ott pironkod-jam, –- hát mi mindezt a nagy kincset, gyönyörûséget és végnélküli dicsõséget kizáró-lag a mi édes Jézusunkkal akarjuk magunknak megszereztetni?! Ha már Cyrenei Si-monnal nem segítünk neki vinni a keresztet, nem illenék-e, hogy legalább sirassuk ÕtJeruzsálem leányaival? Vagy talán azt hisszük, hogy örömök és szórakozások köze-pette élvezhetjük azt, amit õ nekünk annyi vérontás árán szerzett? Nem, ez lehetetlen-ség! Talán üres tiszteletnyilvánítással akarjuk jóvátenni azt a rettenetes meggyalázást,amelyet Õ szenvedett el, csupán azért, hogy mi mindörökké uralkodhassunk?! Ez kép-telenség! Ez tévesztett út! Tévesztett út! Így soha sem jutunk célhoz! (…)

Csak egy dolgot akarok még itt megemlíteni, amelyrõl olykor gondolkodniszoktam; s adja Isten, bárcsak eljuthassak én is odáig, hogy egykor élvezhessemezt a boldogságot. Arra gondolok ugyanis, hogy mekkora élvezetük, mekkoraörömük lehet az üdvözülteknek, mikor már birtokában vannak az örök dicsõség-nek, ha visszaemlékeznek arra, hogy egyetlen egy dolgot sem mulasztottak elmegtenni Istenért, amit csak lehetséges volt megtenniük! Hogy nem mulasztottákel odaadni neki mindenüket, minden képzelhetõ lemondás útján, ki-ki a maga ere-jéhez és állásához képest, az egyik tökéletesebben, mint a másik. Milyen gazdaglesz akkor az, aki minden gazdagságot elhagyott Krisztus Urunkért! Milyen be-csülete lesz annak, aki az õ kedvéért nem törõdött a megbecsüléssel, hanem örült,ha mélyen megalázták! Milyen bölcs lesz az, aki szívesen vette, ha bolondnak tar-tották, tekintve, hogy ugyanígy bántak az örök Bölcsességgel! Sajnos, bûneinkmiatt, manapság oly kevés akad ilyen! Mintha csak kihalt volna már azoknaknemzedéke, akiket az emberek bolondoknak néztek csupán azért, mert, amintKrisztus Urunknak lelkes híveihez illik, hõsies tetteket vittek végbe az Õ szolgá-latában. Ó világ, világ, hogyan fölment a becsületed, csupán azért, mert oly ke-vesen ismernek.


rolta, nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. Említette,hogy egyszer három évig lakott rendjének egyik kolostorában, s a testvéreketcsakis a hangjukról ismerte, mert a szemeit sohasem emelte föl. Ha pedig a ház-ban valahová el kellett mennie, nem talált oda, hacsak nem ment a többiekkel.Ugyanígy járt odakint az utakon is. Nõre sohasem nézett rá ezen egész idõ folya-mán; akkor azonban, amidõn velem beszélt, - amint mondta - már teljesen mind-egy volt neki, hogy látja-e õket, vagy sem. Mikor én megismerkedtem vele, na-gyon öreg volt már,37 s olyan sovány, mintha csupa fagyökérbõl lett volna össze-rakva. Mindezen szentsége mellett is igen kedves ember volt; habár keveset be-szélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon élvezetesen tudott társalog-ni, mert nagyon éles volt az esze.

Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmedazt találja mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve ír-tam le. Bevégzem tehát azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pilla-natáig oktatta és jóra buzdította a testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, bele-kezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi” és tér-den állva meghalt.38

Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életé-ben. Igen sok esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsõ-ségben. Mikor elõször jelent meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az avezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett neki.39 Sok egyebet is mondott. Egy év-vel a halála elõtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam, hogy meg fog halni, studtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor kilehel-te lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem enneka látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerõsömnek; s ímeegy hét múlva megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett él-ni mindörökké. Íme tehát ilyen nagy dicsõséggel végezte be ezt a sanyarú életet;engem pedig még sokkal jobban támogat és vigasztal, mint amikor idelent volt.Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit kérjenek is Tõle az õ ne-vében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a közvetítését azÚrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké!Ámen. (…)

38 71. zsoltár. Az eredeti szövegben Szent Terézia kéziratában így olvassuk: "Letatun sun ynis que ditasun miqui."

39 Ez a jelenés 1561 õszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Rómából kapottugyan engedélyt a Szent József zárda megalapítására, azonban a brévébõl kifelejtettek egy fontosdolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kellállnia. Újra Rómába kellett tehát folyamodni; Alcantarai Szent Péter e jelenésben több jó tanácsotadott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.


volt bizalmas, mert nagyon vonzódott hozzám. Úgy látszik az Úr azért oltotta be-lé ezt az érzelmet, hogy – amint mondtam, és még el fogom mondani – védel-memre keljen és tartsa bennem a lelket, amidõn annyira rászorultam.

Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik na-ponta többet másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esettleginkább nehezére, tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon

állt, vagy pedig térdelt. Aludni ülvealudt, s a fejét egy, a falba illesztett fa-darabhoz támasztotta. Feküdni mégakarva sem tudott volna, mert hiszen acellája, amint ismeretes, mindösszenégy és fél láb hosszú volt. Ezen hosz-szú évek folyamán sohasem tett föl ka-lapot, akárhogyan sütött is a nap, vagyszakadt az esõ. Lábán sem viselt sem-mit; ruházata pedig daróc csuha volt,minden alsóruha nélkül, s hozzá olyanszûk, amilyen szûkre csak szabni lehe-tett. Ezen fölül volt egy kis köpönyege,ugyanabból a szövetbõl.

Elmondta nekem, hogy ha nagyonfázott, akkor levetette a köpönyegét,kinyitotta a cellájának ajtaját és abla-kocskáját, azután pedig újra fölvette aköpönyeget és mindent bezárt, ily mó-don elégítette ki a testét, s megörven-deztette egy kissé a nagyobb meleggel.Rendes dolog volt nála, hogy csakminden harmadik nap evett. Azt kér-dezte tõlem, hogy mi van ezen cso-

dálni való?! Hiszen ez nagyon könnyû dolog, ha az ember egyszer megszokta.Egyik társától tudom, hogy néha nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ezvalószínûleg olyankor történt, amidõn belsõ imába volt merülve, mert gyakoriakvoltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szeretõ indulatok Isten iránt, ami-nek egyszer magam is tanúja voltam.36 A szegénységet hihetetlen fokban gyako-

36 Valószínûleg 1561-ben. A szent hivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalommalmeglátogatta Szent Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélõ szobájában ebédetadatott neki, s ekkor történt, hogy Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragad-tatásba esett.

37 Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a szentanya elõször látta õt 1558augusztusában.

87Kármel 2010/2-3 EMLÉKEZÉS † BERKES BERNÁT ATYÁRA

ket bízzuk az aratás Urára, alázattal fogadjuk el, hogy aratásig együtt kell nõnie a kon-kolynak a búzával. Az aratás idejére Bernát atya a természetfeletti ajándékunk, a hiterõsítésével, növelésével készített minket. A Kármel szentjeinek példájával, sajátegyéniségével az önmagát kinyilatkoztató, a minket végtelenül szeretõ Istenhez valófeltétel nélküli, személyes kötõdésre nevelt minket.

Ahogy a Feltámadt Krisztus tanítását hirdetõ apostolok mondták bíráiknak „Minem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (Ap. Csel. 4,20), Bernát atya is kétkézzel osztotta tudását, lelkének kincseit, aminek alapja és központja Isten iránti oda-adó szeretete volt. Életével, szerzetesi és papi munkájával tanúsította, hogy örök elkö-telezõdéssel, tiszta szívvel, Péterrel együtt válaszolt Jézus kérdésére: „Simon János fia,szeretsz engem? Uram te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”. (Jn. 21,16-17.).

Nekünk, VÉK testvéreknek és a hittantermet zsúfolásig megtöltõ érdeklõdõknek ta-nította, hogy ezt a kérdést Jézus mindannyiunknak felteszi. Rajtunk múlik, hogy Krisz-tus iránti szeretetünk életünk alapja lesz-e, feltétel nélkül, teljes gyermeki bizalommalakarjuk-e követni õt, eleget teszünk-e annak a küldetésnek, aminek teljesítésére kivá-lasztott minket. Atyai szeretettel mutatott rá, hogy ez a küldetés kinek-kinek a családja,a családért vállalt áldozat, a hivatás, munkahely, ahová az Úr helyezett minket. A ne-hézség, gond, a minket ért igazságtalanság ne adjon arra okot, hogy elbizonytalanod-junk, hogy hallgassunk a csábító szavára. Jézus nem vonakodott a kereszttõl, bûneinketvállára vette, életét adta értünk. Jézust szemlélve már minden jelentéktelen. Hinnünk éstudnunk kell, hogy nincs olyan rossz, amibõl Isten segítségével jó ne származna.

Az együtt töltött idõ mindig nagyon rövidnek tûnt, még akkor is, ha Õ még au-tója mellett állva is nevelt, vezetett minket. Bernát atya vigyázott a nyájra, amelyetgondjaira bíztak.

Az általa vezetett imaórák, a mély alázattal bemutatott szentmisék lelki felüdü-lést, erõforrást jelentettek mindannyiunknak. Erõsítette a vágyat, elhatározást, hogya világban, a Szûzanya vállruhájában, Jézus Krisztus tanúi legyünk.

Hiszem, hogy Isten és az általa oly nagyon szeretett Szûzanya maguk közé emel-ték. Most már fentrõl vigyáz ránk, közbenjár értünk!

A papság évét Lisieux-i Szent Teréz imájával szeretném zárni:„Jézus, örök fõpap! Tartsd meg papjaidat legszentebb Szíved oltalmában, ahol

senki sem árthat nekik. Õrizd meg szeplõtelenül fölkent kezüket, melyekkel napontaérintik szent testedet. Õrizd meg tisztán ajkukat, melyeket szent véred pirosít. Õrizdmeg tisztán és minden földi érdektõl mentesen szívüket, melyeket dicsõséges papsá-god magasztos pecsétje ékesít. Növeld bennük az irántad való szeretetet és hûséget,mentsd meg õket a világ mételyétõl. A kenyér és bor átváltoztatásának hatalmávalegyütt add nekik a lelkeket átváltoztató erõt is. Áldd meg munkájukat bõ termésselés ajándékozd nekik egykor az örök élet koronáját. Ámen.”

Magyarok Nagyasszonyáról nev. Magdolna ocds (VÉK Sopron)

86 EMLÉKEZÉS † BERKES BERNÁT ATYÁRA Kármel 2010/2-3

EMLÉKEZÉS † BERKES BERNÁT ATYÁRA

z ars-i plébános, Vianney Szent János halálának 150. évfordulója alkalmá-ból XVI. Benedek pápa a papság évét hirdette meg. A Szentatya hangsúlyozta, hogya papság éve a papok által, a papokkal és papokért mondott imádság éve, a papságés minden egyes pap lelki megújulásának éve kell, hogy legyen. A Papság Éve gon-dolkoztatott el azon, hogy leírjam †Berkes Bernát karmelita atyával történt találko-zásunkat, együttlétünket, vezetése alatt elõre haladásunkat a tökéletesség útján.

1993. áprilistól 4 éven át a soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett, Vi-lágban Élõ Karmelita Közösség lelki vezetõje, asszisztense Bernát ocd atyavolt. A csoporttal történõ elsõ találkozás után egyértelmûvé vált, hogy a Gond-viselés milyen kiemelkedõ személyiséget rendelt mellénk, hogy a Kármel útjánvezessen minket Szûzanyával Jézushoz.

Ki is volt nekünk Bernát atya, mit jelentett számunkra az Õ lelki vezetése?

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „A fölszentelt papság egyházi szolgá-latában maga Krisztus az, aki jelen van, mint Testének a Feje, nyájának a pásztora,a megváltó áldozat fõpapja, az igazság tanítója.” (1548)

Bernát atya lénye maradéktalanul sugározta Krisztus jelenlétét. Arcáról a derû, amosoly, a testvéreihez lehajló szeretet jelei nem fogytak el. Ha világi gondokkal ter-

helten érkeztünk összejövete-lünkre, biztosan elhangzottolyan személyre szóló mondat,Szentírásból, Kármel szentjei-nek munkáiból vett tanítás, amia bennünk lévõ szorongást fel-oldotta. Rámutatott, hogy negondjainkkal foglalkozzunk, netürelmetlenkedjünk, ne akar-junk görcsösen minden problé-mát megoldani, hanem tekinte-tünk emeljük Isten felé. Életün-

89Kármel 2010/2-3 A KANÁL

nálta, olykor – óóó, ezt a szé-gyent! – kakaóba is mártotta.Ezért aztán a kanál egyre sértet-tebb lett, nem akarta végeznia munkáját, elbújt, amikor Õ ke-reste, hogy valamilyen feladatotadjon neki. Egy nap, amikor is-mét hiába kereste a kanalat, Õ– megunta-e, vagy csak sietett,ezt nem lehet tudni – elõkapottegy másik kanalat, és becsaptaa fiókot. A kanál persze megsér-tõdött, és a következõ fióknyitás-nál is elbújt. De Õ nem kereste,megint az új kedvencet vette ki.

A kanál rájött, hogy hiányzikneki a tea íze, a szabad levegõ, acsésze, és persze az Õ kezénekmelege. A többi fióklakó kerülnikezdte, és a következõ alkalom-mal már nyíltan meg is moso-lyogták néhányan. Az újabb fi-óknyitás már a helyén találta, fé-nyesen csillogva, tettre készen. De Õ nem nézett rá, és nem emelte ki. Aztán ezújra és újra megtörtént, s a kanál fénye megkopott, szíve elnehezedett.

Egy takarításnál Õ a fiók hátsó részébe számûzte, az öreg kanalak közé. Azokbefogadták, kedvesen beszéltek vele, és néha még fiatal kanalakkal is találkozott,akik eljöttek, hogy meghallgassák az emlékeit, és tanuljanak tõle. Nem élt rosz-szul. De nagyon, nagyon szomorú volt.

Az egyik napon egy apró kiskanál szánkázott be a fiók mélyére az öregek kö-zé. Nagyon fiatal volt, szinte gyerek még, és ahogy becsúszott, az egyik kanál-apókát jól meg is lökte. Az idõsek persze nagyon felháborodtak, elkezdték szid-ni, taszigálni, de a mi kanalunknak eszébe jutott, hogy talán elhamarkodottan ítél-nek, talán nem is tehet a kanálka arról, ami történt. Csitítgatta kicsit a társait,majd a megszeppent kanálkához fordult, és szelíden megszólította:

– Mi történt veled, fiacskám? A kanálka szipogva elmondta, hogy a társai csúfolják, üldözik, gonoszkodnak

vele, mert picit görbe itt, kicsit csorba ott, és mindig félretolják, amikor Õ kinyit-ja a fiókot, mondván, hogy Neki csak a tökéletes kanál felelhet meg, rá sem néz-ne ilyen kis görcsre. Ez történt az imént is, õ küzdött ugyan, de együttes erõvelakkorát löktek rajta a társai, hogy hátracsúszott. Ha hagyták volna szóhoz jutni,

88 A KANÁL Kármel 2010/2-3

A KANÁL

gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kanál. Amikor fiatal volt, min-den erejével azon dolgozott, hogy a lehetõ legkiválóbb teáskanál váljon belõle,hogy kiteljesedjen az élete, és a családja is büszke legyen rá. Hatan voltak testvé-rek és õ volt a negyedik gyerek, ezért úgy érezte, hogy neki nagyon sokat kell tel-jesítenie ahhoz, hogy elnyerje szigorú apja elismerését.

Gyermekkorától kezdve rengeteget tanult, emiatt lemondott azokról azörömökrõl is, amikkel a társai múlatták az idõt: nem járt az ablakhoz moziz-ni, nem ugrált ki a fiókból gumikötélre kötve – ezt egyébként is nagyon ve-szélyes sportnak tartotta –, és nem vonzotta a teáskanna megmászása sem.Csak tanult és gyakorolt, eljárt a fiók mélyére, hogy figyelje és hallgassa azöreg kanalakat, és csak edzett, csak drillezett, amíg egy-szer el nem jött a nagy nap, amikor Õ kivette a fiókbólés elõször kavarta meg vele a teát.

És attól a naptól kezdve a kanál mindig elõkerült,ha Õ teázott. Nagyon büszke volt erre, és az édes-apja is megdicsérte. Tette hát a dolgát, és arragondolt, ez igen, nem volt hiábavaló a renge-teg erõfeszítés.

Ám nem sokkal ezután Õ annyira meg-szokta a kanalat, hogy néha már kávét iskavart vele, de õ ezt nem szerette, hi-szen alapvetõen teáskanál volt, ésnem örült, ha olyan feladatokatkapott, amiket nála alacso-nyabban képzett kanalak isel tudtak volna látni. Mor-golódott, elégedetlenke-dett, de nem volt semmihatása, Õ nem törõdött ve-le, csak elõkapta, és hasz-

91Kármel 2010/2-3 A KANÁL

Hirtelen Õ kinyitotta a fiókot, és kikapta a jövevényt. Aztán másnap újra,és ettõl kezdve minden nap kivette valamiért: egyszer teát kavart vele, aztánkakaót mért egy pohárba, aztán cukrot a süteménybe, és így tovább. A kanál-ka soha nem tétlenkedett, tette a dolgát. Nemsokára híre ment, hogy milyenszorgos, milyen tevékeny, s hogy nem zúgolódott akkor sem, amikor Õ az oda-égett karamellát kapargatta ki vele egy lábasból. Híre eljutott a mi öreg kana-lunkhoz is, aki bizony már a végét járta. Amikor a hírt meghallotta, felnézetta fiók plafonjára, és így szólt:

– Már értem. Köszönöm.És mosolyogva elszenderedett.

Böbe(Illusztráció: Wilhelm Anna)

Kedves Gyermekek!

Egy érdekes mesét olvashattatok imént a kis kanálkák világáról. Ki gondol-hatta volna, hogy a kanalak is az emberekhez hasonlóan élnek, gondolkodnak,hasonló örömeik és bánataik vannak? Hogy nekik is éppen úgy meg kell küzdeni-ük a megbecsülésért, mások értékeléséért, és hogy hasonlóképpen letörnek, ha aztnem kapják meg megfelelõ módon?

Mit is akar mondani nekünk ez a kis történet? Elsõsorban talán azt, hogymindig van remény, hogy soha nem szabad feladni a küzdelmet! Igaz, hogyaz élet nem mindig olyan „siker sztori”, mint ahogy azt életünk elején el szok-tuk képzelni. Még akkor sem, ha esetleg sikerül jobb lábbal indulnunk, akkoris megeshet, hogy a magunk vagy mások hibájából hátra csúszunk, a „fiókmélyére”.

Mire kell figyelnünk? Arra mindenképpen, hogy ne legyünk elbizakodottak,hanem törekedjünk az alázatra. Arra az alázatra, amit Avilai Szent Teréz úgyhatároz meg, mint „az igazságban való járás”. Törekedjünk megmaradni azigazságban, ne akarjunk többnek feltûnni magunk vagy mások elõtt, mint amiktényleg vagyunk. Mert ebbõl elõbb-utóbb bukás lesz. Isten – mint Szûz Máriamondta hálaénekében – a gõgõsöket megalázza, az alázatosakat felmagasztalja(vö. Lk 1, 31-32). Ehhez viszont meg kell tanulnunk elfogadni mások figyelmezte-

A KANÁL90 Kármel 2010/2-3

már bocsánatot is kért volna, deitt is mindenki bántja, hiszen bi-zonyára õk is torznak tartják.

Az öregek mormogtak még egykicsit, aztán magára hagyták.

A mi kanalunk azonban velemaradt, megsimogatta, és kedve-sen így szólt:

– Jól van, gyermekem, maradjitt, aztán majd meglátjuk, hátha kitudjuk kalapálni, ami görbe, kipó-tolni, ami csorba. Ki tudja?!

Attól a naptól kezdve mindigegyütt voltak, és a mi kanalunkmegtanított neki mindent, amit õvalaha tanult, edzette, mesélt ne-ki, óvta, segítette. Lassan-lassan akanálka már nem is látta magátgörbének, furának, igyekezett,dolgozott, egyre jobban és jobbanoldotta meg az idõs tanára általadott feladatokat. Hátát büszkénkihúzta, fejét felemelve járt, mertérezte, hogy jó dolgokat tanul,hogy hasznos, amit csinál.

És eljött a nap, amikor a tanító csendesen így szólt hozzá:– Drága gyermekem, én már nem tudlak tovább tanítani, menj hát, próbálj

szerencsét újra a fiók elején. Ne feledd, hogy mindig mindenkitõl tanulhatsz va-lamit. Mindenkinek van valamije, amiben õ a legjobb, figyelj hát és tanulj. Ha Õkeres, ne bújj el soha a feladat elõl, és ne akadékoskodj, ha olyasmire használ,amire szerinted nem kellene – nem tudhatod, hogy valójában mi a szándéka.

A kanálka megköszönte koros mentorának a rá fordított idõt, a sok tanácsot,segítséget, és elment, hogy bebizonyítsa gyermekkori társainak, hogy ér annyit,mint õk – s ha nem, hát készen áll rá, hogy tanuljon tõlük, fejlõdjön. Arra gon-dolt, hogy biztosan nem is akarták bántani már annak idején sem, csak a legjob-bat akarták Neki nyújtani, és bizony, õ ehhez kevés volt.

A fiók elejére érve gyanakvó tekintetek fogadták. Régen elment már közülük,nem is ismerték fel, így nem is szólt hozzá senki. Hagyták, hogy menjen, ahovaakar, így azt sem akadályozták meg, hogy a kiskanalas rekesz elejére húzódjon.

– Lehet, hogy Õ küldte ide, hogy próbára tegyen minket. Figyeljünk, és ne te-gyünk semmit – pusmogták egymás közt.

93Kármel 2010/2-3 A KÁRMEL REALITÁSA

Egyedül az EgyetlennelA sarutlan kármelita nõvérek rovata

A KÁRMEL REALITÁSA

Az állandó ima iránti vággyal lépünk be a Kármelbe, és vágyódunk az ehhezszükséges ideális feltételekre. Él a szívünkben az a vágy is, hogy szeretnénk részt ven-ni a világ megváltásában, szeretnénk segíteni Krisztusnak, hogy megismerjék és meg-szeressék Õt. Megérkezünk a Kármelbe ezekkel a vágyakkal, ki-ki a maga tempera-mentumával. Vannak, akiket az Is-tennel való magányos élet, az ösz-szeszedettség vonz, mások azértjönnek, mert kihívást éreznek amisszióra, a belsõ apostolkodásra.

A valódi nehézségek ekkor be-lülrõl támadnak. A fiatal nõvér egy-szer csak észreveszi, hogy nehezentud állandóan imádkozni. Könnyûbeszélni arról, hogy „Isten egyedülelég”, de azután élni kell belõle. Ne-héz, amikor fölfedezzük saját korlá-tainkat, de nem szabad elcsügged-nünk! („Szeretném szeretni azegész világot, ugyanakkor nem bí-rom elviselni a szomszéd nõvére-met.”) Belépésünk után fölfedez-zük, hogy féltékenyek, önzõek va-gyunk vagy túl nagy ambícióvalrendelkezünk – és lépésrõl lépésreel kell fogadnunk saját realitásun-kat. Ez az igazság munkája. A lelkiküzdelem másfajta küzdelem, mintamit belépésünkkor elképzeltünk.Hosszú munka, amelynek segítsé-gével meg tudunk feledkezni önma-gunkról. Nem szabad azonban csak

92 A KANÁL Kármel 2010/2-3

tését és azt, hogy tudjunk szembenézni saját korlátainkkal, hibáinkkal, bûneink-kel is, és ezeket ne mindig másokra hárítsuk.

Az alázatos ember nem válogat a munkában. Nem keresi mindig csak azt, ami szá-mára megtisztelõ, hanem tud másoknak is segíteni, el tudja végezni az „alacsonyabbrendû” munkát is. A mai világban ez nem annyira divatos, de érdemes megszokni, ésmár otthon gyakorolni, hogy késõbb is könnyebb legyen majd a „nagy életben”.

Jó figyelni a másokkal való bánásmódunkra is. Mint a mesébõl is kiderül, haa kisebbeket, a kicsit „hibásakat” lenézzük, kicsúfoljuk, megvetjük, akkor õk kön-nyen összetörhetnek, elveszthetik reményüket, és ezért mi is felelõsek vagyunk!Inkább megértéssel kell fordulni feléjük, és segíteni nekik, hogy tudják elfogadnikorlátaikat, és ezekkel együtt a jobbra, szebbre törekedjenek. Nagyobb öröm, hasegíteni tudunk másokon, mint ha gúnyt ûznénk belõlük.

És még valami lényeges: miden rossz mögött valami jó is van! A jó Isten min-den rosszból tud jót is kihozni, ha mi nem adjuk fel, és igyekszünk vele közremû-ködni, keressük mindig azt a jót, amit megtehetünk. Nincs teljesen elrontott élet,minden élethelyzetben az ember értékes lehet, mert valami jót tehet, valakit hoz-zásegíthet ahhoz, hogy boldog legyen. Ehhez viszont elõször le kell szállnia a ma-gas lóról, úgy, miként megtörtént a mesében a teáskanállal is. Meg kell tanulniaaz igazságban járnia, azaz alázatosnak lennie. Mert csak így tudja felismerni azta jót, amit önzetlenül tehet. Csak az önzetlenül tett jó képes az embert igazán bol-doggá tenni, és megadni neki azt az érzést, hogy valóban értékes!

Mennyi fontos tanulság van elrejtve ebbe a rövid mesében! Ha figyelmesenolvassátok, biztos találtok még másokat is. Most még csak annyit szeretnék meg-jegyezni, hogy nekünk, akik néha a hibás kis fiatal kanálkára hasonlítunk, hiszmindig van rajtunk valami kis csorba vagy kis görbeség, van kihez fordulnunk se-gítségért, akkor is, ha esetleg nem találnánk a régi kanálkához hasonlító segítõ-kész, bölcs embereket. Ez maga az Úr Jézus, aki maga is emberré lett, hozzánkhasonlóan élt, ismeri az emberi élet összes csínját-bínját, de mivel nem csak em-ber, hanem Isten is, segíteni is tud sok mindenben, olyanban és olyankor is, ami-ben és amikor más személyek nem. Forduljunk hozzá bizalommal az imádság ál-tal, olvassuk bölcs tanítását az evangéliumokon keresztül, törekedjünk is aszerintélni, amit Õ nekünk mond (figyeljünk a hittanórákra és prédikációkra is, mertezeken keresztül meg szokott szólalni!). Ha így tesszünk, idõvel meglátjuk, hogymás emberekké leszünk, mint a körülöttünk élõk. Mert lesz egy Gazdánk, aki sze-retni fog és értékelni fog, aki megtanít értékes módon élni, és ettõl mi magunk isértékesnek és boldognak fogjuk magunkat érezni.

Tarzi a.

95Kármel 2010/2-3 A KÁRMEL REALITÁSA

A Szûzanya helye a Kármelben diszkrét. Mindig velünk van, de nincs kötöttima, amelyet nap mint nap kötelezõen mondani kellene hozzá. Szent Teréz gyak-ran utal írásaiban a Szûzanya jelenlétére: Mária ruháját viseljük, hajlékunk azõróla nevezett ház, a rend neve maga is errõl tanúskodik (a Boldogságos SzûzMáriáról nevezett Sarutlan Kármelita Rend). Szent Teréz Önéletrajzának elejénírja, hogy a Szûzanya végül bevezette õt a saját házába. Tehát mi a Szûzanya sa-ját otthonában vagyunk, és ez több mint bármilyen kötött imádság. A liturgiábangyakran fordulunk Máriához. Minden nõvér szívének belsõ érzületével szívesenmarad a Szûzanyával, amikor Názáretben, a kánai menyegzõn vagy a kereszt alattvolt.

A kis dolgok végzésében kell örömünket lelnünk, mert a Kármel élete egysze-rû családi élet. Egy családban is az édesanya fõz, takarít, vasal… Örömömet kelltalálnom abban, hogy egy kis részt végezhetek ebbõl, éppen azt, amit kérnek tõ-lem, és ez építi a közösséget. A cél miatt, amit keresünk, sok szeretetet kell bele-vinni az unalmasnak tûnõ munkákba. A cél, hogy éltessük a közösséget. Ez amunka teszi lehetõvé az életet, még akkor is, ha nem ún. fizetõ munka. Szolgál-ni egymásnak…

A mai világban, ahol minden gyakran változik, ez erõs tanúságtétel: a közös-ségben, ahol fiatal és idõs nõvérek egyaránt vannak, kitartanak a szeretetben, nemutaznak… A kármelita közösségi élet egyfajta csoda, mert a világ egyre labili-sabb. Örökfogadalmat tenni egy közösségben – egyfajta csoda. Tanúságtétel ma-gáról a közösségrõl. A közösség tanúságot tesz, még akkor is, ha idõnként egyé-nenként válságba kerülnek.

Mindazok, akik hozzánk jönnek, azt mondják: Milyen béke és öröm van eb-ben a közösségben! Miközben mindenki küzd önmagával. Ennek ellenére mind-két állítás igaz. Ez a tény pedig bizonyíték arra, hogy a közösség által magaKrisztus él, és tanúságot tesz az Atyáról, a szeretetrõl.

Minden élet, amely keresi a mélységet, ismeri a nehéz idõszakokat. Van hi-tünk, amellyel át tudjuk hidalni a nehézségeket, és nõvéreink segítenek bennün-ket túlélni azokat. Nem az számít, hogy jól érezzük magunkat velük, hanem az afontos, hogy itt vannak. Mindenki segít a másiknak: néha a nõvérem hordozza azén terhemet, néha pedig én hordozom az övét.

Claude nõvér OCD, Frileuse-i Kármel

(Az újraindulástól, a 90-es évektõl segíti a magyarszéki Mindenszentek Kármel közös-ségét.)

94 A KÁRMEL REALITÁSA Kármel 2010/2-3

a nehézségekre koncentrálni. A közösségi élet által megnyilvánul igazi énünk, hogykik is vagyunk valójában. Nagyon szeretem a közösségi, testvéri életet. Nagyon szere-tem a közösségemet, de nehéz mindenkit válogatás nélkül szeretni. Az ember pedigegyszerre észreveszi, hogy az évek folyamán barátokká válunk Krisztusban. A közös-ség egy testté válik, ha kölcsönösen valóban elfogadjuk egymást, azokkal a nehézsé-gekkel, jó tulajdonságokkal és tehetségekkel, amelyeket hordozunk.

A ciszterci hagyományban mondják, hogy a kolostor a szeretet iskolája.Együtt vagyunk, hogy segítsük egymást az Úr felé haladni. Ez nemcsak emberivállalkozás, hanem szükségünk van rá, hogy a Szentlélek segítsen bennünketezen az úton. A közösséggé válás lassan történik a csendben, az imában, amikornap mint nap együtt éneklünk a liturgián, és a liturgia átalakít minket. Meg kellnyitnunk a szívünket, a testünket (a hangunkat), hogy közösséggé válhassunk.Mindenki énekel, de természetesen nem egyenlõképpen. Minden nõvérnek vi-szont adnia kell a leheletét, amelynek segítségével szívjuk magunkba és kapjuk aSzentlelket. Az ének egész életünk példabeszéde. Kapunk, ha adunk. Az énekmegnyit bennünket. Ugyanakkor az ige is összeköt, a párbeszéd (a rekreáció).Szent Teréz nagyon fontosnak tartja a rekreációt, amely igen jellemzõ aKármelre. Újra gyermekké kell válnunk, hogy szeressük a rekreációt! A Kármel– létszámát tekintve – kis közösség, és a közösségi élet gyorsan visz bennünketelõre az igazságban. A fellegvárak, amelyeket saját magunkról saját magunkbanfölépítettünk, szétoszlik a közösségben. Egyszerûen kell örömet találnom a való-di énemben, abban, aki valójában vagyok.

A másik nehézség, hogy a Kármel élete lecsupaszított élet és az ima szigorúvalóság. Nehéz, hogy míg belépésünk elõtt nagy örömünk volt a szentmisében,szentségimádásban (stb.), most meglepõdve tapasztaljuk, hogy nem jelent szá-munkra mindennap örömöt. Ugyanez történik a Szentírás olvasásával kapcsolat-ban is. Most olykor nincs íze a lectio divinának, késõbb lesz meg a gyümölcse.Keresztes Szent János sötét éjszakája kezdõdik a Kármel banális mindennapjai-ban. Kis Teréz gyakorlatba ültette Keresztes Szent János tanítását, amint egykönyvcím találóan hirdeti: „Kis Teréz lelki realizmusa”.

Föl kell fedeznünk örömforrásainkat, hogy boldogok lehessünk a Kármelben. A Szûzanyával és a szentekkel való barátság nagy erõt ad. Mindenkinek megvana saját temperamentuma, ezért más-más szentekkel vagyunk jobban összhangban.

97Kármel 2010/2-3 AZ ÖRÖM AZ ÉLETÜNKBEN

egyik együtt lakik – házasságkötés nélkül, gyermekek nélkül is. Katolikus szüleikpedig mindezt tudják, és szenvednek, és semmit sem tehetnek. Megpróbálnak szé-pen beszélni gyermekeikkel, szeretni õket ilyen szenvedésben.

Látható, hogy azok az embereknek, akiknek a házasságuk tönkrement,azok a katolikus házaspárok, akiknek a gyermekei élettársi kapcsolatbanegyütt élnek egy másik személlyel és a kármelita nõvérek, akik szenvedneka közösségükben a másik nõvértõl – nagyon hasonlók. A kármelita nõvérektitokzatos módon szenvednek a házasemberekért és titokzatos módon erõtadnak nekik. Ha valaki kívülrõl lát egy kármelita kolostort, mindebbõl sem-mit sem vesz észre. De egy hívõ katolikus látja a szívében, hogy ez akármelita kolostor a világban a szeretet központja. Itt szenvednek a nõvérek,amikor szeretik egymást. Erre mondhatná valaki: „Nem lehet olyan nehéz anõvérek élete. Hallottam õket nevetni, énekelni.” Hát jó, ez isteni nevetés,isteni mosolygás az emberi sírásban. Vagy olyan érett személyiségek, akik-nek igazi öröm érezhetõ a szívében, vagy most éppen szünet van az emberisírásban.

A Kármelben lévõk hordozzák a keresztény életet, és erõt adnak az em-bereknek. Egy kármelita kolostor tehát szeretetet adó központ a világban.

P. Tilmann Beller,schönstatti atya

AZ ÖRÖM AZ ÉLETÜNKBEN

okat gondolkoztam azon, hogyan lehetne megosztani azt az örömet, amitmindannyian hordozhatunk, ha akarunk. Hogy miért fogalmaztam így, az azértvan, mert nem mindenki akar boldog lenni, annak ellenére, hogy arra vágyikszíve mélyébõl. Mert nehéz út vezet az igazi mély boldogsághoz. De hogyanlehet ezt megosztani, hogy az ne legyen erõltetett, vagy tolakodó?

Azt hiszem, hogy az elsõ lépés nem más, mint az, hogy igazán akarniakell annak, aki boldog akar lenni. Mert elsõször is szembe kell néznünk sajátbûneinkkel: a haraggal, a gyûlölettel, a félelmeinkkel, amelyek irányítanakannak ellenére, hogy nem akarjuk. Meg el kell fogadnunk ebben Isten segít-ségét, mert ha tetszik, ha nem, nem tudunk egyedül megbirkózni ezzel. Hisz

96 A KÁRMEL ÉS A VILÁG Kármel 2010/2-3

A KÁRMEL ÉS A VILÁG

Kármel az emberek számára ismeretlen. Senki sem tudja, mit csinálnaka nõvérek a falak mögött, és a közös ima a kóruson igazán nem nehéz munka –gondolják –, hiszen a gyer-mekek is tudnak énekelni.

Amit a kolostori közös-ség csinál, azt csak a Jóistenismeri. – Mi van ott? – Nemtudom, mert ez titok és meg-marad titoknak. Nem nehézelképzelni azonban, hogysok ember szûk közösség-ben sokat szenved egymás-tól és egymásért. Itt nem kellkérni a Jóistentõl: „Szeretlek!Kérlek, adj nekem keresztet,szeretnék Jézushoz hasonlólenni!” Minden kármelita nõ-vérnek megvan a keresztje: amásik nõvér. És a kármelitákcélja ez a bensõ szeretet. A szeretet soha sincs szenvedés nélkül, hanem csak a szen-vedésben. Lehet úgy is mondani, hogy az isteni mosolygás az emberi sírásban. Te-hát a kármelita nõvérek részt vesznek a keresztfán Jézus szenvedésében, aki föltá-madt és most mosolyog a mennyben, örömmel teljes az Atyával és a Szûzanyával.Egy kármelita számára ez a bensõ légkör: mosolyogva szenvedni. Ilyen módon akármelita közösségben az isteni szeretet és az emberi fájdalom a bensõ légkör.

Ez az utunk a világban. A mai emberben a mai világban nincs lelki béke. Lel-ki békérõl beszélek, nem politikai békérõl. Nem azokról, akik az újságok lapjainnevetnek. Ez a nevetés sokszor hazugság. A szívükben szenvedés van.A híres emberek sokszor a második vagy harmadik házastárssal élnek. Ez pedigfájdalmat jelent, ami még éppen fáj.

Sok katolikus ember, akinek mélyen vallásosak a szülei, vándorol egyik társtóla másikig. Amikor házasságra készítjük fel a fiatal párokat, általában már mind-

99Kármel 2010/2-3 ISTEN RAJTUNK PIHENÕ TEKINTETE

ISTEN RAJTUNK PIHENÕ TEKINTETE

e formáltad bensõm, s anyám méhében te szõtted a testem… Még alakotsem nyertek tagjaim és szemed már látott engem… Napjaim már eltervezted, mi-elõtt egy is eltelt volna belõlük.” (Zsolt 138, 13. 16. 17.)

A tékozló fiúról és az irgalmas Atyáról szóló példabeszéd átfogja egész éle-tünket. Mit jelent Isten mellett élni, elég-e nekem az Õ ingyenes szeretete és ben-nem való bizalma, vagy némelykor a magam útját járva, megismerve önmagammélységeit, keserves tapasztalatok árán miként térhetek vissza ölelõ karjaiba?

Hitem alapja, hogy felismerem Isten rajtam nyugvó tekintetét, hiszem, hogymindig jelenlétében élek.

Henry Nouwen A tékozló fiú hazatérése címû könyvében ezt írja: „Az otthon a lényem középpontja, ahol hallom a hangot, mely azt mondja:

„Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ez a szeretet soha el nemhaló hangja, mely életet és szeretet fakaszt. Amikor meghallom ezt a hangot, tu-dom, hogy otthon vagyok Istenben, és nincs mitõl félnem.”

Miért kérem ki mégis Istentõl idõrõl idõre az örökségemet?(Lk 15, 12) Miért nemelég, hogy mellette élhetek és részesülhetek jelenléte örömébõl, bennem való bizalmának

erejébõl? Mert szunnyadó,elõ-elõtörõ vágyaim, szen-vedélyeim, gondolataim amagamra való figyelést ésa magam akaratának meg-valósítását feszítik bennem,és úgy gondolom, szabadsá-gom az atyai házon kívülvan. A szabályokat, betartan-dó törvényeket, kereteket,nem menedéket adó várnaktekintem, hanem gátnak, ha-tárnak látom, ahonnan – Istensegítségét is kérve – ki aka-rok lépni. És az Atya szét-osztja vagyonát. (Lk 15, 12)

98 AZ ÖRÖM AZ ÉLETÜNKBEN Kármel 2010/2-3

az ember önmagát nem tudja megváltani. Krisztus az, aki megváltott minketbûneinktõl.

S most válik értékessé Krisztus tette! Nem önzésünket jött kielégíteni, hanemegy ennél mélyebb, értékesebb valóságot tárt szemünk elé. Akarjuk? Igazánakarunk boldogok lenni? Valóban a lehetõ legmélyebben akarunk boldogoklenni? Hát akkor le kell mondanunk a sokat dédelgetett, haragunkról,félelmeinkrõl, netalántán a gyûlöletünkrõl. Mert ha ezt meg tudjuk tenni, akkorvalóban vágyunk a boldogságra, és azt el is érjük! Jézus Krisztus feltámadásameghozta az örömhírt, a gyõzelmet a bûn felett. Õnála kell segítséget keresnünk,s csak Nála, Õbenne találjuk meg azt az örömet, mely életünket teljessé teszi. Aszentgyónásban megtisztítja szívünket, és betölti a Szentlélekkel.

A tiszta Szív! A Szentlélekkel telitett szív! A Szentlélek az igazság Lelke, az irgalomkegyelme, s a szeretetet. Õ segíti szívemben megszületni azt a szeretetet, amely Istenbengyökerezik, s nema hangulat inga-dozásának van ki-téve. Mert önma-gamtól nem tudokboldog lenni, shamis boldogságaz, amit embertár-samtól akarok ki-erõszakolni min-den csalafintasá-got latba vetve,hogy úgy szeres-sen, ahogyan énelvárom, ahogynekem jó, s ahogyboldoggá tesz!

Kár áltatni magamat! A lényeget nem tudom kikerülni. Elõbb-utóbb szembekell néznem bûneimmel, amelyek elválasztanak a másiktól, az Istentõl slegfõképpen magamtól. Boldogtalan vagy? Akarsz boldog lenni? Azt te döntödel azzal, hogy lemondasz-e a jogos haragodról, a megbénító félelmekrõl, smegkötözõ gyûlöletrõl. Nehéz út elõtt állsz, de ha akarod, sikerül! Azt kívánomneked, hogy légy egy nagyon boldog ember, aki a mindennapokban az Örömútján jár!

A Megfeszített–Megdicsõült Jézusról nevezettMária Magdolna nõvér OCD

101Kármel 2010/2-3 ISTEN RAJTUNK PIHENÕ TEKINTETE

retne megajándékoz-ni. Körülményeim le-het, hogy nem változ-tak meg, de belsõ hoz-záállásomat Isten sze-retõ tekintete és belémvetett bizalma gyöke-resen képes átalakíta-ni. Lelkünk mélyénzajlanak az életért foly-tatott harcaink, küzdel-meink, melyek egészéletünkben megmarad-nak, legfeljebb intenzi-tásuk és a „velük való” kapcsolatunk alakul át. Ösztönös reakcióim ideje tapasz-talataim által lerövidülhetnek, szenvedélyeim átformálódhatnak.

Istenhez való megtérésünk minden alkalommal az Õ ünnepi lakomájára valómeghívás elfogadása. Át kell adnom magamat Isten felettem és mások felett ér-zett örömének. Gyöngeségeim, hibáim, bûneim felismerése és beismerése elve-zet Isten szeretetéhez, mely megmutatja a felebaráti szeretet lényegét, önmagamelfogadását és naponkénti újrakezdésem lehetõségének biztonságát. Hozzám va-ló irgalma meghív embertársaim és önmagam Isten szemével való látására. Is-tenszeretetem feltételezi a felebaráti szeretetet. Ha nem is éreztem magam eltá-volodva az Atyától, ha igyekeztem is mindig „otthon” maradni Benne és Vele,de haragvó szívvel nézem, ahogy másokat átölel, és gyöngéiket irgalmasan meg-bocsátja, akkor nekem is szükségem van megbocsátó szeretetének elfogadására,mert a Szeretet lényegét elvesztettem, és a fiatalabb tékozló fiúhoz hasonlóancselekedtem. Az öröm és a harag nem lehet egyszerre jelen a szívemben. Fele-lõs döntést és önfegyelmet kíván, amihez a Lélek nyújt erõt, bátorságot, segítsé-get, hogy a bennem megbúvó harag helyett a hálát válasszam. Dönthetek úgy,hogy hálás vagyok, amikor kritizálnak, még ha szívemben keserûséget is érzek.Megtehetem, hogy jóságról és szépségrõl beszélek, még ha belsõ szemeim aztkeresik is, kit vádolhat meg. Ez a szeretet útjának szûk ösvénye, melyet minden-nap meg kell járnom.

Vigadnom és örülnöm kell, hogy az engem ölelõ istenkéz öleli át a társamat is,hogy a rám figyelõ Tekintet óvja ellenségemet is. Túl kell látnom minden láthatón,hogy mindenben és mindenkiben felfedezhessem és szerethessem a Láthatatlant.

A szentáldozásban Krisztus, az élõ Isten Fia keres fel bennünket, hogy vissza-vezessen Atyjához és kibékítsen vele.

Szent Családról nevezett Angéla nõvérMindenszentek Kármel, Magyarszék

100 ISTEN RAJTUNK PIHENÕ TEKINTETE Kármel 2010/2-3

A kegyelem rám esõ része mindig velem van, és Isten annyira szeret, hogyelenged.

Eltékozolja „vagyonát”, melyet kezdetektõl fogva számomra tartogatott, hogya kellõ idõben megajándékozhasson vele. Szeretete azonban határtalan, mértékepedig a kereszt. Mert az Atya tudja, miért alkotott engem, mire hívott meg, kül-detésünk személyes és személyre szabott. A saját utunkat kell bejárnunk, akkoris, ha „otthon” maradunk.

A fiatalabb fiú nem sokkal azután, hogy kikérte örökségét, összeszedte min-denét és elment. (Lk 15, 13) Isten mindig hagy nekem gondolkodási idõt, hogyvalóban a magam útját kívánom-e követni, vagy Vele maradok. A bensõmbõl fel-szabaduló gondolat és annak beteljesítését célzó cselekedet között még van idõ.A körülményektõl függ, hogy egy indulattal kimondott szó elõtt néhány másod-perc, egy saját döntésembõl adódó jócselekedetem vagy áldozatvállalásom elõttnéhány perc, egy bûnre csábító tett megtétele elõtt néhány óra vagy nap áll-e ren-delkezésemre. Isten szabadon hagy döntéseimben, mit kezdek a rám esõ örökség-gel. Kegyelme kezdetektõl az enyém, mindenkinek a saját része, alapja pedig aSzeretet.

Minden alkalommal eltékozlom Isten ajándékát, amikor ott keresem a feltét-len szeretetet, ahol az nem található meg. Be akarom bizonyítani magamnak ésmásoknak, hogy független tudok lenni mindentõl és mindenkitõl. Ilyenkor nemIstenre figyelek, csak Õ figyel engem. Õ így is szeret. Önzõségem ködében csakmagamat látom. Hasonló ahhoz, amikor autóval utazunk ködös idõben. Eszem-mel tudom, hogy rajtam kívül élnek még emberek, vannak fák, csivitelõ mada-rak, házak és sok-sok csodálatos dolog, de csak az elõttem még tisztán látható párméterre koncentrálok, minden más elveszti értékét.

De Isten akkor is lát engem, nem vagyok egyedül. Õ elengedõ és megengedõ. Szükségesek életünkben a fájdalmak, a szenvedések, az emberi tehetetlensé-

gek megtapasztalásai, mert ezek által tudunk különbséget tenni a Világosság és abennünk levõ vagy körülöttünk érzékelõ sötétség között. A nehézségek feltárjákigazi énem rejtettségét, de Isten a rejtekben is lát, és a pislákoló mécsbelet semoltja el. (Iz 42, 3)

Az emlékezés fontos része a szeretetnek, táplálja. Istengyermekségem emlé-ke és értéke az, amely elõsegíti visszatérésemet az atyai házba.

Amikor már nincs semmi eszköz a kezemben saját helyzetem megoldására, ésemlékszem Isten hangjára, hogy fiának nevez, kedve telik bennem, engedem,hogy alászálljon „poklomra”, akkor tud megszületni lelkem mélyén a hazatérésvágya. Visszatérni, megtérni oda, ahonnan elindultam, mert ott akar velem újratalálkozni az én Atyám. Vélt vagy valós sebzettségem helyére a magam erejébõlnem tudok visszatérni, csak a csendnek egy finom hangjában tapasztalhatom megIsten Szentlelkének átölelését, ahogy Illés prófétánál is történt. (1Kir 19,12) Amennyei Atya megbocsát anélkül, hogy kérdéseket tenne fel, mert új élettel sze-

103Kármel 2010/2-3 AJÁNDÉKUL JÁSZOLODNAK TRÓNUSÁHOZ

szedni. Szobanövényekgondozásával gyarapo-dott tovább s tetõzõdöttbe az élõvilág helyvál-toztatásra képtelen ré-szével való közvetlenkapcsolatom. Mígnema Kármelbe, neveze-tesen a Marosszent-györgyi Kis SzentTeréz Kolostorba ve-zetett a jó Isten…

A Kármel meg-gyökereztetésének,az otthonteremtésneka folyamatába beletartozik a kolostorudvar parkosítása: legyen, ami minket, meg ahosszabb-rövidebb idõre hozzánk betérõket gyönyörködteti, szépségével lelkünketIstenhez emeli, felüdüléshez és a természet ölén végzett imához árnyékot, rejtettsé-get biztosít. A gyümölcsfa-csemeték jóvoltából remélhetõleg néhány év múlva márnem kell a piacról való beszerzés miatt elhagynunk a kolostort. Kis zöldségesünk isvan. Az évjárástól függõen több-kevesebb siker koronázza a benne való lelkes mun-kát, s a friss termény változatossá teszi az étrendünket. Mindez nõvéreim nagy hoz-záértésének, ügyességének, bátorságának, no meg sok fáradozásunknak köszönhetõ-en. Csodálom nõvéreim szakavatott mûködését, lesem el tõlük a „szakma” csínját-bínját. Ilyen foglalatosságok közepette magam is nagy elõrehaladást tehettem a ker-tészkedés terén. Megtanultam tányérozni a fákat, a díszcserjéket, kamatoztathatomöntözési meg gyomlálási tudományomat. Ez utóbbit, bevallom, nem minden lelkiis-meret-furdalás nélkül: ugyan ki vagyok én, hogy életet meg halált osztogassak?

Így kezdtem közvetlen tapasztalatot szerezni arról, milyen gondos odafigye-lés, mennyi fáradozás és aggodalom kíséri egy-egy növény életét. Meg hogy anövekedés és a várva-várt termés bizony kiszolgáltatottja az idõjárás viszontag-ságainak. Már jobban értem, miért van a természet közelében élõ, dolgozó embe-reknek olyan megingathatatlan hite és ámulatos bölcsessége.

A jótékony esõért, a jég, a szélvihar, a szárazság ellen való gyakori buzgó fo-hászkodások közepette különösképpen is üdítõ hallani az evangéliumi példabeszé-det – idén is elhangzott egyik vasárnap a nyár derekán –, amelyben az Úr Jézus Is-ten Országát magától növekedõ terméshez hasonlítja: a magot elvetõ ember „akár al-szik, akár virraszt, s éjszaka van vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken,maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, elõször szárat, aztán kalászt, végültelt szemet a kalászba.” (Mk 4, 27?28). Ki ne kapna menten kedvet ehhez a biztossikerrel járó munkához? Az aggodalommal, veszõdségekkel terhes mindennapjait ki

102 AJÁNDÉKUL JÁSZOLODNAK TRÓNUSÁHOZ Kármel 2010/2-3

AJÁNDÉKUL JÁSZOLODNAK TRÓNUSÁHOZ

ároson nevelkedett gyermekként nem sok közöm volt a mezõgazdasághoz.Pici udvarunkból csupán egy keskeny sávnyi virágágyásra futotta. Mezõgazdasá-gi képzésem tehát a gyakorlatban virágok gyomlálására, öntözésére korlátozódott.

Elemista koromból egy meggyszüret tragikomikus emlékét õrzöm. Tornászlévén könnyen fellibbentem a nem túl magas fára, s elfogódottan gyönyörködtemközvetlen közelrõl a terméssel teli pompás ágakban. A faágak himbálózást bíróképességérõl azonban csak akkor szereztem életre szóló tapasztalatot, amikor amagasabb ágak felé nyújtózkodtam, hogy onnan is begyûjtsem a szemeket. Azöreg fa egyik fõága a földig hajolt – velem. Sérülés nélkül, ám reszketõ lábakkalértem talajt. Szidást sem kaptam. De nyaralásunk további napjaiban minden bün-tetésnél nagyobb fájdalmat és szánakozást jelentett látnom a megforrás reményé-vel visszakötözött, kitámasztott ágat. Vigasztalásomra: visszaforrt.

Volt, hogy vakációban a testvéreimmel körteszedéssel igyekeztünk megkeresni a jö-võ évi tanszerekre valót az állami gazdaság gyümölcsösében. Késõbb, az iskolai, majd agyári kötelezõ önkéntes munkák során tanultam meg kukoricát törni, krumplit, hagymát

105Kármel 2010/2-3 AJÁNDÉKUL JÁSZOLODNAK TRÓNUSÁHOZ

tisztítja, gyógyítja… Egyszer csak ez a nem sokkal elõbb még kilátástalanul szi-kes föld az éltetõ nedûvel átitatva lassan-lassan teremni kezd… Idõ és türelemkérdése csupán. A gazdag, szép termés biztosan beérlelõdik – magától.

Életünk minden napja szolgáltat, bõséggel, alkalmat az elfogadás és megértés, a se-gítõkészség, figyelmesség és jószívûség, az önfegyelem, a bánat, a kiengesztelõdés,a nagylelkûség az ínséget szenvedõkkel ezernyi magjának hintésére családban, lelki,baráti közösségben, utcán, üzletben, iskolában, munkahelyen, még a templomban is.Lehet, hogy évekig nem érik be egyetlen magocskámnak se a harminc-, hatvan-, száz-szoros, vagy legalább két-háromszoros termése. Lehet, hogy földi életemben sohase is

bizonyosodom meg magvetésem eredményérõl. De lényeges ez? Jézus, a Mester is-meri buzgólkodásomat és a reménybeli termésnek is örül. De legfõképpen annak, hogymiközben a magvetéssel fáradoztam, magam is izmosodtam, növekedtem az Õt min-tázó, a jó Istennek tetszõ életben: teret hódított bennem és körülöttem az Õ Országa.

Anna nõvér OCDMarosszentgyörgy

104 AJÁNDÉKUL JÁSZOLODNAK TRÓNUSÁHOZ Kármel 2010/2-3

ne fûszerezné ez-zel a kevés be-fektetést, de an-nál bõvebb ara-tást ígérõvel? Egyvalamirevaló ke-resztény napontakéri a Miatyánk-ban: Jöjjön el a TeOrszágod! Miértne tenne is azért,hogy egyre in-kább megtapasz-talható valósággálegyen ez az Or-szág közöttünk?

Hiszen csak néhány mag elvetésén múlik! A többi – maga az Írás mondja, az pedig „nemveszítheti érvényét” (Jn 10, 35) – magától történik…

Megszerezni a vetõmagot és elvetni. Ennyi az egész!Ámde: honnan szerezni, hová vetni?Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében így ír: „Isten Országa nem

eszem-iszom, hanem megigazultság /igazságosság/, béke és öröm a Szentlélek-ben. Krisztus Király ünnepén a szentmise prefációja tovább részletezi: Az Õ or-szága igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke.

Világos: életem igaz volta, az Igazságnak megfelelõ, Jézust mintázó életem,az ebbõl fakadó gondolkodásmódom, magatartásom, cselekedeteim a vetõmag.Vallási szakszóval: az erényeim. A szívem mélyén teremnek a kegyelem erejébõlés saját jóra való törekvésem gyümölcseként. Onnan hozhatom elõ és szórhatomszerteszét az igazság, az igazságosság, a béke, az öröm, a szeretet, az élet, a szent-ség – s miért ne folytathatnánk? –, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hûség, a sze-lídség, a szerénység, a tisztaság, a mértéktartás (v. ö. Gal 5, 22), a hit, a remény,az okosság, a bátorság, nagylelkûség, az önzetlenség, az állhatatosság magvait.Szórhatom télen-nyáron. Hóban-fagyban is, bármikor. Egy sem hull hiába. Vala-hol, valamikor talajt fog egy emberszívben. Lehet ugyan, hogy mûveletlen, ke-mény földre, parlagra kerül, vagy mocsár mélyén ér talajt. Sebaj! Életerejét, mi-vel az természetfeletti erõt, kegyelmet hordoz, el nem sorvasztja, nem közömbö-sítheti barátságtalan fogadtatás. Idõ kérdése csupán. A mag ásni kezdi magáta mélybe: a durva, kiszikkadt, megkérgesedett föld fellazul, megpuhul, termé-kenynyé válik, a mocsár kitisztul, feljavul. Ici-pici nedvesség, s megfogan. Mindmélyebbre és mélyebbre ereszti gyökerét, mígnem utat nyit a legmegkeménye-dettebb szív mélyén is ott rejlõ élõ vízforrásnak. Ez pedig öntözi, puhítja, mossa,

107Kármel 2010/2-3 A MEGSZENTELT ÉLET

Isten hívására mindenki személyes módon, természetének megfelelõen válaszol.Mózes olyan jeleket kér, amelyek hitelesítik küldetését /Kiv. 3,11, 4,1-5/. Izaiásfelajánlkozik: „Itt vagyok, engem küldj el!” /Iz. 6,8/. Jeremiás ellenvetésekettesz: „Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok.”/Jer. 1,6/. Mindegyik engedelmeskedik, mert lényegesen érintette Isten és tudatá-ban van személyes küldetésének. Vagy az Újszövetségben Szûz Mária. Az angyalhíradása: „Hogyan történik?” /Lk 1,34/. Aztán a mai nap csodálatos ünnepe:Szent József. „Álmában megjelent az Úr angyala és szólt: … ne félj, hogy fele-ségül vedd Máriát,…” /Mt 1, 20-21/.

Mindnyájunk életében felhangzik az Úr hangja, döntésre késztet, követésreszólít. A meghívás, az ember egész létét más dimenzióba helyezi, felforgatjanemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig és más emberré teszi. Ha Istenmegszólítására igennel válaszolunk, ezt egyszerûen hivatásnak nevezzük.

Jézus nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedõ-ket: halászokat, családosokat, pénzváltót, a közösségben élõket. Ezekkel célja,hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei legyenek.

Ha vállalom a meghívást, akkor meg kell halnom a világ számára. A meghí-vott a világban marad ugyan, de állandó kapcsolatban marad az Úrral, még aszenvedésekben is. Krisztus valamennyi tanítványának közös hívatása az élet-szentségre és a világ evangelizálására szól. E hivatást két szentségben élhetjükmeg, az egyházi rend és a házasság szentsége. E szentségek révén sajátos fölszen-telésekben részesülünk.

Itt van a VÉK hivatásunk, erre mondott igenünk. Isten szeretetével lefoglalminket! Átölel Valaki – ne féljél! Isten egy természetfölötti életre hív! Hogy mé-lyül el ez a hivatás bennem? Mit jelent számomra, haladni az életszentség útján?Hogyan? A lényeg a szeretet! Cselekedeteimet Isten iránt való szeretetbõl végez-zem, szeretetbõl fogadjam a megpróbáltatásokat, szenvedéseket, meghozni min-den áldozatot, melyet Isten és a Közösség megkíván tõlem! Önfeláldozó szeretettitkát kell megtanulnunk! Krisztussal, Krisztushoz váljak hasonlóvá. Ezen azúton Máriára szükség van. Édesanyánk oltalma alatt, pártfogásával, segítségéveléljük hívatásunkat!

Hálát adok Istennek az együtt töltött napokért, kármelita hivatásomért, akármelita nagy családhoz tartozásért! „S én veletek vagyok mindennap, a világvégéig.” /Mt 28, 20/.

Julianna ocds VÉK Sopron

106 A MEGSZENTELT ÉLET Kármel 2010/2-3

A világban, de nem a világbólA Világban Élõ Kármel rovata

A MEGSZENTELT ÉLETVÉK KÖZÖSSÉGEK ELNÖKSÉGEINEK TRIDUUMA

(Leányfalu, 2010. március 19 – 20 – 21.)

Magyar Rendtartományhoz tartozó 12 VÉK Közösség Elnökségeinektriduumára gyûltünk össze Leányfalun a Szent Gellért lelkigyakorlatos házba,2010. március 19-én. Pawel atyával együtt harmincöten vettünk részt ezen a lel-kigyakorlaton.

2010. februárjában mindegyik Közösségben választások voltak, így új arcok-kal, Testvérekkel találkozhattunk, köszöntöttük õket.

A szilenciumos lelkigyakorlat napirendje: szentmise, tanítások, imaórák,csendes elmélkedések keretében folyt. A rekreációk alatti szabad beszélgetésekigazi, családias légkör érzésével töltöttek el minket.

Az elõadásokon hallottunk a hivatás – meghívás, erre adott válaszunk szere-pérõl, fontosságáról, szentírási példák megvilágításában. Aztán a Tékozló fiú pél-dabeszédén /Lk 15, 11-32/ keresztül: a bûn, bûnbánat. Az Atya szeretete, irgal-ma, a megtérés öröme mélyen érintett bennünket. Majd tovább folytatva a taní-tást, a házasságtörõ asszony /Jn 8, 1-11/ példáján a törvény és a jézusi szeretetfontosságáról: ítéletrõl és a halál utáni végsõ találkozásról szólt az elmélkedés.

A tanítások közül kiemelném a hivatás, meghívás, elkötelezõdés fontosságá-ról, felelõsségünk, hûségünk szerepérõl szólókat; az imádság és a tevékenységösszekapcsolását.

A hivatásról szóló jelenetek a Szentírás leghatásosabb lapjai közé tartoznak,melyek az embert szíve mélyén megrendítik. Ilyenek Mózes meghívása az égõcsipkebokorból /Kiv. 3,/ Izaiásé a templomban /Iz. 6/, Jeremiás megszólítása /Jer,l/. Ezek a jelenetek szemünk elé állítják Istent a maga fönségében és kiismerhe-tetlenségében, úgyszintén az embert egész valóságában: félelmével és nemes lel-kûségével, azzal a lehetõséggel, hogy elfogadja a hívást, vagy ellenálljon annak.

109Kármel 2010/2-3 KÁRMELITA LELKISÉG 60 ÉVE

kintették, velük együtt gyûltek össze minden hónapban közös imádságra. A szétszóratásalatt Sopronba került a Domonkos templomba a kármelita Raphael /így írta, nyil-ván latinosan/ atya, így sokak lelkivezetõje, gyóntatója lett. Tovább folytatódotta Harmadrendbe való belépések, beöltözések, fogadalmak sorozata. Errõl az idõ-rõl, Raphael atyáról fényképem is van, az atya írásával: „Emlékül az elsõ együtttöltött névnapra: 1955. II. 3. fr Raphael o.c.d. Keresztelõ »Kis kacsóid összetéveszépen, Kérd vissza a régi ruhát nékem!«” Raphael ocd atya után pedig egyház-megyés, Szabó Mária Alajos atya vette át a Harmadrend mûködését. Az Õ idejealatt is tovább folytatódott beöltözések, fogadalmak idõszaka, aztán több egyház-megyés atya is foglalkozott velünk, míg elérkezett a szerzetesrendek újra indulá-sa, és 1993. áprilisában Bernát ocd atya lett a VÉK elsõ asszisztense.

1950. áprilisában volt a Harmadrendbe beöltözésem: Gyermek Jézusról neve-zett Árpádházi Margit nõvér lettem. Isten szövetséget kötött velem! Az ajtóbanállt és zörgetett! Vajon Te megnyitod szíved ajtaját? Kész vagy a párbeszédre aTeremtõddel? Életünk horizontján is gyakran feltûnik egy csillag: Isten világos,belsõ sugallata, ami egy nagylelkû tettre, lemondásra, az Istennel való bensõsé-gesebb életre késztet bennünket. Kövessük lelkünk csillagát és megtaláljuk azt,akit szívünk õszinte szeretettel keres!

A kármelita élet alapja a szeretet Istenének megismerése és a személyes kap-csolat Jézus Krisztussal. Avilai Szent Teréznél a lelkiélet egyre növekvõ barátságaz Úrral. Keresztes Szent János számára Isten a „lélek szerelmese,” akit a hit éj-szakájában keres. Lisieux-i Kis Szent Teréz a hétköznapok apróságaiban fedezifel Jézus jelenlétét. De mindhárom kármelita szent meggyõzõdése, hogy keresz-tényként arra vagyunk hivatottak, hogy egyre inkább Istenben éljünk. A Kármelma is az Isten megtapasztalásának a helye akar lenni. A személyes belsõ imádsága Kármel élettere, melynek hajtóereje a szeretet. Az imádság út, mely a lélek bel-sejébe, az önismeretre és saját szegénységünk növekvõ elfogadásához vezet.Nem az imádság a végsõ cél, hanem az Isten akaratához való alkalmazkodás.A magány, hallgatás, csend – elengedhetetlenek a belsõ imádsághoz. Ami aKármel lelkiségben a legalapvetõbb, az nem az, hogy mi mit teszünk, hanem in-kább az, hogy kik vagyunk? Istennel kapcsolatban éljük-e életünket, az Õ kegyel-me megnyilvánul-e bennünk, rajtunk? Tudjuk-e ezt élni, mások felé sugározni?

Nekünk, akárcsak az ószövetségi kis Sámuelnek – mindig készen kell állni ar-ra, hogy választ adjunk Isten hívására: KÖVESS ENGEM... A tanítványok kivá-lasztása: Jézus elsõ munkatársai lesznek az üdvösség szolgálatában. Isten nemcsupán egyszer hív az életben, hívásai megújulnak, mindig nagyobb követelmé-nyeket, feladatokat támasztva. Most már nemcsak arról van szó, hogy kövessékJézust a tanítványok, hanem majd arról is, hogy Õt követve emberhalászok legye-

108 KÁRMELITA LELKISÉG 60 ÉVE Kármel 2010/2-3

KÁRMELITA LELKISÉGBEN 60 ÉVE

omlós Mária vagyok, Gyermek Jézusról nevezett Árpádházi Szent Mar-git ocds, a soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett VÉK Közösség tagja. AVÉK vezetõ és a testvérek biztatására fogtam íráshoz. Mit is jelentett számomraaz Istennel való mély, bensõ, elkötelezõdõ kapcsolat?

A Somogy-megyei Buzsákon születtem. Édesapám ott volt iskolaigazgató,kántortanító. Édesanyám szintén pedagógus volt, de nagyon rövid ideig tanított,hisz 9 gyermek nevelése, állapotbeli kötelességek kitöltötték napirendjét. A gyer-mekek tovább taníttatása miatt kerültünk Sopronba. Nagy-nagy szegénységbenéltünk, 1944-ben teljesen kibombáztak bennünket, mindenünk odaveszett. De ná-lunk mindig jókedv uralkodott: zongoráztunk, énekeltünk, vallottuk, hogy „azIstent szeretõknek minden javukra szolgál” /Róm. 8,28/.

Az Isteni Megváltó LeányaiKereskedelmi Iskolájában érettsé-giztem, 1947-ben. Ebben az év-ben, október 11-én nagy örömöm-re felvételt nyertem a sopronbán-falvai kármelita zárdába. „Beve-zettelek a Kármel földjére…” /Jer.2,7/ – zengett bennem a hálaadás.De boldogságom nem tartott soká-ig, mert megbetegedtem. Betegsé-gem után már megtörtént a szer-zetesrendek mûködésének meg-vonása.

Sopronban a Kármel Harmad-rend a bánfalvi kármelita nõvérek ki-sugárzásaként jött létre 1948. au-gusztus 15-én. A szétszóratás alatt isszünet nélkül mûködött, minden hó-napban megtartották az összejöve-telt. Sokat köszönhetünk itt Sopron-ban maradt kármelita nõvéreknek,akik a Harmadrendet magukénak te-

GONDOLATOK A SZENT HÁROM NAP KAPCSÁN

zeretném megosztani veletek, testvérek, gondolataimat a Szent HáromNapról. Ebben az évben különösen mélyen megérintett a Szent Három Nap litur-giája. Nagycsütörtökön a virrasztáson fogalmazódtak meg bennem, ezek a gon-dolatok. Az oltárfosztás után virrasztottunk a templomban a mellékoltáron elhe-lyezett Oltáriszentség elõtt, én azonban belsõ indításra, átültem a másik padsorba,és a megfosztott oltárt szemléltem, a nyitott üres tabernákulummal. Megrendített,padhoz szegezett a látvány. Nem megszokott liturgikus tér egy katolikus temp-lomban. Kicsit a rendezetlenség képét mutatja, mégis tele van szimbólumokkal.Nyitott üres tabernákulum: Nincs itt Jézus, elfogták. Kitárt tabernákulum ajtók:Jézus megnyílt, lándzsával átszúrt Szíve, amibõl vér, és víz folyt ki. A kitárt ajtók,Jézus kitárt karjait is kifejezhetik, amivel hív minket magához. „Gyere, testvérem,ide hozzám, bezárlakszívembe, és sohanem engedlek ki on-nan.” Akkor hagyjuknyitva az ajtót, havisszavárunk valakit,vagy magunk fogunkhamar visszajönni.Jézus is nyitva hagyjaaz ajtót, mert nemso-kára visszajön, csakhárom napra ment el.A harmadik naponvisszaköltözik lakó-helyére, rendet rakbenne. Ismét helyre-áll minden. Ha azon-ban véletlenül be-csukjuk az ajtót, mertfélünk, az sem baj, Õa zárt ajtókon keresz-tül fog bejönni, és kö-szönteni fog minket.„Békesség nektek, énvagyok, ne féljetek!”

111Kármel 2010/2-3 GONDOLATOK A SZENT HÁROM NAP KAPCSÁN110 KÁRMELITA LELKISÉG 60 ÉVE Kármel 2010/2-3

nek. Akárcsak az elsõ alkalommal.A kimondott igenek fontosak...egyre nagyobb önzetlenséget, oda-adást és áldozatot kívánnak!

Ha átéljük saját meghívásun-kat, erre adott halk igenünket... er-re a nagy szeretetre emlékezünk...olvassuk el Keresztes Szent JánosÉSz 4,3-t. „Abban az édes fuvalla-todban, amely ezzel az emlékezte-téseddel jár, s amely tele van jóvalés dicsõséggel, mily gyöngédenkeltesz bennem szerelmet és von-zalmat magad iránt!”

A kármelita hivatás lényege: azIstennel szeretetben való egyesü-lés. Szûz Mária példája szerint,észrevéve Isten nagy tetteit éle-tünkben és magasztalva Õt ezekért,Krisztust szemléljük, õt kövessük,õbenne átformálódva „szeretettéváljunk”. Példa számunkra Máriahûsége és reménye. A kereszt sö-tétségében is hitte azt, hogy Istengondoskodik az emberrõl. Az Õ

kezében van minden ember, mindannyiunk sorsa. Ha mi azt látjuk is, hogy mindenösszeomlott, amire építettem, tudjuk, hogy nála ott a folytatás! Ahogy Avilai szent Te-rézia írja: „miért e sok kegyelem? Hogy cselekedetek és újabb cselekedetek szülesse-nek belõle”!

Most már természetesen utolérik az embert a különféle betegségek, de az erõés kegyelem mindig megadatik, amiért csak örökös Te-deum-ot énekelhetek!

Gyermek Jézusról nevezett Margit ocds VÉK Sopron

IN MEMORIAM P. RUMI TAMÁS 113Kármel 2010/2-3

IN MEMORIAM P. RUMI TAMÁS

010. március 6-án került sor a keszthelyi Kis Szent Teréz Bazilikában RumiTamás volt tartományfõnök atyánk temetésére, amelyen a Rend római központja isképviseltette magát Albert Wach definitor atya személyében, aki gondviselésszerû-en éppen az elõzõ napon érkezett hazánkba, hogy a testvéri vizitációt elkezdje tarto-mányunkban.

Tamás atyánk mindig büszkén emlegette, hogy Pannonhalmán született, a SzentHegy alatt, mely a magyar történelem, kultúra és a kereszténység hazai fellegvára im-már több, mint ezer év óta. Gimnáziumi és teológiai tanulmányait Keszthelyen végez-te. Pappá szentelése után a juvenisták nevelõje lett, majd keszthelyi házfõnök. Istenazonban hamar felborította a szerzetesi életre vonatkozó elképzeléseit: 1950-ben, aszerzetesrendek feloszlatásakor neki kellett átadnia a keszthelyi rendház kulcsait.

A szerzeteséletben eltöltött éveiután ismét civil ruhát kellett öltenie, selõször villanyszerelõként, majd aSzolidaritás Háziipari Szövetkezet al-kalmazottjaként dolgozott. A kommu-nista diktatúra évtizedei alatt volt alkal-ma a laikusok életében osztozni: má-soktól tanulva és tanúságot téve az em-berek iránti mély megértésrõl, ember-ségrõl, szeretetrõl és a hivatás iránti hû-ség hõsies megélésérõl. Nyugdíjaztatá-sa után Felsõgödön gyakorolhatta pap-ságát. Azonban Isten ismét felborította anyugodt öregségre vonatkozó emberiterveket, s 1989-tõl kezdõdõen Tamásatyának jutott osztályrészül a kommunis-ta rezsim által elkobzott rendházak visz-szaszerzése, a négy évtizedes számûze-tés után megöregedett, szétszórtan élõszerzetesek összegyûjtése és rendtarto-

GONDOLATOK A SZENT HÁROM NAP KAPCSÁN112 Kármel 2010/2-3

A nagypénteki szertartás teljes leborulással kezdõdik, néma csendben. A le-borulás, a tiszteletadás, és hódolat legmegrendítõbb, legmélyebb formája. Kifeje-zi a földön való tehetetlen fekvést, és az emberiség megváltás elõtti vigasztalanállapotát. Ezeken kívül még rendkívül gazdag jelentéssel bír. A leborulásban sza-baddá válunk önmagunktól. Nem tudunk mást tenni, csak földre borulni a Szere-tet elõtt, mint Mózes az égõ csipkebokor elõtt. Õrültséggel határos a te szerete-ted, Uram. Ettõl a szeretettõl megrészegülve borulunk a földre. Ebben a döbbentcsendben várjuk a harmadik napot, ami a Húsvét éjszakájának szertartásávalkezdõdik, az év középpontja, „minden vigíliák anyja”. A világosság gyõz a sö-tétség fölött. Az új fényt meggyújtó szikra kõbõl pattant ki. A kõ jelenti Krisztus

testét. Régen elõ volt írva,hogy csak frissen csiholt tûz-rõl gyújtható meg a húsvétigyertya. Az Exultet csodála-tos himnusza után felhangzikhét ószövetségi és két újszö-vetségi olvasmány. (Ebbenbenne van az evangélium is.)Az õskeresztények egész éjjelvirrasztottak, Isten Igéjét ol-vasták. Ezt jelképezi a sokszentírási rész felolvasása.Ezekben az olvasmányokbannyitott szívvel szemléljük Is-ten szeretõ jelenlétét az üdv-történetben. Elgondolkodtamsaját üdvtörténetemen. Rácso-dálkoztam arra ismét, hogyéletem minden eseményébenmennyire jelen volt Isten, dearra is, hogy Egyházunk törté-

nelmében is mennyire így volt. Még akkor is, ha emberi mulasztások hibák soka-sága történt meg az egyháztörténelem során.

Uram, köszönjük a Te mindent átható jelenlétedet Egyházadban, és személyeséletünkben. Köszönjük, hogy itt maradtál velünk az Eucharisztiában! Köszönjük,hogy életet adtál nekünk! Ámen.

Szent Arcról nev. Magdolna OCDS(Budapest)

asszony, meg az Irgalmas nõvér, Rát Irén. Õk voltak a vezetõi ennek a Szo-lidaritásnak.

– Tamás atya sorsa hogy alakult, míg nyugdíjba nem ment?– Hát ott maradt nyugdíjas koráig.– Vagyis meddig volt ott?– Én, ugye, ’78-ban lettem nyugdíjas, õ meg ’79-ig dolgozott ott a Szoli-

daritásban. Aztán meg nyugdíjas lett, és otthon, Felsõgödön, a templombanmisézett vasárnaponként, rendszeresen.

– Ott lakott, ugye, Felsõgödön, egészen ’89-ig?– Igen, amíg a budapesti rendházat vissza nem kaptuk. Amikor ugyanis Pál

atya lemondott a tartományfõnökségrõl, akkor Rómába mentünk együtt gépko-csival Tamás atyával a generális atyához. Pál atya azt kérte, hogy Tamás atyátnevezzék ki. És akkor õt nevezték ki tartományfõnöknek Rómában. Ez még ’88-ban volt, akkor még nem állt vissza a Rend, vagyis Tamás atya inkognitóban voltelöljáró. De már nyugdíjasok voltunk, és õ meg otthon dolgozott, Felsõgödön.

– Gondolom, nem lehetett könnyû visszajönni a Rendbe, pláne elöljáró-ként, amikor már nyugodtan élhette volna nyugdíjas éveit otthon…

– Hát igen, de hát alig vártuk, hogy rendi körülmények között élhessünk. – S Tamás atya is örömmel jött vissza, ugye, annak ellenére, hogy provin-

ciálisként biztosan sok problémával találta magát szembe?– Hát igen. Sok minden küzdelem volt.– És nem volt nehéz így elindulni, újra indulni, annyi év után? – Hát nem volt könnyû, az biztos. Elõször nem volt ám még hely sem a pesti

rendházban. Csak bejárt oda Tamás atya Felsõgödrõl. Aztán amikor visszakaptuka rendházat, Jusztin püspök atya megszentelte a visszakapott épületet, és Tamásatya irányította az átalakítási munkákat, hogy újra szerzetesként lakhassunk itt.

– Igen. Szóval volt itt munka akkoriban, s Tamás atyának jól kijuthatottbelõle...

– Hát igen. Szerencsére megismerkedett Tamás atya Attyapusztán egy épí-tõ brigáddal: azok jöttek ide, és hát elég lelkiismeretesen dolgoztak, afféle falu-si stílusban. Be kellett ugyanis válaszfalakat meg vizet vinni mindegyik szobá-ba, és aztán kifesteni. S a pénzbõl meg kevés volt. Alig volt, ugye, pénzünk…

Istenünk, hálát adunk Neked Tamás atyáért, azért a küldetésért, amelyetTamás atyának adtál a magyar Kármel újraindulásáért, amit õ õszinte oda-adással és kitartással töltött be mindannyiunk javára. Add meg neki a hûsé-ges szolga jutalmát: az örök élet boldogságát! Amen.

fr. Rafael

115Kármel 2010/2-3 IN MEMORIAM P. RUMI TAMÁS

mánnyá kovácsolása, valamint a Kármelbe belépõ fiatalok rendi nevelésének és to-vábbtanulásának megszervezése. Mintegy 10 éven keresztül volt az újjáéledõ magyarrendtartomány tartományfõnöke.

Élete utolsó éveit egyre súlyosbodó betegségek közepette, a keresztre feszítettKrisztussal való egységben töltötte. Mivel elméje már sokszor kihagyott, nem lehetettvele interjút készíteni. Rendtársa, Ágoston atya viszont a következõképpen elevenítet-te fel a Tamás atyával kapcsolatos emlékeit a feloszlatást közvetlenül megelõzõ, ill. aztkövetõ éveirõl a vele korábban készített interjú eddig még le nem közölt részeként:

– Tamás atyával mikor találkozott?– A Tamás atyával a karbantartóknál, a Hunyadi téri karbantartóknál ta-

lálkoztunk a feloszlatás után.– De már elõtte is ismerték egymást, ugye?– Hát õ volt a keszthelyi házfõnök. Én meg ott tanítottam. Mert ahogyan

Teofil atya a magiszterségrõl lekerült, aki akkor a dogmatikát tanította, énne-kem oda kellett menni Keszthelyre. Vagyis nekem abba kellett hagynom apesti tanulmányaimat, s lehelyeztek Keszthelyre, hogy dogmát tanítsak. Jusz-tin atyát is tanítottam.

– És akkor ott volt házfõnök Tamás atya! – Igen, ott volt a házfõnök Tamás atya. – És õneki kellett átadni a rendházat is a feloszlatáskor, mint házfõnök-

nek, ugye? – Igen, neki kellett átadni, bizony. – És utána mi lett õvele?– Tamás atya a szüleihez ment lakni. – Úgy hallottam, hogy felajánlottak neki egy kápláni állást a budapesti

bazilikában. Így volt?– Igen, de õ nem fogadta el.– És miért nem fogadta el?– Hát, mert inkább a szüleihez, Felsõgödre ment ki lakni. És hát õ a szü-

leinél akart maradni. – És akkor úgy találkoztak össze késõbb, mint karbantartók? – Hát, közben a budapesti Kármelbe is bejöttünk néha vasárnap. Itt is ta-

lálkoztunk.– Értem. – Én már a Szolidaritásban dolgoztam, de õ még mindig a lakáskarban-

tartóknál volt. Aztán egy év után Tamás atya is átjött oda, a Szolidaritásba.– S ott is maradt?– Igen, végig ott volt. Áruforgalmi volt. Itt van egy fényképem is az iro-

dáról. Rajta vagyunk mi ketten a Tamás atyával és a Nemeskéri, az angolkis-

114 IN MEMORIAM P. RUMI TAMÁS Kármel 2010/2-3

EL MUHARQÁN 117Kármel 2010/2-3

korlatos ház: sokan járnak fel hozzánk imádkozni, elcsendesedni. Arra is van le-hetõség, hogy csoportok pár napra megszálljanak itt. Építkezéseinkkel ezt a lehe-tõséget szeretnénk még jobban megteremteni. Zarándokhely: minden nap renge-teg ember jön ide a világ minden tájáról. Keresztények, zsidók, muzulmánok,drúzok. Illés próféta és nagyon is aktuális üzenete összehozza a különbözõ vallá-sú és nemzetiségû embereket. A zarándokok felé próbáljuk Isten kegyelmét köz-vetíteni. Végül El Muhraqa missziós ház is: kijárunk a közeli falvakba misézni,gyóntatni, betegeket látogatni. A Haifai plébániánkon besegítünk. Az emberekkelvaló találkozások során próbáljuk a krisztusi örömhírt megmutatni.

Az imádság, a munka, a tanulás mellett arra is van lehetõségem, hogy a Bib-lia földjén a szent helyeket meglátogassam. Zarándokútjaim során megtapasztal-tam azt, hogy a Szentírás itt életre kel. Bármerre megyünk, a Biblia tanúsága sze-rint ott valami történt, valaki ott élt. Mintha csak benne élnénk a Szentírásban.(Az itt készített fényképeket folyamatosan teszem fel az internetre, ahol megte-kinthetõk: picasaweb.google.com/atyaalbert ; a bibliai helyek jobb megismerésé-re pedig egy blogot indítottam el: http://atyaalbert.blogspot.com/ )

A három szent napot Jeruzsálemben töltöttem, ott vettem részt a szertartáso-kon. A bencés apátság liturgiáján vettem részt, a Mária elszenderülésének bazi-likájában. Elsõ élményem, hogy „a helyszínen” ünnepeltem Jézus Krisztus halá-lát és feltámadását. Jeruzsálem hangulata, légköre nagyon alkalmas a kegyelembefogadására. Akkor is, ha a világias körülmények, a hatalmas tömeg és egyébdolgok küzdenek ellene. Második élményem a Jeruzsálemi szent helyek meglá-togatása ezen idõ alatt. Jézus, Mária és a szent emberek nyomában járni feleme-lõ érzés volt. (Minden helyen próbáltam mindazokért imádkozni, akik valami-lyen formában is hozzám tartoznak.) Végül harmadik húsvéti élményem a ben-cés közösség liturgiája volt. A monasztikus hagyományhoz méltóan ünnepeltüka szent három napot. Külön érdekessége volt e három napnak, hogy együtt ün-nepeltünk ortodox testvéreinkkel (kivételesen ebben az évben), de idõsebb test-véreink, a zsidók is ebben az idõben ünnepelték a pászkát.

Hatalmas tömegek keresték e napokban Jeruzsálemben Istent, de minden bi-zonnyal Isten sokkal inkább kereste õket. (v.ö. Keresztes Szent János.)

fr. Kovács Csaba Albert OCD Izrael – El Muhraqa

EL MUHARQÁN116 Kármel 2010/2-3

EL MUHRAQÁN

zeptember óta élek Izraelben, a Kármel hegyén, az El Muhraqa kolostor-ban. Ez a hely Illés próféta áldozatbemutatásáról híres. Itt újította meg Illés az Úrés az Õ népe között a szövetséget, itt gyõzte le a bálványimádó Baal papokat.

El Muhraqa a Kármel hegy dél-keleti részén található, 482 méter magasság-ban. Csodálatos kilátás nyílik innen a Jiszrael síkságra. Látni Názáretet, a Táborhegyét, Megiddót, a Földközi-tengert…

Kolostorunk egyszerre remeteség, lelkigyakorlatos ház, zarándokhely ésmissziós központ. Remeteség: mivel egy erdõ közepén található, hegytetõn, távola településektõl. Nagy kertünket ezen felül egy természetvédelmi terület veszikörül hegyekkel, erdõkkel. Imádságra és csendre mindig van lehetõség. Lelkigya-

119Kármel 2010/2-3 KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

18. szerda Boldog Lénárd, Lajos-Mihályés Hubert francia kármelita vértanúk – választható emléknap

20. péntek SZENT ISTVÁN KIRÁLY– Tartományunk védõszentje – fõünnep

25. szerda Betlehemi Boldog Mirjam nõvér – választható emléknap26. csütörtök Szent Terézia anyánk szívsebzése – választható emléknap

SZEPTEMBER

1. szerda Redi Szent Terézia Margit OCD nõvér – emléknap4. szombat Boldog magyar Antal O.Carm.

vértanú – választható emléknap11. szombat Jézusról nev. Boldog Mária OCD nõvér – emléknap17. péntek Jeruzsálemi Szent Albert pátriárka – ünnep

Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése:

Avilai Szent Teréz: Keresztes Szent János:Ö – Önéletrajz KU – A Kármelhegy útjaTU – Tökéletesség útja Éj – A lélek sötét éjszakájaBV – Belsõ Várkastély SzÉ – A szellemi páros énekAlap. – Alapítások könyve ÉSz – Élõ SzeretetlángEÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – LevelekL – Levelek

A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, második könyv) vagy a lakás számát (pl.6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi.

A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározottelõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft(postaköltség nélkül). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annaksem szûntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket éventekétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miattajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben).

Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket ésfolyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egyszentmisét mutatunk be.

Számlaszámaink:

Sarútlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és TemplomaBank: UniCredit 10918001-00000020-63350043 (erre lehet a folyóiratra szánt adomá-nyokat befizetni)

„Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért”alapítvány(Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása.Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók)Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

118 KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR Kármel 2010/2-3

Kármel liturgikus naptár

MÁJUS

16. vasárnap Boldog Stock Simon atya – elmarad(21. péntek Keszthely: templomszentelés évfordulója – fõünnep)22. szombat Szent Joachima de Vedruna y Mas

özvegy és nõvér – választható emléknap25. kedd Pazzi Szent Magdolna nõvér – emléknap29. szombat Szent Kelemenrõl nev. B. Elia nõvér – választható emléknap

JÚNIUS

3. kedd Boldog Franciska d’Amboise, – választható emléknap6. péntek Boldog Jozefa Naval Girbés, – választható emléknap7. hétfõ Szent Bertalanról nev. Boldog Anna

kármelita nõvér – emléknap14. hétfõ Az Eukarisztiáról nev.

B. Mária Candida nõvér – választható emléknap

JÚLIUS

13. kedd Los Andes-i Szt. Teréz nõvér – választható emléknap16. péntek KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY – fõünnep17. szombat A Compiegne-i vértanú kármelita nõvérek – emléknap19. hétfõ Bold. Szûz Mária, az Isteni kegyelem anyja – emléknap20. kedd Szent Illés próféta – ünnep24. szombat Boldog Mária Pilar, Teréz, Mária Angeles

vértanú nõvérek vagy:B. Maria Mercedes Prat nõvér – választható emléknap(ok)

27. kedd Boldog Titus Brandsma atya – választható emléknap28. szerda Boldog Soreth János atya.

AUGUSZTUS

7. szombat Drepano Szent Albert atya – emléknap9. hétfõ A Keresztrõl nev. Szent Terézia Benedikta

(Edith Stein) vértanú, Európa Társvédõszentje – ünnep16. hétfõ Boldog Mária del Sagrario

vértanú nõvér – választható emléknap

BEKÖSZÖNTÕ …………………………… 1LELKISÉG ………………………………… 2

Új élet Krisztusban

Jézus feltámadása jóhírének hírdetéseaz evangéliumban …………………… 2

Új teremtés Krisztusban …………… 7

Életem Krisztus fényében ………… 7

A feltámadt Krisztusaz elsõ keresztények életében ……… 9

A Krisztussal való találkozás és az új ember kialakulása Szent Teréziatapasztalatában ……………………… 14

Baráti kapcsolat a feltámadt Krisztussal 19

A krisztusi élet befogadása Máriával … 26

A szárazság után……………………… 31ELMÉLKEDÉS …………………………… 33

Kicsoda számomra Jézus? …………… 33

Mária és József zarándokútja a hitbena tizenkétéves Jézus megtalálásakor …… 38

Anyák napjára ………………………… 44

Pünkösd ……………………………… 47

AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNEK

5. CENTENÁRIUMA………………………… 48

Avilai Szent Teréz sikerének titka …… 48

Képzeletbeli riport Szent Teréziával … 52

Megosztások Szent Terézia olvasásakapcsán ……………………………… 55

Szent Teréz önéletrajzaXXII. ………………………………… 67és XXVII. fejezet …………………… 76

PAPSÁG ÉVE ……………………………… 86

Emlékezés † Berkes Bernát atyára … 86

NEM CSAK GYERMEKEKNEK ……………… 88

A kanál ……………………………… 88

A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA …………… 93

Egyedül az egyetlennelA sarutlan kármelita nõvérek rovata

A Kármel realitása …………………… 93

A Kármel és a Világ ………………… 96

Isten rajtunk pihenõ tekintete ………… 99

Ajándékul jászolodnak trónusához …… 102

A világban, de nem a világbólA világban élõ Kármel rovata

A megszentelt élet VÉK KözösségekElnökségeinek triiduma ……………… 106

Kármelita lelkiségben 60 éve ………… 108

Gondolatok a Szent Három Napkapcsán ……………………………… 111

IN MEMORIAM …………………………… 113

In memoriam P. Rumi Tamás ……… 113

HÍREK–ESEMÉNYEK ……………………… 116

El Muhraqán ………………………… 116

Kármel liturgikus naptár……………… 118

Az elsõ borítón: a gyõri kármelita templom egyik mellékoltárának festménye

Egy évben hat szám jelenik meg.

Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601

www.karmelitarend.huSzerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2.

E-mail: [email protected].: (96) 618 863, Fax: (96) 618 864

A kiadásért felel P. Bakos Rafael O.C.D. tartományfõnökFelelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D.

Borítóterv: Fehér MártaNyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila

Korrektura: Visi ErzsébetNyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán

nyen ide oda lenget minket az újdonság szele?...a minden új. Új technika, új módszer, új...

Documents