magyarország európai integrációjának történeti aspektusai

EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK

BOGÁR LÁSZLÓ

Magyarország európai integrációjánaktörténeti aspektusai

2006

TTaarrttaalloomm

Bevezetô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3I. fejezet – Az európai integráció a globális erôtérben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

1. A globális erôviszonyok radikális átalakulása a II. világháború után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42. Az új Európa felépítésének elsô szakasza, 1945–1958 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. A siker és felívelés évei, 1958–1973 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74. A nagy átalakulások korszaka, 1973–1986 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95. Útban Európa újraegyesítése felé, 1986–2004 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136. A keleti bôvítés globális hatalomszerkezeti háttere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17

II. fejezet – A szocializmus korszakának Magyarországa a globális és európai térben . . . . . . . . . . . . 241. Az „eastern” modernizáció és Európa történelmi régiói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 242. Növekedési ciklusok, avagy a fejlôdés ára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 273. A rendszerváltás elôjátéka és az európai integráció kezdetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 314. A globális integráció zárószakasza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35

III. fejezet – Rendszerváltás és európai integráció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 381. A rendszerváltás globális és európai háttere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 382. A rendszerváltás társadalomszerkezete és az európai társadalomfejlôdés trendjei . . . . . . . . . . . 433. A rendszerváltás szociális modelljének dilemmái európai háttérrel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46

IV. fejezet – A rendszerváltás és az európai integráció összekapcsolódásának ellentmondásai . . . . . . 501. Egy befejezetlen történet, avagy Európa újraegyesítése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 502. Európa hosszú távú létstratégiájának távlatai, avagy: hol húzódnak Európa határai? . . . . . . . . . 553. Az Európai Unió válságának okai és lehetséges következményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60

Eddig megjelent az Európai Mûhelytanulmányok sorozatban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64

BBeevveezzeettôô

E tanulmány fô célja röviden felvázolni azt a folyamatot, amelynek során Magyarország az Európai Uniótagjává vált. Sajátosságát azonban az adja, hogy a kérdés megközelítésének idôhorizontja némileg tágabb,mint ahogyan azt megszoktuk. A hasonló elemzések ugyanis többnyire – és ezt teljesen természetesnektekinthetjük –1989–90-tôl vagy még késôbbrôl indítják a kérdéskör tárgyalását. Ez a dolgozat azonbanarra tesz kísérletet, hogy az elmúlt hatvan év történéseinek ívét vázolja fel. Úgy látjuk ugyanis, hogy az1945–90 között lezajló események Magyarország európai integrációs folyamatának mélyszerkezetéttekintve korántsem olyan lényegtelenek, vagy legalábbis irrelevánsak, mint amilyennek a közvélekedésbeállítja. Mind globális, mind európai szinten, mind a magyar belsô viszonyokban tudniillik lejátszódtakebben az idôszakban olyan folyamatok, amelyek, bár máig is feltáratlan módon, de nagy befolyást gyako-roltak, sôt gyakorolnak magára a beteljesült teljes jogú tagságként realizálódó végkifejletre is.

A tanulmány négy fejezetbôl épül fel.Az elsô fejezet azokat a globális átalakulási folyamatokat igyekszik áttekinteni, amelyek a világ fôbb

tendenciáit meghatározták az elmúlt fél évszázad során. Ezen belül kiemelten foglalkozik azzal a döntôfontosságú összefüggéssel, amely az európai és az amerikai típusú globalizáció, a zsákutcának bizonyulószovjet globalizáció közötti ellentmondásokban érhetô tetten. A folyamatot fôként az európai integrációszemszögébôl tárgyaljuk.

A második fejezet azt törekszik feltárni, hogy a szocializmus idôszakának Magyarországa, a hatva-nas évektôl meginduló reformkísérletek segítségével milyen módon próbálta meg az óvatos visszailleszke-dést a globális világgazdaság adott rendjébe, és mindez milyen hatással volt az ország 1990 utáni fejlôdésipályájára és integrációs esélyeire. Igyekszünk bemutatni azt a sajátos összefüggést is, hogy Magyarországglobalo-modernizációja, noha alapvetô célunk mindig is az európai uniós csatlakozás volt, inkábbtekinthetô amerikai utas, mint az Európai Unióhoz illeszkedô stratégiának.

A harmadik fejezet a rendszerváltás elmúlt tizenöt évének rövid áttekintô elemzésével igyekszik fel-tárni azokat az ontoszociális mélyszerkezeti folyamatokat, amelyek az európai integráció sikeressége elle-nére változatlanul komoly kihívásokat jelentenek a most már EU-tag Magyarország hosszú távú globálisalkalmazkodási folyamatával kapcsolatban.

És végül a negyedik fejezetben az európai integráció globális szerepét vizsgáljuk abban a„világrendszerváltási” folyamatban, amelynek csupán egy elemét jelentik a közép-európai rendszerváltótörténések. Röviden kitérünk az Európai Unió most kibontakozó válságára, illetve a lehetséges következ-ményekre.

33

II.. FFEEJJEEZZEETT

AAZZ EEUURRÓÓPPAAII IINNTTEEGGRRÁÁCCIIÓÓ AA GGLLOOBBÁÁLLIISS EERRÔÔTTÉÉRRBBEENN

11.. AA gglloobbáálliiss eerrôôvviisszzoonnyyookk rraaddiikkáálliiss ááttaallaakkuulláássaa aa IIII.. vviilláágghháábboorrúú uuttáánn

Sajátos történelmi analógiát mutat 1945 Európájának helyzete azzal, mint amelyben 1648-ban lehetett.A szörnyû pusztítással járó harmincéves háború után kellett olyan komplex egyezségrendszert létrehozni,amely esélyt teremthetett a kiegyensúlyozott, együttmûködésre épülô hatalmi viszonyok kialakítására. Akísérlet akkor sikerrel járt, hiszen a westfáliai béke alkumechanizmusai 140 éven át, lényegében a fran-cia forradalomig „üzemképesnek” bizonyultak. Különös egyezés, hogy ezt követôen is majdnem háromévtizedig tartott a háborúskodás (1789 és 1815 között), és ezt a periódust is az egy évszázados „hosszúbéke” korszaka követte, mint a Szent Szövetség egyezségrendszere 1815 és 1914 között. Bizonyos érte-lemben véve a XX. században is egy sajátos harmincéves háborúról beszélhetünk, hiszen 1914 és 1945között valójában permanens világháború zajlott, egy „békének látszó”, húszévnyi „fegyverszünettel” 1919és 1939 között. Azt csak remélhetjük, hogy a hosszú béke korszaka nem rövidül tovább, hiszen ha awestfáliai béke 140 éve után a Szent Szövetség már csak 100 évig tartott, akkor a „Máltával kiegészítettJalta”, amelybôl ráadásul már 60 év el is telt... nos, talán ez a mondat maradjon is így, befejezetlenül.

Az 1945-ös Európa valóban történelmének egyik legmélyebb pontján volt, mindenféle értelemben.Elvesztette lakóinak közel egytizedét, anyagi vagyonának közel egyötödét, és azt csak sejthetjük, hogymiféle rombolás ment végbe az emberi létezés mentális, morális, spirituális mélyrétegeiben. Ráadásul aháborút egy olyan koalíció nyerte meg, amely a fegyveres harcok befejezésének pillanatától a folyamatosbelsô feszültségek vészjósló jeleit mutatta. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az érintett világhatalmiszereplôk intellektuális elitjei nem rendelkeztek egységes narratívával, vagyis értelmezési kerettel és foga-lomkészlettel még a helyzet elbeszélésére sem. Ennek szemléltetésére egy rövid elmélet-történeti kitérôtkell tennünk.

E tanulmány ugyanis abból a feltevésbôl indul ki, hogy az európai történelem megértéséhez atradicionalitás–modernitás–globalitás történelmi dinamikájából célszerû kiindulni. A kérdéskör kifejtésepersze szétfeszítené e rövid dolgozat kereteit, ezért itt most csak nagyon vázlatosan szólhatunk e prob-lémahalmaz alapvetô összefüggéseirôl. A tradicionalitás Európája, vagy más néven az univerzálisszakralitás létszervezôdési modelljével rendelkezô Occidens nagyjából fél évezreden át (800 és 1300között) reményt keltô kísérlet volt egy, akár több ezer éven át mûködni képes létharmonikus berendez-kedés megteremtésére. (Mint például az ôsi Egyiptom, India vagy Kína esetében.) Ám az ezt követô évszá-zadok során ez a létmodell felbomlott, átadván a helyét a modernitás létszervezôdési módjának.

A modernitás három évszázados készülôdés után végül is a XVII. század folyamán gyôzte le a tradi-cionális Európa szakrális rendszerét. Ezt a gyôzelmét éppen a már említett harmincéves (1618–1648)háborúban vívta ki, amelyet így joggal nevezhetünk világháborúnak is (világok háborújának). A modernitásugyan a világ urává tette Európát, pontosabban szólva a Nyugatot, de ennek máig ható súlyos következ-ményei lettek. A „western modernizáció” létmódja ugyanis a jelek szerint, bár roppant dinamikus, dehosszú távon megoldhatatlannak látszó feszültségeket halmoz fel, mert mûködési módjának lényege a„deszakralizáció”. Ebbôl viszont az következik, hogy társadalmi gyakorlatában ontológiai determinációjá-nál fogva nem tud kilépni abból a logikából, amit a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Milton Friedmanfrappánsan úgy fejez ki, hogy „The business of the business is the business”. Vagyis kikerülhetetlenül ésfolyamatosan terheli „anyagcsere végtermékeivel” a külsô természetet (ökológiai rendszer) és a belsô ter-mészetet (szocietális rendszer). A történelem pozitív kimenetelét tehát az jelentené (jelentette volna!), haez a létmód képes a re-szakralizáció felé mutató korrekcióra. Az elmúlt több mint két évszázad azt lát-szik bizonyítani, hogy ennek inkább az ellenkezôje van bekövetkezôben. Vagyis a szakralitás újraképzése,a létharmónia felé fordulás helyett az eddig követett létmód, a modernizáció minden dimenzióban történôplanetáris méretû kiterjesztése, vagyis az önmagát globalizációnak nevezô létmód megteremtése.

Miután az „elsô” harmincéves háborúban legyôzte a tradicionalitást, a „második” harmincéves hábo-rúban (1789 és 1815 között) már egyszer kísérletet tett erre, de az akkori viszonyok ennek az „elsôglobalizációs kísérletnek” a sikerét még nem tették lehetôvé. A XX. század „harmadik” harmincéves hábo-rúja (1914 és 1945 között) tehát valójában a globalitás létmódjának most már sikeres háborúját jelentet-te a modernitás, illetve a tradicionalitás még mindig létezô maradványai ellen.

THE STATE OF INFRASTRUCTURAL DEVELOPMENT IN HUNGARY 1990—200244

Ne tévesszen meg minket, hogy a globalitás létmódjának megteremtéséért folyó harc során látszó-lag különbözô nemzetállamszerû képzôdmények folytatnak öldöklô küzdelmet egymás ellen is. Emegtévesztô látszatnak az az oka, hogy a harc valójában az új létmód minôségét meghatározó, kiválasz-tó hatalmi pozíció birtoklásáért, vagyis a globális fôhatalom megszerzéséért folyik. Anglia, Franciaország,Németország, Japán, Amerika, Szovjet-Oroszország és most már Kína, mint egykori, jelenlegi és jövôbeliszuperhatalmak részesei e küzdelemnek. (Ráadásul, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, ebbôl a fel-sorolásból az is kiderül, hogy a fenti „hetekbôl” négy nem Európa, sôt kettô vagy kettô és fél nemNyugat.) Bár a globalitás létmódja mindenképpen „evolúciós zsákutca” az emberiség számára, mégis van-nak nem csekély különbségek az egymással vetélkedô modellek között, így a fenti „hetek” között eddig isés a jövôben is a legbizarrabb koalíciókötési kísérletek is elôfordulhatnak. És természetesen az emberiségjövôje szempontjából sem egészen mindegy, hogy közülük fôként melyik (vagy melyek) és hogyan üze-melteti(k) ezt a „zsákutcát”.

Két évszázadon át Anglia és Franciaország küzdött egymással a globális kiválasztóhatalom megszer-zéséért, amelybôl Anglia emelkedett ki gyôztesen, és kezdett bele a globális birodalomépítésbe. A XIX. ésXX. század fordulójától elôbb Amerika, Németország és Japán, majd Szovjet-Oroszország kísérelte meg afôhatalom megszerzését. Tartósan azonban eddig ez csak Amerikának sikerült, vagyis a két globalizáció-felépítési kísérlet során elôbb maga Anglia, majd az új kontinensen felépülô újabb angolszász birodalom,Amerika volt képes az egész világot befolyásoló konstrukció létrehozására.

A XX. század globális fôhatalomért zajló háborújában a már másodrendû szerepbe visszaszorulóAnglia és Franciaország a felemelkedô Amerikai birodalmat tekintette természetes szövetségesének, míga kihívóként fellépô Németország és Japán egymással igyekezett együttmûködés-hálót felépíteni. Az újharmincéves háború mindkét csatáját (az elsô és második világháborút) végül is az döntötte el, hogy a cáribirodalom Oroszországa és Sztálin Szovjet Birodalma is az elôbbi koalícióval kötött szövetséget. (AMolotov-Ribbentrop paktum azonban jelezte, hogy volt eltérô jövô-forgatókönyv is.)

Európa tehát ilyen elôzmények után volt kénytelen olyan jövôstratégiát megfogalmazni 1945-ben,amely esélyt ad számára a globális fôhatalomért zajló versengésben, legalább a további perifériára kerü-lés megakadályozására.

És mint látni fogjuk, mindez valójában roppant bonyolult feladatnak bizonyult.

22.. AAzz úújj EEuurróóppaa ffeellééppííttéésséénneekk eellssôô sszzaakkaasszzaa,, 11994455——11995588

Az európai eliteknek egy történelmileg igen súlyos és ráadásul végtelenül bonyolult világhatalmi helyzet-tel kellett szembesülniük. Egy éppen megbukott, de romjaiban is roppant kihívást jelentô német III. biro-dalom globalizációs kísérlete, a viharos gyorsasággal felépülô amerikai birodalom globális hatalmi igényei,és a tegnap még szövetséges, ma már életveszélyes ellenfél és globális kihívó szovjet birodalom kompli-kált erôterében kellett kezelni azokat a feszültségeket is, amelyek Anglia és Franciaország – a két, globá-lis birodalomépítéseikbe már belebukott, régi rivális, most szövetséges állam – kapcsolatából fakadtak.(Ez utóbbit tovább bonyolította, hogy Angliát összehasonlíthatatlanul szorosabb és komplexebb szövetségfûzte Amerikához, mint Franciaországot.) Ebbôl a helyzetbôl logikusan következett, hogy a francia elitekegyetlen történelmi esélyét csak az adhatja, ha gyorsan cselekszenek, és képesek az új fôhatalomkéntfellépô Amerika számára demonstrálni, hogy a globális egyensúly kulcsa az európai kontinensenFranciaország. E demonstráció végtelenül kényes központi eleme pedig értelemszerûen csak aNémetországnak éppen francia kezdeményezésre való beemelése lehetett egy olyan együttmûködési rend-szerbe, amely egyszer s mindenkorra kizár minden újabb német globalizációs kísérletet. Ebbôl az aspek-tusból nézve valóban a francia elitek pontos helyzetfelismerô képessége indította el azt a folyamatot, amitmár régóta európai integráció névvel illetünk. E folyamat centrális eleme pedig értelemszerûen a francia-német megbékélés lett.

Az amerikai birodalom számára azonban intézményi garanciákra is szükség volt ahhoz, hogy bele-egyezését adja mindehhez. Az elsô és legfontosabb intézményi garanciák felépítésére az éveken át zajlóelôkészítés nyomán 1948–49-ben került sor. Három fontos intézmény vált ekkor, szinte néhány hónapalatt az elmúlt évtizedek meghatározó jelentôségû institúciójává: a NATO, az OEEC (késôbb OECD) és azEurópa Tanács. Az elsô kettô egyértelmûen az amerikai birodalom globális ellenôrzô hatalmaként mûkö-dött az európai térben. Az OEEC a gazdasági „lét-határôrizeti” funkciókat látta el, a NATO ugyanezt kato-nai téren. Az Európa Tanács pedig – noha az USA formálisan nem volt tagja – végsô soron mégiscsak arra

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ A GLOBÁLIS ERÔTÉRBEN 55

szolgált, hogy segítségével maga egész Európa, de fôként az ekkor még elég bizonytalan körvonalú németjövô, illetve az ezt felépíteni hivatott francia-német megbékélés közvetlenül ellenôrizhetô legyen, ha máraz USA-nak közvetlenül nem is, de legalább kontinentális „rezidensének”, Angliának. Az amerikai biroda-lom csak akkor adott zöld utat a pacifikálási folyamatnak, amikor e fenti hármas intézményi háló márelegendô biztosítékul látszott szolgálni arra, hogy a Pax Americana globális hatalmi érdekeit semmi nemkeresztezheti az európai kontinensen.

Tegyük mindjárt hozzá: az amerikai birodalmi érdekek a 40-es évek végén Nyugat-Európa közvet-len érdekeivel is egybeestek, hisz a szovjet birodalom atomhatalommá válása, valamint a csatlós államokvégleges bekebelezése, illetve az ekkor létrejövô KGST keretében hadigazdaságra való átállítása a III. világ-háború valószínûségét igen jelentôsen növelte. És Nyugat-Európa értelemszerûen az önvédelem olyanminimális szintjével rendelkezett csupán, amely Amerika nélkül a korlátlan sebezhetôséggel volt egyenlô.

Így aztán több szempontból is teljesen logikusnak látszott, hogy az aktív francia közremûködésselelinduló megbékélés és integráció elsôsorban a katonai potenciál kiépítését leginkább szolgáló klasszikusnehézipari ágazatokkal kezdôdött. A Robert Schumann francia külügyminiszter és Jean Monnet tervezésiminiszter nevéhez fûzôdô kezdeményezés tehát fôként a szén- és acélipari együttmûködés új rendszeré-nek a létrehozására épült. Jól szolgálta mindez a francia-német megbékélést is, hiszen ha a két régi rivá-lis kölcsönösen ellenôrizheti az egymás hadi potenciálját meghatározó iparágakat, akkor ez szinte auto-matikusan minimalizálja a kettejük közötti újabb háborús konfliktus kirobbanásának a kockázatát.Egyúttal persze ez az ellenôrizhetôség az amerikai globális fegyelmezô hatalom számára is lehetôvé tetteezt a NATO és a Marshall-segélyt koordináló OEEC intézményi segítségével. És nemcsak ellenôrizhetôvé,hanem mozgósíthatóvá is. Az újabb világháborús forgatókönyvek ugyanis ekkor még nem igazán láttakvalószínûnek egy szovjet atomtámadást. Viszont annál inkább egy hagyományos, gigantikus páncélos had-seregek által vívott küzdelmet Európa szívében. Ennek ellensúlyozására azonban amerikai segédlettel, dealapvetôen mégiscsak európai forrásokra épített olyan új stratégiára volt szükség, amely a háborús poten-ciál jelentôs növelését ígérte.

Vagyis ekkoriban nemcsak Keleten vált jelszóvá a „vas és acél országának” létrehozása, hanemNyugaton is. Itt és a további fejezetekben is azt igyekszünk bizonyítani, hogy Kelet- és Nyugat-Európahatalomgazdasági trendjei valójában sokkal közelebb voltak egymáshoz az elmúlt évtizedekben, mint azta mainstream gazdaságtörténet feltüntetni igyekszik.

Az új hatalomgazdasági intézményi keretet végül is az Európai Szén- és Acélközösség nevû szerve-zet jelenítette meg. A szervezet tengelyét értelemszerûen Franciaország és Németország adta, és ehhezkapcsolódott a Benelux komplexum, amely történelmi-geopolitikai értelemben nem is volt elválasztható afrancia-német tengelytôl. Olaszország bekapcsolása szintén logikai folytatása volt az eredeti koncepciónak,hiszen egyrészt a pacifikálás igénye Németország mellett rá is vonatkozott, másrészt Észak-Olaszországgazdasági és pénzügyi potenciálja fontos eleme volt a leendô integrációnak. Anglia kívülmaradása ekkormég nem igazán kelthetett feltûnést, mivel egyrészrôl szén- és acélipara történelmileg eleve elkülönült akontinensétôl, másrészrôl az amerikai birodalom stratégiai érdekei nem is tartották volna célszerûnek akontinens és a szigetország hatalomgazdasági egybenyitását.

Az ESZAK, vagy ahogy általában nevezték: a Montánunió sikeres beüzemelése után nem sokkal leját-szódott egy érdekes epizód, amely akkor még csak nagyon közvetve, de arról üzent, hogy a birodalmiérdekek bonyolult rendszere számos olyan konfliktus csíráit rejti magában, amelyek csak a távolabbijövôben manifesztálódtak ugyan, de elsô jelentkezéseik már ekkor érzékelhetôvé váltak. Ez az epizód azEurópai Védelmi Kezdeményezés nevû konstrukció létrehozásának látványos, de kissé talányos kudarcavolt. Az intézmény létrehozása valójában a francia és a német elitek elsô óvatos kísérlete volt arra, hogy– felbátorodván a kezdeti sikereken – a kontinentális Európa stratégiai érdekeit önállóan is megjelenítsék.Nem lehetett nem észrevenni, hogy a törekvés éle óvatosan, de határozottan az amerikai birodalom, kato-nai institúciója, a NATO, és helyi rezidense, Anglia ellen irányult. A négy évig tartó, többszörösen kódolthatalmi térben játszódó folyamatok végül is a kezdeményezô francia elitek számára kudarccal végzôdtek(1954-ben ez formálisan az Assemblée Nationale negatív szavazásában fejezôdött ki), ám ezzel kezdetétvette az a hosszú folyamat, amelynek során elôször több ízben is a franciák, majd kissé késôbb – fokoza-tosan és nagy kerülôkkel – a német elitek is megkezdték „hosszú menetelésüket” az amerikai birodalmiérdekek közvetlen kiszolgálásának módosítása irányába. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogyAnglia, felbátorodván gyanakvással szemlélt kontinentális riválisai kudarcán, mégiscsak létrehozott egyformálisan védelmi kezdeményezésként tételezôdô szervezetet Nyugat-Európai Unió néven, de ez a máig


is fennmaradt szervezet soha nem volt képes léte akár csak formális indoklásának alátámasztására sem.Mint egyfajta hidegháborús kövület, ôrzi a Nyugat belsô terei rejtett konfliktusainak intézménybe „kövült”lenyomatát.

A kudarc egyben azt is jelezte a francia-német tandemnek, hogy katonai téren teljesen irreális min-den mégoly óvatos önállósodás, így célszerûbb a gazdasághatalmi tér továbbépítésének stratégiájával pró-bálkozni. Így került sor egy évvel ezt követôen, 1955-ben, a Montánunió messinai csúcstalálkozóján azelkezdett gazdasági integráció mennyiségi és minôségi továbbfejlesztésének kezdeményezésére. A konfe-rencia után létrehozott Spaak-bizottság 1956 márciusára el is készült az elsô jelentésével, és ezzel hiva-talosan is kezdetét vette az Európai Gazdasági Közösség (a Közös Piac) intézményi kereteinek a megva-lósítása. 1957-re kiderült, hogy Anglia – nyilván nem függetlenül az amerikai megítéléstôl – nem kívánrészt venni a tervezett megállapodásban. Az angolszász globális birodalom urai úgy vélhették, hogy avédelmi kezdeményezéshez hasonlóan elvetél majd ez a kísérlet is, ám nem így történt. Tekintettel azon-ban arra, hogy közben az angolok már intenzíven folytatták rivális intézményüknek, az EFTA-nak a meg-szervezését, a nyugat-európai országok többsége ezt vélte perspektivikusabb hatalmi konstrukciónak,ezért az Európai Gazdasági Közösség végül is a Montánunió eddig is együttmûködô hat tagjával kezdte elmûködését. A Római Szerzôdés 1957. márciusi aláírása után, 1958-tól kezdte el önálló életét az európaiintegráció elsô intézményes kísérlete.

33.. AA ssiikkeerr ééss ffeellíívveellééss éévveeii,, 11995588——11997733

A kidolgozás és megvalósítás idôszaka 1955 és 1958 között meglehetôsen turbulens globális hatalmiörvénylések közepette zajlott. Sztálin 1953-ban bekövetkezô halála után rövid ideig úgy látszott, nyíliknémi tér a világháborús feszültség enyhítésére. Az osztrák államszerzôdés aláírása például a nemzetköziérintkezések terébe való belépés esélyét kínálta számos, az ENSZ-tagság lehetôségétôl eddig elzárt országszámára: ezek közé tartozott Magyarország is. Ám 1955-ben újabb súlyos ütésváltásra került sor a kétglobális birodalom között. Miután Németországnak az amerikai birodalmi térbe való beemelése várakozá-son felüli eredményességgel ment végbe, így sor került NATO-tagságának lehetôvé tételére. Mivel a szov-jet birodalom már régen készült erre a fejleményre, a lépést ürügyként használva formálisan is létrehoz-ta a saját katonai tömbjét Varsói Szerzôdés néven. A növekvô feszültséget 1956-ban két súlyos globáliskonfrontációval fenyegetô történés is erôsítette. Az egyik a magyar forradalom, a másik a Szuezi-csator-na körül kirobbanó konfliktus. Mindkét esemény látványosan felszínre hozta azt az egyszerû összefüg-gést, hogy Nyugat-Európa a globális birodalmak konfliktusterében tehetetlen és súlytalan szereplô.Társadalmilag, gazdaságilag, és fôként politikailag és katonailag olyan mértékben van alárendelve, sôtkiszolgáltatva Amerikának, ami az eddig követett stratégiák józan átértékelésére kell, hogy kényszerítseaz önálló Európa vízióját formálgató elitcsoportokat.

Ez a felismerés egyre inkább azokat igazolta, akik úgy vélték, egyelôre nincs realitása semmiféleAmerikától való relatív függetlenedésnek, Európa esélyét és történelmi küldetésének teljesítését az adja,ha képesnek mutatkozik a világgazdaság olyan nagy erejû aktorává válni, ami aztán késôbb, hosszabbtávon a világhatalmi térbe is önálló globális szereplôként emeli be. Vagyis, hogy csak egy sikeres, hosszútávú társadalmi-gazdasági építkezés nyújthat lehetôséget az önálló globális létmód alternatíva felépítésé-re. A hatvanas évek tehát a lassú, szívós és végül is sikeres építkezés idôszakává váltak.

S bár az 1961-es, Berlin körül kialakuló konfliktus és a fal felépítése újra fájdalmasan jelezte, hogyEurópa milyen csekély mértékben képes rendelkezni saját kontinensével, és bár az 1962-es kubai válságminden addiginál közelebb hozta egy termonukleáris eszközökkel megvívott globális konfliktus rémét,egyúttal arra is rámutatott, hogy a két globális birodalom is sebezhetô. Az amerikai birodalom sorra szen-vedi el szovjet riválisától az ûrkutatási versenyben a vereségeket, és számos jel utal arra, hogy Nyugat-Európának meg kellene kezdeni felépíteni az új keleti politikáját. 1963-ban merénylet áldozata leszKennedy elnök, és egy évvel késôbb egy viszonylag békés puccs keretében leváltják Hruscsov pártfôtitkárt.A globális hatalmi viszonyokban lezajló lassú eltolódások azonban visszaigazolják Schuman, Monnet ésáltalában a francia és német elitcsoportok elôfeltevését arról, hogy Nyugat-Európának lassú és szívós tár-sadalom- és gazdaságépítô „aprómunkával” kell visszaszereznie globális cselekvôképességének minélnagyobb hányadát.

1968-ig a folyamatok egyre biztatóbban alakulnak. Tegyük hozzá, nemcsak Nyugaton, hanem„Keleten”, mármint Kelet-Európában is. Az 1956-os magyar forradalom világossá tette, hogy a sztáliniz-


mus rendszere visszavonhatatlanul megbukott, és hogy a szovjet birodalom uralkodó elitjeinek lehetôvékell tenni bizonyos óvatos létmód-váltási kísérleteket, ha nem akarják, hogy birodalmuk nyugati fele lát-ványos robbanássorozattal a permanens és kezelhetetlen polgárháború színterévé váljon. Egy bizonyosértelemben ez az idôszak akár Kelet-Európa euro-integrációja (re-integrációja) kezdetének is tekinthetô,még ha kétségtelenül nem voltak és nem is lehettek ekkor ennek még intézményes jelei.

Ám 1968-ban mind Nyugat-, mind Kelet-Európában egy-egy polgárháborús kísérlet megtöri a folya-matok eddigi békés evolúciós ívét. Májusban és júniusban Párizsban, augusztusban és szeptemberbenPrágában játszódnak le olyan események, amelyek valóságos tartalmát máig is csak viszonylagleegyszerûsítô interpretációban ismerjük. Részletes mélyelemzésükre itt sem kerítünk sort, inkább csakszeretnénk felhívni a figyelmet néhány összefüggésre. A legfontosabb ezek közül alighanem az a tény,amely már 1956 kapcsán is elég talányos maradt a magyar forradalommal összefüggésben elôállt helyze-tet elemezni kívánó nyugati szakértôknek. Arról van szó ugyanis, hogy valójában mindenkit meglepett atény: a szovjet és az amerikai globalizációs birodalmak az európai status quo fenntartását a jelek szerintminden más stratégiai érdeküknél elôbbre valónak vélik. Párizs és Prága kapcsán ez újra egyértelmûvévált. De van a történéseknek egy mélyebb szerkezeti rétege is. Az amerikai globalitás birodalma ugyanisegyre inkább riválisként tekintett az egyre sikeresebben integrálódó és egyre fontosabb világhatalmiszereplôként tételezôdô Nyugat-Európára. De talán még nyugati riválisa felemelkedésénél is nagyobbpotenciális veszélyforrásként merült fel annak lehetôsége, hogy egyes kelet-európai reformországok – ezfôként Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot jelentette – akár békésen kiválhatnak a szov-jet birodalomból, és ez világhatalmilag minden elképzelhetônél nagyobb elônyhöz juttatta volna az amúgyis egyre veszélyesebb riválist, Nyugat-Európát. Ezért megkockáztatjuk azt a bizarr feltevést, hogy az ame-rikai birodalom nemcsak az egyre sikeresebb európai öko-szociális piacgazdaság fôkonstruktôrének tekin-tett De Gaulle elnök megdöntéséhez vezetô, öncélú anarchiába hajló lázadás diszkrét támogatója voltPárizsban, hanem Prága esetében is, a végül is bekövetkezô birodalmi rendteremtésben is érdekeltnekmutatkozott. Kelet-Európa látványos „felszabadítására” már csak akkor mutatott határozott érdekeltsé-get, amikor biztos lehetett benne, hogy a „keleti hátsó udvar”, miközben elitjei harsányan „Európáznak”,egyértelmûen az amerikai utas globalo-modernizációs stratégiát választja. (Bár ebben az esetben a„választja” kifejezés határozottan eufemisztikusan hangzik.)

Az amerikai birodalom Európával szembeni stratégiai fellépésének egy olyan fejezete iselkezdôdött az elôzô évben, 1967-ben, amely ekkor még csak igen keveseknek volt áttekinthetô. A rég-óta érlelôdô közel-keleti izraeli-arab konfliktus egy villámháború során Izrael területénekmegkétszerezôdéséhez vezetett, és ezzel egy igen labilis világhatalmi helyzet alakult ki. A szovjet biro-dalom, fontos stratégiai pozíciók megszerzésével az egyes arab országokban, tovább fokozta az amúgyis éppen eléggé bonyolult szituáció kaotikus mivoltát. S mivel a globális uralmi helyzet elképzelhetetlena fôbb olajforrások birtoklása nélkül, rohamos gyorsasággal megkezdôdött a kôolaj stratégiai fegyver-ré válása. Tekintettel arra, hogy Európa és Amerika távlati kôolajfüggôsége és sebezhetôsége igen nagymértékben különbözött, így érthetô, hogy az olaj-fegyver alkalmazásával hamarosan a Nyugat két rész-univerzuma között folyó, egyre markánsabb, rejtett világháború új fejezete kezdôdött el, amelynekrészletes kifejtésére a következô alfejezetben térünk rá.

A korszak utolsó fontos eseménysorát Európa belsô folyamataiban Nagy-Britannia integrációs tag-ságának az elôkészítése, az integráció elsô bôvítése feltételeinek a létrejötte jelentette. Az angolok a hat-vanas évek során kétszer is kísérletet tettek a tagság elérésére. Mindez azt jelezte, hogy az eredeti pozí-ciójuk alapvetô változáson ment át, hiszen 1957-ben még éppen ôk utasították vissza a felkínáltlehetôséget, és kezdték el a lazább szövetséget jelentô EFTA kiépítését. Közben azonban, az integrációsikeressége miatt, mind az angol elitek, mind az ôket közvetlenül instruáló amerikai globális birodalomúgy látta volna stratégiai céljaikat jobban megvalósíthatónak, ha Anglia bekerül, és ezzel belülrôl befolyá-solhatja Európa jövôjét. Ám ekkor már éppen a francia elitek – élükön De Gaulle tábornokkal – voltakabban a pozícióban, hogy az integráció minôségét valószínûsíthetôen alaposan megváltoztató angol kéréstvisszautasíthassák, méghozzá két ízben is, egyszer 1961-ben, majd 1967-ben. Az 1968-as eseményekután azonban a tábornok-elnök még tett egy utolsó drámai kísérletet arra, hogy stabilizálja helyzetét, ésezen keresztül megôrizze Franciaország alig burkoltan amerikaibirodalom-ellenes fellépésének meghatá-rozó erejét az integráción belül, ám az ezt célzó népszavazáson vereséget szenvedett és lemondott. (Abirodalmi konfliktus élességét az is jelezte, hogy Franciaország két évvel ezt megelôzôen a NATO katonaiegyüttmûködési rendszerében is felfüggesztette tevékenységét.) De Gaulle távozása szimbolikusan azt


jelezte, hogy megkezdôdhet az alaposan megleckéztetett Európa újabb behódolása, ennek részleteirôl akövetkezô alfejezetben szólunk részletesen.

44.. AA nnaaggyy ááttaallaakkuulláássookk kkoorrsszzaakkaa,, 11997733——11998866

Amint azt már említettük, a korszak kezdetének meghatározó világhatalmi eleme az olajárrobbanásnéven elhíresült eseménysor. A közvetlen kiváltó okot az jelentette, hogy az Izraelt körülvevô arabországok – a szovjet globalitás ösztönzésére és támogatásával – megkísérelték visszaszerezni 1967-benannektált területeiket. A rövid háború azonban megsemmisítô vereséggel járt számukra, sôt Izrael akármég jelentôsen növelhette volna is a megszállt területeket. A megalázó kudarc az olaj-fegyver beveté-sére késztette az arab világot. A Nyugatot sokkhatásként érte, hogy az olaj ára egyetlen év alatt többmint ötszörösére nôtt, óriási káoszt kiváltva a világgazdaság háború óta lassan normalizálódó rendsze-rében. Elgondolkodtató azonban, hogy az olajárak emelésében az a Szaúd-Arábia járt az élen, amely azamerikai birodalom legmegbízhatóbb szövetségese volt (van és lesz) a térségen belül. További töpren-gésekre ad okot az is, hogy az amerikai birodalom két globális riválisa (Nyugat-Európa és Japán) szin-te teljesen kiszolgáltatottá vált, lévén függôségük összehasonlíthatatlanabbul nagyobb, mint Amerikáé.Az USA ugyanis, bár már ekkor is nettó olajimportôr, de mégiscsak a világ harmadik legnagyobbolajtermelôje is egyben, szemben Nyugat-Európával, amelynek alig, és Japánnal, amelynek egyáltalánnem voltak olajlelôhelyei.

A legfôbb globális ellenfelet, a szovjet birodalmat látszólag kedvezôen érintette az olajárak draszti-kus emelkedése. Egyetlen évtizeden belül kiderült azonban, hogy a szovjet rendszer nemcsak hogy nemtudott élni az ebbôl adódó elônyökkel, hanem kétféle értelemben is halálos csapdának bizonyult számáraaz árrobbanás. Az egyik ok, hogy mivel a kelet-európai csatlós országok, hasonlóan Nyugat-Európához,lényegében alig rendelkeztek olajtartalékokkal, a változások néhány év alatt adósságcsapdába hajszoltákôket, és ez a 80-as évek elejétôl már lehetetlenné tette a Nyugat új „szuverenitás gazdaként” való megje-lenésének elkerülését a térségben. És ezzel elkezdôdött a szovjet birodalom nyugati peremvidékénekfokozatos leválasztása. A másik ok pedig hadászati, illetve katonai jellegû volt. A hatalmas olajbevételektôlmegittasult szovjet birodalmi hadi-társadalom gigantikus fegyverkezési programba kezdett. Újabb rakéta-rendszereket telepített Nyugat-Európa közvetlen közelébe, és megkezdte a Reagan elnök által kezdemé-nyezett „csillagháborús” fegyverkezési spirálra adott végzetes válaszának felépítését. Sôt, mintha mindeznem lett volna elég az öngyilkossághoz, Afganisztán megszállásával megkezdte „hosszú menetelését” aPerzsa-öböl amerikai birodalom által ellenôrzött olajlelôhelyei felé. A kudarcok és vereségek olyan akku-mulációs lavináját indította tehát el, amely 1979 és 1986 között lényegében romba döntötte a szovjetglobalizációs kísérlet birodalmát.

Az idôszak rövid világhatalmi történéseinek summázata nagyjából így foglalható össze. Lássuk ezekután, hogyan alakultak az európai integráció belsô viszonyai, illetve a lassan, de biztosan változóban lévôvilághatalmi státussal rendelkezô kelet-európai országokkal meglévô viszonyrendszere. Mielôtt azonbanerre rátérnénk, egy fontos, Európában lezajló, de világhatalmi jelentôségû történéssort kell még feltétle-nül megemlítenünk. És ez az enyhülési politika, a „détente”, illetve az erre épülô helsinki konferencia,amely a hetvenes évek közepén, egy rövid ideig, mintha a tartós európai erôegyensúly igen hosszú távravaló megtalálásának esélyérôl szólt volna. És valóban, ebben az idôszakban a globális szereplôk között ki-alakulóban volt egy viszonylagos egyensúly. Az amerikai birodalom visszavágott két western riválisának,Nyugat-Európának és Japánnak, és számos ponton a szovjetet is meghátrálásra kényszerítette. De ebbenaz idôszakban már a két nyugati szövetséges-rivális is magához tért, és a szovjet birodalom is részbennyertesnek érezhette magát. Nyugat-Európa a német új „ost-politik” megvalósításával képes voltdemonstrálni világhatalmi „nagykorúságát”, és az európai integráció sikerei is növelték önbizalmát.Egyszóval, a világhatalmi egyensúly hosszú távra szólóan is tervezhetônek tûnt fel. Néhány év alatt, nagy-jából a 70-es évek végére persze kiderült, hogy mindez nem volt több, mint illúzió, de arra jó volt, hogyvalamennyi szereplô számára esélyt adott eddigi stratégiájának nyugodt végiggondolására, és arra, hogyfelkészüljön az újabb kihívásokra. Amelyek aztán viszonylag hamar meg is jelentek, és egyetlen évtizedalatt radikális „világrendszerváltás” keretében rendezték át az itt még nyugodtnak tetszô színpadot, vagytalán inkább „mutatványos bódét”.

A korszak az európai integráció számára nem csupán egy három menetben lejátszódó, és a tagokszámát megkétszerezô bôvüléssorozatot jelentett, hanem azt is, hogy önálló globális aktorként való meg-


jelenésének esélyei folyamatosan javultak a periódus során. Az elsô bôvítési kör minôségét tekintve talána legfontosabb lépés volt az integráció történetében, hisz ez nyitotta meg az utat az Egyesült Királyságelôtt a teljes jogú tagság elérésére. Az angolok és a mögöttük stratégiai szövetségesként megjelenô ame-rikai birodalom az Egyesült Királyságot mindig is egyfajta ellenôrzô mechanizmusként is tételezte, így tag-sága elsôsorban az amerikai típusú globalizációs modelltôl való jelentôsebb „elhajlás” megakadályozásánaklegfôbb eszköze volt. (És lényegében az ma is.) Különös módon az Egyesült Királyság létminôségét ebbenaz értelemben az elmúlt 32 év során egyáltalán nem befolyásolta, hogy a Munkáspárt vagy a KonzervatívPárt van-e éppen kormányon. Tegyük hozzá, a franciák és a németek esetében is hasonló a helyzet, hiszena Mitterand és Kohl által megszilárdított „rajnai modell”, az öko-szociális piacgazdaság jellegzetes konti-nentális modellje a jelenlegi és jövôbeli vezetôk számára is teljes egységben vállalható. Mindezmeglehetôsen egyértelmûvé teszi, hogy a jobb- és a baloldal közötti politikai-stratégiai különbségekkorántsem feltétlenül olyan törésvonalak mentén értelmezendôk, mint ahogyan azt a mainstream polito-lógia felmutatni törekszik. Nagy-Britannia belépése kezdettôl fogva a markáns neoliberális társadalmi-gaz-dasági modell állandó jelenlétét feltételezte. Thatcher asszony vegytiszta liberalizmusa közvetlenülFriedrich von Hayek és Milton Friedman elméleti és gyakorlati útmutatásaira épült, és egészen olyan, már-már egzotikus kijelentésekig fokozódott, mint hogy „There’s no such thing that society”. Érthetô tehát,hogy az angol belépés potenciálisan az egész európai integráció eredeti identitásának az alapos újragon-dolását kellett, hogy jelentse. Bár mindez folyamatosan zajlott és zajlik, az integráción belüli diskurzusnyelve egy bonyolult kódolással igyekszik mindig csak a beavatottak számára elérhetôvé tenni az identi-tás legbelsô tartalmait. Ez az állandó és nehezen dekódolható, néha már-már konspiratívnak tetszô nyelvegyre komolyabb frusztrációt jelent a tagországok társadalmai számára, és részben legalábbis ezzelmagyarázható az Alkotmányos Szerzôdésrôl való népszavazások kudarca is.

Az 1973-as bôvítés során került be az integrációba Írország és Dánia is. Az elôbbi szinte automati-kusan az angolokkal azonos besorolás alá esett, így a felvételét is mondhatni automatikusan együtt kezel-ték az angol tagsággal. Dánia viszont nem is feltétlenül törekedett a tagságra, és bár egy árnyalatnyivalpozitívabb jövôképet jelent számára a tagság, de számos alkalommal demonstrálta, hogy igen kritikusanítéli meg az integráció alapvetô folyamatait. Dánia politikai elitjének minôségét egyébként jól példázzaJacques Delors híre mondása, miszerint „Az európai integrációnak 13 tagja van: 12 ’rendes tag’ plusz aFolketing”. Ez utóbbi testület a dán parlament, amely legendásan rövid pórázon tartja a mindenkori kor-mányokat az integráción belüli mozgásterüket illetôen. A történelmi hûség kedvéért hozzá kell tenni, hogya csatlakozási tárgyalásokat valójában négy országgal folytatták le. A negyedik új tagság várományosaNorvégia lett volna, ám az ország lakói akkor is, és azóta már két alkalommal, elutasították az egyes elit-csoportjaik által újra és újra forszírozott integrációs tagságot. A jelentôs olajforrások, a tengeri halászatpotenciális konfliktusai és az egészen bizonyosan jelentôs nettó befizetôi státus perspektívája a beláthatójövôben érhetô okokból nem nagyon fogják ösztönözni a norvég társadalmat álláspontja felülvizsgálatára.

A korszak két másik bôvítési fordulója 1981–82-ben Görögország, 1985–86-ban pedigSpanyolország és Portugália felvételét jelentette. Ez a két mediterrán bôvítési kör alapvetôen különbözöttaz 1973-ban lejátszódótól, és az integráció karakterének elég jelentôs megváltozásával járt együtt. Ennekmegértéséhez azonban egy rövid kitérôre van szükség.

A hat taggal megalakuló EGK valójában Európa történelmi központjának, Nagy Károly birodalma fôelemeinek, Gallia, Germánia, Itália részvételével létrehozott „exkluzív klubja” volt Európa gazdagabbországainak. Egyetlen régió lógott ki ebbôl a sorból, az olasz „Dél”. Ez utóbbi ugyanis – a kora-moderni-záció évszázadai alatt a kereskedelemre és iparra épülô Észak éléstáraként – már a XVI–XVII. századtólkezdve lefordult azokról a modernizációs trendekrôl, amelyeken Észak elindult. Részben az ennek nyo-mán megkezdôdô, és máig is tartó, szocio-kulturális eltávolodás, részben pedig az a tény, hogy az északielitek legfeljebb retorikai értelemben voltak érdekeltek a történelmi „gap” szûkítésében, vezetett oda,hogy ma már szinte véglegesnek látszó civilizációs különbség van Észak és Dél között. Külön fejezet ebbena történetben, hogy sem Olaszország két fenti történelmi régiója, sem az integráción belüli más jelentôsrégiók közötti történelmi arányok nem nagyon változtak az elmúlt közel fél évszázad során. Történtmindez annak ellenére, hogy az integráció szinte születése pillanatától nagy figyelmet szentelt a meglévôkülönbségek csökkentésére irányuló erôfeszítéseknek.

Sajnálatos tény, hogy az elmúlt évtizedek során sem átfogó elméleti irodalma, sem az elitek közöttikonszenzuális narratívája nem alakult ki az integrációs dimenzióban értelmezendô társadalmiegyenlôtlenség-rendszereknek. És ez azért idéz fel egyre nagyobb veszélyeket, mert mivel az integráció


bôvülése kikerülhetetlenül és egyre inkább olyan országokra terjed ki, amelyek az addigi átlagnál többnyi-re szegényebbek, a kérdés tisztázatlansága veszedelmes gyorsasággal áshatja alá az Európai Unió mintentitás egész történelmi legitimációs talapzatát. Minden nemzetállamban létezik ugyanis egy konszenzus-ra épülô rendje e módfelett kényes kérdés kezelésének, és ha az elitek hosszú idôn át és/vagy gyakranmegsértik ezt a konszenzust, akkor a kialakuló társadalmi konfliktusok egy idô után kikényszerítik aszocietális stratégiák módosítását. Az integráció azonban fennállása óta igyekszik homályban hagyni, hogyújabb és újabb, eltérô fejlettségi szinten álló tagokkal bôvülve, automatikusan kötelességének tekinti-e azegyenlôtlenségeknek a mérséklését, illetve ha igen, akkor ezt hogyan kell értelmezni. A kérdés tisztázat-lansága máris veszélyes politikai örvényeket kavart a keleti bôvítés során, és a java még hátravan. A nem-zeti szintû egyenlôtlenségek belépést követô integrációs szintû egyenlôtlenséggé válása kezelésének prob-lémaköre valójában tehát részben a Dél, illetve az ír és a mediterrán bôvítés keretében belépô háromország esetében sorra-rendre tisztázatlan maradt. Minden esetben az elit csoportok – többnyire rejtettenzajló – belsô alkui döntötték el a fenti kérdés minden fontos elemét.

Míg a Dél a kezdetektôl máig lényegében a leglátványosabb kudarca az integráció kiegyenlítési poli-tikájának, hiszen az Észak és Dél közötti különbségek ma kissé meg is haladják az ötven évvel ezelôttit,addig Írország és a három mediterrán állam esetében, bár eltérô minôségû és szerkezetû, de kétségbe-vonhatatlan sikertörténetrôl beszélhetünk. Írország mondhatni „jókor volt jó helyen”, amire talán rá isszolgált, hiszen addigi egész történelme szinte csak ennek az ellenkezôjérôl szólt. Akkor lépett be az integ-rációba, amikor az éppen demonstrálni akarta a regionális felzárkóztatás terén elérhetô sikereit. Ígyaztán, a kétségtelenül ügyesen felhasznált fejlesztési források segítségével olyan komplex technológiai ésszocietális értelemben vett infrastruktúrát építettek fel, amely két évtized alatt a globális tôkestruktúrákegyik kedvenc „élôhelyévé” tették az országot. És, bár a GDP-adatok egy kissé torzítanak, és azért az nemfeltétlenül tükrözi pontosan a valóságot, hogy ma Írország Luxemburg után a második leggazdagabbország, lekörözve Angliát, Franciaországot és Németországot, de az tény, hogy Írország az egyetlen olyan„régiója” az integrációnak, amely esetében a nemzeti szintû egyenlôtlenségek mérséklôdését messze meg-haladta az uniós átlaghoz való közeledésének üteme.

A mediterrán országok esetében a meghatározó jellegû mozzanatot globális geo-stratégiai elemekjelentették. Három olyan országról – Görögországról, Spanyolországról és Portugáliáról – van ugyanisszó, amelyek történelmileg az európai civilizáció meghatározó jelentôségû színterei voltak egykoron, demindegyikük fejlôdési íve megtört, és a XX. század derekán inkább már csak a régi korok romjain tengôdôperifériák. Nagyon eltérô pályát befutva ugyan, de mindegyikük társadalmában egészen másféle aránybanvolt jelen az európai történelmi társadalomszervezôdés három meghatározó eleme: a tradicionalitás, amodernitás és a globalitás, mint az integrációt meghatározó alapító országok esetében. Ebbôl logikusankövetkezett az is, hogy egyikük esetében sem létezett a nemzeti szintû egyenlôtlenségeket legitimálódemokratikus intézményrendszer, mert ezt a történelmi örökséget még a XX. század közepén is csakautokratikus uralmi eszközökkel lehetett üzemeltetni. Spanyolország és Portugália esetében az amerikaiglobalitás birodalma – geo-stratégiai számításból – annak ellenére a helyükön hagyta ezeket a rezsimeket,hogy azokat annak idején „intim liaison” fûzte a III. Birodalomhoz. Az ott mûködô, döntô fontosságúNATO-támaszpontok mellett ebben az is szerepet játszott, hogy joggal lehetett attól tartani: mindendemokratizálási kísérlet az illegalitásban is meghatározó kommunista erôk fölényes gyôzelmét, és ami iga-zán nagy veszély, ezzel a szovjet globális birodalom ellenôrizhetetlen térnyerését jelentette volna. (Amiegyébként majdnem be is következett a 70-es évek második felében.)

Az angolszász globalitás számára Görögország geo-stratégiai jelentôsége olyan nagy volt, hogy aNATO alapító tagjává tették, és igyekeztek egy „látványdemokrácia” keretében pacifikálni a perifériárasodródott koldusszegény országot. A szociáliskonfliktus-potenciál, és az a tény, hogy a Mediterráneumfelé kijáratot keresô szovjet birodalom valószínûleg mindent megtett belsô ügynökei segítségével ennekszítása érdekében, a 60-as évek végén közvetlen veszéllyé tette az amerikai birodalom számára a kom-munista hatalomátvételt és a szovjet befolyás meghatározóvá válását. Ezt megelôzendô, az amerikai glo-balitás („let it happen”) valószínûleg nem igazán igyekezett megakadályozni, hogy egy sikeres katonaipuccs nyomán alig burkoltan fasiszta színezetû erôk kerüljenek hatalomra. Az új rezsim uralomgyakorlá-si eszközei és intézményei azonban 1974-re már elviselhetetlenné váltak Amerika, és különösen az euró-pai integráció számára. Így Görögországban és Portugáliában, szinte teljesen egy idôben végbement egyolyan demokratizálás, amelynek során, ha nem is könnyen, de sikerült megakadályozni, hogy a másikszélsôség, a kommunista hatalomátvétel irányába lengjen ki a történelmi inga. Spanyolországban, bár a


színfalak mögött már intenzív átalakítások zajlottak, két évvel késôbb, Franco tábornok halála utánkezdôdhetett meg „hivatalosan” is a demokratikus „rendszerváltás”.

A mediterrán országoknak juttatott transzferek dimenzióit tehát az határozta meg, hogy szinte tel-jesen egybeestek a Nyugat – egyébként szinte mindenben vetélytársnak számító – két rész-univerzumá-nak, Európának és Amerikának a stratégiai érdekei. Nyugat-Európa számára új piacok kinyílása és ezenbelül a turisztikai komplexum robbanásszerû fejlesztésének megindulása gazdasági értelemben is vonzó-vá tette a térséget, ám ehhez sokkal nagyobb társadalmi, gazdasági és politikai stabilitásra volt szükség,és ehhez csak a transzferek segítségével véghezvitt társadalomszerkezeti változások nyithatták meg azutat. Amerika számára viszont, amelynek VI. Flottája a világháború vége óta saját „beltengerének” tekin-tette a Mediterráneumot, nyomasztó perspektívát jelentett a szovjet birodalom egyre nyíltabb jelenléte,görög és spanyol támaszpontjai így rohamosan felértékelôdôben voltak. Ám ezt a stratégiát is csak olyanstabil belsô viszonyok tehették biztonságossá, amelyeket csak a jelentôs társadalmi változásokkal lehetettelérni. Most, amikor az új EU-tag kelet-európai országok csalódottan veszik tudomásul, hogy nemcsakhogy lényegesen kisebb transzferekkel kell beérniük, de az integráció belsô reformjai nagy valószínûség-gel még csökkentik is ezeket a forrásokat, nem árt figyelembe venni azokat a stratégiai különbségeket,amelyek a mediterrán és a keleti bôvítés között történelmi okok miatt fennállnak.

Alfejezetünk elején már jeleztük az olajárrobbanás globális hatalmi hátterének rejtett dimenzióit.Nos, az európai integráció országai számára a két menetben lezajló olajár-emelkedés hatalmas kihívástjelentett. Az 1982-es olajárak mai reáláron számítva a 100 dollár/hordó szintet is meghaladták. Amikornapjainkban a 60 dollárhoz közelítô árak is sokkhatást idéznek elô, elképzelhetô, hogy ez milyen fejlemé-nyeket váltott ki az akkori Nyugat-Európában. Az – igaz, csak rövid ideig, de kétszámjegyû – infláció, avállalati csôdök rohamos szaporodása, a csökkenô reálbérek és a növekvô munkanélküliség komolyerôpróbát jelentett a tagországok társadalmai és az egész integráció számára. Mindez atársadalomszervezôdési mód alapjait is érintette, és így kiújultak azok az alapvetô ideológiai viták, ame-lyek hol nyíltan, hol lappangva, de mindig is kísérték az európai integráció fejlôdéstörténetét. A fô törés-vonal most is az amerikai globalizáció neoliberális modellje és az öko-szociális piacgazdaság európaimodellje között húzódott. Nehezítette az utóbbiak helyzetét, hogy a két nagy globális versenytárs,Amerika és Japán az energiasokk hatásait ultraliberális stratégiával próbálták kezelni. Mindezt amainstream vélemény-, értelmezô és tematizációs hatalomként mûködô globális média az egyetlen alkal-mazható megoldáshalmazként propagálta, így az önálló európai modell követôi eleve ideológiai megbé-lyegzés tárgyaivá lettek.

A német-francia elitek intellektuális teljesítményét dicséri, hogy képesek voltak az eredeti modelllétminôségét megôrizve, a neoliberális doktrína hívei számára is elfogadható kompromisszumot kidolgoz-ni. E sajátos konszenzus intézményes eredménye az Egységes Európai Okmány (Single European Act) lett.Ez a dokumentum a kétféle létmodell közötti kompromisszum mintájává vált, és egyúttal azt is jelzi, hogyaz európai integráció szerencsés körülmények között úgy képes az öko-szociális alapelveit és ezek gya-korlati érvényesülését megôrizni, hogy közben nem, vagy legalábbis nem nagyon megy szembe az ameri-kai modell birodalmi diktátumával.

Az Egységes Európai Okmány éppen azt volt képes bizonyítani, hogy miközben radikálisan piacpár-tinak mutatkozott, hisz igen rövid határidôvel az egységes belsô piac kialakítását tûzte ki célul, a piacszereplôivel képes volt megértetni, hogy a tradicionális európai szociális modell éppen a humán-reproduk-ciós elônyei miatt, valójában, a szó komplex értelmében versenyképesebb, mint az amerikai liberálismodell. A kontinentális vagy „rajnai” kapitalizmus szelekciós fölényét utólag fényesen igazolta a WHOhosszú távú felmérése a komplex egészségrôl. A több mint száz országra kiterjedô vizsgálat 1990 és2000 között elemezte a lakosság kb. két tucat különbözô mutatóval mért egészségét, vagyis tulajdonkép-pen a humán-reprodukció minôségét. Azt ugyanis a neoliberális modell is elismeri, sôt újra és újra hang-súlyozza, hogy azok a társadalmak és gazdaságok a leginkább versenyképesek, amelyek a humántôke fel-halmozásban élenjárnak. Nos, a felmérések látványosan igazolták, hogy Európa tradicionális szociálismodellje komoly versenyelônnyel rendelkezik. Az évtized folyamán ugyanis töretlenül ôrizte elsô helyétFranciaország, és a lista elsô tíz helyén – Japán és Szingapúr kivételével – kizárólag a szociális modelltkövetô országok állnak. Az európai liberális modellt legmarkánsabban megjelenítô Egyesült Királyság csaka 18–19. helyet érte el, a liberális világkapitalizmus fellegváraként tételezôdô Amerika pedig a 35. helyrôla 37. helyre csúszott vissza az évtized folyamán. Sajnos, mint ez a következô, a 80-as évek végétôl a máigtartó korszakot elemzô alfejezetünkbôl kiderül, az európai elitek vagy ki sem dolgozták azt a narratívát,


amely képes volna ezt az erôteret értelmezni, vagy, ha ki is dolgozták, de alapvetô fontosságú diskurzu-saikat nem ezen a nyelven bonyolítják le. Az európai integráció minden jelentôs kudarca, mint most éppenaz Alkotmányos Szerzôdés összeomlása, valószínûleg erre az ellentmondásra vezethetô vissza.

Összefoglalóan azonban megállapíthatjuk, hogy az európai integráció, ha jelentôs feszültségek áránis, de képes volt az igen komoly próbatételt jelentô 70-es és 80-as éveket, a három bôvítési kört, és szá-mos lényeges szervezeti-intézményi változást úgy véghezvinni, hogy ez világhatalmi szerepét és a globá-lis hatalmi vetélkedésben megszerzett pozícióit inkább javította, mint rontotta. Ezzel tehát némileg, haellentmondásosan is, de javultak az európai öko-szociális piacgazdaság modelljének globális esélyei. Akövetkezô alfejezetben tehát azt tekintjük át, hogy az elmúlt, most már közel két évtized során hogyanvolt képes Európa okosan gazdálkodni ezzel az örökségével.

55.. ÚÚttbbaann EEuurróóppaa úújjrraaeeggyyeessííttééssee ffeelléé,, 11998866——22000044

A globális hatalmi viszonyok terén a 80-as évek közepe egyszerre volt reménykeltô, de egyúttal vészjós-ló jelekkel is teli. Az afganisztáni kaland kudarca és belsô társadalmi-gazdasági struktúráinak látványoseróziója egyre nehezebb helyzetbe hozta a szovjet globális birodalmat. Az a vizuálisan is megrendítô spi-rituális élmény, amit a gyors egymásutánban elhunyt gerontokrata pártfôtitkárok temetése a világ számá-ra üzent, roppant erôpróbának vetette alá a szovjet viszonyok között valószínûtlenül fiatal, és emellettvalószínûtlenül nyíltan fogalmazó új vezetôt, Mihail Gorbacsovot. Egyre világosabbá vált, hogy radikálisreformok nélkül a birodalom összeomlik, a radikális reformok azonban, igaz másképpen, de ha lehet, mégnagyobb valószínûséggel okozhatják az impérium vesztét.

A Nyugat két rész-univerzuma, Európa és Amerika tehát logikusan törekedett a lehetô legkifino-multabb stratégia-összehangolásra, hiszen a tét minden szempontból történelminek látszott, és, mintma már látjuk, az is volt. Ez az összehangolás azonban korántsem volt egyszerû. A 70-es és 80-as éveksorán ugyanis, mint láttuk, Európa „saját jogán” is újfajta társadalmi-gazdasági, politikai és kulturáliskapcsolódási pontokat alakított ki a szovjet birodalommal, és annak kelet-európai csatlós országaival.És ez a stratégia, bár minden pontján alá volt vetve az amerikai birodalom ellenôrzésének, számos ele-mét illetôen részben el is távolodott attól. A jaltai alkurendszer felbomlása értelemszerûen másként érin-tette Amerikát és Európát. Amerika számára mindenekelôtt a kérdéskomplexum katonai-hadászatimozzanatai voltak elsôdlegesek, és csak másodsorban jöttek számba a gazdasági, illetve a kulturális kér-dések. A sors iróniája – és a mából visszatekintve elég groteszk fejlemény –, hogy végül is a katonai tételenyészô jelentôségûnek bizonyult, és az inkoherens stratégiával induló és hezitáló Európa éppen kul-turális-ideológiai és lényegében gazdasági téren is, ha nem is feltétlenül tudatos döntés nyomán, áten-gedte a kezdeményezést az amerikai birodalomnak. Az iraki háború kapcsán kialakult tektonikai feszült-ségek során látványosan bukott a felszínre az, amit akkor már mindenki sejtett. Nevezetesen, hogy bárEurópa elitjei retorikai szinten mindent megtesznek annak érdekében, hogy deklarálják Európa-elköte-lezettségüket, valójában az egész „rendszerváltás” fedônevû átalakulás során sokkal inkább amerikaiutas pályát jártak be. (A rossznyelvek szerint inkább latin-amerikai utas pályát…) Gazdasági modelljükszinte teljesen a washingtoni konszenzus liberalizációra, privatizációra és deregulációra épülô stratégiá-ját követte, a kulturális értékmezôiket szinte teljesen letarolta Hollywoodnak a telekommunikáció, azinformatika és a média összeolvadásából létrejött, nevesincs megakomplexuma. Így aztán valójában logi-kus fejlemény volt, hogy a „nyolcak levele” azt mutatta: Kelet-Európa elitjei az elsô adandó alkalommalfélreérthetetlenül jelezték az amerikai birodalom iránti feltétlen hûségüket. Tették ezt, kissé bizarrmódon, teljes egyöntetûséggel, és az Európai Unióba való belépésük „elôszobájában”. A német és fran-cia elitek felháborodása ugyan érhetô volt, de aligha menthetô. A folyamat ugyanis a saját szemük elôttjátszódott le 1986–87-tôl kezdôdôen. Némi önkritikával vegyített felháborodásuk valószínûleg hitele-sebb lett volna. De mivel ezt a kérdéskört még többször is érintjük, e gondolatmenetet most megsza-kítva, térjünk vissza 1986-hoz.

A kelet-európai átmenetek részletes kifejtése a következô két fejezet témája lesz, errôl itt most csakannyit, hogy 1986 körül még szinte teljes egyetértés volt Amerika és Európa között abban, hogy a kelet-európai átmenet egy hosszú, elnyújtott, többlépcsôs folyamat lesz, sôt annak kell lennie. És egy 15–20éves periódus után is inkább csak egy „finnlandizációs” fázisig kell, hogy eljussanak a térség országai. Ezta ma már megmosolyogtató óvatosságot nem csak a katonai konfliktustól vagy belsô polgárháborúktólvaló félelem motiválta, bár a fô szempont kétségtelenül ez lehetett. Ám Európa gazdaságilag sem érezte


magát felkészültnek. Az európai elitek – visszatekintve: nem alaptalanul – úgy vélték, hogy a kelet-euró-pai társadalmi-gazdasági struktúrák hirtelen megbontása (ezt nevezték késôbb sokkterápiának) kiszámít-hatatlan következményekkel járhat.

A szerzô itt kénytelen egy személyes élményét is megosztani a nyájas olvasóval. Amikor 1991 máju-sában Antall József miniszterelnök munkatársaként részt vehettem egy, az Elysée palotában lezajló ebé-den, Francois Mitterand e szavakkal fordult az elképedt magyar kormányfôhöz: „Ugyebár ön is úgy gon-dolja tisztelt miniszterelnök úr, hogy szerencsés fejlemény volna, ha most Tito marsall feltámadna. Éssegítene nekünk Jugoszláviát összetartani.” Antall József, higgadtságát megôrizve, egy rá annyirajellemzô hosszú történetfilozófiai fejtegetésbe kezdett, amelynek lényege az volt, hogy ô ezt egészen más-képpen látja. A kissé indignálódott francia elnök valószínûleg felidézte ezeket a pillanatokat 1995 koratavaszán, amikor elnöksége befejezése elôtt néhány hónappal, már halálos betegen egy napra elzarándo-kolt Szarajevóba és Srebrenica poklába. Azt a tragikus rövidlátást, ami oly gyakran volt sajátja az európaieliteknek. Azt a cinikus pragmatikus megközelítési módot, amely Kelet-Európát csak „rendészeti” problé-maként képes tételezni. Azt a hô óhajt, hogy csak jöjjön már valaki, mindegy, hogy ki, és „csináljon ren-det”, és persze mindegy, hogy milyet! Máig is feldolgozatlanul, ez volt a fô mozgatója a versailles-i béke-rendszer hamis narratívájának, és erre épült az a tragikusan hazug önámítás, amely az 1938-as MüncheniEgyezmény után diadalmasan jelezte: megôriztük a békét!

Persze az óvatosságot, sôt a félelmeket éppen Versailles emléke idézte fel, hiszen a francia elitek-nek jó okuk volt feltételezni, hogy az általuk összebarkácsolt, hamis rendszer romjain most esetleg min-den eddiginél pusztítóbb konfliktusok indulhatnak be. És a Jugoszláv polgárháború valóban tragikusanmutatott rá, hogy Európa mennyire felkészületlen arra, hogy sok száz év után újra kísérletet tegyenönmaga egyesítésére. Képtelennek bizonyult a konfliktus rendezésére, a háború elkerülésére, és amikoraz kitört, katonailag és politikailag egyaránt képtelennek bizonyult annak lezárására. Politikai-katonai„nagykorúsága” kivívásának elsô kísérlete így látványosan megbukott. A triumfáló amerikai birodalompedig, kivárva a drámai csúcspontokat, a háború minden egyes fázisában porig alázta európai riválisát.S tette mindezt olyan teátrális gesztusokkal, mint amilyen az újvidéki Duna-híd precíziós „smart” bom-bákkal való romba döntése volt, vagy az, amikor a darabonként közel egymilliárd dollárba kerülô B 1.szuperbombázók Missouri államból felszállva repültek el Koszovóba, hogy bombaterhüktôl megszaba-dulva leszállás nélkül térjenek vissza amerikai támaszpontjukra. Ilyen „high-tech” tûzijátékokra Európaaligha lesz képes egyhamar.

Hasonlóan alárendelt szerepet játszott Európa abban a játszmában is, amelynek keretében a voltvarsói szerzôdésbeli tagállamokat sorra felvették a NATO-ba. A folyamat, érthetô okokból, nem csekélyellenállást váltott ki a volt szovjet birodalom hadi-társadalmi elitjeinek meghatározó csoportjaiból, ésEurópa valószínûleg korántsem lett (lehetett!) volna olyan határozott és kíméletlen e téren, mint ami-lyen Amerika volt.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a fô geo-stratégiai, katonai és biztonságpolitikaimezôkben Európa látványosan alárendelt szerepet játszott. Kissinger, volt amerikai külügyminiszter híresmondása, miszerint, ha fel akarja hívni európai kollégáját, azt sem tudja, hogy egyáltalán milyen számottárcsázzon, most igazolódott csak igazán. Az európai integráció ugyan számos alkalommal tett kísérletetarra, hogy a külügyi-katonai és biztonság-stratégiai együttmûködést a közös politikák szintjére emelje, deezek a kísérletek mindig megbuktak az e funkciók szupranacionális szintre emelését fenntartással fogadóerôk ellenállásán. A problémának persze mély történelmi gyökerei vannak, hiszen Európa a RómaiBirodalom bukása óta eltelt másfél évezred során csak viszonylag rövid ideig volt képes, Nagy Károlykísérlete nyomán, az egységes birodalmi szervezôdést helyreállítani. Földrészünk, történetének java részé-ben folytonosan egymással vetélkedô elitcsoportok erôegyensúlyára épült, és ezek közül általában egy semvált tartósan olyan erôssé, hogy az összes többi, vele szemben megszervezôdô „nagykoalícióval” elbírtvolna. Talán igaza van Wallensternek, amikor úgy fogalmaz, hogy a kora-modernitás Európája már aXV–XVI. századtól kezdve sokkal inkább világgazdaságként, mintsem világbirodalomként szervezte megönmagát. Vagyis Európa rejtett világbirodalma valójában a Nyugat évszázadok óta folyamatosan növekvôplanetáris dimenziójú uralmi rendszerében foglalható össze. Csakhogy e történelmi megatrend diszkrétbáját az adja, hogy a Nyugat nevében a világhatalmat egyre inkább az Occidens szertelen gyermeke,Amerika gyakorolja, ráadásul nagyon is a Római Impériumra emlékeztetô eszközökkel és intézményekkel,olykor-olykor Európával szemben, sôt akár Európa felett.

Az elôzô alfejezetben már említett Egységes Európai Okmány részben éppen ezekbôl a sajátos tör-


ténelmi feszültségekbôl kiindulva kereste a kitörési pontokat, és találta meg újra csak egy primer síkoninkább gazdasági stratégiára épülô tervben: az egységes belsô piac létrehozásában. És a stratégia látvá-nyos sikere tette lehetôvé, hogy egy Nagy Károly székvárosával, Aachennel szomszédos kisvárosban,Maastrichtben, 1992. február 7-én aláírták az Európai Unió létrehozásáról szóló szerzôdést. Igazi törté-nelmi áttörést sejtetett, hogy a három pillér létrehozásával megkezdôdött az „európai birodalom” uralmistruktúráinak felépítése. Sem akkor, sem ma nem lehet akár csak hozzávetôleges prognózisunk sem arról,hogy ez a folyamat mikor és hogyan jut el formálisan is az „Európai Egyesült Államok” létrehozásáig, vagyhogy egyáltalán eljut-e. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Európa demográfiai hanyatlásának uralmiellensúlyozására csak egy ilyen konstrukció nyújthat esélyt. Egyszerûen azért, mert az egységes humán-reprodukciós rendszer és az ezt biztosító egységes államrend nélkül a rohamos gyorsasággal globalizáló-dó (és ami ezzel egyet jelent: amerikanizálódó) világban nincs más kiút. A fô kihívást tehát a globalizációés a humán-reprodukciós modell szocio-kulturális talapzatának fenntartása között feszülô egyre nagyobbellentmondások jelentik. Ennek jobb megértetése érdekében itt újra egy rövid kitérôt kell tennünk.

A globalitás létmódja, mint már említettük, egyfelôl planetárissá tágítja a western modernitás hata-lomszerkezetét, másfelôl azonban véghezvisz egy másik, rejtettebb és nehezebben leírható folyamatot is,amelynek rövid összefoglalására teszünk itt most kísérletet.

A modernitás egészen fennállása óta nem volt képes megoldást találni arra az alapvetô ellentmon-dásra, hogy csak úgy képes profit elôállítására, hogy ezzel felsérti a külsô és/vagy a belsô természetértékmezôit. Tehát, hogy minden egyes megtermelt profitegységnek megvan valahol a „negatív lenyoma-ta” az ökológiai rendszer vagy a szocio-kulturális szövetrendszer „létsebeiként”. Ezt fejezi ki frappánsana már idézett Milton Friedman, Nobel-díjas amerikai közgazdásztól származó szlogen, miszerint „Thebusiness of the business is the business.” A Nyugat évszázadokon keresztül csak úgy volt képes üzemel-tetni ezt a létmódot, hogy ezeket a „negatív lenyomatokat” egyre sikeresebben tudta áthárítani: idôben akésôbbi (és így védtelen) generációkra, térben pedig az alávetett (és így védtelen) perifériákra, fôkéntLatin-Amerika, Afrika és Ázsia „tri-kontinentális”zónájára. Csakhogy a világ lassan „betelni” látszik, és eza „létdeficitek” anyagcsere végtermékeinek ilyen típusú áthárítása elé egyre nehezebben leküzdhetô aka-dályokat emelt. A legfôbb ilyen akadályt az jelentette, hogy rohamosan növekedôben van az ezzel a lét-móddal szembeni ellenállás, és növekszik a lázadási potenciál.

Az önmagát globalizációként megnevezô létmódváltás lényege ebbôl következôen az, hogy rejtetthatalmi mechanizmusokon keresztül igyekszik az egyes ember és az emberi közösségek identitását úgyátalakítani, hogy az így megkonstruált hamis identitással rendelkezô egyén, illetve közösség már ne csaka lázadási hajlandóságát veszítse el, hanem éppen ô maga váljon a létmezôit leromboló globális hatalom-gazdaság legfôbb támogatójává és kiszolgálójává. Az egész valahogy úgy mûködik, mint a vírus parazita-mechanizmusa. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe, az elsô dolga, hogy átalakítjaannak genetikai kódját. És ettôl kezdve a sejt már nem a saját testfelépítéséhez szükséges fehérjéket fogjaszintetizálni, hanem a víruséit, a sejt tehát egyfajta „vírusgyárrá” változik. A Nyugat belsô tereiben ez akomplex identitáscsere az új fogyasztói karakter megformálásában érhetô tetten. A globalitás új fogyasz-tója, a szociológia által „konzumidiótaként” leírt jelenség ugyanis eredeti emberi (mértéktartásra épülô)identitását elvesztve, idôben és térben korlátlanul kiterjeszti fogyasztását. Idôben úgy, hogy akkor isfogyaszt, ha nincs pénze, vagyis a hitelekkel egyre inkább megterheli a jövôjét, térben pedig úgy, hogy aztis fogyasztja, amire esetleg semmi szüksége nincs, vagy éppenséggel árt az egészségének. Jellemzô, hogya Nyugat belsô tereiben a szemétbe kerülô, a csupán elhízást okozó, esetleg kifejezetten káros (junk food)élelmiszerek mennyisége sokkal nagyobb, mint amennyi ahhoz kellene, hogy az egész világon felszámol-juk a primer éhezést. Ezzel elôáll az új fogyasztói létkarakter, amely már lényegében nem egyéb, mint aglobális tôke forgási sebességét gyorsító „biológiai kellék”.

A globalitás egyébként a hétköznapi értelemben sem képes az elemi logikai szinten feloldani az aláb-bi alapellentmondást.

Egyfelôl azt állítja ugyanis, hogy csak azok a társadalmak és gazdaságok versenyképesek, amelyekmagas szintû humántôke-befektetésekkel emelik egyre magasabb szintre humántôke-állományukat.Nekünk, magyaroknak e feltevés igazságtartalmát nem nehéz belátni, hiszen Széchenyi már több mintmásfél évszázada kifejtette, hogy „Csak a kimûvelt emberfôk tehetnek naggyá egy nemzetet”. Magasszintû és dinamikusan növekvô humántôke-állományt azonban két alapvetô stratégiai úton lehet elérni.Az egyik – a liberálisabb – modell, amely szerint a magas és dinamikusan növekvô reálbérek segítségé-vel a munkaerô alanya piaci szolgáltatásként vásárolja meg önmaga és családja számára a magas szintû


humántôke biztosításához szükséges egészségügyi, oktatási, kulturális szolgáltatásokat. A másiklehetôség, hogy nagy és erôs állam biztosít magas színvonalú közszolgáltatások keretében olyan intéz-ményi környezetet, ahol a humántôkeszint folyamatosan növekedni tud. Ebben az esetben persze(hiszen „Ex nihilo nihil fit!”) lényegesen magasabb adószinten játszódik le mindez. Meglepetéssel kellazonban regisztrálnunk azt a tényt, hogy ugyanaz a globális logika, amely (helyesen!) felhívja a figyel-met arra, hogy csak a humántôke magas szintje nyújthat tartósan magas versenyképességet egy gazda-ságnak, mind a dinamikusan növekvô reálbért, mind a magas adókkal mûködô, de közben magas szin-tû közszolgáltatásokat nyújtó államot mint versenyképességet veszélyeztetô tényezôket rekeszti ki alehetséges megoldások közül. Nem ad viszont válasz arra, hogy ha a kettô közül egyik se jön számítás-ba, akkor milyen modell volna a célravezetô.

A 80-as évektôl kezdve korunk világát, tehát éppen az európai integráció itt tárgyalt korszakát aglobalitás és a lokalitások (ezek között minden nemzetgazdaság) egyre kevésbé rejthetô „világháborúja”határozza meg. A fenti ellentmondásos logikát követô globális aktorok, a transznacionális nagyvállalatokma már egy számukra teljesen szabadon átjárható világban mûködhetnek. A lokalitások értéktereibenmozogva mindenütt alacsony béreket, alacsony adókat és alacsony szabályozási szintet, vagyis alacsonyökológiai és szociális normákat követelnek. Sôt befolyásuknál fogva valójában folyamatosan „versenyez-tetik” is a lokalitások népeit és kormányait. Ennek aztán az a következménye, hogy a transznacionális vál-lalatok úgy használják fel, használják el a lokalitások értékmezôit, hogy az egyszerû újratermelési költsé-geket sem térítik meg. Ez azonban a világ valamennyi lokalitása számára a lassú, de biztos lepusztulásperspektíváját vetíti elôre.

A 80-as 90-es évek fordulójának európai integrációja éppen ezekre az civilizatórikus mélységû kér-désekre kereste a választ. Az 1992. évi Maastrichti Szerzôdés olyan kompromisszumnak látszott, amelyhosszú távon képesnek bizonyulhat arra, hogy megôrizze a humán-reprodukciós rendszerek európai tra-dícióit, de közben képes a fenti destruktív logikát követô, globális hatalmi rendszerhez való kikerülhetet-len alkalmazkodásra is.

Maastricht viszonylagos sikerét jelezte az is, hogy elkezdôdhetett a keleti bôvítést megelôzô utolsó„nyugati” bôvítés, amelynek során a gazdag kis országok egy „exkluzív klubja” lépett be a most márEurópai Unió nevû európai integrációba: Ausztria, Finnország és Svédország. És tekintettel arra, hogyNorvégia és Svájc lakói már több alkalommal is egyértelmûen kifejezésre juttatták azt az akaratukat,miszerint nem kívánnak az európai integráció tagjaivá válni, Nyugat-Európa integrálása lényegében befe-jezett tényként kezelhetô. Fontos persze hozzátenni ehhez azt is, hogy e fenti két ország az EurópaiGazdasági Térség komplexumán keresztül valójában szerves része az egységes Nyugat-Európának, ígyformális tagságuk nélkül is részei e komplexumnak. Ezzel egyúttal elkezdôdhetett annak a valóban törté-nelmi léptékû folyamatnak a végsô elôkészítése, amely 2004-ben az Európai Unió keleti bôvítésébe tor-kollott. Mielôtt azonban ennek részletes kifejtésébe belekezdenénk, egy stratégiai jelentôségû mozzana-tot kell még röviden felvázolnunk, és ez az egységes európai pénz megszületése.

A közös pénz gondolata már a 60-as évek végén megfogalmazódott, ám az elôkészítô munkálato-kat a dollár aranyalapját felszámoló 1971-es döntés, majd a két menetben lezajló olajválság okozta sokk-hatás jelentôsen fékezte, illetve megváltoztatta. Mégis sikerült azonban létrehozni 1979-ben az EgységesMonetáris Rendszert, amelyet a teljes gazdasági unió irányába tett igen lényeges lépésként értékelhetünk.A világban zajló globális gazdaság-hatalmi összecsapások ugyan újra és újra megakasztották a közös pénzkialakítása érdekében hozott intézkedéseket, de az 1992-es Maastrichti Szerzôdésben már megfogalma-zódtak az egységes pénzügyi rendszer hosszú távú eredményes mûködtetésének elôfeltételei. Ezek azakkor is, azóta is sokat vitatott kritériumok, amelyek egyes fontos makro-mutatókra lebontva próbáltákmegfogalmazni a tagországok pénzügyi rendszerei egyesítésének érdekében mindenképpen betartandó,alapvetô monetáris és fiskális normákat. Ezek közül is az elsô helyen állnak a legfôbb makro-egyensúlyikövetelmények: a GDP-hez viszonyított költségvetési hiány 3% alatt, és a felhalmozódott államháztartásihiány 60% alatt tartása. Az árszínvonal alakulása, illetve a kamatszint normája egy olyan mutatóra épül,amely a tagországok meghatározott formulák alapján mért inflációs és kamatszintjéhez igazodik.

Bár a 90-es évek világgazdasági változásai nem kedveztek a közös pénzrendszer kiépítésére irányu-ló erôfeszítéseknek, végül 1999-ben mégis sor került a közös, „euró” névre keresztelt pénz bevezetésé-re. A 15 fôs tagságból elôször 11 tagállam csatlakozott, majd 2001-ben Görögország is beléphetett. Akívül maradók – az Egyesült Királyság, Dánia és Svédország – különbözô okok miatt választották ezt astratégiát. Az Egyesült Királyság esetében a legkézenfekvôbb a magyarázat. London és a London Stock


Exchange globális pénzügyi szerepe, történelmi tradíciókra épülve, ma is igen nagy hatalomgazdaságielônyt biztosít az ország, és fôként annak elit csoportjai számára, így a leginkább éppen Anglia esetébenvolt várható a tartós kívülmaradás. A másik két ország viszonylag kicsi, de igen gazdag, és sajátos humán-újratermelési rendszerekkel bír, és a társadalmuk folyamatosan gyanakvással és némi szkepszissel figyelia közösségi stratégiákat, így a közös pénzt is. Nem egészen alaptalanul úgy vélik, hogy a monetáris és fis-kális fegyelmet lazábban kezelô országok az ô rovásukra juthatnak elônyökhöz.

A közös pénzrendszer mûködésének elsô évei egyelôre sok ellentmondást hordoznak. A rendszerkétségtelenül mûködik, és képes volt a globális hatalomgazdasági változásokhoz úgy igazodni, hogy ezegyetlen alkalommal sem vezetett súlyos vagy akár nehezen kezelhetô helyzetekhez. Emellett az is igaz,hogy a komplex társadalmi-gazdasági terhek közös viselése folyamatos, és idônként igen éles vitákhozvezetett, és jó okunk van feltételezni, hogy fog vezetni a jövôben is.

A fô probléma az, hogy a két fô egyensúlyi kritérium – a költségvetési egyenleg és az államadósság– alakulása arra utal, hogy a tagországok legalább felénél a maastrichti kritériumok folyamatosan sérül-nek. Ráadásul – és politikai-stratégiailag talán ez a legsúlyosabb és a legnehezebben kezelhetô kérdés – ameghatározó súlyú és jelentôségû két alapító tag és kontinentális „fô erô”, Franciaország és Németországis rutinszerûen megsérti az egyensúlyi kritériumokat, de nyugodtan hozzájuk számolhatjuk a másik kétveterán „nem teljesítôt”, Olaszországot és Belgiumot. E két utóbbi ország esetében már az indulásnál nyílttitok volt, hogy az államadósság náluk tapasztalható, magas szintje további súlyos és eszkalálódó problé-mák kiváltója lesz. Valójában csak kegyes csalások egész sorozatával nyílhatott meg a rendszerbe valóbelépés útja elôttük, hisz mindkettejük esetében messze 100% felett volt az államháztartás GDP-arányosadósságainak súlya. Olaszország esetében ez 115%, Belgium esetében pedig egyenesen 138% (!) volt. Azazóta eltelt idô azt látszik igazolni, hogy normális körülmények között legfeljebb a „kreatív könyvelés”különbözô trükkjeivel, ideig-óráig lehet elleplezni a kiugróan magas hiányokat.

A probléma mélyszerkezetében azonban itt is az a két alapkérdés húzódik meg, amelyekrôl az iméntrészletesen szóltunk: a globális hatalomgazdasági mechanizmusok, és az a tény, hogy Európa folyamato-san társadalom- és gazdaságstratégiai válaszút elé kerül: az amerikai értelemben vett versenyképességoltárán áldozza fel társadalmi stabilitást biztosító szociális rendszereit, vagy a tradicionális létmodelljemindenáron való fenntartásának oltárán áldozza fel azokat a globális gazdaság-szervezôdési elveket, ame-lyek viszont a formális egyensúlyi kritériumok esetében állandó feszültségforrásokat jelentenek. Mindezcsak megerôsíti azt a már számos szerzô által megfogalmazott feltevést, hogy a globalitás korának pénzeesszenciálisan hatalmi jelenség, és így mozgása, helye, szerepe a társadalmi-gazdasági folyamatokban csaka globális hatalmi viszonyok mélyszerkezete felôl közelítve érthetô meg. Tanulmányunk összefoglaló, lezá-ró szakaszában, amikor az Alkotmányos Szerzôdést elutasító népszavazások nyomán elôállott helyzet kap-csán újra szólunk a kérdésrôl, megkíséreljük mindezt kissé részletesebben is kifejteni. A továbbiakbanazonban az 1986 és 2004 közötti idôszak meghatározó jelentôségû folyamatáról, pontosabban itt mégcsak annak fô összefüggéseirôl szeretnénk szólni (mint már eddig is tettük, a globális világhatalmi kérdé-sek felôl közelítve), és ez nem más, mint az Európai Unió keleti kibôvítésének rövid története.

66.. AA kkeelleettii bbôôvvííttééss gglloobbáálliiss hhaattaalloommsszzeerrkkeezzeettii hháátttteerree

Mint azt a fejezetünk bevezetô részében már kifejtettük, Nyugat-Európa és vezetô elitjei valójában aláren-delt szerepet játszottak a háború utolsó fázisában lezajló, hosszú távú rendezési tervek kialakításában, abékerendszer felépítésében. Mindez még a viszonylagos befolyását megôrizni leginkább képes brit biro-dalomra és annak karizmatikus vezetôjére, Churchillre is igaz volt, és még inkább az volt Franciaországra.Európa sorsának alakítását tehát döntôen Sztálin és Roosevelt alkuja befolyásolta. A globális aktorok küz-delmében tehát a hatalmas mértékben megerôsödô amerikai globális birodalom és az eastern modernizá-cióra épülô szovjet globalizációs kísérlet kapott szinte teljesen szabad kezet Kelet-Európa jövôjének ésNyugat-Európához fûzôdô kapcsolatainak meghatározásában. Amikor Bush elnök a háború befejezésének60. évfordulója kapcsán egy beszédében úgy fogalmazott, hogy „A jaltai békediktátum Európa történel-mében ugyanazt a dicstelen szerepet játszotta, mint a Müncheni Egyezmény és a Molotov-RibbentropPaktum. Még egyszer nem engedhetjük tehát meg, hogy a biztonság oltárán feláldozzuk a szabadságot.”,akkor elôször történt kísérlet – ráadásul éppen az amerikai birodalom legfelsô vezetôje részérôl – annaka globális hatalmi stratégiának a meglehetôsen brutális felülvizsgálatára, amely 45 éven át, mint az örökidôkre megváltoztathatatlan egyezség szimbóluma létezett, és amelynek 1990-ben is csak egy óvatos és


szemérmes felülvizsgálatára került sor. Mindebbôl elég nyilvánvalóan következik, hogy a feljövôben lévô,de még sok mindenben bizonytalan amerikai birodalom 1945-ben a – persze szintén riválisaként tétele-zett – szovjet birodalmat egészen jól el tudta képzelni, mint a bukott német globalizációs kísérlet feléle-dése megakadályozásának és egyben Nyugat-Európa sakkban tartásának eszközét. Jalta tehát egy bizo-nyos értelemben a legmegfelelôbb konstrukció volt ahhoz, hogy segítségével mindhárom potenciális ellen-felét egymás ellen kijátszva, ô birtokolja az egész globális hatalmi tér ellenôrzését.

A mai amerikai elitek Jalta-kritikája nemcsak ezért hiteltelen, hanem azért is, mert az 1990 utánieurópai hatalmi egyensúly ugyancsak számos hamis eleme csak most, 15 év elteltével kezd kiderülni.Részben abból, hogy a szovjet birodalomból kiszakadó volt szocialista országok társadalmainak, véglegvesztesnek látszó többsége felmondani készül az eddigi demokratikus alkukat, tehát, hogy a rendszer-váltások rendszere súlyos válságban van. Másrészt pedig abból, hogy maga Nyugat-Európa iscivilizatórikus mélységû válságjelenségeket mutat, aminek csak egy felszíni megjelenése az AlkotmányosSzerzôdés elutasítása nyomán elôállt krízis. Röviden összefoglalva, ezek jelentik tehát a valóságosontoszociális mélyszerkezetét annak a sajátos folyamatnak, amelyet az európai integráció keletibôvítéseként szoktunk említeni.

Kelet- és Közép-Európának a szovjet birodalom nyugati külsô övezetévé degradálása tehát, mint lát-tuk, az amerikai birodalomnak abból a hatalmi számításából eredeztethetô, hogy ezzel az egész európaihatalmi egyensúlyt hosszú távon a saját stratégiai érdekei szerint szabályozhatja, lekötve és egymás ellenkijátszva mindkét (sôt, a levert német III. birodalmat is beleszámítva, mindhárom) potenciális riválisát.Mindez azonban, mintegy „by product” gyanánt, történelmileg egy máig sem kezelt és máig sem feldol-gozott mélypontra juttatta ezeket a társadalmakat. Félô tehát, hogy ha az amerikai birodalom önkritiká-ja nem a lényegre irányul, akkor a jelenleg kulminálni készülô „össztérségi” válság megoldási esélyei nem-hogy nem javulnak, de még romolhatnak is.

A nyugat-európai elitek Kelet- és Közép-Európával kapcsolatos történelmi léptékû stratégiái szintekivétel nélkül súlyosan elhibázottak voltak a XX. század során. Nehéz eldönteni, hogy ennek mi is volt való-jában a fô oka. A briliáns történelmi hatalom-cinizmus csúcsteljesítményét nyújtó Taillerand annak idejénúgy fogalmazott, hogy „Ez több, mint bûn, hiba”. És persze azóta is folyik a vita, hogy valójában mi asúlyosabb, ha valaki, tisztesség ne essék szólván, hülye, vagy ha gazember. Tehát ha rossz döntésének afô oka a tudatlansága, vagy az amorálisan cinikus önzése. Valóban nehéz például pontosan megmondani,hogy a versailles-i békediktátum, a Müncheni Egyezmény, vagy a jaltai döntés esetében a tudatlanság, azinformálatlanság vagy az erkölcstelen gátlástalanság volt-e a meghatározó. Pontosan nehéz ma márrekonstruálni ezeket a stratégiai jelentôségû globál-hatalmi döntéseket, de az látszik valószínûnek, hogymindkét elem szerepet játszhatott, így Taillerand híres mondásának elemei csak formál-analitikusanválaszthatók szét, a valóságban nem. Egyébként is, Festinger kognitív disszonanciáról szóló elméleténekmegszületése óta tudjuk, hogy az ember, bár elszántan igyekszik magáról ezt a látszatot kelteni, de való-jában nem racionális lény. Nem racionális, hanem, ahogy Eliot Arronson fogalmaz „racionalizáló” lény.Döntései tehát a lélek egy bonyolult „fekete dobozában” születnek az ész-érvek mellett, indulati-emocio-nális, spirituális és morális indítékok bonyolult egymásra hatása nyomán, és ami végül is megszületik, azzaligyekszünk azonosulni. Mégpedig azért igyekszünk azonosulni, mert az én-képünk rosszul tûrné, ha lép-ten-nyomon be kellene látnunk, hogy a döntéseink többnyire megalapozatlanok, következésképp rosszak.Sôt, amikor szembesülnünk kellene a nyilvánvalóan rossz (igazságtalan, erkölcstelen, destruktív stb.) dön-téseink áldozatainak helyzetével, akkor beindul a „bûntudat-agresszió-bûntudat” önmagába záruló bûvöskörének örvénylése, és hajlamosak vagyunk az áldozatot büntetni saját magunk bûneiért, saját magunkhelyett. Versailles és München tragikus történelmi mementói ezeknek a társadalom-lélektani csapdáknak.A nyugat-európai elitek tanulási kapacitásának súlyos korlátaira utalt az imént már idézet Mitterand-Antallpárbeszéd is, 1991-bôl.

A globális hatalomszerkezeti szerepében jelentôsen meggyengülô Nyugat-Európa tehát minden külö-nösebb tiltakozás, sôt mélyebb elemzés nélkül, némi megkönnyebbüléstôl sem mentes egykedvûséggelvette tudomásul 1945 és 1956 között, hogy beláthatatlanul hosszú idôre mintegy „amputálták” kelet-európai perifériáit. A tradicionális történelmi kötelékek társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális kap-csolatok intenzitása történelmi mélypontra süllyedt. Mint ahogy történelmi mélypontra süllyedt ezeknekaz országoknak az európai szocietális térben betöltött szerepe és jelentôsége is.

Hogy konkrétan mit jelentett mindez például Magyarország számára, azt jól jelzi, hogy 1938-ban amérhetô anyagi javak világában (folyó jövedelmek és anyagi vagyonok) Finnország, Írország,


Spanyolország, Portugália és fôként Görögország elmaradtak az akkori magyar teljesítménytôl. (Azt talánnem is kell különösebben részletezni, hogy az elôbbieken kívül Nyugat-Európa még több régióját utasítot-tuk magunk mögé 1914 táján. Vagy Ausztriától való elmaradásunk például ma kétszer akkora, mint1938-ban, és közel háromszor akkora, mint 1914-ben volt.) Ezek az országok – különösen Finnországés Írország – ma nemcsak egyszerûen messze elôttünk járnak, hanem szinte esélytelennek, sôt értelmez-hetetlennek látszik maga a feltételezés is, hogy valaha újra megelôzhetjük ôket. De, mint majd késôbbrészletesen elemezni törekszünk, még inkább zavarba ejtô összefüggésekre bukkanunk, ha például ahumán-reprodukció terén, mondjuk az elmúlt 30–35 év során lezajlott változásokat vesszük szemügyre.1968 és 1971 között a születéskor várható élettartamot, a 65 évesnél fiatalabbak halálozási arányszá-mait, valamint a két kiemelt betegségcsoportban (a keringési betegségek és a rosszindulatú daganatokokozta betegségek estében) mutatkozó mortalitási rátákat tekintve Magyarország némileg még jobb ered-ményeket mutat, mint az akkori Ausztria és Finnország. Ma, mintha egy egészen eltérô történelmi „tér-idôbe” kerültünk volna, a nôk estében 30–50%-kal rosszabbak a mutatóink, a férfiak esetében pedigmásfélszer, vagy két és félszer rosszabbak, sôt valamennyi mutatónál rosszabbak vagyunk a saját magunkáltal 35 évvel ezelôtt már elért szintnél. Azt pedig már értelmezni sem nagyon lehet, hogy a 35 és 55 évközötti magyar férfiak halálozási rátái 40 év óta(!) folyamatosan süllyedve „sikeresen” elérték a közvet-lenül „post Trianon” 1922-es szintet.

Azok a bárgyún optimista képzelgések tehát, amelyek komolykodva azt számolgatják napjainkban,hogy mikor, kit, miben és hogyan fogunk utolérni, pontosabban e képzelgések buzgó képviselôi, talán job-ban tennék, ha elôbb az utolérési törekvések talapzatául szolgáló értelmezési keret és fogalomkészletmeghatározásával foglalatoskodnának. Ráadásul vannak a lassan egy évszázada fokozódó civilizatórikuselmaradásainknak olyan létrétegei is, ahol ma is folyamatosan távolodunk attól, amit nyugatilétszervezôdési modellként említhetnénk.

A Nyugat mint létmód, a modernizáció és a globalizáció ez irányú pusztításai ellenére, ma is ôrzi atradicionális létmodell néhány, az emberi közösségek létezése szempontjából döntô fontosságú elemét. Ezmég akkor is igaz, ha a gyôztes modernizáció apologétái ezeknek egy kissé már kétségtelenül „átdolgo-zott” változatát a felvilágosodás, a racionalitás termékeként igyekeznek bemutatni. Ezek egyike, vagytalán egyikének a maradványa az a komplexum, amelyet az alábbi logikai lánccal lehetne megvilágítani aközösségben élô egyén számára:

1. Vannak világos, jól áttekinthetô és követhetô szabályok, együttélési normák.2. Én, mint a közösség tagja ezeket természetesen betartom.3. Mindig biztos lehetek abban, hogy ezeket mindenki más is betartja.4. Végül mindnyájan biztosak lehetünk abban, hogy ez az egész közösség és azon belül minden

egyén számára a legjobb megoldás, és ezért, mint közösségi intézményi alkotást mindenki termé-szetes kötelességének érzi e rendszer ápolását-gondozását (az ápolás-gondozás fogalmát az ógö-rög civilizáció egyébként a CULTURA szóval fejezte ki).

Nos, aligha véletlen, hogy az ideológiai doktrínák közvetlen nyomása alól kissé felszabadulni látszó 70-esévekbeli társadalomtudományok lélektani vizsgálódásainak egyik fontos felfedezése éppen az volt, hogy –némi leegyszerûsítéssel élve – a magyar társadalom lényegében fordított logikával mûködött (és sajnosmûködik ma is!), amit talán így lehetne pontokba szedni:

1. Nincsenek világos szabályok, pontosabban a formális szabályok többsége kifejezetten hazug,hamis és embertelen.

2. Én, mivel nincsenek megtartó közösségeim, csak ezek hamis pótlékai, ahol csak lehet, megsér-tem, kikerülöm ezeket a normákat.

3. Biztos lehetek benne, hogy mindenki más is rutinszerû cinizmussal, ahol csak módja van rá, meg-szegi ezeket a szabályokat.

4. Végül mindnyájan biztosak lehetünk abban, hogy úgyis mindig mindenki csak a saját érdekeitköveti gátlástalanul, így az egyén számára is az a legjobb, ha mindent és mindenkit letiporvakimarja a világból azt ami „neki jár”, áthágva és semmibe véve minden normát.

Nem kell különösebb társadalomtudományos jártasság annak a felismeréséhez, hogy itt két egymással dia-metrálisan szembe menô létmodellrôl van szó. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a 70-es és 80-as évekbennyert vizsgálati eredményekhez képest minden elemzés szerint lényegesen romlott a helyzet, akkor ez egyolyan hosszú távra ható tény, amelyrôl joggal gondolhatnánk, hogy részletes vizsgálata és a megoldásárairányuló erôfeszítés, az Európai Unióhoz, vagyis a „Nyugathoz” való formális intézményi csatlakozásunk-


nak egyik döntô eleme. Aligha árulunk el titkot, ha kimondjuk: az európai uniós csatlakozásunkat kísérôegész diskurzus-tér nemcsak hogy nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, de a tudáshorizontján is messze túlvan mindaz, ami egyáltalán lehetôvé tenné ezekkel az egyébként mindenki számára teljesen evidens prob-lémákkal való foglalkozást. A kérdéskör egészérôl még talán annyit, hogy amirôl itt szó van, az valójábanazoknak a szimbolikus spirituális és szakrális készleteknek a változását írja le, amit egy társadalom, egyemberi közösség komplex humánvagyonának legfôbb elemeként kezelhetünk. A rendszerváltás egyik leg-súlyosabb negatív teljesítménye, hogy kísérletet sem tett a „nemzeti vagyon” fogalmának olyan komplexkezelésére, amelybe ezek a fenti elemek is bekerülhettek volna. Azok a „vagyontárgyak”, amelyek léteszóra sem érdemes evidencia, amíg e léttel nincs probléma, ám a legsúlyosabb kimenetelû szocietális vál-ság elôidézôi lehetnek, ha egyszer csak fény derül fogyatkozásukra.

Összefoglalóan tehát újra leszögezhetjük, hogy mind a csatlakozó kelet- és közép-európai, mind anyugat-európai elitek, kimondatlanul is, teljes egyetértésben igyekeztek és igyekeznek ma is azt a (hamis)látszatot kelteni, hogy a jogharmonizáció, tehát a formális-intézményes szabályrendszer igazolt átvételeegyúttal a létszervezôdési modellt is minden különösebb nehézség és inercia nélkül a saját képére formál-ja. Mindezt legfeljebb egy kissé dagályos és mesterkélten ünnepélyes „pszeudo-pátosz” veszi körül, amelyteátrális gesztusokkal utal az „európai értékekre”. Csakhogy a kérdés pontosan az, hogy mit is jelentenekezek az értékek, és fôként, hogy melyek a nagyon is konkrét ontoszociális feltételei annak, hogy a csat-lakozó társadalmak át is vegyék ezeket az értékeket. De e kissé hosszúra nyúlt kitérô után térjünk visszaaz 50-es évek Nyugat-Európájához és ahhoz, hogyan is tételezôdött az akkori Occidens számára a „kele-ti tömb”.

Az egykedvû rezignáltság cinizmusát, amivel a nyugati elitek a szovjet birodalom által annektált kele-ti területeik iránt viseltettek, 1956 törte át elôször. Az a tény, hogy – látszólag legalábbis – a „semmibôl”nemcsak egy nép frontális és szervezett szembefordulásának lehettek tanúi, hanem rövidke két hét alattolyan társadalomszervezôdési átalakulásoknak, amelyek szinte feldolgozhatatlan mélységûek voltak a nyu-gati szociológusok számára, az eddig követett szemléletmód radikális átalakításának igényét váltotta ki,legalábbis a nyugati társadalomtudósok és általában az értelmiségiek legjobbjaiból. És persze tegyükhozzá, a természetes tradicionális szolidaritás szép gesztusait a nyugati társadalmakból. A magyar forra-dalom máig sem feltárt spirituális ontoszociális öröksége éppen az volt, hogy nemcsak a szovjet oligarchi-kus politikai kapitalizmus létszervezôdési módjára mondott nemet, hanem az éppen formálódóban lévôamerikai globális liberokrata kapitalizmus létprogramjára is. Még pontosabban fogalmazva, egész létévelazt jelezte, hogy magát a hamis filozófiai kérdésfeltevést utasítja el, mondhatni magától értetôdô termé-szetességgel. Azt a hamis kérdésfeltevést, amely úgy igyekszik beállítani korunk világát, hogy abban adöntô választási alternatívaként a fenti két elemet (az ún. kapitalizmust és szocializmust) nevezi meg. Ésfilozófiai értelemben mindkét rivális – az amerikai western és a szovjet eastern globalizáció – számáraalapvetô fontosságú volt e hamis világértelmezési logika tematizációs terének a fenntartása.

A magyar forradalom tehát mély-filozófiai kihívást is intézett, és ráadásul mindkét globálisfôhatalomra törô birodalom teoretikus talapzata ellen. Aligha véletlen, hogy bár az amerikai birodalomezt máig is minden eszközzel leplezni igyekszik, valójában legalább annyira érdekelt volt a forradalomminél gyorsabb leverésében és fôként értelmezésének meghamisításában, mint eastern ellenfele, a szov-jet birodalom. És nemcsak a státus quo fenntartásában való hamis cinkosság okán, hanem azért is, mertmindkettôjük legelemibb érdeke volt, hogy semmilyen módon ne derülhessen ki a lényeg, miszerintalapvetô létminôségük végsô soron azonos, és hogy csak a létroncsoló modernitás két, árnyalatnyikülönbségeket képviselô típusának az e különbségeket fôként „píár” okokból tagadó variánsát jelenítikmeg. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy mindez nem azt jelenti, hogy az 1956-os magyar forradalom„harmadik utas” lett volna. Éppen ellenkezôleg, azt mutatta fel megrendítô erôvel, hogy maga az egész„sík”, ahol ilyen „utak” vezetnek: hamis, ezért a cél az ebbôl a hamis síkból való „térbeli” kitörés felté-teleinek a megteremtése.

Hatalmas filozófiai megújulás esélyét nyújthatta volna azonban a forradalom azoknak a nyugati intel-lektuális áramlatoknak és elit-csoportoknak, amelyek az önálló és az öko-szocio-kulturális létharmóniaontoszociális modellje felé tájékozódó értelmiségieket fogták össze. Visszatekintve azonban leszögezhet-jük, hogy ezek a csoportok és végsô soron maga Nyugat-Európa nem volt képes élni ezzel a hatalmasemancipatórikus felhajtó erôket megnyitó lehetôséggel. Fontos hozzátenni, hogy az Occidens az azótaeltelt évtizedek során sem volt képes kidolgozni azt a narratívát, amely segíthetne legalább értelmezni azta világot, amelyben Nyugat-Európát szakrális hagyományaival szembe menô létmód elfogadására kény-


szerítik.Az eastern modernizáció szocializmus nevet viselô politikai kapitalizmusa az 1956-os forradalommal

lényegében megbukott, és nemcsak Magyarországon. S bár ennek elrejtése alapvetô paranccsá vált, de azúgynevezett szocializmus története ezt követôen már elsôsorban azoknak a „reform” fedônevû törekvé-seknek a sorozata, amelyek a politikai kapitalizmus erre kiválasztott elit-csoportjainak, kellô felkészülésiidô biztosításával legyártják azokat a rejtett intézményi konstrukciókat, amelyek uralmi pozícióikat a poli-tikai kapitalizmus „igazi” kapitalizmussá való visszaalakítása során és nyomán is megôrizhetik.

Nyugat-Európa elitjei valójában máig sem voltak képesek helyesen értelmezni ezeket a folyamatokat,és az egész úgynevezett „rendszerváltáshoz” való viszonyuk, illetve a volt szocialista országok európaiintegrálása végig nélkülözte az adekvát narratívákat. Az 1957–58-ban létrejött elsô integrációs konstruk-ció így az elsô szakaszában, vagyis a 70-es évek elejéig nem volt képes önálló, tehát például az amerikaikremlinológusok narratívájától különbözô értelmezési keretet és fogalomkészletet létrehozni. Ennek asúlyos intellektuális és spirituális deficitnek a máig is érezhetô hatása logikusan vezetett el az EurópaiUnió, illetve az egész bôvítési folyamat ma már eltitkolhatatlan válságáig.

A 70-es évek elsô fele ugyanis nemcsak az európai integráció számára volt döntô fontosságúátrendezôdések idôszaka. Valójában egy rejtett, mélyszerkezetét tekintve máig sem beazonosított „világ-rendszerváltás” elôkészítése vette kezdetét akkoriban, amelynek fô mozgatórúgója az önmagátglobalizációként megnevezô létmódváltás hatalomszerkezete. Sok minden más mellett fordulatot vett akeleti blokk államainak és az európai integrációnak a kapcsolata is, és bizonyos értelemben, ha az ameri-kai globális birodalom által kifeszített térben is, de megkezdôdött a két országcsoport igen óvatos érint-kezés-felvétele, a késôbb keleti kibôvítésként aposztrofált újraegyesítési folyamat „ôstörténete”.

Ha 1956-ban megrendült a szocializmus nevû politikai kapitalizmus rendszerének alapstruktúrája,akkor 1972–73-ra felemésztette minden belsô tartalékát az a rejtett, politikai eliteken belül zajló küzde-lem is, amelynek célja a „piacosítók”(vagyis az igazi kapitalizmust mihamarabb visszaállítani kívánók) ésaz ortodox sztálinista struktúrák közötti „tartós béke” megteremtése volt. A rendszerek ekkorra, mindenbelsô erôforrásukat felélvén, a nyílt válság állapotába kerültek. Ahol a piacosítók kerültek túlsúlyba, ott aválságot nyugati kölcsönökkel próbálták áthidalni, ahol viszont inkább az ortodox uralmi csoportok, ottrohamos gyorsaságú belsô lepusztítás, a „belsô eladósodások” – Kornai által „áldozatok, halasztások,mulasztások” fogalomkészletével leírható – folyamata vette kezdetét. Az elôbbi csoport lényegében csakMagyarországot és Lengyelországot jelentette, az utóbbit pedig lényegében az összes többi ország, köz-tük a legmegrendítôbb módon Románia.

Nyugat-Európa számára ez kettôs értelemben is döntô fontosságúnak bizonyult. Egyrészt azért,mert valamennyi szocialista ország – nemcsak a két reformország – kénytelen volt jelentôsen erôsíteni aNyugattal való gazdasági kapcsolatait, és a Nyugat itt értelemszerûen az európai integrációt jelentette.Másrészt azért, mert az „enyhülési” politika, ami az amerikai és szovjet birodalmak közötti viszonylagoserôegyensúly egy ritka történelmi pillanata volt, esélyt kínált, talán a háború óta elôször, hogy Nyugat-Európa a két globális birodalom fegyelmezô-hatalmi kontrollját kikerülve, közvetlenül lépjen gazdasági,de politikai jellegû „kapcsolatépítési” kísérletekkel Kelet-Európa irányába.

Bár már tettünk említést errôl az elôzô alfejezetben, de itt újra szólnunk kell az 1968-as éveseményeirôl, amelyek közvetlen elôzményeit jelentették a 70-es évek globális hatalmi játszmáinak. Apárizsi felkelési kísérlet, a posztmodernista teátralitás díszletei ellenére, valójában a tradicionális szocio-kulturális talapzatra épülô öko-szociális Európa elleni támadás volt. Bár a tradicionális Európa értékkész-leteit képviselô De Gaulle tábornok és az általa képviselt elit-csoportok meghátrálásra kényszerültek, és atábornok rövid idôn belül végleg vissza is vonult, az európai létmód elleni polgárháborús kísérlet végül ismeghiúsult. Hogy milyen globális erôk rejtett koalíciója húzódott meg e radikálisnak álcázott pusztító erôkmögött, azt csak találgathatjuk. Mindenesetre a tradicionális Európát igen brutális erôpróbának tette kiaz ezt követô évek során. Egymást érték a repülôgép-eltérítések, a híres személyiségek (például AldoMoro) elleni halálos végû merényletek. Ám végül is a megfélemlített Európát nem lehetett eltérítenilétmodelljétôl, és az olajárak globális tömegpusztító fegyverként való alkalmazása sem volt képes erre.

Témánk szempontjából azonban most inkább a másik fontos 1968-as eseményre igyekszünk kon-centrálni, mindarra, ami Prágában játszódott le. Megkockáztatjuk azt a talán bizarrnak hangzó feltétele-zést, hogy itt sem egyszerûen a „Nyugat” és a szovjet birodalom globalizációs kísérletének hatalomgépe-zete közötti összecsapásról volt szó. Ez kétségtelenül fontos vonulata volt a történéseknek, de volt egymáig sem feltárt, ennél mélyebb szerkezeti rétege is a „prágai tavasz” történetének. Feltevésünk szerint


az itt zajló erôpróba már arról is szólt – talán fôként errôl szólt –, hogy ha megkezdôdik a 1956-tal vég-leg megbukni látszó, szocializmus nevû politikai kapitalizmus leépítése, akkor a lassú reformok keretébenvisszaépítendô „igazi” kapitalizmus a Nyugat két részuniverzuma közül melyik létmodellje szerint játszó-dik majd le. Vagyis a tét nem volt kevesebb, mint az, hogy a tradicionális öko-szociális Európa közösség-re és szolidaritásra épülô szervezôdési módja, vagy az individuum és verseny prioritására épülô amerikaiglobális birodalmi létmód szerint rendezik-e majd be az új Európát. Bár nehéz pontosan dekódolni a prá-gai történések ontoszociális mélyszerkezetét, de számos jel utal arra, hogy a reformokat elindító csehszlo-vák értelmiségi elit-csoportok elég határozottan az európai modell felé próbáltak tájékozódni. Vagyis, hakissé nyersen megkíséreljük összefoglalni a lényeget, akkor nagyjából a következôket mondhatjuk.

A szovjet globalitás rejtett felforgatási kísérletei mind Párizsban, mind a terrorizmus utóvédharcai-ban vereséget szenvedtek. És a látszat ellenére, valójában teljes vereséget szenvedtek Prágában is, mertnemcsak békésen kezelni, hanem lényegében megérteni sem voltak képesek a történések belsô lényegét.A primitív „rendészeti” eszközökön kívül láthatólag nem is nagyon volt elképzelésük a folyamatok rejtettdimenzióiban alkalmazható másféle struktúrákról.

Noha szerepe sokkal elmosódottabb „pasztell kontúrokkal” van jelen, az amerikai globalitásfigyelmeztetô-fegyelmezô célzatú, Európa-ellenes fellépései Párizsban és az ezt követô idôk fenyegetôtörténéseiben szintén legfeljebb „döntetlen” eredménnyel végzôdtek. A Prágában lejátszódó folyamatokmélyszerkezete pedig elég egyértelmûen arról tanúskodik, hogy az európai létszervezôdési mód sokatígérô befolyása az amerikai létmód feletti fölényérôl árulkodik egy, a kelet-európai átalakulások szem-pontjából olyan döntô fontosságú ország esetében, mint amilyen Csehszlovákia volt.

Az európai integráció tehát nemcsak szerencsésen átvészelte a szovjet és amerikai riválisai által elle-ne vezetett, rejtett szocietális terekben zajló globális háborúkat, hanem a 70-es évek második felében ésa 80-as évek elsô felében még megerôsödve is került ki belôlük.

Logikailag ebben a blokkban kell azonban az igazság kedvéért említést tennünk a szocializmus oli-garchikus politikai kapitalizmusa elleni lázadás harmadik látványos kelet-európai kísérletérôl, az 1980-aslengyel eseményekrôl. Lengyelország az elmúlt 60 év európai hatalmi terének talán legkülönösebb és min-denképpen legtragikusabb szereplôje. Az a tény, hogy a tradicionális Európa máig sem volt képes felépí-teni azt az adekvát narratívát, amelynek segítségével leírhatók lennének az öko-szociális Európa létmódriválisaival folytatott küzdelmei, éppen Lengyelországgal kapcsolatban mutatkozott meg a legfájdalmasab-ban. Különösképpen a 12 évenként ismétlôdô lázadási kísérleteknek mindhárom alkalommal szereplôi vol-tak a lengyelek. Az 1956-os magyar forradalomnak szinte közvetlen kiváltói voltak a poznani események,amelyek nyomán a térség talán legbiztatóbb átalakítási kísérletei indultak el az új pártfôtitkár, Gomulkavezetésével. 1968-ban valójában Lengyelországban radikálisabb megmozdulások kezdôdtek, mint a mind-végig óvatosan protestáló Csehszlovákiában, és ezek folyamatos eszkalációja vezetett el a tragikus, 1970-esgdanski eseményekig, amikor csak a karhatalom 170 ember halálával végzôdô, brutális megtorlása tudottvéget vetni a lázadási kísérletnek. (Mindez végül annak a Gomulkának a bukásával végzôdött, akit 1956-ban még mint a reményteli változások képviselôjét üdvözölt a lengyelek jelentôs része.)

Különös fintora a sorsnak, és egyben az európai integráció újabb kudarca, hogy a 70-es évekLengyelországának eseményeit összességében mégiscsak félreértette. Pedig nagyon biztató jelnek látszott,hogy az új és viszonylag fiatal, dinamikus pártfôtitkár, Gierek, lévén, hogy kora ifjúságát Franciaországbanés Belgiumban töltötte, anyanyelvi szintû franciaságával hamarosan az európai kontinentális elitek kedven-ce lett. Tovább fokozta ezt a szívélyességet az a nem lebecsülhetô tény, hogy olyan grandiózus iparfejlesz-tési stratégia kivitelezésébe fogott bele, amely mai áron számítva ötvenmilliárd dollárt megközelítô meg-rendeléseket jelentett az olajválság nyomán nehéz helyzetbe került német és francia iparnak, és jó befek-tetési lehetôséget a petro-dollárjainak milliárdjaiba szinte belefulladó, pangó európai tôkepiacnak. Ez asokat ígérô intim liason azonban mindkét fél számára csapdának bizonyult. A világ pénzügyi rendszerétugyanis, akárcsak ma, az amerikai globalitás rivális birodalma uralta, és érthetôen elsôsorban a saját stra-tégiai érdekei szerint igyekezett azt üzemeltetni. A dollár 1971-es „szabadon engedése” már elôrevetítetteárnyékát annak a globális fegyvernek, amely adósságcsapdaként zárult a gyanútlan pénzpiaci aktorokra.Így vált végül is a fenti tranzakciókat is determináló, bonyolult „fekete dobozként” mûködô, globális pénz-hatalmi rendszer eredményeként Lengyelország a világ egyik legnagyobb adós országává 1980-ra, ráadá-sul úgy, hogy tartozásai többsége ekkor már, hogy, hogy nem, amerikai bankokkal, illetve a birodalmiérdekek globális-intézményi képviselôjével, a Nemzetközi Valutaalappal szemben állt fenn. De az amerikaibirodalom nem csak itt vágott vissza minden eddigi sérelméért nyugat-európai riválisának, hanem az esz-


mék frontján is. Ha ugyanis filozófiai törekvéseinek ontoszociális minôsége szerint hasonlítjuk össze 1956magyar, 1968 csehszlovák, és 1980 lengyel eszmeáramlatait, akkor igen érdekes, és az öko-szociális lét-harmónia Európája számára igen szomorú következtetésekre juthatunk.

A magyar forradalom létminôségét ugyanis az a törekvés adta, hogy világossá tegye: mind a wes-tern, mind az eastern modernizáció globálissá táguló rendszere hibás válasz, és a forradalom éppen ebbôla hibás síkból igyekszik kitörni. Mindez az öko-szociális létmód európai kísérlete számára példátlan meg-erôsítést jelenthetett volna, de, mint azt már említettük, Európa nem volt képes élni ezzel a lehetôséggel,sôt felismerésére is alig. Annyira nem, hogy arra sem tett kísérletet, hogy legalább a rendszerváltás ide-ológiai örvényléseinek periódusában segítséget nyújtson azoknak az erôknek, amelyek Magyarországon ésa térségben 1956 ezen meghamisított örökségét próbálták volna feléleszteni. Ehelyett sokkal inkább glo-bális riválisának ideológiai támaszait erôsítgette, pedig azok enélkül is szinte korlátlan urai voltak az ide-ológiailag hamis tematizációs terek mûködtetésének.

Az 1968-as prágai folyamatok során, ha csak bonyolult áttételeken keresztül is, de láthatóvá vált,hogy a reformerek (forradalmárok helyett!), óvatosan ugyan, de mégiscsak az európai modellt támogat-ják a nyílt amerikai típusú létszervezôdési móddal szemben, viszont már nem tudnak és nem is akarnak ahamis értelmezési síkból való kitörés lehetôségével foglalkozni. Ám Európa ismét eszköztelennek bizo-nyult. Sem a folyamatok lassú és még békés kibontakozása során, sem az erôszakos végkifejlett alatt ésután nem volt képes ezt a riválisával szembeni helyzeti elônyét kihasználni, sôt jórészt értelmezni sem.

És végül 1980, Gdansk és Varsó, Európa teljes vereségét jelentette. A „Szolidarnoscs” szakszerve-zet ideológiai agytrösztjei ugyanis már kizárólag a harsány, amerikai utas, liberális, neo-manchesteriánuskapitalizmus híveibôl tevôdtek össze. Mindez azért lélegzetelállító (negatív) teljesítmény, mert a kelet-európai térség olyan országáról van szó, amely minden valószínûség szerint a legmélyebben ôrzi a hajdanvolt európai szakrális univerzum spirituális gyökereit. A lendületesen globalo-modernizált Lengyelországaz iraki háború kapcsán elôállt, Európán belüli konfliktus során nemcsak hogy saját spirituális otthonávalszemben foglalt állást, hanem azóta is az amerikai globalizációs modell mintaállama, és az amerikai lét-mód legfôbb propagátora a térségben. A mélyen katolikus lengyel munkások és parasztok most felszaba-dulásként és amerikanizált fogyasztói paradicsomként élik át azt a rendszert, amely valójában megkétsze-rezte a „kizsákmányoltsági rátát” ahhoz az 1970-es állapothoz képest, amely miatt a gdanski sortüzet isvállalták az akkor, ott tüntetôk. És ez nem csupán drámai túlzás, hanem egyszerû tény, hisz mi másnakmondhatnánk azt, hogy miközben egy lengyel munkás teljesítménye meghatszorozódott 1970-hezképest, a reálbére ma mégis csak alig háromszorosa az akkorinak.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy ha a kelet-európai három nagy lázadás mélyszerkezeté-ben a nyugati létmód választását vagy elutasítását, illetve a két rész-univerzum közötti választásilehetôséget tekintjük a folyamat leglényegibb elemének, akkor egy folyamatos történelmi hanyatláskéntértékelhetôk ezek az évtizedek, és különösen Nyugat-Európa morális, intellektuális és spirituális képtelen-sége arra, hogy az ezekben a választásokban rejlô történelmi szerepét felismerje.

A 80-as évek elejétôl kezdve tehát Nyugat-Európa, noha biztató feltételekkel indulhatott volna, deelvesztette az ellenôrzést az akkor már érlelôdô kelet-európai „rendszerváltások” felett. Katonailag evi-dens volt az amerikai versenytárs meghatározó fölénye, de az európai integráció mind az ajánlható társa-dalmi-gazdasági modell, mind pedig a spirituális, ideológiai, filozófiai, eszmetörténeti dimenziók tekinte-tében is elmaradt vetélytársától. Nem volt képes kihasználni azt sem, hogy 1985-ben Gorbacsov szemé-lyében olyan birodalmi vezetôvel köthetett volna az európaibb létmodell esélyét növelô egyezségeket, akiminden elôdjétôl nagyobb érzékenységet mutatott volna erre. Különösen szembetûnô, hogy mennyirenem volt képes kihasználni Nyugat-Európa azt a nagy történelmi drámát, amit Németország újraegyesíté-se jelentett.

Az, hogy Gorbacsov elôbb Ronald Reagannel, majd az idôsebb Bush elnökkel Nyugat-Európa szinteteljes „kikapcsolásával” alkudta ki a változások fô létminôségét, annak a nyílt tudomásul vétele volt, hogyaz európai integráció elitjeinek nincs igazán valóságos beleszólásuk saját kontinensük hosszú távúontoszociális stratégiájának alakításába. Pedig Németország, ahogy erre számítani lehetett egy „giganti-kus szabadtéri laboratóriumává” vált a rendszerváltás lényegi folyamatainak, és egyúttal fenyegetôelôképe is lehetett azoknak a konfliktusoknak, amelyek megoldatlansága és kezeletlensége végül is a fôokává vált a rendszerváltás rendszere elmélyülô válságának.

Itt azonban most megszakítjuk a történet fonalát. Nyugat-Európa, az európai integráció 1945 és1990 közötti évtizedeinek a globális hatalmi viszonyok felôl közelített elemzésének a végére értünk. Az


ezt követô fejezetben az önmagát szocializmusnak nevezô létmód szemszögébôl vesszük szemügyre ezek-nek az évtizedeknek a történetét, hogy aztán a harmadik és a negyedik fejezetben az elmúlt 15 év folya-mataiban összefuttassuk a két szálat, annak jobb megértése érdekében, hogy milyen mélyszerkezeti ele-mek és hogyan határozzák meg térségünk európai integrációját. Tesszük ezt abban a meggyôzôdésben,hogy az európai integráció egész, közel fél évszázados történelme során éppen annak a történelmi esélyétbizonyította, amit Európa tradicionális létmodellje helyreállításaként nevezhetünk meg. Ez még akkor ishatalmas létteljesítmény, ha – mint az az eddigiekbôl kiderült – idônként az illendônél talán erôsebb kri-tikák is jogosnak látszanak e folyamattal kapcsolatban. E kritikákkal azonban a közösen vállalható identi-tások visszaszerzéséhez igyekszünk hozzájárulni.

IIII.. FFEEJJEEZZEETT

AA SSZZOOCCIIAALLIIZZMMUUSS KKOORRSSZZAAKKÁÁNNAAKK MMAAGGYYAARROORRSSZZÁÁGGAA AA GGLLOOBBÁÁLLIISS ÉÉSS EEUURRÓÓPPAAII TTÉÉRRBBEENN

11.. AAzz „„eeaasstteerrnn”” mmooddeerrnniizzáácciióó ééss EEuurróóppaa ttöörrttéénneellmmii rrééggiióóii

A balti államoktól Lengyelországon át Horvátországig húzódik Európának az a sajátos régiója, amely civi-lizációs szempontból mindig is a Nyugat szocio-kulturális szövetrendszerének része volt, egyértelmûenelkülönülve a keleti kereszténység ortodox világától, de ahogy Bibó István fogalmaz, már a modernizáci-ót megelôzô évszázadok során is kissé „vidékies szövedékben” jelent meg benne az univerzális szakralitáslétszervezôdési módja. A kevésbé elmélyült megformáltság így valószínûleg eleve sérülékennyé tette evidékek szocietális szerkezetét, emiatt a modernitás elsô idôszakaitól kezdve a folyamatos leszakadás,sodródás, majd végül a Nyugatnak való alávetettség és kiszolgáltatottság – egyfajta félperiferiális helyzet– volt a sorsa.

A régió országait egyre inkább kettôs társadalomszerkezet jellemezte. A megcsonkított és kifosztotttradicionalitás nyomorúságának tengerén a modernitás szigetei sokáig inkább csak sajátos „enklávéként”léteztek. A két világ határfelületén pedig számos – újabb tehertételt jelentô – bonyolult társadalom-lélek-tani interferencia alakult ki. A magyar társadalom esetében e különös, konfúz szocietális térben végül is aXX. század elejére nagyjából három, létminôségét tekintve tektonikus elkülönülést mutató társadalom ala-kult ki. E társadalmak közül kettô uralkodó társadalom volt, állandó rivalizálásban és együttmûködésbenegymással. Az egyik az „úri társadalom”, a másik a „polgári államnemzet” társadalma. Talán azelnevezésbôl is kitûnik, hogy az elsô a tradicionális uralmi csoportokat fogta össze, egy meglehetôsenzavaros és sok szempontból inkoherens entitásban. E társadalom egyes csoportjai, létezésük materiálisalapjainak és szocio-kulturális beállítódásaiknak minôségét tekintve, számos – idônként kissé groteszk –jelét adták annak, hogy többnyire nem tudják és nem is nagyon akarják kezelni ezt a sajátos „határhely-zet” létezést a tradicionalitás és a modernitás érintkezési felületén. A parazita „kitartottságtól” a nemzetlétezésének alapkérdéseivel is bátran szembenézni képes attitûdökig számos szociális karakterelem jellem-zi e társadalom viselkedésmintáit.

A másik uralkodó társadalom a modernitás hatalomgazdaságának szocietális konstrukciója volt.Éppen a megkésettség és szervetlenség okán, eredetét tekintve „nyugati” entitás. Ebben a „köztesEurópában” és benne Magyarországon is a western modernizáció kapitalizmusa ontoszociális import, vagyinkább „implantátum”. A polgári államnemzet társadalma a kezdetek idején, a XVII. századtól indulóanNémetország felôl „importálta” a tôkét, a tôkést, sôt sok esetben még a munkást is.

És végül az uralkodó pozícióba ugyan soha nem jutó, de létformáló erejét tekintve mégis meghatá-rozó „harmadik rend”: a „nép-nemzet” paraszt-kézmûves társadalma. Ez a sajátos szocietális képzôdményazért maradhatott fenn mindmáig, mert a „megkésettség” (mármint a western modernizáció megkésett-sége) többek között azzal a következménnyel is járt, hogy a tradicionalitás felszámolása késôbb indult ésszervezetlenebbül zajlott, mint a tôlünk nyugatabbra fekvô országokban. A tradicionális közösségek ésintézmények szétrombolása ugyan folyamatos volt, és tart ma is, de az, hogy tarthat, azt is jelenti, hogymég ilyen történelmi pályaív után is maradt léterô ebben a társadalomban. Ez a komplexum hordozta azo-kat a történelmi készségeket, képességeket, amelyekkel egy végül is minden alkalommal megakasztott ésszétroncsolt „szerves átmenet” megvalósítható lett volna. Egy olyan „modernizáció”, amely az univerzális


szakralitásból átmentett létkarakterrel a külsô és belsô természet készleteit kevésbé brutálisan felélô jel-leget hordozott volna. Sajnos a magyar történelem minden fontos elágazási pontján a két uralkodó társa-dalom – régi sérelmeit és konfliktusait zárójelbe téve – összefogott annak elkerülése érdekében, hogy a„nép-nemzet” szocietális szegmense meghatározó szerephez jusson.

E rövid társadalomszerkezeti vázlatot azért láttuk szükségesnek elôrebocsátani, mert az ún. „szoci-alizmus” magyarországi története feltevésünk szerint valójában egy tektonikai erejû összeütközésként isleírható a western modernizáció elôbbiekben leírt szerkezete és az eastern modernizáció brutális gyorsa-sággal megszervezôdô párttársadalmainak belsô struktúrái között. A mai, többszörösen összetett magyartársadalom valószínûleg csak e konfliktustér történéseibôl vezethetô le. Az angolszász globális birodalomformálódó hatalomszerkezete számára nem okozott komoly dilemmát, hogy az eastern modernizációszovjet impériuma messze elôretolta a háború után nyugati határait. Valószínûleg megnyugtathatta ôket,hogy legfeljebb a Nyugat történelmi „gyepû” zónáját, vagy ahogyan ôk a két világháború között nevezték,a „cordon sanitaire” szigetelô sávját veszítették el. Nagyjából abban is biztosak voltak, hogy ez a veszte-ség is csak ideiglenes. Sôt történelmileg „produktív” veszteségrôl van szó, hisz az eastern modernizációbrutalitása mind a birodalom belsô övezeteit, mind a „friss szerzeményként” tételezôdô nyugati „közel-külföld” szocietális szerkezetét „fogyaszthatóbb” állapotba hozza majd. S tegyük hozzá, ez a számításukis bevált.

1945 után a piac és a demokrácia tehát néhány évig itt is kitöltötte a hatalomgazdaság és a család-üzem ontoszociális mélyszerkezete közötti közvetítô mezôt. Ennyi idôre egyébként a szovjet birodalomrezidentúrájának, alapintézményeinek és elitjei uralmi struktúráinak kiépítéséhez is szükség volt.Elkerülendô a kellemetlen meglepetéseket azonban, a hatalomgazdaság fô pozícióit, a nyers fegyelmezôerô belügyi, karhatalmi és állambiztonsági pozícióit, valamint a csupán kezdetleges technikai színvonalú,de mégis nagyjelentôségû korabeli média fô pozícióit azonnal megszerezték a birodalom helyi társadalmá-nak reprezentánsai.

Mivel az elsô fázisban a stratégiai céljuk az addig uralkodó társadalmak szétverése és lehetôség sze-rinti megsemmisítése volt, így logikusnak látszott, hogy ennek elérése érdekében a „harmadik renddel”, anép-nemzet társadalmával igyekeztek stratégiainak látszó szövetséget kötni. Ügyes és félrevezetô takti-kákkal, fenyegetéssel és édesgetéssel sikerült viszonylag rövid idôn belül jelentôsen meggyengíteni az ural-kodó társadalmak politizációs intézményeit.

Mindez azonban nem egyszerûen csak egy politikai konfliktussorozat volt, hanem egy új uralkodótársadalmi valóság alapjainak létrehozása és hatalmi építményének kiformálása. E konstrukció lényegénekmegértéséhez rövid kitérôre van szükség, hogy kifejthessük annak a narratívának a lényegét, amelyneksegítségével az ún. magyar szocializmust, illetve annak „rendszerváltását” leírhatjuk. Eddig ugyanis kicsitmetaforaszerûen – a hatalomgazdaság és a családüzem összecsapásaként – csak a kapitalizmus és a szo-cializmus közötti ontoszociális mélyszerkezeti különbséget igyekeztünk jelezni, de nem fejtettük ki a szo-cializmus hatalmi szerkezetének részleteit.

Feltevésünk elsô eleme, hogy a magát szocializmusnak nevezô rendszer valójában politikai kapitaliz-mus. Egy olyan konstrukció, amelynek lényege, hogy benne a hatalmi célfüggvény nem – vagy nemelsôsorban – az anyagi értelemben vett profit elérését és növelését fogalmazza meg, hanem a politikaiprofitét. Nem gazdasági, hanem politikai nyereség elérése a fô cél: több „szocializmusnak”, és vele az ural-kodó társadalommal való azonosulásnak, valamint az alattvalók lojalitásának az eléréséhez volt szükség atöbblettermékre. Bizonyos politikai profit eléréséhez képest kevésbé számított az, hogy piaci-gazdaságiértelemben veszteséges az adott tevékenység. A politikai profitot elôállító hatalomgazdasági komplexumtehát valamiféle „politikai ipari mûvek” szerepét töltötte be.

A második fontos megállapítás, hogy az ún. szocializmus történelmileg nemcsak hogy nem számoljafel az ontológiai értelemben vett „magán” intézményét, hanem még inkább elmélyíti azt, mint a westernmodernitás. Csupán annyi történik, hogy átalakul a magántulajdon belsô természete. A politikai iparimûvek hatalomgazdasági komplexumában a személyes magántulajdon új létminôséget vesz fel, politikaimagántulajdonná válik, nem közvetlenül a materiális tôkéhez, hanem politikai érdemek és lojalitásokközös politikai tôkestruktúrájához kapcsolódik. S minthogy a személyes teljesítményekbôl elôálló politikaiprofithoz való hozzáférés jól elkülöníthetô politikai csoport privilégiuma, a szocializmus magántulajdono-si osztálytársadalom, a politikai tôkések domináns osztályával és az alávetett politikai bérmunkások osz-tályával.

Az így kialakuló osztálytársadalom azonban, mint komplex szocietális univerzum, uralkodói pozíció-

A SZOCIALIZMUS KORSZAKÁNAK MAGYARORSZÁGA A GLOBÁLIS ÉS EURÓPAI TÉRBEN 2255

ban van más alávetett társadalmakkal szemben. Ezek kezdetben – a klasszikus „párttársadalom” megfor-málódása idején – még csak a „fordulat éve” után belsô gyarmattá tett történelmi társadalmak megcson-kított derivátumai, késôbb azonban magán az uralkodó társadalmi valóságon belül is egymással rivalizálópárttársadalmak jönnek létre, és az alávetett pozíció közöttük is létrejön.

A párttársadalmakon belüli politikai bérmunkások – noha saját társadalmukban alávetett státusbanvannak – más, nem az uralkodó társadalmi valósághoz tartozó, tehát „belsô gyarmatosított” társadalmak-ban élôkhöz képest mégis „uralkodó” pozícióban vannak. Ez abban is tükrözôdik, hogy a redisztribúciójóvoltából akkor is magasabb bérekhez jutnak, mint a „belsô gyarmatokon” dolgozó kollégáik, ha tevé-kenységük gazdasági értelemben veszteségtermelô.

És végül mindezekbôl az is következik, hogy a mindenek felett álló „egypárt” is több párt hatalom-szerkezeti értelemben. Három fô strukturális elembôl tevôdik össze, amelyeket hierarchikus viszony kap-csol egymáshoz. A hierarchia csúcsán áll a testületi párt „meritokráciája”, amely kizárólag a hatalomépí-tésben és -megtartásban nyújtott kiemelkedô teljesítmények nyomán kivívott „érdem” alapján kooptáljatagjait. A második hierarchikus szint a redisztribútor bürokraták apparátusi pártja, ahol az igazodási haj-landóság és megbízhatóság a hatalmi „vehiculum”. Mivel a redisztribúció bonyolult folyamatát technikai-lag ez a csoport üzemelteti, ezért noha alávetettek a testületi pártnak, de viszonylag komoly szervezetihatalom koncentrálására képesek, így kritikus pillanatokban akár manipulálhatják is a testületi pártot. Ésvégül a hierarchia legalsó szintjén a politikai páriák „alapszervezeti” pártja áll. Számukra már csak az egészoligarchikus képzôdmény szervezeti idiotizmusának metanyelve és verbális bûvészmutatványai maradnak,plusz az ígéret és remény, hogy az uralkodó párttársadalom belsô terében való létezésük kellô lojalitás ésérdemek esetén megnyitja az utat a vertikális mobilitás pályáin a magasabb hierarchikus szintek felé.

Ez a konstrukció volt az a hatalmi gépezet, amely 1948-ig csak a színfalak mögött, ám ezt követôen,s fôként a nagyjából 1951-ig tartó teljes kiépülése után brutális nyíltsággal, a minden közvetítés nélkülihatalomgazdasági terrort üzemeltette. A korlátozás nélküli párttársadalmi erôszak társadalom-újraterme-lési következményei azonban olyan súlyosak voltak, hogy 1953 és 1956 között lényegében a térség min-den országában válságba jutottak és folytathatatlanná váltak. Így az 1956 és 1968 közötti idôszak azuralkodó társadalmi valóság párttársadalmi korrekcióját hozza magával szinte mindenütt.

Mielôtt azonban e korrekciókat részleteznénk, vissza kell térnünk a fejezet alapkérdéséhez.Nevezetesen ahhoz, hogy a szocializmus önlegitimációs eredetmítoszában magát mint a western moder-nizáció kapitalizmusának alternatíváját tételezte. Mint azt az elôzôekben jeleztük, e váltás ontológiaiminôsége azonban már a klasszikusoknál is tisztázatlan volt, és ezt követôen még inkább az maradt. Végülis a sztálini szovjet birodalomban egyszerûen végtelen hatalomgazdasági felhalmozás-maximalizációs cél-tételezéssé degradálódott. Kicsit leegyszerûsítve: egy spirituális lepusztulási folyamat során a létharmóni-ából bizonytalan ontológiai talapzatú „társadalmi fejlôdés” lett, aztán ez anyagi-gazdasági növekedésséegyszerûsödött, és végül kvázi végtelenbe tartó felhalmozási rátává, hadiipari célú akkumulációs lavináváalakult át. S mivel ez az egyre nyersebb „lemeztelenedés” egyre durvábban sértette fel a külsô és belsôtermészetet, a végén már súlyosabban, mint a legszélsôségesebb manchesteri kapitalizmus, így érthetômódon erôsödött a vele szembeni ellenállás, ami fokozta a terrort, és ez végül is tébolyult konfliktus-esz-kalálódáshoz vezetett.

A gazdasági felhalmozás-maximalizáció és nehézipari gazdasági növekedési hisztéria valójában arendszer egész fennállását végigkísérte. Elemzéseinkbôl az a kép bontakozik ki, hogy nagyjából hétévesciklusokban ez a növekedés elemi újratermelési korlátokba ütközik. A hétéves ciklus talán abból adódik,hogy a háború utáni elsô ciklus, vagyis maga az újjáépítési periódus éppen ennyi idôt igényelt. JánossyFerenc híres trendelméletében, amelyet csak a 60-as évek végén engedtek publikálni, úgy véli, hogy mára sztálini rendszer 1937-es Nagy Terrorja is összefüggésben lehetett a háborús pusztítást követô rekonst-rukciós periódussal. Szerinte a politikai hisztériát a következô félreértéslánc okozza. A hétköznapi logikátmagáévá tevô politikusi észjárás szerint az újjáépítés akkor ér véget, amikor a termelés színvonala elériaz utolsó békeév szintjét. S ha netán ezután is ugyanolyan gyors marad a növekedés, mint az újjáépítéssorán volt, akkor ezt rendszerük felsôbbrendûségének, saját zsenialitásuknak vagy más hasonlónak tulaj-donítják, és biztosak benne, hogy ez most már az idôk végezetéig így lesz. Csakhogy – mondja Jánossy –az újjáépítés nem akkor ér véget, amikor az utolsó békeév szintjét éri el a termelés, hanem akkor, ami-kor utoléri azt a trendet, amelynek mentén akkor haladt volna, ha nincs is háború. Ez pedig értelemsze-rûen néhány évvel késôbb következik be, mint az utolsó békeév utolérése. Ezért az önnön zsenialitásátólmegittasult politikai elit számára súlyos mentális traumát jelent az a frusztráció, amikor egyszer csak azt


észleli, hogy a növekedés lendülete megtörik. A trendelméletbôl levonható következtetések ismerete hiá-nyában úgy véli, hogy ennek oka kizárólag belsô összeesküvés vagy kívülrôl irányított diverzió, esetlegmind a kettô.

A világháború és a polgárháború iszonyú pusztítása nyomán Oroszország csak kb. 1934–35-ben érte utolazt a trendvonalat, amelyet az utolsó békeévtôl – 1914-tôl – lehetett megrajzolni. Sztálin tisztogatási tébolyáttehát jelentôsen fokozhatta a növekedés hirtelen megtorpanásának értelmezhetetlen rejtélye. Jánossy szerintugyanez vonatkozik Rákosira is, aki már 1949-ben deklarálta, hogy a termelés túlszárnyalta az 1938-as utol-só békeév szintjét, vagyis az újjáépítés befejezôdött. Csakhogy a trendelmélet alapján az újjáépítés csupán 1951-ben fejezôdött be. Így aztán az 1950-es és 1951-es év kétszámjegyû növekedésétôl mámoros elit számára igenkínos volt a növekedési ütem hirtelen jelentôs csökkenése 1952-ben. És valószínûleg a magyar terrorhullámotis – egyetlen év alatt kb. félmillió (!) gazdasági bûncselekményt „lepleztek le” – jelentôsen ösztönözhette a trendfélreértésébôl adódó frusztráció kiváltotta agresszió.

Az ezt követô évtizedek során tehát viszonylag szabályos hétéves ciklusokban zajlik a gazdasági fel-halmozási arány növelésének történelmi trendje. A ciklusok lefutása sajátos, nagy M betûre emlékeztetôalakzatot formáz. Vagyis a ciklus mélypontról indul, ahol a növekedés, a felhalmozás, a fogyasztás és azimport (mint „külsô fogyasztás”) egyaránt mélyponton van. Ezt követôen két év nekilendülés megy végbe,majd kisebb megtorpanás a ciklus közepén, majd újabb nekilendülés és a hetedik évben újra a válság mély-pontja. A gazdaság felhalmozási rátájának átlaga ciklusról ciklusra emelkedik: míg az ötvenes években csu-pán 15% körül van, a 70-es évek végén, 1978-ban eléri minden idôk legmagasabb felhalmozási arányát,a 38%-ot. Ezután egy évtized alatt visszaesik a háború elôtti trendek 12%-os szintjére. A folyamat nagy-távú képe tehát azt látszik kirajzolni, hogy közel harminc éven át mindent a felhalmozási ráta növelésé-nek oltárán áldoz fel a rendszer, majd egyetlen évtized alatt feláldozza azt, amiért elôtte mindent feláldo-zott, és megbukik. A továbbiakban e ciklusokban zajló társadalmi, gazdasági és politikai változásokat, illet-ve ezek feltárható mélyszerkezetét tekintjük át.

22.. NNöövveekkeeddééssii cciikklluussookk,, aavvaaggyy aa „„ffeejjllôôddééss áárraa””

Az elsô ciklus 1945–1952 közötti szakasza a legújabb kori magyar történelem talán legsúlyosabbidôszaka. A nemzeti vagyonának 40%-át elvesztô ország történelmi mélyponton van a háború után.Anyagilag, mentálisan, morálisan lepusztítva, kifosztva, idegen megszállás alatt, a felemelkedés mindenreménye nélkül. Ám akárcsak más földig rombolt országokban – fôként a fô vesztesnek számítóNémetországban és Japánban –, itt is bekövetkezik a „csoda”: valóban három év alatt eléri az ország az1938-as utolsó békeév termelési szintjét. Vagyis bebizonyosodik, hogy a mentális, morális, spirituális„készletek”, a humánvagyon pusztulása messze nem olyan nagy, mint amilyennek sokan gondolták. Smivel ezek a „belsô” vagyonok sokkal kevésbé sérültek, mint az anyagi struktúrák, így ez utóbbiakviszonylag könnyen és gyorsan rekonstruálhatók.

A „látható” világok „mutatványos bódéjában” ekkor még a piac és a demokrácia minden fontos intéz-ménye üzemképes, vagy legalábbis annak látszik. Az újjáépítés sikerességét biztosító gazdasághatalmiintézmények felett azonban kezdettôl fogva a Magyar Kommunista Párt dominanciája érvényesül. Az1946. évi pénzreform irányítását is alapvetôen ôk végzik, és a kiépülô Országos Tervhivatalon keresztülelkezdôdik annak a rejtett hatalmi térnek a felépítése, amelynek késôbb döntô szerepe lesz a párttársa-dalmi felhalmozás-maximalizációs stratégia vezérlésében.

A hároméves terv mint politizációs keret azt sugallja, hogy az ország újjáépítésének döntô intézmé-nye a kommunista párt. A terv megjelenésével együtt elkezdôdik annak a mítosznak a felépülése is, amely-nek a lényege, hogy a „tervszerûség, tudatosság és arányosság”, vagyis a kommunisták által favorizáltberendezkedés az egyetlen esély arra, hogy a gazdaság fejlôdése egyszerre dinamikus és kiegyensúlyozottlegyen. Az 50-es évek egészének gazdasági adatai egyébként groteszk cáfolatai e feltevésnek, hisz sohasem alakultak olyan anarchisztikus és kiszámíthatatlan módon a gazdaság fô folyamatai, mint éppenakkor, amikor a tervszerûség hatalmi intézményei – legalábbis látszólag – totális uralmat gyakoroltak afolyamatok felett. Az okok mélyrétegében erre viszonylag egyszerû a magyarázat. A párttársadalomugyanis viharos gyorsasággal számolta fel a 40-es évek végétôl a közvetítô mezôket, és így a politikai aka-rat számára gyakorlatilag megszûntek a korlátok. Egészen rövid távon tehát bármilyen léterôszak meg-valósíthatónak, kivitelezhetônek látszott. A megerôszakolt szocietális tér a maga többnyiretradicionalitásbeli eszközeivel azonban immunreakciókkal válaszolt, és egy idô után e védekezô mechaniz-


musok hatalmas láthatatlan szövedéke szinte mozgásképtelenné tette a „szertelenné” váló politikai akara-tot.

1948 végétôl kezdôdött el az elsô ötéves terv kidolgozása, amelynek fô célja az volt, hogy mind afelhalmozás arányát, mind az ipari termelést egyetlen ötéves idôszak alatt megkétszerezze. Ráadásul,ahogy 1948-tól 1950-ig a kialakuló párttársadalom egyre korlátlanabbnak vélte saját „akaratszabadsá-gát”, úgy váltak a „tervszámok” egyre irreálisabbá. Ahogyan akkoriban mondták, „az a jó terv, amit csaklábujjhegyen állva lehet elérni”. A tervszámok növelése a kiépülôben levô párttársadalmi hatalomszerke-zetnek azt a mohó vágyát tükrözte, hogy a lehetô legjobban felgyorsítsa saját uralmi intézményeinek amegvalósítását. A „vas és acél országa” azt a grandiózus „politikai ipari mûveket” jelentette valójában, amia hatalomgazdasági bázisát képezte e párttársadalomnak.

Ám az 1951-es diadalmas szárnyalást követôen 1952 a látványos kudarc éve lett. A szinte összeom-lásszerû visszaesés több tényezô eredôje volt. Kétségtelenül szerepe volt annak, amit Jánossy Ferenc atrendelméletében megfogalmazott, vagyis, hogy az újjáépítési ciklus igazából csak ekkor ért véget.Jelentkeztek már azok a védekezô mechanizmusok is, amelyekkel a megtámadott alávetett társadalmakkifejezték ellenállásukat. És végül az évszázad legsúlyosabb aszálya is sújtotta a döntôen mégmezôgazdaságának teljesítményeire épülô magyar társadalmat. Ebben az évben tehát a brutálisanelôrenyomuló párttársadalmat olyan súlyos csapás érte, aminek egy éven belül érzékelhetô hatalomszer-kezeti következményei lettek. A párttársadalom ugyanis ontoszociális értelemben nem volt tökéletesenhomogén struktúra. Lappangva változatlanul léteztek benne azok az árnyalatbeli különbségek, amelyek a20-as évek szovjet vitáiban is a felszínre jöttek. A felhalmozás-maximalizációt illetôen teljes volt az egyet-értés, de létezett egy olyan irányzat is, amely az „áldozatok” óvatosabban haladó kifosztását szorgalmaz-ta, azzal érvelve, hogy így lehet elkerülni ezek összeomlását és ezzel a párttársadalom hatalmi törekvése-inek meghiúsulását. Ezt a nézetrendszert a 20-as évek vitáiban a legkövetkezetesebben Buharin képvisel-te, a magyar párttársadalmi eliten belül pedig 1953-ban Nagy Imre körül csoportosultak azok, akik –éppen a hatalmi komplexum megóvása érdekében – az áldozatok mértékletesebb kifosztásának stratégi-áját javasolták.

Az 1952-es összeomlás ugyanis javarészt annak volt a következménye, hogy a kifosztás valamennyieszközét egyszerre és minden tompítás nélkül szabadították rá a magyar társadalom belsô gyarmataira.Társadalomgazdasági értelemben két fô típusa létezik a felhalmozás-maximalizáció érdekében véghezvittkifosztásnak. A legdurvább változatot az jelenti, amikor a folyó fogyasztás is csökken. 1951–52-ben, két évalatt több mint 20%-kal csökkentek a reálbérek, így ez a lehetô legbrutálisabb formában valósult meg.

Vannak azonban a kifosztásnak olyan idôben elhúzott formái is, amikor nem a folyó fogyasztás csök-ken, hanem a felhalmozásban visszaesik azoknak az ágazatoknak a súlya, amelyek a fogyasztást szolgál-ják. Ezek a mezôgazdaság, illetve a népesség életfeltételeinek egyik alapját jelentô infrastrukturális rend-szerek. A negatív hatás itt részben közvetlenül, de – és ez talán a legveszélyesebb – közvetve, hosszú távúöko-szocietális lepusztulásban nyilvánul meg. Ezért nevezi ezeket Kornai János találóan „halasztásnak” és„mulasztásnak”, a folyó fogyasztást csökkentô „áldozattal” szemben.

Az 1949–52 közötti idôszak azért volt különösen brutális, mert valamennyi kifosztási módozatotegyszerre és koncentráltan próbálta felhasználni, és ez néhány év alatt igen súlyos helyzetet idézett elô.Az 1953 és 1963 közötti évtized valójában a permanens válság évtizede, amely egyúttal végleg meg isbontja az addig egységes párttársadalom belsô szerkezetét. 1952 és 1958 között az egyébként hétévesgazdasági ciklus hat évre rövidül, aminek a fô oka, hogy 1956 nemcsak politikai értelemben borította fela folyamatok menetét, hanem makrogazdasági értelemben is. De térjünk vissza 1953-ba.

Az 1952-es kudarc olyan erejû, hogy a párttársadalmi elit kénytelen a kevésbé gátlástalan kifosztá-si technikát szorgalmazó Nagy Imrét elôtérbe tolni, így ô lesz a miniszterelnök. Arra azonban sem ideje,sem ereje nincs, hogy a hatalmi szerkezet belsô átalakításába is belefogjon, mert alig másfél év áll rendel-kezésére az ellentábor 1955-ös megerôsödéséig, amikor ismét leváltják és lényegében belsô emigrációbakényszerítik. E rövid idô alatt csupán annyit sikerül elérnie, hogy a folyó fogyasztás jelentôs növeléséveligyekszik kárpótlást adni az „áldozatért”, illetve némileg lassítja a mezôgazdaság kifosztását.

Ez az 1952–58 közötti gazdasági ciklus az egészen szélsôséges gazdasági irányváltások idôszaka,ami mögött a párttársadalom egyre nagyobb belsô feszültségei húzódnak meg. 1956-ra ezek a tektoni-kus feszültségek nyíltan is megjelennek, és az összeomlás elérhetô közelségbe kerül. Igen különös, mond-hatni groteszk kísérôje 1956–57-nek, hogy szemben 1951–52 gazdaságpolitikai terrorakciójával, amikortöbb mint 20%-kal csökkennek a reálbérek, itt most két év alatt minden idôk legmagasabb reálbér-növe-


kedése játszódik le, összesen kb. 30%-os bôvüléssel. Az 1956-os reálbérnövelés nyilvánvaló célja a láza-dás lecsillapítása, ami végül is sikertelen volt. Az 1957-es reálbérnövelés célja viszont az új berendezke-dés elemi szintû konszolidálása, a lázadó lakosság pacifikálása – és ez többé-kevésbé sikeres volt. Ámennek ára van. 1958-ra ugyanis kiderül, hogy a klasszikus párttársadalom hatalomgazdasága képtelen úgymûködtetni önmagát, hogy „áldozatok” formájában nem csökkenti folyamatosan a folyó fogyasztást. Ígya klasszikus párttársadalom reprodukciós bázisa 1958-ban végleg összeomlik.

Az elitcsoportok innentôl kezdve egyetlen „hátrálásba” kezdenek, ami persze nem egyenes vonalú,de a 80-as évek végéig folyamatosan tart. A hátrálás lényege, hogy kikerülhetetlenül elkezdôdik a „mutat-ványos bódé” közvetítô mezôjének újra berendezése. Az a piac és az a demokrácia, amivel kezdetbenkísérleteznek, szánalmas barkácstermékek, de késôbb, az adott viszonyokhoz mérten, kifejezetten ötle-tes és ideig-óráig sikeres konstrukciók is felbukkannak a mutatványos bódé kelléktárában.

A legfôbb dilemmát az okozza, hogy ha a folyó fogyasztás megcsonkító brutalitása nem alkalmazha-tó, akkor milyen erôforrásokból táplálható a felhalmozás-maximalizáció gazdasághatalmi gépezete. Az1958-tól 1965-ig tartó harmadik ciklus a „halasztások, mulasztások” stratégiáját folytatja, így nem nyúlaz „életszínvonalhoz”, viszont durván tovább csökkenti a mezôgazdaság és az infrastruktúratôkefelhalmozásból való részesedését, így biztosítva a „politikai ipari mûvek” felhalmozási szükségletét.

A módszereken kicsit enyhítve, de lényegében minden ellenállást megtörve, véghezviszik amezôgazdaság párttársadalmi hatalomgazdasági alávetését a „szövetkezetesítés” formájában. Ennek fôcélja, hogy egyenletesebben és megbízhatóbb feltételek között legyen kiszivattyúzható az agrárgyarma-tokra kivetett hatalomgazdasági „adó”. A magyar falu belsô gyarmattá süllyesztett nép-nemzeti alávetetttársadalma néhány évig szinte polgárháborús állapotok színterévé válik. Van azonban az átalakulásnak kétolyan eleme, ami itt még nem kap különösebb figyelmet, de egy évtizeden belül kiderül, hogy a folyamategyúttal szocietális laboratóriumként is mûködött. Az egyik ilyen mozzanat, hogy érzékelhetô társadalom-szerkezeti eltolódás megy végbe a termelôszövetkezeti vezetô pozíciókra kiszemeltek rekrutációs bázisá-ban. Ami az 1956 elôtti szövetkezetesítési kísérleténél még elképzelhetetlen volt, itt most bekövetkezik.A szintén alávetett és gyarmati sorba kényszerített úri társadalom egyes tagjainak beemelésével óvatosan,de mégiscsak demonstratív módon megkezdôdik a „szakértelem” újrafelfedezése. A dolog azért érdemelkülönös figyelmet, mert a párttársadalom hatalomgazdasága az „érdemek” és „lojalitások” által megala-pozott „uralmi szakszerûségre” épült, és teljesen figyelmen kívül hagyta a western modernizáció gazda-ságpiacának szakszerûségi kritériumait.

Mint késôbb látni fogjuk, mind ez az óvatos kísérlet, mind a másik komoly ontoszociális potenciálthordozó intézmény – a háztáji gazdaság – az egész párttársadalmi hatalmi struktúrát, sôt az egész ural-kodó társadalmi valóságot átfogóan módosító változások elôhírnöke volt. A háztáji gazdaság a kalkulatívpiaci logika elemi szintû és „szigorúan ellenôrzött” feltételek mellett zajló „kitanítási” intézménye volt,amely kinyitotta azokat a tereket, ahol a szabad akarattal vállalt önkizsákmányolás lényegesen magasabbszintje valósult meg, mint amilyet a párttársadalom nyers fegyelmezô hatalmai valaha is kikényszeríthet-tek volna.

Tekintettel azonban arra, hogy egy most már „szocialista módon átszervezett” mezôgazdaságotmégsem lehetett olyan durván fosztogatni, mint annak elôtte a belsô gyarmat agrártársadalmait, a hata-lomgazdasági rendszer 1965-re újabb kritikus ponthoz érkezett.

Az 1963-as amnesztia volt az elsô jelzés, hogy a párttársadalom hatalmi gépezete kezdi feldolgozniazt az 1958 óta nyilvánvaló tényt, hogy uralkodó társadalmi valóságának egész szerkezetét át kell alakí-tania ahhoz, hogy a permanens válságból valahogy kikeveredjen. 1958-tól nem építhetett a folyó fogyasz-tás csökkenésébôl adódó forrásokra, és 1965-tôl végleg lezárult az agrártársadalom forrásainak felélésé-re épülô stratégia is. Az infrastrukturális rendszerek belsô forrásfelélése ugyan folytatódott még egy cik-luson át, de ez azzal együtt sem biztosított elegendô forrást, hogy veszedelmesen lepusztult állapotbakerültek azok a nagy rendszerek, amelyek nélkül egy társadalom egyszerûen mûködésképtelen.

Az amnesztia diszkrét ontoszociális üzenet volt az úri társadalom, de fôként a polgári államtársada-lom elitjének, hogy bizonyos feltétellel és bizonyos szintig a hatalomszerkezet egyes jól ellenôrzött szeg-menseinek részévé válhatnak. E nagyon kényes hatalomszerkezeti operáció csak az uralkodó társadalmivalóság párthatalmi struktúrájának átalakításával volt keresztülvihetô. A vezetô elit minden taktikai képes-ségére szükség volt ahhoz, hogy 1963 és 1968 között végrehajtsa azt a talán legnagyobb szabású válto-zást, ami a klasszikus párttársadalom mellé egy új „piaci szocialista” párttársadalmat épített be az uralko-dó társadalmi valóság szocietális univerzumába. A folyamat a politika lejátszás-technikai felszínén mint a


„gazdasági mechanizmus reformja” jelent meg. Ezzel az uralkodó társadalmi valóság kettôs szerkezetûvévált. Az eddig egységes „politikai ipari mûvek” hatalomgazdasági komplexumának egy része megkezdtehosszú menetelését a re-ökonomizálódás felé.

A folyamat valójában egy nagyon komplex történéssorral írható le. Az ún. központi tervutasítás meg-szûnése, ami formálisan a reform lényege volt, azt jelentette, hogy a redisztributív káderelit ezentúl csakbizonyos korlátozásokkal szivattyúzhat át erôforrásokat a gazdaságilag is többlettermék létrehozásáraképes üzemekbôl a „politikai ipari mûvek” felé. Vagyis csak akkor és csak olyan mértékig, ahogy a mostmár kettôs szerkezetû uralkodó társadalmi valóság két párttársadalma megegyezett. Bár a klasszikuspárttársadalom alkuereje változatlanul meghatározó volt, de totális monopóliuma az 1953-as megroppa-nás, az 1956-os forradalom, az 1958-as gazdasághatalmi lehetetlenülés, az 1963-as amnesztia és az1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus ívén haladva tizenöt év alatt felmorzsolódott, és kényte-len volt egyezkedni újdonsült riválisával, a piaci szocialista párttársadalommal.

Valójában ettôl a „reformkortól” válik értelmezhetôvé a Nyugattal való viszonynak az az eleme, ame-lyet az európai integráció elsô állomásaként is felfoghatunk. Mint azt az elôzô fejezetben már jeleztük, azeurópai elitek azonban többnyire elmulasztották azokat a kínálkozó alkalmakat, amikor az amerikai és aszovjet birodalomtól való relatív függetlenedés esélyt kínált volna a differenciáltabb együttmûködésre is.

A változások kulturális, ideológiai következményekkel is jártak. Fokozatosan alakult át a klasszikuspárttársadalom médiamonopóliuma egy olyan szerkezetté, amelyben egy évtized elteltével a piaci szocia-lizmust támogató erôk kerekedtek fölül. Virtuóz módon kezelte az itt kialakuló médiaelit az ekkoribantömegessé váló új „fegyvert”, a televíziót. Ez a folyamat egyúttal véglegesen rögzítette is a véleményfor-máló csoportokban azt a meggyôzôdést, hogy a polgári államtársadalom elitje és az a mainstream liberá-lis „piacelvû” reformközgazdász kör, amelynek doktrínája az ún. „rendszerváltozás” uralkodó ideológiájá-vá válik, a magyar társadalom számára az egyetlen lehetséges jövôt képviseli. A professzionális színvona-lú „kitanítási” folyamat több évtizedes ívû determinációnak bizonyul.

S noha az 1968-as prágai események kellô erejû figyelmeztetést jelentenek, az elitek az ezekbôllevonható következtetéseknek csak egy részét tudják érvényesíteni. A szovjet birodalmi haditársadalomkatonai fegyelmezô erejének hadmozdulatai józanságra intik mindazokat, akik nem csupán piaccal,hanem demokráciával is fel akarják tölteni a mutatványos bódé közvetítô terét. Ennek ellensúlyozása-ként azonban nem nagyon mutatnak óvatosságot a klasszikus párttársadalom politikai ipari mûveivelvaló bánásmódjuk terén. Egyre látványosabb feszültség alakul ki a rohamosan növekvô agrártársada-lomban tapasztalható piaci jövedelmek és a stagnáló, sôt részben visszaesô párttársadalmi birodalmibérek között. Ráadásul az egymással versengô két párttársadalom 1967 és 1972 között már alig találkifosztható belsô erôforrást – az infrastruktúra készleteinek felélése már nem elégséges –, így óvato-san, de már ekkor elkezdôdik az addig tabunak számító nyugati hitelfelvétel. A folyamat 1971-re veszé-lyesen magas felhalmozási rátához és e mögött meghúzódó jelentôs külsô eladósodáshoz vezet. A riva-lizáló párttársadalmak csak a vazallusaiknak és politikai bérmunkásaiknak juttatott beruházásokkalképesek hatalmi talapzatukat konszolidálni. Így érkezünk el az újabb ciklus végpontjához, az 1972-estársadalmi, politikai és gazdasági határkôhöz. Ezzel az évvel végleg lezárul a belsô erôforrások kifosz-tására épülô stratégia, hiszen sem a folyó fogyasztás, sem a mezôgazdaság, sem az infrastruktúra fel-élése nem alkalmazható többé. Ez utóbbi különösen veszélyes méreteket ölt. Szinte egyszerre derül ki,hogy a közlekedési rendszerek, az energiarendszer, a víz- és szennyvízrendszerek, az oktatási-kulturá-lis és egészségügyi szociális rendszerek „lehasználtsága” történelmileg kritikus szinthez érkezett.Nemcsak hogy további kiszivattyúzásnak nincs esélye, hanem éppen ellenkezôleg, halaszthatatlanul elkellene kezdeni e nagyrendszerek horribilis forrásokat igénylô rekonstrukcióját. A felhalmozási és növe-kedési válság csapdája bezárulni látszik.

Két rendkívül súlyos tévedés összekapcsolása is kellett e csapda kialakulásához. Az egyik az a felté-telezés volt, hogy az olajárrobbanás csak átmeneti jelenség, és átmenetileg is csak a Nyugatot sújtja. Amásik annak a feltételezése volt, hogy létezhet olyan befektetési cél a magyar szocietális térben, amelyképes akkora western modernizációs értelemben vett profitot termelni, amibôl az adósságok a kamatok-kal együtt visszafizethetôk. A két hamis feltételezés összekapcsolása tette lehetôvé, hogy egyetlen újabbhétéves ciklus alatt, 1972-tôl 1979-ig, relatíve a világ egyik legjobban eladósodottá vált nemzetgazdasá-gává legyünk.

A 60-as évek során a világállam fegyelmezô hatalmaként üzemelô IMF álláspontja az volt, hogy azadósságszolgálati ráta szintje 20% és 25% között már veszélyzónát jelent, és 25% felett a fizetésképte-


lenség közvetlen közelébe jut az eladósodott gazdaság. Magyarország 1978-ban már túllépte a 40%-ot,és kb. 15 éven át nem is kerül ez alá a szint alá; a legkritikusabb 1982 körüli idôszakban pedig a 60%-otis meghaladja.

Döntô fontosságú annak hangsúlyozása, hogy a mainstream gazdaság-ideológiák állításával szembena hatalmas külkereskedelmi deficitek és az eladósodás nem a fogyasztás, hanem a felhalmozás nagyará-nyú növekedésének a következménye. A hétéves ciklus során a felhalmozás éves növekedési üteme eléri a15%-ot (!), míg a lakossági fogyasztás dinamikája évi 3% alatt van. Ez a hisztérikus felhalmozás-növeke-dés (1974-ben egyetlen év alatt 40%-kal nô a felhalmozás) az egymással viaskodó párttársadalmaknakabból a törekvésébôl fakad, hogy saját birodalmi elitjük lojalitását mindenáron biztosítsák. Az 1978. évi38%-os felhalmozási arány a nemzeti jövedelmen belül minden idôk legmagasabb akkumulációs rátájátjelenti… És egyben a történet végét. A kritikus szintû eladósodás ugyanis véget vet az 1948-tól 1978-igzajló felhalmozás-maximalizációs történelmi korszaknak. Csupán egyetlen rövid évtized alatt a felhalmo-zási ráta az induló szintre esik vissza, egyetlen cikluson át mindent (belsô és külsô erôforrásokat) felál-doznak. Az eastern modernizáció kényszerû mítosza néhány év alatt szertefoszlik. 1979 tehát lényegébenaz eastern modernizáció „szocializmusának” bukását jelenti Magyarországon.

33.. AA rreennddsszzeerrvváállttááss eellôôjjááttéékkaa ééss aazz eeuurróóppaaii iinntteeggrráácciióó kkeezzddeetteeii

Mielôtt rátérnénk a 80-as évek végjátékának részletes elemzésére, érdemes még újra szemügyre venniennek az 1972–79-es ciklusnak néhány olyan jellegzetességét, amelyek összekötik ezt az idôszakot, aperiódus hazai történéseit a globális hatalmi térrel. Ez azért látszik fontosnak, mert – szemben a közke-letû vélekedéssel – mi úgy látjuk, hogy a rendszerváltás 1990-ben nem elkezdôdött, hanem lezárult. A90-es évek történései, sôt valójában már 1989 is csupán „lejátszás-technika”, egyszerûen csak a techni-kai beüzemelése zajlik le annak a sajátos hatalmi térnek és intézményrendszernek, ami döntôen a 80-asévek során jött létre, máig is feltáratlan rejtett külsô és belsô alkuk során. A 80-as évek rendszerváltásá-nak közvetlen elôzménye azonban éppen az a komplex reprodukciós válság, ami végleg ellehetetleníti azeastern modernizáció szocietális újratermelési bázisát.

A szovjet birodalom haditársadalmának uralmi gerontokráciája képtelen volt a 70-es évek rejtetthatalmi mélyszerkezetének a megértésére. A két olajárrobbanást a Nyugat súlyos – reményei szerint vég-zetes – megrendülése elindítójának vélte, míg ô maga – hatalmas kôolajtartalékaira építve – a folyamatabszolút nyertesének gondolta magát. Erre a hamis feltételezésre építette fel globális világbirodalma meg-teremtésének stratégiáját. E stratégia lényege egyfelôl a trikontinentális zóna különbözô régióiban elindí-tandó offenzíva volt, az „elnyomott népek felszabadítására”. Az önmagát katonailag felépítô szovjet glo-bális világállam országról országra haladva kívánta az amerikai globális birodalom trikontinentális aláve-tettjeit a maga birodalmába áterôszakolni. Kubát bázisként használva, elôször Chilében, majd Bolíviában,Nicaraguában és Grenadában tett kísérletet vazallus államok létrehozására. Afrikában – közvetlenül kubai„önkéntesek” élôerejére építve – a volt portugál gyarmatokat, Angolát és Mozambikot, majd Etiópiát pró-bálta – kezdetben nem is sikertelenül – a birodalma részévé tenni. Ázsiában – miután Vietnamban kato-nailag megalázta és meghátrálásra kényszerítette western riválisát – egyenesen a világ hatalomgazdasági-lag legérzékenyebb régiója, a Közel-Kelet felé kezdett expanziós stratégiába. Miután az arab világban a70-es évek során inkább veszített befolyásából, így katonailag Afganisztán, majd Irak és Irán tervezettmegszerzésével, a „hátsó ajtó” felôl kísérelte meg a térség ellenôrzésének megszervezését.

Csakhamar kiderült azonban, hogy e világhatalmi ambíciók költségigénye sokkalta nagyobb, mintamilyennek a birodalmi elit elképzelte, anyagi hozadéka pedig egyáltalán nincs, lévén az új gyarmatok kol-dusszegények. Ráadásul az is kiderült, hogy az olajárrobbanás haszna koránt sincs akkora, mint ahogyanfeltételezték. A 70-es évek közepétôl tehát a szovjet globalizációs birodalom egyre fenyegetôbb deficitek-kel kellett hogy szembenézzen. Az olajárak emelkedése kétszeresen is veszélyes következményekkel járt.Egyfelôl a birodalom külsô peremvidéke egyáltalán nem rendelkezett olajtartalékokkal, tehát birodalmisegítség nélkül rövid idôn belül összeomlott volna. Másfelôl az egész birodalom, fôként annak belsô vidé-kei, technológiai szempontból alig haladták meg az elsô ipari forradalom szintjét, s így fajlagos olajfo-gyasztásuk rendkívül magas volt, a technológiai korszerûsítés pedig gigantikus összegeket igényelt(volna).

Az egymásra torlódó deficitek azonban nemcsak az ambiciózus világhatalmi tervek valóra váltá-sát veszélyeztették, hanem azt a szerényebb léptékû kiegészítô elképzelést is, hogy a birodalom belsô


gyarmatain élôknek – a „szovjet” embereknek – némileg tûrhetôbb életviszonyokat teremtsenek. Ezpedig azért volt egyre sürgetôbb igény, mert a 70-es évek során, az óvatlanul most már a biroda-lom belsejében is elterjedni hagyott western globalizációs tömegpusztító fegyver, a televízió a rejtettszükséglettermelô mechanizmusokon keresztül elkezdte legyártani a „homo szovjeticus” mentálisstruktúráiban is a „konzumidióta” szociális karakterét. Ennek elburjánzása ugyan inkább csak a biro-dalom nyugati peremvidékein jelentett igazi veszélyt, sôt, mint a lengyel események az évtized végénigazolták, végzetes csapást, de a belsô impérium alávetett népe is egyre szokatlanabb jeleit mutattaaz elégedetlenségének.

A 70-es évek közepén tehát a birodalom uralmi elitje igazi ideológiai „innovációval” állt elô, meghir-dette a „fejlett szocializmus” megvalósításának hosszú távú, 15 éves programját. Ez egyúttal a KGSTkomplex programjának is alapjává vált, és a szatellitországok lokális párttársadalmainak is meg kellett hir-detniük a soron következô kongresszusukon az adott párt hosszú távú programnyilatkozatát. Így volt ezMagyarországon is, ahol az MSZMP XI. kongresszusa 1975-ben elfogadta ezt a dokumentumot, amelyjellegzetes tükre az egymásra licitáló két rivális párttársadalom küzdelmének. Sôt, a 70-es évek másodikfelétôl már nem is csupán két párttársadalom küzd egymással, mert a klasszikus és a piaci szocialista párt-társadalomról is leválik egy-egy – generációs metszetében és törekvéseiben is fiatalabb, és ha nem is radi-kálisabb, de kegyetlenebb – csoport, akikbôl az új évtized elejére kiformálódik a „fejlett szocializmus”párttársadalma, és a késôbbi végsô gyôztes: a polgári államnemzet párttársadalomnak álcázottprototársadalma. Röviden visszatérve még magára a hosszú távú programnyilatkozatra, ma már kissé tra-gikomikus végiggondolni, hogy 1975-ben még komoly tervek készültek arra, hogy 1990-ben megvalósula „fejlett szocializmus”. Többek között úgy, hogy az 1990-es GDP körülbelül két és félszerese lesz az1975-ös értéknek. Túl azon, hogy az 1993-as GDP is mindössze 12%-kal volt magasabb, mint az azt 18évvel megelôzô érték, ez a kissé parodisztikus dokumentum egyúttal annak is megrendítô példája, hogyhová vezet az a szemlélet, amely a jövôt tökéletesen elágazásmentesnek képzeli. Tegyük hozzá, valószí-nûleg keltett volna némi feszültséget, ha az Országos Tervhivatal távlati tervezési fôosztályán valaki 1975-ben pontosan leírja, hogy milyen képet mutat majd a magyar társadalom 15 év múlva. (Mint ahogy per-sze az is, hogy ha Bethlen István miniszterelnöknek mondja el valamilyen „jövendômondó” munkatársa,hogy 15 év múlva, 1944-ben mi és hogyan zajlik majd Budapesten.)

A berendezkedés átfogó válságának kialakulását 1972–79-ben Magyarországon az is segítette, hogya szovjet birodalmi hatalomgépezet e grandiózus hosszú távú terveivel azt üzente, hogy innentôl a csat-lós országok csak jelentôs saját erôforrás hozzáadásával részesülhetnek az „olcsó” energia- és nyersanyag-transzferek áldásaiból. Az eladósodás tehát nem csupán a sokasodó magyar párttársadalmak belsô intéz-ményeit és hierarchiáit táplálta, hanem a szovjet globális birodalom világhatalmi ambícióit is.

A politikai-stratégiai tét 1972–75 között tehát egészen rendkívüli, mondhatni történelmi jelentôségûvolt Magyarországon. Igaz, egészen különleges intellektuális és spirituális teljesítményt igényelt volna ahelyzetet meghatározó folyamatok megértése és a hamis alternatíva terébôl való kilépés. Mégis szívszorí-tó megállapítani, hogy alig akadt valaki, aki erre képességet és hajlandóságot is mutatott volna.

A párttársadalom védekezésképpen elôször saját „államának” visszaállítását kezdte el. Ennek eszkö-zéül a Központi Bizottság apparátusában a piaci szocialisták által birtokolt gazdaságpolitikai osztály melléegy „ágazati” osztályt kreáltak, „ipari, közlekedési és mezôgazdasági” osztály néven. Ezzel nemcsak a piaciszocialisták gazdaságirányítási logikáját fordították meg, hanem az egész hatalomszervezési logikát is.Korábban ugyanis a pártirányítás elveit igyekeztek érvényesíteni az államigazgatásban, most viszont azállamigazgatás szervezôdési elvét hozták be a pártirányításba. E kettôs megfordítás eredményeként apárttársadalom megerôsödött kiválasztó hatalma visszanyerte saját államát is.

Jelentôsen kiterjesztette hatalomgazdasági határait is a párttársadalom. 1973-ban a kormány azötven legnagyobb vállalatot „kiemelt” nagyvállalattá minôsítette. A kiemelés ugyan a felszínen a kiemeltfejlesztési lehetôségeket jelentette, a valóságban azonban ez a lépés a piaci viszonyoknak való alávetésébôlés így a piaci szocialisták hatalomgazdaságából való „kiemelést” jelentette. Tegyük hozzá, a nagyvállalat-ok felsô vezetése többnyire elégedetten fogadta ezt a hatalmi visszarendezôdést. E vállalatok döntô több-sége a kora sztálinizmus birodalmi autarchiájának a terméke volt, és így érdekeltségük a KGST-relációmegerôsödése volt a „világpiacival” szemben. A nagyvállalati uralmi struktúrák birodalmi orientáltságaegészen a 90-es évekig fennmaradt, és valószínûleg döntô szerepe volt a rendszerváltás hatalomszerke-zetének megalapozásában.

Miután a legnagyobb ipari vállalatoknak a piaci viszonyok közül való kiemelése a hatalmi tartomány-


ban megtörtént, a párttársadalom talapzatát alkotó politikai ipari mûvek visszaállítása következett. Ezlényegében az állami-kollektív magántulajdon „reprivatizációját”, a pártpolitikai magántulajdon visszaállí-tását jelentette.

Az 1965–68-as piaci szocialista fordulat idején a „szakértelem” volt az egyéni politikai tôketulajdonelleni támadás központi kategóriája. Ez persze nem azt jelentette, mintha a piaci szocialisták nem politi-kai tôketulajdont akartak volna. A különbség csupán abban volt köztük, hogy a piaci szocialisták „ökonó-miai” értelemben felfogott „szakértelem” kategóriája az általános diskurzusmezôben könnyebben volt fel-használható a párttársadalmi káderek pártpolitikai értelemben felfogott, „uralmi” szakszerûségével szem-ben. A „szakértô” és a „káder” szembeállítása mögött meghúzódó rafináltan hamis értelmezési éstematizációs erô most – több mint harminc évvel e történések után – ugyanabban a feloldhatatlan konf-liktuszónában tartja fogságban a „rendszerváltó” elitek „szakértô versus pártkatona” típusú terméketlenpszeudo-vitáit.

A párttársadalmi expanzió a szimbolikus erôszak újfajta eszközeit kezdte alkalmazni az értelmezô ésazonosságképzô hatalmi gépezetként felhasznált új médiumban, a televízióban. Ennek egyik klasszikuseszköze volt pl. a „Kék fény”. Ez a mûsor, a „bûn” és a „bûnös” fogalmainak definíciós monopóliumávalbírván, több és más volt, mint egyszerû televíziós élô krimi. A párttársadalom számára elfogadhatatlanmagatartások megbélyegzésének és a kívánatos magatartási formák sulykolásának nagy erejû fegyelmezô-hatalmi eszközeként mûködött.

Ugyanezt a célt szolgálta a párttársadalmi embertermelô intézményhálózat újjászervezése is. Az újtípusú káderek megtermelésére szolgáló intézmények létrehozásával és az új típusú, politikailag megbíz-ható, az internacionalizálódó birodalmi uralkodó társadalmi valóság igényeinek is megfelelô szocietáliskarakterszerkezetû káderek sorozatgyártásának megszervezésével válik teljessé a párttársadalmi ellenfor-radalom társadalomszerkezetének és hatalmi intézményeinek a kiépítése.

A párttársadalom kiválasztó hatalmának gyakorlói azonban tisztában voltak azzal, hogy a piaci szo-cialisták hatalmát ugyan korlátozhatják, de a hatalomból való teljes kiszorításuk addig nem lehetséges,amíg a „belsô gyarmatok” alávetett társadalmai velük szemben a rivális piaci szocialistákat támogatják.Ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy ôk maguk sem maradhatnak fenn tartósan, ha e gyarmati terü-letek kifosztható erôforrásait nem állítják saját megélhetésük és fejlesztésük szolgálatába. De volt egy fon-tos ideológiai indítékuk is a megélhetési gyarmatok elleni támadásra. Mégpedig az, hogy e gyarmatokonélôk életszínvonala kezdett a párttársadalmi retorikában „uralkodónak” nevezett munkásosztály életszín-vonala fölé emelkedni.

Bár támadásuk – egyfajta „tüzérségi elôkészítésként” – a „nép-nemzeti” parasztsággal kiegyezô „úri-nemzeti”, illetve „polgári államtársadalmi” elitcsoportok elleni fenyegetéssel kezdôdött, de a háborújuk fôcélpontja a falusi társadalom egésze volt. Ám amikor a párttársadalom elkezdte hadmûveleteit a fômunkaidôbôl a „rendelkezésre álló idôbe” menekülô parasztság ellen, nem számolt azzal, hogy annakkezében ekkor már jelentôs érdekérvényesítési potenciál volt. Az ôket ért támadásokra így a háztáji gaz-daságok népe a többletmunka megvonásával, konfliktusképessége megmutatásával válaszolt. Elôször azún. zöldségfronton vágtak vissza, s mikor adóztatással fenyegették ôket, elôször csak áruikat vonták mega piactól, késôbb viszont már a termelést sem folytatták, s az eredmény veszélyes piaci hiány lett. Ám azönvédelmi háború legnagyobb csatáját a „sertéskivágás” hadmûvelet jelentette. A sertéstenyésztésreberendezkedett háztáji gazdaságok kb. egyharmada a kocaállomány kivágásával és így a sertésciklus igenveszélyes fegyverével vágott vissza, húshiánnyal és politikai feszültséggel fenyegetve meg a párttársadal-mat. Bár ezek a „fegyverek” nagyon hatásos visszacsapást tettek lehetôvé, de ahhoz, hogy a háztáji meg-maradhasson, a „nép-nemzeti” társadalomnak meg kellett újítani és erôsíteni szövetségét a piaci szocialis-tákkal.

A párttársadalmak belsô harcai 1977-tôl újabb éles fordulatot vesznek. A piaci szocialista erôk aKözponti Bizottság októberi ülésén elfogadtatják azt a késôbb csak „struktúrapolitikai” határozatkéntemlegetett döntést, amely elôször beszél nyíltan arról, hogy a termelési rendszer belsô szerkezeténekradikális átalakítása nélkül lehetetlen elérni azt a külkereskedelmi fordulatot, amely nélkül viszont nincsesély az adósságválság elkerülésére. A párttársadalmak elitjei valójában csak ekkor kezdenek szembesül-ni az adóssághelyzet súlyosságával. Ám a rivalizálásból adódó felhalmozási kényszer a szigorú politikaikorlátozások ellenére újra igen magas – egy év alatt 22%-os – felhalmozási növekedést produkál 1978-ban, és ezzel az eladósodás katasztrofálisan felgyorsul. Az év végén elkerülhetetlenné válik a valós hely-zettel való brutális szembesülés. A decemberi központi bizottsági ülés titkos dokumentumai világossá


teszik, hogy egy történelmi korszak végleg lezárult. A minden idôk legmagasabb (38%-os!) felhalmozásiarányát produkáló gazdaság végleg felélte a külsô erôforrásokra épülô növekedési stratégia minden tar-talékát. És ezzel az egész, több évtizedes eastern modernizációs növekedési kaland is véget ért, hisz az„életszínvonal megôrzésének” abszolút politikai parancsa kizárta a belsô erôforrások kifosztására épülônövekedés bármilyen formáját. A „fékezés” drámaiságát jelzi, hogy az 1980–85 közötti V. ötéves terveredeti irányszámai 1978-ban a nemzeti jövedelem évi átlagos növekedését az akkor szerénynek vélt4,5%-ban szabja meg. Az elfogadott terv 1981-ben már csak 2,8%-kal számol, és a valóság végül ismindössze 1%-ot tett ki. Talán ennél is súlyosabb volt, hogy a ténylegesen „számító” belsô felhasználás-ra eleve csak évi 3% növekedést terveztek, ami az elfogadott tervben már csak 1% volt, és a teljesítés–1% körül alakult. Az 1978. decemberi párthatározat „új növekedési pályáról” beszél, amelyrôl akkori-ban kesernyés öniróniával jegyezték meg a „bennfentesek”, hogy az benne az „új”, hogy nincs növekedés.

S mivel a párthatározat világosan leszögezi, hogy az „egyensúly javításának” kell alárendelni a gaz-dasági növekedés ütemét és a belsô felhasználást, ezzel a párttársadalmak közötti rivalizálás esélye isvéget ért. Tekintettel arra, hogy sem a klasszikus párttársadalom, sem a „fejlett szocializmus” hevenyész-ve összetákolt újabb párttársadalma nem képes olyan alternatív erôforrást megnevezni, amely számukra„rendszeradekvát” eszközökkel tenné lehetôvé a növekedést, így sorsuk politikailag megpecsételôdik, ésklasszikus vezérkaruk 1980-tól kikerül az uralkodó társadalmi valóságot birtokló elitbôl.

A drámai fékezés az 1979–86-os ciklus elsô három évében viszonylag sikeres, hisz a nemzeti jöve-delem belsô felhasználása folyamatosan csökken. Az 1978-as csúcsévhez képest a felhalmozás 1982-ig afelére, 1985-ig pedig a harmadára esik vissza. (Szinte folyamatos csökkenés után 1992-ben éri el mély-pontját, ami alig több mint egyötöde az 1978-asnak, amit 1998-ban ér el újra a magyar gazdaság.) Ámmindez már kevés a csôd elkerüléséhez. A globális hatalmi térben ugyanis elkezdôdik az utolsó gigantikusösszecsapás a western és az eastern globalizáció világbirodalmai között. Nagy erejû és fenyegetô válság-hullámok kapcsolódnak össze, s így fokozódik a helyzet kiszámíthatatlansága. A második olajárrobbanás,a szovjet birodalom katonai beavatkozása Afganisztánban és az intervencióval fenyegetô lengyelországiesemények nyomán a növekvô kiszámíthatatlanság a globális pénzügyi rendszerben drasztikusátrendezôdéssel jár. A szocialista országok számára vagy egyáltalán nem nyújtanak hitelt, vagy ha igen,akkor csak az eddiginél összehasonlíthatatlanul rosszabb feltételekkel.

Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy a western globalizáció birodalmának monetáris fegyelmezô hatalmaia gazdaság meghatározó folyamatai feletti szuverenitást – legalábbis Lengyelország és Magyarország ese-tében – átvenni készülnek az eastern globalizáció birodalmától. A szuverenitásgazda cseréjének szimboli-kus aktusa a Valutaalapba való belépés 1982-ben. Ezzel valójában egy 15 éve húzódó globális hatalmijátszma dôl el végleg. A piaci szocialista párttársadalom ugyanis az 1963–67 közötti sikeres és lendületestérnyerést követôen már felvetette a belépés lehetôségét, hangsúlyozva, hogy a „világpiaci viszonyokhoz”való sikeres alkalmazkodás egyik alapvetô feltételérôl van szó. A szovjet globális birodalom azonban ekkormég kategorikusan elutasítja a lehetôségét is az ilyen típusú, a „kettôs szuverenitás” irányába mutatólépésnek. Késôbb a csehszlovák események politikai következményei, majd 1972-tôl a klasszikus párttár-sadalom elôrenyomulása és a birodalom expanzív stratégiái hosszú idôre lehetetlenné is teszik a kérdésújbóli elôhozását. Az adósságválság nyilvánvalóvá válása és ennek nyomán a párttársadalom végleges vere-sége 1978-ban arra indítja az újra megerôsödôben levô piaci szocialista vezérkart, hogy megkíséreljék azügy újra megvizsgálását. A Nemzetközi Valutaalapba történô belépéssel lényegében elkezdôdik a westernglobalitás birodalmi fegyelmezô hatalmi intézményeinek a magyar hatalmi térbe való beépülése.Feltevésünk szerint 1982 és 1988 között játszódik le valójában minden lényeges átalakulási folyamat,ezért úgy véljük, hogy ha egyáltalán van értelme a „rendszerváltás” kifejezés használatának, azt sokkalinkább erre az idôszakra lehetne alkalmazni. Az optikai csalódást valószínûleg az okozza, hogy a mutat-ványos bódé közvetítô terének látványos újra-berendezési hókuszpókuszai kétségtelenül 1989–90-ben,illetve az ezt követô néhány év során játszódtak le. Ez a lejátszás-technikai kelléktár azonban csupán a„szalagátvágás” ceremóniája, a „rendszerváltott rendszer” hatalmi mélyszerkezetének megkonstruálása –a 60-as évek óta zajló felkészülés nyomán – 1982 és 1988 között ment végbe.

Tekintettel azonban arra, hogy az azóta is domináns rejtett hatalmi struktúrának elemi érdeke, hogyezt a tényt minden rendelkezésére álló technikával elfedje, így nincs könnyû helyzetben az, aki bizonyíta-ni kívánja ezt a kissé szokatlan állítást. A hétköznapi tudat ugyanis a rendszerváltozás forgatókönyvekéntmáig is csak azt a leegyszerûsítô magyarázatot fogadja el, hogy „a rendszerváltó erôk” bátor helytállásanyitotta meg az utat az 1990-ben kezdôdô változásoknak. És hogy persze akkor még monolitikus volt az


ellenfél, a „pártállam”, és lényegében majdnem teljesen monolitikus volt a vele szemben álló „ellenzék” is.Az elmúlt 15 év konfliktusai azóta persze széttördelték ezt az egységes(nek látszó) képet, és az összes-ségében ma is a változások vesztesének bizonyuló többség a legkülönfélébb magyarázatokkal próbálja fel-oldani az összerakhatatlan „rendszerváltó puzzle” által kiváltott kognitív disszonanciáját. A következô feje-zetben részletesen kifejtjük majd e frusztráció ontológiai mélyszerkezetét, így most térjünk vissza1982–88 történéseihez.

Ebben a rendkívül kényes egyensúlyi helyzetek bonyolult hálózatából álló periódusban a folyamato-kat formáló külsô és belsô erôk konfrontációja, alkudozásai és egyezkedései, rejtett koalíciókötései és„áramlásai” lassan, elágazásról elágazásra formálták ki azt a „forgatókönyvet”, ami végül is megvalósult.Ez a végül is megvalósuló szcenárió ugyan nem teljesen azonos egyik fontos szereplô törekvéseivel sem,de tény, hogy sokkal közelebb áll az egyikéhez, mint bármelyik más stratégiához. Az ugyan 1982-tôlegyre világosabbá vált, hogy elkezdôdött a „kettôs szuverenitás” bizonytalan hosszúságú idôszaka, de amagyar társadalom szempontjából ez többféle lehetséges jövôváltozatot feltételezett. A nemzet számáraegyáltalán nem volt ugyanis közömbös, hogy a western és az eastern globalizáció közötti konfliktustér-ben milyen alkuerôt tud magának megôrizni, és ennek segítségével képes-e a többség számára a felemel-kedés lehetôségeinek megteremtésére.

A belsô hatalmi tér persze valamilyen értelemben kikerülhetetlenül leképezte a világhatalmi viszo-nyok szerkezetét. Az egymással versengô párttársadalmak, illetve a világhatalmi lemez-tektonikai elmoz-dulások „elôszelétôl” óvatosan megmozduló alávetett és belsô gyarmati társadalmak közötti koalíciók ésszembenállások javarészt aszerint formálódtak, hogy ki hogyan prognosztizálta a globális világbirodalmakösszeütközésének várható fejleményeit. A klasszikus párttársadalom olyan súlyos vereséget szenvedett a70-es évek végén, hogy közvetlen szerepe már nem volt az ezt követô évek során. Tekintettel azonbanarra, hogy „beágyazottsága” az egész államhatalmi szerkezetben – bizonytalan körvonalakkal ugyan, de –továbbra is jelentôs maradt, így a belsô koalíciókötések irányait közvetett módon mégis képes volt befo-lyásolni. Ráadásul néhány olyan reprezentánsa, aki idejében csatlakozott a szovjet birodalmi „fejlett szoci-alizmus” fedônevû újabb hatalom-intézményépítési kísérlethez, annak hazai peremtársadalmaként válto-zatlanul képes volt a hatalmi tér befolyásolására. Reményeiket növelte, hogy 1982 novemberében elhunytBrezsnyev, és a KGB-vezéri pozícióból birodalmi vezetôvé avanzsált Andropov érzékelhetôen határozot-tabb profilt készült adni a szovjet globális haditársadalmi törekvéseknek. Azt ugyan érzékelte, hogy a biro-dalom nyugati peremtársadalmaiban megjelent az új szuverenitásgazda, és hogy a „kettôs hatalom” csakideiglenes lehet, de láthatólag úgy vélte, hogy a fenyegetés komplex eszköztárának virtuóz kombinálásá-val a kivonulás árát igen magasan szabhatja meg.

44.. AA gglloobbáálliiss iinntteeggrráácciióó zzáárróósszzaakkaasszzaa

A piaci szocialisták stratégiájuk széles körû támogatását többféle módon is igyekeznek biztosítani. Azegyik – késôbb döntôvé váló – törekvésük, hogy tömegesen kezdik el bevonni a történelmileg az 50-esévektôl az alávetett társadalmak közé számûzött polgári államtársadalom reprezentánsait a külkereske-delmi banki és pénzügyi apparátusokba, a legmagasabb egyetemi és akadémiai pozíciókba és az egyrehatalmasabb szerepet játszó média világába. Valójában ezen a módon és ekkor válik – egyébként párhu-zamosan Reagan és Thatcher monetáris ellenforradalmával – a mainstream liberokrata ideológia nemcsakabszolút domináns narratívává, hanem az egész értelmiségi generáció számára az egyetlen lehetségesvilágszervezô értelemmé, létszervezô logikává. Amibôl is kitetszik, hogy a western globális birodalomnaktalán nem is a rafinált adósságcsapdán keresztül elért gazdasági szuverenitás-kontrollja volt a legsikere-sebb fegyverténye, hanem az, hogy játszi könnyedséggel úgy szerezte meg az értelmezési ésazonosságképzô hatalmat, hogy azt szinte felkínálták neki az újdonsült komprádor elitek és mit sem sejtô,önfeledten készülôdô áldozataik.

A radikális liberokrata értelmiség így egyre nyíltabban hirdeti a „reform reformját”, ami most márnem az 1968-as óvatos kvázi-piacot jelentené, hanem valóságos tôkeviszonyt. E radikalizmust tompítan-dó, a piaci szocialista párttársadalom viszont kerülni igyekszik még a reform kifejezés használatát is,helyette a „gazdaságirányítási rendszer korszerûsítése” szemérmes eufémizmusát alkalmazza.

Sokkal gyanakvóbb viszont a domináns pozícióba jutó, új piaci szocialista vezérkar az ötvenes évek-ben szintén alávetett pária társadalommá csonkolt úri-nemzeti társadalom lassan szintén emancipálódóvilágával. A számukra nyitott tér valójában ugyanaz, mint a még inkább alávetettként kezelt, de a klasszi-


kus párttársadalom ellen mesteri módon felhasznált nép-nemzeti agrártársadalomé, vagyis a dinamikusanszélesedô ún. „második gazdaság”. Sôt ez a második gazdaság a pacifikálás bázisa a klasszikus és a „fej-lett szocialista” párttársadalom hirtelen szocietális vákuumba kerülô, alávetett politikai-bérmunkás osztá-lyával kapcsolatban is.

A „második gazdaság” történelmileg egy átmeneti hatalomszerkezeti „egérút” volt mind az uralko-dó, de hanyatló társadalmak alávetett osztályainak, mind pedig az eleve alávetett és csonka társadalmak-nak. Valójában egyszerûen egy ravasz önkizsákmányolási csapdáról volt szó. A politikaipari mûvek gazda-sági értelemben eleve csak veszteséget termelni képes világának csapdájába szoruló társadalmi csoportok-nak a lázadás alternatívájaként a kizsákmányolási szint önként vállalt jelentôs növelését ajánlották fel, deúgy, hogy a megszerezhetô jövedelem abszolút mértéke kétségtelenül nôtt. (Csakhogy ezért a „rendelke-zésre álló idô” – vagyis a humán reprodukcióra szolgáló idô! – jelentôs csonkítása volt az ár, amelyet a„boldog” milliók önként fogadtak el.)

A piaci szocialista vezérkar legjelentôsebb leleménye kétségtelenül a „harmadik gazdaság” szocietálisszerkezetének megkonstruálása volt. Ez a rejtett hatalmi zsilip a párttársadalmak uralkodó társadalmi való-sága által létrehozott olyan „légi híd” volt, mint amilyen például 1975. április végén a saigoni elnöki palotatetejérôl induló helikopterek leszállóhelye és a kikötôben állomásozó 7. flotta anyahajói között mûködött.Lehetôséget nyújtott a történelmileg egymásra torlódó párttársadalmak elitjei arra „érdemes” tagjainak, hogydiszkrét és védett körülmények között begyakorolják az új „rend” hatalomgazdasági mûködésének rutinjait,s ha mind a western globalitás iránti komprádor lojalitás, mind e rutinok terén létrejött a szükséges teljesít-ménypotenciál, a „kiválasztottak” bebocsátást nyertek a rejtett korai privatizációk diszkrét és elegáns vadas-kertjeibe. A családtagokon és a szûkebb baráti összefonódásokon keresztül a politikai uralmi tôkék, a kap-csolati tôkék, az uralkodó tudások, készségek és képességek tôkekészleteinek bonyolult és az avatatlanokszeme elôl elrejtett komplex „pártpolitikai tôzsdéi”, cserefolyamatai építették itt fel ezekben az években. Azezekben a jól izolált szocietális terekben formálódó új elitek leendô birodalma demokratikus legitimitásánakbiztosításához annak az új jogrendnek a felépítésére is szükség volt, amely – a többség számára észrevétle-nül – lehetôvé tette, hogy a „szocializmus” pártpolitikai magántôkéjét sokoldalúan és zavartalanul konvertál-ják az új kapitalizmus „normál” magántulajdonára. A magyar jogász elit hatalmas teljesítménye, hogy ez agrandiózus mû történelmileg rendkívül rövid idô alatt és professzionális minôségben készült el.

Ma már persze nagyon nehéz megmondani, hogy létezett-e ennek a nagy erejû „rendszerváltó for-gatókönyvnek” reális alternatívája. Történelmi tény viszont, hogy a komprádor nyertesek nagykoalíciójá-val szemben nem sikerült megszervezni a vesztesek nemzeti nagykoalícióját.

Lássuk elôször is, hogy milyen társadalmakból és társadalom-fragmentumokból építkezhetett volnafel ez a nemzeti nagykoalíció. Szocietális bázisának fô elemét elsôsorban a nép-nemzeti paraszttársadalomképezte. Ez a sajátos ontoszociális képzôdmény valójában egy valaha létezett univerzum maradványa: azeurópai tradicionalitás univerzális szakralitása adja a történelmi elôképét. A XIX. század elejétôl kezdve,ahonnan a modern értelemben vett politizációs szerkezet kialakulása elkezdôdött Magyarországon, a nép-nemzet paraszttársadalma többször is tett kísérletet önálló politizációs konstrukciójának megformálásá-ra. Bár voltak e próbálkozássornak biztató elemei, de összességében kudarcba fulladt. Fontos adalékehhez a kudarchoz, hogy az elmúlt kb. 170 év során egymással is ádáz csatákat folytató két dominánstársadalom, az úri nemzeti társadalom és a polgári államtársadalom mindig kész volt összefogni a nép-nemzet ellen. Koalíciójuk így sikerrel akadályozta meg mind a nép-nemzet önálló politizációs struktúrájá-nak felépülését, mind pedig azt, hogy e társadalom szocietális törekvései komolyan befolyásolhassák awestern modernizáció lezajlását Magyarországon.

A nép-nemzet így valójában minden törekvése ellenére csonka társadalom maradt, kétféle értelembenis. Csonka volt, mint szocietális univerzum, mert sem teljes differenciáltságú osztályszerkezete, sem akülönbözô osztályainak konfliktusait kezelni képes intézményrendszere, sem értelmezô és azonosságképzôhatalmai nem, vagy csak részben épültek fel. Nem volt képes olyan védelmi rendszerek kiformálására sem,amelyek a nagy – tektonikai mélységû – elosztási konfliktusok esetén megóvhatták volna a csonkoltságottovább súlyosbító kifosztásoktól. De csonka volt a szûkebb politizációs értelemben is, amennyiben csak igenritkán volt képes olyan nagyformátumú reprezentánsok felépítésére, akik érvényesíteni tudták volna a nép-nemzet tradicionális értékeit, de egyben ezt „korszerûen” tenni is alkalmasak lettek volna. És végül, de nemutolsósorban azonosságképzô szocio-kulturális intézményrendszere is mindig fogyatékos maradt.

A két világháború közötti periódus során elôször mutattak bizonyos fejlemények abba az irányba,hogy e számos elemet érintô csonkoltság megváltozhat. Valószínûleg szerepe volt ebben annak a


megnövekedett manôverezési szabadságnak is, ami abból származott, hogy az úri-nemzeti és a polgáriállamtársadalom konfliktusai egyre mélyebb szocietális szakadékot hoztak létre. A nép-nemzet paraszt-társadalma számára a II. világháború után egy új komplex nemzetépítési stratégia minden eddiginél jobbesélyeket nyújthatott volna a teljes társadalommá váláshoz. Az elsô néhány év során a kommunisták szá-mára szinte létkérdésnek is számított, hogy a nép-nemzetnek kínált szövetség legyen az a diszkrét para-ván, amely a háttérben nagy erôvel zajló párttársadalom-építést elfedheti az avatatlanok szeme elôl.1948 és 1953 között aztán a nép-nemzet történetének egyik legsúlyosabb árát fizette a rosszul meg-választott stratégiáért.

Az iszonyú, minden eddiginél pusztítóbb erejû rombolás sokkolta a nép-nemzetet, és 1956-ig csakkevés ideje maradt a felépülésre. Ám ehhez képest hatalmas és megrendítô létformáló erôrôl tett tanúbizony-ságot a forradalom rövid idôszaka alatt. Mint azt már az elôzô fejezetekben jeleztük, 1956 törekvéseinekontoszociális mélyszerkezete nemcsak az eastern és a western modernizációt utasította el, hanem kísérletettett a létmódválasztás e hamis síkjából való kilépésre is. A forradalom leverése és értelmének meghamisításaezért volt elemi érdeke mind a western globalitás, mind az eastern globalitás hatalmi struktúráinak.

A komprádor elitek uralkodó társadalmi valósága – legyen szó az eastern vagy a western birodalma-kat kiszolgáló komplexumról – reflexszerûen úgy közelít a problémához, hogy a célpiramis csúcsán a biro-dalmi uralkodó valóság hatalomszerkezeti céltételezése áll. Az eastern esetében a „szocializmus építése”,a western esetében pedig a „világgazdasághoz való alkalmazkodás, majd a globális versenyképesség” alegfôbb birodalmi imperatívusz. Ehhez aztán még számos alárendelt cél is kapcsolódik, és a folyamatvégén, mintegy ezen célok szerény derivátumaként, legfeljebb közvetett formában, a fenti „követelmé-nyek” teljesítésének jótékony és automatikus következményeként jelenik meg (ha megjelenik egyáltalán!)a nemzet hosszú távú komplex értelemben felfogott „egész-sége”.

A nép-nemzeti társadalom létszervezési módjának alapjai fordított logikára épülnek. Itt a célpiramiscsúcsán áll az, ami az elôbb említett szerkezetben csupán derivátum, tehát a nemzet egészsége. És ezutánkövetkezik az a nemzetépítési stratégia, amelyben e célhoz képest minden csak eszköz, legyen szó a „szo-cializmus építésérôl” vagy éppen a „nemzetközi pénzügyi intézetek”, esetleg a „multinacionális befektetôk”globalo-mainstream követelményeirôl. És persze jönnek azok a kikerülhetetlen kompromisszumok is, ahola külsô hatalmi struktúrákkal való alku során a nemzetépítô célok szerkezetét és idôbeli ütemezését óha-tatlanul módosítgatni kell. Ám e folyamat során is mindig egyértelmû az alapvetô cél és az abbéli törek-vés, hogy a nagy erejû, külsô követelményekhez való alkalmazkodás kompromisszumain keresztül is eztaz alapvetô célt igyekszünk megvalósítani. És hogy ehhez képest a legmagasztosabb cél is – mint mond-juk az Európai Unióhoz való csatlakozás – csupán eszköz, és felhasználhatósága, „használati értéke” kizá-rólag attól függ, hogy milyen mértékben képes hozzájárulni az alapvetô cél eléréséhez.

Ma már világosan látszik, hogy noha 1982 és 1988 között a kétféle létszervezôdési elv együtt léte-zett, és az idôszak végén – egy rövid pillanatra – úgy tûnt fel, hogy a nemzeti alternatíva akár meghatá-rozóvá is válhat, de a valóságos rejtett erôviszonyok ezt sem akkor, sem azóta nem tették lehetôvé. Sôt,bár idônként erôteljesebb megnyilvánulásokra is képes, de a nép-nemzet társadalma hosszú idôre mindeneddiginél alávetettebb belsô gyarmattá vált az ún. „rendszerváltozás” hatalomszerkezetében.

A kritikus 1982 és 1988 közötti idôszakban a kettôs szuverenitás uralkodó valóságának formálódó-átalakuló komprádor elitje valójában úgy tudta felépíteni az új berendezkedés leendô hatalomszerkezeté-nek alapstruktúráit, hogy a nép-nemzeti társadalom reprezentánsai nemcsak teljesen kimaradtak ebbôl,hanem hellyel-közzel értelmezni sem tudták, hogy valójában mi történik.

Az 1984 és 1987 között zajló formális reformmunkálatok fô célja a leendô western modernizációshatalomgazdasági intézményrendszer jogi alapjainak és fô szerkezeti elemeinek a megformálása volt. Ezeka folyamatok elôször a különbözô gazdasági intézményi formák piaci irányú kikísérletezését célozták.Ekkor jöttek létre az elsô, most már hivatalosan is deklarálható polgárjogi társaságok és gazdasági társu-lások, s ez a folyamat vezetett el az alapvetô cél: a társasági és átalakulási törvény felépítéséhez. Mindezvalójában már az új hatalmi struktúra alapjainak a kiformálását jelentette, anélkül azonban, hogy az egé-szet vezénylô piaci szocialista párttársadalom urain és legfôbb szövetségesein kívül bárkinek sejtelme lettvolna arról, hogy valójában mi zajlik. Hogy ami történik, az nem mást jelent, mint hogy a még regnálóberendezkedés színfalai között már zajlik az új „kiválasztó hatalom” beüzemelése. Hogy itt végleg el is dôla leendô hatalmi elitek viszonylag pontos összetétele és a berendezkedés létminôsége. Hogy felépülnekazok a rejtett hatalmi intézmények, eljárások és technikák, amelyek – mai áron számítva – kb. 50 milli-árd dollárnyi állami tulajdonban lévô nemzeti vagyon sorsát döntik majd el.


Mielôtt azonban az 1989-es végjáték eseményei belsô szerkezetének elemzésébe belekezdenénk, kiskitérôt kell tennünk. Röviden vázolni kell ugyanis azt a teret, amelyben 1987–88 során az „új” politikaipártok létrejöttek. A többpártrendszer kialakulásának mélyszerkezetét máig is teljes homály fedi. Amainstream politológia ugyan könyvtárnyi irodalmat hozott létre ebben a tárgykörben, de ezek anarratívák többnyire vagy egyszerûen leíró jellegûek, vagy a tartalmi elemzések azokra a többnyire hamis,és így tévútra vezetô eredetmítoszokra épülnek, amelyeket éppen azok az uralmi struktúrák konstruál-tak, amelyek e pártokat létrehozták. S így elemi érdekük fûzôdik ahhoz, hogy éppen a leíró-politológialegitimáló ereje segítse ôket abban, hogy az új berendezkedés – a „rendszerváltás rendszere” – súlyos ésnövekvô legitimitás-deficitjét valahogy leküzdjék, vagy legalábbis elfedjék.

Miután az „egypártrendszerû” eastern modernizációs szovjet birodalom megbukott, s még teljesbukása elôtt kénytelen volt átengedni nyugati peremtársadalmait a gyôztes western modernizáció globá-lis impériumának, a bukás politizációs szerkezeti értelemben a párttársadalmak bonyolult koalíciójakéntmûködô „egypárt” bukását jelentette. Logikus következmény volt az is, hogy az így kialakuló politikaivákuum nyomán a politizációs mezôbe a párttársadalmak hatalomgyakorlásának évtizedei során belsôgyarmati sorban tartott társadalmak hevenyészett politikai konstrukciói tódultak be. Pontosabban, ezenújdonsült politikai konstrukcióknak a különbözô párttársadalmi alakzatok maradványaival kötött rejtettkoalíciói. Egy ilyen kijelentés nyomán persze az olvasó holmi összeesküvés-elméletekre asszociál, pedigerrôl szó sincs. Ahogyan az „egypárt” nagyon is „többpárti” bonyolult politikai szerkezete valójában azok-ban az évtizedekben is tükrözte az alávetett társadalmak politikai törekvéseit is, így nincs mit csodálkoz-nunk azon, hogy amikor az alávetett társadalmak önálló politizációs konstrukciói létrejöttek, azokban –már a képzôdésük során is – jelen voltak az „egypárt” különbözô áramlatai és reprezentánsai. A pártokmegszervezôdésének fô eleme értelemszerûen a három történelmi társadalom „repolitizálódása” volt. Azúri-nemzeti társadalom, a polgári államtársadalom és a nép-nemzeti társadalom kezdte meg hihetetlenülbonyolult és konfúz mozgását az önálló politikai megszervezôdés irányába. A formáló erôk és aktorokrészben a valamikori elôdalakzatok „nagy öregei” vagy azok környezetének „hûségesei” közül kerültek ki,részben pedig – mint az imént említettük – az „egypárt” politikai terében ezeket az alávetett társadalma-kat „szimbolikusan reprezentálók” köreibôl. S noha ezekrôl a „liaison”-okról aligha lesz valaha is használ-ható tudásunk, de talán nem alaptalan feltételezni, hogy az ekkor azért még harcban álló két globálisimpérium hatalmi struktúrái közvetlenül is megkísérelték befolyásolni e pártképzôdési folyamatokat.

Az már az elsô pillanatokban érzékelhetô volt, hogy egyfelôl a három történelmi társadalom mindegyi-kének újraképzôdô politizációs terét több, egymással vetélkedô csoport próbálta kisajátítani, másrészt egyescsoportok több – akár valamennyi – alakzatban megpróbáltak pozíciót szerezni. Ez utóbbi törekvés különö-sen a polgári államtársadalom legdinamikusabb liberális értelmiségi elitjének csoportját jellemezte, amelySzabad Kezdeményezések Hálózataként létrehozta saját pártkezdeményét is, de meg-megújulóerôfeszítéseket tett, hogy minden fontosabb politikai képzôdményben jelen legyen, sôt domináns szerepettöltsön be.

Bár korántsem ekkora aktivitással, de meglehetôsen expanzívnak mutatkozott az úri-nemzeti társa-dalom is, amely az induló pártstruktúrán belül legalább négy vagy öt alakzatban próbált meghatározó sze-repet játszani.

És végül a legkevésbé expanzívnak a nép-nemzeti társadalom bizonyult, amely – noha legalább féltucat potenciális szövetségesként tételezôdô pártban meghatározó pozíciókkal indult – végül is gyakorla-tilag újra kiszorult a magyar politizációs térbôl. Egyes pártokban megjelenik még belsô rejtôzködô aláve-tett áramlatként, de törekvéseiben kudarcot vallott. Az újabb történelmi kudarc egyik döntô oka, hogy azúri-nemzet és a polgári-államnemzet társadalmai most is félretették konfliktusaikat, s ha a nép-nemzetvisszaszorításáról volt szó, habozás nélkül szövetségre léptek. Mindez az egyik fô oka annak, hogy nap-jainkban a rendszerváltás rendszere fokozatosan legitimációs vákuumba kerül.

IIIIII.. FFEEJJEEZZEETT

RREENNDDSSZZEERRVVÁÁLLTTÁÁSS ÉÉSS EEUURRÓÓPPAAII IINNTTEEGGRRÁÁCCIIÓÓ

11.. AA rreennddsszzeerrvváállttááss gglloobbáálliiss ééss eeuurróóppaaii hháátttteerree

A helyzet ontoszociális lényegét az a kihívás jelentette, hogy miként lehet az évtizedeken át tartó brutális


léterôszakkal „politikai magántulajdonra” épülôvé tett eastern modernizációs berendezkedéstwesternizálni, anélkül, hogy a többség ne lenne hosszú idôre – talán végleg! – kárvallottja az átalakulás-nak. Némileg pontatlanul, de találóan tükrözte ezt a dilemmát az az aforizma, miszerint egy akvárium tar-talmából minden nehézség nélkül lehet halászlevet csinálni, de hogy a halászlé is visszaalakítható-e vidá-man cikázó halaktól gazdag akváriummá…?!

Mint minden aforizma, úgy ez az itt idézett is leegyszerûsítô. A probléma lényege ugyanis éppen azvolt, hogy az ún. „szocializmusban” a „politikai ipari mûvek” csupán uralta a társadalmi valóságokat, denem ô volt az egyetlen. Ez a komplexum inkább az alávetett társadalmak és gazdaságok „táplálkozási pira-misának” tetején trónoló „csúcsragadozó” volt, és nem az eastern berendezkedés egészét kitöltô entitás.A western globalitás neoliberális narratívája éppen ezt hagyta figyelmen kívül, és a liberalizáció, privatizá-ció, dereguláció szentháromsága úgy állította be, hogy egyfelôl ezekben a közép- és kelet-európai orszá-gokban, western mércével mérve, minden gazdasági objektum tökéletesen értéktelen kacat, tehátlehetôség szerint ingyen kell a privatizátorok kezébe adni, másfelôl teljesen mindegy, hogy ki a tulajdo-nos, csak az állam ne legyen, mert mint tudjuk, az „állam a lehetô legrosszabb tulajdonos”. Ezt az utób-bi, soha komolyabb érvekkel alá nem támasztott és nyilván alaptalan hipotézist erôsítette a mainstreampolitológia is, amikor következetesen – és félrevezetô módon – „pártállamról” beszél máig is. A westernglobalitás hatalmas erejû értelmezô apparátusai magyarázó ideológiái támadásainak fô célpontja – mintkésôbb látni fogjuk – nem véletlenül lett az állam. A minél gyengébb és korruptabb állam megkonstruá-lása – az általuk tételezett „pártállam” helyén – azért volt múlhatatlanul szükséges, mert a kialakuló hatal-mi és legitimitási vákuumban a felelôs nemzetállam volt (lehetett volna!) az egyetlen olyan aktor, amelyaz alávetett társadalmak „megélhetési gyarmatainak” western értelemben véve is nyereséges proto-vállal-kozásait megvédhette volna a multinacionális tôkestruktúráktól.

Talán az a legbizarrabb az egész folyamatban, hogy a globális birodalom fegyelmezô hatalmainaknagytekintélyû reprezentánsai – legalábbis utólag – maguk is megfogalmazták a Washingtoni Konszenzusveszélyes egyoldalúságát és az erre épülô stratégiák tarthatatlanságát. A következô három idézet aNemzetközi Valutaalap és a Világbank vezetôitôl való.

James D. Wolfenson 1998 októberében, egy washingtoni konferencián az alábbiakat mondta:„Gyakran túlságosan is csak a gazdaságra összpontosítottunk anélkül, hogy a szóban forgó társadalmakszociális, politikai, környezeti és kulturális oldalát elégségesen megértettük volna. Meg kell tehát tanul-nunk olyan stratégiát folytatni, ahol az elvont célok nem uralkodhatnak az ember és az emberség felett.”

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg az IMF volt vezérigazgatója, Michel Camdessus is az ENSZKereskedelmi és Fejlesztési Konferenciáján Bangkokban, 2000 tavaszán: „Be kell ismernünk, hogy a pia-cok nem mûködnek tökéletesen és hogy a gazdasági növekedés egyedül kevés, sôt káros is lehet, merttönkreteheti a természetet, és emberi kulturális értékeket zúzhat szét. Csak az olyan növekedésnek vanértelme, amelynek középpontjában az ember áll, és amely nagyobb egyenlôséget, csökkenô szegénységethoz magával, miközben megôrzi a természeti, társadalmi, kulturális értékeket is.”

A legélesebb egyértelmûséggel Joseph Stiglitz, Nobel-díjas amerikai tudós fogalmaz, aki történe-tesen 1996 és 2000 között a Világbank vezetô közgazdásza és Wolfenson elnök helyettese volt: „Aközép- és kelet-európai térség átalakításában döntô szerepet játszó neoliberális tankönyv-közgazdászokelvont doktrínáikat követve teljesen figyelmen kívül hagyták a térség történelmi hagyományait és az ottélôk valóságos helyzetét. Az általuk követett irány szelleme nem volt más, mint a bolsevizmus piaci rein-karnációja.”

Stiglitz egyébként ezeket a gondolatokat egy 2000. április végén lezajló washingtoni konferenciánmondta el, ahol a közép- és kelet-európai országok átalakulásának elsô évtizede volt a fô téma. Egyébkéntmind Stiglitzet, mind a fô riválisát jelentô Camdessust egyszerre váltották le az egyre élesebb vitát márkezelni képtelen globális kiválasztó hatalmak. Ez a diszkrét kis közjáték az „elsô évtized” végén már jelzi,hogy a globális hatalmi struktúra is regisztrálja a „rendszerváltás rendszerének” súlyos diszfunkcióit.

De térjünk vissza a világhatalmi alku 1986 és 1990 között lezajló folyamataira, és annak a tisztá-zására: volt-e bármilyen esély arra, hogy az új rendszer ontoszociális mélyszerkezete másképp formá-lódjon, mint ahogy az ténylegesen történt. Az ún. rendszerváltozás során csupán egy sokkal „jobban fel-dolgozható” állapotban visszakerült a Nyugat közvetlenül alávetett „belsô gyarmatainak” terébe az ahatalmas térség, ami néhány évtizeden át az eastern modernizáció zsákutcájában tört elôre, urainakkényszerétôl hajtva.

Bármilyen paradox is a feltételezés, miszerint a Nyugat legbelsô hatalmi tereiben az eastern zsákut-

RENDSZERVÁLTÁS ÉS EURÓPAI INTEGRÁCIÓ 3399

ca kialakulása „megtörténni engedett” eseménysor volt, van egy alapvetô ok, amely ezt az érdekeltségetmegteremtette. És ez pedig az, hogy – fôként az orosz birodalomban, de a térség többi részében is – aNyugat már korlátozva volt abban, hogy a tradicionalitás szocietális mezôit olyan brutalitással zúzza szét,mint amilyen természetességgel az eastern modernizáció „szocializmusa” ezt megtette. Ez az önmagátszocializmusként megnevezô rendszer ugyanis, a „mutatványos bódé” közvetítô terének kiiktatásával, leg-alábbis klasszikus korai szakaszában, minden történelmi ontoszociális korlátozástól megszabadulva, olyanpéldátlan eréllyel látott hozzá a tradicionalitás szétroncsolásához és a nagyipari makro-felhalmozás oltá-rán való feláldozásához, ami a Nyugat számára a XX. század folyamán, legalábbis Európában már kivihe-tetlen lett volna.

Gorbacsov és a szovjet birodalmi elit számára tehát a történelmi feladatot az jelentette volna, hogya „békés visszavonulásért” cserébe, a térség társadalmainak biztosítsák a feltételeket a „szocializmus”szörnyû pusztítása után egyfajta ontoszociális „rekultivációra”. Vagyis arra, hogy a tradicionalitásszocietális tereiben újra képzôdjenek azok a szétroncsolt értékek, amelyekkel a vészjósló módon meg-gyengült kohézió lassan helyreállítható lett volna. Ami azonban valójában lezajlott, az mindkét fél részérôléppen ellenkezô irányba mutatott. A szovjet elitcsoportok csupán a saját komprádor-peremtársadalmipozícióikért alkudoztak.

Az a tény, hogy a Nyugat megelégedéssel vette tudomásul mindezt, és Gorbacsovnak soha nemtapasztalt dimenziójú médiatalapzatot teremtettek e szûk látókörû komprádor-stratégia megvalósításá-hoz, csak megerôsíti azt az elôbbi feltevésünket, hogy a Nyugat maga is erre készült és számított törté-nelmileg.

Amikor tehát e „kialkudott visszavonulás” hollywoodi látványtervezéssel megkonstruált „nagyjelene-tében” leomlott a berlini fal, az önfeledt „bennszülöttek” eufórikus mámorban hitték, hogy ezzel a Nyugatlegbelsô tereiben tapasztalható jólét és béke köszöntött rájuk. Nyilván ugyanezt élhette át FrancisFukuyama is, aki megírta „A történelem vége” címû opusát, amelyben a liberális világkapitalizmusgyôzelmét ünnepelve jósolja meg e jólétet és békét az alávetett népeknek. Ám a „bennszülöttek” 16 évelteltével még abban a Kelet-Németországban is frusztráltak és elégedetlenek, ahol az egy fôre jutó„rekultivációs” transzferek mennyisége kb. 50-szerese a térség többi része által kapott támogatásoknak.

A kelet- és közép-európai térség komplex gazdasági teljesítménye ma is kb. a 16 évvel ezelôttiszinten áll, és bár az átlagos növekedési ütemek némileg magasabbak, mint a Nyugaté, ám a történel-mi „gap” evidens módon szélesebb, mint 16 évvel ezelôtt volt, hiszen ez idô alatt a Nyugat kumuláltgazdasági növekménye kb. 50%-ot tett ki. Nem is beszélve arról, hogy a Nyugat „bázisadata” kb. négy-szerese volt a kelet- és közép-európai térségének, vagyis az arány a 4:1-rôl kb. 6:1-re módosult. Eztugyan elfedi a gazdasági teljesítményszámítás körüli számos módszertani „mágia”, és az ünnepi alkal-mak idején újra és újra ujjongó gyôzelmi jelentések hirdetik a „rendszerváltozás” történelmi sikeressé-gét, de ez az említett tényeken mit sem változtat. Ráadásul azt is fontos adalékként kell mindehhez hoz-zátenni, hogy a kelet- és közép-európai térség gazdasági kapacitásának meghatározó része az itttevékenykedô legnagyobb multinacionális cégek produktuma, amelyek szinte pillanatok alatt elhagyhat-ják a régiót más térségek vonzerejéért. Az „off-shore paradicsommá” váló országok exportkapacitásai-nak döntô többsége (és persze importja is!) valójában ezen óriásvállalatok egyes üzemei közötti, pusz-tán „technikai” cseréket szolgálja, amelyek „elszámoló árai” a profit legolcsóbb (lehetôleg teljesen adó-mentes) kizsilipeléséhez igazodnak.

A térség társadalmainak fajlagos életszínvonal-mutatói még a szûken vett materiális mércével mérveis (fogyasztás, reáljövedelem, reálbér) a 20–25 évvel ezelôtti szinten vannak. És ez csupán az átlag. Smivel a jövedelmi és vagyoni különbségek igen gyorsan nôttek, így könnyû belátni, hogy a vesztes több-ség (60–80%) életviszonyai nagyjából a 60-as évek színvonalára estek vissza.

Még ennél is megrendítôbb képet mutat az itt élôk fizikai, mentális, spirituális, intellektuális egész-sége. A mortalitási és morbiditási mutatók, a bûnözés, a drogfogyasztás, a társadalmi kohézió veszedel-mes gyengülése történelmének egyik mélypontjához közelíti régiónkat; így aligha érdemel ma már rész-letes bizonyítást a hétköznapok során az a megdöbbentô tény, hogy a térség lakói úgy érzik: a „rendszer-változás rendszere” lényegében megbukott. „Bukott” mivoltát és így visszamenôlegesen is illegitim jelle-gét éppen a rejtett és a vesztes többség érdekeit semmibe vevô gorbacsovi alkuk alapozták meg.

Valutaalap-tagságának 1982. évi elnyerése és ezzel párhuzamosan a piaci szocialista párttársadalomújabb fényes gyôzelme, valamint egyre szorosabbá váló rejtett liaisonja a polgári államtársadalomliberokrata elitjével már diszkréten jelezte az új szuverenitásgazda lokális komprádor elitjének létrejöttét,


a globális birodalom peremtársadalmának kiépülését.A 80-as évek folyamán azonban, érthetô módon, csak az új berendezkedés rejtett alapstruktúrái

épülhettek ki, a „beüzemelés” a következô évtizedre, az ún. „rendszerváltás” idôszakára várt.Metaforaszerûen leegyszerûsítve a lényeget; az új kiválasztó hatalom ugyan eldöntötte, hogy ki lesz a glo-balitás lokális elitjének a része, és hogy ki fog törmelék-társadalmi „rés-lakóként” kiesni a történelembôl,illetve hogy a kettô közötti maradék térben ki kapja meg a „beszállító-kiszolgáló” státust, de a „beiktatá-si ceremónia” lebonyolítása a 90-es évekre csúszott át.

A feladat viszonylag jól formalizálható volt ugyan, de a biztonság kedvéért a globális világállamfegyelmezô hatalmaként mûködô Valutaalap azért egyértelmû „kottát” is adott a „lejátszáshoz”. Ezt a céltszolgálta a már említett világhatalmi diktátum, ami a kissé eufemisztikus Washingtoni Konszenzus néven1989-ben jött létre. Az „egyezség” lényege az volt, hogy a globális birodalom új peremtársadalmai milyenviselkedési szabályokat kötelesek követni a globális hatalomgazdaság meghatározó szereplôjét jelentômultinacionális óriásvállalatok terjeszkedésével kapcsolatban, illetve, hogy mi a teendô a nemzetállam ésaz említett aktorok törekvéseinek konfrontatív interferenciája esetén.

A diktátum fô parancsszavai a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció, amelyek az új globálishatalomgazdaságnak a nemzetállami gazdasági terek rovására való kiterjeszkedését hivatottak elôsegíteni.A privatizáció az addig a párttársadalmak politikai magántulajdonaként tételezôdô nemzetivagyon-résznekközvetlenül a multinacionális tôkestruktúrák, vagy közvetett módon helyi komprádor társadalmaik szá-mára való átadását jelentette. A liberalizáció a „nemzeti piaci tér” szabad használatát követeli, függetlenülattól, hogy az adott odatelepülô tevékenység milyen mértékben éli fel és/vagy roncsolja szét e tér érték-készletét. És végül a dereguláció a nemzetállam közvetlen szabályozó funkcióinak a lehetô legteljesebbkorlátozását írja elô. Nem nehéz észrevenni, hogy mindhárom törekvés mögött a nemzetállam gazdaságiszuverenitása korlátozásának igénye húzódik meg alapvetô célként. A privatizáció ideológiai értelembenvett „tüzérségi elôkészítése” már a 80-as évek végén megkezdôdött, amikor a már megszerzett értelmezôhatalom egy egész generáció számára tette evidenciává, hogy „az állam a legrosszabb tulajdonos”.Miközben multinacionális hatalomgazdaság csúcsain lejátszódó, sok tízmilliárd dolláros dimenziójú csalá-sok azt látszanak bizonyítani, hogy enyhén szólva semmiféle garancia nincs arra, hogy a magántôke neugyanolyan korrupt és felelôtlen módon használja a rábízott vagyont, mint bármely olyan aktor, amelyfölött senki nem gyakorol ellenôrzést.

Bár a Washingtoni Konszenzus igyekezett világos „kottát” adni, ám ez a privatizáció esetén azértnem volt egyszerû, mert a globális gazdasági fôhatalom belsô terei is megosztottak voltak a kérdés keze-lését illetôen. Az egyik megközelítési mód az ún. „voucher”-re épülô tömeges privatizációt tartotta azüdvözítô formának, a másik viszont a „készpénzes” megoldást favorizálta. A törekvések fô tartalmaitilletôen korántsem volt lényeges különbség a két stratégia között, az eltérés inkább a lejátszás-techniká-ban mutatkozott meg. Az alapvetô cél – értelemszerûen – az értékes vagyontömegeknek minél alacso-nyabb ellenértéken a multinacionális tôkestruktúráknak, illetve helyi társadalmi elitjeiknek történô átadá-sa volt.

A voucher segítségével lebonyolított tömeges privatizáció azért lehetett vonzó a globális hatalom-gazdaság stratégáinak, mert társadalomlélektani szempontból rendkívül „demokratikus” és „radikális”volt. Hiszen lehet-e annál demokratikusabban és gyorsabban privatizálni, mint ha minden állampolgárkap egy „igazolást” arról, hogy ô rendelkezik a nemzeti vagyon egységnyi részével, vagyis íme ô az újmagántulajdonos. Ám ez csupán a látszat. Az ilyenformán szélsôségesen és kezelhetetlenül elaprózott ésszétforgácsolt vagyon természetesen nem mûködtethetô, az új „tulajdonos” tehát még technikai érte-lemben sem képes befolyásolni „tulajdonának” sorsát, a tartalmi beleszólásról már nem is beszélve.Hogy ez mennyire így van, az ki is derült mindjárt abból, hogy azonnal megjelentek az ún.„vagyonkezelô” alapok, amelyek nagy tömegû vouchert összegyûjtve „elôzékenyen” átvállalták az ere-deti „tulajdonosoktól” a kezeléssel járó veszôdségeket. Túl azon, hogy az „alapok” jelentôs része szimp-la csalás volt, még a szó büntetôjogi értelmében is, ezzel az átadási aktussal végképp követhetetlennéis vált a tulajdon útja. Pontosabban nagyon is követhetô, hiszen szociológiai értelemben vagy egyszerû-en a nagy multinacionális korporációk „strómanjaiként” üzemeltek a vagyonkezelô alapok, vagy e struk-túráktól függô helyzetben lévô lokális komprádor-burzsoázia megszilárdulását segítették. Ez a privati-zációs forma tehát „píár” szempontból nagyon hatékonynak látszott a globális hatalomgazdaságiaktorok számára, csakhamar kiderült azonban, hogy olyan látványos csalások, bukások és tömegesfrusztráció kapcsolódik hozzá, ami már rövid távon is kockázatossá és deficitessé tette alkalmazását. A


térség országainak többsége azonban, éppen elitjeinek stupiditása és/vagy mohósága okán, kénytelenvolt e nyilvánvaló zsákutcát végigjárva eljutni a „falig”.

A magyar elitcsoportok kétségtelenül kivételnek számítottak ezen a téren, és nem ezt a megoldástválasztották. Ebben döntô szerepet éppen az játszhatott, hogy a rendszerváltozás ontoszociális mélyszer-kezete már a 80-as években rögzült. Vagyis, ha úgy tetszik, már elôzetesen döntött a kiválasztó hatalomés helyi rezidentúrája arról, hogy ki és milyen gazdasághatalmi szinten lehet majd részese a tulajdonlás-nak. Így aztán értelmetlen és diszfunkcionális lett volna ezt a jól felépített hatalomszerkezetet kockáratenni holmi „píár” szempontok miatt.

A létrejött privatizációs stratégia és annak egész intézményrendszere tehát nyíltan piaci adás-vételtárgyává tette az állami vagyont. Ez azonban természetesen csak látszólag volt piac. A rendszer lénye-ge ugyanis éppen abban állt, hogy a demokratikusan ellenôrzött keretek között zajló, szigorúan piacikritériumokra épülô tranzakciók minél meggyôzôbb látszatát keltse. Bár formálisan vagyon cserélt gaz-dát pénzért, de valójában a kapcsolati és információs tôke hatalmi piacának rendkívül bonyolult, több-rétegû rendszere jött létre, ahol szigorú szabályok határozták meg a szereplôk „hozzáférését” az egyespiaci szegmensekhez, akárcsak a pénzbeli ellenérték hatalmi minôségét is. A rendkívül sokféle, kompli-kált belsô szerkezetû privatizációs konstrukció azt célozta, hogy a diszkréten elôre kijelölt tulajdonos„testre szabott” feltételek között zavartalanul jusson hozzá tulajdonához, a „piackonformitás” mindenlátszatát pedánsan betartó rendszer segítségével. A legkülönbözôbb „meghívásos” pályázatok sokrétû-en korlátozták a belépésre jogosultak körét, az igénybe vehetô pénzeszközök – pl. felhasználható hite-lek – struktúrájának rögzítése pedig az ellenérték „pénzformájának” hatalomszerkezetét szabták megnagy körültekintéssel.

A globális birodalom hatalomgazdaságának urai a legértékesebb tulajdonrészeket természetesenigyekeztek közvetlen ellenôrzésük alá vonni. Némi mozgásszabadságot legfeljebb az jelenthetett, hogyrészben az Amerika és Európa között zajló globális rivalizálás, részben pedig az Európa nemzetállamaiközötti versengés logikailag kizárta valamennyi igény egyidejû kielégítését. A legsúlyosabb kihívást azjelentette, hogy a multinacionális tôkestruktúrák privatizációs törekvéseinek fô célja sok esetben bizonyít-hatóan piacrombolás volt, vagyis csupán a magyar konkurens kikapcsolása motiválta tranzakciójukat. Azilyen esetek jelzik a legbrutálisabban, hogy a „nemzeti piaci tér” „szabadsága” valójában a nemzeti társa-dalom értékkészleteinek felelôtlen kiszolgáltatását jelentette volna.

A kiszolgáltatottságot jelentôs mértékben fokozta, sôt lényegében meghatározta, hogy a magyartársadalom adósságcsapdában vergôdött. Az új szuverenitásgazda szigorúan megtorolt minden olyankísérletet, amely arra irányult volna, hogy a hivatalos tematizációs szerkezetbe bekerülhessen az adóssá-gok egészének vagy legalább egy részének eltörlésérôl szóló diskurzus. A térségben egyedülLengyelország esetében került sor részleges adósságkönnyítésre, ami egyfajta hatalmi ellenszolgáltatásakart lenni Amerika részérôl, amiért a versengés során a lengyel elitek egyértelmûen Amerikát választot-ták követendô modellként. Rövid idôn belül kiderült azonban, hogy a globális birodalom világállamánakfegyelmezô hatalmai különbözô rejtett technikákkal végül is közömbösítették az adósságkönnyítés hatá-sait, így a lengyel társadalomra nehezedô súly mit sem változott.

Többé-kevésbé nyíltan felvetôdött annak lehetôsége is, hogy az adósság fejében az állami vagyontközvetlenül a multinacionális tôkestruktúrák tulajdonába adnák át, és ezzel egyszerre „megoldódna” azadósságprobléma és a privatizáció kérdése is. Az akcióra feltehetôleg a tematizációs és értelmezô hatalmitérben, ennek nyomán elôálló interferenciák miatt nem került sor. Bármilyen meggyôzô magyarázó ideo-lógiába csomagolták volna is tudniillik a folyamatot, túlságosan brutális nyíltsággal derült volna ki, hogy a„szabadság” visszanyerésének egyik következménye nemzeti vagyonunk meghatározó többségének ide-gen hatalomgazdasági struktúrák tulajdonába kerülése. Ezt az éppen berendezkedô új szuverenitásgazdamég akkor sem engedhette meg magának, ha persze nyilvánvaló volt, hogy a „látványtervezett” lejátszás-technika ellenére valójában errôl van szó. Egy ilyen nyílt játszma során ráadásul az is kiderült volna, hogynemzeti vagyonunk „vételi árfolyama” milyen katasztrofálisan alacsony. Bár máig sem készült méghozzávetôleges becslés sem a vagyonvesztés mértékérôl, de nagyjából az alábbiakból indulhatunk ki. Az1990. évi GDP mai áron számítva kb. 60 milliárd dollár lehetett. A termelési rendszerek vagyonának állo-mánya egy közepesen fejlett ország (mint amilyen Magyarország is) esetében nagyjából kétévi GDP-nekfelel meg. Nagyon tág becslési határok között mozogva, az elvileg privatizálható állami termelési vagyonértéke 100 és 150 milliárd dollár között lehetett, és a legóvatosabb becslések szerint is gyakorlatilag afelét elvesztettük a „rendszerváltozás” nagy „zsilipelése” során. A valószínûsíthetô veszteség tehát 50 és


70 milliárd dollár között lehet, és ennek mai áron számított egy fôre jutó értéke 1,2 és 1,8 millió forint.Egy átlagos magyar család esetében ez 5–7 millió forintot tesz ki, ami gyakorlatilag teljes vagyonvesztéstjelentene, ha a család saját eszközeit érintené. E pontosan soha nem elemzett veszteség, mint az „átala-kulás” szocietális negatív lenyomata, valószínûleg igen hosszú ideig meghatározza majd a magyar társa-dalom többségének humánreprodukciós folyamatait. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy a „nemzetivagyon” címszó utoljára 1989-ben szerepelt a statisztikai évkönyvekben, azóta nyomtalanul eltûnt.

Némileg elgondolkodtató, hogy miközben a magyar társadalom immár 16 éve úgy éli át legújabbkori történetének legbrutálisabb „újraelosztási” folyamatát, hogy nemcsak fogalma sincs arról, hogy mitörtént (mi történik!) vagyonának egészével, hanem rövidlátó és felelôtlen elitjei nyomására tudomásul isveszi ezt a nem mindennapi „tudáshiányt”.

A gigantikus méretû tulajdonváltási veszteségek java része az adósságcsapda szorításának és azahhoz is kapcsolódó „idô-nyomásnak” volt köszönhetô. Sikeresen kialakult ugyanis egy olyan már-márpatologikus lélektani nyomás, ami azt sugallta, hogy ha nem most zajlik le a nemzeti vagyon egy adottdarabjának az eladása, akkor késôbb bizonyosan csak még olcsóbban lehet majd eladni, sôt a látványostartós veszteségek akár „negatív” vételárat is elôidézhetnek. Ma már szinte lehetetlen pontosan rekonst-ruálni, hogy ezek a hisztériák mennyire voltak spontán folyamatok eredményei, vagy mennyiben tulajdo-níthatók akaratlagos tényezôknek. Egy ilyen gyanút nem kell feltétlenül az összeesküvés-elmélet kategó-riájába utalni, mert a korszak érdek-, erô- és hatalmi viszonyai igenis lehetôvé tették, hogy a társadalmi,gazdasági, politikai és kulturális elitcsoportok tagjai ezt az eszközt is igénybe vegyék saját törekvéseikérvényre juttatására

A sokkterápiás stratégia egyik fô eleme, a már-már provokatív reálbércsökkenés volt. MiközbenMagyarországon a reálbérek már 1978-ban csökkenni kezdtek, és 1978 és 1990 között mindösszehárom olyan év volt (1981 és 1985–86, mint „választási évek”), amikor volt némi szerény növekedés, azúj rendszer „entré”-ja nem volt túlságosan biztató, hisz az elsô három év során újabb 15%-os csökkenésment végbe. (Különösen az 1991-es 8%-os visszaesés volt eléggé „sokkszerû”.) Így aztán 1993-ban mára 24 évvel azt megelôzô 1969. évi szintre esett a reálbér, és ezt csak szerény mértékben ellensúlyozta,hogy 1994-ben a történelmi elmaradás már „csak” 22 év (vagyis az 1972. évi szinttel azonos). Az új kor-mány két egymást követô évben (1995–96) összesen több mint 16%-kal csökkenti a reálbéreket. Ezzelazok történelmi mélypontra süllyednek, hisz az 1996-os reálbér az 1966-os, 30 évvel azelôtti szinttel lettegyenlô.

Fokozta a reálbérek csökkenésének brutalitását, hogy az állam költségvetési mozgásterének szûkü-lése reálértékben gyorsan csökkenô egészségügyi-szociális, illetve oktatási-kulturális kiadásokat jelentett,tovább rontva a vesztes többség alkalmazkodási esélyeit. Ma már világosan látszik, hogy a csôdtörvénykövetkezményeinek kezelése sokkal nagyobb társadalmi szintû ráfordításokkal járt, mint amennyi megta-karítása a veszteségek megszüntetésébôl keletkezett. Az egyik veszélyes közvetlen következmény az volt,hogy a brutális hirtelenséggel szétszaggatott kooperációs szálak miatt a folyamat öngerjesztôvé vált, tehátegy idô után a láncreakciószerû eszkalálódás olyan vállalkozások tömegeit is csôdbe vitte, amelyek pedigegészségesek és alkalmazkodni képesek voltak.

A következmények nemcsak egyszerûen ugrásszerûen növekvô munkanélküliségben jelentkeztek,hanem egy olyan több évtizedes ívû veszélyes folyamatban, hogy körülbelül másfél-két millió ember kivo-nult a munka világának „látható struktúráiból”. Máig is csak bizonytalan becslések vannak arról, hogy acsalád, a tradicionális üzemformák, illetve a feketegazdaság vagy egyszerûen a kriminalitás és a nyomordehumanizált létszférái milyen arányban „osztoztak” meg ezen a hatalmas embertömegen.

Hasonlóan doktriner érzéketlenséggel ment végbe a sokkterápia import-liberalizációs „hadmûvele-te”. Sem a külsô kényszerek, sem a belsô gazdasági folyamatok nem indokolták volna az import felsza-badításának azt az ütemét, ami végül is megvalósult. A sokkterápia hatásainak kumulálódását jelentette,hogy a csökkenô reálbérek miatt egyébként is szûkülô belsô keresletet a gazdaságpolitikai stratégia mégegy teljes körû importliberalizációval is tovább deformálta. Ráadásul a rohamosan növekvô munkanélkü-liség még tovább csökkentette a belsô keresletet. A negatív hatások egymást erôsítve örvényszerûen kap-csolódtak össze egy olyan lefelé tartó spirálmozgássá, amelynek nyomán valószínûleg sokkal súlyosabbtársadalmi következményekkel járt már az ún. „rendszerváltozás” elsô négyéves ciklusa is, mint amit ahivatalos statisztikai adatok mutattak.

22.. AA rreennddsszzeerrvváállttááss ttáárrssaaddaalloommsszzeerrkkeezzeettee ééss aazz eeuurróóppaaii ttáárrssaaddaalloommffeejjllôôddééss ttrreennddjjeeii


Miután a 80-as évek során egyre világosabbá vált, hogy az eastern modernizációra épülô szovjet birodal-mi globalizációs kísérlet összeomlóban van, az elkezdôdô rejtett alkudozási folyamat tétje lett a világ sor-sát eldöntô legfontosabb kérdés. Az elemi érdek nyilvánvalóan az volt, hogy a várható összeomláslehetôleg minél békésebben menjen végbe, s mindenekelôtt elkerülhetô legyen egy esetleges termonukle-áris katasztrófa. Kétségtelenül jelentôs teljesítmény, hogy ezeket az elemi célokat valóban sikerült elérni.Ezen túlmenôen azonban mind az eastern globalizáció szétesô birodalmának menekülô elitcsoportjai, minda gyôztes western globalizáció urai a rövidlátás, felelôtlenség és cinizmus megrendítô jeleit adták az alkusorán. Hasonló attitûd vált uralkodóvá a szovjet birodalomról leváló nyugati peremtársadalmak, ígyMagyarország „rendszerváltó” elitjei körében is. Mind a globális hatalmi térben, mind az érintett nemze-ti társadalmi terekben elmaradt annak a döntô kérdésnek a tisztázása, hogy ki és milyen forrásból kezelimajd azokat az iszonyú erejû öko-szocio-kulturális kihívásokat, amelyek a birodalom összeomlása nyománkeletkeznek.

Az alapkérdések cinikus-felelôtlen megfogalmazatlanul hagyása persze érthetô (bár ettôl még nemmenthetô). Egy ilyen tisztázó folyamat ugyanis elkerülhetetlenül magával hozta volna annak a ténynek afelszínre kerülését, hogy a western modernizáció és az erre épülô globalizáció csupán egy grandiózusújabb zsákutca az emberiség és benne Közép- és Kelet-Európa népei számára. És persze az is kiderültvolna, hogy az eastern modernizáció és globalizáció bukásának fô oka nem az, hogy eltért a western „fô-áramlattól”, hanem éppen ellenkezôleg: az, hogy annak lényegi ellentmondásait tovább hurcolva még felis erôsítette azokat. Vagyis, nemhogy mérsékelte, hanem minden határon túlterjesztette a „kapitaliz-must”, noha annak egy nyers átpolitizált változatát.

Az adott világhatalmi szituációban tehát kétségtelenül illuzórikus várakozás lett volna e kérdések fel-színre kerülésében reménykedni. Az azonban nem feltétlenül lett volna lehetetlen, hogy a hamistematizáció zárva maradó ketrece ellenére a térség népei számára némileg kedvezôbb feltételeket bizto-sítsanak a „dokkolás” költségeinek elviseléséhez. Vagyis, hogy azokra a kelet- és közép-európai társadal-makra, amelyekre egyébként is óriási terhet rótt az eastern globalizációs kísérlet hatalmi talapzatánakkiépítése és üzemeltetése, most lehetôleg csak részben hárítsák át a western globalitás lokális hatalmistruktúrája kiépítésének és üzemeltetésének költségeit. Egy ilyen „könnyítés” financiális feltételei adva vol-tak, mint ahogy, ha kezdetleges formában is, de léteztek olyan alternatív narratívák is a térség nemzetitársadalmaiban, amelyek spirituális-intellektuális „fogadófelületet” jelenthettek volna egy hasonló iránybamutató globális hatalmi szándék helyi adaptálása esetén.

Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy végül is egy egészen rövid, erre némileg nyitottidôszakot leszámítva, miért hiúsultak meg ezek a várakozások. Ami a konkrét magyar viszonyokat illeti,az elôzô fejezetben igyekeztünk részletesen nyomon követni azt a folyamatot, amelynek során a polgáriállamtársadalom liberokrata elitcsoportjai szinte azonnal megkonstruálták azt a peremtársadalmi komp-rádor struktúrát, amely ettôl kezdve egyre inkább lehetetlenné tette bármilyen alternatíva megfogalma-zását és képviseletét. Ennek aztán Magyarországon is az lett a kikerülhetetlen következménye, hogy anemzeti társadalom fokozatosan létminôségében eltérô „társadalmakra” hasadt szét, és az új hatalmiberendezkedés költségeinek viselése terén egészen szélsôséges különbségek alakultak ki.

A szocietális tér patologikus meghasítása három különbözô „társadalomra” vágta szét a magyar tár-sadalmat. A hierarchikusan szervezôdô létezésmód uralkodó társadalmi valóságának csúcsán a globalitáslokális peremtársadalmi komprádor elitje áll. Ez a „társadalom” összlétszámát tekintve kb. a magyar tár-sadalom 6%-át teszi ki, ám részesedése az anyagi és szimbolikus „flow és stock” terén (vagyis a folyóerôforrásáramokból és a már felhalmozott vagyonból) sokkal nagyobb. A folyó jövedelmekbôl kb. 20%-os, ám a materiális vagyonokból már kb. 50%-os, a szimbolikus készletekbôl (kulturális, spirituális, intel-lektuális javak, érvényesülés, befolyás, kapcsolati és információs tôkék stb.) pedig 70–80% körül lehet.(Az itt ismertetett, részben statisztikai adatokra, részben számításokra és becslésekre épülô mutatószám-ok nagyjából az 1998–2000 közötti idôszakot tükrözik.) Ha a folyó jövedelmekbôl és a vagyonokbólkombinált mutatót képzünk, akkor nagyjából azt mondhatjuk, hogy a globalitás lokális társadalmát alko-tó 6% birtokolja az anyagi erôforrások kb. 33%-át.

Ennek az összefüggésnek szinte a matematikai inverze a szocietális tér diametrálisan ellentétes enti-tása, a hierarchia legalsó szintje, ahol viszont a társadalom alsó 33%-a birtokolja az erôforrások 6%-át.Ez a komplexum a „történelembôl kiesettek” roncs- vagy törmeléktársadalma.

És végül a kettô között helyezkedik el a „nemzeti közép” társadalma. Ez a szocietális tér látszólag


egyensúlyban van, hiszen a magyar szocietális univerzum 63%-a rendelkezik benne az erôforrásoknak isa 63%-ával. Ez azonban csupán a nagy makro-aggregátumok szintjén megvalósuló egyensúly, mert a leg-gyorsabb polarizálódás éppen ebben a társadalmi szegmensben megy végbe. A középtársadalom felsô egy-harmada óriási önkizsákmányoló erôfeszítések közepette kísérli meg a globalitás lokális elitjének szintjé-re való „feltörést”. Ebbéli igyekezete azonban illuzórikusnak tekinthetô, mert a globális kiválasztó hata-lom már a 80-as évek során kialakította azt az „asszimilációs” rátát, amely a „vertikális mobilitás” effélemasinériáit mûködésképtelenné teszi. Amiben „hasonulni” tud, az legfeljebb a különbözô fogyasztási min-ták mechanikus követése, amivel csupán konzumerista kifosztottságát növeli meg. Tényleges pozíciója tar-talmilag egyfajta „beszállító-kiszolgáló” létre korlátozódik.

A középtársadalom alsó egyharmada számára nem a felemelkedési hajsza, hanem a roncstársada-lomba történô lesüllyedéstôl való permanens félelem a fô neurotizáló tényezô. Számos jel utal arra, hogyaz általános mentális és fizikai egészség ebben a szegmensben még magánál a roncstársadaloménál isrosszabb.

A roncs- vagy törmeléktársadalom ma már fôként egyfajta gyûjtômedencéje az „aláhullóknak”,vagyis mindazoknak, akik a globális piaci erôknek a magyar szocietális univerzumra való rászabadulásanyomán adaptációképtelennek bizonyultak. Az eredeti „stock”-ja e társadalmi térnek azokból áll, akikeleve nem is rendelkeztek mással, mint a tradicionalitás „tevékenységcserékre” épülô világában való jár-tassággal. Tekintettel azonban arra, hogy a globalitás egyetlen évtized alatt brutális gyorsasággal befejez-te és lezárta a „szocialista” modernitás évtizedei által már elkezdett „tradicionalitás-likvidáló” stratégiát,az eleve ideszorultak és az aláhullók most mint egymással is versengô ontoszociális „réslakók” várjákpasszív nyomorba süllyedve vagy a kriminalitás felé tájékozódva sorsuk jobbra fordulását.

A középtársadalom már említett felsô rétegeinek lakói piaci teljesítményeiket tekintve viszonylag jólelsajátították a modernitás évtizedei alatt megtanulható kalkulatív stratégiákat. Így valójában, ha az átme-net kellô teret, idôt és némi megelôlegezett erôforrást biztosított volna számunkra, a legnagyobb részükalkalmas lenne a nemzeti piaci színtereken megvalósítható felhalmozási stratégiák sikeres kiépítésére.Ráadásul a globalitás hatalomgazdaságának „munkaerô-beszállító” kisvállalkozói döntôen szintén a közép-társadalomból termelôdnek ki. Nem véletlen, hogy az 1998 óta regnáló kormányok ontoszociális kísérle-tei kikerülhetetlenül a középtársadalom szocio-kulturális szövedékének megerôsítésében látják a „rend-szerváltozás” zsákutcás rendszerébôl való kilépés lehetôségét, csak éppen nagyon különbözô módon éseszközökkel vélik azt elérhetônek.

És végül a globalitás lokális elitjének társadalma… Nos, e szegmens számára a legnagyobb kihívástaz jelenti, hogy képes lesz-e önszántából tudatosítani azt a tényt, hogy az elsô évtized folyamán veszélye-sen „túlnyerte” magát. Hogy részesedése a magyar szocietális univerzum anyagi és szimbolikus javaibólma már veszedelmesen megközelítette azt a mértéket, ami inkább hasonítja létszervezôdési modellünketa latin-amerikaihoz, semmint a megcélzott nyugat-európaihoz. A második évtized során követett straté-gia többé-kevésbé el is dönti, hogy tartósan melyik úton jár majd Magyarország. És erre a dilemmára csakfelületes válasz az az automatikus reakció, hogy hiszen az Európai Unióhoz való csatlakozás már el is dön-tötte a kérdést. Felületes, mert önmagában a csatlakozás nem képes megállítani azt az elmúlt évtizedsorán egyre erôsödô inkongruenciát, ami a között a két folyamat között feszül, hogy miközben a magyarelitek egyetlen közös, konszenzuális célja az uniós integráció, Magyarország mégis markánsan „amerikai-utas” globalo-modernizációs stratégiát követett 1988 óta folyamatosan. De felületes azért is, mertegyelôre maga az Európai Unió is óriási külsô és belsô hatalmi nyomásnak van kitéve, hogy ô maga is azamerikai típusú „reformok” irányába mozdítsa saját létszervezôdési módját. Nagy tehát a kísértés mind azUnió, mind Magyarország lokális elitjei számára, hogy a csatlakozást az elitek már többé-kevésbé egyéb-ként is létezô „euro-network”-jének a megerôsítésére használják fel. Ha azonban ez bekövetkezik, azuniós tagság nem csökkenti, hanem inkább ellenôrizhetetlen módon megnöveli a vesztes többség egyéb-ként is magas frusztrációs szintjét. De mindezekrôl a zárófejezetben szólunk majd részletesen.

A globalitás lokális elitjének – egy optimista forgatókönyv szerint – meg kell tanulnia: az a tény, hogysikeresen kisajátította a „national market space” par excellence nemzeti tulajdonban levô ontoszociálismezôit, mérhetetlen felelôsséget ró rá. Egy már idézett metaforát továbbgondolva: ha már a lokális elitközvetítésével a multinacionális tôkestruktúrák „külszíni fejtéssel” kitermelhetô, gazdag „munkaerô-lelôhelyet” találtak a magyar öko-szociokulturális térben, akkor tekintsék természetesnek a következôket.Ez a gazdag „erôforrásmezô” sok nemzedék által felhalmozott nemzeti kincs, amely folyamatos elmélyültgondozást igényel. A gondozás azonban csak akkor lehetséges, ha a termelés nyomán mindig marad vissza


annyi erôforrás, amelynek segítségével ez véghezvihetô. És természetesen esélyt kell adni a nemzetállamkormányzati rendszerének arra, hogy ezt a „rekultivációs” folyamatot képes legyen folyamatosan irányí-tani. Mindez a Washingtoni Konszenzusban megfogalmazodó privatizáció, liberalizáció, dereguláció ideo-lógiai szentháromságának alapos újragondolását igényli.

Különös ellentmondása az 1998–2002-es idôszaknak, hogy a legkülönbözôbb „országjelentések”,amelyeket hazánkról az Európai Unió, az OECD, a Nemzetközi Valutaalap vagy éppen az EconomistIntelligence Unit-ja készített, sajátos kettôsséget hordoztak. Bár mindig kiemelve a kitûnô makrogazdaságiörökség meghatározó szerepét, de általában elégedetten nyugtázták a magyar gazdaság helyzetének alaku-lását. Kifogásaik és idônként kemény kritikáik tárgya szinte kizárólag a „nem-gazdasági” szférában voltmegtalálható. Ami mégis „gazdasági” volt, az a hatósági árakon keresztül történô „kárhozatos” intervencióaz energiaáraknál (gáz és villamos energia) és a gyógyszeráraknál, valamint a nagyarányú minimálbér-növe-léssel való munkaerô-piaci „deformációk” kiprovokálása. Ami „határeset” a gazdasági és a „szociális” között,az a jelentôs családi adókedvezmények „diszkriminatív” volta, az egészségügyi „reform” megakasztása (amimagyarul a biztosítórendszer privatizálásának blokkolását jelenti) és – a legsúlyosabb kihívás – a nyugdíj-rendszer 1997-es privatizációs modelljének megbontására és felszámolására tett kísérlet.

33.. AA rreennddsszzeerrvváállttááss sszzoocciiáálliiss mmooddeelllljjéénneekk ddiilleemmmmááii eeuurróóppaaii hhááttttéérrrreell

A társadalom már említett patologikus hármas meghasítottsága egyre világosabbá tette az elmúlt éveksorán, hogy elkerülhetetlenül új alkurendszerre van szükség. A globalitás lokális elitjével el kellett fogad-tatni, hogy éppen annak érdekében, hogy a „stratégiai partnerség” fennmaradjon, esélyt kell adniuk arra,hogy a nemzetállam kormánya valóban képes legyen a „national market space” gondozására. A „gazdasá-gi patriotizmus” csupán annyit jelentett, hogy ennek nevében jelezze e struktúráknak: feltétlenül szükségvan annyi erôforrás „visszahagyására”, amelynek segítségével zavartalanul „rekultiválható” az a hátország,amely nélkül az itt tevékenykedô multinacionális struktúrák sem tudnának üzemelni. A transznacionálistôke két esetben hagyja el tömegesen az országot (vagy eleve ide se jön!): ha az adott ország „túl drága”,vagy ha „túl olcsó”. Az elsô esetben a nemzetállam aránytalanul magasan állapítja meg a „national marketspace” használatáért igényelt „díjat” és ezzel kényszeríti távozásra az így veszteségessé váló tôkét. A másikeset viszont, amikor „túl olcsó”, és annyi ellenérték visszahagyását sem tudja vagy akarja elérni, amennyi-vel a minimális „rekultivációs” igények fedezhetôk volnának. Ebben az esetben ugyanis az adott nemzetitársadalom öko-szocio-kulturális tere úgy lepusztul, hogy a „külszíni fejtéssel letermelhetô munkaerô-lelôhely” meddôhányóvá válik. A kormány csupán pontosan akarta „bekalibrálni” ezt a visszamaradó érték-hányadot, s a dolog természeténél fogva ez csak bizonyos „súrlódási együttható” mellett lehetséges.

Azzal is tisztában volt, hogy a visszamaradó erôforrástömeget optimális arányban kell felosztani anemzeti középtársadalom és a roncstársadalom „rekultiválási” feladatainak ellátása között. Nem csekélykonfliktusokat vállalva döntött úgy, hogy a roncstársadalom esetében rövid távon csak a helyzet romlásá-nak megakadályozása lehet a cél. Társadalom-stratégiájának fô „célcsoportja” így a nemzeti középtársa-dalom lett.

A kormány által követett társadalomfilozófia alapkérdése az volt, hogy miként lehet a gazdasági szu-verenitás részleges visszaszerzésével az elsô évtized „normál állapotához” képest módosítani a „statusquót”. Vagyis hogyan lehet a „nemzeti piaci tér” feletti ellenôrzés és rendelkezés jogát és lehetôségét anemzeti társadalom képviseletében fellépô kormány számára fokozottabb mértékben biztosítani.

Nem alakult ki azonban egységes értelmezési keret és fogalomkészlet az állam szerepének(át)értelmezéséhez. Az adekvát narratíva hiányában a viták meddônek bizonyultak. Ennek egyik klasszi-kus megnyilvánulása volt az adókról és különösen a béreket „sújtó” adókról és járulékokról szóló meg-megújuló vita. A mainstream gazdaságideológia egyik alaptétele ugyanis az, hogy a foglalkoztatás „ter-heit” csökkenteni kell, vagyis az állam egyre kevesebb személyi jövedelemadót és tb-járulékot akkumu-láljon. Ebben a narratívában ugyanis teljesen evidens, hogy a „kint hagyott” pénz „élénkíti” a gazdasá-got, míg az állam úgyis csak „elpocsékolná” azt. Elmaradt azonban annak a bemutatása, hogy ez csu-pán üres fikció. Az alapvetô kérdés ugyanis az, hogy ki és milyen forrásból látja el a munkaerô újrater-melésének intézményes feladatait. Ha az állam a gazdaság szereplôi javára (munkaadó, munkavállaló)lemond ezekrôl az erôforrásokról, akkor ez csupán abban az esetben adekvát döntés, ha bizonyítható,hogy a szereplôknél „kint maradt” pénzbôl az adott humán-reprodukciós funkció hatékonyabban oldha-tó meg, mint ahogy ezt az állam tette addig. Amennyiben azonban ez nem bizonyos, akkor a helyzet az


adó- és járulékcsökkentés nyomán még rosszabb is lehet. Például abban az esetben, ha a vállalkozó tb-járulékának csökkentése következtében megmaradó profitját (lévén szó esetleg multinacionális vállalat-ról) kiviszi az országból, csak annyi történt, hogy a nemzetgazdaság teljesen abszurd módon és felesle-gesen lemondott humán-reprodukciós erôforrásainak egy részérôl. A „rendszerváltozás” elsô évtized-ének kormányai magukévá tették ezt a mainstream mítoszt, és ennek nyomán – mai értékben számít-va – kb. 5–6 ezer milliárd forintot „hagytak kint” a gazdasági szereplôknél, döntôen a munkaadóknál.Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem mûködnek azok a mechanizmusok, amelyek ezt apénzt eredeti funkciója szerint, a munkaerô társadalmi újratermelésére fordítanák, így ennek az óriásiértéktömegnek a nagy része nettó veszteség volt a magyar szocietális tér számára, hiszen a foglalkoz-tatottak száma közben több százezerrel csökkent.

Sajnos, az elmúlt évtized átalakulásai során az egymással rivalizáló létszervezôdési modellek és azezeket megjelenítô elitcsoportok között nem alakult ki az együttmûködési potenciál minimuma sem amagyar társadalmat sújtó több évtizedes ívû demográfiai válság kezelését illetôen sem. Mi több, mégabban sem sikerült megegyezni, hogy értelmezhetô-e egyáltalán az a fogalom, hogy „nemzeti népesedésipolitika”. A liberokrata elitek ugyanis úgy vélik, hogy a „szabad individuumok” demográfiai következmé-nyekkel járó döntéseinek tudatos állami befolyásolása az emberi jogokba való súlyos és megengedhetetlenbeavatkozás.

Ám, ha ebben a mindennek az alapját jelentô kérdésben sikerülne is egyetértésre jutni, azonnal bele-ütközünk a legkényesebb problémába. Nevezetesen, hogy van-e a demográfiai reprodukciónak„minôsége”. Vagyis, hogy morálisan megengedhetô-e a kérdést úgy feltenni, hogy elsôsorban azokat a tár-sadalmi csoportokat kell ösztönözni a fokozott gyermekvállalásra, ahol a gyermek felnevelésének anyagi,morális, mentális feltételei elérnek egy bizonyos szintet. A kérdés történelmileg a legkényesebb problé-mák közé tartozik, és hasonló konfliktus kísérte azokat a lépéseket is, amelyek viszont éppen a roncstár-sadalom helyzetének javítását próbálták elérni a minimálbér igen jelentôs emelésével. Általánosriadalomkeltô kampány indult a liberokrata elit és az ôt támogató média részérôl, hogy bebizonyítsák: aminimálbér emelése súlyos csapást fog mérni a legszegényebb rétegek által betöltött, alacsony képzettsé-get igénylô munkahelyekre. A következmények azonban semmit sem igazoltak ezekbôl afeltételezésekbôl, ékes bizonyítékaként annak, hogy a munkaadók számára nem jelent tûrhetetlen több-letterheket az emberhez méltó életkörülményeket lehetôvé tevô bér megfizetése. Ráadásul az is nyilván-valóvá vált, hogy a magyar bérszínvonal általános jelentôs emelésének egyik eszköze az „alulról jövô” bér-nyomás fokozása, ugyanis, az EU átlagbéreinek szintje 3–4-szerese a magyarénak.

Hatalmas feszültségeket váltottak ki azok a beavatkozások is, ahol a kormány csupán rutinszerûenélni kívánt azzal a jogával, hogy szabályozza az energia (gáz, villany) vagy a gyógyszerek árát. Az ener-giaárak kérdése különösen élesen vetôdött fel, mert ez az a sajátos „frontál-zóna”, ahol a legnagyobb glo-bális hatalomgazdasági érdekek közvetlenül kerültek összeütközésbe a nemzeti középtársadalom és aroncstársadalom elemi életfeltételeivel. A konfliktus lényege abból ered, hogy az energia globálpiaci áraegyre inkább a globalitás lokális elitjeinek piaci teljesítményeihez igazodik. Csakhogy minél alávetettebbstátusban van az adott nemzeti társadalom, annál valószínûbb, hogy a közép társadalma és az „under-class” (vagyis a roncs- vagy törmeléktársadalom) piaci teljesítményeit illetôen igen jelentôsen elmarad alokális elittôl. Számukra tehát a „globalo-standizált” „világpiaci” árak megfizetése vagy lehetetlen, vagycsak öncsonkító manôverekkel lehetséges.

Az energiaár – ezen belül is a gázár – problémája mögött tehát valójában a lokális peremtársadalmikomprádor elitnek a magyar szocietális univerzum többi részével való konfliktusa húzódik meg. Az elit-nek az a törekvése, hogy minden nagy erejû társadalom-újratermelési komplexum esetében végleg elold-ja azokat az elemi szolidaritási kötelékeket, amelyek még a többi társadalomhoz fûzik, a média értelmezôhatalma által a kormányzati intervencionalizmus újabb megnyilvánulásaként tételezôdött. Ez azontoszociális alapkonfliktus a legélesebben és a legkomplexebb módon az egészségügyi rendszer és anyugdíjrendszer kérdéskörnél jelent meg.

Az egészségügy az elmúlt évtizedek magyar társadalmának egyik legneuralgikusabb problémája. A60-as évek közepe óta a magyar mortalitási és morbiditási viszonyok lassú, de folyamatos romlása zajlottmajdnem harminc éven át. Ez a példátlan tendencia Európában szinte csak Magyarországra, illetve néhánymás kelet- és közép-európai országra volt jellemzô. Noha a különbözô komplex elemzések azt látszanakbizonyítani, hogy egy társadalom egészségi állapotának meghatározásában maga a szûkebb értelembenvett egészségügyi rendszer csak kb. 10%-os szerepet játszik, ám a magyar társadalom döntô többsége


mégis úgy véli, hogy elsôsorban az egészségügyi rendszer javulásától várható a népegészség romló ten-denciájának visszafordítása.

A magyar egészségügy mély, átfogó és régóta húzódó válságos helyzete sokféle okra vezethetôvissza. Az egyik alapkérdés az, amivel a világ minden hasonló rendszere küzd. Ennek lényege, hogy a gyó-gyítási technológiák és persze költségeik szintje exponenciálisan emelkedik, és ezzel az egészségügyi rend-szerek finanszírozása sehol nem képes lépést tartani. Így aztán kimondva, kimondatlanul egyre nagyobbfeszültséget jelent az a kérdés, hogy igazán magas színvonalú ellátáshoz csak azok juthatnak, akik eztpénz vagy befolyás segítségével képesek megszerezni. A fô probléma viszont az – és ez már a magyarrendszer destruktív sajátossága –, hogy az extra ellátásért fizetett extra pénz vagy extra hatalmi kegy egyrejtett kvázi „privatizáltság” nyomán az orvos-oligarchia uralmi elitjének magánvagyonát gyarapítja,miközben a felhasznált extra szolgáltatások fedezetét az állami rendszer készletei és kapacitásai adják. Ahelyzet súlyosan patologikus jellegével évtizedek óta mindenki tisztában van, és az orvos-oligarchák törpekisebbségét leszámítva, mindenki veszít, ám eddig minden átfogó változtatási kísérlet kudarcba fulladt.

A válság fenyegetô mélysége és a gazdaság világának kvázi-teljes privatizáltsága nyomán az oligar-chia, a globális „egészségbiznisz” és ennek lokális rezidentúrája a 90-es évek végén elérkezettnek látta azidôt arra, hogy több évtizednyi „rejtôzködô” privatizáltság után valóságosan is privatizálja a magyar egész-ségvagyon reprodukciós mechanizmusait. Törekvésük fô célpontjává azonban maga a rendszer alapja, azegészségbiztosítási struktúra vált. Ennek logikáját az adta, hogy ha ezt a konstrukciót sikeresen„magánosítják”, akkor az erre épülô többi rendszert már az itt kialakuló logika és modell szerint lehetátformálni – „saját képükre és hasonlatosságukra”.

Egy ilyen privatizációs folyamat nyílt felmondása lenne annak a nemzeti méretû „kockázatközösség-nek”, ami – legalábbis formálisan és intézményesen – az utolsó garancia arra, hogy a nemzeti középtár-sadalom leszakadói és a roncstársadalom nem hullik a semmibe a fiziológiai és mentális reprodukció elemiszocietális rendszereibôl. Nevezetesen, hogy a humán-reprodukciós rendszerek privatizációjának kísérletevalójában sokkal nagyobb horderejû kérdéskör, mint amilyen a 90-es évek elsô felében az anyagi javakattermelô rendszereké volt. Az egész átmenet egyik legsúlyosabb kísérôjelensége, hogy az értelmezô éstematizációs hatalmak sikeresen akadályozták meg annak a diskurzusmezônek a kialakulását, amelyben amagyar társadalom képes lett volna felmérni, hogy mi is a valóságos tétje ezeknek a szocietális értelem-ben tektonikus mélységû folyamatoknak.

Az egészségügyi kérdéskomplexum jelentôségéhez hasonló dimenziójú probléma a nyugdíjrendszerügye is. Részben már az egészségügyi rendszernél is, de itt a nyugdíjrendszer esetében feltétlenül emlí-tést érdemel, hogy a globális fegyelmezô hatalmak, fôként a Világbank, rendkívül aktív szerepet vállaltaka tematizációs rendszerek megkonstruálásában. Az elmúlt évtized során ugyanis az ún. „strukturális refor-mok”, amelyek a Világbank részletesen kidolgozott programcsomagjai voltak az oktatás, az egészségügyés a nyugdíjrendszer átalakítására, óriási erejû ideológiai-„véleményhatalmi” nyomás alá helyezték Kelet-és Közép-Európa országait. Ezek a „javaslatok” ugyanis nemcsak vonzó hitelfeltételekkel nyújtott, hosszútávú kölcsönöket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha az adott ország a Világbank által javasolt modelltválasztja, hanem közvetett módon a más erôforrásokhoz, sôt külföldi tôkebefektetésekhez való hozzájá-rulást is e választástól tették függôvé. Vagyis alig leplezett módon, az erôforrások orientálásának hatalmistratégiáját egyértelmûen ezek a döntések alapozták meg.

Ez a stratégia valójában egy rafinált csapdába zárta az átalakuló országok öko-szocio-kulturális rep-rodukciós mechanizmusait. A csapda egyik ágán ugyanis az adott országban „állomásozó” multinacionálisvállalatok rögzítették a munkaerô árának árcentrumát. A másik ágon viszont a Világbank humán-repro-dukciós projektjei, éppen a rendszerek „privatizálása” nyomán lényegesen magasabb szinten rögzítették amunkaerô újratermelésének költségeit. Ez a konstrukció így egyszerre mindkét ágon kíméletlen értékle-szívást jelent, másrészt hosszú távra meghatározza és a globális fegyelmezô hatalmak által kontrollálha-tóvá teszi a munkaerô-újratermelési folyamatok ár- és költségviszonyait. E jól maszkírozott és csak igennehezen átlátható értékszivattyúk feltehetôleg óriási, hosszú távon ható szocietális károkat okoznak ezek-nek az országoknak.

A nyugdíjrendszer ügye tektonikus erejû rezgéshullámokat keltett az elmúlt évtized során, de atematizációs és értelmezési mezôk kognitív tereit már olyan mértékben torzította el a globális vélemény-hatalom, hogy a társadalom többsége számára hozzáférhetetlenek a folyamat valóságos tartalmai. A kér-dés mélyszerkezetének megértéséhez elôször azt szükséges rögzíteni, hogy a nyugdíj ontoszociális érte-lemben jellegzetesen a modernitás konstrukciója. A tradicionalitás szocietális szerkezetében ugyanis maga


a történelmi családi mélyüzem volt az az intézmény, amely az intergenerációs szolidaritás reproduktívfunkciójaként értelmezte és kezelte az idôskorúakról való gondoskodást.

A modernitás, amely radikálisan felszakította a családüzem beágyazottságának történelmivédôburkát, mûködésképtelenné tette ezeket a mechanizmusokat, és így szükség volt valami olyan konst-rukcióra, amely a tôkeviszony feltételei között képes biztosítani ennek az intergenerációs átcsoportosítás-nak a mûködôképességét. A mechanizmus lényege az, hogy az aktív generációk az általuk létrehozottjószágtömeg egy részérôl lemondanak az idôskorú inaktívak javára, amelynek fedezetét az a járadéktö-meg jelenti, amit az idôskorúak aktív korszakukban befizettek (vagyis e befizetés mértékével akkor ôk„tartóztatták meg” magukat egy bizonyos jószágtömeg elfogyasztásától).

A világ nyugdíjrendszereinek java része tehát úgy mûködik, hogy mindig vannak aktívak, akik lemon-danak a fogyasztható javak egy részérôl, és vannak nyugdíjasok, akik így most hozzájutnak ahhoz ajószágtömeghez, amelynek fogyasztását ôk „halasztották el” annak idején. Ha a demográfiai folyamatoknormális szocietális reprodukciót követnek, akkor a rendszer az idôk végezetéig jól mûködik. A problé-mák akkor kezdôdnek, ha e mûködésben zavarok keletkeznek. Ha ugyanis egyre kevesebb gyerek szüle-tik, akkor az egyre kisebb létszámú aktívaknak relatíve egyre több nyugdíjas fogyasztását lehetôvé tevôjószágtömegrôl kell lemondaniuk. A klasszikus nyugdíjrendszerben ilyenkor három dolog történhet: 1.csökken a nyugdíj reálértéke, tehát a nyugdíjasok által elfogyasztható jószágtömeg; 2. növekszik az aktí-vak által befizetett járulék, vagyis nagyobb jószágtömeg elfogyasztásától kell tartózkodniuk; 3. tovább kelldolgozniuk, ami a 2. változat „térbeli” kiterjesztését „idôbelivé” teszi. Mivel a Nyugat létszervezôdésimodelljének általános válsága ma már egyre nyilvánvalóbb demográfiai krízisként is megjelenik, a klasszi-kus nyugdíjrendszerek mindenütt súlyos helyzetbe kerültek. Magyarország demográfiai helyzete méginkább ebbe az irányba halad, így a kihívás valóban roppant méretû.

Elôször is látnunk kell, hogy a tartósan hanyatló demográfiai potenciál következtében nemcsak aklasszikus nyugdíjrendszerek válnak fenntarthatatlanná, hanem a magánpénztárakra alapozott„tôkefedezeti” rendszer is. Mégpedig azon egyszerû oknál fogva, mert a „piacon” egyre több idôskorúnyugdíjas jelenik meg a nyugdíj-követelési „kínálatával”, fogyasztási javak iránt támasztott kereslettel, ésegyre kevesebb lesz ehhez képest a fiatal aktív keresô, aki fogyasztási javakat „kínálna”. Ennek következ-tében a keresleti-kínálati mechanizmusok leértékelik az egységnyi nyugdíjkövetelést és felhajtják az egy-ségnyi fogyasztási jószágtömeg árát, vagyis a „trade-off” a nyugdíjasok számára kikerülhetetlenül romlik,és a „tôkefedezeti” rendszer ugyanúgy csôdbe jut.

Ami miatt a „magánnyugdíjrendszer” ma mégis életképesebbnek látszik, az egy sajátos „pénzhatalmi”illúzió. Ennek az a lényege, hogy a gigantikus nyugdíjalapok a világtôzsdék „értékszivattyúinak” közbeikta-tásával képesek a hanyatló demográfiai potenciállal bíró Nyugat szocietális szöveteibe értéktömegeketátpumpálni a dinamikus és demográfiailag felívelô terekbôl. Jelenleg a magánnyugdíjpénztárakban felhalmo-zódott, körülbelül tízezer milliárd dollár értékû nyugdíjkövetelést „menedzselô” multinacionális óriásbiztosí-tók erre az átszivattyúzásra építik tevékenységüket. Az így kialakuló hatalmas pénzügyi piramisok azonbanveszélyesen ingatagok. Az „információtechnológiai” szupertôzsdék 2001-ben lezajlott összeomlása soránnyolcezer milliárd dollár „tûnt el” néhány hónap alatt, aminek legalább egynegyede nyugdíjfelhalmozás volt.Az amerikai energetikai óriás, az Enron kb. ötmilliárd dollár értékû részvénye vált fél év alatt semmivé, úgy,hogy ennek jelentôs hányada kötelezôen a cég dolgozóinak nyugdíjalapjába helyezve olvadt nullára.

A kockáztató hajlamú nyugdíjasok persze építhetnek ezekre a globális értékszivattyúkra, de az emlí-tett példák arra utalnak, hogy ebben a planetáris dimenziójú pilótajátékban veszíteni is lehet. Ha viszonta biztonságra játszó magánnyugdíjpénztárak kizárólag állampapírokat halmoznak fel fedezetként, akkormegdôl az ún. „nyugdíjreform” második mítosza is, nevezetesen, hogy csak a tôkefedezeti rendszer képes„tiszta, átlátható” viszonyokat teremteni. Hiszen miért nem képzelhetô el egy olyan rendszer, ahol a nyil-vántartott megtakarításokat eleve „állampapírként” (államadósságként) kezelve, minden évben az állam-kötvényekért fizetett kamattal növelik meg automatikusan? És ha ez elképzelhetô, akkor miért nem lehetaz eddigi klasszikus rendszerbôl – az egyéni számlák kialakításával – létrehozni ezt a rendszert? Amibôlpersze az is kiderül, hogy az „állami rendszerbe” évtizedek óta szorgalmasan befizetôk ugyanúgy „öngon-doskodó” állampolgárok, mint a rafinált diszkriminációval tôlük ideológiailag elválasztott és morális pie-desztálra emelt magánnyugdíjpénztár-tagok.

A rendszerváltás rendszere, és az azt menedzselô elitcsoportok tehát az alapvetô humán-reproduk-ciós rendszerek jövôjét illetôen nemcsak hogy egyezségre nem jutottak, hanem még az egyezség létreho-zásához nélkülözhetetlen közös „nyelvet” sem tudták létrehozni. Ez pedig, a most következô zárófejezet-


ben elemzett, e téren jelentkezô európai uniós válsággal összekapcsolódva igen súlyos további szocietáliserózióhoz, végsô soron a rendszerváltás látványos kudarcához vezethetnek. Ennek szemléltetésére végül,befejezésül és bizonyos értelemben okulásul, álljon itt egy kissé talán hosszúra nyúlt, de módfelett tanul-ságos idézet:

„A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet, amígvégül a maga fikciókból, feltevésekbôl, követelésekbôl és vágyképekbôl álló államépítményének a romjaiközött újra szembekerült a valósággal. Ez alatt az idôszak alatt a magyar nemzet olyan politikai és társa-dalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett,de nem is volt szabad. Ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerû láncolatában, hanem azon kívülálló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolnijó erôket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat. Ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokravaló tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objek-tív mértéke, s helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérôként.Minden eltorzulás, ami ez alatt az idô alatt a magyar közösségi élet különbözô területein megmutatko-zott, valamilyen módon visszavezethetô az alapvetô politikai és társadalmi konstrukció hamisságára. Egyhamis konstrukció, akármilyen területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági terüle-ten épül is ki, ha egyszer valamilyen szerencsétlen okból beépül az illetô közösség szerkezetébe, akkorabban megindít egy fordított kiválasztást. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész közös-ség vezetô rétegét kicseréli és logikusan vezet az egész uralmi szféra erkölcsi és értelmi lezülléséhez.Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylege-sen keresztülvihetô dolgokat szem elôtt tartó gyakorlati realizmus, és a feladatok belsô törvényeit jólfelismerô lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak elsôkövetkezménye az, hogy nem talál egyszerre realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetésétrábízhassa. Talál bôségben gyakorlatias embereket, akik számára a gyakorlati munka vagy érvényesüléslehetôsége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogya hazugság fennálló és érvényesülô konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egyalapvetôen hazug építmény megtámasztásában, erôsítésében és a tényleges lehetôségek hamis feltételeiközött való ide-oda tologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott embe-rek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szûkebb, kisebb közösségekbe vonulnak vissza, majd mindnagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértôdöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szo-rulnak; egyidejûleg a különcök és ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondásátmagukra vállalják.”

Ezeket a sorokat Bibó István 1948-ban fogalmazta meg, és elemzésének „célpontja” az 1867-es ki-egyezés hamis rendszere. Gondolatainak megrendítô „lényeglátása” azonban minden bizonnyal hasonlókatmondhatott volna ki az ún. „szocializmus”, de az ún. „rendszerváltozás” rendszerének hamis konstrukci-ójáról is.

IIVV.. FFEEJJEEZZEETT

AA RREENNDDSSZZEERRVVÁÁLLTTÁÁSS ÉÉSS AAZZ EEUURRÓÓPPAAII IINNTTEEGGRRÁÁCCIIÓÓ ÖÖSSSSZZEEKKAAPPCCSSOOLLÓÓDDÁÁSSÁÁNNAAKKEELLLLEENNTTMMOONNDDÁÁSSAAII

11.. EEggyy bbeeffeejjeezzeettlleenn ttöörrttéénneett,, aavvaaggyy EEuurróóppaa úújjrraaeeggyyeessííttééssee

Az elsô fejezet történeti áttekintését az 1988–89-es évekkel fejeztük be. Ebben a zárófejezetben arrateszünk kísérletet, hogy a harmadik fejezetben elemzett rendszerváltási folyamatokat most az integrációszemszögébôl próbáljuk újra összefoglalni.

Mint azt már jeleztük, a nyugat-európai eliteket valójában felkészületlenül érte a kelet-európai át-alakulási folyamat. A felkészületlenség általában is igaz, de még inkább az abban az értelemben, hogy azeredeti elképzelések forgatókönyveinek „felgyorsulása” végképp tanácstalanná tette a nyugat-európai„írástudókat”. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az egész változássorozat elôzetes forgatóköny-vekre épült, csupán azt feltételezzük, hogy az évtizedeken át jelentôs anyagi és intellektuális ráfordítássalzajló, Kelet-Európára vonatkozó elemzések képessé kellett volna, hogy tegyék a nyugati eliteket egy, akár


több változatban elkészülô forgatókönyvvázlat elkészítésére is, de nem így történt.A Nyugat felkészületlensége valójában az egész XX. századot végigkísérte, sôt bizonyos értelemben

azt is feltételezhetjük, hogy a század folyamán akkumulálódó téves helyzetértékelések és/vagy téves stra-tégiák eleve helytelen irányba determinálták a nyugati elemzôket és döntéshozókat.

1956, 1968 és 1980 összehasonlító elemzésénél már jeleztük, hogy bár a nyugat-európai intellek-tuális elitek igen jelentôs spirituális támogatást és inspirációt meríthettek volna ezekbôl a„léttörténésekbôl”, erre nem került sor. Sôt azt sem észlelték igazán – és amikor egy évtizeddel késôbbészlelték, sok szempontból már késô volt –, hogy western riválisuk, az amerikai birodalom, lépésrôl lépés-re rovásukra nyer teret Kelet-Európában, és teszi ezzel nyilvánvalóvá, hogy Nyugat-Európa csak Amerikaközvetlen ellenôrzésével és irányítása mellett is legfeljebb „kontinens-gondnoki” feladatokat láthat el, denem alkalmas arra, hogy saját otthonaként rendezze be most már újraegyesített földrészünket.

Az elôzô fejezetben felvázolt, 1982 és 1988 között végbement, rejtett rendszerváltási folyamatokszinte teljesen amerikai irányítással zajlottak. A „reformországokra”, fôként Lengyelországra ésMagyarországra rázáruló adósságcsapda vagy közvetlenül az angolszász globális birodalom pénzhatalmirendszerének, vagy a speciális planetáris dimenziójú, fegyelmezô hatalomként üzemeltetett NemzetköziValutaalapnak való kiszolgáltatottságot jelentette, és csak néhány nagyobb méretû technológiai projektesetében volt szó német, illetve francia állami hitelekrôl. A függôség nyomán elkezdôdô „kettôs hatalmi”korszak, vagyis a „szuverenitásgazda” megkettôzôdése szinte kizárólag az amerikai befolyás terjedelmétnövelte. Volt azonban Európának egy kétségtelenül ígéretesnek látszó kezdeményezése is. Errôl akövetkezôkben azért emlékezünk meg kissé részletesebben, mert nekilendülése, majd szemérmesenelhallgatott kudarca szimptomatikusan jelzi Európa ontoszociális korlátait a kelet-európai rendszerválto-zással kapcsolatban

Erre az elsô, és többé-kevésbé egyetlen biztató mozzanatra, kb. másfél éves elôkészítés után, 1989-ben került sor, méghozzá egy igen jeles évfordulóhoz kötôdve. Történt ugyanis, hogy a francia forrada-lom kétszázadik évfordulójára idôzítve az európai integráció csúcstalálkozóján egy eddig ismeretlen, sôtértelmezhetetlen intézményi konstrukció kezdte el pályafutását. Ez volt az a program, amely máig is aPHARE nevet viseli. Ez azért mulatságos kissé, mert az a két ország, amely nevének kezdôbetûit máig isôrzi ez az önállóan is értelmes betûszó – „P”, vagyis Pologne, és „H”, vagyis Hongrie –, már régóta nemrészese ennek a programnak, tavaly óta pedig nem is lehet, hiszen közben az Európai Unió tagjaivá vál-tak. (Az európai integráció szervezeti-intézményi rendszerének konstruktôrei egyébként kezdettôl fogvaelôszeretettel használtak olyan rövidítéseket, amelynek önálló betûszóként is van értelme, esetünkben aphare a költôi világítótorony, esetleg „modernre átvitt” értelmében a gépkocsi fényszórójának jelölésérehasználatos kifejezés a franciában. Mert hogy a francia forradalom tiszteletére, az egyébként már akkoris viharos tempóban elangolosodó integráció a francia elnevezés szerinti betûszót alkotott: Pologne-Hongrie Assistance pour la Reconstruction Économique, vagyis segítségnyújtás Lengyelország ésMagyarország gazdasági újjáépítésére.)

A kezdeményezés arra az egyetlen igazán biztatónak mondható felismerésre épült, hogy abban a kétországban, amelyek a kezelhetetlen szintû eladósodottságuk következtében lényegében már a „Nyugat”szuverenitásgazda ellenôrzése alatt állottak, ám ez a Nyugat szinte kizárólag az amerikai birodalmat jelen-tette, hogyan lehetne valami eredeti intézményi konstrukció segítségével mégiscsak erôsíteni az amerikairiválissal szembeni saját jelenlétet.

A kezdeményezés mögött személy szerint Mitterand és Kohl törekvése állt, és hasonló cél vezetteôket nem sokkal késôbb abban, hogy az International Bank of Reconstruction and Development(Világbank) mintájára létrehozzák az European Bank of Reconstruction and Development nevû bankot.Bár, lévén szó itt már eminensen a globális pénzhatalmi szféráról, nem volt elkerülhetô sem az, hogy a„fô részvényes” Amerika legyen, sem az, hogy ô adja a meghatározó alelnöki pozíciót, sem az, hogy a bankszékhelye az amerikai hadihajóként Európa partjainál lehorgonyzott Egyesült Királyság hagyományos glo-bális pénzhatalmi központjában, Londonban legyen.

A PHARE-program tehát egy kifejezetten eredeti és stratégiai szinten jól átgondolt konstrukció volt.A segítségnyújtás pénzbeli értéke legfeljebb jelképesnek mondható, ezért azt komolyan persze nem lehe-tett feltételezni, hogy a két célország számára ez valóban addicionális forrásként lett volna értelmezhetô.Ennek esélyét eleve kizárta az a tény, hogy például Magyarország esetében az akkori GDP 2–3 ezrelé-két tette ki csupán, és alig volt kedvezôbb Lengyelország pozíciója is. De ráadásul még ez a formálisanévente százmillió eurós nagyságrendû összeg sem konkrét magyar fejlesztésekre irányult, hanem egy

A RENDSZERVÁLTÁS ÉS AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ÖSSZEKAPCSOLÓDÁSÁNAK ELLENTMONDÁSAI 5511

olyan intézményi infrastruktúrát finanszíroztak belôle, amely azt szolgálta, hogy a piacgazdasági átme-net hiányzó institucionális szerkezeti alapjainak megteremtéséhez nyújtson szakértôi segítséget. És végülebben az infrastrukturális rendszerben a szakértôk értelemszerûen kivétel nélkül az európai integrációtagországainak állami bürokráciájából, a brüsszeli adminisztrációból, illetve e kettôs struktúrához közel-álló, félig magán, félig állami konstrukcióban mûködô tanácsadó cégek alkalmazottaiból kerültek ki.Mindezek elôrebocsátása után viszont joggal merül fel a kérdés: ha a magyar társadalmi-gazdasági átala-kuláshoz konkrét anyagi forrásokkal nem járult hozzá, és a nekünk nyújtott összegek inkább természet-beni juttatásnak voltak értelmezhetôk, hiszen brüsszeli pénzbôl, brüsszeli döntések alapján, brüsszeli(vagy közelálló) aktorok kapták azért, hogy a Magyarország nevû célországban „szakértsenek”, akkorminek alapján állítjuk mégis, hogy egy biztató konstrukcióról volt szó? Nos, azért, mert ezzel legalábblétrejött az a szervezeti-intézményi infrastruktúra, amely Európa szervezethatalmi jelenlétével legalábbszimbolikusan ellensúlyozhatta amerikai riválisa akkor már nyomasztó fölényét. Hogy ez a lehetôség sema PHARE, sem más egyéb késôbbi konstrukciók esetében sem nagyon váltotta be az ilyen típusúszervezôdésekhez fûzhetô reményeket, az más okoknak tulajdonítható, ám ezek az okok csak nehezenés bizonytalanul foglalhatók össze. Az alábbiakban e bizonytalan, de létezô tapasztalatokra épülô követ-keztetéseket próbáljuk meg összefoglalni.

Az összességében végül is „inkább kudarc, mint siker” emblémával felcímkézhetô PHARE-programezt a státusát ugyanannak az alapproblémának köszönheti. Nevezetesen annak, hogy Európának nem voltkoherens társadalmi-gazdasági, politikai, kulturális (ami itt inkább „civilizatórikus” értelmében használan-dó) képe és különösen jövôstratégiája a rövidesen újra a Nyugat fennhatóságába kerülô térségre vonatko-zóan. Ez lehetett a fô oka annak, hogy az „ideiglenesen hazánk területén állomásozó” PHARE-szakértôk,mint az rövid idôn belül kiderült, nem rendelkeztek egységes, világos, áttekinthetô stratégiai vázlattalteendôiket illetôen. Pontosabban a helyzet ennél is rosszabb volt, mert formálisan szinte nevetségesen túl-szabályozott volt minden, de e sokszor stupiditásig menô „over-regulation” mögött (alatt, felett stb.) gya-korlatilag korlátlan szabadság nyílt az informális háttéregyezségek ellenôrizetlen kavargásának. Ha kicsitérdesebben a konstrukció empirikusan valóban lejátszódó lényegét szeretnénk összefoglalni, ezt nagyjá-ból az alábbiak szerint tehetnénk.

Az akkori magyar átlagfizetések kb. 30-szorosáért itt dolgozó szakértôk többnyire a Nyugat steriltudását, vagyis az elvont piacgazdaság „szoftverjét” próbálták meghonosítani az átalakulóban lévô magyartársadalomban, gazdaságban. Mindez általában nem azért volt haszontalan, mert nem valóságos tudáso-kat jelentett, hanem azért, mert egy ilyen fajta átalakulás ontoszociális lényege pontosan az, hogy nincsegységes „globális kotta”, illetve van, csak nincs sok relevanciája. A kérdés lényege éppen az (lett volna!),hogy az elvont nyugati tudást, hogyan kell(ene) alkalmazni arra a konkrét szocietális univerzumra, ame-lyet az akkori magyar társadalom és gazdaság jelentett. A külföldi szakértô azonban többnyire hamarrájött, hogy, ha itt valaki tanulhat, akkor, a helyzet logikájából adódóan az nem, vagy nem elsôsorban amagyar fél, hanem ô maga (mármint a külföldi szakértô). A legtöbbjük aztán valóban tanult is, megtanul-ta a „tranzitológia” elvont fikcióinak konkrét „non-fiction” valóságát. Majd néhány év itteni tanulás után,hazatérvén, saját tanácsadó céget alapítva igen jövedelmezôen értékesítette a Kelet-Európába tartó vállal-kozások számára az itt így felhalmozott tudását és kapcsolati tôkéjét. Ha e kissé bonyolultnak tetszô tör-ténéssor egészét egységes ívbe rendezzük, akkor egyértelmûen kitûnik belôle, hogy a magyar társadalomszámára mindez inkább enyhén deficites volt, semmint, hogy valamilyen eredményt hozott volna. Összes-ségében végül is hálával kellett adóznunk azért, mert a Nyugat, igaz, legalább a saját pénzén (persze úgy,hogy ezt a pénzt, mint nekünk nyújtott generózus segélyt tartotta nyilván a „tranzitológiai” statisztikák-ban), állami pénzen jól fizetett felderítô elôôrsöket küldött ide annak érdekében, hogy kiderüljön az üzle-ti körök számára, mit és hogyan lehet a térség kinyíló piacaiból a nyilvánvaló erôfölény segítségével „hasz-nosítani”.

Mindez azért sajnálatos, mert kiderül belôle, hogy Nyugat-Európa, vagyis lényegében az európaiintegráció nem nagyon tudta másként, csak mint zsákmányt tételezni térségünket. Ez a szemlélet valójá-ban ugyanazt a cinikus rövidlátást reprodukálta tehát, amely a XX. század folyamán már számos történel-mi tragédia közvetlen kiváltó okává vált. Különösen kiemeli e sajátos attitûd pszicho-patológiáját, hogymég a saját western terébôl kiszakított Kelet-Németország re-integrálása során sem volt képes kilépniebbôl a romboló történelmi sztereotípiából, annak destruktív örvényeibôl.

A globális hatalmi egyezség a német újraegyesítéssel kapcsolatos fejezetének számos részletét mind-máig homály fedi, és talán soha nem is ismerhetjük meg a folyamat minden elemét. Valószínûnek látszik,


hogy az újraegyesítés elkerülhetetlensége nagyjából 1986 tájékán már egyértelmû volt az éppen össze-omlóban lévô szovjet globális birodalomépítési kísérlet fô aktorai számára. Ezt követôen inkább már csakaz „átadás-átvétel” konkrét technikai részleteinek tisztázása zajlott. Ám e kulcsfontosságú mozzanat ese-tében érzôdik a lehetô legnyilvánvalóbban az a már többször regisztrált tény, miszerint Nyugat-Európa,sôt maga az enyhén szólva is érintett Németország is csupán statiszta szerepet kapott saját történelmidrámájának e fontos felvonásában. Az amerikai birodalom olyan természetes arroganciával vette semmi-be európai szövetségeseinek szinte a létét is, hogy a késôbbi fejlemények már nem is nagyon okoztakmeglepetést. A berlini fal „spontán népmozgalom” általi lerombolása olyan bántóan hollywoodias, a mes-terkélt pszeudo-pátosz annyira falvédôszövegre emlékeztetôen dagályos, üresen teátrális, hogy ez alehetô legrosszabb „entrée” Kelet-Európa „felszabadulásához”. A díszletek mögötti komor valóság elôszörakkor sejlik föl, amikor az amerikai birodalom európai integráción belüli „fô-rezidense”, illetve a képvise-letében fellépô Margaret Thatcher, brit miniszterelnök asszony a berlini események után azonnali csúcs-találkozót sürget, amelyre Strasbourgban kerül sor. A Vaslady kemény és fenyegetô tónusban teszi vilá-gossá, hogy a kontinentális hatalmi viszonyok jaltai szabályozásának megbontása élesen ütközik az angol-szász globális birodalom érdekeivel, ezért valójában nyíltan ellenzi az újraegyesítést. Pontosabban – hiszenszereplése részben színjáték –, éppen a Németország által az egyesítésért fizetendô minél nagyobb árelérése érdekében, megfelelô garanciákhoz kívánja kötni. Ahogyan az az elmúlt másfél évtizedtörténetébôl kiderülni látszik, ilyen garanciákra valójában intézményesen már nem volt szükség. Az 1989nyarán megfogalmazódó globális hatalmi diktátum, a Washingtoni Konszenzusnak a liberalizáció, a priva-tizáció és a dereguláció fegyelmezô-hatalmi parancsainak ereje sokkal meghatározóbbnak bizonyult min-den olyan intézményes garanciánál, amire Thatcher asszony egyáltalán gondolhatott. És bár Mitterand ésa francia elitek túlnyomó része mutat hajlandóságot és képességet a helyzet megértésére, a német újra-egyesítést vezérlô ontoszociális alapelvek mégis részben egy végzetesen inkoherens európai stratégiáraépülnek. Visszatekintve tehát azt kell mondanunk, hogy a nyugati elit elmulasztotta annak lehetôségét,hogy Kelet-Németország példáján végre elôször értse meg azt a lassan kétezer éve létezô tényt, hogyEurópa valójában három, szocio-kulturálisan ugyan egymáshoz kapcsolódó, de mégiscsak elkülönülô tör-ténelmi régióra, bizonyos értelemben három, rokonságban lévô, de eltérô civilizációra épül. Ezek: akeresztény Occidens, az ortodox Orient és a kettô közötti térben, részben önálló civilizációs jegyekkel isrendelkezô „köztes Európa”. Mind az elsô egyházszakadás 1000 körül, mind a második egyházszakadásöt-hatszáz évvel késôbb, máig is feldolgozatlan szocietál-tektonikai törésvonalakat hozott létre, és mind-ezek feldolgozása, adekvát kezelése, és különösen az adekvát kezeléshez szükséges egységes értelmezésikeret és fogalomkészlet felépítése elmaradt a modernizáció elmúlt három-négy évszázada során. Erôsenvalószínû, hogy Európa hanyatlása, és azok a kataklizmatikus történések, amelyek e hanyatlást kísértékés kísérik például a huszadik és most már a huszonegyedik század során, alapvetôen erre a mulasztásravezethetôk vissza. A modernizáció, majd ennek planetárissá táguló hatalomszerkezete, a globalizáció,egyre inkább távolítja is a Nyugatot attól, hogy megértse önmaga és az ôt itt, Európában körülvevô másikkét „rokon-civilizációjának” és különösen az amerikai kontinensen felépült „szertelen utódának” a belsôlényegét. Így aztán, kissé nyersen leegyszerûsítve, mint egyfajta ontoszociális „csúcs-ragadozó” csak„zsákmányként” képes érzékelni azokat az élô szocietális „objektumokat”, amelyekkel sokkal differenciál-tabb és gazdagabb (horribile dictu, ôt magát is gazdagító!) viszonyt is kiépíthetne az egyszerû „elfogyasz-táson” kívül. Hogy egy egészen banális konkrét példát is említsünk, gyakran hallhattuk idézgetni a husza-dik század második felében, hogy a magyarok az egy fôre jutó Nobel-díjasok számarányát tekintvevilágelsôknek tekinthetôk. (Néha még arra a kissé misztikus tényre is felhívták a figyelmet, hogy a Nobel-díjasaink közel fele ugyanabba a budapesti középiskolába járt). Aztán emellett, de meglehetôsen szervet-lenül, az is elhangzott általában, hogy minden díjazott valójában már nem Magyarországon tartózkodvakapta meg a magas szintû tudományos elismerést. Vagyis van egy módfelett figyelemre méltó tény, amelyarról mesél, hogy a jelek szerint egy, a huszadik század folyamán jelentéktelenné zsugorodott,elszegényedô és lemaradó, teret vesztô ország még ebben az állapotában is képes rendkívüli, látványosspirituális és intellektuális teljesítményekre, de ez a képessége csak akkor válik érzékelhetôvé, ha az ilyenteljesítményekre fogékonyabb és gazdagabb világterekben kap lehetôséget.

Ez a példa talán rávilágít arra, hogy a western modernizáció az elmúlt évszázadok során sikeresentette zsákmányává az egész világot, de mind a mai napig valójában nem „gazdálkodik” a világ öko-szoci-ális értékmezôivel, pontosabban, ami ennél is rosszabb, csak „rablógazdálkodik”. Nem nagyon képes meg-tanulni, hogy ha megértené az egyes lokalitások öko-szociális terének belsô univerzumait, és a szó szak-


rális értelmében gazdálkodna vele (tehát az ápolás, gondozás, megóvás elemi része lenne e gazdálkodás-nak), akkor valójában ô maga is jobban járna, még a szó „üzemgazdasági” értelmében is.

A modernizáció európai Occidense tehát most már évszázadok óta csak zsákmányként, belsô gyar-matként képes értelmezni, mind köztes Európát, mind Kelet-Európát. A huszadik század újabb harminc-éves globális világháborúja tragikusan mutatta meg e rövidlátó létstratégia igen súlyos következményeités azt a fenyegetést, amit távlatilag hordozhat. A jelek mégis arra utalnak, hogy a Nyugat a „világrend-szerváltás” európai színterének kezelésében ugyanezt a régi, potenciálisan újabb tragédiák lehetôségétmagában hordozó attitûdöt hurcolja tovább. És ez mutatkozott meg a folyamatok elôképeként isértelmezhetô német újraegyesítés során is.

A globalitás liberális világkapitalizmusának az a felszínes mítosza, hogy az állam a legrosszabb tulaj-donos, és hogy a magát szocialistának nevezô rendszer a szó western üzemgazdasági értelmében azértalacsony hatékonyságú vagy kifejezetten veszteséges, mert ott a vállalatok állami tulajdonban vannak,most destruktivitásának minden erejével vágott vissza, a hamis mítosz minden romboló következményé-nek terhét kiagyalóira és követôire hárítva.

A keletnémet gazdaság ezért, a fenti logikából adódóan csak mint bulldózerrel „letakarítandó” rom-halmaz tételezôdött, és az újraegyesítés egyetlen értelmezhetô útja e romhalmaz minél gyorsabb eltávo-lítása, és a helyén egy vadonatúj western gazdálkodási modell felépítése volt. Ennek azonban máig ható,sôt máig is feldolgozatlan, súlyos következményei lettek. Ráadásul érthetô módon nemcsak a most márújraegyesített Németországra, hanem egész Európára nézve is. A western modernizáció belsô logikájaugyanis nem igazán képes kezelni azt az egyszerû és könnyen kezelhetô tapasztalati tényt, amit talán úgyírhatnánk le, hogy a gazdasági értelemben vett termelési folyamat elején és végén is az ember áll. Az anya-gilag, fiziológiailag, mentálisan, intellektuálisan jól megformált termelô ember nélkül ugyanis nincs terme-lés, a folyamat végén álló hasonló létkarakterû fogyasztó nélkül viszont nincs értékesülés, vagyis nem rea-lizálható a termelési folyamat mozgató, motiváló erejét reprezentáló haszon.

A volt NDK világának mélyszerkezetét meg nem értô, sôt azt magabiztos fölénnyel végzetesenfélreértelmezô Nyugat, leegyszerûsítve a kérdést úgy gondolta, hogy elégséges modulszerûen kicserélni atermelés közbülsô mezôit, és a folyamat elején és végén álló termelô- és fogyasztóerô-„állat” majd auto-matikusan idomul az így kialakult helyzethez, sôt automatikus lesz az új egyenlôtlenségi rendszerekbe valóátrendezôdés is. Nos, ez bizonyult tragikus félreértésnek. (Hogy Taillerand mondását idézve „bûn” volt-e,vagy annál is rosszabb, „hiba”, ezt nehéz eldönteni!)

Egy ilyen stratégia mögött ugyanis csak az a feltételezés húzódhat(ott) meg, amely szerint a humán-reprodukció egész univerzuma automatikusan rendelôdik alá a materializált, marketizált és monetizáltjavak egész létet uraló újratermelési mechanizmusainak. Ám e léttévedésnek a mélyszerkezeti oka szinténugyanaz, nevezetesen, hogy a western modernizáció reprodukciós logikája egyszerûen externáliakéntkezel minden olyan, az öko-szociális létmezôkben zajló értéktermelési folyamatot, amely „szabad” jószág-ként áll rendelkezésére. Azt az egyszerû tényt, hogy csak azért „szabad”, vagyis magyarul ingyenes azüzemgazdasági haszonra koncentráló vállalkozónak, mert uralmi pozíciója lehetôvé teszi, hogy ezen javakújratermelési költségeit ne fizesse meg az ezeket elôállító „üzemeknek”, azért nem tudja (akarja, meristb.) felfogni a nyugati vállalkozó, mert ha nem így tenne, akkor gyorsan kiderülne, hogy az üzemgazda-sági szintû profit „negatív lenyomatai” mind ott vannak ezekben a rendszerekben a tôke által meg nemfizetett teljesítményként. Ez a felismerés pedig, logikusan alapjaiban rendítené meg a western modernitásés globalitás egész létszervezôdési módját. Persze Kelet-Németország (és rajta keresztül egészNémetország, sôt egész Európa) válsága addig feldolgozhatatlan, értelmezhetetlen, következésképp meg-oldhatatlan marad, amíg ennek feldolgozása nem kezdôdik el. A „köztes” és kelet-európai rendszerváltá-sok jó alkalmat kínáltak volna Európa számára a létmódváltás kikerülhetetlenségének deklarálására, de azeurópai elitek, mint a huszadik század során mindig, gyengének, gyávának és önzônek bizonyultak, s ígyegyszersmind képtelennek is a váltás megindítására.

Ráadásul a keletnémet kudarc olyan elképesztôen magas transzferek mellett alakult ki, amelyrôl egyvalamit bizonyosan lehetett tudni, nevezetesen azt, hogy a térség rendszerváltó országai, még ha valamicsoda folytán hasonló történelmi elbírálás alá esnének is, mint az elôzô évtized folyamán Görögország,Portugália és Spanyolország, összehasonlíthatatlanul kisebb támogatást remélhetnek, mint azok a kelet-németek, akik ezt ma frusztráltan megcsalattatásuk történeteként élik át. Ám az imént elemzett PHARE-program tényleges tartalmai elôre jelezték azokat a csalódásokat, amelyeket a térség lakóinak a következôévtized folyamán át kellett élniük.


Nagyon leegyszerûsített modellként talán úgy lehetne Nyugat-Európa szempontjából a ún. rendszer-váltást leírni, hogy a nyugati uralmi csoportok azt szerették volna, ha az átalakulás rövid ideig tart, sajátforrásokra épül és demokratikus. A Nyugat számára tehát az lett volna az optimális menetrend, ha„olcsón, gyorsan és biztonságosan” megy végbe az a történelmi folyamat, amelynek eredményeként a tér-ség öko-szociális értékmezôi újra szabadon hozzáférhetôvé válnak a western tôkestruktúrák számára.Csakhogy, mint az 15 év távlatából kiderülni látszik, a három feltétel együtt semmiképpen semteljesíthetô. Ha ugyanis gyors és saját forrásokra épül, akkor a súlyos társadalmi feszültségek miatt elke-rülhetetlenül „nem-demokratikussá” válik. Ha rövid ideig tartó és demokratikus, akkor ez csak igenjelentôs külsô transzferekkel képzelhetô el, vagyis megdôl a saját erôre épülés feltétele. Ha pedig sajáterôre épül és demokratikus is marad, akkor egészen biztosan igen hosszan elhúzódik, ami önmagában isalááshatja a másik két feltétel érvényesülését.

A térség rendszereinek napjainkban kirajzolódó és súlyosbodó válságai egyre inkább azt jelzik, hogyez az egyszerû modell viszonylag pontosan tükrözte az egész térségbeli rendszerváltási folyamat alapvetôontoszociális kihívásait, és minden látszat ellenére nincs igazán megoldás erre a kihívásra. A térség társa-dalmainak meghatározó hányada éppen ezért a változások vesztesének érzi magát, és felmondani készülazt a hallgatólagos alkut, amely arra épült, hogy az új rendszer önjelölt elitjei, alapvetôen az európai integ-ráció jelentôs transzferjei segítségével, viszonylag rövid idô alatt a szabadság és a jólét feltételeit terem-tik meg a régió lakói számára. Tizenöt év elteltével azonban azt kell tapasztalniuk, hogy sem szabadság,sem jólét nem létezik számukra, sôt a bornírt biztonság a hetvenes évek közepén egyszer már elért szint-jének fenntartására sem képesek uralmi csoportjaik. A rendszerváltás rendszerei tehát régiószerte legiti-mációs vákuumba kerültek.

Mindez nem csekély mértékben éppen az eddig vázolt folyamatoknak is köszönhetô. Annak tudniil-lik, hogy az európai integráció elitjei legfeljebb közvetlenül kiaknázható zsákmányként tekintettek a tér-ségre, és nem látták meg azt a lehetséges jövôutat, amit az „ápolás-gondozás, fenntartás” stratégiája ígér-hetett volna. Ezt a sajátos halogató attitûdöt ismerte fel Suchocka, lengyel miniszterelnök asszony, akimár 1993-ban megfogalmazta azt a – késôbb tíz éven át szállóigeként terjedô – „bon mot”, miszerint„Milyen érdekes, hogy az európai uniós csatlakozás mindig pontosan ötévnyi távolságra van tôlünk, kelet-és közép-európai országoktól.” És valóban, már 1989-ben, a PHARE-program ünnepélyes elindítása ide-jén elhangzott az elsô nem hivatalos prognózis arról, hogy a térség országainak legfejlettebbjei – az ún.reformországok – akár öt éven belül az integráció tagjaivá válhatnak. Aztán csak teltek múltak az évek,és amikor Suchocka szavai 1993-ban elhangzottak, már valóban a többedik ígéret tolta, hogy, hogy nem,megint csak kb. valóban ötévnyi távolságra a csatlakozást. A miniszterelnök asszony talán nem is sejtettemég akkor, hogy milyen látnoknak bizonyul majd, hiszen „az éppen ötévnyi távolság” szindróma még ez-után is hat-hét éven át folytatódott, lényegében egészen a 2000. évi nizzai döntésig, ahonnan már való-ban „csak” négy év volt hátra a hôn áhított csatlakozásig.

22.. EEuurróóppaa hhoosssszzúú ttáávvúú llééttssttrraattééggiiáájjáánnaakk ttáávvllaattaaii,, aavvaaggyy:: hhooll hhúúzzóóddnnaakk EEuurróóppaa hhaattáárraaii??

Az elsô fejezetben részletesen kifejtettük azokat a globális hatalmi megfontolásokra épülô stratégiákat,amelyek a mediterrán országok két menetben lezajló csatlakozását lehetôvé tették a 80-as évek során.Láttuk, hogy az európai integráció uralmi elitjei akkoriban sokkal inkább rendelkeztek mind a pontos hely-zetfelismerés, mind a késôbbi szocietális hozadékok érdekében való világhatalmi befektetések érdekébenhozandó áldozatok elôteremtésének képességével. Ebbéli képességeik és készségeik azonban jelentôsenmegfogyatkoztak a 90-es évek során. Pedig a feladat alapvetôen itt is hasonló lett volna. Fel kellett volnaismerni, hogy az amerikai és a hanyatló, szétesôben lévô, de még bizonytalan körvonalú, ám létezô fenye-getéseket hordozó szovjet birodalom, illetve utódkonstrukciója által kifeszített globális térben milyen esé-lyek nyílnak az önálló globális aktorként, saját létmodellel fellépni kívánó Európa számára. És fôként, hogymilyen stratégia alapján, és hogyan kell a további bôvítési fordulókat megkonstruálni. Az adekvát narratívahiánya azonban a probléma egyik alapvetô kérdésének lényegében még a megfogalmazását is lehetetlen-né tette. Ez a kérdés pedig nem más, mint az, hogy valójában hol és hogyan vonhatók meg az európaiintegráció bôvítésének „végsô” határai. Vagyis, hogy hol húzódnak Európa határai a XXI. század globálishatalmi terének konfliktusmezôiben? A kérdés talán megér annyit, hogy érdekében egy rövid kitérôttegyünk.

Európa elsô globális birodalmi megjelenési formáját a Római Impérium alakította ki. Ennek egyik


sajátossága éppen az volt, hogy miközben a mai földrajzi értelemben vett Európa számos jelentôs régió-ja nem tartozott a birodalomhoz, része volt viszont két olyan térség is, amelyek ma Ázsia, illetve Afrikarészei. És mivel mindkét régió, Észak-Afrika és Törökország kisázsiai része ma is különleges kapcsolat-ban van az európai integrációval, ôk, és az egykori Római Birodalom számára távoli külsô térkénttételezôdô Kelet-, Északkelet-Európa európai integrációval kapcsolatos hovatartozása értelemszerûenegyre érzékenyebb pontja az Európai Unió bôvítése makro-távlatainak.

Fontos mindehhez hozzátenni azt is, hogy már a jelenlegi bôvítési kör stratégiai tervezése során isszámos kényes regionális hatalmi probléma konfliktusrétegeit kellett (vagy legalábbis kellett volna) mér-legelnie az Európai Uniónak. Hiszen ha a balti államoktól Ciprusig tartó geo-politikai íven végigfutunk,számos történelmi beágyazottságú konfliktusteret találunk, amelyet az Európai Unió értelemszerûenörökölt meg a csatlakozással. A balti államok orosz kisebbségeinek problémája, összekapcsolódva azzala globális politikai értelemben tisztázatlan egyezségrendszerrel, amelyet a Nyugat a szovjet birodalomhelyére lépô új konstrukcióval kötött, változatlanul fenntartja a kezeletlen feszültségek bizonyos szintjéta térségben. Lengyelország, Litvánia, Fehéroroszország (amely önmagában is egy bizonytalan státusúképzôdmény), valamint Ukrajna között számos olyan etnikai, kulturális és ökológiai probléma feszül,amelyek szintén komplex stratégiai kezelést igényelnek. Hasonló mélységû kérdések bonyolult hálózatarajzolja ki azt a teret is, amely a Kárpát-medence, és benne Magyarország szomszédaihoz való kapcso-lódási rendszerének vitatott mozzanataiból épül fel. Külön problémagóc az egész volt-Jugoszlávia térsé-ge. Szlovénia az Európai Unió tagja lett, Horvátországgal, ha nehezen is, de elindultak a csatlakozási tár-gyalások, míg Szerbia-Montenegró esetében a kapcsolatok minôsége is definiálatlan. És végül, de nemutolsósorban a ciprusi kérdés önmagában is kellôképpen bonyolult komplexuma sajátosan interferál azuniós tagságra aspiráló Törökország státusának az európai integráció szempontjából való értelmezésé-vel. Ez a rövid címszószerû felsorolás is jelzi talán, hogy geo-stratégiailag volna mit feldolgozni már mais. Hát még ha visszatérünk az eredeti kérdésfeltevéshez, miszerint: hol és hogyan húzódhatnak Európa„végsô” határai?

Az észak-afrikai irányú bôvítés mint kérdéskomplexum ugyan nincs napirenden, de fôkéntFranciaország szempontjából az egész problémakör állandóan jelen van. Már csak azért is, mert aFranciaországban élô arab, illetve moszlim népesség döntô része ebbôl a térségbôl származik, és számukváltozatlanul rohamos gyorsasággal nô. A növekedés részben a változatlanul intenzív bevándorlásnak,részben pedig a már Franciaországban élôk rendkívül magas termékenységi arányszámainak köszönhetô.Kisebb részben ugyan, de érinti a kérdéskör Olaszországot is. A teljes jogú tagság egyelôre stratégiai szin-ten sem merül fel, de a különleges státus folyamatosan vált ki meg-megújuló vitákat az európai integrá-ció uralmi struktúráiban. A kérdés távlatilag inkább mint demográfiai probléma tételezôdik, hiszen az ittélôk termékenységi mutatói több mint kétszer olyan magasak, mint a dél-európai országok hasonló muta-tószámai. Márpedig a történelem, a Mediterráneum elmúlt kétezer éves története különösképpen, arrólmesél, hogy a hanyatló demográfiai potenciállal rendelkezô társadalmak helyét fokozatosan átveszik azoka populációk, ahol továbbra is dinamikus a természetes szaporodás. A következô néhány évtized sorántehát az óriási demográfiai potenciálkülönbség fog kikerülhetetlenül olyan feszültségeket gerjeszteni,amelyek megoldását talán valamiféle, a tagság irányába mutató konstrukcióval kell majd keresni az integ-ráció stratégáinak.

Csak egzotikumként említjük meg a térséggel kapcsolatban – és ez földrajzilag, etnológiailag és geo-politikailag is átvezet a másik, már sokkal akutabbnak tekinthetô témakörhöz, Törökországhoz – Izraelkérdését. Van ugyanis egy egészen különös státusa ennek az országnak, és ez az, hogy a világ egyetlenolyan országa, amelynek mind az Európai Unióval, mind az Amerikai Egyesült Államokkal szabadkereske-delmi szerzôdése áll fenn. Izrael az Európához kötôdô történelmi szocio-kulturális szálak, a két rivális nyu-gati „rész-univerzumhoz” fûzôdô, különleges minôségû kapcsolatok okán valójában akár kérhetné is a fel-vételét az Európai Unióba. Bár expressis verbis ez a kérdés sem merült fel ez ideig, ám a közel-keleti konf-liktus veszélyes mélyülése és eszkalálódása kiprovokálhat olyan történelmi helyzeteket, ahol e problémahihetetlenül rövid idôn belül közvetlenül merül fel. Az Európai Uniót láthatólag ambicionálja a lehetôség,hogy önálló szereplôként lépjen fel a közel-keleti kérdés rendezése ügyében, de ebben a kérdéskörbenegyelôre nem sikerült az amerikai birodalom abszolút monopolpozícióját megtörni.

Az óramutató járásával ellentétesen haladva a földrajzi térben, a következô döntô fontosságú állo-más Törökország. Az az ország, amely a szó közvetlen földrajzi értelmében is híd Európa és Ázsia között,és amely civilizatórikusan is egy évszázada próbál közvetítô lenni két olyan hatalmas kulturális univerzum


között, amelyek történelmük jelentôs részében konfliktusban álltak egymással. Nehéz pontos választ adniarra a kérdésre, hogy mennyiben tekinthetô egységes szocietális rendszernek az a „valami”, amelyet töröktársadalomnak látunk. Kétségtelen, hogy hosszú idô óta létezik egy olyan rész-társadalom ebben az uni-verzumban, amely az ontoszociális mélyrétegekig westernizálódott, és természetesen érzi magát európa-inak. Közben azonban az is nyilvánvaló, hogy az ország keleti kétharmada mindenféle értelemben az isz-lám szocio-kulturális identitásának erôsítésében, és a Nyugattal mint létszervezôdési móddal szembeni,estenként kategorikus és militáns fellépésben látja önmaga és hazája távlati perspektíváit. A török elitekeddig viszonylag sikeresen voltak képesek egyensúlyban tartani ezeket az egyelôre veszélyesen széttartószocietális tendenciákat, ám a jövô nagy kérdése, hogy vajon mennyire épül (mennyire épülhet?!) biztosalapokra ez a stratégia. Teljesen érthetô, hogy számukra nagy megkönnyebbülést jelent minden, ami azEurópai Unióban betöltött teljes jogú tagság felé vezet, de az is nyilvánvaló, hogy az Unió uralmi struktú-ráit viszont permanens távlati fenyegetésként, kihívásként éri mindez. Ráadásul Törökország mintha csakélô laboratóriuma lenne annak a demográfiai igazságnak, miszerint „A legjobb fogamzásgátló maga a kapi-talizmus.” Az igazi tektonikus meghasítottság ugyanis a török szocietális rész-univerzum sikeresenwesternizálódó, illetve az iszlám tradíciók megerôsítése felé tájékozódó része között éppen demográfiaitéren mutatkozik meg. És mivel a termékenységi mutatók terén rohamosan nô a különbség a két entitásközött, így aligha lehet kétséges, hogy a következô két évtizedben drámai létszámkülönbség alakulhat kiközöttük a tradicionális talapzat javára. És ez, túl azon, hogy közben Törökország népessége nagy való-színûséggel eléri a százmillió fôt, éppen annak a rész-társadalomnak az arányát növeli majd meg radiká-lisan, amely materiális és szocio-kulturális értelemben is történelmének messze a legnagyobb erejû kihí-vása elé állíthatja azt az Európai Uniót, amely most éppen arra a kikerülhetetlen, de jelenleg ôszintén éskonstruktívan megválaszolhatatlan kérdésre igyekszik mégiscsak valamilyen választ találni, hogy lehet-e,és ha igen, mikor, Törökország az integráció teljes jogú tagja.

Törökország azonban nem csupán „saját jogán” okoz súlyos dilemmát az Európai Unió uralmi elitje-inek. Az ország ugyanis ma a globális hatalmi tér egyik legérzékenyebb zónájának kellôs közepén fekszik.Éppen abban az övezetben, ahonnan a globális hatalmi vetélkedés valamennyi fontos szereplôje ellenôrzésalatt tartható. Európa, Oroszország, a Közel-Kelet, India és Kína nagyjából egyformán „belôhetô” azonglobális aktor számára, amely a legközvetlenebbül birtokolja azt a geo-stratégiai „magaslatot”, amelyetTörökország jelent. És ez egyértelmûen az amerikai birodalom, hiszen a földközi-tengeri amerikai VI.Flotta tengeri, és a US Air Force legjelentôsebb szárazföldi támaszpontjai Törökország területén találha-tók. Teljesen természetes törekvés tehát a birodalom részérôl, hogy tartósan a legnagyobb biztonságbanakarja tudni ezt a stratégiai szövetségesét, és ennek legcélszerûbb módja aligha lehet más, mint az euró-pai uniós tagság. A Nyugat két rész-univerzumának egyik legjelentôsebb súrlódási felülete így aztán nagyvalószínûséggel éppen a török tagság kérdése lesz, pontosabban már az. Nem lehet kétségünk tehátafelôl, hogy az Európa határait feszegetô alapkérdésünk legkényesebb elemét éppen ez adja.

A következô kérdéskör a Balkán. Lassan két évszázada ez Európa szocio-kulturális mélyszerkezetéttekintve legérzékenyebb térsége. A tradicionalitás ontoszociális struktúrái talán sehol sem maradtak megolyan érintetlen, vagy legalábbis a modernitás által kevésbé érintett formában, mint éppen itt. A Nyugat,nárcisztikus elbizakodottságában, ezt többnyire csak mint szegénység, elmaradottság, egyszóval a „primi-tív” létmód szinonimájaként értelmezte az elmúlt két évszázad folyamán. Az inadekvát narratívája lehe-tetlenné tette, hogy megértse: attól, hogy a materializált, marketizált és monetizált számba vehetôségtereiben valóban szegény, sôt nyomorúságos állapotú e térség, attól még a létezés más dimenzióiban,azokban az öko-szociális mezôkben, ahol az emberi közösségeket összetartó és mozgató mentális, morá-lis és spirituális erôk uralkodnak, akár sokkal gazdagabb is lehet, mint a Nyugat. (Ezért válhatott EmírKusturica pillanatok alatt a Nyugat által is ünnepelt sztárrendezôvé, mert a nyugati intellektuális közön-ség filmjei, például a Cigányok ideje segítségével kezdte, kezdi megsejteni, hogy talán valami másról,többrôl is szól a létezés története, mint a Nyugat „hedonista boldogtalanságának” steril és unalmassemmitmondásáról.) De akár olyan könnyen áttekinthetô összefüggés is elgondolkodtató lehet, hogymiközben az amerikai GDP egy fôre jutó szintje kb. hússzor akkora, mint Albánia megfelelô mutatója, aszületéskor várható élettartam mégis Albániában magasabb több mint egy évvel!

És ha már az enigmatikus mozzanatoknál tartunk, az is érdemel némi figyelmet, hogy mit testesít-hetett meg az a Milosevic-rezsim, amellyel szemben az amerikai birodalom legádázabb globális ellenfelé-vel, a militáns iszlámmal is intim liasonra lépett Boszniában és Koszovóban is. Nyílt titok ugyanis, hogymindkét helyszínen zajló öldöklô háborúkban több ezres mudzsahedin radikális harcolt a moszlim bosnyá-


kok és koszovói albánok, és így közvetett módon az amerikaiak oldalán. Európa számára tehát kicsitárnyaltabb narratívára volna szükség annak a megértéséhez, hogy mi lehet annak a komplexumnak a hát-terében, amely ellen egy ilyen, az abszurditás tereibe utalható bizarr „nagykoalíció” létrejöhetett.

Jugoszlávia, mint torz, történelmietlen konstrukció, eleve képtelen képzôdmény volt. Tartós fenn-maradását cinikus kiagyalói sem remélhették komolyan. Az a kb. hétszáz kilométernyi, északnyugatróldélkeletre tartó térbeli távolság, amelyet Jugoszlávia jelentett, valójában sokkal inkább volt idôutazás,mint térbeli elmozdulás, hiszen a Német-Római Birodalom óta a Nyugat legbelsô tereihez szervesenilleszkedô, ma Szlovéniának nevezett térségtôl az észak-görög hegyekig nyúló Macedóniáig egy olyancivilizatórikus ív húzódott, amelyben szocio-kulturálisan eleve összeilleszthetetlen elemek voltak jelen.Azok az óriási létstratégiai eltérések, amelyek elválasztották ezeket a régiókat, csak egy nagyon türelmesés lassú szerves fejlôdési keretet jelentô konstrukcióban lettek volna kezelhetôk. Ilyen keret azonban sohasem volt, és egyelôre ma sincs. Az Európai Unió inkább meglehetôsen felszínes, üres és többnyire hitelte-len fenyegetésekkel, mint egy sajátos fegyelmezô-hatalom, „rendészeti” kérdésként próbálja kezelni a tér-ség történelmileg összetorlódó válsághullámait, kevés sikerrel. Ezért elôállhat az a furcsa és groteszk hely-zet, hogy a Horvátországhoz képest a nyugatias létmód alapvetô keretei kialakítása terén összehasonlít-hatatlanul elmaradottabb Románia és Bulgária elôbb válik az Európai Unió tagjává. Mindez visszamenôlegés persze elôre is hitelteleníti azokat az elveket és kritériumokat, amelyek éppen az igen szigorúnak téte-lezett normatív erejüknél fogva az európai integráció szupranacionális legitimációjának alapvetô pilléreitjelentették. (Legalábbis eddig!)

Románia és Bulgária esetében az fog kikerülhetetlenül komoly feszültségeket okozni, hogy jellegze-tesen „harmadik világbeli” országokról van szó, legalábbis a társadalmi makro-szerkezetüket illetôen. Eza tény, akárcsak Törökország esetében, azért vet fel egyelôre megválaszolhatatlanul bonyolult, és roppanterejû konfliktusokat hordozó kérdéseket, mert, mint azt a bevezetô fejezetben is jeleztük, az EurópaiUniónak, sok minden más mellett, arra sincsen koherens narratívája, hogy a bôvítésekkel bekerülô újfaj-ta egyenlôtlenségi rendszereket hogyan kellene kezelni. Ha ugyanis Románia és Bulgária legszegényebbvidékei automatikusan az integrációs szintû egyenlôtlenségi rendszer részeivé válnak, tehát – az EurópaiUnió legitimitásának tradicionális bázisához ragaszkodva – a transzferek arányát és áramlásuk irányátezek a nyilván messze a legelmaradottabb régiók fogják meghatározni, akkor ez minden eddiginél inten-zívebb konfliktustérré változtatja át az így is éppen felrobbanni készülô strukturális és kohéziós rendsze-reket. Ráadásul a legutóbb belépô nyolc közép-európai ország, éppen a két új balkáni vetélytárs belépésenyomán, azonnal a jószerivel még „be sem lakott” támogatási rendszer kárvallottjaivá válna. Arról nem isbeszélve, hogy éppen a nem-nyugatias társadalomszervezôdési modell következtében, a romániai és bul-gáriai nyomort hiába is próbálná az Európai Unió a saját felzárkóztatási stratégiájával kezelni. A legtöbb-ször ugyanis a pre-modern vagy kifejezetten archaikus körülmények között élô roncs-társadalmakat a glo-balitás-kori posztmodern társadalmak uralmi elitjeinek szocio-technikai eljárásaival segíteni ugyan nemlehet, viszont lehet újabb frusztrációkat kiváltani a nyilvánvaló kudarc láttán okkal felháborodó relatív kár-vallottakból, akik éppen ezen eleve kudarcra ítélt kísérlet miatt estek el az addigi támogatások jelentôsrészétôl.

Akárcsak Törökország esetében, itt sem tekinthetünk el attól a rejtett küzdelemtôl, amelyet azEurópai Unió és az amerikai globális birodalom folytat. Ez utóbbi ebben az esetben is egyfajta„kifizetôhelyként” kívánja használni az európai integrációt azokért a globális geo-stratégiai „szolgálato-kért”, amelyeket a két balkáni ország újdonsült NATO-tagként a közel-keleti, azon belül is az iraki perma-nens háború logisztikai elemeként nyújt. Kérdés viszont, hogy az Európai Uniónak stratégiailag nemjelent-e újabb deficitet két olyan ország felvétele, amelyekrôl egészen bizonyosan elôrelátható, hogy sok-kal inkább lesznek az amerikai birodalom megbízható szövetségesei, mintsem az öko-szociális piacgazda-ság kontinentális európai uralmi struktúrák támogatói. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert aziraki háborút megelôzô „nyolcak levele” már az elôzô bôvítési körben is hasonló következményekkel járt.

És végül a sok szempontból legkényesebb utolsó geo-stratégiai fejezetet, Európa keleti határainakkérdését kell röviden áttekintenünk. Amikor a 60-as évek közepén De Gaulle tábornok-elnök Moszkvábantett látogatása során az Atlanti-óceántól az Urálig húzódó Európa jövôvíziójának jelentôségérôl beszélt, ezegyszerre volt nagy horderejû, de taktikai jellegû globális hatalmi üzenet, egyben Európa követendô lét-stratégiájának hosszú távra szóló feladatokat adó kijelölése is. Ennek az egész világ jövôjét befolyásolniképes kérdésnek a mai újragondolásához elôször is ketté kell választani a kérdéskomplexumot. Az egyik,talán a lényegibb kérdés: értelmezhetô-e egyáltalán az, hogy maga a „birodalom” is az európai integráció


teljes jogú tagja legyen. A másik, technikailag már kezelhetôbbnek tûnô kérdés, hogy a róla leváló, vagylegalábbis leválóban lévô „közel külföld”, tehát a birodalom belsô tereibôl önálló állam-nemzetként kisza-kadó terek, mint amilyen Belorusszia, Ukrajna és Moldávia, esetleg ehhez kapcsolódó, részben önálló kér-déskörként a Kaukázus egyes országai válhatnak-e távlatilag az Európai Unió tagjaivá.

Az orosz birodalomnak mint entitásnak a bármilyen jellegû csatlakozása valószínûleg nemértelmezhetô. (Logikailag, bár a feltételezés abszurd, inkább a fordított irányú folyamat volnaértelmezhetô, miszerint „az Európai Unió csatlakozik” a birodalomhoz.) A kérdés az elôttünk álló évszá-zad során feltehetôleg nem is ebben az értelmezési tartományban vetôdik majd fel, hanem egy másik, nemkevésbé izgalmas metszetben. Mégpedig úgy, hogy a „láthatatlan” (mert rejtett ontoszociális terekbenvezetett!) új világháborúk bonyolult frontvonalai és koalíciókötési kísérletei során alakulhat-e ki olyan stra-tégiai szövetségrendszer az Európai Unió és az orosz birodalom között, amely a globális hatalmi folyama-tok döntô fontosságú elemeként értelmezhetô? Ha egy ilyen forgatókönyv lehetôségéhez hozzátesszükazt a víziót, hogy Kína, India, sôt valamilyen értelemben egy nagy iszlám komplexum is önálló globálisaktorként léphet fel, akkor már nem tekinthetjük csak érdektelen és bizarr gondolatkísérletnek a fentie-ket. Annál is inkább nem, mert érzékelhetô feszültségeket és globalo-hatalmi interferenciákat keltett azelmúlt néhány év során minden olyan látványos gesztus, amely a kontinentális Európa meghatározó ere-jének számító német-francia tengelyt közelebb vitte Oroszországhoz. A kérdés abban az értelemben isindokolt, hogy az a rendkívül súlyos és egyelôre folyamatosan mélyülô öko-szociális válság, amelyOroszországot sújtja, meglehetôsen sötét jövôképet fest a birodalom elé. Az a tény például, hogy mostmár tartósan több mint kétszer annyian halnak meg, mint ahányan születnek, és hogy ezt csak fokozza anövekvô vándorlási veszteség, olyan demográfiai katasztrófát valószínûsít, amely önmagában is képeslehet nehezen kezelhetô politikai helyzetek kiprovokálására. Egy ilyen szituáció fokozhatja az Európa ésAmerika ellentétes globális hatalmi érdekeibôl adódó feszültségeket, de ellentétes hatású is lehet abban azestben, ha éppen a vészhelyzet vált ki az együttmûködés irányába mutató reakciókat. Akárhogyan is ala-kul majd, az Európai Unió számára döntô fontosságú stratégiai kérdés a probléma mélyszerkezeténekpontos megértése, és a többváltozatú globális hatalmi jövô-forgatókönyvek folyamatos karbantartásaOroszországgal kapcsolatban.

A kérdéskör másik ágát a szovjet birodalomból kiszakadó országokhoz való stratégiai viszony meg-fogalmazása, illetve az estleges tagságukra vonatkozó kérdések értelmezése jelenti. Ezeknek a társadal-maknak az általános ontoszociális státusa legalább olyan rossz, egyes elemeiben még rosszabb, mintOroszországé, és stratégiai kezelésüket döntô módon ez határozza meg. A másik alapvetô determinációtaz a tény adja, hogy az uralkodó eliteknek egy igen feszült erôtérben kellett, és kell ma is hatalmi straté-giáikat felépíteniük. Ennek a végletesen polarizált térnek az egyik meghatározó pólusa maga az oroszbirodalom. Az elitek egyik, egyelôre többnyire legerôsebb csoportját tehát azok képezik, akik legitimitá-sukat, pontosabban annak látszatát, arra a bázisra építik, hogy a térség népei számára változatlanul gya-nakvással kezelt Nyugattal szemben ôk képviselik a „nemzeti” alternatívát. Az elmúlt egy-két év hirtelentámadt „forradalmai” azonban, jelentôs tömegnyomással olyan elitcsoportokat juttattak uralmi pozícióba,akik viszont éppen a Nyugathoz való közeledés, és persze az ehhez kapcsolt gyors jóléti fordulat esélyétígérô változások legitimációs erejére építik „forradalmi” mozgalmaik éthoszát. Szinte kizárólag olyan rep-rezentánsokról van természetesen szó, akik személy szerint is a nómenklatúrában kezdték karrierjüket,és többnyire a legutóbbi idôkig aktív részesei voltak az oroszbarát elitek uralomgyakorlásának. Vagyislényegében ugyanannak az „establishmentnek” két rivális csoportja folytat küzdelmet egymással. Ráadásula „forradalmak” jellegzetes hollywoodias díszleteinek teatralitása önmagában is jelzi, hogy a jól felépítettforgatókönyvek mögött az amerikai globalitás konstruktôreinek törekvéseit ismerhetjük fel. Ezzel kap-csolatban egyébként nem is nagyon tesszük ki magunkat az összeesküvés-elmélet vádjának, hiszen magaa birodalom is elismeri az elôkészítésben játszott aktív és alkalmanként egészen közvetlen szerepét, ésszámos tekintélyes nyugati orgánum, mint például az angol Guardian ennek részleteirôl is beszámolt már.Vagyis az alapkérdés megint csak ugyanaz. Nevezetesen, hogy ha a térség országaiban alapvetô globálishatalmi átrendezôdés megy végbe, amely az egyébként is folyamatosan gyengülô orosz globális aktorvisszaszorulásának látványos felgyorsulásával jár, akkor a Nyugat két rész-univerzuma közül melyik nyo-mul be az így létrejövô globalo-politikai vákuumba. A belgrádi forgatókönyvet ismétlô grúz „rózsás for-radalom”, majd legutóbb az ukrajnai „narancsos forradalom” azt a feltételezést támasztja alá, hogy a vál-tozások egyértelmûen a közvetlen amerikai birodalmi befolyás igen intenzív növekedését segítik elô. AzEurópai Unió ugyan utólag, megkésve, és inkoherens, ellentmondásos, hevenyészett stratégiájával inkább


csak asszisztál ezekhez a változásokhoz, és megpróbálja a saját javára fordítani. Ez azonban csak nagyonkorlátozottan látszik sikerülni. A tudat-iparilag már jól megdolgozott közvélemények ugyanis a változá-sok fô értelmét az amerikai típusú konzumkultúra gyors térhódításában, a szintén amerikai birodalmibefolyást erôsítô NATO-tagságban látják, és az európai uniós tagság inkább csak az elitek által hangozta-tott udvariassági formulaként merül fel. Tegyük gyorsan hozzá: maga az Európai Unió is tökéletesen fel-készületlen nemcsak ezen országok befogadására, de egyáltalán még arra is, hogy a téma a diskurzus-térrészévé váljon.

Ezzel a kis geopolitikai, geostratégiai körképpel azt próbáltuk röviden jelezni, hogy az európai eli-tek az elmúlt két évtized globális hatalmi átrendezôdése (vagyis a „világrendszerváltás”) során elmulasz-tották azt a történelmi esélyt, hogy Európa önálló létszervezôdési módját koherens stratégiává formál-ják, és az amerikai riválissal folytatott versenyben a kínálkozó elônyös pozíciót kihasználják. Mindez amost kibontakozó válság egyik okozója, és megoldásának fontos gátjává válhat. Fejezetünk zárórészébenezt tekintjük át.

33.. AAzz EEuurróóppaaii UUnniióó vváállssáággáánnaakk ookkaaii ééss lleehheettssééggeess kköövveettkkeezzmméénnyyeeii

Az Európai Alkotmányos Szerzôdés dokumentumainak elôbb a francia, majd a holland népszavazáson valóelutasítása olyan válsághullámokat indított el, amelynek következményei beláthatatlanok. A kialakult hely-zet minél pontosabb megértése minden normalizálódás irányába teendô lépés alapfeltétele, ezért a továb-biakban, kapcsolódva az eddig kifejtettekhez, a kibontakozó válság okait és lehetséges következményeitpróbáljuk összefoglalni.

A kiinduló hipotézisünk úgy fogalmazható meg, hogy az európai integrációt a múltban is és most isaz sodorta/sodorja nehéz helyzetekbe, hogy elitjeinek vagy ki sem alakul az adekvát narratívája, vagy, halétre is jön, az uralmi elitek „belsô pártjának” intim diskurzusa marad.

Mivel a most kibontakozni látszó válság közvetlen kiváltó oka az Alkotmány népszavazáson valóvisszautasítása, így logikusnak látszik a közvetlen történéstechnikai felszín felôl közelíteni a kérdéshez,hogy aztán próbáljunk eljutni a folyamatok mélyszerkezetében rejlô ellentmondások feltárásáig.

A népszavazás, mint a procedurális legitimációs technikák egyike, sajnos nem igazán alkalmas arra,hogy segítségével olyan bonyolult kérdésekre keressük a választ, mint amilyen az Európai UnióAlkotmányos Szerzôdésének elfogadhatósága. Ha ugyanis valamire csak igennel vagy nemmel lehet vála-szolni, az egy olyan durva felbontású képet ad a véleményekrôl, ami éppen a lényeget fedi el. A válaszo-lók többsége valószínûleg szíve szerint azt válaszolta volna, hogy „Igen, de...”, vagy azt, hogy „Nem,bár...” vagyis mindkét esetben egy hosszú felsorolás következett volna azokról a mozzanatokról éselemekrôl, amelyek a „nem” ellenére fontosak és elfogadhatók, illetve, amelyek az „igen” ellenére is elfo-gadhatatlanok. Ennek a részletes, „interjúszerû” válaszadásnak azonban nincs meg a technikai lehetôsége,mint ahogyan a nemzeti szintû parlamenti választásokon is csupán a különbözô pártokra lehet szavazni,de nincs lehetôség arra, hogy a választó az egész rendszerrôl, illetve berendezkedésrôl mondjon véle-ményt.

Ráadásul, és ez talán a nyugati típusú tömegdemokráciák egyik legsúlyosabb fogyatékossága, valakianélkül is teljes értékû szavazatot adhat le, hogy a kérdés tárgyát képezô Alkotmány szövegét elolvastavolna, sôt akár az is elôfordulhat, hogy valójában magáról a kérdéskörrôl sem rendelkezik semmilyeninformációval. Aligha járunk messze a valóságtól tehát, ha azt feltételezzük, hogy a francia és a hollandválasztók döntô többsége valóban nem olvasta a terjedelmes dokumentumot. Ez a tény önmagában mégnem volna nagy tragédia, csak akkor tudomásul kell vennünk, hogy a választók nagy része kizárólag azáltala hitelesnek látszó véleményvezérek közvetítésével jut hozzá az elemi információkhoz is, így a döntésmögött valójában az egyes értelmezô, tematizációs és véleményhatalmak rejtett háborúja húzódik meg.Ebben a kontextusban, bármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni, a választók jelentôs része csupán nél-külözhetetlen, de a lényeg szempontjából jelentéktelen „biológiai kelléke” a rejtett nem-legitim hatalmakuralmi javakért és intézményekért folyó permanens „hideg polgárháborújának”. És mivel ez a westernmodernitás alkotmányos berendezkedésének csúcsteljesítménye, így jobb híján ezt szoktuk demokráciá-nak hívni, amelyrôl persze Churchill óta tudjuk, hogy a legrosszabb rendszer, leszámítva az összes többit.

A fentiek alapján azt már csak egy sajátos mellékterméknek tekinthetjük, hogy a választók ilyenkorérzelmi-indulati alapon az életüket közvetlenül sokkal inkább érintô belpolitikai konfliktustér legfôbbfeszültségeire is kikerülhetetlenül rezonálnak, ezért az igen vagy a nem jelentôs mértékben egy olyan


kiszámíthatatlan kaotikussággal örvénylô interferencia-rendszer „fekete dobozában” formálódik, amely-nek még az értelmezése is reménytelenül bonyolult feladat. Ahogy mondani szokás, mindez nem ment-ség, csak magyarázat, de elöljáróban mindenképpen megemlítendô.

Mivel a kudarc történetének két fôszereplôje van, így a választópolgár után lássuk a másikat, vagyismagát az Alkotmányos Szerzôdést. Természetesen e rövid elemzés nem térhet ki a problémakör mindenrétegére, most csupán azokra a mozzanatokra próbálunk összpontosítani, amelyek nézetünk szerint azEurópai Unió egész létének legkényesebb elemeit jelentik.

A több évi munkával és hatalmas szervezeti-intézményi erôforrástömeg felhasználásával elkészítettdokumentum legalapvetôbb célja, hogy az európai integráció számára alkotmányos formába öntse azelôttünk álló évtizedben követendô stratégiai kereteket. Érdekes jellegzetessége az Európai Unió rejtettbelsô diskurzusterének, hogy amíg az Alkotmány sikerének az esélye fennállt, nem nagyon hangzott el alényeg. Amint azonban a francia elutasítás drámai helyzetet provokálván egyes fontos aktorok „kiestek”szerepükbôl, egyszer csak mégis elôbukkant a lényeg. Kicsit eltérô szóhasználattal, de Tony Blair ésManuel Barroso is ugyanarról kezdtek el beszélni. Azt mondták ugyanis, hogy az Alkotmány valójában aglobalizáció kihívásairól és Európának a szociális modellek szintjén e kihívásokra adott válaszáról szól.Fogadjuk el, hogy e két meghatározó személyiség autentikusan foglalta össze a kérdéskör lényegét, éspróbáljuk értelmezni az Alkotmányt, az ezt elutasító európai polgárt és magát Európát, mint globálishatalmi fôszereplôt, a humán-reprodukciós talapzatát érô globális kihívások erôterében.

Az elôzô fejezetekben már többször is érintettük azt az Európa, de talán az egész világ számára döntôfontosságú kérdést, hogy ha a western modernizáció planetárissá táguló hatalomszerkezete, amely önmagátglobalizációnak nevezi, válságban van, akkor az amerikai és az európai globalizációs létmodellek közötti harcvalójában e válságból való kiút megtalálásának a kísérlete. Azt is részletesen leírtuk, hogy miért gondoljukúgy, hogy az európai modell öko-szocio-kulturálisan sokkal érzékenyebb, és a folytatható-fenntartható„létharmonikus” fejlôdés biztatóbb útját jelenti, mint a Washingtoni Konszenzus amerikai útja, amely a „libe-ralizálj, privatizálj, deregulálj” parancsokkal véli megkonstruálhatónak azt a szép, új világot, ahol megvalósulMilton Friedman professzor már idézett szlogenje, miszerint „The business of the business is the business”.

Nos, az Alkotmány valójában az európai elitek „opportunus” kísérlete (volt?!) arra, hogy valahogyanmegpróbálják összeegyeztetni a két létmodellt. Igazából már az ún. lisszaboni folyamat nevû, 2000-benelindult kezdeményezés is ezt szolgálta, ám egyre nyilvánvalóbb kudarca ösztönözte az eliteket arra, hogya liberálisabb amerikai modell felé való elmozdulást olyan alkotmányos szerzôdés alapjává tegyék, amely-nek segítségével a humán-reprodukciós rendszereik európai minôségét védelmezni kívánó tagországok aközösségi jog erejénél fogva kényszeríthetôk a fordulat véghezvitelére. Kétségtelen, hogy mindez egyviszonylag humánus procedúra közepette menne végbe, de a folyamat végcélja mégiscsak a hagyományoseurópai modell létminôségének az indivíduumra és a versenyre épülô liberálisabb modell felé fordítása.Igazi történelmi dráma, sôt inkább egyfajta görög sorstragédia, hogy az európai elitek nem képesek efolyamat felmérhetetlen veszélyét tudatosítani. (A görög tragédiák egyik több ezer éves üzenete éppen az,hogy akit az istenek el akarnak veszejteni, azt megfosztják a (tisztán)látásától.) Aki ezt nem látja, az sem-mit nem ért Európa egész elmúlt hatvanéves fejlôdésének lényegébôl. E lényeg ugyanis nem volt más, mintannak a bölcs felismerése, hogy a nyers-kapitalizmus maga a folytathatatlanság, és annak a tudomásulvétele, hogy óvatos „létátépítéssel” olyan korrekciók hajthatók végre, amelyek segítségével Európa egyreszélesebb tereiben felépíthetô az „öko-szociális” piacgazdaság létmodellje. Minden külsô és belsô nehéz-ség ellenére, a kísérlet egészen a 80-as évek végéig világtörténelmi jelentôségû siker volt.

A drámai kihívást, amelyre Európa azóta egyre csekélyebb sikerrel keresi a választ, egy komplexdemográfiai probléma jelenti, méghozzá kettôs értelemben is. Az egyik magának Európának a népesedé-si helyzete és különösen jövôbeli perspektívái, a másik Ázsia, és azon belül különösképpen a kínai univer-zum humán-reprodukciós modelljének demográfiai metszete. Barroso és Blair tehát a lényegrôl beszél,amikor azt állítja, hogy a gobalizáció és a szociális modell az Európai Unió elôtt álló súlyos kihívások köz-ponti eleme, és hogy valójában errôl szól maga az Alkotmányos Szerzôdés, illetve a körülötte kialakulókonfliktustér is.

Hogy pontosan megfogalmazható legyen a lényeg, vagyis, hogy hogyan kapcsolódott össze az elmúlt,most már közel húsz év során a globalitás és a humán-reprodukciós modellek kérdéskomplexuma, rövi-den újra érintenünk kell a globalizáció mélyszerkezeti problémáit. Ahogyan azt már többször megfogal-maztuk, értelmezésünk szerint az önmagát globalizációnak nevezô entitás valójában egy rendkívül komp-lex „létmódváltás” az emberiség történetében. A western modernitás létmódja azért kényszerül váltásra,


mert a XX. század utolsó harmadában már olyan intenzíven éli fel a világ öko-szociális értékmezôit, hogyez egyre súlyosabb világméretû lázadások, egy permanens „világ-polgárháború” veszélyét idézi fel. Mivelkonstruktív megoldása nincs, így egy destruktív új létmódot, a globalizációt fejleszti ki. Ennek lényege,hogy elsôsorban a planetáris értelmezô, tematizációs és véleményhatalom fegyelmezô erejével radikálisanmegváltoztatja az egyén és az egyének kisebb-nagyobb közösségeinek identitását. Az így megkonstruált„konzumidióta” például, engedelmes termelô és fogyasztó-erô-állattá válván, ha egyáltalán lázad, akkorezt éppen azok ellen teszi, akik megpróbálnák e pusztító létmód folytathatatlanságára felhívni a figyelmet.

Nyugat-Európa öko-szociális piacgazdaságra épülô létmodell-kísérlete a 80-as évekig többé-kevésbésikeresen ellenállt ennek a döntôen az amerikai globális birodalom „kísérleti laboratóriumaiban“ kifejlesztettkonstrukciónak. A végzetesnek látszó csapást nagyjából azóta méri önmagára. A jelek szerint ennek azönpusztító stratégiának három fontos elemét tudjuk beazonosítani. Az elsô a már említett demográfiai elem,a második az a szintén elemzett mozzanat, hogy a keleti bôvítést csak mint zsákmányszerzô hadmûveletetvolt képes felfogni, és végül a harmadik, hogy nem képes értelmezni és kezelni azt a gigantikus kihívást, ame-lyet a kínai univerzum globalizációs modelljének megjelenése, szédítôen gyors felívelése jelent.

Európa most már megállíthatatlannak és visszafordíthatatlannak látszó demográfiai hanyatlása akárönmagában is elégséges lehetne az összeomláshoz, kapcsolódván a többi jelzett elemmel azonban azönmegsemmisítô örvényeket hihetetlen intenzitással gyorsíthatja fel. Ahhoz, hogy egy emberi közösségdemográfiai értelemben egyensúlyban maradjon, arra van szükség, hogy egy nô a propagatív korszaká-ban átlagosan 2,2 gyermeknek adjon életet. Nyugat-Európában ennek a kritériumnak lassan húsz éve márcsak egyetlen ország, Írország felel meg, az országok többsége 1,1 és 1,3 közötti mutatóval rendelkezik.A népesség egyelôre azért nem fogy, mert közben örvendetesen emelkedett a várható élettartam, de mégegy-két évtized, és az ontoszociális aknamezô idôzített szerkezetei mûködésbe lépnek. „A kapitalizmus alegjobb fogamzásgátló” – mondja a híres amerikai demográfus, arra célozva, hogy a piaci logika megjele-nése a humán-reprodukció legbelsô tereiben a gyerekvállalást egyszerûen deficites tranzakcióként értel-mezi, és mint ilyet, elveti. Csakhogy ennek az lesz a végzetes következménye, hogy felborul a népességbelsô egyensúlya, vagyis egyre kevesebb aktív munkaerônek kell gondoskodnia egyre több inaktívról.Mindez néhány évtized alatt szétroncsolja a nemzedékek közötti elemi reprodukciós kötéseket, és a folya-mat, öngerjesztôvé válván, gyors, kikerülhetetlen hanyatláshoz vezet, annak minden következményévelegyütt. Európa most már évtizedek óta nem képes kikeveredni ebbôl a csapdából, és elitjeik, elkerülendôaz aknamezô egyszerre és látványosan zajló felrobbanását, már most elkezdenék a késôbbi gigantikusköltségek ráterhelését a jelenlegi „hedonista boldogtalanságban” élô generációkra. Azok viszont igen hatá-rozottan mondanak harsány nemet a legcsekélyebb változtatásokra is, így a potenciális deficit rohamosannövekedôben van. Hogy egészen pontosan fogalmazzunk, a többség azokra a „Painful, but unavoidablestructural reform”-okra mond nemet, amelyek eleve abból indulnának ki, hogy a profitráta folyamatosnövekedése a természeti törvények kényszerítô erejével bír, ezért minden „painful” terhet evidens módonkizárólag csak a munkaerô-tulajdonosoknak kell viselniük.

És, mintha ez nem lenne elég, megjelent a globális térben mindennek az ontoszociális ellentétpár-ja is, Ázsia, legfôképpen pedig a kínai univerzum képében. Ami Kínában és általában a két ôsi civilizáció,Kína és India által dominált térben zajlik, az valószínûleg a világtörténelem egyik legdrámaibb fejezete.Itt most nem részletezhetjük, hogy a felívelô Nyugat a XVII–XIX. század közötti idôszakban milyenelképzelhetetlen brutalitással roncsolta szét e két, az európai civilizációnál összehasonlíthatatlanulmélyebb és értékesebb kultúra védôburkát, hogy az így védtelenül maradó öko-szociális értéktereketkíméletlenül kifossza. Ami most történik, az egyfajta elkerülhetetlen visszacsapás. A két univerzum, amegpróbáltatások ellenére képes volt megôrizni létszervezôdési módjának talapzatát, és errôl elrugasz-kodva olyan nyugatias globalo-modernizációt hajt végre, amelynek következményei most a Nyugatotroncsolhatják szét. Egyre valószínûbb, hogy a térség társadalmai két évtizeden belül képessé válhatnakarra, hogy az egész világ iparcikkszükségletét, sôt szolgáltatásszükségletének is jelentôs részét magukállítsák elô, feleslegessé téve ezzel a Nyugat egész gazdasági potenciálját, és több száz millió munkavál-lalóját, hiszen az ázsiai globális birodalom a nyugati költségek (közte a bérek!) töredékéért lesz képesminderre.

Európa humán-reprodukciós modelljének növekvô belsô deficitje így kapcsolódik össze azzal a hihe-tetlen erejû nyomással, amelyet a kínai univerzum rendkívül sikeres modellje kifejt. Teljesen érthetô tehát,hogy az egyre riadtabb európai elitcsoportok gyors és hatékony választ próbálnak találni. A válasz kidol-gozása során azonban egyre veszélyesebb mértékben válik tájékozódási ponttá az amerikai globalizációs


modell. Csakhogy eszerint a modell szerint a strukturális reformok árát, mint említettük, kizárólag a leg-védtelenebb társadalmi rétegek fizetnék meg. Ha mindez következetesen megvalósulna, az roppant veszé-lyes eróziónak tenné ki azt a békés, egyezkedô, emberséges humán-reprodukciós modellt, amelyet Európaaz elmúlt fél évszázadban kifejlesztett. És aligha véletlen, hogy Németország jelenlegi állapotát egyre többelemzô hasonlítja össze a weimari idôk Németországával, jelezve, hogy talán nem kellene megvárni, éspláne nem kellene siettetni, hogy a folyamatok megint a 30-as években egyszer már megtapasztalt követ-kezményekkel járó irányba sodorják Németországot és vele együtt egész Európát. Az amerikai birodalomurai és európai támogatóik (Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt!) igen veszélyes pályára lépnek, ha való-ban úgy gondolják, hogy csak erre vezethet a kiút.

Az Európai Unió tehát válságban van, vagy legalábbis arrafelé tart. Ez a válság azonban azért vankialakulóban, mert az uralkodó elitek vonakodnak szembenézni a valós helyzettel, és létre sem hozták azta narratívát, amelynek segítségével egyáltalán elkezdôdhetne a válságból való kilábalás. Csak remélhetjük,hogy a látványos kudarc okozta sokkhatás a konstruktív tanulás irányába mozdítja ezeket a struktúrákat,és ennek nyomán Európa képes lesz megtalálni a kiutat egyelôre egyre mélyülô válságából.

Ez a dolgozat e folyamat megalapozásához kívánt szerény segítségül szolgálni.


EEddddiigg mmeeggjjeelleenntt aazz EEuurróóppaaii MMûûhheellyyttaannuullmmáánnyyookk ssoorroozzaattbbaann

01. Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió bel- és igazságügyi együttmûködéséhez ésa Schengeni Egyezmény

02. Török Ádám: Ipar- és versenypolitika az Európai Unióban és Magyarországon03. Bánfalvi István (szerk.): Az európai integráció szociális és egészségügyi kérdései04. Dr. Farkas György: EU-integrációnk vállalati szemmel05. Varga Gyula: Agrárgazdaság és agrárpolitika – Kérdôjelek és teendôk az EU-csatlakozás tükrében06. Dr. Kiss J. László–Dr. Németh László–Meiszter Dávid: Biztonságpolitika és csatlakozásunk az

Európai Unióhoz07. Majoros Pál–Goldperger István–Galamb Vilmos: A versenyképesség gazdaságpolitikai kérdései – a

külgazdasági teljesítmény, a hozzáadott érték és a szabadalmi rendszer oldaláról08. Mohácsi Kálmán: Kereskedelempolitika, élelmiszer-kereskedelem, agrár-támogatáspolitika09. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Csiba József–Fehér László–Dr. Jánosi Imre–Lovas József–Maizl Erik–Polgár

László–Preislerné dr. Cserhalmi Dóra–Dr. Ritoók Pál: Infrastruktúra és szolgáltatásai I.10. Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Tóth Károly–Dr. Verbóczky János–Dr. Zsirai István:

Infrastruktúra és szolgáltatásai II.11. Dr. Chikán Attila–Doros Béla–Gelei Andrea–Dr. Kósa Zsuzsanna–Dr. Lengyel Márton–Némon

Zoltán–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Dr. Varga Miklós–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra ésszolgáltatásai III.

12. Tolnai Márton (összeállította), Csöndes Mária–Sperlágh Sándor (közremûködtek):Magyarország EU-csatlakozása és a kutatás-fejlesztés

13. Hilbert Attila–Bessenyei István: Felsôoktatás- és tudománypolitika az Európai Unióban ésAusztriában az EU-tagságot megelôzôen

14. Dr. Kôrösi István–Szemlér Tamás–Dr. Mádi István–Éltetô Andrea: Az EU országcsoportjainakfogadókészsége a közép- és kelet-európai országok csatlakozása esetén

15. Dr. Szlávik János–Dr. Valkó János: A környezeti szektor, mint az integrációs elônyök kihasználásá-nak egyik lehetséges területe

16. Horváth Gyula–Illés Iván: Regionális fejlôdés és politika – A gazdasági és a szociális kohézióerôsítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás idôszakában

17. Artner Annamária–Éltetô Andrea: Országtanulmányok az EU-val kapcsolatban – Írország, EgyesültKirályság, Görögország, ibériai országok

18. Lukács György–Szafír György–Balogh István: A Balkán, a Közel-Kelet és a déli Mediterráneum – azEU és Magyarország szemszögébôl

19. Csernenszky László–Széplakiné Kiss Bernadette: Az integráció elôny-hátrány mérlege az ipar szá-mára

20. ISM Agrárgazdasági Témacsoport: Mezôgazdaságunk és csatlakozásunk az Európai Unióhoz –külsô szemmel

21. Barabás Emese–Kiss J. László–Sz. Kiss Csaba–Molnár Andrea–Póti László–Soós Edit–Dr. SzabóLászló–Szônyi István–Vogel Sándor: Az Európai Unióról – kitekintéssel

22. Dr. Dávid Csaba: Tanulságos sikertörténet: Érdekérvényesítés a francia élelmiszergazdaságban23. Dr. Mikósdi György: Három tanulmány az Európai Unió kereskedelempolitikájáról24. Benet Iván–Bokor Tamás–Novák Csaba–Somai Miklós–Törzsök Éva: Egyes EU-tagországok viszo-

nyulása csatlakozásunkhoz – különös tekintettel az agráriumra (Ausztria, Dánia, Finnország,Franciaország, Nagy-Britannia)

25. Laky Teréz–Borbély Szilvia–Nacsa Beáta–Frey Mária–Lakatos Judit–Nádas Magdolna–SimonyiÁgnes–Lindner Sándor–Plank Ferencné–Gere Ilona: Az atipikus foglalkoztatási formák

26. Kecskés László–Maczonkai Mihály–Szécsényi László: Jogharmonizációs kötelezettségeink éslehetôségeink

27. Dr. Farkas György: Kamarák és vállalati érdekképviseletek szerepe a magyar EU-integrációban28. Ludvig Zsuzsa: Az EU keleti kibôvülésének forgatókönyvei Oroszország érdekei alapján29. Dr. Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált igazságügyi együttmûkö-

déséhez, a megváltozott külsô feltételek között


30. Dr. Szergényi István: Európai energiapolitika – magyar energiapolitika31. Dr. Ehrlich Éva (koordinátor)–Dr. Csiba József–Fehér László–Dr. Jánosi Imre–Dr. Kerkápoly

Endre–Lovas József–Maizl Erik–Polgár László–Preislerné Dr. Cserhalmi Dóra–Dr. Ritoók Pál:Infrastruktúra: EU-csatlakozással kapcsolatos stratégiai kérdések I.

32. Dr. Ehrlich Éva (koordinátor)–Doros Béla–Dr. Kósa Zsuzsanna–Dr. Lengyel Márton–Dr. NádasPéter–Dr. Ruppert László–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Tóth Károly–Dr. Varga Miklós–Dr.Verbóczky János–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra: EU-csatlakozással kapcsolatos stratégiai kérdések II.

33. Tóth Árpádné dr. Masika Edit (szerk.): Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált bel-és igazságügyi együttmûködéséhez a megváltozott külsô feltételek között – Belügyi együttmûködés

34. Dr. Bogenfürst Ferenc–Erdész Ferencné dr.–Fórián Zoltán–Dr. Guba Mária–Dr. Ráki Zoltán–Dr.Széles Gyula–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Vissyné dr. Takács Mara: A fôbb mezôgazdaságitermékeink naturális versenyképessége nemzetközi összehasonlításban

35. Erdész Ferencné dr.–Dr. Guba Mária–Dr. Ráki Zoltán–Szukics József–Dr. Udovecz Gábor(témavezetô)–Dr. Varga Gyula–Vissyné dr. Takács Mara: Fôbb mezôgazdasági termékeink gazda-sági versenyképessége, elônyök, hátrányok

36. Dr. Kartali János–Orbánné Dr. Nagy Mária–Dr. Szabó Márton–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Dr.Varga Gyula: Élelmiszer-gazdasági termékeink várható versenyképessége a kibôvült európai piacon

37. Dr. Botos Katalin–Dr. Csillik Péter–Dr. Kakuk János–Dr. Kupa Mihály–Marján Attila–VárhegyiÉva: Államháztartás és pénzügyi szolgáltatások az Európai Unióban és Magyarországon

38. Dr. Asztalos László György–Dr. Bárczay András–Rotyis József–Dr. Zavodnyik József: Pénzügyi ésbiztosítási szolgáltatások az Európai Unióban és Magyarországon

39. Dr. Lengyel Márton: Az Európai Unióhoz való csatlakozásra készülô közép-európai országok turizmusa40. Erdôsi Ferenc: A magyarországi közlekedési infrastruktúra regionális jellemzôi változtatásának szük-

ségessége az Európai Uniós tagság elnyerésével41. Szívós Péter (ford.): ESSPROS – European System of Integrated Social Protection Statistics – A szo-

ciális védelem integrált európai statisztikai rendszere42. Sárai József: Versenypolitika, versenyjog EU-csatlakozásunk elôzményeinek és környezetének tükrében43. Tárkányi Ákos: Családpolitika az Európai Unió országaiban44. Egyed Mária–Gyulavári Tamás: Az Európai Közösség szociálpolitikája a kezdetektôl a Maastrichti

Szerzôdésig45. Gyulavári Tamás–Kardos Gábor: Szociális jogok az Európai Unióban – Az Európai Bíróság esetjoga

és EU-dokumentumok I.46. Gyulavári Tamás–Kardos Gábor: Szociális jogok az Európai Unióban – Az Európai Bíróság esetjoga

és EU-dokumentumok II.47. Gyulavári Tamás–Nyilas Mihály–Szikra Dorottya: A késôbb csatlakozott EU-tagállamok tapasztala-

tai a szociális védelem tükrében48. Bajomi Iván–Balázs Éva–Ivanics Krisztina: Az EU-beli oktatásügy jogi és gyakorlati nézôpontból (Az

Európai Bíróság – Franciaország)49. Andréko Gábor–Boros Ferenc–Dévai Emese–Dóra Szilvia–Farkas György–Kôvágó Ágnes–Szabó

László–Szemerkényi Réka: EU-csatlakozásunk – világösszefüggésekben és regionális nézôpontból50. Dr. Brávácz Ottóné–Dr. Szôcs Tibor–Dr. Kiss Norbert: A jogbiztonság néhány konkrét kérdése az

EU jogalkotásában és jogalkalmazásában51. Dr. Román Zoltán: A kis- és középvállalatok az EU-csatlakozás tükrében52. Dr. Ehrlich Éva–Fleischer Tamás–Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Tóth Károly–Dr. Zsirai

István: Magyarország csatlakozása az EU-hoz: Tendenciák, fejlesztési és finanszírozási gondok az in-frastruktúra néhány ágazatában I.

53. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Krupanics Sándor–Dr. Lengyel Márton–Dr. Sallai Gyula–Dr. SchmidegIván–Dr. Varga Miklós: Magyarország csatlakozása az EU-hoz: Tendenciák, fejlesztési és finanszíro-zási gondok az infrastruktúra néhány ágazatában II.

54. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Kôrösi István: Az infrastruktúra és szolgáltatásai Németországban55. Dr. Varga Gyula: Agrárpolitikai teendôink az EU csatlakozás tükrében56. Dr. Kapronczai István: Az agrárinformációs rendszer fejlesztése az EU csatlakozás tükrében57. Dr. Farkas György: A magyar EU-integráció és a csatlakozás közeledése: alkalmazkodási sajátossá-

gok a vállalkozói szférában

EDDIG MEGJELENT AZ EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK SOROZATBAN 6655

58. Barta Györgyi–Fath János–Hajdú Zoltán–Horváth Gyula–Perger Éva–Ruttkay Éva–SzilágyiIstván: Bôvítés és a nemzeti regionális politikák változása (A kohéziós és a 90-es évtizedben csatla-kozott országok területfejlesztési rendszerei)

59. Fazekas Károly–Köllô János–Neumann László–Tóth András: Relokáció: a munkahelyek áttelepülé-se Nyugat-Európából Magyarországra

60. Boross Ferenc–Kovács Gabriella: Az EU bôvülése visegrádi és londoni nézôpontból61. Dr. Laky Teréz–Diós Pál–Frechet Tímea–Hárs Ágnes–Horváth László–Juhász Judit–Sík

Endre–Tóth Judit: A munkaerô migrációja és az Európai Unió62. Dr. Farkas György: A hazai nagyvállalatok EU-integrációs és csatlakozás-elôkészületi helyzete, véle-

mények az integrációs folyamatról63. Koncz János: Svájc: Kantonok, régiók, európai integráció64. Jánszky Ágnes–Meisel Sándor: Magyarország EU-csatlakozásának WTO-összefüggései;64. Antalóczy Katalin: Vámszabad területek és Magyarország Európai Unióhoz történô csatlakozása65. Csaba László–Kádár Béla–Práger László: Három tanulmány az EU-csatlakozás makrogazdasági és

stratégiai összefüggéseirôl66. Pálfalvy József–Somai Miklós: A közlekedési ágazat, a közúti infrastruktúra finanszírozása

Európában és hazánkban67. Popp József–Mészáros Sándor–Spitálszky Márta–Udovecz Gábor–Alvincz József–Szûcs István: A

magyar mezôgazdaság helyzete, feladatai és esélyei az EU-bôvítés tükrében68. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000 elsô felében

megjelent hazai sajtócikkekbôl)69. Boros Ferenc–Deák András–Galló Béla–Koncz János–Kôvágó Ágnes: Regionális kérdések az

európai integráció tükrében70/I. Dr. Csiba Lajos–Lovas József–Németh Ágnes–Neuschl Gyula–Maizl Erika–Urbán

Lajos–Preislerné Dr. Cserhalmi Dóra–Küller László–Dr. Ruppert László–Dr. Valkár István–TóthKároly–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra – Legújabb tapasztalatok és következtetések, teendôk

70/II. Dr. Varga Miklós–Dr. Szivi László–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván: Infrastruktúra – Legújabbtapasztalatok, következtetések, teendôk

71. Dr. Pálfalvi József: A tartósan állami kézben maradó vagyon hatékony mûködtetésének tapasztalataiés feltételei a közlekedésben és a hírközlésben

72. Kezdetektôl napjainkig (Összefoglaló a Mûhelytanulmányok eddig kiadott köteteibôl angol nyelven)73. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000. július 1. és

október 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl)74. Horváth Zoltán–Tar Gábor: Útmutató a nemzetközi szervezetek világához (Fogalomgyûjtemény)75. Fehérvári Pál–Német János–Damjanovich Imre–Molnár Sándor–Láng István: A környezetbizton-

sági ellenôrzô rendszerek infrastruktúrája76. Fertô Imre–Mohácsi Kálmán–Elek Sándor–Nemes Gusztáv: Az agrárszektor versenyképességének

feltételei – Az agrárpolitika és a vidékfejlesztés összefüggései77. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000. november

1. és 2001. január 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl)78. Dávid Csaba: A francia mezôgazdaság és érdekképviselete79. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2001. február 1.

és június 30. között megjelent hazai sajtócikkekbôl)80. Laky Teréz–Bareto Jozefa–Éder Géza–Hablicsek László–Hárs Ágnes–Lindnerné Eperjesi

Erzsébet–Neumann László–Pósán György Tamás–Tóth Judit–Tóth Pál Péter–Vas MegyeiMunkaügyi Központ munkatársai: A munkaerô szabad áramlása – Magyarországról nézve

81. Hamar Judit: A multinacionális vállalatok Magyarországon és az EU-hoz való csatlakozás várhatóhatásai; Lányi Kamilla: Európa a globalizálódó világban

82. Az Európai Közigazgatási Képzési Ösztöndíjas Hallgatók dolgozatai I-II.82. I. kötet:82. Halász Katalin: Kisebbségvédelem Európában. Az Európa Tanács szerepe a nemzeti kisebbségek

jogainak védelmében 82. Fischer Márta: Emberierôforrás-gazdálkodás uniós szinten (az Európai Unió foglalkoztatás- és okta-

táspolitikája)


082. Túróczi Emese: Európa útja az információs társadalomba: az Európai Bizottság jogalkotása a táv-közlési rendszer liberalizációja területén

082. Baller Barbara: Magyarország határmenti regionális együttmûködési formái082. II. kötet:082. Szabó Szilvia: Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió fiskális dimenziója082. Bíró Helga: Vállalati koncentrációk ellenôrzése hazánkban és az Európai Unióban082. Zsuga Zsófia: Hulladékgazdálkodás Magyarországon és az Európai Unióban083. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2001. július 1.

és december 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl)084. Pitti Zoltán: A hazai gazdaság teljesítményének tulajdonosfüggô jellemzôi (1996-2000) – Az off-

shore típusú vállalkozások a nemzetközi gyakorlatban és a hazai gazdasági környezetben085. Ehrlich Éva–Somai Miklós–Szigetvári Tamás–dr. Lovas József–dr. Sztrányainé dr. Kohánka

Csilla–dr. Bartolits István–dr. Sallai Gyula–dr. Schmideg István: Tanulmányok a közlekedés és azinfokommunikáció témakörébôl

086. BKÁE Európai Tanulmányi és Oktatási Központ: Kutatások az integrációérettség témakörébôl087. Állami Számvevôszék Fejlesztési és Módszertani Intézet: Az EU Számvevôszéke és korrupcióel-

lenes tevékenysége088. Dorgai László: A vidékfejlesztés támogatásának elvei és gyakorlata az Európai Unióban; Dorgai

László: Az agrár- és vidékfejlesztés és a Nemzeti Fejlesztési Terv; Dorgai László–KapronczaiIstván–Kiss Judit–Udovecz Gábor–Varga Gyula: Az agrárgazdaság és vidék fejlesztésének fôbbstratégiai kérdései az EU-csatlakozást megelôzô idôszakban (Tézisek)

089. Dr. Németh József–Dr. Deák Péter–Dr. Nagy Miklós–Erdôs István–Balogh Béla: Az EU új fel-adata: konfliktus-megelôzés és válságkezelés

090. Ritecz György: Az európai (schengeni) határôrizeti követelményekre való felkészülés helyzete és atovábbi feladatok Magyarországon; Sallai János: Az ukrán-magyar határ kriminálföldrajza az 1990-es években és a magyar-magyar kapcsolattartás jövôje a külsô határ mentén

091. Gesztiné Ajtósi Judit–Csanád Dániel: Együttmûködés a harmadik szektorral092. Csáki György: Európa Amerikában – Amerika Európában: a transzatlanti kereskedelmi és

tôkekapcsolatok jellemzôi az új évezred kezdetén093. EU-csatlakozás és versenyképesség – GKI-tanulmányok I.094. EU-csatlakozás és versenyképesség – GKI-tanulmányok II.095. Dr. Mohay György–Dr. Heinemann Csilla–Dr. Gombos Katalin–Dr. Blutman László–Dr.

Schiffner Imola: Az Európai Bíróság elôzetes döntéshozatali eljárása – a magyarországi bíróságirendszerrel szemben támasztott követelmények (konferencia összefoglaló)

082. Dr. Ribai Csilla: Az Európai Részvénytársaság (Societas Europaea)096. Koncz János: Európai Unió: határbontástól a régióépítésig097. Tóth Árpádné dr. Masika Edit: A szabadság, biztonság, jog térségének reformja az európai alkot-

mányozás tükrében098. Törzsök Erika–Ádám János–Böszörményi Jenô–Csizmadia Sándor–Jakab Attila–Réthi

Sándor–Réti Tamás: Szülôföld Program099. Magyarország a megújuló Unióban (a Külügyminisztérium, az EUKK és az Európai Közösségi

Tanulmányok Magyarországi Társasága tanulmányíró pályázatának gyôztes pályamunkái)100. Ehrlich Éva: Az infrastruktúra helyzete az Európai Unió hat tagországában101. Nyikos László: Az Európai Unió legfontosabb pénzügyi jogszabálya (a pénzügyi rendelet) és hatása

az államháztartás reformjára102. Szajbély Katalin: A faji diszkrimináció elleni küzdelem az Európai Unióban és az uniós szabályozás

átültetése Nagy-Britanniában103. Fodor Bea–Kiss Károly–Szabó Sándor–Szabó Zoltán: Támogatások, ökológiai célú pénzügyi

ösztönzôk104. Hegedûs Miklós–Pichovszky Kristóf–Vanicsek Mária–Viszt Erzsébet (szerk.): Az integráció hatá-

sai kiemelt gazdasági ágazatokban (ingatlanszektor, szállítás-logisztika, élelmiszeripar)105. Angyal Zoltán: Az európai gazdasági és monetáris unió kialakulásának és mûködésének intézményi

és jogi vonatkozású kérdései106. Koncz János: Európai Unió: Térség-, terület- és régiófejlesztés – elvek, struktúrák és módszerek

EDDIG MEGJELENT AZ EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK SOROZATBAN 6677

magyarország európai integrációjának történeti aspektusai

Documents