nick hornby - egy fiurol

8/13/2019 Nick Hornby - Egy Fiurol

1/194

Nick Hornby

Egy fiúról

A fordítás alapjául szolgáló mű: Nick Hornby: About a boy

1998

Magyar fordítás: M. Nagy Miklós

1999

Liz Knights emlékére


2/194

Egy

– Most akkor szakítottatok? – Hülyéskedsz?

Az emberek valahogy folyton azt gondolták Marcusról, hogy hülyéskedik,amikor esze ágában sem volt. A fene se értette ezt. Hogy szakított-e az anyjaRogerrel, ez egy teljesen értelmes kérdés, gondolta: jó nagyot veszekedtek,aztán kimentek a konyhába, hogy valamit csöndben megbeszéljenek, kis időmúltán komoly ábrázattal kijöttek, Roger pedig odament hozzá, kezet rázottvele, sok szerencsét kívánt neki az új sulijához, azzal elment.

– Miért akarnék hülyéskedni? – Na jó, szerinted hogyan áll a dolog? – Szerintem úgy, hogy szakítottatok. Csak biztos akartam lenni benne.

– Szakítottunk. – Szóval elment? – Igen, Marcus, elment.Marcus úgy érezte, soha nem fog ehhez hozzászokni. Egészen megszerette

Rogert, és párszor elmentek hármasban ide-oda; most meg, úgy látszik, sohatöbbé nem fog találkozni vele. Éppenséggel nem bánta, de azért ez olyan fura,ha jól belegondol az ember. Egyszer egy klotyónál pisiltek, amikor egy autóskirándulás után mindketten alig bírták tartani. Az ember úgy gondolná, haegyszer együtt pisilt valakivel, akkor valahogy csak kapcsolatban kellenemaradnia vele.

– És mi lesz a pizzájával? – Éppen rendeltek három pizzát, amikorelkezdődött a veszekedés, és még nem érkeztek meg.

– Megosztozunk rajta. Ha éhesek vagyunk. – De olyan nagyok. És ő nem pepperónisat rendelt? – Marcus és az anyja

vegetáriánus volt, Roger nem. – Akkor kidobjuk – mondta Fiona. – De le is szedhetjük róla a pepperónit. Különben se hinném, hogy túl sokat

tesznek rá. Főleg sajt meg paradicsom. – Marcus, tudod, ebben a pillanatban nem igazán a pizzákon jár az eszem.

– Jó, persze. Bocs. Miért szakítottatok? – Ó... ez-az. Nem is igazán tudom, hogyan magyarázzam meg. Marcust nem lepte meg, hogy az anyja nem tudja elmagyarázni, mi is történt.

Többé-kevésbé az egész vitát hallotta, és egy szót sem értett belőle; minthahiányzott volna belőle egy rész. Amikor Marcus meg az anyja vitatkozott,minden fontos dolgot hallani lehetett: túl sok, túl drága, túl késő, túl fiatal, árt afogaidnak, a másik csatorna, házi feladat, gyümölcs. De amikor az anyjavalamelyik pasijával vitatkozott, az ember órákig hallgathatta, és akkor se értettea lényeget – nem kapta el a gyümölcsös-házifeladatos részt. Mintha csak

megparancsolták volna nekik, hogy veszekedjenek, mire azzal álltak elő, amiépp az eszükbe jutott.


3/194

– Új barátnője van? – Nem hiszem. – Neked van új barátod? Fiona elnevette magát. – Ugyan ki? Az a srác, aki felvette a pizzarendelést?

Nem, Marcus, nincs új barátom. Ez nem így megy. Legalábbis akkor, ha azember történetesen egy harmincnyolc éves, dolgozó anya. Először is, mikor? Haha! Még hogy mikor? Még az a legkisebb probléma. Miért? Bánt a dolog?

– Nem tom.És valóban nem tudta. Az anyja szomorú, ezt látta – sokat sírt mostanában,

többet, mint mielőtt Londonba költöztek, de gőze sem volt, hogy ezkapcsolatban van-e a férfiakkal. Remélte, hogy igen, mert akkor valahogy majdcsak megoldódnak a dolgok. Összejön valakivel, és az a valaki boldoggá teszi.Miért is ne? Az anyja szép nő, gondolta, meg kedves, meg néha mókás is, és avilágban egy csomó ilyen Roger -féle pasi szaladgál. De ha nem a pasikról vanszó, akkor gőze sincs, hogy micsodáról, mindenesetre valami rohadt dolog lehet.

– Baj, hogy vannak barátaim? – Nem. Csak Andrew. – Hát, igen, azt tudom, hogy Andrew-t nem szeretted. De általában? Nem

bánt? – Nem. Dehogy. Persze hogy nem. – Igazán rendes vagy ebben az egész mindenben. Figyelembe véve, hogy

egyik életből belecsöppentél egy egészen másmilyenbe. Marcus értette, mire gondol az anyja. Az első élete négy évvel ezelőtt

fejeződött be, amikor nyolcéves volt, és a szülei szakítottak; az volt a normális,unalmas élet – iskolával, szünetekkel, házi feladatokkal és a nagyszülőkhöz tetthétvégi kirándulásokkal. A második zűrösebb volt, több ember és több hely volt

benne: az anyja barátai meg az apja barátnői; lakások és házak; Cambridge ésLondon. Nem is gondolná az ember, mennyi minden megváltozhat, csak mertegy kapcsolat véget ért, de Marcust nem aggasztotta a dolog. Sőt néha arragondolt, hogy még jobban is szereti ezt a második életét, mint az elsőt. Többminden történt benne, és ez csak jó lehet.

Igaz, itt, Londonban még nem sok minden történt, leszámítva Rogert. Még

csak néhány hete voltak itt – a nyári vakáció első napján költöztek, és eddig elégunalmas volt. Kétszer moziba mentek az anyjával; a Reszkessetek, betörők 2 nem volt olyan jó, mint a Reszkessetek, betörők 1, és a Drágám, a kölyök marhanagy lett nem volt olyan jó, mint a Drágám, a kölykök összementek , és az anyjaazt mondta, hogy a mai filmek túl kommerszek, és hogy amikor annyi idős volt,mint most ő... hogy mi volt akkor, arra nem emlékezett. És elmentek megnézniaz új iskoláját, ami nagy volt és borzalmas, és sétáltak a környéken, aminekHolloway a neve, és voltak szép részek benne meg csúnya részek, és rengeteget

beszélgettek Londonról, meg hogy mennyi minden megváltozik az életükben,

meg hogy biztosan minden jobb lesz. De igazából csak ültek a fenekükön, ésvárták, hogy elkezdődjön a londoni életük.


4/194

Megjöttek a pizzák, és egyenest a dobozból ették meg őket. – Itt jobb a pizza, mint Cambridge-ben, igaz? – mondta Marcus vidáman.

Pedig nem volt jobb: ugyanaz a cég volt ez is, az is, de Cambridge-ben a pizzáknak nem kellett ilyen nagy utat megtenniük, így aztán nem szaftosodott át

annyira a tésztájuk. Szóval Marcus igazából csak azért mondta ezt, mert úgyérezte, mondania kell valami optimistát. – Nézünk tévét? – Ha akarod.Marcus megkereste a távkapcsolót – be volt csúszva a dívány háttámlája meg

az ülőrésze közé –, és kapcsolgatni kezdte a csatornákat. Nem akart semmilyenszappanoperát nézni, mert azok tele vannak zűrökkel, és aggódott, hogy egyszappanoperabeli zűr emlékeztetné az anyját arra, ami a saját életében zűrös. Ígyaztán valami természetfilmet néztek – egy olyan fura halról szólt, amelyik

barlangok fenekén él, és nem lát semmit: egy hal, amelynek senki nem látjasemmi értelmét; arra gondolt, hogy ez remélhetőleg nem fogja emlékeztetni azanyját semmire.


5/194

Kettő

Mennyir e volt menő fej Will Freeman? Nézzük csak! Az elmúlt három hónapsorán lefeküdt olyan nővel, akit nem ismert különösebben (öt pont). Költött több

mint háromszáz fontot egyetlen dzsekire (öt pont). Költött több mint húsz fontotegy hajvágásra (öt pont). (Hogy a csudába lehetett volna kevesebb mint húszfontból megnyiratkozni 1993- ban?) Volt több mint öt hip-hop album atulajdonában (öt pont). Vett már be Ecstasyt (öt pont), ráadásul diszkóban, nem

pedig csak otthon, szociológiai tanulmányképpen (öt plusz pont). AMunkáspártra szándékozott szavazni a következő parlamenti választásokon (öt

pont). Több mint negyvenezer fontot keresett egy évben (öt pont), és nem kellettnagyon keményen dolgoznia érte (öt pont, sőt adott magának plusz öt pontot,amiért egyáltalán nem kell dolgoznia érte). Evett már olyan étteremben, ahol

van az étlapon polenta és gyalult parmezán (öt pont). Soha nem használt ízesítettóvszert (öt pont), eladta a Bruce Springsteen-lemezeit (öt pont), és nemcsaknövesztett kecskeszakállat (öt pont), hanem aztán le is vágta (öt pont).Csakhogy! Sohasem feküdt le olyan nővel, akinek a fotója szerepelt valamilyenújság vagy magazin divatrovatában (mínusz kettő), és ha igazán őszinte akartlenni (márpedig ha élt benne bármilyen erkölcsi meggyőződésszerűség, azmagában foglalta, hogy hazudni önmagunknak egy tesztben a legnagyobbvétek), akkor neki igenis makacsul az volt a meggyőződése, hogy egy menő

járgány birtoklása alighanem imponál a nőknek (mínusz kettő). De még így is azannyi mint... hatvanhat! A teszt szerint menőbb már nem is lehetne! Menő aköbön! Valóságos menőmanó! A menők legmenőbbike!

Will nem tudta, mennyire illik komolyan venni az efféle teszteket, de hiába,az eredmény jólesően betöltötte gondolatait: kiérdemelni a „menő fej” címet egyférfimagazinban, az azért nem semmi – tán soha életében nem volt még ennyireközel ahhoz, hogy ténylegesen elérjen valamit, és az ilyen pillanatokat meg kell

becsülni. Hatvanhat pont! Majdnem a maximum! Becsukta a magazint, ésrárakta a hasonló magazinok kupacára, melyet a fürdőszobában tartott. Nemrakta el mindet, ahhoz túl sokat vásárolt, de ezt nem fogja kidobni, az tuti.

Will néha eltűnődött – nem túl gyakran, mert a történelmi tárgyú töprengés

nem tartozott kedvenc időtöltései közé –, hogy vajon hatvan évvel ezelőtt hogy acsudába maradtak életben a hozzá hasonló emberek. (Tisztában volt vele, hogy a„hozzá hasonló emberek” igencsak specifikus osztályozás, mivelhogy hatvanévvel ezelőtt nem létezhetett hozzá hasonló ember, hatvan évvel ezelőtt ugyanisegyetlen felnőtt embernek sem lehetett olyan apja, aki pontosan úgy kerestevolna meg a pénzét, ahogyan az övé. Vagyis amikor a hozzá hasonló emberekregondolt, ezt nem egy az egyben értette, mármint hogy az illető faszi pontosan olyan legyen, mint ő, hanem csak hogy egyszerűen ne csináljon semmitnaphosszat, meg persze ne is nagyon akarjon csinálni semmi különösebbet.)

Hatvan évvel ezelőtt mindazok a dolgok, amelyek segítségével Will leküzdötte anapjait, még egyszerűen nem is léteztek: nem volt tévé, főleg nem napközben,


6/194

nem volt videó, nem voltak színes magazinok s ennélfogva tesztek sem, és bárminden bizonnyal léteztek lemezboltok, azt a fajta zenét, amit ő hallgatott, akkormég föl sem találták. (Mostanában éppen a Nirvanát hallgatta meg Snoop DoggyDoggot – 1933- ban kevés esélye lett volna rá, hogy hasonló hangzásvilágot

találjon.) Úgyhogy nem marad más, mint a könyvek. Könyvek! Na nem,akkoriban tutira kellett volna szereznie magának valamilyen állást, máskülönbenlazán becsavarodik.

Ezzel szemben manapság gond egy szál se. Szinte túl sok is a tennivaló. Mamár nem muszáj, hogy az embernek legyen saját élete; megteheti, hogy csakszép nyugisan lesi a kerítésen át másokét, merthogy van egy csomó faszi, akimindenki szeme láttára, az újságokban, az East End-i szomszédokról szólótévésorozatban, filmekben, finoman szomorkás jazz-szerzeményekben vagy rapdobhártyarepesztőkben éli a maga életét. A húszéves Will meglepődött ésvalószínűleg elszontyolodott volna, ha megtudja, hogy harminchat éves koráranem fogja megtalálni a saját életét, de a harminchat éves Will nem voltkülönösebben boldogtalan emiatt; így legalább kisebb volt körülötte a rumli.

Rumli! Will barátjának, Johnnak a házában az aztán volt dögivel. Johnt ésChristine-t két gyermekkel áldotta meg a sors – a második az előző hétenszületett, minekutána Willt elhívták babanézőbe –, és az egész lakás úgy nézettki, mint egy disznóól. Igen, nem tehetett róla, de Willnek ez volt az érzése.Színes műanyag vackok voltak szanaszét szórva a padlón, videokazettákhányódtak csak úgy tok nélkül a tévé mellett, a fehér díványterítő úgy festett,

mintha gigantikus méretű vécépapírnak használták volna (na jó, vegyük úgy,hogy csokoládéfoltok, gondolta Will)... Hogy képes bárki is ilyen helyen élni?

Christine a babával a karján jött be, miközben John a konyhában készítette ateát Willnek. – Ő Imogen – mondta Christine.

– Ó – mondta Will. – Jól van. – Most mi a fenét kell mondania? Tudta, hogykellene valamit, de ha megnyúzzák, akkor se jutott volna eszébe, hogy mit. –

Nagyon... – Nem. Kiment a fejéből. Inkább Christine-re összpontosította mindenerőfeszítését, mármint hogy beszélgetést kezdeményezzen. – És te hogy vagy,Chris?

– Hát, tudod... Kicsit kinyuvadtam. – Két végén égetted a gyertyát? – Nem. Csak szültem egy babát. – Ó. Persze. – Minden a nyavalyás baba körül forog. – Hát, akkor jó fáradt

lehetsz, mi? – Szándékosan kivárt egy hetet, hogy ne kelljen ilyesmiről beszélgetnie, de úgy látszik, hiába. Így is csak erről beszélgetnek.

Megjött John a tálcával és a három csésze teával. – Barney meg elment ma a nagymamihoz – mondta, minden Will számára is

érthető ok nélkül.

– Hogy van Barney? – Barney kétéves volt, és ez ki is merítette azt a témát,hogy hogyan lehet, ami a szüleit kivéve különben sem érdekelt senkit, de megint


7/194

csak az volt a helyzet, hogy Will érezte, mondania kell valamit, bár hogy miért,annak sehogyan sem látta a logikáját.

– Kösz, jól van – mondta John. – Egy kis ördög újabban, az igaz, és hátnemigen tudja, mit is kezdjen Imogennel, de... aranyos.

Will találkozott már Barneyval, és meggyőződött róla, hogy egyáltalán nemaranyos, így aztán jobbnak látta, ha erre most már tényleg nem szól egy szótsem.

– Különben veled mi van, Will? – Kösz, jól vagyok. – Még mindig nem vágysz egy saját családra? Na ne, akkor inkább megenném Barney kakás pelenkáját, gondolta. – Még

nem – felelte. – Aggódunk miattad – mondta Christine. – Kösz, de jól vagyok így, ahogy vagyok. – Lehet – mondta Christine önelégült ábrázattal. Willnek kezdett felfordulni

a gyomra tőlük. Már az is elég baj, hogy van két gyerekük, de vajon minekakarják még tetézni is ezt az alapvető baklövésüket azzal, hogy a barátaikat isugyanerre biztatják? Will immár évek óta meg volt győződve róla, hogy azember nem köteles magára kényszeríteni ezt a fajta boldogtalanságot, amibemost John és Christine belecsöppent (mert igenis biztos volt benne, hogy

boldogtalanok, még ha ebben a mostani különös, agymosott állapotukban nemképesek is felismerni saját boldogtalanságukat). Igenis végig lehet csinálni azéletet enélkül. Jó, az embernek szüksége van pénzre – amennyire Will átlátta a

dolgokat, egy gyerek egyedüli értelme, hogy gondoskodjon majd az emberről,amikor öreg, haszontalan trotty lesz belőle, de neki van pénze, ami azt jelenti,hogy jól elvan kakis díványhuzatok nélkül, és nem kell szánalmas módonerőlködnie, hogy a barátait saját nyomorúságának követésére biztassa.

John és Christine azelőtt tök normális volt. Komolyan. Amikor WillJessicával járt, hetente többször is elmentek négyesben szórakozni. Jessica ésWill akkor szakítottak, amikor Jessica szerette volna a habkönnyű viszonytstabilabb szintre emelni; Willnek egy ideig hiányzott, de a hab jobban hiányzottvolna. (Néha még azért találkoztak egy ebédidei pizzára, és Jessica megmutatta

neki a kölykeiről készült fényképeket, és azt mondta, hogy Will elvesztegeti azéletét, amiről Will nem tudta, hogy mit jelent, és azt mondta Jessicának, hogyszerencsésnek érzi magát, amiért nem is kell tudnia, mire Jessica azt mondta,hogy úgyse tudna megbirkózni vele, mire Will azt felelte, hogy nem is állszándékában kipróbálni; ezután némán ültek és csak bámulták egymást.) MostJohn és Christine is rálépett a feledéshez vezető Jessica-féle útra – veleegyszerűen nem tudtak mit kezdeni többé. Nem kívánt találkozni Imogennel,Barney hogyléte felől érdeklődni, és nem akarta hallani, milyen fáradt Christine,márpedig ennyi volt, és nem több, amit nyújthattak. Hát jó, ő ugyan nem fog

rájuk akaszkodni.


8/194

– Arra gondoltunk – mondta John –, hogy te lehetnél Imogen keresztapja. – Várakozó mosollyal az arcukon ültek, mintha az lenne a természetes, hogy Willfelugorjon, könnyekre fakadjon, és üdvözült öleléssel lebirkózza őket aszőnyegre. Ehelyett idegesen felnevetett.

– Keresztapja? Templom meg minden? Örökbefogadás, ha ti lezuhantok egyrepülővel? – Aha. – Hülyéskedtek. – Mi mindig azt gondoltuk, hogy vannak benned rejtett mélységek – mondta

John.

– Aha. De most láthatjátok, hogy nincsenek. Én valóban ennyire sekélyvagyok.

Még mindig mosolyogtak. Egyszerűen nem fogták fel. – Ide hallgassatok! Meg vagyok hatva, hogy ez az eszetekbe jutott. De ki se

tudnék találni rosszabb ötletet. Komolyan. Ez egyszerűen nem nekem való. Nem is maradt már sokáig. Néhány héttel később Will találkozott Angie-vel, és életében először

ideiglenes mostohaapa lett. Talán ha lenyeli büszkeségét és a gyerekek, a család,az otthonülés, a monogámia és a korai lefekvés iránt táplált gyűlöletét, egycsomó zűrtől kímélte volna meg magát.


9/194

Három

Az első nap utáni éjszakán Marcus nagyjából félóránként felébredt. Tudta, mertmindig látta a dinoszauruszos óra foszforeszkáló mutatóit: 10.41, 11.19, 11.55,

12.35, 1.31... Képtelen volt elhinni, hogy reggel megint vissza kell mennieugyanoda, meg holnapután reggel is, meg azután is, meg... jó, akkor jön ahétvége, de többé-kevésbé minden egyes reggel a hátralévő életében. Kis híján.Valahányszor felriadt, első gondolata mindig az volt, hogy valami módon csakképes lesz túltenni magát ezen a borzalmas érzésen – kikerülni vagy akárkeresztültömi rajta; ha eddig bármi miatt kiborult, rendszerint kiderült, hogy vanvalamilyen megoldás – ami többnyire azzal kezdődött, hogy elmondta azanyjának, mi bántja. Csak hát most az anyja nem tehet semmit. Nem fogjaátvinni egy másik iskolába, és még ha átvinné is, az se sokat változtatna a

dolgokon. Ő akkor is ugyanaz a Marcus maradna, és úgy érezte, ez az alapvető probléma. Egyszerűen nem alkalmas az iskolára. Ez a nagy helyzet. Csak éppen hogyan

lehetne ezt bárkinek is elmagyarázni? Az rendben van, hogy valaki nemalkalmas bizonyos dolgokra (azt már tudta, például, hogy nem alkalmasházibulira, mert túlságosan szégyenlős, vagy nem vehet fel bő nadrágot, mert túlrövid a lába), de ha nem vagy alkalmas az iskolára, az már komoly probléma.Mindenki jár iskolába. Itt nincsen kibúvó. Tudta, hogy vannak gyerekek, akiketa szüleik tanítanak otthon, de őt nem taníthatja az anyukája, mert dolgozni jár.Hacsak nem fizet neki érte – de az anyja épp nemrég mondta, hogy hetiháromszázötven fontot keres. Háromszázötven fontot hetente! Honnan acsudából szerezne annyi pénzt? Papírgyűjtésből nem, az egyszer szent. Legjobbtudomása szerint az egyetlen másfajta embertípust, amelyik nem jár iskolába, aMacaulay Culkin-félék alkotják. Egyszer volt róla valami a tévében szombatdélelőtt, és azt mondták, hogy valami lakókocsiban tanítja egy magántanár. Azklassz lenne, gondolta. Sőt, több, mint klassz, mert Macaulay Culkin biztosankeres háromszázötven fontot hetente, talán még többet is, vagyis ha ő lenneMacaulay Culkin, akkor fizethetne az anyjának, hogy tanítsa. De ha a MacaulayCulkin-ság azt jelenti, hogy az ember ügyes színész, akkor ennek is lőttek: ő

vacak színész lenne, mert utál közönség előtt szerepelni. Éppen ezért utálja aziskolát is. És éppen ezért szeretne Macaulay Culkin lenni. És éppen ezért nemlesz Macaulay Culkin az elkövetkezendő tízezer év során, a soron lévő néhánynapról nem is beszélve. Nincs mese, reggel menni kell iskolába.

Egész éjjel úgy járt az agya, mint a bumeráng: egy ötlet elröpült messze atávolba, egészen egy hollywoodi lakókocsiig, és egy pillanatra, amikor olyanmesszire került az iskolától és a valóságtól, amennyire csak lehetséges,viszonylag boldognak érezte magát; aztán kezdődött a repülés visszafelé, fejbekólintotta a bumeráng, és megint pontosan ugyanott volt, ahonnan elindult. És

közben könyörtelenül közeledett a reggel.


10/194

A reggelinél még nyugodt volt. – Majd megszokod – mondta az anyja,miközben ette a kukoricapelyhet, és ezt biztosan azért mondta, mert Marcusolyan szerencsétlen képet vágott. Csak bólintott és rámosolygott az anyjára – amit ő mondott, azzal végül is nem volt semmi baj. Előfordult, hogy valahol

belül tudta, majd megszokja azt, ami rossz, bármi volt is az, mert mármegtanulta, hogy vannak rossz dolgok, amik egészen rövid idő múltán már nemis annyira rosszak. Egy nappal azután, hogy apja elment, anyjával meg aCorinne nevű barátnőjével elmentek Glastonburybe, és egy sátorban laktak, éscsuda jól érezték magukat. Ez viszont mindig csak rosszabb lesz. Az elsőszörnyű, rémületes napot csak még szörnyűbbek és rémületesebbek fogjákkövetni.

Korán beért, bement az osztályába, leült a padjához. Itt viszonylag biztonságbanvolt. Azok, akik tegnap szórakoztak vele, egész biztosan nem a korán érkezőkközé tartoznak; előbb csavarognak, cigiznek, kábítószereznek és nőketerőszakolnak meg, gondolta komoran. Volt pár lány az osztályban, de nemtörődtek vele, hacsak annak a nevetésnek, amit akkor hallott, amikor elővette azolvasókönyvét, nem volt valami köze hozzá.

Ugyan mi nevetnivaló lehetett ezen? Semmi, hacsak nem olyan emberekrőlvan szó, akik folyton azt lesik, min nevethetnének. Sajnos az ő tapasztalataiszerint a legtöbb gyerek éppen ilyen volt. Úgy járőröztek föl-alá az iskolaifolyosókon, mint a cápák, csak éppen ők nem húsra vadásztak, hanem cikisnadrágra, cikis hajra, cikis cipőre, és ha zsákmányra akadtak, vad izgalom tört ki

rajtuk. És mivel neki rendszerint cikis volt a cipője is, a nadrágja is, a haja megmindig, a hét minden napján cikis volt, igazán szinte semmit sem kellett tennie,hogy mindannyiukon kitörjön a téboly.

Marcus tudta magáról, hogy furcsa gyerek, és azt is tudta, hogy részbenazért, mert az anyja is furcsa. De az anyja egyszerűen nem fogta fel ezt azegészet. Mindig azt mondta neki, hogy csak az üresfejű emberek ítélik meg azembert a ruhája vagy a haja alapján; nem akarta, hogy Marcus szemét műsorokatnézzen a tévében, hogy szemét zenét hallgasson, vagy hogy szemétszámítógépes játékokat játsszon (az szerinte mind szemét volt), ami azt

jelentette, hogy ha bármi olyasmit akart csinálni, amivel a többi gyerekrendszerint eltöltötte az idejét, akkor órákig kellett vitatkoznia vele. Többnyirevesztett ezekben a vitákban, és az anyja olyan jól értett a vitatkozáshoz, hogyMarcusnak szinte jólesett, amikor vesztett. Az anyja el tudta magyarázni, hogyJoni Mitchellt és Bob Marleyt (ezek voltak a kedvenc énekesei) miért sokkal

jobb hallgatni, mint Snoop Doggy Doggot, és miért sokkal fontosabb olvasni,mint a Gameboyjal játszani, amit az apjától kapott. De mindebből semmit semmondhatott el az osztálytársainak. Ha megpróbálta volna elmagyarázni LeeHartleynak – ő volt a legnagyobb, leghangosabb és leggonoszabb fiú azok

közül, akikkel tegnap megismerkedett hogy neki nem tetszik Snoop DoggyDogg, mert Snoop Doggy Dogg helytelenül viszonyul a nőkhöz, akkor Lee


11/194

Hartley vagy bemos neki egyet, vagy kitalál rá valami undok csúfnevet.Cambridge- ben nem volt ennyire rossz a helyzet, mert ott hozzá hasonló furagyerekből és az anyjához hasonló fura anyából is volt egy csomó. De itt,Londonban minden megváltozott. Itt barátságtalanabbak, gonoszabbak és

kegyetlenebbek voltak a gyerekek, és Marcus úgy érezte, hogy ha már az anyjaiskolaváltásra kényszerítette, csak mert talált magának egy jobb állást, akkorlegalább annyi belátás lehetne benne, hogy nem nyaggatja folyton azzal, hogy

beszéljék meg a dolgokat. Otthon végül is boldog volt – hallgatta Joni Mitchellt és olvasott, csakhogy

az iskolában ennek semmi hasznát nem vette. Ez talán furán hangzik, mert alegtöbb ember biztosan az ellenkezőjét gondolná – hogy az a gyerek, aki otthonolvas, jobban megállja a helyét az iskolában, de erről szó sem volt: csak máslett, mint a többiek, és emiatt kényelmetlenül érezte magát, és mivelkényelmetlenül érezte magát, mintha egyszerűen lebegett volna a semmiben,távol mindenkitől és mindentől, az osztálytársaitól, a tanároktól, az óráktól.

Nem kizárólag az anyja volt a hibás mindenben. Néha csak úgy önmagátólvolt furcsa, f üggetlenül az anyjától. Amikor például énekelt... Vajon mikor fogjamegérteni, hogy ez hogyan működik benne? Mindig volt a fejében egy dallam,és időről időre, amikor valami felidegesítette, ez a dallam egyszerűen minthakiröppent volna belőle. Marcus valami okból nem tudta megkülönböztetni akintet és a bentet, mert úgy érezte, hogy nincs is különbség köztük. Olyan volt,mint amikor az ember egy fűtött medencében úszik egy meleg napon, és amikorkiszáll, észre sem veszi, mert bent is, kint is ugyanakkora a hőmérséklet; mintha

ugyanez történt volna az énekléseinél is. Szóval tegnap is, angol óra alatt,amikor a tanár épp felolvasott nekik valamit, kiröppent belőle egy dal; ésfelfedezte, hogy ha valaki el akarja érni, hogy nevessenek rajta, de úgyistenigazából, arra az a legjobb módszer – még a cikis hajviseletnél is jobb hogyelkezd hangosan énekelni, amikor mindenki más kussol és unatkozik.

Ma délelőtt minden rendben ment, egészen a nagyszünet utáni óráig.Csöndben volt névsorolvasás alatt, vigyázott, hogy senkinek ne menjen neki afolyosón, aztán két matek jött egymás után, amit élvezett, és jól is ment neki,igaz, olyasmit vettek, amit ő már megtanult az előző iskolájában. Szünetben

elment Brookshoz, egy másik matektanárhoz, hogy jelentkezzen az informatikaszakkörébe. Elégedett volt magával, hogy ezt megtette, mert az ösztöne aztsúgta, maradjon az osztályban és olvasson, de ő megemberelte magát, pedig méga pályán is át kellett vágnia.

De aztán az angolóra megint rosszul sült el. Egy olyan könyvből tanul tak,amiben sok mindenféle van vegyesen, és éppen a Száll a kakukk fészkére címűregényből vettek egy részletet. Ismerte a történetet, mert látta a filmet azanyjával, ezért tisztán látta előre – annyira tisztán, hogy szeretett volnakiszaladni az osztályból hogy mi fog történni.


12/194

Amikor aztán megtörtént, rosszabb volt még annál is, mint amire számított.Maguire kisasszony az egyik lánnyal, akiről már tudta, hogy szépen olvas,felolvastatott egy részletet, aztán próbálta beindítani a beszélgetést.

– Nos, ez a könyv többek között arról szól... Honnan is tudjuk, hogy ki az

őrült, és ki nem az? Mert, tudjátok, bizonyos értelemben mindannyian egy kicsitőrültek vagyunk, és ha valakik eldöntik az emberről, hogy egy kicsit őrült, akkorhogyan is... hogyan is bizonyíthatja be nekik, hogy épelméjű?

Csönd. Néhány gyerek sóhajtott, és sokatmondóan összenézett. Marcus márészrevette, hogy amikor valaki később csatlakozik egy osztályhoz, rögtön megtudja állapítani, hogy melyik tanár hogyan birkózik meg a dolgával. Maguir ekisasszony fiatal volt és ideges, és szemmel láthatóan küszködött. Ebből még

bármi lehet, gondolta Marcus. – Jól van, fogalmazzuk meg másképpen. Miből tudjuk megállapítani, ha

valaki őrült? Most jön, gondolta Marcus. Most! Ez lesz az!

– Hát, például, hogy valaki ok nélkül énekel óra alatt. Nevetés. De csak ami ezután következett, az volt rosszabb még annál is,

amire számított. Mindenki megfordult, és őt bámulta, ő pedig mereven nézte atanárnőt, csakhogy annak széles, mesterkélt vigyor ült az ábrázatán, és a világértsem nézett volna Marcusra.

– Rendben, ez is egy lehetőség. Ha valaki ilyet csinál, akkor tényleggondolhatjuk azt, hogy egy kicsit dilis. De ha kihagyjuk Marcust ebből egy kisidőre...

Újabb nevetés. Marcus tudta, mit csinál a tanárnő, és azt is, hogy miért, ésgyűlölte őt.


13/194

Négy

Will először a Championship Vinylben, a Holloway Road közelében lévő kislemezboltban látta Angie-t – pontosabban kiderült, hogy mégse látta.

Böngészett, hogy elüsse az idejét, azzal a homályos céllal, hogy hátha megtaláljaazt a régi rock - blues antológiát, ami egyszer megvolt neki, és szerette, de aztánelveszett; és hallotta, amint egy nő azt mondja a mogorva, búbánatos képűeladónak, hogy egy Pinky és Perky-lemezt keres az unokahúgának. A polcokat

bámulta, amíg kiszolgálták, ezért Will egy pillanatra sem látta az arcát, de látottegy csomó mézsárga hajat, és hallott egy olyan enyhén rekedtes hangot, amiszerinte és mindenki más szerint is szexis, ezért tovább fülelt, miközben a nőelmagyarázta, hogy az unokahúga még csak nem is tudja, ki az a Pinky és Perky.

– Hát nem szörnyű? Gondoljon csak bele: már ötéves, és nem tudja, kicsoda

Pinky és Perky! Mire tanítják ezeket a mai kölyköket? Egyszóval vidám csevejjel próbálkozott, de Will már rég megtanulta a sajátkárán, hogy a Championship Vinylben nem csípik a vidámságot. Ahogy Willgondolta is, az eladó csak egy megvető pillantással díjazta a próbálkozást, ésmorgott valamit, jelezve, hogy senki ne rabolja az ő drága idejét.

Két nap múlva egyszer csak ugyanez a nő ült a szomszédos asztalnál egyUpper Street-i kávéházban. Megismerte a hangját (mindketten egy cappuccinótés egy croissant-t rendeltek), a szőke haját meg a farmerdzsekijét. Mindkettenfelálltak, hogy elvegyenek egy-egy újságot – a nő a Guardian-t választotta, így Willnek csak a Mail maradt –, és akkor Will rámosolygott, de a nő láthatóannem emlékezett rá, és Will nem is forszírozta volna a dolgot, ha a nő nemannyira szép.

– Én szeretem Pinkyt és Perkyt – mondta, nyájasnak, barátságosnak ésviccesen szolidárisnak szánt hangon, de abban a pillanatban látta, hogy szörnyűhibát követett el, hogy ez nem ugyanaz a nő, és halvány gőze sincs róla, hogymiről beszél ez a pacák. Will szerette volna kitépni a nyelvét és beletiporni a

padlóba. A nő ránézett, idegesen elmosolyodott, majd a pincér felé pillantott, nyilván

azt kalkulálva, mennyi ideig tartana, amíg az átrobog a termen, és a földre

birkózza a molesztálóját. Will tökéletesen megértette és együtt érzett vele. Haegy vadidegen leül melléd egy kávéházban, és ravasz társalgási nyitómondatkéntnyugodt hangon közli veled, hogy szereti Pinkyt és Perkyt, akkor csakis arragondolhatsz, hogy az illető mindjárt lenyisszantja a fejedet, és a hulládat elrejti a

padlódeszkák alá. – Elnézést – mondta Will. – Összetévesztettem valakivel. – Elvörösödött, és

ettől a nő mintha megnyugodott volna: a férfi zavara, gondolhatta, legalábbisrészben ép elméről tanúskodik. Olvasták az újságjukat, de a nő újra és újraelmosolyodott, és Willre pillantott.


14/194

– Tudom, hogy illetlenség megkérdezni – mondta végül – , de annyirafurdalja az oldalamat a kíváncsiság. Kinek nézett? Megpróbáltam kitalálnivalamilyen történetet, de nem sikerült.

Így aztán Will elmesélte a dolgot, mire a nő megint nevetett, és Willnek

végül is az ölébe hullott egy újabb esély, hogy normális beszélgetéstkezdeményezzen vele. Megbeszélték, hogy egyikük sem dolgozik délelőtt (Willnem vallotta be, hogy ő délután sem dolgozik), beszélgettek a lemezboltról, megtermészetesen Pinkyről és Perkyről és a gyerekek más tévés kedvenceiről. Willmég sohasem próbálkozott a kezdeményezésnek ezzel a fajtájával, de bejött:mire megitták a második cappuccinójukat, megszerezte a nő telefonszámát,

plusz megbeszéltek egy vacsorát. Az első randevújukon Angie minden köntörfalazás nélkül elmondta, hogy

vannak gyerekei. Will szerette volna a padlóra hajítani a szalvétáját, feldönteniaz asztalt és elrohanni.

– És? – mondta. Természetesen ez volt a legjobb, amit mondhatott. – Csak gondoltam, tudnod kell. Vannak emberek, akiknél számít. – Milyen értelemben? – Úgy értem, vannak olyan férfiak. – Ó, persze... azt én is úgy értettem. – Sajnálom; nem könnyíteni meg a dolgot, igaz? – Jól csinálod. – Csak, tudod... ha ez egy igazi randevú, és én úgy éreztem, hogy az, akkor,

gondoltam, el kell mondanom.

– Köszönöm. De komolyan, semmi gond. Csalódtam volna, ha nem lennegyereked.

– Csalódtál volna? – nevetett Angie. – Miért? Ez jó kérdés volt. Miért? Will nyilvánvalóan csak azért mondta ezt, mert

olyan jól hangzott, igazi nyerő mondatnak, de ezt persze nem árulhatta el Angie-nek.

– Mert még sohasem randevúztam olyan nővel, aki anyuka is, és mindigszerettem volna. Azt hiszem, lenne érzékem hozzá.

– Mihez?

Ez az. Mihez? Mihez is lenne neki érzéke? Ez az egymillió dolláros kérdés,az a kérdés, amire még sohasem tudott válaszolni. Lehet, hogy jól tudnagyerekekkel bánni, bár gyűlöli őket és mindenkit, aki felelős a világra jöttükért.De lehet, hogy túl meggondolatlanul rázta le Johnt, Christine-t meg a pöttömImogent. Lehet, hogy ez az! Will bácsi!

– Nem is tudom. A gyerekdolgokhoz. Játszani velük meg minden. Mert az azért csak menne még neki is. Ahhoz mindenki ért, nem igaz? Lehet,

hogy mindig is gyerekekkel kellett volna dolgoznia. Lehet, hogy ez a

fordulópont az életében!

Szó mi szó, Angie szépsége nem volt lényegtelen azon döntésében, hogyátértékeli a gyerekek iránti vonzalmának kérdését. A hosszú, szőke hajhoz, mint


15/194

most már megállapíthatta, derűs, nyílt arc, nagy, kék szemek és roppant szexisszarkalábak tartoztak – az a fajta diadalmas, erőteljes, tiszta szépség volt, mintJulie Christie. És ez volt a lényeg. Mikor randevúzott olyan nővel, aki JulieChristie-re hasonlít? Az olyan nők, akik Julie Christie-re hasonlítanak, nem

szoktak randevúzni olyan pasasokkal, amilyen ő. Az olyan nők másfilmsztárokkal vagy hírességekkel szoktak randevúzni, mondjuk, Forma-1-es pilótákkal. Mi történik itt? És arra jutott, hogy az egész a gyerekek miatt van; agyerekek afféle szimbolikus fogyatékosságot jelentenek, mint egy csúnyaanyajegy vagy a kövérség, és neki ettől lett esélye ott, ahol különben esélytelenlett volna. Lehet, hogy a gyerekek demokratizálják a gyönyörű, egyedül állónőket.

– Az a helyzet – mondta Angie, bár Will elmulasztotta az e pontig vezetőeszmefuttatás nagy részét –, hogy ha az ember egyedül álló anya, sokkal valószínűbb, hogy végül feminista klisékben fog gondolkodni. Tudod, hogyminden férfi szemét, meg hogy egy nő férfi nélkül olyan, mint... mint... valamiegy olyan valami nélkül, aminek semmi köze az első valamihez, meg mindenilyesmi.

– Hát, ez érthető – mondta Will együtt érzőn. Kezdett izgalomba jönni. Haaz egyedül álló anyák azt gondolják, hogy minden férfi szemét, akkor övé a

pálya. Akkor hátralévő életében egyfolytában olyan nőkkel randizhat, akik JulieChristie-re hasonlítanak. Bólogatott, a homlokát ráncolta és a száját

biggyesztgette, miközben Angie locsogott, ő pedig az életét gyökeresenmegváltoztató új stratégiáját tervezgette.

Az ezt követő néhány hét során ő volt Will, a Jófiú, Will, a Vigasztaló, ésélvezte. Ráadásul semmiféle erőfeszítésre nem volt szükség. Maisyvel, Angierejtélyesen komor, ötéves lányával ugyan sohasem sikerült megtalálnia a hangot

– a kislány alighanem velejéig romlottnak tartotta, de a hároméves Joe-t szinterögtön meghódította, főleg azzal, hogy a legelső találkozásuk alkalmával a

bokájánál fogva lógatta fejjel lefelé. Ennyi volt az egész. Ennyi kellett hozzá.Bárcsak normál méretű emberi lényekkel is ilyen könnyű lenne, gondolta Will.

Elmentek a McDonald’sba. Elmentek a Természettudományi Múzeumba

meg a Természettörténeti Múzeumba. Hajókáztak a Temzén. Amikor korábbannagy ritkán eszébe jutott, hogy neki is lehetnének gyerekei (mindig csak harészeg volt, és éppen egy új kapcsolat vajúdását élte át), meggyőzte magát, hogyaz apaság csak afféle szentimentális fotózási alkalom; nos, apának lenni Angiemellett pontosan ezt jelentette: kéz a kézben sétálgathatott egy gyönyörű nővel,miközben a gyerekek boldogan ugrabugráltak előttük, és mindenki láthatta,hogy ezt csinálja, és amikor már egy egész délutánon át csinálta, ha éppen úgytartotta kedve, hazamehetett.

Aztán ott volt a szex. Egyedül álló anyával szexelni, döntötte el Will az első

éjszakájuk után, az lazán kenterbe veri azt a fajta szexet, amihez szokva van. Haaz ember jól választja ki a nőt, vagyis olyat választ, ak it gyermekeinek apja


16/194

előbb becsapott, aztán végül el is hagyott, és aki azóta senkit sem talált magának(mert, ugyebár, a kölykök miatt ki se mozdulhatott otthonról, de meg különbenis egy csomó pasi csakis a saját gyerekeit képes elviselni, és egy csomó pasinem szereti azt a fajta zűrzavart, amely gyakran úgy kavarog a kisgyerekek

körül, mint a forgószél)... ha tehát az ember egy ilyet választ magának, akkor aza nő szeretni fogja már csak ezért is. És az egyszerű pasas egy csapásrahelyesebb pasi lesz: jobb szerető, jobb ember.

Will tökéletesen meg volt elégedve a helyzettel. Ott az a sok tessék -lássék párosodás a gyermektelen egyedül állók világában, akiknek egy idegen ágybantöltött éjszaka csak egy újabb dugás... hát az ilyenek nem is tudják, hogy mitveszítenek. Persze vannak afféle becsület bajnokai – férfiak és nők egyaránt – ,akik felháborodtak volna ezen a Will-féle logikán, de őt ez nem zavarta. Csak jó,ha kisebb a konkurencia.

Végső soron az Angie-vel való viszonyát egy nagyon egyszerű dolognakköszönhette: annak, hogy nem volt Valaki Más. Ez esetben ez azt jelentette,hogy nem volt Simon, Angie volt férje, akinek akadt némi gondja az alkohollalés a munkával, és aki a klisékre lovagi hanyagsággal fittyet hányva, mintkiderült, a titkárnőjét kefélte. Willnek semmi nehézséget nem okozott, hogy nelegyen Simon; kifejezetten tehetsége volt hozzá, ragyogóan csinálta. Igazábóligazságtalannak is érezte, hogy valamiért, ami ennyire nem esik a nehezére,

bármiféle jutalmat kapjon, de persze esze ágában sem volt visszautasítani: Angie jobban szerette azért, hogy nem Simon, mint amennyire bármikor is szerettékazért, mert az, aki.

Még az óhatatlanul bekövetkező vég is kifejezetten kellemes volt. Willnekmindig komoly gondot jelentett a befejezés: sohasem tudta igazán szarvánragadni a bikát, és ennek következtében eddig mindig volt valami zűrös átfedés.Angie-vel azonban úgy ment ez is, mint a karikacsapás – sőt annyira könnyen,hogy úgy érezte, itt valami csapdának kell rejtőznie.

Hat hete jártak, és Will bizonyos dolgokat kezdett kényelmetlennek találni.Először is Angie nem bizonyult kellőképp rugalmasnak, aztán meg a gyerekekidőnként komolyan útban voltak; előző héten például Will megvette a jegyeketaz új Mike Leigh-filmre – aznap este adták először mire Angie a kezdés után

harminc perccel érkezett a mozihoz, mert nem jött meg a pótmama. Jó dühösvolt, bár úgy érezte, sikerült egész ügyesen lepleznie, és végül is viszonylagkellemes estét töltöttek együtt. És Angie sohasem maradhatott ott nála, ígymindig Willnek kellett elmennie őhozzá, csakhogy Angie-nek nem volt valamisok CD- je, és nem volt videomagnója, és nem volt műholdas vagy kábeltévéje,így szombat este végül mindig a Baleset -et nézték meg valami beteg gyerekrőlszóló vacak tévéfilmet. Will éppen kezdett tűnődni, hogy vajon valóban Angie-eaz a nő, akit egész életében keresett, mikor Angie elhatározta, hogy szakít vele.

Egy indiai étteremben voltak a Holloway Roadon, amikor közölte.

– Will, sajnálom, de én nem hiszem, hogy ez menni fog.


17/194

Will nem szólt semmit. A múltban, ha egy beszélgetés ezzel kezdődött, aztöbbnyire azt jelentette, hogy a nő rájött valamire, vagy hogy Will tett valamialjas, ostoba vagy elképesztő érzéketlenségről árulkodó dolgot, most viszonttényleg úgy gondolta, hogy tiszta, mint a patyolat. A beálló csöndben

végigfuttatta agyán kapcsolatuk történetét, hátha talál valamit, amirőlmegfeledkezett, de semmi. Szörnyen csalódott volna magában, ha talál valamit,mondjuk, egy kis észrevétlenül maradt hűtlenséget vagy holmi hanyagkegyetlenséget, amit rögtön el is felejt az ember. Mivel az egész kapcsolatuk aző megbízhatóságán alapult, bármilyen kis gikszer azt jelentette volna, hogyegészen mélyen beleivódott a megbízhatatlanság, és már képtelen uralkodnifölötte.

– Nem veled van a baj. Te nagyszerű vagy. Hanem velem. Vagy legalábbis ahelyzetemmel.

– Nincs semmi baj a helyzeteddel. Legalábbis ami engem illet. – Willt olyanmegkönnyebbülés töltötte el, hogy kedve támadt nagylelkűen viselkedni.

– Vannak dolgok, amikről te nem tudsz. Simonnal kapcsolatban. – Nyaggat? Mert ha igen... – Miért, akkor mi lesz?, szerette volna megvetően

megkérdezni magától. Sodorsz magadnak egy marihuánás cigit, amint hazaérsz,és elfelejted őket? Olyan nővel fogsz járni, aki sokkal egyszerűbb eset?

– Nem, nem igazán. Bár, asszem, kívülről olyannak látszana. Nem nagyonörül neki, hogy járok valakivel. És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de énismerem őt, és tudom, hogy még egyszerűen nem tette túl magát aszakításunkon. És ami a lényegesebb, azt hiszem, hogy én se. Még nem vagyok

felkészülve rá, hogy bárkivel is belevágjak egy új kapcsolatba. – Pedig igazán jól csináltad. – Az a tragikus, hogy találtam valakit, aki pont jó lenne nekem, de pont a

legrosszabb pillanatban. Valami könnyű kis kalanddal kellett volna kezdenem,nem egy... nem egy olyan emberrel, aki...

Will igencsak ironikusnak találta a helyzetet. Ha tudná Angie, hogy ő pontosan a megfelelő személy! Ha volt ember, aki nála alkalmasabb lett volnaegy könnyű kis kalandra, akkor Will nem kívánt találkozni vele. Csakmegjátszottam magam!, kívánkozott ki belőle. Én egy szörnyű alak vagyok.

Sokkal üresebb, mint amilyennek látsz, becsszó! De már késő volt. – Gondoltam is rá, hogy vajon nem siettetlek -e. Szóval elcsesztem, igaz? – Nem, Will, egyáltalán nem. Te csodálatos voltál. Annyira sajnálom, hogy... Könnyezett is egy kicsit, és Will ezért is szerette. Még soha nem látott úgy

sírni egy nőt, hogy közben ne érezte volna felelősnek magát, és mostkifejezetten élvezte a szokatlan élményt.

– Nem kell, hogy bármi miatt rossz érzéseid legyenek. Komolyan. – Komolyan, komolyan, komolyan.

– Ó, de igen.

– Nem, dehogy.


18/194


19/194

Öt

Egyik hétfő reggel Fiona elkezdett sírni reggeli előtt, és ez alaposanmegijesztette Marcust. A reggeli sírás új dolog volt, és rossz, nagyon rossz jel.

Azt jelentette, hogy ezentúl ez a nap bármely órájában megtörténhet, mindenelőzetes figyelmeztetés nélkül; többé semmikor sem érezheti magát biztonságban. Egészen mostanáig a reggelekkel nem volt semmi baj; úgy tűnt,mintha Fiona mindig azzal a reménnyel ébredne, hogy az az akármi, ami

boldogtalanná teszi, az éjszaka során, amíg aludt, egyszerűen elpárolgott, ahogyaz néha előfordul a náthával vagy a gyomorrontással. És ma reggel is egészennormális volt a hangja – nem dühös, nem boldogtalan, nem őrült, hanemegyszerű, normális anyukahang amikor rászólt Marcusra, hogy siessen már. Éstessék, most ott görnyed a konyhaasztalnál a köntösében, egy félig megevett

pirítóssal a tányérján, az arca fel van püffedve, és csorog a takony az orrából. Marcus sohasem szólt semmit, amikor sírt az anyja. Nem tudta, mitmondjon. Nem értette, miért sír, és mivel nem értette, nem tudott segíteni, ésmivel nem tudott segíteni, csak állt, és tátott szájjal bámult, az anyja meg csakfolytatta a sírást, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

– Kérsz teát? Marcusnak úgy kellett kitalálnia, hogy mit mond, annyira szipogott közben.

– Öhö. Kérek. – Elvett egy tiszta tálkát az edényszárítóról, és a szekrényhezlépett, hogy válasszon a gabonapelyhek közül. Ez felvidította. El is felejtette,hogy szombat délelőtt az anyja engedte, hogy beletegyen egy vegyes dobozt akocsiba a szupermarketben. Most is átélte a döntéssel járó szokásos kínokat:tudta, hogy előbb túl kéne esnie azon, amit nem szeret annyira, vagyis akukoricapelyhen meg azon, amiben gyümölcs van, mert ha most nem eszi megőket, akkor soha, és csak ott állnak majd a polcon, amíg meg nem romlanak, ésanyu kiabálni fog vele, és utána hónapokig be kell majd érnie valami gazdaságoscsomagolású borzalommal. Mindezt pontosan átlátta, és mégis a Coco Popsotválasztotta, mint mindig. Az anyja nem vette észre – ez volt az első jó dolog,ami a szörnyű depressziójából származott. Nem mintha olyan nagyon örültvolna neki; azért mégiscsak jobban szerette volna, ha van az anyjában annyi

életkedv, hogy visszaküldje a szekrényhez. Ezer örömmel lemondott volna aCoco Popsról, csak hogy az anyja ne sírjon folyton.

Megette a gabonapelyhét, megitta a teáját, fogta a táskáját, adott egy puszitaz anyjának – épp csak egy normális puszit, nem az érzelgős, együtt érző fajtát – , és kiment. Egyikük sem szólt egy szót sem. Mi mást kellett volna tennie?

Iskolába menet azon töprengett, vajon mi baja lehet az anyjának. Hogy miolyan baja lehet, amiről ő nem tudhat? Dolgozik, ami azt jelenti, hogy nemszegények, bár éppenséggel nem is gazdagok – zeneterapeuta, vagyis fogyatékosgyerekeket tanít vagy valami ilyesmi, és mindig azt mondja, hogy szörnyen,

szánalmasan, felháborítóan kevés a fizetése. Hogy bűntény ennyiért dolgoztatnivalakit. De van elég pénzük lakásra, ennivalóra, nyaralásra évente egyszer, és


20/194

még arra is, hogy hébe-hóba vegyenek pár számítógépes játékot. Mi a csudátólsírhat egy ember, ha nem attól, hogy nincs elég pénze? Hogy valaki meghalt?De hát azt tudná, ha meghalt volna valaki, aki ennyire fontos az anyjának; ilyensokat csak a nagymama, a nagypapa meg Tom bátya és Tom bátya családja

miatt sima, márpedig őket mindet látták előző hétvégén, az Ella nevű unokahúganegyedik születésnapján. Akkor a férfiakk al lehet kapcsolatban? Tudta, hogy azanyja szeretne barátot; csakhogy ezt abból tudta, hogy néha viccelődött róla, ésMarcus nem értette, hogy a hébe-hóba eleresztett viccektől hogyan lehet egyszercsak eljutni a folytonos bőgésig. Meg különben is ő maga szabadult megRogertől, pedig ha olyan nagyon kétségbe lenne esve emiatt, akkor folytattavolna vele. Tehát, mi lehet még? Próbált emlékezni, hogy miféle dolgok miattsírnak az East End-iek szereplői, mármint leszámítva a pénzt, a halált és aszeretőket, de ezzel se jutott sehova: börtönbüntetés, nem kívánt terhesség,AIDS – csupa olyan dolog, ami az anyjánál aligha jöhet szóba.

Aztán az egész kiröppent a fejéből, mikor bent volt az iskolakapun belül. Nem mintha elhatározta volna, hogy nem gondol rá többet. Egyszerűen csakműködésbe lépett a létfenntartási ösztöne. Ha az embernek meggyűlt a baja LeeHartleyval meg a haverjaival, akkor a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogyvajon az anyja tényleg becsavarodik -e, vagy sem. De ma reggel nem történtsemmi zűr. Látta, hogy mindannyian a tornaterem falát támasztják, és valamikincs körül kuporognak, egyszóval biztonságos távolságban voltak, és ígyminden gond nélkül eljutott az osztályteremig.

A barátai, Nicky és Mark már ott voltak, és Tetrist játszottak MarkGameboyán. Odament hozzájuk.

– Minden rendben? Nicky mondott egy helót, de Mark annyira belemerült a játékba, hogy észre

sem vette. Marcus próbált úgy helyezkedni, hogy lássa, hogyan boldogul Mark,de Nicky elfoglalta az egyetlen helyet, ahonnan látni lehetett a Gameboy kisképernyőjét, így hát leült egy padra, és várta, hogy befejezzék. De nem fejezték

be. Vagyis befejezték, de aztán rögtön újra is kezdték; nem mondták neki, hogyő is játsszon egyet, és el se rakták azért, mert ő megérkezett. Marcus érezte, hogy szándékosan nem törődnek vele, de nem tudta, hogy mit csinálhatott

rosszul. – Jösztök a számítógépterembe ebédidőben? – Megismerni is így ismerte

meg Nickyt és Markot – az informatikai klubban. Hülye kérdés volt, mertmindig mentek. Ha nem mentek volna, akkor hozzá hasonlóan ők is félszegen,lábujjhegyen csellenghettek volna ebédidőben, vigyázva, nehogy észrevegyeőket valaki, akinek nagy szája és menő frizurája van.

– Nem tom. Lehet. Te mit gondolsz, Mark? – Nem tom. Talán. – Jól van. Ott talákszunk. Lehet.


21/194

Nem mintha addig nem találkozna velük. Mert például most is épp itt vanmellettük, és nem is tervezi, hogy bárhová elmenjen. De legalább mondottvalamit.

Nagyszünetben ugyanez volt az ábra: Nicky és Mark a Gameboyon, Marcusmeg ott tipródik mellettük. Jó, nem voltak igazi barátok – nem olyanok, amilyen barátai Cambridge-ben voltak –, de rendszerint jól elvoltak, már csak azért is,mert ők sem voltak olyanok, mint a többi srác az osztályban. Marcus egyszersuli után még Nickyék lakásán is járt. Tudták, hogy hülyék meg stréberek megminden, ahogy némelyik lány nevezte őket (mindhárman szemüvegesek voltak,egyik se törődött azzal, hogyan öltözik, Mark vörös volt és szeplős, Nicky meg

jó három évvel fiatalabbnak nézett ki, mint bárki más a hetedikben), de ez nemsokat izgatta őket. Az a fő, hogy együtt voltak, és nem kellett kétségbeesett en afal mellett lopózniuk, hogy senkinek ne szúrjanak szemet.

– Hé, ütődött! Énekelj nekünk valamit! – Két nyolcadikos állt az ajtóban.Marcus nem ismerte őket, vagyis szemmel láthatóan terjedt a hírneve. Próbáltcéltudatosabb pózt felvenni: úgy nyújtotta a nyakát, mintha a Gameboyrakoncentrálna, de így se látott semmit, ráadásul Mark és Nicky kezdtek elhúzódnia közeléből, hogy magára maradjon.

– Hé, Vörös! Chris Evans! Pápaszemes! – Mark kezdett vörösödni. – Mindegyik pápaszemes! – Ja, el is felejtettem. Tyhű, Vörös Pápaszem! Ki szívta ki a nyakadat? Ezt állati mulatságosnak találták. Mindig a lányokról meg a szexről

vicceltek; a fene se tudja, miért. Biztos, mert szexőrültek. Mark feladta a harcot, és kikapcsolta a Gameboyt. Újabban ez egy

csomószor megtörtént, és nemigen lehetett tenni bármit is ellene. Csak állsz éstűrsz, amíg meg nem unják. Az volt benne a nehéz, hogy közben kellett valamittalálni, amin gondolkozhatsz, meg valamilyen arcot vágni. Marcus újabbanlistákat készített a fejében; anyjának volt egy játéka, amiben kártyák voltak,rajtuk egy-egy kategória nevével, mondjuk, „Pudingok ”, és a másik csapatnak kikellett találnia, milyen tizenkét pudingfajta van a kártyán, aztán persze az elsőcsapat jött a találgatással, és, mondjuk, a kártyán szereplő tizenkét

futballcsapatot kellett kitalálni. Itt ezt nem játszhatta, mert nem voltak kártyákmeg másik csapat, de valami ilyesmit játszott: kitalált valamit, amiből sok fajtavan, mondjuk azt, hogy „Gyümölcsök”, és megpróbálta felsorolni a lehetőlegtöbb fajta gyümölcsöt, amíg az, aki cikizte őket, bele nem unt a dologba és elnem ment.

Csokiszeletek. Mars, természetesen. Snickers. Bounty. Van még olyan, amifagyiban is van? Nem jutott eszébe több. Topic. Picnic.

– Hé, Marcus, ki a kedvenc rap énekesed? Tupac? Warren G? – Marcushallotta már ezeket a neveket, de amúgy semmit sem tudott róluk, nem ismerte

egyetlen számukat sem, és különben is tudta, hogy nem azért kérdezik, hogyválaszoljon. Ha válaszol, neki annyi.


22/194

Agya kiürült, persze részben épp ez volt a játék lényege. Könnyű lett volnaotthon felsorolnia a különböző csokiszeletfajtákat, de itt, miközben cikizték ezeka srácok, szinte lehetetlen.

Milky Way.

– Hé, Törpicur, tudod, mi az a franciázás? – Nicky úgy tett, mintha bámulnaki az ablakon, de Marcus látta rajta, hogy nem lát semmit. Picnic. Nem, az már volt.

– Hagyjuk! Unalmas.És elmentek. Csak hat jött össze. Szánalmas. Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán Nicky Markra pillantott,

Mark pedig Nickyre, és végül Mark szólalt meg. – Marcus, nem akarjuk, hogy velünk legyél többet. Nem tudta, hogyan reagáljon, ezért csak annyit mondott: – Ó. – Meg még

azt: – Miért nem? – Miattuk. – Nekik semmi közük hozzám. – De igen. Soha nem volt bajunk senkivel, mielőtt megismerkedtünk veled,

most meg mindennap ez megy.

Marcusnak ezt nem kellett magyarázni. El tudta képzelni, hogy ha sohasemtalálkoznak vele, akkor Nickynek és Marknak annyi köze lenne Lee Hartleyhozmeg a hozzá hasonlókhoz, mint a koalamackóknak a piranhákhoz. De most,őmiatta a koalamackók beleestek a tengerbe, és a piranhák gyülekezni kezdtekkörülöttük. Nem bántották őket, legalábbis egyelőre, de Marcus pontosan tudta,milyen az, ha az emberre bottal, kavicsokkal vagy épp csúfnevekkel támadnak.A sértések éppen úgy csapódnak be, mint a lövedékek, és ha veled együtt másokis ott vannak a tűzvonalban, akkor nekik is jut a javából. Ez történt Nickyvel ésMarkkal: miatta ők is láthatóvá váltak, célpont lett belőlük, és ha egyáltalán a

barátjuknak meri nevezni magát, akkor az a dolga, hogy távol tartsa magát tőlük.Csak éppen nem volt semmi más hely, ahová mehetett volna.


23/194

Hat

Egyedülálló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Egyedül álló apa vagyok. Vanegy kétéves fiam. Egyedül álló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Akárhányszor

mondta ezt el magának, mindig talált valamit, ami miatt nem stimmelt a dolog: asaját fejében – persze, nem az a legfontosabb hely, de azért számít – nem tudtaapának érezni magát. Túl fiatal, túl öreg, túl buta, túl okos, túl megállapodott, túltürelmetlen, túl önző, túl hanyag, túl elővigyázatos (mondhatott bármit a nő,akivel éppen járt, arról, hogy mivel védekezik, ő mindig, mindig használtóvszert, már azokban az időkben is, amikor még nem volt muszáj), nem ért agyerekekhez, túl gyakran jár el szórakozni, túl sokat iszik, túl sokat drogozik.Amikor a tükörbe nézett, egy szimpla apát se volt képes felfedezni atükörképében, nemhogy egy egyedül állót.

Will azért próbálta egyedül álló apának látni magát a tükörben, mertkifogyott az egyedül álló anyákból, akikkel lefeküdhetett; ami azt illeti, Angievolt eddig nemcsak az első, hanem az utolsó is. Klassz volt elhatározni, hogy azegyedül álló anyák jelentik számára a jövőt, és hogy több millió szomorú, JulieChristie-szerű tünemény várja epedezve a hívását, csak éppen az volt alehangoló igazság, hogy egyiknek sem tudta a telefonszámát. Hol a csudábancsellengenek?

A kelleténél tovább tartott annak felismerése, hogy az egyedül álló anyáknaka dolgok természeténél fogva vannak kölykeik, márpedig a kölykök arrólhíresek, hogy nem engedik elcsellengeni az anyjukat. Finoman, óvatosanérdeklődött pár barátjánál és ismerősénél, de egyelőre nem járt túl sok sikerrel;azok vagy nem ismertek egyetlen egyedül álló anyát sem, vagy vonakodtaknyélbe ütni a bemutatást, arra hivatkozva, hogy Will nem az a kifejezettenromantikus és hűséges típus. Most viszont megtalálta a tökéletes megoldást aváratlan prédaínségre. Lesz egy fiktív, Ned nevű, kétéves fia, és csatlakozik azegyedül álló szülők klubjához.

A legtöbb ember nem ment volna ilyen messzire, csak hogy kielégítse egyszeszélyét, Will azonban egész gyakran csinált olyan dolgokat, amikhez másnem vette volna a fáradságot, egyszerűen azért, mert neki volt rá ideje, hogy

vegye. Mivel egész nap nem csinált semmit, tömérdek alkalma volt álmodozni,tervezgetni és másvalaki bőrébe képzelni magát. Egyszer például, miután egykülönösen duhaj hétvége után rátört a lelkifurdalás, jelentkezett önkéntesnek egyleveskonyhára, és bár ténylegesen sohasem ment el dolgozni hozzájuk, atelefonszámuknak köszönhetően legalábbis pár napig olyan fickónak képzelhettemagát, aki képes ilyesmire. Gondolkodott a Külföldi Önkéntes Szolgálaton, éskitöltötte a formanyomtatványokat, és kivágott egy hirdetést a helyi újságbóltanulási nehézségekkel küzdő emberek olvasástanításáról, és kapcsolatba lépettingatlanügynökökkel, amikor először éttermet akart nyitni, aztán

könyvesboltot...


24/194


25/194

– Aha, értem. – Tehát hibázott, amikor pontosan érkezett. Többé-kevésbémáris elárulta magát. És persze nem kellett volna azt mondania, hogy „aha,értem”, ami azt fejezte ki, hogy megvilágosodott számára egy helyzet, amelyetelőször különösnek talált. A szemét forgatva azt kellett volna mondania:

„ Nekem mondja?”, vagy „Ajjajaj, pótmamákról egy szót se!” Olyasmit, amibőlrögtön kiderül, hogy egy cipőben jár nak.De talán még nem késő. Forgatni kezdte a szemét. – Ajjajaj, pótmamákról

egy szót se! – Keserűen nevetett, és a biztonság kedvéért még megcsóválta afejét. Francest láthatóan nem zavarta a mondat kissé késői időzítése, és vette avégszót:

– Gondja volt ma is? – Nem. Anyám vigyáz rá. – Büszke volt a személyes névmás használatára.

Valahogy természetességet sugallt. A másik oldalon viszont volt egy csomóhülye fejcsóválás, szemforgatás és egy olyan ember keserű kacaja, akinekláthatóan nincsenek gondjai holmi bébicsőszökkel.

– De máskor már nekem is meggyűlt a bajom – tette hozzá sietve. Még aligkét perce folyt a beszélgetés, és máris idegroncs volt.

– Mint mindannyiunknak – mondta Frances.Will lelkesen kacagott. – Hát igen – mondta. – Én aztán tudom, mi az.Úgy érezte, most már teljesen világos, hogy vagy hazudozó, vagy őrült, de

mielőtt még mélyebbre tudta volna ásni magát egy lyukba, amelynek az aljánmár szivárgott föl a víz, újabb ESZÜK -tagok érkeztek – mindannyian nők, ésegy kivétellel mindannyian túl a harmincon. Frances bemutatta

mindegyiküknek: Sallynek és Moirának, akik ridegnek tűntek, ügyet semvetettek rá, csak fogtak egy-egy fehérborral teli papírpoharat, és elhúzódtak aterem távolabbi sarkába (Will érdeklődéssel látta, hogy Moira „Lorena Bobbitt” feliratos pólót visel); Lizzie-nek, aki kicsi, helyes és bolondos volt; Helennek ésSusannah-nak, akik szemmel láthatóan méltóságukon alulinak találták azESZÜK -öt, és durva megjegyzéseket tettek a borra és a helyszínre; Saskiának,aki tíz évvel fiatalabb volt minden más jelenlévőnél, és inkább festett egy anyalányának, mint egy kislány anyjának; és Suzie-nak, aki magas volt, szőke,sápadt, ideges tekintetű és gyönyörű. Ő megteszi, gondolta Will, és már nem is

nagyon figyelte az újonnan érkezőket. Szőke és gyönyörű: ez volt az a kéttulajdonság, amire vadászott; sápadt és ideges tekintetű – ez meg az a kettő, ami

biztosította számára a vadászengedélyt. – Szia – mondta. – Willnek hívnak, új vagyok itt, és nem ismerek senkit. – Szia, Will. Suzie vagyok , régóta járok ide, és mindenkit ismerek. –

Elnevette magát. Will az udvariasság határain belül igyekezett az egész estét aző társaságában tölteni.

A Francesszel folytatott beszélgetése elővigyázatosabbá tette, így most jobbteljesítményt nyújtott a Ned-f ronton. Különben meg Suzie égett a vágytól, hogy

beszélhessen, és az adott körülmények között Will roppant boldog volt, hogy jóformán csak hallgatnia kell. Volt mit. Suzie-nak egy Dan nevű fickó volt a


26/194

férje, aki viszonyt kezdett valakivel, amikor ő hat hónapos terhes volt, és egynappal azelőtt hagyta el, hogy elkezdődtek a fájások. Dan egyetlenegyszer láttaa lányát, Megant, véletlenül, az islingtoni Body Shopban. És nem úgy festett,mint aki szeretne máskor is találkozni vele. Suzie most szegény volt (ép pen

próbálta átképezni magát táplálkozás-szakértőnek) és elkeseredett, és Willnagyon is megértette, hogy miért. Suzie körülhordozta tekintetét a termen.

– Azért is szeretek idejárni, mert itt dühös lehet az ember, és emiatt senkineka szemében nem lesz kevesebb – mondta. – Nagyjából mindenkinek van valamioka rá, hogy dühös legyen.

– Komolyan? – Will szemében nem tűntek olyan nagyon dühösnek. – Nézzük csak, kik vannak itt... Látod azt a farmeringes nőt? Elhagyta a

férje, mert a fejébe vette, hogy nem tőle van a kisfiuk. Ööö... Helen... unalmas...a férje elment valamilyen kolléganőjével... Moira... a férje lebukott... SusannahCurtis... ha jól tudom, a férje kettős életet élt, volt egy másik családja is...

Ugyanaz a téma végtelen számú variációban ismétlődött. Férfiak, akikegyetlen pillantást vetettek újszülött kölykükre, és elhúzták a csíkot, férfiak,akik egyetlen pillantást vetettek új kolléganőjükre, és elhúzták a csíkot, férfiak,akik csak úgy fogták magukat, és elhúzták a csíkot. Will hirtelen tökéletesenmegértette, hogy Moira szemében miért lett szent Lorena Bobbitt, s mire Suzie

befejezte a megcsalásokról és egyéb aljasságokról szóló litániáját, alegszívesebben levágta volna a péniszét egy konyhakéssel.

– Férfiak egyáltalán nem járnak az ESZÜK -be? – kérdezte Will.

– Csak egy. Jeremy. De most szabadságon van. – Akkor néha azért nők is lelépnek. – Jeremy felesége autóbalesetben halt meg. – Ó! Willt olyan szomorúság töltötte el a saját neme miatt, hogy úgy döntött,

kicsit javít az összképen. – Hát... én is egyedül maradtam – mondta rejtélyesen bánatosnak szánt

hangon.

– Sajnálom – mondta Suzie. – Még nem is kérdeztelek magadról.

– Ó... Nem számít. – Tehát elhagytak? – Hát, éppenséggel igen. – Bús, sztoikus mosollyal nézett Suzie-ra. – És a volt feleséged szokott találkozni Neddel? – Néha. De nem izgatja magát különösebben. – Kezdte jobban érezni magát;

kellemes volt, hogy ő szállítja a rossz híreket a nőkről. Igaz, hogy ezek a rosszhírek száz százalékig fiktívek voltak, de mégis úgy érezte, hogy hordoznakvalamiféle érzelmi igazságot. Lám csak, gondolta, ebben a szerepjátékban vanvalami művészi tartalom, amit eddig nem is gyanított. Színészkedett, szó se róla,

de a szó legnemesebb, legmélyebb értelmében. Nem csaló volt, hanemvalósággal Robert De Niro.


27/194

– Hogyan viseli a kissrác? – Ó... nagyon klassz kis kölyök. Talpraesett. – Elképesztő, mennyi erő van a gyerekekben, nem igaz? Mélységes döbbenetére Will azon kapta magát, hogy vissza kell pislognia

egy könnycseppet, miközben Suzie vigasztalóan megfogta a karját. Klubtag lett,semmi kétség.


28/194

Hét

Bizonyos dolgok ugyanúgy történtek, mint addig. Hétvégére elment az apjáhozCambridge- be, és rogyásig tévézett. Vasárnap ő meg az apja meg Lindsey, az

apja barátnője elmentek Lindsey mamájához Norfolkba, és sétáltak atengerparton, és Lindsey mamája csak úgy adott neki egy ötfontost. Tetszettneki Lindsey mamája. Meg Lindsey is. Lindseyt még az anyja is szerette, bárolykor mondott róla csúnyákat. (Marcus ilyenkor nem próbálta védeni, sőtelraktározta magában a hülyeségeket, amiket Lindsey mondott vagy csinált, éselmesélte őket az anyjának, amint hazaért; egyszerűbb volt így, hogy lovat adottalá.) Mindenki rendes volt, komolyan. Csak épp olyan sokan lettek. De ő jólkijött mindenkivel, és senki sem nézte őt furának, vagy legalábbis Marcus nemvette észre. Mikor ment a suliba, az járt a fejében, hogy vajon nem ő kerített-e

túl nagy feneket a dolgoknak. Hazafelé menet azonban megint kezdődött az egész, az újságosnál, a sarkontúl. Az eladók rendesek voltak, hagyták, hadd nézegesse a számítógépesmagazinokat. Jó tíz percig böngészhette őket, mire egyáltalán mondtak valamit,és akkor is csak kedvesen viccelődtek – semmi gonosz, gyerekellenesszövegelés, mint sok más boltban. „Egyszerre csak három gyerek tartózkodhat ahelyiségben.” Utálta az ilyesmit. Tolvajnak néznek, csak azért, ahány éves vagy.Be nem ment volna olyan boltba, amelyiknek ilyen felirat volt a kirakatában.Majd pont ilyen alakoknak adja a pénzét!

– Hogy van az édesanyád, Marcus? – kérdezte tőle az eladó, amikor belépett.Szerették itt az anyját, mert mesélt nekik arról a helyről, ahonnan Londonbakerültek; egyszer ugyanis járt arra, valamikor régen, amikor még igazi hippivolt.

– Jól. – Jobb, ha nem részletezi. Megkereste azt a magazint, amit előző héten már félig átnézett, és teljesen

belefeledkezett. Aztán arra ocsúdott, hogy ott vannak mindannyian, egészenközelről körbeveszik, és nevetnek. Utálta ezt a hangot. Azt se bánta volna, hasoha többé senki sem nevet az egész világon, amíg ő életben van.

– Mit énekelsz, ütődött?

Megint! Anya egyik kedvenc dala járt a fejében, egy Jon i Mitchell-dalvalami taxiról, és úgy látszik, egyszer csak megint hangosan kezdett énekelni.Azok meg mindannyian elkezdtek hamisan dúdolni, itt-ott beszúrva egy-egyértelmetlen szót, és várták, hogy feléjük forduljon. Nem törődött velük, és

próbált arra koncentrálni, amit épp olvasott. Nem kellett olyasmikre gondolnia,mint a csokiszeletek, amikor volt a kezében egy számítógépes cikk, amibe

belemerülhetett. Először csak színlelt, de másodperceken belül megint teljesenlekötötte a cikk, és aztán csak azt látta, hogy mennek ki a boltból.

– Hé, Mohammed – kiáltotta egyikük. Mr. Patelt éppenséggel nem így

hívták. – Nem ártana ellenőrizni a zsebeit. Enyves kezű. – Azzal eltűntek.Benyúlt a zsebébe. Mind a kettő tele volt csokival és rágógumival. Ő meg észre


29/194

sem vette. Émelygés tört rá. Kezdett volna magyarázkodni, de Mr. Patel aszavába vágott.

– Figyeltem őket, Marcus. Minden rendben. Marcus odament a pulthoz, és kipakolt a zsebeiből egy újsághalom tetejére.

– Iskolatársaid? Bólintott. – Jobb, ha kerülöd őket. Aha, igen. Baromira. Jobb, ha kerüli őket.

Mikor hazaért, anyja a padlón feküdt, egy kabáttal betakarózva, és egygyerekeknek szóló rajzfilmet nézett. Föl se pillantott.

– Nem mentél ma dolgozni? – Délelőtt voltam. Délutánra beteget jelentettem. – Mi bajod?Semmi válasz. Ez nem volt igazság. Ő csak egy gyerek. Mostanában, ahogy nőtt, ez egyre

gyakrabban jutott eszébe. Nem tudta, miért. Talán azért, mert amikor mégtényleg gyerek volt, ezt fel se tudta fogni – az embernek el kell érnie egy

bizonyos kort, hogy rájöjjön, mennyire fiatal. De az is lehet, hogy amikor kicsivolt, még nem kellett izgulnia semmin – öt vagy hat évvel ezelőtt az anyjasohasem töltött fél napokat azzal, hogy egy kabát alatt reszketett és hülyerajzfilmeket nézett, vagy ha mégis, akkor Marcusnak eszébe sem jutott, hogy eznem normális dolog.

Ez így sehogy sem maradhatott. A suliban is szar volt minden, meg itthon is,és mivel mindig – na jó, majdnem mindig – vagy a suliban volt, vagy itthon, ígyegyfolytában szar volt minden, leszámítva azt az időt, amikor aludt. Valakinekcsinálnia kellett valamit, mert ő maga nem tudott csinálni semmit, csak nemtudta, ki lehetne az a valaki, leszámítva a nagykabát alatt reszkető anyját.

Azért fura egy szerzet volt, mármint az anyja. Folyton csak beszélgetni akart.Egyfolytában nyaggatta, hogy beszélgessenek, hogy meséljen el neki mindent,de Marcus biztos volt benne, hogy nem komolyan gondolja. Ha valami kis

dologról volt szó, akkor persze rendes volt meg minden, de Marcus tudta, hogy

ha kitálalná a komoly dolgokat, az zűrös lenne, különösen most, amikor csak sírtés sírt, minden ok nélkül. De ebben a pillanatban Marcus úgy érezte, nincsválasztása. Ő csak egy gyerek, az anyja meg az anyja, és ha ő valami miattrosszul érzi magát, akkor az anyjának a kötelessége, hogy tegyen valamit. Ezilyen egyszerű. Még akkor is, ha az anyjának nincs kedve hozzá, vagy hogyhaakkor ő maga még rosszabbul fogja érezni magát. Szar ügy. Mindenesetre mostelég dühös volt hozzá, hogy belevágjon.

– Minek nézed ezt? Ez szemét. Mindig azt mondod nekem. – Azt hittem, szereted a rajzfilmeket.

– Szeretem is. Csak ezt nem. Ez borzalmas.


30/194

Mindketten szótlanul bámulták a képernyőt. Az a kutyaszerű fura akármi épp próbálta elkapni a fiút, aki át tudott változni repülő csészealjjá vagy mi anyavalyává.

– Szóval, mi bajod? – Marcus durva hangon tette fel a kérdést, úgy, ahogy

egy tanár kérdezné meg egy Paul Cox-féle gyerektől, hogy kész van-e a házifeladata.Megint semmi válasz.

– Anyu, mi bajod? – Ó, Marcus, ez nem olyan fajta betegség, ami... – Ne beszélj velem úgy, mint egy hülyével, anyu! Erre megint rákezdte: hosszú, mély hangokat hallatva zokogott. Iszonyú volt.

– Hagyd ezt abba! – Nem tudom. – De kell! Ha nem tudsz rendesen gondoskodni rólam, akkor kerítened kell

valakit, aki tud.

Az anyja a hasára gördült, és ránézett. – Hogy mondhatod, hogy nem tudok gondoskodni rólad? – Mert nem tudsz. Nem csinálsz mást, csak enni adsz, azt meg tudnék

magamtól is. Azon kívül meg csak sírsz egyfolytában. Ez... ez nem jó így. Ezígy nekem nem jó.

Az anyja erre még jobban sírt, és ő békén hagyta. Felment a szobájába, és NBA kosárlabdát játszott, fülhallgatóval a fülén, pedig iskolai napokon nem lettvolna szabad. Aztán amikor megint lement, az anyja már felkelt, és eltette a

kabátot. Éppen rakta ki a tésztát tányérokra, és úgy tűnt, semmi baja. De Marcustudta, hogy van – lehet, hogy még csak gyerek volt, de ahhoz azért elég idős,hogy tudja, ha valaki bolond, az nem lesz egyik pillanatról a másikra normális(hát igen, kezdett rájönni, hogy ilyen fajta betegségről lehet szó), csak azért,mert azt mondják neki, hogy hagyja abba – de most ezzel nem törődött, az alényeg, hogy amikor ő látja, normálisnak tűnjön.

– Szombaton piknikre mész – mondta az anyja váratlanul. – Piknikre? – Igen. A Regent’s parkba.

– Kivel? – Suzie-val. – De nem az eszükösökkel, ugye? – De igen, velük. – Utálom őket. – Fiona elvitte Marcust egy eszükös nyári partira valakinek a

kertjébe, amikor Londonba költöztek, aztán ő maga azóta se ment el többetközéjük; Marcus végül is több összejövetelen volt már, mint ő, merthogy Suzieelvitte az egyik kiruccanásukra.

– Tant pis.

Miért kell ilyeneket mondania? Marcus tudta, hogy ez franciául van, és azt jelenti, „ki nem szarja le?”, de miért nem tudta egyszerűen azt mondani, hogy


31/194

„ki nem szarja le?”? Nem csoda, hogy ő is ilyen ütődött. Ha az embernek olyananyja van, aki csak úgy ok nélkül franciául beszél, akkor nagyjából el is dőlt asorsa: előbb vagy utóbb akarata ellenére hangosan fog énekelni az újságosnál.Csak rakta a tömérdek sajtot a tésztájára, és kevergette.

– Te is jössz? – Nem. – Akkor nekem miért kell? – Mert pihenek. – Vigyázhatok, hogy ne zavarjalak. – Azt csinálom, amit mondtál. Kerítek valakit, hogy gondoskodjon rólad.

Suzie sokkal jobban ért az ilyesmihez, mint én. Suzie volt a legjobb barátnője; általános iskolás koruk óta ismerték egymást.

Kedves volt, és Marcus nagyon szerette. De akkor se akart piknikre menni velemeg azzal a sok szörnyű eszükös gyerekkel. Tíz évvel idősebb volt a legtöbbnél,és utált velük lenni. Legutóbb is, amikor állatkertbe mentek, azzal jött haza azanyjához, hogy elvégezteti magán a vaszektómia-műtétet. Az anyja jót nevetettezen, pedig ő komolyan gondolta. Egész biztosan tudta, hogy neki aztánsohasem lesz gyereke, akkor meg miért ne lehetne egyszer s mindenkorraintézkedni felőle?

– Bármit csinálhatok. Ülhetek a szobámban egész nap, és játszhatokegymagamban. Még csak észre sem fogod venni, hogy itt vagyok a házban.

– Azt akarom, hogy elmenj. Csinálj valami normálisat. Itt túl feszült alégkör.

– Hogyhogy feszült? – Hát úgy, hogy... Ó, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy egyikünknek se

jó, ha együtt vagyunk. Várjunk csak! Hogyhogy egyikünknek se jó? Azóta, hogy az anyja sírt, most

először neki is sírhatnéka támadt. Tudta, hogy neki mostanában nem jó az anyjával, de fogalma sem volt róla, hogy ez oda-vissza működik. De hát mirosszat csinált neki? Nem jutott az eszébe semmi. Egyszer majd megkérdezitőle, hogy mire is gondolt, de nem ma, nem most. Nem volt biztos benne, hogyszeretné hallani a választ.


32/194

Nyolc

– Micsoda ribanc!Will a lábát nézte, és hümmentésszerű hangokkal próbálta Suzie tudomására

hozni, hogy a volt felesége azért igazából nem annyira rossz. – Will, ilyen egyszerűen nincsen. Hogy felhívjon öt perccel előtte, és csakúgy per hecc változtasson azon, amit megbeszéltetek. Meg kellett volnamondanod neki... – Körülnézett, hogy vajon Marcus, az a furcsa gyerek, aki, úgylátszik, egész nap rajtuk fog lógni, még mindig hallgatja-e őket. – ...be el.

Hogy Ned nem jött el a piknikre, azért természetesen csakis Will voltfelesége lehetett a hibás (akit Suzie szerint Paulának hívtak – Will nyilván ezt anevet említette neki a minap), de Will – Suzie fortyanó dühe láttán – érzettiránta valami homályos lojalitást. Talán kicsit eltúlozta a dolgot.

– Jól van, jól van – mondogatta, miközben Suzie tovább dühöngött. – Tudod,hogy van ez. – Nem lehetsz ilyen puhány. Akkor újra és újra ki fog babrálni veled. – Eddig még sohase csinálta ezt. – Nem, de majd fogja. Figyeld csak meg. Te túl kedves vagy. Ez egy szemét

dolog. Neked is keményebbnek kell lenned. – Hát igen. – Will számára szokatlan élmény volt, hogy egy nő szemében túl

kedves, meg hogy gonoszabbnak kellene lennie, de éppenséggel elégroggyantnak érezte magát, igazán nem volt nehéz elképzelni, amint Paula asárba tiporja.

– És a kocsi! Nem tudom elhinni, hogy elvitte a kocsit. Will a kocsiról megfeledkezett. Paula elvitte azt is, ma reggel, olyan

okokból, amiket túl bonyolult lenne elmagyarázni, mindenesetre Willnek nemmaradt más lehetősége, mint felhívni Suzie-t, és megkérni, hogy vigye el aRegent’s parkba.

– Tudom, tudom. Ő csak... – Nem találta a szavakat. Az egész kép ígyegyben – Nedestül és autóstul – kétségkívül felháborító volt, ezt ő is felfogta,mégis nehezen tudta kellőképpen felhergelni magát. Pedig muszáj volt, elvégremeg kellett mutatnia Suzie-nak, hogy nem egy reménytelen, gerinctelen stricivelvan dolga. – A szemét!

– Ez már jobban hangzik. Nem képzelte volna, hogy ennyire zűrös ügy lesz embereket kitalálni, és

kezdett rájönni, hogy nem gondolta át ezt a dolgot kellőképpen. Máris háromfőből állt a szereposztás – Paulából, Nedből és a saját anyjából (aki nem egészenúgy volt kitalált személy, mint a másik kettő, lévén hogy egykor ténylegesenlétezett, még ha nem is mostanában) –, és el tudta képzelni, hogy ha végig akarjacsinálni ezt az egészet, hamarosan ezerfős szereposztást kell fejben tartania.Persze, hogyan is csinálhatná végig? Hányszor játszhatja el azt a trükköt, hogy

Nedet váratlanul elrabolta az anyja, vagy az anyai nagyanyja, vagy holminemzetközi terroristák? Mi a csudával magyarázhatná meg Suzie-nak, hogy


33/194

miért nem hívja el a lakására, ahol, ugyebár, nincs kiságy, nincsenek játékok, pelenkák, babatálkák, ahol még egy második hálószoba sincsen? Esetlegeltakaríthatná Nedet valami borzalmas betegség segítségével – szörnyű, szörnyű,de az élet megy tovább, nemde? Na nem. A szülők rendszerint borzasztóan a

szívükre veszik, ha meghal a kölykük, és Will úgy érezte, színészi képességeibőlnemigen futná a gyásszal töltendő évekre. És Paula? Netán egyszerűenátpasszolhatná neki Nedet, még ha eddig nem buzgott is benne a vágy, hogyegyütt legyen a gyerekével? Csak hát... csak hát akkor többé nem lenne egyedülálló apa. Valahogy elveszítené azt, ami a lényege.

Egy szó mint száz, közeledett a katasztrófa, és ő nem tehetett ellene semmit.A legjobb lett volna még most kiszállni, szépen elballagni, otthagyni őket azzala benyomással, hogy afféle különc volt, aki nem illik közéjük, semmi több – semmiképpen sem egy perverz vagy beteges fantáziájú alak, semmi olyasmi,amivé különben egykettőre átváltozik. De hogy fogja magát és lelépjen, az nemaz ő stílusa volt. Mindig úgy érezte, majd csak történik valami, még ha sohanem történt is semmi, és a legtöbbször eleve nem is történhetett. Egyszer,évekkel ezelőtt, még kissrác korában azt mondta az iskolai barátjának (miutánmegbizonyosodott róla, hogy az nem C. S. Lewis-rajongó), hogy aruhásszekrénye hátulján át lehet sétálni egy másik világba, és meghívta egyközös expedícióra. Lemondhatta volna a meghívást, mondhatott volna bármit, de ha csak nem volt feltétlenül muszáj, soha nem tudta rászánni magát, hogyelviseljen egy akár csak egyetlen pillanatig tartó enyhén kínos helyzetet, aminek

persze az lett az eredménye, hogy perceken át tapogatóztak kettesben a fogasok

között, míg végül Will valami olyasmit motyogott, hogy szombat délután biztosan be van zárva az a másik világ. De az egészből az a lényeg, hogyőszintén élt benne a remény, erre máig emlékezett; reménykedett az utolsó

pillanatig: talán mégiscsak lesz ott valami, gondolta, talán mégsem fogok leégni. Nem volt, és leégett, mint a Reichstag, de nem tanult semmit az esetből, sőtinkább az az érzés maradt meg benne, hogy legközelebb biztosan nagyobbszerencséje lesz. Most meg itt volt, a harmincas évei derekán, és minden

porcikájával pontosan tudta, hogy nincs egy kétéves fia, és mégis abban azillúzióban ringatta magát, hogy amikor eljön a nagy színvallás ideje, valahonnan

majd csak felbukkan az a büdös kölyök. – Lefogadom, hogy jólesne egy kávé – mondta Suzie. – Meghiszem azt! Micsoda reggel! – Iszonyodó arccal csóválta a fejét, Suzie

pedig együtt érzőn fújt egyet. És Willnek e pillanatban az jutott eszébe, hogyremekül érzi magát.

– Még azt se tudom, mivel foglalkozol – mondta Suzie, amikor elhelyezkedtek akocsiban. Megan mellette ült a babaülésben, Will pedig hátul Marcusszal, afurcsa kölyökkel, aki épp hamisan dúdolgatott.

– Semmivel. – Ó.


34/194

Rendszerint kitalált valamit, de az elmúlt néhány napban már így is túl sokmindent kitalált... ha még egy fiktív állással is megtetézi a dolgot, akkornemcsak hogy kezdte volna elveszíteni a fonalat, hanem egyszerűen szemernyivalóság nem lett volna abban, amit Suzie-nak beadagol.

– Hát, akkor mivel foglalkoztál azelőtt? – Semmivel. – Soha nem dolgoztál? – Hát, előfordult, hogy egy-két nap elvoltam valahol, de... – Ó. Hát, ez... Elcsuk lott a hangja, és Will tudta, hogy mitől. Ha valakinek soha nem volt

semmilyen állása, akkor az... semmi. Akkor arról nincs mit mondani, legalábbisígy kapásból.

– Apám írt egy dalt. Harmincnyolcban. Híres dal, és a jogdíjakból élek. – Ismeri Michael Jacksont, ugye? Ő percenként egymillió fontot keres –

szólt közbe a furcsa gyerek. – Hogy percenként egymillió fontot? – mondta Suzie kétkedő hangon. – Azt

azért nem hinném. Az szörnyen sok. – Egymillió fontot percenként! – ismételte meg Marcus. – Hatvanmilliót egy

óra alatt! – Hát, én nem keresek hatvanmilliót egy óra alatt – mondta Will. – Közel

sem.

– Akkor mennyit? – Marcus! – szólt rá Suzie. – Szóval, melyik ez a dal, Will? Ha meg tudsz

élni belőle, akkor biztosan hallottunk már róla. – Ööö... a „Télapó szuperszánja” – mondta Will. Semleges hangon mondta,

de hiába, mert ezt egyszerűen nem lehetett úgy mondani, hogy ne hangozzékidiótán. Bárcsak bármilyen másik dalt írt volna az apja, kívánta, talán csak az„Incsi-fincsi iciri- piciri sárga pettyes bikini”-t meg „Mennyibe kerül az a kutyusott az ablakban?”-t kivéve.

– Komolyan? A „Télapó szuperszánjá”-t? – Suzie és Marcus egyszerrekezdte énekelni a dalnak ugyanazt a részletét:

Lepény és sherry legyen az asztalon, És eljön Télapó egy boldog hajnalon, Ó, Télapó szuperszánja, Télapó szuperszánja...

Mindig mindenki ezt csinálta. Mindig énekeltek, és mindig ugyanazt a részt.Willnek voltak olyan barátai, akik minden egyes telefonbeszélgetést egy kisszuperszánozással kezdtek, és amikor ő ezen nem nevetett, azzal vádolták, hogynincs humorérzéke. De hát hol volt ebben a vicc? És ha volt is benne, hogy a

csudába várhatták el tőle, hogy minden egyes alkalommal nevessen rajta, évrőlévre?


35/194

– Gondolom, mindig ezt csinálják az emberek, igaz? – Ami azt illeti, ti ketten csináltátok először. Suzie rápillantott a visszapillantó tükörben. – Bocs.

– Nem, semmi baj. Külön kérni szoktam, komolyan.

– De hát én ezt nem értem. Hogyan jön be ebből pénz? Az összes karácsonyiénekes fizet neked tíz százalékot, vagy hogy a csudába van? – Elvileg kellene. De nem lehet mindig elkapni őket. Nem, igazából arról

van szó, hogy ez a dal rajta van az összes karácsonyi albumon, amit valahakészítettek. Elénekelte Elvis is. Meg Muppették. – Meg Des O’Connor. Meg aCrankies. Meg Bing Crosby. Meg David Bowie, duettben Gábor Zsazsával. MegVal Doonican, meg Cilla Black, meg Rod Hull, meg Emu. Meg egy Cunts nevűamerikai punkbanda, meg, a legut

nick hornby - egy fiurol

Documents