konyvtartortenet

Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 1

Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet

Bevezető helyett

Előadássorozatunk tankönyvpótló célzattal született meg. Hosszú

évtizedeken keresztül nem létezett efféle tankönyv a hazai magyar nyelvű felső-

és középiskolai oktatásban. Mikor 1991-ben a Babes-Bólyai Tudományegyetem

keretein belül felmerült a rendszeres könyvtárosképzés lehetősége, akkor készült

el ennek a munkának az első változata. Figyelembe véve, hogy az előadások a

legminimálisabb ismeretanyagot kívánják nyújtani az egyetemi hallgatók, a jövő

reménybeli könyvtárosai számára, éppen ezért a segédkönyv szövege nagyjából

az első változatot követi, az itt-ott stiláris és tartalmi jellegű betoldások,

változtatások, bővítések és toldások-törlések azonban óhatatlanul szükségessé

váltak az elmúlt hat esztendő során.

Úgy gondoljuk, hogy hasznos és szükséges tankönyvvel / jegyzettel

gazdagíthatjuk Önöket a magyar és az egyetemes művelődés- civilizációtörténet

sajátos szektorának bemutatásával, a könyv- írás- és könyvtártörténet

beemelésével az általános szakmai műveltségbe. Mindez „háttér-műveltségként”

szolgálhat, szakmai segédeszköz lehet a jövő tanárai és közművelődési

könyvtárakban dolgozó szakemberek számára. És remélhetőleg kedvcsináló

azoknak, akik egykor majd éppenséggel e sajátos területét választják a könyves

szakmának.

Csak biztatjuk magunkat, hogy a Gutemberg-galakszis mégsem áldoz le a

harmadik évezredben, hogy az írásos, írott információkra éppen olyan hangsúlyos

szerep vár, mint a megbomlott egyensúly a kép és írás között ismét helyreáll.

Ahhoz, hogy a fenti, számunkra természetes állapot újra polgárjogot nyerjen, nem

árt ismerni az írás fejlődését, múltját és tisztában lenni valóságos, a

szenvedélyektől és torzításoktól mentes információhordozó szerepével. Szükség

van a korszerű információhordozókra és –közvetítőkre, amint nem vethető ki a

civilizáció kosarából mindaz, amit az ókor és a középkor, a reneszánsz vagy az

újkor gondolkodói létrehoztak, írásban alkottak meg, nyomtatásban, kéziratban

örökítettek reánk – az utókorra.


I.

Az írásról - általánosságban

Az írás kialakulása, mint minden szellemi alkotásé, hosszú történeti

fejlődés eredménye. Az írás és írni tudás a mindenkori művelődés és műveltség

fokmérője marad, még a számítógépek világában is. A legfontosabb kritérium,

szempont, amely lényegében különbözteti meg az embert az állati hordáktól , a

tagolt és értelmes beszéd képessége, illetve az írni tudás. Az írás tehát a

kultúráltság fokmérője.

Az írni tudás egyenlő hosszú ideig egyet jelentett a szellemi (politikai)

hatalom birtoklásával, ui. Csupán egy kiváltságos kaszt, embercsoport, elitréteg

kizárólagos privilégiuma maradt. Az ókor és sok helyen a középkor embere is

mágikus erőt tulajdonított az írásjeleknek, az ezeket használó írástudóknak. A

papok és írnokok rétege a messzi ókori Egyiptomban vagy a folyamközi

Babilonban a társadalmi ranglétra legmagasabb fokain helyezkedtek el, a

tényleges hatalom birtoklása felé nyitva állt előttük az út, és tudományukat

titokként őrizték, hagyományozták tovább. Ez persze azt is jelentette, hogy az írni-

olvasni tudók köre nem gyarapodott lényegesen egy század vagy ezred folyamán.

Ugyanennek a mitikus gondolkozásnak tulajdonítható az írott szó

kikezdhetetlen hitele (ereje, hatalma), noha a hamisítás és a misztifikáció

jóformán egyidős az írással magával.

Az írás a műveltség – a gondolkodás és tagolt beszéd – no persze a

társadalmi szükségesség (az emlékezet rögzítése, csapdába ejtése) terméke, de

a „termék”, a „készáru” sokszorozottan visszahatott a létrehozó tényezőkre:

rögzítette a szót, tetten érte, alakította, torzította, fejlesztette, csiszoltabbá tette a

gondolkodást és a kimondott mondatokat, a teljes művelődést. Az írás a

tapasztalat (egyéni és társadalmi) és a gondolatközlés hordozója lett, és még

sokáig az marad, noha az elektronika forradalma megrendítette egyeduralmát.

Minden emberi makroközösség létrehozza a kultúrának egy sajátos

változatát, amelyben saját önazonosságát jeleníti meg változatos mentális és

konkrét alakzatokban. Sok más felosztás mellett az egyes műveltségeket (melyek

a kulturológia vizsgálódásának körébe tartoznak) feloszthatjuk a


gondolatrögzítésés kommunikáció szemszögéből írott és íratlan kultúrákra és az

ezekhez kapcsolódó írásos és írást nem ismerő civilizációkra.

Az első ismert írások nem idősebbek öt évezrednél, a legkorábbi hangjelölő

betűk megjelenése óta alig háromezer esztendő pergett le. Az efféle emlékek

csoportjában a legrégebbről ismert hangjelölő „betűk”, melyeket a hieroglifák közé

ékelték, Etiópia területéről kerültek elő. Az un. Meroé-kő a Nílus forrásvidékétől

délre bukkant a felszínre, maga az írás az egyiptomi kultúra kisugárzásáról

tanúskodik. Perzsiából körülbelül ezzel egyidős ékírásos szövegek maradtak fenn,

ez utóbbiak is tartalmaznak hasonló fonémajelöléseket.

Az írás – történetileg szemlélve fejlődését – az egyszerűsödés felé tart , a

képírástól, az ideogrammáktól az egyszerűsített szimbolikus jelek felé. A kínai

írástudó pl. egykor mintegy 44500 jelet kellett elsajátítson ahhoz, hogy gondolatait

az adott jelölési rendszerben maradéktalanul kifejezhesse. Az ideogrammák

használatát az teszi nehézkessé, roppant komplikálttá, hogy számos hasonló,

szinte azonos jelet kell megkülönböztetni egymástól, a helyzeti sajátosságokat

kell figyelembe venni többek között (pl. más jelek szomszédságát). A jelek fel nem

ismerése, félreértelmezése, a hibás olvasat más, olykor ellentétes jelentéshez

vezet, hogy a félreértéseket el lehessen kerülni, hogy az írás üzenete pontosan

jusson el az írótól az olvasóig az egyes képírásos jelekhez még indikátorokat,

előjeleket is kell mellékelni, társítani. Ezeknek nem volt hangértékük, csupán az

olvasás segédjeleiként szolgáltak. Ily módon az írások elsajátítása sokszor éveket

vett igénybe, s ez máris kiszűrte, szinte önmagától végezte el a társadalmi

szelekciót, kik juthattak be az írástudók elittársadalmába.

A régi írások tanulmányozásával, megfejtésével, olvashatóvá tételével a

paleográfia foglalkozik, a kőbevésett feliratokéval pedig az epigráfia, vannak ma

is megfejhetetlen régi írásos civilizációk, amelyeknek üzenetét még nem tudjuk

dekódolni (pl. az etruszkok szövegeit).

Az írás, mint emberi cselekedet, szimbolikus cselekvés ugyanakkor a

grafológia tárgykörébe is tartozik. Az okkult vonatkozások mellett sokkal

fontosabb a gyakorlati életben játszott szerepe: igazságügyi írásszakértők, a

bank- és pénzügyi világ emberei, a történettudomány (az un. pszihografológia)

hasznosítja eredményeit, kutatási módszereit, következtetéseit


I.A

Könyv és írás

A könyv az írás, a gondolatrögzítés hordozóeszköze évezredek óta.

Üzenetközvetítő szerepe általában elfogadott, közismert. Latin elnevezése, a

liber, akárcsak a német das Buch utal arra, hogy az első üzenethordozók anyaga

a fa lehetett, vagy a fának egy bizonyos része. A liber – szűkített értelemben – a

„faháncs”-ot jelenti, azaz a kéreg alatti finomabb, fehérebb és nedvesebb réteget,

amelyre jeleket véstek. Ezek a jelek valószínűleg hasonlítottak a székely

rovásíráshoz, amely minden bizonnyal hasonló módon alakult ki. Természetesen

az ilyesfajta „könyvek” még semmiben sem hasonlítottak a mai könyvekre, de

rögzítettek bizonyos mennyiségű információk kezdetleges formában.

Az őskönyvek anyaga felette változatos volt: falevél(pálmalevelek), vászon

és/vagy fakéreg (pl. nyírfakéreg a szibériai népek körében), bőr, kőlap, fémfelület

stb. a vászon-, selyem-, bőr- és papiruszkönyveket felgöngyölték, tekercsek

formájában őrizték. A kő-, cserép- és agyag-, a csontkönyvek tkp. Táblák és/vagy

lapocskák voltak, amelyeket alkalomadtán már össze is fűztek bőrből, háncsból,

kenderből vagy selyemből készültszalagokkal. Akadtak egészen különleges alakú

könyvek is, a dél-amerikai indiánok zsinegkötegei, amelyeket különböző színű

fonalakból és változatos, meghatározott formájú csomózásokból állítottak össze.

Ezt az írást a bennszülöttek nyelvén nevezzük mi is kipu-nak.

Az írás, ezek szerint egyezményes jelek sorozata, amelyet a két fél közötti

konvenció avat értelemmel rendelkező információhordozóvá. Az író és olvasó

között éppen úgy működik, mint a nonverbális kommunikáció szimbólumai, miként

pl, a közlekedési jelzések, utasítások.

Az írás kialakulása

Szerepe, nem győzzük ismételni, emlékezetserkentő (memoriter,

aidemémorire), pl. a csendes-óceáni népeknél a virágnyelv, az ausztráliai

bennszülöttek kavicsokra bízott üzenete különleges, egyezményes


csoportosításban, a kagylók kirakási módja, a botra vésett rovásírás jelek stb.

mind-mind arra hivatottak, hogy az írás által közvetítsenek ismereteket.

Az üzenetközvetítés másik módja a jel mellett a rajz, amikor a kívánt

közlendőt a grafika nyelvén küldjük, adjuk fel, postázzuk a címzett felé. Az első

barlangrajzok (húszezer esztendővel ezelőtt születtek) szerzői vadászjeleneteket

és az elejtendő állatok képét karcolták bele a sziklafalba, majd ki is színezték. A

képek elengedhetetlen kellékei voltak a vadászvarázslatoknak. A törzs sámánja a

közösség részvételével szertartást mutatott be az égi és földi transzcedentális

hatalmaknak. A szertartás minden mozzanata, helyes alkalmazása, sorrendisége,

rituáléja a rajzokkal együtt az elkövetkező vadászatok sikerének előfeltétele volt.

A kép egyenértékű volt magával az ábrázolt állattal, tárggyal. Utóbb az

emlékezetes vadászjeleneteket örökítették meg azok a varázslók, akik kivételes

rajztudással rendelkeztek. Emezek helyzete a törzsön belül idővel megszilárdult,

szerepük más volt, mint a törzs többi tagjáé: szinte kizárólag csak varázslattal,

jóslással, rituális rajzolással, „jelírással” kellett foglalkozniok. Cselekedeteik e

téren ugyanannyit nyomtak a közösség értékrendjében, mint a tényleges fizikai

munkavégzés, vadászat. Bátran tekinthetjük a sámánokat, varázslókat tehát az

első „függetlenített értelmiségieknek”, ugyanis a történelem során ebből a

társadalmi csoportból alakulnak ki a meghatározott szerepkörrel felruházott

írástudók, írnokok, papok, orvosok, mimesek, tudósok stb.

A megörökösítésre szánt jelenetek sorozattá szerveződnek képzeletük,

megfigyeléseik, gondolkodásuk, kezük és nem utolsó sorban tehetségük nyomán:

a vadhajtást, elejtést, ételkészítést, a közös fogyasztást stb. különböző

szakaszokra, jelenetekre bontották, a legjellegzetesebb pillanatok ábrázolták

egymásutániságukban, a folyamatok leképzésére törekedtek, mintegy

öntudatlanul megteremtették ilyenformán a képregény ősét. A középkor

századaiban az írástudatlan hívők kezébe szintén „képregény” került, az un. Biblia

Pauperorum ( A szegények bibliája), amely kizárólag grafika, miniatűrök, rajzok,

metszetek segítségével mesélte el főleg az Újtestamentumban foglalt

eseményeket, Krisztus szenvedéseit (a Passiót).

Az ismert, az ismétlődő jeleneteket az ősi társadalmak varázslója egy újabb

fejlődési szakaszban már csupán vázlatszerűen jelenítette meg, egyszerűsített,

kiemelte a legfőbb jellemzőket – a pars pro toto elve szerint járt el- és csupán az


új, a kevésbé megszokott szekvenciák megörökítését vállalta realisztikus grafikai

ábrázolással.

A folytonos egyszerűsítés, vázlatos ábrázolásmód, az ábrázolás

konvenciója- midőn a feladó és a címzett egyaránt érti a rajzjel értelemhordozó

tartalmát, feloldását – vezetett el az évezredek múlásával az első tulajdonképpeni

íráshoz, a piktogrammákhoz vagy képíráshoz. Megismételjük: a piktogramma jelei

már többé-kevésbé egyezményes jelképek, nem egyes konkrét tárgyakat,

személyeket vagy fogalmakat jelölnek, hanem az elvont, az általánosítás során

azonosak és/vagy hasonlónak tartott valamennyi tárgyat, személyt, fogalmat –

azaz már szimbólumokat olvasunk. Ennek fejlettebb, áttétesebb alakja, bár még

mindig emlékeztet a jelölt tárgyra/fogalomra/élőlényre, az ideogramma vagy

fogalomírás. Ebben a stádiumban rekedt meg pl. a kínaiak írása, az amerikai

azték indiánoké, a krétai mükénei írás, vagy az egyiptomiak ünnepélyes

feliratokban használatos hieroglifái.

Talán mondanunk sem kell, hogy a fentebbi írásmódoknak semmi közük

sincsen a fonetikus hangjelöléshez, sokkal inkább – nagyon áttételesen

fogalmazva – „etimologikusak”, ugyanis egy-egy jel szavakat, szótagokat, olykor

egész mondatot vagy csupán kiejtési sajátosságogat jelöl, örökít meg.

A képírásból kétfelé ágaznak a fejlődés útjai: egyfelől megszületik maga a

szorosan vett képzőművészet, másfelől pedig kialakul a betűírás.

Az emberek idővel felfigyeltek arra, hogy a szavak ismétlődő szótagokból

tevődnek össze, melyeknek számát (változatait) meg lehet határozni, s így

kialakult olyan írásmód, amely a szótagokat jelöli egyezményes kép (jelekkel), az

írás tehát az ésszerűsödő egyszerűsítés felé tart, ugyanis kevesebb jellel is el

lehet érni ugyanazt, amit korábban végtelen számú grafikai szimbólum

segítségével kellett rögzíteni. A japánok például ezt az írásmódot is használják. A

kínai jeleket vették át, az utóbbiak azonban nem mondottak le az ideogrammákról

sem, keverten alkalmazzák.

Az egyiptomiak írása

A Nílus mellékének lakói úgy tekintették, hogy az írás az istenek ajándéka.


Védnöke Thot, a madár- , az íbiszfejű istenség. Őt tartották az értelmiségi

hivatások védelmezőjének, legfőbb segítőjének, s neki tulajdonították az írás

feltalálását. Thot választotta szét az egyiptomi legendák szerint a nyelveket, a

törvénynek értelmet és értelmezésükhöz átláthatóságot, erőt szintén ez az

istenség kölcsönzött. Az írnokok istene, de a számolásé is, a számokban

rejlőlegfőbb tudás birtokosa volt. Számon tartotta az idő évenkénti múlását, az

emberélet idéjét, az ő okossága működtette a kalendáriumot, Thot osztotta fel az

időt törtrészeire. (Feladatait a görögök, akik sokat kölcsönöztek az egyiptomiak

bölcsességéből, részben Krónoszra, részben pedig Hermész isteni alakjára

ruházták át.

Thot, meséli az egyiptomi hagyomány, kb. Négy évezreddel ezelőtt az első

fáraó, Mena előtt felfedte az írás titkát, a fáraó pedig elrendelte, hogy Egyiptom

népe sajátítsa el ennek művészetét. Valóban a legkorábbi írásos emlékek az első

dinasztia korából, Kr.e. 3000 végéről származnak. Elefántcsontra, kőre, majd

papirusztekercsekre írtak.

Az ókorban élő egyiptomiak nyelve flexionáló, ragozható volt, ezen a

nyelven írtak és beszéltek Kr.u. a 4. Századig, ekkor váltotta fel az írásban a

görög, majd az arab, csupán a koptok nyelve őrzi még részben a legősibb

nyelvet.

Az egyiptomi írásnak megfejtése hosszú ideig az európai tudományos

utókor számára megoldatlan maradt. Születtek ugyan próbálkozások, spekulatív,

kombinatórikus megközelítések főleg a 17. Században, de a tényleges megfejtés

Jean Francois Champollion (1790-1832) francia orientalista nevéhez fűződik.

Az un. rosettai (Rosette - Resid) kő, melyet még Napoleon franciát zsákmányoltak

az egyiptomi hadjáratban a 18.század utolsó éveiben, háromféle feliratot

tartalmazott, kettőt az egyiptomiak nyelvén, két különböző írásmóddal, a

harmadikat pedig görögül írták. Champollion helyesen feltételezte, hogy a három

szöveg azonos tartalmú, a görög olvasása nem okozott semmiféle gondot, s az

előforduló tulajdonnevek segítettek a francia tudósnak kezébe adni a megoldás

kulcsát.

A hieroglifák (görög megnevezés) jelentése = az istenek írása. A képírás

jelei a legkorábbi feliratokhoz viszonyítva egyre komplikáltabbakká és

számosabbá váltak, ugyanis mind összetettebb és elvontabb gondolatokat kellett


rögzíteniök. Az eredetileg kb. Hétszáz jelről az időszámításunk szerinti első

században már ötezerre szaporodott fel az isteni írásjelek sokasága. Ez volt a

helyzet tehát abban az időben, amikor Egyiptomot Caesar és utódai megszállták.

Mint már jeleztük, a hieroglifák egyeduralma a IV. Századig terjedt, ekkor

felváltotta a hellenisztikus kultúra hordozója a görög ábécé.

Ez az írás egyaránt tartalmazott egy-egy jelben egész szavakat,

szótagcsoportokat és önálló mássalhangzókat is (azaz betűjeleket!), más szóval

piktogrammokat, fonogrammokat és determinatívuszokat, ez utóbbiak az egyes

jelek ejtését/olvasatát/értelmezését szolgálták. A determinativuszok képszerű

fogalom (elő)jelek, az egyes dolgok, élőlények kategóriáit határozták meg, a

kétértelműségek kiküszöböléséhez kellett hozzájárulniok. A fáraók nevét

kartusokba, névgyűrűkbe foglalták, ez segítette Champolliont is, hogy a rosettai

kő feliratai alapján megoldja végre a hieroglifák rejtélyét.

Az olvasás jobbról balfelé haladt, de az egyiptomi feliratok olvasóját

segítette az a sajátosság is, hogy az írás helyes irányát meghatározta az emberi

profilok iránya, azaz a jelek gyakran emberfőt formáztak oldalnézetből, s amerre

ezek néztek, arrafelé kellett az írást „kibetűzni”. (Az írás balról jobbra is olvasható,

ha a felirat egy fáraóra vagy valamely istenségre vonatkozott, s ekkor az emberi

és állati arcélek a névgyűrű felé fordultak.) Az olvasás iránya hosszú ideig nincs

megkötve, szabályozva, ugyanis gyakran éltek az un. ökörfordulós olvasási

móddal, azaz az első sort mondjuk balról jobbra írták / olvasták, az alatta / felette

következő másodikat már jobbról balra a sor végéig, majd megtértek, mint az

ökörvontatta szántóvető ekéje. Ezt nevezik busztophedon-módszernek. A

függőleges feliratok olvasati irárnya is kétféle lehetett.

Aki látott már hieroglifát, könnyen megértheti, hogy ennek a fajta

feliratkozásnak ünnepélyes jellege volt, egyáltalán nem az volt a célja, hogy

gyorsan rögzítse az elröppenő gondolatot vagy a szót, hiszen az

obeliszkek,kőtáblák minden vonását művészien ki kellett faragni, vésni. Ezért

reprezentatív célokat szolgált, ünnepélyes vagy fogadalmi feliratok, díszes

emléktáblák, oszlopok maradtak reánk. Emberek és istenek tetteit dicsőítették.

Szinte kizárólag monumentális írásként ismerjük. Sírokon, emlékoszlopokon,

templomi feliratokon találkozunk velük az érdeklődő Egyiptomban és a világ

legjelentősebb múzeumaiban (Párizs, London, New York, Szentpétervár Róma


stb.) ui. A római hódoltság korától kezdődően a 20, századig mindenhová

széthordták a régészeti kincsek nem éppen kíméletes gyűjtői.

A gyorsabb lejegyzés és a gyakorlatiasabb cél érdekében alakult ki az un.

hieratikus vagy papi gyorsírás. Írónáddal, illetve ecsettel vetették papiruszra. A

jelek már csak halványan emlékeztettek a hieroglifákra, de még mindig elég közel

álltak a képíráshoz.

Kr.e. a 8. Században az élet követelményeihez alkalmazkodva, az

írásbeliség mennyiségi növekedésével összefüggésben (ugyanis a közigazgatás

és gazdasági élet már lehetett meg az írásban való rögzítés nélkül hosszabb

távon, nem is szólva az értelmiségi lét velejáróiról), újabb és egyszerűbb írásmód

jelenik meg, amely egyre jobban hasonlít a kurzív, a folyóírásra. Ezt nevezték a

görögök demotikus vagyis népi írásnak. A demotikus jelrendszer – az elnevezés

Herodotosztól származik – az üzleti életben, a magánlevelezésben

győzedelmeskedett. Életkora, virágzása egy évezrednyi, ekkor szorította ki a a

már korábban is jelzett görög írás. A váltás kapcsolatba hozható a kereszténység

felvételével, ui. a kopt egyházat a legkorábbi Krisztus-hívők között tartjuk számon.

A biblia szövege kopt változatban is ismert, számos a korakeresztény

műveltséghez tartozó ismeretet csakis a koptok egyházi kultúrája örökített át a

középkorra.

A régi egyiptomiak íróeszközei: a deszkalap vagy paletta, erre helyezték rá

a papiruszt. Az írólapot a törökülésben elhelyezkedő írnok az ölében tartotta, a

két térdével támasztotta alá. A paletta egyik vájatában az írószerszámokat, a

kihegyezett nádszálakat vagy kalamusok sokaságát; az írnok jobbja mellett

állottak a csészék a földön, amelyekben különböző színű tinta vagy festék volt. A

szövegeket leggyakrabban feketével írták, de az istenek és fáraók nevét vörössel

vagy más rikító színnel emelték ki.

A papirusz a hasonló nevű nádfajta lágy beléből készült. Bőségesen

tenyészett a Nílus deltájában, utóbb a rómaiak Szicíliában is meghonosították, de

a Kr.u. 8-9. Században végleg kiveszett. A nádbelet éles késsel (pengével) apró

és vékony szeletekre hasogatták fel, egymás mellé helyezték egysorba, erre egy

második sor került rá harántirányban. A két sor lapocskát egymáshoz

ragasztották, vízbe áztatták, majd lapos és egyenes felületű kőlapok közé szorítva

kisajtolták belőlük a vizet. Ily módon pépes és sima anyagot nyertek, amelyet


lesimítottak, napon megszárítottak. A nyert négyzetes lapokat keményítőpéppel,

csirizzel ragasztották egybe, hogy nagyobb írófelületeket, tekercseket nyerjenek.

Átlagban négy méter hosszú tekercseket használtak, de fönnmaradt olyan

papirusz is, amely az átlagméret tízszeresére rúg.

Az írnok baljával letekerte a papirusztekercset, kifeszítette a palettára,

jobbjával pedig írt. Általában az írófelület oszlopokra ( kolumnákra, miként

manapság az újsághasábok) osztották olymódon, hogy a szem fáradság nélkül

tudjon befogni egy meghatározott szélességű porciót. A kész szakaszt, ha

megszáradt, az írnok feltekerte a baljával, majd a szabadon maradt helyen újabb

hasábon folytatta a szöveg körmölését. Rendszerint csak a tekercs egyik oldalára,

a vízszintes lapocskákból álló részre írtak, ugyanis az alkotóelemek ,ég érződtek

írás közben, vízszintes ormók, csíkok maradtak a sajtolás után is, ezek pedig

sorvezetőként is működtek, mintegy megkönnyítve a kalamus futását, egyenes

vonalvezetését. Az oszlopokban való írás fennmaradt a középkorban is, a

kódexek, sőt az első nyomtatványok is ezt követték. (Mára elsősorban a hírlapok

és a bibliák őrzik az egyiptomi modellt.)

A fekete tinta alapanyaga a korom, a víz és a gumiarábikum; a vörösé -

higanyszulfid, közismertebb nevén cinóber, vagy az ólomoxid. A középkor

folyamán is ugyanezekkel a tintákkal dolgoznak a kódexmásolók.

Ha az írnok hibázott, éles késsel, vakaróval törölte a nem kívánt részt.

Minthogy a papirusz drága volt, és viszonylag kevés állott a kancelláriák,

templomok, az udvar rendelkezésére, az időközben érvényüket vesztett, elavult

szövegeket is kivakarták és helyükbe került az újak. A tekercs vastagságánál

fogva gyakran kibírta a két-háromszori "újrakezdést". Ezt az eljárást a paleográfiai

palimszeszt-módszernek nevezi, az újraírt lapokat /szövegeket pedig

palimpszesztnek. A pergamenre írott kódexek, oklevelek idején sem volt

ismeretlen ez a takarékossági forma, amivel bőven éltek az oklevél-hamisítók is.

A folyamközi (mezopotámiai) ékírás

Az ékírásos (kuneiform) szövegek agyagtáblákon maradtak fönn.

Mezopotámia fában szegény ország, ezért a nagy mennységben található

agyagot használták föl az írásos szövegek hordozásához. A kibányászott nedves


agyagból kis táblácskákat gyúrtak, belekarcolták, nyomták a felületébe (olykor

mind két lapjára) a kívánt szövegeket, majd a napon kiszárították vagy

kemencetűzben égették ki, s így igen tartós, időtálló "könyveket" nyertek. II:

Asszurbanipál , asszír uralkodó (Kr.e. a VII. Században élt) ninivei könyvtárában

gyűjtötte össze a birodalomban fellelhető legfontosabb agyagtáblákat, sokat pedig

elmásoltatott írnokaival. A hatalmas könyvtár romjai alól került elő a 19. Század

derekán azok az agyagtáblára rótt történeti, irodalmi, gazdasági stb. Emlékek,

amelyek a maguk 50-60 ezer darabjával az asszirológia, mint tudomány alapját

képezik mindmáig. Az ékírás megfejtése Koldeway német régész nevéhez

fűződik. Minden bizonnyal a folyamköziek írása a legkorábbi írás, amelyet a ma

embere olvasni és értelmezni tud.

Legjelentősebb és közismert emlékét mégsem az agyagtáblákra bízták,

hanem fekete dioritkőre, s 1900 körül fedezték fel. Most a párizsi Louvre-ban

látható. Ez a Hammurabi féle "törvénykönyv". Természetesen nem könyv a mai

értelemben, hanem jogszokások gyűjteménye, amelyet egy oszlopra véstek fel

i.e. a 18. Században. A kőemlék legfelső harmadában maga az uralkodó látható

profilból, amint Samastól a legfőbb istentől átveszi a törvények szövegét. A

mozdulat, a cselekvés ugyanaz, mint a Mózesé, aki a Sináj hegyén átveszi

istentől a törvény tábláit. Innen, ebből a közel-keleti mitológiából ered tehát az

Ótestamentumban is megörökített ünnepélyes aktus.

Az írás neve a latinból származik, a kései utókorban kapta az írás

cuneiformae - ékírás nevet. A cuneus jelentése "szeg", hiszen az agyagban

maradó nyomok apró hegyes pálcikákra hasonlítanak, minthogy a jeleket ferdére

hegyzett/vágott náddal vagy fadarabbal karcolták bele a vizes anyagba.

A kutatók véleménye szerint a sumerek, a Folyamköz legrégebbi művelt

lakói eleinte minden valószínűség szerint piktogramokkal kommunikáltak

egymással, de nagyon hamar áttértek a stilizált jelekre, ami az egyiptomiaktól

különböző absztraháló gondolkozásformára is utal. A folytonosan egyszerűsödő

gyakorlat során mintegy 3500 jel alakult ki, s kb. Három évezreden át szolgálta ki

nem csupán a sumerek értelmiségi csoportjait (s sumerek indoeurópai nyelv

birtokosai voltak), hanem az őket meghódító és magukba olvasztó asszírokat és

babilóniaiakat, valamint az arameusokat is, akiknek nyelve mind a sémita


nyelvcsaládba tagozódik be. Az ékírás azonban az egész Közel- keleten éreztette

hatását, átvették az óperzsa és hettita szövegek írói is.

Az akkádok uralma idején (a III. évezred végén) a jelek számában

csökkenést tapasztaltak a kutatók, a közhasználat számára elegendőnek

bizonyult hat-hétszáz jel is, és egyáltalán nem jelentett akadályt abban a nagy

munkában, amit a Folyamköz egymást követő generációi megvalósítottak a

művelődés terén: lexikonokat, valóságos szótárakat állítottak össze, amelyekben

igyekeztek - enciklopédikus szemléletükből eredően - mindent felvenni,

valamennyi általuk ismert tárgyat/fogalmat írásban is rögzíteni pl. Az orvoslás, a

munkaeszközök, az állatvilág és növényzet stb. Teljes körét szójegyzékbe

tömörítették. Agyagtáblákon maradt fönn számos különböző korból és változatban

töredékesen az emberiség egyik legrégebbi hőseposza a Gilgames-ének.

Az ékírásos szövegek sajátosságait vizsgálva meg kell állapítanunk, hogy

bennük szintén elegyesen található szavak, szótagok és mássalhangzók,

akárcsak az egyiptomi írás esetében, a jelek legalább háromféle olvasatot

megkövetelhetnek, attól függően, hogy miféle determinativuszok előzik meg vagy

zárják a szövegrészeket. (Champollion és társai annak idején az egyiptomi

hiroglifák körében 24 mássalhangzó jelét különítették el. A magánhangzókat nem

jelölték önálló jelekkel, amint ahogyan az ókori Közel-keleten sehol sem,

legfennebb jelezték, miként ejtendő ki a mássalhangzók és jelek, szótagok

kombinációja. Ezért kellett ismerni az egyes fogalmak teljes írásképét mind az

egyiptomi, mind a mezopotámiai és a héber nyelvben.

Az évek vízszintes, függőleges, ferde, sarkos vonalkák kombinációjából

állottak eggyé, keresztezhették, átvághatták vagy érintették egymást. A ferde

félméretű jelek, amennyiben önmagukban állottak, akkor sorvasztónak/kötőjelnek

tekintették azokat.

A mezopotámiai írnokok fedezték fel a sokszorosított szöveget: a

záradékokat - pl. levelek, szerződések esetében -, az átok- és esküformulákat, a

gyakori fogadalmakat fémhengerrel vagy pecsétgyűrűvel nyomták bele az

agyagtáblácskába. A pecséthenger, mint azonosító eszköz, minden szabad férfi

nyakában csüngött, sajátos rajza volt mindnek, azaz úgy működött, mint egy

sokszorosítható egyéni "aláírás". A szerződés záradékába a felek belesajtolták a

saját pecsétjelüket, ezzel hitelesítették az okiratot, házasságlevelet például.


Ugyancsak itt a Folyamközben fedezték fel a borítékot. A kiégetett

agyagtáblát egy agyagdobozba bújtatták, ráírták a tartalmazott irat rövid kivonatát

(felzetét), illetve a levél címzettjét és feladóját, majd az agyagdobozt is

kiégették/szárították. A levéltárakban őrzött iratokat gyorsabban meglelték, mert

csak átfutották a felzet tömörített jelzését. Ha kétely merült fel, akkor feltörték a

borítékot összevetették a táblácska szövegével, majd egy újabb pecséttel

hitelesítették a tartalmát.

A föníciai írás forradalma. A betűírás kialakulása

A föníciaiak, ez a sémi nép, a gyakorlatias kereskedők népe volt. Számukra

az írás, az adásvételi dolgok feljegyzése, a szerződések megalkotása, a

számolás és könyvelés szorosan hozzátartozott az üzleti élethez. A gyakorlat és a

gyorsaság fokozása diktálta az egyszerűsítést az írás terén. Az egyiptomiak nem

voltak üzletemberek, sokkal inkább engedtek szabad utat művészi hajlamaiknak,

a folyamköziek pedig inkább harcias katonanépeknek tartották magukat, amint a

környezetük is ezt tapasztalta borzadva. Ha hinnénk a nemzetkarrakterológiák

egyszerűsítő szentenciáiban, azt mondanók, hogy az írás híven tükrözte alkotóik

lelki alkatát.

Az újfajta írás, mely írásunk alapja is lett hosszú közvetítő-alakító láncolat

végén, a protosináj (sémi) népek írásából fejlődött ki. Emezek elég rövid idő alatt

eljutottak a szótagírástól a hangjelölés küszöbéig. A főníciaiak ezt vették át és

alakították tovább, 22 hangot jelölő betűt különítettek el. A görögök, akik korán

eljutottak a Kisázsiai partokra, illetve a Földközi tenger keleti partvidékére, maguk

is átvették a főniciai írást, némiképpen átformálva saját nyelvük igényei szerint, a

betűk alakján változtattak, stilizálták, de még mindig fel lehetett ismerni az eredeti

modellt. Az egyes betűket éppen úgy nevezték meg, mint a türoszbeliek, azaz

Fönícia fővárosának lakói. Szemben viszont az átadókkal, a görögök bevezették a

magánhangzóknak megfelelő betűket is, amelyeket azokból a föníciai jelekből

alakítottak ki, amelyeket maguk nem tudtak felhasználni nyelvi sajátosságaik

jelölésére eladdig.


A görögök közvetítették a latin nyelvet beszélő rómaiak felé saját

betűkészletüket, akik azután megalkották az általunk is használatos latin betűs

ábécét.

A föníciai írásból ezek szerint a közel-keleti népek körében kialakult a

héber-káldeus (arameus) és az arab írás, közvetve a perzsa is; a görög a

Földközi-tenger keleti medencéjében , a Balkánon, KisÁzsiában és a

szigetvilágban, valamint Dél Itáliában -- ennek derivátumaként fejlődik ki a Balkán

félszigeten a szlovákok írása, az un. cirill betűs ábécé a 7-9. Században és terjed

el a szlovákok apostolai révén a kereszténység felvételével párhuzamosan; végül

az Appenin félszigetről sugárzik ki a latin betűs írás az etruszkok, latinok, rómaiak,

felé egyrészt és a nyugati kereszténységet felvevő európai népek felé másrészről.

A német (cseh és lengyel) un. Gótbetű, a latin írás egyik középkori változata a

nyomdászok által fraktúrbetűnek nevezett írás.

A föníciai írás első betűje az aleph vagy chalef (jelentése: ökör), mely

kemény törökhangot, a kh-t vagy ch-t jelöli. (A héberben ez vált a határozott

névelővé, amelyet a szóval egybe írnak).

A második betű a béth vagy beith (jelentése: sátor vagy ház, v.ö.

Beithl'hem = a kenyér háza); a harmadik a gimel (a.m. "teve" v.ö. az angol camel

szóval!), a negyedik a daleth, amely "ajtó"-t jelent stb. Ez a görögben, mint

ismeretes alpha, béta, gamma, delta elnevezésként honosodik meg, az a,b,g, és

d hangoknak, betűknek felel meg. A latin ábécé rendje nem követi szolgai módon

a görögöt, de nagyvonalakban ugyanarra a föníciai ősmodellre vezethető vissza,

amely utóbbi megalkotása két század alatt, Kr.e 14. és 13. ment végbe.

A görögök írása

Kadmosz pap és utazó hozta volna magával - tartja a görög mitológia -

Keletről a föníciaiaktól. Tizenhat betűt vett át, amelyhez aztán az akhájok még

négy betűt csatoltak. Valójában, a mai kutatások véleménye szerint, a 7.

Századtól kezdve (i.e. vagyunk!) a föníciai kalmárok mindenütt a Földközi-tenger

térségében terjesztették írásukat, az átvétel tehát közvetlen és többoldalú volt. A

klasszikus görög írás az i.e. V. században, Athén fénykorában nyerte el végleges,

klasszikus alakját.


Az olvasási szokásokat is keletről kölcsönözték, így tehát még VII-VI. sz.-

ban jobbról balra haladtak az olvasás során, majd egy ezt követő átmeneti

szakaszban a görögöknél is szokásba jött az egyiptomiaknál már ismert

ökörfordulós mód. (A szobrok és érmék feliratán, de még Szólon törvényeiben is a

vegyes technikák uralkodtak.)

Mint mondottuk a klasszikus görög írás jelölte tehát a magánhangzókat is

(a föníciai írásjelek átértelmezésével bővitve készletét), megjelenik tehát az A, E,

I, O, U, (Ü) hangzók grafikai szimbóluma. Mindent egyformán "nagybetűvel" írnak,

a kisbetű csak majd a Bizánci birodalomban válik követelménnyé a i.sz. 9. Század

folyamán, amikor gyorsabban és kurzívabban kell írni, ekkor kezdik alkalmazni a

betűk összehurkolását, a ligatúrákat is. A minuszkulák írása követte a nagybetűk

duktusát. Az ógörög szövegekben nem találunk szóközöket sem, csak a

klasszikus kor vége felé (V-III. Század) jelenik meg az értelmezés segítségére ez

a számunkra teljesen természetes írásmód.

A görög írás alapelve az egy hang = egy betű (beleértve a diftongusokat

is!), ill. az egy betű = egy hang következetesen érvényesül.

A latin írás

Akad olyan tudósi vélekedés, ami szerint a nyugati görög (dórkhalkidikei)

írásból vezethető le a latin scriptorok művészete, mások szerint viszont az

etruszkoktól került át a latin kultúrába. Akármint is legyen, tény, hogy a görög

alphabetum 24 betűjéből 21-et származtattak át maguk használatára, átalakították

a gyakorlatias észjárás követelményei szerint, utóbb pedig még két betűvel

gazdagították a készletet (G és Y), melyet a görög keletről vettek át. Más

vélekedés szerint a hellén örökség csupán 19 betűre korlátozódnék, és M.T.

Ciceró (Kr. U. I. Század) idején "találták föl" az X és Y-t. A teljes latin ábécé ezek

szerint a következő sort alkotja: A, B, C, D, E, F, G, H, I, K, L, M, N, O, P, Q, R, S,

T, V, X, Y, Z. A legutolsó betű használata lassan kikopott, S-sel helyettesítették; a

K-t csak ritkán alkalmazták, főleg a görög jövevényszavakban és a tulajdonnevek

esetében pl. Kalliope; és a V egymást kölcsönösen helyettesítette, vagy csupán

az egyiket vagy másikat írták a szó belsejében, ill. kezdőbetűként (pl. Jupiter ill.

Iupiter, majus vagy maius), írásban a kettő között tkp. Nem volt különbség,


csupán az ejtésben. Majd a középkor folyamán válik el egymástól élesen a két

írásjel értéke.

A korai római korban, a köztársaság idején tehát a Kr. E. Korszakban az

írásban az un. quadrát betűk voltak használatosak, azaz a szögletes formájúak.

A későbbiek során a kőfaragók kézimunkája folytán kialakult a betűk

arányossága, ritmusa: a vastagított és elvékonyított részek, szárak és vonalak

szabályosakká, ismétlődővé váltak; megjelennek az egyenletesen taglalt

szóközök, a betűk elegánsabbakká válnak az által is, hogy talpat (arab

nyomdászati műszóval serifnek nevezzük manapság) kapnak. Ezt a betűtípust

capitalistnak nevezi az írástörténet. Az ünnepélyes feliratok prototípusává vált. A

kőfaragók ezeket a betűket előrajzolják, megtervezik, hogy teljes összképi hatást

érjenek el, felhívják már a betűk formájával és ritmusával is a figyelmet az

ünnepélyes szövegre, annak fontosságára. Roppant fontosnak tartják, hogy a

felirat harmonikus legyen képileg, kompozíciójában. Az efféle írást monumentális

vagy lapidaris írásnak is nevezik. (v.ö. Lapis=kő).

Az ókorban a kézírásos könyvek szövegében a fenti változataival

találkozunk a capitalis quadratákkal, ahol a betűk szélessége és magassága

egyforma volt. A gyorsabb lejegyzés kedvéért ennek a betűtípusnak kialakították

egy népibb változatát az un. rusticát (v.ö. rustica=falusi, vidéki). Az említett

"vidéki" variáns keskenyebb és nyújtottabb betűkkel írott szöveget eredményezett,

ahol a kézírás gyorsasága a formákat egyénítette, azaz az egyes emberek

kézírása már különbözött egymástól, de még nem ismerik a használók a betűk

nagyság szerinti megkülönböztetését, minden betű egyformán capitális, azaz

nagybetű. Tollal vagy ecsettel, írták és nem történt kísérlet még a betűk

összekötésére egy szüntagmán belül.

Kr. u. a 2. Században, 170 táján, a kései császárkorban új módi tör utat

magának, az un. unciális írás. Ez a régebbi rustica leszármazottja. Itt is csak nagy

betűkkel találkozunk, de ezeket szélesre vágott hegyű tollal jegyezték le. A betűk

nem csupán egyszerűbb rajzúak, de meg is gömbölyödnek. Időközben ugyanis

Itália lakói áttértek a papiruszról a pergamenre, s ennek következtében az írás is

könnyebbé válik, az írófelület simább. Még ekkor sem jelennek meg a kisbetűk a

nagyok mellett.


Három századnak kell eltelnie ahhoz, hogy egy újabb írásdivat váljon

közkedveltté. A gyakorlat folytonosan beleszólt az íráskép alakításába. A

sebesebb lejegyzést segítette elő a félunciális írás (semiunciale) elterjedése, ui.

az írásbeliség mind követelmény egyre nagyobb tömegű munkát adott az

írnokoknak. Először találkozunk olyan latin betűkkel, amelyek lemondanak az

egyenlő vagy azonos betűmagasságról: a jelek alsó vagy felső szára

meghosszabbodik, alányúlik, vagyis ha betűtestet alapmagasságnak tekintjük, a

szárak, vonalak pl. a g alsó hurka, az f felső szára alászáll, illetve felágaskodik.

Innen vezet az út a minusculák, a kisbetűk (litterae minusculae) felé.

Gyorsan terjed, számtalan egyéni változata él egyszerre egy időben. Majd Nagy

Károly frank uralkodó (8. Század) házi tudósa, Alkuin, ír szerzetes szabja meg a

királyi könyvmásolóknak miféle minusculát részesítsenek kivételes bánásmódban,

íj módon alakul ki az oklevéltanból is jól ismert, nálunk is használatossá vált

karoling minuscula. Ez a kancelláriai írás őstipusa. Mai kisbetűs írásunk alapját is

innen számítjuk. A nagybetűk viszont a rusticából veszik eredetűket.

I.B

A kéziratosság kora a könyvnyomtatásig (15. századig)

A mezopotámiai cseréptáblák a legkorábbi írásos emlékek a földön. Nem

elvétve feljegyzett szavakról, töredékszövegekről van szó, hanem tudatosan és

folyamatosan rögzített textusok, amelyek már könyvtárat alkottak. II.

Asszurbanipál uralkodó célja roppant egyszerű volt: összegyűjteni az írásokat és

mint emlékezetőrző, segítő eszközöket a saját és a jövő számára hozzáférhetővé

tenni. Könyvtárában a kutatók politikai, hadi, gazdasági, vallásos-irodalmi és

tudományos "könyvekre" bukkantak. A táblaírás nehezen forgatható, ui. A lapokat

csak ritkán fűzték össze, s minden tábla önálló iromány volt, ill. Meg kellett keresni

a szövegek folytatását a többi cseréplapokon.

A másféle lejegyzési mód, a nem azonos írószerszámok, mint láttuk,

különb-különb írás születésénél bábáskodtak. A föníciaiak, nyomukban a zsidó és

a sémi népek, akárcsak a görögök az archaikus korban szintén támlákra írtak,

ezek voltak tehát az első könyveik. De van egy lényeges különbség a folyamközi


nehézkes kultúrával szemben, Görögországban és a Közel-kelet többi vidékei

abban az időben egyáltalán nem voltak szegények fában, éppen ezért írótábláik

fából készültek, amelyeket méhviasszal vontak be. Ebbe a vastag rétegbe

karcolták bele fémvesszővel szép betűiket. A fémvessző neve sztülosz, latinosan

stylus volt. Nem voltak tartós életű feljegyzések, könnyen belátható, hiszen a

viaszt bármikor ki lehetett simítani, elegyengethették, az írás nyomtalanul eltűnt, s

helyébe ismét más szöveget lehetett rávetni.

A fatáblákat már össze is kapcsolták, kettesével, hármasával, sőt ennél is

többet fűzhettek láncolattá. Ezeket nevezték a görög íródeákok dyptikának,

triptikának vagy polyptikának. A művészettörténet ma is használja a

szárnyasoltárok megnevezésére e kifejezéseket. A bőrszalaggal összekapcsolt

fatáblák divatja, gyakorlata nem süllyedt el végleg, amikor majd a középkorban

kialakulnak a kódexek és megjelennek a korszak végen az első nyomtatott

könyvek, ez a technika szolgáltatja majd az eljárást a könyvborításhoz, a

kötéstáblák használatához és elterjedéséhez.

A viaszolt táblákra nem igazi könyvek szövege került, csak annak vázlata,

első változata. (Amolyan piszkozatnak szánták). Ha a textusnak hosszabb

fennmaradást szántak, tartósítani akarták, akkor a könyv végleges

szövegváltozatát papirusztekercsre vitték át.

Viaszolt táblákat a rómabeliek sem vetették meg, pl. Ilyenre írták föl a

veteránok elbocsátó levelét (tablulae ceratae), melyek anyaga pl. Bronzlemez is

lehetett. Szép számmal talált ilyen obsitleveleket Érdy János Verespatakon (Rosia

Montana) a Nyugati Kárpátokban, vagy tudományosabb nevén az

Érchegységben. A feliratok kurzivált betűkkel, tehát folyóírással adják tudtunkra,

hogy Róma kiszolgált katonái kapták az írást hadnagyaiktól, a császártól.

a) A papirusz

A könyv mai alakjához a fejlődés kitérőkkel vezet, a papirusztekercsek

mintegy szükséges megállóként említendők. (Külön történeti segédtudomány, a

papirológia tárgyát képezik ezek az irományok és anyaguk.)

Az elnevezés a rómaiaktól származik, tőlük veszi át Európa. Herodotosz,

aki nagy csodálója volt az egyiptomiak civilizációjának görögül nevezi meg,


büblosznak (byblos) mondja, ez ui. eme a nádfélének a hellén neve. Mint jeleztük

a papirusz (egyed)uralma egy évezredig tartott a Földközi -tenger vidékén, s

végérvényesen a pergamen szorította ki. Nyersanyaga viszonylag könnyen

előállítható és kezelhető, nagy mennyiségben termelték. Egyiptom jóformán

monopolhelyzetet élvezett a termelés és a forgalmazás terén, kereskedői

végigházalták az egész Mediterránumot.

A szárított és simára dörzsölt lapocskák (latinul: plagula) mérete

rendszerint 20x20 cm volt, amelyeket összeragasztottak, s ily módon tekercseket

nyertek. A ragasztások mentén el kellett dolgozni a széleket, az ormókat, hogy ne

akadályozzák a folyamatos írást. Húsz plagula egy scapust képezett, így

keletkezett a szokványos 400 cm-es papirusztekercs. Az első, az írás elejét

hordozó plagulát protokollonként (bevezető), az utolsót, melyre a zárórész került,

eszkhatokollonként (végső, véglapnak) jelölték a görögök.

A göngyöleg szélére vékony rudacskát ragasztottak, erre csavarták föl a

tekercset. A rúd hossza meghaladhatta a papirusztekercs szélességét, s ezt

nevezték a tekercs szarvának (cornua). A rudat magát a papirusz köldökének

(umbilicus) mondották. A csavarást latinul a volvere igével jelölik, innen

keletkezett a volumen szó, bár az ókoriak gyakrabban használták a rotula -

tekercs kifejezést.

Ha nem a teljes tekercset, scapust írták tele, akkor az üresen maradt részt

levágták, máskor rövidebb szövegekhez használták fel. A levágott darabot a

görög tomosz szóval jelölték, amely ma is egy volumen egy-egy részét, nagyobb

szakaszát, fokosabb darabját, alkötetét jelenti az összeurópai könyves

szakmában.

A papirusztekercseket a középkor első századaiban már feldarabolták

lapokra, vagy már össze sem ragasztották hosszú tekercsekké, máskor a

tomoszokat, a megspórolt üres lapokat bal szélükön zsineggel kapcsolták egybe,

fűzték, miután a lapok megteltek írott szöveggel, rajzzal. Így keletkeztek a

papiruszkódexek.

A papiruszt óvni kellett a nedvességtől, a rágcsálóktól, a hőtől, vagy más

környezeti ártalmaktól, ui. Kényes anyagnak bizonyult. A régiek igen kevés

óvintézkedést foganasítottak , a nagy katasztrófák idején sokkal inkább az anyagi

javakat igyekeztek menteni, mint a szellemi jószágot, a könyvet, az irományokat.


Ezért aztán viszonylag kevés papiruszkódex maradt örökségül reánk. A

legrégebbi fönnmaradt a i. sz. 4. században keletkezett poitiersi kódex, amelyben

Szent Hillárius egyházatya a szentháromságról (De trinitate) szóló írása

olvasható. Genfben, Sankt Gallenben (Svájc) ill. A Vatikáni Könyvtárban

(Bibliotheca Apostolica Vaticana) található több papirusz alapanyagú kéziratos

könyv, szintén a keresztény egyházelső teológusainak munkáit tartalmazzák.

(Un.patristicának nevezzük ezt a fajta egyházi irodalmat.) A legvaskosabb egy

harminchat lapos kis fólió (ívrét) alakú birtokirat, amely a Ravennai Püspökség

jószágainak összeírását rejti. Őrzési helye a müncheni Staatsbibliothek.

b) A pergamen

A papirusz a pergamen előretörésével egyenes arányban szorult vissza és

egyre inkább a kancelláriák ünnepélyes irataihoz szolgált alapul. A tekercsek

helyett a sokkal könnyebben tarolható kódex-alak nyert teret, azaz a lapokat

fűzték össze, akárcsak a mai füzeteket.

Kisázsia Pergamon városában - mesélik a kultúrtörténeti legendák - i.e. a 2

. században II. Eumenész király kivételesen gazdag könyvtárat akart

egybegyűjteni, amely vetekednék az Egyiptom-beli alexandriaival. Ezért

igyekezett mindenünnen sok-sok papirusztekercset felvásárolni, amelyre

lemásolhatja az ókori világ híres könyveit, nevezetes irományait. Az alexandriai

könyvtár azonban elvszerűtlen vetélkedést, konkurenciát gyanított Eumenész

király buzgólkodása megett, elérte, hogy II. Ptolemaiosz Egyiptom hellénisztikus

uralkodója eltiltsa a papirusz kivitelét, eladását Pergamon számára. Mit volt mit

tennie a derék kisázsiai uralkodónak, mondják, embereivel helyettesítő anyagot

keresett, és így esett választása a bőrre, amelyre a közel-keleten amúgyis régóta

írtak. A pergamoniak a kecskebőrt találták a legalkalmasabbnak, ezt mindkét

oldalán kikészítették, így elvben dupla írófelületet nyertek, a gyakorlatban

azonban csak az egyik oldalára kerültek a feljegyzések. A görögök az új

íróanyagot dermának (a.m. bőr) vagy dyphterainak (a.m. hártya) mondottak, míg

a latinok pergamoni hártyaként jelölték meg, azaz charta pergamennak hívták. A

pergamenkódex neve a római szerint a codex membranaceus nevet viselte.


A biblia zsidósága szintén bőrre írt, erre kerültek az ótestamentumi

szövegek is, midőn ezeket lejegyezték. A tehén vagy a kecske bőrét preparálták

ki, de nem vágták fel lapokra, hanem az egyiptomi modellt követve tekercsek

formájában hagyták a szövegeket. Az olvasás jobbról balra történik,

mássalhangzókat nem jelzik, a tóratekercseknek van "köldöke", "szarva" (értékes

fából faragták ki), mint a papiruszleveleknek. Ugyanakkor a későbbiek folyamán

külön nemesfémből, bársonyból, selyemből vagy elefántcsontból készült,

művészileg(nem emberalakos!) díszített tokba is került, és az Ótestamentumot

tartalmazó tóratekercseket külön szekrényben őrzik a zsinagógákban, mint az

isten és ember közötti szerződés szimbólumait, szövegeit. Ha egy hitközségből

mindenki eltávozik, kihal, a szent könyveket, tekercseket, akárcsak az embereket

az ortodox (ultravallásos) zsidók éppenúgy elföldelik vallási szertartás keretében.

A legérdekesebb tekercsek a protokeresztény, az esszénus szekta iratai,

melyeket 1947-ben véletlenül fedeztek fel a Holt-tenger izraeli oldalának

közelében némely magasan fekvő barlangokban, ezek lennének az úgy nevezett,

nagy vihart kavart holttengeri tekercsek. Teljes szövegüket máig sem tették

közzé, számos amerikai, angol, izraeli és vatikáni laboratórium foglalkozik

megfejtésükkel.

Földrészünkön a Kr. U. 2-3. században honosodik meg a pergamen,

mindinkább közkedveltté válik, s egyre gyakrabban csak úgy emlegetik, mint a

membrana vagy pergamen (pergamentum). Az efféle kódexek neve magyarul

könyvtári-filosz szakzsargonban hártyakódex.

Mint már említettük, az új íróanyag legnagyobb előnye, hogy mindkét fele

alkalmas írásra, az írófelület tehát kétszeresére nő. (Persze a két oldal között volt

némi különbség, a "húsos" oldal simább, könnyedébb tollszaladást tett lehetővé,

mint a "szőrös" oldal, ahol a szőrtüszők maradványa akadályozhatta a folyamatos

tollvezetést.)

A lenyúzott állatbőrt szőrtelenítették előbb, annak utána mészlében

kiáztatták. Nem hagyták viszont csersavban túl hosszú ideig ázni, így ui. teljesen

megpuhult volna a bőr. A nyers darabokat kilyukasztották a hajtások mentén több

helyen, összefűzték egymásba csúsztatva a kettőbe tűrt lapokat, s ilyformán

egyre inkább kezdett hasonlítani a mai könyv formájára.


Elvben mindenféle állati bőr alkalmas a pergamen készítésére. A középkor

azonban a hosszas tapasztalat következtében felállított egy "toplistát". A legtöbb

pergamen élő korában bárányként, kecske, illetve borjúként legelészett. Dél-

Franciaországban, Spanyolországban és Itáliában inkább a kecske- és a

báránybőrét, hártyáját részesítették előnyben, mert ebből könnyebb és finomabb

tapintású pergament nyertek, míg németföldön, Franciaország északi felében,

Németalföldön a borjúbőr járta, mely sárgás színű, érdesebb volt. A hazai

(magyar, német, erdélyi) kódexállomány jelentős része ilyen típusú pergamenből

való, Mátyás korában viszont hódít az itáliai, a délfrancia elegánsabb, finomabb

kódexalapanyag. A pergamentípusok elnevezésében benne foglaltatik a minőség

is: a parchemin (ang. Parchment) a juh és kecskebőr neve, a vitellius a borjúbőré,

a hasibárányból (a meg nem született bárány hártyás epidermisze, amely a

legdrágább és legfinomabb volt) készült - a charta virginacea.

c) A pergamen készítése és az íróeszközök

A középkor folyamán a pergamenkészítő mesterek (a tímárok, szűcsök,

cserzővargák közül váltak ki) külön céhbe tömörültek Nyugat-Európában, s

lehetőleg az egyetemmel is rendelkező városokban, vagy a királyságok

központjaiban működtek, ahol érthetően nagyobb volt a pergamenkereslet és

fogyasztás. Párizsban egyenesen az egyetem szervezetének voltak tagjai.

A fentiekben már érintett munkafolyamat leírásánál meg kell említenünk,

hogy az írásra alkalmassá tett bőrdarabot megtisztították éles pengéjű borotvával,

késsel (resorium) a faggyúmaradékoktól, azután dörzsölőkővel (pumex) a tiszta

felületet még simábbá és tökéletesebbé t ették, egyenletessé varázsolták. Ollóval

(forceps) elegyengették, - ha a szükség úgy kívánta - körbenyírták, kisimították a

lapokat.

Szétmorzsolt kréta - vagy mészport hintettek a pergamenre, ezt könnyedén

beledörzsölték, beledolgozták, hogy a pórusok eltömésével a hártya ne szívja

magát tele tintával. A krétával való kezelést falapocskával, a planulával végezték

el.

A kézirat leveleit ólomvesszővel megvonalazták. Minden levél keretet is

kapott, az írás sorai a keretek közé kerültek. A sorvezető vonalat körzővel, a


punctoriummal mérték ki. Roppant fontos volt, hogy egyenlő magasságú sorokat

nyerjenek, ezért használták egy-egy oldalon az azonos szögnyitású körzőt,

amellyel kijelölték a keret bal és jobb oldalán a pontokat, amelyeket az

ólomceruzával kötöttek össze. Az előbbi helyett lehetett hegyes fém- vagy

favesszővel is meghúzni a "szamárvezetőt", azaz a sorok párhuzamos vonalait.

Így olyan mélyen benyomódott a pergamenlevélbe, hogy mind a recto, mind a

verso oldalon útmutatóként szolgált. A vonalazáshoz vonalzót (canon, norma,

linearum) vettek igényben már akkortájban is. A 15. században némely kolostorok

scriptorai a sorokat színes tintával vonalazták meg előre. A vonalzót írás közben

sem nélkülözhették, főleg az oklevelek kancelláriai előállításakor, mint

sorvezetőre bízták az írás egyenletességét és egyenesvonalúságának

állandóságát: leszorították a beírandó hártyát mindig azon sornál, amely fölé a

szöveg megfelelő szakaszának kellett kerülnie.

A kódex másolója a scriptor, aki lehetett szerzetes vagy világi értelmiségi,

pap, ui. nem minden monasztérium rendelkezett szépen író scriptorral.

Megtörtént, hogy a kolostor világi írástudót szerződtetett a könyv másolásához.

És nem minden kolostor rendelkezett írómühellyel, scriptóriummal, a nagyobb

társaskolostorok, az anyakolostorok látták el a filiákat könyvekkel rendszerint. Ők

határozták meg azt is, hogy miféle könyvek kerüljenek a kisebb monostorok

gyűjteményébe.

Az íróeszköz a kalamus, azaz a nádtoll, amelyet még az egyiptomiaktól

örökölt a világ, de a koraközépkor pergamenkódexek betűit is ezzel vetettek.

Utóbb kiszorította a lúdtoll, a penna, amely a pergamenra sokkal biztonságosabb

és könnyedébben ír. A 14. Századra általánosan használatossá válik. Ha

aranyporral, oldott aranyfestékkel vagy vörössel (miniális) emeltek ki

szövegrészeket, vagy egész lapokat írtak tele, akkor az ecsethez folyamodtak.

Ezzel festették előrajzolás után a nagy díszes, díszített, gyakran az illusztrációval

egyenrangú kezdőbetűket, az iniciálékat. A rajzhoz, előrajzoláshoz szintén

igénybe vették az ólomvesszőt, a szenet és a színes krétát.

A kalamust vagy lúdtollat a kalamarionban, más néven a theca librariába

mártogatták, az írás végeztével ide helyezték vissza. A tinta neve a középkori

latinságban: atramentum. A tintatartót a scriptor(ium) anyagi helyzetének


függvényében márványból, drágakövekkel kivert ritka anyagokból, de leginkább

közönséges ökörszarvból állították elő.

Az írópult, vagyis a pulpitus ferde volt, e mellett állva, olykor ülve is

dolgoztak a pulpitus egy mélyedésében voltak az íróeszközök és a kalamáris.

A lúdtollat tollkéssel hegyezték ki a kívánt szögben, a csúcsát - miként

manapság a tollszemet - behasították, dörzskővel meg is csiszolták a hegyét, úgy,

hogy a tollvég "jobb lába" rövidebb, a "balja" pedig szélesebb lett, s ezáltal nem

csupán a betűk dölésszögét határozta meg, de a betűk szárának vastagítását és

elvékonyítását is elérhették a tollszem tartásszögének megváltoztatásával. A

római előkelők bronztollat is öntettek, de ezek ritka és költséges mulatságnak

bizonyultak akkoriban.

A lemásolandó szöveg(rész) a scriptor előtt kifüggesztve állott egy

"kottaállványon", azaz egy szövegtartón. A nagyobb könyvmásoló műhelyben,

ahol sok példányban készültek a kódexek a szerzetesek vagy világi írnokok

diktálás után írtak lehetőleg napfénynél, természetes világításban. Ha nem az

írópultra könyökölve körmöltek, akkor kuporogva, törökülésbe helyezkedve a

térdükön írtak, főleg a mesterek, tanárok, szónokok köré csoportosult egyetemi és

oskolai hallgatók, deákok. Az itáliai és az őket követő francia és német

egyetemeken nagyon hamar megjelentek az alacsony írópultok, amelyek a földön

ülők számára szolgáltak íróasztalként.

A kódexek lapjait általában fekete tintával írták tele. Az atramentum

összetétele: gummiarabikum, korom, utóbb még hozzájárult a sósav (oldott

formában), és/vagy ecet, sör vagy bor. Ezeket vegyítették, tölgyfa gubacsát

adagolták apróra törve, hevítették a kotyvalékot, majd sűrű szövésű vásznon

átszűrték a nyert oldatot, hogy csupán a folyadék maradjon tiszta

halmazállapotban. A megírt szöveget porzóval (finom homokkal) szórták be, ez

volt a nedves tinta felitatása, hogy új lapot lehessen nyitni, il. a megírt sorokat ne

kenjék, maszatolják el, a tinta ne fusson szerte az oldaton.

A piros színű tinta, a rubrum vagy minium, akkor vált szükségessé egy

kódex vagy oklevél szövegében, amikor a scriptor valamilyen részt, egy szót,

mondatot, különösen fontos szakaszt ki akart emelni, hangsúlyozni kívánt,

fontosnak tartotta ezúton is felhívni erre az olvasó figyelmét: iniciálék, a mű és a

fejezetek, címek, a könyv szerzője, a kommentátor megjegyzései, a másoló


utólagos betoldott hibaigazítása, a szövegre vonatkozó utasítások, szabályok,

előírások, tartalmi mutatók, paragrafusszámok, fejezeti vagy kötetbéli kezdősorok

stb., a címeres-, nemes- és adománylevelek adományozójának címei és a

kedvezményezett(ek) neve stb. Később rendszerint a kódex eleje az incipit, ill. a

záradéka, a kolofonja, az explicit (lásd bővebben az ősnyomtatványoknál) írása

különbözött színben a könyv szövegtestétől. A piros festék közönséges

vasrozsdából, míniumból (v.ö. miniatűr) vagy cinóberből készült, amelyhez

gummiarabikumot adagoltak, így a piros festék vastagabb, ragacsosabb, az írás

síkjából enyhén kiemelkedő anyaggá vált.

A kék tintát eleinte a keretdíszekben alkalmazták a scriptorok. Ez a

színelem a bizánci ízlésű dekorációk hatására gyökeresedett meg Dél-Európában

legelébb. Utóbb a színskála a kódexek ornamentikavilágában a sárgával és

zölddel bővült a kései, a 14-15. századi főúri, királyi könyvművészetben.

Ugyancsak konstantinápolyi hatásra terjedt el a könyvek aranyfüstös díszítése.

d) A kódexek összeállítása

Akár az ismétlések árán is, de újra vissza kell térnünk a pergamenlapok

hajtogatásához. A kettőbe tűrt ívnek a volumen elnevezést tulajdonították, egyre

inkább csak a hajtogatott lapokból álló kéziratokra, használták a fenti kifejezést. A

tekercsek használata a III-IV. századra kiveszett a gyakorlatból. A volumen

kezelése, áttekinthetősége könnyebb volt. Rómában pl. A kisalakúra hajtogatott

majd szétvágott pergamenlevelekre másolták, írták a törvényeket és

jogszabályokat, innen kapta a törvénykönyv a mai jogászi praxisban is közkeletű

kódex nevet(v.ö. Napóleon törvényei - Cole Napoléon). Az első kódexek levelei

négyzetesek voltak, sokkal később terjedt el a további hajtogatások-

szétvagdalások nyomán a jelenleg természetes téglalap alakú könyvlap. A

könyveknek tekintélyes súlyuk és méreteik voltak, ezeket nem hordozta magával

az olvasó, de hogy lába se keljen a túlzott könyvbarátok szeretetéből kifolyólag,

lánccal is odafogták az olvasópulthoz vagy könyvesállványhoz. Ezek a

láncoskönyvek. Az állványhoz bilincselt könyveket a korban codex de pulpito vagy

codex de banca névvel illették. E mellett voltak könnyebb, kisebb méretű kódexek

is a portabilis-ek vagy viaticus-ok, azaz útiolvasmányok, útravalók.


A kódexek ívekből (fasciculi) állnak össze, ha az íveket összekapcsolják,

füzetek keletkeznek. Ha az ívet összehajtották, kettőbe tűrték és két összehajtott

ívet egymásba csúsztattak, akkor egy ívfüzet keletkezik, melynek négy lapja vagy

nyolc oldala lesz. Neve binio. A hármas ívfüzet neve ternio. A leggyakoribb a

négyes ívfüzet (=nyolc levél és 16 oldal), amelynek quaternio a megnevezése;

lehetséges a quinternio (öt összehajtott ív, 10 levél, 20 oldal), sexternio (6 ív, 12

levél, 24 oldal) stb.

A legtöbbször nem egyforma vastagságú ívfüzeteket párosítottak össze,

hanem váltakozva, vagy minden rendszer szerint, p.o.egy kódexen belül voltak

binio, quaternio, sexterno és megint binio ívfüzetek. Legtöbbször a szükség

diktált, annak függvényében dolgoztak az ívfűzők, hogy mennyi és milyen

nagyságú, minőségű pergamenhez jutottak hozzá. (Csak elborzasztásul

jegyeznők meg, hogy teljes biblia (Vulgata) lemásolásához egy egész júhnyájat fel

kellett áldozni.) Az ívekhez gyakorta különálló lapokat is fűztek, ezért a kódexek

gyakran páratlan számú levélből állnak.

Az oldalszámozás ismeretlen, a leveleket (lapokat) nem kötelező módon

beszámozhatták római vagy arab számokkal. Leggyakrabban azonban az ívek

kaptak számot. Az ívfüzetek egymáshoz fűzését segítette a reclamans, custos,

vagy őrszó, azaz a lap aljára, általában a jobb alsó sarokba vagy a lap alsó

középmezejébe ( az üres lapszélre!) kivetítették a következő oldal legelső szavát.

Máskor a jobb belső sarokba, függőlegesen írták be a reclamanst. Ezzel tkp. ha

számozás nem is volt, az oldalak helyes sorrendben, értelemzavar nélkül követték

egymást, a kéziratos kötetben. A könyvkötőt, aki ugyan ismerte az egyes betűk

kötelező sorrendjét, de gyakran írástudatlan vagy félanalfabéta volt segítette a

helyes sorrend kialakításában a signatúra is egy-egy ívfüzeten belül. Minden

ívfüzet az ábécé egy betűjét kapja. Tehát az első ívfüzet A, a második B, a

harmadik C és így tovább. Vegyünk például egy Quaterniot, amely nyolc levélből

vagy 16 oldalból áll. Nos a quaternio négy ívének első lapjára, a baloldali rectóra

("a lap színére") felírta az írnok a lapszélre alól, hogy a A1, a következő lap

rectojára A2, a harmadik lapra A3, a negyedikre . ha a könyvkötő ebben a

sorrendben csúsztatta egymásba a quaternio négy kétrét tűrt ívét, akkor a

quaternio második felét már meg sem kellett számoznia A5, A6, A7, A8-ra, mert

azok maguktól a helyükre kerültek. A B jelzésű ívekkel ugyanígy cselekedett. Ha a


latin ábécé betűi elfogytak, de a könyv ennél is vaskosabb volt, akkor az írnok a

szignatúrát az ábécé betűinek megkettőzésével érte el, azaz ilyen ívjelzések

keletkeztek, mint Aa1, Aa2...Bb1, Bb2... és így tovább ad finitum. (Ha a

magyarázat nem lenne világos, javasolom, hogy gyakorlatban próbálják meg

kitépett egyforma nagyságú füzetlapokkal, ívlapokkal, amelyeket kettőbe

hajtogatásuk után egymásba csúsztatnak, és csak a baloldali lapokat számozzák

meg betűvel és számmal egyik oldalukon.) Ha egy kódexet nekünk kell

beszámoznunk, akkor csak a leveleket, a lapokat számozzuk meg. Ha idézünk

egy kódexből, mindig megadjuk a kódex lapszámát, és azt is jelezzük, hogy a

citátum a lap rectóján vagy visszáján, azaz a verzóján található: tehát pl. 16. és

19. Gyakran a recto r betűjét el is hagyhatjuk, értelemszerűen a kutató tudja, hogy

a lap "színén" található a kérdéses szöveg.

A kéziratos könyvek külön írásképet kívántak, ezért alakult ki az un.

libraria-betű, amelyet a nyomtatott betű ősének kell tekintenünk, míg a

kancelláriákban születő diplomák, a hiteles helyeken kiállított oklevélmásolatok

egy másik íráskép foglyaivá válnak. Emezeket littera diplomáticának nevezzük,

innen ágazik ki a középkor végére az egyre jobban egyéníthető kurziv kézírás.

A kész kódexszöveget a scriptor vagy a scriptorok felügyelője, cenzora

átnézte sorról sorra, és ahol hibáztak ott javítottak a textuson. Ezt a munkát hívták

emendálásnak. Már másolás közben is emendálhatott az írnok, ha észrevette,

hogy hibázott, kihagyott egy betűt, egy szót stb. Ilyenkor egy jelet tett a hibás

szövegrész mellé és a lapszélre, a hibás szöveggel lehetőleg egy vonalban beírta

a helyes változatot. Minden kódexnek széles margót hagytak, .mind a négy

szélén, az emendáláshoz, a kiemelésekhez (pl. más színű tintával), a

díszítésekhez, az összefűzéshez, illetve a bekötött lapok körbevágásához, hogy

ily módon a kódex szövege ne csonkuljon meg.

Az emendatio nem csupán lélektelen korrektori penzum volt, hanem

filológusi aprómunka, ebből nőtt ki a humanista filológiai kultúra. Ezek a férfiak

kitünően beszélték az ókor klasszikus nyelveit, olykor a keleti bölcselet és nyelvek

tudósai is voltak, s az emendálást a kommentárok és magyarázatok felé

bővítették, szélesítették, megvalósították a homályos utalásokat, a hibás

másolatokat és szövegromlásokat helyreállították, rekonstruálták. Pl. Vitéz János

igen szenvedélyes és értő emendator volt, saját könyvtárának kézirataiban ott


láthatjuk megjegyzéseit, javításait, akárcsak a korvinákban is, hol megjegyzései

olykor kisebb értekezéssel értek föl.

Végezetre az emendator a másolás után a széles margóra vetítette ki a

szövegtestben fontosnak tartott szavakat, tulajdonneveket, eseményeket,

eszméket, mintegy apróbb alfejezetekre tagolta ezzel a szöveget.

e) Illuminálás

A díszesebb kezdőbetűk, vagyis az iniciálék helyét a scriptor kihagyta,

ugyanis emide az illuminátor rajzolta be a megfelelő nagybetűt. Gyakran a scriptor

kötelességének érezte, hogy halványan közönséges előrajzolt minusculával

emlékeztesse az illusztrátor-illuminátort miféle majuscula a szöveg teljességéhez.

Az iniciálék magassága, szélessége, méretei meghaladták a közönséges

nagybetűkét, átlép(het)ték a szövegkeretet, több betű magasságát is elérték,

ezért természetszerűen az olyan sorok, amelyek az iniciáléval érintkezésben

voltak mind rövidebbek lettek, mint a többi, alább következő sorok.

A világi vagy szerzetesrendhez tartozó illuminátor a betű belsejét festette,

alakját, körvonalait tollal rajzolta meg. Az iniciálékhoz kapcsolódott a keretdíszítés

is, amely az egész lapszélt, minden a négy margót körbefolyhatta, vagy csak a

lapszélek egyrészét díszítette (pl. A bal függőleges és alsó keretszakaszt). A

díszítmények egyéni stílusra vallottak, minden illuminátor igyekezett valami

emlékezeteset alkotni, vagy a megrendelő esztétikai, grafikai igényeit kielégíteni.

Viszonylag kevés megengedett, elfogadott elemből épültek fel a keretdíszek, de

hihetetlen változatosságot mutatnak: virág- vagy indafonadék, szörnyek,

sárkányok, fiktív vagy valóságos élőlények, életjelenetek, portrék, valóságos

arcmások, vagy képzeletbeli személyeké, kis képek, amelyek a fejezet tartalmát

rajzban előlegezik meg egyike-másika a középkori művészet apró remekművévé

vált, máskor a megrendelő címere, arcképe, az adományozó heraldikai jelképei

stb.

Amint a bizánci divathullám meghódította Nyugat-Európát, a kódexek

aranyozása egyre dúsabb lett, a sokféle addig is használt szint a csillogó

gazdagság szimbólumával szerencsésen ötvözték rajzban, a miniatűrökön,

szövegillusztrációkban. Az illuminátort nevezik miniátornak is, holott eleinte


csupán azoknak járt ki ez a fajta szakmai megkülönböztető elnevezés, akik

vörössel (miniummal) díszítették a kódexeket.

A középkorvégi illuminálás csúcsteljesítményei a 14-15. Századi

hóráskönyvek, liturgikus művek ( a hora szó az ima óráinak latin megnevezése,

nincs köze a táncikáláshoz!), ahol az illusztráció jóformán kiszorítja a kegyes

szöveget (pl. Les tres riches heures du duc Berry vallon illusztrációi). Eredetileg

ezeket a képeket mondották a korabeliek miniatűröknek, amelyeknek nem volt

közük a ma használatos apró mérethez, hanem a vörös festékkel élénkített

képeket jelentette. Az utólagos művészeti fejlődés, a műfaj hagyományozódása

és a szó jelentésváltozása vezetett tehát a fogalom mostani értelméhez.

A gótika korában a jó rajztehetséggel megáldott barátok az ábrázolás

realisztikus megjelenítésére törekedtek (v.ö. Chronicon Pictum Vindobonensis - a

Bécsi Képes Krónika); a könyvek luxuskivitelben készültek a császári, királyi vagy

főúri megrendelőknek, a főpapoknak vagy a gazdag városi polgárok számára, s

egyszerű formában a tudós, de vékonypénzű humanisták, grammaticusok,

professzorok használatára. A reneszánsz változtatott az igényeken, a divaton: a

könyv első levelét ("címoldalát") díszítették fel kivételes szépséggel, a

továbbiakban a fejezetek címeit vörössel írták és az iniciáléknak is többnyire csak

míniummal kellett beérniök.

A francia kódexek miniatúrái elegánsak, könnyedek, a szemnek roppant

tetszetős kivitelben készültek. Elevenek a színek, dominál a francia királyi ház két

heraldikai színe, a vörös és a kék. A "belga" vagyis a németalföldi

kódexillusztrációk erőssége a tájkép, nem véletlen, hogy itt jelenik meg a

reneszánsz előidejében az igazi tájképfestészet. Gyakran használnak aranyozott

alapot, amelyen élénk színekben jelenítik meg a virágok, gyümölcsök (eper),

lepkék, madarak mását.

A német kódexek illusztrációi vaskosabbak, művészi színvonalban nem

mérhetők a francia műhelyek munkáihoz, de a képek bensőségesek, elevenek, jól

tükrözik a kései német városok és falvak életmódját. Egyszerűségük okán

olcsóbbak is voltak.

f) A kódexek kötése


Az írásokat már a legkorábban igyekeztek megvédeni a külső károkozóktól,

különösen az olyan irományokat, amelyek gyorsan veszendő anyagra kerültek rá.

A védelem előzményének azokat a (fém- és fa) dobozokat, tokokat tekintik,

amelyekben a tekercseket őrizték. Az ókori Rómában divatossá lettek az

elefántcsontból vagy nemesfémből készült, egymáshoz rögzített, fűzött táblák, az

un. konzuli dythikák, vagy dypthiconok. A fontos törvényszövegeket, parancsokat,

rendeleteket, üzeneteket ezeknek a kettős tábláknak a belső felületére vésték.

Főleg a 3 és 4. Században kapott lábra ez a szokás, tehát a császárkor vége felé

vált közkeletű gyakorlattá, de a kereszténység századaiban sem váltak hozzá

hűtlenek a római kultúra kisugárzásában élők. A táblákat kivülről

zománcdíszítéssel is bevonták, máskor drágakövekkel is kihányták. A dypthicák a

kolostorok és templomok birtokába is eljutottak, adományozás útján pl., s miután

elvesztették eredeti funkciójukat ezek közé az időtálló táblák közé helyezték a

bibliákat, a liturgikus könyveket, a papiruszkönyveket, mindazokat, amelyeket a

sok használat dacára igyekeztek megóvni, élettartamukat meghosszabítani.

Minthogy az ötlet hasznáról egyre több egyházi gyűjtemény győződött meg, a

dypthicák készítőitől továbbra is rendeltek efféle kettőstáblákat, kifejezetten

könyvvédelmi céllal. Furcsa, de nem a kéziratokhoz szabták a táblákat, hanem

éppenséggel fordítva: a táblák méreteihez idomították a kéziratokat! Mikor már

kimondottan borítótáblaként készültek, még mindig emlékeztettek az eredeti

funkciójukra.

A pergamenkódexeket mindig is kötötték, fűzték valamilyen módon. Ahol a

fűzés hiányzik, ott tkp. csonkulással, vagy csonkítással van dolgunk. A 12.

századtól, amikor a kézmíves termékek ára megdrágult, egyre több kolostor vagy

egyetemi műhely rátér a pergamenkötésre, ill. Fatáblákat készíttetnek a kézirat

méreteihez igazodva, ezek közé fogják be a kódexeket. Egyre inkább teret hódít a

fatáblák borítása bőrrel vagy damaszttal, bársonnyal, sőt selyemmel is.

A fatáblák balszélén két lyukat fúrnak v. vájatot vésnek, ezek az

úgynevezett bújtatók. Rajtuk keresztül két bőrszalagot vezetnek át, amelyeket a

kézirat gerincén húzódó vízszintes bordákhoz erősítenek. A bordák úgy

keletkeznek, hogy a kézirat ívfüzeteit szintén összefűzték zsineggel, két, három

vagy négy helyen, s ezeket szintén a kézirat balszélén átbújtatva bordákká,

fonatokká kapcsolták össze. A borda fűzőjének anyaga bőr- vagy kenderzsineg. A


könyvnyomtatást megelőző utolsó két században a német compactorok munkái

váltak a mesterség remekműveivé.

Spanyolországban a mórok kulturális hatására már a 15. században

megjelenik a papírkötés is, miután Európában itt készítenek először nagy

mennyiségben papit. Földrészünk többi tájain csak a következő század alkonyán

engedik át az egyeduralmat az új anyagnak az addig uralkodó pergamen és

bőrfatáblás, fémveretes kötések.

A bőrkötések többszázados karrierjük küszöbén színezetlen vagy

természetes nyersbőr színűek valának, s fatáblákra vonták rá, hogy a könyvnek

tartást, védelmet nyújtsanak az elrongyolódással, elkoszolódással, vízfolttal, zsír

vagy viaszpecsétekkel, ill. a rongálókkal szemben. A 15. századtól színezték a

bőrt, az arab mesterektől eltanult technikákkal. Legtöbbször barna vagy

meggyvörös szint nyertek, de gyakori volt a sötétzöld is. Díszíthették

bemetszéssel, intarziával (a 18. században pl.), sajátos ötvös eljárásokkal

tehették vonzóbbá, az un. Poncolással. A 14. Században már ismerték a

vaknyomást is, amikor a compactor a megnedvesített és kinyújtott bőrbe

felhevített vasdúcokkal sajtolta bele a mintát. Ezek előbb különálló apró darabok

voltak, minden könyvkötő igyekezett sajátos darabokat készíteni vagy készítetni

az ötvössel, később rájöttek arra, hogy a szabványosított méretű könyvek (főleg a

nyomtatványok esetében) alkalmazhatók a mintás nyomólapok, nagyméretű

"pecsétnyomók", amelyek az egész kötéstábla felületét befedték, vagy görgőket

használtak olyanszerűeket, mint manapság a szobafestők, akik mintás falat

készítenek gumigörgőkkel. A könyvkötők természetesen fémből öntették. Így

sokkal könnyedében lehetett kötéstáblákat díszíteni.

A könyvkötők a 15. század végétől már szignálták is munkáikat, azaz

belesajtolták mesterjegyűket a kötéstáblába. A mintakincs alapján sikerült

mestereket, műhelyeket, stílusokat, iskolákat, hatásokat feltérképezniük a

könyvkötéstörténet szakembereinek. Ma már katalógusok állnak a szakemberek

rendelkezésére. Egy-egy minta levétele roppant egyszerű. Hártyapapírt helyezünk

a kötéstábla vaknyomásos felületére és ceruzával könnyedén satírozzuk a papit,

ami kikerekedik a minta minden kiemelkedő részlete és fehéren maradnak a

mélyebben fekvő vonalak, völgyek. Éppen úgy, ahogy órák alatt unalmunkban a

pénzérmék rajzát, veretét "kopíroztuk le".


Egy újabb lépésben a quatracento végén a velencei és nápolyi

compactorok szintén a keleti mintákat utánozva a vaknyomásos díszítésbe, a

kidomborodó vonalakra aranyport sajtoltak, aranyfüsttel vonták be a

kötéstáblákat.

A könyvlapoknak a bordával ellentétes oldalát, a szabadon maradt

körbevágott metszésnek hívjuk. A legkorábbi kódexek ívfüzetei nem voltak

egyforma méretűek, ezért mára roppant rongyolódott állapotban vannak,

amennyiben a későbbiek során nem vágták körül a compactorok, ám néha ez

több kárt okozott, mint védelmet, ugyanis alsó és felső sorok, sorvégek estek

áldozatul a könyvguilotinnak. Ugyancsak csonkultak a kódexek, ha a

későbbiekben újraköttették őket. A legtöbb kódex azonban, amely a 7-8.

századtól íródott, már meglehetősen egységes méretű ívfüzetekből fűzetett

eggyé.

Felfedezték, hogy a metszést is lehet színezni (sárgára, sötétzöldre,

vörösre), a 15. Században már aranyozták is, sőt poncolták, metszésdíszekkel is

ékesítették, vagy a tulajdonosuk a névbetűit vágatta belé. Mindez persze a

megrendelő anyagi erejétől függött, a főpapi és főrendi könyvtárak éltek vele a

leggyakrabban.

A kötéstáblák szabad sarkait fémsarúval borították, vagy akár a bordák

mellett elhelyezkedő sarkok is ilyen "papucsot" kaptak. A sarkok anyaga réz,

bronz, vaslemez, acél, olykor az előkelők számára aranyból , de inkább ezüstből

készült. A kötéstáblákat az ötvös-compactorok gyakran veretekkel is felszerelték.

Legtöbbször kiemelkedő félgömbök, amelyeknek sokkal inkább gyakorlati célja

volt, mintsem esztétikai: a félgömbök afféle ütközőként szolgáltak, védték az

egymásra halmozott vagy egymáshoz szorított könyveket a közvetlen súrlódástól,

ill. A használat közben az olvasópultok durva deszkájától. Mindezek tekintélyes

súlyt is kölcsönöztek a kódexeknek. Ha meggondoljuk, hogy lánccal is odafogták

sokukat, egy-egy testesebb kódex kezeléséhez jó fizikai erőnlétben kellett lennie

az olvasónak, aki forgatni, emelgetni kívánta az írást.

A könyveket zárral, kapoccsal is ellátták. A fémpántoshoz kis lakat is járt

kulccsal. Ha a kapocs fémből volt, de a pántja bőrből vagy szövetféléből készült,

akkor ezt egyszerűen csak az olvasás végén összekapcsolták, mint az vet.

Általában két kapcs járt egy könyvhöz, de olykor hárommal is védték a kíváncsiak


elől. Volt azonban egy gyakorlati haszna is a kapcsos könyveknek. A hőmérsékleti

ingadozások közepette a felütött könyv szétnyílt, vagy táblái a meleg hatására

meggörbülhettek. Amennyiben sikerült a kapoccsal újra becsatolni a

kötéstáblákat, azok présként hatottak és a hideg v. Meleg hatására a táblákat az

eredeti állapotba állították vissza. A kapcsos könyvek divatja a 19.század elejéig

szinte töretlen, még Arany Jánosnak is volt kapcsos könyve, amelybe verseinek

tisztázati változatát jegyezgette. A naplók pedig még századunk női

könyvesszokásaiban is őrizték a középkor eme kedves örökségét. Az erdélyi

könyvtárak tele vannak kapcsos kötetekkel, legtöbbjüknél a záródíszeknek

azonban már csak nyomait lelhetjük fel: leszakadtak, elkallódtak, megette őket

rozsda, stb.

Végezetül:

g) A kódexek műfaja

Az egyházi célokat szolgáló kéziratos könyveket legkivált valamelyik

székesegyház, kolostor, templom vagy királyi kápolna megrendelésére írták,

másolták, emendálták, illuminálták. De akadtak szép számmal, ahogyan az írás-

olvasás tudománya terjedt, s a jó gazdasági konjunktúrák idején, laikusok is, akik

kódexeket kértek, főleg a koronás fők. A világi megrendelők példányaiban is

feltüntették, hogy a kézirat kinek a pénzén és óhajából készíttetett. Ez vagy az

első levélen vagy sokkal inkább a kézirat kolophonjában, záradékában, más

szavakkal szólva az utolsó sorokban adták az olvasó (tulajdonos) tudtára,

amannak nem kicsiny büszkeségére.

A leggyakrabban előforduló egyházi célú kódexek a Missalék (miséző

könyvek), Evangéliumok, Breváriumok (rövidített rituális könyvek), az egyházi

énekléshez az Antiphonáriumok, Gradualék és Psaltériumok szolgáltak. Emellett

említenünk kell az egyház v. Kánonjogi kéziratos könyveket, domus históriákat,

legendáriumokat, a szentek életét, egyháztörténetet, az egyházatyák munkáit, a

theologia spirituálist és a gyakorlati theologiát, Szent Ágoston vallomásait, Aquinói

Szent Tamás munkáit, Boethius De consolatione Philosophiae című klasszikus

"korakeresztény" traktátusát stb.


A világi műfaj sem jutott mostoha sorsra, hiszen buzgón másolták a görög

és római klasszikus auktorokat (legtöbbjük szövege így menekült meg a tökéletes

és örökös enyészettől, főleg azoknak a szövege őrződött meg, amelyek nem

találkoztak a keresztény egyház korai századaiban a cenzurális tilalommal, avagy

az egyházi hatóságok a kereszténység jeleit vélték felfedezni a Krisztus előtti

pogány szerzők opusaiban. Vannak tehát szépirodalmi, filozófia, jogi,

csillagászati, asztrológiai és matematikai, orvosi jellegű munkák (un. Hortus

Sanitatis-ok, botanikai, gyógynövényes kódexek), tankönyvek a hét szabad

művészet - septematium liberalium - tárgyköréből, grammatica, thetorica, poetica,

musica, arithmetica stb., helyi és világkrónikák, annalesek, évkönyvek a világ

eseményeiről. Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük fel, hogy Arisztotetész,

Galenosz és Hipokratész munkái közül igen sok arab forrásokban maradt fenn, s

utóbb fordították le latinra, visszagörögösítették, illetve ültették át a világ nyelveire.

Kódexben maradtak fönn a magyar nyelvemlékek is. A leghíresebb

manuscriptumoknak, mint ismeretes, a szakzsargonban használatos

megkülönböztető nevük is pl. Ehrenfeld v. Jókai kódex, Kriza-kódex, Varjas-

kódex. A kódexek kora nem ér véget a könyvnyomtatás elterjedésével. A

kéziratosság sokáig párhuzamos életet él az officinákéval. Világi

énekgyűjteményeink pl. még a 17.században is jobbára kódexek alakjában

terjedtek, vagy nyomtatott könyveket másoltak kézzel saját használatra! (Elég

végiglapozni a Régi Magyar Költők Tárának megjelent köteteit, hogy

meggyőződjünk e furcsa kettősségről.)

II.

ARS LIBRARIA


A könyvek hagyományozása és őrzése

A latin címben szereplő "művészet" a könyvek, kézírások gondozásának

mesterségét jelölte a régiségben. A kötetek gondozása azt jelentette, hogy az

írások eljutnak a címzetthez, azaz az olvasóhoz, illetve, hogy az olvasók egymás

között is kicserélik a köteteket. A műveletnek vannak közvetítői a scriptorok, akik

keze nyomán megszületik a másolati példány, a librariusok - a könyvkereskedők

és végezetre a könyvtár őrei, kezelői.

A rómabeliek idejében a könyvmásolás, sokszorosítás az írástudó

rabszolgák dolga volt (sclavi litterati), akik klasszikusnak számító vagy kortársi

szövegeket másoltak viszonylag nagy példányszámban. Az ókorban a kortársi

irodalom termékeit publikálókat szintén libráriusoknak mondják, noha ez a

kifejezés egyre inkább a könyvvel üzletszerűen foglalkozókra szorítkozik, míg

azokat, akik régebbi szövegeket hoznak újra a napi közfigyelem fórumára

antiquariusokként emlegették a kortársak. (Az utóbbi szó, ma a régi

könyvkereskedést jelenti, a magyarba 19.századi átvétellel került német-francia

közvetítés révén.)

A hellenizmus korában a könyvmásolás mind inkább bérmunkává válik, a

másolókat soronként fizették, egy-egy teljes sor legkevesebb 34-38 betűjelből

kellett álljon. A középkori szerzetesi monopóliumról már szóltunk korábban, de a

korszak vége felé, mikor az írástudók száma megnő az egyetemek működésének

köszönhetően, a klerikusok mellett mind több laikus lesz haszonélvezője és

művelője az írás művészetének, élvezetének (főleg a párizsi egyetem jeleskedett

az új írásstílus terjesztésében a 12.századtól kezdődően), a kolostori másolók

monopóliuma megtörik, s a könyvek sokasítása a világi mesterségek között egyre

előkelőbb helyezést vív ki magának. A könyvmásolás, publikálás jövedelmező

mesterséggé válik a nagyobb és rátermettebb korakapitalista vállalkozók

kézében, akik bérmunkásokat foglalkoztatnak. Leginkább a világi

közigazgatásban tevékenykedő notáriusok (városi, falusi, királyi, főúri jegyzők),

vagy az egyetemek laikus - világi pályára lépő értelmiségiek - itáliai és francia

végzettjei törnek be a könyves szakmába.

A "felhígulás" eredménye többek között, hogy megnövekedik a laikus

irodalom súlya a másolt, közzétett kódexek között. A korai humanisták, literátorok


a reneszánsz előfutárai mind több tudományos, szépirodalmi munkát fognak

másolni maguk és társaik számára, mintegy függetlenednek az egyházi

értelmiség tekintélyuralmától.

Természetes, hogy a legnagyobb számú példányra az egyetemek tartottak

igényt, hiszen tankönyvként kezelték és a libráriusok díj ellenében a felsőoktatás

hallgatóinak kikölcsönözték. Ugyanakkor a vállalkozói szellem nekibátorodásának

eredményeképpen az egyetemek falai között is egyre többen vállalkoztak arra,

hogy szöveghű, de igénytelenebb külsejű másolatokat készítsenek díjazás

fejében mind a tanároknak, mind a deákság részére. Ezzel egy időben alakulnak

ki az egyetemi könyvtárak, ahol az anyakódexeket őrizték, melyekről a

leghíresebb másolatok készültek. Emezeket, adták el, kölcsönöztek, jegyzetelték

ki a vékonypénzű hallgatók.

Gyakori volt a könyvek cseréje, ajándékozása diákok és tanárok között.

Akár függőleges, akár vízszintes irányúnak fogjuk fel a könyvek mozgását, tény,

hogy mind szélesebb világi körben terjedt. A forgalmasabb piactereken, a

leglátogatottabb univerzitásokon belül és a környező utcákban, a campuson

felütötték sátrukat a librariusok és stationariusok, az egyetemi jegyzeteket

sokszorosító és áruló kereskedők. A két személy foglalatossága, iparűzése nem

ritkán eggyéolvadt, de megtörtént, hogy munkamegosztásra került sor: a világi

könyvmásoló műhelyek kizárólag a sokszorosítással foglalkoztak és bizományba

adták a kész kópiákat a stationariusoknak és libráriusoknak, akik a példányokat

pénzzé tették, saját hasznukat is kikeresték, minekutána a másolás árát

megfizették a scriptoriumnak vagy másoló officináknak. Párizsban például a Notre

Dame előcsarnokában tanyáztak előszeretettel. Ma is a Szajna-parti

könyvkereskedők, az un.bouquinist-ok alig pár lépésnyire árusítják az Ile de la

Citétől a régi könyveket, képeslevelezőlapokat. Mire a nyomtatott könyv eléri a

dél-nyugat európai régiót már kialakult könyvterjesztői hálózat működik, ami

zökkenőmentesen aklimatizálódik az új külsejű szellemi termékhez, mi több annak

népszerűségét gyorsan felfuttatja az értelmiség körében.

A humanizmus a könyvárust bibliopolnak mondja, ez jelenik meg a

nyomtatott könyvek impresszum-adataiban is, ui. nem csupán a kiadó és nyomda,

de a könyvkereskedő és kereskedés nevét, helyét is közlik a 15-18.században a

könyvek. A helyiség, ahol a könyvet meg lehet vásárolni a bibliopola, vagy nem


ritkán bibliotheca néven szerepel. Ez utóbbi mégsem azonos a klasszikus

értelemben vett könyvtárral.

A könyvtárak

A ninivei könyvtár, a mezopotámiai asszír birodalom fővárosának királyi

könyvtára talán a legrégebbi. Enciklopédikus jellegű volt, minden írásos emléket

gyűjtött. Gazdag és rendezett, az információk meg- és visszakereshetők voltak.

Az agyagtáblákba kiégetés előtt belenyomták a könyvtár tulajdonosjegyét vagyis

ex libris-ét: "Asszurbanipál, a világ urának, Babilóniai királyának könyve ez"

hírdette a pecsét a cserépkönyveken. A könyveknek volt könyvtári jelzete is. Arra

is rájöttek, hogy egyetlen agyagból készített lapra nem fér reá a teljes irat, ezért

őrszavakkal, custosszal az egymást követő folytatásokat, lapokat, olymódon, hogy

az egyes számú lap utolsó mondatát megismételték a kettes lap legfelső sorában.

Feltételezhetően létezett valamilyen kezdetleges katalógus is nyilvántartás végett,

ennek alapján keresték ki a könyveket, vették számban a leltározás során. Alapja,

a szakemberek úgy vélik, hogy kezdősorok lehettek, vagy a könyveket tárgyuk,

szakjuk szerint sorolták be a nyilvántartásba.

A folyamközi városállamok templomai mellett nyilvános könyvtárak is

működtek, amelyeket hasonló módon szerveztek meg, mint a királyi

könyvesházat.

Egyiptomban jóval az alexandriai könyvtár alapítása előtt már ismerték a

könyvtár intézményét. A papirusztekercseket tokba őrizték az írnokok a

templomok melletti kancelláriákon. A tartalmi mutatót a tokra kívül rávezették

címmel együtt. Itt is ismerték az ex librist, amelyek kiégetett feliratos

majolikatáblák voltak, s jelezték a tulajdonos nevét, címeit, sőt még átkot is

szórtak a tekercstolvajokra. Tény, hogy kevesebb papirusztekercs vészelte át az

évezredeket, mint cseréptábla, holott a Nílus-mente irodalmi és tudományos élete

legalább, ha nem gazdagabb volt, mint Mezopotámiáé.

Görögországban a Kr.e. ötödik századig nem merült fel komolyan a

könyvtáralapítás gondolata. Platon is csak elméleti lehetőségként említi meg a

közkönyvtár eszméjét. Arisztotelész az első, aki Makedóniából hazatérve, hol

Nagy Sándor nevelője volt, megvásárolja a Lykeion épületét, ahol saját filozófiai


iskolát alapít. A tornacsarnokból, iskolából, kertből álló együttes mellé könyvtárat

is szervez, amely tartalmazza saját írásait és az előtte élt fontosabb filozófusok,

bölcselők és tudósok összegyűjtött írásait is, amelyeket az iskola szolgálatába

állított. Ezek között egyaránt voltak eredeti és görögre fordított könyvek,

irományok. A mester saját könyvtárát is a köz javára hagyta, s tanítványai buzgón

másolták, utánozták, kommentálták Arisztotelész szellemi alkotásait.

Ugyancsak Arisztotelészt gyanítják az Egyiptomot meghódító Nagy Sándor

könyvtár-alapítási szándékai mögött. Egész pontosan nem a híres világhódítónak,

hanem egyik hadvezérének sugalmazta Arisztotelész, hogy jó lenne összegyűjteni

az egyiptomi bölcsesség még fellelhető dokumentumait, illetve a görög

szellemiség terjesztésére Észak-Afrikában a legjobb módszer egy nagyszabású

közgyűjtemény felállítása lenne. I.Ptolemaiosz, Nagy Sándor helyettese és híve,

dinasztiát alapít Egyiptomban, s saját dicsőségére egy érdekes és sokoldalú

művelődési, oktatási együttes alapkövét teszi le. Ez lesz az Alexandriai Musaion,

amely az akadémia, az egyetem és a "kutatóintézet" szerepét is hivatott volt a

jövőben betölteni.

A későklasszikus-hellenisztikus felfogás szerint minden görög iskola mellett

ajánlatos volt könyvtárat is működtetni, ez a gyakorlat gyökerezett meg a

ptolemaioszi Egyiptomban is. Különösen II. Ptolemaiosz Philadelphos

ajándékozott nagyon sok kéziratot, ritkaságokat az alexandriai könyvtárnak.

Nagyságát tekintve Julius Caesar (i.e.100-44) - egyes számítások szerint -

hetvenezer tekercset tartalmazott, ami kb. 40 - 50 ezer műnek felelt meg.

Antonius, Caesar szövetségese majd ellenlábasa, állítólag Kleopátrának mintegy

200 ezer írott tekercset ajándékozott volna szerelmes hevületében...!

Az alexandriai könyvtár kettős osztatú volt: egyik része, a tetemesebb a

királyi palotában (a gyűjteményt Brucheion-nak nevezték) működött: a kisebbik

pedig Szerapisz isten templomában várta az olvasókat - a Szerapeion - néven

említik az ókorból fennmaradt dokumentumok. (Szerapisz, vagy Szárápisz az

Apisz bika kultuszának görögös változata volt Egyiptomban, görög ruhás,

szakállas istenalakként ábrázolták, fején a termékenységet, bőséget jelképező

edényt - a kalathoszt - hordozta. Őt tartották e kései korban az Alvilág urának is.

Tiszteletét az is erősítette, hogy gyógyító, megváltó erőt tulajdonítottak neki.

Alexandriai szentélye látomásos jóslások színhelye is volt.)


Nem ismerjük sajnos a két részleg működési szabályzatát, de a könyvtári

kölcsönzés ismerte a helyben tanulmányozás mellett a hazaadás gyakorlatát is. A

tekercseket polcokon raktározták, a polcok pedig zárt szekrényben voltak. A

gyűjtemény törzsállománya a görög kéziratokból állott, de emellett gyarapodott a

könyvtár az idők folyamán egyiptomi, kopt, szír, héber, arab, latin stb. Nyelvű

szerzeményekkel is.

A könyvtár rendelkezett saját másoló-sokszorosító műhellyel. Az itt készült

kópiákat eladták, sokszor megtoldva javított, kommentált szövegtöbblettel.

Úgyszintén készítettek egy-egy szerző műveiből rendszerezett kiadásokat is. Az

alexandriai könyvtár tehát a tudományos műhely szerepére is vállalkozott.

A császárkor vége felé. Kr.u. 270-ben Aurelianus császár az Egyiptomban

kirobbant Róma ellenes lázadások megtorlásaként földig romboltatta az egyik, a

palotai negyedben található Brucheiont, míg 391-ben Thephilosz római császár

egy keresztény - kopt lázadás idején a Szerapeion alá rakatott tüzet. A 641-ben

Egyiptomot is meghódoltató Omár arab kalifa már csak az utolsó "simításokat"

végezte a könyvtár elpusztítási eposzán, felprédálva a maradék értékeket. A

találgatások azóta is tartanak, mi veszett el örökre az emberiség kultúrkincseiből,

s mi az ami a véletlen folytán mégis megmenekült az enyészettől. A pesszimista

művelődéstörténészek szerint az emberiség folytonosan veszít, minden

nemzedék kultúrája kevesebb, mint az előzőké volt... Alexandria esetében, úgy

tűnik, van benne némi igazság.

b) Pergamon és a hellenisztikus kor többi könyvtára

A pergamoni könyvtárat I. Atalosz király alapította a hagyomány szerint i.e.

197-ben, s mint emlékezhetünk, az alexandriai vetélytársa kívánt lenni

Kisázsiában. A tekercseket bőrhártyára kezdték másolni az egyiptomi papirusze-

embargó miatt. Jelentős gyűjteményként tartották számon a kisázsiai népek,

hatott a görögök könyvtáreszményére, Athén, Delphoi Korinthosz és

Halikarnasszosz könyvtárépületeit a pergamoni után modellezték.

Amint a korabeli utazók írják a könyvtár épületéről, az oszlopcsarnokos

volt, nyitott centrális elrendezésű. A földszinten és az emeleten kis szobák voltak,

amelyek egyszerre szolgáltak raktárként és olvasóteremként gyanánt. A tekercsek


a polcokon hevertek, de a polcok nem tapadtak közvetlenül a falhoz, így védték

az állományt a nedvességtől és a bogaraktól, rágcsálóktól. Az olvasótermek

viszonylag kicsik voltak, kevés férőhellyel rendelkeztek, ugyanis a régi görögök

félhangosan olvasták a szöveget, s ha sok embert zsúfoltak volna egyetlen

helyiségben elviselhetetlen zaj keletkezett volna, amely a szellemi munkát

kártékonyan befolyásolta volna.

A könyvekről kétféle jegyzéket készítettek. Az egyik szakok, témák szerint

csoportosította az irományokat, a másik a szobák és polcok szerint osztályozáson

alapult. Mindkettő hosszas fejlődés végeredményeként tisztult le szak- és helyrajzi

katalógussá. Ezek szerint tehát a tekercseknek volt helyrajzi számuk (topografikus

jelzetük) is. A könyvtári személyzet (férfiak kizárólag) kora reggeltől a déli órákig

szolgálta ki az olvasókat, ui. A hellének azt tartották, hogy a szellemi munkára

ezek az órák a legalkalmasabbak. A görög könyvesházak nyilvános intézmények

voltak, mindenki hozzáférhetett az ott őrzött irodalomhoz. Természetesen idővel

kifejlődtek a magánkönyvtárak is, a klasszikus görög szerzők mindegyikének

ismerjük utalásait vagy vallomását saját gyűjteményéről.

c) Róma - a könyvek városa

Az "örök városban" a magánkönyvtárak száma sokkal jelentősebb volt,

mint Görögország városállamaiban. Minden jelentősebb család rendelkezett

gyűjteménnyel. A köztársaság korában azonban már görög mintára létrejöttek az

első könyvtárak is. Ezeket vagy a városok (municipiumok) támogatták, tartották

fönn, magánszemélyek alapították és a köztulajdonba került, a köztársaság

támogatta.

Kr.e. 146-ban, amikor a Peloponészoszi félszigetet, a Balkán déli részét a

rómaiak provinciává süllyesztették, ill. Az ezt követő századokban számos görög

gyűjtemény származott át békés vagy erőszakos úton Itáliába, jelesül Rómába,

ahol értékük igen csak megugrott. Ugyanez volt a helyzet a közel-keleti

gyűjteményekkel is, a római légiók parancsnokai, a provinciák magasrangú

megszálló hivatalnokai, "poncius pilátusai" számos keleti kéziratot szereztek,

zsákmányoltak, amelyeket aztán Rómában értékesítettek, a latinok gyűjteményeit

ékesítették és gazdagították.


Az első bibliotheca publica megnyitását Asinius Pollio (Kr.u. I. sz.)

valósította meg: a Szabadság (Libertas) templomának előcsarnokában működött

a mindenki számára hozzáférhető könyvtár. A másodikat Julius Caesar fogadott

fia, Octavianus Augustus császár (Kr.e. 31- Kr.u. 14) az időszámítás "fordulója"

után a Palatinus dombján, Apolló templomában állítatta fel, egy harmadik

ugyancsak az uralkodó parancsára létesült a nevét viselő Porticusban

(oszlopcsarnokos épület). A legjelentősebb ókori könyvtárak, mely az antik világ

fővárosában, a Tiberis partján működtek: a Platina - a Palatinus dombon -, a

Capitolina (a capitoliumi magaslaton) és a Béke Templomában elhelyezett

közgyűjtemények voltak. Igen-igen nevezetes volt a Dáciát is meghódító Trajanus

császár által a Fórumon alapított Bibliotheca Ulpiana, amely három századon át

gazdagodott folytonosan és végeredményben Róma legváltozatosabb, legtöbb

információt tároló gyűjteményévé nőtte ki magát. A jeles természettudós és

histórikus, az id. Caius Plinius a Como tó partját választotta könyvtára színhelyéül,

ide vidékre gyűjtötte azokat a könyveket, amelyek alapján a saját megfigyeléseivel

gazdagítva megírta az ókori tudományok enciklopédiáját a Historia Naturalist. A

római könyvtári hálózat méreteit jól érzékelteti az a tény, hogy az első latin

könyvtár alapításától számított három század alatt számuk huszonnyolcra

szaporodott. Ezek mind az "örök városban" működtek Kr.u. 350-ig, midőn a

barbárok támadásai feldúlták a metropolist.

A bibliothéké szó a görögben - egyes szám - csupán a könyvesállvány

neve, a többes számú alakból a bibliothékai-ból alakult ki a "könyvtár" jelentésű

nemzetközi vándorszó.

A rómaiak Görögország megszállása után nem csupán a szellemi javakat

hajózták át Rómába, de foglyul ejtették a görög könyvmásoló rabszolgákat is,

akiket aztán arra kényszerítettek, hogy a legkeresettebb görög műveket minél

nagyobb számban reprodukálják. Egy-egy szinte hibátlanul másoló , nyelveket

tudó rabszolgának az ára hihetelenül megnőtt a Kr.e. utolsó században.

A latin irodalom is fejlődésnek indult, a görög kultúra vérátömlesztése

Itáliába roppant üdvösnek bizonyult, ugyanis egyre több eredeti művet lehetett

olvasni, forgalomba hozni az Appenin félszigeten és a növekvő latin szellemi

kisugárzás alá került régiókban.


A szerző általában a kész és letisztázott, végleges szerzői példányt, az

autográf kéziratot a kiadónak, azaz a sok rabszolgával dolgoztató

másolóműhelynek, ahol annyi másolati példány készült, ahányra megrendelés

érkezett. A terjesztés a kiadó dolga volt. Ritkábban kellett erre az elismert és

sikeres szerzőnek folyamodnia.

A másolandó szöveget a rabszolgák diktálásra írták, ütemesen folyt a

munka, így egy kiadandó műből fokozott tempójú másolással, nyolc-tíz órás órás

munkanapot véve alapul, egy félhét alatt akár 3-400 példány is elkészülhetett!

Már itt felbukkantak az emendátorok, akik a szövegek korrektúráját helyben

elvégezték. Az első ismert római kiadó, Atticus volt, szónok, Cicero barátja.

Sikeres ember lehetett, ugyanis a kiadói hajsza nyomán szépen gyarapodott

vagyona.

A könyveket a rómaiak is tekercsben őrizték a könyvtárak polcain. Ám ők

minden volumen-hez egy kis csontlapocskát fűztek zsinórral (index v. Syllabus),

ahol feltüntették a könyv címét és/vagy tartalmi kivonatát. A tekercseket tokba

bújtatták állományvédelmi meggondolásból. A rómaiak gyakorlatias érzékére vall,

hogy a kézirattekercsek mérete a tartalomhoz igazodott, azaz a tudományos

jellegű írások eleve nagyobb, míg a költőiek apróbb nagyságrendűek voltak.

A Nyugat Római Birodalom bukásával együtt nem fellegzett be a könyvtári

kultúrának, ui. Bizáncban továbbéltették a könyves hagyományokat, mi több

felélesztették a görögség kulturális örökségét is, átszínezték keresztény

ideológiával és gyakorlatilag a 15. Századig Róma öröksége Keleten élő maradt.

A főváros és jelentősebb városok és kolostorok kitűnő könyvtárakkal

rendelkeztek, amelyek mindent gyűjtöttek, igyekeztek megszerezni. 1453-ban

Konstantinápoly elesett, a Bizánci Birodalom mint politikai entitás örökre eltűnt. De

a keleti kereszténység és humanizmus képviselői elmenekültek, szétszóródtak

Európában, a legnevesebbek főleg Itáliát és Dél-Franciaországot választották új

hazájokul. A magukkal hozott, megmenekített kéziratokat aztán főleg Velencében,

Firenzében és Párizsban vagy Lyonban sajtó alá rendezték, hiszen időközben

megszületett Gutemberg világraszóló találmánya.

A kereszténység múlhatatlan érdeme, hogy amint államvallássá lett 330

után, kötelezővé tette a kolostorok számára a belső könyvesházak létesítését és

fönntartását, ui. Ezek az intézmények nem működhettek volna a


szertartáskönyvek és teológiai művek hiányában. A korai korszakban - és a

kisebb kolostorokban jóval a középkor után is - a könyveket együtt őrizték a

levéltárakkal, az archívumokkal és az egyházi kincsekkel, kultikus tárgyakkal

(sacrarium v.ö. a magyar sekrestye szóval). A keleti rítusú kolostorok főleg az

egyházatyák műveit gyűjtötték, amely a nyugati kolostorokban is megbecsülésnek

örvendett, emitt azonban gyakran másoltak ókori klasszikus szerzőket is, akiknek

műveit a középkor filozófiájának alapjául szolgáltak részben, részben pedig

mintaként követték azokat a stílus, felépítettség, okfejtés tekintetében. Különösen

az arisztotelianus világkép volt nagy hatással a keresztény gondolkodókra a

középkorban. A kolostorok mellett működő iskolák számára is a könyvtárak

jelentették az oktatás elméleti bázisát, a tudás legfontosabb forrásait. Már Nagy

Károly (768-814) császár elrendelte capitulareive, azaz rendeletben, hogy az új

püspökségek és apátságok alapításuk pillanatában már megkapják a

működésükhöz szükséges liturgikus könyveket. Maga a király is ajándékozott a

kedvelt kolostoroknak, ahol szívesen tartózkodott utazásai, országjárásai során,

szép és értékes kódexeket. Ezeket a frank birodalomban, Károly államában az

Írországból általa hívott fráterek másolták és illuminálták.

A kolostorokban elhelyezett könyvtárak rendszerint egyik kápolnában

kaptak teret tevékenységükhöz, vagy a sekrestyében őrizték a könyveket,

tekercseket. A templomokban szintén a sekrestyét találták a legalkalmasabbnak,

illetve a katedrálisok esetében a tűztől való félelem miatt a gyűjteményt a

toronyszobában rendezték be. Voltak olyan monostorok is, amelyek nem sajnálták

a pénzt és fáradságot, pl. a svájci Sankt Gallen-i kolostor, ahol a szerzetesek

cellái mellé külön könyvtári szárnyat építettek.

A könyvek megbecsülését és egyben viszonylagos ritka ágát jelzi, hogy a

különféle hagyatéki leltárakban, vagyonösszeírásokban a kódexeket a

legféltettebb és legértékesebb kincsek között sorolják fel a jegyzők, a

hagyakozók, egysorban szerepel az ékszerekkel és ingóságokkal. Ne várjuk el a

leltárak összeállítóitól, hogy pontos címet vagy szerzőt adjanak, legkivált a

könyvek műfaját jelölik meg, s ez a szerencsés eset, illetve ha nagyon ismert

szerzőről van szó, akkor annak neve a könyv szinonimája (pl. 1 antiphonarium,

egy aranyozott graduálé, egy Szt. Tamás, Erasmus stb.). az ilyesféle felsorolás a

hazai gyakorlatban sem ritka, még a 17.század végi erdélyi könyvjegyzékek is a


lehető legegyszerűbben (homályosabban) közlik meg az azonosításhoz

szükséges minimális adatokat egy-egy kötetről.

A kolostori könyvtárak jelentősége a 12.századi nyugat-európai laikus

forradalom súlya alatt megroppan, ui. a világi gyűjtemények, az univerzitások

könyvesházai Németországban és Franciaországban, Itáliában vagy a gazdag és

gyorsan polgárosuló Németalföldön ill. Angliában mind fontosabbakká válnak,

mind nagyobb írástudó tömegeket vonzanak magukhoz. A kolostori tékák

egyeduralmát szegték meg a papírkódexek, ezek ui. jóval olcsóbbak voltak mint a

pergamenre másoltak ára, s így sokkal több magánszemély vagy világi testület,

városi iskola is saját könyvtárat alapíthatott.

Az un. kolduló- és tanító rendek könyvtárai a főiskolai központokban

viszonylag gyors laicizálódáson estek át, alkalmazkodniok kellett a tananyag

növekvő tudományosságához, és belőlük nőttek ki nem egyszer a későbbi

világhírű egyetemi könyvtárak.

Nálunk, közép-kelet Európában ezzel szemben éppenséggel ekkor kezd

gyökeret ereszteni a kolostori könyvkultúra, hiszen előbb felkellett venni a

kereszténységet, meg kellett gyökereztetni és általánosan elfogadottá kellett tenni

az új világszemléletet. Ezer esztendővel ezelőtt nyitja meg kapuit az első

keresztény magyar iskola francia szerzetesek segítségével a Szent Márton

hegyén, a bencések tehát kolostori iskolát és könyvtárat alapítanak azon a

helyen, amit Kazinczy majd Pannonhalmának fog nevezni, aztán a magyar

alapítású pálosrend kolostoraiban indul meg a kódexmásolás, és keresi a

kibontakozás útját a fiatal magyar könyvtárügy. A Kárpátokon túl a politikai helyzet

megszilárdulása és az államalapításokkal párhuzamosan vagy annak

következésképpen az orthodoxia bolgár-szerb-görög szerzetesekkel

(kalugyerekkel) és hittérítőkkel is megerősödve, alapítja meg a 14.században az

első monostorokat, ahol egyházi szláv nyelvű kódexek, görög kéziratok tűnnek fel,

illetve az uralkodók parancsára megszületnek az első román kódexek még ószláv

nyelven a 15.századtól kezdődően.

Amit még mindenképpen meg kell említenünk e fejezet keretein belül, az a

könyvek őrzésének módja. Bár esett már róla szó, csupán megismételjük, hogy a

könyveket a polcok hordozták, azaz vagy zárt szekrények (armarium), vagy a

pultok és polcok, amihez lánccal fogták hozzá a könyvet. A könyvek elveszítése,


eltulajdonítása, eltűnése végzetes is lehetett, egyetlen példányban létezett a

környéken, messzeföldön, unikumként tartották számon, ezért a könyv

önmagában is érték volt, súlyos aranyakkal fizettek érte főleg a középkor első

felében, a 12.századig. a kölcsönzésről jegyzéket vezettek, ezek voltak az első

kölcsönzési naplók, ahonnan rekonstruálható a könyvolvasás iránya, a

népszerűség, a kölcsönzés gyakorisága, a kulturáltság foka részben stb. Minden

kötetbe igyekeztek bevezetni a tulajdonos nevét, a kolostor tulajdonjogát igazoló

bejegyzést, posszesszorusát vagy ex librisét. A szerzetesrendek többsége a

kötelező szegénységi fogadalom alatt a könyvek szerzésének tilalmát is értette,

ennek következtében pl. a ferencrendi barátok saját könyveikbe csak azt írhatták

be, ad usum fratri..., in usum... azaz csupán X szerzetes használatára szolgál e

könyv, nem tulajdona. Efféle jog a kolostort illette meg kizárólag a monachális

világban.

A legnevezetesebb korai középkori könyvtárak a pápák és a benedekrendi

v.bencések kezdeményezésére jöttek létre: Bibliotheca Vaticana - Róma; bobbioi

kolostor, Montecassino, mindkettő Észak-Itáliában, St. Gallen.

A 14-15.században éli fénykorát földrészünkön a reneszánsz hatására

kiteljesedő pompás humanista könyvtár divatja. A világi uralkodók tekintélyét

könyvtáraik öregbítik jelentős mértékben. Mátyás király mellett az olasz

városállamos zsarnokai, a cseh, lengyel uralkodó, a humanisták színes serege

rendelkezett irigyelt könyvtárakkal, amelyben a kódexnek nagyobb becsülete van,

érthető módon, mint a tömegcikké való nyomtatott könyvnek. A nagy könyvmásoló

műhelyek száma megszaporodik, az olaszok és franciák mellett számon kell

tartani a német és angol, a németalföldi, a magyar, a cseh vagy a lengyel

officinákat is. Az egész szakmát a piacra figyelés, a piaci törvények uralják. A

könyvmásolás és kiadás üzleti ágazat, amelyre hitelt is fel lehet venni az olasz

v.zsidó pénzkölcsönzőktől. Egy-egy ritkább kódex valamely csinos birtok értékével

volt mérhető csupán, s nem csak az elméletben...

Ez azt is jelenti egyben, hogy a könyvtári állomány fokozottabban

gyarapszik vásárlások útján, de ezért persze továbbra is jelen van az ajándékozás

vagy hagyatéki gyarapodás. A könyvesházak életképessége a fenntartó anyagi

erejének, támogatásának függvénye. Sokat számít milyen friss a beszerzett

irodalom, milyen az anyag tematikai összetétele, mennyi benne a próbált szerző


és sikerkönyv. Ha a középkorban az ezer kötetet meghaladó könyvtár ritkának

számított, a könyvnyomtatás előtti utolsó száz évben, amikor a papírkódexek

térhódítása előtt leomlanak a szellemi és anyagi válaszfalak az írástudók között,

már nem ritkaság a bűvös ezer feletti kötetszám. P.o. a Sorbonne könyvtárának

alapkövét 1254-ben tették le, s négy évtized alatt elérte az ezer darabot a

gyűjtemény, újabb negyven esztendő múltán (az 1338-as leltár tanúsága szerint)

már 1700 kódex van az egyetem birtokában.

A megnövekedett információ tömeg gyorsabb kiaknázását úgy oldották

meg, hogy nyilvántartást vezettek a könyvekről, megkísérelték katalogizálni az

anyagot a 12/13.sz.-tól kezdve minden gyűjtemény keretén belül. Nincsenek

természetesen egységes katalogizálási elvek, a gyűjtemények mind a saját

hasznukra próbálnak kialakítani valamilyen rendszert, hol nagyságrend, hol

tartalmuk szerint osztályozva az anyagot. Pl. a feltárt tartalmat rövidített formában

rávezették az előzéklapra; beszámozták, feltüntették az ívfüzetek, levelek számát

egy-egy kódex esetében; megjelölték a kötet helyrajzi számát: szekrény, polc, a

polcon belüli sorszáma, a könyvesszekrény (téka, theca) földrajzi helyzete (azaz,

hol van, melyik teremben, melyik falnak támaszkodik stb.) Osztályokba sorolták a

könyveket: libri theologici, libri historici, Sanctae Scripturae, libri Naturali Historie

vagyis teológiai, történelmi könyvek, Szentírások, természethistóriai művek stb.

Az egyetemeken a karok szükségletei szerint csoportosították őket, mintegy

megteremtve a kari könyvtárak ősét.

A kódexek gerincére felkerült a mű címe vagy szerzője, általában a

legközismertebb címet vezették rá a könyvre. A katalógusba is ugyanezeket az

adatokat jegyezték be, de mellékelték a kódex kötetének milyenségét, hogy aztán

a polcon is felismerhető legyen. Gyakran bevezették a katalógusba a kódex kezdő

és befejező sorait, sőt a második és az utolsó előtti levelekét is, arra az esetre, ha

az első és utolsó levelek a tartós használat közben elrongyolódnának,

olvashatatlanná válnának, a kódex bármi okból megcsonkulna. Ugyancsak a

katalógus tételei tartalmazták, tartalmazhatták, a kódexek alakjára vonatkozó

információkat is: ívrétű (folio vagy regalis), negyedes (quarto, másként mediocri

stature), nyolcados (octavo, vagyis liber parvus, a.m. kicsi könyv) stb. A

beosztásnak ezt a módját az ívek hajtogatása nyomán nyert szétvágott lapok

száma adta meg.


Betűrendes leltárt azonban hiába keresnénk, az majd csak a

könyvnyomtatás korában válik megszokottá. Igaz az egyetemi könyvtárakban

történtek ilyenirányú próbálkozások is, de nem nagyon tartották be a későbbiek

folyamán, s az új szerzemények közbeiktatása is nehézkessé vált így,

mindannyiszor új katalógust kellett volna nyitni. Voltak viszont próbálkozások a

kollektív katalógusok összeállítására, pl. a 14.század vége felé az angol

franciskánusok oxfordi konventje összegyűjtötte 160 angolföldi kolostor és

káptalan könyveinek címjegyzékét, 1348-ban a bencések is követték Szent

Ferenc kisebbik rendjének példáját a saját rendtartományuk könyvtárainak

kollektív címjegyzék összeírásában.

A humanista alapítású, világi és fejedelmi könyvtárak jellemzője az volt,

hogy az állomány sokkal inkább kötődött a mindennapi világi léthez, a profán

irodalmi és a természettudományi művek alkotják gerincét az ókori klasszikus

autorok mellett. Sőt övék az elsőség az anyanyelvű irodalom felkarolásában

(olasz, angol, francia, spanyol). A magángyűjtemények a létrehozó szellemi

arcképére engedtek következtetni nagy valószínűséggel. Árulkodtak

foglalatosságairól, szellemi érdeklődéséről, nem egyszer saját irományainak

forrásairól. A humanizmus kultuszt űzött a szép, díszes, művészien ékesített

kéziratok gyűjtéséből. A bibliofilia óriási presztízsnek őrvend, a könyvtár

tudományos műhely, vitafórum, humanista összejövetelek színhelye v.ö. Janus

Pannonius, Bakócz Tamás, Oláh Miklós, Várdai Ferenc könyvtárával, a Mohács

előtti kor nemzedékének törekvéseivel. A kódex értéke a könyvnyomtatás

feltalálása és elterjedése, a reformációt követően időlegesen vissza fog esni, hogy

aztán a bibliofilek körében újra a csillagos égig szökjön az ára valamennyi régi

kéziratos könyvnek és tekercsnek.

III.

A papírgyártás és a könyvnyomtatás kezdetei

Az olcsó könyv előállításának feltételeit két Kínához köthető felfedezés

vetette meg. Míg az első - a papír - kb. 1200-1300 esztendő alatt jutott el


Európába és terjedt el, addig a nyomtatást a távolkelettől függetlenül, igaz jóval

később, maguk az európaiak is felfedezték.

a) A papírról

A legendák szerint i.sz. 105-ben Caj-Lun császár minisztere új íróanyagot

készített a faháncs, kender és len összezúzott rostjaiból. Ez az anyag vált a papír

közvetlen ősévé, és lényegében ma sem változott a cellulózéra alapított

előállítása. Tekintetbe véve, hogy a papír készítése nem bizonyult költségesnek,

sem túlságosan munkaigényesnek, nagyon hamar meghódította Kínát a

találmány, kiszorította a sokkal költségesebb selymet és bambuszból nyert

szeleteket, amelyek megmaradtak a császárok ünnepélyes iratai számára,

kivételes alkalmakra.

Közismert, hogy a kínaiak titokként kezelték a papírgyártást, éppúgy, ahogy

a selyem előállításának műhelytitkát féltékenyen őrizték az idegenektől. És

viszonylag sokáig valóban semmi nem szűrődött ki a papirostechnológia

mikéntjéről. A háborús századok törték meg végül is a kínai egyeduralmat, ui. a

tatárok (mongolok) foglyul ejtettek kínai papírkészítőket is hódító hadjárataik

során, akiket aztán Mongóliában munkára fogtak. 751-ben az arabok elfoglalták

Szamarkand városát, ahol a mongol-tatár papírműhelyek állították elő olcsó

íróanyagot. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a mórok elhurcolták Bagdadba

a szamarkandi mestereket, ahol újabb műhelyeket alapítottak, egyre távolabb

Kínától, egyre közelebb az európai földrészhez. Az arab világ terjeszkedése révén

ez a civilizációs vívmány hamarosan közismert lett gyártási titkával együtt Észak-

Afrikában, Marokkóban (Fez városában, ahol a krónikák szerint a 13.században

már négyszáz kis officina gyártotta a papirost), majd rövidesen átkerült az arab

hódítással egyszerre az Ibériai félszigetre is. Az 1490-ig fennálló hispániai arab

kalifátus az okirataihoz papirost használt a nehézkesebb Európában elterjedt és

szokásos pergamendokumentumokkal szemben. Ezt vették át a függetlenedő

keresztény ibériai államocskák, az új olcsóbb, közönségesebb fehér lapokra

rögzítették az arabok, majd a katolikus spanyolok is az irodalmi műveket,

tudományos munkákat, nem csupán a hivatalos iratanyagot. És átvették a

gyártási ismereteket is, elsőként tehát öreg földrészünkön ők helyettesítették


sikerrel a hártyát papírral. A kancelláriák, kolostorok és iskolák, az egyetemek

sem zárkózhattak el másutt sem a papír diadalútja elől. A minden újra fogékony,

európai civilizációs előnyeit még őrző Itáliában bukkant fel másodikként tehát a

könnyű kezelésű, jól hajlítható, könyvírásra kiváló matéria. Ancóna lesz a

papírgyártás olasz központja, a 14.században Franciaországban és német földön

jelennek meg a papírmalmok és fábrikák, hogy az tán a 16.századi Erdélyben is

meghonosodjon Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott, ahol nem más mint

Heltai Gáspár könyvnyomtató és vállalkozó állítja fel a saját papírmalmát. Igaz,

hogy az erdélyi és a magyar könyvnyomtatás szükségleteihez a 16.századi hazai

papírtermelés nem bizonyult elegendőnek, éppen ezért mindvégig behozatalra is

szorultunk, főleg Németországból és Lengyelországból döcögtek a felvidéki,

erdélyi, nyugat-magyarországi nyomtatóházak felé a papírral rakott

ökrösszekerek.

b) Ellőállítása, gyártása, készítése

Egyszerű kézi technikával állították elő, melynek módja a 19.század végéig

jószerivel nem sokat változott. A nagy mennyiségben rongyszedőkkel

összegyűjtött textilhulladékot, ócska és értéktelen göncöket (főleg len- és

kenderszármazékok voltak magas cellulóztartalmuk okán) vízben megáztatták,

majd mészoldatban kifőzték, kifehérítették. Az így nyert masszát addig kalapálták

- erre a célra állították fel a papírmalmokat, amelyek kallósmalmok voltak-, amíg a

rostok szét nem váltak, s nem keletkezett egy sűrű tejfölszerű pép. Ez már a

papinak az a kezdő halmazállapota, amiből egyszerű műfogással elő lehet állítani

magát a kívánt lapot. A pépet ui., amelyet hatalmas üstökben fogtak fel a

kallósmalmokban, kimetregették a fakeretekre kifeszített rézsodronyhálóra, mely

elég sűrű szövésű volt ahhoz, hogy csak a víz távozzon a pép viszont megüljön a

hálón. A felfogott papíranyagot hengerek között, vagy nagy lapos vas-

acélnehezékek alatt kisajtolták, a nedves íveket pedig még kifüggesztették

száradni, felfüggesztették csipeszekkel, akár a vásznat a mosónők, vagy,

ahogyan a fényképeket szárítják. A szikkadás után enyvvel vagy keményítővel

kezelték, hogy a papír porózusságát, tintaszívó hatását csökkentsék. Az ívek

nagysága, természetesen a merítőháló nagyságától függött. A leggyakoribb


ívnagyság "területe" 50x70 cm. A papiros íveit koncokba (száz db.) vagy

rizsmákba (450 ív, ma u.a.ezer db.) rakták, csomagolták össze, így szállították a

nyomdák, iskolák és irodák számára.

Az európai papíripar akkor nyert igazán sok nyersanyagot, amikor az

európai viseletben hódítottak a vászon fehérneműk használata (addig ui. a

gyapjúholmik dominálták a viseletet, s a váltás mindenképpen összefüggött az

európai időjárás felmelegedésével is.) A hulladékrongyot a társadalom legalján

tengődők szedték össze szeméthalmokból, utcákról, faluvégről, latrinák

környékéről. Maga a munka rosszul fizetett, de a papit falta az európai, majd

lassan az amerikai civilizáció is, ily módon elég embernek juttatott

kenyérkeresetet a rongyszedés. A lenvászon pedig sokat javított a papír

minőségén. Sok függött attól is, hogy milyen vízben áztatták ki a rongyokat, ui.a

savas vizek, a vasoxid tartalmú vizek leülepedtek a papír anyagába, s a lapok

idővel megbarnultak. Főleg a 16-17.századi német nyomtatványoknál gyakori az

efféle jelenség. Később sikerült semlegesíteni, kifehéríteni tökéletesebben az

íveket.

A 19.sz. derekán hosszas kisérletezés után rátértek a fára, ebből nyerték a

cellulózét, vagy a mocsaras síkvidéken a nád tette meg ugyanezt a szolgálatot az

irodalomnak. Ez még jobban lenyomta a papírárakat, ugyanakkor a környezeti

károk is megnövekedtek (az erdőségek, faállományunk gyors pusztulása,

nagymérvű megritkulása), melyek negatív hatásaira az ökológia csak századunk

hatvanas éveiben kezdett felfigyelni. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a

faalapanyagú papirosfajták élettartama kisebb, mint a famentes papíré. Az

újságpapíré átlagosan 80-100 esztendő. Ha viszont nagyon szép és elegáns

papírt akartak nyerni, a famentes változathoz krétaport is kevertek nagyobb

mennyiségben, ettől teljesen kifehéredett, vastagabbra készítették a pépet,

enyhén durva felülettel egyik felén, míg a másikon simán. Így keletkezett a

rajzpapír, illetve az a fajta fényes papiros, amire a művészeti reprodukciókat

nyomják. Ezeket enyhén lakkozták is, hogy ellenálljanak a víznek, ui.a krétázott

papír nagy hátránya, hogyha az efféle kötetet víz, nedvesség éri huzamosabb

ideig vagy nagy mennyiségben, a könyv lapjai összeragadnak

szétválaszthatatlanul mindörökre. Ezt hívják a könyvblokkolásnak.


Az íveket már a kezdettől fogva vízjellel, filigránnal is ellátták. A merőhálóra

vastagabb drótból egy jellegzetes, csak arra a papírkészítő műhelyre jellemző

alakzatot is erősítettek, az ívháló közepére rendszerint. A szita síkjából

kiemelkedő figurát éppen úgy beborították péppel, ám ezeken a helyeken a

kisajtolt és megszárított papírlap vékonyabb rajzolatot kapott, amelyet azonnal

felfedezhetünk, ha a fény felé fordítjuk. A vízjelek főleg a kéziratok és

ősnyomtatványok azonosításában játszanak szerepet, jelzik a papír, esetleg a

másolóműhely, nyomda földrajzi (eredet)helyét. A szakemberek - a

kodikológusokat - vízjelkatalógusok segítik munkájukban.

A könyvnyomtatás

Az európai typográfia megteremtése, ipari művészeti rangra emelése

Johannes Gutenberg (eredeti nevén Johannes Gensfleisch 1397?-1468) tizenhét

évig tartó kisérleteihez kötődik minden kétséget kizáróan. Korábban ugyanis

lábrakaptak olyan elméletek is, amelyek egy hollandust emlegettek világelsőként,

de a legendának nem lelték a kutatók bizonyítható alapjait. A nyomdásztörténet

azon sajátos/sajnálatos helyzet folytán tud sokkal többet Gutenberg

találmányának létrejöttéről, működéséről és közvetlen utóéletéről, hogy

üzlettársai, segítői és ellenfelei hosszú pert viseltek ellene, s a peranyag sok

mindenre fényt derített. Kezdetben a 15.század derekára tehetők. Ez az

ősnyomtatványok (inkunábulumok) kora, amelyet egyezményesen 1501

húsvétjáig szoktunk számítani. Minden olyan könyv tehát, amely e tág ötven

esztendő alatt jelent meg szedés-nyomással, azt bölcsőnyomtatványnak,

inkunábulumnak, vagy ősnyomtatványnak nevezünk. Az ezt követő

negyedszázadot, mások szerint a 16.század első harmadát tekintjük a

posztinkunábulumok idejének.

Való igaz, hogy a mainzi mester próbálkozásai előtt is voltak hasonló

jellegű, célzatú kísérletek, a kínaiak is "nyomtattak" papírra könyveket,

szövegekés képek kerültek mechanikus úton selyemre vagy kartonra,

reprodukáltak nagy példányszámban pl. Szentképeket, bűnbocsátó cédulákat.

Ezeket fadúcokról, un.matricákról vonták le, semmiben sem különbözött az


alapelv a bélyegző, a pecsét mai használatától. Azaz csak azt, és csakis azt a

képet, szöveget lehetett e faragványokról újra és újra előállítani.

A 13.századtól számítjuk a kártyajáték viharos sikerét Európában. Arab

közvetítéssel jut el Itáliába, innen pedig az egész kontinens játékkedve fellobban.

Míg a 14.század előtt főleg importlapokkal játszottak, addig az 1300-as évek

elejétől a kézzel rajzolt lapokat egyre gyakrabban váltották fel a fatáblákról készült

levonatokkal. A dúcok kiemelkedő részeit befestékezték feketével, pirossal,

kékkel, stb., míg a mélyebben vájt szakaszok fehérek, a festéktől érintetlenek

maradtak. A dúcra ráfektették a karton, fa vagy papírlapot és enyhe dörgöléssel,

un. dörgölőlabdával átvitték a metszett ábrát az ívekre. Ezután szétvagdalták

kártyalapokra az íveket. A képek meglehetősen primitívek és rossz minőségűek

voltak, de a szerencsejátékosok céljainak kitünően megfeleltek.

Említettük már, hogy hasonló eljárással készültek a bűnbocsátó cédulák és

a szentek cselekedeteit ábrázoló képek. Ez utóbbiakat azért osztogatták a

katolikus egyház hívei között, hogy fokozzák az áhítatot, hogy az olvasni nem

tudó ember előtt legalább képi fogódzkodók segítségével jelenítsék meg a vallás,

a hit lényegét, hogy kapcsolatot teremthessen a régmúlt bibliai idők és saját

életideje között, és az isteni igék örökkévalóságát magáévá tegye ösztönösen az

ábrázolás által. A szentképeket össze is fűzhették, egymáshoz ragasztották,

minimális kisérőszöveggel is megtoldották nem kötelező módon, ezekből

keletkeztek a Szegények Bibliái, a Biblia Pauperorum példányai. Evangéliumi

vagy ószövetségi históriákat meséltek el előszeretettel.

Az iskolai oktatást szolgálták, az ugyancsak így készített donatusok, vagyis

a Kr.u. 4.században élt latin grammatikai szerző Aelius Donatus tankönyvei,

amelyek minden esztendőben elkeltek.

Csak a papír egyik oldalára nyomtattak, akárcsak a mai metszetkészítő

mester- művészek, mert a sajtolás, dörgölés hatására erősen kidomborodott a

metszet fonákja, vakoldala. Megesett, hogy a lapokat a "matt" oldaluktól fogva

összeragasztották, így azt az illúziót keltették, hogy mindkét felére nyomtatott

egyleveles nyomtatványt tartanak a kezükben a hívők vagy kártyások. Kb. ötven

efféle reprodukciósorozat kerülte el a pusztulást. A fatáblás nyomtatók a

legnagyobb egyetemi városokban kiváltak a könyvesek, könyvárusok,

kódexsokszorosítók céhéből és saját testületeket alakítottak.


Gutenberg találmányának érdeme az volt, hogy:

- a nyomtatáshoz összerakható és szétszedhető betűket öntött

ólomból,

- hogy ezekből kézi szedéssel állította össze a szövegképet, amit

rendezett, megszerkesztett és

- az előkészített nedves papírívekre sajtolta rá egy prés, sajtó

segítségével.

A betűket előzőleg befestékezte, elvben egyszerre több színnel is

nyomtathatott, az eljárást azonban csak tanítványai és utódai kezén

tökéletesedett, vált elterjedtté. Gutenberg rájött gyakorlati munkája során, hogy a

dörgöléses festékátvitel az ólombetűről a papírlevélre elégtelen, távolról sem

eredményez tiszta és jól olvasható szöveget, írást, ezért szerkesztett egy

különleges a célnak sokkal jobban megfelelő könyvsajtót, amely egy sím fémlap

segítségével nyomja rá a betűk festékes rajzolatát a rögzített és pontosan

beállított papírlapra. Egy kinyomtatott oldal befejezését követően a szedéstükröt

(az egy oldalon található összes nyomdai jelet és a sorközöket biztosító semleges

léceket) szétszedték és a következő oldal szövegéhez kiszedték a betűkészletből,

a szedőszekrényből a szükséges betűket, jeleket, vesszőket, pontokat,

rövidítésjelzéseket, iniciálékat, díszítőelemeket, ábrákat és visszaillesztették a

sorelválasztó lécekkel együtt a keretbe, és megismételték a nyomást. Annyi

példányt nyomtattak egy oldalból, ahány teljes kötetet, példányt kívántak

megjelentetni. Az elkopott ólombetűket újraöntötték. És ezt bármeddig

megismételhették, ameddig a nyomdában található patricák (pozitív, kiemelkedő

betű-domborrajzok) és matricák (öntőminták), amelyek a betűöntéshez

szükségesek voltak maguk is el nem koptak, illetve fogytak, kiöregedtek. A forró

és folyékony ólmot a matricákba öntötték, a merevedés és kihülés után

széttördelték a negatívot, az anyatégelyt, és a betűket óvatosan lereszelve

betették a szedőszekrénybe. A kész szedéstükör keretét összecsavarozták, hogy

a nyomdai jelek el ne mozduljanak a munkálatok során.

A feltaláló első könyveit szülővárosában a Rajna-vidéki Mainzban

(Moguntia - latinosan) állította elő. A legkorábbi szedés-nyomással készült

könyve, amelyekből csak részletek maradtak fönn az un. WELTGERICHT (Az

utolsó ítélet) c. mű volt 1447-ből. (Ebben az esztendőben Magyarországon


Hunyadi János kormányozta a király nélkül maradt országot, I. Ulászló ugyanis

elesett Várnánál a török elleni csatározásban; még ebben az évben egy 13 éves

kisgyermeket Ferrarába küld Vitéz János püspök, a híres rhetorika-professzor

Gaurinohoz, aki Verona városából származik. A kisfiú néhány évvel később tér

vissza Magyarországra és akkor már úgy nevezi magát, hogy Janus Pannonius.)

Már 1447 előtt is készített a mainzi mágus apróbb egyleveles

nyomtatványokat, ezzel a technikával. Hirdetmények, bűnbocsátó cédulák voltak,

avagy jövendőmondó kalendáriumok, Donatusok kerültek ki sajtója alól, amelyek

néhány oldal terjedelemmel rendelkeztek. Megrendelői közé tartozott az egyház,

s az iskolák, amelyek rögtön felismerték a nyomtatásban rejlő lehetőségeket, az

ideológiai befolyásolás határtalanságát, mai szóval élve, a közönség

manipulálhatóságának lehetőségét.

Bár vagyonos városi polgár volt, kísérletei rengeteg pénzt emésztettek fel,

a találmány tökéletesítése, a papír és a festékanyag ipari tételekben való

beszerzése gyorsan karcsúsította tőkéjét. Éppen ezért egy helyi üzletemberrel

Johann Fust ügyvéddel társult. 1450-ben az újjonan felszerelt és tökéletesített

nyomdában Gutemberg hozzáfogott a Biblia teljes latin változatának, un.

Vulgatának kisajtolásához. Nem csupán egy agában dolgozott, hanem

segítőtársakat tanított be (Peter Schöffert és Berthold Ruppeltet). A munkálatok öt

évet vettek igénybe, az eredmény az a 641 leveles kéthasábosan szedett kiváló

nyomtatvány, amely egyetlen oldalon 42 sornyi írást tartalmaz, s amelyet a

szakirodalom, mint a 42 SOROS BIBLIA néven ismer. Elkészültének dátuma

1454/55 fordulója. A könyvben a nagy kezdőbetűk és a díszítések helyét üresen

hagyták, a hiányzó iniciálékat vagy foszladékokat, cifrákat kézzel rajzolták be,

színezték, miniálták. Természetesen fennmaradtak olyan példányok is - ezek ára

olcsóbb volt utóbb - , amelyekben a kézimunka elmaradt, idő , pénz, mester

hiányában. Ma mintegy 31 példány ismeretes ebből az ősnyomtatványok

princepséből (Mainz - Gutenberg Múzeum azaz a német nyomdászat múzeuma,

London - British Museum Könyvtára, Yale University's Library - New Haven, n.j.

stb.)

Gutenberg János még arra törekedett, hogy nyomtatványa minél jobban

hasonlítson a legszebb kézzel írott kódexhez. És ebben a törekvésében nem állt

egyedül, hiszen jó darabig az ősnyomdászat célkitűzése éppen ez volt, s a


nyomtatott könyv grafikája csak lassan alakította ki sajátos arculatát, vonásait. A

42 soros bibliának nem volt címoldala sem záradéka, amely jelezte volna a mű

személyazonosságát, szülőit, a kutatásnak kellett azonosítania e könyv

példányait. Mintegy száz darab került ki Gutenberg és Fust sajtója alól.

A siker páratlan volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a példányok egy részét

nem papirra, hanem pergamenre nyomták, u.n.díszkiadásnak szánták, azt

akarták, hogy még inkább hasonlítson a bibliai kódexre. Ma még tíz ilyen darabot

őriznek a gyűjtemények.

És Fust nem hiába volt ügyvéd. Rögtön a megjelenést követően pert

indított a feltaláló ellen, hogy a könyvnyomtatás várható hasznából származó

teljes profitot magának szerezze meg. A pert a felpörös nyerte meg, ráadásul

átcsábította Gutenberg officinájából Peter Schöffert, aki új betűket öntött a Fust

féle nyomtatványokhoz, illetve a per során nekik ítélt Gutenberg típusú betűkkel

készítették a könyveiket. A második ősnyomda 1457-ben egykivételesen szép

PSALTÉRIUMOT, azaz zsoltároskönyvet jelentetett meg. Többszínnel nyomták,

az iniciálékat és díszítőelemeket a szöveggel párhuzamosan, egyszerre nyomták.

Az uralkodó színek közül a kék és pirosra esett a választásuk.

És még egy újítás: e könyv utolsó, zárósoraiban, a kolofonban megnevezte

magát Schöffer, mint nyomdász és Fust, mint akinek költségén a zsoltárok

napvilágot láthattak. Közölték a nyomtatás helyét, Mainz és évét, 1457-et. Először

fordult elő az új mesterség történetében, hogy mindkét a sajtolásért felelőséget

vállaló tulajdonos ill. mester a saját fametszetes címerét is publikálta

nyomdászjelvény, védjegy (marca, signum typographica/cum) gyanánt. A

nyomdász vagy vállalkozói jelvény, a cégér a könyvek fontos kelléke maradt a

legújabb időkig. Ezek alapján is azonosíthatjuk a különben impresszum

adatokban hiányos, csonkított köteteket ( kiadás helye, hozzávetőleges ideje, a

nyomdász és/vagy kiadó neve, cége stb.) A nyomdászjelvényeket semmilyen

törvény nem védte, ezért a kiadók gyakran "kölcsönézték" egymástól jó- (saját

kiadványaikat akarták előnyösebb színben, hitelesebbként feltüntetni) és

rosszhiszeműen, hamisítási célzattal egyaránt. Kedveltek voltak a "beszélő"

címerek, azaz olyanok, mint a Froschawer (békai), amely egy fát ábrázolt tele

felkúszó békákkal, vagy a jelmondatos nyomdászjelvények, amelyek valamilyen

bölcsességet fejeztek ki szóban és rajzban. A Plantin család Antwerpenben pl. a


16-17.században a kinyitott szárú körzőt választotta szimbólumaként, s a

hozzátársított jelszó a munkát és kitartást, állandóságot, jó minőséget dicsérte

Labore et Constantia. Az Elzevireké (Amsterdam, Leiden), akárcsak az

Estienneké, vagy ismertebb nevükön a Stephanusoké (Párizs, majd Genf) az

olajfa volt más-más jelmondattal. Id. Heltai Gáspár leggyakrabban Kolozsvár

heraldikai szimbólumával hitelesítette nyomtatványait stb.

Visszakanyarodva Gutenberghez, a kifosztott és megkeseredett mainzi

mester 1458-ban eladta megmaradt betűkészletét egy volt tanítványának, a

Bamberg városában megtelepedett Pfisternek, aki mesterének nyomdokain

haladva 1462-re pontot tett egy újabb Szentírás végére, amelyet a bambergi 36

SOROS BIBILIAként idézünk a szakirodalomban, ui.ennyi sort tartalmazott egy

oldal szövegtükre. Gutenberg fáradhatatlannak bizonyul, nem törik meg a

kudarok: másik betűkészletet önt, más, de még mindig fraktur vagy un.gót betűket

metsztve 1458-ban. A következő esztendőkben három fontos és igen keresett

művet ültet át nyomtatott változatba e typusokkal: TRACTATUS RATIONIS ET

CONSCIENTIAE - A józan észről és a tudatról; Aquinói Sz. Tamás: SUMMA DE

ARTICULI FIDEI ? a Hittételek summája; ill. Johannes Balbus: CATHOLICON - Az

igaz hit, mely utóbbi a címével ellentétben a középkori ismeretek

enciklopédiájának tekinthető. Itt és csakis itt nevezi meg önmagát, mint az 1460.

évi nyomtatómestert a kötet záradékában.

Fust és Schöffer kihívást látnak Gutenberg termékeiben, ezért 1462-ben

egy negyvennyolc soros változatot dobnak piacra az Ó- és Újtestamentumból

Mainzban. Schöffer arra is vállalkozott, hogy sajtó alá rendezi az első görög

nyelvű könyvet, amelyhez ki kellett találnia a nyomtatott görög betűket is. Ez az

1465-ben kiadott könyv Cicero nagy karriert befutott munkája a DE OFFICIIS, az

egyéni és polgári kötelességekről szól. (A 18. Században pl. Köleséri Sámuel

erdélyi tanácsos segítségével Constantin Mavrocordat havasalföldi fejedelem is

megjelenteti ugyancsak görögül Lipcsében.)

De 1462 egyben a nyomdászat történetében fordulópontot is jelent. A

politikum beleszól a könyvek születésébe. A mainzi érseki szék betöltése körül

komoly csatározás támad, amelynek során a könyvsajtót sem kímélik a hadak.

Nyomdák váltak a lángok martalékává, pl. Fust féle, mert Nassaui Adolf, a pápa

érsekjelöltje nem átallotta jogait fegyverrel is érvényesíteni ellenlábasával


szemben. Gutenberg jobbnak látta e sanyarú időkben a nyomda működését

szüneteltetni. Mainz megszűnik a typográfia fellegvárává lenni, a kitanított

mesterek és legények szétszóródnak, ,magukkal viszik a mozdítható készleteket

és az elsajátított tudást Németország, majd a földrész más tájai felé. Hosszabb-

rövidebb ideig megtelepednek egy-egy városban. Elsőnek a már említett Adolph

Pfister, aki 1462-től rendszeresen ad ki könyveket, amelyeket fametszetekkel is

illusztrált, megbővített. Ezek igen-igen népszerűvé tették a kiadványokat. (A

17.század derekáig a fametszet dominál az illusztráció terén, a tökéletesedő

németalföldi és itáliai rézmetszet fogja helyettesíteni a fadúcokról levonható

képeket.) 1470 táján beönti a Mainzból hozott Gutenberg metszette betűket és új

készletet kreál, amely változatosabb grafikai külsőt kölcsönöz könyvei

szövegének.

Egy másik typográfus, Ulrich Zell Köln városában alapított műhelyt, s ez a

város vált a német ősnyomdászat második legfontosabb központjává, amelynek

valamivel később Nürnberg konkurenciájával kellett megküzdenie. Kölni

nyomdászok keltek át a ködös Csatornán és honosították meg a nyomdászatot

Angliában, illetve a vén Európa partjainál maradva Németalföldön. Különben a

Rajna menti Kölnről számon tartja a nyomdászat históriája, hogy az 1460-70-es

esztendőig a nyomdászműhelyek száma tízre gyarapodott. És a könyvek fokozott

kereslete majdnem valamennyit el is tartotta...!

Az ulmi ősnyomtatványokat a művelődéstörténet a fametszetek mesteri

kiviteléért tartja nagyra. Itt készítettek először fametszetes térképet a nyomdászok

mellett működő illusztrátorok. A térkép feliratai és jelzései azonban már

ólombetűkből kerültek lenyomtatásra.

Augsburgban működött a hetvenes és az azt követő évtizedben Erhard

Ratold mester. Iparűzése nem mentes magyar vonatkozásoktól sem,

ui.megjelentette igen szép metszetek kíséretében Thuróczi János CHRONICA

HUNGARORUMját, azaz a Magyar krónikát. Az 1488-as kiadásnak, melyet

Mátyás királynak ajánlott egy példánya pergamenlapokra készült, s ezt küldötték

el az uralkodó budai Corvin-könyvtára számára. Ratold azonban egy idő után

felhagyott ausgburgi műhelyének termelésével és Itáliába költözött átall.

Szerepére még vissza kell térnünk a magyar ősnyomdászat kapcsán.


Nürnbergben 1471-ben kezdi meg könyveit kiadni Regiomontanus (eredeti

nevén Johannes Müller von Königsberg), Mátyás király csillagász-matematikusa.

Négy évig dolgozott, s sorra megjelentette matematikai írásait, kalendáriumait,

amelyek azután századokon át szolgáltak a különféle kiadók számára. Nálunk

Szebenben, Kolozsvárot, Lőcsén és Bártfán, Debrecenben és Nagyszombaton

nyomtattak a 16.századtól kezdve rendszeresen kalendáriumokat a

Regiomontanus meghatározta elvek szerint. Ezek lettek a legnépszerűbb magyar

kiadványok, sok háznál a biblia mellett ez volt "a könyv", melyeket vásári ponyván

árusítottak általában november-decembertől kezdve. Szokás volt, hogy a

megvásárolt kalendárium nyomtatott levelei közé fehér lapokat kötöttek, s a

gazda, pap, egyszerű kisnemes erre jegyezte fel az esztendő, a család vagy a

termés legfontosabb eseményeit, alakulását, árait. Máig kiapadhatatlan

művelődés és civilizációtörténeti forrásaink a naptári feljegyzések.

Regiomontanus 1474-ben engedve IV. Sixtus pápa hívásának Rómába

költözött, hogy előkészítse, kidolgozza az esedékes Julianus féle naptár reformját.

Roppant fontos volt ez a húsvét pontos idejének meghatározásához, ugyanis a

nem egzakt számítások miatt "az idő kizökkent sarkaiból", Shakespeare-Arany

Jánossal szólva. A reformot azonban csak 1582-tól vezetik be XIII. Gergely pápa

parancsára. ( Magyarországon 1588-ban, Erdélyben két évvel később szavazza

meg az országgyűlés.)

A másik nürnbergi nyomdász, valódi vállalkozó, kiváló újító és üzleti

szellem, Anton Koberger (1473-1513 között sajtolt), aki az első nyomdai

nagyüzem meghonosítója, ui. 24 nyomdagéppel és többszáz alkalmazottal

dolgoztat, sok száz kötetet jelentet meg, csak a bibliából 19 féle ívrétű, fólió

kiadást tartunk számon, mely ebből a norimbergai műhelyből került ki. Könyveinek

illusztrálásához művészeket nyert meg, akik Albrecht Dürer kortársai, tanárai vagy

előfutárai voltak a metszet művészetében. Azután ezeknek dúcait sokszorosította

és számos könyv újrakiadásában használta fel, alkalmazta. Copy rightról még

sehol sem harangoztak akkortájban. Megrendelésekkel árasztott el más

nyomdákat, más helységeket, melyekkel kialakította alvállalkozói hálózatát, saját

fennhatósága alá vonta egyiket másikat, tőkével társult be jó nevű nyomdákba,

fiókokat létesített Franciaországban, Németországban, Svájcban. Saját könyvkötő

műhelyt létesített, ui.a könyvek általában kötetlenül, csak fűzve kötéstáblák


hiányában jelentek meg, Koberger a "a gyári v.szériakötést", sajátos stílust

honosítva meg, melyet nevéről azonosítottan, olykor szignálva is, könnyen fel

lehet ismerni (geometrikus, állat- és növényalakos diszítőelemekkel), igaz

konkurensei is utánozni kezdték több-kevesebb sikerrel.

Ügynökei révén behálózta Európát, még magyarországi lerakatai, üzlete is

volt. Könyveinek szép keletje volt. Ő adta ki az egyik legismertebb

ősnyomtatványt, a nürnbergi orvosdoktor, Hartmann Schedel Világkrónikáját,

amelyet alig két esztendő alatt nyomtatott ki. A világtörténeti enciklopédia 1809

fametszetet tartalmaz, köztük hatvanöt városkép. Itt láthatjuk Buda legrégebbi

metszetét is, mely a várat ábrázolja, s a felismerhető Mátyás király világhírű

könyvtára is a várdomb épületei között.

A könyvnyomtatás elterjedése Európában

A nyugodt és egyszerű Svájcban 1470-ben a Bázellal szomszédos

Beromünsterben jelent meg az első nyomda. Bázel is gyorsan felismeri a

nyomdászatban rejlő lehetőségeket és a hetvenes évek végétől számos nyomda

üti fel tanyáját a fontos egyetemi városban. (A reformáció után pedig a

kálvinizmus legfontosabb központjává válik pontosan kitűnő nyomdái révén Genf

mellett.) Az első bázeli typographus Bartholdus de Basilia volt, majd őt követte

Bernardus Richelius, Johannes Bergmann von Olpe, Michael Furter, Johann

Ammerbach és mások. A század legvégén jelenik meg a legismertebb

nyomdászcsalád, dinasztia, a Frobeniusok, akik szellemi vezetőnek, korrektornak

nem kisebb egyéniséget alkalmaznak, mint Rotterdami Erasmust. A tudós szerző

Frobeniuséknál bérelt szállást és Johannes Frobenius első fiának, az ugyancsak

nyomdásszá lett kiváló humanista mesterembernek keresztapja is volt. A nyomda

a 16.század második harmadáig maradt a család birtokában, aztán

tőkeösszevonás és házasság révén az Episcopius nem kevésbé híres család

birtokába megy át. Ugyancsak híres volt a kiváló minőségű Oporinus nyomda,

melynek mesterjegye a delfineknek lantkisérettel daloló Orpheus.

Az itáliai quatrocento társadalma, a reneszánsz fénykorában tehát nagyon

hamar felkarolta a nyomdászatot. A polgárosultabb, a humanisták nagy seregével

és görög-bizánci menekült tudósokkal büszkélkedő Olaszországban az 1480-as


esztendőkben negyven városban ontották az officinák a nyomtatott könyvet. (A

következő század harmadik évtizedétől kezdődően ez lesz a hazája az első

hírleveleknek, későbbi újságoknak is. A gazetta nemzetközi vándorszó a roppant

olcsó velencei nyomtatványnak gazettában, azaz helyi pénznemben kifejezett

árából vált az újság szinonimájává.) Az itáliai sajtó jellemzője, hogy képes önálló

arculatát megtalálni a nyomdászat terén is, a kiadók sokkal több világi és

tudományos kötettel kedveskednek olvasóiknak, mint az Alpoktól északra élő

kartársaik.

Az első nyomdát két a Fust-Schöffer műhelyből kivált mester, Conrad

Sweynheim és Arnold Pannartz állították fel 1464-ben egy bencés kolostorban,

Subiaconban, Rómától nem nagyon távol. Innen viszont két római tudós, a

Marquis de Maximis fivérek átcsábítják a németeket a pápai fővárosba, ahol

sokkal jelentősebb a könyvforgalom, sokkal nagyobb lehet az érdeklődés.

Ilyenformán Sweynheim és Pannartz a római de maximis-palotában ütik fel a

második itáliai ősnyomdát.

Még a hegyek között levő Subiaco kolostorban egy Donatus féle latin

nyelvkönyvet sajtolnak ki elsőként, majd Szent Ágoston ismert művét a De civitas

Dei-t (Az isten városáról), Cicerónak az ékesszólásról szóló munkáját adják közre.

1465-ben egy Lactantius művet jelentetnek meg, amely már nem gót, azaz fraktur

betűkkel készült, hanem a római kori betűket utánzó, tkp.humanista találmányú

antikvákkal. Ez a ma is megszokott latin nyomtatott betű alaptípusa, amely

Itáliából terjedt el mindenüvé.

1467-től Rómába téve át székhelyüket, klasszikus latin auktorokat (pl.

Cicero) és népszerű humanista írásokat (Speculum humnae vitae - Az emberi

életnek tüköre) jelentetnek meg először nyomtatásban. Az ősnyomtatványok e

korai időszakából már rendelkezünk adattal a példányszámot illetően: a

tudományos igényű könyvek átlagosan 250-275 példányban jelentek meg, míg az

ennél szélesebb érdeklődésre számottartó művek esetében nem volt ritka az

ötszáz darab sem. Valahányszor egy közkedvelt könyv kifogyott, a

nyomdászkiadók szinte az előző, az elsőhöz teljesen hasonló utánnyomást

készítettek belőle. A 15-16.századi nyomtatványok esetében külön nehézséget

jelent az egymáshoz megszólalásig hasonlító kiadások szétválasztása. Gyakran


csak az őrszavak elhelyezése, vagy a lapok víznyomása segít, ha nincsen

megadva, hiányzik, tudatosan visszadatálják a (tényleges) kiadás évszámát.

Velencében, amely az olasz könyv fővárosa marad legkevesebb két

évszázadon keresztül, 1469-cel kezdődik a typográfiák termelése. Az itt működő

német mester, Speyeri János, alias Johannes de Spyra csupán egy évig élt

Velencében, elhunyt, de utódokat hagyott maga után: a francia származású

Nicolas Jensont és a német Johannes de Coloniát. Jensont még a francia király

küldötte Mainzba Gutenbergtől ellesni a mesterség csínyját-binyját, aki azonban

ezt követően Velencében telepedett le (1471-1480). Tökéletesítette a már előtte is

használt antikva betűt, új, tetszetősebb gótikus betűket vésett. Külön adottsága is

segítette, ui.korábban odahaza Franciaországban egy pénzverde vésnöke volt.

Jenson antikvái lépcsőfokot jelentettek a legnevesebb velencei nyomdász Aldus

Manutius (Aldo Manuzio 1494-1515) művészi betűihez. (Aldusra és követőire még

visszatérünk a későbbiek folyamán.)

Ugyancsak ebben az élénkforgalmú kalmár és művészi városállamban

telepedett meg a már említett Erhard Ratold (1476-1486), aki szintén újítónak

számít a nyomdászatban. Kiadványai diszített címoldalt nyernek, nyomtatott

iniciálét az általa alkalmazott tehetséges metszők munkája révén vetekszik a

kódexben láthatókkal.

A velencei nyomtatványok latin, görög és cirill betűi szolgálnak majd

mintaként a 16.századi könyvtermelés grafikai képének kialakításakor. Ratold volt

az első, aki már 1486-ban betűmintakönyvet jelentet meg, amelyben benne

találhatók az összes általa használt, a készletében található nyomdai jelek. A

mintalapok alapján a szerzők, a sponzorok kiválaszthatták, milyen típusú betűvel

állíttassák ki a mű. (Nem volt ez másként a kisebb-nagyobb nyomdákban a

20.században sem.)

Francia földön Párizs ragadja magához a kezdeményezést még 1470-ben,

amikor a Sorbonne két professzora Svájcból hozat nyomdászokat (Ulrich Geringet

Beromünsterből, Michael Friburgert és Martin Krantzot). Előbb az egyetem

épületében laknak, majd átteszik működésük székhelyét a Szent Jakab utcába, s

a mai napig a Rue Saint Jaques a könyvesek, kereskedők, nyomdák, kiadók,

antikváriumok központja Párizsban. A 15.század végén a Szajna partján 66

nyomda dolgozik már. A francia, akárcsak az angol könyvek gyakran közlik


impresszum adataikban nem csupán a kiadó és nyomdász nevét, de az üzletet is,

ahol a nyomtatványok kaphatók, sőt azt is, milyen cégtábla, nyomdászjelvény

alatt árusítanak boltjaik.

A Firenzével )Giunta v. Junta kiadóval és nyomdával, Génuával, sőt

magával Velencével is fel akarja venni a versenyt a második francia

nyomdaváros, Lyon. (Latinul Lugdunumnak hívják, s hogy a hasonló nevű

Leidentől a latinos formában is megkülönböztethető legyen, az utóbbi jelzőt

kapott: Lugdunum Batavorum.)

Lyon a szépen illuminált kódexek városa volt (imakönyvek, hóráskönyvek), s a

hagyományokhoz az új korszakban sem lett hűtlen. Nyomtatott könyvei

jeleskednek a metszetek gazdagságában és változatosságában. Itt jelennek meg

majd a legjobb botanikák és állattani könyvek, melyeknek tudományos ábrái

hosszú ideig egyedülállóak maradnak. A századfordulón alig maradt le Párizs

mögött, ui. 50 nyomdájában klasszikusok és kortársak, irodalom és tudomány

egyaránt helyet kapnak az officina repertoárjában.

1473-ban nem csupán Magyarországon indul el hódító útjára a könyvsajtó,

hanem Németalföldön is. Első ízben a flandriai Aalstadtban Dick Martens

próbálkozik meg a nyomtatással, majd még ugyanabban az évben a jóval

forgalmasabb Utrechtben kerül sor nyomdaavatásra. Az első hollandi könyvek

még gótbetűsek, színvonalúk nem üti meg a német konkurens cégekét. Majd csak

a 16.század végére válik a kis ország az európai nyomdászat megújítójává,

amikor az egyetemek kiépülésével egyszerre kezdi el munkáját a nagy műhelyek

sora: Elzevier, Plantin, Blaev-Janssonius Amsterdamban, Utrechtben,

Antverpenben, Leidenben stb. Janssonéknál kezdi pályafutását M. Tótfalusi Kis

Miklós a 17.század végén.

Az angolok nyomdászatának kezdeményezője William Caxton, aki sokfelé

megfordult, járt a német nyomdászoknál, a francia király mellett is teljesített

szolgálatot, könyvet is fordított franciából angolra- a közismert Trója-regényt- amit

aztán még Brüggében, Németalföldön maga nyomtatott ki 1474-ben.

Frakturbetűket használt eleinte, mint Európában mindeütt Itáliát kivéve. Angliába

csak két évvel később kezd el dolgozni, a westminsteri apátságban rendezi be

officináját. Első angliai terméke a The Dictes and Sayings of Philosophers.

Ugyancsak elsőnek rendezte sajtó alá Chaucer Canterbury-i meséit. Caxtont


elsősorban nem minőségi, hanem üzleti meggondolások vezérelték, ezért az első

angol nyomtatványok nem ütik meg az átlag európai mércét sem. Az igazi,

művészi brit nyomdászat Richard Pynsonnel kezdődik (1490-1540) . Maga is

Caxton munkatársa volt, műhelyéül a királyi székhelyet, Londont választja. A

betűkészletet Hollandiából hozatja, ízlését viszont a francia könyveken csiszolta.

Nem csoda hát, hogy szép kiadványai miatt VII. Henrik francia uralkodó

kiváltságokkal ruházta fel és udvari nyomdászává nevezte ki.

A nyomdászat kezdetei néhány más európai országban

Spanyolországban 1468 körül Barcelonát tekintik a legkorábbi

nyomdahelynek. S ahogy a reconquista sikere mind tartósabbá válik, úgy erősödik

meg a nyomdászat is az ibériai félszigeten. Sevillát (1470), Valencia követi 1474-

ben. Ezek a nyomdák az egyház befolyását, a keresztény monarchia ideológiai

alapjait erősítik.

Portugáliában a zsidók állítják fel az első nyomdát Faroban, ahol S`muel

Gacon 1487-ben kinyomtatja a Tórát héberül, azaz Mózes első könyvét.

Ugyancsak a zsidók nyomtatják az első könyvet szintén héberül Törökországban

1525-ben, ahová Kasztiliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd országegyesítését

követően tömegesen kénytelenek kivándorolni, és felvirágoztatják a muzulmán

birodalmat. (Visszatérve még egyszer Portugáliába, az első keresztény nyomda

1489-ben indul el Liszabonban. Amerikában a spanyol hódítók viszik át a nagy

európai találmányt, s 1539-ben Mexikóban is működni kezd a földrész legelső

sajtója.)

Csehország első nyomdája a söréről méltán híres Pilsen (Plzen) városában

1468-ban kezdi meg a könyvtermelést. Itt még latin nyelvű és német kötetek

kerülnek ki a sajtó alól, Prágában viszont 1487-től polgárjogot kap a nemzeti

nyelvű könyvkiadás, amely majd Husz János féle reformációs törekvések idején

válik igazán nagyhatalommá Cseh- és Morvaországban. A szomszédos Bécsben,

akárcsak Prágában a frissen megtelepített egyetem vonzza magához a

nyomdászokat. 1482-től kezdve üzemelnek a könyvnyomdák a császárvárosban,

az uralkodói ház támogatásával. Bécs a török hódoltságtól (1526) kezdődően a

kiszoruló magyar értelmiség kiadványai számára is fontos nyomdahellyé válik.


Krakkóban, a lengyel királyság székvárosában 1474-ben Németországból

jött mesterek alapítanak officinát. A legkelendőbb népkönyvvel egy

kalendáriummal kezdik, s aztán a Krakkói Jagello Egyetem tanárainak, deákjainak

munkáit adják ki. Ugyancsak ebben a jelentős gótikus városban nyomtatnak

először cirill betűs könyveket Swiatopolk Fiol vezetésével az orosz, ukrán,

fehérorosz vagy a román (moldvai) orthodixia részére. Ezzel is magyarázható

részben, hogy a belső szükségletek növekedése csak a következő évszázad

hatvanas éveire érleli meg az elhatározást egy önálló oroszországi nyomda

felállításához. A terv megvalósulásához Rettegett Iván cár járult hozzá, aki az

orosz modernizáció első megszállott cselekvő hatalmassága.

Ami a román nyomtatástörténetét illeti, itt nem beszélhetünk klasszikus

ősnyomtatvány-korszakról, ui.az első román könyvek a 16.század elején láttak

napvilágot. Radu cel Mare (1495-1508) havasalföldi vajda a Tîrgoviste -ebben az

időben a Dunai fejedelemség fővárosa - mellett épített Mănăstirea Dealu

kolostorba a velencei Torresano nyomdaműhelyben tanult görögkeleti szerzetest,

a montenegrói származású Makarioszt (Macarie) hívja meg. A derék kalugyer

nyomdakészlettel toppan be s az uralkodó halálának évében nyomtatta ki az

egyházi ószláv nyelven írott liturgiát, a LITURGHIERt (1508). Ez követte két évvel

később a második román "ősnyomtatvány", az OCTOICH (Oktoikosz - naponként

rendelt egyházi énekek gyűjteménye, zsoltároskönyv és az 1512-ik év nagyobb

vállalkozása TETRAEVANGHELIAR v. TETRAEVANGHEL ( A négy evangélium).

Valamennyit tehát Tîrgovistén nyomták az egyház hivatalos nyelvén, a hívők által

nem értett ószlávul.

A példányok kétszínnyomásosok, vörös és fekete betűkkel és díszekkel,

akárcsak az ezután következő legtöbb egyházi kiadvány a román és bizánci

görögkeleti kultúrában. Keretdíszes lapok, elegánsan metszett arabeszkszerű

vagy inkább bizánci ízlésű iniciálékkal ellátott könyvek, gyakoriak a díszítmények

mindenütt. A betűk általában nagyobbak, mint a nyugati egyházi művekben

általában. A laptükör könnyen áttekinthető. Felolvasásra szánták a szövegeket, ez

a különlegesebb tipografizálás magyarázata. A nyomdászjelvény helyett a régi

román könyvek a leggyakrabban az uralkodó, a vajdai címert illesztik a címlevél

versórája, ami arra vall, hogy a könyvek az uralkodó engedélyével, privilégiumával

és támogatásában láthattak napvilágot.


Az első román nyelvű nyomtatványok Filip Moldoveanu szebeni városi

román tolmács jóvoltából jelenhettek meg a szász univerzitás székvárosában.

Lukas Trapoldner nagyszebeni nyomdász cirill-betűkkel szedte ki a Catechism

românesc (1544), a Tetraevanghelier slav (1546) és a Tetraevangheliar slavo-

român (1551-1553) szövegét. Philippus Pictor vagy Mahler, ahogyan a szebeni

városi iratokban neve előfordul, egy lapdíszítvény vonalai közé rejtette el a

nevének kezdőbetűit - fejjel lefelé 0 -, az egyik általa támogatott, kiadásra

előkészített könyvben. Jakó Zsigmond professzor fedezte fel, megfordítva

könyvet, s így azonnal a szemébe tűnt a díszítmény ágai-bogai között rejtőző

névbetű. A nyomtatvány példányait nem találni ma már egyetlen hazai

könyvtárban sem, de másfél évtizede fedezte fel dr. Demény Lajos kutató,

történészprofesszor a Szófia Nemzeti Könyvtárban, ill.a Szaltükov-szcsedrin

Gyűjteményben Szentpétervárott.

A magyar(országi) nyomdászat első évei

Mátyás király és a kortárs humanista bibliofilek, ha nem is viseltettek

kimondott ellenszenvvel a nyomtatványokkal szemben, sokkal többre becsülték -

érthető módon - kódexet, ui. annak egyedisége, ritkasága, önértéke sokkal

becsesebb volt, mint a sorozatgyártással előállított nyomtatott könyvé. Ez

azonban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az újfajta kötetek megjelenjenek

a nagy király könyvtárában. A Corvinának ajánlották szerzőik, kiadóik, vagy a

nyomdák kötelességüknek érezték megküldeni egy-egy díszesebb kiállítású,

szépen tipografizált ősnyomtatványt a híres budai könyvesháznak. Pl. Thúróczi

Krónikájának 1488-as nürnbergi és brünni kiadásai egyaránt ott voltak a

könyvesház polcain, ui.ezek egymástól függetlenül ugyanabban az évben jelentek

meg, s természetesen érdekelték az ország királyát. De a Corvina jegyzékeiben

felfedezhetjük Janus Pannonius barátjának az italiai Marcellus Ficinusnak

munkáit, vagy azokat a nyomtatványokat, amelyeket Antonio Bonfini , Mátyás

hivatalos történetírója hozott magával Olaszországból, amikor Budára költözött át

a király hívására, hogy cselekedeteinek megörökítője lehessen.

1470-ben Hunyadi Mátyás Rómába küldte bizalmas emberét, a diplomáciai

feladatokat is ellátó Karai László budai prépostot, hogy a pápától támogatást


nyerjen a csehek ellen viselt háborújához. A főpap Karai majd egy egész

esztendeig tartózkodott a pápai udvarban, s eközben megismerkedett a római

nyomdákkal és nyomdászokkal. Sikerült meggyőznie vagy megfogadnia egy a

városban dolgozó nyomdászlegényt, Andreas Hesst, hogy keljen át társaságában

az Alpokon, s alapítson nyomdát Budán, ahol biztosabban megél, mint a

konkurenciától hemzsegő Rómában. 1471 márciusában érkezett meg Hess

Karaival együtt magyar földre. Itt rögtön nekilát patrónusának anyagi támogatását

is élvezve, hogy kiképezze a könyvnyomtatáshoz szükséges segédmunkásokat.

Officinája rövid életű volt, nem tudjuk miért kellett elhagynia Mátyás kedves

városát. Csupán két itt nyomtatott címről tudunk, de ezek vetették meg a magyar

könyvtermelés, a typográphia alapjait.

Az első címe a CHRONICA HUNGARORUM volt, melyet a kolofon

tanúsága szerint 1473 pünkösdjének előestéjén fejezett be. A könyv előszavában

köszöntet mond Karainak, akinek támogatása nélkül aligha születhetett volna meg

a magyar történelem legelső nyomtatványa. Hess nem mellékelt címlapot a

könyvhöz, az ugyanis rögtön a nyomdász dedikációjával, köszönőlevelével

kezdődik, s 67 számozatlan levélre terjed az egész nyomtatvány. A Chronica

oktáv, azaz nyolcados alakú, mint a legtöbb modern könyv. Betűi gömbölyded

antikvák, az iniciálék helye üresen maradt, de fontosabbnak ítélt részeket piros

vonallal aláhúzatta, rubrikáltatta.

A záradékban a következő fontos tudnivalókat közli:

Finita Bud[a]e Anno dni MDCCCCLXXIII., in vigilia pentecostes per Andrea[m]

Hess.

A második könyv címe DE LEGENDIS POETICIS, szerzője Basilius

Magnus, melyhez a nyomdász még hozzácsatolt egy részletet Xeonophon ókori

történész művéből APOLOGIA SOCRATIS címmel. A könyvecske összesen húsz

levelet tartalmaz, de negyedrétű (in quarto alakban jelent meg.) Címlapja ennek

sem volt, ami nem valami magyar specialítás volt, hanem ősnyomtatványok

sajátossága hosszú ideig. Az utóbbi mű, mint a címéről is sejteni lehetett,

erkölcsbölcseleti írásokat tartalmazott. Hess ezúttal csak szignóját használta a

záradékban: A. H. 1473.

Fitz József kutatásai szerint Hess Rómából származik, ui. csak ott volt

szokásos, hogy a nyomdász névbetűivel nevezi meg magát a kiadványban. A


betűtípusok összevetése révén arra is rájött, hogy Andreas Hess a Georgius

Laurer féle római nyomdában tanult, és amikor felszabadult, mestere neki

ajándékozta egyik betűkészletét, ti.1472-öt követően a Laurer officina

nyomtatványaiban nem jelennek meg a Hess által használt betűk, holott azelőtt

ezeket is szépszámban megtaláljuk a római mester kiadványaikban.

Az említett magyar nyomdatörténész számításai szerint Hess Andráson

kívül még 14 embert foglalkozott a műhely: négy szedőt, hat nyomtatót, akik

három sajtó mellett dolgoztak, egy festékezőt, egy nyomdai mindenes szolgát,

egy korrektort és egy rubrikátort, díszítőt. Volt közöttük olyan, aki Itáliából a

mesterrel együtt érkezett, de a személyzet nagyobbik hányadát Hess tanította be

a helyek közül Budán. Kiképzésük több hónapot igényelt, ezért rukkolhatott ki a

nyomda csak 1473 koranyarán első termékével.

Az újabb magyar kutatások, Soltész Zoltánné munkája nyomán egy

második magyar ősnyomda létét is felderítették, amely 1477 és 1480 között

Magyarországon. Akadnak olyan szlovák kutatók, akik nem egészen alaptalanul

feltételezik, hogy az említett officina Pozsonyban, vagy annak környékén

működött. Tulajdonosa, nyomdásza ismeretlen. Kevés könyvet nyomott. A

legismertebb egy európai sikerkönyv magyarországi újranyomása:

CONFESSIONALE, szerzője - Antonius Florentinus - kézikönyv gyanánt

gyóntatópapoknak szánta. (A mű másutt több mint száz kiadást ért meg 1500-ig!!)

Minthogy ebből a kiadásból valamennyi Magyarországról került elő, illetve a

könyvlevelek vízjele magyar gyártmányra utal, logikusnak látszik az a feltételezés,

hogy a könyv is az országban készült, de nem Hessnél, aki teljesen más nyomdai

típusokat használt. Ugyanez a névtelen műhely jelentetett meg néhány apróbb

egyházi és politikai röpiratot, amelyek szép sikert arattak a magyaroszági olvasók

körében (v.ö. RMNY 3., 4., 5., 6.)

Az erdélyi szászok közül többen is kitanulták a nyomdászat mesterségét

1500 előtt külföldi tanulmányaikkal párhuzamosan, s beállottak az európai

vándortypográphusok sorába. A Szebenből elszármazott Thomas Cibibum pl.

1472-Ben Mantovában dolgozott, majd Modenában bukkant fel; Andreas de

Corona - brassai fi - 1476-ban Velencében tevékenykedett, mint nyomdász, s egy

Bernhardus Transylvanus szintén Velencében majd Padovában tűnik fel a


hetvenes évek végén. A lagunák városa vonzotta a feketehalmi Martin Zeident,

míg Petrus Hungarus Lyonban kereste kenyerét ólombetűkkel.

Az ősnyomtatványokról általában

Jellegükben a nyomdászat bölcsőkorából származó könyvek elütnek a

későbbi századok köteteitől. Vannak olyan jellegzetességeik, amelyek

felismerhetővé teszik, hogy nagy értékű nyomtatványokkal állunk szemközt. A

teljesség igénye nélkül, szóljunk néhány szót e kiadványok sajátosságairól.

A kor első nyomdászai igyekeztek a kódexekhez hasonló könyveket

készíteni. Betűtípusaik ezért a gótikus misekönyvekéhez hasonlítottak. Gutenberg

és követői számára esztétikailag ezek számítottak a legszebbeknek. 1464-ben a

strassburgi Adolf Rusch az első, aki az itáliai kódexek esetében használt itálikákat

vagy antikvabetűket a gótikus helyett kezdte alkalmazni, s ez vált a déleurópai

nyomdászat jellegzetességévé. 1470-től az is megfigyelhető, hogy a bibliákat és

missálékat továbbra is fraktúrral, míg a klasszikus és világi műveket italikával

nyomják. A század végén megjelennek a kerekített gótbetűk, amelyekkel az olasz

nyelvű munkák készülnek. A többi nyelvekben a gótnak egy cikornyás un.bastard

változata terjed el, 1530 után viszont az aldinák, azaz a kurziv betűk hódítanak,

amelyek Aldo Manuzio alkotásai voltak eredetileg Velencében.

A korai bölcsőnyomtatványok átvették a kódexmásolók rövidítéseit, ezért

az ősnyomtatványokra érvényesek hosszú ideig még a paleográfia szabályai is.

Pl. az n vagy m betűt nem írták ki gyakran, hanem a megelőző mással- vagy

magánhangzó fölött jelezték egyszerű vízszintes vonalkával. A hímnemű egyes

számú főnév us végződése helyett egy 9-hez hasonlító jelet tettek; a p függőleges

szárát ferde vagy vízszintes vonallal húzták át, ami a pro, prae, per előljáró vagy

igekötő megfelelőjét jelentette értelemszerű behelyettesítéssel. A rövidítések

révén a nyomdász elérte, hogy a nyomtatott sorok egyforma hosszúságúak lettek,

s a szövegtűkör harmonikussá vált. (Ma ugyanezt a hagyományos szedéssel

dolgozó nyomdák a a betű- és /vagy szóközök tágításával, illetve ritkításával érik

el.) A 15. Században kb. Hatvan-nyolcvan abbreviatúrát (rövidítést) ismertek el


még megengedettnek a nyomdák és a kiadók. A 42 soros Biblia, Gutenberg 290

nyomdai jelet használt szövegében.

Az ősnyomtatványok nagyrészénél hiába keresnők a címlapot. A szöveg

rendszerint az incipit-tel kezdődik és az explicit-tel zárul. A hetvenes

esztendőkben kezd terjedni a címlap, amely rövidített címet, jobb esetben ennek

felette még a szerző nevét is közölte azzal, aki felütötte a könyvet. A legtöbb

azonosító adat a záradékba került: cím, szerző, a nyomdász és/vagy a

megrendelő neve, a nyomtatás ideje, befejezésének időpontja, helye, végezetre a

mesterjegy is ide kivánkozott. A 15.század végétől a címlapok egyre inkább

átveszik a záradék szerepét, bővülnek, sok előzetes információval örvendeztetik

meg az olvasót, közlik az alcímet és rövid tartalmi kivonatot, felfedik a szerző

kilétét, tudományos és világi címeit, jelmondatot tartalmazhatnak, közlik a

közreműködők (fordító, kommentátor, előszó- és dedikációíró, az utószó szerzője,

a szöveggondozó) a nevét is. A barokk korban, a 17.században már teljesen

elburjánzik a címlap, a hosszú szöveg mellett van szenny-(fólia praeliminaria) és

színezett, metszett, nagy művészek által megtervezett díszcímlap is (pl. Az

antverpeni Plantin nyomda a 16/17.század fordulóján Rubensszel tervezteti meg

e címleveleket), a vastag kötetek tomusai is külön belső címlapot kapnak stb.

Legtöbbször a fejezetet vagy kötetet bevezető cifrázott kezdőbetűk helyét

fehér négyzet jelezte, vagy csak kis és jelentéktelen külsejű betű előrajzolatával

jelezték, miféle iniciálét kíván a szöveg. Az iniciálékat aztán a vásárló rajzoltatta

be, ezért az ősnyomtatványok minden példánya, amennyiben kézzel illusztrálták,

különbözik egymástól annak ellenére, hogy egy és ugyanazon kiadás két

példányáról van szó, mindegyik önmagában is érték, a nagy könyvtárak külön

jelzik katalógusaikban az iniciálék milyenségét. A nürnbergi Kobergerék ebben a

tekintetben is kivételeknek számítottak, ui. Még a nyomdai munkálatok során

egész műhely szorgoskodott a kezdőbetűk berajzolásában. A bekezdések és a

fontosabb címek, fejezetek pirossal voltak kiemelve, más színnel nyomták őket.

Vannak itt is lapszélre kivetített szavak, tulajdonnevek, lényeges mondatok,

akárcsak a kódexek esetében. Egyre bővült a könyv végén található mutató

(index), amely gyakran a tartalomjegyzék szerepkörét is betölthette.


Leggyakrabban fóliánsok, ívrétű könyvek kerültek ki az ősnyomda sajtója

alól, átlag méretűket tekintve 50x70 cm; vagy kisfóliók, vagyis kb.30x40cm

méretűek.

Papírjuk sárgásszürke, sárga, vastagabb, mint a szokott. Jól ellenálltak az

időnek. Eredetileg krúdákban, azaz bekötetlenül árusították őket, az első/későbbi

tulajdonos köttette be. A könyvkötés szabályai, divatja nem változott olyan

gyorsan, mint a sokszorosítás technikája, ezért az ősnyomtatványok és kódexek

kötése között nincsen lényeges különbség. Talán annyi, hogy az "olcsóbb"

kompaktúra vált a tudomány számára drágábbá és pótólhatatlanná, ugyanis

gyakran a kódexek pergamenlapjaiba csomagolták a krúdákat, a könyvkötők

régebbi pergamenlapokat, vagy nyomdai makulatúrát, elrontott, el nem kelt más

könyvek ívfüzeteit használták fel és bújtatták a bőrborító alá, hogy a

kötéstáblának merevséget, tartást kölcsönözzenek. Ha régi kötéstáblákat a

restaurátorok szakszerűen (!) bontják szét, majd állítják helyre, számos

meglepetésre lehet számítani. Ismeretlen nyomtatványtöredékek és kéziratok

áztathatók ki a kötéstáblák merevítőanyagából.

A nyolcados alak (in octavo), azaz a 16 tétűre hajtogatott és szétvágott

nyomdai ív a velencei Aldus találmánya, s a századfordulón, az 1600-as évekre

kerül először piacra. Ezek a könyvek már alkalmasak voltak arra, hogy utazás

közben olvasgathassák az emberek, ezért is mondták hordozható könyveknek,

libri protabili-nek.

Szignaturát (az ívfűzéshez szükséges útmutató jelzés) 1472-től nyomtattak.

Az íveket 6-8 leveles füzetekbe rakták össze, de nem ritka a 4 vagy 12 leveles

füzet sem. A nyomda legkisebb betűjét nyomtatták a levelek verzójára alól, elég

magasan ahhoz, hogy a könyvkötő kése ne semmisítse meg az (újra)kötés

esetén.

A lapszámozás tekintetében nagy bizonytalanság uralkodik. Sok a hiba,

avagy egyszerűen nem tartották szükségesnek, hogy a lapokat megszámozzák

pl. a lexikonok, szótárak, bibliai konkordanciajegyzékek esetében. A könyvet leíró

bibliográfusnak illik jelezni az ősnyomtatványoknál a hibás lapszámozás helyét,

ui.ez is lehet egy azonosítási forrás a későbbi kiadásokban a lapszámozást

kijavították p.o. Németországban inkább római számokkal jelezték a lapok

számát, Itáliában viszont az arabszámok váltak közkedveltté. Tény, hogy a római


számok összeállítottak zavarták meg a nyomdászt. A könyv végén regisztert is

találunk, ebben feltüntették az összes ívfüzetet sorrendjét, signaturáját. És olykor

közöltek hibaigazitást is, bár legtöbbször elnézést kértek az olvasótól, bíztak

jóindulatában, s abban, hogy maga is ki tudja javítani a nyomtatás során esett

vétségeket. Ezek szerint a nyomda ördöge sosem aludt, s a nyomdahiba egyidős

a sajtóval.

A pédányszámok tekintetében nincsenek egységes véleményen a kutatók.

Tény viszont, hogy ritkán ugrották át a kiadók a félezret. Azonkívül egy kiadáson

belül is léteztek variánsok, pl. a nyomtatás közben észrevett vétségeket menet

közben javították ki, így folytatták a nyomást, azaz vannak egyazon kiadáson

belül hibás és javított példányok, csonkán nyomottak, hibás és hibátlan

számozásúak, fordítva bekötött lapok, ívek, stb.

Az ősnyomtatványokról katalógust szerkesztenek, a leghíresebbek a Hain

és Copinger féle múltszázadi német ősnyomtatványkatalógusok, illetve a British

Museum könyvtáráé, melyeknek azonosítási számai a többi azonos

ősnyomtatványra is meghatározóak, azaz mindig jelezni kell, ha a könyvtárunkban

található inkunábulum melyik tételnek felel meg a Hain-Copingerben, a BMC-ben

vagy az amerikai Goff-katalógusban. A romániai könyvtárak közül

Marosvásárhely, Bukarest, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyszeben, ill.

Csíkszereda rendelkezik ilyen kimutatással, katalógussal.

E katalógusok és ismert példányok alapján ma kb.félmillió ősnyomtatványt

tartunk számon a világon, ami kb.40 ezer különböző kiadású címet-művet jelent.

Alig maradt fönn 15.századi aprónyomtatvány, noha ezek mennyisége tette ki az

inkunábulumok korának döntő többségét.

1997. január – február

konyvtartortenet

Documents