Finta Kata

ÉÉLLEETTEEMM RREEGGÉÉNNYYEE 1111..MMéégg eeggyysszzeerr eellkköövveetttteemm…… 22..

rész

2

Címlapon: Unokáim a kertben

3

ÉÉLL EETTEEMM RREEGGÉÉNNYYEE

���� 11. fejezet ����

Még egyszer elkövettem…

2. rész

*

4

BevezetőSok megpróbáltatást kibír az ember, de mindennek van hatá-

ra. Életünk folyamán előfordul, hogy a ránk mért sorscsapáso-kat már csak nehezen bírjuk viselni. Most én is úgy érzem,hogy összecsaptak fejem fölött a hullámok, és nem tudom, mittehetnék, hogy életem folyóját ismét nyugodt mederbe terel-jem.

Az emberekben a becsületességet, az egyenességet becsü-löm legjobban, – ami szeretettel párosul. Első házasságombólnem okultam. Válásom után tíz év boldog magány (úgy értem,házassági kötelék nélkül), még egyszer elkövettem azt a hibát,hogy valakivel összekötöttem az életem, olyan valakivel, akinem érdemelte meg.

De akkor még nem tudhattam, mibe csöppentem valójában,sőt, azt hittem, könnyebb lesz az életünk. Most, néhány éviegyüttélés után úgy is fogalmazhatnék, hogy amikor bizonyosjeleket észleltem, nem akartam tudomásul venni. Nem akar-tam, és Isten ne adja, hogy másodszor is ugyanabba a hibábaessek, mint első házasságomban, hogy olyan emberben higgyekés bízzam, aki nem érdemli meg, aki átver és becsap… Mindigúgy képzeltem el a házaséletet, hogy két ember között szeretet,őszinte elkötelezettség és a kölcsönös támogatás – természetesfogalmak. S mit kaptam ebből? Most már érzem, hogy egyikházasságomban sem élhettem meg ennek még a szikráját sem!

Nem elég ez a gondom, de az a hely, ahol olyan jól éreztemmagam, ahová oly szívesen jártam naponta, ellátni a munká-mat, ott is minden megváltozott.

Olyan légkör alakult ki, amit képtelen vagyok elviselni.Nem érzek magamban erőt, hogy tovább elviseljem az új

körülményeket, ezért igyekeztem kitérni; mindent megpróbál-tam, sikertelenül.

Ráadásul az otthoni dolgok is bántottak.Nem tehettem mást. Már nem mertem az utcára kimenni,

mivel ha valakivel találkoztam, beszéd közben sírva fakadtam,

5

mint egy kisgyerek. A gyomromat kikezdte az állandó hiába-való őrlődés. Nem bírtam erővel. Kivizsgálásra jelentkeztem ahelyi kórházban.

Életem regényét nagyrészt korabeli naplóim felhasználásá-val, folyamatosan 2002. évtől állítottam össze, a 11. fejezetetelektronikus kiadásra 2010-ben készítettem elő.

Hévízen - korabeli kép

6

Kórházban

SÚLYOS GONDJAIM ellenére, mostanában mulatságos dolgoktörténnek körülöttem, amikor bosszúság helyett inkább nevet-hetnékem támad. Jobb, ha úgy fogalmazom meg, hogy kínom-ban szeretnék inkább belekacagni a világba! Időnként olyanhihetetlen eseteket kellett átélnem, amilyeneket a mai világbansokan – jogosan – kétségbe vonnának. Egy esetet magambanakasztófahumornak neveztem el.

Kórházi ágyamon, amikor nem látott senki, könnyeimetitattam zsebkendővel, alig bírtam visszatartani a sírást. Arragondoltam: eddig csak akkor voltam kórházban, amikor gyer-mekeimet hoztam a világra.

De most? Annyi intrika, igazságtalanság ért az utóbbi idő-ben a munkahelyemen, éppen ott, ahol eddig jól éreztem ma-gam, ahol a munkámért megbecsültek, jutalmakat és kitünteté-seket kaptam.

Kértem az előnyugdíjaztatásomat szolgálati úton, eljártam amegyénél, a pártszerveknél, de nem jártam eredménnyel.

Új főnökünk nyugdíjba vonult, az új vezető pedig a magávalhozza sleppjét. Olyan helyzet alakult ki, hogy most egy jellem-telen vezet egy gyönge jellemet, ezért nem érzem jól magam.Ugyanis titkárunk igyekszik mindenről tájékoztatni, viszonttudnivaló, hogy nem egyenes jellem, s aljasságokra is képes.

Mindent megpróbáltam, nem akartam magam körül zűr-zavart kelteni; arra is gondoltam, hogy kitérek, s inkább el-megyek onnan, majd szolgálati úton kértem előnyugdíjazta-tásomat, azonban nem járt eredménnyel. Mindenki megértettea helyzetemet, mégsem segítettek. Persze, ha párttag lennék,biztosan találtak volna rá megoldást…

Nekem pedig nem nyíltan, hanem mások suttogásábólkellett megtudnom, hogy valaki a helyemre pályázik, ráadásula vezetőség tudtával. De engem nem tájékoztattak róla, s

7

amikor előbb a titkárt, majd az elnököt megkérdeztem, hogytudni szeretném, mi ebből az igazság, mindketten letagadták.

Ráadásul testvéreim el akarják adni szüleink balatoni házát. Énpedig olyan szépen elgondoltam: nemsokára, ha nyugdíjbamegyek, időmilliomos leszek, rendbe tenném a házat, a kertet,s a jó időt, a nyarakat felváltva testvéreim családjával ott tölt-hetnénk… Ezért villámként ért a hír. Nem fért a fejembe,apukám verejtékével létrehozott otthonát idegen kézre adni, akiazért fáradozott, hogy mi, gyermekei és unokái élvezhessük aszép balatoni nyarakat… Győzködtek, s képesek voltak mégarra is, hogy eljöttek ide, amikor a bel-osztályon feküdtem, denem látogatni, hanem a családi otthon eladása miatt. Nemtudom elhinni, hogy csak én, és gyermekeim kötődnek annyiraszüleim otthonához. Hihetetlen, megemészthetetlen számomra!

Az egészet megkoronázzák Miklós (férjem) kisded játékai.Sajnos, be kellett látnom, hogy nem egyenes ember. Nem lehethinni a szavaiban, folyton – ahol lehet – átejt, s nem tudhatom,hogy anyagi téren elkövetett ügyei miatt milyen bonyodal-makba keveredhet.

Mindez olyan sok terhet jelentett számomra, már nem bír-tam elviselni, idegeim kimerültek, és ha ismerősökkel találkoz-tam, mint egy kisgyerek – sírva fakadtam. Úgy éreztem, össze-csaptak fejem fölött a hullámok, az izgalmaktól kikészült agyomrom, ezért szántam rá magam, hogy bevonulok a kórház-ba. Előbb a bel-osztályon, majd itt, az idegosztályon próbálnakkikúrálni kétségbeesett helyzetemből.

Mondhatom, rendesen bánnak velem. Mégis, időként még ittis mulatságos dolgok történnek körülöttem. Munkahelyemjelenlegi helyzetére jellemző – inkább úgy mondanám, arra aszellemre, amelyet az új vezető bevezetett – hogy még ide, akórházba is kinyújtják mocskos kezeiket!

Az osztályt egy nő-főorvos vezeti, aki a több részleg vezetőfőorvosának a felesége. Hetenként csak egyszer tartanak fő-orvosi vizitet az osztályon. Amikor néhány napig feküdtem ott,

8

az első nagyvizit alkalmával hozzám a főorvos következőkérdést intézte

– Milyen beosztásban dolgozik a tanácson?– A titkárság vezetője vagyok – válaszoltam neki, miközben

arra gondoltam: miért kíváncsi erre? Általában az érdekli azorvosokat, hogy érzi magát a beteg, s milyen gondjai vannak,stb.

A főorvos válaszom hallatán gyanúsan méregetett a tekinte-tével. Úgy nézett rám a jól megtermett férfi, szinte csodálko-zott. Mintha azt hallotta volna tőlem, hogy Mária Teréziánakvagy Katalin cárnőnek képzelnem magam! Én meg majdnemelnevettem magam, beleértve saját furcsa ábrázatomat is,ugyanis már a kérdés feltétele gyanút keltett bennem.

Hogy jut eszébe, miért érdekli, mit csinálok én a munka-helyemen? – gondolkodtam magamban. Annyira nyilvánvaló-nak találtam, hogy a kórházat „valahonnan eligazították”, ésazt akarják elhitetni az orvosokkal, hogy nekem kényszer-képzeteim vannak, s kitalálom, milyen helyet töltök be amunkahelyemen. Az ügy még a „rendszerváltás előtt történt”.Ugyanis a folyosói suttogás megalapozott tényekre alapult, ésengem osztályvezetői besorolásomból alacsonyabb pozícióbaóhajtanak tenni, s helyemet a főnök saját választottja töltenébe, de úgy, hogy a korábbi feladatokat én lássam el.

Nekem meg csupán az volt a bajom, hogy nem bírom el-viselni a mostani hivatali környezetemet, azt az aljasságot,amit velem szemben elkövetnek. Egyszerűen nem tudok köze-lükben élni! Átvillant az agyamon: ezek – minthogy a főorvo-sokat kinevező szerv a tanácsi testület – képesek hivatásukkalvisszaélve, még arra az aljasságra is, hogy befolyásolják azorvosokat, azt állítva, hogy nekem kényszerképzeteim vannak,mert olyasmit állítok, ami nem valós! Ezek szerint akár azt ishíresztelhetik rólam, hogy bediliztem!

9

Látva a „fő-főorvos” aggodalmasan kétkedő arcát, elmúlt anevethetnékem. Komolyságot erőltetve magamra, benyúltamaz éjjeliszekrény fiókjába, kihúztam onnan a személyi igazol-ványomat, kinyitottam a megfelelő helyen.

Tessék! – és kezébe adtam a nyitott kis piros könyvecskét.Ott van beírva1 a munkahelyem és beosztásom, hivatalosbélyegzővel ellátva! Nem én találtam ki! – Nyomatékkéntujjammal ráböktem a helyre!

Erre aztán a főorvos nézett nagyot, majd összenézett felesé-gével, aki az osztályos orvos tisztséget tölti be, átadta neki azigazolványt, hogy ő is megtekintse.

A főorvosnő a vizit után behívott az irodájába és őszinténfeltárta előttem, hogy „megfelelő vonalon eligazítást kaptak”!No lám, mégis jól következtettem…

Arra kért, ne szóljak erről senkinek, hétvégén, amikor haza-megyek, lehetőleg észrevétlenül járkáljak az utcán (!) ne lássák„onnan”, hogy kiengedtek engem… mert ebből nekik kelle-metlenségük származna!

Mindez megerősített abbéli hitemben, hogy az új főnök aztképzeli, joga van megállapítani azt is, hogy valaki épeszű-e, hanem viseli el a jogtalanságot. Ugyanis csak ezzel tudnákigazolni minősíthetetlenül aljas viselkedésüket és eljárásukat!Engem a Sztálini-idők szokására emlékeztetett, hogy valakit„megrendelésre” akár zárt osztályra lehet küldeni! S mindez,1978-ban megtörténhetne itt, Magyarországon? A gondolatramég jobban megrémültem. Uram Istenem! Micsoda aljas em-berek vennének engem körül ott, ha tovább bírnék dolgozni aközelükben!!!

A kórházi környezet számomra újdonságnak hatott, mivelkorábban nemigen jártam orvosokhoz sem, esetleg akkor, ha agyerekeim megbetegedtek. Most viszont nem akadt másválasztásom, valahogy ki kell böjtölnöm azt a rövid időt, amígnyugdíjba mehetek…

1 Még ma is!

10

A kórházban kedvesen bántak velem, gyakran beszélgettema főorvosnővel és lassan szinte baráti viszony alakult kiközöttünk. Ahogy telt az idő, éreztem – bárhogyan is bántottjelenlegi helyzetem – igenis ki fogok gyógyulni az egészből,mivel távol lehetek bajaim okozóitól. Elhatároztam, hogy nemteszem magam tönkre ilyen aljas lények miatt, akik azt semérdemlik meg, hogy embernek tituláljam őket!

A gyógyszereket be se szedtem, csak gyenge nyugtatót, amielegendőnek bizonyult ahhoz, hogy délután és éjjel jól aludjak.A többi kapszulát egyszerűen lehúztam a WC-kagylóján. Nem-sokára csak a felülvizsgálatokon kellett megjelennem, hogy atáppénzes igazolásokat megkapjam. Úgy éreztem, erős akarat-tal ura vagyok a helyzetnek.

Nemsokára „járó-betegként” vettek betegállományba, mertőszintén feltártam az orvosoknak, hogy munkahelyemen ajelenlegi helyzetet nem bírom elviselni. Otthonról csak felül-vizsgálati napokon kellett megjelennem, hogy a táppénzesigazolásokat megkapjam. Úgy éreztem, erős akarattal uravagyok a helyzetnek, s mostantól fogva újból autót akarokvezetni! Mikor ezt bejelentettem, csodálkozva néztek rám,aztán gratuláltak nekem.

A hátralévő időben bementem a munkahelyemre, úgy érez-tem magam, mintha hűtőszekrénybe raktak volna. S mivelbejelentettem, hogy az új felállásban nem vagyok köteles, ésnem leszek hajlandó elvégezni más helyett a munkát, az irodaiszobámat is áthelyezték, s olyan munkát adtak nekem, mint akimost kezdi a pályafutását. Éreztem, hogy mindig, mindennelszeretnének megszégyeníteni, de nem hagytam magam. Arragondoltam, azzal erősítettem magamat, nemsokára eljön anyugdíjazásom ideje; ezt a kis időt már fél lábon is kibírom.Ahhoz pedig már nincs joguk, hogy azt megakadályozzák.

Azt azonban elhatároztam, hogy jogi úton szerzek magam-nak elégtételt. Hosszú, és unalmas jogi herce-hurca követke-zett. A megyében nem érhettem el célomat – s ezzel már előtteis tisztában voltam, mivel főnökeim keze odáig még elérhetett,

11

ezért a Legfelsőbb Bírósághoz is benyújtottam panaszomat,ahol végre igazságot szolgáltattak nekem. Amikor személyesenjelentem meg az öttagú bíróság legmagasabb fórumán, előttemsem rejtették el csodálkozásukat, hogy milyen helyzetbe hoz-tak a munkahelyemen, s hogy elképzelésüket csak ilyen aljasmódon, egy másik, megbecsült ember meghurcolásával akarjákelérni. Igaz, közben eltelt az idő, s már nem mentem velesokra, de legalább a legfelsőbb szintű igazságszolgáltató szervmondta ki, hogy velem szemben törvénysértést követtek el!

S ekkor – bár nem természetem – mégis kárörömöt éreztemazok iránt, akik mindezt ellenem elkövették. Nem telt elhosszú idő, hogy utódom csak rövid ideig töltötte be az ilymódon megszerzett pozícióját, mivel neki ugródeszkánakkellett egy osztályvezetői besorolás, hogy abból a székbőlmáshol, vezetőállásban el tudjon helyezkedni. Nyílván hamarrájött, hogy ott dolgozni kell, még hozzá nem keveset, hanemsokat. Nem úgy, mint az ő korábbi, lakásügyi előadói beosz-tásában, ahol még egy néhány soros levelet sem tudott meg-fogalmazni úgy, ahogyan kellene. Eszembe jutott az az eset,amikor még a kórházba vonulásom előtt felhívatták a vezetők,és egy szerződést akartak vele elkészíttetni. Csak tébláboltkörülöttem, látszott rajta, mennyire szenved, nem tudta, mitévőlegyen. Akkor már hallottam a sustorgást, hogy a helyemrepályázik, nem ajánlottam föl neki, hogy helyette megírom.Csak azt nem értem: nem látták előre, hogy képtelen lesz be-tölteni azt az állást?

„Kedves” főnökeim pedig megérdemelték ezt a leckét! Demindez engem már nem érdekelt. Az iratokat azonban meg-őriztem, lehet, hogy abból még valami érdekes anyagot összetudok állítani az utókor okulására.

Örökség

PERSZE, NEMCSAK a munkahelyi dolgok miatt készültem ki,hozzájárultak Miklós lehetetlen dolgai, s még a balatoni ház

12

eladása is. Olyan szépen elgondoltam már, hogy nemsokáraidőmilliomos leszek (nyugdíjas), bőven jut időm arra, hogyrendbe tegyem a balatoni házat és környékét, s a jó időt, anyarakat felváltva testvéreim családjával ott tölthetnénk…Arra gondoltam, hogy bankkölcsön igénybevételével a padlás-teret kihasználva, tetőtért húzhatnánk rá, s úgy egyszerre akártöbb család is nyaralhatna. Ezért villámként ért a hír. Nem férta fejembe, hogy édesapánk verejtékével létrehozott otthonátidegen kézre adjuk, aki azért fáradozott, hogy gyermekei,unokái élvezhessék a szép balatoni nyarakat…

A fiúk győzködtek minden oldalról. Nem akartam elhinni,hogy csak én, és az én családom ragaszkodik annyira hozzá.Hihetetlen, megemészthetetlen volt számomra!

A kórház bel-osztályán voltam akkor. Guszti bátyám lányátés vejét orvosként alkalmazták az osztályon, Endre intézte afölvételemet, mert az idegességtől teljesen kikészült a gyom-rom, lefogytam. Még Lombos főnök segítségével én intéztemnekik első állásukat diploma után ide, a kórházba... Gyenge ésrossz állapotban voltam, mikor fölkerestek. Rosszul esett, hogymégis előhozakodtak a ház eladásával, mikor tudták, milyenrosszul érint engem.

Végül nem akartam velük ellenkezni, abban egyeztünk meg,hogy csak akkor járulok hozzá az eladáshoz, ha az általammegjelölt akkori igen magas árat megkapjuk érte. Titokbanarra gondoltam, hogy azt úgysem fogja senki megadni. Detévedtem.

És akkor eszembe jutott a testvéri szeretet. Amikor Vesz-prémben megjelentünk a közjegyzőnél a hagyatéki tárgyalá-son, apukám halála előtti akaratát közöltük, hogy mind anégyen egyenlő arányban örököljünk. Ugyanis nem hagyottvégrendeletet, s mivel Guszti bátyám nem vér szerinti gyerme-ke, csupán anyukám fél tulajdona után örökölhetne, ami nekirosszul esne, ezért eszeltem ki mindezt. Nem tudom, hogy jóltettem-e? Engem akkor a testvéri szeretet vezérelt, de ezt,most, nem viszonozták.

13

Meg kell válnunk Balatontól…

Hiába kötöttem ki magas árat a balatoni ház eladására, sikerültvevőt találni rá. Szomorúan mentem együtt a testvérekkel egybudapesti közjegyzői irodába, az adás-vételi szerződés meg-kötésére és aláírására. Az új tulajdonossal megegyeztünk,mikor megyünk átadni a házat. Gyuri fiammal még előző napodautaztunk, hogy átnézzük és összepakoljuk a holmit. Egy kisteherautót fogadtunk, arra raktuk föl azt a kevés holmit, amit elakartunk hozni. A bútor mind ottmaradt, kivéve a nagy hármasszekrényt. Jobb lett volna azt is otthagyni, mert nem tudtukhová tenni.

Nosztalgiával néztem át és raktam össze szüleim magán-jellegű iratait, a leveleket, fényképeket, emlékeket, a sok kis-regényt, amelyek nagy részét Apukám azon a rozoga kis gépénírta le, amin éppen a leggyakrabban használt betű (e betű)letört, és mind kézzel pótolta a betűhiányokat. Egy egész kisbőrönd megtelt az írásaival. Szerencsére megtaláltam az egyet-len régi verseskötetét is.2 Sajnos az Ördög távírója nincs a kis-regények között, pedig annyira emlékszem rá, milyen érdekesa témája és az egész írás. A regényben apám szinte a jövőbelát. Egy szerelmes pár (a férfi mérnök) történetét írja le, egyszerkezetet alkot, annak segítségével állandó összeköttetésbenlehet szerelmével, és láthatják egymást. Mai világban mindezmár nem csoda, de akkor mindenki arra gondolt, hogy mindeza fantázia szüleménye.

Hideg őszi napon érkeztek meg az új tulajdonosok, bent alakásban is fáztunk, be kellett fűtenünk, de én belül, a szívem-lelkem nem azért didergett, hanem attól, hogy meg kell válniszüleim otthonától. Az emlékeket, a holmit, amit elhoztunk,megosztottam a család többi tagjával, azonban az edényeket,ágyneműt, sok mindent otthagytunk az új tulajdonosnak.

2 Amit évekkel később, mikor számítógéphez jutottam, leírtam, és kinyom-tatva elküldtem testvéreimnek és gyermekeimnek.

14

Autó az örökségből

Befejeződött az örökösödési ügy, megkaptam a nekem járórészt, ami egy budapesti bankban helyeztem el. Az örökségetháromfelé osztottam. A két nagyobb gyermekemnek pótoltama lakásszerzéshez, a harmadik részt magamnak tartottam meg.A megtakarított pénzemet kipótoltam az örökségből, és megvá-sároltam egy használt kocsit, egy fehér Wartburgot. Még így ismaradt tartalék, amit a saját lakásunk megvételére tettem félre.

Arra gondoltam, hogy férjem ígéreteire hiába várok, akkorsosem lesz autónk. Ugyanúgy, mint a budapesti lakáscserék éslakásproblémák ügyében eddig tett ígéreteiből még semmi nemvált valóra. Beteges ígérgető. Ha nem volna olyan nyomorult,ha nem volna annyi egészségi problémája, már rég’ kitettemvolna a szűrét. De mindig megsajnálom. Hova megy, mi leszvele, sehol sincs otthona… Csak az a baj, hogy engem nemsajnál senki…

Ha mindazt látná az ember, hogy miket kell átélnie az élet-ben, százszor is meggondolná, kivel köti össze az életét. Ma-gam sem akarom elhinni, hogy másodszorra is így megjártamvalakivel. Inkább maradtam volna továbbra is egyedül, hiszentíz éven át milyen jól megvoltam egyedülállóként…

Idegsebészeti Tudományos Intézetnél

1978. december l.

AMIKOR VALAKINEK a gondjai összetorlódnak, ha már nemtalál belőle kiutat, egyszerre váratlanul megoldódik minden;Ezt magamon tapasztaltam életem folyamán. Lányom se jött kia férjemmel, meg akart szabadulni Misikétől, a féltékenyudvarlójától is, – s végül nem kellett elvállalnia egy olyan elő-léptetést a munkahelyén, ami neki nem tetszett.

Nem állt nehéz döntés előtt, mikor állásajánlatot kapott aBudapesti Idegsebészet Tudományos Intézetnél, ráadásulelőnyösebb fizetési feltételekkel, mint amennyit itt kapott.

15

Egyelőre a Dózsa György út elején levő szállóban kapottegy icipici szobát, ahol alig fér be valami. Elvittük a leg-szükségesebb holmiját, sikerült berendezkednie. Valóban ara-nyos, lakályos volt az a szűk hely, olyan, mint egy szekrény.Az ajtóra szabtunk-varrtunk zsebes vásznat, az apróság abbakerült. Mindig jó ötletei támadtak itthon is, ha a lakásban ren-dezkedtünk. A szálló gondnoknője külön megdicsérte, mikormeglátogattam, azt mondta, hogy olyan lakályos szoba nincstöbb az egész épületben, mint az övé.3

Katica Budapesten

Több időt fordíthatok gyermekeimre, mióta nyugdíjba kerül-tem; Miklóst gyakran viszem kocsival kiszállásokra, s amikorBudapesten járunk, meglátogatom őket. Lányom szereti az újmunkahelyét, csak azt a pici szobáját nehéz megszoknia.

Évek során a legnehezebb időkben is mindig vásároltamkönyveket; elég szép könyvtáram van. Gyermekeim is otthonkiskoruktól fogva megfigyelhették, hogy szabadidőben olvasok,ők is követték ezt a szokásomat. Nem messze a klinikától, ahollányom dolgozik, a villamosmegálló melletti téren egy könyv-pavilont fedezett föl, ott szokott olvasnivalót vásárolni magának.Megismerkedett a fiúval, aki fenntartja a pavilont. Úgy vettemészre, mintha megtetszettek volna egymásnak, mert már nemegyszer emlegette előttem. Férjemmel arrafelé vitt az utunk,megálltunk az autóval. Nem mondhatnám, hogy egy atléta ter-metű az illető, sőt, külsőleg eléggé elhanyagoltnak tűnik, igaz,ráadásul nekem eddig sem nyerte el a tetszésemet, aki kecske-szakállat visel, pláne, ha azt nem is gondozza. Ennek ellenéresemmi kivetnivalót nem látok abban, ha szimpatikusak egy-másnak, kiértékelik az olvasott könyveket, vagy ha néha együttelmennek egy kiállításra, vagy egy büfében együtt vacsoráznak.

3 Azóta is Budapesten él – most már két majdnem felnőtt gyermekeivel – azén lányom, és ugyanazon a helyen végzi nehéz munkával járó egészségügyifeladatát.

16

Ági hívott

MENYEM ARRA KÉRT, menjek hozzájuk, valami nagy gondjukvan. Nem tudtam elképzelni, mi az, amiért hív, s nem mondjael telefonon. Persze, amint tehettem, mentem. Gyógyszert kellszednie a pajzsmirigytúltengésének gyógyítására, s közbenmásállapotba került. Beszélt az orvosával, aki közölte vele,hogy nem tarthatja meg a babát, hiába szeretné. Nagyon meg-viselte a dolog, Gyurit is bántotta, ő nagyon szeretett volnamég egy kislányt. Lénárd már lassan három éves lesz, éppenjókor jönne egy kistestvér. Én is nagyon sajnáltam őket, de hanem lehet, nincs más megoldás. Ági kért, ne szóljak a mamá-jának, nem meri megmondani neki, mire készül. Ezt meg-ígértem, és ottmaradtam náluk néhány napra, hogy Lénárdravigyázzak.

Attilát sorozzák

1979. január 17.

Megkaptuk az értesítést. Hihetetlen, de Attila már 18 éves,elérte azt a kort, amikor sorozásra hívják a fiúkat.

„Kedves Buday Elvtárs! Önt a Magyar Népköztársaság törvényeiszerint ebben az évben katonai nyilvántartásba vesszük… A hon-védelmi miniszter utasítása Önt adatlap kitöltésére kötelezi…” stb.

Azon gondolkoztam, most tulajdonképpen kit soroznak?Szegény, beteg gyermekemet? Sajnos, őt nem lehet. Pedigtalán ő az egyedüli az egész kis hazánkban, aki örülne annak,hogy hamarosan katonaruhába bújhat. Mióta testvére katona-viselt lett, attól az időtől fogva állandóan azt mondja: „Én iskatona leszek!”

Ha őt nem lehet sorozni, az lenne logikus, ha apja intéznéezeket a férfias dolgokat, de ő rá sem néz, és már 14 éve nemtartja vele a kapcsolatot. Utolsó bírósági beadványában meg-

17

tagadta a fiát, pedig a három gyermekem közül leginkább őhasonlít rá.

Akkor pedig ki mást lehet most sorozni, mint engem, azanyját, aki az ügyeit intézi helyette.

Ezért aztán leültem, kitöltöttem az adatlapot, majd postáraadtam. Megjegyzésben közöltem a betegségét.

Gondoltam, ezzel lezártam az ügyét. De tévedtem.Ugyanis annak rendje-módja szerint tavasszal megkaptuk a

sorozási parancsot. Mit tehettem? Együtt indultam Attilávalsorozásra. Eddig még úgyse’ történt velem ilyesmi.

Ott álltam a sok behívott, csupaszra vetkőzött fiúk, katonákközött, az orvosi bizottság előtt. Még jó, hogy nekem nemkellett levetkőznöm.

Aztán ez is elmúlt, kibírtam!

Összeházasodnak?

Úgy vettem észre, hogy Katica ismerkedése a fiúval komollyávált. Vagy talán nagyon unja a jelenlegi kis madárfészket, ahollakik? Egyre komolyodik a helyzet, s elhatározták, hogyösszekötik az életüket.

De mit tehetek én, ha nem tetszik a választottja? Nem sokat.Az én szüleimnek sem (és testvéreimnek sem) tetszett az énválasztottam. Ha szólnék ellene, az lenne a baj, ha megjegyzésnélkül hagyom… az is. Ki tudhatná előre, hogyan alakul azéletük? Az mindenképpen tetszik, hogy mindketten egy véle-ményen vannak abban, hogy föltétlenül önálló lakásban akar-nak lakni. Máris több helyen érdeklődtek.

A fiú családja rokonainak a Duna-parton, Ráckeve mellettvolt egy nyaralója, oda jártak le hétvégeken, már mi is voltunkott. Családja egyszerű munkáscsalád. A mamájával ott ismer-kedtem meg; jólelkű, csendes asszony. Azonban a papát csakhallomásból ismerem, akiről viszont az hírlik, hogy valóságosvadember, türelmetlen és durva.

18

Abban a kérdésben egyetértek velük, ha össze akarják kötniaz életüket, akkor jobb, ha minél előbb összeházasodnak, merta nélkül lakásügyben – illetékes helyen szóba se állnak velük.Annyi pénzük pedig nincs, amiből készpénzért vásárolhat-nának egyet. Katica tehát odaköltözött, és kitűzték az esküvőnapját.

Lányom esküvője

1981. június 13.

ISMÉT ESKÜVŐRE KÉSZÜLÜNK. Neki se hozott szerencsét a13-as szám! Kati meghívta barátnőjét Ancicát, aki egyben amenyem nővére, természetesen férjestől; Laci lett a tanúja. Mihárman mentünk: Attila, Miklós és én. A kocsit jól megpa-koltuk. Az étel-ital és a tortán kívül vittünk étkészletet, edényt,terítéket, ágyneműt, ajándékokat, mindazt, amiben előre meg-egyeztünk.

Az esküvő a XI. kerület, Bartók Béla úti házasságkötő-teremben zajlott szép, ünnepélyes keretek között. Kánikulaihőség volt, mikor kiléptünk az esküvőről. Én is sofőrködtem,így a hosszú sötétkék ruhámban majd’ begyulladtam, mikor adéli órákban a kocsi-karaván elindult Ráckeve felé.

A fiatalok úgy döntöttek, hogy a Duna-parti nyaraló kert-jében tarják a vendégek fogadását. Ott legalább összeismer-kedik a két család. Azt mondták, hogy a költségeket ők állják,mert mindketten felnőttek, állásban vannak, nem akarjákterhelni a családot, csupán némi segítséget vesznek igénybe alebonyolításhoz.

Már előre szereztek sátrakat, külön minden házaspárnak,azokat előre felállították. Az ételeket részben ott fogjuk el-készíteni (például a gulyást), másrészt magunkkal visszük. Anászasszony vállalta a Stefánia-sült elkészítését, én a két nagytepsi zserbó-szeletet, Katica kedvenc süteményét vittem ma-gammal. Otthon sütöttem meg a háromemeletes tornyos-tortalapjait, elkészítettem és lábasban viszem hozzá a krémet. A

19

helyszínen állítom össze a különleges menyasszonyi tortát,amelyet anyuka különleges receptje szerint sütöttem.

Kicsit furcsálltam, hogy Béla idősebb nővére a családjávalnem jött a szertartásra, ők a nyaraló kertjében várták a nász-népet. A nagy meleg miatt alig vártam, hogy megérkezzünk, ésátöltözzem a kempingezéshez. Az autóból kiszállva a pakolástrábíztam Miklósra és Attilára, csak a ruhámat vettem elő ésgyorsan bebújtam a legközelebbi sátorba, hogy átöltözzem.

Már kezdtem magamról leszedni a ruhát, mikor berobbanegy koravén szikár nő (utána tájékoztattak, hogy Béla idősebbnővére), se köszönés, se bemutatkozás, csak gorombán rámszól, hogy: „Ez a mi sátrunk!”

– Ó bocsánat, csak átöltözöm, és már itt se vagyok! Nemfoglalom el senki sátrát, – szabadkoztam. Ez a hangnem aztán„rokonságunk” következő idején is jellemző volt rá, még jó,hogy ritkán találkoztam vele. Később megtudtam, hogy ő márilyen modortalan mindenkihez!

Túltettem magam a dolgon, nem is említettem senkinek,nem akartam rontani a hangulatot. Gyorsan kerestem egycsendes helyet, ahol a tortát összeállíthatom, és a süteménytfölszeletelem.

Közben főtt a gulyás, a kerti fák alatt, rögtönzött asztaloknáltálaltunk és jó étvággyal fogyasztotta el a társaság. Kellemesvolt kint a szabad levegőn, fák alatt, majdnem mindenki fürdő-ruhát vett magára. Utána következett a Stefánia-szelet, majdközbeszúrva az italokat, terítékre került a földíszített torta,nagy tetszést aratva. Délutáni pihenés közben vészesen fogyotta nagy adag zserbó.

Este szalonnasütést rendeztek, közben társalogva telt az idő.Bent a faház is tele volt fekhelyekkel, meg a sátrak, minden-

kinek jutott éjjeli szálláshelye.Ekképpen, kellemesen zajlott le Katicám szabadtéri eskü-

vője. Bár a további életében is csak ennyi zavaró körülménnyeltalálkozott volna.

20

Másnap reggel a vendégek nagy része hazaszállingózott,dél-felé mi is fölkerekedtünk. A fiatal pár beutalóval Balatonmellett, Béla-telepen kapott üdülőjegyet, oda mentek nászútra.

Utána mindenki ment a maga útjára, akár csak én annak-idején. Katica a leányszállóba, Béla meg haza, a mamához. Ígykezdődött az életük, s egy ideig külön éltek. Később sikerültnekik Katica egyik kolléganőjétől a Rózsadombon inkább nya-ralónak épült lakást kibérelni, ahol egy telet átfagyoskodtak.Gyönyörű helyen volt, de a hideg beálltával átjárta a szél, ezértkifűthetetlen.

Lakás után jár…

Katicát pedig a hivatalokban nem sok sikerrel kecsegtették.Telt-múlt az idő, a nyári lakban nagyon fáztak már, messze isesett mindkettőjüknek a munkahelytől, ezért úgy döntöttek,hogy leköltöznek Béla mamájához.

Mennyit kellett tűrnie, főleg abban az időben, amíg együttkellett élnie a családdal! Én is elkövettem azt a hibát, amitelkerülhettem volna. Saját hibámból okulva beláttam, nemhelyes valami nagy demokratikus nézetre nevelni a gyerekeket.Én is azt hallottam otthon, s mindenütt hogy nem szabad senkitlenézni, mert minden ember egyforma… Csak azt felejtettékbelém nevelni (és ugyanúgy adtam tovább), hogy ez nemérvényes a házasságra!

Csak most látom, már jóval később, hogy mindnyájan ugyan-abba a hibába estünk. Ha két végletből, más-más nevelésielvekkel induló családból származó emberek kerülnek össze,nagyon ritkán végződik jól az a házasság. A más nézetekbőlérkeznek olyan elviselhetetlen szokások, amelyek megmérge-zik az együttlétet. Van, akinek nem számít, hogyan kell gusz-tusosan enni, hogy illik öltözködni, társalogni, viselkedni em-berek között, társaságban. A másikat viszont nagyon zavarja,ha a párja, szerető társa nem ismeri, nem értékeli ezeket az

21

általános szabályokat. Ha nem is mindig, de leggyakrabbanezek a gondok okozzák az elhidegülést egymástól.

Míg korábban kinevettem, naivnak tartottam azt a régimódielvet, hogy házasodni suba-subával, guba-gubával kell, mostmár azt mondom, hogy sok igazságot rejt magában ez a régibölcsesség. Nagyon sajnáltam Katicát. Eszembe jutott az énszenvedésem, anyósom szárnyai alatt, nemcsak tőle, hanemcsaládjának többi tagjától is.

Közben ígéretet kaptak arra, hogy kapnak engedélyt emelet-ráépítésre. Járták az utcákat, amelyek szóba jöhettek.

Autózunk…

AZT IGAZÁN nem mondhatnám, hogy könnyű dolgom Miklósmellett autót vezetni. Budapesten én is eligazodtam egyedül,de inkább gyalogosan. Autóval kicsit nehezebb annyi feléfigyelnem a nagy forgalomban. Ilyenkor jó volt férjem helyiismerete, csak az okozott gondot, hogy mindig ő akart diri-gálni, de ő csupán a célt tartotta szem előtt, nem a forgalmat ésa lehetőségeket. Ebből aztán néha fura dolgok sültek ki.

Lányom látogatóba jött hozzánk. Mindketten még kezdőautósok voltunk. Ő nemsokára utánam vizsgázott, – annyivalelőnyt élvezett velem szemben, hogy a fővárosban, én vidékentanultam vezetni, – ezen kívül ő ügyesebb, én kicsit bátrabbnakbizonyultam nála.

Elhatároztuk, hogy a fehér Wartburggal (Warbicsekkel) azországúton gyakoroljuk a vezetést. Szabadságát itthon töltötte,én dolgoztam. Attól félt, egyedül hogy jön ki a garázsból, és azalig fél kilométer távolságra eső irodáig – hogy jut el egyma-gában? Megnyugtattam, hogy a folyópart melletti csendes útontalán nem is találkozik gépkocsival, ezért jöjjön csak bátranelém! A megbeszélt időben a nyitott ablaknál hallom a jelzését– mivel a parkoló épp’ ott volt – tehát épségben idetalált.

22

E csöndes délután – munkaidő végeztével – ketten nekivág-tunk csak úgy, cél nélkül, hogy tegyünk néhány kilométertvároson kívül. Átvettem tőle a volánt, majd hazafelé ő vezet.Kiérve a városból, járművel alig találkoztunk. Csupán az voltszámunkra a bökkenő, hol fogunk visszafordulni? Már elhagy-tunk egy, majd a következő falut is. Többször meg akartunkfordulni, de mindig akkor vettük észre a lehetőséget (pl. egybekötő utat), mikor már elhaladtunk mellette. Kétjegyű szám-mal jelzett úton mégsem akartunk Y-fordulóval bajlódni – mégútakadályt idéznénk elő, amíg sikerrel megfordulnánk! Meg-tettünk 25 kilométert, még mindig nem találtunk alkalmashelyet. Azzal vigasztaltam lányomat: nem baj, ha addig nem is,Budapesten, a Nagykörúton (fordulás nélkül) vissza tudunkkanyarodni! Rétság előtt az országhatár felé vezető út elejénterjedelmes parkoló van. Végre! Befordultam, leálltunk. Azóriási izgalmat kipihentük, majd átadtam a volánt lányomnakés indultunk hazafelé, otthon minden baj nélkül beálltunk agarázsba, de ez utóbbi feladatot már én végeztem el. Ugyaniskeskeny a hely garázsunk előtt, nem lehet egyenesen bejutni,mivel a garázskapu sokkal keskenyebb, mint az elő garázsunkévolt az Ipoly-parton. Ráadásul itt, az egyik oldalfalnál végigpolcok állnak, szűk a hely, kiszálláshoz a kocsi ajtaját csakbalról lehet kinyitni.

Kerültem már olyan helyzetbe, hogy alig bírtam kijutni agarázsból. Ugyanis előtte nem én álltam be előremenetben, akormány sem állt a megszokott helyzetben. Ezért amikor las-san elindítottam az autót, s kezdtem vele farolni, éreztem, hogybaj lesz, mert a jobb hátsó részével már súroltam a fémpolcot.Elöl semmi hely, nem tudtam mit tenni, leállítottam a motort, skinéztem, kitől kérhetek segítséget? A közeli garázs autó-szerelőjével találkoztam, őt kértem meg, próbáljon kimenteni agarázsból. Sikerült, de neki se könnyen, s bizony az új gép-kocsin csúnya horzsolások keletkeztek.

23

Én is csak több gyakorlás után értem el, hogy simán bejus-sak. Később aztán már mások elismerését is kiérdemeltem,akik kisebb kocsival nálam is többet bajlódtak, – míg én –hosszú Wartburgommal könnyedén vettem az akadályt. Nos, alányom ezt tudva, most nem akart bemenni vele, ezért vettemát a kormányt e művelet végrehajtásához.

Budapesten autózva haladtunk a zsúfolt, többsávos Rákócziúton, mikor megszólal férjuram, hogy térjek át a szélső sávba,mert ott jobbra fordulunk. Kitettem az irányjelzőt, de csakhömpölygött a sok kocsi, egyik se adott elsőbbséget, maradtamhát a helyemen. Aférjem meg: –mondtam, hogyfordulnunk kell,miért nem mentélát a másik sávba?Mire én csendesenmegjegyeztem: –Máskor hamarabbszólj, mert csakazért, ha bekap-csolom az irány-jelzőt, az én ked-vemért Budapestforgalmát nemfogják leállítani!

Másik alkalommalegyütt utaztunk alányommal. Az útvégén fülembesúgta: Anyukám! Miklóssal utazni… kész életveszély! Jó ideg-rendszered van, hogy a hisztijét kibírod, én – helyedben – márrég’ kilöktem volna az autóból.

Warbicsek – a fehér Wartburgunk

24

Találkozásom a lovakkal. – Egy verőfényes tavaszivasárnap Warbicsekkel indultunk útnak, szülőfalumba akartamlátogatni. Eleinte még ráhagytam a férjemre, válassza kitérképen az útvonalat. Jobb is, ha elfoglalja magát, velemkevesebbet foglalkozik. Ő azonban csak a „toronyirányt” nézi,nem az út minőségét, és késve jelzi, ha kanyarodni kell. Mostis Nógrád megye erdős-hegyes, árkon-bokron keresztül vezető,kanyargós útjait választotta. Igaz, szép tájon, hűs erdőkönkeresztül autóztunk, de kegyetlen rossz minőségű keskenyúton: hol erős magaslatokra föl, hol meredek lejtőkön le,néhány kilométer távolságon belül apró falvakon át, aholnemcsak az emberek, de tehenek, tyúkok, kutyák épségérekellett vigyázni. Ezért sem üzemanyaggal, se idővel nem taka-rékoskodtunk. Amikor végre kiértünk a 21-es útra, mindjártkönnyebb volt vezetni. A gyér forgalmat kihasználva, négyes-be kapcsoltam, élveztem a sebességet. Egyszer csak rámszól: –itt, itt fordulj balra!

Igen ám, de az itt, máris itt volt! Indexeltem, próbáltamfékezni, hátha be tudom venni az éles kanyart. Azonban ilyensebességgel – nem kellő rutinnal – nem sikerült az útontartanom az autót. Ezer szerencse, hogy a kanyaron túl igensekély árok húzódott, a jobb első kerékkel becsúsztam oda. Aztse tudtam hirtelen, hogy ilyen helyzetben nem szabad azonnalellenkező irány felé kormányozni –, de én azt tettem. A hir-telen kormányzás miatt ismét az úton találtam magam, átlépvea felező vonalat. S jaj, nekem! – éppen akkor jön szembe egyparasztszekér, vasárnap lévén megrakva hat részeggel, akikhangosan kurjongatva, vészesen közeledtek felénk. Figyelmemrájuk szegeződött, s bár fékeztem, mégsem tudtam elkerülni azütközést.

Rettenetes csattanás után amint kinyitom a szemem, a két lóa hátsó lábain áll, első lábaik ott kalimpálnak fölöttünk alevegőben… számomra mérhetetlenül hosszú ideig, pedigmindez pillanatok alatt zajlott le. Behunytam a szemem,gondoltam: itt már nincs mit tenni. Az történt ugyanis, hogy én

25

az ijedtségtől –, ők a meglepetéstől, – na, meg az ital hatására– nem álltunk hivatásunk magaslatán. Az egész társaságbancsak a lovak uralták a helyzetet! Ösztönösen érezték, mit kell,vagyis mit nem szabad tenni! Még gyermekkoromban apukátólhallottam, hogy a ló intelligenciája annyira terjed, hasonlóhelyzetben nem lép rá emberre. Ez most beigazolódott. Alovak ugyanis tőlünk ellenkező irányba, az úttest szélérerántották a rudat, meg a szekeret, részeg utasaival együtt, –ezért nem zuhantak ránk.

Kezdtem kicsit magamhoz térni, körülnéztem: Alig hittemel, de se nekem, se férjemnek semmi bajunk! Az ütközés csakaz autót állította meg. Leállítottam a motort, miközben aszekeresek kerültek az ellenkező oldalon húzódó árokba.Gyorsan kiszálltam az autóból, odamentem hozzájuk, akikszép sorban leugráltak a szekérről – mindnyájunk szeren-cséjére, a sekély árokba, – az ijedtségen túl teljes épségben.

Kicsit később a fogat vezetője amolyan igazi nógrádikanyargós káromkodásba kezdett, hogy tönkrement a kocsija!Ami ugyan nem volt igaz, később derült ki, hogy csupán a rúdkissé megrepedt, amivel minden baj nélkül haza tudtak menni.Magamban hálát adtam a Teremtőnek, hogy mindenki épség-ben megúszta.

Mivel a fogat vezetője ravasz észjárásával kezdte fájlalni afejét, majd végtagjait, fölajánlottam – ha nem tudunk meg-egyezni, hogy a CASCO alapján minden kárukat megtérítsem– akkor a szemben levő major telefonján helyszínelő rendőrö-ket hívok. Abban az időben a KRESZ szerint ötvenezer forintfölötti anyagi kár, vagy komolyabb sérülés esetén tettékkötelező a helyszínelést. Azt hiszem, mindnyájan jobban jár-tunk volna, ha ebben maradunk. A helyszínelő rendőr udva-riassága ellenére, nem úsztuk meg büntetés nélkül. A motor-házat megnyomta a fogat rúdja, magam nem boldogultam vele,a rendőr segített beindítani az autót. Aztán rokkant járművemetvalahogy lépésben elvezéreltem egy közeli gyárig. Arra kértemaz őröket, hogy a zárt udvarban hagyhassam a kocsit. Segít-

26

séget adtak, mi pedig a legközelebbi autóbusz-megállóhozgyalogoltunk, s onnan előbb Salgótarjánba, majd átszállva,hazajöttünk.

Másnap a szerelővel együtt magam mentem az autóért, akipercek alatt elsősegélyt nyújtott a sérült autónak. Én pedig –hogy ne fájjon szegény Warbicseknek, – nyugodt tempóban,lassan-döcögve értem haza, illetőleg egyenesen a szerelő-műhelybe. Egy hét alatt rendbe tették, olyan volt, mint újkorában.

Kollégáim azon csodálkoztak, hogy mertem karambol utánmásnap hazavezetni az autót, – ráadásul még ezután – nemfélek beülni a kocsiba! Nekem ilyesmi meg se fordult afejemben. De az a statisztika, amit akkor nemrég’ olvastam,bizony többször eszembe jutott: az, hogy új vezetők közülsokan az első két évben karamboloznak. Nos, én is közéjüktartozom. Azt a tanulságot azonban levontam, hogy kicsitcsökkentettem a sebességen, mert nagyon merészen hajtottamaddig. Óvatosabb lettem, s főleg férjem jelzéseire jobbanfigyeltem – olyan értelemben, hogy nem kell mindig ráhallgatnom! Most is jobb lett volna egyenesen továbbmenni, ésalkalmas helyen visszafordulva, lassú tempóban közelítenimeg az éles kanyart.

A fogat vezetője jelentkezett Pásztón a kórházban, aholmegvizsgálták. Mikor fölkerestem, érdeklődésemre az orvosazt mondta, semmi baja nem történt az illetőnek, – amineknagyon örültem. Az volt a véleménye, hogy valami hasznotakart húzni a dologból. Őt megbírságolták ittas vezetésért,tőlem meg a felezővonal átlépése miatt 3 hónapra bevonták avezetői engedélyemet. Fellebbezésem alapján felére csökken-tették az időt.4

4 Több évtizedes vezetésem során nem karamboloztam, de néhány gyakorlottvezető többször okozott kárt az általam vezetett autókban. Ezekről a kalan-dokról is beszámolok.

27

Kalandok a Wartburggal

EGY ALKALOMMAL Vác után Rátót felé kanyarodtunk. Akkoréppen azzal áltatott Miklós, hogy ott földeket parcelláznak.Szép hely, jó lenne venni egy telket, mondja, aztán majdépíttetünk oda egy nyaralót. Akkor még néha hittem neki.

A falu végefelé meg kellett fordulnom, ezért egy keskenyhídon álltam meg. Ő kiszállt, hogy majd segít. Jó. Megáll,idegesen mond valamit, össze-vissza gesztikulál a kezével,eszébe se jut, hogy a motor zúgása miatt egy szót se lehethallani a kocsiban, a jelzései pedig érthetetlenek. Ugyanis nemazt tette, amit mások, ha segíteni akarnak valakinek, hogyérthető mozdulatokkal jelzik, szabad-e az út. Most is begurult,mert sosem bírja elviselni, ha én másik irány felé kanyarodomfordulás miatt, mint ahogyan ő eldönti magában. Most is eztörtént, begurult… Na, gondoltam magamban, most rádijesztek!

Gyorsan megfordultam, barátságos mosollyal integettemneki, aztán gyorsba kapcsolva, elszáguldottam mellette, ott-hagytam a hídon, a visszapillantóból láttam, még mindig hado-nászik a karjával.

Jó messzire igyekeztem tőle, hogy megijesszem. Kicsit mégmegálltam, várakoztam, s csak aztán indultam visszafelé, hogyfölvegyem. Most már lecsendesedve nézett körül, és várako-zott…

Fölvettem. Akkor komolyan figyelmeztettem, hogy énvagyok a kocsi vezetője, nekem kell eldöntenem, nem pedigneki, hogy jobbra vagy balra forduljak, és ha ilyen jeleneteketrendez, legközelebb, vissza se megyek érte. Ugyanis nem aztteszi, amit mások, ha valakinek segíteni akarnak, hogy érthetőjelbeszéddel mutatják, hogy szabad az út, hanem csak össze-vissza gesztikulál a kezével, közben hangosan morog vala-mit… Arra nem gondol, hogy én a motor zajától egy szavát seértem.

28

Takarmányrépák potyognak az útra. Ez is egy kaland, deakkor nem Miklós ült mellettem, hanem egy kolléganőm éskorábbi szomszédom. Ősz elején, betakarítás idején, együtt jöt-tünk valahonnan hazafelé Rétság felől. Érsekvadkert előtt egyteherautó kifordult elénk a dűlőútról, nagy rakományával. Mégjó, hogy nem ütköztem vele. Ballag előttem olyan 25 km-es„sebességgel”, komótosan, végig a faluban, onnan kiérve is,hasonló tempóban. Eszébe se jutott kicsit lehúzódni jobbra,hogy el tudjak menni mellette, hanem továbbra is tartotta„nagy sebességét”. Én igyekeztem többször elhagyni a lassújárművet – sikertelenül. Főleg azért, mert folyamatosan az útrapotyogtatta rakományát: takarmányrépák röpködtek szerteszételém az útra. Sokáig nem tudtam megelőzni, ugyanis hol szem-ben jött valami, hol egy kanyar következett, hiába próbál-koztam, ő pedig még mindig nem húzódott le. Utánunk egypiros Lada jött. Láttam, hogy annak vezetője is szeretne előzni.Végre, amikor egy olyan helyre értem, ahol jól be lehetett látnia szemben levő sávot, irányt jeleztem, és ahogy a rozogaWartburgommal lehetett, igyekeztem megelőzni a lassú jár-művet. Mikor visszatértem a helyemre, megelőzött a pirosLada.

Alig haladunk néhány kilométert, egy lejtőn látom, hogy aLadából kiszáll egy civil, s tárcsával integet, hogy álljak meg.Mit akarhat tőlem? – gondoltam magamban, majd megállok.Azt mondja, hogy ő rendőr, és én szabálytalanságot követtemel. Úgy-e, tudom mit? – kérdezi tőlem. Összenézek a kolléga-nőmmel, nem értettük a helyzetet, mert bizony én semmiféleszabálytalanságról nem tudok, az utasom se. Amíg engemföltart, megérkezett a teherautó is, amit végre meg tudtunkelőzni. Azt is megállítja, és igyekezett meggyőzni arról, bizo-nyítsa azt, hogy én szabálytalanul előztem. Akkor pedig énbeleszóltam: ha arról van szó, inkább ő szabálytalankodottazzal, hogy a középvonal mellett haladt, s akadályozta a for-galmat, meg veszélyeztette az utána haladókat a teherszállít-mányáról az útra potyogtatott rakományával. Szegény sofőr

29

nagyon megijedt, sajnáltam is ezért. Azt hitte, hogy őt akarjamegbüntetni a rendőr.

Érdeklődésemre megtudtam, hogy az illető, aki leállított, arendőrség sofőrje, s ha kisembernek hatalmat adnak, akkorfitogtatni akarja a hatalmát. Azt sérelmezte ugyanis, hogy őknem tudtak megelőzni egy Wartburgot, ráadásul, amelyet egynő vezetett! Egekbe kiáltó bűncselekmény! Holott nem énakadályoztam az előrejutását.

Mikor végre tovább indultunk, az utasommal kiértékeltük,aki akkor már legalább 20 éve vezetett, azt mondta, hogy telje-sen szabályosan előztem, ő szólt volna, ha nem így lenne. Nos,a kis Niemann mégis följelentést tett, s szabálysértés miattbeidéztek. Ráadásul azt állította a följelentésben, hogy én aWartburgommal kilőttem a lassú jármű mögül, s a szembenközeledő, telt autóbusz utasait is „veszélyeztettem” azelőzéssel! Szegény öreg Warbicsek, hogy örülhetett ennek adicséretnek, hiszen hogy tudna ő amolyan sportosan kilőni,mikor örül, hogy csendes tempóban ballaghat az úton. Az igaz,hogy megfelelő távolságra közeledett egy autóbusz velemszemben, de mikor egymás mellé értünk, én a saját sávombanhaladtam, s a telt autóbuszban alig ülhettek ketten-hárman,mert én is megnéztem, ugyanis volt rá időm bőven, nem kellettizgulnom azért, hogy rendesen visszasoroljak a sávomba. Dehát, aki ekkora hatalommal bír, miért ne túlozzon egy kicsitlegalább (vagy inkább mindenben)?

Elmondtam mindent a rendőrtisztnek, aki a tárgyalást vezet-te úgy, ahogyan történt, s kértem, idézzék be az utasomat istanúnak. Az illető rámnézett, amikor elmondtam a vélemé-nyemet, hogy a rendőr férfiasságát leginkább az bántotta, hogynem ő előzhetett először! De hát a KRESZ szerint én voltamjogosult, mert utánam haladt.

Mit ad Isten? Megjegyezte a rendőrtiszt, hogy nem elsőesete „kollégájának”, már több ízben túllőtt a célon. Mégismegbírságoltak, mivel képes volt a túlbuzgó kisrendőr arra is,

30

hogy elment megkeresni az autóbusz sofőrjét, akivel aláíratottvalamit.

A férjem is elment a szembe jövő busz-vezető lakására, akia következőket mondta: „Igen, emlékszem az esetre. Hajnal-ban csöngettek, én aludtam, mert előző este későn érkeztemhaza. Azt mondja a feleségem. Egy rendőr keres. Én megijed-tem. Mit akarhat? Bejön, s elmondja az esetet. Akkor úgy meg-örültem, hogy nem engem jelentettek föl – mert annyit megyek,mindig akadhat valami csekélység, ami nem tetszik valamelyikrendőrnek – hogy aláírtam az előre leírt papírt, amit elém tett.Azt se tudtam, mi van rajta.”

Ráadásul még a teherautó sofőrjét is megkereste a falujában,s aláíratta vele a szintén előre összeállított tanúvallomást! Ő isannak örült, hogy másról van szó, s nem őt vonták felelős-ségre, amiért az útra potyogtatta a szállítmányát… A rendőr-sofőr pedig dúskált a tanúkban, mivel a kocsiban háromrendőrt fuvarozott, nekem sajnos, csak egy tanúm akadt, aztsem idézték be. Mégis megbírságoltak egy csekély összeggel,de annak a felét elengedték másodfokon, mivel nem láttákmegalapozottnak a följelentést.

Nyugdíjba megyek

DECEMBER KÖZEPÉN üzenetet kaptam, hogy várnak a főnök-ségen. Kérelmemre elfogadták a nyugdíjazásomat. Fölaján-lották, hogy a meglevő szabadságomat pénzben megválthatom,a további napokat nem kell benn töltenem, kapok egy bizonyosösszeget, és 1980. december 30-i hatállyal nyugdíjba mehetek.

Végre! Ujjongva mentem vissza a szobámba. Nagy kő esettle a szívemről. Megszabadulok! Nem is mentem, hanem fu-tottam, vagy legjobb jelző rá, hogy menekültem onnan! Ahogykorábban szerettem a munkámat – beleértve azt a helyet: azépületet, és mindent, ami körülvett itt korábban az emberekkel,akikkel naponta eltöltöttem azt a sok-sok órát – és örömmel

31

dolgoztam e falak között, most úgy futottam onnan, mint akitostorral kergetnek! Negyedóra se kellett ahhoz, hogy össze-pakoljam néhány személyes holmimat, és örökre otthagyjammost már a rossz emlékű helyet.

Készülődés közben bekopogott hozzám egyik kolléganőm,arra kért, ne siessek annyira, mielőtt elmennék, nézzek be azirodájukba. Néhányan kis ünnepséggel búcsúztak tőlem, meg-ajándékoztak, ami jól esett a rossz emlékek mellett, ami engemebben a házban ért az utóbbi időben.

Negyedóra sem kellett, hogy elkészüljek, és nem mentem,hanem valósággal elmenekültem onnan.

Hazafelé találkoztam a titkárunk feleségével, aki csodálkoz-va azt kérdezte tőlem, hogy sikerült ilyen karcsúra lefogynom?Csak annyit válaszoltam: nem ajánlom senkinek utánozni azt aterápiát. Ezek szerint „kedves” férje biztosan nem dicsekedettotthon, mik történnek mostanában az apparátusban, aminek őaz első számú kiagyalója!

Miklós

Munkahelye beolvadt a Gödi Termelőszövetkezetbe. AddigVácon dolgozott, s most messzebbre kell járnia. Amikor lehet,reggelenként Vácról, egyik kollégája autójával mennek azautóbusz megállójától túlzottan távoli telepre.

Mióta nyugdíjban vagyok, sokat utazom. A benzin nemdrága, gyakran megyek Miklóssal, én fuvarozom a telephelyre,amikor kiszállásra kell mennie, s még pénzt is kapok érte, merta cég megtéríti.

Egy őszi hajnalon ijedten ébred Miklós. Nem tudtam, minyugtalanítja annyira. Kétségbeesve mondja, hogy a hajnalibusszal már nem tud elmenni, mert arról lekésett, és neki hatórára Vácon kellene lennie, onnan többen együtt indulnánakkiszállásra. Ijedt arcát látva, eszembe jutott, hogy a sok rossztulajdonsága mellett a munkát illetően nagyon gondos éslelkiismeretes mindig.

32

– És ez miért olyan nagy gond? – tettem föl neki a kérdést.Én is fölkelek, gyorsan elkészülünk és elviszlek Vácra kocsi-val. Igaz, nem szeretek sötétben vezetni, de visszafelé márvilágos lesz. Oda fogunk érni idejében – nyugtattam meg.

Gyors készülődés, indulás a Warbicsekkel. Még sötét volt,mikor kiálltam a garázsból. Jó tempóban haladtunk, mert azútviszonyok megengedték. Már elhagytuk Rétságot, az erdeiparkoló után a félhomályban az úton, lassú tempóban egycsoport őzike halad át előttem. Nem mentem olyan gyorsan,hogy kárt okoztam volna az állatokban. Szerencsére mindépségben átértek az út másik oldalára, s amikor a közelükbeértem, megálltak, és visszafordulva felém, csodálkozva néztekrám a sötétben, az autó reflektorfényében ragyogó szemük-kel… Olyan kedves jelenet volt, egészen meghatódtam, ahogyláttam őket a közelben mind felém fordulva.

Több alkalommal itthonról, együtt indulunk máskor is,amikor Miklósnak egyedül kellett kiszállásra mennie, de az iselőfordult, hogy reggel a szokásos időben elment, aztán én amegbeszélt időben fölvettem őt a cégnél. Ilyenkor út közbenvalamelyik jó vendéglőben ebédelünk, vagy ha estefelé végez-tünk, akkor megvacsoráztunk.

Sajnos, egyre rövidebb időt tölthettem a kertben is, mertférjemmel az utóbbi időben egyre gyakrabban, mindig történikvalami… Vagy csak itthon került kórházba, akkor minden napabba kellett hagynom a munkát, hogy délután meglátogassam anyűgös betegemet. Amikor Budapesten kezelték valamelyikklinikán, akkor napokra itt kellett hagynom szeretett kertemet.Ezért aztán sosem volt olyan, amilyennek szerettem volna.

Lakáscsere óhajok

Többször próbálkoztam már korábban is Budapestre kerülni –lakáscserével – mivel két fiam ott járt iskolába-egyetemre,most pedig a lányom és nagy fiam él és dolgozik a fővárosban.Persze, ez akkor elég nehezen ment, mégsem – lett volna –

33

megoldhatatlan, ha nem éppen egy ilyen emberrel kötöm összea sorsomat.

Most is mindig, különféle ötletekkel állt elő, pedig nemkértük a segítségét, ismervén, hogy nem lehet rá számítani.Első ötletként azt ajánlotta, hogy költözzünk Fótra! Állandóanazt emlegette, hogy ott lehet telkeket vásárolni… Arra nem isfigyelt, hogy igazán nem éreztem kedvet egy házépítés terheitmagamra vállalni. Aztán egy alkalommal, elhívott a fővárosiMátyás király útra, ahol egy óriási nagy telken épült hatalmasházat mutatott, s magyarázta, hogy neki ott kilátás van lakás-cserére… Kisült, hogy valamilyen országos vezető állásúakvillája az épület… De ez is jó ötlet neki, mert hónapokiglehetett ezzel kapcsolatban különböző ötletekkel előállni.

Utána jött azzal az ötlettel, hogy Érden van egy háza… Azteladja, amivel hozzájárul a cseréhez. Ezzel is eltelt legalábbegy félév, amíg kisült, hogy légbuborék az egész.

Következő segíteni akarása (!) a fővárosban, a Vöröshad-sereg útjához kötődött. De ez már igazán komoly, mondtanekem otthon. Megjelölte a házszámot is, én pedig beírtam ajegyzetfüzetembe. Egyszer Budapesten járva, vettem a fárad-ságot, és végigmentem a hosszú úton, aztán amikor közeledtema megadott házszámhoz, éppen előtte – hirtelen vége lett azútnak, illetve az épületeknek, mivel olyan házszám már seholsincs, amilyet megadott nekem!

De még ez sem elég. Elmondta, hogy Vácon a Március 15.téren a lakást, ahol együtt lakott az előző feleségével, tulajdon-képpen ő kapta. Akkor történt, hogy elvált neje (a nőtestvéré-vel együtt) ki akart onnan költözni egy új lakótelepre, aholszövetkezeti lakást kaptak, s a régit – mivel tanácsi lakásróllévén szó – vissza kellett adniuk. Férjem egyre erősítette, hogyneki onnan pénz jár és az ügy lebonyolításával megbízott együgyvédet. Nevet is említett, amit én megjegyeztem magamnak.Olyan konkrétumokról beszélt, hogy már majdnem elhittemneki. Némi kétség azonban élt bennem, ezért fogtam magam éselmentem a kollégájához Vácra, akivel évek óta együtt

34

dolgozott már, és régóta ismerem. Gondoltam, hogy jogászlévén, biztosan ismeri azt az embert, akit megnevezett Miklósaz ügylet lebonyolításával. A DCM bejáratával szemben, egymagánházban volt az irodája, előző telefonbeszélgetést köve-tően útra keltem. Elmondtam, mi járatban vagyok, s megkér-deztem, ismeri-e a megnevezett ügyvédet. Azt mondta, hogyolyan nevű ügyvéd sem a munkaközösségben, sem Vácterületén nincsen.

Mikor látta, hogyan érintett a válasza, azt mondta, hogy kollé-gája amolyan „bohém ember”. Igen, bohémságával már éppenelég bonyodalmat okozott nekünk – gondoltam magamban.

Innen is „kellemes” érzésekkel távozhattam.

Látogatom a gyerekeket

Most, hogy már végre szabad lettem, elhatároztam, hogygyakrabban látogathatom majd a gyerekeket. Gyuri fiam család-jával akkor bérlakásban, a Szabadsághegyen lakott, azonbankezdő bevételükhöz mérten költségesnek bizonyult. Lénárdaranyos kisfiú, szépen fejlődik, de nagy kópé. Veszélyes dolgaivannak. Folyton a konnektorokkal akar játszani. Már mindenféledugót megvásároltak óvintézkedésül, hogy ne tudjon hozzáférni,mégis mindig ott settenkedik, és újból próbálkozik.

Gyakran járok hozzájuk. Élvezettel figyelem a kis kópé testiés szellemi fejlődését. A kellemes környezetet azonban anya-gilag nem lehet sokáig fenntartani, főleg hogy Ági gyesen van,kevés a jövedelmük. Gyurinak nagy próbatétel minden napbeszerezni a háztartáshoz szükséges dolgokat, és a kanyargósúton közlekedő buszon utazva cipekedni a hegyre. Családiösztökélésre próbálkozniuk kell a kerületi tanácsnál valamilyenideiglenes megoldással, mert ez a bérlakás fölemészti mindenjövedelmüket.

Sok utánjárást követően sikerült valami megoldást találni –ami nem mondható éppen ideálisnak. A Táltos utcában utaltakki részükre egy szükséglakást; rozoga-régi, körfolyosós ház

35

földszintén, egy szoba-konyhás, amihez semmi más nem tar-tozik. WC a folyosó végén, a konyhában egy falikút, a vízcsapfölött egy akkora lyukkal, hogy egy kis jóakarattal át lehet látnirajta a szomszédba. Középen áll a mosógép, zsinórjától aliglehet közlekedni a kis szoba felé.

Nehéz hónapokat kellett ott átélniük, de csak így juthattakhozzá végleges lakásépítési lehetőséghez. Ugyanis ezzel egy-idejűleg pályázhattak a második kerületben épülő egyemeletes,négylakásos házban új lakásra, alatta hatalmas garázzsal.Ehhez igényeltek a kerületi tanácstól szociális támogatást, ésOTP kölcsönt, még egy gyermekvállalással! A beugróhoz jóljött az összeg, amit én a szüleim örökségéből juttattam a fiam-nak. Új lakásuk viszont gyönyörű zöldövezetben épül, egészsé-ges, normális lakhatási lehetőséget jelent majd számukra.

Sportcsarnokba járok

Mióta nyugdíjas lettem, jelentkeztem a Sportcsarnokba,ahová hetenként kétszer délutánonként járok edzésre. Jól ér-zem magam ott a sok ülőmunka után. Addig jártam ide szor-galmasan, amíg sikerült a város határában egy zártkert bérleté-hez jutnom. Egyik kolléganőm szólt nekem, mert tudta, hogyérdekel a dolog. A Kábelgyár fölötti részen fekszik a terület,kocsival az udvarunkból majdnem 5 kilométerre. Ezután márminden szabadidőmet ott töltöm.

Párom meg tovább űzi érthetetlen dolgait. Most is mi történik?Szeptemberben bementem valamit vásárolni egy kis üzletbe,akinek tulajdonosát már nagyon régen ismerem. Beszélgetésközben kezembe adott egy írást, amin a következő szövegetolvastam:

1978.08.16-án kelt „Bon 4000.- azaz Négyezer forintról,mely összeget 1978. aug. 22-én visszafizetek. Aláírás: N. M.Rákóczi út 48.”

36

Elmondta, hogy férje gyakran együtt utazik Miklóssal Buda-pestről, ahol vásárolni szokott. Legutóbb kölcsön adta neki amegjelölt összeget, s amiről nyilván „megfeledkezett” N. Úr.Igen, szokás szerint meg szokott feledkezni hasonló kötelezett-ségeiről! – gondoltam magamban. Nem mondom, hogy a leg-kedvesebb hangnemben tettem említést neki, mikor hazaérke-zett. Másnap rendeztem a tartozást, s tőle igyekeztem bevasalnifizetés után, ami nem mindig sikerült.

Azonban hiába fogadkozott, nemsokára egy délután bejönhozzánk a szomszédunk, akivel korábbi években a Városházánegyütt dolgoztam. Leültettem, majd szabadkozva elkezdimondókáját, amiért bejött. Ne haragudjak, hogy nekem szól, deMiklós kölcsön kért tőle… Persze, neki sem adta vissza!Azonnal kifizettem. Mikor hazajött, alaposan összevesztemvele, s megmondtam, hogy én az ilyen dolgokat nem tudommegszokni. Gondolkozzon el a viselt dolgain…

Lénárd iskolás

1982. ősz

GYÖNYÖRŰ ZÖLDÖVEZETBEN, a II. kerületi Zöldlomb utcábanvan az új lakásuk. Már átköltöztek, ismerem a házat, a kör-nyéket, mivel költözés előtt segíteni mentem hozzájuk, amikorrendezkedtek. Akkor még Kati lányomék az anyósnál laktak,emlékszem, munka közben Béla jött föl értünk, és Trabanttalvitt hozzájuk, ebédre. Valami sóletre voltunk hivatalosak, amitbizony én nem szeretek, s ez amúgy is édes volt, nekem nemízlett.

Menyem nemsokára megbetegedett a pajzsmirigy-problémáimiatt ezért többheti kezelésre kórházba került. Akkor is énmentem hozzájuk, mert iskolakezdés lévén, kis Lénárdot nemlehet magára hagyni.

37

Díszpintyek

Lénárdnak egy kalitkában két kis díszpintye élt. Fűtési idényelőtt már reggel és este elég hideg volt, a kalitkát pedig kitettékaz erkélyre, közel a gáz-kimenethez. Már előző este gyanús gáz-szagot éreztem, s mivel fiam még nem tért haza, ezért bátorságotvettem és bekopogtam az akkor még általam nem ismert szom-szédhoz. Udvariasan átjött, megnézte, de semmi rendellenes-séget nem tapasztalt, így megnyugodtam. A kalitkát éjszakárabevittük a fürdőszobába, nehogy megfázzanak a madárkák.

Másnap reggel éktelen sírásra, jajveszékelésre ébredtem.Rohanok, hogy mi történt? Lénárdka áll a fürdőszobában ésvigasztalhatatlan, mert az egyik kismadár élettelenül hevert akalit aljában…

Biztosra vettem, hogy nemhiába éreztem tegnap kint a gáz-szagot, az ártott meg a kismadárnak. Csak úgy tudtam nyug-tatni a kis lurkót, hogy amikor hazajövünk az iskolából, széptemetést rendezünk neki. Délután aztán a kert sarkában el-temettük, síremléket állítottunk neki és virágot helyeztünk rá.Jól éreztük magunkat, reggelenként együtt sétáltunk az iskolá-ba, délben eléje mentem. Nem sok dolgom volt, nap közbenpihentem a kerti fák alatt. Néha bementünk a menyemetlátogatni a János kórházba.

Libák

Nemsokára történt, talán a húsvéti iskolai szünetben. El-jöttek nagyszülőket látogatni. A finom ünnepi ebéd után jólesett egyet sétálni. Az Ipoly-part felé indultunk. Megálltunkaz egyik ház rácsos vaskapuja előtt, ahol abban az időben azudvaron még libákat neveltek. Az egész libacsapat odagyűlt,nagy gágogással fogadtak bennünket, némelyik röpködöttfelénk. Lénárd akkor olyan meghatottan – hogy alig lehetetthallani – megszólal: Kezicsókolom, liba! Belőlünk kitört anevetés, mert ő, mint városi kisgyerek, nemigen találkozottennyi gágogva röpködő libával…

38

Új autó

1982. október

ELADJUK A FEHÉRET. A Wartburggal már annyi bajunk volt,hogy nem bírtam türelemmel, levélben kértük, hozzák előre azúj kocsi átadását. Megkaptuk az értesítést az átvételére. Igaz,akkor nem kaphattuk meg az igényelt Skodát, arra továbbkellett volna várni. Mivel most van rá szükségünk, ezértmegint Wartburgot vásároltunk, és a kért (piros) szín helyettcsak más színekből választhattam.

Egy zord napra esett az átvétel időpontja. Miklós egyikkollégáját kérte rá, hogy műszakilag segítsen a kocsi kiválasz-tásánál, mert én még mindig nem értek a szerkezethez. Csepel-re kellett mennünk. Már nagyon sokan várakoztak a telepen,mire mi odaértünk, és későre járt az idő, mikor sorra kerültünk.Teljesen besötétedett, amikor a telepen kívüli benzinkútnálteletankoltuk az új autót, s út közben eleredt az eső, még azorromig se láttam. Sosem szerettem sötétben vezetni, pláne új,ismeretlen kocsival… De mindegy, valahogy haza kell vinni azautót, mert Miklós kollégája nem tudott megvárni bennünket.Úgyis sötét van, s a bejáratós kocsival különben sem lehet szá-guldozni, mert kíméletet igényel. Lassan poroszkálva értünkhaza. Egyelőre két kocsink van! – ha a régit annak lehet mégnevezni.

Nem sikerült a környéken garázst kerítenünk, de nem akar-tuk az új szerzeményt a másik mellett az udvaron rohasztani.Ezért a szomszédos utcában Marka néninél, egy idős szlováknyelven beszélő ismerősömnél tudtam tető alá vinni az újkocsit. Marka nénit régen ismerem, amikor még kisgyerme-keim mellett otthon bedolgozóként palóc szőtteseket gyár-tottam, a központban ő takarított. Nála az udvarban van egyfedett szín, fél évig ott pihent az autónk. Nem esett messzire,ha valahova menni akartunk, nem jelentett megerőltetést az aséta.

39

Feladtunk egy hirdetést, hogy mielőbb megszabaduljunkrozoga autónktól, a szegény, kiszolgált fehér Warbicsektől,mielőtt még szétmenne az udvaron. Többen jelentkeztek, mígvégre-valahára eljött megnézni két férfi Salgótarjánból, akiklátták, milyen lerobbant állapotban van. Nekik megfelelt, mertmindketten értenek a szereléshez, és Wartburgokat vásárolnak,s az alkatrészekből állítanak össze használható járműveket. Aztmondta a vevő, mondjam meg a szerelőnek, szégyellje magát akocsi állapotáért. Ha én meglátom egy év múlva, nem fogokráismerni. A leánya Egerben tanul a főiskolán, neki fogjákújjávarázsolni, ő közlekedik majd vele.

Sötét téli este indultak el az udvarból. Az erkélyről néztük,amint Salgótarján felé kanyarodnak, meg akartunk győződniróla – és lányommal azért imádkoztunk – hogy legalább vala-meddig bírja szegény öreg jószág… Bár két hozzáértőszerelőnek nem olyan gond, ha út közben meghibásodik bennevalami, mint nekem, mert ők újra el tudják indítani. Meg-könnyebbülés fogott el, hogy megszabadultam tőle. Azonbaneszembe jutott, hogy mióta vezettem, milyen sok helyreeljutottunk vele. Kirándulásokra jártunk, ezzel utaztunk afürdőhelyekre és a gyerekek látogatására.

Egy kolléganőm – és az előző házban szomszédom – Buda-pestre költözött. Fia megnősült, akik közel laknak Gyurifiamék lakásához. Arra gondoltam, hogy Margóék az ittenigarázst még nem adták el, mert a Nyírjesben is megvan anyaralójuk, gyakran lejárnak ide. Amennyiben ideadnák hasz-nálni a garázsukat, ők igénybe vehetnék Gyuri garázsátBudapesten (lakásuk alatt akár három autó is elfér). Margófiának a drága nyugati autója kint, a szabadég alatt áll. Sikerültmegállapodnunk, bár tőlünk a helybeli garázsuk elég messzireesik, mégis jó megoldásnak bizonyult addig, amíg felépül amienk. Ugyanis az Ipoly-parton kaptunk lehetőséget egygarázs építésére.

Új autónkat tehát a Lenin lakótelepen helyeztük el Vadasékgarázsában. Amíg megvan a régi, azzal eldöcögünk odáig, ott

40

átülünk a másikba. Így ment egy darabig. Utána jó időbensétának fogták fel a távolságot, esőben és hidegben pedig ahelyi autóbusszal mentem az autóért, ha valahová mentünk. Abuszmegálló a házunk előtt van.

Akkor már nyugdíjban voltam, s ha férjem kiszállásra ment,gyakran vittem a Wartburggal, ilyenkor fizették a költségeket.Amikor éppen Pestre ment hivatalos ügyeket intézni, oda is énfuvaroztam. Ilyenkor meglátogattam valamelyik gyermekemcsaládját. Most a hivatalos ügyeit befejezve, lányomhozkészültünk az Amerikai útra. Újpesten, az egyik piros lámpaelőtt várakoznom kellett. Egyszer nagy csattanás, valaki nekemjött. Hátra nézek, egy fekete Volga áll mögöttem, ill. az énkocsim állította meg, mert a vezetője úgy látszik, elbámész-kodott. Megijedtem. A kocsi vezetője kiszállt, azonnal bekopo-gott az ablakomon, elnézést kért a koccanásért. Közben a lám-pa zöldre váltott, nem lehetett feltartani a forgalmat, megbe-széltük, hogy csendesebb helyen tárgyaljuk meg a teendőket.Bekanyarodtunk egy mellékutcába. A kocsiból kiszállt háromkatonaruhás tiszt, hozzám jöttek, bemutatkoztak, bocsánatotkértek, s egyben Nőnap alkalmából minden jót kívántak…

Magamban arra gondoltam: köszönöm, már megvan! – Azautó utasai a Kecskeméti Polgári Védelem tisztjei és a sofőrszabadkozott, hogy 20 éve balesetmentesen vezet (hivatásosvezető), de még ilyen nem történt vele, – valahogy most el-kalandozott. Hát, – ilyen is történik néha!

Félrehúzódtunk egy mellékutcába, ahol kitöltöttük a nyom-tatványokat, megnéztük a kocsit, hátul a bal oldali lámpa törtössze, s nem tudtam kinyitni a csomagtartót sem. Na, gondol-tam, ott van 50 tojás, amit lányomnak viszek, vajon épségbenmaradtak-e? – Majd meglátjuk, ha odaérünk az Amerikai útiKlinikára. Körülményesen kellett tovább vezetnem a nagyforgalomban, mert csak menet közben vettem észre, hogy hátulaz index se működik, ezért a lenyitott ablakon a kezemmelintegettem, amikor balra kellett kanyarodnom. Megúsztuk,

41

odaértünk az Amerikai útra. A Klinikán kértünk segítséget,kinyitották a csomagtartót. Legnagyobb csodálkozásomra atojások épségben megúszták az ütközést. Kipakoltuk a többiholmit is, aztán hazafelé egy vendéglőben megebédeltük, majdkerestünk egy szerelő műhelyet, ahol kijavították a hibákat. Akárt a biztosító fizeti, amit otthon kell intéznem.

Váci hídnál

Budapestre utaztunk menyemmel, és lányomnak az akkoralig másfél éves kisfiával, kedves Dani unokámmal. Nálamtöltötte a húsvétot a kisfiú, most visszük haza az új Wartburg-gal. Vác előtt a hidat renoválták, csak egy útsávon lehetett köz-lekedni. A híd előtt a jelzőlámpa pirosat mutatott, én harma-dikként várakoztam a zöld jelzésre. A visszapillantó tükörretekintve, arra lettem figyelmes, hogy a hegyről lefelé egy pirosSkoda teljes sebességgel közeledik felénk. Nem akartam hinnia szememnek, miért nem lassít? – hiszen mindjárt ideér!Körülnéztem: sehová se tudok menekülni előle. Előttem kétkocsi, balra a lezárt résznél munkagépek, jobbra pedig árok éserdő…

Csak annyi időm maradt, hogy szóltam menyemnek, ka-paszkodjatok, fogd meg jól a kis unokámat, mert ez az őrültnekünk jön. Alig mondtam ki, rettenetes csattanás, és valóbannekünk vágódott. Alaposan megijedtünk mindnyájan. Szeren-csére, ép bőrrel úsztuk meg, mert az ijedtségen, na meg agépkocsiban történt káron kívül nem történt nagyobb baj.Gyorsan kiszálltam, hátra mentem. Az autót egy idős, sötétbőrű férfi vezette, kocsija tele rajkókkal. Nem mondom, hogytúlságosan finoman kérdeztem tőle:

– Mi baja Magának? Árulja el, miért nem fékezett? Nemlátta, hogy több kocsi várakozik a piros lámpa előtt?

– Láttam, – válaszolta röviden, de egy fékem se működik!– Hogy mer közlekedni ilyen lejtőkön, ráadásul ennyi gye-

rekkel? – tettem föl az utolsó kérdésemet. Be se vártam a

42

válaszát, benéztem a kocsi ablakán. Hátul és az első ülésen hatkis purdé szorongott, akik szerencsére szintén ép bőrrel úsztákmeg a nagypapa könnyelműségét.

Aztán fölkértem az urat, állítsa ki az ütközésről a nyomtat-ványokat. Persze nála nem volt betétlap, az enyémeket hasz-náltuk föl. Először szabódott, de mikor megmondtam, ha nemhajlandó önként aláírni, és elismerni a felelősségét, kénytelenleszek rendőrt hívni, épp’ elég tanú látta, mi történt. Meg-szeppent, aláírta a nyomtatványokat. Az előttünk álló kocsiutasai tanúként szolgáltak.

Bajba voltam, mert a kocsiban kár keletkezett, nem tudtukkinyitni a csomagtartót, és olyan érzésem támadt, amikor elin-dultam vele, mintha a kocsi teteje is megmozdulna (mozgásközben mindig zaj hallatszott), nem működtek az indexek, sema jelzőlámpák. Most mit tehetek? Megbeszéltem menyemmel,hogy megpróbálok nagyon lassan bemenni Budapest elsőautóbusz-megállójáig, onnan telefonálok a lányomnak, hogyjöjjenek eléjük, mert én nem merek bemenni a nagyvárosiforgalomba ilyen autóval.

Hamzsabégi úton

1983. decemberében

KATÁM SZEMPONTJÁBÓL már szinte tarthatatlan helyzetbenéltek az anyósnál. Sok utánjárást követően a Hamzsabégi-úton,egy lepusztult környezetben kaptak, szintén lepusztult épület-ben egy lakást, ideiglenes jelleggel, amíg az építkezéssel el-készülnek. Addig is próbálták lakályossá tenni otthonukat.Nem volt könnyű dolguk. Nemcsak tisztasági festésre voltszükség, komolyabb javításra szorult az egész lakás. Az ablak-kereteket a konyhában nem lehetett kinyitni, illetőleg azértnem lehetett kinyitni, mert kiesett volna.

Az előszobából nyílt egy pici helyiség (talán kamra céljáraszolgálhatott valaha), azt alakították át zuhanyozónak, addig a

43

kifűthetetlen konyhában, dermesztő hidegben, lavórban kelletttisztálkodni.

Katica mindig ügyesen rendezkedett, jó érzéke és ízlése volthozzá. Itthonról elszállítottuk neki a kisszoba bútorát, amitkorábban ő kapott még a Lenin lakótelepi szobájába. Sikerültberendezkedniük, szerény, de rendes lakásuk lett. Danika mároda született 1984. január 2-án. Egyszóval: már az ő születéseidején sokat kellett nyelnie Katicának. Kivédhetetlenül ellenté-tes nézeteket vallott minden vonalon Béla és az egész családja.Igen, ha két végletből érkeznek… Az is egy külön szám,ahogyan Béla családja viszonyult hozzájuk, s az is, hogy azegész háztartás és az építkezés minden gondja-baja Katicáranehézkedett. Béla kényelmessége nem ismert határt.

Építkeznek

ABBAN AZ IDŐBEN gyakran tartózkodtam Budapesten. Mindigmentem a lányomhoz, amikor hívott, mivel Béla mamája köz-vetlen közelből sem tudott annyit segíteni nekik. Ha véletlenülén nem mehettem, s mégis őt hívták, mindig sietett, arrahivatkozott, nem maradhat, mert „mit mond az öreg”? Amikorcsak tehettem, vigyáztam rá, és sétáltattam Danikát, főztem,hogy ők nyugodtan dolgozhassanak az építkezésen. Mindigtelekocsival érkeztem hozzájuk, amivel tudtam, segítettemőket. A kertben, termett gyümölcsből, befőttekből, szörpbőlmindig teleraktam a hatalmas csomagtartót.

Hányszor előfordult, hogy én itthonról hamarabb fölértem(igaz, kocsival), mire Béla fölkelt az ágyból. Emlékszem, egyszombati napon már 11 óra körül járt az idő, Katica ideges-kedett, mert valami fontos intéznivaló miatt kellett sietniük azépítkezéshez. Béla csak trónolt nyugodtan a WC-n (órákat tudott tölteni), hogy húzhassa az időt…

Nem szeretek beleavatkozni a dolgaikba, de akkor meg-jegyeztem: azért jövök 90 kilométerről ide, hogy haladjatok azépítkezéssel, hogy nyugodtan dolgozzatok, akkor elvárom,

44

hogy ilyenkor te is szorgoskodjál. Persze, nem sokat ért, mertMátyás király megénekelt lustája hozzá képest fürge gyereklehetett! Eddigi életemben még ilyen tunya emberrel nem voltszerencsém találkozni

Tetőtér

Az már biztos: nem az ő, hanem Katica lányom érdeme,hogy a tetőtér, ilyen körülmények között, ha lassan is, de elké-szült, s 1987. őszén beköltözhettek az Ábel Jenő utcai tetőtér-be.

Lassan, de szépen berendezkedtek kényelmes, nagy lakásuk-ban. Emese már ott látta meg a napvilágot 1988. május 16-án.

Ez is olyan zűrös körülmények között történt, mint Danikaszületése idején. Béla hozzátartozói a kórházban és otthonegyaránt kínos helyzetet teremtettek Katám számára. Amíglehetett, ottmaradtam, hogy segítségére lehessek. Emese szüle-tésekor csak másnap mehettem föl, mert Danikát haza hoztamBalassagyarmatra, hogy az utolsó nehéz napokban ne legyen rágondja, s ezért a kórházban látogattam meg. Margó jött velem.Emlékszem, hogy Katica reggelre várta Bélát, de ő csakutánunk, dél felé érkezett. Akkor már köztük eléggé megrom-lott a kapcsolat, de még nemigen tette szóvá előttem, bártitkolni nem tudták, mert ottléteim alkalmával több kellemetlenjelenetnek lehettem tanúja.

Minden fontosabb volt Béla számára, főleg sakkpartnerei,mint kórházban levő felesége és családjának a helyzete. Katicanagyon le volt gyengülve fájt a lába, mikor hazakerült szülésután. Pihenésre, gyöngédségre lett volna szüksége, de nemkapta meg. Béla elvárta volna, hogy pihenés helyett vacsorákatadjon a barátai számára, akiket sakk-partira odacsődített.

Egy teljesen primitív barátja illuminált állapotban jelentmeg az alig egyhetes újszülött látogatására (!) sakkozni! Akkorén egy napra hazajöttem körülnézni, s visszaérve a lányomsírva mesélte nekem a jelenetet. Olyan állapotban volt, hogy

45

lábra sem tudott állni. Béla családjának egyik tagja olyan meg-jegyzést tett rá, hogy neki szülés után egy nappal főznie kellett,– azt hitte, hogy Katica kényeskedik. Még én is fájón gondolokvissza ezekre a nehéz időkre, képzelem, mit élhetett át ő akkor!

Üdülések

Jó volt az a gyakorlat – még ha akkor, a sokak által „ÁTKOS”-nak nevezett időszakban vezették is be –, hogy szakszervezetútján üdülőjegyhez jutottunk5. A balatoni nyaralások mellettmár akkor is gyakran kértem üdülő beutalót, amikor egyedüléltem a gyermekeimmel. Egyszer Siófokon, aztán Mátraházán,téli üdülésen, Parádon háromhetes gyógykúrán, s ki tudja, méghol. Mióta ismét házasságban élek, most is gyakran vesszükigénybe a kedvező lehetőséget. Többször voltunk Hévízen,télen is.

Egy alkalommal nagy hó esett éppen, én azonban mindiglementem a tóra úszni, valahogy nem szívesen ültem bele abbaa viszonylag kevés vízbe – ahol annyian áztatták magukat…Magamban ezeket a zárt térben lévő medencéket LAVÓR-naknevezem.

Nagyon élveztem még télen is a Hévízi-tó kellemes melegvizét. Első alkalommal, amikor a szabad vízre készültem, afizető-ablaknál megkérdezték tőlem, tudok-e úszni? Igennelfeleltem, ami igaz, de ahogy megláttam a víz mélységét jelzőtáblát – ami 42 méter mélységet mutatott – azonnal „elfelejtet-tem úszni”, s inkább kölcsönöztem egy nagy úszógumit, azzalkalandoztam be a tavat.

Szerettem a meleg párában úszkálni, a tó szélén nyílókülönféle színben pompázó tavirózsák mellett. Csak az anéhány perc ért kellemetlenül, amikor kibújtam a jó meleg-vízből, s azt a pár lépést az öltözőig szabad levegőn kellettmegtennem.

5 Most is inkább ilyeneket vezetnének be újra az ország vezető-emberei, s neazokat a rossz gyakorlatokat koppintsák le, amelyek már akkor megbuktak!

46

Másik alkalommal, szintén télen – már utóval mentünk –egy közeli ház udvarán védett helyet béreltünk parkolásra, snekem az udvar legalább 45 fokos lejtős helyére kellett beáll-nom vele. Egy éjszaka nagy hó esett, s olyan mennyiség zúdulta tájra, ami a mélyen fekvő udvarrészen az autónkat teljesenbelepte. Még szerencse, hogy nem használtuk ottlétünk alatt,de üdülésünk végén valósággal ki kellett onnan ásni, induláselőtt. Hazafelé a Balaton-parton, az út két oldalán végig magashó-fal között haladtunk.

Egy tavaszi üdülés alkalmával már nyíltak a tulipánok azágyásokban. Akkor is hidegre fordult az idő, s reggelre beleptea hó a tájat, a tulipánok ott feküdtek a földön, nem élték túl anagy hideget.

Szerettem ezeket a beutalós pihenéseket, ilyenkor az üdülőorvosa ellátott bennünket különféle kezelésekre szóló jegyekkel.Én leginkább a masszázst szerettem igénybe venni. Egyszer azorvos vizsgálat közben a nyakamra injekció-kúrát ajánlott, azzala barátságos kifejezéssel illetve eme testrészemet, hogy „rozoga”.Mindketten jót nevettünk rajta, azonban ez a rozoga részem –kisebb-nagyobb gondokkal, de még mindig működik.

47

Minden üdülőben alkalmaztak kultúrfelelőst, aki gondoskodotta beutaltak szórakoztatásáról. Általában mindenhol városnézésrevittek, a környék nevezetességeinek megtekintésére. Egy alka-lommal Szombathelyre és Sárvárra is szerveztek autóbusz-kirán-dulást, egy nyári üdülés alkalmával Siklós várát néztük meg.

Nyári szabadtéri üdülésen többször vettünk részt. Ilyenkormindig én voltam a sofőr. Harkány fürdőre Attila és Katica isvelem tartott. Katica már Pesten élt, ott csatlakozott hozzánk, sutaztunk tovább Dél felé. Később tudtam meg, hogy akkor mármegismerkedett jelenlegi párjával, és két nappal előbb azértutazott el, hogy a Váci búcsún találkozhasson vele.

Zalakaroson is többször nyaraltunk. Attilát mindig, ahoválehetett, magunkkal vittük. Egy alkalommal hazafelé a sztrá-dán rosszul lett. Szegény nagyon szenvedett, többször megkellett állni a kocsival, a nagy forgalom ellenére. Általában vízalatt úszik, most is azt tette, s a kénes vízből sokat nyelhetett,az okozta a rosszullétét. Alig vártuk, hogy egy vendéglőtelérjünk, ahol kicsit megpihent és rendbe jött.

Később többször Gyulára kaptunk beutalót, ahonnan egyízben átrándultam férjemmel Aradra és Nagyváradra, aholszületett és lakott a szüleivel. Ajánlottam, ha már itt vagyunk,használjuk ki az alkalmat, keressük föl általa gyakran emle-getett egyetlen élő rokonát, Valter Roman-t, vagy legalábbtelefonon vegyük föl vele a kapcsolatot. Azonban ő – akkormég nem tudtam miért, – elhessegette a gondolatot.

A Pán-európai piknik

1989. augusztus 29.

Akkor is Gyulán nyaraltunk, mikor megnyitották a határtnyugat felé. Az ország akkori vezetésének nagy érdeme, hogya szögesdrótot felszedték a határon. Világraszóló történelmieseménynek voltunk tanúi. Gyulán a városban és a várfürdőkörnyékén alig lehetett közlekedni, mindenütt német rendszámúautók, utánfutók, lakókocsik parkoltak. Előbb nem tudtuk mire

48

vélni a rengeteg németet. Csak akkor értettük meg, mi történik,mikor lebontották a válaszfalat a kettéosztott németföldön.

Kellemetlenebb időjárás esetén az üdülőben szórakoztunk.Társasjátékokat, vetélkedőket rendeztek. Utóbbiakat nem sze-rettem, mert ilyenkor férjem annyira kihívóan viselkedett,hogy végül már meguntam vele a sok nyaralást, és azt ismegbántam, hogy elmentem.

Egy alkalommal például csoportokat kellett alkotni, s kérdé-sekre válaszoltunk. Játék közben, mint a stréber iskolás gyerek,mást nem hagyott szóhoz jutni. Előredőlve nyújtogatta karját,mint az iskolában, mikor a gyerek majd’ kiesik a padból, csakő és csakis ő akart feltűnni, szerepelni! Szégyelltem magammiatta. Igaz, alapos tudású, széles ismeretekkel bírt, de szá-momra viselkedése nagyon feltűnő és visszatetsző volt.

Később olyan szokást vett föl, hogy amint megérkeztünkvalahová, mindjárt kritizált mindent, nem tetszett valami azelhelyezésünknél, összeveszett a személyzettel, hangoskodott,folyton vitát kezdeményezett, vagy nekem tett olyan megjegy-zést, ami hamar elvitte a kedvem az egész üdüléstől. Szégyen-keztem miatta; néhány ilyen eset után aztán elhatároztam, hogynem megyek vele többet üdülni, inkább lemondtam róla.

A kert

Nem mondhatnám, hogy könnyű volt nekem egyedül beren-dezni a kopár területet, amit kijelölt számomra az önkormány-zat. Senki nem sietett segítségemre. A közeli tanyán lakó gazdátfogadtam föl a kitisztítására és szántására. Első dolgom voltezután szamócát telepíteni. Szlovákiába mentem át egy barát-nőmmel, s ott ismerősöktől hoztam folyton érő szamóca-gyöke-reket, amiről nemcsak tavaszon, hanem szinte egész idényben –amíg a fagyok beállnak – lehet szedni a finom gyümölcsöt.

Szakszerűen tervet készítettem, hová mit akarok ültetni. Aszomszédban egy hatalmas területen gyümölcsös terült el,annak gazdájától kaptam többféle ribizli-, málna- és egres gyö-

49

kereket. Nemes facsemetéket hozattam neves kertészetekből.Nemsokára termőre váltak a bokrok és fák, utána sok örömötleltünk a saját termésű gyümölcsökben. A kert tavasztól későőszig ellátta családunkat mindenféle gyümölccsel.

Katicám két gyermekekezdettől fogva a nyarakat,majd az iskolai szüneteketnálam töltötték. Nagyon sze-rettek itt lenni, barátokat sze-reztek, és sok időt töltöttünk akertben. Attila élvezettel se-gédkezett nekem mindenfélemunkában. Most éppen élve-zettel meggyet szed a fáról(lásd a képen).

Abban az időben télire isa saját termésből raktam el abefőtteket, lekvárt. Telekocsi-val jártam Budapestre, nyáron

Emese kerti virágok közt

50

gyümölcsöt, aztán lekvárt-szörpöt-befőttet-paradicsomot vit-tem a gyerekeknek, unokáknak, mindent, amit el tudtam rakni.Rengeteg házi szörpöt tettem el, az egész család azt fogyasz-totta. Mikor a kert három fáján megérett a finom barack, aligbírtuk elfogyasztani, ismerősök is kaptak belőle. Volt olyan év,hogy eladásra is sor került. Olyan finom ízű barackból csakabban az időben tudtam lekvárt főzni. Két nagy szemű cseresz-nyefán, három meggyfán nemes gyümölcs termett.

Néhány év múlva történt egy eset, ami nagy kárt okozott akertben. Akkor a fák már termőre fordultak. Otthon voltam egynyári délután, amikor óriási vihar kerekedett. Félelmetesenvillámlott-dörgött, sokáig zengett az ég, majd diónyi jégesővonult át a városon és környékén.