A BIBLIÁRÓL

A Biblia történeti és nyelvi kritikája, az Ószövetségbe és az Újszövetségbe foglalt

különféle írások korának, eredetének és történelmi értékének vizsgálata olyan tudomány,

amelyet ebben az országban néhány szabadgondolkodású teológuson kívül jóformán senki

sem ismer, s ezek a teológusok igyekeznek ezt minél nagyobb titokban tartani.

Ennek a tudománynak az irodalma csaknem kizárólag német nyelvű. Emellett az a

kevéske, ami belőle Németország határain is túljutott, nem bizonyult éppen a legjobb

részének; ez az a szabadgondolkodású kritika, amely elfogulatlanságával, alaposságával és

egyben keresztény voltával kérkedik. A bibliai könyvek nem egyenesen a Szentlélek

kinyilatkoztatásai, hanem az isteninek az emberiesség szent lelke révén tett kinyilatkoztatásai

stb. Ily módon a tübingeni iskola képviselői (Baur, Gfrörer és mások) Hollandiában és

Svájcban éppen olyan kedveltek, mint Angliában; aki pedig ennél kissé messzebb akar

menni, Strausst követi. Ugyanez az elnéző, de teljesen történelmietlen szellem jellemzi a

híres Ernest Renant, aki csak szánalmas plagizátora a német kritikusoknak. Valamennyi

műve közül semmi sem az övé, kivéve az ezeket átható gondolat esztétikai

szentimentalizmusát és azt a sekélyes nyelvet, amelybe az egészet beburkolja.

Valami jót csakugyan mondott Renan:

„Ha pontos fogalmat akarnak maguknak alkotni arról, hogy mik is voltak az első

keresztény közösségek, ne napjaink egyházközségeivel hasonlítsák össze ezeket; azok inkább

a Nemzetközi Munkaszövetség helyi csoportjaihoz hasonlítanak."

S ez így is van. A kereszténység ugyanúgy megragadta a tömegeket, mint a modern

szocializmus, a legkülönfélébb szekták formájában és még inkább egymásnak ellentmondó

egyéni véleményekkel — ezek között voltak világosabbak, voltak zavarosabbak, s az

utóbbiak alkották az óriási többséget, de mind ellenségesen szemben álltak az uralkodó

rendszerrel, a „fennálló hatalmakkal".

Vegyük szemügyre például a Jelenések könyvét, s meg fogjuk látni, hogy ez nem a

leghomályosabb és a legtitokzatosabb, hanem a legegyszerűbb és a legvilágosabb könyve az

egész Újszövetségnek. Pillanatnyilag arra kell kérnünk az olvasót, higgye el nekünk azt, amit

fokról fokra be fogunk bizonyítani, nevezetesen: hogy ez a mű az i. sz. 68. évben vagy 69

januárjában íródott, és hogy ezért nemcsak az Újszövetség egyetlen olyan könyve, amelynek

kelte valóban meg van állapítva, hanem a legrégibb könyve is. Ebből a könyvből akár egy

tükörből látható, hogyan festett a kereszténység a 68. évben.

Először is szektákat látunk, újra meg újra csak szektákat. A hét ázsiai egyházhoz

intézett üzenet legalább három szektát említ, amelyekről egyébként semmit sem tudunk: a

nikolaitákat, a bálámitákat és egy asszonynak a híveit, akit itt Jézabel névvel jelképeznek.

Mindháromról azt állítják, hogy híveik ehetnek a bálványáldozatokból, és hogy

paráználkodnak. Figyelemre méltó tény, hogy minden nagy forradalmi mozgalommal

előtérbe kerül a „szabad szerelem" kérdése; az emberek egy részénél mint forradalmi haladás,

mint a feleslegessé vált, régi, hagyományos béklyók lerázása, másoknál mint olyan, szívesen

fogadott tanítás, amely kényelmes takarója mindenféle kicsapongó cselekedeteknek férfi és

nő között. Az utóbbiak, nevezetesen a filiszterek, úgy látszik, hamarosan felülkerekedtek; a

„paráználkodást" ugyanis mindig kapcsolatba hozzák a „bálványáldozatokból" való evéssel,

amely a zsidóknak és a keresztényeknek szigorúan tilos volt, bár visszautasítása olykor

veszélyes vagy legalábbis kellemetlen lehetett. Ez szemmel láthatóan mutatja, hogy a szabad

szerelem itt említett hívei általában arra törekedtek, hogy mindenkivel barátságban éljenek, s

hogy a legcsekélyebb hajlamuk sem volt a mártíroskodásra.

A kereszténységet, mint minden más nagy forradalmi mozgalmat is, a tömegek

teremtették. Ez a mozgalom előttünk teljesen ismeretlen úton-módon keletkezett

Palesztinában egy olyan korban, amelyben százával bukkantak fel új szekták, új vallások, új

próféták. Valójában itt csak a haladóbb szekták kölcsönös súrlódásaiból spontán keletkező

átlagjelenségről van szó, amely azután az alexandriai zsidó Philón tantételeivel gazdagodva,

majd később erős sztoikus beszüremléseket magába fogadva tanítássá vált Ha a tanítás

szemszögéből Philónt valóban a kereszténység atyjának nevezhetjük, akkor Seneca volt a

nagybátyja. Az Újszövetség egész szakaszait, úgy látszik, szinte szó szerint kimásolták

műveiből; másrészt Persius szatíráiban egész szakaszok találhatók, amelyeket mintha az

akkor még meg sem írt Újszövetségből vett volna át. Mindezekből a tanítással kapcsolatos

elemekből a Jelenések könyvében semmi sem található. Itt a kereszténységet a számunkra

fennmaradt legprimitívebb formában találjuk meg. Ebben csak egy uralkodó dogmatikus pont

van: az, hogy a hivőket Krisztus áldozata megmentette. De hogy ez hogyan és miért történt,

az teljesen titokzatos. Nem más ez, mint annak a régi zsidó és pogány elképzelésnek, amely

szerint istent vagy az isteneket áldozatokkal kell kiengesztelni, az a specifikusan keresztény

formája (valójában ez tette a kereszténységet általános vallássá), amely szerint Krisztus halála

az egyszer s mindenkorra elegendő nagy áldozat.

Az eredendő bűnnek nyoma sincsen. Egy szó sem esik a Szentháromságról. Jézus „a

Bárány", de alá van rendelve Istennek. Valójában az egyik szakaszban (15,3) Mózessel

állítják egy sorba. Az egy Szentlélek helyett itt „Istennek hét lelke" szerepel (3,1 és 4,5). A

meggyilkolt szentek (a mártírok) bosszúért kiáltanak Istenhez: „Uram, te szent és igaz,

meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?"

(6,10) — az ilyen indulatokat később a kereszténység elméleti erkölcskódexéből gondosan

törölték, de gyakorlatban annál hevesebben megnyilvánultak, mihelyt a keresztények

felülkerekedtek a pogányokon.

Természetesen a kereszténység csak egy szektája a zsidó vallásnak. A hét

gyülekezethez intézett üzenetben például ez olvasható: „Tudom ...azoknak káromkodását,

akik azt mondják, hogy ők zsidók" (nem keresztények), „és nem azok, hanem a Sátán

zsinagógája" (2,9); majd ismét (3,9): „Imé én adok a Sátán zsinagógájából, azok közül, akik

zsidóknak mondják magukat és nem azok." Szerzőnknek időszámításunk 69. évében a

leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a vallási fejlődésnek egy új szakaszát képviseli,

amelynek az a rendeltetése, hogy a forradalom egyik leglényegesebb elemévé váljon. Ez az

oka annak is, hogy amikor az Isten királyi széke előtt megjelennek a szentek, először 144 000

zsidó kerül eléje, 12 000 a tizenkét nemzetség mindegyikéből, s csak utána következnek azok

a pogányok, akik a zsidóságnak ehhez az új szakaszához csatlakoztak.

Így festett a kereszténység a 68. évben az Újszövetség legrégibb s egyetlen olyan

könyve szerint, amelynek valódiságához nem fér kétség. Hogy ki volt ennek a könyvnek a

szerzője, azt nem tudjuk, ő maga Jánosnak nevezi magát. Még csak nem is állítja, hogy ő

János „apostol", mert az „új Jeruzsálem" kőfalának tizenkét alapján vannak rajta „a Bárány

tizenkét apostolának nevei" (21,14). Ezek tehát nyilván már halottak voltak, amikor könyvét

írta. Hogy zsidó volt, az kitűnik a görög nyelvében bőségesen fellelhető hebraizmusokból; ez

a könyv nyelvtani hibák tekintetében még az Újszövetség többi könyvét is messze felülmúlja.

Hogy az úgynevezett János-evangélium, János levelei és ez a könyv legalább három

különböző szerzőtől való, azt nyelvezetük még a bennük foglalt, egymásnak teljesen

ellentmondó doktrínák nélkül is félreérthetetlenül bizonyítja.

Az apokaliptikus víziókat, amelyek a Jelenések könyvének csaknem egész tartalmát

alkotják, a szerző a legtöbb esetben szó szerint az Ószövetség klasszikus prófétáitól és azok

későbbi utánzóitól vette át, kezdve Dániel könyvén (ez kb. 190 évvel időszámításunk előtt

íródott, és olyan dolgokat jósolt meg, amelyek évszázadokkal előbb már megtörténtek) és

végezve Hénok könyvén, egy görög nyelvű apokrif elaborátumon, amely nem sokkal

időszámításunk kezdete előtt íródott. Az eredeti költés, sőt még a plagizált víziók

csoportosítása is rendkívül szegényes. Ferdinánd Benary professzor — 1841-ben a berlini

egyetemen tartott előadássorozatának köszönhetem az alábbi adalékot — a megfelelő fejezet

és vers megjelölésével bebizonyította, honnan vette szerzőnk minden egyes állítólagos

vízióját. Ezért nem is érdemes „János"-unk minden bolondos ötletét végigkövetnünk. Jobban

teszünk. ha mindjárt arra a pontra térünk rá, amely felfedi ennek a mindenesetre

figyelemreméltó könyvnek a titkát.

Szöges ellentétben valamennyi ortodox kommentátorával, akik mindannyian azt

várják, hogy jóslatai, immár több mint 1800 év után, még megvalósulnak, „János" folyton-

folyvást azt hajtogatja: „Az idő közel van." S különösképpen vonatkozik ez arra a válságra,

amelyet megjövendöl, s amelyet nyilván megérni remél.

Ez a válság a nagy döntő harc Isten és az „Antikrisztus" között, ahogy azt mások

nevezték. A döntő fejezetek a 13. és a 17. fejezet. Hagyjunk el minden fölösleges színezést:

„János" lát a tengerből feljönni egy fenevadat, amelynek hét feje és tíz szarva van (a szarvak

egyáltalán nem érdekelnek bennünket). „És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos

sebbel megsebesíttetett, de az ő halálos sebe meggyógyíttaték." Ennek a fenevadnak 42

hónapra (a szent hét év felére) hatalom adatott a föld fölött Istennel és a Báránnyal szemben,

s ezen idő alatt minden embernek jobb kezén vagy homlokán viselnie kell ennek a

fenevadnak bélyegét vagy nevének számát. „Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van,

számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám, és annak száma hatszázhatvanhat."

A második században Irenaiosz még tudta, hogy a megsebzett és meggyógyított fejen

Nero császár értendő. Ő volt a keresztények első nagy üldözője. Halálakor különösen

Achájában és Ázsiában az a hír terjedt el, hogy nem is halt meg, hanem csak megsebesült, s

hogy egyszer majd újra megjelenik és rettegést kelt az egész világon (Tacitus, Hist. II. 8.).

Emellett Irenaiosz ismert egy másik nagyon régi olvasási módot, amely szerint a név 666

helyett 616-os számot ad.

A 17. fejezetben ismét megjelenik a hétfejű fenevad, de ezúttal a jól ismert

skarlátvörös asszony ül rajta, akinek tetszetős leírását az olvasó a könyvben maga is

átfuthatja. Egy angyal ott ki- jelenti Jánosnak:

„A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs... A hét fő a hét hegy, amelyen az asszony ül;

király is hét van; az öte elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött; és mikor el jő, kevés

ideig

kell annak megmaradni. A fenevad pedig, amely vala és nincs, az maga a nyolcadik, és a hét

közül való ... És az asszony, amelyet láttál, ama nagy város, amelynek királysága van a

földnek királyain."

Van tehát itt két világos adatunk: 1. a skarlátvörös asszony Róma, a nagy város,

amely a világ királyai fölött uralkodik; 2. a könyv megírása idején a hatodik római császár

uralkodott; utána következik majd egy másik, aki rövid ideig lesz uralmon, s akkor visszatér

az egyik, aki „a hét közül való", aki megsebesült, de meggyógyíttatott, s akinek nevét

magában foglalja a titokzatos szám, s akiről Irenaiosz még tudta, hogy ez Nero.

Ha Augustusszal kezdjük, ott van Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius és Nero

mint ötödik. A hatodik, aki van, Galba, akinek a trónfoglalása jel volt a légiók felkelésére,

kiváltképpen Galliában, s ezt a felkelést Otho, Galba utóda vezette. Ezek szerint a könyv

nyilván Galba uralkodása idején, 68. június 9-e és 69. január 15-e között íródott. A könyv

Nero küszöbönálló visszajövetelét jósolja.

A végső bizonyíték pedig a szám. Ez is Ferdinand Benary felfedezése, s azóta nem is

vitatta soha senki a tudományos világban.

Időszámításunk előtt körülbelül háromszáz évvel a zsidók kezdték betűiket számok

jelképeként használni. A spekulatív rabbik ebben a misztikus magyarázat egyik módszerét

látták, tehát kabalát. Titkos szavakat azzal a számmal fejeztek ki, amely a bennük foglalt

betűk numerikus értékeinek összeadásából jött létre. Ezt az új tudományt gematriahnak,

geometriának nevezték el. S éppen ezt a tudományt alkalmazza itt „János". Be kell bizo-

nyítanunk (1), hogy a szám egy férfiú nevét tartalmazza és hogy ez a férfiú Nero, és (2) hogy

ez a megoldás a 666-os számértékű olvasási módra és a 616-os számértékű ugyanolyan régi

olvasási módra egyaránt érvényes. Felsoroljuk a héber betűket és azok értékét:

n = 50 (nun) נ

r = 200 (rés) ר

mint o = 6 (vav) ו

n = 50 (nun) ן

k = 100 (koph) ק

sz = 60 (szamech) ס

r = 200 (rés) ר

Neron Keszar, Neron császár görögül — Neron Kaiszar. Ha tehát a görög írásmód helyett a

latin Nero Caesart ültetjük át héber betűkre, eltűnik a nun a Neron szó végén, s ezzel 50-nel

csökken az érték. így eljutunk a másik régi olvasási módhoz, nevezetesen a616-hoz, s ezzel a

lehető legteljesebb bizonyítékot kapjuk.*

Ezek szerint tehát teljesen világos előttünk a titokzatos könyv tartalma. „János"

körülbelül 70-re jósolja Nero visszatérését és rémuralmát, amely 42 hónapig, vagyis 1260

napig fog tartani. Ennek az időnek a letelte után megjelenik Isten, legyőzi Nérót, az

Antikrisztust, tűzzel lerombolja a nagy várost és egy évezredre bilincsbe veri az ördögöt.

Megkezdődik az ezeréves birodalom és így tovább. Mindez ma már elvesztette mindennemű

jelentőségét, kivéve olyan együgyű emberek számára, akik továbbra is kísérleteket tesznek az

utolsó ítélet napjának kiszámítására. De mint egy csaknem primitív kereszténység autentikus

képe, amelyet e keresztények egyike rajzolt meg, ez a könyv többet ér, mint az Újszövetség

valamennyi többi könyve együttvéve.

Engels: A Jelenések Könyve. 1883.

(Marx és Engels: A vallásról. 161—167. old.)

* A név fenti írásmódja, mind a második nunnal, mind pedig anélkül, megfelel a Talmud

írásmódjának, tehát autentikus.

(Marx-Engels: Művészetről, irodalomról)