1

Nemzetközi politika elmélete I. ELŐADÁS Kiss J. László Tematika: 1) A modern államközpontú nemzetközi rendszer (vesztfáliai paradigma); a nemzetközi

rendszer modernizációja. 2) A nemzetközi rendszer történeti változásai 3) A nemzetközi politika elmélete; viták; iskolák; módszerek. 4 nagy vita:

· idealizmus, liberalizmus ↔ realizmus · ismeretelmélet: pozitivizmus – tradicionalizmus ↔ scientizmus · institucionalzmus (neoliberalizmus) ↔neorealizmus · új elméletek: szociál-konstruktivista irányzat

4) Biztonság, konfliktus, válságkezelés, válságok, külpolitikai döntéselmélet Vizsga: írásbeli; 8 kérdés (5-5 pont) – fogalmak, pontos definíciók Irodalom: Kiss J. László: Globalizálódás és külpolitika Galló Béla: A túlélés tudománya

Az óra felépítése:1. A nemzetközi kapcsolatok elméletének kialakulása 2. A diszciplína sajátosságai 3. Történeti előzmények – államteoretikusok 4. Mai viták 5. 4 nagy iskola: realizmus; idealista (liberális); köztes: institucionalizmus; strukturalizmus

1. A nemzetközi kapcsolatok elméletének kialakulása Létrejötte: I. vh. utáni időszak. (Carr: „válság nélkül nincs diszciplína”, válság: I. vh.) I. vh.: a klasszikus hatalmi rendszer összeomlása – intellektuális sokk; a nemzetközi rendszer működésének kudarca → új tudományra gerjesztett keresletet: Angol-amerikai akadémiai közösség – republikánus liberalizmus – elgondolásai:

- lehetséges a kompromisszum - cél: a demokratikus formák elterjesztése - liberális világkereskedelem – nemzetközi munkamegosztás

� Meg kell vizsgálni a háború okait; és olyan nemzetközi rendszert kell kialakítani, ami kizárja a háborút. Ehhez normatív, nemzetközi jogi megközelítés kell. 2 alternatíva:

� Bolsevizmus – a nyugat számára nem járható � Wilson 14 pontja: credo az új nemzetközi rendszerre; politikai és tudományos program:

- Liberális szabad kereskedelem - A titkos diplomácia felszámolása - Nemzetközi biztonság megteremtése (béke és stabilitás) – institucionalizmus

(Népszövetség szervezete) (Kellogg-Briand paktum: multilaterális egyezmény; a háború elkerülése érdekében) 1919. május brit és amerikai delegáció formális megállapodása, hogy létre kell hozni intézményeket → ez a diszciplína intézményesedésének kezdete; a diszciplína 1. megalapítása (University of Wales, Wilson tanszék; Chatham House; Council of Foreign Relations; USA és UK nagy egyetemeinek vezető szerepe a 20-as években). 2. megalapítás: a II. vh. után: mivel nem sikerült stabil nemzetközi rendszert létrehozni.

2

Kettős frusztráció: - Megrendült a nemzetközi jogba vetett hit - A „győztes hatalmak egy egységes rendszerben” elképzelés nem valósult meg:

kialakult a K-NY konfliktus Morgenthau: újra kell alapozni a rendszert, de nem morális alapon. A realitások talaján kell mozogni: a nemzeti érdek és a biztonság szem előtt tartásával (ez az 1. hullám kritikája). Saját kategóriákat hoz létre – önálló elmélet. USA: korán nagyfokú elméleti önállóság volt a jellemző – meghatározó az európai (főleg német) társadalomtudósok kivándorlása (pl. Wolfers).

2. A diszciplína sajátosságai Thomas Kuhn nevéhez fűződik. Paradigma:� Gondolati iskola; közös kommunikációt létrehozó elmélet � Módszertani elv, útmutató; hogyan kell a kutatásokat irányítani Nincs egyenes vonalú fejlődés, inkább a tudományon belüli fejlődésről beszélhetünk. Az új paradigmák együtt léteznek a régiekkel, és csak egy idő után váltják fel egymást. Karl Popper: „Csak az lehet igaz, amit cáfolni tudunk” 2 nagy sajátosság:· A tudományon kívüli fejlődés is meghatározó az elmélet alakulásában. Kérdés, hogy a

tudomány mennyire magyarázza a változásokat. · Az új iskola megjelenése nem jelenti a régiek megszűnését – paradigma; az elméletek

újratermelődése. Mit várhatunk el egy elmélettől, azért, hogy tudományos legyen?

- leírni az empirikus valóságot; - magyarázni; - előre látni, prognosztizálni; - a politikai cselekvéshez tanácsot adni.

Fejlődés: kölcsönhatás a többi tudománnyal. [Pl. 70-es években olajárrobbanás – gazdasági realizmus; 1989-es rendszerváltás, világtársadalom kialakulása – szociológia]

3. Történeti előzmények 4 fő gondolkodó: Hobbes; Machiavelli; Locke; Kant Machiavelli: a realista gondolkodás klasszikus megalapozója • A politikai cselekvés autonomizálódik, önálló lesz. • Nincsen egy univerzális etika, morál. Politikai cselekvés: mindig az adott helyzet morális

etikája a meghatározó. • Instrumentális racionalitás: a célokat el kell érni, ahhoz megfelelő eszközöket kell társítani

(költség – haszon elemzés). • Államelméletek: pesszimista emberkép. Az ember alapvetően rossz; a szerzési vágy

hajtja; destruktív. Kell egy központi erőszakszerv (állami feladat), az emberi destruktivitás korlátozása érdekében.

Hobbes: • Ember – állam viszonya • Az állam előtt természeti, prepolitikai állapot volt, ahol az erősebb joga érvényesült. Az

ember 2 fő tulajdonsága a szerzési ösztön és a hatalmi vágy – ez mindenki háborújához vezet, mindenkivel szemben.

• Ami a fennmaradással kapcsolatos, az mind összefügg. • Főműve: Leviatán (Állam) – az emberek megállapodnak egy ember kiemelésében, az lesz

az uralkodó → erőszak-monopólium átruházása egy szuverén egyénre. Ez tulajdonképpen

3

a magántulajdon biztosítéka is. A nemzetközi politikában kormány nélküli állapot van; nincs erőszak-monopólium, nincs leviatán.

Locke: a liberális irányzat előfutára (Kant is) • Az emberek már az állam előtt rendelkeznek kooperációs képességgel, ez csak belátás

eredménye. Az állam célja a képességek oltalmazása; a biztonság és a vagyon biztosítása. • Az államok akkor is képesek kooperálni, ha nincsen felettük egy erőszakszerv; elég a

belátás képessége. Kant: Az Örök Békéről• Kozmopolita, globális modell • Demokratikus/ republikánus alkotmány (liberális: demokratikus béke koncepciója) • Az államot a szabadság gondolata/ koncepciója hozza létre. Az ember a saját érdekeit

követi, de más emberek érdekei ezt korlátozzák. • Az emberek nem mindig cselekszenek racionálisan – állam: a jogaikban korlátozott

emberek megsegítése a feladata; ez egy kényszer, amiről nem lehet lemondani; ezt minden állampolgár elfogadja.

• Ha minden államnak demokratikus alkotmánya lenne, akkor béke lenne. De ez nem világállam, inkább konföderáció.

4. A tudomány feltételei és tárgya

� A nemzetközi rendszert vizsgálja, ami a 17. században alakult ki. Az állam határai a vesztfáliai rendszerben megegyeznek a gazdasági és társadalmi határokkal.

� A modern államok létrejöttétől vizsgálja a rendszert. � Tárgy: a nemzetközi rendszer fejlődése. Ennek ki a főszereplője? → erre különböző

elméletek vannak, amihez különböző tárgyakat lehet rendelni. Klasszikus: az állam a cselekvés központja Liberális: nem állami; nem territoriális (multik; NGO-k; nemzetközi szervezetek) A tárgya lehet nemzetközi (államközi – interstate) vagy globális (új irányvonal): attól függ, hogy milyen szintet választunk a vizsgálódásra: 1. kormányzati – egyéni 2. nemzeti 3. nemzetközi: Milyen állandó struktúrák jönnek létre? 4. (?) globális – globális világtársadalom; a vesztfáliai rendszer túlhaladása (új vita) Konzervatív megközelítés: tárgy – nézőpontok: ∗ Az államok funkciója és szerepe a nemzetközi rendszerben ∗ Az állami és nem állami (transznacionális) szereplők viszony, interakciói ∗ Hogyan lehetséges kooperálni? Hogyan működhet a nemzetközi rendszer, amikor nincsen

világméretű erőszak-monopólium. Hobbes: a nemzetközi rendszer prepolitikai; minden állam a saját érdekét képviseli.

∗ A gazdasági, katonai, politikai hatalom és biztonság hogyan függ össze. ∗ Morális, etikai megközelítés: az erőszak-alkalmazás törvényessége; legitimitása.

(Humanitárius akciók: intervenció gyakorlata.) � Az elemzési szint konstituálja a tárgyat. Politika meghatározása:� Easton: különböző értékek elosztása; értékallokáció (jólét; biztonság; hatalom; presztízs).

Ez a nemzetközi rendszerben de facto valósul meg; nemzetállami szinten de jure értékelosztás történik.

� Nemzeti politikák � Nemzetközi politika: több állam politikájának interakciója

4

� Transznacionális politika: nemcsak az államok között van külpolitikai viszony; növekszik a társadalmi szereplők jelentőssége („társadalmasodik a külpolitika”).

5. 4 fő elmélet

1. Idealizmus: pozitív emberkép (a felvilágosodás racionalizmusa); optimizmus; elérhető abéke állapota (egyeztetéssel); léteznek univerzális emberi jogok; Pareto-hatékony; nincs globális erőszak-monopólium – korlátozható az anarchia

2. Realizmus: pesszimista emberkép (lásd Machiavelli). Kooperáció helyett önsegély (az államok magukra vannak utalva, nem számíthatnak a nemzetközi rendre). Minden állam a hegemónia elérésére törekszik. Zéró összegű játék; a legkevésbé rossz megoldásra kell törekedni.

3. Institucionalizmus: az intézmények önálló szerepét hangsúlyozza. Ez egy köztes elmélet: a kooperáció alapja az önérdek (realizmus), és ez konfliktust jelent; létezik viszonyt kooperáció is (idealizmus) → tehát mindkettőt elképzelhetőnek tartja.

4. Strukturalizmus: neomarxista – a nemzetközi kapcsolatok anyagi viszonyaiból kell kiindulni. A nemzetközi rendszerben alapvető egyenlőtlenség van. Az önsegély egyes országok dominanciájához vezetett. Nem tartja kizárhatónak a kooperációt; igazi kooperáció azonban csak egyenlő felek között lehetséges. A háború nem feltétlen negatív; van emancipáló hatása (háború okainak megszüntetése: egyenlőtlenség felszámolása).

A vesztfáliai államrendszer kialakulása 3 funkció: · Normát közvetít; hogyan kell az államokat irányítani; cselekvési utasítás · Fogalmak összefoglalása: homogén politikai kultúra; nemzetközi egyensúlyi rendszer

(francia hatás) · Összehasonlító mérce: hogyan fejlődik a nemzetközi rendszer 1618-1648. 30 éves háború („a háborúk háborúja”) Jelentőssége:

- Létrejön egy államközpontú nemzetközi rendszer - Kialakulnak a nagyhatalmak, akik elismerik egymást - Első multinacionális békekonferencia - Középkori (vallási) háborúk – újkori háborúk (világi uralkodók békéje)

Ezelőtt: középkori univerzalizmus (Német-római Birodalom) – a kereszténység, mint ideológia szerepelt: Egy vallás, egy nyelv, egy világegység. 2 törekvés Európa megszervezésére:

- Univerzális világmonarchia; keresztény ideológia alapján - Kis politikai egységek létrehozatala (mikro szinten)

Az univerzalizmus birodalmi modellje:

pápa császár („makrokozmosz”)

de facto de jure (alattvalók) – vazallusi viszony (önállósodás) földosztás intermedier szint territoriális uralkodók

mikrokozmosz falvak; királyi városok

5

Probléma: nem igazán volt szuverenitása a pápának és a császárnak. A szuverenitás egyre inkább felparcellázódott. Folyamat: az egyes területek egyre inkább önállósodnak, amiből majd kialakulnak az államok. Mikro szint: lojalitás csak a középszint felé érvényesül. Ez a modell az állandó bomlás folyamatában volt – ami a felbomlást felgyorsította: · A vallási vezetők, mint birtokosok – eretnek mozgalmak, a világegyház ellen · Technológiai fejlődés: lőpor; könyvnyomtatás → nagyobb mobilitás · Távolsági kereskedelem · Kereskedelem pénzben; a bartell felváltása · Nagy földrajzi felfedezések · A vallás és politika viszony megváltozik: a vallás primátusa megszűnik a politika felett.

Richelieu: a nagy Habsburg Birodalom kialakulása ellen – szövetséget kötött a protestánsokkal, ezzel a politika céljai alá rendelte a vallást. Megjelenik az államérdek (raison d’etat) fogalma megjelenik.

Új folyamat: territoriális szinten folynak háborúk. � Erőszak államosítása � A háború a központi hatalom döntésének következménye � Megszűnik a vallás univerzalizmusa: Augsburg – Akié a föld, azé a vallás. II. ELŐADÁS Kiss J. László A modern államközpontú nemzetközi rendszer Referenciapont: a keresztény Európa; a Német-Római Császárság (NRCS); a középkori keresztény erkölcs. Birodalmi modell (NRCS): � A világ egységes, univerzális – ennek jellemzői a keresztény egyház és a latin nyelv.

Napóleon 1806-os hadjáratával az NRCS fikciója is megszűnik � A középkori ordo-gondolat (rend), ami egy teologikus rendet jelentett. A hűbéri rendszer

csúcsán a pápa és a császár áll. Paradoxon: szuverenitás nélkül – állandóan a felbomlás állapotában volt. A világi és egyházi hatalom összekeveredése ment végbe. A tér és idő forradalma alapvetően változtatott a helyzeten. A fejlődés az agrárius térből amerkantilista térbe ment át. Machiavelli: a politikai cselekvés autonóm cselekvés. 1555. Augsburgi vallásbéke: az oszthatatlan kereszténység oszthatóvá válik. Az egyház alárendelődik a politikának (Richelieu etatizmusa). Franciaországban az államérdek lesz a politika vezérfonala, míg a Habsburgok a jezsuita tanácsadóknak köszönhetően vallásos, konzervatív vonalat követnek. Ez az ellentét csúcsosodik ki a 30 éves háborúban. A felfedezések kora kitágítja az európai univerzalizmust: az államok kifelé elhatárolódnak, befelé centralizálódnak. � A 17. századra megszűnik az egységes, univerzális keresztény egyház. Kialakulnak a

nemzeti egyházak; territorializálódnak az egyházak (korábban nem volt jelentőssége a territóriumoknak). Az új hatalmi rendszer legfőbb forrása a territóriumok felett szerzett hatalom.

� Erőszak alkalmazása – államosítása; centralizálása; monopolizálódása. Fehde: középkori magánháborúk a hatalmi centrumok között. Krieg: államilag szervezett háború – az

6

uralkodó kompetenciája a béke és a háború kérdése, a biztonság biztosítása (high politics). A politikai kérdésekben is racionalizálódás megy végbe.

� Lojalitás kérdése: kihez kell lojálisnak lenni: 1. a nagyobb területi egység territoriális hatalmához; 2. a pápához és a császárhoz. Tehát jelen van a lojalitás pluralitása, de lényegében az uralkodóhoz kell lojálisnak lenni → egyértelmű lojalitási viszonyok kialakulása.

� Államérdek: a politikai cselekvés racionális normává válik. Az állam fenntartása a legfontosabb politikai normává válik. A legfőbb érdek az állam fennmaradása a nemzetközi rendszerben. Az államhoz való tartozás jelenti a rendet, a hierarchiát. Morális parancs: a keresztény erkölcs és a mindennapi erkölcs felett áll az államérdek. A politikai hatalom racionalizálódik és elveszti a személyes jellegét.

A vesztfáliai rendszer jellemzése – 3 rendezőelv: 1) Territorialitás:

- A hatalom forrása a territórium lesz. - Az államok világos határokkal rendelkeznek, az államon belül de jure erőszak-

monopólium - A kongurencia elve: a terület, az állam és a nép egy egységet alkot

2) Szuverenitás: az állam magánál nagyobb egységet magán kívül nem ismer el, sem az államon kívül; sem az államon belül. Az uralkodó maga a törvényhozó.

3) Legalitás: a szuverén államok egymás között egyenrangúak, mérettől függetlenül. A nemzetközi jog; a diplomácia kialakulása ehhez kötődik. Grotius: a nemzetközi jog alapjait megveti (a háború joga) – az erőszak alkalmazását a jogrenddel összeegyezteti. A háború joga a szuverenitás szélsőséges megnyilvánulása. Egyéb: a tenger és a szél mindenkié. Ki az ellenség és ki a barát? → ennek maghatározása az államot jelentő uralkodó feladata volt – állandó bürokrácia és állandó hadsereg. Külpolitika primátusa: az államra fenyegetés a nemzetközi térben van – az állam fennmaradása megkérdőjeleződik. A bel- és külpolitika között éles különbség alakult ki. A külpolitika az össztársadalmi érdekeket jeleníti meg; tárgya a fragmentált, decentralizált világ. A belpolitika eszközei sokkal korlátozottabbak; tárgya a centralizált, integrált társadalom. A merkantilizmus ideológiája: Az államépítés legfontosabb ideológiája; nemcsak gazdaságpolitika. • Külpolitika: annál hatékonyabb, minél inkább biztosítja az állam függetlenségét a többi

államtól. • A gazdaság és a politika egymástól elválaszthatatlan – hatalom összpontosítása. • A gazdaság fő fokmérője a nemesfémek felhalmozása – ezek mennyisége konstans;

konfliktusos jelleget hordoz magában (kereskedelmi kapcsolatok és háborúk). • A politika legfontosabb feladata az erőforrások összpontosítása • Autarkia és autonómia: függetlenség → hódítás → autarkia. Az állandó expanzió a

szuverenitás egy szintje. Hatalmi egyensúly (balance of power): az angol politikai gondolkodásból jön. Hogyan lehet megmagyarázni az államok viselkedését a nemzetközi rendszerben? - Az államrendszernek van egy sajátos önszabályozása – a többi állam szövetséget

(ellenhatalmat) hoz létre. Minden állam hegemóniára törekszik, de egyik se tudja igazán megvalósítani.

- Rugalmas rendszer, a szövetségkötésnek nagy tárháza van. - Konzervatív, status quo orientált politika – területi határok befagyasztása.

7

A vesztfáliai rendszer sajátosságai: � Világi hatalmak békekötése. Európa közepe – francia érdekek: Habsburg Birodalom

visszaszorítása; független Svájc; Németország megosztása. � A nemzetközi rendszer dekoncentrált legyen. � A nagyhatalmak nem érintkeznek: Európa közepén ütközőzóna. Hosszú háborúk: lassú mozgósítás – alacsony intenzitású konfliktusok; nincsenek kontinentális háborúk. A nemzetközi rendszer modernizációja

Archaikus modell – 1648. előtt

Hierarchikus modell (ókor): a vallás összetartó erőállandó expanzió

-------------------------------------- Non-hierarchikus modell (görög városállamok kapcsolata) 2 szükséglet:

· Migránsok – új államok: biztosítani kell az összeköttetést · A mezőgazdasági háttérről gondoskodni kell

Ezért kell a diplomácia (azonos súlyok) -------------------------------------- Vezető hatalom Imperiális kapcsolatok – II. vh. utáni Szu. is A szatellit államok között nincsenek horizontális kapcsolatok

Szatellit államok --------------------------------

Hegemón modell: vannak interakciók horizontálisan USA – európai integráció (a hidegháború alatt) --------------------------------

Hatalmi piramis – középkori hűbéresség → biliárdgolyó modell

---------------------------------- Vesztfáliai államrendszer: pókháló modell

IGD Á: államok (Wolfers: biliárdgolyók) szuverenitás: fizikai állandó Á1 Á2 T: társadalmi kapcsolatok Modernizáció: komplex nemzetközi rendszer szereplők pluralizmusa T1 T2

Vannak nem állami szereplők; nemzetközi szervezetek (NGO)

8

→ multinacionális vállalatok; államnélküli szervezetek (PFSZ); civiltársadalmi csoportok Több szereplő → változnak az interakciók Transznacionális kapcsolatok: minden olyan interakció, ahol az államon kívül legalább egy szereplő nem állami szereplő.-------------------------------------

Á1 Á2 Modernizáció: az államok áthatják egymást -------------------------------------

Rosencrance: Trading State - Territoriális, bürokratikus állam - Új kereskedelmi állam – ez jelenti a modernizációt: a terület és a hatalom szétválik

egymástól; az államok funkcionálisan különböznek egymástól – világgazdasági munka-megosztás. Hatalmi rendezőelv: terület – hódítani akarnak.

Modernizáció: a kétfajta állam kialakulása A modernizáció nem egy lineáris folyamat; nem az egyidejűségek egyidejűsége. 4 alrendszer – fejlődési tendenciák:1. Atlanti régió: Nyugat-Európa és az USA (demokratikus berendezkedés; sajátos

érdekközösség) 2. Nagy ázsiai országok: India; Kína; Japán (19. századtól fejlődés) – nagy beruházások,

katonai területen → feltörekvő nagyhatalmak 3. Közel-keletirendszer: prevesztfáliai – vesztfáliai egyben. Reciprok elismerési folyamat a

vesztfáliai rendszerben. 4. Afrikai államok: mesterséges határok; nincs nemzetfejlődés. Nagyfokú heterogenitás; nem

működik a legitim erőszak-monopólium. Többféle szemlélet: · Premodern – államiság előtti · Modern – homogén nemzet · Posztmodern – az állami szuverenitást megosztják az integrációval – még intenzívebb Modernizáció: különböző formák egyidejűleg; nem lineáris folyamat. Kétfajta integráció – kettős struktúra:� Nemzetállami, territoriális integráció: nemzetállamok; vesztfáliai rendszer � Nem állami, nem politikai integráció: gazdasági/ társadalmi világ. Szervezése nem állami,

territoriális, politikai – létezik egy magánintegráció: funkcionális politikai integráció; globális magánszereplőkkel.

Probléma: a két világ Két elméleti megközelítés:- Rosenau: a két világ – állam centrikus és multi-centrikus világ (nem állami). A kettő

között erős kölcsönhatás van. - Czempiel: az államok világának fogyása; a határok elmosódnak → világtársadalom Világgazdasági folyamatok; interdependencia és összefonódás- A globális magánszereplők döntései egyre inkább érintik az állami szereplők döntéseit. Gazdaságföldrajz: erőforrások elosztása

9

Beck: rizikó világtársadalomban élünk – egyre több kockázat, amit nem tudunk megoldani. III. ELŐADÁS Kiss J. László A nemzetközi rendszer komplexitása meg növekedett; többszereplőssé vált (civiltársadalom; NGO). A modernizáció, ami ezt eredményezte, nem lineáris folyamat, hanem többfajta nemzetközi alrendszere van. Globalizáció: „távoli szomszédság”: minden állam egymás közvetlen szomszédja. „Egyetlen hely”: a távolságoknak nincsen szerepe. Az államok áthatják egymást; a modernizáció feltöri a távolság kemény héját. A távoli eseményeket a magunk egyidejűségében éljük meg. Alapja a territoriálisan megszervezett államok léte. � Kongluencia: a politikai és nem politikai terek egybevágósága � Inkongluencia: meg nem egyezés – túlnyúlnak az államok a nemzeti, területi határokon. � Denacionalizálódás: túlterjednek a határokon, de nem globális jellegűek. A globalizáció a kultúra; a gazdaság és a kereskedelem új földrajzi elrendezése (ellenföldrajz – transzterritoriális). A globalizációban vannak ellentétes folyamatok (pl. glokalizáció; fragmegráció). Ennek hatása: a külpolitika és belpolitika közötti éles határvonal megszűnik. /international + domestic → intermestic/. A nemzetközi rendszerben egy homogenizálódási folyamat megy végbe. Sok szereplő: világtársadalom koncepció (nagyfokú összefonódás); nemzetközi társadalom – az állami és nem állami szereplők egyidejűleg. A világpolitika privatizálódik: az ENSZ együttműködik a multikkal (pl. CNN) + NGO-k szerepe. Problémák:Fukuyama: a parlamenti demokráciának és a piacgazdaságnak nincsen alternatívája – ez egy evolúciós szakasz vége. Egyfajta triumphializmust képvisel, de ez nem áll összhangban a 90-es évekre jellemző feszültségekkel, amelyek a liberális demokrácia problémáiból erednek. Demokrácia fenyegetése: a nemzeti keretek túlhaladása; a területi demokrácia nem tud érvényesülni. A politikai közösségek a területekhez kötődtek (tér és távolság), ezek homogén politikai közösségek voltak (nemzeti identitás). A globalizáció megbontja a nemzeti kereteket. A gazdasági kapcsolatok dematerializálódnak; absztrakttá válnak. A politikai közösségek léte kérdésessé vált (ebbe születünk bele); az öröklött közösségek mellett funkcionális közösségek hozhatók létre (kommunikációs eszközök segítségével). 2 fontos kérdés:

- Az irányítás, a kormányzás kérdése - A territoriális demokrácia lehetősége

A multinacionális vállalatok nem politikai szereplők, de a döntéseik igen, mert ezek területileg visszaható döntések. A kormányok működése olyan dolgoktól függ, amely felett nem rendelkezhetnek. Ez a határokon átnyúló irányítás; az internacionális kormányzás kísérlete – nemzetközi szervezetek, integráció: ez nem megválasztott; demokratikus deficit. [EU: nincs európai állam; nép.] Az államon belüli cselekvőképesség elvesztése – internacionális kormányzás (a demokrácia nem ellenőrizhető). � Global governance – világméretű kormányzás – állami és nem állami együttműködés � Governance without state – kormányzás, államok nélkül

10

David Held: kozmopolita demokrácia – a felelősség újra meghatározása; regionális és globális parlamentek szerepe. Nye: elektronikus feudalizmus – a nemzetállamhoz kell lojálisnak lenni; internacionális keretek között többfajta lojalitás létezik (EU: többszintű szervezet). Új állam réason: az államok egymással megállapodásokat kötnek, hogy a saját társadalmuktól függetlenné váljanak. A globalizáció iskolái: 1) Hiperglobalisták: a nemzetállam, mint szabályozó keret a globális versennyel szemben

alulmaradt – posztvesztfáliai rendszer 2) Szkeptikusok: „nincs új a nap alatt” – tágulási folyamat; az állam irányítóképessége

növekedett. 3) Transzformácionalisták: új jelenségekkel állunk szemben, amely folyamat a 80-as, 90-es

évektől felgyorsult a technikai fejlődésnek köszönhető. A társadalomnak és az államnak alkalmazkodnia kell. A transzformációnak mi lesz a vége? – erre nincs válasz

Hidegháború: a globalizáció óriási szerepet vállalt a felbomlásában. NATO + új világgazdasági rendszer → globalizáció (keleten is törekvések, de sikertelenek) A vesztfáliai rendszer alternatívái

Ideológia Szereplő Szuverenitás Béke és háború Kül- és belpolitika Diplomácia

Vesztfáliai rendszer

területi (nemzet)

állam; antiinter-

nacionalizmus

territoriális szuverenitás

merkantilizmus; nulla összegű játék

külpolitika primátusa

államérdek képviselete

Liberalizmus egyén és társadalom

funkcionális szuverenitás - nemzetközi

kereskedelem (máshoz is lojális)

A háború diszfunkcionális;

konfliktus lerombolása

belpolitika primátusa;

demokratikus béke

demokratikus értékek védelme;

erőszakalkalmazás ellen; megjelenik a

gazdasági diplomácia

Marxizmus - leninizmus osztály világforradalom

megvalósítása

A háború létjogosultsága

természetes

a belpolitika lényeges; a

külpolitika meg-hosszabbítása

missziótudat

Nacionalizmus nemzetállam territoriális

A háború elkerülhetetlen; a

fejlődés új dimenziója

külpolitika primátusa, a növekedési feltételek

biztosítására

érdekorientált; önérdekkövető; anemzetközi status

quo megkérdőjelezése

Politikai liberalizmus: • Az egyén és a társadalom a főszereplő• Merkantilizmus: egységes belső piac; nincs partikularizmus. 3. rend: polgárság – az

államhoz lojális (a rend és az egyén összeegyeztethetetlen); a nemzetközi kereskedelemben a partnerekhez kell lojálisnak lenni.

• Liberális kritika: nincs helye az egyéni szabadságnak

11

• Locke: a rend és a politikai szabadság összeegyeztethető. Smith: egyén – szabadpiac (szabad kereskedelem; konföderáció). A politika és a gazdaság egymással párhuzamos, de különálló szféra. A piac csak eszköz a jóléthez. A hatalom és a jólét nem véges, hanem az egyén képes azt gyarapítani:

· Kereskedelmi kapcsolatot, a nemzetközi szabad-kereskedelem keretében, a magánszereplők között

· Sajátos a külpolitika és a diplomácia: kereskedelem és gazdaság; anyagi javak gyarapítása. (1713. utrechti béke – kereskedelmi fejezet)

Marxizmus – leninizmus � Internacionalista – világméretű integráció. Államnélküli világtársadalom; nemzetállamok

túlhaladása. � Kettős támadás: abszolutizmus és liberalizmus (de ez sem szüntette meg a háborúkat).

Iparosodás: a gazdaság elosztása egyenlőtlen; az egyenlőtlenség (kizsákmányolás) okozza a társadalmi és nemzeti konfliktusokat.

� Osztály: transznacionális kategória [Manchesteri kapitalizmus leírása – keletre helyeződött át: hiányoztak az objektív feltételek, ezt erőszakkal próbálták pótolni.] Az osztály transznacionalitásából adódik a kettős lojalitási igény.

� Az elméletet önmagára nem alkalmazta; tudományos totalitás. Amennyiben a háború az ellentét felszámolásához vezet, akkor ez egy igazságos háború – ez az univerzális emberiség kialakulásához vezet. A háború és béke alárendelődik a világforradalomnak.

� 1917. állami ideológia lett – sajátos diplomáciai szemlélet. Jaltai vagy Rigai állam (ideológia, aminek állama van). A külpolitika kettős természete:

· nagyhatalom – biztonsági szükségletek · pártpolitikai dimenzió: SZKP – a világforradalom megvalósítása. A diplomácia

ezért missziótudattal itatódik át: átmeneti; szükségszerű feladat. � Lenin: monopol-kapitalizmus; imperializmus elmélet (neomarxizmus). Ez az elmélet az

univerzalizmus felé vezet, ahogy a liberalizmus is. Nacionalizmus: ∗ 19. századi, megkésett nemzetállamok. ∗ Ez az elmélet antiinternacionalista; neomerkantilista. ∗ A külpolitika alapvető funkciója nem változott. Iparosodás következménye: új hatalmi

tényező; új verseny. ∗ Vita a brit diplomáciával (Manchesteri kapitalizmus). Friedrich List: a liberalizmus egy

angol stratégia; a szabad-kereskedelem álcázott kapitalizmus. A legnagyobb állam nyer rajta a legtöbbet – Anglia komparatív előnyét emeli ki. Ez tehát egy antiliberalista elmélet, amivel Smith-t bírálja.

∗ Az állam szerepe a fejlődés tekintetében – protekcionizmus. Fő konfliktus: az emberi fejlődés inherens része; a háború elkerülhetetlen.

∗ Külpolitika: a növekedés és az ipar fejlődésének biztosítása. Ennek eszközei: protekcionizmus; a kialakuló belső piac. A háború hozzátartozik az ipar fejlődéséhez; a hadiipar is modernizál.

∗ Ez az aktív, etatista iparpolitika – a növekedés igazságos hányadának biztosítása érdekében.

IV. ELŐADÁS Kiss J. László

12

Realizmus Morgenthau: Conflict among nations (Konfliktus a nemzetek között) – a diszciplína Bibliája Morgenthau célja az volt, hogy egy valóságos tudományt hozzon létre. Az új tudomány kiindulása: nem az érdekazonosságból, hanem a meglévő, konkrét tényekbőlkell kiindulni. A liberalizmus globális érdekközösségből, érdekharmóniából vezetett le elvárásokat a nemzetközi stabilitás és béke kialakításának szempontjából. Morgenthau szerint nem ebből, nem a nemzetközi intézményekből kell kiindulni, hanem ami létezik – nemzeti érdek; nemzet, v. állam; nemzeti biztonság (nem kollektív, nem globális biztonság). A realizmus elméleti forrásai:� Carr: The Twenty Years’ Crisis

· Szakítani kell az érdekközösség- és harmónia ideákkal · A nemzeti érdekek szolgálata a fő cél · Minden politika végső soron hatalompolitika · Közvélemény; propaganda; ideológia az ok, ahol az államok nemzetközi szinten

több befolyást akarnak · El kell fogadni azt a realitást, ami van · Liberalizmus/ idealizmus: a jognak és a morálnak tulajdonított jelentősséget

� Niebuhr: az USA-ban lévő német társadalomtudós nemzedékből· Keresztény realizmus; meghatározó az emberképe · Az ember többre törekszik, mint amennyit valójában képes elérni. Az ember mindig

a rossz hajlamait követi; cselekvését a „szent önzés” (=egoizmus) határozza meg. Jellemző + az uralkodás vágya is.

· Az embert sajátos pluralizmus jellemzi: 1. képesek vagyunk ideális elképzeléseket megvalósítani; 2. képtelenek vagyunk ezeket az ideális elképzeléseket a valóságban megvalósítani, és ha megvalósítjuk, akkor az csak erőszak által lehetséges.

· Egy állandó veszély van, hogy a legszebb ideáljainkat lényegében a hatalompolitika eszközeként, a partikuláris (rész-) érdekek szolgálatára használjuk fel.

· A politikai cselekvés alapvető motívuma az önzés, a hatalomra való törekvés – az ember magatartását ez a beállítottság racionalizálja (racionális egoizmus). És az államok magatartása is hasonló ehhez.

� Max Weber: · Megértő szociológiai felfogás: tényeket állapít meg, és a tényeknek értelmet

tulajdonít. (cél-racionális; érték-racionális) · Felelősség etika: nem arra törekszünk, hogy a legszebb eszményeket megvalósítsuk,

hiszen ez immorális, nem etikus. Azt kell szem előtt tartani, hogy a cselekvésünknek mi a következménye – ez a felelősségteljes viselkedés.

Morgenthau: 40-es évek második fele � Ami meghatározta ezt a társadalmi klímát, az az illúzióvesztés volt. Korábban azt

állították, hogy egy nemzetközi rendszer létezik – a hidegháború léte ennek az elméletnek a képviselőit defenzívába szorította. (New Deal elleni támadás – kemény bírálatok). Felléptek a nyitott társadalom ellenségei is (Popper; Hegel). Hayek: A rabszolgasághoz/ A szolgasághoz. Totalitarizmus eredete (racionalizmus ~ szocializmus)

� Fontos momentum volt a megbékülési politika csalódásai. 1. Chamberlain eredetileg azt gondolta, hogy lehetne teljesíteni Hitler követeléseit, és azzal elkerülhető lett volna a háború (?). 2. George Kennan távirata: nem lehetséges Sztálinnal a békés együttműködés. 3. Churchill fultoni beszéde. 4. 1947-ban Paul Lindsey – NSC 68. határozata: a feltartóztatási politika.

Klasszikus realizmus 3S elve: statism; self-help; survival

13

� Statism – államizmus: A nemzetközi rendszer decentralizált; államokból áll. Az államok autonóm és homogén szereplők, ők az alapegység. Az egyes államok részérdekei konkurálnak egymással. Ez a rendszer az erőszak alkalmazás nélkül elképzelhetetlen. Az erőszaknak van egy belső, és egy külső része: - Az államon belül legitim, törvényes erőszak-monopólium (de jure) - Az államon kívül minden állam által elfogadott döntőbíró biztonságot teremt (de facto)

� Self-help – önsegély: mivel nincs egy nemzetközi, legitim erőszak-monopólium (világállam, vagy világkormány), ezért minden állam saját magára van utalva.

� Survival: az állam fennmaradása, túlélése. Az államok cselekvésének legfontosabb eleme (high politics) a biztonság; az állam fennmaradásának biztosítása.

A realizmus legjobb leírása Morgenthau könyve – a realizmus elméletfelfogása:A tudománynak (a nemzetközi politika elméletének) is az a feladata, hogy tényeket állapítson meg (Weber) és a tényeknek értelmet kölcsönözzön. A külpolitika megértéséhez mérlegelni kell a politikai cselekvések következményeit. Morgenthau elmélete: képzeljük magunkat egy döntéshozó helyébe. Ennek a döntéshozónak meghatározott külpolitikai problémákat, meghatározott előfeltételek között kell megoldania. Kérdés: Milyen elképzelhető alternatívák állnak a döntéshozó előtt? → A döntéshozó a legjobb alternatívát próbálja választani. Legjobb alternatíva: ha a költségeinket csökkentjük, és a hasznunkat maximalizáljuk. Amikor kiválasztjuk azt a döntést, ami ennek megfelel, azt szembeállítjuk a valóságos döntéssel. Az ideális döntést szembeállítjuk azzal, ahogy a döntés a valóságban végbemegy. Racionális döntés – tények és következmények. Minden körülmények között létezik a külpolitikai döntéshozatalban egy racionális, optimális döntés. A külpolitikai cselekvés objektív értéke tulajdonképpen a hatalom-maximalizálásként felfogott érdek. Nemzetközi hatalompolitika: Ideális döntések (rational choice); legjobb hipotézisek tényleges döntés összekötő kapocs: a hatalom növeléseként felfogott nemzeti érdek Eszerint: a külpolitikában a legfontosabb cél a hatalom felhalmozása – ez tekinthető racionális cselekvésnek, döntésnek. A legfontosabb cél a nemzetközi politikában az állam hatalmának növelése. Morgenthau könyvében a hatalom meghatározása nem egyértelmű. Különbözőmeghatározások: ∗ Általában: az ember uralma egy másik ember felett ∗ Morgenthau: a hatalomfogalom annyira magától értetődik (univerzális, egyetemes jellege

van térben és időben), annyira mindennapi tapasztalati tényeken alapul, hogy ezt nem is lehet részletesen meghatározni.

Az emberi természet, amelyben a politikai törvényszerűségek gyökereznek, a kínai, indiai és görög filozófusok fáradozásai óta tulajdonképpen ennek a törvénynek az elismerését tekintve nem változott. A hatalom növeléseként felfogott érdek az, ami a meghatározó a politikai cselekvésben. Morgenthau hangsúlyozza azt, hogy a politikának sajátos öntörvénye van (~ közgazdaságtan; jog; morál). A politikai realista úgy teszi fel a kérdést, hogy ezek a javak a politikának milyen kihatása van az állam hatalmának a csökkenésére/ ez az állam hatalmát a politika mikéntje befolyásolja. A külpolitikát egy olyan cselekvésnek tartja, ami egy cél-racionális cselekvés, tehát tulajdonképpen a megfelelő eszközöket társítjuk a cél eléréséhez, és az eredmény lényegében a hatalomnak a növelése, a hatalomként felfogott érdekeknek a megvalósítása.

14

Sokat merít Hobbes és Machiavelli munkásságából. Kérdés: Ez a felfogás összeegyeztethető-e a morállal? → Ez egy cél-racionális cselekvés – hogyan egyeztethető össze a morális cselekedettel? Morgenthau: ez az elmélet nemcsak megérteni és megmagyarázni akarja a külpolitikai cselekvést, hanem konkrét, cselekvést vezető tanácsot is akar adni; konkrét ajánlásokat akar adni a politikusoknak, hogy hogyan kell a politikai cselekvést megvalósítani. Ezért tehát normatív elmélet is. Nincsen politikai cselekvés anélkül, hogy a politikai következményeit a cselekvésnek nem gondolnánk át. A racionalitás és a cselekvéseink következményeinek felfogása, számbavétele a politikai cselekvésnek egy konkrét felvétele. Válasz: szerinte ez összeegyeztethető a morállal! A morális cselekedet, amennyiben politikai cselekedet az, hogy racionálisan döntünk, és megnézzük, hogy a döntéseinknek milyen következményei vannak. Ez a fajta kiindulás erőteljesen bírálja azokat a felfogásokat (liberális internacionalizmus; idealizmus), amelyek abból indulnak ki, hogy van egyfajta univerzális, morális mérce, amit meg kell valósítani. Ez egyenesen immorális. Az univerzális elvek azok mindig valamifajta konkrét hatalompolitikai célt szolgálnak. A morális cselekedet az, ha racionálisan döntünk, racionális elvek alapján, és a figyelembe vesszük a döntéseink lehetséges következményét. � A hatalom kérdését és a felelősségetikát kapcsolja össze. A hatalom felelősségteljes használata a fontos. A hatalom nagyon fontos kategória a diplomáciában, és az igazi, morális diplomácia az, ami a hatalom felelősségteljes használatából indul ki, figyelembe véve a hatalom felhasználás következményeit. � A hatalom nagyon fontos eleme a nemzetközi rend kialakításának. A hatalommal szemben ellenhatalmat kell létrehozni, hogy a nemzetközi rendszer stabil és békés legyen. � Ebben a Morgenthau-féle elképzelésben még a hatalmi egyensúly elképzelések nem játszanak döntő szerepet. Alapvetően a hatalom morális felfogásából indul ki; a racionális hatalomfelfogás és a hatalom alkalmazásának következményeinek a számba vétele önmagában a moralitást feltétlenül kielégíti. � A politikai cselekvés morális jelentőssége, következményei és morális törvényei között lehet egyfajta korreláció. � A politika területén egy új morál van. Machiavelli: nem alkalmazható a keresztény erkölcs a politika területén, hanem a politika a szükségszerűségeknek a birodalma; ezek a szükségszerűségek más követelményeket támasztanak. Az univerzális elvekkel szemben mindig azt kell elemezni, hogy itt és most milyen követelményeknek kell eleget tenni. Univerzális morális etikai parancsok nem fogadhatók el, a szituációnak megfelelően kell cselekedni. Az univerzális morális elvek alkalmazása veszélyes, hiszen ezek megvalósítása erőszakhoz vezet. � A morálnak sajátos instrumentális, eszközjellegű politikai szerepe van; az emberi cselekvésnek az igazolására szolgál. � Morgenthau egy univerzális elvet ismer el, ami a belügyekbe való be nem avatkozás (1947-48.). � Az emberi természet sajátos módon pluralista. Az ember „többfajta”: gazdasági, politikai, morális, vallási ember. Az, hogy csak politikai ember, csak egy absztrakció. � A különböző elvek között sajátos konfliktusok jöhetnek létre. Morgenthau a klasszikus realizmust képviselte, tudományos alapokat teremtett a nemzetközi politikatudomány számára; inkább a külpolitika teóriáját próbálta kialakítani. De kellett az elméletnek revízió → 1979. Kenneth Waltz: A nemzetközi politika elmélete Neorealizmus; strukturális realizmus:

15

• Vannak olyan kiindulások, amiket átvesz az új elmélet, de vannak fizikai túllépések is – régi elméletek elutasítása.

• Az államok magatartását a biztonsági érdekek meghatározó jelleg befolyásolja. • A kooperációnak marginális szerepe van. • A saját önérdekeiket követő, versengő államok világa; homogén államok; Ø világkormány • Az államok egy állami bizonytalanságban élnek; nem tudhatják ki lesz holnap ellenség. 1979-ig sok minden történik: - 1973. olajárrobbanás – kihívás az elméletnek. A fejlett ipari országok függővé válnak a

fejlődőktől. → interdependencia iskola: a függőség nem egyirányú – a realista iskola magyarázó erejét bizonytalanná tette.

- 60-as évek fejlődése: a szemben állás politikája mellett megjelenik a részleges kooperáció politikája, az 1962-es kubai válságot követően. Megindulnak a fegyverkezési korlátozások. Klasszikus kelet-nyugati szembenállás: konfliktusos és kooperatív elemek. A klasszikus realizmus a rendszer konfliktusos jellegét hangsúlyozza – ez így kritikai nyomást jelent.

Tudománytörténeti kihívás: a 70-es években politikatudományi vita – Európában pozitivista vitának hívják; az USA-ban tradicionalizmusnak vagy klientizmusnak. Azt vizsgálják, hogy melyek azok a módszerek, amelyek a leginkább elfogadhatók ahhoz, hogy a nemzetközi politikatudomány még tudományosabb legyen. Tradicionalizmus: a hagyományos történettudomány, illetve jogtudomány elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék a tudományosság kritériumait. Klientizmus: a természettudományok fontosságát hangsúlyozza. A nemzetközi politikai elméletben is a kvantitatív, statisztikai, nem tudományos módszereket kell alkalmazni. → Rendszerelmélet nagyfokú elterjedése – strukturális realizmus 1945-1950 (60). nemzetközi rendszer: Európa – USA – SZU (lényegében 5-7 hatalom együttműködése alakítja ki) 50-60-as évek: dekolonizációs folyamat: megjelenik a nemzetközi szervezetekben. Komplex nemzetközi rendszer jön létre, nem lehet leírni néhány nagyhatalom szuverén döntése alapján. Egyik hatalom se rendelkezik korlátlanul meghatározó döntési szabadsággal. → Nem elég a nemzetközi politika megmagyarázására csak az államok vizsgálata.

Waltz: A nemzetközi politika elmélete � Az államok szintjén nem ismerhető meg a nemzetközi rendszer valóságos mozgása, dinamikája. Minden redukciós elméletet elutasít. Alkalmazni kell azt a felfogást, miszerint a nemzetközi rendszer struktúráját kell vizsgálni. � Ábra:

Nemzetállamok (unit level) – magatartásokat ezen a szinten – klasszikus realizmus Nemzetközi rendszer struktúrája – strukturális realizmus (Waltz)

Nemzetközi rendszer struktúrája – 3 elem: 1) Hierarchia – anarchia. Hierarchia: létezik egy legitim erőszak-monopólium az államon

belül, ezért hierarchikus. Mivel a nemzetközi rendszer nem rendelkezik ilyen erőszak-monopóliummal, ezért anarchikus. Az anarchiából a hierarchiába nincs átmenet; ez két különböző szféra.

2) Az államok (egységek) funkcionálisan differenciáltak, vagy nem differenciáltak (funkcionálisan azonosak vagy sem). Az államok funkcionálisan miben különböznek egymástól. Minden állam egy legitim erőszak-monopólium hiányában arra törekszik, hogy hatalmának felhalmozásával, érdekeinek maximalizálásával biztosítsa a nemzetközi

16

rendszerben a fennmaradását és biztonságát. → Az államok között funkcionális különbség nincs, a berendezkedést, a belpolitikai különbségeket a nemzetközi rendszer strukturális kényszerei semlegesítik. A strukturális kényszer az anarchia (ami nem zűrzavart jelent!). Az anarchia strukturálja az államok magatartását – érdekmaximalizáló; hatalommaximalizáló; biztonságmaximalizáló magatartást kíván megvalósítani. A nagyhatalmak jobban ellent tudnak állni a strukturális kényszereknek.

3) A hatalom, a képességek elrendeződése: a nemzetközi rendszerben a hatalom megosztása lehet multipoláris (sokközpontú); bipoláris (kétközpontú); unipoláris (egyközpontú).

� Az államok nem feltétlenül érintkeznek közvetlenül egymással; a struktúra közvetíti a kapcsolatot. A nemzetközi rendszer struktúrája hogyan hat az államok viselkedésére? → Biztonsági dilemma; hatalmi egyensúly. A strukturális realista elmélet hogyan magyarázza a kooperációt? � Az államok olyan rendszerben szocializálódnak, ahol a bizalmatlanság az uralkodó. Biztonsági dilemma: Az államok természetes viselkedése egy konfliktusos rendszerben, hogy önérdekeiket követve, saját biztonságukat növelik. Az egyik állam azon törekvése, hogy biztonsági szükségleteit növelje, kielégítse, a másik állam számára egy kihívás, aki ez által fenyegetve érzi magát. A másik állam természetes magatartása lesz, hogy próbálja növelni biztonsági érdekeit, hatalmát. Pl. egyirányú, unilaterális fegyverkezés – a másik államtól is ez lesz a válasz. Folyamat: látszólag az egyes államok biztonsága növekszik, de valójában az egész nemzetközi rendszer biztonsága egyre kisebb lesz – destabilizálódás. Az államok között egy önmagát állandóan indukáló, gerjesztő hatalmi konkurencia jön létre; az államok közötti kapcsolatokban a kölcsönös bizalmatlanság egy akció-reakció ciklust hoz létre. A bizony-talanság bizonytalanságot teremt. Végeredmény: instabil nemzetközi rendszer alakul ki. A fegyverkezési rendszer így egy nulla összegű játék. � Mindkét elmélet szerint alapvető sajátossága a nemzetközi rendszernek ez a biztonsági dilemma; ennek a legjobb megnyilvánulása a fegyverkezési verseny. Hogyan lehet ezt mérsékelni? → neoliberálisok: nemzetközi szervezetek, biztonsági rendszerekkel (ha egy állam belép, akkor elsajátít bizonyos normákat, és nem unilaterális politikát folytat). � Ez lehet akár gazdasági dilemma is (alapvető probléma: egyoldalú hatalom-felhalmozás) Neorealizmus: külpolitika – a hatalom felhalmozását ellensúlyozni kell (balancing) Fontos: milyen hatalmi eltolódások, átrétegződések jönnek létre a nemzetközi politikában, és hogyan lehet ezeket ellensúlyozni. → szövetségek és ellenszövetségek [1989. Mi változott? – nem változott az anarchikus jelleg] A nemzetközi kooperáció megmagyarázása: � A neorealizmus felfogásában a biztonságra való állandó törekvéssel és a biztonsági

érdekek egyoldalú felhalmozásával aligha egyeztethetők össze. Az önsegély-rendszer érvényesül.

� A neorealista elmélet 2 különleges esetet hangsúlyoz: � Kooperáció szövetségépítés útján: akkor kooperálnak, ha meg kell akadályozni egy

harmadik államot a hegemón törekvéseiben – ellenhatalom � „Hegemón stabilitás”: a nemzetközi rendszer működésében mindig egy vezető hatalom

játssza a szerepet; ez a vezető hatalom („rendszergazda”) vállalja a rendszer működésének a költségeit; ebből neki haszna is van és a rendszerben résztvevőtagoknak is biztonságot, prosperitást nyújt. Ha egy hegemón/ vezető hatalom kvázi megteremti az együttműködés lehetőségét; kollektív nemzetközi javakat állít elő annak érdekében, hogy a nemzetközi rendszer létrejöjjön. Vannak ún. free raider (potyautas)

17

államok, amelyek nem járulnak hozzá a rendszer költségeihez, de profitálnak a rendszer adta biztonságból; a kereskedelem prosperitásából. Amíg a hegemón hatalom felfelé ívelő pályán van, tolerálja a potyautasokat, de ha eszközei korlátozódnak; intézményei elhasználódnak, akkor kevésbé tolerálja, és arra kényszeríti őket, hogy járuljanak hozzá a rendszer költségeihez.

→ A nemzetközi szervezetek tényét sem tagadja, csak azt mondja, hogy a nagyhatalmak akkor hoztak létre nemzetközi szervezeteket, amikor ez megfelelt a nemzeti érdekeiknek. Liberalizmus: a nemzetközi munkamegosztás mindenki előnyére válik. Neorealista kritika: az előnyök, hasznok elosztása a nemzetközi kereskedelem révén nem egyenlő; a kereskedelmi kapcsolatokban a relatív nyereség a meghatározó, nem az abszolút nyereség. Minden résztvevő állam azt figyeli, hogy ki nyer többet. A béke, a stabilitás, a gazdasági összefonódás révén nem erősödik, hanem egyre inkább veszélyeztetve lehet, ha nincs stabilizáló hegemón hatalom. Waltz: a nemzetközi rendszer fejlődése: � Lehetséges a nemzetközi rendszerben a változás (change): ha az államoknak befolyásuk

van a hatalmi eszközöknek és forrásoknak az elosztására. � Átalakulás (transformation): a nemzetközi rendszerben megszűnik az anarchia, és ott is

hierarchia lesz; megvalósul a világállam. Scientizmus: antropológiai magyarázatok helyett a nemzetközi rendszer struktúrájának fogalma került előtérbe. Waltz analógiája: a nemzetközi politika és a konkuráló piacok viszonya. Minden szereplőnek a piacon tekintettel kell lennie azokra az üzenetekre és válaszokra, amelyek relevánsak. Versenyképes piacon: a közvetlen verseny kikapcsolásával az árak oly módon való befolyásolása, amely a szabad piacon nem jönne létre. SZU; USA: két nagy piaci óriás – a másikat szívesen kikapcsolnák; felismerés: sokkal jobb, ha mindketten megmaradnak a piacon és megpróbálják a versengést, az egymás közti viszonyaikat közösen szabályozni. A scientista nem klasszikus, nem történettudományi megközelítés – modern társadalomtudomány és természettudomány. Kritikai megjegyzések:1) Klasszikus realizmus – strukturális realizmus: ez a kiindulás ahistorikus; azt feltételezi,

hogy a nemzetközi rendszer működése az önérdekeiket követő és maximalizáló államok versengéséből áll, és így a jövő ugyanolyan, mint a múlt vagy a jelen. → Hegemónia ciklusok elmélete: a nemzetközi rendszer fejlődése nem egy időtlen anarchia, hanem a nemzetközi rendszer különböző történeti fázisaiban mindig felemelkedik egy-egy állam, aki a hegemón stabilizátor, és ilyen hegemónia ciklusok keretében lényegében létrehozza azt a történelmi formát, ahol a kooperáció megvalósul. Neorealizmus: történetiség!

- Technológiai eredmények (Portugália; Hollandia; USA) - Meg tudták határozni a nemzetközi rendszer szabályait és költségeit; képesek voltak

ezeket a szabályokat betartani. → változó hegemón hatalom ciklusa. 2) 1973. után a gazdasági kérdések felértékelődése: neorealizmus vagy strukturális realizmus → gazdasági realizmus. Egy államnak módosítani kell a saját gazdaságának fenntartásához (ahhoz, hogy minél nagyobb piaci hányadot szakítson ki magának) az állam nyersanyagokkal, energiahordozókkal való ellátását. Önálló diszciplína: international political economy

3) Az államok és a nemzetközi struktúra egység és a nemzetközi rendszer struktúrájának a viszonya. Klasszikus realizmus: a nemzetközi rendszer struktúrája meghatározó; ebbőlvezetjük le az államok magatartását. Konstruktivista: az állam és a nemzetközi rendszer struktúrája között nem egyirányú, evolutív meghatározottság van, hanem kölcsönhatás érvényesül, és ez határozza meg az állam magatartását. (Ez volt eddig az 1. vita!)

18

2. vita: ismeretelméleti vita: tradicionalizmus vs. scientizmus (angolszász) Behaviorizmus: „behaviorista fordulat” → A pszichológiában; pedagógiatudományban irányzat, ami szemben áll a mély lélektani pszichológiával. Mindenfajta pszichológiai jelenség empirikus; közvetlenül érzékelhető jelenségekre akarja visszavezetni. Érzékelhető jelenség: akció-reakció; inger-reakció A pszichológia elképzelései is bekerültek a nemzetközi politika elméletébe; válasz arra, hogy hogyan lehet még tudományosabbá tenni. [A neorealizmus a struktúrával és a piacelmélettel magyarázza a tudományosságot.] 50-es évek: nem klasszikus társadalomtudományok beáramlása. Hogyan lehet egzakt tudománnyá tenni a politikatudományt? Pl. kvantitatív elemzések; új elméleti módszerek. Európában is jelentkezett ez a vita: pozitivizmus – módszertani vita. Minden elméletnek legalább 4 funkciónak kell eleget tennie:

· Leírja a tényeket · Magyarázza a tényeket · Cselekvési utasítást ad · Prognosztizáló lehetőséget teremt

� Erről folyik a vita az 50-es években. Az elmélet alkotásánál azokat a módszereket kell előnyben részesíteni, amelyek a nem klasszikus társadalomtudományban, főként a természettudományban vannak meg. Le kell írni, és meg kell figyelni a valóságot. Scientista kiindulás: szellemi; történettudományi módszerek – tudománytalanság. Természettudomány: induktív megfigyelés; sok tapasztalati tény; adatok gyűjtése. Ez a Chicagoi Egyetemen indul el – háborúk statisztikai összehasonlítása. V. ELŐADÁS Kiss J. László 2. vita: scientizmus – tradicionalizmus vitája � Elméletben nem annyira a világképeket érintette, hogy hogyan nézzük a világot

(realizmus – idealizmus vita; ontológiai vita), alapvetően egy ismeretelméleti vita: milyen módszereket lehet alkalmazni a nemzetközi politikai rendszerre, a politikatudomány tekintetében.

� A tradicionalizmus azon kutatók és teoretikusok módszere volt, akik a nemzetközi kapcsolatok diszciplínáját önállóan művelték. Ezek a kutatók alapvetően a tradicionalista módszerek hívei voltak, ezek a hagyományos módszerek a történelemtudomány; a politika elmélet; az eszmetörténet; a diplomáciatörténet. Hermeneutika: „az értelmezés művészete” – különböző szövegekből hogyan lehet bizonyosfajta tudományos következtetéseket, magyarázatokat levonni. 1919. után vált ez a diszciplína önálló akadémiai diszciplínává; ezek a tradicionális megközelítések voltak jelentősek.

� Az 50-es években elindul egy olyan folyamat, ami a diszciplínának egyfajta professzionalizálódását jelenti, és ennek keretében történik a scientista/ behaviorista fordulat – megjelentek azok a nem szellemtudományi irányzatok, amelyek egy másfajta tudományfelfogást képviseltek; megjelentek azok a tudományok, amelyeket az angol „science” fogalomnak megfelelően elsősorban a természettudomány, és kisebb mértékben a társadalomtudomány fogalomrendszerét állították előtérbe. Lényegében ebben a törekvésben, amikor ezek a módszerek megjelentek az 50-es években, arról volt szó, hogy hogyan lehet a politikatudománynak, a nemzetközi politika elméletnek a tudományosságát, a tudományos hitelét növelni, és ennek érdekében olyan módszereket kell alkalmazni, amely túlmegy a tudományos, tradicionális tudományokon.

19

� Ez a fajta vita az USA-ban bontakozott ki, de Európában is volt ennek a vitának egy megfelelője, a 60-as éveknek az angol, de még inkább a német társadalomtudományi vitája, a pozitivizmus vitája: milyen módszereket – tradicionális, vagy modern, természettudományi módszereket kell-e alkalmazni.

� A scientizmus, vagy behaviorista fordulat tehát lényegében arra törekszik, hogy hogyan lehet a nemzetközi politikában lezajlott eseményeket is empirikus tényekre visszavezetni, mennyiségi összefüggéseket létrehozni (kvantifikálni); hogyan lehet azt a tudományfelfogást a politikatudomány területén is meghonosítani, ami ezt megelőzően elsősorban a természettudományok sajátja volt (kvantitatív, statisztikai módszerek alkalmazása).

� A tradicionális és a scientista módszerek között ismeretelméleti szempontból egy nyilvánvaló különbség van: a tradicionális módszereknél előtérben áll a megértés; a természettudományi módszereknél pedig a megmagyarázás. A megértésnél arról van szó, hogy hogyan tudjuk a társadalmi jelenségeket belülről megélni, megérteni; a scientista (pozitivista) megközelítés megmagyaráz empirikusan azonosítható jelenségeket. A társadalmi tények megértésénél a két megközelítés között egy lényeges különbség van: a természettudományi megfigyeléseknél a megfigyelőtől függetlenül létezik egy objektív valóság, amit le kell írnunk, és ez alapján meg kell magyarázni ezt a jelenséget; a tradicionális, társadalomtudományi módszereknél a megfigyelő maga konstruálja, maga hozza létre a megfigyelés tárgyát (a tényeket mindig valami értéktartalommal hozza kapcsolatba, és ezen keresztül ő konstituálja a megismerés tárgyát). A tradicionális megértésénél a jelenségeknek az értékeket és a tényeket nem tudjuk szétválasztani, míg a természettudományi megismerés esetében az értékeket és a tényeket egymástól el tudjuk választani.

� Az 50-es években nagyon dinamikusan beindult a politikatudományba az olyan tudományok módszereinek, felfogásainak beáramlása, mint a rendszerelmélet, játékelmélet, integrációs elméletek, döntéselmélet. Előtérbe került az a szempont, hogy az elemzésnek több szintje lehet, ha nemzetközi jelenségekről van szó: lehet az egyénnek a szintje, lehet az állam szintje, lehet a nemzetközi rendszer szintje, sőt újabban a nemzetek feletti, globális szint is. Scientizmus: mindenfajta tudományos elméletnek 4 lényeges funkciója van (lásd előző óra). A tudománynak az a feladata, hogy kétségkívül a döntéshozónak tanácsot adjon, de a tradicionális megközelítéssel szemben nem az a feladat, hogy megmondjuk a döntéshozónak, hogy konkrétan mit kell csinálni, hanem hogy a döntéshozó elé tárjuk azokat az alternatívákat, azokat az opciókat, amiket választhat – meg van adva, hogy egyes opciók választása milyen következményekkel jár. Maga a választás már egy tudományon kívüli szféra, ez már nem a tudomány feladata a scientista felfogás szerint. A scientista megközelítés alapelveiből:• Törekedjünk ismételődő szabályszerűségeket összegyűjteni a nemzetközi jelenségek

között. • Törekedjünk arra, hogy kijelentéseinket, állításainkat utólagosan meg tudjuk vizsgálni, és

meg tudjunk győződni ezeknek az objektivitásáról. (vizsgálat megismételhetősége) • A kutatási technika tekintetében különbözőfajta empirikus tényeknek az összegyűjtése, a

matematika és a statisztika alkalmazása az összefüggések feltárására. • Mindenfajta kijelentést vissza kell vezetni empirikusan megfigyelhető jelenségekre, az

induktív eljárást kell alkalmazni; nagyon fontos az értékmentesség (amennyire lehetséges, az értéket és a tényeket válasszuk el egymástól).

• Alapkutatásokra való orientáció

20

• Interdiszciplinaritás � Ez a scientista – tradicionalista vita a realista iskola gondolatkörébe tartozik bele; az itt tevékenykedő tudósok vitája, ahol a tradicionalista módszerek hívei azt hangsúlyozzák, hogy néha kvantitatív módszerekkel bizonyos banalitásokat kvantifikálnak, sok újra nem tudnak következtetni, ha kvantitatív módszereket alkalmaznak; a scientista módszerek hívei azt hangsúlyozzák, hogy a kvantitatív, statisztikai módszerek alkalmazása a tudományosságot lényegében növelte, lehetővé tette a helyes prognózisok és következtetések meghatározását. Az egyik legtermékenyebb kiindulás, ami a nemzetközi politika vizsgálatába becsatornázódott az a rendszerelmélet volt. Ennek a megközelítésnek a jelentősségét fémjelzik a híres tudósok, akik ezzel foglalkoztak, pl. Easton és Caplan. Ők olyan kérdéseket tesznek fel, hogy miként lehet a nemzetközi kapcsolatokat, mint rendszert meghatározni, ha ez lehetséges; a rendszernek milyen alkotórészei vannak, amelyek mind empirikusan, mind elméletileg megragadhatóak; milyen magatartás kell ahhoz, hogy a rendszer stabil maradjon; miként lehet a nemzetközi rendszert stabilként fenntartani olyan konfliktusok között, mint ami a hidegháború alatt volt. Ez az 50-es években volt: a kelet-nyugati konfliktust is egyfajta rendszerkonfliktusként fogják fel. Az a hagyományos felfogás, hogy a nemzetközi rendszer azonos a nagyhatalmak autonóm döntéseivel, egy komplexé vált nemzetközi rendszerben, ahol megjelennek a kisállamok (pl. dekolonizáció), nem lehet a nemzetközi rendszert azonosítani néhány nagy állam döntéseinek az eredőjével. Ennek 3 fontos elméleti gyökere (ami erőteljesen hatott a rendszerelméletre): 1. Parsons strukturális funkcionalista elmélete (szociológia területe): abból indul ki, hogy

minden társadalmi rendszerre érvényesek bizonyos feltételek, ahogyan a rendszerek működjenek, és ez a nemzetközi rendszerre is vonatkozik. Olyan szempontokat emel ki, mint pl. a társadalmi – vagy a nemzetközi – rendszerek négy funkciója, amit teljesítenie kell annak érdekében, hogy a rendszer stabil maradjon: a struktúra fennmaradása; a környezethez való alkalmazkodás biztosítása; az integrációképessége a rendszernek.

2. Ludwig von Bertalanffy általános rendszerelmélet kiindulása (kibernetikai elmélet): ezek a megközelítések az információs elméletet próbálják bekapcsolni a nemzetközi rendszer vizsgálatába, és azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehet a nemzetközi rendszert szabályozott rendszerként leírni. Az információ elméleti megközelítések azt hangsúlyozzák, hogy a lineáris ok-okozati megközelítés a nemzetközi rendszerben nem érvényesül; a nemzetközi rendszert is úgy lehet vizsgálni, mint egy önszabályzó rendszert, ahol egy visszakapcsolás van az eredeti állapotra – a rendszer önmagát képes korrigálni. A nemzetközi rendszert úgy fogják fel, mint szereplők és szabályoknak a cselekvési rendszerét, és arra próbálnak választ adni, hogy a szereplők és szabályoknak milyen feltételei szükségesek, hogy a nemzetközi rendszer stabil maradjon. A megközelítésben 2 iskola van:

· Az egyik iskola – radikálisabb – azt vizsgálja, hogy hogyan lehet a rendszert, mint egészet átalakítani (a rendszer meglévő szabályait).

· A konzervatív megközelítés azt hangsúlyozza, hogy hogyan lehet a rendszert egyensúlyban tartani; a rendszernek az alapvető szabályait betartani, annak érdekében, hogy a rendszer egyensúlyban maradjon.

Ebben az elméletben vizsgálják a nemzetközi szereplőket (demokratikus, tekintélyuralmi államok; transznacionális szereplők), és ezen szereplőkből következőkülönböző magatartásmódokat. Vizsgálják azokat a változókat, amit hatalmi változónak lehet nevezni: lakosság; ipar; katonai potenciál; vizsgálják végül az információs, kommunikációs rendszereket, mint változókat.

3. ???

21

Milyen eredménye volt a vitának? � Realista teoretikusok között zajlott a vita – senki sem nyert, senki nem vesztett. Egyrészről bizonyították azt, hogy a scientista módszerek, a kvantifikáló, empirikus módszerek alkalmazásának létjogosultsága megvan a nemzetközi politika területén, különösen a gazdasági és a politikai folyamatok elemzésénél. A másik tanulság viszont az, hogy nem lehet mindent kvantifikálni, vannak határai, tehát azt kell mondani, hogy mindkét oldal tudta valamelyest érvényesíteni az álláspontját. A scientizmus elsősorban USA-ban vált egy meghatározó irányzattá, míg Európában a tradicionalizmusnak a hívei voltak többen. Később,a 70-es években az amerikai scientizmusnak számos eleme az európai tudományokba is bekerült – gazdasági és társadalmi tudományokba egyaránt. Mi volt ennek a vitának a legfontosabb tanulásága és elmélete? � Ez egy módszertani vita volt, és ez a scientizmus – tradicionalizmus vita nagymértékben hozzájárult a neo-irányzatok kialakulásához. Neorealizmus: a rendszerelméletet állította középpontba; a nemzetközi rendszer struktúrája lett a meghatározó fogalom, nem a szereplőkszintjén vizsgálódott. A másik oldalon (idealista oldal) is kialakult a sajátos neoliberális irányzat – egy liberális ellenelmélet jött létre a neorealizmussal szemben. A neoliberális kiindulás párhuzamosan fejlődött ki a neorealizmussal – a terminológiában sok rokon értelmű szó van (pl. pluralizmus; globalizmus; interdependencia elméletek) – megállapodás szerint a liberális ellenmozgalmat neoliberális institucionalizmusnak nevezzük. Ez az idealista-liberális iskolák újradefiniálása, mai az 50-es, 60-as évek elején jött létre, a tradicionalizmus – scientizmus vita következtében. Sok tekintetben a klasszikus, liberális elméletre vezet vissza. A kiindulás 3 lényeges axiómája: 1) Demokratikus béke koncepciója: a demokráciák egymás között nem folytatnak háborút, a

demokratikus kormányzati formák világméretű elterjedésének békét, világméretűstabilitást előmozdító hatása van.

2) A szabad-kereskedelem, a nemzetközi munkamegosztás és a növekvő jólét összefüggése:mindezek a tényezők egy világméretű érdekharmóniához vezetnek az államok között, és csökkentik a hadviselésre, az erőszak alkalmazásra való hajlamot. A nemzetközi rendszerben a globalizáció, a transznacionalizáció oda vezet, hogy a társadalmi-gazdasági folyamatok az egyes országokban összekapcsolódnak, interdependenssé válnak, tehát a nemzetközi rendszert nem lehet leírni, mint monolitikus államok közötti kölcsönhatásnak a folyamatát, hiszen a társadalmi-gazdasági folyamatok az államokban a modernizáció következtében túlhaladják a nemzeti, territoriális kereteket, és lényegében az interdependencia eredményeként a nemzeti érdek, a nemzetállam fogalma nem bírja el valóságos változásokat.

3) Nemzetközi intézmények szerepe (van, aki az elméletet neoinstitucionalizmusnak hívja emiatt): az államok ugyan önérdekeiket képviselik, de ezeket az önérdekeket nem abszolút értelemben érvényesítik. Létezhetnek intézmények, amelyek fékezik, korlátozzák az államok közötti önérdek alapú konkurenciát, az önérdekeknek a másik államra tekintet nélkül való érvényesítését. Intézmény fogalma (angolszász megközelítés): az intézmények nemcsak nemzetközi szervezetek, hanem intézmények alatt értjük a formális és informális magatartási szabályrendszereket is; nemcsak a már létező nemzetközi, funkcionális intézményekre gondolunk. Ilyen értelemben beszélünk nemzetközi szervezetekről vagy nemzetközi rezsimekről (szabályrendszer) + nemzetközi konvenciók, megállapodások is ebbe a fogalomkörbe tartoznak.

A neorealista és neoliberális elméletek között lényeges különbségek vannak: � Neorealista: a hatalom plurális jellegű; katonai és politikai összetevőkből áll; a

nemzetközi rendszer anarchikus; az államok homogén szereplők; szuverenitás elve;

22

territorialitás elve; realitás elve; hegemón hatalom biztosítja a stabilitást. Késői aspektusa a gazdasági jellemzők figyelembe vétele.

� A neoliberális kiindulás azt hangsúlyozza, hogy a nemzetközi rendszerre az interdependencia jellemző; vannak nem állami szereplők is; nemzeti és transznacionális szervezetek egyaránt léteznek; a legfontosabb cél a jólét biztosítása (és nem a nemzeti biztonság maximalizálása); lényegében léteznek közös érdekek az államok között; a szereplők a nemzetközi rendszerben tanulóképesek, lehetséges a szereplők magatartásának a megváltozása; kooperatív magatartás létrejöhet hegemón hatalom nélkül is. Az intézmények létrehozásával lehet csökkenteni a biztonsági dilemmának a szerepét. Az együttműködés alkalmas a tranzakciós költségek csökkentésére.

A neoliberális institucionalizmus 3 nagy iskolája:1. Interdependencia elmélete: kialakulása a 60-as évek végén, 70-es évek elején. A

neoliberális iskolának 2 képviselőjének fő könyve az alapja: Robert Keohane – Joseph Nye: Hatalom és interdependencia. A 70-es évek elején világgazdasági válság: II. vh. utáni konjunktúra vége; olajárrobbanás → USA akadémiai körökben kérdés: Hogyan őrizhető meg az USA hegemón pozíciója az új viszonyok között? Az interdependencia előtérbe kerülése mögött az amerikai hegemónia újraértelmezése áll, és az a tapasztalati tény, hogy az olajválság rámutatott arra, hogy nemcsak egy egyirányú É-D konfliktus van, és függőségi viszony, ahol a fejlődő országok alá vannak rendelve a fejlett országoknak, hanem az OPEC országok megjelenésével az interdependencia nem egyoldalú, hanem kétoldalú függőséget is jelenthet. Erre az időszakra esik a Bretton-Woods-i rendszer összeomlása is – dollár különleges pozíciója megszűnik. Az USA tovább így egyoldalú, unilaterális szerepet nem folytathat, hanem multilaterális kooperáció válik szükségessé. Az elmélet kialakulásában ezek a felismerések fontos szerepet játszanak. Más kérdések kerültek előtérbe: jólét biztosítása; erőforrások rendelkezésre álljanak; ellátás-biztonság; környezetvédelem – nem a high politics (katonai biztonság), hanem a low politics (konkrét politikai kérdések). Ez a fő mű sokkal inkább egy analitikus, elemző koncepció, mint egy elmélet; az amerikai külpolitikának próbál tanácsot adni, arra próbál rámutatni, hogy az USA-nak megváltozott világgazdasági feltételek között nem szerencsés tovább folytatnia a II. vh. óta folytatott politikát. Két lényeges szempontra utalnak:

- Az interdependencia a világpolitikát befolyásolja, és ezzel az államok magatartását (külpolitikáját). Tehát az interdependencia többirányú.

- Maguk az államok nagyon aktívak abban, hogy létrehozzák az interdependenciát, olyan módon, hogy ott, ahol az államok között nagyon sűrű interakciók, kölcsönhatások vannak, nemzetközi szervezeteket, vagy megállapodásokat hoznak létre.

� E megállapítás mögött az a kérdés rejlik, hogy az interdependencia kialakulása hogyan befolyásolja az állami érdekeknek az érvényesítését. Azt is megfogalmazzák, hogyha már a hegemón hatalom hanyatlóban van, hogyan lehetséges a hegemón hatalom által létrehozott szabályokat és intézményeket továbbra is megtartani. � Különbséget kell tenni az államok közötti összekapcsoltság és az interdependencia között. Az interdependencia lényege, ami megkülönbözteti az előzőtől az, hogy ez költségekkel jár. A költségek nem egyenletesen oszlanak el – a függőségek különböző egyenlőségi és egyenlőtlenségi viszonyokat eredményeznek. Ezt a jelenséget nyilván a nemzetközi rendszer szintjén, és nem az államok szintjén vizsgálja. � Komplex interdependencia: a költségek szimmetrikus és aszimmetrikus elosztása a fejlett ipari országoknak a világában azt jelenti, hogy a függések több szinten, több politikaterületen valósulnak meg (gazdasági; kereskedelmi; katonai kapcsolatok) – ettől komplex. Két ország kapcsolatában az egyenlőtlenségek különböző politikaterületen hatnak; tárgyalások alapja:

23

hogyan lehet ezeket a különböző függéseket (amelyek költségeket jelentenek) kiegyenlíteni egymással, egymással kapcsolatba hozni – linkage-eket kialakítani. � Függőséget, interdependenciát az államok tudatosan hoznak létre, különösen akkor, amikor ebből eredően közös nemzetközi szervezeteket hoznak létre – az interdependenciának az a sajátossága, hogy nem szándékolt függőségek is létrejönnek. Különbséget kell tenni a szándékolt, államok által létrehozott és költségeket maguk után vonó függőségek, és a nem szándékolt hatások között. � Interdependencia érzékenység: olajválság – Japán és az USA példája: azonos fokon voltak érzékenyek erre a válságra; ugyanolyan mértékű olajat importáltak a 70-es évek elején. → Az egyes országoknak az a képessége, hogy a külső változásokra miként képesek reagálni, miként képesek a saját autonómiájukat, viszonylagos önállóságukat megtartani, megerősíteni. Ebben az esetben is mindig költség kihatásokról van szó; a meg növekedett költségkiadásokra hogyan tudnak reagálni (reagálási képesség). � Interdependencia sebezhetősége: visszatérve az előző Japán-USA példára: lényeges különbség volt a két ország között a sebezhetőség tekintetében – az USA tudta ezt ellensúlyozni; volt helyettesítő opciója, ezzel ellensúlyozta a negatív költséghatásokat; Japán ilyen opcióval nem rendelkezett. → Amennyiben a külső feltételek drasztikusan megváltoznak, akkor alternatív politikai intézkedések rendelkezésre állnak-e, mégpedig költség-hatékony alternatívák fennállnak-e annak érdekében, hogy a megváltozott feltételt egy belső (másik) politikai akcióval tudják ellentételezni. Tehát hogyan lehet a költségek hirtelen megemelkedését belső, költség-hatékony intézkedésekkel ellensúlyozni. Amelyik országnak ilyen választási lehetősége nincs, annak a sebezhetősége jóval nagyobb. Kétfajta lehetőség van az országok számára, amikor a külső feltételrendszere egy stratégiai területen megváltozik: 1. a helyettesítés (szubsztitúció) lehetősége fennáll; 2. ha olyan helyzetben van, hogy a bilaterális és multilaterális szabályokban közvetlenül befolyásolni tudja, meg tudja változtatni. Ha egyik opció sem áll rendelkezésre, ebben a helyzetben krízis áll elő, és ekkor katonai erő alkalmazására kerül sor. A szubsztitúció lehetősége azt is jelenti, hogy milyen belső alternatív intézkedések lehetségesek. � Ezután a szerzők visszatérnek a komplex interdependencia fogalmához – szimmetrikus és aszimmetrikus függőségek. A hatalom, a befolyás forrása ott van, ahol egy országnak több területen aszimmetrikus függése van – a hatalom annak az országnak az oldalán van, és úgy jön létre, aki ebből az aszimmetrikus függőségi helyzetből befolyáshoz jut. Az egyik területen való függőségi helyzetet egy másik területen való ellenfüggéssel lehet-e kompenzálni, linkage-be hozni. Ennek a kiindulásnak az a nagyon fontos tézise, hogy minden országnak vannak kiinduló erőforrásai (lásd ábra): a kérdés az, hogy ezeket az erőforrásokat tudja-e politikai befolyássá átalakítani. Realista kiindulópont: létezik egy relációs hatalom; egy ország valamilyen téren erős, és ezt közvetlenül politikai hatalommá tudja változtatni, és a politikai folyamatok eredményeképp kedvezően tudja befolyásolni. Interdependencia elmélet:a kiinduló erőforrások és a politika végeredménye között van valami, ami megakadályozza azt, hogy közvetlenül az erőforrások a politikai végeredményre is kifejtődjenek – van az interdependencia maga; vannak nemzetközi szervezetek, és különböző szabályok; rezsimek. Ábra: kiinduló erőforrás politika végeredménye

interdependencia; nemzetközi szervezetek; rezsimek

24

� Nem biztos, hogy ha az államok össze vannak fonódva különböző területeken, hogy aki jó erőforrásokkal rendelkezik, az minden politikaterületen tudja ezt érvényesíteni, a politika végeredményét tekintve (~pókerjáték). A hatalom, az erőforrások az interdependenciában nem közvetlenül érvényesül, közvetetten: a szabályokon, az intézményeken és az interdependencián keresztül: az interdependencia korában lényegében nem minden hatalmi, kiinduló erőforrás érvényesül közvetlenül. Az igazi hatalmi befolyás az, amikor a politika végeredményét befolyásoljuk, mégpedig az interdependencián, a nemzetközi szervezeteken és a rezsimeken keresztül. � Hatalom új felfogása: az államok közötti interakciók, kölcsönhatások végeredményeit befolyásoljuk; az interdependenciát, a nemzetközi szervezeteket, a szabályokat úgy kell alkotni, hogy a politika végeredménye a javunkra szolgáljon. Az az ország, ami a kedvezőaszimmetriákkal rendelkezik, tehát tőle jobban függ a többi ország, az interdependenciákat a saját érdekében tudja felhasználni. Pl. Marshall-segély, mint a hatalom strukturalista felfogása, nem közvetlen érvényesítése – intézmények felépítésén keresztül, struktúrákon keresztül tudja egy hatalom a saját befolyását érvényesíteni, olyan módon, hogy az ebbe a struktúrába beépülő más államok is tudnak profitálni ebből a rendszerből. A külpolitikát nem lehet hagyományosan úgy felfogni, mint a nemzeti érdek megnyilvánulását, valójában egy issue-éra – ide tartozik a kereskedelem-politika, a monetáris politika, a katonai-stratégiai kérdések; stb.. A nemzetközi szervezetek kialakítása olyan országok részéről, akik aszimmetrikusan függenek több politikaterületen, arra irányul, hogy hogyan lehet a hátrányos kiinduló erőforrásaikat kompenzálni a nemzetközi szervezetek szabályozó keretében (agenda-setting; napirendek felállítása – ezen keresztül is lehet befolyásolni egy országnak a nemzetközi politikai helyzetét). Az interdependenciából való kilépésnek költségvonzatai vannak (költségnövelő hatás), ezért nem éri meg az államoknak. � Neorealista reakció: az interdependencia nem akadályozza meg a háború kitörését (Waltz) – igazi interdependenciát nem is ismernek el, valójában a függőségeknek a különbözőeloszlásáról van szó, erősen ideologikus jelleget tulajdonítanak az interdependencia fogalmának. Jogos bírálat: nem ad választ arra Keohane és Nye arra, hogy hogyan jön létre az interdependencia, ezt egyfajta adottságnak, természeti állapotnak tekintik, a modernizációs erők hozzák létre; az állam szerepének a vizsgálatát meglehetősen elhanyagolják. 2. Rezsimelméletek: � Rezsim fogalom standard meghatározása (Krasner): a rezsim nem más, mint explicit és implicit; formális (kodifikált) és informális elvek, normák, szabályok, döntési eljárások összefüggései, amelyek egy-egy meghatározott területen a szereplők, az államok elvárásait szabályozzák; az államok magatartásai között egy konvergenciát hoznak létre, közelítik egymáshoz őket. Ha az államok között nagy az interdependencia sűrűsége, akkor kialakulnak informális szabályok, kölcsönös várakozások, hasonló döntési procedúrák, kvázi normák, amelyek alapján az államok egymás magatartásában hasonlítanak egymáshoz. Más meghatározás: a rezsim az interdependencia és a nemzetközi szervezet között helyezkedik el. � 70-es években került előtérbe ez az elmélet: a kelet-nyugati konfliktus nemcsak konfliktust jelentett, hanem kooperációt is – egy kontinuumnak a két szélső pontja. A kelet-nyugati kapcsolatokban a 60-as évektől nagyon sok kooperatív elem jelentkezett (pl. fegyverkezés korlátozása). Itt fontosak voltak az informális szabályok is. „Kooperatív konfliktus” jellege volt ennek – bizonyos rezsimek alakultak ki kelet-nyugati viszonylatban. A nyugat-nyugati viszonylatban, ahol számos, sokrétű interdependencia volt, ezek szabályokká, elvárásokká, döntési procedúrákká, normákká váltak. � Másik tényező: USA relatív hatalmának a csökkenése – II. vh. utáni jóindulatú hegemón már nincs abban a helyzetben, hogy a rendszer fenntartási költségeit fizesse. Mi történik ekkor: megmaradnak a szabályok és normák, megmarad-e a rezsim, ilyen helyzetben?

25

� Van egy szűkebb és egy szélesebb rezsimfogalom – neorealisták is használják a fogalmat, de meghatározott területekről beszélnek (ker.; monetáris pol.; katonai stratégia, stb.). Neoliberálisok: a rezsimek korát éljük, a szabályok, a formális és informális normák világát. � A rezsimek is a hatalmi erőforrások és a politika végeredménye között helyezkednek el, és a rezsimeken keresztül lehet a politikai erőforrásokat, hatalmi erőforrásokat érvényesíteni. Neorealisták: a hegemón hatalmak hozzák létre a rezsimeket, a saját elképzeléseik érvényesítésére; a történelem során mindig más hegemón hatalom volt, aki a rendszert meghatározó rezsimeket létrehozta. Liberális (funkcionális) megközelítés: nem annyira a rezsimeket létrehozó hegemón hatalom szerepe a lényeges, hanem a rezsimek önmagukban egy önálló életet élhetnek, amennyiben a nemzetközi szabályok, rezsimek működésébőlminden ország hasznot húz (kollektív javak; biztonság; prosperitás). Itt a rezsimek tartósságát hangsúlyozzák, hiszen ezek kisebb tranzakciós költséggel nagyobb jövedelmet, prosperitást biztosítanak, és a nemzetközi rendszer problémáit tudják csökkenteni. Minél több a kapcsolat az államok között, annál nagyobb az esély a rezsimképződésre. 3. Funkcionalizmus – neofunkcionalizmus: ∗ A két háború között jött létre, és Mitrany nevéhez fűződik; a neofunkcionalizmus a II. vh. után alakult ki – miként lehet az európai integráció folyamatát magyarázni? ∗ Klasszikus funkcionalizmus: Mitrany azt hangsúlyozta, hogy két alapvető kérdése van az emberiségnek: 1. mind univerzálisabb igény a szükségletek kielégítésére, 2. a béke biztosítása. A szükséglet-kielégítésnek az egyetemes jellege túlhaladja az egyes államok hatókörét, problémamegoldó képességét; a háborúban az erőszak-alkalmazásnak a forrása a nemzetközi rendszernek a megosztottságából, fragmentáltságából, az államok létezésébőlkövetkezik. Egy olyan nemzetközi rendszert kell létrehozni, ahol mind az egyetemes szükséglet-kielégítést, mind pedig a béke biztosítását az államok világának a túlhaladásával kell megoldani, és ennek érdekében abból indul ki Mitrany, hogy az államközi kapcsolatokat helyettesíteni kell funkcionális kapcsolatokkal. A funkcionalizmusnak az alapegysége nem az államok közötti kapcsolat, hanem a különböző funkcionális politikaterületek közötti kapcsolat – ez lehet a kereskedelem, az egészségügy, az ökológia, stb.. ”Vissza kell térni” a nemzetállam előtti időszakba, amikor a kapcsolatok nem államköziek voltak, hanem egyes szakmai, professzionális kapcsolatok voltak → az államközi kapcsolatokat át kell alakítani funkcionális kapcsolatokká, és a szükségletek kielégítését nemzetközi szervezeteknek kell megvalósítani; államtalanítani, depolitizálni kell a nemzetközi rendszert (utópikus). Ezen az úton a tranzakciós költségeket is csökkenteni lehet. Ezt úgy képzelte el Mitrany, hogy egy globális egységet kell létrehozni. ∗ A funkcionalizmus új változatának időszerűségét az tette lehetővé, hogy Európában elindult az integráció folyamata – olyan jelenségeket produkált, amely túlhaladja a nemzetállamok világát. A neofunkcionalizmus integrációs elmélet: kritikailag támaszkodik a funkcionalizmusra. ∗ A neofunkcionalista elméletben a kiinduló egység az állam, de ez az állam nem egy monolitikus, homogén állam (mint a realistáknál), hanem az állam maga is az érdekcsoportoknak, érdekeknek a komplexuma – liberális, pluralista felfogás: az állam sok komponensből áll. ∗ Az államot alkotó egyének, érdekcsoportok közvetlenül kapcsolatba léphetnek egymással, és léteznek ilyen értelemben az államközi formalizált kapcsolatok mellett transzgovernmentális, transznacionális kapcsolatok: egyre inkább közvetlenül kapcsolatba léphetnek egymással az államot alkotó szereplők. Tendencia: az államközi kapcsolatokat nem politikai, funkcionális kapcsolatok váltják fel (az európai integráció államai között). A szükségleteknek a kielégítése ennek megfelelően az államközi szintről egyre inkább a nem állami, szupranacionális szintre helyeződik át. Ez a folyamat azt jelenti, hogy a hatalom és a

26

terület elválik egymástól. Fontos szerepet játszanak ebben a folyamatban az érdekcsoportok, a nyomásgyakorló csoportok, majd az integráció különböző szektoraiban együtt lépnek fel, és már nem nemzeti érdeket képviselnek, hanem a Bizottsággal szövetségben az integrációs folyamatot viszik előre. ∗ A funkcionális spill over jelensége: az integráció egy meghatározott gazdasági szektorban indul, és utána a funkcionális dinamika követeztében további gazdasági szektorokba kerül át; létezik egy funkcionális átcsapás. Az integráció egy szektorában elért prosperitás, haszon, nyereség a szomszédos gazdasági szektoroknak a bevonásával lendíti előre az integrációs folyamatot. ∗ Nemcsak funkcionális, hanem politikai spill over is van: a sok nem politikai területen a kapcsolatok közös érdekeket hoznak létre, és azok a politikai elitek, akik ebben a folyamatban részt vesznek, növekvő jólét alapján szupranacionális szervezeteket hoznak létre, nemcsak gazdasági területeken, hanem egy bizonyos ponton túl ez a politikai integrációba is át fog csapni. Ebben a folyamatban a politikai lojalitás és a politikai várakozások a tagállami szintrőlátkerülnek szupranacionális szintre. Folyamat vége: regionális politikai közösség kialakulása. ∗ Ugyanez az elmélet jelenik meg a biztonsági integrációknál is: Karl W. Deutsch az egyik fő képviselője. A NATO kialakulása közös értékekből, a várakozások azonosságából, a döntéshozók azonos stratégiai kultúrájából, a külső fenyegetés azonos felfogásából adódott. Itt take off-ról beszélnek (felszállás; felemelkedés): biztonsági érdekek nemzetek feletti szintre emelése. ∗ Kritikai megjegyzések: ez nem egy lineáris folyamat; van spill back (visszaesés) is az integráció folyamatában; point of no return (más szintre helyeződik át) – nehéz meghatározni – a nemzeti érdekek nemhogy eltűnnének, hanem felerősödnek; helyette: megújuló kompromisszum-kultúra. VI. ELŐADÁS Kiss J. László

Neorealizmus Neoliberalizmus

Hova lehet besorolni módszertanilag?

Az államok magatartását a nemzetközi rendszer stratégiája

határozza meg.

Az állami szereplőkön kívül fontos szerepe van az intézményeknek

(önálló; független) + nemzetközi rezsim; tartós szabályozó rendszer;

nemzetközi megállapodások

Fő képviselők Kenneth Waltz Robert Keohane

Milyen feltevésből indul ki a nemzetközi rendszer

jellemzésében?

A nemzetközi rendszer archaikus jellegű; nincs világkormány

Interdependenciák növekvő súlya: globalizáció; formális és informális

szabályzók; túllép a nemzetközi rendszer archaikusságán.

Központi szereplők Nemzetállamok Társadalmi csoportok;

intézmények; nemzetközi szervezetek és rezsimek

A szereplők magatartása

Sajátos biztonsági dilemma: hatalom - ellenhatalom;

szövetség - ellenszövetség; minimum kooperáció (nulla

összegű játék)

A nemzeti biztonságnál fontosabb a gazdasági, a jóléti prosperitás. A kooperáció nyereséget jelent (az

abszolút nyereség nagyobb a relatív nyereségnél). Ez nem zéró

összegű játék.

27

A nemzetközi rendszer jövője Az anarchia marad a legfontosabb működési elv

A kooperációval és interdependenciával meghaladható

az anarchia.

4. vita: posztpozitivista vita – 90-es években bontakozik ki Milyen elméletek ennek a vitának a résztvevői? Ennek az elméletnek a kialakulásánál egy teljesen más megközelítés van; ismeretelméleti vitáról van szó: � Egyik oldal: rational choice – racionális választás elmélete alá rendezhető. Ezek az

elméletek a neoliberalizmus, a neorealizmus, és a világrendszer elméletek. Mindazok az elméletek, amelyek abból indulnak ki, hogy rajtunk kívül létezik egy objektív valóság; a nemzetközi rendszer szereplőinek a magatartását lényegében racionális okokra lehet visszavezetni; az anyagi struktúrák a meghatározóak; létezik a biztonsági dilemma; a nemzetközi rendszerben a jólét és a hatalom elosztása egyenlőtlen; nincsen a nemzetközi rendszerben egy legitim erőszak-monopólium; ennek eredménye a fegyverkezési verseny. Ezek az elméletek tehát egy csoportba kerülnek, és a szociál konstruktivizmus szempontjából ennek az az indoka, hogy mind a 3 elmélet az államok magatartását a racionális megfontolásokra vezetik vissza – az államok homo eoconomicus módján gondolkodnak.

Ennek a szociál konstruktivista irányzatnak a kiindulása sajátosan ismeretelméleti alapokon áll. Konstruktivizmus alapvető különbségtétele: posztpozitivista kiindulás – a lényeg az, hogy meg kell haladni a pozitivista irányzatokat, amelyek objektív, empirikusan igazolható tényekre vezetik vissza az elméleteket. A konstruktivizmus azt hangsúlyozza, hogy különbséget kell tennünk a természeti világ durva tényei és a társadalmi tények között. Ennyiben tulajdonképpen a 2. vita folytatása a 4. vita. A természeti világ tényei és a társadalmi világ tényei közötti különbségek: · A természeti világ tényei tőlünk függetlenül, objektív módon léteznek. A társadalmi világ

tényei olyan tények, amelyeket mi konstruálunk. Ha beleszületünk abba az elméletbe, hogy a nemzetközi rendszer anarchikus jellegű, akkor ez az anarchikus jelleg tulajdonképpen egy konvenció, megállapodáson alapul – egy társadalmi megállapodáson alapul. A természeti tények objektíven léteznek, ezeknek az összefüggéseit próbáljuk magyarázni; ezenkívül vannak társadalmi tények, amelyeket az emberek konstruálnak, őkhozzák létre, az egész megismerése a már meglévő elméletekhez kötődik. Nemcsak magyarázó elméletek vannak (természettudományok), hanem olyan elméletek is, ahol konstruáljuk a világot (társadalomtudományok).

· Ha a társadalmi tényeinket természeti tényekként fogjuk fel (pl. ha az anarchikus jelleget természeti tényként fogjuk fel), akkor az azt jelenti, hogy olyan tényeket konstruálunk a társadalomban, amelyek megváltoztathatatlanok. Ezt el kell kerülni, mert a racionális elmélet szerint egy objektív, külső valóságot magyarázunk – ezzel szemben a szociál konstruktivista irányzat azt hangsúlyozza, hogy a világ nem determinált, nincsen eleve minden eldöntve a racionális választás értelmében. A társadalmi valóság mindig egy interpretált, magyarázott valóság. A társadalomtudományokban így társadalmi tényeket hozunk létre, ami a mi megállapodásainkat tükrözi. Nincs minden egyszer s mindenkorra meghatározva, mint a természeti törvények esetében, hanem a társadalmi tényeknek a létrehozásával úgy ismerjük meg a valóságot, hogy azt magunk konstruáljuk. Ilyen értelemben léteznek magyarázó elméletek és konstitutív elméletek.

· Ez a kiindulás azt is jelenti, hogy ha a nemzetközi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor nemcsak a materiális tényeket, gazdasági összefüggéseket kell figyelembe venni, hanem figyelembe kell venni azt, hogy számos társadalmi, szociális konstrukció létezik. Ez a

28

kiindulás azt hangsúlyozza, hogy a normák világában élünk. A nemzetközi kapcsolatok rendszere a normák világa. A nemzetközi rendszer szereplői is ebben szocializálódnak. Szocializáció (individuális pszichológia): felnőtté válás; beépíteni, internalizálni azokat a mintákat, normákat, szabályokat, amelyekbe beleszülettünk. A nemzetközi rendszer – különösen a 20. század vége felé – egy szabályozott, normák rendszerévé vált; ilyen tekintetben az államok között, a nemzetközi élet szereplői is ezeket a normákat elsajátítják, beépítik magukba, és eszerint képesek létrehozni a nemzetközi rendszer magatartásait.

Konstruktivizmus tipikus kérdésfeltevései: 1) Az identitás kérdése: Hogyan alakítják ki a nemzetállamok az identitásukat? Hogyan

befolyásolják ezek az identitások az államok érdekeit és az államoknak a magatartását? A külpolitikai magatartás és az identitás között milyen interakció, kölcsönhatás van? A konstruktivisták az identitást a kultúra részeként tárgyalják, azt vizsgálják, hogy milyen kulturális elemek hatnak az államok magatartására. A konstruktivista elmélet lényegében a társadalmi, kulturális vonatkozásokra hívja fel a figyelmet, és arra, hogy milyen hatással vannak a nemzetközi rendszer szereplőinek a magatartására.

2) Milyen normatív tényezők (emberi jogok; alkotmány) befolyásolják az államok magatartását?

A szociál konstruktivizmus fő műve (az irányzat korszakos könyve): Alexander Wendt: Social Theory of International Relations.A nemzetközi elmélet fejlődésében mindig más és más tudomány kerül a középpontba. Amikor a nemzetközi elmélet kialakult, elsősorban a normatív, nemzetközi jogi iskola került előtérbe. Morgenthau a diszciplína alapításakor arról beszélt, hogy a nemzetközi politikatudománynak sajátos alapító törvényei vannak. A 70-es években, a világgazdasági változások következtében, nagyon előtérbe került a közgazdaságtan, a politikai gazdaságtan, ami belekerült a gazdasági neorealizmusba. A 90-es években, amikor a globalizáció, az interdependencia van előtérben, és a világnak a fejlett részében a politikai határok elvesztik a jelentősségüket, akkor a világtársadalom perspektíva került előtérbe; ennek hatására a szociológia kerül, mint tudomány előtérbe – hogy magyarázza mindazokat az eseményeket, és fejlődési trendeket, ami a nemzetközi rendszerben van. Wendt → a szociológiai megközelítés van a középpontban. Wendt: � Azt a kérdést teszi fel a könyvében, hogy amerikai szempontból miért nem érezni a brit

nukleáris fegyverkezést veszélynek, és Korea ugyanilyen tevékenységét miért igen? Válasz: azért látjuk az egyiket veszélyesnek, a másikat meg nem, mert tulajdonképpen ezt megelőzi egy szociálisan, társadalmilag létrehozott konstrukció: ki a barát és ki az ellenség – ez meghatározza, hogy egy nukleáris fegyverkezési program egy ország részéről pozitív, vagy negatív besorolást kap.

� Nemzetközi rendszer anarchiája: azt hangsúlyozzák a konstruktivisták, hogy ez az elmélet olyan elmélet, amit az emberek csinálnak. Ha természeti tényként fogadják a társadalmi folyamatokat, akkor egy nagyon veszélyes helyzet alakul ki, a legfontosabb feladat, hogy ezeket a képződményeket (biztonsági dilemma; nemzetközi rendszer anarchiája) dekonstruáljuk, lebontsuk alkotórészeire – hogyan alakult ki. Bontsuk le a különbözőideológiákat arra, hogy milyen társadalmi helyre lehet kötni.

� Ez a kiindulás azt is jelenti, hogy a normák, értékek, eszmék, azok lényegében viszonylagosan önálló, független változóknak tekinthetők. Nemcsak a gazdasági tényezők,hanem a független változók relatív önállósággal rendelkeznek. Az államok magatartását nem a homo eoconomicus értelmében kell megmagyaráznunk (racionális választás),

29

hanem a homo sociologicus értelmében: az államok magatartását nem haszonmaximalizálás határozza meg, hanem a normáknak való megfelelés. (1989. után Németország újraegyesülése; európai integráció). A konstruktivizmus arra próbál válaszolni, hogy miért nem úgy viselkednek az államok, ahogy a neorealista elmélet logikájából következne – a válasz az, hogy az államok magatartását erőteljesen a normáknak való megfelelés határozza meg (EU – acquis communitaire). Ennek következtében a konstruktivista irányzat azt hangsúlyozza, hogy az államok cselekvését nem a hatalom vezérli, hanem normavezérelt magatartásként lehet értelmezni.

� Milyen következményei vannak ennek a feltételezésnek a szociál konstruktivista kiindulásban? A realista – neorealista kiindulás egyfajta fix, meghatározott nemzeti érdekből indul ki. A konstruktivista kiindulás azt hangsúlyozza, hogy nincs a priori meghatározott nemzeti érdek; a nemzeti érdek maga is egy szociális, társadalmi folyamatnak az eredménye, ami változhat – ennek megfelelően az identitások is változhatnak. Az államok a normák világában élnek, identitásuk hatással van a nemzeti érdekeikre. (Pl. az EU-ba való belépéssel az államoknak sok tekintetben módosul az identitásuk, módosulnak a nemzeti érdekeik – a nemzeti érdek nem egy változtathatatlan, fix mennyiség és minőség.)

Kétfajta normát kell megkülönböztetni:

- A neoliberális elmélet is beszél normákról – rezsimelmélet: formális és informális normák. A normák regulálják, szabályozzák az állam magatartását.

- Konstruktivizmus: neoliberalizmus folytatása, de mégis lényeges különbség van. A normák nemcsak szabályozzák az államoknak a magatartásait, hanem az államok magatartását, identitásait, érdekeit létrehozzák, konstituálják.

Van egy olyan vizsgálati szempont, ami a nemzeti identitástudatot és a külpolitikát vizsgálja. A nemzeti identitástudat hogyan konstituál, hogyan hoz létre külpolitikát, és a külpolitika hogyan hat vissza a nemzeti identitásra. Pl. a magyar nemzeti identitás – kettősség, megosztottság. A nemzeti identitás erős jellege a magyar külpolitika célstruktúráját és eszközrendszerét jelentősen meghatározza – fontos elem a kisebbségpolitika, és a környezőországokban élő magyar kisebbségekkel való kapcsolattartás, jószomszédi viszony. Oroszország: erős állam – gyenge nemzeti identitás. Lengyelország: gyenge államiság – erős nemzeti identitás (többszöri felosztás). Ukrajna: kiegyenlítődik az államiság és az identitás mértéke. Külpolitika visszahatása a nemzeti identitásra: pl. Ausztria – örökös semlegesség: a szuverenitását tette lehetővé; a semlegesség beépült az osztrák nemzeti identitásba. Az államok magatartását a konstituáló normák határozzák meg, a megfelelőség értelmében. Létezik tehát a nemzetközi rendszerben a normák világa; e szerint a konstruktivista felfogás szerint létezik egy nemzetközi társadalom, ami azokat a normákat szabályozza, alkalmazza, mint az egyes nemzeti társadalmak. A nemzetközi társadalom fogalma azt jelenti, hogy az államokon túlmutatóan, a nemzetközi rendszerben vannak szabályozó normák. A nemzetközi rendszer így nem más, mint a kötelezettségvállalások, a megfelelő politika megvalósításának világa. (Neorealisták: a szükségszerűségek világa; neoliberálisok: a lehetőségek világa.) Mi határozza meg a nemzetközi rendszer sajátosságait, és az államok sajátosságait? � Klasszikus realizmus: az állam viselkedése antropológiai alapon magyarázható (emberi

tulajdonságok, pl. hatalomvágy); Waltz: a nemzetközi rendszer struktúrája adja a választ. � Melyik a meghatározó: a struktúra, vagy a szereplő; az állam, vagy a nemzetközi rendszer

struktúrája? Wendt: az államok konstruálják a nemzetközi rendszert, a nemzetközi rendszer struktúrája is konstruálja az államot – kölcsönhatásos viszony van. Van a nemzetközi rendszer struktúrája, vannak a szereplői, az államok, és a kettő között vannak

30

azok a szabályok, normák, amelyek tulajdonképpen az államok magatartását meghatározzák.

Wendt: a nemzetközi rendszer struktúráját tekintve azt hangsúlyozza, hogy az anyagi struktúrák mellett figyelembe kell venni a normáknak, a kultúrának a szerepét. A nemzetközi rendszernek a struktúrájában, mint egy szociális struktúrában 3 lényeges korszakot különböztethetünk meg – a nemzetközi rendszernek ezekben a korszakaiban ezek a normák, eszmék, ideológiák voltak a meghatározóak, az adottak; ezek konstruálták a nemzetközi rendszer magatartását. 1. Hobbes-i nemzetközi rendszer: azon alapul, hogy az államok egymást kölcsönösen

ellenségnek tekintik. Az a szerepfelfogás, ami az államok viselkedését meghatározza, hogy minden állam aktuális vagy potenciális ellensége egymásnak. A normáknak az a meghatározó szerepe, hogy nincsen norma. Ezt a struktúrát a vesztfáliai rendszer utáni időszakként határozza meg.

2. Locke-féle nemzetközi rendszer: az államok nem ellenségei, hanem riválisai egymásnak, ami alkalmilag az együttműködést sem zárja ki. Ez a szerepfelfogás az államok, mint egymásnak riválisait írja le. Itt már megjelennek a normák, mint szabályozó elemek.

3. Kantiánius nemzetközi rendszer: az államok nem az önsegély, a haszonmaximalizálás irányában tevékenykednek. Ezek azok a normák, amit az államok internalizálnak, és a magatartásukat meghatározza. Ezt az OECD világra véli alkalmazhatónak.

Az államok nemcsak anyagi összefüggésekbe, struktúrákba vannak beágyazva, hanem olyan struktúrákba is, amelyek normákat jelentenek.

Hogyan kell felfognunk a nemzetközi kapcsolatok világát, mint a normák világát? /Normák keletkezése, elterjedése, megvalósítása/ Konstruktivista válasz: ezek társadalmon belüli folyamatokra, valamint a társadalmakból kiinduló transznacionális szocializációs folyamatokra vezethetők vissza. • Ahogy a modernizációs, úgy a szocializációs folyamat is túlhaladta a nemzeti határokat.

Transznacionális szocializáció normarendszere, pl. az ENSZ Alapokmánya – az államok viselkedését szabályozza; 1975-ös Helsinki záróokmány. Mindkét charta erőteljesen tartalmazza a felvilágosodás gondolatait. Az egyik állam a másikat, mint a nemzetközi rendszer legitim partnerét kívánja elismerni, akkor az ENSZ Chartába foglalt elveket is el kell fogadnia – ha ezt nem tartja meg, nem normakövető, akkor szankciókra számíthat, legsúlyosabb esetben kizárásra is. (EU: jogi és normatérség is)

• Ez a konstruktivista megközelítés azt hangsúlyozza, hogy az európai integráció, vagy a dekolonizáció folyamatát úgy lehet felfogni, mint az 1945. utáni nemzetközi rendszer nagy, szociális konstrukciós folyamatait. Olyan normarendszerek, szabályok jönnek létre, amelyek elterjednek, és az államok magatartásának a részévé válnak.

• A normák jelentősségét, elterjedését, ezt a transznacionális, nemzeti kereteken túlmenő,szocializációs folyamatot, amelyben az államoknak részük van, amibe nemcsak az államok hoznak létre normát, hanem a normák is létrehoznak identitásokat, megváltoztatják az államok érdekei, meghatározott magatartásait létrehozzák. Ebben a folyamatban 3 stádiumot különböztet meg a konstruktivista elmélet. A stádiumok között nincsenek folyékony átmenetek, mindig van egy kritikus küszöbérték, amit el kell érni, ahhoz hogy a következő stádiumról lehessen beszélni.

1. A normák keletkezése: mindig vannak normaaktivisták, amelyek bizonyos szervezeti bázissal rendelkeznek (pl. környezetvédő, emberi jogi csoportok, NGO-k) – az államoknak vagy a tömegkommunikáció támogatásával befolyást gyakorolnak a politikusokra, kormányokra, parlamentekre. Ezek a normaaktivisták általában nem

31

állami szereplők (NGO-k), úgy tevékenykednek, azzal a céllal, hogy létrehozzák az államoknak azt a kritikus tömegét, amelyek egy éllovas szerepet játszanak egy adott normák elfogadtatásában és elterjesztésében. Módszerük: felvilágosítás; kampányok; akciók; demonstrációk.

2. A normák elterjedése: amikor már megvan a kritikus tömeg, akkor kezdődik ez a szakasz. A normákat képviselő éllovas államokat más államok is elkezdik utánozni. A nemzetközi szervezetek is elkezdenek tájékozódni (saját területekbe próbálják integrálni). Az államok nyomást gyakorolnak azon államokra, amelyek a normák elsajátításában elmaradnak – itt olyan tényezők, hatások, intézmények játszanak szerepet (nemzetközi szervezetek; egyezmények; Hágai Nemzetközi Bíróság)

3. A normák belsővé tétele: internalizálás; átvitel a nemzeti jogrendbe, ami meghatározza az államok nemzetközi minőségét és magatartását. Egy normatív norma belső tételről van szó. (Az államok szerződésekhez csatlakozhatnak, pl. fajok védelméről és fenntartásáról szóló egyezmény) Egyfajta lavinaszerű hatás következik be.

• A legtöbb NGO a legfejlettebb országokban van; ez a fent vázolt folyamat csak akkor haladhat előre, ha a leghatalmasabb országok (vagy néhány meghatározó ezekből) ebben a folyamatban részt vesznek (pl. Kiotói protokoll – USA nem csatlakozott). A nemzetközi rendszer fejlődését bizonyos nagy normatív projektekhez kötik, amikor jelentős, új normák kerülnek a nemzetközi rendszerbe, és ezek keletkezése és elterjedése általában a nemzetközi rendszernek a nagy szakadásaihoz van kötve (1918; 1945; 1989). Az új nemzetközi világrend megteremtése mindig újabb normák, szabályok megalkotását jelenti.

• Konstruktivista elmélet rokona a racionalista elmélet – nemzetközi társadalom (nemzetközi jog; diplomácia létezik – a hatalom nem korlátlan, nem abszolút)

VII. ELŐADÁS Szűcs Anita Marxizmus: 1) Marx a 19. század második felének gondolkodója; a diszciplína viszont csak az I. vh. után

kezd intézményesedni. 2) 70-es évek viszonyai: újra felbukkan az elmélet, és kiteljesedik. Ez fontos gazdasági –

politikai változásokkal magyarázható: - Lezárul a dekolonizáció folyamata: sok kis állam jelenik meg a nemzetközi

szervezetekben, és a gazdasági problémáik is a felszínre kerülnek (ENSZ: Új Gazdasági Világrend).

- Az USA hatalmának meggyengülése: a Bretton-Woods-i rendszer összeomlása; olajválságok.

Más oldalról kell közelíteni a problémákat – Marx elméletei az egyenlőtlenségekrőlmegfelelőnek tűnnek.

3) Napjaink problémái: a marxizmus reneszánsza Nyugat-Európában (divatirányzat). Marx bizonyos vonatkozásai aktuálisabbak, mint valaha.

- A SZU összeomlott, ahol korábban birodalomlegitimáló politikai ideológiaként kezelték. Neomarxizmus (angolszász): más nézőpont; teher volt az elméletnek a SZU, mert defenzívába kényszerültek.

- Közgazdaságtani aktualitás: piaci viszonyok; a világ egyenlőtlenségei. A marxizmus is egy gyűjtőfogalom: több iskola van benne; de mindnek van közös nevezője. Klasszikus marxizmus: Marx és Lenin Marx:· Nem politikaelméleti irányzatot dolgozott ki.

32

· Marx filozófus volt; közgazdász; a világot, mint összefüggő rendszert magyarázta. · Elmélete a tudományterület felől támadható:

Redukcionista: Marx a gazdaság felől magyarázza a társadalmat Determinista: világkoncepciót alkot; determinált modellt – a gazdaság folyamatai okozzák a változásokat.

· A marxi elemzés alapegysége a tőkés viszonyok leírása – a manchesteri példa. A tőkés viszonyok területe a világgazdaság, így az elmélet világgazdasági perspektívát kap.

· 1843-83-ig írja műveit. A körülötte lévő világ megértésére törekszik. · Megfogalmazza a klasszikus közgazdaságtan kritikáját. · Létezik a látszatok világa és a valóság. A látszatok világa a mindennapok, de az csak a

felszín. A valóságban zajlanak az igaz, mély folyamatok – ezért a rendszeralkotó logikát kell megkeresni. Marx az emberi szükségletekből indul ki, amelyek gazdasági szükségletek. A valóság tehát a gazdaságon belül van. Az elemzés első szintje tehát a gazdaság. Nem szabad elfelejteni, hogy Marx a szabad-versenyes kapitalizmus idejében írja műveit: ha tehát a gazdaságot akarom megérteni, akkor a kapitalizmust kell megérteni. A kapitalizmus a tőkére épül, ezért a tőke természetét kell megismerni. A tőke…� expanzív; folyton mozgásban van. � egyenlőtlenségeket termelt; a gazdaságban és a társadalomban is.

· Árutermelés: a munka és a tulajdon szétválását jelentette. A tőke természetét a gazdasági viszonyok társadalomba való beágyazásával lehet megérteni. Az egyenlőtlenség újabb egyenlőtlenségeket termelnek; az egyenlőtlenségek tehát hatványozódnak.

· Ha meg akarjuk változtatni a világot, akkor nem lehet a dolgot esetileg kezelni: meg kell szüntetni a rendszert, és újat kell létrehozni, ami más logikán alapul. Ha a látszat világával foglalkozunk, akkor nem értjük meg a rendszer logikáját – az ember könnyen a fetisizmus bűnébe eshet (áru értéke: a gazdasági folyamat végterméke, nem a benne lévő munka).

Alapkategóriák:� Termelési mód: gazdasági összefüggés; 2 kategóriából áll: termelőeszközök + termelési

viszonyok. A termelési viszonyokon belül az uralkodó és az alárendelt osztályt különböztetjük meg (burzsoázia és ploretariátus). Az uralkodó osztály kezében van a tőkeés a termelő eszközök; az alárendelt osztályok a munkaerejüket adják el. Ezt az összefüggést köti össze a kizsákmányolást: a burzsoázia a munkaerő kizsákmányolásából szerez profitot – a tőketulajdonos tehát profitorientált. Munkaérték-elmélet: az áru értéke szerint a munkaerő a munkájának csak egy részéért kap ellenszolgáltatást. A profit tehát a kapitalista viszonyok egyik nagy ellentmondásához vezet. A tőke szerves összetétele: állandó rész (termelőeszközök) + változó rész (munkaerő –szerves rész). A profitráta hosszútávon csökken, mivel a burzsoázia a munkaerőben tesz költséglefaragást. A munkaerő csökkentése azonban aláássa a profitot hosszútávon.

� Dialektikus materializmus: Hegel dialektikájára épül; kritizálja, és egyben átveszi a dialektika szerkezetét (tézis – antitézis → szintézis: magasabb fejlettségi fok – az ideák világa). Feuerbach (Hegel tanítványa): az ember és Isten viszonya (humanista) – ő elfordul az ideák világától → materializmus. Hegel dialektikája adja a formai részt; a materializmus adja a tartalmi részt: az ideák másodrangúak; a látszatok világára tartoznak. Marx: a tézis a burzsoázia; az antitézis a proletárok osztálya – ezek konfliktusa forradalomhoz vezet, és kialakul egy új osztály.

� Alap – felépítmény modell: az alap a gazdaság, a valóság; a felépítmény a látszatok világa. Kezdetben nem voltak osztályok: primitív kommunalizmus.

· Csoportok → osztályok → társadalmi feszültség → forradalom → új termelési mód: feudalizmus.

· A feudalizmusban az arisztokrácia és a parasztok forradalmából létrejött a kapitalizmus.

33

· A kapitalizmusban a munkásság és a burzsoázia feszül egymásra, és ebből jön majd létre a szocialista termelési mód. A szocializmusban már nem lesznek osztályok; nem lesz egyenlőtlenség: a felépítmény beleomlik az alapba – ez jelenti majd a történelem végét.

Politikaelméleti vonatkozások: Mivel Marx nem államelméletet alkot, ezért több helyütt, többféleképpen definiálja az államot. Az állam:• Alap-felépítmény modell: az államnak nincsen függetlensége, hogy önmaga cselekedjen –

az állam csak felépítmény. Az alap a gazdaság, az állam így a gazdasági folyamatok folyománya. Változások esetén kérdés: az alap vagy a felépítmény változik? Az államon keresztül is a gazdasági viszonyokat kell vizsgálni; az államnak nincsen erős szerepe – az osztály a főszereplő.

• Az államok funkcionálisan egyformák. Az állam a gazdasági elit érdekeit képviseli; a politikai struktúrákat határozza meg.

• Az állam cselekvése korlátozott, de a nemzetközi rendszerben nagyobb a mozgástere. A nemzetközi rendszerben a viszonyokat az osztályok határozzák meg. A tőke természetes mozgástere így a világgazdaság.

Lenin: első kísérlet arra nála van, hogy a marxi alapkategóriákat alkalmazva a politikai rendszert elemezze. 1913. fő műve: Imperializmus, mint a kapitalizmus magasabb foka – a klasszikus marxi politikaelméletet fogalmazza meg. Másodlagosan a nemzetközi rendszert is elemzi. Monopolkapitalizmus + finánctőke kialakulása → imperializmus Monopolkapitalizmus: Lenin korára a termelés már koncentrálódik, kialakulnak a monopóliumok. A nagy ipari vállalatok fuzionálnak a bankokkal (finánctőke) és a pénzügyi intézményekkel. Finánctőke: a pénzügyi tőke és az intézményrendszer. Imperializmus: a kapitalizmus terjeszkedő változata. Bizonyos kapitalista nemzetgazdaságok túléretté válnak (a csökkenő profitráta miatt átlépi a tőke a nemzetgazdaság határait). A tömegek elnyomorodnak: a béren spórolnak költséget → drasztikusan csökken az életszínvonal. A társadalmi elégedetlenség végül a forradalomhoz vezet. Az imperializmus a kapitalizmus halála; a haldokló kapitalizmus – a kapitalizmus a saját béklyóját termeli ki. Szociáldemokrácia: jóléti intézkedések csak a forradalmat akarják kitolni. Államfelfogás: a marxi államot veszi alapul; a gazdasági érdekeket képviseli. Imperializmus: a gazdasági érdekek kilépnek – gyarmatosítás folyamata: tőke terjeszkedése. A tőke igényli a politikai biztonságot – ezt kell, hogy biztosítsa az állam. A gyarmatosítás a rendszer logikájából fakadó szükséglet; nincs határa. Egy dolog vethet véget neki: ha több ország hasonló utat jár be – a gyarmatosító törekvések összeérnek, és ez háborúhoz vezet. Kritikák: Waltz szerint az imperializmus törekvés volt az antik Görögországban is, ezért az imperializmus nem lehet a végső termelési mód. Lenin szerint viszont ennek a gyarmatosításnak más a természete: itt azt ért, amikor a gyarmatosítás az egész világra kiterjed. Az államnak nincs cselekvési autonómiája az osztályok felé (befelé), a nemzetközi rendszerben nagyobb a cselekvőképessége. Ortodox neomarxizmus: 70-es évek: új független államok megjelenése az ENSZ-ben. ENSZ: Új Nemzetközi Gazdasági Világrend – a világ teoretikusai találjanak megoldást a fejlődő országok problémáira. � Egyenlőtlenségek: Marx nézetének a gyökere, hogy a rendszer maga termeli ki az

egyenlőtlenségeket.

34

� Az új rendszer kidolgozásának folyamata megakad az olajválság, illetve a világgazdaság problémái miatt. De napirenden tartja a problémákat, ami megalapozza az elmélet előretörését.

� Az egyenlőtlenségeket a nemzetközi kereskedelmi és cserekapcsolatok termelik ki. � A neomarxizmus szintén gyűjtőfogalom. Strukturális marxizmus – Antonio Gramsci:

Börtönlevelek c. műve; Louis Althusser. � Kritika: Marx elméletét nem lehet alkalmazni a nemzetközi politikai viszonyokra, mert

redukcionista. Nincs meg az állam cselekvési autonómiája. Politikai támadás: Marx bizonyos nézeteit már egyáltalán nem fogadják el. Neomarxista forradalom: célja, hogy az állam helyzetét revideálja – 3 lépcső:

1. Marx másképp is definiálja az államot. 2. Módszertani vádak: olyan módszertan kell, ami nemcsak a gazdasági folyamatokban

koncentrálódik. 3. Új kategóriák: alap-felépítmény modell revideálása.

1. Az államról mit mond Marx: van olyan hely, ahol felruházza cselekvőképességgel: ∗ Bonapartista állam – francia forradalom: a burzsoázia nem volt felkészülve arra,

hogy a parasztság felkel. Ezért átadja hatalmát Bonaparténak, hogy ő szervezze meg az államot. A hatalmat tehát szabadon át lehet ruházni. A burzsoázia konfrontálódhat a parasztsággal – ez mind az állam viszonylagos függetlenségét igazolja.

∗ Engels: osztályegyenlőség-elmélet. Ha két osztály hatalmi harca kiegyenlítődik, akkor az állam függetlenedik a szereplőktől és egyfajta időleges autonómiára tesz szert. Ez a lehetőség akkor merülhet fel, ha új termelési mód van kialakulóban.

∗ Marx: Tőke – az állam a társadalmi elégedetlenségek hatására visszavonja a törvényt (UK). Rövidtávon az állam és a polgárság konfrontálódhat, és szembefordulhat az osztályérdekek képviseletével – relatív autonómia. Azért kell, hogy hosszútávon a kapitalista termelési módot fenn tudja tartani.

2. Módszertan: új történelemszemlélet; az alap-felépítmény modell felülvizsgálata. Strukturális marxizmus: Marx értelmezésekor 2 Marx van: a fiatalabb és az idősebb Marx – ugyanis később saját magát pontosítja. Nem kell ez a felosztás; nem befolyásolja Marx logikáját. Az ideológiát meghatározza a gazdaság és a politika is – kölcsönösség van köztük. A gazdaság önmagát termeli újra: a folyamatokat a gazdaság határozza meg végsősoron; az állam relatíve autonóm. Az állam relatív autonómiája: lehet cselekvési szabadsága a saját gazdasági elitjével szemben. Az állam ideális kapitalistaként lép fel. El kell, hogy távolodjon a saját gazdasági elitjétől; lépjen fel a kapitalista viszonyok fenntartása érdekében. Az állam legitimitása: nyíltan nem szabad felvállalnia a gazdasági elit érdekeit; semlegességet kell vállalni. Kölcsönhatás van az osztályok között. Az államnak a legitimitást a munkásosztály felé is meg kell szereznie. Hegemónia (Gramsci): a társadalomban is kialakult a dominancia – ezt el kell rejteni. A strukturális marxizmus, mint diszciplína nem elfogadott, de a kategóriái igen. Az elmélet a cselekvés határait addig tágítja ki, ameddig egyáltalán a marxizmus keretein belül lehetséges.

Antonio Garmsci:� Ideológia: legalább olyan fontos, mint a politikai – előtérbe hozza az ideológiát � Társadalom-felfogás: a társadalomnak 2 alapvető formája van: hegemonikus, vagy nem:

1. Hegemonikus: alapvető konszenzus van az állam működését illetően; a konszenzus a legitimáló ideológián alapszik. A munkásosztály együttműködik a burzsoáziával. A munkásosztály támogatását szociális, jóléti intézkedésekkel nyerik meg. Óriási

35

szerep van a civiltársadalmi szervezeteknek – a társadalmi normarendszer elterjesztésében.

2. Autoriter kormányzás: nyíltan konfliktusos rendszer – nehezebb irányítani. Robert Cox: 1987. A teremtés, a hatalom és a világrend � Gramsci elképzeléseit kiterjeszti a nemzetközi rendszerre � Komplexebben vizsgálja a világot: gazdaság + politika + ideológia → történelmi blokk.

Ez a világ folyamatait alapvetően meghatározza. � Hegemonikus világrend vagy sem:

· Hegemónia: nemzetközi pénzügyi, kereskedelmi, gazdasági rend felállítása azért, hogy a többi állam is részesüljön benne (Gilpin). Cox: érdeke a stabilitás – kizárólag saját, önös érdekeiből – ez nem egy jóindulatú hatalom. A rendszeralkotó hegemón sokkal többet nyer az egészből.

· Ez konszenzust feltételez a többi tőkés államtól is – transznacionális burzsoázia: a rendszer a hasznukra van.

· Ha megbomlik a rend, hanyatlik a hegemón hatalom, akkor magával rántja az egész rendet. Ez a hegemónia ciklus. (Hanyatlás = megbomlik a konszenzus)

� Hegemónia több szakasza: ∗ Brit: pax britannica ∗ Amerikai: pax americana – 1965-ig élt (ez volt a töréspont)

VIII. ELŐADÁS Kiss J. László Nemzetközi rend; nemzetközi rendszer; világrendszer 2 rész:1. A nemzetközi rendszer különböző iskoláit tekintve (realista; neorealista; liberális) a

nemzetközi rend elméletei → hogyan lehet a nemzetközi rend változását, átalakulását értelmezni.

2. Klasszikus nemzetközi rendszer típusok – kialakulás; felbomlás – hidegháborús rendszer Elméleti megalapozás: A nemzetközi kapcsolatok diszciplínájának legfontosabb tárgya az állam szerepe, az állami funkciók változása, az állam a nemzetközi rendszerben – olyan nemzetközi rendszerben, ahol egy legitim, államok fölötti erőszak-monopólium nem létezik. Hogyan lehetséges a nemzetközi rendszerben a rend, a világrend – hogyan lehet értelmezni a rendnek a fogalmát a nemzetközi rendszer fejlődésében, olyan feltételek között, ahol nincs világkormány, nincs államok feletti legitim erőszak-monopólium. Ez a megközelítés, ami azt mondja, hogy a nemzetközi diszciplínának a tárgya a nemzetközi rend lehetőségének a vizsgálata, szorosan összefügg a nemzetközi kapcsolatok elméletének iskolájával, amelyeket klasszikusan nem tekintünk mainstream-elméletnek → angol iskola (más megnevezés: institucionalizmus; racionalizmus). Ennek az iskolának a fő kérdés-feltevése az, hogy miként lehetséges a nemzetközi rendszer fejlődésében működőképes nemzetközi rendet létrehozni. Racionális kiindulás: hogyan lehetséges nemzetközi társadalmat létrehozni? � Klasszikus képviselő: Martin Wight; tanítványa: Headly Bull: Anarchikus társadalom – a

nemzetközi rendszer értelmezésének egy fontos referenciamunkája. � Martin Wight azt hangsúlyozta, hogy a nemzetközi elméletet 3 eszmetörténeti tradícióra

lehet bontani, és mind a 3 eszmetörténeti tradíció lényegében azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet az anarchikus nemzetközi rendszerben működőképes nemzetközi rendet létrehozni. Wight értelmezésében ez a 3 eszmetörténeti tradíció:

1) Machiavelli tradíció, a realizmus

36

2) Grotiusi tradíció, amit ő racionalizmusnak nevez 3) Kantiánus tradíció, amit revolucionizmus néven jelöl

Tulajdonképpen Martin Wight 3R-ről beszél. • A realizmus esetében a rend a de facto hatalom, az erők használatának a terméke; és

a rend, az erő használata konfliktusok útján jön létre. A nemzetközi rend a hatalom, a konfliktus eredménye.

• A racionalizmus (Grotius) azt hangsúlyozza, hogy a nemzetközi rendben a kooperációs és konfliktus elemei egyaránt megtalálhatók. Grotuis munkássága révén a nemzetközi jog, és a jogos, igazságos háború fogalma vonult be a nemzetközi politika elméletébe – az erőszak alkalmazását lehetett a jogrendbe illeszteni. Tehát konfliktus és kooperáció eredménye a nemzetközi rend, nem az egyirányú, hatalomnövelő magatartás, a konfliktus, hanem a racionalista kiindulás azt mondja, hogy a jog és az erőszak-alkalmazás egymással kibékíthető, egy rendszerbe integrálható, és a nemzetközi rend a konfliktus és a kooperáció eredménye.

• A revolucionizmus (Kant) szerint a nemzetközi rend úgy hozható létre, ha az egész nemzetközi rendszer jellegét átalakítjuk. A világ tulajdonképpen republikánus (demokratikus, jogállami alkotmánnyal rendelkező) államokból áll, és egy ilyen nemzetközi rendszer az erőszak-alkalmazás kiküszöbölésének a garanciája.

Martin Wight, aki a racionalista elmélet képviselője, a nemzetközi rend, a nemzetközi társadalom vizsgálatánál a grotiusi, racionalista hagyományokból indul ki, és az angol iskola lényegében a nemzetközi rend, a nemzetközi társadalom lehetőségével foglalkozik.

� Angol iskola: a liberális és a realista iskola közötti átmenetnek egy megtestesítése. Nagyon közel áll az institucionalista, a nemzetközi intézmények fontosságát hangsúlyozó állásponthoz; közel áll a világtársadalom koncepciójához; közel áll a rezsimelmélethez. Egyrészről ezekkel az irányzatokkal érintkezik, másrészről pedig abból indul ki, ami a realista nézőpont sajátossága, hogy a nemzetközi rendszerben az államok önérdek-követőek. Sajátosan hangsúlyozza a hatalomnak, az önérdekeknek a jelentősségét, ugyanakkor azt is mondja, hogy a normáknak, és szabályoknak is komoly jelentősségük van a nemzetközi rendszerben.

� Headly Bull: Anarchikus társadalom – az anarchikus társadalom fogalmának magyarázata – a fogalom önmagában egy paradoxon, de ha ezt a paradoxont feloldjuk, akkor ennek az angol iskolának, ennek a racionalista kiindulásnak a sajátossága könnyen megérthető. Atársadalomnak az a jellege, hogy nem anarchikus – akkor miért kapja ezt a jelzőt? Bull abból indul ki, hogy a nemzetközi rendszer egy anarchikus társadalomként írható le, ami azt jelenti, hogy egyrészről a nemzetközi rendszer szereplői, az államok érdekkövetőek, de ez érdekkövetés, vagy érdekmaximalizálás nem abszolút, nem korlátolt. A nemzetközi rendszernek a sajátosságai azok a szabályok, azok az intézmények, azok az informális és formális jogok, amelyek korlátozzák az érdekérvényesítésnek a korlátlan megvalósulását. Egyrészről anarchikus a nemzetközi társadalom, de nem korlátlanul, létezik egy nemzetközi társadalom, és nemzetközi társadalom azokat az intézményeket, nemzetközi jogot, diplomáciát, rezsimeket, szabályokat, kölcsönös várakozásokat kell érteni, amelyek ennek az önérdekkövető magatartásnak az abszolút jellegét korlátozzák. A nemzetközi társadalom testesíti a nemzetközi rendnek az alapfelfogását, és megtalálható ebben a realista és liberális elméletek kettős megközelítése: önérdek-érvényesítés, amit korlátoznak a nemzetközi rendszer szabályai, intézményei.

� Amikor a nemzetközi rend kialakulásáról beszélünk, akkor a racionalista elmélet is, az angol iskola is a 17. századra határozza meg ennek a kialakulását. A modern államközpontú nemzetközi rendszer, a nemzetközi rend kialakulásának az első foka. Mint minden rendnek, az államcentrikus nemzetközi rendnek is az volt a legfontosabb célja, hogy a háborúk korlátlan érvényesítését megakadályozzák, és a békét az adott keretek

37

között biztosítsák. A nemzetközi rend lehetősége, vizsgálata – a nemzetközi társadalom létezése is a nemzetközi kapcsolatok diszciplínájának egy nagyon fontos kiindulása. Ha vizsgáljuk a nemzetközi rend alakulását, akkor azt látjuk, hogy a 17. századtól kezdve legalább 2 egymással ellentétes tendencia határozza meg: � Egységesülés; globalizálódás � Differenciálódás; fragmentálódás

Másképpen: A nemzetközi rend értelmezésénél egyrészről a hegemóniára való törekvés, másrészről a hegemóniával szembeni hatalomnak a jelentkezése említhető meg (hegemóniaképződés – ellenhatalom kialakulása). Ezt a két a tendenciát mindig megtaláljuk, amikor a nemzetközi rend kialakításáról van szó: egyrészről a nemzetközi rend fejlődésében láthatunk egy törekvést arra, hogy egyfajta világpolitikai egységet hozzanak létre (világpolitikai holizmus elméletei) – Római Birodalom; középkori univerzalizmus; modern állam kialakulása ennek a világegység kialakításának a válsága. A modern államrendszer kialakulása a territoriális, területi állam elve szerinti rendeződést jelentett; az államközpontú nemzetközi rendszer, az abszolutista államok létrejötte tulajdonképpen már ezen felfogás szerint a nemzetközi rendnek egy formája – hatalom, az erőszak-alkalmazásának a korlátlan szabályozatlansága helyett létrejön egy szabályozott, ellenőrzött hatalomérvényesítési rend.

Ez a világegységről alkotott elképzelés, mint a nemzetközi rendnek az állapota nemcsak a 17. század előtti fejlődésre jellemző (középkori univerzalizmus; Római Birodalom), hanem később is → Kant elmélete a békéről: a demokratikus államoknak egyfajta konföderációját, békeszövetségét hangsúlyozta, a demokratikus, jogállami alkotmányok alapján egy olyan világméretű konföderáció létrejöhet. A 20. század második felében is elképzelések a világegység helyreállítására, pl. világtársadalom elképzelése, ami azt hangsúlyozza, hogy a világnak a fejlett részein az államok közötti határok megszűnnek, egy világtársadalom alakul ki (modernizáció; differenciálódás), vagy a modern kommunikációs forradalom vívmányaival a globális hálózatépítés is egyfajta világegységet eredményez. A nemzetközi rendszer fejlődése: az integráció és a dezintegráció; az egységre törekvés és az egység széthullása. Felmerül a kérdés, hogy a mai rend, ha úgy fogjuk fel, hogy a vesztfáliai típusú rendszernek a létrejötte a rendnek egy megvalósítása, de facto nemzetközi rend, ahol államok vannak (territoriális), akkor a 20. század végén lejátszódó jelenségek, amelyek túlmutatnak ezen a vesztfáliai sémán, vajon mit jelent. Nem vagyunk-e egy olyan helyzetben, hogy a nemzetközi rendnek a territoriális államokra alapuló (politikai, gazdasági egységek) rendszere felbomlik, és egy olyan helyzetbe megyünk át, ami inkább a rend hiányával jellemezhető? → vesztfáliai és poszt-vesztfáliai rend. A modernizáció azt jelentette, hogy mind a nemzetköz rendszeren belül, mind a nemzetközi rendszernek a szabályait tekintve lényeges változások mentek végbe. Számos olyan jelenség van a nemzetközi rendszer működésében, ami a vesztfáliai paradigmán, az államközpontú nemzetközi rendszeren túlmutat → poszt-vesztfáliai konstelláció. Ezek a változások azonban nem mentek túl, nem annulálták a vesztfáliai rendszer létrejöttét. � A politikai határokat számos folyamat túlhaladja (globalizáció), de ez a területi államok

létezését alapvetően nem kérdőjelezi meg. � Integrációs folyamat – bel- és külpolitika közti határvonal elmosódik. Többszintű (multi

level) kormányzás komplett, regionális rendszere (EU), ahol a kül- és belpolitika közti különbségek megszűntek. Ez példája az ortodox vesztfáliai séma túlhaladásának, de ez még nem jelenti azt, hogy érvénytelenné válik az állam. A külső- és a belső elkülönülés még megvan: egyre több kockázat (pl. terrorizmus), amelyek nem állami eredetűek.

� Az államok egyre nagyobb egységekbe integrálódnak, és ezekben az egységekben biztonsági közösségek alakulnak ki – az államok nem fenyegetik egymást, hanem a

38

várakozásaik egymással szemben kezdenek konvergálódni. Viszont egyre több olyan jelenség van, ami nem az államokból indul ki, és a belső és külső biztonság között nem lehet éles határvonalat húzni.

� De mindezen jelenségek nem teszik értelmetlenné az államok létezését. Az államok bizonyos funkcióikat nemzetközi szervezetekbe delegálják (integráció; intézmény; ad hoc probléma-megoldás), ezzel az állam több erőforrást, és probléma-megoldási kapacitást von be → ezzel az állam gyakorlatilag nem veszti el az érvényességét, az államok másképp működnek.

Poszt-vesztfáliai rendszer: nincs elméleti kidolgozás, inkább a vesztfáliai rendszer kritikájaként jelenik meg. Nemzetközi rend: nem jelenti, hogy a világban egyenletes fejlődés megy végbe (pl. globalizáció); nem egyidejűségek egyidejűsége: különböző nemzetközi alrendszerek vannak; több megközelítés lehetséges – legalább 4 nagy régióról beszélhetünk, ahol a fejlődés különböző szinteken van:

· Transzatlanti nagyrégió – jogállamiság; piacgazdaság; parlamenti demokrácia. A háború, mint a politika eszköze, elképzelhető. Az ellentétek gyökerei gazdasági jellegűek.

· Ázsiai nagyhatalmak régiói: Japán; Kína; India; Délkelet-Ázsia. Nincs kizárva a háború, de inkább a klasszikus, 19. századi európai egyensúlypolitikának figyelhetők meg a sajátosságai. Az ellentétek gyökerei stratégiai jellegűek.

· Közel- és Közép-Kelet: a 17. század előtti Európával lehetne összehasonlítani – a konfliktusok nem gazdasági, vagy stratégiai jellegűek, hanem alapvetően vallási, ideológiai jellegűek. Pre-vesztfáliai modell: a konfliktusok főszereplői nem tartanak azoknak a játékszabályoknak az elfogadásánál, amit a vesztfáliai típusú rendszer jelentett – a szereplők és az államok egymást kölcsönösen elismerik. Nehéz kompromisszumot elérni.

· Afrika és Ázsia részei: Afrikában 46 olyan állam van, amelyek működésképtelenek – nem rendelkeznek a társadalmat egységesítő ideológiával; nincs egységes társadalom → lokális, helyi törzsi társadalmak konglomerátuma; mono-gazdaságok; strukturális heterogenitás; politikai kasztok. Posztkoloniális államok világa, melyek nem működnek.

Egyszerre van jelen a premodern, a modern és a posztmodern jellegű világ. Nemzetközi rendről való vita; tematizálódás 1989. után dinamikusan, nagy súllyal került előtérbe. A berlini fal leomlása a világ megosztottságának a végét jelentette; első Öböl-háború: BT minden tagja egyformán szavazott; Kína és a SZU a világgazdaság részévé vált. Világegység elmélet ezek miatt került előtérbe. Egyik kérdés: olyan nemzetközi renddel állunk-e szembe, ami több biztonságot ad, nagyobb stabilitást, mint a korábbi? USA-ban 2 nagy vita bontakozott ki, 2 nagy képviselő elmélet: ∗ Neorealisták képviselője: John Mearsheimer – 1990-ben esszé: Back to the future – a

kelet-nyugati konfliktus lezárulásával búcsút kell venni a nemzetközi rendtől is, a nemzetközi rendszer szokatlan stabilitási időszakától, és szokatlan méretű instabilitás előtt állunk, a rendhiánnyal. A világ áttekinthetetlenebbé vált, a szembenállás széthullásával ellenőrizhetetlenebb, instabilabb lett a világ. A kétpólusú világ és a nukleáris fegyvereknek az a sajátossága, ami korábbi viszonyok között fegyelmezte a nemzetközi rendszert, ez a fegyelmező erő megszűnt, és ezért bizonytalansággal terhes időszakkal nézünk szembe. A hidegháborúnak olyan jellemzői voltak, mint az erőszakról való lemondás intézményesedése; sikerült elkerülni a háborút.

∗ Neoliberálisok azt hangsúlyozták, hogy a hidegháború nem volt se stabil, se békés, az a stabilitás, amit a nukleáris fegyvereknek tulajdonítanak, nagyon sajátosan apolitikus

39

természetű volt, a kölcsönös megsemmisítés, a félelem egyensúlya; egymás mind tökéletesebb kölcsönös megsemmisítésén alapult az a stabilitás, amire a neorealista Mearsheimer oly nagy nosztalgiával tekint vissza. A kölcsönösen biztosított, egymást minél tökéletesebben megsemmisítés volt az, ami a hidegháború stabilitását jelentette. Nem egy, hanem két kompetitív nemzetközi rendszer volt, és 1989. után az a cél, hogy egyetlen nemzetközi rendszer alakuljon ki, és ez azt eredményezze, hogy a nemzetközi kapcsolatok olyan kapcsolatokká váljanak, amit a wilsonizmus, a liberális megközelítés hangsúlyos. Wilson: kiterjeszteni a belpolitikát a nemzetközi politikára; jogszabályokhoz kötni a nemzetközi politikát – ennek az esélyének a megnövekedését várták.

1990. Bush beszéde az ENSZ-ben a világrendről – 3 dolgot értett:

- Demokratikus kormányzati formák elterjedését - Liberális világgazdaság létrejöttét - Megreformálandó ENSZ jelentősségének a növelését

A viták elindultak: felmerültek újabb kérdések → az erőszak alkalmazásának jogossága; legitimitása. A kelet-nyugati konfliktus megszűnésével felmerült az a kérdés, hogy az államok közössége nevében való beavatkozás (ENSZ) a genocídium eltörlése végett paranccsá vált. A másik oldalon meg ott állt a humanitárius intervenciónak a kérdése – 90-es évek jogfejlődés: államok közösségének nevében való beavatkozás legitimizálása. Vita: Kinek áll érdekében a beavatkozás? Kinek van joga rá? Mi indokolja a beavatkozást? Kinek a nevében lehet beavatkozni? Realista nézőpont: mindenfajta humanitárius intervenció mögött meghatározott nagyhatalmi érdekek vannak, és erővel tartós változásokat nem lehet elérni. Ha a társadalmakon belül kialakulnak bizonyos folyamatok, és azt erővel támasztják alá az hasznosabb, de önmagában az erő alkalmazása nem vezet semmire. Másik vita: az USA nemzetközi szerepe Egy multilaterális vagy egy unilaterális hegemónia között lehessen felvetni a világot, és az USA nemzetközi szerepét. � Multilaterális hegemónia: az USA II. vh. utáni szerepére volt jellemző; meghatározó

hatalom: létrehozza a Bretton-Woods-i rendszer, a Világbankot, a Valutaalapot – a hegemón hatalom megteremti a liberális világgazdaság feltételeit. Szolgáltatásokat, nemzetközi közjavakat bocsát rendelkezésre – ezzel kétségtelenül a saját érdekeit is érvényesíti, de más országok is profitálnak az így létrehozott nemzetközi rendszerből.

� Unilaterális hegemónia: a 90-es évek második fele és az ezredforduló. Az USA nemzetközi érdekei és a meglévő intézményrendszer között egy nagy feszültség alakul ki – az USA iraki háborúja idején került előtérbe. Nemzeti érdekeinek érvényesítését (2001. szept. 11. után) az adott intézményrendszer és jogrend feltételei között nem lehet biztosítani. Ez ma is formálja a nemzetközi rendszernek a vitája.

Davosi konferencia: az új globális rend kérdése. 1) Szcenárió: civil, demokratikus világrend lehetősége – amelyben stabil államok vannak,

ezek egyenjogúak; a különböző nemzetközi szabályok szövetébe vannak beágyazódva; egymásnak megbízható partnerei olyan nagy kihívásokkal szemben, mint a terrorizmus; környezetvédelem; fenntartható fejlődés.

2) Szcenárió: az anarchikus világrendszer szcenáriója. A nemzetállamok gyakorlatilag összeomlanak; belső és külső szuverenitásuk meggyengül; az államok egy része nagyobb egységekben oldódik fel, illetve az államok egy másik része etnikai komponenseire esik szét. Az államkudarcok száma növekszik (fail state- probléma), tömegessé válik. A nem állami szereplők (magángazdaság; underground gazdaságok; terrorizmus) elharapózása

40

válik jellemzővé – ezek a nem állami szereplők kezébe kerülnek a tömegpusztító fegyverek.

3) Szcenárió: globálisan tevékenykedő hegemón. Egy meghatározó, hegemón állam, hasonlóan gondolkodó államokkal lép szövetségre. Erőszakkal is megakadályozza azt, hogy a világ, a nemzetközi rendszer anarchikus állapotba kerüljön. A politikai, gazdasági és katonai hatalom erőteljesen koncentrálódik a hegemón és a vele szövetséges államok kezében.

4) Szcenárió: globálisan kialakuló új értéktudat. Egy globális civiltársadalom kialakulásából, egy világtársadalomból, ami egy nagyobb felelősségtudatot jelent – nemcsak állami, hanem nem állami szereplők is részt vesznek. Nem alaptalan – 1999-ben Kofi Annan kb. 70 multinacionális vállalattal találkozott, és egy globális paktumot írtak alá (emberi jogok és a környezet védelme).

Klasszikus realizmus: a nemzetközi rend az államok világát jelenti; az anarchia, ami nemzetközi rendszert jellemzi, nem azonos a káosszal – az anarchia strukturálja az államok magatartását. Az államok világa de facto az aktuális rendet testesíti meg, és az erőszak a nemzetközi rend egy nagyon fontos eleme. A nemzetközi rendnek a létrehozatala egy egyensúly létrehozásának a nagyon fontos eleme (Waltz – balancing, egyensúlyozás lényeges feltétele a nemzetközi rend stabilitásának). A hatalom és az ellenhatalom alkalmazása de facto a legfontosabb rendelem, az államok magatartása lehet szabályszerű (fegyverkorlátozások), azonban nem normakövető magatartás. Hegemoniális stabilitás elmélete – a nemzetközi kollektív javak elmélete • A hegemóniát és a stabilitást próbálja egymással összekapcsolni; sajátos módon a

hegemóniának egy liberális értelmezést ad, nemcsak a hegemóniát és a stabilitást kapcsolja össze, hanem a realizmust, a merkantilizmust és a liberalizmust.

• Legfontosabb kiindulás: a világgazdasági rendszer nem önfenntartó. Minden nemzetközi rendszerben van egy meghatározó hegemón hatalom, ami abban a helyzetben van, hogy a nemzetközi rendszer működésének a költségeit magára vállalja. Pl. az USA a II. vh. után magára vállalta egy új, liberális világgazdasági rendszernek a költségeit. Ez a liberális világgazdasági rendszer nem önfenntartó; kell egy hatalom, aki intézményeket, biztonságpolitikai, monetáris, gazdasági szervezetek költségeit magára vállalja. Egy ilyen domináns, hegemón hatalom, aki egy ilyen nemzetközi rendszert hoz létre, ennek a rendszernek a legnagyobb érdekeltje. Ennek a rendszernek a működése megengedi a rendszerben résztvevő más államoknak, hogy profitáljanak a nemzetközi rendszer működéséből → Free rider államok: a rendszer fenntartási költségeihez közvetlenül nem járulnak hozzá, de a rendszer előnyeit élvezik.

• Ezt az elméletet úgy is meg lehet fogalmazni, mint a kollektív nemzetközi javak elméletét. A kollektív javak elmélete a nemzetgazdaságon belül azt jelenti, hogy az államnak kötelessége a kollektív javakat biztosítani (pl. iskolarendszer). Ez a liberális hegemón hatalom esetében azt jelenti, hogy magára vállalja liberális gazdasági rendszer megteremtésének költségeit – megteremti a monetáris rendszert, a nemzetközi intézményeket, szavatolja a személyek biztonságát, védi a magántulajdont. 1945. után az USA: biztonságot teremtett; monetáris stabilitás (Bretton-Woods-i rendszer); olaj olcsón rendelkezésre bocsátása.

• A hegemón stabilitás elmélete tulajdonképpen a hatalom strukturális érvényesítését jelenti – a hatalom nem közvetlenül; erőszak alkalmazásával realizálódik, hanem a struktúrák; intézmények; normák; szabályok és a kollektív javak biztosításának a keretein belül. Pl. Marshall-segély (strukturális hatalom klasszikus példája).

41

Hegemón háborúk elmélete � Fő teoretikus: Robert Gilpin – a nemzetközi rendszer kialakulását; átalakulását; fejlődését

a hegemonikus háborúkkal hozza összefüggésbe. Az ő alapvető fogalma, mint rendszerképző elem a hegemonikus háborúk fogalma.

� Gilpin meghatározása: a hegemonikus háború transzkontinentális, de legalább kontinentális méretű háborúkról van szó, pl. 30 éves háború; napóleoni háború; I. és II. vh. Az ilyen nagy hegemonikus háborúk a nemzetközi rend fejlődésének nagyon fontos csomópontjai. Ezekben a háborúkban lényegében arról van szó, hogy a nemzetközi rendszer jövőbeli jellegét, irányítását határozzák meg; a nemzetközi rendszer új intézményeit, játékszabályait és a domináló, uralkodó ideológiákat. A hegemonikus háborúk ebből adódóan nem korlátozottak, kihatásai politikai, gazdasági és ideológiai jellegűek.

� A hegemón háborúnak két alapvető szereplője a domináns hatalom, aki nemzetközi rendszert létrehozta, lés egy olyan hatalom, aki ennek a domináns hatalomnak a kihívója (emelkedő hatalom). Ebben a folyamatban egy rendkívül polarizált nemzetközi rendszer alakul ki (Gilpin szerint), az államoknak el kell dönteniük azt, hogy hova tartoznak: az egyik vagy a másik államhoz – domináns, vagy feltörekvő. Ebben rendszerben a szövetségi rendszerek merevvé válnak, átjárhatatlanná válnak – antagonizálódnak: aki egy szövetségi rendszerbe tartozik, nincs átjárás a másik szövetségi rendszerbe. Pl. az I. vh. előtt – két bipoláris szövetségi rendszer, amelyek között nincs átjárás.

� Hegemonikus háborúk elmélete nagy szerepet fordít arra, hogy a háborút követően az egész nemzetközi rendszer átalakul; lényeges, hogy mi történik a vesztessel; a veszteset integrálják, vagy sem – II. vh. után Németország és Japán integrálása az új nemzetközi rendszerbe, ami mindkét országban együtt járt bizonyos angolszász politikai intézményeknek az importjával.

� Előfeltétele a háborúnak, hogy a rendelkezésre álló erőforrások (területek is) egyre kevesebbé válnak; az ellenőrizendő, meghódítandó erőforrásoknak a mennyisége jelentősen lecsökken. Vesztfáliai rendszer stabilizáló eleme volt, hogy Európa közepe megosztott volt, hiányzott egy német egységállam; ez a német kisállamiság egy geopolitikai ütközőzóna volt a klasszikus hatalmi egyensúlyt formáló nagyhatalmak között. Ezeknek a köztes ütközőterületeknek az elhasználódása hozzájárult a hegemonikus háború kialakulásához. A nemzetközi rendszer tagjai elérik növekedésüknek határait: meg nem hódított területek lecsökkennek → növekszik a háborús veszély; az államközi kapcsolatok is egyre inkább egy zéróösszegű játék jellegét öltik.

� A hegemonikus háborúkhoz egy sajátos pszichológiai légkör is hozzátartozik; érezhető anemzetközi rendszerben, hogy nagy, mélyreható változások előtt áll. Ezek a pszichológiai momentumok nagy szerepet játszanak a preventív, megelőző háború kialakulásában. A preventív háborúra való előkészület esetében abból indulnak ki, hogy az előnyök még mindig a domináns hatalom oldalán vannak, és egy preventív háborúval ezt a domináns pozíció még meg lehet őrizni. A fentiekből következik, hogy az események láncolata a politikai érdeklődés alól kivonja magát; a döntések lényegében már nem a racionális választás sajátos instrumentális logikáját követik (költség-haszon számítások).

� A domináns hatalom számára bizonyos opciók rendelkezésre állnak. Minden nemzetközi rendszerben – Gilpin felfogása szerint – az intézmények megöregednek. A domináló hatalom egyik opciója az, hogy bizonyos reformokat vezet be, a meglévő intézményeket megpróbálja megújítani, illetve a külső elkötelezettségeit, ami a nemzetközi rendszer fenntartási költségeit növelik, azokat megpróbálja leépíteni. Pl. brit politika – Szueztőlkeletre, katonai elkötelezettségeit csökkentette, megszüntette. A politikai intézményeknek megújításával, reformokkal, innovációval próbál plusz erőforrásokat felszabadítani. Ha

42

erre nem képes, akkor inkább a preventív háborúnak az opcióját választja – nem a nyereség maximalizálása, hanem inkább a veszteségek minimalizálásának az elérésére.

� A kihívó hatalom úgy érzi, hogy amennyiben háborút indít a meglévő, domináns hatalommal szemben, úgy gyakorlatilag viszonylag olcsó áron az új rendszernek a fenntartására vezető helyzetbe kerül.

� Ez a felfogás, hogy a nemzetközi rendszer újabb és újabb típusai hegemonikus háborúkkal állnak kapcsolatban, azt mutatja, hogy ciklikus ez a fejlődés. Vajon a hidegháború vége értelmezhető-e a Gilpin-féle hegemonikus háború koncepciójaként? A hidegháborút úgy is fel lehet fogni, mint egy olyan stratégiai versenyt az USA és a SZU között, ami elsősorban a versenyképesebb, innovatívabb USA részéről arra irányult, hogy a SZU birodalom-fenntartási költségeit növelje. A SZU birodalom-fenntartási költségeinek mind horizontális, mind vertikális növeléséről van szó. [Horizontális: óriási erőforrásokat kellett átcsoportosítani a Csendes-óceáni térségbe (bázisok); vertikális: szovjet gazdaság sajátossága, miszerint a civil és a katonai szektor egymástól hermetikusan el volt zárva.] A SZU valójában egydimenzionális világhatalom volt: a 70-es évek elején sikerült elérnie a stratégiai egyenrangúságot az USA-val, de a gazdasági különbség akkora volt, amit a SZU nem tudott leküzdeni. Nem volt egy klasszikus hegemonikus háború (meleg háború – warm war), de lényegében ez a hidegháborús időszak, ez a stratégiai rivalizálás, vetélkedés lényegében a rendszerfenntartási költségek növelésére irányult, és a szovjet gazdaság ezt nem tudta kellő versenyképességgel és gazdaságossággal magára vállalni – olyan gazdasági terhek jelentkeztek, amelyek a SZU megreformálhatatlanságát még inkább megerősítették. Azon a területen, ahol egyedül volt versenyképes a SZU (stratégiai fegyverkezés), azok a megállapodások, bizalomépítő intézkedések, fegyverzetkorlátozási megállapodások korlátozták a katonai erő alkalmazhatóságát → pont azon a területen volt korlátozva, ahol éppen a legversenyképesebb volt.

Hegemónia ciklusok elmélete � Tulajdonképpen már Gilpin elméletét is ide számíthatjuk. � A hegemónia ciklusok elméletek, amik a nemzetközi rendnek a változásait írják le,

ugyancsak a neorealizmus gondolatkörében születtek: ezek a megközelítések sokkal inkább történeti, mint strukturalista megközelítések. A neorealista elmélet a nemzetközi rendszer struktúrájából magyarázza az államok viselkedését a nemzetközi rendszer fejlődésében. Ez a struktúra többé-kevésbé konstans, állandó – a struktúra jellege időtlen.

� A hegemónia ciklusok elmélete viszont nem ezt a strukturalista elemet hangsúlyozza, hanem a történelmi elemet – arra helyezi a súlyt (belső kritika a klasszikus neorealizmussal szemben), hogy a nemzetközi rendszer fejlődése nem az anarchia permanens, szüntelen állapotában van (ez egy időtlen, történetietlen felfogás), hanem a nemzetközi rendnek az alakulását mindig egy hegemóniára törekvő hatalom határozza meg. A hegemón hatalom felemelkedésének és hanyatlásának ciklikusságával állunk szemben; meghatározott időszakokban mindig meghatározott hatalmak katonai, gazdasági vezető pozíciót érnek el. A nemzetközi rendszer fejlődését ilyen hegemónia ciklusokkal írhatjuk le, ami nem egy ahistorikus, történetietlen megközelítés, hanem mindig egy-egy történetileg változó, hegemón hatalom pozíciójával írható le. Pl. Henry Kissinger: Diplomácia c. munkája ebben a realista gondolatmenetben íródott: Franciaország; 2 brit ciklus; 2 amerikai ciklus.

� Ezekre a hegemónia ciklusokra különböző elméletek vannak. Egyik: Modelski elmélete, aki a világtörténelmet nézi, és nemcsak a 17. századtól nézi; jóval korábbról próbálja meghatározni a folyamatot. Azt mondja, hogy kb. 100 éves hegemónia ciklusok állapíthatók meg: 13. szd. – Genova; 14. szd. – Velence; 15-16. szd. – Portugália; 16-17. szd. – Hollandia; francia kísérlet; 18-19. szd. – Nagy-Britannia (2 teljes ciklus); 20. szd.

43

USA (most a 2. ciklus). Ezek a vezető hatalmak általában vezető regionális hatalmakkal kerültek konfliktusba: Spanyolországgal; Franciaországgal; Németországgal; Oroszországgal; SZU-val; Kínával. Ez egy erősen eurocentrikus kiindulás, de ezt jelentősen korlátozza az a tény, hogy amikor a portugálok a 18. században az Indiai-óceán térségében megjelentek, ott már bizonyos hegemoniális rendet találtak.

� Egy-egy államnak a felemelkedése hegemón hatalommá azzal magyarázható, hogy egy vezető gazdasági szektorban kiemelkedő, stratégiai pozíciót ért el, pl. Portugália a hajóépítésben; térképészetben, navigációban – ez az innovációs képesség a gazdasági-katonai teljesítőképességben is kifejezésre jutott. Minden hegemón hatalom ilyen értelemben erős nemzetközi világrendet hozott létre; kontrollálja az árupiacokat, a pénzügyi piacokat; a tengeri támaszpontokat; stb. A hegemón hatalmak között rivalizálás és a hegemóniáért folytatott háborúk vannak.

� A hegemónia nemzetközi rendet hoz létre, a rend garantálja a stabilitást, a jogi biztonságot, a békét. A katonai hatalomhoz gazdasági hatalomra van szüksége, ahhoz innovációs képességre, és versenyképességre.

� Különböző megoldások vannak, hogy mennyi ideig tart egy ciklus: Kondratyev-ciklus az 50 év; Modelski 950 és 2000 között 10 hegemónia ciklust állapít meg, 10 különbözőhegemónia hatalommal, és 19 Kondratyev-ciklusra tagolja.

Az imperiális túlterjeszkedés elmélete (over extension)� Paul Kennedy nevéhez fűződik. Fő munka: A nagyhatalmak tündöklése és bukása.� A hegemónia ciklusok elméletét követi ez a kiindulás is. Rendkívül adatgazdag

kidolgozás. Argumentáció: Kennedy azt hangsúlyozza, hogy egy hatalomnak a gazdasági teljesítőképessége kedvez a birodalom kiépítésének, a hatalmi tényezőkkibontakoztatásának. A birodalom kiépítése növekvő katonai költségeket jelent, annak érdekében, hogy ezt a hegemón pozíciót megtartsa. Ha azonban a hegemónia költségei túlhaladják hegemóniától remélt hasznot, akkor ez az állapot az imperiális túlterjeszkedés állapota – egy-egy birodalom túlzott gazdasági, katonai költségeket vállal magára.

� Amikor a költségek túlhaladják a hasznot, akkor lényegében a hegemónnak a hanyatlása indul meg. A hanyatlás ellen többfajta védekezés van: a potyautas államokra rákényszeríti, hogy ők is járuljanak hozzá a rendszerfenntartás költségeihez.

� Kennedy a gazdasági és katonai hatalom összefüggéseivel foglalkozik; nem tesz különbségek a hegemón tengelyhatalmak és a kihívó kontinentális hatalmak között. A spanyol – Habsburg háborúval indít, és lényegében a 20. század 80-as éveinek végén az elemzését, amikor az USA pozícióját már hanyatló szakaszban látja.

Civilizációk összeütközése ∗ Huntington: Clash of Civilizations.∗ A kelet-nyugati konfliktus után, az új nemzetközi rendszerben arra vállalkozik, hogy

valamifajta magyarázatot adjon a nemzetközi rendszer fejlődésének alakulására. Ebben a fejlődésben a kultúra fogalmát egy független változónak tekinti; a kultúra megjelenik egy olyan makro-tényezőként, ami nem derivátuma az egyéb tényezőknek, hanem egy viszonylag önálló változó, ami lényegében a nemzetközi rendszer alakításában részt vesz.

∗ Új könyv: Kik vagyunk mi? – amerikaiak identitás után kérdez. Amerika instabilizálódásával foglalkozik: azzal, hogy a növekvő spanyol elem, és idegen, nem európai elem az amerikai politikai kultúrában bizonyos etnikai enklávék kialakulása nagyon nagy veszélyt jelent.

∗ Prognózist készít: a nemzetköz rend alakulásában a kultúráknak, a civilizatorikus, kulturális konfliktusok, összeütközések olyan tényezők, amelyek a nemzetközi politikát meghatározza, és a nemzetközi rendszer jelenségeire bizonyos magyarázatokat ad. Az összeütközések valószínűsége, amelyben a kulturális tényezőnek szerepe van, ez

44

növekedni fog. Ezt 2 dologra vezeti vissza: 1. történelmi tapasztalatok (a civilizációk közötti különbségek vezettek a történelem során a leghosszabb és legerőszakosabb konfliktusokhoz); 2. a hidegháborút két nyugati ideológiának konfliktusának tekinti (marxista-leninista ideológia is nyugati eredetű) – az újdonság szerinte abban van, hogy 1989/90. után az európai, nyugati és a nem nyugati ideológiák kerültek egymással szemben. Az emberiségben a legnagyobb választóvonal kulturális jellegű; a konfliktusok növekvő forrása kulturális jellegű; a nemzetállamok a világpolitikának változatlanul a világpolitikának a legjelentősebb szereplői. A fő konfliktusvonalak a világpolitikában különböző civilizációk nemzetei és csoportjai között jönnek létre, egyre inkább egy civilizációs elem dominálja a világpolitikát. Ahol ez a civilizációs törésvonal megtalálható, ott a konfliktusok törésvonalai is erre helyezkednek.

∗ Egyik fő kritika: 7 vagy 8 különböző civilizációról beszél. De az elemzésében a kelet-nyugati konfliktusa a bipolarizálódás, a kétpólusú világ ünnepelheti a feltámadását, jóllehet Huntingtonnak a kiinduló álláspontja éppen a civilizációk, kultúrák tulajdonságának bemutatása volt. Arról beszél, hogy a nagy ellentét a Nyugat és a világ többi része között van. Pl. az arab világban egy civilizáción, kultúrán belül is vannak konfliktusok; jugoszláviai helyzet, Bosznia (szerbek ↔ horvátok). Az önálló tényezőként való alkalmazása a civilizációnak túlzott.

Angol iskola – nemzetközi társadalom koncepciója - Headly Bull: Anarchikus társadalom – 2 fajta különbséget tesz: beszél az államok

rendszeréről, és beszél az államok társadalmáról. Az államok rendszerét úgy határozza meg, hogy akkor beszélhetünk az államok rendszeréről (system of state), ha két vagy három állam között az interakciók, a kapcsolatoknak az elégséges halmaza alakul ki ahhoz, hogy egymás politikai cselekvését befolyásolják, vagy ezek az államok egy nagy egység részeként képzeljék el magukat. [Pl. a Kolombusz előtti Amerika nem alkotott államok rendszerét]

- A nemzetközi társadalom fogalma azt hangsúlyozza, hogy az államok között nem egyszerű kapcsolat van, az államok közös intézményeket, nemzetközi szervezeteket, közös szabályokat, normákat hoznak létre – ezek közös halmazától teszik függővé a magatartásukat. A nemzetközi társadalom fogalmát kétféleképpen lehet megközelíteni: egyrészről beszélhetünk közösségről (egy kultúrához tartozó országok; közös nyelv; közös kultúra), másrészről a társadalom koncepciójából is kiindulhatunk (mint Bull): az uralkodók és az uraltak szerződéses, társadalmi kapcsolatban vannak – a szerződéses elemet hangsúlyozza; a kultúra nem előfeltétele a nemzetközi társadalom kialakulásának; Bull sokkal inkább funkcionálisan fogja fel, a közös szabályok a lényegesek. Minimális előfeltéteket határoz meg, hogy nemzetközi társadalom létezzen:

1. Az erőszak alkalmazásának a korlátozásának a képessége 2. A pacta sunt servanda – a szerződéseket be kell tartani 3. Magántulajdon tisztelete

- Az anarchikus társadalom azt jelenti, hogy a nemzetközi politika területe a társadalom és a közösség között helyezkedik el – még nem teljesen integrált. Egyrészről az államok önérdekeiket követik, de nem korlátlanul, hanem közös játékszabályok korlátozzák – társadalmi fékezők korlátozzák, enyhítik.

- Nemzetközi rend és igazságosság kérdése hogyan függ össze. Lehet egy nemzetközi rend stabil, anélkül, hogy igazságos lenne. Pl. bécsi kongresszusi rendszer működése – a nemzeti önrendelkezés elvét nem tudták érvényesíteni, de közel 100 évig tudta megakadályozni nagyobb konfliktusok kitörését → viszonylagos stabilitás (kompenzáció elve).

Liberális perspektívák:

45

· Felfogás: nemcsak de facto, tényleges értelemben van rend (mint a neorealistáknál), létezik de jure, jogi értelemben vett nemzetközi rend, ez pedig a nemzetközi jogon és intézményeken alapul. A szereplők maguk is kollektív szereplői lesznek a rendnek; korlátozzák az egyoldalú nyereségmaximalizáló magatartást. Több elmélet:

· Világállam koncepció: világpolitikai monizmus; hogyan lehetne a világot egységként helyreállítani (Római Birodalomtól jelenlevő egységtörekvések). Egyik lényeges eleme: civilizációs gyökerekre vezethetők vissza; fontos képviselő: Norbert Elias – civilizációs elméletről írt munkája jól alkalmazható → A civilizációk fejlődése lényegében az erőszak-alkalmazás korlátozásán alapul; a centralizált állam létrejötte egy fontos civilizációs csomópont (modern állam létrejötte: szabályokhoz kötött erőszak-alkalmazás; uralkodó kompetencia). Ez a civilizációs folyamat tovább folytatódik → nemzetközi szervezetek létrehozatala (ENSZ – világméretű törvényes erőszak-monopólium). Elérhető egy olyan állapot, amikor az államok lemondanak a szuverenitásuk egy részéről, és ezeket a kompetenciákat egy nemzetközi szervezetnek delegálják.

· Állam nélküli kormányzás: Governance without state – két irányzattól elhatárolás: 1. realista anarchiamodelltől; 2. világállamtól (nemzetközi szervezetek – cselekvőképesség visszanyerése). A fejlődés a kettő között van – nem világállam, hanem világkormányzás.

· Világrend politika: Global governance (sok nem állami szereplő; reg. és glob. intézm.) IX. ELŐADÁS Kiss J. László A nemzetközi rendszer nagy alakváltozásai: a bécsi békerendszertől napjainkig Mi alapján hasonlítjuk a nemzetközi rendszereknek a különböző fajtáit? Szempontok:• Az idő dimenziója: a nemzetközi rendszer időtartama, élettartama. 1648-tól terjedő

időszaktól a nemzetközi rendszer időtartamában mintha egy csökkenés következne be: vesztfáliai rendszertől a napóleoni háborúkig kb. 200 év; a bécsi kongresszusi rendszer 1815-1914-ig (mintegy 100 év); két háború között nagyon rövid; hidegháború 40-45 év. E mögött azok a társadalmi, gazdasági, technológiai változások vannak, amelyek oda vezettek, hogy az egyes nemzetközi rendszerek a saját előfeltételeiket felélték, és új feltételeket teremtettek a felemelkedő hatalmaknak, és a nemzetközi rendszer működésének is új gazdasági, társadalmi, technológiai feltételeit teremtették meg.

• A modernizáció: új időbeli és térbeli rendet jelent. (területi egységek: város →nemzetállam). 20 század: a tér és idő zsugorodása megy végbe; a globalizáció folyamata azt jelenti, hogy egy új térbeliség és időbeliség jön létre.

• A főszereplők száma: azok a szereplők, amelyek a nemzetközi rendszernek a szabályait (formális vagy informális) alkotják. A klasszikus pentagonális, öthatalmi bécsi békerendszer (Szent Szövetség) → 1975. Helsinki: 35 ország vett részt (teljes konszenzus) → a nemzetközi szereplők számának növekedésével állunk szemben. [Ez nem feltételen jelenti a nemzetközi rendszer demokratizálódását; NGO-k megnövekedése.]

• Minden nemzetközi rendszert általában háború előzött meg; a nemzetközi rendszer természetét nagyban meghatározza a békekötés típusa. Alapkérdés: Mi történik a vesztessel: 1. a vesztest integrálják a nemzetközi rendszerbe; 2. kizárják; ellehetetlenítik a létezését. Tehát létezik egy karthágói típusú béke, amikor a vesztest lehetetlenné teszik; és létezik egy bölcs béke is (bécsi béke), amikor a vesztes, a korábbi ellenfél kooptálásáról van szó. NATO; EU: az egykori ellenfél integrálása egy új nemzetközi rendszer struktúrájába.

• Van-e a nemzetközi rendszernek negatív vagy pozitív integrátora. Van egy olyan ország, aki hódítással, területi expanzióval és egyeduralkodással próbálja kiterjeszteni a hatalmát, és egyfajta hegemóniaként, legitim erőszak-monopóliumot akar elérni globális szinten

46

(negatív integrátor). Van egy olyan ország, aki beindít egy integrációs folyamatot (pozitív integrátor), ami nem feltétlenül egy hatalomnak a hegemóniáját, egyeduralkodó szerepét jelenti.

• A nemzetközi rendszernek milyen informális és formális szabályai vannak. Formális szabályok: a szabályok, várakozások, formális nemzetközi megállapodások; informális: nincsenek szerződésileg kodifikálva, de de facto a nemzetközi rendszer szereplői betartják. A nemzetközi rendszer szereplőinek magatartásai és várakozásai konvergálnak, közelednek egymáshoz.

• A jog és a hatalom kérdése – az erőszak-alkalmazás és a nemzetközi jog viszonya: anemzetközi rendszer fejlődése egy civilizációs folyamat (Elias), ahol az erőszaknak a korlátozásáról van szó, tehát a jog és az erőszak összeegyeztetéséről. Az erőszak-alkalmazás legitimálása mennyire biztosított.

• A szövetségi rendszerek jellege: zárt rendszerek, vagy átjárhatók. Olyan nemzetközi rendszer alakul ki, ahol a szövetségkötésnek egy nagy lehetősége, halmaza van, vagy olyan szövetségi rendszerek vannak, amelyek nem átjárhatóak.

• A nemzeti érdek, a nacionalizmus és a kollektív biztonság kérdése: hogyan sikerül a biztonsági dilemmát megoldani a nemzeti érdekek egyoldalú érvényesítésével szemben. A biztonsági dilemma, és a nemzetközi szervezetek, a kollektív biztonság kérdése.

• Az európai rendszer globalizálódik lényegében → az európai biztonság és a német kérdésnek a viszonya. A német egyesülés és Európa egyesülésének a kérdése; illetve a megosztás kérdése.

• A nemzetközi rendszernek az európaizálódása, illetve az európátlanodása. A nemzetközi rendszer globalizálódik, Európából elterjedve; ugyanakkor a nemzetközi rendszernek a dinamikus átalakulása a II. vh. után azt jelenti, hogy az eurocentrikus jelleg fokozatosan átalakul.

A bécsi kongresszusi rendszer � Pentagonális rendszer. Az európai hatalmi koncert kérdése: nagyhatalmak érdekeinek az

összehangolásáról van szó – hogyan lehet különböző szempontokat összehangolni egymással.

� 1815. bécsi kongresszus. Korábban is voltak békék, békerendszerek: vesztfáliai; lübecki (a spanyol örökösödési háborút zárta le), ahol a fő szempont az volt, hogy a győztes hatalmak a zsákmányt elosszák egymás között. A bécsi békerendszernek a diplomatái (Metternich; Castlereigh; Talleyrand) nem azért ültek össze, hogy a „zsákmányt szétosszák”, vagy azért, hogy békét kössenek. (A párizsi békében a békekötés már megvolt.) Bécsben az volt a feladat, hogy egy olyan nemzetközi rendszert hozzanak létre, ami a hegemoniális háborút kizárja az európai rendszerből. A napóleoni háborúk következménye egy negatív integráció volt; Európa nagy része államtalanodott (sok állam elvesztette a függetlenségét) → az volt a kérdést, hogy Napóleon után hogyan lehet az európai államrendszert újra helyreállítani, olyan alapon, hogy az erőszak-alkalmazásnak a lehetőségét gyakorlatilag kizárják.

� A célkitűzés érdekében multinacionális konferenciákat hívtak össze, ahol arra törekedtek, hogy az európai biztonságot intézményesítsék. A bécsi kongresszus diplomatái és a politikusai abból indulnak ki, hogy az egyensúly az nem önszabályozó a nemzetközi rendszerben, az egyensúly, aminek a terméke a stabilitás, azt intézményesíteni kell: állandó intézményekre és szervezetekre van szükség, hogy ez a stabilitás létrejöjjön. A Bécsben létrejött konferencia-diplomácia a nemzetközi magatartásnak az egész 19. századra alapjává vált. A koncertrendszer, ami létrejött, az első tudatosan kialakított biztonság-rezsim a nemzetközi rendszereknek a történetében.

47

� Egy békerendszer-struktúra jön létre, ami referenciája a későbbi békerendszereknek. A legfontosabb az együttműködés, a kooperáció intézményesedése. A szövetség 4 nagyhatalomból állt: Oroszország; Poroszország; Ausztria és Nagy-Britannia – ezek ez országok vetettek véget Napóleon imperiális törekvéseinek. 1815-ben ez a 4 hatalom a meghatározó erő; de 1818-ban formális felveszik Franciaországot is → ötös szövetség; Szent Szövetség. Az 5 nagyhatalom gazdasági, technikai és társadalmi erőket tekintve többé-kevésbé azonosak voltak. Tehát intézményesítik az együttműködésüket. 1818-ban, Franciaország felvételével kooptálják, integrálják azt az országot, ami Európa korábbi nemzetközi rendszerét felborította (a vesztest) – ez az előrelátás már nem volt jellemző az I. vh. után. A bécsi békerendszer abból indul ki, hogy a vesztes hatalmat kooptálni kell, és ha kooptálják, akkor az felelősséget vállal a nemzetközi rendszer működéséért.

� A konferencia résztvevői azt hangsúlyozták, hogy a kontrollálatlan egyensúlypolitika előbb-utóbb háborúhoz, konfrontációhoz vezet, ezért az 5 nagyhatalomnak kell különleges felelősséget vállalni Európának az egészéért, a stabilitásért és a biztonságért.

� Főbb elvek:1. A kompenzáció elve: a béke előtt egy lényeges térképészeti munkát is végeznek,

hisz Európát gyakorlatilag újra ki kell találni, új határokat kell létrehozni. A diplomaták ragaszkodtak ahhoz, hogy az ante status quo-t, a Napóleon előtti Európát helyreállítsák. Az 5 nagyhatalom között úgy osszák fel Európát, hogy minden hatalom, amit nyer, azt a másik hatalom, másutt, ugyanazt megkapja – az 5 nagyhatalom pozíciója egymáshoz ne változzon. Pl. Lengyelország felosztása →Oroszország kapta, de cserébe Poroszország hatalmát a Rajna-vidékig kiterjesztette. Ne legyen túl nyerő, vagy túl vesztes hatalom. (Kissinger: a rossz béke az, ha vannak nagyon elégedettek és nagyon elégedetlenek. Ha nagyon elégedetlen egy ország, akkor mindenképpen revíziót akar, ezért az a jó béke, ha nincs ilyen dichotómia, ha kicsit mindenki elégedetlen.) Hatalmi egyensúly legfontosabb elemei: lakosság létszáma; terület nagysága. Ebben az új Európában a nemzeti önrendelkezésnek nincs nagy jelentőssége. A kis népeket úgy variálják a nagyhatalmak, ahogy az egyensúlyi érdekeknek megfelel. Az állami szuverenitásnak van nagyobb jelentőssége a nemzeti, etnikai szuverenitással szemben.

2. A legitimitás fogalma: helyre kellett állítani a különböző uralkodóházaknak a hatalmát („szupranacionalizmus” a 19. században: uralkodóházak) – a dinasztikus hatalomgyakorlás feltételeit vissza kellett állítani. Mélyebb értelme a legitimitásnak: megállapodást jelent a külpolitika céljaihoz és eszközeihez. Az 5 nagyhatalom megállapodik abban, hogy melyek a külpolitikának, az államvezetésnek a megengedett, legitim céljai, és melyek a megengedett eszközei. Fontos kategória a forradalmi hatalom: nem lehet kielégíteni semmivel, állandó biztonsági szükségletei vannak, de ezeket a szükségleteket az adott rendszer határain belül nem lehet kielégíteni. Abszolút biztonságra törekszik, ami a meglévő rendszer túlhaladását jelenti. Pl. I. vh. után ilyen volt Németország (mert kirekesztették). A diplomácia lehetősége azt jelenti, hogy az 5 nagyhatalom, amíg felelősséget vállal Európa békéjének és stabilitásának az egészéért, ez az 5 nagyhatalom kész arra, hogy politikájának, államvezetésének céljait és eszközeit korlátozza → ez az önkorlátozás képessége. Pl. nukleáris fegyvereknél is önkorlátozás van később.

� De végül is ez a rendszer sem zárta ki a háborút: nem voltak hegemonikus háborúk, de alacsony intenzitású, korlátozott háborúk voltak – a fennálló rendszert erősítették meg a háború bevezetésével, és minden háború után a kompenzáció elve alapján mindenkit igyekeztek kielégíteni. Az volt a célkitűzés, hogy megakadályozzák, hogy egy forradalmi hatalom jöjjön létre, és a modern diplomácia kialakulásának a feltétele az, hogy az önkorlátozás képessége legyen meg a főszereplőkben.

48

� Itt kodifikálják a diplomáciai rangokat: nuntius – internuntius – ambassadeur – charques d’affaires. A diplomácia lehetősége szorosan összefügg a hatalom korlátozásának a gyakorlatával. Minden hatalom elfogadta az egy, legitim rendszer létrehozását.

� Egy homogén és rugalmas nemzetközi rendszer jött létre. Homogenitás: ebben a nemzetközi rendszerben az ideológiai tényezőknek a szerepe korlátozott. 20-as évek csúcstalálkozóján felmerül a beavatkozás kérdése: a francia és az angol (liberális) álláspont azt hangsúlyozza, hogy tartózkodni kell a beavatkozástól; a másik három, konzervatívabb hatalom abból indul ki, hogy egy ország, ahol forradalmi felfordulás van, ennek következtében az adott ország nemzetközi kötelezettségeit nem tudja teljesíteni, ezért a beavatkozás a nemzetközi rendszer egészének a stabilitásának tekintetében rendkívül fontos. → voltak megközelítésbeli különbségek, de az ideológiai különbségek nem tudtak antagonisztikussá válni, nem voltak kizáróak. Kialakult egy homogén, nemzetközi politikai kultúra. Rugalmasság: sok tekintetben megfelelt a klasszikus vesztfáliai rendszernek – a rendszerek átjárhatóak voltak. Félszövetségek: ideológiai megfontolások nélkül, konkrét kérdésekben jöttek létre koalíciók. A szövetségi rendszerek nagy lehetőségéből fakadt a rugalmasság, de tartós kapcsolatok ilyen értelemben nem alakultak ki. (Palmerston) → a klasszikus érdekpolitika feltételei jöttek létre.

A bécsi pentagonális rendszer: Konszenzuskeret (5 hatalmi status quo)

Anglia Oroszország

Ausztria

Franciaország Poroszország

Konszenzuskeretnek alá kell rendelni az ideológiai és nemzeti érdekeket. Konszenzusban voltak olyan tekintetben, hogy ezt az öthatalmi irányítását az európai rendszernek egy legitim, elfogadott nemzetközi rendszernek meg kell tartani. A liberális tábor (Anglia és Franciaország) és a konzervatívabb országok között átjárás volt (nyilak), elképzelhető volt az együttműködés. Hogyan volt ez lehetséges? → a korabeli politika, gazdaság, társadalom, közvélemény fejletlenségéből következett. A külpolitika kabinetpolitika volt – Metternich: a külpolitika nem nép ügye, zárt ajtók mögött. Az érdekcsoportok a döntéshozatalban nem játszottak szerepet (nincs nyomásgyakorlás). Ennek köszönhető a rendszer viszonylagos stabilitása. A bécsi békerendszer átalakulása 2 lépcsőben zajlott le:A 19. század második felében lényeges változások történnek. Kitör a krími háború: Oszmán Birodalom Európa „beteg embere”; a cári Oroszország addig leplezett geostratégiai törekvése, hogy kijusson a meleg tengerekre → klasszikus háború, a bécsi békerendszer szabályai szerint; a gyengébb mellé kell állni. A rendszernek van egy balancer funkciója: amennyiben egy ország meggyengül, akkor a hatalmi egyensúly szabályai szerint mellé kell állni; Franciaország az oroszok mellé állt. A krími háború még nem rengette meg a rendszert, de Napóleon óta ez a háború emésztette fel a legnagyobb veszteségeket. Eztán következik egy fundamentális átalakulása az európai nemzetközi rendszernek:

49

· Új politikus nemzedék lép hatalomra (Bismarck; III. Napóleon; Cavour), olyan politikusok, akik a revízió igényével lépnek fel. A bécsi békerendszert felül kell vizsgálni. 1859. és 1871. között 4 nagy háború megy végbe: olasz egyesítés; német-dán háború; német egyesítés: Ausztriával (1866.) és Franciaországgal (1871.). megnövekszik a háborúk száma, túlsúlyba kerülnek azok az országok, akik a fennálló status quo revíziójában érdekeltek. Az 5 nagyhatalom együttes fellépése már nincs meg, mint együttes nyomásgyakorló erő – egyedül Ausztria.

· Megnövekszik az ideológiai tényező jelentőssége is. Megjelenik a pángermánizmus, a pánszlávizmus és a revans szellem (Elzász-Lotaringia).

· A szabadkereskedelem légköre háttérbe szorul: az új államok protekcionista politikát folytatnak; szociál-darwinizmus.

· A közoktatás, népoktatás fejlesztésével a választójogot is kiterjesztik, és a közvélemény szerep is megnövekszik.

· Megjelennek a katonai-ipari érdekcsoportok, amelyek nyomást gyakorolnak a vezetésre. Alapvetően politikai, gazdasági és társadalmi változások mennek végbe. Olyan geopolitikai forradalom zajlik le, aminek az eredménye Európa közepén az egységes német állam létrejötte. A nemzetközi rendszer eddig azon alapult, hogy ne legyen egy erősNémetország, ne jöjjön létre egy hatalmi koncentráció Európa közepén. Németország egy olyan nemzetközi rendszerben jelenik meg, ami önmaga tagadásán alapul → óriási hatalmi átrendeződés. Ez a fejlődés jelenti a nemzetközi rendszer átalakulását. Az első politikus, aki szétrombolja a nemzetközi rendszert, az Otto von Bismarck – ő profitál a bécsi rendszer szétrombolásából a legtöbbet. Új nemzetközi rendszert akart fenntartani, ami lényegében egy Németország központú nemzetközi rendszer, Németország egy önálló hatalmi tényezővé válik kelet és nyugat között. De Bismarck kijelentette, hogy az egyesült Németországnak területi követelései nincsenek – egyrészről a bismarcki politika szétrombolja a bécsi rendszer alapjait (az öthatalmi irányítás megszűnik), nincsen konszenzuskeret, és Németország kerül a központba, de ugyanakkor abból indul ki, hogy Németország a stabilitás megóvása érdekében fejti ki a hatását. Arra is törekszik, hogy az Európában lévőkonfliktusokat Európán kívüli területekre irányítsa át. Németország nem akar birodalmat építeni a bismarcki politika szerint → Anglia és Olaszország buzdítása erre. A stabilitás, az egyensúly eléréséhez kevés szándék. A bismarcki politikai a többszörös hármas szövetségeken alapul (lásd ábra). A hármas szövetségek rendszerével kell helyreállítani a stabilitást. Fontos kritérium: Németország elszigetelődésének megakadályo-zása + Franciaország elszigetelődését megvalósítani. (Európa fundamentális átalakulásának legnagyobb ellenzője Franciaország volt, nem akart koncentrált Németországot.) Németország szövetségi rendszere a 19. század végén:

London Párizs

1882. Németország 1881.

Olaszország Oroszország 1879.

Ausztria

� Bismarck abból indult ki, hogy kell egy alapvető szövetséges társnak lennie: ez Ausztria volt (1879-es kettős szövetség) → alapszövetség. Lényeges szempontja, hogy amennyiben Ausztriát támadás éri egy harmadik hatalomtól, csak abban az esetben nyújt Németország

50

Ausztriának segítséget, más esetben Németország egy jóindulatú semlegesség állapotába helyezkedik.

� Róma és Szentpétervár is jelentkezett. 1881-ben megkötik a három császár szövetségét (+ Oroszország) – megakadályozták, hogy Oroszország a franciákkal lépjen szövetségre; osztrák és orosz érdekeknek az összeütközését a Balkánon megakadályozni.

� 1882-ben megkötik a hármas szövetségek Olaszországgal: ennek ára, hogy az egyesült Olaszország lemond az osztrákokkal szembeni területi követeléseiről (Lombardia), cserébe támogatják Tunéziában, a franciákkal szemben.

� London helye: Bismarck támogatja az angol érdekeket Észak-Afrikában, Szudánban, Egyiptomban, a franciákkal szemben.

� Párizs: a rendszer elszigetelt része; kimarad a Németország-központú rendszerből. Viszonylagos stabilitást jött léte, de ez mégis labilis volt: a szövetségi rendszerek átláthatatlanok voltak. Ez a rendszer – a bécsivel összehasonlítva – lényeges különbségeket mutat: - Hiányzik egy átfogó konszenzuskeret (szerzői megjegyzés: nálam a vonal csak az

átláthatóság miatt van ☺), a konszenzus nem volt lehetséges. - Minden hatalom Németországgal volt összekapcsolódva - Ezek a bonyolult szövetségi rendszer átláthatatlan volt, és stabilitása is

megkérdőjelezhető.A bécsi békerendszer megváltozásának 2. szakasza – 1890. után:Oka az volt, hogy a német politika alapvetően megváltozott Bismarck távozása után → acsászári Németország birodalmat akart építeni; imperiális törekvésekkel. Németország számára a fő probléma az volt, hogy olyan nemzetközi rendszerbe lépet be, amelyet nélküle hoztak létre, és ami Németország tagadásán alapult. Ez a birodalomépítés gyakorlati tevékenységekkel kapcsolódott össze, pl. flottaépítés. Németország politikája próbálja ezt a bonyolult szerződési rendszert egyszerűsíteni, és a Bismarck által létrehozott érzékeny egyensúlyt gyakorlatilag felborítják. Percepció kérdése (Paul Kennedy): a Németországgal kapcsolatos percepciók lényegesen megváltoztak, hiszen az európai nagypolitika ahhoz szokott hozzá évtizedeken keresztül, hogy nem volt koncentrált hatalom Közép-Európában, és a 19. század végétől egy dinamikus fejlődést produkáló, egységes hatalom lépett fel. Minden ipari, technikai gazdasági dimenzióban maga mögé utasítja a hagyományos nagyhatalmakat (Anglia és Franciaország). Egy olyan hatalommal állnak tehát szemben, aminek igényei vannak, olyan térségekben lépnek fel, ami hagyományosan nem német érdekszféra, elhagyja Európát, és egy imperiális világpolitikával lép fel. Német belpolitika átalakulása: megnövekedő jelentőségű érdekcsoportok (protekcionista politika – agrárlobby: 1902-es törvény → német-orosz kapcsolatok megromlása). Parlamenti egyensúly: szocdem – konzervatívok (agrár- és ipari lobbi). Kialakul egy olyan percepció, ami Nagy-Britanniában azt fogalmazza meg, hogy nem egyszerű rivalizálás meg végbe, hanem egy új kihívó hatalommal állnak szembe, ami Nagy-Britannia biztonsági érdekeit is fenyegeti. Ez vezet az antant kialakulásához. (lásd ábra). Szövetségi rendszerek az I. vh. előtt:

London Berlin

1904. 1907.

Párizs Szentpétervár Bécs Róma

51

� 1904-ben létrejön az entente cordiale Anglia és Franciaország között: a két ország egyaránt a német nagyhatalmi ambícióktól veszélyeztetve érzi magát. 1898-ban majdnem hajba kaptak Szudán miatt → egyesítette őket a veszély.

� 1907. Anglia és Oroszország szövetsége → itt is kialakul egy hármas szövetség. � Ezzel szemben áll Németország, Ausztria és Olaszország → a majdani központi hatalmak. � A klasszikus bécsi rendszer bipoláris rendszerré alakul át, ahol két hármas szövetség áll

egymással szemben, ezek a szövetségek megszilárdulnak, és nincsen közöttük átjárás. Európában az irányítás megváltozik → két antagonisztikus szövetség.

� I. vh. felé vezető út lényeges epizódja: Berlin és Bécs között különleges kapcsolat volt – a 20. szd. első éveiben ezt kijelentették (Boszniai-válság) – új megfogalmazás: függetlenül attól, hogy ki az agresszor Ausztria tekintetében, mindenképpen számíthat Ausztria Németország segítségére (kvázi bianco csekk). I. vh. kitörése: a két szövetség kisebb, junior tagjai önállósodtak – Ausztria és Oroszország döntő szerepe (alsó keresztezővonalak).

A hidegháborús nemzetközi rendszer ∗ Nevezhetjük a 4. nagy kísérletnek (vesztfáliai; bécsi; 2 háború közötti), hogy Európában

stabilitást hozzanak létre. ∗ A II. vh. utáni nemzetközi rendszer átalakulásában döntő probléma volt, hogy Európa nem

tudta rendezni a saját problémáit; a klasszikus európai nagyhatalmi rendszer nem tudta megoldani a német kérdést → a 2 szárnyhatalom bizonyult képesnek a megoldásra, egy új nemzetközi rendszer létrehozását kísérelték meg. Olyan nemzetközi rendszer alakult ki, ami a két szárnyhatalom felemelkedését lehetővé tette.

∗ A hidegháború ideológiai kellékei már az I. vh. idején megvoltak: Wilson 14 pontja – program: hogyan kell a nemzetközi rendszert alulról létrehozni, milyen szabályok szerint → egy liberál-kapitalista elképzelés rendelkezésre állt a világ átalakítására. Ennek az ellentétje is meg volt: bolsevik, lenini elképzelés – hogyan kell fölülről átalakítani a nemzetközi rendszert egy globális, proletár állam létrehozásával. A hidegháborút kvázi elnapolták az I. vh. után, ennek feltételei: USA izolációja; SZU nagy programja (egy országban felépíteni a szocializmust, mint egy modernizációs kísérlet; iparosítás) – hasonló izolacionalista politika. Az alternatívát a nemzetiszocialista Németország kínálta – szociálnacionalizmus.

∗ A II. vh. után az volt a lényeges kérdés, hogy milyen tanulságokat lehet levonni a vh.-ból – az egyik volt az appeasement-politika (megbékítési politika). Müncheni megállapodás (Chamberlain; Halifax): Szudéta-vidék Németországnak → egy olyan forradalmi hatalmat, mint Németország, ki lehet elégíteni; Hitler egy gentleman, akinek legitim igényei vannak; így az európai rendszer felbomlását, a háborút meg lehet akadályozni. Tanulság: egy forradalmi hatalmat nem lehet kielégíteni.

∗ A háború utáni rend létrehozatal már a háború alatti különböző találkozókon megfogalmazódott: 1943. Atlanti Charta (USA; UK) – alapelvek az USA és a nyugat-európai államok kapcsolatában, sorsközösség, együttműködés.

∗ A háború utáni nemzetközi rend kialakításának egy lényeges eleme, hogy volt egy pozitív integrátor, az USA – olyan nemzetközi rendszer építésébe kezdett, ahol egy másik hatalmi központ kialakítását segítette elő: Nyugat-Európa. Ez nem jellemző egy vezető hatalomra, mert a vezető hatalmak más hatalmi központ megalakulásának a megakadályozására

52

törekszenek. A szovjet fenyegetésre az USA gazdasági eszközökkel kívánt válaszolni →Marshall-segély, Nyugat-Európa újjáépítése; a NATO csak egy későbbi opció volt, miután világossá váltak a szovjet szándékok. Pozitív integrátor, mert a nyugat-európai integráció motorját beindítja – az amerikai tőke integrálta a kontinenst.

∗ Másik folyamat: az egykori ellenfél integrálása az új nemzetközi rendszerbe. Németország integrálása nem ment egyszerűen: 1949-1955-ig tartott a folyamat, míg az NSZK-t egyenrangú partnerként beillesztik a nyugat-európai, atlanti központú biztonsági rendszerbe. Ez a folyamat, ami egy új nemzetközi rendszer kialakulásához vezetett, Nyugat-Európában és a vesztes államokban (Japán és NSZK) egy nagyarányú intézmény-transzferrel kapcsolódott össze – pótforradalomként, az angolszász intézmények importjával alakítanak ki egy új rendszert. A polgári intézmények megerősítését az angolszász intézmények importjával próbálták – sikeresen – pótolni. NSZK-ban két lépcsőben: nem volt túl népszerű a német lakosság körében; miután ez találkozott a német gazdasági csodával, ami a németek saját eredménye volt, a kettő találkozása olyan eredménnyel járt, amit már a német lakosság is magáénak érezhetett.

∗ Kezdeti elképzelés: 5 világcsendőr (Kínával) irányítaná a világot, megosztottság nélkül + ENSZ létrehozása. A Hitler által hátrahagyott geopolitikai vákuum irányítását is így képzelték el – négyhatalmi irányítás, de közösen! 1945-1949. nyilvánvalóvá válik, hogy a közös irányítás nem sikerül → megosztott fejlődés; bipoláris intézményrendszer.

∗ Hidegháborúnak sok fajta értelmezése van (1945-1990) – nem monolitikus fejlődés, különböző korszakok, külön sajátosságokkal.

- Olyan rivalizáló kísérletek, amelyek a káosznak a kontrollálására törekedtek a II. vh. után.

- Containment (Kennan) – feltartóztatás; 1946. Truman-doktrína – görög polgár-háború; gazdasági támogatás, gazdasági értelem → később lesz katonai értelme is: a SZU törekvéseinek feltartóztatása.

- Imaginárius háború – képzeletbeli; a nukleáris fegyverek nélkül elgondolhatatlan. Egy képzeletbeli háborút vívtak meg, amit nem lehet megvívni, de mégis megvívtak a stratégiai tervezőasztalok mellett.

- A befagyott történelem időszaka – számos ország (KKEU) akadályoztatva volt abban, hogy a saját történelmét élje. 30-as évek szovjet kényszerfejlődés sajátosságai, szocializmus törvényszerűségeinek átvétele; szovjet modell ráültetése Európára; szovjet dominancia: vertikális függés a szovjet energiahordozóktól; katonai jelenlét. (gazdasági ideológia)

- Békés változás; kompetitív verseny, stb. ∗ Több folyamat, több szakasz zajlott le ebben az időszakban. Különbséget kell tenni a

szakaszok között. ∗ A hidegháborút jellemző történeti iskolák:

· Ortodox tradicionalizmus: a hidegháború oka a szovjet ideológia (marxizmus, leninizmus) – ez kizárta békét. Külpolitika-központú megközelítés.

· Revizionista iskola: a SZU a II. vh. után annyira le volt gyengülve, hogy nem kezdeményezhetett egy új háborút; USA belpolitikai okokra vezethető vissza. Belpolitika-központú megközelítés.

· Poszt-revizionista: nem kívánja eldönteni, hogy ki kezdte; ez egy bonyolult, a kül- és belpolitikai tényezők kölcsönhatásán alapuló folyamat volt.

∗ Hidegháború sajátosságai:

• A nukleáris fegyverek létezése: koncentráltan, nagy pusztító képességű fegyverek alakultak ki, amelyek az egész emberiség megsemmisítésére alkalmasak. Stratégiai

53

gondolkodás – sajátos apolitikus stabilitás jön létre (egymást mind tökéletesebb, kölcsönös megsemmisítő képessége). Megjelenik az elrettentés fogalma – politikai elfogadás: önmaguk alkalmazásától elrettentés; pszichológiai fegyver.

• Az ideológiai szerepe: főleg az első időszakban. Két univerzalizmus állt egymással szemben – ütköző ideológiává váltak → nem rugalmas, nem homogén nemzetközi rendszer. Két antagonisztikus ideológia volt (kizárták egymást), a létrejövőszövetségek között nem volt átjárás – ideológiai földrajz. Az ideológia szerepe is eltért egymástól: apokaliptikus világforradalom és eszköz.

• Többrétegű konfliktus: nemcsak az ideológiák konfliktusa. Az államközi kapcsolatok is meghatározta az ideológiai különbség. Kiterjedt ez az ellentét a társadalomközi kapcsolatokra – az ideológiának egy állandó mobilizáló hatása volt; társadalom mozgásban tartása. Ez a szövetségek közti konfliktust is jelentett →kiterjedt egy stratégiai konfliktussá, az Európán kívüli térségekben. Belpolitika: ideológiai „boszorkányüldözés” (osztályharc; mccarthyzmus).

∗ A hidegháború szabályai: ENSZ Alapokmánya: legfontosabb elemek meghatározása � A területi status quo-hoz való visszatérés, kivéve Németországot. Az európai

stabilitás feltétele a német megosztottság fenntartása. (Máshol is: Vietnam; Korea) � A belügyekbe való be nem avatkozás (németek internacionalizmus), 1989. után lett

abszolút elv. � Az erő alkalmazásának feltételei: az erőszak-alkalmazásról való általános lemondás

elve, politikai célok elérésekor. (Briand-Kellogg-paktum) Alapokmány 51. cikke: egyéni és kollektív önvédelem joga, ha agresszió éri, vagy BT felhatalmazása. ENSZ: univerzalitásra törekvés (Népszövetség kudarca). BT: állandó tagok a győztes hatalmak.

∗ Egyéb informális szabályok is kialakultak: � A nukleáris háború elkerülésének a szabálya. Hatalmi egyensúly helyett a „rémület

egyensúlya”. Sajátos diszciplína, fegyelmező hatás – a kölcsönös megsemmisítés veszélye bizonyos szabályok betartására kényszeríttette a feleket. 1962. Kuba – hidegháborús cezúra (Kennedy: ellenség helyett ellenfél). A stratégiai nukleáris versengésnek bizonyos szabályokhoz való kötése: de facto szabályok, mint a fegyverzetkorlátozás (pl. Atomcsend; Antarktisz-egyezmény; SALT) – arm control:nem a meglévő fegyverrendszerek csökkentése, hanem a fegyverkezés szabályait lefektették. Maguk ismerték fel az önkorlátozás képességét.

� A befolyási szférák kölcsönös tisztelete: a közvetlen konfrontáció elkerülése – helytartó háborúk (Közel-Kelet; Vietnam)

� Inkább elfogadták az anomáliákat, mintsem, hogy megváltoztatták volna őket: - Kuba – szovjet támaszpontok - Berlinben hermetikusan elzárt területek

A kubai válság: 1962. fordulópont a hidegháborúban. Az 50-es években megszilárdult a rendszer, a status quo és intézményesedett Európa megosztottsága. Ekkor viszont a kubai válság rávilágít, hogy a nukleáris fenyegetettség nemcsak egy absztrakt dolog, és hogy a fegyvereket akár be is vethetik a szuperhatalmak. Ezért 1962-ben elhatározták, hogy szabályokat kell kitalálni a fegyverarzenál kontrollálására (kiváltságos stratégiai verseny). A fegyverzetkorlátozások egyidejűleg konfrontációt és kooperációt is jelentettek („kooperatív konfliktus”). A 60-as évektől egy enyhülési időszak veszi kezdetét (détante): � A hidegháborút szabályokhoz kötik – fegyverkorlátozások

54

� 1975. Helsinki záróokmány (nincs nemzetközi jogi érvénye): elismerték a status quo-t és azt, hogy Európa megosztott. A békés egymás mellett élés előfeltétele, hogy a két tábor egyre több területen tudjon együttműködni (gazdasági; humanitárius; stb.)

� Ezeknek megfelelően kialakult egy dinamikus status quo; komplexebb lett a biztonság fogalma: nemcsak status quo, amiben mozgások vannak, hanem az együttműködés is helyet kap. Megnyílik az ellenőrzött változás lehetősége.

1972. SALT I. – az USA a SZU-t stratégiai partnerének ismeri el. Az enyhülés azt jelenti, hogy kölcsönös visszafogottság és tartózkodás legyen, de az Európán kívüli területeken dinamikus status quo kell – tehát ösztönözni kell a tartózkodás politikáját. Az együttműködéshez viszont elengedhetetlen feltétel az ideológiai leszerelés. A szovjet belpolitikára volt jellemző ebben az időben, hogy az enyhülést egyfajta reform-pótlékként fogták fel; ettől várták a modern technológiák megszerzését. 1975. kifullad az enyhülés folyamat – Ford lesz az új amerikai elnök 1979. a SZU bevonul Afganisztánba (geopolitikai vetélkedés), és ezzel a 80-as éveket egy újabb hidegháborús légkör jellemzi.

A hidegháború iskolái: (politikai értelmezésben) 1) A hidegháború egy hatalompolitikai konfliktus; nincsenek időbeli határai – mindig is volt,

mindig is lesz. Ez lényegében a realista elmélet megvalósulása 2) Ez egy rendszerközi, antagonisztikus konfliktus; nincsen a kompromisszumnak lehetősége 3) Miszpercepció – téves értelmezés: a hidegháború ennek megfelelően csak a tragikus

félreértések sorozatából alakult ki. Az ideológiai előfeltevéssel magyarázzák a másik cselekvését: túlinterpretálták; csak véletlen volt, nem volt szükségszerű.

4) A hidegháború egy szovjet-amerikai joint-venture volt, egy kondommínium: mindkettő az ellenőrzése alatt tartotta a saját befolyási övezetét; a többi ország nem tudja követni az őversenyüket.

5) A hidegháború a konfliktusok konfliktusa. Ennek az alapja a társadalmi-gazdasági rendszerszerveződés különbségei (társadalmi → államközi → stratégiai → fegyverkezés)

A hidegháború határai:· Időtlen · Az I. vh. után kezdődött (revízionista iskola) · 1945-49. Európában kezdődő paktománia, ami átterjedt a világra, és egészen 1990-ig

tartott. Ezen az időszakon belül persze voltak fordulópontok, de 1990-ben véglegesen véget ért, a SZU felbomlásával.

Mi okozta a hidegháború végét; miért omlott össze a nemzetközi rendszer? Okok: � A SZU összeomlása: egydimenziós világhatalom volt – csak stratégiai és nukleáris téren;

gazdaságilag csak regionális hatalom volt. Ennek jelei: - A korlátozások pont erre a kiemelkedő területre irányultak a kelet-nyugati

megállapodásokban. - A SZU válságkezelő képessége is válságba jutott ezzel (Gorbacsov) - Ő a globalizáció vesztese – technológia ellátó lehetett volna. - Befolyása a nyersanyag és energiaellátásra alapult, amit elvesztett - Belső, stratégiai problémák súlyosbodtak (elavult ipar; hiányos infrastruktúra), ezért

nem tudta magát átalakítani. � A nemzetközi rendszer fejlődését utolérték és túlhaladták a globalizáció problémái, és így

már nem lehetett fenntartani egy megosztott rendszert.

55

X. ELŐADÁS Szűcs Anita Kiegészítések:

Neomarxista – világrendszer szemlélet � Fő képviselő: Immanuel Wallerstein – strukturalizmus, ő a klasszikus elmélet kialakítója;

fő műve: Világrendszer (1974.). Újabb generációk: Giovanni Arrighi (1994.); Samir Amin (1990.)

� Klasszikus strukturális neorealizmus (Waltz): nem az államokat vizsgálta, hanem az egész nemzetközi rendszert, ami független az államok viselkedésétől. Wallerstein: az államok rendszerét egy öntörvényű fogalomként látja – ez is harmadik generációs elmélet, úgy, mint Waltz elmélete is. Waltz az államok politikai viszonyiból indult ki, míg Wallerstein szerint a világgazdaság az összekötő elem, az államok ebbe a rendszerbe illeszkednek.

� Wallerstein átvette a neomarxisták alap-felépítmény modelljét: szerinte a világgazdaság az alap, az államok politikai struktúrája csak a felépítmény. Szerinte is a gazdasági logika mozgatja a világot (Marx).

� Elméleti alapséma: • A világgazdaságnak van egy mélystruktúrája. Van egy olyan rendezőelv, ami

meghatározza a világgazdaságot, és ez a kapitalista termelési mód. A kapitalizmust viszont a tőke logikája mozgatja, ezért a struktúrában résztvevő szereplők (államok) a gazdasági elit érdekeit fogják képviselni.

• Az államok nem egy formák a képességek tekintetében megoszlanak (Langer-Cake modell). A világgazdaság centrumában az erős képességű államok állnak, míg a periférián a gyenge államok – köztük pedig a fél-periféria. A világgazdaság úgy épül fel, hogy ezek az államok kapcsolatba lépnek egymással: kialakulnak a cserekapcsolatok és termelési folyosók. Az egyenlőtlen képességek miatt a centrum kizsákmányolja a perifériát; többletet von el a harmadik világból. De mindezek mellet nem ad pontos leírást a viszonyok feltárására.

• Az államok más tekintetben viszont egyformák: funkcionálisan. Ennek az a lényege, hogy a saját gazdaságuk fenntartására építik a politikájukat – tehát működésükben lényegében egyformák. 1. Az, hogy létezik egy ilyen államhalmaz, ez jelenti azt, hogy létezik a világgazdaság.

Ugyanis ezek segítenek reprodukálni a világgazdasági rendszert: ugyanis mozgásteret kell biztosítani a tőkének (profitmaximalizálás) a különbözőtársadalmak között → új terek felé mozog, a megosztottság miatt.

2. A cserekapcsolatok miatt a munkamegosztás lesz a második meghatározó elem, mert az államot ez motiválja.

� Ez az elmélet különbözik az ortodox neomarxista irányzattól – az alapkategóriák tekintetében (nem mindenki ugyanúgy veszi át a kategóriákat). Különbségek: 1) A kapitalizmus definíciója egészen más Wallerstein használatában: ignorálja a

nemzetgazdaság szintjét (a neomarxizmus alapegysége a nemzetállam); nála nem érdekes az sem, hogy mi zajlik a társadalmi rendszerben. Más az értelmezés egysége: a világgazdaság. · A munkamegosztás helyét nemzetközi szintre helyezi át. · Az osztályharc fogalma nála marginalizálódik, nem magyarázó tényező. De azt nem

lehet mondani, hogy nem hiányzik, csak úgy szerepel, mint a gazdasági elit érdekeinek képviselete.

2) A kapitalizmus felemelkedése; kialakulása:

56

· Más időpont: Marx és az ortodox irányzat szerint a tőke és a munka elválásakor, az ipari forradalom korában. Wallerstein egyet ért azzal, hogy akkor, amikor a tőke és a munka elvált egymástól, de szerinte ez a folyamat korábban kezdődött: az 1500-as évek elejére tette. Ekkor volt a nagy földrajzi felfedezések kora, amikor lényegében kialakult a világgazdaság és a cserekapcsolat.

· A folyamat lényege: világbirodalom – világgazdaság – világrendszer fogalmi elhatárolása. Szerinte a világbirodalom az 1500-as évek előtt volt (Európán kívül is): mindig volt egy felemelkedő birodalom, ami a saját befolyása alá vonta a világot. Ez azonban akadályozta a kapitalizmus kialakulását, mert a hadsereg és adminisztratív réteg fenntartása elvonta a gazdaságban termelt többletet és nem fektetik be újra. Ez az 1500-as években eltűnt, és Európában nem alakult ki hegemón hatalom. A világgazdaság kialakulásának feltétele az anarchikus államok rendszere. Ekkor a tőke elkezd terjedni, és az új területeken is nagyobb hasznot hajt (hatékonyabb termelési mód), jobb lesz a finanszírozás → végül polgárjogot nyer az új államban. Miután az új terület állama felismeri a finanszírozás előnyeit, a szükségleteit is eszerint alakítja (~Weber).

· Ennek a belső logikának az a hibája, hogy a világgazdaság kialakulását a világgazdasággal magyarázza (tautológia: önmagával magyaráz egy fogalmat).

� Kérdés, hogy hogyan mozognak az anarchikus államok ebben a versengő rendszerben? Erre azt a választ adja, hogy hegemonikus ciklikus folyamatok zajlanak. A világ-gazdaságban két eltérő ciklus megy egymás mellett: ∗ Gazdasági: strukturális válságok – Kondratyev-ciklusok (A és B) ∗ A hegemón hatalom életciklusa. Ez a két ciklus nem fedi le teljesen egymást: van, amikor nincs hegemón hatalom (ez az interregnum – ekkor semmiképpen nem esnek egybe).

Példa: az 1945. utáni ciklus

1967. 1973.

Most itt vagyunk: Kérdés, hogy utána mi lesz?

Wallerstein kiemel egy hatalmat, az USA-t. A hegemónia feltétele: - Stabil világrend (ENSZ; Bretton-Woodsi rendszer) - Az USA árui számára a világpiacon állandó keresletet kell biztosítani

A növekedés megáll 1967. környékén, és 1973-tól hanyatlik. A felívelő szakaszt is jellemezték problémák:

- A jaltai rendszeren kívül rekedtek rendszerfeszültségei: berlini válságok; magyar és csehszlovák forradalom – ez megmutatta, hogy nem stabil a világrend

- A világgazdaság folyamatosan bővült a 60-as évekig, és stagnálás kezdődik a 70-es évek elején. A bővülés megtorpan, és az USA elhagyja az aranyrendszert – ezzel újabb repedés keletkezik a rendszeren.

- Az USA áruinak kereslete is veszélybe került: a II. vh. után Európa és Japán felemelése volt a célja, ők lettek a rendszer bástyái, az amerikai tőkének köszönhetően. De a 60-as évekre már felzárkóztak, és inkább versenytársak lettek, megszűntek, mint felvevőpiac. Az amerikai tőke ezután átvonult a pénzügyi szektorba – ez a menekülő iparágak problémája.

57

- A fordulópontot az olajárrobbanás jelentette, és a rendszer leszállóágba került, és világméretű adósságválság bontakozott ki a 80-as években. Az USA válaszlépése erre az volt, hogy megpróbálta finanszírozni a pozícióját – ehhez japán kölcsönök kellettek. Világméretű recesszió volt ekkor, kivéve Délkelet-Ázsiában. A fejlett ipari országok megpróbáltak védekezni: ez a neoliberális gazdasági fordulat oka (Reagan; Thatcher) → keynesi militarizmus. Keynes modellje a teljes foglalkoztatottságból indult ki, míg ebben az időszakban óriási volt a munkanélküliség. Ezért jellemzik militarizmusként az USA gazdaságpolitikáját.

- A 90-es években elszabadult a spekuláció. Európa időközben katonailag is függetlenedik az USA-tól.

Most egy átmeneti időszakban vagyunk, deflációs árszakasz előtt. Ez ráadásul egy összesített fordulópont: nemcsak gazdasági és nemcsak hegemón fordulópont. � A kapitalista rendszert szétfeszítik a feszültségek:

• A reálbérek növekedése: a profit megtérüli rátája csökken. A gazdasági változásokat társadalomszerkezeti változások követik; a jólét növekedése már alapfeltétel.

• A költségek internalizálása: nőnek az input költségek • Az állam feladatai: biztonság maximalizálása (gazdaságilag is) – ez óriási többlet-

költséget jelent. Jövőkép (2000.): ∗ Japán új hegemóniára törhet; új kihívó lehet. Délkelet-Ázsiában sokáig prosperált a

gazdaság. ∗ Kína lassú, de biztos fejlődése elég lehet-e egy kihívó pozícióhoz? ∗ USA: rendszerfenntartó intézkedések – van-e értelme? Arrighi: A hosszú 20. század (1994.) – Hobsbaum könyvére válaszul (A rövid 20. század: 1917-1989.). A hosszú 20. század alapvetése: mint rendszernek, a 20. század alapvonásai már korábban elkezdtek kialakulni. Nála is megvan ugyanez a ciklus, de ő több ciklust vizsgál.

1945. az USA konszenzussal emelkedik hegemóniára: azért, mert a világpiacot és a kereskedelmi kapcsolatokat rekonstruálja. Itt is van egy fordulópont, egy válság, amikor a pénzügyi piacra bemenekül a tőke. A hanyatlás kezdete, amikor az USA a kereskedelmi pozíciókat elveszti, de még tartja a pénzügyi piacokat, ezért egy kis időre megáll a hanyatlás. Szerinte is egy átmeneti időszakban vagyunk, ő is felveti Kína lehetséges szerepét. Samir Amin: a mostani világ a selyemút kialakulásával kezdődött. � Szembeállítja a piac és a demokrácia logikáját. A piac csak demokratikus alapokon

nyugodhat. A modernitás a felvilágosodásból ered: a piacot is a felvilágosodás elveinek kellene legitimálnia. Valóságban az egyenlőtlenségeket termelő tőkeviszonyokat jelenti – nem lehet legitimálni a piacot. Újra kell értelmezni: úgy, hogy nincsenek nagy különbségek – konszenzussal létrehozott politikai szervek igazgassák a piacot.

� Univerzalizmus – globalizáció: a saját gazdaságot legitimáló fogalomrendszert kell találni.

58

� Új rendszer kell, ami más logikán alapul. Versailles-i békerendszer: az I. és a II. vh. közötti időszak. Vita van arról, hogy rendszer-e, vagy sem – van, aki azt mondja, hogy nem feltétlen az. Új alakváltozat: nem jellemző sem a bécsi rendszerre, sem a hidegháborúra. Miért nem rendszer? � Stabil rendszer: kihívó állam – meggyengül. Felborul a status quo, és az új hegemón új

rendszert rendez be. Itt Németország a kihívó, de veszít a háborúban, ezért nem jöhet létre új rendszer. A bécsi béke (1815.) alapján hatalmi osztozkodás volt – ehhez itt új ideológiai köntös járult, a wilsoni liberalizmus.

� A II. vh. lényegében az I. vh. folytatása, mivel a problémák nem rendeződnek – Versailles egy instabil rendszert rögzített.

Mitől rendszer? � Hatalmi egyensúlyi rendszer, de a vesztest nem integrálják – büntetőbéke (Keynes); I. vh.

után interregnum. Az USA és a SZU az izolációt választotta. � A békerendszer társadalmi nyugtalanságot eredményezett. A 30-as években felborult az

egyensúly, és szélsőséges ideológiák erősödnek meg. Ez a gyarmatbirodalmakon is megjelent (Mexikó; Gandhi)

� Megnövekszik a rendszerben az államok száma. Az I. vh. gyökerei voltak a német és a keleti kérdés. A vh. után összeomlottak a birodalmak, és mandátumterületek jöttek létre.

Wilsonizmus: határozott programpontok (14 pontok). Azért liberalizmus, mert: · Ellenzi a gyarmatosítást · Nemzeteknek önrendelkezési jog – de ezt felülírja a hatalmi osztozkodás elve · Létre kell hozni egy intézményt → Nemzetek Szövetsége létrejön. A vh. egy óriási sokk

volt, egy világméretű válság – ennek többé nem szabad előfordulnia, ez belpolitikai kényszer is. A Nemzetek Szövetsége a kollektív védelem eszméjét testesítse meg (közös fellépés az agresszorral szemben); meg kell akadályozni a háború kialakulását, mert az államok alapvetően békeszeretőek (liberalizmus).

De a Nemzetek Szövetsége nem reagált a kihívásokra megfelelő erővel (Mandzsúria; Abesszínia; a demilitarizált Rajna-vidékre a németek bevonulása) – tehát csak jelképes szerepe volt. � Szabály- és normarendszeren keresztül kellett volna meghiúsítani az agressziót. � Az alapprobléma változatlan maradt: német expanzív törekvések; Németország gyors

talpra állásával újra feléledt. 1925. Locarno: átalakul a rendszer – a békeszerződés pontjait próbálják visszafordítani (Németország és Japán) I. vh.: megjelent a tömeg; a közvélemény – az eszmerendszerek könnyen elterjedtek. A megbékéltetési politika jegyében nem lépnek fel idejében Hitlerrel szemben – se UK; se Franciaország. Az I. vh. mindenképpen korszakhatár:

• Felszabadulnak az utolsó feudális, középkori maradványok: megszűnik az arisztokrácia és a dinasztikus politika vezető szerepe.

• Új status quo: az USA és a SZU saját rendszert alakít ki (izolációban) XI. ELŐADÁS Kiss J. László

59

A hidegháborús nemzetközi rendszer (kiegészítés)

USA SZU

Bécsi kongresszusi rendszer: 5 hatalom között konszenzuskeret (homogén). A hidegháborúban ez a konszenzuskeret nem jött létre. 2 univerzalizmus – merev, zárt szövetségi rendszerek (ideológia; átjárhatatlanság). Ábra: sajátos megosztott rendszer intézményesedett, az 50-es évek végéig (NATO; KGST; európai int; két német állam). 2 főhatalom létezett – modernizáció: USA (hegemónia; alárendeltek között élénk gazdasági, politikai interakciók); SZU (imperiális; az ellenőrzött szövetségesek között nem voltak kapcsolatok, nincsenek horizontális kapcsolatok, hanem párhuzamos gazdasági struktúrák alakultak ki) Az ábra jelentősen módosul – megváltozik lassan a helyzet: � Nyugat-Európában beindul az integrációs folyamat (az USA tőkéje integrálja), nem

egyszerű interakciók, kialakul egy erőközpont, belső önszerveződési folyamat. Az USA egy konkurens gazdasági hatalom kialakításában vett részt. (piros)

� USA és SZU közötti közvetlen kapcsolatok beindulnak: katonai, nukleáris, stratégiai szférában. Nem ellenségek, hanem ellenfelek – kialakulnak együttműködési területek – fegyverzetkorlátozás. (kék)

� Enyhülés (60-as évek): Kelet- és Nyugat-Európa államai között kialakulnak a közvetlen kapcsolatok – klasszikus formája: gaulleista Európa-politika: a tömbök közötti kapcsolat helyett az államok közötti közvetlen kapcsolatot szorgalmazza.(zöld)

Mutat tehát az ábra egyfajta fejlődést, dinamikát. A 80-as években még a választóvonal is elvékonyodik; elveszti jelentőségét, az ideológiai különbségek is alibi funkciót játszanak →globális problémák jelennek meg, mindkét rendszer számára előtérbe kerülnek (ökológia; gazdasági megújuló képesség). Ez a mesterséges megosztottság határait egyre inkább destabilizálják, és végül 1989. után egyetlen nemzetközi rendszer alakul ki. 1989. után új nemzetközi rendszer alakul ki: • Egyetlen nemzetközi rendszer alakul ki: Kína és a SZU is részt vesz az egységes

világgazdaságban; a globalizáció hatására a politika határok megszűnnek. • Nem a nemzetközi rendszer anarchiája, kormánynélkülisége a meghatározó, hanem az

államon belüli anarchia problémája alakul ki. Az államok egyrészről nagyobb egységekbe szerveződnek (európai integráció; NAFTA), másrészről az államok etnikai komponenseikre esnek szét. Ez komoly biztonsági kérdéseket vet fel.

• A kelet-nyugati konfliktus megszűnése bonyolultabbá tette a világot: olyan orientációs referenciapont volt, ami mind a külpolitikai döntéshozatalban, mind a szövetség-alkotásban meghatározta az egyes államok viszonyulását a nemzetközi rendszer jelenségeihez.

• A szövetségek szerepe megváltozott: NATO és EU egy fél-Európának voltak a sajátos intézményei. Ezek az intézmények, hogy a saját legitimációjukat biztosítsák, páneurópai, összeurópai funkciókat vesznek fel (bővülés); NATO: globális; terrorizmus-ellen funkció.

• Sok olyan gondolat tér vissza, ami már megvolt a bécsi kongresszusi rendszerben: azzal, hogy az egykori ellenfeleket, a KKEU-i országokat befogadják a korábbi szövetségi

60

rendszerekbe, lényegében azt jelenti, hogy nagyobb biztonságot, nagyobb prosperitást érjenek el az egykori ellenfelek integrálása során. Oroszország: ez nem politikai okokból nem lehetséges – azok a stratégiai, funkcionális kapcsolatok, amelyek a NATO-T, az EU-t és Oroszországot összekötik, mutatják azt, hogy egy közös nemzetközi rendszer alakult ki, ahol minden szereplőt integráltak.

• Az erőszak-alkalmazás és a nemzetközi jog viszonya: fordulópont 2001. szept. 11-e, amikor egy olyan helyzet alakult ki, amikor a világ meghatározó (hiper)hatalma, az USA úgy értelmezte a kialakult helyzetet, mint az adott nemzetközi jog és szervezetek alapján az amerikai nemzetbiztonsági érdekeknek biztosítását. Mind az erőszak-alkalmazás, mind a katonai doktrínák alkalmazása tekintetében egy teljesen új változást jelentett. A hidegháború nemzetközi rendszer intézményei teljesen nem alakultak át: NATO és EU – elvesztették azt a szubsztanciájukat, ami lényegében a hidegháború alatt volt; újra kell értelmezni őket; a kibővüléssel természetük és jellegük is megváltozik. Hasonló vonatkozik az ENSZ-re is: a reformja nemcsak költségvetési, erőforrási kérdés – a jelenlegi rend nem tudja megoldani az 1989. után felmerült problémákat.

• Gilpin: az új nemzetközi rendszer általában új intézményeket hoz létre. A hidegháború után a meglévő intézmények átalakulásával állunk szemben, és ez a folyamat még nem zárult le. Ilyen tekintetben egy rendhagyó folyamatnak vagyunk a tanúi. 1989. után egyfajta intézményi aszimmetria alakult ki: a keleti intézmények teljesen megszűntek, de a nyugatiak fennmaradtak.

Külpolitikai döntéselmélet � Az államok külpolitikai magatartásának számos meghatározó tényezője van.

Legfontosabbak:· Geostratégiai, geopolitikai környezet – ez a realista iskola keretein belül olyan

kiindulás, ami a külpolitikai, vagy biztonságpolitikai magatartásnak a földrajzi feltételrendszerét vizsgálja. A földrajzi tér (természetföldrajzi; nyersanyagforrások) hogyan befolyásolják a külpolitikai magatartást. Ez a geopolitika, mint egy módszer ma is elfogadott (de nem mint ideológia!). Pl. 1. Magyarország mély lefolyású ország (a folyók külföldön erednek), ezért a környezeti-ökológiai biztonság rendkívül érzékeny, korlátozott, sok kockázattal jár; magyar kisebbségek a környezőországok állampolgárai – sajátos etnopolitikai tényező. Pl. 2. Izrael csak preventív háborúban gondolkodhat, mert nincsen hátországa – katonai doktrína; Oroszország viszont hagyományosan szárazföldi hatalom, kontinentális mélységből támadhatott. Fő nézőpont: kontinentális és óceáni hatalmak szétválasztása; hol ez, hol az van jobb pozícióban.

· Gazdasági erőforrások, képességek – azok az országok, akik a nemzetközi kereskedelemben nagyarányban vesznek részt, exportfüggők, azok nagyon erősek gazdaságilag. Az erőszak-alkalmazás tekintetében ezek sokkal inkább visszafogottak – nagyon kooperatívak a nemzetközi gazdasági, kereskedelmi, monetáris szervezetek a működésében. A gazdasági képességek jelentősége egy kooperatívabb magatartást látszik erősíteni.

· Katonai képességek – nagymértékben meghatározza az alkalmazást, hogy milyen kormányzati forma van (demokratikus; diktatórikus).

· A nemzetközi intézményekbe, szervezetekbe való integráltság – pl. Görögország és Törökország és a NATO tagja: kettőjük konfliktusát jobban tudták kezelni. A tagság kiszámíthatóbbá, ellenőrizhetőbbé teszi az államok magatartását. Általában ezek az államok kevésbé hajlamosak az unilaterális, egyoldalú cselekedetekre.

61

� A külpolitikai döntéselmélet: a külpolitikai döntéshozatal formáinak elemzése – konfliktus kezelés. A történelem úgy jelenik meg, mint a döntések történelme. Ha a döntéshozó szintjén vizsgáljuk a nemzetközi rendszert, akkor van egy olyan megközelítés, hogy a nemzetközi rendszert döntési rendszerként értelmezzük – a politikus személyisége és a döntéshozatallal áll összefüggésben. Machiavelli: előírása annak, hogy hogyan kell kormányozni; normatívát adni, hogy hogyan kell a hatalmat megszerezni, megtartani, sőtgyarapítani. Mindenfajta politikai tevékenység megfelelő politikai technikákat és megfelelő döntési kört követel meg, egyfajta racionális magatartást: megfelelő célokhoz megfelelő eszközöket használni az optimális cél eléréséhez. Reneszánsz: Milyen normatív előírások vannak az optimális döntések létrehozatalához? A döntéseknek ez a típusa meglehetősen láthatatlan, azért, mert ezt egyénhez köti - személyes kreativitás, pszichológiai tényezők. Ezekkel a külpolitikai döntésekkel összefüggő szempontok erősen normatív jellegűek, erősen prestriktívak (előíróak), lényegében az egyén szempontjából foglalkoznak a döntésekkel.

� Itt nem ez a megközelítés a döntő: az előtérbe kerülés explicit módon a kubai válság idején történik meg. Itt nem a normatív, prestriktív jelleg a meghatározó, hanem a destruktív – hogyan lehet a döntéseket, mint látható, empirikusan is tapasztalható folyamatot vizsgálni, és válaszokat adni arra, hogy hogyan is születnek a döntések.

� Alapul kell venni a realista elméletet: instrumentális logika szerint működik: a politika meghatározott célokat tételez, optimális eszközökkel, optimális eredményt kíván elérni. Lényegében költségcsökkentésre és haszonmaximalizálásra törekvő racionális cselekvésről van szó. Stratégiai tanulmányok (50-es évektől): az atomfegyverek feltételei között a két világhatalom közötti kapcsolat valójában egy olyan folyamat, ahol a történetiségnek nincsen különös szerepe. Hogyan lehet olyan feltételek között kedvezőhelyzetet elérni, amikor mindkét fél képes egymás mind tökéletesebb megsemmisítésére. A biztonságpolitika és a külpolitika is döntéshozatal ebből indul ki.

� A döntéselméletek klasszikus elmélete a racionális döntéselmélet – a döntéshozó monolitikus, homogén. A racionális döntéshozó részére szinte minden információ a rendelkezésére áll. Létezik egy szigorú érték, és érdekhierarchia, amin belül az optimális döntést hozza meg. Ez az optimális döntést az instrumentális logika, a racionális megvalósításnak az elvei alapján választja ki. Ez a modell azt mutatja meg, hogy hogyan kellene dönteni, és nem azt, hogy hogyan zajlanak valójában a döntések. Ez a modell a homo oeconomicus modellje, a racionális választás elmélete alapján.

� Ez a racionális modell pontos zsinórmértéket kínált 1962-ig a külpolitikai döntés-elméletnek. Az 1962-es kubai válság után történt egy revízió: ez még nem jelentette a realista elmélet meghaladását, hanem egy olyan elmélettípust alakította ki, hogy hogyan lehet a valódi döntések alapján elemezni a döntések hatékonyságát. A racionális döntés egy optimális döntésből indul ki; homogén, monolitikus döntéshozóból, szigorú érték- és érdekhierarchia szerinti döntésből, és az output (ami a döntés), az optimális erejű.

� Az 1962-es kubai válságnál lezajlott döntések kapcsán született egy könyv: Allison, Graham: Essence of decision – az ő nevéhez fűződik a külpolitikai döntéselmélet revíziója. Azt vizsgálta, hogy a kubai válság alatt az amerikai adminisztrációban hogyan zajlanak a döntések. Kubai válság: 1962. októberében 13 nap, amikor a 2 világhatalom a nukleáris összecsapás közvetlen közelébe kerül. Lényeg: Kuba területén közép-hatótávolságú (nukleáris fegyverrel is feltölthető) rakétákat találtak – amerikai légi felderítés alapján, és a BT-ben ezt megmutatták. Az USA számára egy éles döntési helyzet alakult ki, hiszen ezeknek a rakétáknak telepítésével politikai, nukleáris stratégiai következményei messze hatóak voltak. Az amerikai szárazföld közvetlen közelbőlfenyegethetővé vált, így gazdaságilag sokkal ökonomikusabb közép-hatótávolságú rakétákkal tudtak nagyobb, és sokkal nagyobb kockázattal járó fenyegetést produkálni az

62

USA-val szembe (SZU messze volt: hosszú út; lassabb). A kubai forradalommal Latin-Amerikában a SZU támogatása egyfajta modellé vált, és azzal fenyegetett, hogy a nyugati hemiszférán ez a fajta politikai rendszerváltozás más országokra is átterjed. USA Nemzetbiztonsági Tanács elé került a kérdés: ki kellett dolgozni egy döntést – 6 opciót javasoltak az amerikai elnöknek:

1. Do nothing – nem kell csinálni semmit, valahogy a dolgok rendeződnek (kivárási politika)

2. Diplomáciai nyomásgyakorlás: az ENSZ keretein belül, és más diplomáciai csatornákon keresztül; szövetségeseken keresztül.

3. Hírszerzési eszközök bevetésével Castro eltávolítása 4. Kuba közvetlen megtámadása 5. Sebészeti légitámadásokat indítsanak: a kérdéses rámpák, kilövők kiiktatása 6. Tengeri blokád Kuba ellen

� Allison leírja, hogy ilyen körülmények között, ahogy a döntések valóban lezajlanak, azok szuboptimálisak. Optimális döntést sosem lehet hozni, mert számos olyan tényező van, ami lerontja a döntéseink hatékonyságát. A racionális döntéshozatal modell azt mutatja meg, hogy hogyan kellene (sollen) a döntést meghozni. Hogy valójában a döntések hogyan zajlanak (és a külpolitikai döntéselméletnek ez lesz a tárgya, hogy leírja ezeket a folyamatokat), azzal kell foglalkozni, hogy miért nem lehet optimális döntést hozni. A 6 opció kapcsán felmerült az a kérdés, hogy mit kell elfogadnunk ténynek, mert a tényekbőlkell kiindulni. Allison leírja, hogy néha nagyon nehéz meghatározni, hogy mik a tények. Azért is nehéz meghatározni – és ez a racionális döntéshozatal korlátait is mutatja – mert a döntéshozatalt nem az egyének hozzák, hanem a döntések a szervezetekben zajlanak le. A homo oeconomicus helyett van a homo organisans (szervezeti ember). Mi a fontos egy szervezetben – 2 tényező:

· 1. multiple advocacy, ami arra utal, hogy egy döntési szervezetben sok egyéb alszervezet van (CIA; navy; légierő) – amikor ezt a 6 opciót felkínálták, akkor lényegében a védelmi minisztérium alrendszerei különböző irányba próbálták a döntéseket befolyásolni, különböző intézményes erők játszanak szerepet.

· 2. standard operating procedures (SOP) – ez arra utal, hogy a bürokratikus szervezeteknek van egy sajátossága: függetlenül a megoldandó problémától és a meglévő információktól, kidolgoznak a szervezetnek bizonyos algoritmusokat, megoldási módokat. Weber: szervezeti bürokrácia – az a lényeg, hogy racionálisan működnek, a kompetencia, hozzáértés alapján; a bejövő információkat lényegében a szervezet szétbontja részproblémákra, és próbálja megoldani. Lényeges, hogy a szervezetnek van egy sajátos percepciója: előre meglévő megoldási képletek vannak, amik dekódolják az információkat – függetlenül a konkrét eseménytől. Nagyon sok információt nem fogad be a szervezet, nem tekinti relevánsnak – ezek a feltételek oda vezetnek, hogy bizonyos információkat nem dolgoznak fel (ezek kárba vesznek), a szervezet saját maga állandóan működő eljárási módokat (SOP) alkalmaz, ami szerint dekódolja a külső információkat.

· 3. inkrementalizmus – a döntések inkrementálisak: a döntéseinknél mindig az előződöntés perspektívájából indulunk ki. a bürokratikus szervezeteknek a sajátossága az, hogy nem szeretik a radikális, fundamentális változásokat. Apró, ellenőrzött lépésekben haladnak előre, és mindig az előző döntés meghatározza a következőt →trail and error (próba és tévedés) logikája alapján működnek, nem szeretik a döntő,mélyreható változásokat. Apró, ellenőrzött változások, amelyek a fennálló status quo-t, a szervezetek működését lényegében nem érintik (kiszámítható kockázatok).

63

� Allison kétfajta modellt különít el a szervezeti modellen belül. A racionális modellel szemben az alapvető kritika az, hogy a szervezeti tényezőket nem veszi figyelembe, és a szervezeti tényezőknél lényegében 2 modellről beszél:

1) Szervezeti vagy bürokratikus modell: befolyik az információ a szervezetbe, ezeket az információkat egyes részszervezetek kompetenciájuknak megfelelően szétbontják részterületekre, feldolgozzák, a szervezet dekódolja az információkat, létezik egy szervezet percepció, és a szervezetek előkészítik annak formáját, ami lehetséges, és ami nem lehetséges. Ez egy sajátosan horizontális modell. A külső tényezőket ez a modell nemigen veszi figyelembe, ilyen értelemben kicsit a weberiánus modellhez hasonlít. Nagyon racionálisan döntenek a részszervezetek – mindegyik a kompetenciája alapján, de végül is, ami eredőként kijön, az nem azonos az egyes részterületeknek a részdöntéseivel, preferenciáival. Ilyen értelemben is csak egy szuboptimális döntés jön létre.

2) Kormányzati modell: ez egy vertikális modell. Ez azt jelenti, hogy a részinformá-ciókat feldolgozó szervezetek lényegében a hatalmi hierarchiának a különbözőszintjein helyezkednek el. Mindezen szervezetek, részegységek között egyfajta konkurencia, rivalizálás van. Kubai válság: mindegyik szervezet úgy próbált belépni, hogy a nemzeti érdeket testesíti meg, e mögött azzal a megfontolással, hogy minél nagyon költségvetési támogatásban részesüljenek. A rivalizálás lényegében azt jelenti, hogy az egyes részegységek döntési preferenciája válik outputtá, a végsődöntéssé. Ebben a folyamatban a döntés, mint output szintén csak szuboptimális, hiszen az egymással rivalizáló részegységek alkufolyamatainak, rivalizálásának, vetélkedésének egyfajta eredménye. NSC – navy; CIA; Pentagon; stb. Az, hogy végül a 6 opcióból a tengeri blokádot fogadják el, abban nagyon nagy szerepet játszott, hogy a tengeri blokád biztosítását tudták a legmeggyőzőbben az elnök elé tárni.

� A döntéseink – függetlenül attól, hogy mi zajlik a világban – gyakorlatilag a szervezetekben zajlik le. A racionális modell egyik alapvető hibája a szervezeti szempontok figyelmen kívül hagyása.

� A következő tényező, ami lerontja a racionális döntések meghozatalát, az a kognitív, pszichológiai tényezők szerepe. (homo psychologicus) Minden embernek egyfajta kognitív térkép van az agyában – sztereotípiák, előzetes értékelési normák. A korábbi tapasztalatok, mint pszichológiai tényezők is abban az irányban működnek, hogy lerontják az optimális döntések lehetőségét. Fő elem: kognitív disszonancia fogalma (szociálpszichológia), a kifejezés Festinger-től ered. Pl. minden döntés előtt egy feszültségi helyzetben vagyunk, minden döntést megelőz egy információgyűjtés, bizonytalanságot racionalizálunk. Egy bizonyos idő után, amikor meghozzuk a döntést, akkor ezt követően megszűnik ez a feszültségi állapot, a disszonancia állapota, és az érzékelés, a percepció meglehetősen szelektívvé válik – az új információkat nem mérlegeli kellő figyelemmel. Ebből az következik, hogy az ember ugyancsak nem racionális lény, hanem racionalizáló lény – a döntés meghozatala után próbálja racionalizálni a választását. A külpolitikai döntés-hozatalban is volt szerepe a kognitív disszonanciának: Tonkini-öbölben incidens (Vietnam elleni háború megindításának ürügye), McNamara amerikai hadügyminiszternek hiába mondták, hogy itt légierővel a problémát nem lehet megoldani, miután a döntést meghozták, és megtörtént a bombázás, érzékelnie kellett a légitámadás elleni kritikákat. Hidegháború: a szembenálló 2 hatalom nem azt látta, amilyen valójában a másik fél, hanem úgy látta a másikat, ahogyan előre elképzelte magának – sztereotípiákra épített (utólagos értékelés: túlinterpretálták).

� Külpolitikai döntéshozatal modellje → lásd ábra.

64

Külpolitikai döntéshozatal modellje:

rational non-rational

impersonal rational actor (racionális döntés)

organizational – bureaucratic (szervezeti vagy bürokratikus)

personal governmental (kormányzati) cognitive (kognitív)

Allison: hogyan lehet ezeket a külpolitikai döntéshozatali folyamatokat egy metaforávalkifejezni. A racionális döntéshozatali modell olyan, mintha az ember önmagával sakkozna. A racionális döntéshozatal azt feltételezi, hogy a döntéshozó önmagával azonos, tehát a következő lépését is tudja, homogén, monolitikus, és minden információ birtokában van. A bürokratikus vagy szervezeti modellnél lényegében azt mondja, hogy minden sakkozó mögött van egy másik játékos is, vannak különálló stratégiák, de a cél közös. A kormányzati modell esetében azt mondja, hogy minden játékos mögött van másik játékos is, de mindegyik a saját célját követi. Valójában a döntéshozatali folyamatainkban valamennyi tényező megtalálható – külpolitikai döntéshozatalban megtalálhatjuk a racionális döntéshozatalra való törekvést, a kognitív és szervezeti inerciából, tehetetlenségből származtathatók azok a körülmények, amelyek miatt lényegében optimális döntéseket nem tudunk hozni.

A nemzetközi konfliktusok, válságok � Nemzetközi konfliktus: a konfliktus egy olyan helyzet, amelyben két, vagy több emberi

tényező egy olyan objektumot akar magáévá tenni, ami egy másik szereplő akarata is erre irányul – ennek a birtoklása okozza a konfliktus. Nemzetközi konfliktus esetében különböző jellegű konfliktusok lehetnek: pl. tengeri kijárat elérése; nyersanyag-forrásokhoz hozzájutás. A konfliktus egy olyan helyzet, amikor egy bizonyos érték objektív megszerzéséhez kompatibilitás áll fenn, nem lehet összeegyeztetni ugyanazt a célt, hogy több szereplő is elérje. Sokféle oka lehet: geopolitikai; reálpolitikai (hatalom; presztízs); ideálpolitikai szempontok (ideológiák; demokrácia; diktatúra); kapitálpolitikai (gazdasági összefüggések, pl. olajforrások ellenőrzése) okok.

� Vannak olyan konfliktusok, amelyeket tulajdonképpen nem ismernek föl – két, vagy több szereplő között érdekkonfliktus létezik, de ezt az érdekkonfliktust nem ismerik fel, ezért egy manifeszt, nyilvánvalóvá vált konfliktus nem keletkezik.

� Nemzetközi válság: egyfajta konfliktusepizódnak tekinthetjük; minden válság alapja egy érdekkonfliktus. Anélkül, hogy az érdekkonfliktus megoldódna, a válság elmúlik. Pl. Nyugat-Berlin nemzetközi státuszával 3 válság – állandó érdekkonfliktus volt, ami időnként előjött – a válság elmúlt, de az érdekkonfliktus megmaradt.

· Érdekkonfliktus kell a válsághoz, de nem minden érdekkonfliktus válság. A válságot fel kell ismerni, és nem jelenti szükségszerűen az érdekkonfliktus végét.

· A nemzetközi válság tanulmányozása a döntési magatartás tanulmányozását jelenti, illetve a nemzetközi alku magatartásának tanulmányozását jelenti. Ilyen értelemben a külpolitikai döntéselmélet is ide tartozik, hiszen egy döntési helyzetről van szó – válságmagatartás felfogható úgy is, mint egy döntési magatartás. A válság, olyan, mint egy nyugvópont, mivel a válság feltételei között kapunk rengeteg olyan információt, ami a nemzetközi szereplőknek viselkedésére, képességére, nemzetközi magatartására vonatkozik. A nemzetközi rendszer egyfajta adatforrás – a válságban nyilvánulnak meg az adott szereplő érdekei, értékei, képességei.

65

· A válságok értelmezésénél nagy szerepe van annak, hogy a nemzetközi rendszernek a jellege hogy néz ki: a hatalom megoszlása tekintetében klasszikus hatalmi egyensúlyi multipoláris rendszer, vagy egy bipoláris rendszer; nukleáris fegyverek megjelenése előtti, vagy a nukleáris fegyverek feltételei között működő nemzetközi rendszer – hiszen ezek egészen más döntési magatartást jelentenek.

· A válságban alapvetően államok vannak, és az elemzések többsége is a válságot államközi alkumagatartásnak tekinti, de azok az új fejlemények (1989. után) azt mutatják, hogy nagyon sok válságnak belpolitikai okai vannak, nem államközi szférában merül föl, hanem államon belül, illetve az állami és nem állami szereplőkközött. (Újabban a nem állami tényezők szerepe is nagyon fontos.)

· A válsághoz az kell, hogy az egyik fél kényszerítse a másikat, saját akaratát próbálja a másik félre rákényszeríteni, és szükséges ehhez az is, hogy a másik fél ellenálljon ennek a kényszerítésnek.

· A válság olyan helyzet, amely választást kíván: kölcsönösen összeegyeztethetetlen, azonban nagyra értékelt dolgok között. Sok tekintetben a válság nemcsak érdekkonfliktus, hanem értékkonfliktus is.

· A válság a háború és a béke közötti sajátos átmeneti, intermedier zónát képezi. Minden háborút válság előz meg, de nem minden krízis, válság vezet háborúhoz. A háború kirobbanása nem zárja ki, hogy a háborúval egyidejűleg krízis is legyen – 1973-as jóm-kippúri háború, közben szovjet-amerikai krízis is kialakult.

· Válság jellemzői között szokásos felsorolni a rövid időt, de ha a berlini (permanens) válságra gondolunk (1949-1961 között), ami 3-4 évente megismétlődött – nem abszolút érvényű feltétel a rövid idő.

· Sajátos jellege, hogy magába foglalja a háború észlelését, a háború árnyéka rávetül a válságra. Létezhet a szereplők között olyan konfliktus magatartás, ami nem éri el a krízisnek a küszöbét (szubkrízis), pl. sajtóháború; nézeteltérés; egyszerű rossz viszony.

· Lényeges eleme a válságnak az előreláthatatlanság, a megjósolhatatlanság, a bizonytalanság, hogy a másik fél hogyan reagál ebben a helyzetben.

· Erőteljesen kapcsolódik az észleléshez (külpolitikai döntéselmélet), pl. az egyik fél lebecsüli a másik felet (1961. Hruscsov lebecsüli Kennedyt Bécsben). A helyzet túlzott, vagy alulészlelése kialakíthat válságot.

· A válságmagatartásban ellenséges magatartások konvergálnak, a válság az erőszakkal való fenyegetés, és az alkalmazkodás keveréke.

· Válságelemzés alapkönyve: Snyder – Diesing: a 80-as évek elején kb. 30 válságot elemeztek a 19. század végétől a 80-as évekig. A 30 krízis összehasonlításával, amit egy államközi krízisként fognak fel, megpróbálták megrajzolni a válság anatómiáját – hogyan alakul ki. Következtetések – a válság anatómiája, fejlődése:1. A nemzetközi válság alapja egy érdek- vagy értékkonfliktus. 2. Kell egy kihívás (challenge): egyik, vagy másik állam explicit, vagy implicit

erőszakot gyakorol a másikra, kényszert alkalmaz. (status quo revíziója; nemzetközi normák betartása)

3. A kihívott fél ellenállást gyakorol; ha nincs ellenállás, akkor nincs válság. 4. Egyidejűleg van meg az erőszakkal való fenyegetés és az alkalmazkodás

lehetősége; egyidejűleg konvergálhatnak az érdekek és az értékek. 5. Az utolsó csepp problémája: a válságok kifejlődésénél mindig van egy gyorsító

elem, ami lényegében felgyorsítja a kialakulást. Pl. 1958-as berlini válság, Hruscsov ultimátuma (NDK belső problémáinak súlyosbodása miatt).

6. Mindegyik fél ragaszkodik az álláspontjához, különböző intenzitású feszültségek jönnek létre (kényszer-ellenkényszer; kihívás-ellenállás). Van egy töréspont,

66

amikor létrejön az alkalmazkodás egymás álláspontjához, fájdalmas kompromisszum kialakítása, vagy az egyik fél meghátrál.

· Snyder és Diesing arra utal – elemezve ezt a 30 válságot, hogy sok esetben nem a fizikai, hanem a pszichológiai erő a döntő; a feleknek a viszonylagos képessége, hogy hogyan sikerül megteremteni az erőszak és a fenyegetés, és az alkalmazkodás keverékét egy olyan stratégiában, amely képes elkerülni a háborút, maximalizálni a saját képességet, és minimalizálni a saját veszteséget. Különböző típusú válságokról beszélnek: lappangó válságok (adok-veszek alapján történik a válság rendezése); újraelosztással jár a válság, a válság tárgyát képező tárgyat, kérdést újragondolják.

Válságkezelés (crisis management) • Robert McNamara kijelentése a kubai válság után: ma már nincs más katonai stratégia,

csak egyetlen, az pedig a válságkezelés. • A nemzetközi, államközi kapcsolatok tartományában 2 végső pont van:

∗ A kooperáció, amikor az érdekek teljesen azonosak – ilyen nincs (elvi) – az érdekek, célok teljes azonossága

∗ Az érdekek teljesen kizárják egymást – érdekek, célok teljes kizárása • A nemzetközi politika történetében ez a 2 szélsőséges pont csak ritkán következik be. A

legtöbb esetben a kooperáció és a konfliktus egyidejűleg van jelen. A hidegháború klasszikus szakaszában minden kérdésterületen nem volt csak konfliktus, hanem voltak olyan kérdésterületek, ahol a kooperációnak is voltak elemei. Pl. fegyverzetkorlátozás. Sokan magát az enyhülést, a détante-ot is egyfajta kooperatív konfliktusnak nevezték. A kooperáció és a konfliktus egyidejűleg létezik az államközi kapcsolatokban.

• Az emberi létezés egy sajátossága a konfliktus, és a konfliktus helyi értékét, minőségét az dönti el, hogy a konfliktus ellenőrzésében, keretek között tartásában mit tudunk elérni. Elias: az emberi civilizáció fejlődésében az erőszak alkalmazásának a megszelídítése, korlátozása lényegében egy civilizációs folyamat eredménye.

• A konfliktus és a kooperáció mindig együtt jár, és a 60-as évek közepétől a kelet-nyugati kapcsolatokban is egy sajátos konfliktus-kultúra alakul ki: a konfliktus mellett a kooperáció elemei is megjelennek. 2 fő elem: nukleáris, stratégiai fegyverezetek korlátozása; bizalomépítő intézkedések – olyan megállapodásokat hoztak a szembenálló felek, olyan pszichológiai feltételeket teremtenek, hogy egymás (katonai) képességeit átláthatóvá, transzparenssé tegyék, kiküszöbölendő a meglepetésszerű támadást.

• A konfliktus fejlődésének egy vége lehet a konfliktus megoldása. A másik lehetőség a háború, amikor a konfliktust nem sikerül megoldani, és egy válságból háború nő ki. a háború és a megoldás között van egy harmadik terület, ami a válság kezelése.

• Válságkezelés fogalma: egyidejűleg vannak kooperatív és konfliktusos elemek a nemzetközi szereplők magatartásában. A konfliktusos elem abban rejlik, hogy két, vagy három szereplő között feloldhatatlan érdekkonfliktus van. Ugyanakkor viszont egy területen a szembenálló felek egyetértenek. És itt a konfliktusban létezik a kooperáció fogalma: mindent megtesznek annak érdekében, hogy megakadályozzák az erőszak-alkalmazást, gyakorlatilag a háború kitörését. McNamara kijelentése: a két tömb között az érdekkonfliktus feloldhatatlan, de egyben egyet kell, hogy értsenek, hogy az atomháborút meg kell akadályozni. A válságkezelést ilyen értelemben tehát a konfliktus stabilizálásának, ellenőrzésének tekinthetjük, vagy egyfajta, a háború elkerülésére irányuló stratégiának. Nem a konfliktus megoldása, de a háborút elkerüljük.

• Konfliktusok mindig is voltak, de a válságkezelés elmélete nem alakult ki korábban. Az 1962-es kubai válság után kezdtek foglalkozni explicit módon a válság kezelés elméletével. Több szempontból kezdték a válságokat vizsgálni, visszamenőlegesen is, a történelem során.

67

• Főbb szempontok:· Az információfeldolgozás kérdése · A válság feltételei közti döntéshozatal · A katonai és diplomáciai (politikai) akciók koordinálása · Az ellenféllel a válság feltételei közötti kommunikáció kérdése

• Első felismerés a hatékony és sikeres válságkezelés tekintetében, hogy a válságkezelés alapja a politikai célok és eszközök kölcsönös korlátozása. Önmagában ez a készség nem elegendő a sikeres válságkezeléshez → kellenek más, normatív feltételek is.

• 7 feltétel a sikeres válságkezeléshez:1. A katonai választási lehetőségek felett a polgári, civil, politikai kontroll kell – „a

biztonság túl drága ahhoz, hogy katonára bízzuk”. A katonai opciókat politikai ellenőrzés alá kell rendelni.

2. A katonai akciók ütemezésében szünetet kell tartani: elegendő időt kell adni mindkét félnek, hogy diplomáciai jelzéseket cseréljenek, kommunikáljanak egymással. Mindkét fél fel tudja mérni a helyzetet, és a felmerülő javaslatokra józanul próbáljon válaszolni → ehhez viszont idő kell

3. A diplomáciai és katonai lépések koordinálása: bármilyen katonai lépést tesznek a szembenálló felek, óvatosan koordinálni kell ezeket a politikai és diplomáciai akciókkal. Az így létrejött kommunikációt egy integrált stratégia részévé kell tenni.

4. A katonai erő alkalmazására való elszántságot demonstrálni kell, illetve a katonai erő demonstrálása arányban legyen a krízis tárgyával, okával.

5. Az ellenfélben olyan benyomást kell kelteni, ami nem azt kelteti, hogy egy nagy, átfogó támadásra kerül sor, mert minden ilyen átfogó támadás észlelése egyfajta megelőző támadáshoz vezethet.

6. Olyan katonai, diplomáciai opciókat kell választani, amelyek inkább a választás, a békés megoldás lehetőségét hangsúlyozzák, semmint a katonai megoldás következményét.

7. A krízisből való kilábaláskor hagyjuk meg a lehetőséget az arcmegőrzésre – megalázás nélkül valamilyen megoldást találjanak. Összeegyeztethetőség az ellenfél alapvető céljaival. (pl. kölcsönösség – kubai válságnál USA is visszavont rakétákat Törökországból).

• Ha valaki ezeket a feltételeket elfogadja, akkor nem szükségszerűen akadályozható meg a válság. Lényeges a katonai doktrínák merevsége – rugalmas katonai doktrínák politikai alkalmazhatósága. Pl. tömeges megtorlás (USA – 50-es évek), ami vesztett hitelességéből; 60-as évektől: rugalmas reagálás. Ne közvetlenül a teljes, általános támadás, csak részleges fenyegetés legyen a cél. Két választási lehetőség: beszűkíti a stratégiai gondolkodást → eszkaláció képessége legyen meg. Stratégiai tanulmányok: eszkalációs dominancia – mindig eggyel több választási lehetőség legyen.

Válságmegelőzés � Hogyan lehet a diplomáciai eszközeivel megakadályozni, hogy egy meglévő konfliktusból

háború legyen. � Rövid és hosszú távú lehetőség. Rövid távú: a közvetlenül beálló konfliktus

megakadályozása; közvetítők kiküldése; szemben álló felek szétválasztása. Hosszú távú:demokratikus intézményeket hogyan lehet felépíteni; konfliktus után is lehet tartani a válság kiújulásától.

� Preventív diplomácia lényeges eleme az időzítés. Nem túl korán, és nem túl későn.� Fontos a bizalomépítő intézkedések meghozatala – kölcsönös gesztusokra kényszerítik a

feleket (3. államok; nemzetközi szervezetek)

68

� Preventív telepítése a nemzetközi erőknek, ahol nagy a valószínűsége egy válság kialakulásának.

� Fontos szerepe van a korai észlelésnek. � Lehet létrehozni demilitarizált zónákat. � Arra törekszik, hogy az érdekkonfliktusok ne váljanak háborúvá. A konfliktusok lezajlása

után is szükség van a hosszú távú megelőzésnek. Több eszköz: pl. gazdasági ösztönzők;politikai – kombináció.

� Könnyebb preventív diplomáciát alkalmazni, amikor a felek ugyanannak a nemzetközi szervezetnek a tagjai.

� Itt sem tudják mindig megoldani a konfliktusokat.

Vizsga: május. 17. 15.00 – 16.00 8 kérdés 5-5 pont 21 ponttól 2-es; Kérdések jellege: fogalmak; értelmezés; összehasonlítás; megkülönböztetés; felsorolás