Készítette: Detty

wonderfulbooks

1. FEJEZET

owan, Kestrel és Jade - sorolta Mary-Lynnette, amint Markkal elhaladtak az öreg viktoriánus

udvarház mellett.

— Hm?

— Rowan, Kestrel és Jade. Így hívják a lányokat, akik beköltöznek ide. — Mary-Lynnette csak

a fejével tudott a ház felé inteni, mert egy nyugágyat cipelt. — Ők Mrs. Burdock unokahúgai.

Mondtam, hogy nála fognak lakni! Emlékszel?

— Halványan — mondta Mark, fogást váltva a nagy távcsövön, aztán tovább kaptatott az

örökzöld cserjével borított domboldalon. Nem volt bőbeszédű, amit Mary-Lynnette a

félénkségével magyarázott.

— Kedves nevük van — folytatta —, és biztosan helyesek is, legalábbis Mrs. Burdocknak ez a

véleménye!

— Az a nő egy bolond.

— Csak különc. És tegnap azt mondta, hogy mindhárom unokahúga gyönyörű. Persze, biztosan

elfogult, meg ilyesmi, de nagyon határozottan állította! Mindegyik elbűvölő és teljesen más típus.

— Akkor Kaliforniába kéne menniük — morogta Mark alig hallhatóan. — Állhatnának modellt

a Vogue-nál. Hová tegyem ezt a vackot? - kérdezte, amikor felértek a dombtetőre.

— Ide! — Mary-Lynnette letette a nyugágyat. Lábával félrekotort néhány göröngyöt, hogy a

távcső sima talajon álljon. Aztán mintegy mellékesen megjegyezte: — Arra gondoltam, hogy

holnap átmehetnénk, bemutatkoznánk, meg üdvözölnénk őket, tudod...!

— Abbahagynád végre? — állította le Mark nyersen. — Meg tudom én szervezni az életemet!

Ha majd akarok egy lánnyal találkozni, akkor találkozom eggyel. Nincs szükségem segítségre!

— Jó, jó, rendben! Nincs szükséged segítségre. Jaj, vigyázz a kihuzatra1!

— És különben is, mit mondanánk? — Mark kezdte belelovalni magát. — Üdvözlünk

benneteket Briar Creekben, ahol soha semmi nem történik! Ahol több a prérifarkas, mint az

ember! Ahol, ha egy kis izgalomra vágysz, beautózol a városba, és az Arany Patak bárban

megnézed a szombat esti egérversenyt?

— Jó, jó — sóhajtott Mary-Lynnette. Öccsét nézte, ahogy ráestek a lenyugvó nap utolsó sugarai.

„Ha valaki most látná, azt hinné, soha életében egy percet sem volt beteg.” Haja sötét és fényes

volt, mint Mary-Lynnette-é, a szeme kék, tiszta és eleven. Bőre ugyanolyan egészségesen

napbarnított, az arca is kicsattanóan rózsás volt, mint a nővéréé.

Csecsemőként azonban sovány és beteges volt, akinek küzdelmet jelentett minden egyes

lélegzetvétel. Olyan súlyos asztmában szenvedett, hogy kétéves korában szinte az egész évet

oxigénsátorban töltötte, az életben maradásért küzdött. A nála másfél évvel idősebb Mary-

Lynnette-nek állandóan az járt a fejében, vajon hazatér-e még valaha a kisöccse.

Markot nagyon megváltoztatta az egyedüllét a sátorban, ahol még anya sem érhetett hozzá.

Amikor kikerült onnan, félénk lett és ragaszkodó — mindig édesanyja karjaiban akart lenni.

Évekig sportolni sem tudott, ahogy a többi gyerek. Ez már nagyon régen volt. Az idén kezdi a

középiskolát, de még mindig visszahúzódó. Ha viszont védekezésre kényszerítik, a fejét is

leharapja az embernek!

A nővére szerette volna, ha az egyik új lány megtetszene az öccsé- nek; egy kicsit feloldódna

mellette, és ez adna neki egy kis önbizalmat. Talán valahogy elrendezhetné...

— Mit forgatsz a fejedben? — kérdezte gyanakodva Mark. Mary- Lynnette csak most vette

észre, hogy az öccse figyeli.

— Ma éjjel biztosan jól lehet látni az eget! — válaszolt kedvesen. — Az augusztus a legjobb

hónap a csillagvizsgáláshoz; a levegő ilyenkor meleg és nyugodt. Hé! Ott van az első csillag —

1 A távcső végére erősíthető szerkezet, amely lehetővé teszi a tökéletes élességállítást, más néven: fókuszírozó.

-R

kívánhatsz valamit!

A déli horizont felett egy ragyogóan fénylő pontra mutatott. Ez bevált: elterelte Mark figyelmét,

már ő is a csillagot nézte.

Mary-Lynnette szórakozottan bámulta az öccse sötét tarkóját. „Ha lenne valami esély, hogy

teljesül, most egy kis romantikát kívánnék neked — gondolta. — És persze magamnak is — de

annak mi értelme lenne? Itt nincs senki, akivel romantikázni lehetne!”

Az iskolában egy fiú sem tudta megérteni — kivéve talán Jeremy Lovettet —, miért érdekli

annyira az asztronómia, és milyen érzéseket váltanak ki benne a csillagok. Mary-Lynnette

általában nem törődött ezzel — de időnként valami enyhén megsajdult a mellkasában: a vágy,

hogy mindezt megossza valakivel. Ha kívánt volna valamit, akkor ez lett volna az: hogy valakivel

megoszthassa az éjszakát.

Na, elég: semmi értelme ezen tépelődni! Annál kevésbé, mivel — bár erről nem akarta Markot

felvilágosítani — az, amitől kívántak volna valamit, nem csillag volt, hanem a Jupiter bolygó.

*

Mark fejét csóválva trappolt lefelé az alacsony cserjék és foltos bürök között kitaposott ösvényen.

Bocsánatot kellett volna kérnie Mary- Lynnette-től, mielőtt otthagyta — nem szeretett utálatosan

viselkedni vele. Voltaképpen a nővére az egyetlen személy, akivel egyáltalán próbál elfogadható

módon viselkedni. De miért akarja állandóan befolyásolni őt? Most is: hogy kívánjon valamit a

csillagokra nézve! Pedig ő egyáltalán nem vágyott semmire.

„Ha tényleg kívánnék valamit — de nem fogok, mert ez erőltetett hülyeség! —, az az lenne, hogy

történjen már végre itt valami izgalmas! Valami igazán vad!” — tűnődött Mark, és

megborzongott, ahogy a sűrűsödő sötétségben lefelé baktatott a lejtőn.

Jade a déli horizont feletti állandó fényű, ragyogó pontot nézte. Tudta, hogy az egy bolygó. Már

két éjjel figyelte, ahogy átvonul az égen kisebb, tűhegynyi fénypontocskák — nyilván a holdjai

— kíséretében. Ahonnan Jade jött, ott nem volt szokás kívánni valamit a csillagoktól, de ez a

bolygó olyan barátinak tűnt: egy utazó, akárcsak ő. S ahogy ma éjjel nézte, érezte, hogy valami

reményféle kezd érlelődni benne. Szinte már kívánság.

*

Jade kénytelen volt elismerni, hogy ez az egész nem valami ígéretesen indult. Az éjszaka

túlságosan is csöndes volt, nem hallatszott a közeledő autó zaja. Fáradt volt, tele kétségekkel és

kezdett nagyon, de nagyon éhes lenni. Jade megfordult és a nővéreire nézett.

— Na, hol van már?

— Nem tudom — válaszolta Rowan rendíthetetlenül nyájasan. — Légy türelmes!

— Talán indíthatnánk egy keresést!

— Nem — tiltakozott Rowan. — Semmiképpen! Ne felejtsd el, hogy miben állapodtunk meg!

— Valószínűleg megfeledkezett arról, hogy jövünk — szólalt meg Kestrel. — Mondtam

nektek, hogy kezd szenilis lenni.

— Ne beszélj így! Ez udvariatlan! — intette Rowan, még mindig szelíden, de élesebben.

A lány mindig megőrizte jó modorát, ha tehette. Tizenkilenc éves volt, magas, karcsú és finom

modorú. A szeme fahéjbarna, hullámos, meleg barna színű haja a háta közepéig ért.

A tizenhét éves Kestrel aranyszőke fürtjeit úgy vetette hátra, mintha madárszárnyak lennének.

Borostyánsárga szeme egy karvalyra emlékeztetett, és ő aztán soha nem finomkodott.

Jade volt a legfiatalabb, csak most múlt tizenhat, és egyik nővérére sem hasonlított. A szeme zöld

volt, a haja hirtelenszőke; fátyolként használta, hogy elrejtőzzön mögé. Azt mondták róla, hogy

derűs nyugalmat sugároz, pedig gyakorlatilag soha nem volt nyugodt. Általában vagy őrülten

izgatott, vagy őrülten ideges és kiszámíthatatlan volt.

Most éppen nyugtalankodott. Ütött-kopott, fél évszázados szaty- tyánbőr bőröndje adott okot az

aggodalomra: nem hallatszott belőle semmi zaj!

— Hé! Nem sétálnátok vissza egy kicsit az úton, hogy lássátok, jön-e?

Két nővére visszanézett rá. Kevés dolog volt, amiben Rowan és Kestrel egyetértettek, de Jade

egyike volt ezeknek. Láthatta, hogy most is készek szövetkezni ellene.

— Miért is? — kérdezte Kestrel, egy pillanatra kivillantva fogait.

Rowan hozzátette: — Te készülsz valamire! Miben sántikálsz, Jade?

Jade rendezte a gondolatait és az arcvonásait, és meggyőző ártatlansággal nézett rájuk.

Legalábbis remélte, hogy úgy.

A nővérei egy darabig nézték, aztán megadóan egymásra pillantottak. — Attól tartok,

gyalogolnunk kell — mondta Kestrel Rowannek.

— Vannak a gyaloglásnál rosszabb dolgok is — válaszolta Rowan. Hátrasimította

gesztenyebarna hajának egy homlokába hulló, rakoncátlan fürtjét, és körülnézett a

buszmegállóban: három oldalról üvegfal, köztük egy szilánkosra tört pad. — Legalább lenne itt

egy telefon!

— De nincs. És húsz mérföldre vagyunk Briar Creektől — közölte Kestrel, és kaján jókedv

villant aranyló szemében. — A csomagjainkat valószínűleg itt kell hagynunk.

Jade riadtan összerezzent. — Nem, nem! Mindenem. minden ruhám ebben van! Menjünk, húsz

mérföld nem olyan nagy távolság! — Egyik kezével a macskakosarat kapta fel — házi gyártmány

volt, oldalát dróttal erősítették össze —, a másik kezében a bőröndjét vitte. Már elég messzire

ment előre, amikor meghallotta a murva csikorgását közeledő nővérei léptei alatt. Mert követték

őt: Rowan türelmes sóhajjal, Kestrel halkan kuncogva; haja úgy ragyogott a csillagok fényében,

mint az arany.

Az egysávos út sötét és kihalt volt, de korántsem néma: az alig hallható éjszakai neszek tucatjai

alkották az éj bonyolult, harmonikus csöndjét. Mindez még kellemes is lehetett volna, ha Jade bő-

röndje nem tűnt volna minden lépésnél egyre nehezebbnek, és ha nem lett volna olyan éhes, mint

még talán soha életében. Tudta, hogy ezt említeni sem érdemes Rowan előtt, de érezte, hogy

egyre zavartabb és gyengébb lesz.

Éppen azon gondolkodott, hogy leteszi a bőröndöt és pihen egy kicsit, amikor újabb zaj ütötte

meg a fülét. A hátuk mögött egy autó közeledett. A motorja olyan hangosan erőlködött, hogy úgy

tűnt, nagyon sokára fogja beérni a lányokat, de amikor elhaladt mellettük, Jade látta, hogy

valójában nagyon is gyorsan ment.

Élesen csikorogtak a kavicsok, amikor az autó megállt. Visszatolatott, és Jade látta, hogy a

vezetője ránéz az ablaküvegen keresztül. Mellette egy másik fiú ült. A lány érdeklődve figyelte

őket. Rowannel egykorúnak tűntek, mind a kettő nagyon le volt barnulva. Az, aki az autót

vezette, szőke volt, és olyan benyomást keltett, mintha jó ideje nem mosakodott volna. A másik

barna hajú volt, és csak mellényt viselt, inget nem. Egy fogpiszkálót tartott a szájában.

Ugyanolyan kíváncsian bámulták Jade-et, mint a lány őket. Aztán a vezető melletti ablak

lehúzódott — Jade elámult, milyen gyorsan.

— Elvigyünk? — kérdezte a fiú ragyogó mosollyal. Fogai fehérsége feltűnően elütött csupa

kosz arcától. Jade a testvéreire pillantott, akik éppen akkor értek oda. Kestrel nem szólt, csak

nézte az autót sűrű szempillái alól keskeny, résnyire összehúzott borostyánszínű szemével.

Rowan barna szeméből melegség áradt.

— Az jó lenne — mondta mosolyogva, aztán kétkedve hozzátette:

— De mi a Burdock-tanyára megyünk, az biztosan nem esik útba nektek.!

— Ó, igen, ismerem! Nincs messze innen! — szólalt meg fogpiszká- lóval a szájában a

mellényes.

— Egyébként is, a hölgyekért mindent! — tette hozzá, hogy mutassa, tudja, mi az a lovagiasság.

Kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt.

— Egyikőtök ülhet előre, én meg elleszek a másik kettővel a hátsó ülésen! Mázlista vagyok, mi?

— szólt oda a társának.

— Nagy mázlista! — válaszolta az szélesen vigyorogva. — Azt a macskakosarat tedd előre, a

bőröndök meg mehetnek a csomagtartóba!

Rowan Jade-re mosolygott, és a lány pontosan tudta, mire gondol: „Vajon errefelé mindenki ilyen

barátságos?” Elrendezték a holmijukat, és beszálltak a kocsiba. Jade előreült a vezető mellé, a nő-

vérei pedig hátra, közrefogva a mellényest. A kerekek felpörögtek a murván, és az autó szinte

repült az úton; Jade-et megint lenyűgözte a sebesség.

— Vic vagyok — szólt a sofőr.

— Én meg Todd — mondta a mellényes. Rowan is bemutatkozott:

— Én Rowan vagyok, ő Kestrel, elöl pedig Jade.

— Barátnők vagytok, lányok?

— Nem, testvérek — válaszolta Jade.

— Nem látszotok testvéreknek.

— Mindenki ezt mondja! — Jade a „mindenkin” azokat az embereket értette, akikkel a

szökésük óta találkoztak. Otthon mindenki tudta, hogy nővérek, ez ott nem volt beszédtéma.

— Mit csináltok itt kinn ilyen későn? — kérdezte Vic. — Ez nem épp rendes kislányoknak

való hely!

— Mi nem vagyunk rendes kislányok! — kottyantotta ki Kestrel meggondolatlanul.

— De próbálunk azok lenni! — sziszegett rá Rowan megrovóan, aztán Vichez fordult: — A

nagynénikénket, Opalt vártuk, hogy majd felvesz bennünket a buszmegállónál, de nem jött. A

Burdock-tanyán fogunk lakni.

— Az öreg Burdock mama a nagynénétek? — kérdezte Todd, kivéve a szájából a fogpiszkálót.

— Az a bolond, vén bőregér?

Vic hátranézett rá: a két fiú hangosan nevetett, a fejüket csóválták.

Jade elkapta tekintetét Vicről és lenézett a macskakosárra, ahonnan a kiszűrődő halk nyivákolás

jelezte, hogy Tiggy felébredt. Egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Valami rosszat sejtett. A

fiúk barátságosnak tűntek ugyan, de volt valami zavaró a viselkedésükben. Ám túlságosan álmos

volt, és már szinte szédült az éhségtől, hogy rájöjjön, mi az.

Hosszúnak tűnő ideig hallgattak, aztán Vic újra megszólalt: — Lányok, jártatok már Oregonban?

Jade nem nézett rá, csak elmormolt egy nemet.

— Van itt néhány roppant elhagyatott hely — mesélte Vic. — Például ez is! Briar Creek az

aranyásók városa volt, de amikor elfogyott az arany és elkerülte a vasút, egyszerűen kihalt. Most

újra a vadon az úr itt.

Ezt nagyon jelentőségteljesen mondta, de Jade nem értette, mire céloz.

— Valóban békés helynek tűnik — jegyezte meg udvariasan Rowan a hátsó ülésen.

Vic rövid, horkantásszerű hangot adott ki. — Igen, bár én nem egészen a békességre gondoltam.

Vegyük például ezt az utat. Itt a házak mérföldekre vannak egymástól, igaz? Senki sem hallaná

meg, ha sikítanátok!

Jade hunyorgott. Milyen furcsákat hord ez össze.!

Rowan továbbra is udvarias társalgási stílusban válaszolt: — Kivéve Toddot és téged!

— Úgy értem, hogy más nem! — válaszolta Todd, és Jade hallotta a hangjában a

türelmetlenséget. Egyre lassabban vezetett, végül lehajtott az út szélére, és megállt. Leparkolt.

— Errefelé nincs senki, aki bármit is meghallana — zárta le a kérdést, és a hátsó ülésre nézett.

Jade is hátrapillantott, és még elkapta Todd széles vigyorát, ahogy a fiú ráharapott a

fogpiszkálóra.

— Így van! — kontrázott Todd. — Itt teljesen egyedül vagytok velünk, úgyhogy jobb lesz, ha

szót fogadtok, igen?

Jade látta, hogy egyik kezével Rowan karját, a másikkal pedig Kestrel csuklóját szorítja. Rowan

udvariasan és látszólag tanácstalanul tűrte, a középső testvér azonban már gyanakodva nézegette

az autó ajtaját. Húga tudta, mit keres: a kilincset. De az nem volt rajta.

— Ja, ez van! — világosította fel Vic. — Ez a kocsi szinte már roncs, például a hátsó ajtókat

nem is lehet kinyitni belülről!

Megfogta Jade karját, de olyan erősen, hogy a lány a csontján is érezte a szorítást. — De ha jó

kislányok lesztek, nem esik semmi bajotok!

2. FEJEZET

-MAGÁNYOS SRÁCOK VAGYUNK, TUDJÁTOK! - szólalt meg Todd a hátsó ülésről. —

Korunkbeli lány egy sincs a környéken, ezért vagyunk magányosak. És ha egyszer szembejön

három olyan helyes csajszi, mint ti — hát csak természetes, hogy szeretnénk közelebbről is

megismerni benneteket? Megértitek, ugye?

— Szóval, ha benne vagytok, lányok, jól szórakozhatunk! — szólt közbe Vic.

— Szórakozni? — na nem! — rémült meg Rowan. Jade tudta, hogy nővére elkapta Vic

gondolatainak egy részét, és keményen ellenáll, nehogy olvasnia kelljen a többit is. — Kestrel és

Jade túl fiatalok az ilyesmihez. Sajnálom, de nemet kell mondanunk!

— Akkor sem tenném meg, ha elég idős lennék hozzá! — jelentette ki Jade. „Mivelhogy ezek a

fiúk nem arra gondolnak — hanem erre!”

— és átküldte a Vic tudatából kiemelt képeket Rowannek.

— Ó, istenem! — döbbent meg Rowan. — Jade, megállapodtunk, hogy nem kémleljük az

emberek agyát!

„Igen, de látod, hogy ezeknek mi jár a fejében!” — közölte a húga hang nélkül. Ha már egy

szabályt megszegett, akkor a többit is megszegheti — gondolta.

— Na, lányok! — kezdte Vic olyan hangon, mint aki már tudja, hogy többé nem ura a

helyzetnek. Megragadta Jade másik karját is, és kényszerítette, hogy ránézzen. — Nem azért

vagyunk itt, hogy beszélgessünk, érthető? — Meg is rázta egy kicsit. Jade egy pillanatig az

arcába nézett, aztán kérdő tekintettel fordult a hátsó ülés felé.

Rowan barna haja kiemelte szinte tejfehér arcát. Jade érezte, mennyire szomorú és csalódott.

Kestrel a homlokát ráncolta, hajának aranyfénye tompán csillogott.

„Nos?” — kérdezte Kestrel hangtalanul Rowantől.

„Nos?” — ismételte meg ugyanígy a kérdést Jade. Arrébb húzódott, amikor Vic kísérletet tett,

hogy közelebb vonja magához. „Siess, Rowan, ez markolászni akar!”

„Azt hiszem, nincs más választásunk” — üzente a nővére.

A lány azonnal visszafordult Vichez. Az még most is próbálkozott, hogy átölelje, és láthatóan

meglepte, hogy nem tudja legyűrni az ellenállását. Jade azonban nem ellenkezett tovább, hagyta,

hogy a fiú magához húzza — aztán finoman kiszabadította az egyik karját Vic szorításából, és

ütött. A tenyere élével éppen az álla alatt találta el. A fiú fogai összekoccantak, a feje

hátrahanyatlott, a torka elérhetővé vált. Jade kieresztette a tépőfogait és harapott.

Bűntudatot, ugyanakkor izgalmat érzett. Nem ehhez volt szokva: ez nem egy hipnotizált és

engedelmes préda volt, hanem egy nagyon is éber és harcias ellenfél. Ám azt is tudta, hogy az

ösztönei olyan jól működnek, mint azé a vadászé, aki egész életében emberekre vadászott a

sikátorokban. Genetikailag úgy volt programozva, hogy bármit, amit lát, a következő kérdések

szerint osztályozzon: „Ennivaló? Meg tudom szerezni? Hol van a gyenge pontja?” A probléma

csak az volt, hogy éppen ezt nem lett volna szabad élveznie, hiszen pont az ellenkezője volt

annak, amiért Rowan, Kestrel és ő Briar Creekbe jöttek.

Azt is érzékelte, hogy mi történik a hátsó ülésen. Rowan felemelte Todd béklyóként szorító

karját. A másik oldalán Kestrel is ezt tette. Todd ordítva küzdött ellenük: — Hé, hé! Mit

csinálsz.?!

Rowan harapott.

— Mit csináltok?!

Kestrel következett.

— Mi a szart csináltok?! Kik vagytok ti? Miféle szörnyek vagytok?

— Vadul rángatódzott még egy percig, aztán, ahogy Rowan és Kestrel mentálisan transzba

ejtették, elernyedt.

Talán egy perc sem telt el, amikor Rowan megszólalt: — Ennyi elég!

Jade felsóhajtott: Nee, Rowan.!

— Elég lesz ennyi. Mondd meg neki, hogy ne emlékezzen semmire, és derítsd ki, hogy tudja-e,

merre van a Burdock-tanya.

Jade nem hagyta abba az evést, de egy gondolatcsáppal könnyedén behatolt a fiú tudatába. Aztán

visszahúzódott és becsukta a száját, mintha csak egy csókot hagyott volna Vic bőrén. A srác

olyan volt, mint egy rongybaba: úgy dőlt rá a kormánykerékre, s onnan a kocsiajtónak, mintha

nem lennének csontjai.

— A ház ezen az úton van, a másik irányba. Az útelágazásig kell visszamennünk — jelentette

ki Jade, majd kicsit zavartan hozzátette:

— Ez furcsa! Azt hitte, semmi baja nem lehet abból, hogy megtámad bennünket, mert. Valami

miatt, ami Opal nénivel van kapcsolatban! Nem értem.

— Valószínűleg azért, mert a néni bolond — állapította meg Kestrel minden érzelem nélkül. —

Todd meg azt hiszi, hogy azért nem kerül bajba, mert az apja egy Vén.

— Náluk nincsenek Vének — igazította ki Jade fölényesen. — Kormányzóról, rendőrtisztről,

valami ilyesmiről lehet csak szó.

Nővérük a homlokát ráncolta, nem nézett rájuk. — Jól van: vészhelyzet volt, meg kellett tennünk.

Most viszont térjünk vissza ahhoz, amiben megállapodtunk.

— A következő vészhelyzetig — tette hozzá Kestrel, az ablaküvegen át az éjszakába

mosolyogva.

Hogy megelőzze Rowant, Jade azt kérdezte: — Szerinted hagyjuk itt őket?

— Miért ne? — vetette oda könnyedén Kestrel. — Néhány órán belül úgyis felébrednek!

Jade Vic nyakára nézett. A két kis seb, ahol a fogai belemélyedtek, már majdnem begyógyult.

Holnapra halványpiros foltocskák lesznek, mint két régi méhcsípés nyoma.

Öt perc múlva már ismét az úton voltak a bőröndjeikkel. Jade most már vidáman lépkedett. A

változást az étkezés okozta: úgy tele volt energiát adó vérrel, akár a hegyeket is át tudta volna

ugrani. Felváltva lendítette előre a bőröndjét és a macskakosarat; Tiggy zúgolódott.

Gyönyörűséges volt a szabadban lenni, egyedül sétálni a meleg éjszakában anélkül, hogy ezt

bárki is helytelenítené. Csodálatos volt hallgatni, ahogy körülöttük a mezőkön szarvasok, nyulak

és rágcsálók táplálkoznak. Jade belsejében pezsgett a boldogság. Még soha nem érezte ennyire

szabadnak magát.

— Nagyon szép, ugye? — kérdezte lágyan Rowan. Az útelágazáshoz érve körülnézett. — Ez a

valódi világ. És ehhez nekünk ugyanannyi jogunk van, mint bárki másnak.

— Szerintem a vér teszi — állította Kestrel. — A szabadon élő emberek vére sokkal jobb, mint a

fogva tartottaké. A mi kedves bátyánk ezt vajon miért nem említette?

„Ash...!” — mérgelődött Jade, és végigfutott hátán a hideg. Hátranézett — nem egy autó, hanem

valami sokkal halkabb és halálosabb közeledésére számítva. Hirtelen megértette, hogy a

boldogságbuborék mennyire illékony.

— Lehet, hogy elkapnak bennünket? — kérdezte Rowant. Most olyan volt, mint amikor egy

hatéves kislány fordul segítségért a nagy testvérhez. És nővére, a világ legjobb nagy testvére

azonnal és megnyugtatóan válaszolt: — Nem!

— De ha Ash rájön.! Ő az egyetlen, aki rájöhet.!

— Nem fognak elkapni bennünket! — nyugtatta meg Rowan. — Senki sem tudja, hogy itt

vagyunk.

Jade jobban érezte magát. Letette a bőröndjét és kezét Rowan felé nyújtotta, az pedig

megszorította. — Együtt mindörökké! — mondta.

Kestrel, aki néhány lépéssel előttük ment, a válla fölött visszanézett rájuk. Aztán ő is odament, és

kezét a másik kettőére tette. — Együtt mindörökké!

Rowan ünnepélyesen ejtette ki a két szót, Kestrel résnyire szűkült, sárga szemmel, Jade pedig

végletes eltökéltséggel.

Amikor újra elindultak, Jade ismét felszabadultnak és vidámnak érezte magát, élvezte a

bársonysötét éjszakát.

Egyszerű földúton jártak, ki sem kövezték. Mezők és Douglas fenyők mellett haladtak el. Balra,

egy hosszú bekötőút végén egy régi épület állt, és végül az út legvégén ott magasodott egy másik

ház.

— Az lesz az! — jelentette ki Rowan. Jade is felismerte a fényképekről, amiket Opal néni

küldött nekik. Kétemeletes volt, körben verandával, meredek nyeregtetővel és sok kis

tetőcsúccsal. A tető közepén egy kupola emelkedett, a pajtán pedig egy szélkakas állt.

„Egy igazi szélkakas!” — morfondírozott Jade, és csak bámult. Teljes erővel áramlott belé vissza

a boldogság. — Imádom! — jelentette ki ünnepélyesen.

Rowan és Kestrel is megálltak, de az ő arcukról nem az öröm sugárzott. Amit Rowan arca

tükrözött, azt csak egy hajszál választotta el az irtózattól.

— Ez egy romhalmaz! — nyögte. — Nézd meg a pajtát: teljesen le-mállott róla a festék! A

fényképeken ez nem látszott!

— És a veranda?! — szólalt meg egyetértéssel Kestrel. — Esik szét darabokra! Bármelyik

pillanatban összedőlhet!

— Lesz meló.! — suttogta Rowan. — Rengeteg munkába kerül, amíg rendbe hozzuk ezt a

házat.!

— A pénzről nem is beszélve! — tette hozzá Kestrel.

Jade hűvösen pillantott rájuk. — Miért kellene ezt rendbe hozni? Nekem tetszik! Nem olyan,

mint a többi!

Felsőbbsége fölényes tudatával felkapta a bőröndjét, és elindult a bekötőúton. A birtokot

roskadozó, sok helyen már bedőlt kerítés vette körül. A kapu is életveszélyesnek látszott. Az

elgazosodott ösvény mögött egy halom fehér karó hevert — mintha valaki azt tervezte volna,

hogy megjavítja a kerítést, de aztán soha nem került rá sor. Jade letette a bőröndöt meg a

macskakosarat, és belökte a kaput. Meglepetésére az azonnal kinyílt.

— Látjátok? Lehet, hogy lepusztultnak látszik, de minden működik.! — Nem tudta befejezni a

mondatot, mert rádőlt a kapu.

— Na jó, ha nem is működik, de legalább a miénk! — visszakozott, miközben kihúzták a kapu

alól.

— Nem, ez Opal nénié! — javította ki Kestrel.

Rowan hátrasimította a haját, és csak annyit mondott: — Menjünk!

A verandára vezető lépcső egyik foka hiányzott, s a padlózat is meglehetősen hiányos volt. Jade

királynői méltósággal kerülgette a réseket. Amikor rádőlt a kapu, megütötte a sípcsontját, és

mivel a kapu keményfából készült, a sérülés még mindig sajgott. Egyébként úgy tűnt, hogy itt

minden fából készült, ami kellemes izgalmat okozott a lánynak. Náluk, otthon, a fát különösen

tisztelték — és kerülték.

„Rettentő óvatosnak kell lenni egy ilyen világban — gondolta Jade —, különben könnyen pórul

járhatunk!”

A két idősebb lány kopogtatott az ajtón. Rowan finoman begörbített ujjal, Kestrel hangosan, az

öklével. Válasz nem jött.

— Úgy látszik, nincs itthon — állapította meg Rowan.

— Úgy döntött, mégsem kér belőlünk! — jegyezte meg Kestrel sugárzó szemmel.

— Lehet, hogy egy másik buszmegállóhoz ment — találgatta Jade.

— Ó, ez az! Fogadok, hogy erről van szó! — helyeselt Rowan. — Szegény öreg, ki tudja, hol

várhat minket, és már biztosan azt hiszi, hogy nem is jövünk!

— Néha mintha nem is lennél teljesen hülye! — mondta Kestrel Jade-nek, s tőle ez nagy

elismerésnek számított.

— Na, menjünk be! — javasolta Jade, leplezve az elégedettségét. — Valamikor csak hazajön!

— Az emberek otthonain zárak vannak. — kezdte magyarázni Rowan, de ez a ház nem volt

bezárva. Az ajtógomb elfordult Jade kezében. Mindhárman beléptek.

A helyiség sötét volt, sötétebb, mint kinn, a holdvilág nélküli éjszakában, de Jade szeme néhány

másodperc alatt alkalmazkodott ehhez.

— Hé! Ez nem is olyan rossz! — lelkendezett. A kopottas, de szépen berendezett nappaliban

hatalmas, masszív bútorok terpeszkedtek. Természetesen fából készültek, sötétek és fényesre

polírozottak voltak. Az asztalokat márványlapokkal fedték le.

Rowan megtalálta a villanykapcsolót, és a szoba máris fényárban úszott. Jade hunyorgott, de így

is látta, hogy a falakat halvány almaszínűre festették, a faragványokat és a díszléceket pedig

ugyanannak a zöldnek egy sötétebb árnyalatára. Jade-et valami különös béke árasztotta el; úgy

érezte, megérkezett: mintha mindig is ide tartozott volna. Talán a sötét bútorok miatt.?

Rowanre pillantott, aki éppen körbenézett; magas, kecses alakján már nem látszott a feszültség.

Mosolygott, amikor a tekintetük találkozott. Bólintott: — Igen!

Jade egy pillanatig sütkérezett a dicsőségben, hogy öt percen belül már másodszor adtak neki

igazat, de aztán eszébe jutott a bőröndje.

— Nézzük meg, milyen a ház többi része! — javasolta sietősen. — Én felmegyek az emeletre, ti

meg nézzetek körül itt!

— Persze, mert a legjobb hálószobát akarod! — füstölgött Kestrel. A lány, mintha meg sem

hallotta volna, felrohant a széles, szőnyeggel borított lépcsőn. Sok hálószoba volt, mindegyik

nagyon tágas. Nem a legjobbat akarta ő, hanem a legtávolabb lévőt.!

A hallban az utolsó ajtó egy tengerkékre festett szobára nyílt. Jade becsapta maga mögött az ajtót,

és az ágyra tette a bőröndjét. — Ó.! Jaj! Jaj, ne!

Három perccel később hallotta, ahogy kattan mögötte az ajtó, de nem vette a fáradságot, hogy

megforduljon. — Mit csinálsz? — hallotta Kestrel hangját.

Jade felnézett, de továbbra is elkeseredetten próbálkozott a két kismacska életre keltésével. —

Meghaltak! — sírta.

— Miért, mire számítottál? Nem kaptak levegőt, te idióta! Hogy gondoltad, hogy kibírják a

kétnapos utazást? Jade szipákolt.

— Rowan megmondta, hogy csak egyet hozhatsz el! Jade még hangosabban szipogott, és

haragosan nézett rá. — Tudom! Éppen ezért tettem őket ebbe a bőröndbe! — Csuklott egyet. —

De legalább Tiggy jól van. — Letérdelt, és benézett a macskakosárba, hogy megbizonyosodjon

afelől, hogy tényleg jól van. A kandúr füle hátrasimult, aranyló szeme kiragyogott a fekete

szőrtömegből. Fújt egyet. Jade felült az ágyra: a cicus remekül volt.

— Öt dollárért gondoskodom az „elhunytakról” — ajánlkozott Kestrel.

— Nem! — Jade felugrott, és védelmezően eléjük áll. Ujjai karom- szerűen begörbültek.

— Nem úgy értem — mondta Kestrel megbántódva. — Nem vagyok dögevő! De figyelj, ha

nem szabadulsz meg tőlük, Rowan rá fog jönni! Az isten szerelmére, te, lány! Te vámpír vagy!

— tette hozzá, miközben Jade az élettelen testeket dajkálta. — Hát viselkedj is ahhoz méltóan!

— El akarom őket temetni! — hüppögte Jade. — Temetési szertartás jár nekik!

Kestrel a szemét forgatva kiment. Húga a dzsekijébe burkolta a kis testeket, és lábujjhegyen

kilopakodott a nővére mögött. — Ásó is kell! — jutott eszébe. — De vajon hol lehet?

Vigyázva, hogy Rowan észre ne vegye, lesettenkedett a földszintre. Valamennyi szoba a

nappalihoz hasonló volt: méltóságteljes, még hanyatlásában is előkelő. A konyha óriási volt. A

hatalmas, nyitott tűzhely mellett egy hátsó ajtó takarásában külön helyiségben lehetett mosogatni.

És innen nyílt a pinceajtó is.

Jade óvatosan lépdelt le a lépcsőn. Nem tudta felkapcsolni a villanyt, mert mindkét kezével a

dzsekijébe csomagolt kismacskákat tartotta, s emiatt azt sem látta, hogy hová lép. A lábával

tapogatta ki a következő lépcsőfokot. A lépcső alján aztán a lábujja valami puha, ruganyos

dologba ütközött, ami elállta az útját.

Jade előrenyújtotta a nyakát, hogy a dzsekigöngyölegen túlra lásson, és lenézett.

Félhomály volt. O maga állta el a konyha felől beszűrődő fény útját, de azért ki tudta találni, mi

lehet az: régi ruhák kupaca. Jó nagy kupac.

Jade-nek rossz, nagyon rossz érzése támadt.

Az egyik lábával megbökte a ruhaköteget, ami kicsit arrébb csusz- szant. A lány mély levegőt

vett, és jól belerúgott. A kupac egyben maradt, csak arrébb gurult. Jade lenézett, egy pillanatig

levegő után kapkodott, majd felsikított. Hangos, éles, figyelemfelkeltő sikítá- sa szavak nélkül,

telepatikusan küldte az üzenetét, olyan hangosan, mint egy sziréna: „Rowan! Kestrel! Azonnal

gyertek le!”

Húsz másodperccel később fény gyúlt a pincében, nővérei lerobogtak a lépcsőn. — Hányszor

mondtam már neked — sziszegte Rowan —, hogy nem használjuk a mi.! — Hirtelen elhallgatott.

— Szerintem ez Opal néni — állapította meg Jade.

3. FEJEZET

- Nincs túl jó színben! — jegyezte meg Kestrel, Rowan válla fölött lenézve. — Jaj, kérlek.! —

dorongolta le Rowan leülve.

Opal néni ugyanis már múmia volt. A bőre, mint a pergamen, sárgásbarna, merev és sima.

Majdhogynem fényes. A papírszerű bőr burkolatként feszült rá a csontvázra. A haja már kihullott.

A szemürege helyén sötét lyuk tátongott, mélyükön kiszáradt kötőszövetmaradványokkal. Az

orra eltűnt.

— Szegény néni.! — sajnálkozott Rowan, és szemét elfutotta a könny.

— Mi is így nézünk majd ki, ha meghalunk — tűnődött el Kestrel.

Jade dobbantott egyet a lábával. — Na, nézzétek már meg jobban! Egyikőtök sem veszi észre?!

Ide süssetek!

A múmia középső része felé lendítette a lábát. A kék virágos otthonkából és a pergamenszerű

bőrből hatalmas fakaró meredt ki. Majdnem olyan hosszú volt, mint egy nyílvessző; a felső vége

vastag volt, azt a részét pedig, ami behatolt Opal néni mellkasába, kihegyezték.

Az egyik oldaláról fehér festékpikkelyek csüngtek. Több hasonló karó is hevert a pince padlóján.

— Szegény öreg néni — sajnálkozott Rowan. — Biztosan ezeket cipelte, amikor elesett a

lépcsőn!

Jade ránézett Kestrelre. Az mérgesen villogtatta aranyló szemét. Ritkán értettek egyet, de ha a

tesójuk ellen fordulhattak.!

— Rowan! — oktatta ki Kestrel tagoltan. — A nénit átdöfték egy karóval!

— Jaj, nem.!

— De igen — erősítette meg Jade. — Valaki megölte. Valaki, aki tudta, hogy a néni vámpír.

Rowan a fejét rázta. — De hát ki tudhatta volna.?

— Hát. — tanakodott Jade. — Egy másik vámpír!

— Vagy egy vámpírvadász — találgatott Kestrel.

Rowan döbbenten nézett rá. — Azok nem léteznek! Csak a mesékben, hogy a gyerekeket

ijesztgessék! Vagy nem.?

Kestrel vállat vont, de aranyfényű szeme elsötétült.

Jade-et kellemetlenül érte a váltás. A szabadság, amit az úton érzett, a békesség, amit a

nappaliban — és most ez.! Hirtelen üresnek és szörnyen magányosnak érezte magát.

Rowan gondolataiba merülve ült a lépcsőn; még ahhoz is túl fáradt volt, hogy félresimítson egy, a

homlokába hulló hajtincset.

— Lehet, hogy nem kellett volna idehoznom benneteket — jegyezte meg halkan. — Lehet,

hogy itt rosszabb.

Nem mondta, de húga érezte a következő gondolatát: „Lehet, hogy vissza kellene mennünk!”

— Annál semmi sem lehet rosszabb! — tiltakozott hevesen Jade. — És én inkább meghalok,

mint hogy visszamenjek oda! — Ezt komolyan gondolta. Menjen vissza, és várjon tovább a

férfiakra? Vissza az előre elrendezett házassághoz, a számtalan korlátozás közé? Vissza azokhoz

a helytelenítő arcokhoz, akik azonnal elítélnek mindent, ami más, ami nem azonos azzal, amit

400 év óta gyakorolnak?

— Nem mehetünk vissza — szögezte le.

— Nem, nem tehetjük. — Kestrel hangja száraz volt. — Semmiképpen! Hacsak nem akarjuk

úgy végezni, mint Opal néni. Vagy. — jelentőségteljes szünetet tartott — vagy úgy, mint Hodge

bácsi!

Rowan felnézett: — Azt ne is említsd!

Jade gyomra ökölnyire szorult össze. — Ők nem tennék.! — jelentette ki, erőszakkal elnyomva

az előbukkanó emlékképet. — A saját unokahúgaikkal nem! Velünk nem!

— A lényeg — állapította meg Kestrel —, hogy nem térhetünk vissza, tehát előre kell

mennünk! Ki kell találnunk, mit fogunk itt csinálni így, Opal néni segítsége nélkül, különös

tekintettel arra, hogy egy vámpírvadász is van a környéken! De először is: ezzel mit csináljunk? -

intett fejével a holttest felé.

Rowan tanácstalanul rázta a fejét. Úgy nézett körül a pincében, mintha az egyik sarokban rejlene

a válasz. Pillantása Jade-re esett, és rajta is maradt; a lány tudta, hogy a nővéri radar letapogatja.

— Jade! Mi van a dzsekidben?

A lány túlságosan is elgyötört volt ahhoz, hogy hazudjon. Szétnyitotta a dzsekijét, és megmutatta

Rowannek a kismacskákat. — Nem gondoltam, hogy a bőröndöm lesz a gyilkosuk.

Rowan is túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy haragudjon. Az ég felé emelte tekintetét és

sóhajtott. Aztán ismét élesen Jade-re nézett:

— De minek hoztad őket ide le?

— Nem ide akartam, csak egy ásót kerestem, hogy eltemessem őket a hátsó kertben!

Csönd lett. Jade a nővéreire, azok pedig egymásra néztek. Aztán mindhárman a kismacskákra —

és végül Opal nénire.

Mary-Lynnette sírt.

Gyönyörű, tökéletes éjszaka volt. Az inverziós réteg — a csendes és meleg felső légréteg —

kitűnő átlátszóságot biztosított. A fényszennyezés jelentéktelen volt, közvetlen fényforrás nem

világított. A domb alatti viktoriánus udvarház legtöbbször sötét volt. Erre Mrs. Burdock nagyon

odafigyelt.

A Tejút átlósan átszelte az égboltot, mint egy folyó. A lány a távcsövét délebbre, a Nyilas

csillagképére irányította, ami szerinte inkább teáskannához, mint íjászhoz hasonlított. A

teáskanna csőre felett egy halvány rózsaszínű folt kifejezetten gőznek látszott.

De nem gőz volt az, hanem egy hatalmas csillagközi gázfelhő, egy működő csillaggyár: a

Lagúna-köd, ahol a halott csillagok pora és gázai beépülnek a forró, éppen most születő fiatal

csillagokba.

Négyezer-ötszáz fényév távolságban történt az, amit ő abban a percben nézett. Egy tizenhét éves

lány a használtan vett Newtonrendszerű tükrös látcsövével figyelte a születő csillagok fényét.

Néha olyan nagy, félelemmel vegyes áhítattal és igen: elvágyódással volt tele, ami majd’

szétvetette. Mivel senki sem volt a közelében, hagyta, hogy könnyei végigcsorogjanak az arcán

— most nem kellett az allergiára fognia. Aztán visszaült, és a trikója vállába törülte a szemét és

az orrát. „Na, hagyd ezt abba! — hordta le magát. — Nem vagy normális!”

Bárcsak ne gondolt volna Jeremyre korábban! Mert most, valamilyen oknál fogva állandóan őt

látta maga előtt, úgy, mint azon az éjszakán, amikor eljött, hogy együtt nézzék a

holdfogyatkozást. Akkor józan, barna szemében felcsillant az érdeklődés, mintha őszintén

érdekelné mindaz, amit lát. Mintha annak a pillanatnak az erejéig meg is értette volna.

„Az éjnek ismerője voltam én”2 — skandálta romantikusan egy halk, szentimentális belső hang,

ismét sírásra késztetve. „Ja, persze” — torkolta le Mary-Lynnette a belső hangot. Elővette a

Cheetos-zacskót, amit a széke alatt tartott. A Cheetos-evés lehetetlenné teszi a romantikus

érzelmeket és a nagyság előtti leborulást.

„A Szaturnusz a következő” — gondolta, és letörölte a ragadós, narancssárga chipsmorzsákat az

ujjairól. Ez remek éjszaka volt a bolygó megfigyelésére, mert túlhaladt azon a fázison, amikor a

gyűrűinek csak az élüket lehetett látni. Sietnie kellett, mert a Hold 11:16-kor kelt. Mielőtt a

távcsővel megcélozta volna a Szaturnuszt, még egy pillantást vetett a Lagúnára — pontosabban a

Lagúna-ködtől keletre, hátha megtalálja azoknak a halványabb csillagoknak a halmazát, amiről

tudta, hogy ott kell lennie.

De nem látta. A szeme nem volt elég jó hozzá. Talán ha lenne egy nagyobb távcsöve — vagy ha

Chilében élne, ahol szárazabb a levegő

2 Robert Frost verse, Weöres Sándor fordítása.

— vagy ha felül tudna kerülni a Föld légkörén — akkor talán lenne esélye. De így — az emberi

szemre kell hagyatkoznia. Csakhogy az ember pupillája nem tágul 9 mm-nél nagyobbra. Ez ellen

nincs mit tenni. A távcsövével éppen befogta a Szaturnuszt, amikor lent, az udvarház mögött fény

villant. Nem egy kis elemlámpa volt az, hanem az udvari higanygőzlámpa, ami fényszóróként

világította meg a ház hátsó részét.

Mary-Lynnette bosszúsan hátradőlt. Tulajdonképpen nem volt rá oka, hiszen látta a Szaturnuszt,

látta a gyűrűket. Ma este olyanok voltak, mint egy finom ezüstpenge, amely körbeöleli a bolygót.

Ez azonban furcsa volt: Mrs. Burdock soha nem kapcsolta fel éjjel a hátsó világítást!

„A lányok! — jutott az eszébe. — Az unokahúgai! Bizonyára most érkeztek meg, és Mrs.

Burdock megmutatja nekik a házat.” Mary- Lynnette szórakozottan nyúlt a látcsövéért; erre

kíváncsi volt.

Jó minőségű, erős és könnyű Celestron Ultimas látcsöve volt. Mindent lehetett ezzel látni: a

távoli égitestektől a holdkráterekig. Most Mrs. Burdock házának hátsó részét pásztázta tízszeres

nagyításban. A nénit azonban nem látta. Látta a kertet, a pajtát és a sövénnyel körbevett részt,

ahol Mrs. Burdock a kecskéit tartotta. És jól látta a három lányt a higanygőzlámpa fényénél.

Egyiknek barna haja volt, a másiknak aranyszőke, a harmadiknak pedig olyan, mint a Jupiter

gyűrűinek színe: ezüstös. Akár a csillagfény. Egy műanyag zsákba csomagolt tárgyat cipeltek.

Fekete, erős műanyag. „Szemeteszsák, ha nem tévedek — vélte Mary-Lynnette. — De mi a fenét

akarnak azzal?”

Eltemetik!

Az alacsony, ezüstös hajú lánynál ásó volt. Ügyesen dolgozott vele. Néhány perc alatt kiforgatta

Mrs. Burdock íriszeinek többségét. Utána a közepes termetű aranyszőke vette át az ásót, végül

pedig a magas barna. Aztán felemelték a szemeteszsákba csomagolt tárgyat, ami ugyan másfél

méternél is hosszabb volt, de nagyon könnyűnek látszott — és betették az éppen kiásott gödörbe.

Aztán elkezdték visz- szalapátolni a földet.

„Na ne! — intette le magát Mary-Lynnette. — Ne légy nevetséges! Ne őrülj már meg! Kell, hogy

legyen valami hétköznapi, egyszerű magyarázat erre!” A probléma az volt, hogy egy sem jutott

eszébe.

„Nem, nem, nem! Ez nem a Hátsó ablak, és nem az Alkonyzóna! Egyszerűen csak elásnak

valamit. Valami. mindennapos dolgot.” De mi más lehet az a másfél méter hosszú, merev valami,

amit az eltemetés előtt be kellett csomagolni egy műanyag zsákba — mint egy holttest?

„Na és. — agyalt tovább Mary-Lynnette, miközben érezte, hogy emelkedik az adrenalinszintje, és

gyorsabban ver a szíve — és. hol van Mrs. Burdock?”

Az izgalomtól viszketett a tenyere, a talpa. Nem tudott úrrá lenni az idegességén, és ezt nagyon

utálta. Annyira reszketett a keze, hogy le kellett engednie a látcsövet.

„Mrs. Burdock jól van! Nincs semmi baja! Ilyen dolgok nem történnek a való életben! Mit

csinálna most Nancy Drew?”3

És ekkor, a pánikroham kellős közepén Mary-Lynnette azt érezte, hogy mindjárt kitör belőle a

nevetés. Nancy Drew természetesen azonnal odamenne, és nyomozni kezdene. Egy bokor mögül

kihallgatná a lányokat, és miután visszamennek a házba, felásná a kertet.

Ám a valóság más! Mary-Lynnette elképzelni sem tudta, hogy az éjszaka közepén felássa a

szomszéd kertjét. Rajtakapnák, és az rettenetesen megalázó lenne. Mrs. Burdock — nagyon is

élőn és bosszúsan -kilépne a házából, ő pedig belehalna a zavarába, amíg kimagyarázná magát.

Lehet, hogy egy regényben ez szórakoztató lenne, a való életben még csak gondolni sem akart

ilyesmire.

Az egyetlen jó ebben az, hogy közben rájött, milyen képtelenség a paranoiája. Valahol mélyen

nyilvánvalóan tudta, hogy Mrs. Burdock jól van, különben ő nem üldögélne itt, hanem hívná a

rendőrséget, mint minden normális ember!

Ám hirtelen valahogy nagyon fáradtnak érezte magát. A csillagnézéshez sem volt már kedve. A

színszűrős elemlámpa rubinvörös fényénél megnézte az óráját. Majdnem 11 óra volt — még 16

3 Krimik, filmek és játékok detektív tinihősnője.

perc, és úgyis vége az egésznek! Felkel a Hold, és minden elhalványul az égbolton. Összetolta

volna a távcsövet, de még indulás előtt újra a kezébe vette a látcsövet. Csak egy utolsó

pillantásra.!

A kertben nem volt senki. Csupán egy nemrég felásott, sötét, téglalap alakú folt jelezte, hol

forgatták fel a földet. Mialatt ezt nézte, a higanygőzlámpa is kialudt.

„Azért nem árt átmenni holnap! — morfondírozott Mary-Lynnette.

— Amúgy is az volt a szándékom! Illik üdvözölni az új szomszédokat! Visszaviszem a

metszőollót, amit a papa kért kölcsön, meg azt a kést, amit Mrs. Burdock adott, hogy levegyem a

tanksapkát. Akkor majd találkozom vele, és láthatom, hogy minden rendben van!”

*

Ash a kanyargó út tetejére ért, és megállt, hogy megcsodálja a délen fénylő pontot. Ezekből az

elszigetelt vidéki városokból sokkal többet lehet látni. Innen a Jupiter, a bolygók királya úgy néz

ki, mint egy ufó.

— Hol voltál? — kérdezte mögötte valaki. — Már órák óta várlak! Ash meg sem fordult, úgy

válaszolt: — Hol voltam? Te hol voltál?

Abban maradtunk, hogy ott, azon a dombon találkozunk, Quinn!

— A kezét nem vette ki a zsebéből, csak a könyökével mutatott a domb felé.

— Nem igaz! Erről a dombról volt szó, és én egész idő alatt itt ültem, és vártalak! De hagyjuk!

Itt vannak, vagy nincsenek itt?

Ash megfordult, odasétált a nyitott sportkocsijához, ami lekapcsolt lámpákkal állt az út mellett.

Egyik könyökével könnyedén az ajtajára támaszkodott, nem nézett Quinnre.

— Itt vannak. Mondtam neked, hogy itt lesznek. Ez az egyetlen hely, ahová jöhettek.

— Mind a hárman?

— Persze hogy mindhárman! A nővéreim elválaszthatatlanok!

Quinn elhúzta a száját. — A lamiák olyan csodálatosan családszeretők!

— A nem született vámpírok meg olyan csodálatos. törpék! — heccelte Ash derűsen, megint az

eget szemlélve.

Quinn jéghideg, sötét pillantást vetett rá. Kicsi, erős teste teljesen mozdulatlannak tűnt a

kocsiban. — És soha nem is fogok megnőni — mondta nagyon halkan. — Az egyik ősödnek

köszönhetően!

Ash ruganyos mozdulattal felült a kocsi motorházára, hosszú lábát himbálva.

— Lehet, hogy megállítom az öregedésemet ebben az évben — jelentette ki könnyedén,

továbbra is a lejtőt nézve. — Nem is olyan rossz tizennyolcnak lenni!

— Talán nem — ha választhatsz! — jegyezte meg Quinn olyan halkan, mint ahogy a levelek

hullanak a fáról. — De próbálj csak meg tizennyolc évesnek lenni 400 évig, anélkül, hogy látnád

a végét!

Ash megfordult és újra rámosolygott. — Sajnálom! Az egész családom nevében!

— Én meg a te családodat sajnálom! A Redfern famíliának vannak némi gondjai mostanában,

igaz? Lássuk, jól tudom-e? Először Hodge nagybátyád szegte meg az Éjszaka Világának

törvényét, és ennek megfelelően meg is büntették.

— Ő csak távoli rokon, ráadásul beházasodott a családba — szakította félbe udvariasan Ash,

egyik ujját figyelmeztetően felemelve. — Burdock volt, és nem Redfern! És ennek már tíz éve!

— Aztán ott van a nagynénéd, Opal.

— Igen távoli nénikém!

— Teljesen eltűnik, minden kapcsolatot megszakít az Éjszaka Világával, nyilvánvalóan azért,

mert szívesebben él a semmi közepén, az emberekkel!

Ash megvonta a vállát, szeme a déli horizontot fürkészte. — Jó vadászterület ám ez, a semmi

közepén, az emberek között! Nincs verseny! Nem érvényesek az Éjszaka Világa megszorításai, a

Vének nem szabják meg, hogy mennyit zsákmányolhatsz.!

— És nincs ellenőrzés! — ismerte el savanyúan Quinn. — Nem is az számít igazán, hogy ő itt

él, hanem az, hogy nyilvánvalóan ő bátorította a lányokat, hogy csatlakozzanak hozzá. Jelentened

kellett volna, amikor rájöttél, hogy titokban leveleznek!

Ash kelletlenül megvonta a vállát. — Nem volt törvényellenes. És nem tudtam, hogy mit

forgatnak a fejükben.

— És nem csak velük van gond! — folytatta Quinn, idegesítően halk hangon. — Tudod,

milyen pletykák terjednek az egyik unokatestvéredről, James Rasmussenről! Azt beszélik, hogy

beleszeretett egy halandó lányba. A lány haldoklott, és ő pedig úgy döntött, hogy átváltoztatja —

engedély nélkül.!

Ash lecsúszott a motorháztetőről és kiegyenesedett.

— Soha nem érdekeltek a pletykák — hadarta gyorsan, de nem őszintén. — Egyébként most

nem is ez a probléma, igaz?

— Nem. A problémát a bajba keveredett húgaid jelentik, és az, hogy képes vagy-e megtenni

azt, amivel kihúzhatod őket a bajból.

— Ne aggódj, Quinn! Megoldom.

— De én igenis aggódom, Ash. Nem is tudom, miért hagytam, hogy rábeszélj erre!

— Nem hagytad: elvesztettél egy pókerjátszmát.

— Te meg csaltál.

Quinn a távolba nézett, sötét szeme összeszűkült, szája egyenes vonallá keskenyedett.

— Még mindig az a véleményem, hogy tájékoztatnunk kellene a Véneket — mondta hirtelen.

— Ez lenne az egyetlen mód, ami garantálná az igazán alapos vizsgálatot.

— Nem értem, miért kellene itt átfogó vizsgálat. Még csak néhány órája vannak itt.

— A húgaid csak néhány órája vannak itt, de a nagynénéd — mióta is? Tíz éve?

— Mi kifogásod van a nagynéném ellen, Quinn?

— A férje áruló volt. Most már ő is az, mert szökésre buzdította a lányokat. És ki tudja, mit

csinált itt az elmúlt tíz évben? Ki tudja, hány embernek beszélt az Éjszaka Világáról?

Ash vállat vont, és a körmeit nézegette. — Lehet, hogy egynek sem.

— És lehet, hogy az egész városnak.

— Quinn! — Ash türelmesen beszélt, ahogy a nagyon kicsi gyerekkel szoktak. —

Amennyiben a nagynéném megszegte az Éjszaka Világának törvényeit, akkor meg kell halnia.

Ezt kívánja a család becsülete. Ha azon bármilyen folt esik, az rám is vonatkozik.

— Erre az egyre mindig számíthatok — mondta kissé visszafogva lélegzetét Quinn. — A te

önzésedre. Mindig te vagy a legfontosabb, igaz?

— Nem ilyen mindenki?

— De nem mindenki olyan feltűnően, mint te. — Quinn némi szünet után megkérdezte. — És

mi a helyzet a húgaiddal?

— Mi lenne?

— Meg tudod ölni őket, ha szükségessé válik?

Ashnek a szeme sem rebbent. — Természetesen! Ha szükséges. A család becsületéért.

— Ha kikottyantottak valamit az Éjszaka Világáról.?

— Nem hülyék.

— De ártatlanok! Megtéveszthetik őket! Ez a hátránya annak, ha valaki a külvilágtól teljesen

elzárva, a normális emberektől távol él: nem tanulja meg, hogy azok a férgek milyen ravaszak

tudnak lenni!

— Nos, mi tudjuk, milyen ravaszak tudnak lenni — mosolygott Ash. — És tudjuk, miként

bánjunk el velük!

Most először Quinn is elmosolyodott, kedves, majdnem ábrándozó mosollyal.

— Igen, ismerem az erről vallott nézeteidet. Jól van: itt hagylak, hogy intézd el a dolgot. Azt

talán mondanom sem kell, hogy ellenőrizz minden embert, akivel a lányok kapcsolatba kerültek.

Dolgozz jól, és akkor talán megmentheted a családod becsületét.

— Nem is említve, milyen kínos lenne egy nyilvános tárgyalás.

— Egy hét múlva visszajövök, és ha addigra nem vagy ura a helyzetnek, jelentem a Véneknek.

Nem a Redfern család Véneire gondolok, természetesen. Egyenesen a Nagy Tanács elé viszem az

ügyet.

— Ó, persze! — gúnyolódott Ash. — Tudod, találhatnál magadnak egy hobbit, Quinn!

Mondjuk, járj vadászni! Túl sok benned az elfojtás!

Quinn úgy tett, mintha nem hallaná, majd kurtán megkérdezte:

— Tudod már, hol kezded?

— Hogyne! A lányok most. ott vannak, lent! — Ash kelet felé fordult. Egyik szemét behunyva

ujjával célba vett egy fényfoltot a völgyben. — A Burdock-tanyán. Most körülnézek a városban,

aztán elkapom az első férget, aki az utamba kerül.

4. FEJEZET

MENNYIRE MÁS MINDEN NAPPAL!

Másnap reggel, a forró, párás augusztusi napfényben Mary- Lynnette már nem tartotta olyan

fontosnak, hogy ellenőrizze, vajon meghalt-e Mrs. Burdock. Ezt most nevetségesnek érezte.

Mellesleg rengeteg dolga is akadt: két hét múlva kezdődött az iskola. Június elején

meggyőződéssel hitte, hogy a nyár örökké tart, hogy soha nem mondja azt, hogy „Jaj, de gyorsan

elszaladt ez a nyár!” Most meg itt van augusztus közepe, és ő azt mondja: — Jaj, olyan gyorsan

eltelt a nyár.!

„Ruhákra van szükségem! — gondolta a lány. — És egy új hátizsákra, füzetekre és néhány kis

lila filctollra! És rá kell vennem Markot, hogy ő is szerezze be, amire szüksége lesz, mert magától

nem teszi meg, Claudine meg nem szól neki!”

Claudine, a nevelőanyjuk belga volt és nagyon csinos, göndör, sötét hajával és ragyogó fekete

szemével. Csak tíz évvel volt idősebb, mint Mary-Lynnette, ám még nála is fiatalabbnak látszott.

Takarítónőként dolgozott a családnál, amikor öt évvel ezelőtt az édesanyjuk megbetegedett. A

lány kedvelte őt, de mint pótanya, teljesen reménytelennek bizonyult, ezért általában neki kellett

gondoskodnia Markról.

„Tehát nincs időm átmenni Mrs. Burdockhoz!”

A napot vásárlással töltötte. Vacsoráig nem is jutott eszébe a néni. Már az edényeket segített

kivinni a nappaliból, ahol szokás szerint a tévé előtt vacsoráztak, amikor az apja megszólalt: —

Hallottam ma valamit Todd Akersről és Vic Kimble-ről.

— Azok a lúzerek.! — morogta Mark.

— És mit? — kérdezte Mary-Lynnette.

— Valami balesetük volt a Chiloquin úton — valahol Hazel Green Creek és Beaver Creek

között.

— Autóbaleset? — kérdezte Mary-Lynnette.

— Na, hát épp’ ez az! — folytatta az apja. — Az autó szemmel láthatóan nem sérült meg, ők

viszont mind a ketten úgy gondolják, hogy balesetet szenvedtek. Éjfél után kerültek haza, és azt

állítják, hogy történt velük valami az úton, de hogy mi, azt nem tudják. Néhány óra kiesett az

életükből.

A gyerekeire nézett: — Szerintetek?

— Ufók lehettek! — rikkantotta azonnal Mark, felkapta a tányérját, és diszkoszvető pózba

vágva magát lendületet vett a dobáshoz.

— Ufók? Hülyeség! — dorongolta le Mary-Lynnette. — Tudod, milyen messziről kellene

azoknak a kis zöld emberkéknek ideutazniuk

— és olyan, hogy térhajtómű4, nem létezik! Miért kell az embereknek kitalálniuk ilyen

dolgokat, amikor a világmindenség hihetetlen csodákkal van tele, amelyek valóban léteznek?!

Elhallgatott. A családja meglepetten nézte.

— Egyébként valószínűleg csak beütötték a fejüket! — legyintett, miközben a mosogatóba

tette a tányérját és a poharát. Apja elfojtott egy mosolyt, Claudine lebiggyesztette az ajkát. Mark

4 A Star Trek csillaghajóinak hajtóműve.

vigyorgott:

— A szó szoros értelmében ütődöttek! — jelentette ki. — Reméljük.!

Miközben Mary-Lynnette visszament a nappaliba, hirtelen eszébe jutott valami.

A Chiloquin út a Kahneta folytatása, amin az ő házuk áll; Mrs. Burdock háza is ezen az úton van.

A Chiloquin úttól a néni tanyája mindössze két mérföldre fekszik.

Nem, itt semmi összefüggés nem lehet! Hacsak a lányok nem azt a kis zöld emberkét temették el,

aki elrabolta Vicet és Toddot.

De volt ebben valami zavaró: két nagyon különös dolog történik ugyanazon az éjjelen, ugyanazon

a környéken, egy olyan kicsi, álmos helyen, ahol soha semmi izgalmas nem történt.

„Megvan! Felhívom Mrs. Burdockot, és ha jól van, akkor az bizonyítja, hogy minden rendben

van, és jót nevetnek az egészen!”

Ám a Burdock-ház nem válaszolt. A telefon hosszan kicsengett, de senki nem vette fel a kagylót,

és az üzenetrögzítő sem kapcsolt be. Mary-Lynnette rosszat sejtve akasztotta vissza a kagylót, de

furcsán nyugodt volt. Tudta, mit kell tennie.

A lépcsőn elkapta Markot: — Beszélnem kell veled!

— Nézd, ha az iPodról van szó.

— Mi.? Nem, arról van szó, amit ma éjjel meg kell tennünk! — nézett az öccsére. — Miért, mi

van az iPodommal?

— Á, semmi! Egyáltalán semmi.

Mary-Lynnette sóhajtott egyet, de nem firtatta a kérdést.

— Figyelj, szükségem van a segítségedre. Tegnap éjjel, amikor fenn voltam a dombon, láttam

valami furcsát. — A lehető legtömörebben összefoglalta a látottakat. — És most ez a különös

dolog, ami Vickel és Toddal történt.! — tette hozzá.

Mark a fejét csóválta, és álságos sajnálkozással nézte a nővérét. — Mare, Mare — becézte

gyengéden. — Te tényleg bolond vagy, tudod?

— Igen! — válaszolta a lány. — De én akkor is átmegyek ma este!

— És miért?

— Hogy ellenőrizzem a dolgot! Csak látni akarom Mrs. Burdockot; ha beszélni is tudok vele,

máris jobban érzem magam. És ha megtudom, mit temettek el abban a kertben, akkor még sokkal

jobban érzem magam!

— Lehet, hogy a Nagylábút5 földelték el! Az a kormánybizottság, amely a Klamath-szurdokban

kereste, nem találta meg!

— Mark, adósom vagy az iPodomért! Bármi is történt vele.

— Hú — sóhajtott Mark megadóan dünnyögve: — Oké, tartozom neked. De már most

kijelentem, hogy nem fogok beszélgetni azokkal a lányokkal.

— Nem is kell, hogy beszélgess velük. Még csak látnod sem kell őket. Mást akarok kérni tőled.

*

Napnyugtakor elindultak. Százszor is megtették már ezt az utat Mary-Lynnette dombjához, most

csak annyi volt a különbség, hogy Mark egy metszőollót vitt, a lány pedig kivette elemlámpájából

a Rubylith szűrőt.

— Csak nem gondolod komolyan, hogy eltették láb alól az öreglányt?

— Nem — nyugtatta meg őszintén Mary-Lynnette. — Csak helyre akarom tenni a kizökkent

világot!

— Mit akarsz.?

— Tudod, mindenkinek van egy elképzelése a világ rendjéről, de nagyon gyakran felmerül

bennünk, hogy „Ó, istenem, mi van, ha valójában nem is ilyen?” Például: tegyük fel, hogy engem

örökbe fogadtak és azok, akiket én a szüleimnek hiszek, valójában nem is azok! Ha ez igaz lenne,

az mindent megváltoztatna: elég egy perc, és már nem tudom, mi a valóság! Na, én most így

5 Sasquatch vagy Bigfoot kitalált emberszerű szörny Észak-Amerikában, állítólag a Klamath-szurdokban is látták.

érzek, és ettől az érzéstől akarok megszabadulni. Vissza akarom kapni a régi világomat!

— Tudod, mi az ijesztő? — kérdezte Mark. — Az, hogy azt hiszem, értem.

Mire a Burdock-tanyához értek, már teljesen sötét volt. Előttük, nyugaton az Arcturus csillag —

mintha a ház fölé akasztott lámpa lett volna — halvány vörös fénnyel világított. Mary-Lynnette

nem is próbálkozott a rozoga kapuval. Egyenesen a feketeszeder bokor mögé ment, ahol már

ledőlt a léckerítés.

A ház olyan volt, mint az övéké, csak sokkal több viktoriánus stílusú cicomával. Mary-Lynnette

szerint az egymásba fonódó indák, faragott díszek és berakások ugyanazt a szeszélyes és különc

jelleget adták a háznak, ami Mrs. Burdockot is jellemezte. Ahogy az emeleti ablakokat nézegette,

egy mozgó alak árnyéka jelent meg a vászonredőny mögött.

„Jól van! — állapította meg a lány. — Tehát van itthon valaki!”

Ahogy elindultak a gazos ösvényen a ház felé, Mark lemaradt.

— Azt mondtad, hogy én bújjak el!

— Oké, rendben. Figyelj, akkor fogd azt a metszőollót, és kerülj a ház mögé!

— És bámuljam meg a Nagylábú sírját, ha már ott vagyok? Vagy ássak egy kicsit? Ehhez

semmi kedvem!

— Nagyszerű! — jegyezte meg higgadtan Mary-Lynnette. — Akkor bújj el valahol itt kint, és

reménykedj, hogy nem fognak meglátni, amikor ajtót nyitnak. A metszőolló legalább ad valami

ürügyet, hogy miért mész hátra!

A fiú durcás tekintetéből látta, hogy meggyőzte. Amikor az öccse elindult, hirtelen utánaszólt: —

Mark, légy óvatos!

Az csak legyintett, meg sem fordult.

Amikor már nem látta az öccsét, kopogtatott a bejárati ajtón. Aztán becsengetett — pontosabban

meghúzott egy fogantyút, mert nyomógomb nem volt a falon. Hallotta, hogy bent megszólal a

csengő, de senki sem jött az ajtóhoz. Most már határozottabban kopogtatott és csengetett. Végig

arra számított, hogy kinyílik az ajtó és ott áll majd Mrs. Burdock, törékenyen, reszkető hanggal,

kékesfehér hajjal, viseltes pamutotthonkában. De nem így történt. Senki nem nyitott ajtót.

Mary-Lynnette nem udvariaskodott tovább: az egyik kezével dörömbölni kezdett, a másikkal a

csengőt rángatta. Aztán az éktelen hangzavar közepette hirtelen rájött, hogy fél. Igazán félt. A

világképe határozottan megrendült.

Mrs. Burdock szinte soha nem ment el hazulról. Mindig kinyitotta az ajtót. És Mary-Lynnette a

saját szemével látta, hogy van valaki a házban. De akkor miért nem jön ki?

A lány szíve hevesen vert, és kellemetlen űrt érzett a gyomrában is. „El kellene tűnnöm innen, és

felhívni Akers seriffet! Az ő dolga, hogy tudja, mit kell tenni ilyenkor!” De korántsem volt

könnyű némi bizalmat táplálni Todd apja iránt. Így minden félelmét és frusztrációját az ajtón

vezette le.

És akkor hirtelen kinyílt. Mary-Lynnette ökle megállt a levegőben, és egy pillanatra elfogta a

pánik, az ismeretlentől való félelem.

— Miben segíthetek?

A hang lágy és szépen árnyalt volt, a lány pedig egyszerűen gyönyörű. Mary-Lynnette nem

láthatta a dombtetőről barna hajának gesztenyefényű árnyalatát, arcának klasszikus vonásait, se

azt, hogy az alakja milyen kecses és hajlékony.

— Te vagy Rowan — állapította meg.

— Honnan tudod?

— Nem lehetsz más. Soha nem láttam még senkit, aki ennyire hasonlítana egy erdei tündérre!

A nagynénéd beszélt rólatok! Mary- Lynnette Carter vagyok, itt lakom nem messze, a Kahneta

úton. Biztosan láttátok a házunkat idefelé jövet!

Rowan diplomatikusan hallgatott. „Milyen bájos és komoly az arca, a bőre pedig olyan, mint a

fehér orchideaszirom!” — tűnődött önkéntelenül Mary-Lynnette. Hangosan pedig azt mondta: —

Csak üdvözölni akartalak benneteket, mint új szomszédokat, és megkérdezni, nincs-e szükségetek

valamire?

Rowan komolysága mintha egy kicsit oldódott volna, majdhogynem mosolygott, barna szeme

melegséggel telt meg.

— Nagyon kedves tőled! Igazán! Szinte szeretném, ha valamire szükségünk lenne — de

mindenünk megvan!

A lány érzékelte, hogy Rowan a lehető legkulturáltabban és legudvariasabban, de be akarja

fejezni a társalgást. Gyorsan újabb témát pendített meg:

— Hárman vagytok lányok, ugye? Itt fogtok iskolába járni?

— A húgaim biztosan.

— Ez tök jó! Majd én mindent megmutatok nekik! Az idén már felsős leszek!

„Gyerünk gyorsan, elő egy másik témával!” — futott át Mary- Lynnette agyán.

— Na, és hogy tetszik Briar Creek? Minden bizonnyal csendesebb hely, mint amit

megszoktatok!

— Ó, ahonnan jövünk, az is igen nyugis hely! — válaszolta Rowan.

— De itt nagyon tetszik nekünk! Olyan csodálatos ez a vidék! A fák, a kicsi állatok. — Nem

folytatta.

— Igen, azok az édes kicsi állatok.! — visszhangozta a lány. „Térj már a lényegre!” — sürgette

magát, de a nyelve úgy rátapadt a szájpadlására, mint a tépőzár. Ám végül csak kibökte:

— És öö. és hogy van a nagynénétek?

— Ő? Jól van!

Mary-Lynnette-nek éppen ez a pillanatnyi tétovázás kellett, hogy minden korábbi gyanúja és

félelme feltámadjon. Ettől azonban olyan éles és hűvös lett az agya, mint egy. jégből készült

penge! Hallotta magát, amint magabiztos, majdnem vidám hangon azt kérdezi:

— Beszélhetnék vele egy percre? Ha nem probléma? Valami nagyon fontosat szeretnék

mondani neki! — S olyan mozdulatot tett, mintha máris átlépné a küszöböt. Rowan azonban

elállta előtte az ajtót.

— Sajnálom, de most nem lehetséges.

— Csak nem a feje fáj megint? Már voltam itt úgy, hogy ágyban fekve fogadott! — nevetett fel

a lány csilingelve.

— Nem, nem a fejfájás miatt — válaszolt Rowan udvariasan, de határozottan. — Az igazság

az, hogy elment. néhány napra.

— Elment?!

— Igen. — Rowan olyan arcot vágott, mintha maga is furcsállná ezt. — Úgy döntött, hogy

engedélyez magának pár szabadnapot. Egy kis szabadságot!

— De. Nahát, éppen, amikor ti megérkeztek.? — A lány hangja elakadt.

— Igen, hiszen tudta, hogy gondunk lesz a házra! Ezért csak addig várt, amíg megérkezünk.

— De. Nahát.! — ismételte Mary-Lynnette. A torka összeszorult. — És hová ment?

— Fel északra, valahová a tengerpartra. Nem tudom a város nevét.

— De. — a hangja megbicsaklott. „Visszakozz!” — figyelmeztette a belső hang. Most

udvariasnak és óvatosnak kell lennie. Ha erőlteti a dolgot, még megsejti, hogy Mary-Lynnette

sejti, valami hibádzik a történetében. És mivel valami tényleg nincs rendben, ez a lány veszélyes

lehet.!

Ezt Rowan édesen komoly arcát nézve nehéz volt elhinni. Egyáltalán nem látszott veszélyesnek.

Ám ekkor Mary-Lynnette észrevett valami mást is: Rowan mezítláb volt. A lába — bár a bőre itt

is ugyanolyan halvány krémszínű volt, mint máshol — rendkívül izmosnak tűnt. A lány a

határozott formájú lábfejét és lábujjait nézve arra gondolt, miként futhatnak ezek a lábak: valami

vad, állatias gyorsasággal.

Amikor felnézett, már egy másik lány is ott állt Rowan mögött: a sötét aranyhajú. Az ő bőre nem

virágszirom-, hanem tejszínű volt, s a szeme sárga.

— Ő Kestrel — mutatta be Rowan.

— Igen. — válaszolt Mary-Lynnette. Rájött, hogy bámulja a másik lányt, és egy perc késéssel

arra is, hogy fél. Kestrel egész lénye a vad, állatias mozgást juttatta az eszébe. Úgy ment, mintha

repülne.

— Mi történt? — kérdezte az újonnan érkezett.

— Ő Mary-Lynnette — felelte Rowan nyugodt, kellemes hangon. Itt lakik az úton, lejjebb. Opal

nénit jött meglátogatni.

— Illetve, hogy megkérdezzem, nincs-e valamire szükségetek — vetette közbe gyorsan Mary-

Lynnette. — Úgyszólván mi vagyunk az egyetlen szomszédotok!

„Stratégiát kell változtatnom — gondolta. Teljes fordulat!” Kestrelt nézve határozottan érezte a

veszélyt. Semmiképpen sem akarta, hogy megsejtsék, mit tud.

— Opal néni barátja vagy? — kérdezte lágy hangon Kestrel. Sárga szeme tetőtől talpig

végigmérte Mary-Lynnette-et.

— Igen, néha átjövök, hogy segítsek neki a ke — („Jézusom, nehogy kertet mondjak!”) — a

kecskéknél! Hm. gondolom, említette, hogy tizenkét óránként meg kell fejni őket!

Rowan arckifejezése alig észrevehetően megváltozott. A lány szíve nagyot dobbant. Mrs.

Burdock soha, de soha nem ment volna el anélkül, hogy ne adott volna utasítást a kecskékre

vonatkozóan!

— Természetesen mondta — válaszolt kedvesen, csak éppen egy kicsit késve Rowan.

Mary-Lynnette tenyere nyirkos lett. A másik lány egy percre sem vette le róla kutakodó,

szenvtelen, rezzenéstelen tekintetét. Ahogy a közmondásos ragadozó madár nézi azt a bizonyos

nyulat.

— Nos, későre jár, biztosan sok dolgotok van, nem tartalak fel benneteket!

Rowan és Kestrel egymásra, majd Mary-Lynettre néztek. A fahéjbarna és az aranysárga

szempárok kitartóan kutatták az arcát. A lány gyomra liftezni kezdett.

— Ó, ne menj még! — marasztalta kedvesen Kestrel. — Miért nem jössz be?

5. FEJEZET

Mark még akkor is morgott magában, amikor befordult a ház hátsó sarkánál. Mit keres ő itt

egyáltalán?

Nem volt könnyű kívülről bejutni a kertbe. Valósággal át kellett lörnie a hatalmasra nőtt

rododendron- és szederbokrokból álló, sűrű sövényen. És amikor végre előbukkant egy bőrszerű

levelek alkotta alagútból, hirtelen nem tudta, hová tenni az elé táruló képet. A lendület még

továbbvitte néhány lépésnyire, mielőtt az agya kapcsolt: „Hé, várjunk csak! Ez egy lány!”

Egy csinos lány. Egy rendkívül csinos lány... A hátsó verandalámpa fényénél ezt tisztán látta.

Csípőig érő fehéresszőke haja volt, olyan színű, ami csak az óvodásoknak van, és olyan finom is,

mint kisgyermekeké. Tánc közben halvány selyemlepelként hullámzott körülötte. Törékeny volt,

vékony csontú, a keze és a lába kecses.

A ruhája régimódi hálóingre hasonlított, és a zene, amire táncolt, valami pénzügyi lízing

reklámdala lehetett. A verandalépcsőn álló elemes rádióból szólt. Volt ott egy fekete macska is,

de éppen csak egy pillantást vetett Markra, és eliramlott az árnyékba.

„Ha rossz a hitel - ha nincs is hitel - ne aggódj -, mi vagyunk a megoldás!” - trillázta a rádió, a

lány pedig a karját a feje fölé emel¬ve táncolt, játszi könnyedséggel, mint egy tollpihe -

legalábbis a bámuló Mark szemében olybá tűnt. „Tényleg olyan könnyű! Akkor is, ha ez

közhely!”

Amikor a reklám véget ért, és countryzenét kezdtek játszani, a lány megpördült, és megpillantotta

Markot. Megállt, mozdulatlan¬ná merevedett, a feje fölé emelt, a csuklóját keresztező karral.

Szeme elkerekedett, ajka szétnyílt...

„Ez megijedt! Méghozzá tőlem!” - kapott észbe Mark. A lány már nem tűnt olyan kecsesnek:

négykézlábra ereszkedve ügyetlenül mata¬tott a rádión, ami meg is rázta. A fiú rájött, nem tudja,

hogyan kell kikapcsolni. Idegessége rá is átragadt. Mielőtt meggondolta volna, mit tesz, eldobta a

metszőollót, és egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezéből a rádiót. Elcsavarta az állomást, ezzel

elhallgattatva a dalt. Aztán a lányra nézett, aki nagy, ezüstöszöld szemekkel nézett vissza rá.

Mind a ketten kapkodva vették a levegőt, mint akik most hatás-talanítottak egy bombát.

— Én is utálom a countrymuzsikát - szólalt meg Mark, lekicsinylő vállrándítással. így még

sohasem beszélt egy lánnyal, de még nem is találkozott olyan nőszeméllyel, aki megijedt volna

tőle. És nem is akárhogy! Mark szinte látta, miként ver a szíve a nyaka áttetsző bőre alatti

halványkék erekben.

Aztán egyszer csak már nem is látszott olyan rémültnek. Beharapta az ajkát és kuncogott. Majd -

még mindig derűsen mosolyogva — pislantott, és elfintorította az orrát. — Elfelejtettem -

kacsintott egyet —, hogy nálatok egészen mások a szabályok, mint nálunk!

— A countryzene szabályai? - próbálkozott Mark. Tetszett neki a lány hangja. Teljesen földi

hang volt, nem mennyei... Ettől sokkal emberibbnek látszott.

— A külvilág zenéjének szabályai! — válaszolta a lány hozzátéve: — És ez áll a tv-re is!

„Külvilág..- tűnődött Mark, de csak annyit mondott: - Szia! Mark Carter vagyok.

- Jade Redfern.

- Te vagy Mrs. Burdock egyik unokahúga.

- Igen. Csak tegnap este érkeztünk. Itt fogunk lakni.

Mark horkantott, és azt mormolta: — Fogadd őszinte részvétemet!

- Részvétedet? Miért? - Jade kutató tekintete villámgyorsan végigpásztázta a kertet.

- Csak mert Briar Creekben lakni nem sokkal izgalmasabb, mint egy temetőben.

A lány hosszasan, elbűvölten nézett rá. — Te éltél már temetőben. ..?

Most Mark fürkészte hosszan Jade-et. - Nem, úgy értem, hogy ugyanolyan unalmas.

„O, tényleg...?” — gondolta Jade, aztán elmosolyodott. — Nos, mi érdekesnek találjuk. Más,

mint ahonnan jövünk.

-Tényleg, honnan jöttök?

- Egy szigetről. Közel van... — majd tétovázva hozzátette: — Maine államhoz!

- Maine-hez...?

- Igen

- És mi a sziget neve?

A lány nagy, zöld szemmel meredt rá. - Azt nem tudnám megmondani.

- Aha, jól van. — „Szórakozik velem ez a lány?” De nem, az arcán nyoma sincs gúnynak

vagy az ugratás szándékának. Rejtélyesnek látszik - de ártatlannak. „Lehet, hogy van valami

agybaja... ?” A Dewitt középiskola diákjainak örömünnepet jelentene. Nem túl toleránsak azzal,

aki más, mint ők.

— Figyelj! - javasolta hirtelen. - Ha bármiben segíthetek, érted? Ha bajba kerülsz, vagy

ilyesmi, csak szólj nekem! Rendben?

A lány oldalra billentette a fejét. A veranda lámpájának fényében szempillái árnyékot vetettek

arcára, egy cseppet sem tűnt félénknek. Egyenesen, kutatóan nézett a fiúra, olyan figyelmesen,

mintha valamit ki akarna deríteni róla. Hosszasan szemügyre vette, aztán ahogy elmosolyodott,

arcán kis gödröcskék jelentek meg, mire Mark szívverése váratlanul felgyorsult.

— Rendben — szólt lágyan. — Mark, nem vagy idióta, mint általában a srácok; szerintem te

jó fiú vagy.

— Nos... - Markot még soha senki nem nevezte „jó fiúnak”. Abban az értelemben sem,

ahogy a tévéfilmekben szokás, kérdés, hogy fel tudna-e nőni a szerephez. - Hát... remélem, az

vagyok.

Jade kitartóan nézte. — Tudod, most már biztos vagyok abban, hogy jól fogom itt érezni magam.

- Ismét elmosolyodott, amitől Mark úgy érezte, elakad a lélegzete — és akkor a lány

arckifejezése hirtelen megváltozott.

Mark is hallotta a vad csörtetést a kert hátsó részében az elvadult rododendron- és szederbokrok

között. Különös, vad hang volt, de nem annyira, hogy indokolja Jade heves reakcióját.

Megdermedt, a teste megfeszült és reszketett, mereven nézte az aljnövényzetet. Látszott, hogy

retteg.

— Hé...! — nyugtatta meg halkan Mark megérintve a vállát. — Hé! Semmi baj!

Valószínűleg elszabadult egy kecske. A kecskék bármilyen kerítésen átugranak!

Jade megrázta a fejét.

— Vagy egy szarvas. Amikor nyugodtak, a léptük zaja olyan, mint az emberek járásáé.

— Ez nem szarvas — sziszegte a lány.

- Lejönnek, és éjjel az emberek kertjében lakmároznak. Valószínűleg ahonnan te jössz, ott

nem kóborolnak összevissza szarvasok...

- Nem érzem a szagokat - suttogta panaszosan a lány. - Az a hülye akol! Itt mindennek

kecskeszaga van!

Nem érez szagokat...? Egy ilyen kijelentésre Mark csak egyféle választ adhatott: átölelte a lányt.

— Minden rendben van — mondta megnyugtatóan. Nem tehetett róla, de érezte, hogy a lány teste

a hálóing alatt hűvös és forró egyszerre, törékeny és csodálatosan élő.

- Menjünk be a házba! Ott biztonságban leszel!

- Engedj! — vágta rá nyersen Jade, és megrándult a válla. — Lehet, hogy harcolnom kell!

Kibontakozott a fiú karjából és újra a sövényt fixírozta. - Maradj mögöttem!

„Biztos, hogy bolond. De nem érdekel. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé!”

A lány mellé állt. - Jó, akkor én is harcolok! Szerinted mi ez? Medve, prérifarkas...?

- A bátyám!

- A bátyád...?! — Mark megdöbbent. A lány most átlépte a még elfogadható őrültség

határvonalát. — O!

A bokrok felől megint felhangzott a csörtetés. Egyértelműen egy kecskénél nagyobb valami volt

ott. Mark tétován arra gondolt, hogy talán egy Roosevelt jávorszarvas kóborolt idáig a Waldo-

tótól (legalább 160 kilométer távolságból...), amikor egy sikítás hasított a levegőbe.

Emberi sikoly volt, vagy, ami rosszabb: majdnem emberi. Amikor abbamaradt, egy immár

biztosan nem embertől származó visítás kezdődött, először gyengén — aztán hirtelen

közelebbről, élesen és szaggatottan. Mark megmerevedett a rémülettől. Amikor az elnyújtott

visítás is megszűnt végre, zokogó, nyöszörgő hangot lehetett hallani, aztán csend lett.

A fiú visszatartotta a lélegzetét, majd kitört belőle. - Mi a... mi volt ez?!

— Csitt! Maradj csendben! — Jade leguggolt, és nem vette le a sze-mét a bokrokról.

-Jade! Jade, figyelj! Be kell mennünk a házba! - Elszántan átölelte a derekát, és megpróbálta

felemelni. A lány könnyű volt, de úgy folyt ki a karjából, mint a víz, vagy mint a macska, ha nem

akarja, hogy dédelgessék.

-Jade, bármi legyen is az, fegyverre van szükségünk!

— Nekem nincs. - Ügy tűnt, mintha a fogain át szűrné a szavakat, mindenesetre volt valami

furcsa a beszédében. Háttal állt, így Mark nem láthatta az arcát, de azt igen, hogy az ujjai

karomként meggörbülnek.

— Jade! — sürgette Mark. Eléggé rémült volt ahhoz, hogy elszaladjon, de nem tudta

otthagyni a lányt. Nem tudta. Egy jó fiú nem tehet ilyet!

Aztán már késő volt. A déli oldalon megrezzentek a szederbokrok ágai, majd szétváltak. Valami

kijött onnan.

Mark szíve jéggé fagyott rémületében, mégis azon kapta magát, hogy megmozdul. Durván

félretolta Jade-et. A lány elé állt, hogy szembenézzen azzal, ami a sötétségből közeledik.

*

Mary-Lynnette átvágta magát a szederbokrokon. Karját és lábszárát összevissza karcolták az

ágak, és érezte, ahogy az érett, fényes-fekete gyümölcsök szétnyomódnak a bőrén. Valószínűleg

nem jó helyet választott a sövényen való átjutáshoz, de erre nem is gondolt. Mark járt a fejében,

az, hogy minél előbb megtalálja és eltűnjenek innen.

„Istenem, add, hogy itt legyen! — fohászkodott. — Add, hogy itt legyen, hogy jól legyen, és soha

többé nem kérek semmit!”

Átküzdötte magát az utolsó ágakon is, kilépett a hátsó udvarra - és akkor a dolgok hirtelen

felgyorsultak.

Először csak Markot látta meg, és érezte, hogy átfut rajta a megkönnyebbülés. Aztán jött a

villanásnyi meglepődés: az öccse egy lány előtt állt, és úgy emelte fel a karját, mint egy

védőjátékos a kosárlabdacsapatban. Mintha Mary-Lynnette-től akarná megvédeni a lányt. A

következő pillanatban az ismeretlen nekirontott, de annyira gyorsan, hogy alig érzékelte a

mozgását. Védekezően feltartotta a karját, Mark pedig rákiáltott a lányra: — Ne, ő a nővérem!

A lány alig egylépésnyi távolságra megállt előtte. Hát persze, a kis ezüsthajú. Ilyen közelről

Mary-Lynnette már látta, hogy a szeme zöld, és a bőre annyira áttetsző, mint a kvarckristály.

- Jade, ő a nővérem! — ismételte meg Mark, mintha nem volna benne biztos, hogy

megértette, amit mondott. — Mary-Lynnette-nek hívják. Nem fog bántani téged. Maré, mondd

meg neki, hogy nem fogod bántani!

Bántani? Mary-Lynnette nem értette, miről beszél az öccse, és nem is akarta érteni. Ez a lány is

különösen gyönyörű volt, mint a másik kettő, de a szemében — amely nem közönséges zöld,

hanem szinte ezüstszínű volt - égett valami, amitől lúdbőrös lett a háta.

- Helló! — üdvözölte Jade.

- Helló! Oké, Mark, gyere! Mennünk kell! És most, azonnal!

Azt várta, hogy öccse azonnal ugrik. Hiszen ő az, aki nem akart idejönni, ráadásul itt van a

legrettegettebb fóbiája is: egy lány! Mark azonban csak azt kérdezte: — Hallottad az üvöltést?

Meg tudnád mondani, honnan jött?

- Milyen üvöltést? Én benn voltam a házban. Menjünk már! - Mary-Lynnette megfogta a

fiú karját, de mivel az ugyanolyan erős volt, mint ő, nem ment vele semmire. - Lehet, hogy

hallottam valamit. Nem arra figyeltem...

Nem, hanem kétségbeesetten nézegetett körbe a viktoriánus nappaliban, és ontotta a

hazugságokat: hogy a családja tudja, hogy idejött ma este, és hogy már otthon kellene lennie, és

hogy az apja és a nevelőanyja mennyire jó barátságban voltak Mrs. Burdockkal, és most

türelmetlenül várják a híreket a néni unokahúgairól... Abban azért nem volt egészen biztos, hogy

ezért engedték el. Mindenesetre Rowan végül felállt, komolyan és kedvesen Mary-Lynnette-re

mosolyogva kinyitotta a bejárati ajtót.

— Lefogadom, hogy egy rozsomák volt! - mondta Mark izgatottan Jade-nek. - Egy rozsomák

lejött idáig a Willamette-erdőből!

Jade a homlokát ráncolta. - Egy rozsomák? - hitetlenkedett. - Persze, lehet, hogy az volt, de még

nem hallottam ilyet. — Mary- Lynnette-re nézett: - Szerinted is?

- Biztosan! — vágta rá azonnal a lány. — Biztosan rozsomák volt!

„Meg kellene kérdeznem, hol van a nagynénje - jutott hirtelen az eszébe. — Tökéletes lehetőség,

hogy hazugságon kapjam! Én megkérdezem, ő pedig válaszolni fog valamit, bármit, csak azt

nem, hogy a nagynénje a tengerpartra utazott nyaralni egy kicsit! És ebből tudni fogom...!”

De nem ezt tette. Egyszerűen nem volt hozzá bátorsága. Már nem akart senkit hazugságon csípni;

csak ki akart jutni innen.

— Mark, kérlek...!

A fiú ránézett, és csak most tűnt fel neki, mennyire zaklatott a nővére. - Jó, rendben - adta be a

derekát odafordulva Jade-hez: -

Pigyelj, nem mennél be inkább a házba? Ott azért biztonságosabb! Es, esetleg... esetleg

átjöhetnék máskor is?

Mary-Lynnette nagy megkönnyebbülésére az öccse, akit eddig hiába próbált elvonszolni, végre

megmozdult. A lány elindult a szederbokrok felé, amiket idefelé jövet ő taposott le.

- De miért nem ott mentek át? Az mintha egy ösvény volna! — mutatott Jade a sövény

másik részére. Mark azonnal megfordult, magával húzva Mary-Lynnette-et is, aki csak most látta,

hogy a kert végében két rododendronbokor között egy járható csapás van. Soha nem vette volna

észre, ha nem tudta volna, hol keresse.

Ahogy elértek a sövényhez, Mark megfordult, hogy még egy pillantást vessen a lányra. A nővére

is hátranézett.

Jade háttal állt a verandalámpa fényének, így sötét alakjának csak a körvonala látszott, de a haja,

így hátulról megvilágítva olyan volt, mint egy ezüstglória. Szinte ragyogott körülötte. Mary-

Lynnette hallotta, ahogy Marknak elakad a lélegzete...

- Majd gyertek vissza mindketten! - búcsúzott barátságosan Jade. -Segítsetek megfejni a

kecskéket, ahogy Opal néni meghagyta. Na¬gyon határozott utasításokat adott nekünk, mielőtt

elment nyaralni.

Mary-Lynnette a meglepetéstől megkukulva befordult a sövény nyílásán; keringett vele a világ.

Amikor kiértek az útra, megkérdezte: — Mark, mi történt, miután bementél a kertbe?

A fiúnak azonban máshol járt az esze. - Hogyhogy mi történt? Semmi sem történt.

- Megnézted a felásott helyet?

- Nem — közölte kurtán. — Amikor odaértem, Jade már ott volt a kertben. Nem volt

alkalmam, hogy megnézzek bármit is.

- Mark... ott volt egész idő alatt? Jade? Nem ment be a házba? Vagy esetleg nem jött ki

valamelyik lány?

- Azt sem tudom, hogy néz ki a többi lány! - mordult rá Mark. - Én csak Jade-et láttam, ő

pedig egész idő alatt velem volt!

Sötét pillantást vetett a nővérére. - Csak nem még mindig azon a Hitchcock-filmen, a Hátsó

ablakon jár az eszed?

Mary-Lynnette nem válaszolt. Szétzilált gondolatait próbálta összerendezni. „Ezt nem tudom

elhinni. De hát ő beszélt róla! Az utasításokról a kecskéket illetően... Mielőtt a nagynénje

nyaralni ment...”

„De hát Rowan még csak nem is tudott a kecskékről, amíg én nem szóltam róluk! Esküdni

mernék, hogy nem tudott róluk! És teljesen biztos voltam benne, hogy csak handabandázott a

nyaralással kapcsolatban...! Oké, lehet, hogy tévedtem. De ez nem jelenti azt, hogy az a lány

igazat mondott. Az is lehet, hogy már korábban kitalálták a történetet, csak éppen Rowan vacak

színésznő. Vagy az is, hogy...”

- Mark, lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de nem volt véletlenül Jade-nél mobiltelefon

vagy ilyesmi...?

Mark megtorpant; a nővérére vetett hosszú, kitartó pillantása többet árult el a gondolatairól,

mintha szavakkal mondta volna el.

- Mary-Lynnette, mi bajod van neked?

- Rowan és Kestrel azt mondták, hogy Mrs. Burdock nyaralni ment. És hogy hirtelen

határozta el magát erre, éppen akkor, amikor ők megérkeztek a városba.

- Igen? Jade ugyanezt állítja.

- Mark, Mrs. Burdock tíz éve él itt, és még soha nem volt nyaralni. Soha! Miért éppen azon

a napon indult volna el, amikor az unokahúgai megérkeztek, hogy nála lakjanak?

— Talán azért, mert ők őrzik a házat, amíg távol van — mondta Mark lefegyverző logikával.

Épp ezt mondta Rowan is. Mary-Lynnette-re hirtelen rátört a paranoia; úgy érezte magát, mint

amikor A testrablók támadásában a hősnő rájön, hogy körülötte mindenki idegen, és mindenki

részese a konspirációnak. Még akart mondani valamit a kecskékről is Marknak, de inkább letett

róla.

„Szedd össze magad, kislány! Ha még Mark is logikusan gondolkozik, a legkevesebb, amit

tehetsz, hogy racionálisan végiggondolod ezt az egészet, mielőtt Akers seriffhez rohannál! Az az

igazság - töprengett magában kegyetlenül őszintén —, hogy bepánikoltál! Valami oknál fogva

rossz érzésed van a lányokkal kapcsolatban, és teljesen megfeledkezel a logikáról. Nem szereztél

semmiféle konkrét bizonyí-tékot, elrohantál onnan!”

Aligha mehet el a seriffhez azzal, hogy gyanakszik, mert Rowan lábfejei hátborzongatóan

izmosak... Semmilyen bizonyítéka sincs. Semmi, kivéve... Hangtalanul felnyögött.

— Minden attól függ, mi van a kertben! — jelentette ki.

Mark, aki rosszalló hallgatásba burkolózva ballagott mellette, most megállt.

— Mi van?

— Mindennek ez az alapja — állapította meg Mary-Lynnette csu-kott szemmel. - Meg kellett

volna néznem azt a felásott helyet, még akkor is, ha Jade látja. Ez az egyetlen igazi bizonyíték,

tehát — meg kell néznem, hogy mi van ott!

Mark megrázta a fejét. — Na, ide figyelj...!

— Vissza kell mennem oda! De nem ma este. Halálosan fáradt vagyok. Majd holnap. Mark,

ellenőriznem kell, mielőtt elmegyek Akers seriffhez!

A fiú kirobbant: — Mielőtt mit csinálsz?! — Olyan hangosan kiabált, hogy szinte visszhangzott. -

Miket beszélsz? Mi az, hogy a seriffhez mész?!

Mary-Lynnette rábámult. Eddig észre sem vette, hogy Mark mennyire másképpen látja a

dolgokat. „De miért? - gondolta. - Miért van az, hogy ő...?”

- Ki akartad deríteni, hol van Mrs. Burdock, és most már tudjuk! - érvelt Mark. - A lányok

megmondták! És láttad Jade-et! Tudom, hogy ő egy kicsit más. Ahogy Mrs. Burdockról mondtad:

olyan különc! De olyan embernek láttad, aki bárkit is bántana? Igen?

„Nahát, ez szerelmes belé! - világosodott meg Mary-Lynnette. - De legalábbis nagyon tetszik

neki. Mark odavan egy lányért!”

Most már valóban össze volt zavarodva.

Ez nagyon jó lenne az öccsének - ha a lány nem volna őrült. Vagy ha őrült is, nem az a

gyilkosfajta. Mindenesetre nem hívhatja ki a rendőrséget Mark új barátnőjéhez, amíg nincs

semmi bizonyítéka.

„Kíváncsi vagyok, vajon a lánynak is tetszik? — morfondírozott.

- Határozottan úgy tűnt, amikor odaértem, hogy ezek készek meg-védeni egymást!”

- Nem, igazad van! — válaszolta hangosan, és örült, hogy milyen jól belejött a hazudozásba

ma este. - Egyáltalán nem olyannak néz ki, mint aki bántani tudna valakit! Hagyom is az egészet!

„Illetve téged! Holnap éjjel, amikor azt hiszed, hogy a csillagokat nézem, újra odalopakodom, és

ásót is viszek! És talán egy nagy botot is a rozsomákok ellen.”

— Tényleg azt hiszed, hogy egy rozsomákot hallottál ott? — másra terelve a szót.

— Hm... lehet. - A fiú mogorvasága lassan oldódott. - Valami kü-lönös hang volt. Olyasmi,

amilyet korábban sosem hallottam. Szóval akkor elfelejted ezt az egész őrültséget Mrs.

Burdockkal kapcsolatban, igaz?

- Igen. - „Biztonságban leszek - gondolta Mary-Lynnette. - Nem fogok megint bepánikolni,

és vigyázok, hogy ne lássanak meg. Egyébként is, ha meg akarnak ölni, megtehették volna ma is,

vagy nemr

— Lehet, hogy a Nagylábú ordítását hallottuk — tanakodott Mark.

6. FEJEZET

- MIÉRT IS NEM ÖLTÜK meg? - kérdezte Kestrel.

Rowan és Jade összenéztek. Kevés dologban értettek egyet, ezek egyike a testvérük volt.

— Először is azért, mert megegyeztünk, hogy ezt itt nem tesszük! Nem használjuk a

hatalmunkat!

— És nem táplálkozunk emberekből, és nem öljük meg őket — fejezte be a litániát Kestrel. -

De azért ma este éltél a hatalmaddal: üzentél Jade-nek!

- Tudnia kellett, milyen mesét találtam ki Opal néniről! Ezt egyébként már ki kellett volna

dolgoznom. Tudhattam volna, hogy az emberek majd ide jönnek és kérdezősködnek, hogy hová

tűnt Opal néni.

- Csak ez az egy lány kérdezte! Ha őt megölnénk...

— Nem öldöshetjük az embereket az új otthonunkban! — rótta meg Rowan szigorúan. -

Különben is, azt mondta, hogy a családja hazavárja - akkor őket is meg kellene ölnünk?

Kestrel vállat vont.

- Nem fogunk vérfürdőt rendezni! - jelentette ki a lány még határozottabban.

— És mi lenne, ha befolyásolnánk? - javasolta Jade, aki karjában Tiggyvel üldögélt, és a

bársonyos, fekete bundát csókolgatta a macska fején. - Felejtse el, hogy gyanakodott, vagy

higgye azt, hogy találkozott Opal nénivel!

— Ez nagyszerű lenne, ha csupán róla lenne szó - magyarázta Rowan türelmesen. — De

mindenkit befolyásoljunk, aki csak megjelenik itt? És mi lesz azokkal, akik idetelefonálnak? És

mi lesz a tanárokkal? Nektek néhány héten belül el kell kezdenetek az iskolát!

— Lehet, hogy azt ki kell majd hagynunk — mondta Kestrel minden sajnálkozás nélkül.

Rowan a fejét rázta: - Állandó megoldásra van szükségünk. Valami ésszerűbb magyarázatot kell

találnunk arra, miért ment el Opal néni.

— Költöztessük el! — jelentette ki Kestrel. — Meg kell szabadulnunk tőle.

— Nem, nem! Talán elő kellene adnunk a holttestét — mérlegelte Rowan.

— A mostani állapotában?

Erről vitatkozni kezdtek. Jade állát Tiggy fején nyugtatva kibámult a konyha ablakán. Mark

Carterre gondolt, aki annyira lovagiasan viselkedett. Ahogy felidézte a képet, kellemes — bár

tilalmas borzongás futott végig rajta. Náluk, otthon, nemigen találkozott halandó emberekkel.

Soha nem kerülhetett olyan helyzetbe, hogy megszegje az Éjszaka Világának törvényeit, és

beleszeressen az egyik-be. De itt... igen, Jade egészen elképzelhetőnek tartotta, hogy

beleszeressen a fiúba. Mint egy emberlány...

Kéjesen megborzongott. Ám amikor éppen azt próbálta elképzelni, vajon mit csinálnak az

emberlányok, amikor beleszeretnek valakibe, a cicus hirtelen felállt, kiugrott az öléből és

végigrohant a konyhakövön. A hátán égnek állt minden szőrszála.

Jade ismét kinézett az ablakon. Látni nem látott semmit... de érzett valamit. A nővéreihez fordult.

- Volt valami ma este a kertben - mondta de nem éreztem a szagát.

Rowan és Kestrel még mindig vitatkoztak, nem is hallották, amit mondott...

*

Mary-Lynnette kinyitotta a szemét és tüsszentett. Jó sokáig aludt: a nap már beragyogott a

sötétkék függöny két szélén.

„Kelj fel, és indulj dolgozni! - parancsolta magának. De azért csak feküdt tovább, az álmot

dörgölte ki a szeméből, és megpróbált észhez térni. Az éjszaka volt az ő világa, nem a reggel...

Tágas szobája falait alkonyi kékre festették. Saját kezűleg ragasz-totta a mennyezetre a sötét

égbolt ragyogó állócsillagait. A toalettasztal tükrén egy FÉKEZZ! ASZTEROIDÁK! feliratú

matrica díszelgett. A falakon volt egy hatalmas dombornyomású térkép a Holdról, egy poszter a

Csillagvizsgálók AlmanachyÁból és fényképnyomatok a Fiastyúkról, a Lófej-ködről és a

legutóbbi teljes napfogyatkozásról.

Ez a hely volt a menedéke, ahová visszavonulhatott, ha az embe¬rek meg nem értésével

találkozott. Biztonságban csak éjszaka érezte magát.

Ásított, és kivonszolta magát a fürdőszobába, menet közben ma-gához vett egy farmernadrágot és

egy trikót. A lépcsőn lefelé menet megfésülködött, amikor hangokat hallott a nappaliból.

Claudine hangját... és egy férfiét. Nem Mark hangja volt, ő hét közben ilyenkor általában átmegy

a barátjához, Benhez. Ez egy idegen férfi hangja volt.

A konyhából belesett a nappaliba. A heverőn egy férfi ült. Csak a hamvasszőke haját lehetett látni

a tarkóján. A lány megvonta a vállát és éppen nyitotta a hűtőszekrény ajtaját, amikor a saját nevét

hallotta.

- Mary-Lynnette nagyon jó barátságban van vele! - A nevelőanyja gyorsan, enyhe

akcentussal beszélt. — Emlékszem, néhány évvel ezelőtt segített neki megjavítani a kecskeólat.

Ezek Mrs. Burdockról beszélnek!

- Hogy miért tart kecskéket? Azt hiszem, azt mondta, hogy mivel nem nagyon tud hazulról

kimozdulni, sokat jelentenek neki.

— Milyen furcsa — jegyezte meg a férfi lassan és unottan. - Vajon mit értett ezalatt?

Mary-Lynnette most teljes csendben, de nagyon intenzíven fi¬gyelt; látta, ahogy Claudine a rá

jellemző könnyed, bájos mozdulattal megvonja a vállát.

— Szerintem a tejre gondolt! Mert így mindennap van friss teje, nem kell elmennie a boltba.

De nem tudom. Kérdezze meg őt! — javasolta Claudine nevetve.

„Hát az nem lesz könnyű — gondolta Mary-Lynnette. — De vajon miért kérdezősködik itt egy

idegen Mrs. Burdockról? O, hát persze: biztosan a rendőrségtől van, vagy esetleg az FBI-tól!”

Ám a férfi hangját hallva, elbizonytalanodott. „Túl fiatal a hangja, hacsak nem az a szándékuk,

hogy mint narkóbesúgót beépítsék a Dewitt középiskolába!” Mary-Lynnette beljebb araszolt a

konyhába, hogy jobban lásson. így már a tükörből vehette szemügyre az idegent.

Csalódást érzett. Semmiképpen sem elég öreg ahhoz, hogy FBI- ügynök legyen. Hiába szeretett

volna egy átható tekintetű, gyors ész-járású, energikus detektívet látni, ez az alak nem az volt -

hanem a legdögösebb srác, akit valaha látott. Magas volt és elegáns. Hosszú lábát kinyújtotta, és

a bokájánál keresztbe tette a dohányzóasztal alatt.

Olyan volt, mint egy szeretnivaló macska; karakán arcán és enyhén metszett szemében valami

lefegyverzően hanyag mosoly játszott.

„Nem is hanyag - javította ki magát Mary-Lynnette. - Inkább üres és mézesmázos! Lehet, hogy

ostoba is!” Nem igazán hatottak rá a jóképű fiúk - hacsak nem voltak deltásak, barnák és

érdekesek, mint... mint mondjuk, Jeremy Lovett! A szívdöglesztő férfiaknak — akik úgy néznek

ki, mint a nagy, hamvasszőke nagymacskák - nincs miért kifejleszteni az agyukat. Önelégültek és

hiúak, akkora intelligenciával, ami éppen arra elég, hogy ne hűljön ki alattuk a szék. Ez a pofa

meg úgy fest, mint aki akkor sem tudna éber és komoly lenni, ha az életéről lenne szó.

„Nem is érdekel, mit keres itt. Megyek az emeletre.”

Ám ugyanebben a pillanatban a férfi felemelte a karját és intett az ujjával. Félig megfordult —

ahhoz nem eléggé, hogy lássa őt, de az nyilvánvaló volt, hogy ahhoz szól, aki a háta mögött van.

A lány most profilból láthatta a tükörben.

— Szia!

— Mary-Lynnette, te vagy az? — kérdezte Claudine.

— Igen! — A lány kinyitotta a hűtő ajtaját és zörgött egy kicsit. — Csak narancsléért jöttem,

már megyek is vissza!

A szíve hangosan vert; bosszús volt, kínosan érezte magát. Biztos, hogy a férfi meglátta a

tükörben. Nyilván azt hiszi, hogy a káprázatos külseje miatt bámulja. Valószínűleg akárhová

megy, mindenütt megcsodálják. „Na és? Nagy ügy! Gyerünk már innen!”

— Ne menj még! — kiáltotta a nevelőanyja. — Gyere, beszélgessünk egy kicsit!

Nem. Mary-Lynnette tudta, hogy gyerekesen és bután viselkedik, de nem tudott tenni ellene.

Összekoccantott egy sárgabarackleves üveget egy Calistoga ásványvízzel.

- Gyere, ismerkedj meg Mrs. Burdock unokaöccsével! - hívta Claudine.

Mary-Lynnette megdermedt. Csak állt a hűtőből kiáramló hideg levegőben, és nézte — bár nem

látta — a hűtő hátsó részén levő hő-mérőt. Aztán visszatette a baracklevet és kivett egy kólát a

kartonból anélkül, hogy látná, mit csinál.

„Miféle unokaöcs? Nem emlékszem, hogy Mrs. Burdock beszélt volna bármilyen unokaöcsről!

Igaz, az unokahúgairól sem hallott mindaddig, amíg ide nem jöttek. A néni nem fecsegett a

családjáról.

„Tehát az unokaöccse... Azért kérdezősködik annyit róla. De vajon tudja...? És a lányokkal van

itt? Vagy utánuk jött? Vagy...”

Teljesen összezavarodva bement a nappaliba.

— Mary-Lynnette, ő Ash. Azért jött, hogy meglátogassa a nagy- nénjét és a testvéreit -

mutatta be Claudine a fiút. - Ash, ő Mary- Lynnette. O az, aki olyan jóban volt a nagynénjükkel.

Ash egyetlen kecses és lusta mozdulattal állt fel, éppen úgy, mint egy macska, még a hátát is

kinyújtóztatta. — Szia! — nyújtott kezet. Mary-Lynnette odatartotta a kólás doboztól hideg és

nedves ujjait, egy pillantásra a szemébe nézett, és köszönt: — Szia!

Illetve — nem egészen ez történt.

Valójában az történt, hogy Mary-Lynnette végig a szőnyeget nézte, miközben bement a

nappaliba, és így remek rálátása nyílt a fiú Nike teniszcipőjére és a térdénél felhasított

farmernadrágjára. Amikor a fiú felállt, ő a pólóját nézte, és azon a homályos jelentésű rajzolatot:

fehér alapon egy fekete virág. Feltehetőleg valamelyik rockegyüttes emblémája. És amikor a fiú

keze is bekerült a látóterébe, automatikusan nyúlt felé valami üdvözlésfélét motyogva, és amikor

találkozott a kezük, felnézett a fiú arcába. Ekkor történt az, amit nehéz szavakba önteni.

A kapcsolat.

Valami történt.

„Hé, ismerlek téged?!”

Nem ismerte - ez tény. Nem ismerte, de úgy érezte, hogy ismerhetné. Ugyanakkor valami

olyasmit is érzett, mintha valaki beléje hatolna, és megérintené a gerincét egy elektromos

vezetékkel. Ez egyáltalán nem volt kellemes. A szoba homályos rózsaszínűvé változott. A torka

kiszáradt, úgy érezte, hogy ott dobog a szíve... Ez sem volt kellemes. De mindez együtt valami

olyan remegős szédülést okozott, mint... mint amilyet akkor érzett, amikor a Lagúna-ködöt nézte.

Vagy amikor elképzelte a csillaghalmazokból épülő galaxiso¬kat, ahogy egyre nagyobbak és

nagyobbak lesznek, amíg elképzelhe¬tetlen méretűre nőnek, és ő azt érzi, hogy zuhan...

És most zuhant. Semmit nem látott, a fiú tekintete fogva tartotta. Különös szemek voltak, mint

két prizma, amelyek úgy változtatják a színüket, mint egy távoli csillag a sűrű atmoszférán át:

most kék, most arany, most lila...

„Ó, vidd el innen! Kérlek, nem akarom!”

- Jó végre új arcot látni itt, ugye? Nagyon unalmas itt csak így, mindig magunkban! —

Claudine hangja teljesen normális volt, bár némi izgalom színezte. Mary-Lynnette ettől magához

tért transszerű kábulatából, viszont rögtön úgy reagált, mintha Ash nem a kezét, hanem egy

vadászgörényt nyújtott volna felé. Hátraugrott és elfordult, hogy ne kelljen a fiúra néznie. Olyan

érzése volt, mintha éppen megmenekült volna attól, hogy lezuhanjon egy bányaaknába.

- O-oké! - mondta Claudine a maga aranyos akcentusával. - Hm...

Sötét hajának egyik fürtjét csavargatta, amit csak olyankor csinált, ha nagyon ideges volt. — Ti

már ismeritek egymást?

Nem kapott választ.

„Mondanom kellene valamit - gondolta Mary-Lynnette szédülten, de közben a kandalló

kőpárkányát nézegette. - Hülyén viselkedem, ezzel megsértem Claudine-t.”

„De mi történt velem?!”

„Mindegy, majd később idegeskedhetek.” - Nyelt egyet, mosolyt erőltetett az arcára, és azt

kérdezte. - És mióta vagy itt?

Az előbb ott követte el a hibát, hogy ránézett a fiúra — és most ugyanaz történt. Nem olyan

intenzíven, mint az előbb - talán mert ezúttal nem érintette meg -, de az áramütés érzése hasonló

volt.

A fiú is úgy nézett ki, mint amikor egy macska sokkot kap: felborzolódik rajta a szőr, boldogtalan

és döbbent. „De legalább felébredt!”

- tűnődött a lány. Egymásra néztek, s közben megfordult körülöttük és rózsaszínű lett a

szoba...

- Ki vagy te? - kérdezte Mary-Lynnette, felhagyva minden udvariaskodással.

- Te ki vagy? — kérdezte a másik ugyanilyen hangnemben.

Bámulták egymást.

Claudine csettintett a nyelvével és kivitte a paradicsomlevet. Mary-Lynnette érzett némi

sajnálatot iránta, de most nem tudott több figyelmet szentelni neki. Egész tudatával az előtte álló

fiúra koncentrált, hogy megküzdjön vele, hogy kikapcsolja magából. Meg akart szabadulni attól a

különös érzéstől, hogy itt éppen összeillesz-tették egy puzzle két darabját, és ő az egyik.

- Nos, én - kezdte feszülten, de ugyanabban a pillanatban a fiú is megszólalt: - Én...

Mindketten elhallgattak és csak nézték egymást. Aztán a lánynak sikerült elszakítania róla a

tekintetét. Rémlett neki valami...

- Ash! - hirtelen beugrott a név. - Ash! Mrs. Burdock mondott valamit rólad... azaz egy

kisfiúról, akit Ashnek hívnak. Nem tudtam, hogy az unokaöccséről beszél.

- Másodunokaöcs - mondta Ash kissé bizonytalan hangon. - Mit mondott?

- Azt, hogy rossz kis gyerek voltál, és valószínűleg felnőttnek még rosszabb leszel.

- Nos, ebben igaza volt - válaszolta a fiú, kicsit enyhébb arckife-jezéssel, mintha már

ismerősebb területen járna.

Mary-Lynnette szíve már nem vert olyan gyorsan. Rájött, hogy ha erősen összpontosít,

elnyomhatja furcsa érzéseit. Az segít, ha nem is néz Ashre...

„Vegyél mély levegőt! — utasította magát. — És még egyet! Rend-ben, most rakjuk össze a

dolgokat. Hagyjuk, ami az imént történt, felejtsük el, majd később foglalkozunk vele. Mi a fontos

most?”

A következőket ítélte fontosnak: 1) ez a fiú azoknak a lányoknak a bátyja; 2) lehet, hogy köze

van ahhoz — bármi is az —, ami Mrs. Burdockkal történt; 3) ha pedig nincs köze hozzá, akkor is

szolgálhat némi információval. Például, hogy végrendelkezett-e a nagynénje, és ha igen, akkor ki

kapja a családi ékszereket...

A szeme sarkából Ashre nézett. Határozottan nyugodtabbnak tűnt. Már nem volt olyan dühös. A

mellkasa is lassabban emelkedett. Mind a ketten sebességet váltottak.

- Ezek szerint Rowan, Kestrel és Jade a húgaid? - kérdezte annyi udvarias

nemtörődömséggel, amennyi csak tőle tellett. — Helyes lányoknak látszanak!

- Nem is tudtam, hogy ismered őket! — szólalt meg Claudine. Mary-Lynnette csak most

vette észre, hogy a mostohaanyja az ajtóban áll, keskeny vállával az ajtófélfának támaszkodva;

karját összefonta, a kezében még ott volt a konyharuha. — Én azt mondtam, még nem találkoztál

velük.

- Tegnap Markkal átmentünk hozzájuk - ismerte el Mary- Lynnette. Amint ezt kimondta,

valami megvillant a fiú szemében - de olyan gyorsan el is tűnt, hogy nem maradt ideje

kielemezni. Mégis olyan érzése támadt, mintha egy szirt szélén állna a hideg szélben.

De vajon miért? Mi volt abban a rossz, hogy megemlítette, hogy találkozott a lányokkal?

- Te és Mark...? Mark lenne a fivéred?

- így van! - mondta Claudine az ajtóból.

- Több testvéred is van?

Mary-Lynnette ferdén nézett rá. - Most népszámlálást végzel?

Ash a korábbi hanyag mosolyával próbálkozott. - Szeretem tudni, kikkel barátkoznak a

testvéreim.

- Miért? A te jóváhagyásod is kell hozzá?

-Voltaképpen igen. - Ash megint elmosolyodott, most már több sikerrel. — Régi vágású család

vagyunk. Nagyon régi vágású...

Mary-Lynnette-nek leesett az álla. Aztán hirtelen boldognak érezte magát. Már nem kellett

gyilkosságokról, rózsaszínű szobákról vagy arról gondolkodnia, hogy mit tudhat ez a fiú. Már

csak azt kellett kisütnie, hogy mit fog csinálni ezzel a fiúval...

- Tehát ti egy régi vágású család vagytok - ismételte közelebb lépve.

Ash bólintott.

- És te vagy a családfő.

- Igen, itt én. Otthon meg az apám.

- És most te mondod meg a húgaidnak, kikkel barátkozhatnak. Netán a nagynénéd barátai

felől is te döntesz?

- Valóban, épp erről beszéltünk..- A fiú Claudine felé intett.

„Tényleg - kapcsolt Mary-Lynnette.” Tett egy lépést a még mindig vigyorgó Ash felé.

-Jaj, ne! - mondta Claudine, feléje csapva a törlőkendővel. - Ne mosolyogj!

- Szeretem, ha egy lányban van spiritusz! - bökte ki Ash, sejtetve, hogy nehéz volt

megtalálnia a legtalálóbb megjegyzést. Aztán kiszá-mított fölényességgel rákacsintott Mary-

Lynnette-re, és feléje nyúlva megcsípte az állát.

Szikrák. A lány hátrahőkölt. Ash is így tett, miközben úgy nézte a kezét, mintha az elárulta volna

őt.

Mary-Lynnette-t valami megmagyarázhatatlan inger kerítette ha-talmába, hogy leterítse Asht és

rávesse magát. Ilyesmit még soha egyetlen fiú iránt sem érzett. De lekiizdte ezt a vágyát, és

inkább sípcsonton rúgta a fiút.

Ash felkiáltott és hátraugrott. Ismét eltűnt az arcáról a lusta ön-elégültség kifejezése. Rémültnek

látszott.

- Azt hiszem, most jobb, ha elmész - javasolta a lány kedvesen. Saját magát is meglepte.

Nem volt erőszakos típus - de lehet, hogy olyan tulajdonságok is rejlenek benne, amiket eddig

nem is gyanított!

Claudine elképedve csóválta a fejét. Ash még mindig egy helyben ugrált, de nem ment el. Mary-

Lynnette újra támadott. Bár a fiú egy fejjel magasabb volt, mint ő, mégis meghátrált. Ámulattal

vegyes csodálkozással nézett Mary-Lynnette-re.

- Hé, hé, figyelj! Te nem tudod, mit csinálsz! — figyelmeztette. - Ha tudnád...

És Mary-Lynnette újból meglátta az arcán azt a valamit., amitől az már nem volt sem üres, sem

szeretetre méltó: inkább olyan volt, mint a kés pengéjén megvillanó fény. És ez a valami veszélyt

sejte¬tett.

- Menj, és piszkálj valaki mást! - utasította a lány. Újabb rúgásra emelte a lábát.

Ash kinyitotta a száját, aztán becsukta. Sípcsontját dörzsölgetve fájdalmas és elég szerencsétlenre

sikerült flörtölő mosollyal nézett Claudine-ra: - Nagyon köszönöm a...

- Indulj! - dörrent rá a lány.

A fiú már nem mosolygott. - Éppen azt csinálom! - A bejárati ajtóhoz bicegett. Mary-Lynnette

követte.

- Egyébként hogy szólítanak? - kérdezte már a kertből, mint¬ha csak most jutott volna

eszébe a megfelelő visszavágás. - Mary? Marylin? M’lin? M.L.?

- Mary-Lynnette-nek - vágta rá a lány kurtán, de magában hozzá-tette: „Mary-Lynnette-nek

hívnak, kik emlegetnek.” Tavaly olvasta A makrancos hölgyet az emelt szintű angol csoportban.

- Ó, igen? És mit szólsz a „Kedves M’lin - máskor gonosz M’linhoz”? — Ash még mindig

hátrált.

A lány meghökkent. Lehet, hogy a fiú osztálya is olvasta a drámát, pedig nem látszott annyira

okosnak, hogy Shakespeare-t idézzen.

- Jó szórakozást a húgaiddal! — kiáltotta Mary-Lynnette, és becsapta az ajtót. Aztán háttal

nekitámaszkodott, és megpróbálta visz- szanyerni a lélegzetét. Az ujjaiban és az arcában szúrást

és zsibbadást érzett, mintha mindjárt elájulna.

„Ha azok a lányok őt ölték volna meg, azt megérteném! - fortyogott magában. - De valamennyien

nagyon furcsák; van valami kísértetiesen különös az egész családban!”

Ez a különösség bizonyos értelemben meg is ijesztette. Ha hitt volna az előérzetének, akkor még

jobban megrémül. Volt valami rossz érzése — az, hogy itt valami történni fog...

Claudine meredten nézte őt a nappaliból. — Hát ez csodás! — mondta. - Kirúgtál egy vendéget.

Halljam, miről van szó?

— Különben nem ment volna el.

— Nagyon jól tudod, hogy értem! Ti ismeritek egymást?

Mary-Lynnette tétován megvonta a vállát. A szédülés elmúlt, de a feje tele volt kérdésekkel.

Claudine továbbra is átható tekintettel nézte, aztán a fejét csóválta: - Emlékszem, az öcsém

négyéves korában benyomta a homokozóba egy kislány arcát. O így mutatta ki, hogy tetszik neki.

A lány elengedte a füle mellett a megjegyzést. — Claudine, miért jött ide Ash? Miről

beszéltetek?

— Semmiről — bosszankodott az asszony. — Csak szokványos társalgás volt. De ha már

annyira utálod, nem mindegy neked? — Aztán, mivel a nevelt lánya továbbra is kérdőn nézett rá,

sóhajtott. - Nagyon érdeklik a vidéki élet különleges eseményei. Minden helyi történetre kíváncsi

volt.

Mary-Lynnette felhorkant. — Beszéltél neki a Nagylábúról?

— Elmondtam, mi történt Toddal és Vickel.

A lány megdermedt. — Komolyan? De miért?

— Mert ilyesmikről kérdezősködött! Emberekről, akik elvesztik az időérzéküket...

— Mármint az emlékezetüket.

— Vagy az, lehet. Nagyon jól elbeszélgettünk. Igazán helyes fiú. Ennyi!

Mary-Lynnette szíve gyorsabban kezdett verni.

Nem tévedett. Most már egészen biztos volt benne. A Toddal és Vickel történtek kapcsolatban

vannak a lányokkal és Mrs. Bur- dockkal. De vajon milyen kapcsolatban?

„Rá fogok jönni” — határozta el.

7. FEJEZET

Toddot és Vicét nem volt könnyű megtalálni. Már késő délutánra járt, amikor Mary-Lynnette

bement Briar Creek vegyesboltjába, ahol a szögtől a nejlonharisnyán át a borsókonzervig minden

kapható volt.

— Helló, Bunny! Nem láttad véletlenül Toddot és Vicét errefelé?

Bunny Martén felnézett a pult mögül. Csinos volt lágyan leomló szőke hajával, kerek, gödröcskés

arcával és félénk arckifejezésével. Egy osztályba jártak. - Próbáltad már az Arany Patak bárban? -

kérdezte.

Mary-Lynnette bólintott. - Igen, és a házukban, a másik üzletben, meg a seriff irodájában is! — A

seriff irodája volt egyben a városháza és a városi könyvtár is.

- Hát, ha nem biliárdoznak, akkor általában dobozra vadásznak.

- Vagyis konzervdobozokon gyakorolták a céllövést.

-Jó, de hol? - faggatta Mary-Lynnette. Bunny megrázta a fejét, megcsillantak a fülbevalói. -

Annyit tudok róla, mint te!

Kicsit tétovázott, közben a körmeit nézegette: éppen a ránőtt felhámot nyomogatta vissza egy

tompa végű bőrfeltolóval. - Bár azt hallottam, időnként lejárnak a Veszett Kutya-szurdokba. -

Nagy, kék szemét jelentőségteljesen emelte Mary-Lynnette-re.

— A Veszett Kutya-szurdokba...? Nagyszerű! - húzta el a száját a lány.

- Ez van! — Bunny borzongva húzta fel a vállát. — Én nem is mennék le oda. Mindig arra

a holttestre gondolnék!

- Aha, én is. Mindenesetre kösz, Bún. Szia!

Bunny kritikusan nézegette a körmeit. — Jó vadászatot! — kívánta szórakozottan.

A lány kiment az üzletből, hunyorgott a forró, párás augusztusi napfényben. A Fő utca nem volt

nagy: egy maréknyi tégla- és kőépület szegélyezte még azokból az időkből, amikor Briar Creek

az aranyásók ellátásából élt. Meg néhány újabb gerendavázas ház, falaikról pergett a festék. De

Todd és Vic sehol sem volt.

— Akkor most mi legyen? — sóhajtott fel Mary-Lynnette. A Veszett Kutya-szurdokba nem

vezetett út, csak egy ösvény, amit folyton elzárt a burjánzó bozót és a rengeteg száraz fa. Azt is

tudta mindenki, hogy arrafelé nem csak konzervdobozokra lövöldöznek.

„Ha ott vannak kinn, valószínűleg vadásznak — töprengett. - Nem beszélve az ivásról, de lehet,

hogy drogoznak is. Fegyverek és sör. És akkor még ott van az a holttest is..

A holttestet tavaly ilyenkor találták meg. Férfi volt, valószínűleg autóstoppos, a hátizsákjából

ítélve. Senki nem tudta, hogy ki volt és mi okozta a halálát; a maradványai teljesen kiszáradtak,

az állatok is kikezdték. De az emberek azt beszélték, hogy a patak környékén szellemek lebegtek

tavaly télen.

Mary-Lynnette megint sóhajtott, és beszállt a kombijába. Ősrégi, rozsdás kocsi volt,

figyelmeztető jelzéseket hallatott, valahányszor arra kényszerítették, hogy felgyorsuljon. De az

övé, és ő mindent megtett azért, hogy életben tartsa. Nagyon szerette, már csak azért is, mert

hátul jól elfért a távcsöve...

Megállt Briar Creek egyetlen benzinkútjánál, előhalászott egy összecsukható gyümölcskést az

ülés alól, és nekilátott, hogy leoperálja a rozsdás tanksapkát.

„Kicsit feljebb még... na, majdnem... most elfordítani...”

A sapka engedett.

— Nem gondoltál még arra, hogy kasszafúró légy? - szólalt meg egy hang a háta mögött. -

Különös érzéked van hozzá!

Mary-Lynnette megfordult. - Szia, Jeremy!

A fiú mosolygott, mosolya csak a felháborítóan hosszú szempillák árnyékolta, kedves, barna

szeméből sugárzott. „Ha beleszeretnék valakibe - persze nem fogok akkor csakis olyanba, mint ő.

És nem egy mélák, szőke kandúrba, aki azt hiszi, hogy megválogathatja a testvérei barátait.”

A feltevés egyébként akadémikus volt. Jeremy ugyanis nem járt senkivel. Jól megvolt magában.

— Felnyissam a motorháztetőt? — kérdezte, miközben egy ronggyal megtörölte a kezét.

— Nem, kösz, mindent ellenőriztem a múlt héten. - Mary- Lynnette tankolni kezdett.

A fiú felkapta a gumis ablaktörlőt és ablaktisztító folyadékot, hogy lemossa a szélvédőt. Ügyesen

és finoman dolgozott, arcán tökéletes ünnepélyességgel.

A lány elfojtott magában egy kuncogást, de azért hálás volt, hogy a fiú nem nevetett a kavicsoktól

ragyás szélvédőn és a rozsdamarta ablaktörlőkön. Mindig is volt egy olyan érzése, mintha rokon

lelkek lennének. Briar Creekben Jeremy volt az egyetlen, aki, ha halványan is, de érdeklődött a

csillagászat iránt. Nyolcadikban ő segített Mary- Lynnette-nek elkészíteni a naprendszermodellt,

és természetesen ő volt az, akivel együtt nézték a tavalyi napfogyatkozást.

A szülei még csecsemőkorában meghaltak Medfordban, a nagybátyja hozta Briar Creekbe egy

lakókocsiban. Fura ember volt ez a nagybácsi: varázsvesszővel kutatott arany után a klamath-i

vadonban. Aztán egy napon nem jött haza többé.

Ettől kezdve Jeremy egyedül élt a lakókocsiban az erdőben. Alkalmi munkákból tartotta el magát,

most a benzinkútnál dolgozott. Az, hogy a ruhái nem voltak olyan divatosak, mint a többi

gyereké, nem nagyon érdekelte, vagy legalábbis nem mutatta.

Az adagolópisztoly kattant egyet a lány kezében — ez ébresztette fel az álmodozásából.

- Még valamit? - kérdezte Jeremy. A szélvédő csak úgy ragyogott.

- Nos... igen, tulajdonképpen van valami: nem láttad ma Todd Ankerst és Vic Kimble-t

errefelé?

Jeremy nem szólt, amíg elvette tőle a húsz dollárt.

- Miért?

- Csak beszélni akartam velük — válaszolta Mary-Lynnette. Érezte, hogy elpirul.

„Úristen, most azt hiszi, hogy találkozni akarok Vickel és Toddal, és őrültnek tart, hogy éppen őt

kérdezem!”

Sietve magyarázkodni kezdett: — Csak mert Bunny azt mondta, lehet, hogy lent vannak a

Veszett Kutya-szurdokban, és gondoltam, esetleg találkoztál velük ma reggel valamikor, mivel te

errefelé laksz...

Jeremy megrázta a fejét. — Délben jöttem el hazulról, de ma délelőtt nem hallottam semmiféle

lövöldözést a pataknál. Mellesleg nem hinném, hogy egész nyáron ott lennének! Folyton

figyelmeztetem őket, hogy tűnjenek el onnan.

Mindezt nyugodtan, minden nyomaték nélkül mondta, de Mary- Lynnette-nek hirtelen az az

érzése támadt, hogy még Todd és Vic is ad a szavára. Soha nem hallott arról, hogy Jeremy

valakivel verekedett volna. De előfordult, hogy meglátta nyugodt, barna szemének pillantását —

és rendesen megijedt. Mintha rejtőzne valami a csendes fiú külseje alatt: valami, ami primitív,

tiszta és gyilkos, ami, ha életre kel, nagyon sok bajt okozhat.

— Mary-Lynnette, most biztosan azt gondolod, hogy semmi közöm hozzá, de... én azt

hiszem, jobb lenne távol tartani magadat a srácoktól. De ha tényleg meg akarod találni őket,

akkor hadd menjek veled!

Ó! A lány érezte, ahogy a hála meleg hulláma elönti. Nem akart élni az ajánlattal, de az szép volt

tőle, hogy előhozakodott vele.

— Kösz — mondta. - Nem lesz semmi baj, és... tényleg kösz!

Nézte, ahogy a fiú bemegy az üzletbe, hogy kihozza a visszajárót.

Milyen lehet az, ha valaki tizenkét éves kora óta a maga ura? Néha talán szüksége lenne

segítségre. Meg kellene kérdeznie az apját, nincs-e valami munka a fiúnak náluk, a ház körül.

Másnak is segített már. Csak vigyázni kell; tudta, hogy Jeremy mindent gyűlöl, aminek

jótékonyságszaga van.

A fiú visszajött az aprópénzzel. - Tessék. És, Mary-Lynnette...

A lány felnézett.

— És ha megtalálod őket, légy óvatos!

— Rendben.

— Komolyan mondom.

— Tudom — erősítette meg Mary-Lynnette. Nyúlt az apróért, de a fiú nem adta oda, hanem

valami furcsa műveletbe kezdett: az egyik kezével kiegyenesítette a lány behajtott ujjait, a

másikkal pedig a tenyerébe tette a visszajáró pénzt.

A testi érintkezés meglepte és mélyen érintette. Önkéntelenül is a hosszú, barna ujjakat nézte,

ahogy erősen, mégis finoman megszorítják a kezét, és az ujján lévő fekete mintás arany pecsét-

gyűrűt.

Még jobban meglepődött, amikor ismét a fiú arcára nézett. A szemében nem titkolt aggodalom

volt, és valami tiszteletféle. Egy pillanatra erős és teljesen megmagyarázhatatlan késztetést érzett,

hogy mindent elmondjon neki. De el tudta képzelni, mi lenne a véleménye. Jeremy roppant

gyakorlatias volt.

— Kösz, Jeremy! — hálálkodott halvány mosollyal. - Vigyázz magadra!

- Te vigyázz magadra! Vannak, akiknek nagyon hiányoznál, ha történne veled valami. — A

fiú mosolygott, de Mary-Lynnette még akkor is magán érezte aggódó tekintetét, amikor elhajtott.

„Eddig jó — de hogyan tovább?”

A nap jó részét elpocsékolta azzal, hogy Toddot és Vicét kereste. És most, emlékeiben Jeremy

nyugodt barna szemének képével, azon tűnődött, talán nagy butaság ez az egész, kezdettől fogva.

Barna szempár... És a nagy szőke kandúrnak milyen színű is a szeme? Furcsa, de alig emlékezett.

Annyit fel tudott idézni, hogy egyszer — amikor a régi vágású családjáról beszélt — mintha

barna lett volna. Amikor viszont azt mondta, hogy tetszenek neki az olyan lányok, akikben van

spiritusz, mintha jellegtelen kék árnyalata lett volna. És amikor a késpengevillanás feltűnt a

szemében - akkor nem jegesszürke volt?

„Jaj, kit érdekel? Lehet akár narancssárga színű a szeme! Most in-dulás haza. Fel kell készülni az

éjszakára.

Hogy van az, hogy Nancy Drew mindig megtalálja azokat az em-bereket, akiket ki akar

hallgatni?

*

„Miért? Miért? Miért éppen én?”

Ash a patakba hajló sárga cédrust nézte. Egy mókus, akinek nem volt annyi esze, hogy elbújjon a

tűző nap elől, visszabámult rá. Mellette egy sziklán egy gyík felemelte az egyik lábát... aztán a

másikat.

Ez nem tisztességes! Ez így nincs rendben.

Egyszerűen nem tudta elhinni.

Mindig szerencséje volt. Vagy legalábbis mindig sikerült egy hajszál híján elmenekülni a

katasztrófa elől. De ezúttal a katasztrófa lecsapott rá, és ez a totális megsemmisülés volt.

Minden, ami ő volt, minden, amit magáról hitt — öt perc alatt semmivé válhatott? Egy lány miatt,

aki feltehetően nem normális, és egészen biztos, hogy veszélyesebb, mint a három húga

együttvéve?

„Nem — ismerte el a gyászos tényt. — Nem öt perc alatt történt: elég volt hozzá öt másodperc!”

Olyan sok lányt ismert, igazán szépeket. Sejtelmes mosolyú boszorkányokat, finoman telt idomú

vámpírokat, édesen prémes far¬kú alakváltóakat... Nem szólva a sportkocsis emberlányokról,

akik egyáltalán nem bánják, ha a nyakukat harapdálja... Azokkal miért nem történt ilyen?

Mert nem, és kész, nincs értelme azon rágódni, hogy ez milyen igazságtalan. A kérdés az, mihez

kezd most? Vagy csak dőljön hátra, és hagyja, hogy a sors átgázoljon rajta, mint egy behemót

kamion?

„Sajnálom a családodat.” Ezt mondta Quinn.

Lehet, hogy ez a probléma. Ash a Redfern-gének áldozata. Egy Redfern soha nem kerülheti el a

bajt, lépten-nyomon összeütközésbe kerül az emberekkel.

Akkor most megvárja, amíg Quinn visszajöjjön, és felhasználja ezt ürügyül? „Bocs, de mégsem

tudom kezelni a dolgokat, még a nyomozást sem vagyok képes befejezni!” Ha ezt tenné, akkor a

fickó értesítené a Véneket, hogy azok maguk folytassák a kutatást.

Ash érezte, hogy az arckifejezése megkeményedik. Összeszűkült szemmel nézett a mókusra, ami

most villámgyorsan felfutott a fára, csak vörös farka látszott egy villanásra. Mögötte a gyík

megmerevedett.

Nem, nem fogja megvárni, amíg a sors végez vele. Mindent megtesz, amit csak tud, hogy mentse

a helyzetet és családja becsületét.

És még ma éjjel megteszi.

*

— Ma éjjel megcsináljuk —jelentette ki Rowan. — Miután teljesen besötétedett, de még

mielőtt feljön a hold. Kivisszük az erdőbe.

Kestrel nagylelkűen mosolygott: ő győzött a vitában.

— Óvatosnak kell lennünk — szögezte le Jade. — A hang, amit tegnap éjjel hallottam, nem

egy állaté volt. Szerintem egy közülünk valótól származott.

— Az Éjszaka Népéből nincs itt senki rajtunk kívül - mondta halkan Rowan. - Éppen ez volt

a legfőbb oka annak, hogy idejöttünk.

— Lehet, hogy egy vámpírvadász volt - tippelte Kestrel. - Lehet, hogy az, aki megölte Opal

nénit.

— Ha a nénivel egy vámpírvadász végzett - folytatta Kestrel. - Ezt nem tudjuk. Holnap

körbenézhetnénk a városban, hátha kideríthetjük, ki tehette?

— És ha rájövünk, kik voltak, elintézzük őket! — heveskedett Jade.

— És ha a hang, amit tegnap hallottál a kertben, ismét megszólal, akkor a tulajdonosát is

elintézzük — mosolygott Kestrel. Igazi éhes mosollyal...

Alkonyodott, Mary-Lynnette az órát figyelte. A család többi tagja már kényelembe helyezte

magát, az éjszakára készülődve; apja egy második világháborúról szóló könyvet olvasott,

Claudine lelkiisme-retesen dolgozott egy horgolásmintán, Mark pedig egy öreg gitár

felhangolásával volt elfoglalva, ami évek óta a pincében hevert. Nyilvánvalóan olyan szavakat

keresett, amelyek rímelnek Jade nevére.

A lány apja felnézett a könyvéből. - Csillagnézőbe mész?

- Aha! Jó éjszakának ígérkezik, csak éjfél után jön fel a hold. Az utolsó lehetőség, hogy

lássak valamit a Perseidákból!

Tulajdonképpen nem is hazudott. Szép éjszaka lesz, és valóban megfigyelhet néhány

hullócsillagot a Perseidák meteorrajából, mi-közben a Burdock-házhoz megy.

- Rendben, csak vigyázz magadra! - intette az apja.

Mary-Lynnette meglepődött. Apja évek óta nem mondott neki ilyet. Claudine-ra pillantott, aki

összecsücsörített ajakkal döfködött a tűjével.

- Talán Mark is veled mehetne! — jegyezte meg anélkül, hogy felnézett volna a

horgolásból.

„Ó, istenem, azt hiszi, hogy labilis a lelkiállapotom! - futott át Mary-Lynnette agyán. De meg is

tudom érteni.”

- Nem, nem lesz semmi bajom! Vigyázok magamra! - vágta rá a kelleténél egy kicsit

gyorsabban.

Mark élesen ránézett: - Ne segítsek cipelni a cuccaidat?

- Ne, nem kell, kocsival megyek! Jó lesz így! Tényleg! — Inkább kiszaladt a garázsba,

mielőtt a családtagjai újabb ötletekkel állnak

A távcsövet nem rakta be. Helyette egy ásót tett a hátsó ülésre. A nyakába akasztotta a

fényképezőgépét, és a zsebébe csúsztatott egy világításra is alkalmas golyóstollat.

A domb lábánál parkolt le. Mielőtt elővette volna az ásót, köteles- ségtudóan északkelet felé

nézett, a Perszeusz csillagképre. Egyelőre sehol egy meteor! Helyes. Kezében a kulccsal

megfordult, hogy felnyissa a hátsó ajtót, és ijedtében szinte felugrott.

- Úristen!

Majdnem nekiment Ashnek.

Mary-Lynnette pulzusszáma hirtelen megemelkedett, a térdei elgyengültek. „Csak az ijedtségtől!

- nyugtatta magát. - Nem mástól!”

- Majdnem infarktust kaptam miattad! - csattant fel. - Mindig így lopakodsz az emberek

háta mögé?

Valami fölényeskedő válaszra számított, vagy a vicces-lekezelő, esetleg a „hé, bébi” stílusban, de

Ash összeráncolt homlokkal, komoran nézett rá. - Nem. Te mit csinálsz itt, kinn?

Mary-Lynnette szívverése most kihagyott. Ugyanakkor hallotta saját tárgyilagos hangú válaszát: -

A csillagokat kémlelem. Mint minden éjjel. Esetleg készíts erről feljegyzést a gondolatrendőrség

számára!

Ash előbb ránézett, aztán a kocsira. — A csillagokat?

- Igen. Arról a dombról! - és odamutatott.

A fiú most a nyakában lógó kamerát vette szemügyre. — Nincs is távcsöved - jegyezte meg

kétkedve. - Vagy itt van a kocsiban?

Mary-Lynnette most jött rá, hogy még mindig a kezében tartja a kocsi kulcsát, készen arra, hogy

kinyissa a hátsó ajtót.

- Ma nem hoztam el a távcsövet.

Az utasülés ajtajához ment, kinyitotta, és benyúlt a látcsövéért. — A csillagvizsgáláshoz nem

mindig kell távcső. Ezzel is sokat láthatsz.

- O, valóban?

- Igen, valóban. - „Na, most melléfogtál! - gondolta Mary-Lynnette ádáz örömmel.

Rájátszol, hogy nem hiszel nekem? Várj csak!”

- Szeretnél négymillió évvel ezelőtti fényt látni? - kérdezte, majd a választ meg sem várva

folytatta. - Rendben, fordulj kelet felé! - Ujjával mutatta, merre. - Tessék, itt van a látcső. A

horizontnál levő fenyőfák vonalát nézd! Most nézz feljebb! - Megadta az irányokat, olyan

pattogósán, mint egy kiképző őrmester. - Látod azt a fényes korongot körülötte azzal a folttal?

— Ühüm... Igen.

— Az az Androméda. Egy másik galaxis. Ha ugyanezt távcsövön át nézed, akkor nem látod

így, egészben. Távcsövön át nézni az eget olyan, mintha szalmaszálon keresztül néznéd. Csak

akkora mezőt tudsz befogni vele.

- Rendben. Oké. Értem. — Ash leeresztette a látcsövet. — Nem szü-neteltethetnénk a

csillagvizsgálást egy kicsit? Beszélni akarok veled.

— Nem akarod megnézni a mi galaxisunk központját? — szakította félbe a lány. - Fordulj

dél felé!

A szavaival akarta elérni, hogy megforduljon, ugyanis nem mert hozzáérni. Már így is túlságosan

magas volt az adrenalinszintje - ha még hozzá is érne a fiúhoz, túltöltődne, és felrobbanna!

— Fordulj meg! - utasította. A fiú egy pillanatra behunyta a szemét, megfordult, és ismét

felemelte a látcsövet.

— A Nyilas csillagképét kell nézned. — Csak úgy dobálta az utasí-tásokat. - Látod? Ott van

a Tejút központja. Ahol az összes csillag-felhő van.

- De szép!

- Igen, szép. Jó, most menj feljebb, és keleten meg kellene talál¬nod egy kis halvány

ragyogást...

- Azt a rózsaszínt?

Gyors pillantást vetett a fiúra. - Igen, azt a rózsaszínűt. A legtöbb ember nem látja. Az a Trifid-

köd.

— És mik azok a sötét vonalak benne?

Mary-Lynnette-nek elakadt a szava. Megfeledkezett a kiképző őr-mester stílusról. Hátralépett,

úgy bámult a fiúra. Érezte, hogy egyre szaporábban veszi a levegőt.

Ash leengedte a látcsövet, és ránézett. - Valami baj van?

— Azok összesűrűsödő gázfelhők; sűrű anyagfelhők a forró gáz előtt. De... azokat nem

láthatod!

— De látom!

— Az lehetetlen! Látcsővel nem láthatóak! Legfeljebb, ha kilenc- milliméteres apupillád...!

Zsebéből előkapta az elemlámpáját, és a fiú arcába világított.

— Hé! - Ash visszahőkölt, kezével elfedte becsukott szemét. - Ne már! Ez fáj!

De Mary-Lynnette már látta. Nem tudta volna megmondani, most éppen milyen színe volt a fiú

szemének, mert a színes részek, az íriszek majdnem láthatatlan gyűrűkké szűkültek. Az egész

szeme egyetlen pupilla volt. Mint amikor egy macska pupillája teljesen kitágul ...

„Uramatyám...! Mi mindent képes látni...! Nyolc magnitúdó fé-nyességű csillagokat, lehet, hogy

kilenc magnitúdós csillagokat is...! Elképzelni is nehéz; 9 mag-os csillagokat látni szabad

szemmel...! Színeket látni a csillagfelhőben...! A forró hidrogén rózsaszín ragyo-gását, az oxigén

fénylő zöldeskékjét...! Csillagok ezreit képes látni az égen...!”

— Gyorsan! — sürgette Mary-Lynnette. — Hány csillagot látsz most az égen?

— Nem látok semmit — mérgelődött Ash tompán, kezével még mindig eltakarta a szemét.

— Megvakultam.

— Ne, most komolyan! — kérlelte megfogva a fiú karját...

Ez nagy butaság volt. Nem gondolkodott. Amikor megérintette a bőrét, olyan volt, mintha bezárt

volna egy áramkört. Végigfutott rajta az áramütés. Ash leeresztette a kezét és rábámult. Egy

másodpercig szemtől szemben álltak, a tekintetük összefonódott. Valami villámcsapásszerű erő

vibrált közöttük. Aztán Mary-Lynnette visz- szahúzódott.

„Nem bírom tovább. Istenem, miért állok itt, miért beszélgetek vele? Még olyan sok dolgom van

ma este! Meg kell találnom a holt¬testet...!”

- Vége a csillagászatórának - mondta, és nyújtotta a kezét a látcsőért. A hangja csak egész

kicsit volt bizonytalan. — Most felmegyek a dombra.

Hogy a fiú hova megy, nem kérdezte. Nem is érdekelte, csak any- nyiban, hogy menjen.

Ash tétovázott kicsit, mielőtt visszaadta a látcsövet, és csak akkor nyújtotta át, amikor már

teljesen biztos volt abban, hogy nem fog hozzáérni. „Nagyszerű - tűnődött Mary-Lynnette -, ezek

szerint egyformán érzünk.”

- Viszlát!

- Szia - dünnyögte a fiú bénán. Elindult, aztán megállt lehajtott fejjel. - Amit mondani

akartam...

- Igen?

A fiú anélkül, hogy megfordult volna, higgadt és szenvedélytelen hangon mondta:

- Tartsd távol magad a húgaimtól, rendben?

Mary-Lynnette úgy érezte, mintha villám sújtott volna le rá. A hitetlenségtől és a dühtől nem

talált szavakat. Aztán arra gondolt: „Várj csak! Lehet, tudja, hogy ők a gyilkosok, és engem

próbál védeni! Mint Jeremy!”

A torka elszorult, de sikerült kipréselnie magából egy miértet. Ash a fejét ingatta. — Mert nem

hiszem, hogy jó hatással lennél rájuk. Meglehetősen befolyásolhatóak, nem szeretném, ha

mindenféle ötleteik támadnának...

Mary-Lynnette izgalma elszállt. „Tudhattam volna!” - füstölgött magában. Fennhangon pedig azt

mondta:

- Ash? Tűnj el, és fulladj meg!

8. FEJEZET

Várt még egy órát, miután Ash elindult lefelé az úton keletre — de hogy mit akar ott, arról

fogalma sem volt. Arrafelé két patakon és a rengeteg fán kívül semmi sem volt. Csak az ő házuk.

Remélte, hogy a fiú megpróbál majd gyalog eljutni a városba, nem sejtve, mennyire messze van...

„Rendben, elment, felejtsük el! Dolgod van, nem emlékszel? Egy némileg veszélyes feladatod.

De Ashnek ehhez semmi köze. Nem hiszem, hogy bármit is tud arról, hogy mi történt Mrs.

Burdock- kal.”

Magához vette az ásót, és elindult az úton, nyugati rányba. Ahogy baktatott lefelé, azon kapta

magát, hogy képes teljesen kizárni a tudatából Asht. Most csak arra tudott gondolni, hogy mi vár

rá.

„Nem félek megtenni... nem félek, nem félek... Jaj, dehogynem félek!”

Félni jó, mert az óvatossá tesz. A feladatot gyorsan és csöndben kell elvégeznie. Bejutni a sövény

nyílásán, rövid, gyors munka az ásóval, aztán egykettőre lelécelni, mielőtt bárki meglátná.

Igyekezett elhessegetni magától, mit is találhat az ásójával, ha úgy van, ahogy gondolja.

Óvatosan közelítette meg a Burdock-tanyát észak felől, aztán visszafordult délkelet felé, hogy a

birtok hátsó részéhez jusson. A föld itt már teljesen elvadult, ellepték a mérges tölgy cserjéi, a

medvefű, az aranka, és persze a kikerülhetetlen szeder- és rekettyebokrok. Az örökzöld cserző

tölgyfák és a chinquapin tölgyek is megjelentek már. Ezt a termőföldet hamarosan elborítja az

erdő.

„Nem vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolom, amit most csinálok” töprengett Mary-

Lynnette, amikor elérte a kertet határoló sövénykerítést. Pedig, bármilyen különös, tényleg

komolyan gondolta. Arra készült, hogy feltúrja a szomszédja kertjét, ahol valószínűleg lát majd

egy holttestet, és mégis meglepően nyugodt volt. Félt, de nem esett pánikba. Lehet, hogy több

olyan tulajdonsága van, amikről nem is tudott.

„Lehet, hogy nem az vagyok, akinek mindig is hittem magam.” A kert sötét volt és szagos. De

nem a Mrs. Burdock ültette íriszek és a nárciszok, és nem a vadon nőtt tűzvirágok és violák

illatoztak — hanem a kecskék...

Mary-Lynnette odasimult a sövény oldalához és felnézett a magas, komor házra. Mindössze két

ablakból szűrődött ki fény. „Jaj, csak ne lássanak meg, és ne csapjak zajt...!”

Még mindig a házat nézve lassan, egészen apró léptekkel odament, ahol a földet megbolygatták.

Az első néhány mozdulat az ásóval alig mozgatta meg a talajt. „Na jó: egy kicsit több

meggyőződéssel! És ne figyeld a házat, mert annak semmi értelme! Ha kinéznek, minden-képpen

meglátnak, ez ellen nem tudsz védekezni!”

Ahogy rátette a lábát az ásóra, valami megzörrent mögötte a rododendronbokorban. Lekuporodott

az ásóra, és megmerevedett.

„Ne aggódj! - csitította magát. - Nem a lányok azok! És nem is Ash jött vissza. Ez egy állat.”

Hallgatódzott. Egy gyászos „mee” jött a kecskeól felől.

Semmi. Csak egy nyúl volt. „Áss!”

Egy ásónyomnyit haladt, amikor újra hallotta a hangot.

Húúh.

Szuszogás, aztán levélzörgés. Egyértelmű, hogy egy állat. De ha tényleg egy nyúl, akkor

borzalmasan hangos példány.

„Kit érdekel, mi lehet ez? - tépelődött tovább. - Errefelé nincsenek veszélyes állatok. És én nem

félek a sötétben. Nekem ez természetes közegem. Imádom az éjszakát!”

Ám ma éjjel valahogy minden más volt. Lehet, hogy az előbbi jelenet Ashsel készítette ki, azért

érzi magát zavartnak és elégedetlennek. Most olyan érzése támadt, mintha egy hang azt súgná,

hogy egy embernek nem lehet természetes közege az éjszaka. Nem arra lett teremtve a gyönge

szemével, érzéketlen fülével és tompa szaglásával. Nem tartozhat oda.

Húúh!

„Lehet, hogy vacak a hallásom, de ezt most nagyon is jól hallom! És ez valami nagy! Valami

nagy szuszog itt a bokrok körül!”

De milyen nagy testű állat lehet itt kinn? Szarvas nem, mert a szarvas horkant és fújtat. A hang

alapján a prérifarkasnál méretesebb és magasabb. Talán egy medve?

Aztán hallott egy másik hangot: a száraz, bőrszerű rododendronlevelek élénk zörgését. A házból

kiszűrődő homályos fénynél úgy látta, hogy az ágak hullámoznak, mintha valami megpróbálna

kikászálódni közülük.

„Ez kijön!”

Mary-Lynnette megragadta az ásót, és elszaladt. Nem a sövényben levő nyílás és nem is a ház

felé, mert mind a kettő nagyon veszélyes lett volna. A kecskeól felé rohant.

„Ott meg tudom védeni magamat...! Nem engedem be...! Leütöm az ásóval...!”

A probléma csak az volt, hogy bentről nem látott ki. Az ólon volt ugyan két ablak, de a rajtuk

levő kosz és a kinti sötétség miatt nem tudott kivenni semmit. Még a kecskéket sem látta, bár azt

hallotta, hogy ott vannak.

„Nem szabad bekapcsolnod az elemlámpát! Elárulhatja, hogy hol vagy!”

Tökéletes némaságban, megfeszített figyelemmel fülelt a kinti hangokra.

Semmi.

Az orra tele volt kecskeszaggal. A földön a bomló szalma- és trágyaréteg büdös volt, és

túlságosan melegen tartotta az ólat. Izzadt a tenyere, ahogy az ásót markolta.

„Soha nem ütöttem meg még senkit — azóta, hogy gyerekkorunkban Markkal verekedtünk... Jaj

de, ma reggel belerúgtam egy idegenbe!”

Remélte, hogy az erőszakra való képessége előjön, ha szüksége van rá. Egy kecske megbökte az

orrával a vállát, Mary-Lynnette elhessentette. Egy másik hirtelen felmelegett, mire a lány

beharapta az ajkát.

„Úristen, most hallottam valamit kintről! A kecske is hallotta!”

Megnyalta a megharapott ajkát. Olyan volt, mintha egy fémpénzt szopogatna. A vérnek olyan az

íze, mint a réznek, és... — erre most jött rá — mint a félelemnek.

Valami kinyitotta az ól ajtaját.

És ekkor megtörtént: Mary-Lynnette pánikba esett!

Valami istentelen dolog jelent meg mögötte. Valami, ami úgy szu-szogott, mint egy állat, de úgy

nyitotta ki az ajtót, mint egy ember. Nem látta, mi az, csak egy sötét árnyat tudott kivenni a

sötétben.

Eszébe se jutott, hogy felkapcsolja az elemlámpát, egyetlen, ösztönös késztetése volt csak: hogy

lecsapjon az ásóval, de rögtön, és elkapja a másikat, mielőtt az kapná el őt. Szinte bizsergett az

erőszak hami-sítatlan, ősi ösztönétől.

De az erőszak helyett csak sziszegni tudott: - Ki az? Ki van ott?

Egy ismerős hang válaszolt: - Tudtam, hogy meg fogod tenni. Már mindenütt kerestelek!

— Ó, istenem, Mark! - Mary-Lynnette ernyedten dőlt az ól falának, és elengedte az ásót.

Mind a két kecske mekegett. A lánynak csengett a füle. Mark beljebb araszolt.

— Fúj, de büdös van! Mit csinálsz itt benn?

— Te idióta! - förmedt rá a testvére. - Majdnem fejbe kólintottalak!

— Azt mondtad, hogy ezt az egész hülyeséget abbahagyod. Hazudtál!

— Mark, ne csináld..., majd később megbeszéljük! Nem hallottál valamit ott kint? — Mary-

Lynnette megpróbálta összeszedni a gondolatait.

— Például? — A fiú annyira nyugodt volt, hogy kicsit hülyének érezte magát. Aztán Mark

élesen rákérdezett: — Olyan vonításfélét?

— Nem. Inkább szortyogásszerűt. — A lány már nyugodtabban lélegzett.

— Nem hallottam semmit. De jobb lesz, ha eltűnünk innen. Hogy magyaráznánk ezt meg

Jade-nek, ha kijönne?

A lány nem tudta, mit feleljen erre. A testvére egy másik világban élt, egy boldog, napfényes

világban, amiben az volt az elképzelhető legrosszabb, hogy kínos helyzetbe kerül.

Végül azt mondta: — Mark, figyelj rám! A nővéred vagyok. Semmi okom, hogy hazudjak neked,

hogy játsszak veled, vagy hogy átverjelek. És nem jutok elhamarkodott következtetésekre, és

nem képzelgek. De azt mondom neked, és abszolút komolyan, hogy ezekkel a lányokkal nagyon

nem stimmel valami!

A fiú válaszolni akart, de a nővére könyörtelenül folytatta: - Tehát most két lehetőséged van:

vagy azt hiszed, hogy teljesen megőrültem,vagy hogy mindez igaz. Tényleg azt képzeled, hogy

megbuggyantam?

Amíg beszélt, visszagondolt a múltra, azokra az éjszakákra, amikor csak egymásba

kapaszkodhattak, mert az édesanyjuk beteg volt, a könyvekre, amelyeket felolvasott neki, olyan

esetekre, amikor a horzsolásait sebtapasszal ragasztotta le, és amikor plusz sütiket tett az

ebédjéhez... És valahogy — bár sötét volt — szinte látta, hogy Mark is emlékezik. Annyi mindent

éltek át együtt! Az ő kapcsolatuk mindig megmarad.

Végül az öccse halkan megszólalt. — Nem vagy zakkant.

- Kösz.

- De nem tudom, mit gondoljak. Jade soha nem bántana senkit. Egyszerűen tudom. És

amióta vele találkoztam... — Egy pillanatra elhallgatott. - Maré, mintha már tudnám, hogy miért

élek! Annyira más, mint bármelyik lány, akit eddig ismertem. Ő... ő annyira bátor, és mulatságos,

és annyira... önmaga!

„És én még azt hittem, hogy a szőke haja miatt van — gondolta Mary-Lynnette. — Ez mutatja,

mennyire sekélyes vagyok.”

A Markban lezajlott változás megindította és meglepte - de legfőképpen megrémítette. A

rosszullétig megrémítette. Az ő magának való, cinikus öccse végre talált valakit, aki igazán

érdekli. Pedig az a lány feltehetően Lucrezia Borgia leszármazottja...

Amikor megszólalt, bár nem látta a fiút, a hangjából kihallhatta a nagyon komoly kérést: - Maré,

nem mehetnénk haza?

A lány most még rosszabbul érezte magát.

— Mark...

Nem folytatta; mind a ketten felkapták a fejüket, hogy kinézhessenek az ól ablakán. Egy fény

villant fel kinn.

— Zárd be az ajtót! - sziszegte olyan hangon, hogy az öccse nyom-ban engedelmeskedett.

— És maradj csendben! — tette hozzá, megragadta az öccse karját, és a fal mellé húzta.

Óvatosan kikémlelt az ablakon.

Először Rowan jött ki a ház hátsó ajtaján, aztán Jade, végül Kestrel. Utóbbinál ásó volt.

— Úristen...!

— Mit történt? - kérdezte Mark, és megpróbált ő is kilesni. Mary- Lynnette a szájára

tapasztotta a kezét.

Az történt, hogy a lányok megint ásni készültek a kertben.

Most nem látott szemeteszsákba csomagolt tárgyat náluk. Akkor meg mit csinálnak? Eltüntetik a

bizonyítékot? Be akarják vinni a házba és elégetik? Vagy földarabolják?

Őrülten kalapált a szíve.

Mark felpattant és kinézett. Mary-Lynnette hallotta, ahogy levegőt vesz - aztán nagyot nyel.

Lehet, hogy most próbál valami ártatlan magyarázatot találni. Megszorította az öccse vállát.

Figyelték, ahogy a testvérek egymást váltva ásnak. A lányt ismét lenyűgözte, mennyire erősek.

Pedig Jade annyira törékenynek tűnt.

Amikor valamelyikük körbepillantott a kertben, Mary-Lynnette szívverése kihagyott. „Ne

lássanak bennünket, ne halljanak, csak el ne kapjanak minket!” - rimánkodott.

Amikor már tetemes mennyiségű földet hánytak halomba, Rowan és Kestrel elérték a gödör alját.

Kiemelték azt a hosszú, szemeteszsákba csomagolt valamit, amit a lány már látott. Merevnek és

meglepően könnyűnek látszott. Mary-Lynnette most először gondolt arra, hogy talán túlságosan

is könnyű ahhoz, hogy egy test legyen. Vagy túl merev... mennyi ideig is tart a hullamerevség?

Mark légzése szabálytalan volt, szinte zihált. A lányok a sövény nyílásához vitték a csomagot. Az

öccse szitkozódott. Mary-Lynnette- nek gyorsan kellett döntenie. — Mark, te maradj itt, én

utánuk megyek! — súgta.

— Én is veled megyek!

— Nem, neked kell megmondanod apának, ha történne velem valami!

— Veled megyek!

Nem volt idő vitatkozni, és Mary-Lynnette legbelül örült is, hogy maga mellett tudhatja Mark

erejét. Felsóhajtott: - Akkor gyere, de ne csapj zajt!

Attól tartott, hogy máris szem elől tévesztették a lányokat - annyira sötét volt az éjszaka. De

amikor átpréselték magukat a rodo-dendronbokrok közti keskeny résen, fényt pillantott meg

előttük. Egy pici, ide-oda mozgó fehér fénysugarat. A nővérek zseblámpát használtak.

„Maradj csendben, mozogj óvatosan!” - Mary-Lynnette nem mert hangosan szólni Marknak, de

állandóan ezt ismételgette magában, mint egy mantrát. Minden figyelmét az előttük járó kis

fénycsóvára koncentrálta, amely úgy vezette őket a sötétben, mint egy üstökös farka. A fény délre

vezette őket, egy fenyves felé. Nem sokkal később már az erdőben jártak.

„Hová mennek?” — találgatta a lány. Izmaiban pici remegéseket ér-zett, ahogy megpróbált a

lehető leggyorsabban és zaj nélkül haladni. Szerencsések voltak, mert a Douglas és a Ponderosa

fenyők tűlevelei szőnyegként fedték az erdő talaját. A tűlevelek illatosak és kicsit nedvesek

voltak, letompították a léptek zaját. Mary-Lynnette alig hallotta a mögötte haladó Markot, csak

akkor, amikor megszúrta valami.

Örökkévalóságnak tűnt, olyan sokáig mentek. Szuroksötét volt, és a lánynak már fogalma sem

volt, hol vannak, és miként jutnak majd vissza.

„Úristen, de őrült voltam, hogy belevágtam ebbe, és hogy Markot is belerángattam! Itt vagyunk

az erdő közepén három őrült nőszeméllyel...!”

A fény megállt.

A lány is megállt, kitartotta a karját, amibe Mark azonnal belerohant. A lámpafényt figyelte, meg

akart bizonyosodni róla, hogy valóban nem mozdul onnan.

Nem. Mozdulatlan volt. A földre irányult.

— Menjünk közelebb! — suttogta a fiú Mary-Lynnette fülébe. Az bólintott, és óvatosan a

fény felé indult, olyan lassan és csendben, ahogyan csak tudott. Néhány lépés után megállt, és

teljes csöndben állt, figyelve, hogy nem fordul-e felé a fénysugár. De nem történt semmi. Akkor

leereszkedett a földre, és úgy tette meg az utolsó három métert a tisztás széléig, ahol a lányok

megálltak. Onnan már jól látta, mit művelnek.

Ástak. Kestrel félrekotorta a tűleveleket, aztán nekilátott a gödörnek.

Érezte, hogy az öccse mögéje kúszik, szétpréselve maga alatt a páfrányokat. Érezte a zihálását.

Tudta, hogy látja, amit ő lát.

— Sajnálom. Ó, Mark, annyira sajnálom...!

Most már nem lehetett tagadni. Mary-Lynnette tudta. Nem is kellett belenéznie a zsákba.

„De hogy találom meg újra ezt a helyet? Amikor visszajövök a seriffel, miről fogok emlékezni

rá? Olyan ez, mint az útvesztő a számí-tógépes fantasyjátékokban! A Vegyes Örökzöld Erdő,

minden irányban ugyanaz, lehetetlen megkülönböztetni az egyik részét a másiktól!”

A szája szélét harapdálta. A nedves tűlevélágy, amin feküdt, puha és rugalmas volt —

tulajdonképpen egész kényelmes. Ha elég soká¬ig várnak, és a nővérek elmennek, akkor

valahogy megjelölhetik a fákat. Vagy fotókat készíthet. Felköthetik a zoknijaikat az ágakra...

A tisztáson az elemlámpa fénye megvilágított egy kezet, amint leteszi az ásót. Aztán Rowan és

Kestrel felemelték a szemeteszsákba göngyölt tárgyat - „biztosan Jade tartja az elemlámpát” -

tippelt Mary-Lynnette —, és leengedték a gödörbe.

„Jól van. Na, temessétek be, és menjetek!”

A fény most Rowant világította meg, ahogy lehajol és felemeli az ásót. Gyors mozdulatokkal

lapátolta a földet a gödörbe. A lány boldog volt. „Mindjárt vége” — gondolta megkönnyebbülten

felsóhajtva.

Ám abban a pillanatban minden megváltozott a tisztáson.

A zseblámpa fénysugara vadul csapongott. Mary-Lynnette lelapult és érezte, hogy elkerekedik a

szeme. Egy alak körvonalait látta a fénnyel szemben, az arcát aranyhaja fényköre keretezte.

Kestrel. Megfeszült testtel és csendben állt, éppen szemben a lánnyal és Markkal. Figyelt. Egy

hangra figyelt...

Mary-Lynnette teljesen mozdulatlanul, nyitott szájjal feküdt, próbált hangtalanul lélegezni. Alatta

a puha, ruganyos fenyőtűágyban mindenféle csúszómászók voltak. Százlábúak és ezerlábúak.

Még ak-kor sem mert megmozdulni, amikor érezte, hogy a trikója alatt valami csiklandozza a

hátát.

A hallgatózástól már csöngött a füle. De az erdő csendes volt, baljósan csendes. Mary-Lynnette

csak a mellkasában vadul dobogó szívét hallotta - bár úgy érezte, hogy a torkában dobog. A feje

is lüktetett a ritmusára.

Félt. De ez nem egyszerű félelem volt: olyan, amilyet kilenc-tíz éves kora óta nem tapasztalt. A

szellemektől félt. Félt valamitől, aminek a létezésében sem volt biztos.

Kestrel alakját figyelve a sötét erdőben, Mary-Lynnette most szörnyektől félt. Rettenetesen rossz

érzése támadt.

„O, istenem! Bárcsak ne hoztam volna ide Markot!”

Csak ekkor figyelt fel az öccse lélegzésére. Halk, gyenge hang volt, nem sípolás, inkább

macskadorombolás. Ilyen hangot adott ki akkor is, amikor kiskorában baj volt a tüdejével.

Kestrel megmerevedett, a fejét forgatta, mintha a hang forrását akarná lokalizálni.

„Jaj, Mark, ne! Ne vegyél levegőt! Tartsd vissza a lélegzetedet...!”

Innentől minden nagyon gyorsan zajlott le.

Kestrel előreugrott. Mary-Lynnette csak azt látta, hogy az árnyalak hihetetlen gyorsasággal fut és

szökell. Túlságosan gyorsan; senki nem lehet ilyen gyors... egyetlen ember sem...!

Mik ezek a lányok?

A kép, amit látott, villanásokból állt össze, mintha egy villogólámpa alatt állna. Kestrel felugrik

— körben sötét fák - egy lepke fény-csapdába esett - Kestrel földet ér.

„Markot védd!”

Egy szarvas. A lány egy szarvasra ugrott rá. Mary-Lynnette feje kusza, száguldó képekkel volt

tele. Képekkel, amelyeknek nem volt semmi értelmük. Az a vad gondolat is felötlött benne, hogy

ez nem is Kestrel, hanem egy olyasféle ragadozó dinoszaurusz, amilyeneket a filmekben látott.

Merthogy a lány úgy mozgott...! Vagy nem is szarvas volt, amire ráugrott? De, Mary-Lynnette

látta azt a fehér sávot a torkán, ami olyan finom volt, mint egy csipkefodor egy fiatal lány

nyakán. És látta az állat nedves, fekete szemét.

A szarvas felbőgött.

„Ezt nem hiszem el...! Nem láthatom azt, amit látok...!

A szarvas a földre dőlt, karcsú lábával kapálózott. Kestrel birkózott vele. Arcát az állat nyakán

levő fehér sávba temette, karjával átölelte...

A szarvas újra sikoltott. A teste hevesen vonaglott. Mintha epileptikus görcsei lettek volna.

Az elemlámpa fénye körbejárta a küzdelem helyét. Aztán megállt, és a fénykör peremén Mary-

Lynnette meglátta a két alakot, akik csatlakoztak Kestrelhez. Mind a hárman a szarvast fogták.

Még egy utolsó rángás, és véget ért a küzdelem. Minden elcsendesült. A lány látta Jade finom

haját, ahogy a sötétség adta háttérben egy-egy hajszálán felvillan a fény.

Az elcsendesült tisztáson a három alak, mintha dajkálta volna a szarvast. Szorosan körülvették, a

vállak ritmikusan mozogtak. Mary- Lynnette nem látta pontosan, mit csinálnak, de a jelenet

ismerős volt. Tucatnyi természetfilmben látta már - csak ott vad kutyákkal, oroszlánokkal vagy

farkasokkal. A falka vadászott, és most lakmározik...

„Mindig azon voltam, hogy jó megfigyelő legyek. És most hinnem kell a saját szememnek.”

Mellette Mark zihálása olyan volt, mint a zokogás.

„O, istenem, engedd, hogy elvigyem innen! Engedd, hogy kikerüljünk innen!”

Mintha hirtelen kigyógyult volna a bénultságból. Az ajka megint vérzett, nyilván megharapta,

miközben nézte a szarvast. Réz- és félelemízű vérrel volt tele a szája.

- Gyere! — súgta szinte hangtalanul az öccsének, visszafelé kúszva. Gallyak és tűlevelek

karistolták a hasát, ahol felgyűrődött a pólója. Megragadta Mark karját. — Gyerünk!

A fiú ehelyett támolyogva felállt.

- Mark! - Mary-Lynnette feltérdelt, és megpróbálta lehúzni az öccsét. A fiú nem hagyta

magát. Tett egy lépést a tisztás felé.

„Ne...!”

- Jade!

Mark elindult a tisztás felé.

„Ne!” - gondolta ismét Mary-Lynnette, de aztán elindult ő is utána. Lebuktak, most már nem

számít, hogy Mark mit csinál. De vele akart lenni.

- Jade! - szólalt meg Mark, megragadva az elemlámpát. Egyenesen a tisztás szélén mozgó

csoportra irányította a fényt. Három arc fordult felé.

Mary-Lynnette gondolatai felgyorsultak. Kitalálni, hogy mit csinálnak a lányok, az egy dolog - de

látni is, az egészen más...! A három gyönyörű arc fehérnek tűnt a lámpa fényében... a szájuk és az

arcuk azonban úgy néz ki, mintha elmázolódott volna rajta a rúzs. Bíborvörös, erdei szamóca

színű festék...

De az nem ajakrúzs és nem szétnyomott szamóca volt, hanem vér, az szennyezte be a szarvas

fehér nyakát is.

„Eszik a szarvast, ezek tényleg eszik a szarvast...! Úristen, tényleg azt csinálják!” Tudatának az a

része, amely elraktározta a horrorfilmeket, most azt várta, hogy a három lány felszisszen és

visszariad a fénylői, vérmocskos kezükkel védik a szemüket tőle, és vad pillantásokat vetnek rá.

De nem ez történt. Nem voltak állati hangok, sem démoniak, nem voltak vad grimaszok. Ehelyett

- miközben Mary-Lynnette a rémülettől döbbenten állt, és Mark megpróbált újra normálisan

lélegezni —Jade felegyenesedett, és azt kérdezte: — Ti mit csináltok itt?

A hangjában zavartság és némi bosszúság érződött. Ilyen hangon beszélnénk azzal a fiúval is, aki

követ bennünket mindenhová, és folyton randira hív. Mary-Lynnette érezte, hogy cserbenhagyja

az agya.

Hosszú szünet következett. Aztán Rowan és Kestrel felálltak. Mark nehezen vette a levegőt, és az

elemlámpa fényét egyik lányról a másikra irányította, de mindig visszatért Jade-re.

— Inkább az a kérdés, hogy ti mit műveltek itt? — kérdezte határozottan. Az elemlámpa

fénye megvilágította a gödröt, aztán újra a lányokon állt meg. — Mit csináltok?

— Én kérdeztem először! — torkolta le Jade. Ha csak ő lett volna ott, akkor Mary-Lynnette

fejében megfordult volna a gondolat, hogy nem olyan rémes ez, és talán nincsenek is igazán

veszélyben...

De ahogy Rowan és Kestrel előbb egymásra, aztán Markra és Mary-Lynnette-re néztek, az

arckifejezésüktől összeszorult a lány torka.

— Nem kellett volna követnetek bennünket - mondta Rowan. Komornak és szomorúnak tűnt.

— Hogy nem vettük észre?! - értetlenkedett Kestrel bőszen.

— Mert kecskeszaguk van — mondta Jade.

— Mit műveltek itt?! - kiáltotta újra Mark, majdnem sírva. A nővére át akarta ölelni, de nem

tudott megmozdulni.

Jade a kézfejével megtörölte a száját. - Na, mégis, mit? - A nővéreihez fordult:

— És most mihez kezdünk?

Csend volt, aztán Kestrel megszólalt: - Nincs más választásunk: meg kell ölnünk őket.

9. FEJEZET

Mary-Lynnette-tel tréfát űzött a hallása. Úgy hallotta Kestrel szavait, mint amikor egy rossz

filmben az egyik szereplő visszaemlékezik egy mondatra: „Öljük meg őket, öljük meg őket, öljük

meg őket..

Mark felnevetett, de nagyon furcsán.

„Rohadt rossz lehet neki ez a helyzet - tűnődött Mary-Lynnette, érdekes módon teljesen

szenvtelenül. - Ügy értem, ha túlélnénk ezt -de nem fogjuk akkor neki rohadtul rossz lesz. Mindig

is tartott a lányoktól, és elég pesszimistán áll az élethez is, úgy általában.”

-Talán inkább üljünk le - javasolta Rowan egy elfojtott sóhajjal.

— Megoldást kell találnunk.

Mark hátravetett fejjel rövid, ugatásszerű nevetést hallatott.

- Miért is ne? - kérdezte. - Üljünk le! Miért is ne?

„Olyan gyorsak, mint az agarak — gondolta Mary-Lynnette. — Ha most elfutunk, biztos,

elkapnak. Ha viszont leülünk, ők ellazulnak, és elvonom a figyelmüket — vagy leütöm őket

valamivel...!”

- Ülj le! — utasította Markot élesen. Rowan és Kestrel otthagyták a szarvast és leültek. Jade

még egy kicsit csípőre tett kézzel álldogált, aztán ő is lehuppant.

Mark még ekkor is olyan volt, mint az ütésektől kába bokszoló. Az elemlámpával hadonászott. -

Ti, lányok, valami mások vagytok! Igen, lányok, ti...!

- Vámpírok vagyunk! - világosította fel Jade élesen.

- Igen! - nevetett csendesen magában Mark. - Igen... - mondta újra.

Mary-Lynnette elvette tőle az elemlámpát. Jobb, ha az ő kezében van: nehéz, műanyagból és

fémből készült tárgy... Fegyver volt!

És miközben az agya egyik része azt súgta: A megfelelő pillanatban világíts a szemükbe, és üsd le

az egyiküket!, a másik része úgy gondolkodott: Jade úgy érti, hogy ők olyan emberek, akik

vámpírnak hiszik magukat; emberek, akik egy különös betegség miatt vérszegények; a harmadik

rész pedig azt mondta: Nézz szembe a ténnyel: tényleg azok!

Mary-Lynnette világképe elszállt, mint a stadionból kiütött labda...

- Hát nem utálnivaló? - akadt ki Mark. - Találkozol egy lánnyal, aki nagyon kedvesnek

tűnik, beszélsz róla a barátaidnak, és mielőtt észbe kapnál, kiderül, hogy vámpír! Te nem utálnád,

ha veled történne?

„Jaj, istenem, ez hisztéria!” — kapcsolt Mary-Lynnette. Megragadta az öccse vállát, és a fülébe

sziszegte: - Uralkodj magadon!

- Rowan, nem értem, mi értelme beszélgetni velük - értetlenkedett Kestrel. — Te is tudod,

mit kell tennünk!

Rowan megdörzsölte a homlokát. - Arra gondoltam, befolyásolhatnánk őket — javasolta alig

hallhatóan.

- Tudod, hogy az nem működne - ellenkezett Kestrel halkan és szárazon.

- Miért? — csattant fel Jade élesen.

- Nem ok nélkül követtek bennünket - jegyezte meg Rowan fáradtan. Fejével a gödör felé

intett. - Egy ideje gyanakodnak ránk, mióta is? - Mary-Lynnette-re nézett.

- Láttam, amikor kedden éjjel kiástátok a gödröt. - A gödör felé biccentett. — A

nagynénétek van benne?

Rövid csönd állt be; Rowan láthatóan kínosan érezte magát. Aztán kis, kecses mozdulattal

bólintott...

- A francba! — szitkozódott Mark. A szeme csukva volt, a fejét csóválta. — A francba!

Bezsákolták Mrs. Burdockot!

- Két napja! - förmedt rá Rowan Jade-re. - Két teljes napja gyanakszanak ránk! Nem

törölhetjük azokat az emlékeiket, amelyek közben másokkal fonódtak össze. Honnan tudhatnánk,

hogy valamennyit kiiktattuk-e!

- Törölhetnénk az elmúlt kétnapiakat! — javasolta Jade.

Kestrel felhorkant: - És újabb két ember járkáljon itt amnéziásan?

Mary-Lynnette agya máris kapcsolt: - Todd Akers és Vic Kimble! -kiáltott fel. - Ti csináltatok

velük valamit, hogy ne emlékezzenek! Tudtam, hogy van valami kapcsolat!

- Nincs más választásunk - mondta Kestrel csendesen Rowannak.

— És ezt te éppúgy tudod, mint én.

„Nem rosszindulatú - tűnődött a lány -, csak gyakorlatias. Ha egy oroszlán, vagy farkas, vagy egy

sólyom beszélni tudna, ugyanezt mondaná. Ölnünk kell, vagy meghalunk — ez ilyen egyszerű!”

Mary-Lynnette önkéntelenül is valami elragadtatásfélét érzett - és tiszteletet.

Mark kinyitotta a szemét. Rowan szomorúnak, nagyon szomorúnak látszott. „Rettenetes — ezt

lehetett az arcáról leolvasni —, de valakinek itt szenvednie kell.”

Rowan lehajtotta a fejét, aztán egyenesen Mary-Lynnette-re nézett. Tekintetük találkozott és

egybefonódott. Egy pillanat múlva Rowan arckifejezése megváltozott, és bólintott.

A lány tudta, hogy ebben a percben szavak nélkül is értik egymást. Mindketten felismerték a

másikban az „alfa nőstényt”, aki harcol és meg is hal a vérrokonaiért. Ok, az idősebb nővérek...

„Igen, itt vér fog folyni - morfondírozott a lány. Te a családomat fenyegeted, én visszaütök.”

Tudta, hogy Rowan vette az üzenetet, és nem lelkesedik azért, hogy megölje.

— Nem! — hangzott egy szenvedélyes kiáltás. Mary-Lynnette felismerte Jade hangját. A

következő pillanatban Jade felugrott, két kezét ökölbe szorította, és úgy törtek ki belőle a szavak,

ahogy a forró gőz előtör a felrobbant kazánból. - Nem! Markot nem ölheted meg! Nem engedem!

— Jade, tudom, hogy nehéz — nyugtatta Rowan. — Ne légy már ilyen puhány! - tette hozzá

Kestrel.

Jade remegett, a teste megfeszült, mint egy harcra kész macskáé. A hangja túlharsogta mindkét

nővéréét:

— Ezt nem tehetitek meg! Azt hiszem... azt hiszem...

-Jade...!

— Azt hiszem, ö az én lelki társam!

Halotti csönd lett. Aztán Rowan felnyögött. — Ó, egek...!

— Ja, persze...! — mondta Kestrel.

Mind a ketten Jade-et nézték. Csak ráfigyeltek. Mary-Lynnette döntött: „Most!”

Az elemlámpa kíméletlen fényét Kestrelre irányította, őt akarta elsőnek elkapni. Feltételezte,

hogy ha Kestrel megsérül, Rowan vele foglalkozik majd. Az ütés azonban nem ért célt, mert

Mark eléje ugrott, és megragadta a karját. — Jade-et ne bántsd!

Aztán hirtelen őrült kavarodás támadt: karok, lábak, markoló ujjak és rúgásra kész lábak

zűrzavara. Jade és Mark azt kiáltozták, hogy hagyják abba. Mary-Lynnette érezte, hogy

kicsavarják a kezéből az elemlámpát. A keze hosszú hajat érzékelt, belemarkolt és nagyot rán-tott

rajta. Valaki megrúgta, a fájdalom szétáradt a bordáiban.

Aztán érezte, hogy hátravonszolják. Mark erősen fogta, hogy visszatartsa a verekedéstől. Jade

Kestrelen feküdt, és lefogta Rowan kezét.

Mindenki zihált. Mark majdnem sírt.

- Ezt nem tehetjük! — vinnyogta a fiú. — Ez borzalmas. Kész őrület!

Jade szinte vicsorgott: — Ő az én lelki társam, világos?! Igen? Nem tudok vele mit kezdeni, ha

meghal!

- Dehogy a lelki társad, te idióta! - torkollta le Kestrel mélyről jövő, tompa hangon —

arcával a fenyőtűszőnyegen... - Ha a lelki társadra találsz, az olyan, mintha villámcsapás érne, és

tudod, hogy ő az egyetlen a világon, akihez hozzá vagy rendelve! Nem is gondolsz arra, hogy ő a

lelki társad: egyszerűen csak tudod, hogy ő a végzeted, akár tetszik, akár nem!

Mary-Lynnette tudatának mélyéről valami vészjelzés érkezett, de most sürgetőbb dolgok miatt

kellett aggódnia.

- Mark, tűnj el innen! — zihálta. — Rohanj!

A fiú nem lazított a szorításán. - Miért kell nekünk ellenségeknek lennünk?

- Mark, ezek gyilkosok! Erre nem találhatsz mentséget! Ezek megölték a saját

nagynénjüket!

Három megdöbbent arc fordult felé. A fák fölé emelkedett a félhold, a lány jól látta őket a

fényénél.

- Nem mi tettük! - méltatlankodott Jade.

- Miből gondolod ezt? - kérdezte Rowan.

Mary-Lynnette alig talált szavakat. - Abból, hogy eltemettétek, az isten szerelmére!

- Igen, de már halott volt, amikor megtaláltuk!

- Valaki felnyársalta - világosította fel Kestrel, miközben aranyhajából a fenyőtűket fésülte

ki. - Feltehetően egy vámpírvadász. Gondolom, erről ti nem tudtok semmit.

Mark nyelt egyet. — Átszúrták... egy nyárssal?

- Pontosabban egy kerítésléccel - pontosította Kestrel.

- Tehát már halott volt? — kérdezte Mary-Lynnette Rowantől. — De akkor meg miért a

hátsó kertben földeltétek el?

- Tiszteletlenség lett volna a pincében hagyni.

- De miért nem vitettétek el a temetőbe?

Rowan zavartnak látszott. Jade válaszolt helyette: - Ti nem láttátok Opal nénit...

- Nem nézett ki valami jól - mondta Kestrel. - Már merev volt és kiszáradt, mondhatni:

mumifikálódott.

- Ez történt velünk - szólalt meg Rowan, majdhogynem mentegetődzve. Mary-Lynnette

Marknak támaszkodott, próbálta kialakítani az új világképét. Minden kavargott a fejében...

- Tehát... csak el akartátok rejteni a holttestet... Viszont valamit csináltatok Todd Akersszel

és Vic Kimble-lel!

- Ők támadtak meg minket! - szakította félbe Jade. - Rosszat forgattak a fejükben, és

lefogták a karunkat!

- Ők? - A lány hirtelen felült. Egyszeriben mindent megértett. - Ó, istenem! Azok a

disznók!

Miért nem gondolt eddig erre? Tavaly azt pletykálták Toddról és Vicről, hogy letámadtak egy

westgrove-i lányt. Velük is próbálkoztak, és... Mary-Lynnette levegőt vett és elfojtott magában

egy nevetést. — Jaj, ne...! Remélem, megkapták a magukét!

- Csak megharaptuk őket egy kicsit — számolt be Rowan.

- Bárcsak láthattam volna! - nevetett a lány. Rowan mosolygott, Kestrel arcán vad fintor

futott át - és Mary-Lynnette már tudta, hogy nem fognak többet verekedni.

Mindenki vett egy nagy levegőt, visszaültek a helyükre, és egymást nézték.

„Egészen mások, mint a normális emberek!” - gondolta Mary- Lynnette, miközben szemügyre

vette őket a holdfénynél. - Ez egészen nyilvánvaló, ha már tudjuk...!”

A szépségük emberi léptéken túli volt, természetesen. Rowan a puha, gesztenyeszínű hajával és

édes arcával — Kestrel vadállatias kecsességével és aranyló szemével — Jade a finom vonásaival

és csillagfényű hajával - mint a Három Grácia, csak erőszakosabbak.

- Jól van — kezdte lágyan Rowan. — Belekerültünk ebbe a helyzetbe, és most valami

megoldást kell találnunk.

- Nem fogunk beárulni benneteket! — ígérte meg Mark. Jade-del csak egymást nézték.

- Itt van nekünk Rómeó és Júlia, ez már a mi gondunk - mondta Mary-Lynnette Rowannek.

De Kestrel is Rowanhez beszélt. - Nem számít, mit ígérnek! Honnan tudjuk, hogy hihetünk-e

nekik?

A legidősebb testvér gondolkodott; a pillantása körbefutott a tisztáson, aztán sóhajtott egy nagyot,

és bólintott.

- Egy megoldás van csak - szögezte le. - A vérkötelék.

Kestrel felvonta a szemöldökét. — O, tényleg?

- Az meg mi? - kíváncsiskodott a lány.

- A vérkötelék? — Rowan tanácstalannak látszott. — Nos, ez egyfajta vérségi ceremónia,

tudod... — A lány várakozóan nézte, hát folytatta: — Ami rokoni kapcsolatot teremt a családjaink

között. Például az egyik ősünk is ezt tette egy boszorkánycsaláddal.

„Boszorkányok? — hüledezetr Mary-Lynnette. — Ó, istenem: tehát a boszorkányok léteznek?

Kíváncsi vagyok, hány olyan dolog létezik, amiről én nem is tudok?”

- A vámpírok általában nem jönnek ki a boszorkányokkal — mesélte Rowan. — Hunter

Redfern, az ősünk az 1600-as években véres viszályban állt velük.

- Csakhogy nem lehettek gyerekei - folytatta Jade vidáman. - Ezért szüksége volt egy boszi

segítségére, különben a Redfern családnak befellegzett volna. Tehát bocsánatot kellett kérni, és

elvégezni a rokonsági ceremóniát. Aztán meg csak lányai lettek! Ha-ha-ha!

Mary-Lynnette csak pislogott. „Ha-ha-ha?”

-Tehát mi részben boszorkányok vagyunk! Mint minden Redfern —magyarázta Rowan finom,

tanáros hangján.

- Apánk azt szokta mondani, ezért vagyunk ilyen engedetlenek - mondta Jade. - Mert a

génjeinkben van. Ugyanis a boszorkánycsaládokban a nők parancsolnak!

Mary-Lynnette kezdte kedvelni a boszikat. - Ha-ha-ha! - nevetett ő is. Mark nyugtalan

oldalpillantást vetett rá.

-A lényeg, hogy most elvégezhetnénk egy ilyen ceremóniát - tért a lényegre Rowan. - Ez örökre

egy családdá tenne bennünket, és nem árulhatnánk el egymást.

- Benne vagyok! - vágta rá Mark, még mindig Jade-et nézve.

- Részemről rendben! - Jade gyors, szenvedélyes mosolyt küldött a fiúnak.

Mary-Lynnette töprengett. Amiről Rowan beszél, az nagyon komoly dolog. Ezt puszta

szeszélyből nem lehet megtenni. Ez rosszabb, mint befogadni egy kiskutyát, inkább olyan, mint

megházasodni. Egy életre szóló felelősséget jelent. És ha ezek a lányok embereket nem is, de

azért állatokat ölnek. A fogukkal...

De ezt teszik az emberek is, és nem mindig csak az étel miatt. Mennyivel rosszabb a szarvas vérét

inni, mint a kis borjak bőréből i ipőt készíteni?

Mégis, bármilyen furcsa is, máris közelebb érezte magát a testvérekhez. Az elmúlt néhány

percben mélyebb kapcsolatot alakított ki Rowannel, mint bármelyik lánnyal az iskolában. A

csodálat és a tisztelet valami különös, ösztönös bizalommá alakult át. Különben is: nem volt igazi

választási lehetőségük.

Mary-Lynnette előbb Markra, aztán Rowanre nézett. A lány lassan bólintott.

- Rendben.

Rowan a húgához fordult.

- Nekem is döntenem kell, ugye? — kérdezte Kestrel.

- Nélküled nem tudjuk megcsinálni — válaszolt Rowan. — Te is tudod.

Kestrel félrenézett. Aranyszínű szeme összeszűkült. A holdfény kirajzolta tökéletes profilját a fák

sötét háttere előtt.

- Ez azt jelentené, hogy soha többé nem mehetnénk haza. Férgek rokonai lettünk — ezt

mondanák!

- Ki a féreg? - értetlenkedett Mark, kizökkenve a Jade-del kialakított meghittségből. De

senki sem válaszolt. Aztán Jade méltóságteljesen kijelentette: - Én amúgy sem mehetek haza. Egy

Kívülállóba vagyok szerelmes. És beszélni fogok neki az Éjszaka Világáról, tehát már halott

vagyok, bármi történik is.

Mark már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon — nyilván, hogy Jade miatta ne vállaljon ilyen

kockázatot, gondolta Mary-Lynnette -, de ekkor a lány mintegy mellékesen hozzátette: - És,

persze, ő is halott.

Mark becsukta a száját.

- Kestrel, túl messzire mentünk, most már nincs visszaút — emlékeztette Rowan.

Kestrel egy percig az erdőt nézte, aztán hirtelen a többiek felé fordult; nevetett, de a szemében

valami vadság volt.

-Jól van, akkor menjünk végig az úton! - javasolta. - Tálaljunk ki nekik, szegjük meg az összes

szabályt! Végül is megtehetjük!

Mary-Lynnette kínosan érezte magát; csak remélni tudta, hogy nem fogja megbánni. De csak

annyit kérdezett: - És hogy zajlik le ez a... szertartás?

- Vért cserélünk. Még soha nem csináltam, de egyszerű.

- Bár lehet, hogy egy kicsit különös is - mondta Jade mert utána egy kissé ti is vámpírok

lesztek...!

- Egy kissé micsodák? - fortyant fel a lány, akarata ellenére is élesen.

- Csak egy kicsit! — mutatta Jade, egy kis levegőt csippentve a mutató- és hüvelykujja

közé. — Egy cseppnyit...!

Kestrel az égre nézett. - Néhány napon belül elmúlik - biztosította őket komolyan, és ez volt az,

amit Mary-Lynnette tudni akart.

- Hacsak közben egy vámpír meg nem harap újra - tette hozzá Rowan. - Különben teljesen

biztonságos. Becsületszavamra!

Mary-Lynnette és Mark egymásra nézett. Nem azért, hogy megbeszéljék, ezen már túl voltak.

Csak átölelték egymást. A lány vett egy mély levegőt, és lepöccintett egy páfránylevelet a

térdéről.

- Rendben - jelentette ki. Könnyelműnek, de elszántnak érezte magát. — Mi készen állunk.

10. FEJEZET

OLYAN VOLT, MINT EGY MEDÚZACSÍPÉS.

Mary-Lynnette behunyta a szemét és elfordította a fejét, amikor Rowan a nyakába harapott. Arra

gondolt, hogyan bőgött a szarvas. De nem volt nagy fájdalom. Szinte azonnal el is múlt.

Melegséget érzett a nyakán, ahogy kiáramlott a vére, egy perc múlva pedig könnyű szédülést.

Gyengeséget. De az volt az egészben a legérdekesebb, hogy felfedezett egy újfajta érzékelést.

Érezte Rowan gondolatait. Olyan volt, mint a látás, de szem nélkül — és más hullámhosszakat

használva, mint a vizuális érzékelésnél. Rowan tudata — a jelenléte - meleg volt és vörös, mint

a tábortűzben izzó parázs, ugyanakkor lágy körvonalú és kerek, mint egy lebegő hőlégballon.

Erre gondolnak a pszichikus jelenségekkel foglalkozók, amikor az emberek aurájáról beszélnek?

Aztán Rowan visszahúzódott - és vége lett. Az új érzékelés eltűnt. Mary-Lynnette ujjával

automatikusan megérintette a nyakát. Egy kicsit nedves volt és érzékeny.

- Ne játssz vele! — mondta Rowan, és hüvelykujjával megtörölte a száját. — Egy perc

múlva nyoma sem lesz.

Mary-Lynnette hunyorgott, lankadtnak érezte magát. Átnézett Markra, akit éppen akkor eresztett

el Kestrel. Úgy tűnt, hogy jól van, csak kábult egy kicsit. Mary-Lynnette rámosolygott, az öccse

felvonta a szemöldökét és egy kicsit megrázta a fejét.

„Vajon milyen lehet most az ő tudata?” - tűnődött a lány. Aztán megriadt: - Most mit csinálsz?

Rowan felvett egy faágat, és próbálgatta a végét, hogy mennyire hegyes.

— Minden faj számára létezik egy halálosan veszélyes anyag - mondta. - A farkasembernek

ez az ezüst, a boszorkányoknak a vas, a vámpíroknak pedig a fa. Idekint ez az egyetlen tárgy, ami

elvághatja a bőrünket.

— Nem arra gondoltam. Azt akarom tudni, hogy miért...? — vágott a szavába Mary-

Lynnette, de már tudta is a választ. Látta a piros vonalat, amint Rowan áthúzta az ágat a

csuklóján.

„Vércsere, ezt mondta Rowan.”

Mary-Lynnette nyelt egyet. Nem nézett Markra és Kestrelre. „Én leszek az első, aki megcsinálja,

és Mark majd látja, hogy semmi rossz nincs benne — gondolta. — Meg tudom csinálni, meg

tudom... És akkor életben maradunk.”

Rowan ránézett, feléje nyújva a csuklóját.

„A réz- és félelemízű” - emlékezett Mary-Lynnette émelyegve.

Szemét lehunyta és szájával Rowan csuklójára tapadt.

Melegség. Jóleső érzés. És nem rézízű, ez valami gazdag és különleges. Később megpróbált

szavakat találni rá, de csak olyanok ötlöttek az eszébe, hogy az illata egy kicsit olyan, mint a

vaníliáé, a tapintása egy kicsit olyan, mint a selyemé, a látványa egy kicsit olyan, mint a vízesésé.

Egy kicsit édes is.

Utána úgy érezte, akár a hegyekre is felfutna.

- Ó, atyám! - szólalt meg kábán Mark. - Ha palackoznád ezt az anyagot, milliókat

kereshetnél vele!

- Ez már másoknak is eszébe jutott - világosította fel hűvösen Kestrel. — Az emberek a

vérünkért vadásznak ránk.

- Később beszélgetünk — szólt rá határozottan Rowan. — Előbb a vérkötelék!

Kestrel tudata arany volt; ragyogó, pengeszerű élei csillámokat szórtak minden irányba.

- Elég, Jade! - állította le Rowan. - Mark! Elég lesz már, gyerekek! Eresszétek el egymást!

Mary-Lynnette látta, hogy csak erővel tudja elhúzni őket egymástól. Mark bódult mosolyát látva

a nővére egy egészen kis irigységet érzett. Vajon milyen lehet annak a tudatát látni, akibe

szerelmes vagy...?

Jade tudata ezüstös és csipkés volt, egy bonyolult, filigrán gömb, mint egy karácsonyfadísz.

Miután Mary-Lynnette Jade véréből is ivott, kissé szeleburdinak és sziporkázónak érezte magát.

Mintha egy hegyi patak csörgedezne az ereiben.

- Jól van - mondta Rowan. - Most mindannyian ugyanolyan véren osztozunk.

Előrenyújtotta az egyik kezét, Jade és Kestrel is így tettek. Mary- Lynnette Markra pillantott,

aztán ők is kinyújtották a kezüket. Kar¬juk középen találkozott, akár egy kerék küllői.

- ígérjük, hogy a testvéreitek leszünk, mindig óvni és védeni fogunk benneteket - fogadta

Rowan. A lány feléje bólintott.

- ígérjük, hogy a testvéreitek leszünk - ismételte lassan Mary- Lynnette. — Mindig

megvédünk és oltalmazunk benneteket.

- Ennyi volt — állapította meg Rowan egyszerűen. — Most egy család vagyunk.

Jade megszólalt: - Menjünk haza!

De előbb be kellett fejezniük Opal néni temetését. Mary-Lynnette nézte, ahogy Rowan fenyőtűt

szór a sírra.

- A vérviszályainkat is öröklitek - figyelmeztette Kestrel kedvesen a lányt. - Ez azt jelenti,

hogy segítenetek kell megtalálni Opal néni gyilkosát.

- Elég régóta próbálkozom ezzel.

A szarvast úgy hagyták, ahogy volt. - Már sok dögevő lehet a környéken - jegyezte meg Rowan. -

Nem fog pocsékba menni.

„Igen, ilyen az élet” - töprengett Mary-Lynnette, ahogy elhagyták a tisztást. Hátranézett, és egy

pillanatra mintha egy árnyékot látott volna, és - szemmagasságban - egy zöldes-narancssárgás

szempár villanását. Ahhoz túl nagy volt, hogy prérifarkas legyen. Nyitotta a száját, hogy szóljon a

többieknek, de az árnyék eltűnt.

„Csak képzelődtem volna? Olyan furcsán látok. Minden olyan fényes...!” Mintha valamennyi

érzéke megváltozott, kifinomult volna. így könnyebb volt kitalálni az erdőből, mint korábban

belopakodni oda. Mark és Jade nem kéz a kézben mentek, a fák között ez nehézkes is lett volna,

de Jade gyakran visszanézett a fiúra. Amikor elakadtak, segítettek egymásnak.

— Boldog vagy, ugye? — kérdezte Mary-Lynnette Marktól, amikor melléje került.

A fiú holdfénytől fehér arcán zavart, szégyenlős mosoly jelent meg. - Igen. Azt hiszem, igen. -

Egy perc múlva hozzátette: - Ez olyan... nem is tudom, hogyan mondjam el, de olyan, mintha

ösz- szetartoznánk Jade-del. Ő valóban lát engem. Úgy értem, hogy nem külső látással. Ő belülről

lát engem és szeret. Ilyet még senki nem tett, rajtad kívül.

— Örülök, ha boldog vagy.

- Figyelj! - rukkolt elő Mark. - Azt hiszem, most neked is találhatnánk valakit! Annyi fiú

van itt...!

Mary-Lynnette felhorkant. - Mark, ha találkozni akarok valakivel, majd találkozom vele! Nincs

szükségem segítségre!

Öccse arcán ismét felvillant az előbbi szégyenlős grimasz. - Bocs!

De Mary-Lynnette elgondolkodott. Persze hogy szeretne találni valakit, aki olyannak fogadja el

őt, amilyen, és megoszt vele mindent. Mindenki erről álmodik. De hány embernek válik valóra ez

az álma?

„És egyáltalán nincs itt sok fiú!” - Azon kapta magát, hogy megint Jeremy Lovettre gondol. Azok

a kedves, barna szemek... De most nem tudta megragadni a képet. A szemek - a lány legnagyobb

rémületére — folyamatosan változtak, kék, zöld, arany és szürke színben villogtak, aszerint,

milyen szögből érte a fény.

„Jaj, istenem, ne!” Ash lenne a legutolsó, aki megértené őt; pedig vele még a buszülést sem

osztaná meg szívesen, nemhogy az életét!

*

- Azt szeretném tudni, ki tett benneteket vámpírrá? - kérdezte Mark. A Burdock-tanya

nappalijában ültek a túlméretezett, kárpitozott viktoriánus bútorokon. Rowan begyújtott a

kandallóba. — Az öreg hölgy volt? A nagynénétek?

- Senki! - válaszolt láthatóan megsértődve Jade. - Minket nem tettek vámpírrá, mi lamiák

vagyunk! - Hosszan elnyújtotta az első szótagot.

- Aha... És az mi? — puhatolózott óvatosan Mark.

- Olyan vámpírok, akiknek lehet gyereke, akik esznek és isznak, megöregszenek, ha úgy

akarják, és családban élnek. A legjobb fajta vámpírok!

— Alapvetően ez egy vámpírfaj - szólt közbe Kestrel. - Nézd: kétféle vámpír van, érted? Az

egyik embernek születik, aztán egy vámpír megharapja, és ettől átváltozik. A másik vámpírnak is

születik. Mi ez utóbbihoz tartozunk. A mi származási vonalunk visszanyúlik egészen a... szóval,

nagyon hosszú!

— A leghosszabb! — szakította félbe ismét Jade. — Mi Redfernek vagyunk, még a

történelem előtti időkből.

Mary-Lynnette pislantott. — De ti hárman csak nem olyan régtől fogva éltek? - kíváncsiskodott

idegesen.

Rowan elfojtotta a nevetését. - Én tizenkilenc vagyok, Kestrel tizenhét, Jade pedig tizenhat éves.

És egyelőre még nem hagyjuk abba az „öregedést”.

Kestrel Mary-Lynnette-re nézett. - És milyen idősnek láttad a nagynénénket?

— Talán olyan hetven-hetvenöt év körülinek.

— Amikor mi utoljára láttuk, akkor negyvenévesnek látszott — mondta Kestrel. - Ez tíz

évvel ezelőtt volt, amikor eljött a szigetünkről.

— De valójában akkor már 74 volt - folytatta Rowan. - Ez történik velünk, ha felhagyunk

azzal, hogy visszafogjuk az öregedést: egyszeriben utolérjük a valódi korunkat.

— Ami akkor érdekes igazán, ha valaki leél 5oo-6oo évet — tette hozzá Kestrel szárazon.

— Szóval a sziget, ahonnan ti jöttök, az Éjszaka Világa? — kérdezte Mary-Lynnette.

Rowan zavarba jött. — Ó, nem, az csak egy biztonságos város. Tudod, egy olyan hely, ahol csak

a mi fajtánk él, emberek nélkül. Hunter Redfern alapította, még a XVI. században, hogy legyen

egy hely, ahol biztonságban élhetünk.

- Az egyetlen probléma az — szólalt meg Kestrel villogó, aranyló szemmel —, hogy az

ottani emberek még mindig ugyanúgy élnek, mint ahogyan a XVI. században! És felállítottak egy

olyan szabályt, miszerint senki nem jöhet el onnan - kivéve néhány férfit és fiút, akikben teljesen

megbíznak.

„Gondolom, az olyanok, mint Ash” — állt össze a kép Mary- Lynnette-ben. Már éppen azon volt,

hogy ezt elmondja, de Rowan megelőzte.

- Ezért aztán elszöktünk. Nem akartunk férjhez menni akkor, amikor az apánk azt mondja;

meg akartuk nézni, milyen az emberek világa. Szerettünk volna...

- Műkaját falni! - szakította félbe Jade. - És magazinokat olvasgatni, nadrágot hordani, és

tévét nézni...!

- Amikor Opal néni eljött a szigetről, rajtam kívül senkinek sem mondta meg, hová költözik

- mondta Rowan. - Elárulta, hogy egy Briar Creek nevű kisvárosba megy, ahol a férje családja

épített egy házat 150 évvel ezelőtt.

Mary-Lynnette végigfuttatta az ujjait az erdőzöld díszpárna selymes rojtjain. - Jó, de akkor hol

van az Éjszaka Világa?

- Ö, az nem egy hely... — Rowan itt elbizonytalanodott. — Ez olyasmi, amit nagyon nehéz

elmagyarázni — mondta. - Tulajdonképpen nem is lenne szabad tudnotok a létezéséről. Az

Éjszaka Világának van két mindennél fontosabb törvénye; az egyik, hogy halandó ember soha

nem tudhat róla, a másik pedig az, hogy nem lehetsz szerelmes egy emberbe.

- És Jade e percben mind a kettőt megszegi - dünnyögte Kestrel. Jade láthatóan élvezte

ezt...

- A két törvény megszegőinek, és azoknak, akik a részesei ennek, halálbüntetés jár —

közölte Rowan. — De... ti már a családhoz tartoztok. Na, szóval — kezdte, mély levegőt véve —

az Éjszaka Világa olyan, mint egy titkos társaság. Nemcsak vámpírok a tagjai, hanem

boszorkányok, farkasemberek és alakváltók is, az Éjszaka Népének minden fajtája. Mi mindenütt

ott vagyunk.

- Mindenütt? - ismételte Mary-Lynnette. Ijesztő, de egyben érdekes gondolat volt.

Tehát létezik egy világ, amiről eddig nem tudott - egy felfedezésre váró hely, amely annyira

idegen, mint az Androméda-köd.

Markot látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy vámpírok mindenütt vannak. Egyik könyökét a

sötétzöld kanapé karfáján nyugtatva, mosolyogva Jade-en legeltette a szemét. — Ti tudtok

olvasni mások gondolataiban? Tudod, hogy most mit gondolok?

- A lelki társak tudnak egymás tudatában olvasni, próbálkozniuk sem kell — szögezte le

Jade határozottan.

Lelki társak... Mary-Lynnette szeretett volna témát váltani. Valami kényelmetlen bizsergés járta

át.

- Szeretném, ha nem állítanál ilyeneket. Ami kettőtök között van, az sokkal több, mintha

lelki társak lennétek — pirította le Rowan a húgát. - Ha szerelmes vagy, azonnal megismered a

másikat. Hogy ki a lelki társad, az független tőled - még az sem szükséges, hogy kedveld, amikor

találkoztok. Lehet, hogy minden tekintetben elhi- bázottnak látod - más típus, más vérmérséklet,

más korosztály. De azt tudod, hogy nélküle sohasem lehetsz teljesen boldog.

Mary-Lynnette egyre kényelmetlenebbül érezte magát; kikívánkozott belőle a kérdés: — És mi

van, ha megtörténik — ha megtalálod a lelki társad, de te nem akarsz a lelki társa lenni? - Furcsán

rekedtnek érezte a saját hangját. - Van arra valami mód, hogy megszabadulj tőle?

Csönd lett. A lány látta, hogy mindenki feléje fordul.

- Ilyet még sohasem hallottam - hökkent meg Rowan. Barna szeme a lány tekintetét

fürkészte. - De azt hiszem, egy boszorkányt kellene megkérdezned - ha ilyen problémád van.

Mary-Lynnette nyelt egyet. Rowan tekintete kedves és barátságos volt. A lány hirtelen nagy

szükségét érezte, hogy beszéljen valakivel, valakivel, aki megérti őt...

- Rowan - kezdte, de nem folytatta. A testvérek hirtelen a bejárati ajtó felé néztek; mint a

macskák, akik azt is hallják, amit az emberi fül nem érzékelhet. Ám egy perccel később Mary-

Lynnette is hallotta: lépések zaja az elülső verandán - top, top, top, ilyen gyorsan

- aztán egy puffanás.

- Hé, van odakint valaki! - mondta Jade, és mielőtt Mark megállíthatta volna, felpattant és

elindult az ajtó felé.

11. FEJEZET

-Jade, várj egy percet! — szólt utána Mark. A lány persze egy másodpercet sem várt. Azzal, hogy

a bejárati ajtó reteszeivel bajlódott, sok időt veszített, és Mary-Lynnette csak a gyors kopogást

hallotta - köp, köp, köp -, ahogy valaki elszalad.

Jade kilökte az ajtót, kiugrott a verandára - és felsikított. Mary- Lynnette szorosan mögötte ment,

és látta, hogy a lány belelépett a veranda padlózatának egyik foghíjas résébe. Mindenki így járt,

ha nem ismerte a helyet. De nem e miatt sikított ekkorát: a kecske miatt.

- Úristen! - kiáltotta Mark. - Úristen, ki tehetett ilyet?

Mary-Lynnette odanézett, a mellkasában és a karjában égető, kellemetlen fájdalmat érzett.

Mintha összeszorult volna a tüdeje, úgy préselte ki a levegőt. A látása elhomályosult.

— Menjünk be! - javasolta Rowan. - Jade, jól vagy?

Húga szaggatottan, zihálva vette a levegőt; ugyanúgy érezhetett, mint Mary-Lynnette. Mark

előrehajolt, és segített neki, hogy kilépjen a lyukból.

Rowan és Kestrel a lábánál fogva felemelték a kecskét. Mary- Lynnette visszahátrált a házba, már

amúgy is véres ajkát harapdálva. A rézízt érezte, mintha egy vérrög volna a szájában.

A kecskét egy divatjamúlt, mintás szőnyegre tették a nappali be-járatánál. Jade zihálása fuldokló

zokogásba váltott át.

- Ez Ethyl - ismerte fel a lány. Sírhatnékja támadt.

Letérdelt az állat mellé. Tiszta, fehér szőrű kecske volt, aranyos pofával, széles homlokkal.

Előrenyúlt, hogy óvatosan megérintse az egyik patáját. Ő segített Mrs. Burdocknak, amikor a

metszőollóval megnyírták a körmét.

- Már halott - állapította meg Kestrel. — Nem fájhat neki! — Mary-Lynnette gyorsan

felnézett. Kestrel arca higgadt és hűvös volt. A lány bőrén borzongás futott végig.

- Szedjük ki ezeket! - szólt Rowan.

- Mindegy, az irha úgyis tönkrement! — jegyezte meg Kestrel.

- Kestrel, kérlek...!

Mary-Lynnette felállt. — Kestrel, hallgass már!

Csönd lett, és a lány meglepetésére senki nem törte meg. Kestrel sem szólalt meg.

Mary-Lynnette és Rowan elkezdték kihúzogatni a kis fapálcákat a kecskéből. Némelyik olyan

vékony volt, mint egy fogpiszkáló, de sok darab hosszabb volt, mint a lány ujja és vastagabb,

mint egy tompa végű kebabsütő nyárs.

„Nagyon erős volt, aki ezt tette - töprengett Mary-Lynnette. - Erősnek kellett lennie, ha ezeket a

fadarabokat át tudta ütni a kecske bőrén.” Újra és újra, több százszor: Ethyl bőre mindenütt át

volt lyuggatva. Úgy nézett ki, mint egy tarajos sül.

- Alig vérzett - jegyezte meg Rowan halkan. - Ami azt jelenti, hogy már halott volt, amikor

ezt tették vele. És nézzetek ide! - finoman megérintette Ethyl nyakát. A fehér szőr ott vérvörös

volt. „Ugyanúgy, mint a szarvasnak” — jutott Mary-Lynnette eszébe.

— Valaki átvágta vagy átharapta a torkát — közölte Rowan. - Valószínűleg gyorsan meghalt,

elvérzett. Nem úgy, mint...

— Mint mi? — kérdezte a lány.

Rowan tétovázott. Felnézett Jade-re. A húga még mindig szipogott, és Mark vállába törölte az

orrát. Rowan visszanézett Mary- Lynnette-re. - Nem úgy, mint Hodge bácsi.

Lehajtotta a fejét; óvatosan kilazított egy újabb fadarabot, és rátette a gyarapodó kupacra.

— Tudod, így ölték meg a Vének Hodge nagybátyánkat. Csak ő még élt, amikor ezt tették

vele...

A lány egy percig nem tudott megszólalni. Aztán megkérdezte:

- Miért?

Rowan két újabb szilánkot húzott ki. Az arca fegyelmezett és elszánt volt. — Mert beszélt egy

embernek az Éjszaka Világáról.

Mary-Lynnette a sarkára ült, és Markra nézett. Az is lehuppant a földre, magával húzva Jade-et.

— Ezért hagyta el a nénikénk a szigetet - tette hozzá Rowan.

— És most valaki felnyársalta Opal nénit - folytatta Kestrel. - És valaki megölt egy kecskét,

ugyanúgy, ahogyan Hodge bácsival végeztek.

— De kicsoda? - kérdezte Mary-Lynnette. Rowan a fejét csóválta.

— Valaki, aki tud a vámpírokról.

Mark kék szeme a szokottnál sötétebb és egy kissé üveges volt. — Az előbb egy vámpírvadászról

beszéltél...

— Én is arra szavazok - adott neki igazat Kestrel.

— Jó, de ki lehet vámpírvadász ezen a környéken? Mit jelent ez egyáltalán?

— Hát épp ez a probléma! — mondta Rowan. — Nem tudom, mi-ként lehet ezt

megállapítani valakiről. Még abban sem vagyok biztos, vannak-e vámpírvadászok!

- Feltehetően olyan emberek lehetnek, akik tudnak az Éjszaka Világáról — jegyezte meg

Jade, miközben tenyerével letörölte a köny- nyeit. - Ám nem tudják elérni, hogy a többi ember

higgyen nekik, vagy nem is akarják, hogy mások is tudjanak erről. Ezért vadásznak ránk.

Egyenként próbálnak megölni bennünket. Feltehetően ők is tudnak annyit az Éjszaka Világáról,

mint maga az Éjszaka Népe.

- Például azt is tudják, hogyan végezték ki a nagybátyádat? - kér-dezte Mary-Lynnette.

- Igen, bár ez nem olyan nagy titok - válaszolt Rowan. - Ügy értem, hogy ehhez nem kell

feltétlenül tudnod Hodge bácsiról is; a lamiákni ez a hagyományos kivégzési mód. A karóval való

átdöfés és az elégetés mellett nincs igazán más módszer a vámpírok elpusztítására.

Mary-Lynnette eltűnődött. Ezzel nem sokat jutottak előre. Ki akarna meggyilkolni egy

öregasszonyt meg egy kecskét?

- Rowan! Miért tartott a nagynénéd kecskéket? Azért kérdezem, mert én mindig úgy

gondoltam, hogy a tej miatt, de...

- Biztos vagyok benne, hogy a vérükért - felelte Rowan nyugodtan. - Ha olyan öregnek

nézett ki, ahogy mondtad, akkor valószínűleg nem tudott vadászni az erdőben.

A lány ismét a kecskére nézett. Próbált további nyomokat találni, igyekezett tárgyilagos és

módszeres megfigyelő lenni. A kecske pofáját vizsgálva hirtelen pislogni kezdett, és előrehajolt.

- Van... van valami a szájában!

- Kérlek, mondd, hogy viccelsz! - háborgott Mark.

Mary-Lynnette leintette az öccsét. - Nem tudom... Kellene valami, amivel... várjunk csak! -

Kiszaladt a konyhába, kihúzott egy fiókot. Felkapott egy gazdagon díszített, szép ezüstkést, és

visszarohant vele a nappaliba.

— Jól van — dünnyögte, ahogy a kecske fogait próbálta szétfeszíteni. Volt ott valami, olyan,

mint egy virág, csak fekete. Végre sikerült kikotornia.

— ,A kecskék hallgatnak” — mormolta Mark. Mary-Lynnette nem figyelt rá, a már

mállásnak indult tárgyat forgatta a tenyerében.

— Olyan, mint egy írisz, csak befújták fekete festékkel.

Jade és Rowan komoran összenéztek. — Nos, ennek már van valami köze az Éjszaka Világához -

szólalt meg Rowan. - Ha eddig nem is, most már biztosak lehetünk benne. A fekete virágok az

Éjszaka Világának a szimbólumai.

Mary-Lynnette letette az átázott virágot. — Minek a jelképei?

— Azért viseljük, hogy azonosítsuk magunkat. Gyűrűn, kitűzőn, ruhán, bárhol hordhatjuk.

Minden fajnak megvan a saját virága, és vannak más virágok is, amelyek azt jelképezik, hogy egy

bizonyos klubhoz vagy családhoz tartozol. A boszorkányoké a fekete dália, a vérfarkasoké a

fekete gyűszűvirág, az átváltoztatott vámpíroké a fe-kete rózsa...

— És van egy klubhálózat, amit Fekete írisznek hívnak - folytatta Kestrel, és a többiek mellé

állt. - Tudom, mert Ash is ezek egyikéhez tartozik.

— Ash...! — kiáltott fel Jade, és tágra nyílt zöld szeme Kestrelre meredt.

Mary-Lynnette dermedten ült. Valami folyamatosan ott motoszkált a tudatalattijában. Valami a

fekete mintával kapcsolatban...

— Úristen! — mondta. — Ismerek valakit, aki egy fekete virágos gyűrűt visel!

Mindenki ránézett. - Ki az? — kérdezte Mark és Rowan szinte egy-szerre. Mary-Lynnette nem

tudta eldönteni, kettőjük közül melyik van jobban meglepve. Egy percig küzdött magával.

- Jeremy Lovett - préselte ki végül, kissé bizonytalanul.

Mark elhúzta a száját. — Az a fura alak? Egy lakókocsiban él az erdőben, és tavaly nyáron... —

Mark hirtelen elhallgatott; tátva maradt a szája... Amikor újra megszólalt, már lassabban beszélt. -

És tavaly nyáron éppen itt, a közelben találtak egy holttestet.

- Meg tudnád állapítani...? - kérdezte Mary-Lynnette halkan Rowantől. - Hogy valaki az

Éjszaka Népéhez tartozik-e...?

- Nos... - Rowan ijedtnek látszott. - Nos, nem biztos... Ha az illető gyakorlott abban, hogy

elzárja a tudatát... Lehet, hogy képesek lennénk megijeszteni annyira, hogy valamit felfedjen. De

különben nem. Nem biztosan.

Mark hátradőlt. — Ó, nagyszerű! Szerintem Jeremy kiválóan beleillene az Éjszaka Világába.

Csakúgy, mint Vic Kimble és Todd Akers!

-Todd...? - szólalt meg Jade. - Na, ne mondd már...! - Felvett egyet a kecskéből kihúzott

fogpiszkálókból, és elmélázva nézegette.

Rowan Mary-Lynnette-re meredt. - Mindegy, azért nem árt meg-látogatnunk a te Jeremy

barátodat. Valószínűleg kiderül, hogy teljesen ártatlan - van úgy, hogy az emberek hozzájutnak a

gyűrűinkhez vagy a kitűzőinkhez, és ezzel alaposan összezavarják a dolgokat. Különösen, ha

besétálnak az egyik klubunkba...!

A lány erről nem volt annyira meggyőződve. Rettenetes, nyomasztóan rossz érzése támadt.

Ahogyan ez a srác viselkedett; ahogy mindig is kívülállónak látszott az iskolában; sőt, a

ragadozószerű jóké- pűsége, meg a könnyed mozgása...! Nem, mindebből csak egyre lehetett

következtetni...! Végre megoldotta a Jeremy Lovett-rejtélyt, de ez a történet nem happy enddel

végződik...

Kestrel szólalt meg. — Rendben, menjünk, és ellenőrizzük le azt a Jeremy havert. De mi lesz

Ashsel?

- Mi lenne Ashsel? - kérdezte Rowan, kihúzva az utolsó fadarabot is. A szőnyeg egyik felét

szemfödőként borította a kecsketetemre.

- Hát nem érted? Ez a virág a klubja jelvénye! Lehet, hogy valaki az ő klubjából tette ezt!

- Khm... tudom, hogy csak ismétlem magam, mint egy elakadt lemez - próbálkozott Mark -,

de nem tudom, kiről beszéltek. Ki az az Ash?

A három nővér ránézett, Mary-Lynnette pedig félre... Annyi kihagyott lehetőség után most furcsa

lett volna, ha mintegy mellékesen bejelentené, hogy: „0, igen, már találkoztam Ashsel! Kétszer

is!” De nem volt más választása: most már meg kell mondania.

— A bátyánk — világosította fel Kestrel.

— És őrült! — tette hozzá Jade.

— A családunkban egyedül ő tudhatja, hogy Briar Creekben vagyunk - folytatta Rowan. -

Rajtakapott, amikor átadtam egy levelet Crane Lindennek, hogy csempéssze ki a szigetről. De azt

nem hiszem, hogy meglátta Opal néni címét a borítékon: nem nagyon vesz észre semmit, ami

nem róla szól...!

- Csak megerősíthetem! - mondta Jade. - Ash kizárólag Ashre figyel! Teljesen

önközéppontú!

— Nem csinál egyebet, csak fut a lányok után és bulizik — jellemezte Kestrel, de a

mosolyából nem úgy tűnt Mary-Lynnette-nek, mintha helytelenítené a tesója viselkedését. — No

meg vadászik.

- Nem szereti az embereket - fűzte hozzá Jade. - Ha nem szeretné az emberlányokat sem,

illetve a velük való játszadozást, valószínűleg tervbe venné, hogy kiirtsa az emberiséget, és

átvegye a hatalmat a világ felett.

— Jó fej lehet — szólalt meg Mark.

- Konzervatív típus — folytatta Rowan. — Mármint politikai értelemben, mert a

magánéletben inkább...

- Laza erkölcsű... ? — segített befejezni a mondatot Kestrel felvont szemöldökkel.

- Enyhén szólva - értett egyet Jade. - Csak egy dolgot akar az emberlányoktól, leszámítva

persze a kocsijukat.

Mary-Lynnette szíve hangosan kalapált. Minden eltelt perccel nehezebbnek érezte, hogy

beszéljen. És ahányszor levegőt vett, hogy megszólaljon, valaki mindig megelőzte.

- Na, várjunk csak! - tanakodott Mark. - Azt hiszitek, hogy ezt az egészet ő csinálta?

- Hát, kitelne tőle! — helyeselt Kestrel, Jade élénken rábólintott.

- De hát a saját nagynénje! — értetlenkedett a Hú.

- Megtenné, ha úgy gondolná, hogy a család becsületéről van szó —állította Kestrel.

- Igaz, csak van egy probléma ezzel az egésszel — zárta le a kérdést Rowan. - Méghozzá

az, hogy nincs itt. Kaliforniában van.

- Nem egészen — szólalt meg Ash közömbös hangon a nappali hátsó részéből.

12. FEJEZET

Nagyon Érdekes volt, ami ez után történt. Mary-Lynnette most láthatta, amit korábban a tisztáson

hiányolt: a sziszegést, a karommá görbített ujjakat... Éppen úgy, mint a filmekben - csak épp, ha

egy vámpír sziszeg, az valódinak is hangzik. Mint amikor egy macska sziszeg, nem pedig valaki,

aki utánozza a macskát. A három lány felpattanva máris készen állt a harcra.

Kestrel és Jade arcán nem jelent meg semmiféle rémisztő grimasz, csak kivillantották hosszú,

gyönyörűen ívelt metszőfogaikat, ame¬lyek finom hegye - a macskafélékre jellemzően —

érintette az alsó ajkukat.

És még valami változott: a szemük színe. Jade ezüstöszöld szeme még ezüstösebb lett, Kestrel

aranyszínű tekintete borostyánsárgává vált, mint egy karvalyé. Még Rowan szeme is sötétebben

fénylett.

-Azt a...! - suttogta Mark. Jade mellett állva előbb őt, aztán Asht nézte. - Szia! - köszönt Ash.

„Csak ne nézz rá!” - tanácsolta önmagának Mary-Lynnette. Hevesen vert a szíve, remegett a

térde. „A részecske és az antirészecske közti vonzás” — jutott eszébe egy mondat egy tavalyi

fizikaóráról. Volt

erre valami rövidebb kifejezés is, és mindegy, mit mantrázik magában, ezt a kifejezést nem tudta

kiverni a fejéből: „lelki társak”.

„Úristen, én ezt nem akarom! Kérlek, kérlek, én ezt nem kértem! Én egy új szupernóvát akarok

felfedezni, és a mikrokvazárokat akarom tanulmányozni a Gammasugár Csillagvizsgálóban! Én

akarom megoldani azt a rejtélyt, hogy hol van az univerzum sötét anyaga!”

„Én nem ezt akarom!"

Az ilyesminek olyan valakivel kellene megtörténnie, mint Bunny Martén, aki folyton a

romantikára vágyakozik! Az egyetlen, amire Mary-Lynnette vágyott, az volt, hogy legyen valaki,

aki megérti...

... megérti veled az éjszakát — suttogta egy távoli hang a tudatalattijából.

De e helyett — tessék! — egy olyan fiúhoz kötődik, akitől még a saját húgai is rettegnek!

Ez volt az igazság. Ezért helyezkedtek harcra kész állásba, ezért hallattak fenyegető hangokat.

Még Kestrel is félt tőle.

Amint Mary-Lynnette tudatosította ezt, a harag kimosta belőle a reszkető rémületet.

Akármit is érzett Ash iránt, biztos, hogy nem fél tőle.

- Tudsz egyáltalán ütni? - kérdezte, és elindult feléje, kihívóan...

Segítenie kellett az új családjának. Jade és Kestrel egyszerre pró¬bálták visszatartani, hogy ne

menjen közelebb a bátyjukhoz. Meg akarták védeni, de Mary-Lynnette lerázta őket.

Ash gyanakodva méregette.

- Ah, te vagy az! — mondta minden lelkesedés nélkül.

- Mit keresel itt?

- Ez a nagybátyám háza.

- A nagynénédé, és senki nem hívott ide!

Ash a húgaira nézett. Mary-Lynnette szinte látta, hogy forognak a kis kerekek a fejében. Vajon

beszéltek neki az Éjszaka Világáról? Lehet, hogy nem, de a viselkedésük úgyis elárulhatta őket.

A legtöbb emberlány nem sziszeg, mint a macska...

Ash figyelmeztetően felemelte az ujját: — Oké, figyeljetek...!

Ekkor Mary-Lynnette sípcsonton rúgta. Tisztában volt vele, hogy helytelenül cselekszik, hogy

erre semmi szükség, de nem tudta megállni. Egyszerűen bele kellett rúgnia!

— Ó, az isten szerelmére! — kiáltotta Ash hátraugorva. — Te bolond vagy?!

— Igen, az! — mondta Mark; otthagyva Jade-et, és sietett, hogy elkapja a nővére karját. -

Mindenki tudja, hogy nem normális! Nem tehet róla! - Igyekezett visszahúzni Mary-Lynnette-t, s

közben úgy nézett rá, mintha az meztelenre vetkőzve mambózni kezdett volna.

Kestrel és Jade is őt nézte. A szemük színe ismét a régi volt, a foguk is visszahúzódott. Még nem

láttak senkit, aki így viselkedett volna a bátyjukkal. És hogy éppen egy ember tegye ezt...!

A lányoknak emberfölötti erejük volt, ám Ash kétségkívül erősebb volt náluk. Valószínűleg

egyszerűen elfújhatta volna Mary-Lynnette- et. Ő azonban akkor sem tudott mást tenni. Nem

Ashtől félt, hanem önmagától, meg a gyomrában liftező érzéstől, és attól, hogy a lábai

kiszaladnak alóla...

— Megmondaná neki valaki, hogy ezt ne csinálja többé? — kérdezte Ash. Kestrel és Jade a

lányra nézett. Mary-Lynnette vállat vont, és nagyon szaporán lélegzett.

Látta, hogy Rowan is őt nézi, de nem olyan döbbenten, mint a többiek. A tekintete aggodalmat,

meglepetést és sajnálatot tükrözött.

— Ti már találkoztatok — állapította meg.

— Meg kellett volna mondanom - vallotta be a lány. - Eljött hozzánk, és a nevelőanyámat

kérdezgette rólatok és a barátaitokról, mondván, hogy neki mindenről tudnia kell, mivel ő a

család feje!

A három lány összeszűkült szemmel nézett Ashre.

— Szóval már itt vagy egy ideje! — jelentette ki Kestrel. - Mióta?

Rowan csendesen hozzáfűzte: - És tulajdonképpen mit keresel itt?

Ash kinyújtotta a fájós lábát.

— Leülhetnénk, hogy ezt az egészet értelmes lényekhez illően átbeszéljük?

Mindenki Mary-Lynnette-re nézett. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Olyan érzése volt,

mintha a bőre egész felületét áram járta volna át, de a szíve lassabban vert. - Igen - egyezett bele,

és igyekezett higgadtnak tűnni, jelezve a többieknek, hogy elmúlt az átmeneti elmezavara...

Mark, miközben a kanapéhoz kísérte, odasúgta neki: - Meg kell mondjam, még soha nem láttalak

ilyen éretlenül viselkedni! Büszke vagyok rád!

„Néha a nagy testvéreknek is jár egy kis lazítás” — gondolta Mary- Lynnette. Megveregette az

öccse vállát, és leült; fáradtnak érezte magát.

Ash elhelyezkedett egy plüssborítású karosszékben. Rowan és Kestrel a lány mellé ültek, Mark

Jade-del pedig egy másik díványra.

— Jól van — mondta Ash. — Kezdhetnénk egy gyors bemutatkozással? Feltételezem, hogy

ő az öcséd!

— Igen, ő Mark — mutatta be a testvérét. — Mark, ő Ash.

Az öccse bólintott. Kéz a kézben ültek Jade-del. Ash rápillantott összefonódott ujjaikra.

Arckifejezése semmit sem árult el.

- Rendben. Nos — Rowanra nézett —, azért vagyok itt, hogy haza-vigyelek titeket, ahol

mindenkinek rettenetesen hiányoztok.

Jade sóhajtott. - Na, hagyjuk ezt!

- És ha mi nem akarjuk, hogy hazavigyenek bennünket? - szólalt meg Kestrel, kivillantva a

metszőfogait. Mary-Lynnette már egyáltalán nem találta ezt különösnek. Azt viszont igen, hogy

Ash nem viszonozta a mosolyt. Ebben a pillanatban nem tűnt sem lustának, sem kajánnak, sem

önelégültnek. Pontosan olyan volt, mint amikor valaki túl akar esni egy kötelező feladaton.

- Mi nem mehetünk haza, Ash - mondta Rowan. Egy kicsit szabálytalanul lélegzett, de a

tekintete eltökélt volt.

- Haza kell jönnötök! Különben meglehetősen súlyos következményekkel kell

számolnotok.

- Ezt akkor is tudtuk, amikor eljöttünk — közölte Jade, ugyanolyan higgadtan, mint Rowan.

- Nem hinném, hogy komolyan átgondoltátok ezt — vetette oda élesen Ash.

- Inkább meghalunk, minthogy visszamenjünk! - jelentette ki Jade. Kestrel a húgára

pillantott, és meglepetten felhúzta az egyik szemöldökét.

- Jó, rendben, de azért lenne ehhez egy megjegyzésem — folytatta a bátyjuk hűvösen.

Aztán elsötétedett az arca. Mary-Lynnette soha nem hitte volna, hogy ilyen határozott is tud

lenni. Most a legkevésbé sem hasonlított egy nagy, szőke kandúrra, inkább egy karcsú, elegáns

hótigrisre.

- Na, ide figyeljetek! - mondta. - Van néhány apróság, amit ti nem értetek, nekem viszont

nincs arra időm, hogy játszadozzunk. Tehát azt javaslom, küldjétek haza a kis barátaitokat, mi

pedig beszéljük meg a családi ügyeinket!

Mary-Lynnette keze ökölbe szorult.

Mark szorosan átkarolta Jade-et, aki azonban a könyökével finoman arrébb tolta. Homlokát

ráncolva kijelentette: — Szerintem is jobban tennétek, ha...

- Nem foglak magadra hagyni!

Rowan az ajkába harapott. — Mark...

- Nem megyek el! És engem ne akarjatok megvédeni! Ash nem hülye, előbb vagy utóbb

úgyis rájön, hogy tudunk az Éjszaka Világáról!

Rowan önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. Kestrel arca nem változott, de megfeszülő izmai

jelezték, hogy felkészült a harcra. Jade szeme ezüst fényben égett. Mary-Lynnette mozdulatlanul

ült. Mindannyian Asht nézték, ő pedig az égre emelte a tekintetét.

- Tudom, hogy tudjátok — közölte halálos nyugalommal. - Csak próbállak kitessékelni

benneteket, tökfejek, mielőtt kiderítem, mennyit tudtok!

A nővérek meghökkentek. Mary-Lynnette kinyitotta a száját, aztán újra becsukta.

- Úgy hallottam, nem kedveled az embereket - mondta Mark.

- Nem is! Utálom őket — erősítette meg Ash halványan elmosolyodva.

- Akkor miért akarsz haladékot adni nekem?

- Mert ha téged megöllek, akkor a nővéreddel is végeznem kell! — világosította fel Ash

olyan vigyorral, ami inkább a Bolond Kalapos teapartijához illett volna.

- Miért ne? Hiszen megrúgott!

Ash megunta ezt a kérdés-felelet játékot.

— Nos, bármikor dönthetek másképp...!

— Ne, várj! — vágott a szavába Jade. Törökülésben ült a kanapén, és ádáz pillantásokat

vetett a bátyjára. — Ez az egész nagyon különös. Miért törődsz te azzal, hogy mi lesz egy

emberrel?

Ash nem válaszolt. Keserűen nézte, de nem látta a kandallót...

Rowan halk hangja adta meg a választ: — Azért, mert ők lelki társak.

Egy pillanatnyi szünet után mindenki egyszerre kezdett el beszélni.

— Hogy micsodák? Úgy érted, ahogy Jade és én... ?

— Jaj, Ash, ez óriási! Bárcsak itt lenne az apánk, és látná ezt!

— Nem az én hibám! - védekezett Mary-Lynnette. Mindenki ránézett és látták, hogy tele van

könnyel a szeme. Rowan áthajolt Kestrel előtt, hogy megérinthesse a lány karját.

— Ez komoly? Tényleg igaz? - kérdezte Mark hol a nővérére, hol Ashre nézve.

— Igaz. Azt hiszem. Nem tudom, hogy ennek milyennek kellene lennie - szabadkozott a

nővére, és csak arra figyelt, hogy ne kezdjen el sírni.

— Igen, ez igaz — mondta rosszkedvűen Ash. — De ez nem jelenti azt, hogy foglalkozunk is

a dologgal!

— Nagyon jól gondolod! — fortyant fel a lány, boldogan, hogy újra mérges tud lenni.

— Akkor, gyerekek, szedjük össze a játékainkat, és induljunk haza! - szólt oda a húgainak a

fiú. - Elfelejtjük az egészet, úgy teszünk, mintha meg sem történt volna!

Rowan csak nézte a bátyját, a fejét ingatta; a szeme könnyes volt, de mosolygott.

— Soha nem hittem volna, hogy valaha is így fogsz beszélni — képedt el a húga. - Annyira

megváltoztál, nem is tudom elhinni!

— Én sem - adott neki igazat morcosán Ash. - Lehet, hogy ez az egész csak egy álom.

- De azt el kell ismerned, hogy az emberek nem férgek. Nem lehetsz lelki társa egy

féregnek.

- Persze! Hogyne! Az emberek nagyszerűek! Mindenben egyetér-tünk, úgyhogy irány haza!

- Gyerekkorunkban voltál ilyen - emlékeztette Rowan. — Mielőtt elkezdted azt játszani,

hogy te mindenkinél különb vagy. De én mindig tudtam, hogy ezt jórészt csak megjátszod. Hogy

elrejtsd, mennyire félsz. És tudtam, hogy a felét sem hiszed azoknak a rettenetes dolgoknak,

amiket mondasz. Valahol belül te még mindig az a helyes kis srác vagy, Ash.

A fiú az este során először felvillantotta ragyogó mosolyát. - Azért fogadást ne köss rá!

Mary-Lynnette azt figyelte, ahogy az érzései egyre bizonytalanabbá válnak. Hogy ezt leplezze,

Rowanhez fordult: — Nem hiszem, hogy a nagynénétek is így gondolta.

Ash felült. — Igaz is, hol van a vén boszorkány? Beszélnem kell vele, mielőtt elmegyünk!

Végtelennek tűnő csend következett.

- Ash... te nem tudod? - kérdezte Rowan.

- Persze hogy tudja. Egy a tízhez, hogy ő tette! - fakadt ki Kestrel.

- Mit kellene tudnom? — kérdezte Ash, és minden jel arra mutatott, hogy kezdi elveszíteni

a türelmét.

- A nénikétek halott — világosította fel Mark.

- Valaki átszúrta egy karóval — tette hozzá Jade.

Ash körülnézett a szobában. Arcáról az tükröződött, hogy arra gyanakszik, viccelnek vele. „0,

istenem — gondolta Mary-Lynnette zsibbadtan. — Annyira kisfiúnak látszik, amikor döbbent és

zavarban van. Sebezhető. Majdnem emberi...”

- Valaki meggyilkolta Opal nénit...? Ezt akarjátok mondani?

- Te pedig azt akarod nekünk mondani, hogy nem tudtál róla? - kérdezte Kestrel. - Mit

csináltál egész éjjel, Ash?

- A fejemet vertem egy sziklába - felelte a fiú -, aztán benneteket kerestelek. Majd

besétáltam ide, ahol éppen rólam beszélgettetek.

- És ma este nem láttál véletlenül háziállatokat? Mondjuk: kecskéket?

Ash hosszan, értetlenül nézett rá. - De igen, ettem, ha ezt kérdezed. De nem egy kecskéből. És mi

köze mindennek Opal nénihez?

- Szerintem jobb, ha megmutatjuk neki - javasolta a legidősebb lány.

Felállt, és felhajtotta a kecske testét eltakaró szőnyeget. Ash megkerülte a díványt, hogy lássa,

mit csinál. Mary-Lynnette megfordult, hogy figyelje az arcát. A fiú megrezzent, de gyorsan

összeszedte magát.

- Nézd, mi volt a kecske szájában — mutatta meg halkan Rowan.

Ash óvatosan felemelte a fekete virágot. - Egy írisz. És akkor mi van?

- Jártál mostanában a klubodban? - kérdezősködött Kestrel.

Ash kelletlenül nézett rá. - Ha én tettem volna, miért hagynék itt aláírásként egy íriszt?

-Talán, hogy megtudjuk, ki tette!

- Nem kell kecskéket ölnöm ahhoz, hogy közöljek valamit. Tudok beszélni!

Kestrelre nem hatott a gúny. - Lehet, hogy így hatásosabb az üzenet!

- Úgy nézek ki, mint aki azzal tölti az idejét, hogy kecskéket tűpárnává alakít át?

- Nem, nem gondolom, hogy te tetted - vallotta be Rowan a maga csendes módján -, de

valaki megtette, és valószínűleg az, aki megölte Opal nénit. Rá kell jönnünk, ki lehet az.

- De egyáltalán vannak gyanúsítottak?

Mindannyian Mary-Lynnette-re néztek, de ő félrenézett.

- Van egy első számú gyanúsított - közölte Mark. - Jeremy Lovettnek hívják. Egy igazi...

- Csendes fickó - szakította félbe a nővére. Mégiscsak ő az, aki bemutathatja Jeremyt...! -

Az általános iskola óta ismerem, és soha, de soha nem hinném el, hogy bárkit bántani tudna,

különösen nem egy idős hölgyet és egy háziállatot!

- De a nagybátyja zakkant volt! — emlékeztette Mark. — És hallot-tam ezt-azt a

családjáról!

- Senki nem tud semmit a családjáról! - jelentette ki Mary- Lynnette. Úgy érezte magát,

mint aki azért küzd, hogy a víz felett tartsa a fejét, nehezékekkel a csuklóján és a bokáján. És ami

lefelé húzta, az nem Mark gyanakvása volt, hanem az övé. Egy kis hang azt duruzsolta a fejében:

„De annyira helyes fiúnak látszik" — ami természetesen azt jelentette, hogy nem az.

Ash tűnődve, átható tekintettel méregette a lányt. — Hogy néz ki ez a Jeremy?

Volt valami a hangjában, ahogyan ezt kérdezte, ami ingerelte Mary-Lynnette-et.

- Miért érdekel?

A srác hunyorított és elkapta a tekintetét. Kicsit megvonta a vállát, és tettetett közönnyel

válaszolt. — Csak kíváncsiságból.

- Nagyon jóképű — jellemezte Mary-Lynnette. Végre egy jó alkalom, hogy levezesse a

dühét és a csalódottságát. - Emellett roppant intelligens és érzékeny is, vagyis nem afféle üres

szépfiú! A haja színe a Ponderosa fenyő tobozáéhoz hasonló, és elképesztően szép barna a

szeme... Karcsú és napbarnított, egy kicsivel magasabb nálam, mert általában a száját nézem,

amikor beszélünk...

Ash nem osztotta az elragadtatását. - Láttam valakit a benzinkútnál, aki egy kicsit hasonlított erre

az alakra. - Rowan felé fordult: - Gondolod, hogy egy törvényen kívüli vámpír lehet?

- Nyilvánvaló, hogy nem tették vámpírrá, hiszen Mary-Lynnettetel együtt nőtt fel -

válaszolta Rowan. - Én inkább azt gondolom, hogy egy renegát lamia. De annak nincs értelme,

hogy itt próbáljuk kitalálni a választ! Holnap odamegyünk, megnézzük, aztán majd többet fogunk

tudni. Rendben?

Mark és Jade bólintott, Mary-Lynnette vett egy mély levegőt, és ő is beleegyezően biccentett. -

Oké - mondta Ash. - Most már értem, miért nem akartatok hazamenni, amíg ez nem tisztázódik.

Akkor most megkeressük Opal néni gyilkosát, aztán megtesszük a megfelelő lépéseket, utána

pedig hazamegyünk. Megértettétek?

A nővérek egymásra néztek. Nem válaszoltak.

*

Hazafelé menet Mary-Lynnette látta, hogy a Szíriusz feljebb emelkedett a keleti horizonton.

Olyan volt, mint egy ékszer, sokkal fényesebb, mint ahogy azt valaha is látta. Egy picike napnak

látszott, amely kék, arany és lila sugarakat bocsát ki.

Arra gondolt, hogy lelki okai vannak, hogy észleli ezt a jelenséget, de aztán eszébe jutott: ma

három vámpírral cserélt vért...

13. FEJEZET

Jade a füles karosszékben ült, az ölében hanyatt fekvő Tiggy hasát simogatta. A kandúr

dorombolt, de valahogy haragosan. A lány belenézett a morcos, zölden fénylő szempárba.

- A másik kecske - jelentette Kestrel a kapuból, úgy ejtve a szót, mintha illetlenség lenne

említeni finom társaságban — jól van! Kien-gedheted a macskát.

Jade nem így gondolta. Volt valami őrület Briar Creekben, és úgy határozott, hogy Tiggyt

biztonságos helyen tartja, ott, ahol láthatja. - Nekünk nem a kecskékből kell táplálkoznunk, ugye?

— kérdezte fenyegetően Kestrel Rowantől.

- Természetesen nem! Opal néni azért választotta ezt, mert túl öreg volt ahhoz, hogy

vadásszon — válaszolt Rowan, látszólag oda sem figyelve.

- Én szeretek vadászni! Sokkal jobb, mint gondoltam! - lelkesedett Jade. A nővére azonban

rá sem figyelt; tűnődve harapdálta az alsó ajkát, s a távolba révedt. - Rowan! Mi van?

- Ezen a helyzeten gondolkodom, amiben most vagyunk. Például Markról és rólad. Azt

hiszem, ezt meg kell beszélnünk.

Jade rögtön megérezte a vészt: A testvére szervező hangulatban volt, ami azt jelentette, hogy mire

ő egyet pislant, már át is rendezte a szobáját, vagy mindannyiukat elköltöztette Oregonba. — Mit

beszéljünk meg? — puhatolózott óvatosan.

— Azt, hogy most mit akartok csinálni! Ő továbbra is ember marad?

— Törvénytelen átváltoztatni — csattant fel Kestrel élesen.

— Minden, amit ezen a héten tettünk, törvénytelen! — válaszolt Rowan. - És ha megint vért

cserélnek? Ahhoz elég néhány alkalom! Azt akarod, hogy vámpír legyen?

Jade még nem gondolt erre. Csak arra, hogy Mark úgy édes, ahogy van. De lehet, hogy a fiú azt

akarja! —Te mit csinálsz a tiéddel? — kérdezte Asht, ahogy a bátyja lejött az emeletről.

— Mivel? — kérdezte Ash; álmosnak és ingerlékenynek tűnt.

— A te lelki társaddal! Mary-Lynnette ember marad?

— Ez a másik, ami miatt aggódom — közölte Rowan. — Gondolkodtál már ezen, Ash?

— Ilyen korán nem tudok gondolkodni. Még nincs hozzá agyam.

— Mindjárt dél van! — jegyezte meg Kestrel gúnyosan.

— Nem érdekel, mikor van dél: én még alszom! — Ash a konyha felé indult. - De nem kell

aggódnotok! - szólt vissza a válla fölött, most már éberebb hangon. — Mert én nem csinálok

semmit azzal a lánnyal, és Jade sem csinál semmit az öccsével! Mivelhogy hazamegyünk! - Ezzel

eltűnt a konyhában.

Jade szíve hevesen vert. Ash léhasága mögött ő látta a kegyetlenségét is. Rowanre nézett: —

Biztos, hogy Mary-Lynnette a lelki társa?

A nővére hátradőlt, barna haja vízesésként terült a kanapé zöld brokátjára. — Attól tartok, hogy

igen.

— Akkor hogy képes elmenni?

— Tudod... - A lány habozott. — A lelki társak nem mindig maradnak együtt. Van úgy, hogy

túl sok a tűz, a villámlás, ilyesmi — és sokan vannak, akik ezt nem bírják.

„Talán Mark és én sem vagyunk igazi lelki társak — morfondírozott Jade. - És lehet, hogy ez jó.

Fájdalmasan hangzik.”

— Szegény Mary-Lynnette! — mondta.

A tudatában megszólalt egy kedves hang: „Azt miért nem mondja senki, hogy szegény Ash?” -

Szegény Mary-Lynnette! - ismételte Jade.

Újra megjelent Ash. — Nézd — kezdte, miközben letelepedett az egyik faragott mahagóni

karosszékbe tisztáznunk kell ezt a kérdést. Nem arról van szó, hogy csak én akarom, hogy

hazajöjjetek. Nem én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy itt vagytok.

Jade megdermedt.

Kestrel már-már kedvesen kérdezte: - Elmondtad valakinek?

— Együtt voltam vele, amikor a család felhívott, hogy eltűntetek. Az illető akkor is ott volt,

amikor rájöttem, hogy hová mehettetek. És, történetesen, rendkívül erős telepatikus képessége

van. Szóval, érezzétek magatokat szerencsésnek, hogy meg tudtam győzni: hagyja, hogy

visszavigyelek benneteket!

Jade hosszan ránézett: ő tényleg szerencsésnek érzi magát. Ám azt furcsának találta, hogy Ash

ekkora gondot vett a nyakába érte, Rowanért és Kestrelért — egyáltalán: valakiért, aki nem ő

maga! Le-het, hogy nem ismeri olyan jól a bátyját, mint hitte...?

Rowan kérdése józanabb volt: — Ki az illető?

— Ó, senki! — Ash hátradőlt, és barátságtalan pillantást vetett a mennyezetre. - Csak Quinn.

Jade összerezzent. Quinn... az a kígyó!Olyan hideg a szíve, mint a jég, és megveti az embereket.

Az a fajta, aki a maga kezébe veszi az Éjszaka Világa törvényének betartatását, ha úgy gondolja,

hogy megszegték.

- Hétfőn visszajön, hogy lássa, rendeztem-e a helyzetet — jelentette ki a bátyjuk. - És ha

nem, akkor mind halottak vagyunk, ti, én és a kis emberbarátaitok!

- Akkor hétfőig van időnk, hogy kitaláljunk valamit - vonta le a következtetést Rowan.

- Ha bármivel próbálkozik ellenünk, készülhet a harcra! - mondta Kestrel. Jade úgy

szorította Tiggyt, hogy a macska felmordult...

*

Mary-Lynnette úgy aludt, mint a kő de ennek a kőnek szokatlanul élénk álmai voltak. Olyan

fényes csillagokról álmodott, amilyeneket még nem látott, és csillagfelhőkről, amelyek olyan

színekben ragyog¬tak, mint az északi fény. Azt álmodta, hogy csillagászati tartalmú sürgönyt

küld a massachusettsi Cambridge-be: kérte, hogy regisztrálják, mint egy új szupernóva

felfedezőjét. Ő az első, aki meglátta a csodálatos új szemével; megnézte a tükörben a szemét:

csupa pupilla volt, mint a bagolyé vagy a macskáé...

Aztán változott az álom: most bagoly volt; szédítő sebességgel csa-pott le egy Douglas fenyő

odújából. Karmaival elkapott egy mókust, és érezte a feltörő, egyszerű örömöt. Olyan

természetesnek tűnt az ölés: csak annyi kellett hozzá, hogy a lehető legjobb bagoly legyen, és

megragadja a táplálékát a lábával.

Aztán felülről valami árnyék borult rá, s ekkor az álmában rettenetes felismerés érte: még a

vadászra is vadászhatnak! És az a valami az ö nyomában volt...

Amikor felébredt, nemcsak azt nem tudta, hol van, de azt sem, hogy ki ő: Mary-Lynnette vagy

egy vadász, akire vadászik egy fehér fogú lény a holdfényben? Már leért a földszintre, de még

mindig nem tudta lerázni magáról az álombéli rossz érzést.

- Szia! - köszöntötte Mark. - Ez a reggelid, vagy már az ebéded...?

- Mindkettő! — válaszolta a lány, és két granolaszelettel a kezében leült a nappali nagy

kanapéjára.

Az öccse figyelmesen nézte. — Nos? Te is gondolkoztál rajta?

Mary-Lynnette a fogával tépte le a granolaszelet papírját. — Min?

- Tudod!

Persze hogy tudta. Körülnézett, hogy Claudine hallótávolságon belül van-e, aztán felelt: - Ne

gondolj rá!

— Miért ne? — Mivel nem kapott választ, Mark folytatta: — Ne mondd, hogy te nem

agyalsz azon, milyen lenne! Jobb lenne a látásunk, a hallásunk, a telepatikus képességünk - és

örökké élnénk! Képzeld, megérhetnénk a 3000. évet! Tudod: a robotok háborúja, idegen bolygók

gyarmatosítása...! Na, ne mondd, hogy nem érzel egy kis kíváncsiságot!

A lánynak csupán Róbert Service balladájának egyik sora jutott eszébe: „Az éji égre, életre

keltve, gyúlt a fény, lüktető, lobogó lánggal..

— Kíváncsi vagyok — vallotta be —, de fölösleges tépelődni rajta. Ők olyat tesznek, amit mi

nem tudnánk: ölnek!

Letette a tejespoharát, mintha elment volna az étvágya. De nem ment el — más volt a probléma.

Már attól a gondolattól is fel kellett volna fordulnia a gyomrának, hogy öl, és hogy vért iszik a

még meleg testből - ehelyett azonban csak félelmet érzett. Félt attól, ami a külvilágban volt, és

attól, ami benne... Hangosan viszont így szólt:

— Ez veszélyes! Nem látod? Belekeveredtünk az Éjszaka Világába, és az olyan hely, ahol

rossz dolgok történnek! Nem olyasféle rossz, mint évet ismételni, hanem...

„... fehér fogak a holdfényben...”

— ...hanem például az, hogy megölhetnek! — mondta ki Mary- Lynnette. — És ez komoly,

Mark! Nem olyan, mint a filmekben!

A fiú ránézett: - Igen, de ezt eddig is tudtuk! - A hangsúlyában volt a kérdés: Ez olyan nagy

dolog?

A lány nem tudta megmagyarázni. Hirtelen fölállva kijelentette: - Ha át akarunk menni hozzájuk,

akkor induljunk! Mindjárt egy óra!

A nővérek és Ash már várták őket a Burdock-házban. - Te és Mark előreülhettek, mellém -

javasolta Mary-Lynnette Jade-nek, s nem is nézett Ashre —, de jobb lenne, ha nem hoznád a

macskát!

— A macska is jön — jelentette ki Jade, miközben beült —, vagy én sem megyek!

A lány sebességbe tette az autót, és elindult.

Amikor feltűnt a Fő utcát alkotó kis házcsoport, Mark megszólalt: - íme, Briar Creek belvárosa,

teljes pompájában! Tipikus péntek délután: egy lélek sincs az utcán!

De ezt most nem a szokott keserűséggel mondta. Mary-Lynnette rápillantott, és látta, hogy csak

Jade-hez beszél, a lány pedig őszinte ér-deklődéssel nézett körül, pedig a macska karmai a

nyakába mélyedtek.

— Valaki van az utcán — mondta vidáman. — Az a fiú, Vic! Meg az a másik, Todd! És

néhány felnőtt is!

Mary-Lynnette lassított a seriff hivatala előtt, de nem ott állt meg, hanem az átellenes sarkon, a

benzinkútnál. Aztán kiszállt, és mintegy véletlenül, átnézett a túloldalra.

Todd Akers állt ott az apjával, a seriffel, és mellettük Vic Kimble az ő apjával. Mr. Kimble a

birtokán élt, a várostól keletre. Most mindannyian beszálltak a seriff autójába, és nagyon

izgatottnak látszottak. Bunny Martén a járdán állt, nézte, ahogy elmennek.

Mary-Lynnette kínzó félelmet érzett. „Ilyen az, ha az embernek van egy borzalmas titka! -

gondolta. - Aggodalommal tölt el minden, ami történik, és azon tépelődsz, hogy van-e köze

hozzád, és vajon most elkapnak?”

- Hé, Bunny! - kiáltott át. - Mi történt?

Bunny most vette észre: - Ó, szia, Maré! - Átsétált az utcán. Soha nem sietett. - Hogy vagy?

Elmentek ellenőrizni azt a lóügyet.

- Miféle lóügyet?

- Ó! Te nem hallottad? - Bunny a lány háta mögé nézett, Markra és a négy idegenre, akik

éppen most szálltak ki a furgonból. Kék szeme hirtelen elkerekedett, és sietve megigazította

szőke haját.

„Na, vajon kit látott meg? - gondolta Mary-Lynnette gúnyosan.

— Vajon ki lehet az?”

- Szia! — köszönt Ash.

- Mi nem hallottunk arról a lóügyről - sürgette finoman a lány.

- Ja...? Öö... Az éjjel Mr. Kimble egyik lovának elvágta a nyakát a szögesdrót. Ma reggel

mindenki erről beszélt. De Mr. Kimble most bejött a városba, és azt mondta, hogy szerinte nem a

szögesdrót sebezte meg. Azt hiszi, hogy valaki szándékosan tette. Felvágta a torkát, aztán hagyta,

hogy elvérezzen. - Felhúzta a vállát és megre-megett — Mary-Lynnette szerint elég színpadiasam

- Látod? — mondta neki Jade. — Ezért tartom mindig a szememet Tiggyn!

Mary-Lynnette észrevette, hogy Bunny tetőtől talpig végigméri Jade-et. — Kösz, Bún!

- Vissza kell mennem az üzletbe - közölte a lány, de nem mozdult. Most Kestrelt és Rowant

nézte.

- Elkísérlek — ajánlotta Ash lovagiasan. „Ez lehet a megszokott hajts rá a csajra stílusa” -

gondolta Mary-Lynnette. - Elvégre nem tudhatjuk, miféle veszély ólálkodik errefelé!

— Fényes nappal van! - jegyezte meg Kestrel némi utálkozással a hangjában, de a bátyja már

elindult Bunnyval. Mary-Lynnette úgy döntött, inkább örül, hogy megszabadul tőle...

— Ki ez a lány? — kérdezte Rowan, és az ő hangjában is volt valami furcsa. Mary-Lynnette

meglepetten nézett rá. - Bunny Martén, az iskolából ismerem. Mi baj van?

- Nagyon nézett minket - felelte halkan Rowan.

— Asht bámulta. Ó, és talán benneteket is. Újak vagytok itt, és csinosak. Nyilván azt

latolgatta, melyik fiút nyúljátok le tőle.

- Értem - szólt a legidősebb nővér szórakozottan.

— Rowan, mi a baj?

- Semmi. Biztos, hogy semmi. Csak éppen a lánynak lamia neve van.

- Igen - mosolygott Rowan. - A lamia hagyomány szerint természetes dolgokról neveznek

el minket: kövekről, állatokról, virágokról, fákról. A Bunny-nyuszi lehet lamia név, és a

vezetékneve, a Martén

- az egy menyétféle, nem?

Valami próbált felszínre törni Mary-Lynnette tudata mélyéről - valami vele kapcsolatban...

Bunny, és az erdő... Aztán megszűnt. Nem tudott visszaemlékezni. Rowanhez fordult: — De...

érzel valami gyanúsat benne? Vagy ilyesmit? Ügy értem, közületek valónak látszik? Mert

különben én nem tudom elképzelni, hogy Bunny vámpír lenne! Sajnálom, de nem tudom!

Rowan mosolygott: - Nem, nem érzékelek semmit! És biztos, hogy igazad van: az embereknek is

lehet olyan nevük, mint nekünk. Csak ez néha bezavarhat...

Mary-Lynnette-et valami különös okból még mindig az erdő fog-lalkoztatta. — Azt nem értem,

miért nevezitek el magatokat fákról? Azt hittem, a fa veszélyes anyag számotokra!

— Az is! És ez teszi olyan jelentőssé! A fanevek számítanak nálunk a legerősebb neveknek!

Ash ekkor kilépett a vegyesbolt ajtaján. Mary-Lynnette azonnal megfordult, és Jeremy keresésére

indult. Nem látta a fiút a benzinkútnál, de hallott valamit - és most jött rá, hogy már jó néhány

perce ezt hallja: valami kalapálást.

— Gyertek, menjünk hátra! — mondta, meg sem várva, hogy Ash odaérjen. Kestrel és

Rowan vele tartottak.

Jeremy valóban ott volt. Egy hosszú deszkát szegeit föl egy kitört ablak keretére. A földön

mindenütt vastag, zöld üvegcserepek hevertek. A fiú világosbarna haja a szemébe hullott, ahogy

azon igyekezett, hogy a deszka ne mozduljon el.

— Mi történt? - kérdezte Mary-Lynnette. Gondolkodás nélkül odalépett, és segített a deszkát

a helyén tartani.

A fiú felnézett, és megkönnyebbült mosollyal engedte el a deszkát.

— Mary-Lynnette? Kösz! Tartsd egy percig...

Szögeket vett elő a zsebéből, aztán gyors, biztos kalapácsütésekkel beverte őket. — Nem tudom,

mi történt! — mondta aztán. — Valaki betört az éjszaka. Iszonyú rumlit csinált!

— Eseménydús volt ez az éjszaka — jegyezte meg szárazon Kestrel.

Jeremy hátranézett a hangra — és mozdulatlanná vált; a szöget tartó és a kalapácsot emelő keze

megállt a levegőben. Kestrelt nézte, aztán a mellette álló Rowant, elég hosszú ideig. Végül a lány

felé fordulva vontatottan megkérdezte: — Máris kifogyott a benzin?

— O, nem! Nem! — „Kiszivattyúzhattam volna belőle valamennyit - morfondírozott Mary-

Lynnette. — Nancy Drew-nak biztosan eszébe jutott volna!” - Nem, csak kopog egy kicsit a

motor, és arra gondoltam, hogy bekukkanthatnál a motorháztető alá, ha már a múltkor nem

nézted meg!

„Összefüggéstelen és szánalmas voltam” - értette meg a fiú hallgatásából. Jeremy barna szeme

továbbra is az arcát fürkészte.

- Hát hogyne, Mary-Lynnette! - mondta gúnyosan. - Amint ezzel végeztem!

„Nem, ő nem lehet vámpír! És mit keresek én itt, miért hazudozom, gyanúsítgatom, amikor ő az

egyetlen, aki mindig kedves volt hozzám? Ö az a típus, aki segíti az idős hölgyeket, nem az, aki

megöli őket!”

Sssssszü

Összerezzent, amikor a vadállati sziszegés megtörte a csendet. A hang a háta mögül jött, és egy

borzalmas pillanatig azt hitte, hogy Kestrel az. Aztán meglátta, hogy Jade és Mark most léptek ki

az épület mögül, és Tiggy az, aki párduckölyökként küzd Jade karjában. A macska köpködött és

fújt, fekete bundájának minden szőrszála égnek állt. Mielőtt Jade erősebben foghatta volna,

felkúszott a lány vállára, majd leugrott a földre, és már száguldott is! — Tiggy! — sikoltotta

Jade. Utánavetette magát, olyan fürgén, mint a macskája, ezüstszőke haja szinte repült. Mark

rohant utánuk, de visszapattant Ashről, aki éppen befordult a sarkon; az ütközéstől a falnak

ütődött.

- Na, ez muris! - jegyezte meg Kestrel.

Mary-Lynnette azonban nem rá figyelt. Jeremy Asht nézte, de olyan arckifejezéssel, hogy a lány

beleborzongott.

Ash visszanézett Jeremyre; szeme most olyan zöld volt, mint a gleccser jege. Tekintetük

összefonódott a hirtelen támadt, ösztönös gyűlöletben. Mary-Lynnette reszketett, Jeremyt féltette

- de a fiú láthatóan nem félt. Izmai megfeszültek, és úgy nézett Ashre, mint aki kész megvédeni

magát.

Aztán elfordult - szándékosan hátat fordított Ashnek. A helyére igazította a deszkát, és erről

Mary-Lynnette-nek eszébe jutott, miért is jött ide. A fiú kezére nézett. A mutatóujján megcsillant

az aranygyűrű, de azért kitalálhatta, mi az a fekete minta a pecsétjén: hoszszú száron harang

alakú virágok fürtje. Nem írisz, nem dália, nem egy szál rózsa... Nem: azok közül, amiket Rowan

említett, ez csak az utolsó lehet: az, ami ezen a vidéken vadon terem, és halálosan mérgező...

A gyűszűvirág.

Most már tudta...

Mary-Lynnette úgy érezte, elönti a forróság és rosszul lesz. A keze reszketni kezdett a deszkán,

amit tartania kellett. Nem akart elmenni, de ott maradni sem tudott.

- Elnézést, el kell intéznem valamit... - A szavai fájdalmas nyögdécselésnek hangzottak, és

tudta, hogy mindenki őt nézi. Ez sem érdekelte; elengedte a deszkát, és elsietett.

Addig futott, amíg a bedeszkázott ablakú Gold Creek Hotel mögé nem ért. Ott nekidőlt a falnak,

és csak nézte a határsávot, ahol a város véget ért és a vadon kezdődött. A Douglas fenyők sötét

háttere előtt porszemek táncoltak a napfényben.

„Milyen ostoba vagyok! Láthattam volna a jeleket, ott voltak az orrom előtt! Miért nem vettem

észre? Talán azért, mert nem akartam..

- Mary-Lynnette...!

A lány a kedves hang felé fordulva alig tudta megállni, hogy Rowan karjába vesse magát és

zokogni kezdjen.

- Mindjárt jobban leszek, csak egy perc, igazán! De ez a sokk...!

- Mary-Lynnette...

- Mert... mert olyan régóta ismerem! Nem könnyű elképzelnem, hogy ő — tudod...! De azt

hiszem, van ennek egy tanulsága: az emberek soha nem azok, akiknek látszanak!

- Mary-Lynnette...! - Rowan nem folytatta; a fejét rázta: - Mondd, miről beszélsz?

- Róla! Jeremyről! Nyilván! - A lány mélyet lélegzett. A levegő forró és fullasztóan poros

volt. — Ő tette. Biztosan ő tette.

- Miért gondolod?

- Miért? Azért, mert vérfarkas!

Mary-Lynnette elhallgatott; hirtelen zavarba jött. Körülnézett, hogy nem hallotta-e meg valaki,

aztán már halkabban hozzátette: -Ugye...?

Rowan kíváncsian ránézett: - Honnan veszed?

- Hát... te mondtad, hogy a fekete gyűszűvirág a vérfarkasoké, és a gyűrűjén egy fekete

gyűszűvirág van! És te honnan tudod?

- Megéreztem. A vámpírerő napfényben gyengébb, de Jeremy nem próbál elrejteni semmit.

Nyíltan vállalja.

- Az biztos - adott neki igazat Mary-Lynnette, némi keserűséggel a hangjában. — Meg

kellett volna éreznem! Hiszen... ő volt a városban az egyetlen, akit érdekelt a holdfogyatkozás! És

a mozgása, a szeme...! És hogy a Veszett Kutya-szurdokban él, te jóságos ég...! Az a föld már

nemzedékek óta a családja tulajdona, és... - Mary- Lynnette idegesen felhördült - azt beszélik,

arrafelé látták a Nagylábút is! Azt a félig ember - félig állat szörnyet! Na, ehhez mit szólsz?

Rowan nyugodtan és komolyan hallgatta, de az ajka meg-megrándult. Mary-Lynnette látása

elhomályosodott, könnycseppek csor-dultak le az arcán.

- Sajnálom. - Rowan a karjára tette a kezét. - Nem nevetlek ki.

- Azt hittem, ő rendes fiú... — szipogta Mary-Lynnette, és elfordult.

- Én most is ezt hiszem - közölte Rowan. - Mert, ami azt illeti, tudod: erről ő nem tehet.

- Arról, hogy rendes fiú?

- Arról, hogy vérfarkas. Mary-Lynnette visszafordult: — Mi?!

- Tudod — kezdte Rowan — a vérfarkasok mások; nem olyanok, mint a vámpírok. Nem

tehetik meg, hogy isznak egy kis vért az emberekből, aztán abbahagyják, anélkül, hogy igazán

megsebesítenék őket. A vérfarkasok mindig ölnek, amikor vadásznak, mert nekik enniük kell. - A

lány nyelt egyet, de Rowan derűsen folytatta: - Néha megeszik az egész zsákmányt, de ha nem, a

belső szerveit, a szívét és a máját mindig. Ezt kell tenniük, ahogy a vámpíroknak is vért kell

inniuk.

- Ez azt jelenti...?

- Hogy nem ő ölte meg Opal nénit. Sem a kecskét. Egyiknek sem hiányoztak a belső

szervei. — Rowan sóhajtott. — Tudod, a vérfarkasok és a vámpírok hagyományosan gyűlölik

egymást. Öröktől fogva vetélytársak, és a lamia felfogás szerint a vérfarkasok alacsonyabb

rendűek. De sokan vannak köztük is, akik nagyon rendesek; ők csak a táplálékért vadásznak.

- Aha - állapította meg Mary-Lynnette minden lelkesedés nélkül; most ettől boldogabbnak

kellene lennie? — Szóval a srác, akit olyan kedvesnek tartottam, csak alkalomszerűen eszik egy

kis nyers májat.

- Ide figyelj, ezért nem vádolhatod! Hogy magyarázzam meg...? Talán így: a vérfarkasok

nem emberek, akik időnként farkassá változnak; ők farkasok, akik időnként embernek látszanak!

- De akkor is ölnek! - szögezte le Mary-Lynnette.

- Igen, de csak állatokat! A törvény nagyon szigorú e tekintetben! Különben az emberek

nagyon hamar elkapnák őket! A vámpírok leplezni tudják azt, amit tettek - például úgy néz ki,

mint egy vágás a nyakon, de ha a vérfarkasok ölnek, az azonnal fölismerhető!

- Oké, nagyszerű! - „Lehetnék lelkesebb is - tűnődött Mary- Lynnette -, de miként

bízhatnék meg valakiben, aki valójában farkas? Esetleg csodálhatom, ahogy egy fürge és

harmonikus ragadozót csodálunk, na de megbízni benne... ? Azt nem!”

- Mielőtt visszamegyünk: van még egy probléma — jegyezte meg Rowan. - Ha észreveszi,

hogy felismerted a gyűrűjét, rájöhet, hogy mi beszéltünk neked a... tudod! - Körülnézett, és

lehalkította a hangját. - Az Éjszaka Világáról!

Mary-Lynnette rögtön megértette. - Ó, istenem...!

- Igen. És akkor az a kötelessége, hogy feljelentsen minket - vagy ő maga öljön meg.

- Jézusom!

- De azt hiszem, nem teszi meg. Szeret téged, Mary-Lynnette! Nagyon! Nem hiszem, hogy

képes lenne eladni téged!

A lány érezte, hogy elpirul. - De ha nem teszi meg, azzal magát sodorja bajba, nem?

- Igen, ha valaki rájön. Most menjünk vissza, nézzük meg, mi a helyzet. Talán még nem jött

rá, hogy tudod. Lehet, hogy Kestrel és Ash ügyesen elaltatják a figyelmét...

14. FEJEZET

Siettek vissza a benzinkúthoz, a válluk szinte összeért. Mary- Lynnette erőt merített Rowan

közelségéből és higgadtságából. Még soha nem volt vele egyenrangú barátja, akire ugyanolyan

könnyű odafigyelni, mint elfogadni tőle az odafigyelést.

A benzinkúthoz érve azt látták, hogy a kis társaság a lány autója körül csoportosul. Jeremy a

motort vizsgálta, Jade és Mark kéz a kézben álltak mögötte — Tiggynek nyoma sem volt —,

Kestrel pedig a kútnak támaszkodva figyelte, ahogy Ash szóval tartja Jeremyt.

— Szóval, a vérfarkas bemegy a másik orvos rendelőjébe is, és azt mondja: doktor úr, azt

hiszem, víziszonyom van! Mire az orvos azt mondja...

„Ennyit a figyelem elaltatásáról” — gondolta Mary-Lynnette.

Rowan behunyta a szemét, a válla megfeszült. — Ash, ez nem vicces! — vágott közbe, majd

kinyitva a szemét, Jeremyhez fordult: — Sajnálom! Nem úgy értette!

— Dehogynem! De nem számít, hallottam már rosszabbakat is.

— A fiú ismét a motor fölé hajolt. Kicserélt egy szelepsapkát, meg is szorította, aztán

felnézett Mary-Lynnette-re.

A lány nem tudott megszólalni. Mit ír elő az etikett arra az esetre, ha épp kiderült valakiről, hogy

vérfarkas? Akinek kötelessége, hogy megegyen minket?

Megint könnyek gyűltek a szemébe. Ma egyáltalán nem volt ura önmagának...

Jeremy elfordult. Megrázta a fejét; az arcán keserű vonás jelent meg. - Igen, így képzeltem;

gondoltam, hogy így fogsz reagálni. Már régen meg kellett volna mondanom.

- Megmondtad volna? - Mary-Lynnette látása kitisztult. — Hiszen akkor bajba kerültél

volna! Nem igaz?

Jeremy halványan elmosolyodott. - Igen, de mi itt nem követjük olyan pedánsan az Éjszaka

Világának törvényeit...

Teljesen normális, társalgási hangon mondta ezt, ám Ash és húgai reflexszerűen körülnéztek. - Ki

az a mi? - kérdezte Mary-Lynnette.

- A családom. Annak idején azért telepedtek itt le, mert ez annyira félreeső hely. Itt nem

zavartak senkit, és őket sem zavarták. Persze, már mind meghaltak. Csak én maradtam.

Minden önsajnálat nélkül beszélt, a lány mégis közelebb húzódott hozzá. - Sajnálom...

Jade is közelebb lépett a fiúhoz, ezüstöszöld szeme nagyra nyílt: - Mi is éppen ezért jöttünk ide!

Hogy senki ne zavarjon minket! Mert mi sem szeretjük az Éjszaka Világát!

A fiú ismét elmosolyodott, de alig észrevehetően, inkább csak a szemével. - Tudom - mondta

Jade-nek. - Ti Mrs. Burdock rokonai vagytok, ugye?

- A nagynénénk volt — felelte Kestrel; aranyszínű szemével rezzenéstelenül figyelte a fiút.

Jeremy arckifejezése megváltozott. Megfor-dult, hogy lássa Kestrelt. - Volt?

— Igen, volt egy kis balesete, amiben egy karó is szerepet kapott — tájékoztatta Ash. - Fura

dolgok esnek meg néha...!

Újabb változás Jeremy arcán; úgy nézett maga elé, mintha a motorháztetőtől várna segítséget. -

Ki tette? - Megint Ashre nézett, és Mary-Lynnette látta, ahogy elővillan a foga. - Várjunk csak:

azt hiszitek, hogy én! így van?

— Egy pillanatra átfutott az agyunkon...! — vallotta be Ash. — Illetve, még mindig ott

futkározik! Oda-vissza! Lassan futópályát kell kijelölnünk neki!

— Ash, fejezd be! — szólt rá Mary-Lynnette.

-Tehát azt mondod, nem te tetted? - szólalt meg Mark, ugyanak¬kor, amikor Rowan: — Kestrel

szerint egy vámpírvadász volt.

Halkan mondta, mégis mindenki gyorsan körülnézett. Az utca továbbra is kihalt volt.

— Itt nincs vámpírvadász — jelentette ki határozottan Jeremy.

— Akkor viszont egy vámpír! — suttogta Jade izgatottan. — Lennie kell, abból

következtetve, ahogy Opal nénit megölték! És a kecskét!

— A kecskét...? Nem, ne mondd el! Nem akarom tudni! — A fiú lecsapta a motorháztetőt,

Mary-Lynnette-re nézett, és gyorsan össze-foglalta: — Itt nincs semmi probléma, csak az olajat

kell majd lecserélned. — Aztán Rowanhez fordult: - Sajnálom a nagynénéteket; de ha tényleg

van itt egy vámpír, az rejtőzködik. Alaposan elrejtőzött. Ugyanígy a vámpírvadász is — ha van.

— Erre már mi is rájöttünk — jegyezte meg Kestrel. Mary-Lynnette azt várta, hogy Ash is

megszólal, de a fiú zsebre tett kézzel, borúsan bámult az utca vége felé; láthatóan egyelőre

kikapcsolódott a társalgásból.

— Nem vettél észre valami nyomot, amin elindulhatnánk? — kérdez-te Mary-Lynnette. -

Arra készültünk, hogy körülnézünk a városban.

Jeremy egyenesen a szemébe nézett: - Ha tudnám, megmondanám. - Az utolsó szót megnyomta

egy kicsit. — És ha tudnék, segítenék.

— Jó, akkor gyere velünk! Kidughatod a fejed az ablakon! - javasolta Ash, ismét

bekacsolódva a beszélgetésbe.

Mary-Lynnette-nek ekkor lett elege. Odalépett Ashhez, megragadta a karját - „Elnézést!” —

mormolta a többieknek — és nagyokat rántva rajta a benzinkút háta mögé vonszolta. — Te

idióta!

— Na, nézd...!

— Fogd be! - förmedt rá, ujját a fiú torkának szegezve; az sem ér-dekelte, hogy a fizikai

érintkezés áramütések sorozatát váltja ki benne - egy okkal több, hogy meg akarja ölni! Ügy vette

észre, hogy a rózsaszín köd voltaképpen nagyon hasonlít a haraghoz, ha azon át kiabálunk...

— Minden drámában neked kell lenned a főszereplőnek, ugye?! Muszáj, hogy te állj a

figyelem középpontjában? Muszáj neked okoskodni? A szádat jártatni?

— Aú! - nyögött Ash!

— Még ha ezzel meg is bántasz másokat?! Sőt, ha olyan valakit bántasz meg, akinek az élete

szörnyű törések sorozata?! Na nem, ezt most nem!

-Aú...!

— Rowan mondta, hogy ti alsóbbrendűnek tekintitek a vérfarkasokat, Tudod, mi ez?

Mifelénk ezt előítéletnek nevezik! Az embereknek is vannak előítéleteik, nem vet ránk jó fényt.

Ez a leggyűlöletesebb dolog a világon! Szégyellem, hogy ott álltam melletted, miközben így

fröcsögtél! — Mary-Lynnette csak most vette észre, hogy sír — és azt is, hogy Mark és Jade a

benzinkút sarkánál figyelik őket. Ash a bedeszkázott ablakhoz szorult, kezét megadóan felemelte.

Ügy látszott, nem tud mit mondani, és szégyelli magát. „Helyes!” - gondolta a lány.

— Nem akarod odaszögezni? — kérdezte Mark, a kísértő. A nővére látta, hogy a hátuk

mögött már ott áll Rowan és Kestrel is. Mindannyian riadtnak tűntek...

— Nem lehetek a barátja olyannak, aki ennyire elvakult! — jelentette ki Mary-Lynnette

mindannyiuknak, és nyomatékül megint be-ledöfött a srácba.

— Nem vagyunk azok - tiltakozott Jade sértetten. - Mi nem hiszünk ebben a hülyeségben!

— Valóban nem — védte meg Rowan. — És tudod, Mary-Lynnette, apánk folyton kiabált

Ashsel, mert nem a megfelelő emberekkel tart kapcsolatot Odakint. Egy olyan klub tagja, amely

vérfarkasokat is fölvesz, sőt, ő barátkozik is vérfarkasokkal! A Vének azt mondják, hogy e

tekintetben túlságosan liberális!

— O...! Hát, ezt elég furcsán mutatja ki...! — visszakozott Mary- Lynnette némileg

kiengesztelődve.

— Gondoltam, jó, ha tudod... Akkor most magatokra hagyunk!

- zárta le a témát Rowan, a benzinkút utcafrontja felé terelgetve a húgait.

Amikor elmentek, Ash megszólalt: - Megmozdulhatok? - Látszott, hogy nagyon rossz kedvében

van.

A lány feladta. Úgy érezte, hogy fáradt, és érzelmileg kiürült. Túl sok minden történt az utóbbi

néhány napban. És történik továbbra is, ennek soha nincs vége...! De ő már belefáradt, és kész!

— Ha egykettőre elhúznád a csíkot, könnyebb lenne - mondta, hátrébb húzódva Ashtől. A

fejét is üresnek érezte.

— Mary-Lynnette...! — Volt valami a fiú hangjában, amit eddig még nem hallott. - Nem

igazán arról van szó, hogy el akarok menni. Hétfőn idejön valaki az Éjszaka Világából. A neve

Quinn. És ha a húgaim és én nem megyünk vissza vele, az egész város bajba kerül. Ha azt hiszi,

hogy itt valami szabálytalan történik...! Te nem tudod, mire képes az Éjszaka Népe!

A lány tisztán hallotta saját szívverését. Nem fordult meg, hogy Ashre nézzen.

— Ezek eltörölhetik Briar Creeket a föld színéről! Komolyan mondom! Tettek már ilyet,

hogy megőrizzék a titkunkat! Csak így tudnak védekezni a te fajtád ellen!

Mary-Lynnette nem kihívóan, de mély meggyőződéssel válaszolt:

— A húgaid nem mennek el.

— Azt az egész város megszenvedi. Él itt egy magányos vérfarkas, három szökött lamia, és

valahol errefelé még egy titokzatos vámpírvadász is kószál - nem is szólva arról a két emberről,

akik már tudnak az Éjszaka Világáról! Ez egy paranormális katasztrófa¬övezet!

Sokáig hallgattak. Mary-Lynnette nagyon igyekezett, hogy ne Ash szemszögéből lássa a

tényeket. Végül csak annyit kérdezett: — Mit akarsz, mit tegyek?

— O, nem is tudom: talán rendezzünk egy nagy közös pizzapartit, és nézzük a tévét? -

kérdezte ingerülten Ash. - Fogalmam sincs, mit tegyünk! — tette hozzá most már normális

hangon. — Pedig elhiheted, rengeteget agyalok ezen! Az egyetlen, amit ki tudtam találni az, hogy

a lányoknak vissza kell jönniük velem, és mindenkinek körömszakadtáig tagadnia kell Quinn

előtt!

Mary-Lynnette hiába próbált gondolkodni, úgy zakatolt a feje.

— Volna egy másik megoldás is - tette hozzá Ash, de olyan halkan, mintha azt szerette

volna, hogy meg se hallja. A lány elmerevedett nyakát masszírozta, és a lecsukott szemhéja előtt

a nap kék-sárga képei vibráltak. - Mi az?

— Tudom, hogy a húgaimmal elvégeztétek a vérkötelék-szertartást. Ez törvényellenes volt,

de most nem ez a lényeg. Részben te vagy az oka annak, hogy nem akarnak elmenni innen.

Mary-Lynnette azonnal közölte volna vele, hogy a lányok azért nem akarnak visszamenni, mert

elviselhetetlennek tartják az életet az Éjszaka Világában, de Ash megelőzte: — Lehet, hogy ha

olyan lennél, mint mi, kitalálhatnánk valamit. Elmennénk valahová, ahol senki nem ismer minket.

Ahol senki nem gyanakodna rád, hogy szabályellenes vagy. A lányok szabadok lennének, te is ott

lennél, semmi akadálya, hogy boldogok legyenek! Az öcséd is velünk jöhetne!

A lány lassan megfordult; figyelmesen nézte Asht. A napfény előhozta hajának eddig rejtett,

meleg tónusát: most szőkén fénylett, a színe átmenet volt Kestrel és Jade hajszíne között. A

szeme árnyékos, sötét árnyalatúra változott. Egyenes tartással és elegánsan állt, mint mindig, de

az egyik kezét a zsebébe dugta, az arca fájdalmat tükrözött.

— Ne húzd össze a szemöldököd, elrontod az összhatást! — szólt rá a lány.

— Ne fölényeskedj velem, az isten áldjon meg! — kiáltott rá Ash. Mary-Lynnette

meghökkent. „Jó, rendben...!”

— Ha jól értem — kezdte most már óvatosabban, de azért a hangsúlyával jelezve, hogy itt

neki lenne joga a felháborodásra — ezzel azt javaslód, hogy változzam vámpírrá!

Ash szája szöglete megrándult; a másik kezét is a zsebébe dugta, és félrenézett. - Lényegében

erre gondoltam, igen.

- Hogy a húgaid boldogok legyenek.

- Hogy meg ne öljön valami éber törvényőr, mint Quinn!

- Viszont az Éjszaka Népe azért is megöl, ha átváltoztatsz, nem?

- Csak ha megtalálnak! — vágta rá Ash. — Ám ha nyom nélkül eltűnünk innen, nem

találnak meg! Másrészt, ha vámpír lennél, nagyobb eséllyel harcolhatnál ellenük!

- Szóval azért kellene vámpírrá változnom, és itt hagynom mindent, amit szeretek, hogy a

húgaid boldogok lehessenek?

Ash dühösen nézte a szemközti ház tetejét. — Jó, felejtsd el!

- Figyelj, nem én kezdtem agyalni ezen az ötleten!

- Jó! — A fiú tovább bámulta a tetőt, Mary-Lynnette-nek pedig hirtelen az a szörnyű érzése

támadt, hogy Ash sír!

„Nem is tudom, én hányszor bőgtem az elmúlt két napban — én, aki csak akkor szoktam

könnyezni, amikor a csillagok olyan fájdalmasan szépek! Valami nincs rendben velem! Már azt

sem tudom, ki vagyok!”

Ügy tűnt, hogy a fiúval sincs valami rendben.

- Ash...!

Nem nézett rá. Az arckifejezése kemény volt.

„Az a probléma, hogy itt nem létezik megnyugtató válasz” - tűnődött Mary-Lynnette. - Sajnálom!

- mondta fátyolos hangon, és megpróbálta lerázni magáról a hirtelen rátelepedő különös

érzéseket.

- Az van, hogy most minden annyira... kísérteties lett! Én ezt nem akartam! - Nyelt egyet. -

Gondolom, te sem. Először elszöknek a húgaid, aztán itt vagyok én...! Jó vicc, mi?

- Igen — jelentette ki Ash, már nem a messzeséget fürkészve. — Nézd: valóban nem ezt

akartam, és ha valaki csak egy hete azt mondja, hogy ilyen... kapcsolatba kerülök egy emberrel,

hát letépem a fejét! Persze, a leggúnyosabb röhögés kíséretében! De... — Itt megállt. Ügy

hangzott, mintha a vallomása a „de” szóval érne véget. Ám nem is kellett többet mondania.

Mary-Lynnette a mellén összefont karral állt, egy görbe üvegcserepet nézegetett a lába előtt, és

azok a monda¬tok jártak a fejében, amelyek ezzel a szóval kezdődhetnek — leszámít¬va a

legkézenfekvőbbet. De nem jutott eszébe semmi.

Ellenállt az ingernek, hogy arrébb rúgja az üvegdarabot, és meg-jegyezte: - Rossz hatással

vagyok a húgaidra.

— Ezt csak azért mondtam, hogy megóvjalak; hogy próbára tegyelek és megvédjelek!

— Meg tudom védeni magamat!

— Vettem észre — adott neki igazat Ash szárazon. — És az segített?

— Észrevetted? Nem, mert igazából nem hitted el! Azt hiszed, gyengébb vagyok nálad,

puhább...! Még ha nem is mondtad ki, én tudtam, hogy erre gondolsz!

Ash erre fondorlatos arcot öltött, szeme olyan zöld volt, mint a hunyor virága: - Ha vámpír

lennél, nem is lennél gyengébb! És ak¬kor tényleg tudnád, mire gondolok! - Kinyújtotta a kezét:

— Kipróbáljuk?

Mary-Lynnette félbeszakította: - Jobb, ha mi is megyünk! Még azt hiszik, hogy megöltük

egymást!

— Hadd higgyék! - mondta Ash, még mindig kinyújtott kézzel, de Mary-Lynnette megrázta a

fejét, és elindult.

Meg volt rémülve. Bárhová is ment a fiúval, túl messzire ment. Az sem hagyta nyugodni, vajon

az épület túloldalán mennyit hallottak a beszélgetésükből.

Amint befordult a sarkon, azonnal Jeremyt kereste. A fiú Kestrellel beszélgetett a kútoszlopnál.

Igen közel álltak egymáshoz, és Mary-Lynnette egy pillanatra valamiféle döbbent csalódást

érzett. Aztán megszólalt a belső hangja: „Normális vagy? Nem lehetsz rá féltékeny, amikor az

aggaszt, hogy esetleg ő féltékeny rád, és azon tépelődik, mit csináljon a lelki társaddal! Nagyon

helyes, ha ő és Kestrel tetszenek egymásnak!”

Jade a járdán Rowannel vitatkozott. — Nem érdekel! Nem tudok tovább várni! Meg kell

találnom!

— Azt hiszi, Tiggy hazament - szólt oda Rowan Mary-Lynnette- nek. Ash Rowan felé sétált,

mire Kestrel is odament, így csak a lány maradt Jeremy mellett...

Megint nem tudta, mit kíván ilyenkor az illem. Felnézett a fiú¬ra, és egy csapásra elmúltak a

kellemetlen érzései. Jeremy a szokott higgadtságával nézett vissza rá. Ám a következő

pillanatban meg-ijesztette. A járda kövére bámulva azt mondta: - Mary-Lynnette, légy óvatos!

-Mi?

— Légy óvatos! — Ezt ugyanazzal a hangsúllyal ejtette ki, ahogyan arra figyelmeztette,

vigyázzon Vickel és Tóddal. Mary-Lynnette követte a tekintetét... Ashig.

— O, minden rendben! - szólt a lány. Nem tudta megmagyarázni, miért, hiszen még Ash

húgai sem hitték el, hogy nem fogja őt bántani.

Jeremy sötéten nézett rá. - Ismerem az ilyen alakokat. Időnként emberlányokat visznek a

klubjukba - ne akard tudni, miért! Szóval, te csak vigyázz magadra, jó?

Ez kemény ütés volt. Rowan és a húgai is mondtak hasonlókat, de mindez Jeremy szájából,

valahogy mélyebben érintette. Kétségtelen, hogy Ash sok olyat követett el életében, ami... nos,

ami miatt meg is ölné, ha tudna róla! Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani!

— Vigyázni fogok - ígérte meg, s mivel maga is észrevette, hogy ökölbe szorul a keze,

megpróbált humoros lenni: — Tudom kezelni a fiút!

Jeremy távolságtartása nem változott. Barna szeme sötéten figyelte Asht, látszott, hogy

összeszorítja a fogát. A nyugalma mögött Mary-Lynnette érezte a visszafogott erőt, a hideg

haragot... A védelmezés szándékát... És azt, hogy egyáltalán nem kedveli Asht. A többiek

visszamentek hozzájuk. — Nem lesz baj! - súgta gyorsan a lány, Jeremy pedig jó hangosan

megnyugtatta: - Végiggondolom, kik élnek itt a város körül, és majd szólok, ha rájövök valamire!

Mary-Lynnette bólintott. - Köszönöm, Jeremy. - Még egy megnyugtatónak szánt pillantást vetett

rá, amikor mindenki beült a ko¬csiba.

A fiú mozdulatlanul állt, nézte, ahogy a lány kikanyarodik az útra. Nem integetett.

— Jó, akkor most hazamegyünk. És azután? — kérdezte Mark.

Senki nem válaszolt. Mary-Lynnette ráébredt, hogy fogalma sincs, mi lesz ezután.

-Azt hiszem, azt kellene végiggondolnunk, vannak-e más gyanúsítottaink! — javasolta végül.

— Van ennél sürgősebb dolgunk is — jegyezte meg. — Úgy értem, nekünk, vámpíroknak...

Mary-Lynnette már a hangsúlyából is értette, mire gondol, de Mark rákérdezett: - Mi az?

— Táplálkoznunk kell! — jelentette be Kestrel a legragyogóbb mosolyával. Visszamentek a

Burdock-tanyára. A macska nem ment haza. A négy vámpír elindult az erdőbe — Jade közben

Tiggyt hívogatta -, Mary-Lynnette pedig körülnézett Mrs. Burdock redőnyös íróasztalán. Talált

szép, bordázott levélpapírt — a szélein már kissé penészes volt — és egy ezüsttollat, cirkalmas

viktoriánus díszítéssel.

- Gyere, írjuk össze a gyanúsítottak listáját! - hívta Markot, a konyhaasztalhoz ülve.

- Nincs ebben a házban semmi ehető - panaszkodott az öccse, a konyhaszekrény ajtajait

nyitogatva. - Csak Nescafé meg zöld gumicukorka! Amit mindenki otthagy!

- Mit mondhatnék? Ha a barátnőd halhatatlan...! Na gyere, ülj le, és gondolkozz! - Mark

sóhajtott, és leült. - Mit tudunk eddig?

- El kellett volna mennünk a farmra, hogy lássuk, mi történt azzal a lóval - állapította meg a

fiú.

Mary-Lynnette tolla megállt a levélpapíron. - Igazad van! Itt lehet valami kapcsolat! Ezt

elfelejtettem! „Ami bizonyság arra, hogy a nyomozói munka nem fér össze a... a léha

csatangolással!” - tette hozzá magában. Majd kettőzött buzgalommal folytatta:

-Jó: tegyük fel, hogy aki megölte a lovat, az végzett Opal nénivel és a kecskével is. És talán

ugyanez a személy törte be a benzinkút ablakát; az is tegnap éjjel történt. Mi következik

mindebből?

- Szerintem Todd és Vic volt - tippelt a fiú.

- Nem vagy túl segítőkész!

- Komolyan mondom! Tudod, hogy Todd mindig fogpiszkálót rágcsál, és láttad, hogy

fogpiszkálókat szúrtak a kecskébe!

- Fogpiszkáló... Ez felidézett egy emlékképet, de mi az... ? Nem, nem a fogpiszkáló: a

vastagabb darabok...! Miért nem tud visszaemlékezni rá...?

Mary-Lynnette megdörzsölte a homlokát, egyelőre feladta. - Oké: felírom Todd és Vic neve

mellé, hogy „vámpírvadász”, kérdőjellel. Hacsak nem hiszed, hogy ők maguk is vámpírok!

- Nem - mondta Mark, egy kicsit bizonytalanabbul a nővére gúnyolódása miatt. - Azt

hiszem, Jade azt észrevette volna, amikor ivott a vérükből. — Elgondolkodva nézett a nővérére:

— Te olyan okos vagy — szerinted ki lehet az?

- Fogalmam sincs. - A fiú grimaszt vágott, Mary-Lynnette pedig szórakozottan firkált a

levélpapíron. A firkából azonban lassan kiraj-zolódott egy vékony nyél, amit egy női kéz tart...

Soha nem tudott kezet rajzolni...

- O, istenem: Bunny!

- Bunny tette? — csapott le Mark, készen a további szellemeskedő megjegyzésekre.

Mary-Lynnette észre sem vette. - Igen! Illetve, nem! Nem tudom! De a kecskébe szúrt kis

karók...! A vastagabb fajtát láttam nála! A körmét ápolta vele! Azok bőrfeltoló eszközök!

- De... - Mark megdöbbent. - Még hogy ő... ? Ugyan már! Egy szúnyogot sem tudna

megölni!

Mary-Lynnette izgatottan rázta a fejét. — Rowan azt mondta, hogy lamia neve van! És Bunny

valami nagyon furcsát mondott nekem aznap, amikor Toddot és Vicét kerestem! - Most minden

emléke előtört, olyan tömegben, amit már sokallott. - Azt mondta: „Jó va-dászatot!”

- Maré: ez A dzsungel könyvébői van...!

-Tudom! De akkor is furcsa, hogy ezt mondta! És ez a lány már- már túlságosan is édes és rémült

— nem lehet, hogy ez csak színjáték?

- Mivel az öccse nem válaszolt, folytatta: - Ez sem valószínűtlenebb, mint az, hogy Todd és

Vic vámpírvadászok!

- Jó, írd fel őt is!

Mary-Lynnette felírta, majd folytatta: — Van valami, amit még nem tudtam megkérdezni

Rowantől. Hogyan tudtak levelet küldeni Mrs. Burdocknak a szigetről? — Elhallgatott, és

feszülten figyelt. Valaki becsapta a hátsó ajtót. — Én értem vissza elsőként? — Rowan lépett be,

a széltől piros arccal, egy kissé kifulladva. Gesztenyebarna haja ziláltan lobogott.

- Hol vannak a többiek? - kérdezte Mary-Lynnette.

- Rögtön az elején szétváltunk. Csak így lehet, mert négyen túl nagy csapat lennénk egy

ilyen kis területen!

- Kicsi?! - Mark láthatóan megsértődött. - Ha van valami jó Briar Creekben — bár nem

állítom, hogy van —, akkor az a tágas tér!

- Rowan mosolygott: — Vadászterületnek azért kicsi! Ne vedd sértésnek! De nekünk

nagyon megfelel. Tudod, a szigeten soha nem vadászhattunk. Odahozták nekünk az elkábított,

teljesen passzív élelmet...

Mary-Lynnette elhessentette a jelenet képét... - Van javaslatod a „Ki tette?” listához?

Rowan leült egy konyhaszékre, elsimított egy barna tincset a hom-lokából. — Nem tudom..., de

lehet, hogy olyan valaki a hunyó, akire nem is gondolunk!

A lánynak eszébe jutott, miről beszélt, mielőtt meghallotta az ajtócsapódást. - Rowan, régóta

akarok kérdezni tőled valamit! Azt mondtad, egyedül Ash találhatta ki, hová mentek, miután

elszöktetek. És mi a helyzet azzal a fickóval, aki kicsempészte a leveleiteket? O is tudhatta, hogy

hol él a nagynénétek! Hiszen látta a címzést a borítékon!

- Crane Linden? - Rowan mosolygott, de szomorú volt a mosolya. - Nem, ő nem tudta. Ó...

- megérintette a halántékát. - Nem tudom, hogy nevezik azt, amikor valakinek nem fejlődik ki

egészen az agya. Ó nagyon kedves fiú, de nem tud olvasni.

„Vannak írástudatlan vámpírok? Persze, miért ne?” - töprengett Mary-Lynnette, hangosan viszont

csak azt mondta: — Ó, értem; akkor azt hiszem, ezt a személyt is kihúzhatjuk.

- Engedjük szabadjára a képzeletünket! - szólalt meg Mark. - Lehet, hogy őrültségnek

hangzik, de mi van, ha Jeremy nagybátyja nem is halt meg? És mi van, ha... ?

Ebben a pillanatban nagy puffanást hallottak az elülső verandáról. „Nem: előbb léptek, aztán a

puffanás! — gondolta Mary-Lynnette. — Ó, istenem: Tiggy!”

15. FEJEZET

TlGGY!

Mary-Lynnette rohant, feltépte az ajtót, felkészülve a felnyársalt, átdöfködött kismacska

látványára...

Ám a verandán nem Tiggyt látta, hanem Asht. A fiú mozdulatlanul hevert a bíbor alkonyi

fényben, feje fölött kis lepkék köröztek...

A lány heves fájdalmat érzett a mellében. Egy pillanatra megállt a világ, és minden megváltozott.

Ha Ash meghalt...! Ha Asht megölték...!

Akkor többé semmi sem jön rendbe. Ő nem jön rendbe. Olyan lesz a világ, mint az éjszaka,

amiből eltűnt a Hold és a csillagok. Semmi, amit ember megtehet, nem változtathat ezen. Mary-

Lynnette nem tudta, miért — hiszen annyira értelmetlen volt —, de valahogy tudta, hogy ez igaz.

Nem kapott levegőt, a kezét és a lábát alig érezte, mintha lebeg-nének, irányítás nélkül... Aztán

Ash megmozdult. Felemelte a fejét, majd ülő helyzetbe tornászta magát, és körülnézett. Mary-

Lynnette újra tudott lélegezni, de még szédült. - Megsérültél? — kérdezte bután. Nem merte

megérinteni a fiút, mert amilyen állapotban volt, egyetlen elektromos ütés is kiégethette az

áramköreit... Ő meg elolvadna, mint a gonosz Nyugati Boszorkány.

— Beleléptem ebbe a lyukba: akkor, szerinted..- kérdezte Ash.

„Hát persze — könnyebbült meg Mary-Lynnette. - Ami a lépések után következett, az zuhanás

volt, nem puffanás; és nem ezeket a lépteket hallottuk tegnap éjjel.”

Ez pedig jelent valamit... O, bárcsak képes lenne továbbvinni a gondolatot...!

— Gondjaid vannak, Ash? — hallatszott Kestrel kedves kérdése, aztán ő maga is kilépett az

árnyékból. Aranyló hajával és tiszta arc-vonásaival olyan szép volt, mint egy angyal. A

nyomában megjelent Jade is, a karjában Tiggyvel.

— Fent volt egy fán! — A macska fejét csókolgatta. — Ügy kellett leimádkoznom onnan! -

Szeme smaragdként ragyogott a veranda-lámpa fényében, és úgy tűnt, hogy nem is jár, hanem

lebeg...

Ash felállt, megrázta magát. Akárcsak a húgai, hátborzongatón szép volt most, táplálkozás után, a

tekintetében valami különös holdfényragyogással. Mary-Lynnette gondolatai elkalandoztak...

— Na, gyere be! - szedte össze magát. — Segíts kitalálni, ki ölte meg a nagynénédet!

Most, hogy Ash nyilvánvalóan sértetlen volt, el akarta felejteni, mit érzett alig egy perce — vagy

nem akart arra gondolni, hogy mit jelent ez...

„Azt jelenti - szólalt meg kedvesen a belső hang —, hogy nagy bajban vagy, kislány! Hahaha!”

— Na, akkor mi a sztori? - kérdezte élénken Kestrel, amikor már mind az asztalnál ültek.

— Az a sztori, hogy nincs sztori! — felelte Mary-Lynnette. Elkese-redetten nézett a listájára.

— Mi lenne, ha az elején kezdenénk? Azt nem tudjuk, kik tették, de sok mindent tudunk róluk.

Igaz?

Rowan bátorítóan bólintott: — Igaz.

- Először is a kecske! Bárki ölte meg, nagyon erősnek kell lennie, hiszen nem lehetett

könnyű átszúrni azokat a fogpiszkálókat a bő¬rén. És aki megölte a kecskét, annak tudnia kellett,

hogyan ölték meg Hodge bácsikátokat, mert ugyanúgy végzett a kecskével. És volt valami okuk,

hogy egy fekete íriszt tegyenek a szájába. Vagy az, hogy tudják, Ash a Fekete írisz Klub tagja,

vagy mert ők maguk is klubtagok!

- Vagy mert azt hitték, hogy a fekete írisz minden lamia jelképe, vagy az Éjszaka Népének

szimbóluma - tette hozzá Ash. A hangja fojtott volt, mert lehajolt, a bokáját dörgölte. - Ez elég

általános hiba a Kívülállók részéről.

„Nagyon jó” - gondolta önkéntelenül Mary-Lynnette. - Oké! - mondta. — És mind a két

karótípushoz hozzá tudtak jutni, ami, mondjuk, nem sokat jelent, mert mindkettő megvásárolható

a városban.

- És bizonyára volt valami okuk, hogy gyűlöljék Mrs. Burdockot, vagy általában a

vámpírokat - folytatta Mark. — Különben miért ölték volna meg?

Mary-Lynnette türelmes maradt. - Még nem jutottam el a nénihez, de jó, rátérhetünk. Először is:

akik megölték Mrs. Burdockot, nyilvánvalóan tudták, hogy vámpír, mivel karóval szúrták le.

Másodszor... Hm... Másodszor pedig... — Elhallgatott; semmi sem jutott eszébe a „másodszorra”.

- Másodszor: valószínűleg hirtelen indulatból ölték meg — vette át a szót Ash, meglepőn

higgadt és elemző hangon. — Azt mondtad, hogy egy kerítésléccel szúrták le, márpedig, ha

készültek volna a gyilkosságra, akkor hoztak volna karót magukkal.

- Nagyon jó! - ismerte el önkéntelenül Mary-Lynnette. A tekintete találkozott Ashével, és

valami olyat látott a szemében, ami meglepte: a fiú úgy nézett rá, mint akinek fontos, hogy ő

okosnak tartsa.

„No lám — gondolta. — Lám, lám: ez az első eset, hogy itt ülünk, beszélgetünk, nem

veszekszünk, nem gúnyolódunk, csak beszélgetünk! És ez jó!”

Meglepően jó volt. És különös módon azt is tudta, hogy Ash is így gondolja. Megértették

egymást. A fiú az asztal felett egy alig ész-revehető bólintással válaszolt.

Tovább beszélgettek, s a nagy érvelés és ötletelés közben Mary- Lynnette egészen elvesztette az

időérzékét. Amikor végre felnézett az órára, megdöbbenve látta, hogy már majdnem éjfélre jár.

— Muszáj még gondolkodnunk? — panaszkodott Mark. — Fáradt vagyok! — Szinte már

feküdt az asztalon, ahogy Jade is.

„Tudom, mit érzel! — értett vele egyet Mary-Lynnette. — Az én agyam is tompa már! Teljesen...

butának érzem magam!”

— Van egy olyan érzésem, hogy ma már nem oldjuk meg a gyilkosságot — jegyezte meg

Kestrel, már csukott szemmel...

Igaza volt, csakhogy Mary-Lynnette-nek a lefekvéshez sem volt kedve. Nem akart feküdni és

ellazulni, ahhoz túl nagy nyugtalanság dúlt benne. „Én inkább... Mit is akarok? - gondolta. - Én

most..

— Ha nem ólálkodna odakint egy pszichopata kecskegyilkos, én inkább kimennék, és a

csillagokat nézném! - jelentette ki.

Ash, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felállt: — Veled tartok!

Kestrel és Jade hitetlenkedve bámultak a bátyjukra. Rowan lehajtotta a fejét, hogy leplezze a

mosolyát.

— Oö... - kezdte Mary-Lynnette, de Ash megelőzte.

— Figyelj, nem hiszem, hogy a kecskegyilkos egyfolytában itt ólálkodik, hogy

felnyársalhasson valakit. De ha bármi történne, én el-intézem! - Elhallgatott, majd némi

bűntudattal és csillapítóan hozzátette: — Illetve elintézzük, hiszen ketten leszünk!

„Ügyes próbálkozás, haver, de nem jár jutalom!” - ismerte el Mary- Lynnette. Bár volt abban

némi igazság, amit Ash mondott: erős volt és gyors, és a lány sejtette, hogy a tisztességtelen

harchoz is ért. Pedig nem is látta verekedni, jutott hirtelen az eszébe. Amióta itt van, többször

nekirontott villogó szemmel, nagyokat rúgott a sípcsontjába, és a fiú egyszer sem próbálta

megtorolni! Mintha fel sem merült volna benne!

Ránézett Ashre, és bólintott: - Rendben!

- Na! — intette Mark. — Ide figyelj...!

- Nem lesz bajunk! — szólt közbe Mary-Lynnette. — Nem megyünk messzire!

A lány vezetett. Nem tudta pontosan, hová megy, csak azt tudta, hogy a kedvenc dombjára nem!

Ahhoz túl sok kísérteties emlék fűződik. Ellentétben azzal, amit Marknak mondott, egyre

távolabb kerültek a háztól. Elérték azt a helyet, ahol a Hazel Green Creek és a Beaver Creek

majdnem összeér, és a köztük lévő erdő meglehetősen hasonlít egy trópusi esőerdőre.

- Ez a legjobb hely a csillagnézésre? — kétkedett Ash, amikor kiszálltak az autóból.

- Igen, ha egyenesen felfelé nézel! - javasolta Mary-Lynnette. Kelet felé fordult, és egészen

hátrahajtotta a fejét. - Látod azt a csillagot, amelyik fényesebb az összes többinél? Az a Vega, a

nyári ég királynője!

- Igen. Ezen a nyáron minden éjjel magasabban van - jegyezte meg Ash majdhogynem

közömbösen.

Mary-Lynnette ránézett. A fiú vállat vont. - Ha sokat vagy a sza-badban éjszaka, megtanulod

felismerni a csillagokat, még ha a nevüket nem is tudod!

A lány ismét a Vega felé fordult. Nyelt egyet. - És azt... látod azt a kicsi és fényes valamit, alatta?

Azt a gyűrűformát?

— Ami olyan, mint egy fánkszerű kísértet?

Mary-Lynnette kényszeredetten mosolygott. - Az a Gyűrű-köd. Én is látom a távcsövemmel.

Érezte, hogy Ash őt nézi, és hallotta, hogy levegőt vesz, mint aki mondani akar valamit, de aztán

kiengedte a levegőt, és ő is a csillagokat nézte. Itt volt az ideális alkalom, hogy előadja „A

vámpírok jobban látják” című fejezetet; ám ha megteszi, biztos, hogy Mary- Lynnette rögtön

letorkolja és elutasítja, méghozzá teljesen joggal. De mivel nem szólt semmit, egészen másféle

harag támadt fel a lányban; neki is mindig ellent kellett mondania, mint Makrancos Katának.

„Micsoda? Eldöntötted, hogy én nem lennék elég jó vámpírnak, vagy mi?! És mit gondolsz, miért

hoztalak ki ide, erre az isten háta mögötti helyre? Csak hogy a csillagokat nézzük? Nehogy

már!”„Már azt sem tudom, ki vagyok - tépelődött tragikus mélabúval. — Az az érzésem, hogy

még magamnak is meglepetést okozok!”

— Nem macskásodott meg a nyakad? — kérdezte Ash.

Mary-Lynnette jobbra-balra hajlította a fejét, hogy bemelegítse a nyakizmait. — De, lehet.

- Megmasszírozhatom! - ajánlotta fel a fiú néhány méter távol-ságból...

A lány csak horkantott egyet, és végigmérte.

A növekvő holdsarló már a cédrusok fölé emelkedett keleten. — Akarsz sétálni? — kérdezte

Mary-Lynnette.

- Hm...? Persze!

Sétáltak, és ő gondolkodott. Vajon milyen lenne, ha a saját szemével láthatná a Gyűrű-ködöt,

vagy a Fátyol-ködöt szűrő nélkül...? Olyan erős vágyakozást érzett, mintha egy, a mellére

erősített kábel kötné hozzájuk, s az húzná felfelé...

Nem volt ez újdonság számára, sokszor érezte már korábban is, és ennek rendszerint az lett a

vége, hogy vásárolt egy újabb csillagásza¬ti könyvet, vagy egy új lencsét a távcsövébe. Valamit,

ami közelebb vihette ahhoz, amire vágyott.

„Csakhogy ez most egy egészen újfajta kísértés! Ennél erősebbet és ijesztőbbet elképzelni sem

tudnék!”

„Mi lenne, ha... több lehetnék, mint ami vagyok? Ugyanaz az ember, de élesebb érzékszervekkel?

Egy új Mary-Lynnette, aki igazán az éjszakához tartozhat... ?”

Már felismerte, hogy nem pontosan olyan, mint amilyennek hitte magát. Sokkal erőszakosabb —

elvégre belerúgott Ashbe, többször is! Csodálta Kestrel tiszta kegyetlenségét, és meglátta a

logikát az „ölsz vagy megölnek”-filozófiájában! És álmodott a vadászat élvezetéről! Mi kell még,

hogy az Éjszaka Népéhez tartozzon?

- Régóta szeretnék mondani neked valamit - szólalt meg a fiú.

- Hm! - „Most bátorítsam, vagy ne... ?”

De Ash csak annyit kérdezett: - Nem áshatnánk el a csatabárdot?

Mary-Lynnette gondolkodott, aztán őszintén megmondta: - Nem tudom.

Továbbsétáltak. A cédrusok úgy tornyosultak föléjük, mint egy gigantikus romtemplom oszlopai.

Fent a sötétség, lent a legteljesebb csend. — A lány úgy érezte, mintha a Holdon járna.

Lehajolt, és letépett egy kísérteties külsejű vadvirágot, ami a mohaszőnyegből nőtt ki. Egy

mérgező zigadenusféle volt. Ash is lehajolt, és felvett egy letört ágat egy csavarodott törzsű

tiszafa alól. Nem néztek egymásra. Ügy sétáltak, hogy mindig volt néhány méter távolság köztük.

- Tudod, nekem megjósolta valaki, hogy ez fog történni! - Ash olyan hangon mondta ezt,

mintha egy egészen más témájú beszélgetést folytatna.

— Hogy eljössz egy kis faluba kecskegyilkosra vadászni?

— Hogy egy napon megszeretek valakit, és az fájdalmas lesz!

Mary-Lynnette tovább ballagott, nem lassította és nem is gyorsította a lépteit. A szíve azonban

hirtelen hevesebben dobogott, részben a döbbenettől, részben az örömtől. „Ó, istenem! Aminek

meg kell történnie, az megtörténik...!”

- Még nem találkoztam olyannal, mint te - folytatta Ash.

— Én is ezt érzem veled kapcsolatban.

Ash a tiszafa ágának papírvékony, bíborvörös kérgét tépdeste. — És tudod, azért nehéz ez nekem,

mert mindig is úgy gondoltam az emberekre — mert ezt tanították nekem...

- Tudom, hogy gondoltál az emberekre - szakította félbe élesen a lány. „Mint férgekre” -

tette hozzá magában.

- Ám az a helyzet - folytatta Ash konokul —, bár tudom, furcsán hangzik, hogy

reménytelenül megszerettem a fajtátokat!

Újabb kéregdarabot tépett le az ágról. Mary-Lynnette nem nézett rá, meg sem tudott szólalni.

— Mindent megtettem, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől, de egyszerűen nem megy!

Eleinte azt hittem, ha elmegyek Briar Creekből, elfelejtem, de már tudom, hogy ez elvetélt ötlet.

Bárhová megyek, ez velem marad. Nem tudom kiirtani. Tehát valami mást kell kitalálnom!

Mary-Lynnette kénytelen volt ellentmondani. - Sajnálom — jegyezte meg kimérten —, de attól

tartok, nem túl hízelgő azt monda¬ni valakinek, hogy az akaratod és a józan eszed ellenére

szereted a fajtáját, sőt a...

- A személyiségük ellenére is - fejezte be helyette Ash. - Igen, tudom.

Mary-Lynnette hirtelen megállt, és ránézett: - Nyilván nem olvastad a Büszkeség és balítélete.t

— jelentette ki.

— Miért „nyilván”?

- Mert Jane Austen ember volt.

Ash arca nem árult el semmit. - Honnan tudod?

Jó kérdés. Ijesztő kérdés. Honnan tudhatná, hogy az emberi történelem nagy alakjai közül ki volt

valóban ember? Galileo az volt? És Newton? ÉsTycho Brahe?

Mary-Lynnette biztosabb terepre vonult vissza. - Jó, mert Jane Austen nő volt, te pedig egy

„hímsoviniszta disznó” vagy!

- Igen, ezt nem tagadhatom!

A lány folytatta a sétát, Ash követte. - Akkor most elmondhatom, hogy mennyire öö... „mennyire

imádom, milyen forrón szeretem magát”? „Fejből idézi...!” - Pedig a húgaid szerint minden

idődet bulizással töltőd!

Ash elértette a célzást. - így van! De a buli után sokáig maradok az ágyban, és ha már ott vagyok,

olvasgathatok is!

Továbbsétáltak.

— Különben is, lelki társak vagyunk! - szólalt meg Ash. — Nem lehetek teljesen hülye,

egyébként nem illenénk össze!

Mary-Lynnette elgondolkodott ezen - és azon is, hogy a fiú hangja szinte már alázatos volt...! S

az biztos, hogy még soha nem beszélt így!

- Ash... - mondta. - Én nem tudom, de mi... nem passzolunk! Alapjában véve nem illünk

össze. Még ha vámpír lennék, akkor sem illenénk össze!

— Hát... - Ash a levegőbe csapott a tiszafaággal; úgy beszélt, mint aki félig arra számít, hogy

nem figyelnek rá. — Azt hiszem, ebben meg tudnám változtatni a véleményedet!

- Miben?

- Hogy összeillünk-e! Azt hiszem, kiderülne, hogy nagyon is jól összeillünk, ha...

- Ha...? - kérdezte Mary-Lynnette, amikor már túl hosszúnak érezte a csendet.

- Ha rá tudnád venni magad, hogy megcsókolj!

- Téged?!

- Igen, tudom, milyen radikális elképzelés, biztos voltam benne, hogy nem kapsz az ötleten!

— A pálcájával rácsapott egy fára. - Bár az emberiség ezt már évezredek óta gyakorolja!

A lány sandán nézett rá: — Te megcsókolnál egy 130 kilós gorillát?

Ash kettőt pislantott. - O, köszönöm!

- Nem úgy értettem, hogy úgy nézel ki...

- Ne mondd meg, kitalálom: olyan szagom van? Mary-Lynnette beharapta az ajkát, hogy ne

mosolyogjon. — Úgy értem, hogy anynyival erősebb vagy nálam! Te megcsókolnál egy nőstény

gorillát, aki egyetlen szorításával összetörhetne? És te semmit sem tehetnél ellene?

Ash rápillantott: — De te azért nem vagy ebben a helyzetben, igaz?

- Mi az hogy nem! Vámpírrá kellene válnom, hogy legalább ezen a téren egyenlők legyünk!

- Tessék! — Ash átnyújtotta neki a pálcáját. Mary-Lynnette értet-lenül nézte.

- Nekem akarod adni a botod?

- Ez nem csak egy bot, hanem annak az eszköze, hogy egyenlőek legyünk.

A pálca egyik végét — Mary-Lynnette látta, milyen hegyes — a saját torkára tette. A lány

megfogta a bot másik végét, és meglepődve érezte, milyen kemény és súlyos.

Ash egyenesen a szemébe nézett. A sötétben nem lehetett látni, most milyen színű a szeme, az

arckifejezése azonban szokatlanul komoly volt.

— Egyetlen erős döfés is elég - világosította fel. - Először ide, aztán a szívembe. Ezzel egy

életre megszünteted a problémát, amit én jelentek.

Mary-Lynnette döfött, de nagyon finoman. Ash tett egy lépést hátra, majd még egyet. A lány egy

fatörzs felé szorította, úgy szegezte a fiú torkának a pálcát, mint egy kardot.

— Úgy értettem, ha komolyan ezt akarod - mondta Ash, lecsúszva a cédrus csupasz törzse

mentén, de nem tett semmit, hogy védekezzen. - Igazság szerint nincs is szükséged efféle

lándzsára, egy jól irányzott ceruza is megteszi.

Mary-Lynnette összeszűkült szemmel nézte; úgy forgatta a fiú fölött a pálcát, mint a vívó, amikor

felméri a távolságot.

Aztán visszahúzta a kezét, és eldobta a botot. — Te tényleg megváltoztál — állapította meg.

— Annyit változtam az utóbbi napokban, hogy nem ismerek magamra a tükörben - felelte

Ash.

— Nem te ölted meg a nagynénédet.

— Erre most jöttél rá?

— Nem. De egy kicsit azért gyanakodtam... Jól van, megcsókollak!

Egy kicsit körülményes volt megtalálni a megfelelő pozíciót — Mary-Lynnette még soha nem

csókolózott -, de amikor hozzákezdett, úgy érezte, roppant egyszerű! És most értette meg igazán,

milyen a lelki társak közötti villamosság. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor kezet fogtak, csak

sokkal intenzívebb — és most nem volt kellemetlen! „Csak akkor kellemetlen, ha félsz tőle...”

Aztán Ash visszahúzódott. - Tessék! Látod? - kérdezte egy kicsit megremegve...

Mary-Lynnette mélyeket lélegzett. - Azt hiszem, ilyen lehet, amikor belezuhanunk egy fekete

lyukba!

- Ó! Bocsánat! — Nem, úgy értem, nagyon érdekes volt — mondta Mary-Lynnette, de

legbelül azt gondolta: „Fantasztikus volt.” Ehhez hasonlót még sosem érzett. Valahogy érezte,

mostantól ő is más lesz, nem fordulhat vissza, nem lehet többé az, aki volt.

„Ki vagyok most? Valaki, akiben van vadság, azt hiszem; valaki, aki élvezi, hogy rohan a

sötétben, a parányi napokként ragyogó csillagok alatt, és — talán — szarvasra vadászik; valaki,

aki képes nevetni a halálon, ahogy a három nővér...”

„Felfedezek egy szupernóvát, és macskaként fogok fújni, ha fenyegetést érzek. Gyönyörű leszek,

és ijesztő, és veszélyes, és persze, sokat csókolózom Ashsel!”

Nagyon élénk volt, pezsgett benne a jókedv. „Mindig szerettem az éjszakát — gondolta —, és

most végre teljesen hozzá tartozom!”

— Mary-Lynnette...? - kérdezte Ash tétován. — Hogy tetszett...?

A lány lehunyta a szemét, majd a fiúra nézett, nagyon határozottan. - Azt akarom, hogy változtass

vámpírrá!

*

Ez most nem olyan érzés volt, mint a medúza csípése. Ez gyors volt és szinte kellemes, mint

amikor megszűnik a nyomás. Az pedig, amikor Ash ajka a nyakára tapadt, kifejezetten kellemes

volt. A fiú szája melegséget sugárzott. Mary-Lynnette közben tarkóját simogatta; ámult, milyen

puha a haja, mintha egy macska bundáját cirógatná... És a tudata...! A színskála minden

árnyalatát érzékelte, a bíborvö¬röst és az aranyat, a jádekő- és a smaragdzöldet, az ibolyakéket...

A szivárvány színeiben pompázó, kusza töviserdő, amely minden másodpercben változott. Mary-

Lynnette szédült - és félt is tőle... Mert a drágakőszínek közé sötét foltok is vegyültek. Olyan

tettek, amiket Ash követett el a múltban, és amiket - érezte — ma már szégyell. Ám a

szégyenkezés nem változtat a tényeken. „Tudom, hogy nem — de igyekszem jóvátenni valahogy!

Meglátod, megtalálom a módját!”

„Tehát ez a telepátia” — tűnődött Mary-Lynnette. Ahogy Ash ki-mondta a szavakat, érezte, hogy

teljesen őszintén gondolja, amit mond; ahogy azt is érezte, hogy nagyon sok jóvátennivalója van.

„Nem érdekel! Én is a sötétség teremtménye leszek! Azt teszem, ami a természetem, és nem

érzek megbánást!”

Amikor Ash fel akarta emelni a fejét, erősebben ölelte, megpró¬bálta még ott tartani.

— Kérlek, ne kísérts! — mondta Ash fátyolos hangon. Mary- Lynnette érezte a nyakán

meleg leheletét. - Ha túl sok vért veszek el tőled, veszélyesen legyengülsz. Komolyan mondom,

kedves!

A lány elengedte. Ash fölvette a tiszafapálcát, és egy apró vágást ejtett vele a torkán. Közben úgy

hajtotta hátra a fejét, mintha az állát készülne borotválni. — Hoppá...! - Mary-Lynnette rájött,

hogy még soha nem csinált ilyet. Szinte megilletődést érzett, amikor ajka a fiú nyakára tapadt.

„Vért iszom! Már vadász vagyok! Majdnem... Jó, mindegy: vért iszom és szeretem! Talán azért,

mert nincs véríze. Nincs réz- és félelemíze. Különös, varázslatos és ősi, mint a csillagok.”

Amikor Ash gyengéden elengedte, Mary-Lynnette egy kicsit bi-zonytalanul állt a lábán.

— Jobb, ha hazamegyünk - javasolta a fiú.

— Miért? Jól vagyok!

- Nemsokára még jobban szédülsz és gyengébb leszel. És ha befe-jezzük a vámpírrá

változtatásodat...

-Ha.

-Jól van: amikor. De mielőtt megtesszük, beszélnünk kell. Mindent el kell magyaráznom neked,

meg kell terveznünk a részleteket, és pihenned kell.

Mary-Lynnette tudta, hogy igaza van; szeretett volna még itt maradni, kettesben Ashsel az erdő

sötét katedrálisában, de gyengének érezte magát. Vagy inkább bágyadtnak. Úgy látszik,

fáradságos munka a sötétség teremtményévé válni... Ugyanazon az úton mentek vissza,

amelyiken jöttek. A lány érezte a változást; ez erősebb volt, mint amikor vért cserélt a három

lánnyal. Gyengének, ugyanakkor hiperérzékenynek érezte magát. Mintha minden pórusa kinyílt

volna. A Hold sokkal fényesebbnek tűnt. Látta a kedvenc színeit — a cédrusok ernyedten csüngő

ágainak halványzöldjét, a mohán nyíló rákollóvirág titokzatos bíborát. Az erdő sem volt már

csendes. Mary- Lynnette halk, titokzatos neszeket hallott: a tűlevelek sustorgását a szélben, saját

lépteit a nedves talajon és a gombák lepte gallyakon. „És a szaglásom is jobb - morfondírozott. -

Az erdő gyantásciprustól illatozik, ebbe vegyül a rothadó növények és a vadvilág szaga, mintha

valami állatkertből jönne... És még valami forró, égő..

Ez valami gépezet. Szinte csípte az orrát. Megállt, és riadtan Ashre nézett.

- Mi történt? - A fiú is megtorpant. - Ez gumi és olaj...

- O, istenem, az autó! — kiáltotta Mary-Lynnette. Egymásra néztek, aztán egyszerre

megfordultak, és rohanni kezdtek.

Valóban az autó volt. Fehér füst gomolygott a motorháztető alól. Mary-Lynnette oda akart menni,

de Ash visszahúzta az út szélére. - Csak fel akartam nyitni, hogy...!

- Nem! Nézd csak! Ott!

A lány odanézett, és felnyögött. Apró lángnyelvek jelentek meg a füst alatt, a motorházból törtek

elő.

- Claudine megmondta, hogy ez egyszer bekövetkezik! - magyarázta gyászosan, miközben

Ash arrébb húzta. - Csak ő úgy értette, hogy én is a kocsiban leszek!

- Gyalog kell hazamennünk - jelentette ki Ash. - Hacsak valaki nem látja meg a tüzet.

- Reménytelen - bánkódott Mary-Lynnette. „Ezt érdemied, amiért kihoztál egy fiút Oregon

legfélreesőbb vidékére!” - rótta meg diadalmasan a belső hang.

- Gondolom, nem tudsz denevérré vagy hasonlóvá válni, hogy hazarepülj? — kérdezte.

- Sajnos, megbuktam alakváltásból. És különben sem hagynálak itt egyedül.

Mary-Lynnette nyugtalan volt és veszélyt szimatolt, ez ingerültté tette.

-Tudok én vigyázni magamra! - fortyant fel.

Ekkor lecsapott a bot, és Ash eszméletlenül zuhant a földre.

16. FEJEZET

MINDEN NAGYON GYORSAN TÖRTÉNT, ugyanakkor álomszerűen lassúnak tűnt. Mary-

Lynnette érezte, hogy valaki hátulról megragadja a karját, és a kezeit egymáshoz húzza - valaki,

aki nagyon erős... Aztán kötél szorult a csuklójára, s csak ekkor értette meg, hogy mi történik

vele.

„Ha összekötöz, reménytelen helyzetbe kerülök, most kell tennem valamit!”

Küzdött; megpróbálta kitépni magát, rúgkapált, de már késő volt: a kezét szorosan összekötötték

a háta mögött. Valahogy az jutott eszébe, hogy a zsarus filmekben nem véletlenül ordítanak az

emberek, amikor megbilincselik őket: ez fáj! Felsikított a vállába hasító fájdalomtól, amikor egy

fához vonszolták.

— Ne küzdj ellene! — Mély, eltorzított hang volt, nem ismerte fel. Megpróbált hátranézni,

hogy kié a hang, de a fa eltakarta. - Ha nyugton maradsz, nem fog fájni.

A lány persze tovább küzdött, de nem ért el vele semmit. Érezte a fa vastag, mélyen barázdált

kérgét a hátán és a karjain - és most már mozdulni sem tudott.

„O, istenem, istenem, nem tudok szabadulni! Elgyengültem attól, amit Ashsel tettünk, és most

moccanni sem tudok!”

„Na, elég a pánikból, gondolkodj! — förmedt rá belső hangja. - Használd az agyadat, ahelyett,

hogy hisztériázol!”

Mary-Lynnette nem küszködött tovább; háttal a fának dőlt, lihegett, és igyekezett úrrá lenni a

félelmén.

- Megmondtam! Csak akkor fáj, ha küzdesz! Sok mindenre igaz ez! — hallotta a hangot. A

lány hátracsavarta a fejét, és meglátta, ki beszél...

Fájdalmasan nagyot dobbant a szíve. Nem kellett volna megle-pődnie, mégis megdöbbent és

végtelen csalódottságot érzett.

- Ó, Jeremy...! - suttogta.

Csakhogy ez nem az a Jeremy volt, akit ő ismert. Az arca, a haja, a ruhája, minden egyezett — de

volt valami idegenség az egész lényében, valami erőteljes, félelmetes és... ismeretlen. A szeme

nem hasonlított az emberére, hanem lapos volt, mint a cápáé.

- Nem akarlak bántani - szólt a fiú az iménti torz, idegen hangon.

- Csak azért kötöztelek meg, hogy ne avatkozz bele.

Mary-Lynnette tudatának különböző rétegei másképpen rögzítettek. Az egyik rész azt mondta:

Istenem, hát próbál barátságos lenni, a másik rész pedig azt, hogy Mibe ne avatkozzak bele?, a

harmadik rész pedig csak azt hajtogatta, hogy Ash, Ash...

Ashre nézett. A fiú mozdulatlanul feküdt, és a lány bámulatos új látásával — amellyel a

holdfényben is érzékeli a színeket — most azt vette észre, hogy a fiú szőke haját lassan átitatja a

vér. Mellette a földön egy tiszafából készült husáng hevert - a sárga szijácsfából faragták ki. Nem

csoda, hogy eszméletlen volt.

„Ha vérzik, akkor még él - ó, istenem, nem halhatott meg! Rowan szerint csak a karóval átdöfés

vagy az elégetés ölheti meg a vámpírokat...!”

— Öt el kell intéznem — folytatta Jeremy —, de aztán téged elengedlek, megígérem!

Egyszer majd mindent megmagyarázok, és megérted.

Mary-Lynnette Ashről a Jeremy-arcú idegenre emelte a tekintetét. Hirtelen rádöbbent, mit is ért

„elintézésen”. Egyetlen szó, ami azonban megkülönbözteti a vadászt a farkasembertől.

„Most már tudom, kik a farkasemberek: gyilkosok! Végig nekem volt igazam, Rowan pedig

tévedett!”

- Csak egy perc - jelentette ki a fiú, s közben az ajkát feljebb húzta...

A lány szíve vadul kalapált. Mert Jeremy feljebb rántotta az ajkát, mint ahogy arra egy ember

képes lenne. Látni engedte fehéres-rózsaszín ínyét. Mary-Lynnette most azt is megértette, miért

nem ismerte tel a hangját: a fogazata miatt.

Fehér fogak a holdfényben... Ilyenekkel szokott álmodni. Ezekhez képest a vámpírfogak

jelentéktelenek. Az elülső metszőfogakkal hasította ki a zsákmánya húsát, a szemfogak 5 cm

hosszúak voltak, a mögöttük sorakozó fogak pedig darabolásra és aprításra szolgáltak.

Mary-Lynnette-nek hirtelen eszébe jutott, amit Vic Kimble apja mondott három évvel ezelőtt.

Vagyis, hogy egy farkas tőből leharapta egy teljesen kifejlődött tehene farkát, de olyan tisztán,

mintha metszőollóval vágták volna le. Nehezményezte, hogy valaki hagyta, hogy a korcs

farkaskutyája elkóboroljon, az meg rátámadt az ő marháira. ..

„Csakhogy az nem egy keverék kutya volt — ismerte fel a lány —, hanem Jeremy. Akit

mindennap láttam az iskolában, de otthon már ezt a külsőt öltötte fel, hogy vadásszon..

Most, ahogy Ash fölött állt vicsorgó fogakkal és dagadó mellkassal, jeremy teljesen őrültnek

nézett ki.

— De miért? — robbant ki Mary-Lynnette-ből. — Miért akarsz ártani neki?

Jeremy felnézett, mire a lányt újabb megrázkódtatás érte: a szeme is megváltozott. Korábban a

szeme fehérje szinte világított a sötétben. Most nyoma sem volt a fehérségnek, az egész barna

volt, nagy, nedves pupillákkal. Egy állat szemei voltak.

„Szóval nem kell, hogy telehold legyen — döbbent meg Mary- Lynnette. — Bármikor át tud

változni.”

— Nem tudtad? — kérdezte Jeremy. — Hát senki sem érti? Ez az én területem!

Ó! Ó...!

Szóval ez ennyire egyszerű? Annyi fejtörés, vitatkozás és nyomozás után végül kiderül, hogy az

egész ennyire kézenfekvő: egy vadállat védi a vadászterületét...

— Vadászterületnek ez elég kicsi — jegyezte meg a lány.

— Az én zsákmányomat vették el! - mérgelődött Jeremy. - Az én őzeimet, az én mókusaimat.

Ehhez nem volt joguk! Megpróbáltam rávenni őket, hogy elmenjenek, de nem mentek. Itt

maradtak, és folytatták az öldöklést...

Abbahagyta a beszédet, helyette másik hangot hallatott. Majdnem Mary-Lynnette hallásküszöbe

alatt kezdődött, de a mély morgás mégis megrezegtette benne a rettegés ősi húrját. Hátborzongató

és nem emberi hang volt, mint egy támadásra készülő méhraj veszélyt jelző zümmögése.

Ez morgás! Jeremy morgott. Igazi morgás volt, egy kutya vicsorgó üzenete, hogy fordulj meg és

fuss innen! Ez az a hang, amit akkor hallatnak, mielőtt nekiugranak a torkodnak...

— Jeremy! — sikoltott Mary-Lynnette. Megfeszítette a felsőtestét, nem törődve a vállába

hasító fájdalommal. De a kötél nem engedett. Visszarántotta. És a farkasember rávetette magát

Ashre, a feje úgy vágódott előre, mint a kígyóé, mint egy harapni készülő kutyáé, mint minden

állaté, amelyik a fogával öl.

Mary-Lynnette hallotta, hogy valaki felsikít: — Ne! — és csak később jött rá, hogy ő volt az.

Küzdött a kötéllel, szúró fájdalmat és valami nedvességet érzett a csuklóján, de nem tudott

kiszabadulni, és kénytelen volt végignézni, mi történik előtte. A hátborzongató, gonosz morgás

végig ott visszhangzott a fejében és a mellkasában.

És ekkor hirtelen minden hűvös és világos lett. Mary-Lynnette tudatának egy része erősebb volt,

mint a rajta eluralkodó pánik. Ez a rész most visszahúzódott, és figyelte az út mellett lezajló

jelenetet: az autót, ami még mindig égett, és fojtogató, fehér füstöt küldött rájuk, valahányszor

abból az irányból fújt a szél; Ash erőtlen alakját a fenyőtűszőnyegen; és az összefolyó, vicsorgó

mozdulatsort, ami Jeremy volt...

— Jeremy! — ripakodott rá elszorult torokkal, de hűvös és parancsoló hangon. — Jeremy,

mielőtt megteszed, nem akarod, hogy megértsem? Te mondtad, hogy ezt akarod, Jeremy! Akkor

segíts nekem megérteni!

Egy hosszú másodpercig csalódást érzett, hogy nem sikerült — a fiú talán meg sem hallotta őt.

De aztán felemelte a fejét, és a lány meglátta az arcát, és a vért az állán...

„Csak ne sikíts, ne sikíts! — parancsolta magának kétségbeesetten.

— Ne mutasd a döbbenetedet! Beszéltesd, hogy távol tartsd Ashtől!”

Háta mögé kötött kezei automatikusan tették a dolgukat, mintha mindig is tudták volna, hogyan

szabadítsák ki magukat a kötelékből.

A csúszós nedvesség most segített. Érezte, ahogy a kötél meglazul egy kicsit.

- Kérlek, segíts, hogy megértsem! - rimánkodott ismét; a hangja elfulladt, de próbálta

fenntartani a szemkontaktust Jeremyvel. - A barátod vagyok, tudod! Régóta ismerjük egymást!

Jeremy fehéres ínyét vörösre színezte a vér. A teste még mindig embertest volt, de az arca már

nem emberi arc volt.

Az ajka lassan, nagyon lassan lejjebb ereszkedett, és eltakarta az ínyét. Most megint inkább

embernek, mint állatnak nézett ki. Még mindig az eltorzult hangján szólalt meg, de ebben már

felismerhető volt Jeremy hangja.

- Régóta ismerjük egymást — kezdte. - Gyermekkorunk óta szemmel tartalak és láttam,

hogy te is figyelsz engem.

Mary-Lynnette bólintott. Nem tudott megszólalni.

- Mindig úgy képzeltem, hogy ha majd idősebbek leszünk, talán együtt lehetünk. Azt

hittem, talán meg tudom veled értetni... magamat, és mindent...! Azt hittem, te vagy az egyetlen,

aki talán nem félne tőlem...

- Nem félek — jelentette ki a lány és remélte, hogy a hangja nem remeg túlságosan. Ezt

mondta egy vérfoltos ingű alaknak, aki egy vérző test fölött guggol, mint egy vadállat, készen az

újabb támadásra. Mary-Lynnette nem mert Ashre nézni, hogy lássa, mennyire komolyak a

sérülései. Továbbra is csak Jeremyt bámulta. - És azt hiszem, meg tudom érteni. Te ölted meg

Mrs. Burdockot, ugye? Mert a te területeden volt...?

- Nem azért! — A fiú hangja éles és türelmetlen volt. - Kedves, idős hölgy volt, ő nem

vadászott. Nem bántam, hogy a területemen van. Még segítettem is neki, megjavítottam a

kerítését, meg a verandáját, ingyen... De akkor elmondta, hogy jönnek ők. Azok a lányok...

„Kifecsegte, ahogyan nekem is — emlékezett kábult meglepetéssel Mary-Lynnette. — Éppen

akkor, amikor Jeremy a kerítését javította —hát persze! Másoknak is végez kisebb munkákat!”

— Mondtam neki, hogy az nem lesz jó. — Mary-Lynnette hallotta, hogy megint kezdődik az

az acsarkodó morgás. Jeremy feszült volt és remegett; a lány érezte, hogy megborzong. — Még

három vadász ezen a kis területen... ? Én közöltem ezt vele, de nem hallgatott rám. Nem értette.

És akkor elvesztettem a fejem.

„Csak Ashre ne nézz, ne hívd fel rá a figyelmét!” - gondolta Mary- Lynnette kétségbeesetten.

Jeremy ínye újra elővillant, mintha kényszert érezne a támadásra. Ugyanekkor a lány tudatának

hűvösebb része megállapította: „Tehát ezért használta a kerítéslécet. Ashnek igaza volt: hirtelen

felindulásból tette.”

— Bárkivel megeshet, hogy kiakad — jegyezte meg; a hangja rekedt volt, a szeme könnyes,

ám úgy tűnt, lehiggadt egy kicsit.

- Utána úgy gondoltam, talán így volt a legjobb — közölte fáradtnak tűnő hangon. —

Eszembe jutott, ha a lányok megtalálják, ebből megértik, hogy el kell menniük innen. Vártam,

hogy megtegyék. Várakozásban jó vagyok.

Jeremy Mary-Lynnette mögé nézett, a fák közé. A szíve hevesen vert az izgalomtól, de

megragadta az alkalmat, hogy Ashre pillantson.

„Jaj, istenem! Teljesen mozdulatlan! És mennyi vér...! Még sosem láttam ennyi vért..— Jobbra-

balra csavargatta a csuklóját, próbálta meglazítani a kötelet.

- Figyeltem őket, nem mentek el - folytatta Jeremy. Mary- Lynnette gyorsan visszakapta a

tekintetét. — Akkor jöttetek ti. Hallottam, hogy Mark Jade-del beszélget a kertben. Jade azt

mondta, hogy meg fogja szeretni ezt a helyet itt. Ettől... elborult az agyam. Zajt csaptam, ők

meghallották...

Az arca elkezdett átváltozni. Az izmok és a csontok Mary-Lynnette szeme láttára átrendeződtek.

Az arccsontok kiszélesedtek, az orr és a száj megnyúlt. A haja lenyúlt a két szemöldöke közé,

egyenes csíkká alakítva azokat. Látta, ahogy a durva, sötét szőrszálak előtörnek a sápadt bőr alól.

Rosszul leszek...!

— Mi baj van, Mary-Lynnette? - Jeremy felállt, így a lány jól látta, hogy a teste is változik.

Még mindig emberi test volt, de túlságosan megnyúlt. Mintha csak hosszú csontokból és inakból

állna.

— Nincs semmi baj - suttogta Mary-Lynnette. Erősen megcsavarta a kötelet, és érezte, hogy

az egyik keze szabadon mozog. „Ez megvan. Most vond el a figyelmét, próbáld eltávolítani

Ashtől!”

— Folytasd! - biztatta kifulladva. - Aztán mi történt?

— Tudtam, hogy világos üzenetet kell hagynom nekik. A következő éjjel visszajöttem a

kecskéért, de te megint ott voltál. Berohantál előlem az ólba. — Megint közelebb lépett, a

holdíény visszatükröződött a szemében. A pupillái zöldes-narancssárga színben ragyogtak. Mary-

Lynnette mereven nézte...

„Az az árnyék a tisztáson ...! Ezeket a szemeket láttam! Nem prérifarkas volt. Ő követett

bennünket mindenhová!”

Már a puszta gondolattól libabőrös lett. A következő gondolata még annál is rosszabb volt, mint

elképzelni, hogy a fiú megöli a kecskét: az, hogy tervszerűen, módszeresen tette ezt - mert

üzenetnek szánta...!

„Ezért nem ette meg a szívet és a májat! — értette meg Mary- Lynnette. - Nem az evésért ölt, ez

nem egy szokványos vérfarkasgyil-kosság volt. Mert ő nem is igazi vérfarkas!”

Egyáltalán nem olyan, mint ahogyan azt Rowan leírta - nem az a nemes állat, aki azért vadászik,

hogy egyen: ez itt egy veszett kutya!

Mégiscsak Ashnek volt igaza. Azok a viccei a víziszonyról...!

- Tudod, milyen szép vagy? - szólalt meg váratlanul Jeremy. - Mindig is tetszettél. Imádom

a hajadat.

Közvetlenül a lány arca előtt állt. Látta bőre minden egyes pórusát, a belőlük serkent durva

szőrszálakat, és érezte a szagát — a vadállatszagot.

Jeremy előrenyúlt, hogy megérintse a haját, és a kezén vastag, fekete körmök voltak. Mary-

Lynnette érezte, hogy elkerekedik a szeme. „Mondj valamit! Mondj valamit, ne mutasd ki, hogy

félsz!”

-Tudod, hogyan ölték meg Mrs. Burdock férjét? - jutott eszébe a kérdés.

- Egyszer, még régebben elmesélte - mondta szórakozottan Jeremy; az ujjai még mindig a

lány haját simogatták. Annyira átváltozott, hogy most már a beszédét is nehezen lehetett

megérteni. - A modellezőpálcikákat használtam fel - tudod, hogy modelleket készítek — és egy

fekete íriszt, Ashtől. — Jeremy őszinte gyűlölettel ejtette ki a fiú nevét.

- Amikor megláttam abban a hülye pólójában...! A Fekete írisz Klub... a nagybátyám is

tagja volt. Úgy kezelték, mintha alsóbbrendű lenne!

A szeme egészen közel ért Mary-Lynnette-éhez; a lány a fülén érezte körme érdes tapintását.

Hirtelen összeszedte minden erejét, és kirántotta az egyik hátrakötött kezét a hurokból.

Megdermedt, attól tartva, hogy Jeremy észrevette a mozdulatot.

- Odadobtam a kecskét a verandára, és elszaladtam - mesélte Jeremy szinte dünnyögve, és a

lány haját simogva. - Tudtam, hogy mindannyian benn vagytok. Teljesen meg voltam őrülve!

Megöltem azt a lovat is, és csak futottam tovább. Betörtem a benzinkút ablakát. Fel akartam

gyújtani az egészet, de aztán úgy döntöttem, inkább várok.

„Igen, és igen, és igen” - gondolta Mary-Lynnette, és igyekezett kiszabadítani a másik kezét is,

miközben a fiú őrült szemébe nézett, és érezte állati leheletét. „Hát persze, te voltál, akit

hallottunk elszaladni! És te nem léptél bele a lyukba a verandán, mivel javítottad, így tudtad, hol

van a rés! És igen, te voltál, aki betörte a benzinkút ablakát, ki más utálná a benzinkutat, ha nem

az, aki ott dolgozik?”

Sikerült meglazítania a kötelet a másik csuklóján is. Győzelmi mámort érzett, de uralkodott az

arcvonásain, és ujjait összekulcsolva megpróbálta kitalálni, mi legyen a következő lépése. Jeremy

roppant erős és gyors... Ha rávetné magát, semmi esélye sem lenne.

— És ma mindannyian bejöttetek együtt a városba — fejezte be Jeremy a történetet. Mary-

Lynnette látta, hogy mozog a szája, de az már nem emberi száj volt, nehéz volt elhinni, hogy

képes az artikulált beszédre. — Hallottam, amikor Ash beszélt veled. Tudtam, hogy téged akar —

és hozzájuk hasonlóvá akar tenni. Meg kellett védenem téged.

A lány hangja majdhogynem nyugodt volt: — Tudtam, hogy engem akarsz megvédeni.

Megéreztem, Jeremy! — A háta mögött a kanadai fenyő mélyen barázdált kérgét tapogatta.

Hogyan tudna rátá¬madni, amikor még egy botja sincs, amit fegyverként használhatna? És még

ha lenne is, a fa nem jó! Jeremy nem vámpír.

A fiú hátralépett. Mary-Lynnette-et elöntötte a megkönnyebbülés, de csak egy másodpercre.

Aztán elborzadva látta, hogy rángatni kezdi az ingét, majd leveszi, és alatta... nincs bőr! Csak

szőrzet. Az éjszakai levegőben vonagló és borzongó farkasirha. — Követtelek benneteket. Én

rontottam el a kocsidat, hogy ne tudjatok elmenni - világosította fel. - Hallottam, amikor azt

mondtad, hogy vámpír akarsz lenni.

— Jeremy! Azt csak úgy mondtam...!

A fiú folytatta, mintha nem is hallotta volna. — Ez hiba volt. A vérfarkasok sokkal jobbak. Majd

megérted, ha megmutatom. Annyira gyönyörű a hold, ha farkas vagy...!

Úristen! így értette, hogy megvédi őt? Ezt kellene megértenie? Jeremy valami magához

hasonlóvá változtatja őt!

Fegyverre van szükségem!

Rowan azt mondta, hogy az ezüst veszélyes a farkasemberekre, tehát akkor a régi

ezüstgolyólegenda igaz lehet. Csakhogy neki nincs ezüst puskagolyója, de még egy ezüsttőre

sincs...

Ezüsttőr... ? Egy ezüstkés...!

Jeremy mögött már alig lehetett látni a füstfelhőbe burkolt autót. És mivel nem oltották el a tüzet,

a füstön átsütött a vörös izzás...

„Ez túl veszélyes — töprengett Mary-Lynnette. — Fel fog robbanni. Nem tudnék odajutni és

vissza...”

Jeremy még mindig beszélt vadállatias hangján. — Nem fog hiányozni neked az Éjszaka Világa.

Azok hülye tilalmak! Nem ölünk embert, nem vadászunk túl gyakran...! Nekem ne mondja meg

senki, hogyan vadásszak! A nagybátyám megpróbálta, de én elintéztem...!

Hirtelen ez a teremtmény - embernek már nem volt nevezhető — elhallgatott és sarkon fordult.

Mary-Lynnette látta, ahogy az ínye megint elővillan, a két fogsor elválik egymástól, készen arra,

hogy harapjon. És ugyanabban a pillanatban azt is látta, mi váltotta ki ezt: Ash megmozdult.

Átharapott torokkal, de felült. Kábultan nézett körül. Meglátta a lányt, látszott, hogy a szeme

ráfókuszál. Aztán ránézett arra a valamire, amivé Jeremy vált.

- Te!!! Tűnj el mellőle! - kiáltotta olyan hangon, amilyet Mary- Lynnette még soha nem

hallott tőle. Ebben a hangban halálos düh volt. Látta, amint gyorsan és kecsesen testhelyzetet vált,

és az összes izmát megfeszíti, hogy ugrani tudjon.

De a farkasember ugrott először. Úgy vetette előre magát, mint egy vadállat, de Jeremynek karja

is volt, és egyik kezével a tiszafahusáng felé nyúlt. A bot oldalról csapott Ash fejére; a fiú

azonnal elterült. Aztán a bot leesett és továbbpattogott a fenyőtű szőnyegen.

A farkasembernek erre nem volt szüksége - csak a fogaira. Arra készült, hogy kitépje az áldozata

torkát, mint korábban a lónak, vagy a csavargónak...

Mary-Lynnette elszaladt.

Nem Ashhez futott, puszta kézzel úgysem tudott volna segíteni neki. A fullasztó füstfelhőben álló

autó felé rohant.

„Istenem, micsoda forróság! Engedd, hogy eljussak odáig...!”

Érezte a forróságot az arcán, a karján. Még emlékezett valamire az általános iskolai

elsősegélyórákról: térdre ereszkedett, mert lent hűvösebb volt a levegő, és kúszva haladt tovább.

Akkor egy hangot hallott maga mögött. A létező legrémisztőbb hangok egyikét - a farkasüvöltést.

„Ez tudja, mit csinálok. Látta, hogy mindig egy késsel lazítom le a tanksapkát. Meg akar

állítani...!”

Szinte vakon vetette bele magát a forró füstbe, és eljutott a kocsiig. Hatalmas narancssárga

lángok csaptak fel a motorból; az ajtónyitó megégette a kezét, ahogy hozzáért. Kapkodva,

ügyetlenül rángatta.

„Nyílj ki, nyílj ki...!”

Az ajtó kivágódott. Forró levegő csapott az arcába. Ember ezt nem tudta volna elviselni.

Csakhogy a lány két napon belül négy vámpírral cserélt vért, ő már nem volt egészen ember. Már

nem Mary- Lynnette volt..., de vajon készen áll-e a gyilkolásra?

A lángok a műszerfalat nyaldosták. A füstölő linóleumon tapogatózott, benyúlt a vezetőülés alá...

„Megvan! Megtaláltam!”

Az ujjai érezték a fémet, a kést. A viktoriánus díszítésű ezüst gyümölcskést, amit Mrs.

Burdocktől kért kölcsön. Nagyon forró volt. Megmarkolta, kihúzta az ülés alól, megfordult..., és

akkor valami hátulról rávetette magát.

Az, hogy megfordult, ösztönös volt: szembe kellett néznie azzal, ami megtámadta. Azt viszont

csak később — de akkor véglegesen — tudatosította, hogy úgy is megfordulhatott volna, hogy

nem szegezi a kést a támadójának. Volt egy pillanat, amikor még a föld felé vagy akár maga felé

fordíthatta volna. A régi Mary-Lynnette bizonyára ezt tette volna.

De most nem ezt tette. A kés hegye előrenyúlt, a ráugró árnyék felé. És amikor az a valami

ráugrott, érezte a becsapódást a csuklójában és a karjában.

A tudata egy távoli része azt súgta: egyenesen a bordái közé!

Aztán minden összezavarodott. Mary-Lynnette érezte a fogakat a hajában, ahogy a nyaka felé

kapkodtak; érezte, ahogy a karmok csíkokat hasítanak a karján. A lény, ami megtámadta, szőrös

volt és súlyos. Nem ember volt, még csak nem is félember. Egy hatalmas, vicsorgó farkas volt.

Még mindig a kezében tartotta a kést, de egyre nehezebb volt fognia. Mindenfelé rángott a

kezében, képtelen irányokba forgatva a csuklóját. A pengéje a farkas mellkasába mélyedt.

Amikor a lény egy pillanatra elhúzódott, jól megnézhette.

Gyönyörű állat volt. Erős és szép test, de őrült szemekkel. Ez az utolsó leheletéig fog küzdeni,

hogy megölje őt.

„Ö, istenem, gyűlölsz, ugye? Asht választottam helyetted; és megsebesítettelek az ezüsttel. És

most haldokolsz. Bizonyára azt érzed, hogy elárultak.

Mary-Lynnette hirtelen erősen remegni kezdett. Nem tudta tartani magát tovább. Elengedte a

kést, és kézzel-lábbal lökte-rúgta el magától a farkast. Félig feltápászkodva, félig a hátán kúszva

sikerült néhány méterre eltávolodni tőle. A tűz háttere előtt kirajzolódott a farkas alakja. Látta,

hogy minden erejét összeszedi az utolsó támadáshoz.

Egy halk, visszafogott puff hallatszott, és az agonizáló autón végigfutott a vég előtti utolsó

rángás, aztán kirobbant a tűzijáték. Mary- Lynnette a földre kuporodott, félig vak volt, de ezt

akkor is néznie kellett.

„Szóval ez ilyen... Amikor kigyullad egy autó... Nincs hatalmas robbanás, mint a filmekben. Csak

egy puff. És aztán csak a feltörő lángok...

A hőség elüldözte, most is kúszva hátrált, de nem tudta levenni a szemét a látványról.

Narancssárga lángokban állt az egész autó, a kerekek fémvázából narancsszínű lángok csaptak ki

minden irányba.

A farkas nem jött elő a tűzből.

Mary-Lynnette felült. Fuldoklott a füsttől, és amikor Jeremy nevét próbálta kiáltani, csak rekedt

hörgés jött ki a torkán.

A lény még mindig nem mutatkozott. Nem csoda: a mellkasában ezüstkés, körülötte mindenütt

lángok...

A lány keresztbe tett karral csak ült és nézte, hogyan válik semmivé az autó.

Megölhetett volna. Mint bármelyik jó vadász. Meg kellett védenem magam, meg kellett

mentenem Asht. És a lányok... Őket is legyilkolta volna. És aztán még több embert is

lemészárolhatott volna, mint azt a csavargót... Örült volt és a velejéig gonosz, hiszen minden

eszközt felhasznált, hogy megszerezze azt, amit akart. És Mary- Lynnette ezt az elejétől fogva

látta. Volt valami a „jó fiú” külső alatt, amit mindig is látott, újra és újra észrevett, de mindig

hagyta magát meggyőzni, hogy nincs ott. Már az elején bíznia kellett volna a meg-érzésében,

mert mire megoldotta a Jeremy Lovett-rejtélyt, már nem lehetett happy end.

Remegett, de nem tudott sírni.

Lobogott a tűz. Apró szikrák záporoztak mindenfelé.

„De nem érdekel, hogy jogosan tettem-e. Ez nem olyan, mint egy gyilkosság az álmaimban. Egy

cseppet sem volt könnyű vagy termé-szetes! Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogyan nézett...”

Aztán eszébe jutott Ash. Annyira le volt bénulva, hogy majdnem elfeledkezett róla. Most

megfordult, de szinte félt ránézni. Kénysze-rítette magát, hogy odakússzon, ahol a fiú feküdt.

„Mennyi vér... hogyan is lehetne jól? De ha meghalt annak, amit tettem, nem volna semmi

értelme...!”

De Ash lélegzett. És amikor végigtapogatta az arcát, hogy találjon egy tiszta részt, amit nem borít

vér, a fiú megmozdult. Összerázkódott, és megpróbált felülni.

— Maradj nyugton! - Jeremy inge és farmernadrágja a földön hevert. Mary-Lynnette felkapta

az inget és körbetekerte vele a fiú nyakát. - Ash, ne mozdulj!

Ash ismét megpróbált felülni. - Ne félj! Vigyázok rád!

— Feküdj vissza! — utasította Mary-Lynnette. A srác nem fogadott szót, erre visszanyomta.

— Már nincs mit tenned! Meghalt!

Ash csukott szemmel hátradőlt. - Én öltem meg?

Mary-Lynnette kuncogott - persze, nem volt ez igazi nevetés. Remegett a megkönnyebbüléstől.

Ash lélegzett, beszélt, és úgy tűnt, hogy a szokott beképzeltsége is visszatért. A lány nem hitte

volna, hogy egyszer még ezt is jó lesz hallani. A vértől átitatott ing alatt látta, amint a nyaka kezd

begyógyulni. A mély sebek sima, rózsaszínű forradásokká alakultak.

Hihetetlen, mire képes egy vámpírtest.

Ash nyelt egyet. — Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Nem, nem te ölted meg. Én tettem.

A fiú kinyitotta a szemét. Aztán egy percig csak nézték egymást. És abban a pillanatban a lány

tudta, hogy sok dolgot csak most értenek meg mind a ketten.

Aztán Ash megszólalt. — Sajnálom. — És a hangjában nem volt semmi beképzeltség. Levette

magáról az inget és felült. - Nagyon sajnálom!

Mary-Lynnette nem tudta, melyikük nyújtotta ki először a kezét, de már ölelték egymást. A

vadászokra, a veszélyre és a halálra gondolt — mindarra, ami igazán az Éjszakához tartozik. És

arra is gon¬olt, hogy már soha nem azt az embert fogja látni a tükörben, aki valaha volt.

- De legalább vége - állapította meg Ash. Ölelése szeretetet, erőt és biztonságot adott Mary-

Lynnette-nek. — Nem lesz több gyilkolás. Vége van.

Igen, mint ahogy sok más dolognak is.

A zokogás első rohama nehezen tört fel a lányból. Annyira nehezen, hogy azt hihette, lesz egy kis

szünet a következő előtt — de nem volt. Jött a következő roham, és szünet nélkül a következő...

Sokáig zokogott. Aztán a tűz kialudt, a szikrák felrepültek, és Ash mindvégig a karjában tartotta.

17. FEJEZET

-NEM, NEM BESZÉLT RÓLA AZ EMBEREKNEK — de szembeszállt az Éjszaka Világának

tekintélyével - mondta Ash könnyedén, szinte kedélyesen.

- Hogy? — kérdezte kurtán Quinn.

Hétfő volt, késő délután, a nap sugarai besütöttek a Burdock-tanya nyugatra néző ablakain. Ash a

Briar Creek-i vegyesboltban vett vadonatúj, állógalléros, hosszú ujjú ingét viselte, ami eltakarta a

majd-nem begyógyult sebeket a nyakán és a karján. Fehérre koptatott farmernadrágját vette föl. A

haját úgy fésülte, hogy takarja a fején lévő sebet. Élete nagyjelenetét játszotta.

-Tudott arról a lator vérfarkasról, de nem szólt róla senkinek.

- Tehát áruló volt. És te mit tettél?

Ash vállat vont. — Átszúrtam egy karóval.

Quinn hangosan felnevetetett.

- De, tényleg! — erősködött a fiú nagyon komolyan, s közben nyílt, őszinte — most éppen

kék — szemmel nézett Quinnre. - Nézd meg!

Anélkül, hogy levette volna róla a szemét, lerántotta a rózsaszínzöldes ágytakarót a kanapén

heverő testről.

Quinn felhúzta a szemöldökét.

Egy pillanatig nézte csak Opal nénit, akit úgy megtisztogattak, hogy senki meg nem mondta

volna, hogy egyszer már eltemették, és a mellkasába is gondosan visszahelyezték a karót.

Quinn nyelt egyet. Ash most először látta, hogy a srác elbizonytalanodik.

- Tényleg megtetted - állapította meg. A hangjában érezhető volt a vonakodó elismerés és a

nyilvánvaló döbbenet.

„Tudod, Quinn - gondolta Ash -, nem vagy te annyira kemény, mint amennyire mutatod. Meg

aztán, akármennyire is próbálsz úgy viselkedni, mint a Vének egyike, te még csak tizennyolc

éves vagy. És te mindig tizennyolc maradsz, míg én jövőre talán idősebb leszek... ”

- Nos... — szólalt meg szaporán pislogva Quinn. — Nos, igen... át kell adnom neked az

ügyet.

- Igen, úgy véltem, az a legjobb, ha tisztázzuk a helyzetet. És ő már benne volt a korban,

tudod...!

Quinn sötét szemei még nagyobbra nyíltak. — Be kell ismernem, nem hittem, hogy ennyire

kíméletlen vagy.

- Tedd azt, amit tenned kell. A család becsületéért, természetesen!

Quinn megköszörülte a torkát. - Na és... mi volt azzal a vérfarkassal?

- Ó, azt is elintéztem! - Ash fél fordulatot tett, és most egy barna-fehér mintás ágytakarót

lebbentett fel a „kettes számú tárgyi bizonyítékról”. Ez a farkas elszenesedett, deformálódott teste

volt. Mary- Lynnette hisztériás rohamot kapott, amikor Ash ragaszkodott hozzá, hogy kihúzzák

az autóroncsból, és a fiú orrcimpái is erősen remegtek, amikor ránézett.

- Sajnálom! Olyan szaga van, mint az égett szőrnek, nem? Én is kormos lettem, ahogy benn

tartottam a tűzben...

- Élve elégetted?

- Igen, ez a hagyományos módszerek egyike...

- Jó, tedd vissza a takarót, rendben! — Ash visszahúzta a takarót.

- Nos, mint látod, mindent elintéztem. Emberek nem keveredtek a dologba, kivégzésekre

nincs szükség.

-Jó, rendben... - Quinn még mindig a takarót bámulta. Ash úgy érezte, hogy most jött el a pillanat.

- Mellesleg az is kiderült, hogy a lányoknak teljesen törvényes okuk volt, hogy eljöjjenek:

meg akartak tanulni vadászni! Ebben semmi törvénybe ütköző nincs, nemde?

- Miben...? Ó... Nincs. - Quinn Opal nénire, aztán újra Ashre nézett. - Tehát most, hogy

megtanulták, visszatérnek?

- Nos, voltaképpen még nem tanulták meg teljesen... Ezért még maradnak.

-Itt?

- Igen. Nézd, a Nyugati Parton én vagyok a család feje, vagy nem? És én azt mondom,

maradjanak.

- Ash...

- Itt az ideje, hogy az Éjszaka Világa ezen a területen is létrehozza az előretolt helyőrségét,

nem gondolod? Láthatod, mi történik, ha nem vagyunk jelen! Törvényen kívüli vérfarkascsaládok

kószálnak mindenfelé! Valakinek itt kell maradnia, hogy tartsa a frontot!

- Ash, nem tudnál annyit fizetni, hogy az Éjszaka Népéből bárki megtelepedjen itt! Itt csak

állatokból lehet táplálkozni, és kizárólag emberekkel lehet kapcsolatot tartani!

- Igen, lehet, hogy ez piszkos munka, de valakinek vállalnia kell! Mellesleg, nem te

mondtad valamikor, hogy nem jó egész életünkben elzártan élni egy szigeten?

Quinn ránézett, aztán megjegyezte: — Nem hinném, hogy ez sokkal jobb lenne.

- Akkor ez lesz a húgaim szolgálati helye. Lehet, hogy néhány év múlva majd többre

becsülik a szigetet. És akkor majd átadják valaki másnak ezt a munkát.

-Ash... senki más nem akar majd idejönni!

- Hát... - Miután megnyerte a csatát, és látta, hogy a teljesen kába Quinn nem akar mást,

csak a lehető leggyorsabban visszamenni Los Angelesbe, Ash megengedett magának egy kis

őszinteséget.

- Lehet, hogy majd valamikor meglátogatom őket...

*

- Nagyszerűen végezte a dolgát - mondta Rowan aznap este. - Mindent hallottunk a

konyhából. Élvezted volna!

Mary-Lynnette mosolygott.

- Quinn alig várta, hogy elmehessen - ujjongott Jade, és az ujjai összefonódtak Markéval.

- Szeretnék ott lenni, amikor mindezt elmagyarázod a Papának! -mondta Kestrel Ashnek.

- Érdekes! — válaszolt Ash. — Én, épp ellenkezőleg, egyáltalán nem szeretnék ott lenni!

— Mindenki nevetett, kivéve Mary-Lynnette-t. Az udvarház nagy konyhája meleg volt és

világos, de az ablakokon túl már sötétedett. A növekvő sötétségben semmit sem látott. Az elmúlt

két napban a vércsere hatásai elhalványodtak. Érzékei ismét egy közönséges ember érzékei

voltak.

- Biztos, hogy nem kerülsz bajba? - kérdezte Ashtől.

- Biztos. Elmondom apánknak az igazságot, ha nem is az egészet. Egy törvényen kívüli

vérfarkas megölte Opal nénit, én pedig végeztem a vérfarkassal. A lányoknak pedig jobb helyük

van itt, csendesen vadászgatnak, és figyelik az efféle bitangokat. A Lovett-családról

biztosan vannak adatok... A Papa ellenőrizhet mindent a történetből, amit csak akar.

- Egy egész családnyi törvényen kívüli vérfarkas...! — mélázott Kestrel.

- Őrült vérfarkasok! - fokozta a fiú. - Ugyanolyan veszélyt jelen-tenek az Éjszaka Népére,

mint bármelyik vámpírvadász! Isten tudja, mióta vannak már itt, mindenesetre elég régóta, ha a

területüket Veszett Kutya-szurdoknak nevezték el!

- És az emberek összetévesztik őket a Nagylábúval! - tette hozzá Mark.

Rowan barna szeme elfelhősödött.

- Az én hibám, hogy nem tudtad - fordult Mary-Lynnette-hez.

- Én mondtam neked, hogy ő nem lehet a gyilkos. Ne haragudj!

A lány elkapta Rowan tekintetét, és nem is engedte el.

- Rowan, emiatt ne legyen bűntudatod! Nem tudhattad! Ő nem az ételért ölt, mint egy

közönséges farkasember. Azért ölt, hogy megvédje a területét, és hogy elijesszen benneteket.

- És ez be is vált volna — szólalt meg Mark —, csakhogy nektek nem volt hová mennetek!

Ash előbb Markra, aztán a húgaira nézett. — Van egy kérdésem. Nektek elég lesz itt ez a terület?

- Persze! — válaszolta a legidősebb lány kicsit meglepetten.

- Nem kell mindig megölni az állatokat - emlékeztette Jade. - Elég, ha megcsapoljuk őket.

Elveszünk egy kicsit innen, egy kicsit onnan... A csudába is, még akár a kecskét is

megpróbálhatjuk!

- Én inkább Tiggyt szeretném! - szólt közbe Kestrel, és egy pillanatra felvillant aranyló

tekintete. Mary-Lynnette nem mondta ki, de vele kapcsolatban voltak kétségei. Lehet, hogy

Kestrel egyszer nagyobb, saját területet igényelne... Sok tekintetben olyan volt, mint Jeremy.

Gyönyörű, könyörtelen és célratörő. Igazi Éjszaka Lánya...

— És veled mi lesz? — kérdezte Ash Marktól.

— Velem? Hát... Nos, ha már így rákérdezel, én maradnék a hamburgernél...

-Tegnap este próbaképpen elvittem vadászni - magyarázta Jade.

- Tudod, csak hogy megmutassam neki. De hányt tőle.

— Tulajdonképpen nem...

— De igen, hánytál — szögezte le Jade nyugodtan és vidáman. Mark félrenézett. Mary-

Lynnette észrevette, hogy közben nem engedték el egymás kezét.

-Tehát, ha jól értem, nem óhajtasz vámpír lenni? - kérdezte Ash.

— Oö... mondjuk, egyelőre nem nagyon.

Ash Mary-Lynnette-hez fordult. - És az emberek oldaláról hogyan állnak a dolgok? Nekünk kell

ezzel foglalkoznunk?

— O, én mindenről tudok, ami a városban történik — gondolhatjátok, hiszen ma reggel

beszéltem Bunny Martennel! Egyébként nagyon örülök, hogy ő nem vámpír.

— Ezt én mindig is tudtam — jegyezte meg Mark.

— Szóval, hogy röviden összefoglaljam a lényeget - Mary-Lynnette felemelte az egyik ujját.

— Egy: mindenki úgy tudja, hogy Jeremy elment. Miután tegnap nem vette fel a munkát a

benzinkútnál, a főnöke elment a lakókocsijához, hogy megnézze, mi van vele. Egy csomó furcsa

dolgot találtak. De csak annyit tudnak, hogy Jeremy eltűnt.

— Helyes - mondta Rowan.

Mary-Lynnette felemelte a másik ujját is. — Kettő: Apa sajnálja ugyan, de nincs meglepve, hogy

felrobbant a furgonom. Claudine már egy éve megjósolta, hogy ez be fog következni.

A harmadik ujját is felemelte. - Három: Mr. Kimble-nek fogalma sincs, mi végzett a lovával, de

úgy gondolja, nem ember, inkább valami állat tette. Vic Kimble szerint a Nagylábú a ludas. Ő

meg Todd nagyon furcsák, és minél előbb el akarnak kerülni Briar Creekből.

- Egyperces némasággal mutassuk ki, mennyire fognak hiányozni - jelentette ki

ünnepélyesen Mark, majd megvetően csettintett egyet.

- Négy - tartotta fel most a negyedik ujját Mary-Lynnette. - Nektek, lányok, alkalomadtán

nem ártana bejelentenetek, hogy a nagy-nénétek még nem jön vissza a nyaralásból. Bár szerintem

ezzel még várhattok egy kicsit. Senki nem jár ide, tehát azt sem veszik észre, hogy egyáltalán

elment. Azt hiszem, Jeremyvel együtt nyugodtan eltemethetjük. És ha bárki meg is találná őket,

mi az, amit látna? Egy legalább ezeréves múmiát meg egy farkast. Senki nem fogja összekötni

őket az eltűntekkel.

- Szegény öreg Opal néni! — fűzte hozzá Jade, nem csappanó vidámsággal. - Végül is,

azért segített nekünk, vagy nem?

Mary-Lynnette ránézett. „Hát ez az - gondolta. - Az ezüstös fény a szemedben, amikor nevetsz a

halálon. Jade is az Éjszaka Lánya.”

Hangosan pedig kijelentette: - Sokat segített. És nekem hiányozni fog.

Most Kestrel szólalt meg: — Tehát minden elrendeződött!

- Úgy tűnik - mondta Ash tétován. - Quinn lenn vár az úton. Azt mondtam neki, hogy csak

néhány óráig tart, amíg mindent megbeszélünk és elbúcsúzunk egymástól.

Mindenki hallgatott.

- Kikísérlek — törte meg a csöndet Mary-Lynnette.

Együtt mentek a bejárati ajtóhoz. Amikor már kinn voltak a félhomályban, Ash becsukta maguk

mögött az ajtót.

— Tudod, hogy velem jöhetsz, ha akarsz!

— Veled és Quinnel?

— Öt elküldöm. Vagy most elmegyek vele, és holnap visszajövök érted. Vagy visszajövök,

és itt maradok...

— Be kell számolnod apádnak a történtekről. Tisztázz vele mindent, egyedül így lehetnek

biztonságban a húgaid. Ezt te is tudod.

— Jó, de utána visszajövök - döntött határozottan Ash. Mary- Lynnette nem nézett rá.

Lement a nap. Kelet felé az ég az elképzelhető legsötétebb bíbor színét vette fel. Majdhogynem

fekete volt. És ahogyan ezt figyelte, egyszer csak feljött egy csillag. Nem, nem is egy csillag. A

Jupiter.

— Még nem vagyok felkészülve. Bár nagyon szeretném...!

— Nem, nem szeretnéd! - javította ki a fiú, és természetesen igaza volt. Mary-Lynnette ezt

azóta tudta, hogy ott ült sírva az út mellett, miközben elégett az autója. És bár azóta újra és újra

végiggondolta az egészet lesötétített szobájában, nem volt semmi, amitől megváltozott volna az

elhatározása.

Ö soha nem lesz vámpír. Ez egyszerűen nem neki való. Nem tudná megtenni mindazt, amit a

vámpíroknak meg kell tenniük — és közben megőrizni az ép elméjét. Nem hasonlított sem Jade-

hez, sem Kestrelhez, de még Rowanhez sem, akinek olyan áttetszőén izmos lába van, és

ösztönösen szeret vadászni... Belenézhetett az Éjszaka Világának szívébe... de nem tud belépni

oda.

— Én nem akarom, hogy te is olyan legyél — szögezte le Ash. — Én azt szeretném, ha az

maradnál, aki vagy.

Mary-Lynnette nem nézett rá, amikor válaszolt: - Nem vagyunk gyerekek. Nem lehetünk

olyanok, mint Jade és Mark, akik csak fogják egymás kezét, nevetgélnek, és nem gondolnak a

jövőre.

- Nem, mi csak lelki társak vagyunk, és ez minden. Úgy rendeltetett, hogy örökké együtt

legyünk...

- De ha előttünk van ez az „örökké”, akkor még igazán adhatsz nekem egy kis időt - kérte

Mary-Lynnette. - Most menj vissza, járd be az otthonod! Nézd meg az Éjszaka Világát, és

bizonyosodj meg arról, hogy tényleg ott akarod-e hagyni!

- De én már tudom!

- Nézd meg az embereket is, és bizonyosodj meg arról, hogy valóban akarsz-e kötődni az

egyikükhöz!

- És gondoljam végig azokat a dolgokat, amiket az emberekkel tettem?

Mary-Lynnette a szemébe nézett. — Igen.

Ash elfordította a tekintetét. — Rendben. Beismerem, sok van a rovásomon...

A lány ezt pontosan értette. A fiú szemében az emberek férgek voltak, és táplálékot jelentettek. A

képek, amelyeket a tudatában látott, visszatartották attól, hogy továbbiakat keressen.

- Hát csak tedd meg, ami tőled telik! - javasolta, bár remélni sem merte, hogy így lesz.

- Bőven van rá időd. És nekem is adj időt, hogy tényleg felnőjek. Ash, én még

középiskolába járok!

- De egy év múlva végzel. Akkor visszajövök.

- Lehet, hogy még az is túl korai lenne.

- Tudom. De azért visszajövök. — Ironikusan elmosolyodott. — És közben megküzdök a

sárkányokkal, ahogy a lovagok szoktak a szívük hölgyéért. Kiállom a próbát. Még büszke leszel

rám!

Mary-Lynnette torka elszorult. Ash már nem mosolygott. Csak álltak és nézték a másikat. Most

kellett volna megcsókolniuk egymást. Ehelyett csak álltak némán, mint a sértődött gyerekek —

aztán valamelyikük megmozdult, és már egymás karjában voltak. Mary-Lynnette arcát a fiú

vállába fúrva csak ölelte és ölelte. Asht is elragadták az érzései; záporoztak a csókjai a lány

nyakára, és közben azt hajtogatta, hogy: „Bárcsak ember lennék, bárcsak az lehetnék!”

— Nem akarod ezt - vigasztalta a lány teljesen elgyengülve a csókoktól.

— De igen! De igen!

„Az sem segítene.” Mary-Lynnette tudta, hogy a fiú megérti. Nem az jelenti a problémát, hogy

mi Ash, hanem az, hogy mit tett — és hogy mit fog tenni. Túl sokat látott már az élet sötét

oldalából ahhoz, hogy normális életet éljen. A személyisége már kialakult, és a lány nem volt

meggyőződve arról, hogy ezt le tudná győzni.

— Higgy bennem! — rimánkodott a fiú, mintha hallotta volna a gondolatát.

Mary-Lynnette nem tudott sem igent, sem nemet mondani. Azt tette, amit ebben a helyzetben

tehetett - felemelte a fejét, és a fiú szája éppen jó helyen volt, hogy az ajkuk összeforrjon. A lány

most úgy érezte, hogy az elektromos szikrák egyáltalán nem fájdalmasak, és hogy a rózsaszínű

homály egészen pazar. Egy időre minden meleg és édes és különösen békés lett.

Ekkor a hátuk mögött kopogtattak az ajtón. Mary-Lynnette és Ash villámgyorsan szétváltak.

Riadtan egymásra néztek, az érzelmek még mindig tomboltak bennük, aztán a lány előtt világossá

vált, hol is van. Elnevették magukat.

— Gyertek ki! — mondták egyszerre.

Mark és Jade kilépett az ajtón, mögöttük Rowan és Kestrel. Most mindannyian ott álltak a

verandán, gondosan elkerülve a lyukat, és úgy mosolyogtak Ashre és rá, hogy a lány belepirult.

- Viszontlátásra! - mondta Ashnek keményen.

A fiú egy hosszú pillantást vetett rá, aztán a háta mögé, az útra. Majd megfordult, hogy

elinduljon.

Mary-Lynnette könnyeivel küszködve nézte. Még mindig nem tudta rávenni magát, hogy higgyen

benne. De reménykedni csak szabad, nem? Vagy kívánni valamit? Még ha a kívánságok szinte

soha nem teljesülnek...

- Nézzétek! - kiáltotta Jade.

Mindannyian látták; Mary-Lynnette szíve nagyot dobbant. Észak-keleten egy fénycsóva törte át a

sötétséget. Nem egy pislákoló hulló csillagocska - hanem egy ragyogó zöld meteor száguldott át a

fél ég-bolton, szikrákat hányva. Éppen Ash fölött haladt el, mintha csak meg akarná világítani az

utat, amin el fog menni.

Egy késői Perseida. Az utolsó a nyári meteorok közül. De olyannak tűnt, mint egy áldás.

- Gyorsan, gyorsan, kívánj valamit! - nógatta Mark türelmetlenül Jade-et. - Ha most kívánsz

valamit, akkor teljesülni fog!

Mary-Lynnette öccse lelkesült arcára pillantott, látta a szeméből áradó izgalmat. A fiú mögött

Jade tapsikolt, tágra nyílt szeme csupa elragadtatás volt.

„Úgy örülök, hogy boldogok vagytok! - gondolta Mary-Lynnette.

- Amit nektek kívántam, az megvalósult. Talán most magamnak is kívánhatok valamit. Azt

kívánom... azt kívánom, hogy...”

Ash megfordult és rámosolygott: - Egy év múlva jövök! A leölt sárkánnyal!

Elindult lefelé a gyomverte ösvényen az út irányába. Mielőtt eltűnt a mélykék félhomályban, még

egy percre visszanézett Mary- Lynnette-re, mint a próbára induló lovag. Egy ragyogó szőke hajú,

fegyvertelen kóbor lovag, aki elindul a nagyon sötét és veszélyes vadonba. Aztán megfordult, és

távolodóban még hátrafelé integetett, ami tönkretette az előbbi hatást...

Valamennyien búcsúszavakat kiáltottak utána.

Mary-Lynnette érezte, hogy a körülötte levők mindegyike - az öccse és a három vértestvére -

melegséget és együttérzést sugároz felé. A játékos Jade... A szenvedélyes Kestrel... A bölcs és

kedves Rowan... És Mark, aki már nem volt morcos és magányos. Tiggy a bokája köré

csavarodva kedvesen dorombolt.

- Még ha távol is vagyunk egymástól, akkor is ugyanazt az eget nézzük! - kiáltotta Ash.

- Micsoda óriási gondolat! - szólt utána a lány. Ashnek igaza van. Az égbolt ott lesz mindig

kettőjüknek. Amikor felnéz rá, mindig tudni fogja, hogy valahol a fiú is ugyanazt az eget

csodálja. Maga a tudat volt a fontos.

Végre tisztán látta, voltaképpen ki is ő. Ő Mary-Lynnette, aki felfedez egyszer egy szupernóvát,

vagy egy üstököst, esetleg egy fekete lyukat, de mindezt emberként teszi majd. És Ash jövőre

visszatér...

Ő pedig mindig az éjszaka szerelmese lesz.

VÉGE