mÜller pÉter: benső mosoly

8/9/2019 MÜLLER PÉTER: Benső mosoly

http://slidepdf.com/reader/full/mueller-peter-benso-mosoly 1/22



SzerkesztetteGálvölgyi Judit

FotóAlmási Jonathan Csaba

Copyright © Müller Péter, 1995, 2004Hungarian edition © Neemtree Corporation AG, 2014

Cover design © Neemtree Corporation AG, 2014

Minden jog fenntartva.A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében,

sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formábanés értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve az internetes

közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPESTFelelős kiadó Novák András igazgató

Főszerkesztő és műszaki vezető Melher ViktorTipográfia Névery Tibor (TypoStúdió Kkt.)

Borítót készítette Édesvíz KiadóNyomta Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

ISBN 978 963 528 782 6



7

BEVEZETÉS

Olyan könyvet szeretnék írni, amely élni segít.Még nekem is – azáltal, hogy megírom.Számomra ugyanis az írás: meditáció.Ez a könyv egyetlen szó is lehetne – ha létezne manapság ez a szó,

s ha bizonyos volnék benne, hogy mindenki ugyanazt érti alatta.Ilyen szó azonban nincs.Ha azt mondom: „asztal”, „felhő”, „otthon” vagy „háború” – min-

denki tudja, miről beszélek.De ha azt mondom: „lélek”, „önvaló”, „atman” vagy „Fensőbbren-dű ÉN” – bizonyos, hogy mindenki mást ért és gondol ez alatt.

„Hiába azonosak a szavaink – mondja Nietzsche –, ha a tapasz-talataink különbözőek.”

Minden szó valóságos élményt jelent, s ha ez az élmény mind-annyiunkban közös, azonnal fölvillan a jelentése, és a beszélgetés-nek értelme lesz.

Különben nincs.Én ebben a könyvben egyetlen élményt akarok… nem átadni né-

ked, mert az lehetetlen – hanem megérinteni benned.Ez az „ÉN-élmény” – vagyis a bennünk elrejtett isteni lélek föl-

fedezése.Bizonyos vagyok benne, hogy már volt ilyen élményed – még

akkor is, ha olyan rövid ideig tartott, mint egy szemvillanás, észresem vetted talán, vagy később azt hitted, hogy ami átsuhant rajtad,nem volt valóság.

De az is lehet, hogy ez az élmény megtapadt benned, s föl tudodidézni: ez esetben ismerősként fogadod majd minden gondolato-mat.

Ez az ősélmény rendszerint gyerekkorunkban születik meg.Azért nehéz visszatalálni hozzá, mert a gyereket mindannyian

megöljük magunkban, s olyan jeltelen, mély sírba temetjük, amelyetkésőbb még a legnagyobb igyekezettel sem tudunk fölfedezni.

Megpróbálom felidézni most ezt a gyermeki élményemet.Sötét korban születtem.

Olyan világban, amely teli volt válsággal, háborúval, elnyomással,tébollyal, téveszmékkel, hazugsággal, zűrzavarral, gonoszsággal.



8

Alig tanultam meg beszélni, máris üldöztek, megaláztak, megfé-lemlítettek. El akartak pusztítani. A gyerekszobámra nem emlék-szem, csakis a légópincénkre. Anyám mosolygó arca után a második

benyomás, mely a külvilágból érkezett hozzám a vér, a hullák, az összedőlt házak, a jajveszékelő emberek, a lánctalpas tankok, a se-besült katonák, s a föld alatti vakondélet riasztó képei voltak.

Anyámat meg akarták erőszakolni.Apám pedig úgy úszta meg a Don-kanyart és Szibériát, hogy egy

elmegyógyintézet zárt osztályán bujkált. Több mint egy esztendőnát színlelte az őrültséget, félelmében olyan mély átéléssel, hogy lel-kének eresztékei valóban megrepedek, s irracionális rettegések űz-ték egy hosszú életen át.

Későbbi éveim sem voltak könnyebbek.A kommunista rendszer mögött megbúvó tébolyt nem érzékel-tem, de azt igen, hogy mindenki fél és hazudik.

Az egész rezsimnek volt valami áporodott, nyomasztó kutyasza-ga. Hamar megtanultam, hogy itt nem szabad arra gondolni, amiregondolok, mert bajba kerülök. Ma sem tudom, ha kezembe kerülegy korabeli tankönyv, hogy elmebetegek írták-e, vagy cinikus go-nosztevők.

A legjobban a magányos sétáimat szerettem.

Esténként végigmentem az ostorfüzekkel szegélyezett zuglói ut-cákon. A Rákos-patak partján leültem egy padra, vagy lehevered-tem a rét füvére – és fölnéztem az égre.

Itt csend volt.Szabadság.És végtelen nyugalom.„Milyen messzire ellát az ember ebből a sötét gödörből! Túl a

Hold fehérezüst karéján, túl a moccanatlan csillagokon!… Milyenhatártalan a világ!… Milyen végtelen!… És szép!… És békés!”

Ez volt az első gondolatom.„Nekem ott van a hazám, fenn! Ha behunyom a szemem is tu-

dom, hogy én odavaló vagyok! Mert bennem is, a csukott szememmögött is épp ilyen égbolt van! Ismerős a csöndje, a szépsége, a vég-telensége… és a nyugalma… Én itt a földön vendég vagyok!… Jö- vevény… Most itt élek majd egy darabig… ebben az országban…ezek között a golyó ütötte kis házak között… ezek között a boldog-talan, jobb sorsra érdemes emberek között… de csak úgy, mint egy

utazó… mint egy másik, értelmes és szabad ország követe, akinek nyilván akad valami dolga itt – de valójában nem tartozik ide!”



9

„Péter! Ne feledd el soha, hogy te odavaló vagy, és a te igazi ottho-nod odafönt van!… Ez itt vendégjáték!… Ne feledd azt a részegítő-en boldog pillanatot, amikor ma éjjel fölkiáltott benned egy hang:

ÉN VAGYOK!… LÉTEZEM!… El sem tudom képzelni, hogy valahane lettem volna, s azt se, hogy lesz bármikor is olyan idő, amikor énmár nem létezem! Ahogy a tér végtelen, az idő is az, s ezt azért ér-zem, mert az én életem is végtelen!… És itt a Földön is: hosszú…Megfogadom, ha fél évszáz ados leszek, visszajövök ehhez a padhoz,ahol ez a csodálatos ÉN-élményem ért, leülök rá, fölnézek az égre sazt gondolom majd: hahó, csillagok,ahogy ti is odafönn a magasban változatlanul ragyogtok, úgy én is itt vagyok… a testem megválto-zott… de ÉN VAGYOK!… És ÉLEK !”

Ez volt az a pillanat, amikor fölfedeztem magamban valakit, akinem hal meg soha.Ez a Valaki boldog volt, szabad, s örökké mosolygott.Sőt, időnként kacagott.Innen kezdve kifejezetten élvezetessé vált számomra az élet.Mindjárt az első fölvillanás pillanatában megszólalt bennem ez a

Derűs Bohóc, s azt kiáltotta röhögve:„No, kisöreg, jól belecsöppentél ebbe a sűrű világba, mint légy a te-

hénganajba! Most végig kell csinálnod, de hidd el, nem is lesz olyan

nehéz! Nézz körül! Nemcsak az égbolt, ez a Föld is szép! A rét,a fák, a patak és a füvek! Még az emberek is szépek, szegények!…Elfelejtették, hogy ÉN VAGYOK , és nincsenek ideítélve ők sem!…Ilyenkor alszanak… És vélük alszik az őrületük is… Éjszaka nin-csen kommunizmus!… Senki sem agitál, rekvirál, politizál, senkinem akar hatalmat… Ilyenkor nincs taggyűlés, nincs munkaver-seny… Talán még Sztálin elvtárs is alszik, s álmában nem tudja,hogy ő egy isten!… Éjszaka a világ normális lesz!”

„Miért van az, hogy ebben a csodálatos díszletben ilyen pocsék ésszomorú drámát játszanak az emberek?”

Ez a kérdés végigkísérte az életemet.Mivel a felnőtt világtól semmiféle elfogadható választ nem kap-

tam, magam próbáltam rátalálni a megfejtésre.Olvasni kezdtem.Először azokat a műveket, amelyeket akkoriban szabad volt.Az első tény, amelyre rádöbbentem, hogy ezekből a könyvekben

lefektetett elvekből és a világjobbító igyekezetekből nem lett semmi.

A humanizmus,

amely minden transzcendenciát lesöpört, az Em-ber és az emberi kultúra tiszteletét ígérte.



10

A racionalizmus a józan ész és az Értelem uralmát.A materializmus pedig egyenlőséget, szabadságot, osztály nélküli

társadalmat, földi jólétet és kizsákmányolástól mentes, igazságos vi-

lágot.Hol van ez?A világ embertelen, értelmetlen és oly mértékben zsarnoki, hogy

még a fejemben lévő láthatatlan gondolatot is el akarja taposni.Ami a legjobban zavart, hogy ezeknek a műveknek a szerzői nem

ismerték az eget. Nem látni belőlük fölfelé. Az életet csakis vízszin-tesen látják, mint a földön araszoló kígyó, amely képtelen a fejét föl-emelni, s minden olyan üzenetet, gondolatot, érzést, amely mesz-szibb távlatokból s főleg felülről érkezik, mérges foggal megmar,

szűk logikájának izmos testével kíméletlenül megfojt.Mivel akkoriban már bennem is érlelődött ez a kígyó-én, és egyrenehezebbé vált fölidéznem a mosolygó „Szent Bohóc” hangját – ezt acsőlátó logikát nagyon is értettem. Ahonnan ugyanis a földi ego látja,onnan az élet valóban így néz ki. Ott nincs halhatatlanság és Isten ésbenső mosoly, hiszen valójában még lélek sincs: mivel ez az „én” itt jöttlétre a természet világában, ebben a társadalmi és történelmi miliőben,csakis ezt ismeri, s ebből próbál megfejteni mindent.

Hamarosan azt is fölismertem, hogy itt vitázni nem érdemes.

Itt ugyanis nem elvekről és ideológiákról van szó.Itt hatalmi harc dúl bennem és mindenkiben.A kígyó-én nem azért meggyőzhetetlen, mert nem lát, hanem

azért, mert nem is óhajt látni!Abban a pillanatban ugyanis, amikor elfogadja a „bohóc” létét: a ha-

talma megroppan, és szolgálni kénytelen.És ez az, amire nem hajlandó.Semmi áron.Ez a hatalmi ősérzés bennem is megerősödött. Egyre kevesebbet

sétáltam, az égbolt végtelen képe elhomályosodott bennem, sőt le islepleződött, hiszen megtudtam, hogy azokban a messzi világokbanéppolyan esztelen harc dúl, mint a Földön, élet sincs talán, csak ha-mu és láva és sivárság. Élet csak itt van a Földön, s ha ezt az egyet-len életet nem nyerem meg, akkor elveszítek mindent.

Ez az ideítéltség egyre komorabbá, szorongóbbá és bizonytala-nabbá tett. Főleg azért, mert a létharchoz szükséges agressziót neméreztem magamban. Ahhoz, hogy érvényesüljek, ravaszkodnom, ala-

koskodnom, hazudnom kellett. Ha bárkivel találkoztam, akiről úgy véltem, hogy a „sorsom függ tőle” – azonnal izzadni kezdett a tenye-rem, s azt a léttaktikát igyekeztem alkalmazni, amely már gyerekko-



11

romban is úgy-ahogy bevált: igyekeztem szeretetre méltónak látsza-ni. Hogy ne bántson. Hogy segítsen. Hogy beengedjen. Hogy föl-emeljen. Hogy adjon nékem valamit.

Ezt a szánalmas koldus-érzést neveztem akkoriban „szeretetnek”.S ez annyira belém szervült, hogy még ma is gyötör, mint valamipavlovi reflex, amelyre ösztönösen „rájár” a lelkem.

De erről talán később.Akkoriban csak annyit éreztem, hogy elveszítem a „Szent Bohóc”

derűjét és boldogságát és erejét – s ezért elkezdtem olvasni azokata tiltott műveket, melyeket a „felvilágosult” kor háromkeresztes mé-regnek minősített.

Szerencsémre először nem az Evangélium, hanem a keleti hagyo-

mány nagy könyvei jutottak a kezembe.Azért mondom, hogy „szerencsémre”, mert Keleten nem jártam,a szavak frissen hatottak rám, s így nem kellett szembesülnöm azzala kiábrándító igazsággal, hogy itt, az én „keresztény” világomban az Evangélium szelleméből nem valósult meg semmi.

Itt nincs szeretet, s ha valaki a múlt távolába visszatekint, látja,hogy nem is volt soha.

Hogy mi az a „szeretet”, azt akkoriban ha nem tudtam is, de sej-tettem.

Az, amit anyámtól kaptam.Soha senki mástól.Apámról csak a halála után tudtam meg – amikor lehullott már

róla a félelem és a zaklatottság –, hogy szeretett.Ezt üzente, már a másik világból, egy hosszú és szenvedésteli élet

után.Szóval olvasni kezdtem a Védákat, az Upanisadokat, a Tao Te-

kinget, a héber és az arab gyökér-hagyományokat: a kabbalát s a szú-fit – s csak utána a Bibliát.

Az első, ami ezekből a hatalmas művekből megragadott, hogy fölfedeztem bennük az „égbolt” élményemet. Roppant magasra ésmesszire lehetett látni bennük. Sorsomat térben és időben olyan végtelen távlatokba helyezték, ahol végre volt tágasság, szabadság,cél és értelem.

És főleg öröm.Mintha ezeket a könyveket az én „Szent Bohócom” írta volna.Olyan ismerős mondatokat fedeztem föl bennük, mint hogy:

„Legyetek átmenők!”… „Az én országom nem e világból való”…És: „Isten országa bennetek van”.



12

Jézus és Lao-ce azt is tudja, hogy az ember legnagyobb vétke, hamegöli magában a gyereket.

A gyermek ugyanis az ő szemükben nem primitív kis emberkez-

demény, akivel csak akkor érdemes majd számolni, ha belevénül afelnőtt világ álomtalan, szürke, monomániás tébolyába – hanembölcs lény, akihez jóval közelebb van még az Isten, mint bármilyenteológushoz.

Karl Marxnál nyomon követhető nemcsak az, hogy minden„gyermeki” bölcsességet és örömet elpusztított magában, de az is,hogy ezt az öngyilkos tettét ideológiailag még igazolta is: a vallá-sokról úgy beszél, mint az „emberiség gyermekkoráról”, és ez igaz is lenne, ha a saját világmegváltó „felnőtt” elméletét nem helyezné

a gyermeki bölcsesség fölé. A jó öreg Marx, ha csak egyszer is föl-nézett volna az égre, sohasem gondolta volna, hogy ha az embertmegfosztja a végtelentől, az Istentől és a halhatatlanságtól – egy-szóval: a lelkétől –, s ha az orrát beleveri a rohadó anyag halálszagúbélsarába, és sorsát a mindenkori gazdaságtól és politikától teszifüggővé, attól jól fogja érezni magát itt a Földön.

A második dolog, ami ezekben az óriási, sok ezer esztendős Hi-malája-művekben megragadott, hogy azt mondták ki, amit gyer-mekkorom óta magam is tapasztaltam, hogy ez az élet itt alapvető-

en el van rontva.Nem azért, mert a „termelőerők fejletlenek”, hanem azért, mert

magában az emberi lényben olyan létrontó erők kerültek hatalom-ra, melyek az életet feldúlják, és a tragikus végkifejlet felé terelik.

Platon a „vas-korról”, Mózes a „Szövetség megtöréséről”, a hin-duk a „Kali-jugáról”, a kínaiak a „Fény elsötétedéséről” beszélnek –ugyanarról a „Sötétségről”, amely Krisztust is várta, s amely a Fénytnem fogadja be.

Jézusnak már az élete is példaértékű: sorsa abnormális, tébolyult világban zajlott, amelyben minden pap és ideológus és politikus,minden hóhér és egyszerű ember, aki a halálára szavazott, meg voltgyőződve arról, hogy „Isten nevében” ítéli el – miközben a szerete-tet s a világot vágóhíddá aljasította.

A halála előtt ugyanazt mondja, amit a hagyomány bármelyik hi-teles műve: hogy ez a helyzet idővel csak romlani fog.

Ahogy van nappal és éjszaka, úgy az emberi történet nem a kivi-lágosodás, hanem az elsötétedés egyre sűrűbb éjszakája felé tart.

Ami az általános világtörténetet illeti, még azt is hozzáteszi, az az ő messiási küldetésével korántsem javul, csak romlani fog, egészena totális csődig. Valódi követői ugyanis csak elenyészően kevesen



13

lesznek – mert „sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választot-tak” –, és e világkorszakot nem tartotta menthetőnek. Olyannyiranem, hogy nem is imádkozott érte. „Én nem a világért imádkozom,

hanem csak azokért, akiket nékem adtál, Atyám!”Elég volt kinéznem az ablakon, hogy lássam: ennek a több ezeresztendős könyvnek igaza van.

A Bölcs Bohóc története tehát sokáig csak könyvekben folytató-dott bennem: onnan üzent, hol mint Jézus, hol mint Csuang-ce, holmint Gandhi, mint Hamvas Béla vagy Weöres Sándor.

Aztán 1956-ban váratlanul magához rántott. Megsebesültem,kiszakadtam a testemből, s hirtelen átkerültem az Ő oldalára, s egy rövid ideig az ő szemével néztem vissza vérző testemre s a világra.

Ekkor nem mosolygott.Erőt, biztonságot sugárzott, mint aki azt mondja: „Látod, itt va-gyok és élek! Nem a könyvekben, hanem tebenned!… Kezdtélelfelejteni már!… Most megtapasztalhatod, hogy vagyok!“

És visszaküldött az „életbe”.Hogy őrizzem magamban a lényét, sok év múlva mesteri segítsé-

get is hozott.Hogy miért, azt akkoriban nem tudtam még.Mivel művésznek készültem, azzal áltattam magamat, hogy vala-

miféle „üzenet” bízatott rám, azt el kell mondanom az embereknek.„Fényt”kell adnom,„harmóniát”,„igazságot”,„szépséget”– és so-rolhatnám még a nagy szavakat.

Vagyis felnőtté válásom első pillanatában magam is beleestemabba a nagy csapdába, amelyben valamennyien vergődünk: elhitet-

jük ugyanis magunkkal, hogy csakis mások a sötétek, mások a va-kok, mások élnek a Kali-jugában – mi itt egy aljas kor „áldozatai” vagyunk.

Ha sok év múltán nem érkezik el hozzám a Mesterem, aki holkedélyesen, hol szigorúan, de mindig végtelen türelemmel és szere-tettel nem élesztgeti bennem az én Halhatatlan Bohócom hangját,bizonyára tovább megyek a veszélyes úton, amely sehová sem vezet.

Ez az út a hamis próféták útja.Hamis próféta az az önjelölt, aki lelkesültségében és elvakultsá-

gában megkerüli az önismeret útját, a saját démonaival nem számolle, önmagát a tanítás szerepével fedezi, s mérhetetlen hiúságát vala-miféle „választottságnak” képzeli.

Az igazság az, hogy aki ma él, nem véletlenül van itt!Az ide való.



14

Ennek a kornak a gyermeke, s hordozza magában mindazokata sötét karmikus lelki- és sorsterheket, amelyek ennek a századnak a természetéhez tartoznak.

Bizonyára akadnak elenyésző számban olyanok is,akik nem a kar-ma sorskerekén érkeztek közénk, akiknek már nincsen ledolgozni valójuk, s csupán a könyörület okán érkeztek ide: rejtőző caddikok ésbódhiszattvák, mesterek s példaértékű keresztényi lelkek – de ez nem én vagyok.

Kevés ilyennel találkoztam – viszont annál több olyannal, akik ilyennek vélték magukat.

Mi itt nemigen vagyunk különbek egymásnál.Legfeljebb annyiban, hogy bizonyos kérdésekben az egyikünk

vak, a másik rövidlátó. De ha egy rövidlátó azt képzeli magáról,hogy normálisan lát: máris vakabb, mint a többiek.Nem a korunk sötét ugyanis, hanem mi vagyunk azok. Tőlünk „sötét” a kor.Valamennyien komoly és súlyos sorsfeladatok megoldása végett

születtünk a Földre.Ezért van az, hogy mindannyiunk élete teli van válságokkal,

problémákkal, szokatlanul nehéz sorsterhekkel.Én ebben a könyvben nem akarok többet, mint számot adni ar-

ról, hogy miképpen oldom meg a saját problémáimat.Más szóval: hogyan próbálom követni a Bölcs Bohóc tanácsait.Nem könnyű, még akkor sem, ha tudom, hogy igaza van, mert

nagy bennem az ellenerő.Róla még csak annyit: gyakran visszajárok ahhoz a padhoz, ahol

először találkoztam vele.Utoljára két esztendeje voltam ott.A pad már eltűnt, a rétet beépítették, s az örök érvényűnek vélt

marxizmus is megszűnt.Mint rossz álomból, ébredt föl belőle az ország, és pillanatok alatt

visszaaludta magát egy másik gyötrelmes lázálomba: a pénzizmusba.Hatalmas, sorsfordító rögeszmeváltás történt: a „demokráciának”

csúfolt pénzszerzési monománia lett az ügyeletes igazság.Csak az égbolt nem változott.A csillagok ugyanott ragyogtak, s ha elcsendesedtem, a zűrzavar,

a fáradtság, a jövőtől való rettegés és az öregségtől való félelem el-oszlott – a BOHÓC még mindig ugyanolyan bölcsen és megnyug-

tatóan mosolygott bennem, mint sok évtizeddel ezelőtt.„ÉN VAGYOK ! Megmondtam, pajtás! Voltam, vagyok, és leszek!Csak te is legyél végre, mert nélküled semmire sem megyek!”



MÜLLER PÉTER

Benső mosoly



16

Ebben az általános „agárversenyben”, ahol mindenki az orra elékötött, képzelt vagy valóságos kolbász után lohol, az emberiség túl-nyomó része reménytelenül lemarad, miközben jóval kevesebben

meggazdagodnak, s néhányan rákosan földuzzadt vagyonhoz jut-nak. Az államok vezetőire hárul az a megoldhatatlan feladat, hogy ezt a „demokráciának” becézett gátlástalan önzést s az egymással versengő kíméletlen gazdasági maffiák uralmát valamilyen módonmegfékezzék . De mivel magát az államot is a Pénz tartja hatalmá-ban, elengedhetetlen a korrupció, a megvásárolhatóság, az érdekhá-ború, s az, hogy a szegényekről való gondoskodás üres jelszó ma-radjon.

Bármilyen nemes szándékkal indul egy politikus – ha nem a

Pénzt szolgálja, megbukott.A Pénz régóta nem fizetőeszköz, hanem a kígyó-én Istene.Benne testesül meg a halandó Én minden vágya: a siker, az elis-

mertség, a hatalom, a kéj, a kényelem – az egyszeri földi élet gátlás-talan kiélvezésének lehetősége.

A pénzizmus éppolyan hazug, mint a kommunizmus.Már elnevezése is hamis: „demokráciának” hívja magát, holott

„népuralomról” szó sincs: itt pénzuralom van.„Moneykrácia”.

Az pedig, hogy ebben valamiféle gondoskodás vagy igazságos el-osztás létrejöjjön, ki van zárva: senki sem azért szerez, hogy elossza.A gazdag egyéneknek és országoknak egyetlen igyekezetük van:hogy a szegényektől megvédjék magukat.

Ez nem fog sikerülni.A „moneykráciát” a tömeges elözönlés és a belső zűrzavar fenyege-

ti. Túl sok ember él a Földön, s a pénzszerzés megengedett és meg-engedhetetlen eszközei között nem lehet határt szabni. Valójábana tőkének emberre nincs is szüksége, csupán vevőkre – a moderntechnika révén egyetlen gép akár ezer ember munkáját is elvégzi.A nagyvárosok képe ezért ölt egyre riasztóbb képet: elözönlik a mun-kanélküliek, a bevándorlók, a menekülők, a harmadik világ éhesei éshatalomra szomjas emberei, a hontalanok, meg a nemzetközi maffi-ák.Jelenleg ott tartunk – egy kitűnő közgazdászunk adata ez –,hogy-ha az emberszint alatti életet élő milliárdok mindegyikének csak egyetlen frizsidere lenne, az élet a Földön már nem lenne tartható.

Pár évtizeddel ezelőtt az emberiség két világháborúval igyekezett

„megoldani” a válságot.Ma már – a világpusztító fegyverek miatt – ez az út is járhatat-lanná vált.



17

Nem kell különösebb jóstehetség azt állítani, hogy a jelenlegi vál-ság megoldhatatlan.

A tébolynak ugyanis az a természete, hogy csakis fokozódni tud.

Egyszerűen azért, mert sok nagyságrenddel erősebb, mint a józanész.Nem akarom tovább részletezni, hiszen mindezt magad is tudod.És szükséges is tudni, mert a legelső lépés minden problémánk

megoldásához: fölismerni, hogy az ember milyen világban él.Miért?Mert azok az erők, amelyek a világot mozgatják, bennünk is

mind hiánytalanul megvannak. Ha az emberi lélek évgyűrűit lehán-tod, azt tapasztalod, hogy a legbelső, tiszta csemete-rétegen túl

minden egyes gyűrűt a beteg világhoz való alkalmazkodás miatt nö- velt maga köré. A Bölcs Bohóc mindannyiunkban mélyen eltemet- ve él, a „szív titkos kamrájában”, amelyet tökéletesen elfednek mindazok a szokássá keményedett gondolatok és érzések és képze-tek, amelyeket a kor „realitása” kényszerített ránk.

Teljesen ki van zárva, hogy egy tébolyult kor gyermeke valaholmaga is ne lenne tébolyodott.

Valamennyien itt élünk és most – és lehetetlen, hogy korunk nyo-masztó hatásával szemben érintetlenek maradjunk.

Éppen az ellenkezője igaz.Ha az átlagember lelkét felboncolod, azt tapasztalod, hogy szin-te teljes egészében korának gyermeke, s mint az állatorvosi lovon,a kor betegségeinek valamennyi tünetét fölfedezheted rajta.

A kabbala tanítása szerint az emberek elmondhatatlan többségé-ben ősvalójuk, a „Bölcs Bohóc” jó, ha harminc alkalommal megszólal egy hosszú élet során, s akkor is olyan villanásnyi ideig, hogy a szavátnem értik, a lényét nem érzékelik.

A többi mind a kor hangja bennük.Az önismeret első lépése, amikor eldöntjük, hogy történelmi ko-

runkba nem óhajtunk beleőrülni, és elválasztjuk magunkban a sajátigazságunkat a belénk szervült korhülyeségtől.

Ebben a munkában mindenki magára van hagyatva.Itt még a hagyomány nagy könyvei sem segítenek, mert bár ki-

mondják azt, ami örök, de nem szólnak arról a speciális hülyeség-szisztémáról, amely egy-egy történeti korszakot elural, s amely eléggé gyorsan változik.

Jézus és Buddha és Lao-ce a létrontó erők egészen más trükkjei- vel állt szemben, mint a mai ember. Más tévhitek, más rögeszmék,más hazugságok működtek akkoriban. Az egyre ritkábban felbukka-



18

nó élő Mesterekre hárult az a feladat, hogy miközben a hagyomány ősi fényét őrizték magukban, koruk soha nem tapasztalt, új trükk- jeit, áltatásait, önbecsapásait állandóan és folyamatosan leleplezzék.

Az Ellentét szelleme, ha vesztésre áll, villámgyorsan vált taktikát,s ha valaki ezt nem fedezi fel, álomfalóvá válik, s elhazudja az életét. Az élő hit naponta képes megújulni. Az első rémület, amely az úton elinduló embert fogadja, hogy

egyedül van.Soha nem felejtem el a riadalmat, amelyet az iskolában éltem át.„Lehetséges, hogy nékem, a tapasztalatlan, tudatlan, naiv, hülye

kisgyereknek van igaza ezzel a sok tanult, bölcs és okos felnőtt bá-csival, tanárral és professzorral és ideológussal, és szinte az egész vi-

lág felét átfogó, sok millió lelkes párttaggal és mozgalmi emberrelszemben?! Lehet, hogy én okosabb vagyok, mint ezek a szakállas,bajszos, mindentudó félistenek?!… Lehet az, hogy én innen a hato-dik B osztályból azt mondom, hogy Marx Károly tévedett, miutánma már a fél világ a tanításai szerint él?… Lehet, hogy egyetlengyereknek igaza van háromszázmillió felnőttel szemben?!”

Ma már persze derülök ezen, de akkoriban sokáig azt hittem,hogy őrült vagyok.

Nem értettem, hogy amit én látok, miért nem látják mások is?

(No persze látták, ha nem is sokan, de ezek a hangok nem juthat-tak el hozzám.)

Nehéz döntés volt kimondani, hogy nekem van igazam.Vagyis, hogy Isten, lélek… azaz a Bölcs Bohóc nélkül nem lehet

élni. A második rémület azonban még csak ezután következett.Mert azt kérdeztem magamtól: „Úristen, hogyan fogok itt élni?! Társtalanul?Idegenként?Egyedül? A közgondolkodástól akkor is nehéz megszabadulni, ha látjuk,

hogy nem vezet jóra, sőt éppenséggel a szakadékba visz.Ilyenkor ugyanis úgy érezzük, hogy lemaradunk az „életről”, és

társadalmon kívüli, vesztes lényekké válunk. Rémületünk kettős.Egyrészt félünk, hogy eltelik ez az „egyetlen életünk”, anélkül, hogy vágyainkat kielégíthetnénk – másrészt pedig, hogy lecsúszunk olyankitaszított koldusnyomorba, ahol a közönyös csorda áttapos rajtunk.

Nincs nagyobb büntetés, mint hogy az ember magára marad.Ilyen szorongó megfontolásból lett itt párttaggá a lakosság egy része, s veti most bele magát a gátlástalan pénzhajszába.



20

egészen a szellemre való éhségig s az igazságra való szomjúságig,minden kielégülésre tör bennünk.

És ki is kell elégülnie a maga szintjén, különben nem maradna

fönn sem az egyén, sem a faj – szellem és igazság nélkül pedig ma-ga az ember sem.S ahogy az embert a feje kell, hogy irányítsa, s nem a hasa: nor-

mális világban a szellem érdeke az elsődleges, az van legfelül.„Keressétek Isten országát, s minden megadatik néktek!”A „minden” itt lényeges szó, mert az evésnek, az ivásnak, a mun-

kának és az otthonteremtésnek, a földművelésnek, a táncnak, a de-rűnek,a pihenésnek éppúgy helye van bennünk,mint a szerelemnek vagy az imádságnak.

A normális ember egyszerre természeti, lelki és szellemi lény.Két lábával szilárdan áll a földön, dolgozik, műveli a természetet,megszerzi a létéhez szükséges anyagiakat, lelkében megéli az alsó ésa felső világok ütközéseit, igyekszik harmóniát teremteni – fejét pe-dig fölemeli a magasba, s szellemével befogadja és átéli a Legfőbb Teremtő üzenetét, akinek gyermeke, s akitől minden valódi érték származik.

Lénye – mint a jó orgona – mindhárom regiszteren tökéletesenszól.

Aki nem így működik, az tökéletlen.Aki elfeledkezik szelleméről: az lefejezett lény.Aki pedig a materiális világban nem tud helytállni: az lábatlan em-

ber. Az ilyen hiába imádkozik, vagy kér segítséget anyagi szorultsá-gában, mert ha meghallja a Bölcs Bohóc hangját, az csakis azt fogjamondani neki: „Segíts magadon, hogy én is megsegíthesselek!”

Elmondhatatlanul sok segítséget kapunk fölülről.De semmit sem érnek, ha nem vagyunk alkalmasak rá.Az igazi Mestert nem érdekli az idealizmus és a materializmus

terméketlen vitája. Célja sohasem az, hogy idő előtt kitépjen a föld-ből, s átráncigáljon a szellemvilágba – hanem az, hogy normális em-bert faragjon belőled, s ezért lényed „orgonáját”mindig ott javítgatja,ahol hamisan szól.

Számára a tested éppolyan fontos,mint a lelked vagy a szellemed.S ha éppenséggel azt tapasztalja, hogy a földi érdekek ütközésé-

nek világában nem tudsz tisztességgel helytállni – akkor arra tanít.Sohasem feledkezve meg arról, hogy a tisztesség határát mindig a

szellem szabja meg.



21

A valódi Mester tudja, hogy tanítványa nemcsak az „Istennek, dea Császárnak is tartozik”, s ha azt tapasztalja, hogy valakinek meg-élhetési gondjai vannak, akkor abban is segít.

Ami a „szellem embereit” illeti: a sajtot, búzát, bort termelő pa-pokat, az állattenyésztéssel és a földműveléssel foglalkozó zen-ta-nítványokat többre becsüli, mint a kolduló barátokat, vagy az ala-mizsnát gyűjtögető buddhista szerzeteseket, mert aki csakis a sajátlelki üdvét kutatva rázza le magáról a kenyérkereset gondjait, az nem szent, hanem önző lény – ha pedig az emberiség közös üdvé-ért meditál, nem alamizsnát érdemel, s mérhetetlen kárt okoz az ér-tékek világában, ha azt sugallja bárkinek is, hogy ez az üdv egy tállencséért megvehető.

Hogy ez a mérhetetlen lebecsülés hová vezet, jól mutatja, hogy Jézust, az emberi történelem évezredeit meghatározó, leghatásosabbszellemiségét harminc ezüstpénzért vásárolták meg!

Szerintem Júdás őrületében az is közrejátszott, hogy rájött: sze-mérmetlenül alulfizették.

No már most, ami az anyagi gondokat illeti, be kell vallanom, bi-zonyos fokig én is „lábatlan” ember vagyok.

Az ilyen gondok megoldásához nem tudok tanácsot adni.Csak néhány általánosságot, amelyeket a saját bőrömön tapasz-

taltam:1. Mivel a mai világ főtébolyával állunk szemben, fontos, hogy mi

magunk ne őrüljünk bele, s a normalitás helyes arányát megtaláljuk. Az életképtelen aggodalom, s a holnaptól való rettegés éppúgy ab-

normális, mint az, aki gátlástalanul beleveti magát a pénzhajszába.2. Minél szellemibb egy ember, annál kevesebbre van szüksége

ahhoz, hogy boldog legyen.Minél szellemtelenebb, távlattalanabb, minél inkább ide ítélt: an-

nál többre. Az anyagba zuhantság s az Istenről való elfeledkezés rop-pant költséges mulatság. Aki az értékét nem önmaga szabja meg, ha-nem a külvilág, vagy az éppen ügyeletes társadalmi rögeszme: annak az „Isten pénze sem elég”. Ráadásul ez az „érték” csakis addig tart,ameddig a pénze, s annyit ér, amennyi a pénze. Ha a bankszámlájá-ról lehullanak a nullák: másnap már senki sem köszön neki. Ekkortanulja meg, kik a valódi barátai, és valójában mennyit ér annak az embernek a vonzalma, akivel együtt él.

Ekkor tapasztalja meg azt, amit az ember a halála után él meg:

hogy mi volt a valódi s mi a talmi érték.Mondok egy példát.



22

Az a szellemi ember, aki magában a normalitás mércéjét helyre-állította, hazánkat dúsgazdag országnak látja.

Az, aki a világtéboly szemüvegén át nézi, kétségbeejtő szegénysé-

get, s válságot tapasztal, s vagy beleveti magát a gátlástalan pénzhaj-szába, vagy elmenekül innen.A kérdés az, hogy melyik optika a valódi.Vagy más szóval: ki, miben lát valódi értéket, s hol éli meg örö-

mét.Én őszintén bevallom: ha semmiféle ÉN-élményem nem lett vol-

na, a tébolyban akkor sem bíznék. Mert ez jóra nem vezet, s hogy magát a földi életet is élhetetlenné teszi, az bizonyos. Ezt minden-ki látja, s mérhetetlen erőfeszítésébe kerül, ha nem óhajtja látni.

Az ÉN-élmény, vagyis a halhatatlan lélek-tudat azonban egészenúj „üzleti megfontolás” elé állít bennünket. Jézus azt mondta: „Emberektől dicsőséget nem veszek!”Miért?Mert ócska, mulandó és értéktelen.A kincsgyűjtésről senki sem beszél le, csak azt mondja: „Olyan

kincset vegyetek, amelyet a rozsda nem emészt meg, s a moly nemrág meg!”

Ha valakiben megszólal a Bölcs Bohóc, értékrendje azonnal meg-

változik.Íme, itt a választóvonal!Az igazi válság, ahol az utak életünk minden percében elválnak

egymástól, s mi vagy erre megyünk, vagy arra.Két irányba menni lehetetlenség.Az ember abba az irányba indul, amelyik vonzza.Amelyik valóban fontos neki. Teljesen függetlenül attól, hogy valaki az eszével milyen hitelvet

vall, vagy milyen „izmust” követ: életének útját a legerősebb vágya szabja meg.

Az „én” mást tart értéknek, mint az ÉN.És óriási balszerencse, hogy a két érték nem átváltható.Ráadásul az egyiket csakis önzéssel lehet megszerezni – a mási-

kat önzetlenséggel, de mindkét esetben önmagunkkal fizetünk!Az önző ember vágyaiért a halhatatlanságát adja oda – az önzet-

len a halandó kígyó-énjét.De a fizetést nem lehet megúszni soha.

S mivel ez a döntés a lélek legbelsejében történik, a külső itt nemszámít, csakis a benső.Az, hogy valakinek mennyi pénze van, teljesen lényegtelen.



23

Az elmúlt évszázadok azzal a sunyi hazugsággal igazolták a ki-zsákmányolást és a botrányos igazságtalanságot, hogy szegénynek lenni erény, s gazdagnak lenni bűn.

Óriási tévedés!Gazdag ember is lehet „nagy lélek”, s a szegény is lehet mohó, sö-tétszívű egoista.

Ez utóbbira példa a nagy proletárforradalom és a kommunizmusegész története.

Az előbbire pedig a sok óriási szellemiség: Buddha dúsgazdag ki-rályfi volt, Marcus Aurelius császár, Gandhi a kincses India korlát-lan hatalmú vezetője, Albert Schweitzer világhírű filozófus és orgo-naművész, Einstein pedig híresebb volt, mint bármelyik filmsztár,

s föltehetően roppant gazdag is.Csakhogy ez nem volt fontos nekik!Gandhi után nem maradt más, mint egy alacsony asztalka, egy

pár szandál, és egy átvérzett, fehér szári.Einstein Nobel-díját egy ócska kacatokkal teli fiókból halászták

elő.A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen volt számukra. Úgy hord-

ták, mint valami kölcsön kapott ruhát, amelyet életük végén le kelladni a kijáratnál.

Ha a lelki embernek, akiben a Bölcs Bohóc hangja megszólalt,e három dolog közül bármelyik is fontossá válik – akár a Pénz, akára Siker, akár a Hatalom –, abban a pillanatban megbukott.

Sehol sem igazabb ez, mint a művészetben.Van egy tanulságos szúfi történet:„Élt a kalifa udvarában egy csodálatos hegedűművész.Messze földön nem volt párja. Olyan virtuóz módon bánt a vo-

nójával, hogy szinte elvarázsolta urát, s olyan gyönyörűséggel aján-dékozta meg, hogy a kalifa az élményt alig tudta pénzzel, kincsek-kel, elismeréssel meghálálni.

Ez a kalifa azonban roppant kíváncsi ember volt, s egy napon így szólt hozzá:

– Művészeted elbűvöl, barátom, s bár sokan megfordultak márudvaromban a világ minden tájáról – fehérek, sárgák, feketék, ci-gányprímások, és a legjobb héber zenészek… de ilyen tökéletes he-gedűszót sohasem hallottam még!… Mégis állandóan föl-fölmerülbennem egy kérdés, amelyet képtelen vagyok elűzni magamtól:

van-e valaki, aki szebben hegedül, mint te? – Van – felelte a művész.– Kicsoda?



25

– Valóban óriási, elmondhatatlan a különbség! De vajon miért?Hiszen te is tudsz mindent! Örökösen gyakorolsz… ismered a hú-rok varázslatát… és mégis!… Miért ez a különbség?! Szeretném

tudni az okát!– Az ok roppant egyszerű, ó dicső kalifa!… Én pénzért hegedü-lök, s azért, hogy kivívjam fenséged elismerését. Mesteremet azon-ban nem érdekli a pénz, s ne vedd sértésnek: sem a te elismerésed.Az én mesterem csakis saját lelke tökéletesítéséért muzsikál, a hú-rokon a szabadságot keresi. Egész életével és művészetével a Hang-ban megjelenő istenséget szolgálja.”

Eddig a mese.Életünkben sok probléma van – de kérdés csak egy.

Kit szolgálunk?Halandó, vagy halhatatlan ÉN-ünket?E kérdés mögött ott rejlik sorsunk valamennyi problémájának lé-

nyege.Az önakaratnak s az ÉN akaratának a feszültsége.Mert más tanácsot ad az, aki halálra van ítélve, s mást az, aki nem

hal meg soha.Nincs olyan megoldhatatlanul nagy, vagy jelentéktelenül kicsiny

problémánk, ahol ne ez az alapvető kérdés álcázná magát különféle for-

mákban.Amikor szerelmünk elhagy, amikor a földhöz csap a gyász, ami-

kor otthonunkban diszharmónia van, amikor hivatásunkban csődötmondunk, amikor depressziósak, zaklatottak, boldogtalanok va-gyunk, amikor törekvéseinket kudarcok kísérik, amikor szoron-gunk, vagy agresszívek vagyunk, megalázó helyzetbe kerülünk, vagy megbántunk valakit, amikor magányosak vagyunk, félünk a jövőtől,nem találjuk helyünket a világban, de még akkor is, ha művészek

vagyunk, s úgy élünk, mint a példabéli muzsikusok… a kérdésmindig egy és ugyanaz: kinek hegedülünk?

Vagy ami ugyanaz: ki az, aki vonónkat irányítja? A halandó én vagy a Bölcs Bohóc, aki nem hal meg soha?Más kérdés nincs, még a legkisebb ügyeinkben sem. Jézus a pusztában, s a kereszthalála előtt pontosan ugyanazzal a

kérdéssel szembesült, mint az a vizsgadrukkos kisfiú, aki állandóanbukdácsol, mert fél a megmérettetéstől: kinek az akaratát szolgálom?

A kígyó-én akaratát, aki folyamatos megúszásra játszik, de re-

megni kezd minden döntés előtt, mert bár nyerni szeretne, a vesz-téstől iszonyodik – vagy az ÉN VAGYOK akaratát, aki azt sem tudja, mi a szorongás.

mÜller pÉter: benső mosoly

Documents