Download - Konyvtartortenet
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 1
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet
Bevezető helyett
Előadássorozatunk tankönyvpótló célzattal született meg. Hosszú
évtizedeken keresztül nem létezett efféle tankönyv a hazai magyar nyelvű felső-
és középiskolai oktatásban. Mikor 1991-ben a Babes-Bólyai Tudományegyetem
keretein belül felmerült a rendszeres könyvtárosképzés lehetősége, akkor készült
el ennek a munkának az első változata. Figyelembe véve, hogy az előadások a
legminimálisabb ismeretanyagot kívánják nyújtani az egyetemi hallgatók, a jövő
reménybeli könyvtárosai számára, éppen ezért a segédkönyv szövege nagyjából
az első változatot követi, az itt-ott stiláris és tartalmi jellegű betoldások,
változtatások, bővítések és toldások-törlések azonban óhatatlanul szükségessé
váltak az elmúlt hat esztendő során.
Úgy gondoljuk, hogy hasznos és szükséges tankönyvvel / jegyzettel
gazdagíthatjuk Önöket a magyar és az egyetemes művelődés- civilizációtörténet
sajátos szektorának bemutatásával, a könyv- írás- és könyvtártörténet
beemelésével az általános szakmai műveltségbe. Mindez „háttér-műveltségként”
szolgálhat, szakmai segédeszköz lehet a jövő tanárai és közművelődési
könyvtárakban dolgozó szakemberek számára. És remélhetőleg kedvcsináló
azoknak, akik egykor majd éppenséggel e sajátos területét választják a könyves
szakmának.
Csak biztatjuk magunkat, hogy a Gutemberg-galakszis mégsem áldoz le a
harmadik évezredben, hogy az írásos, írott információkra éppen olyan hangsúlyos
szerep vár, mint a megbomlott egyensúly a kép és írás között ismét helyreáll.
Ahhoz, hogy a fenti, számunkra természetes állapot újra polgárjogot nyerjen, nem
árt ismerni az írás fejlődését, múltját és tisztában lenni valóságos, a
szenvedélyektől és torzításoktól mentes információhordozó szerepével. Szükség
van a korszerű információhordozókra és –közvetítőkre, amint nem vethető ki a
civilizáció kosarából mindaz, amit az ókor és a középkor, a reneszánsz vagy az
újkor gondolkodói létrehoztak, írásban alkottak meg, nyomtatásban, kéziratban
örökítettek reánk – az utókorra.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 2
I.
Az írásról - általánosságban
Az írás kialakulása, mint minden szellemi alkotásé, hosszú történeti
fejlődés eredménye. Az írás és írni tudás a mindenkori művelődés és műveltség
fokmérője marad, még a számítógépek világában is. A legfontosabb kritérium,
szempont, amely lényegében különbözteti meg az embert az állati hordáktól , a
tagolt és értelmes beszéd képessége, illetve az írni tudás. Az írás tehát a
kultúráltság fokmérője.
Az írni tudás egyenlő hosszú ideig egyet jelentett a szellemi (politikai)
hatalom birtoklásával, ui. Csupán egy kiváltságos kaszt, embercsoport, elitréteg
kizárólagos privilégiuma maradt. Az ókor és sok helyen a középkor embere is
mágikus erőt tulajdonított az írásjeleknek, az ezeket használó írástudóknak. A
papok és írnokok rétege a messzi ókori Egyiptomban vagy a folyamközi
Babilonban a társadalmi ranglétra legmagasabb fokain helyezkedtek el, a
tényleges hatalom birtoklása felé nyitva állt előttük az út, és tudományukat
titokként őrizték, hagyományozták tovább. Ez persze azt is jelentette, hogy az írni-
olvasni tudók köre nem gyarapodott lényegesen egy század vagy ezred folyamán.
Ugyanennek a mitikus gondolkozásnak tulajdonítható az írott szó
kikezdhetetlen hitele (ereje, hatalma), noha a hamisítás és a misztifikáció
jóformán egyidős az írással magával.
Az írás a műveltség – a gondolkodás és tagolt beszéd – no persze a
társadalmi szükségesség (az emlékezet rögzítése, csapdába ejtése) terméke, de
a „termék”, a „készáru” sokszorozottan visszahatott a létrehozó tényezőkre:
rögzítette a szót, tetten érte, alakította, torzította, fejlesztette, csiszoltabbá tette a
gondolkodást és a kimondott mondatokat, a teljes művelődést. Az írás a
tapasztalat (egyéni és társadalmi) és a gondolatközlés hordozója lett, és még
sokáig az marad, noha az elektronika forradalma megrendítette egyeduralmát.
Minden emberi makroközösség létrehozza a kultúrának egy sajátos
változatát, amelyben saját önazonosságát jeleníti meg változatos mentális és
konkrét alakzatokban. Sok más felosztás mellett az egyes műveltségeket (melyek
a kulturológia vizsgálódásának körébe tartoznak) feloszthatjuk a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 3
gondolatrögzítésés kommunikáció szemszögéből írott és íratlan kultúrákra és az
ezekhez kapcsolódó írásos és írást nem ismerő civilizációkra.
Az első ismert írások nem idősebbek öt évezrednél, a legkorábbi hangjelölő
betűk megjelenése óta alig háromezer esztendő pergett le. Az efféle emlékek
csoportjában a legrégebbről ismert hangjelölő „betűk”, melyeket a hieroglifák közé
ékelték, Etiópia területéről kerültek elő. Az un. Meroé-kő a Nílus forrásvidékétől
délre bukkant a felszínre, maga az írás az egyiptomi kultúra kisugárzásáról
tanúskodik. Perzsiából körülbelül ezzel egyidős ékírásos szövegek maradtak fenn,
ez utóbbiak is tartalmaznak hasonló fonémajelöléseket.
Az írás – történetileg szemlélve fejlődését – az egyszerűsödés felé tart , a
képírástól, az ideogrammáktól az egyszerűsített szimbolikus jelek felé. A kínai
írástudó pl. egykor mintegy 44500 jelet kellett elsajátítson ahhoz, hogy gondolatait
az adott jelölési rendszerben maradéktalanul kifejezhesse. Az ideogrammák
használatát az teszi nehézkessé, roppant komplikálttá, hogy számos hasonló,
szinte azonos jelet kell megkülönböztetni egymástól, a helyzeti sajátosságokat
kell figyelembe venni többek között (pl. más jelek szomszédságát). A jelek fel nem
ismerése, félreértelmezése, a hibás olvasat más, olykor ellentétes jelentéshez
vezet, hogy a félreértéseket el lehessen kerülni, hogy az írás üzenete pontosan
jusson el az írótól az olvasóig az egyes képírásos jelekhez még indikátorokat,
előjeleket is kell mellékelni, társítani. Ezeknek nem volt hangértékük, csupán az
olvasás segédjeleiként szolgáltak. Ily módon az írások elsajátítása sokszor éveket
vett igénybe, s ez máris kiszűrte, szinte önmagától végezte el a társadalmi
szelekciót, kik juthattak be az írástudók elittársadalmába.
A régi írások tanulmányozásával, megfejtésével, olvashatóvá tételével a
paleográfia foglalkozik, a kőbevésett feliratokéval pedig az epigráfia, vannak ma
is megfejhetetlen régi írásos civilizációk, amelyeknek üzenetét még nem tudjuk
dekódolni (pl. az etruszkok szövegeit).
Az írás, mint emberi cselekedet, szimbolikus cselekvés ugyanakkor a
grafológia tárgykörébe is tartozik. Az okkult vonatkozások mellett sokkal
fontosabb a gyakorlati életben játszott szerepe: igazságügyi írásszakértők, a
bank- és pénzügyi világ emberei, a történettudomány (az un. pszihografológia)
hasznosítja eredményeit, kutatási módszereit, következtetéseit
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 4
I.A
Könyv és írás
A könyv az írás, a gondolatrögzítés hordozóeszköze évezredek óta.
Üzenetközvetítő szerepe általában elfogadott, közismert. Latin elnevezése, a
liber, akárcsak a német das Buch utal arra, hogy az első üzenethordozók anyaga
a fa lehetett, vagy a fának egy bizonyos része. A liber – szűkített értelemben – a
„faháncs”-ot jelenti, azaz a kéreg alatti finomabb, fehérebb és nedvesebb réteget,
amelyre jeleket véstek. Ezek a jelek valószínűleg hasonlítottak a székely
rovásíráshoz, amely minden bizonnyal hasonló módon alakult ki. Természetesen
az ilyesfajta „könyvek” még semmiben sem hasonlítottak a mai könyvekre, de
rögzítettek bizonyos mennyiségű információk kezdetleges formában.
Az őskönyvek anyaga felette változatos volt: falevél(pálmalevelek), vászon
és/vagy fakéreg (pl. nyírfakéreg a szibériai népek körében), bőr, kőlap, fémfelület
stb. a vászon-, selyem-, bőr- és papiruszkönyveket felgöngyölték, tekercsek
formájában őrizték. A kő-, cserép- és agyag-, a csontkönyvek tkp. Táblák és/vagy
lapocskák voltak, amelyeket alkalomadtán már össze is fűztek bőrből, háncsból,
kenderből vagy selyemből készültszalagokkal. Akadtak egészen különleges alakú
könyvek is, a dél-amerikai indiánok zsinegkötegei, amelyeket különböző színű
fonalakból és változatos, meghatározott formájú csomózásokból állítottak össze.
Ezt az írást a bennszülöttek nyelvén nevezzük mi is kipu-nak.
Az írás, ezek szerint egyezményes jelek sorozata, amelyet a két fél közötti
konvenció avat értelemmel rendelkező információhordozóvá. Az író és olvasó
között éppen úgy működik, mint a nonverbális kommunikáció szimbólumai, miként
pl, a közlekedési jelzések, utasítások.
Az írás kialakulása
Szerepe, nem győzzük ismételni, emlékezetserkentő (memoriter,
aidemémorire), pl. a csendes-óceáni népeknél a virágnyelv, az ausztráliai
bennszülöttek kavicsokra bízott üzenete különleges, egyezményes
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 5
csoportosításban, a kagylók kirakási módja, a botra vésett rovásírás jelek stb.
mind-mind arra hivatottak, hogy az írás által közvetítsenek ismereteket.
Az üzenetközvetítés másik módja a jel mellett a rajz, amikor a kívánt
közlendőt a grafika nyelvén küldjük, adjuk fel, postázzuk a címzett felé. Az első
barlangrajzok (húszezer esztendővel ezelőtt születtek) szerzői vadászjeleneteket
és az elejtendő állatok képét karcolták bele a sziklafalba, majd ki is színezték. A
képek elengedhetetlen kellékei voltak a vadászvarázslatoknak. A törzs sámánja a
közösség részvételével szertartást mutatott be az égi és földi transzcedentális
hatalmaknak. A szertartás minden mozzanata, helyes alkalmazása, sorrendisége,
rituáléja a rajzokkal együtt az elkövetkező vadászatok sikerének előfeltétele volt.
A kép egyenértékű volt magával az ábrázolt állattal, tárggyal. Utóbb az
emlékezetes vadászjeleneteket örökítették meg azok a varázslók, akik kivételes
rajztudással rendelkeztek. Emezek helyzete a törzsön belül idővel megszilárdult,
szerepük más volt, mint a törzs többi tagjáé: szinte kizárólag csak varázslattal,
jóslással, rituális rajzolással, „jelírással” kellett foglalkozniok. Cselekedeteik e
téren ugyanannyit nyomtak a közösség értékrendjében, mint a tényleges fizikai
munkavégzés, vadászat. Bátran tekinthetjük a sámánokat, varázslókat tehát az
első „függetlenített értelmiségieknek”, ugyanis a történelem során ebből a
társadalmi csoportból alakulnak ki a meghatározott szerepkörrel felruházott
írástudók, írnokok, papok, orvosok, mimesek, tudósok stb.
A megörökösítésre szánt jelenetek sorozattá szerveződnek képzeletük,
megfigyeléseik, gondolkodásuk, kezük és nem utolsó sorban tehetségük nyomán:
a vadhajtást, elejtést, ételkészítést, a közös fogyasztást stb. különböző
szakaszokra, jelenetekre bontották, a legjellegzetesebb pillanatok ábrázolták
egymásutániságukban, a folyamatok leképzésére törekedtek, mintegy
öntudatlanul megteremtették ilyenformán a képregény ősét. A középkor
századaiban az írástudatlan hívők kezébe szintén „képregény” került, az un. Biblia
Pauperorum ( A szegények bibliája), amely kizárólag grafika, miniatűrök, rajzok,
metszetek segítségével mesélte el főleg az Újtestamentumban foglalt
eseményeket, Krisztus szenvedéseit (a Passiót).
Az ismert, az ismétlődő jeleneteket az ősi társadalmak varázslója egy újabb
fejlődési szakaszban már csupán vázlatszerűen jelenítette meg, egyszerűsített,
kiemelte a legfőbb jellemzőket – a pars pro toto elve szerint járt el- és csupán az
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 6
új, a kevésbé megszokott szekvenciák megörökítését vállalta realisztikus grafikai
ábrázolással.
A folytonos egyszerűsítés, vázlatos ábrázolásmód, az ábrázolás
konvenciója- midőn a feladó és a címzett egyaránt érti a rajzjel értelemhordozó
tartalmát, feloldását – vezetett el az évezredek múlásával az első tulajdonképpeni
íráshoz, a piktogrammákhoz vagy képíráshoz. Megismételjük: a piktogramma jelei
már többé-kevésbé egyezményes jelképek, nem egyes konkrét tárgyakat,
személyeket vagy fogalmakat jelölnek, hanem az elvont, az általánosítás során
azonosak és/vagy hasonlónak tartott valamennyi tárgyat, személyt, fogalmat –
azaz már szimbólumokat olvasunk. Ennek fejlettebb, áttétesebb alakja, bár még
mindig emlékeztet a jelölt tárgyra/fogalomra/élőlényre, az ideogramma vagy
fogalomírás. Ebben a stádiumban rekedt meg pl. a kínaiak írása, az amerikai
azték indiánoké, a krétai mükénei írás, vagy az egyiptomiak ünnepélyes
feliratokban használatos hieroglifái.
Talán mondanunk sem kell, hogy a fentebbi írásmódoknak semmi közük
sincsen a fonetikus hangjelöléshez, sokkal inkább – nagyon áttételesen
fogalmazva – „etimologikusak”, ugyanis egy-egy jel szavakat, szótagokat, olykor
egész mondatot vagy csupán kiejtési sajátosságogat jelöl, örökít meg.
A képírásból kétfelé ágaznak a fejlődés útjai: egyfelől megszületik maga a
szorosan vett képzőművészet, másfelől pedig kialakul a betűírás.
Az emberek idővel felfigyeltek arra, hogy a szavak ismétlődő szótagokból
tevődnek össze, melyeknek számát (változatait) meg lehet határozni, s így
kialakult olyan írásmód, amely a szótagokat jelöli egyezményes kép (jelekkel), az
írás tehát az ésszerűsödő egyszerűsítés felé tart, ugyanis kevesebb jellel is el
lehet érni ugyanazt, amit korábban végtelen számú grafikai szimbólum
segítségével kellett rögzíteni. A japánok például ezt az írásmódot is használják. A
kínai jeleket vették át, az utóbbiak azonban nem mondottak le az ideogrammákról
sem, keverten alkalmazzák.
Az egyiptomiak írása
A Nílus mellékének lakói úgy tekintették, hogy az írás az istenek ajándéka.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 7
Védnöke Thot, a madár- , az íbiszfejű istenség. Őt tartották az értelmiségi
hivatások védelmezőjének, legfőbb segítőjének, s neki tulajdonították az írás
feltalálását. Thot választotta szét az egyiptomi legendák szerint a nyelveket, a
törvénynek értelmet és értelmezésükhöz átláthatóságot, erőt szintén ez az
istenség kölcsönzött. Az írnokok istene, de a számolásé is, a számokban
rejlőlegfőbb tudás birtokosa volt. Számon tartotta az idő évenkénti múlását, az
emberélet idéjét, az ő okossága működtette a kalendáriumot, Thot osztotta fel az
időt törtrészeire. (Feladatait a görögök, akik sokat kölcsönöztek az egyiptomiak
bölcsességéből, részben Krónoszra, részben pedig Hermész isteni alakjára
ruházták át.
Thot, meséli az egyiptomi hagyomány, kb. Négy évezreddel ezelőtt az első
fáraó, Mena előtt felfedte az írás titkát, a fáraó pedig elrendelte, hogy Egyiptom
népe sajátítsa el ennek művészetét. Valóban a legkorábbi írásos emlékek az első
dinasztia korából, Kr.e. 3000 végéről származnak. Elefántcsontra, kőre, majd
papirusztekercsekre írtak.
Az ókorban élő egyiptomiak nyelve flexionáló, ragozható volt, ezen a
nyelven írtak és beszéltek Kr.u. a 4. Századig, ekkor váltotta fel az írásban a
görög, majd az arab, csupán a koptok nyelve őrzi még részben a legősibb
nyelvet.
Az egyiptomi írásnak megfejtése hosszú ideig az európai tudományos
utókor számára megoldatlan maradt. Születtek ugyan próbálkozások, spekulatív,
kombinatórikus megközelítések főleg a 17. Században, de a tényleges megfejtés
Jean Francois Champollion (1790-1832) francia orientalista nevéhez fűződik.
Az un. rosettai (Rosette - Resid) kő, melyet még Napoleon franciát zsákmányoltak
az egyiptomi hadjáratban a 18.század utolsó éveiben, háromféle feliratot
tartalmazott, kettőt az egyiptomiak nyelvén, két különböző írásmóddal, a
harmadikat pedig görögül írták. Champollion helyesen feltételezte, hogy a három
szöveg azonos tartalmú, a görög olvasása nem okozott semmiféle gondot, s az
előforduló tulajdonnevek segítettek a francia tudósnak kezébe adni a megoldás
kulcsát.
A hieroglifák (görög megnevezés) jelentése = az istenek írása. A képírás
jelei a legkorábbi feliratokhoz viszonyítva egyre komplikáltabbakká és
számosabbá váltak, ugyanis mind összetettebb és elvontabb gondolatokat kellett
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 8
rögzíteniök. Az eredetileg kb. Hétszáz jelről az időszámításunk szerinti első
században már ötezerre szaporodott fel az isteni írásjelek sokasága. Ez volt a
helyzet tehát abban az időben, amikor Egyiptomot Caesar és utódai megszállták.
Mint már jeleztük, a hieroglifák egyeduralma a IV. Századig terjedt, ekkor
felváltotta a hellenisztikus kultúra hordozója a görög ábécé.
Ez az írás egyaránt tartalmazott egy-egy jelben egész szavakat,
szótagcsoportokat és önálló mássalhangzókat is (azaz betűjeleket!), más szóval
piktogrammokat, fonogrammokat és determinatívuszokat, ez utóbbiak az egyes
jelek ejtését/olvasatát/értelmezését szolgálták. A determinativuszok képszerű
fogalom (elő)jelek, az egyes dolgok, élőlények kategóriáit határozták meg, a
kétértelműségek kiküszöböléséhez kellett hozzájárulniok. A fáraók nevét
kartusokba, névgyűrűkbe foglalták, ez segítette Champolliont is, hogy a rosettai
kő feliratai alapján megoldja végre a hieroglifák rejtélyét.
Az olvasás jobbról balfelé haladt, de az egyiptomi feliratok olvasóját
segítette az a sajátosság is, hogy az írás helyes irányát meghatározta az emberi
profilok iránya, azaz a jelek gyakran emberfőt formáztak oldalnézetből, s amerre
ezek néztek, arrafelé kellett az írást „kibetűzni”. (Az írás balról jobbra is olvasható,
ha a felirat egy fáraóra vagy valamely istenségre vonatkozott, s ekkor az emberi
és állati arcélek a névgyűrű felé fordultak.) Az olvasás iránya hosszú ideig nincs
megkötve, szabályozva, ugyanis gyakran éltek az un. ökörfordulós olvasási
móddal, azaz az első sort mondjuk balról jobbra írták / olvasták, az alatta / felette
következő másodikat már jobbról balra a sor végéig, majd megtértek, mint az
ökörvontatta szántóvető ekéje. Ezt nevezik busztophedon-módszernek. A
függőleges feliratok olvasati irárnya is kétféle lehetett.
Aki látott már hieroglifát, könnyen megértheti, hogy ennek a fajta
feliratkozásnak ünnepélyes jellege volt, egyáltalán nem az volt a célja, hogy
gyorsan rögzítse az elröppenő gondolatot vagy a szót, hiszen az
obeliszkek,kőtáblák minden vonását művészien ki kellett faragni, vésni. Ezért
reprezentatív célokat szolgált, ünnepélyes vagy fogadalmi feliratok, díszes
emléktáblák, oszlopok maradtak reánk. Emberek és istenek tetteit dicsőítették.
Szinte kizárólag monumentális írásként ismerjük. Sírokon, emlékoszlopokon,
templomi feliratokon találkozunk velük az érdeklődő Egyiptomban és a világ
legjelentősebb múzeumaiban (Párizs, London, New York, Szentpétervár Róma
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 9
stb.) ui. A római hódoltság korától kezdődően a 20, századig mindenhová
széthordták a régészeti kincsek nem éppen kíméletes gyűjtői.
A gyorsabb lejegyzés és a gyakorlatiasabb cél érdekében alakult ki az un.
hieratikus vagy papi gyorsírás. Írónáddal, illetve ecsettel vetették papiruszra. A
jelek már csak halványan emlékeztettek a hieroglifákra, de még mindig elég közel
álltak a képíráshoz.
Kr.e. a 8. Században az élet követelményeihez alkalmazkodva, az
írásbeliség mennyiségi növekedésével összefüggésben (ugyanis a közigazgatás
és gazdasági élet már lehetett meg az írásban való rögzítés nélkül hosszabb
távon, nem is szólva az értelmiségi lét velejáróiról), újabb és egyszerűbb írásmód
jelenik meg, amely egyre jobban hasonlít a kurzív, a folyóírásra. Ezt nevezték a
görögök demotikus vagyis népi írásnak. A demotikus jelrendszer – az elnevezés
Herodotosztól származik – az üzleti életben, a magánlevelezésben
győzedelmeskedett. Életkora, virágzása egy évezrednyi, ekkor szorította ki a a
már korábban is jelzett görög írás. A váltás kapcsolatba hozható a kereszténység
felvételével, ui. a kopt egyházat a legkorábbi Krisztus-hívők között tartjuk számon.
A biblia szövege kopt változatban is ismert, számos a korakeresztény
műveltséghez tartozó ismeretet csakis a koptok egyházi kultúrája örökített át a
középkorra.
A régi egyiptomiak íróeszközei: a deszkalap vagy paletta, erre helyezték rá
a papiruszt. Az írólapot a törökülésben elhelyezkedő írnok az ölében tartotta, a
két térdével támasztotta alá. A paletta egyik vájatában az írószerszámokat, a
kihegyezett nádszálakat vagy kalamusok sokaságát; az írnok jobbja mellett
állottak a csészék a földön, amelyekben különböző színű tinta vagy festék volt. A
szövegeket leggyakrabban feketével írták, de az istenek és fáraók nevét vörössel
vagy más rikító színnel emelték ki.
A papirusz a hasonló nevű nádfajta lágy beléből készült. Bőségesen
tenyészett a Nílus deltájában, utóbb a rómaiak Szicíliában is meghonosították, de
a Kr.u. 8-9. Században végleg kiveszett. A nádbelet éles késsel (pengével) apró
és vékony szeletekre hasogatták fel, egymás mellé helyezték egysorba, erre egy
második sor került rá harántirányban. A két sor lapocskát egymáshoz
ragasztották, vízbe áztatták, majd lapos és egyenes felületű kőlapok közé szorítva
kisajtolták belőlük a vizet. Ily módon pépes és sima anyagot nyertek, amelyet
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 10
lesimítottak, napon megszárítottak. A nyert négyzetes lapokat keményítőpéppel,
csirizzel ragasztották egybe, hogy nagyobb írófelületeket, tekercseket nyerjenek.
Átlagban négy méter hosszú tekercseket használtak, de fönnmaradt olyan
papirusz is, amely az átlagméret tízszeresére rúg.
Az írnok baljával letekerte a papirusztekercset, kifeszítette a palettára,
jobbjával pedig írt. Általában az írófelület oszlopokra ( kolumnákra, miként
manapság az újsághasábok) osztották olymódon, hogy a szem fáradság nélkül
tudjon befogni egy meghatározott szélességű porciót. A kész szakaszt, ha
megszáradt, az írnok feltekerte a baljával, majd a szabadon maradt helyen újabb
hasábon folytatta a szöveg körmölését. Rendszerint csak a tekercs egyik oldalára,
a vízszintes lapocskákból álló részre írtak, ugyanis az alkotóelemek ,ég érződtek
írás közben, vízszintes ormók, csíkok maradtak a sajtolás után is, ezek pedig
sorvezetőként is működtek, mintegy megkönnyítve a kalamus futását, egyenes
vonalvezetését. Az oszlopokban való írás fennmaradt a középkorban is, a
kódexek, sőt az első nyomtatványok is ezt követték. (Mára elsősorban a hírlapok
és a bibliák őrzik az egyiptomi modellt.)
A fekete tinta alapanyaga a korom, a víz és a gumiarábikum; a vörösé -
higanyszulfid, közismertebb nevén cinóber, vagy az ólomoxid. A középkor
folyamán is ugyanezekkel a tintákkal dolgoznak a kódexmásolók.
Ha az írnok hibázott, éles késsel, vakaróval törölte a nem kívánt részt.
Minthogy a papirusz drága volt, és viszonylag kevés állott a kancelláriák,
templomok, az udvar rendelkezésére, az időközben érvényüket vesztett, elavult
szövegeket is kivakarták és helyükbe került az újak. A tekercs vastagságánál
fogva gyakran kibírta a két-háromszori "újrakezdést". Ezt az eljárást a paleográfiai
palimszeszt-módszernek nevezi, az újraírt lapokat /szövegeket pedig
palimpszesztnek. A pergamenre írott kódexek, oklevelek idején sem volt
ismeretlen ez a takarékossági forma, amivel bőven éltek az oklevél-hamisítók is.
A folyamközi (mezopotámiai) ékírás
Az ékírásos (kuneiform) szövegek agyagtáblákon maradtak fönn.
Mezopotámia fában szegény ország, ezért a nagy mennységben található
agyagot használták föl az írásos szövegek hordozásához. A kibányászott nedves
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 11
agyagból kis táblácskákat gyúrtak, belekarcolták, nyomták a felületébe (olykor
mind két lapjára) a kívánt szövegeket, majd a napon kiszárították vagy
kemencetűzben égették ki, s így igen tartós, időtálló "könyveket" nyertek. II:
Asszurbanipál , asszír uralkodó (Kr.e. a VII. Században élt) ninivei könyvtárában
gyűjtötte össze a birodalomban fellelhető legfontosabb agyagtáblákat, sokat pedig
elmásoltatott írnokaival. A hatalmas könyvtár romjai alól került elő a 19. Század
derekán azok az agyagtáblára rótt történeti, irodalmi, gazdasági stb. Emlékek,
amelyek a maguk 50-60 ezer darabjával az asszirológia, mint tudomány alapját
képezik mindmáig. Az ékírás megfejtése Koldeway német régész nevéhez
fűződik. Minden bizonnyal a folyamköziek írása a legkorábbi írás, amelyet a ma
embere olvasni és értelmezni tud.
Legjelentősebb és közismert emlékét mégsem az agyagtáblákra bízták,
hanem fekete dioritkőre, s 1900 körül fedezték fel. Most a párizsi Louvre-ban
látható. Ez a Hammurabi féle "törvénykönyv". Természetesen nem könyv a mai
értelemben, hanem jogszokások gyűjteménye, amelyet egy oszlopra véstek fel
i.e. a 18. Században. A kőemlék legfelső harmadában maga az uralkodó látható
profilból, amint Samastól a legfőbb istentől átveszi a törvények szövegét. A
mozdulat, a cselekvés ugyanaz, mint a Mózesé, aki a Sináj hegyén átveszi
istentől a törvény tábláit. Innen, ebből a közel-keleti mitológiából ered tehát az
Ótestamentumban is megörökített ünnepélyes aktus.
Az írás neve a latinból származik, a kései utókorban kapta az írás
cuneiformae - ékírás nevet. A cuneus jelentése "szeg", hiszen az agyagban
maradó nyomok apró hegyes pálcikákra hasonlítanak, minthogy a jeleket ferdére
hegyzett/vágott náddal vagy fadarabbal karcolták bele a vizes anyagba.
A kutatók véleménye szerint a sumerek, a Folyamköz legrégebbi művelt
lakói eleinte minden valószínűség szerint piktogramokkal kommunikáltak
egymással, de nagyon hamar áttértek a stilizált jelekre, ami az egyiptomiaktól
különböző absztraháló gondolkozásformára is utal. A folytonosan egyszerűsödő
gyakorlat során mintegy 3500 jel alakult ki, s kb. Három évezreden át szolgálta ki
nem csupán a sumerek értelmiségi csoportjait (s sumerek indoeurópai nyelv
birtokosai voltak), hanem az őket meghódító és magukba olvasztó asszírokat és
babilóniaiakat, valamint az arameusokat is, akiknek nyelve mind a sémita
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 12
nyelvcsaládba tagozódik be. Az ékírás azonban az egész Közel- keleten éreztette
hatását, átvették az óperzsa és hettita szövegek írói is.
Az akkádok uralma idején (a III. évezred végén) a jelek számában
csökkenést tapasztaltak a kutatók, a közhasználat számára elegendőnek
bizonyult hat-hétszáz jel is, és egyáltalán nem jelentett akadályt abban a nagy
munkában, amit a Folyamköz egymást követő generációi megvalósítottak a
művelődés terén: lexikonokat, valóságos szótárakat állítottak össze, amelyekben
igyekeztek - enciklopédikus szemléletükből eredően - mindent felvenni,
valamennyi általuk ismert tárgyat/fogalmat írásban is rögzíteni pl. Az orvoslás, a
munkaeszközök, az állatvilág és növényzet stb. Teljes körét szójegyzékbe
tömörítették. Agyagtáblákon maradt fönn számos különböző korból és változatban
töredékesen az emberiség egyik legrégebbi hőseposza a Gilgames-ének.
Az ékírásos szövegek sajátosságait vizsgálva meg kell állapítanunk, hogy
bennük szintén elegyesen található szavak, szótagok és mássalhangzók,
akárcsak az egyiptomi írás esetében, a jelek legalább háromféle olvasatot
megkövetelhetnek, attól függően, hogy miféle determinativuszok előzik meg vagy
zárják a szövegrészeket. (Champollion és társai annak idején az egyiptomi
hiroglifák körében 24 mássalhangzó jelét különítették el. A magánhangzókat nem
jelölték önálló jelekkel, amint ahogyan az ókori Közel-keleten sehol sem,
legfennebb jelezték, miként ejtendő ki a mássalhangzók és jelek, szótagok
kombinációja. Ezért kellett ismerni az egyes fogalmak teljes írásképét mind az
egyiptomi, mind a mezopotámiai és a héber nyelvben.
Az évek vízszintes, függőleges, ferde, sarkos vonalkák kombinációjából
állottak eggyé, keresztezhették, átvághatták vagy érintették egymást. A ferde
félméretű jelek, amennyiben önmagukban állottak, akkor sorvasztónak/kötőjelnek
tekintették azokat.
A mezopotámiai írnokok fedezték fel a sokszorosított szöveget: a
záradékokat - pl. levelek, szerződések esetében -, az átok- és esküformulákat, a
gyakori fogadalmakat fémhengerrel vagy pecsétgyűrűvel nyomták bele az
agyagtáblácskába. A pecséthenger, mint azonosító eszköz, minden szabad férfi
nyakában csüngött, sajátos rajza volt mindnek, azaz úgy működött, mint egy
sokszorosítható egyéni "aláírás". A szerződés záradékába a felek belesajtolták a
saját pecsétjelüket, ezzel hitelesítették az okiratot, házasságlevelet például.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 13
Ugyancsak itt a Folyamközben fedezték fel a borítékot. A kiégetett
agyagtáblát egy agyagdobozba bújtatták, ráírták a tartalmazott irat rövid kivonatát
(felzetét), illetve a levél címzettjét és feladóját, majd az agyagdobozt is
kiégették/szárították. A levéltárakban őrzött iratokat gyorsabban meglelték, mert
csak átfutották a felzet tömörített jelzését. Ha kétely merült fel, akkor feltörték a
borítékot összevetették a táblácska szövegével, majd egy újabb pecséttel
hitelesítették a tartalmát.
A föníciai írás forradalma. A betűírás kialakulása
A föníciaiak, ez a sémi nép, a gyakorlatias kereskedők népe volt. Számukra
az írás, az adásvételi dolgok feljegyzése, a szerződések megalkotása, a
számolás és könyvelés szorosan hozzátartozott az üzleti élethez. A gyakorlat és a
gyorsaság fokozása diktálta az egyszerűsítést az írás terén. Az egyiptomiak nem
voltak üzletemberek, sokkal inkább engedtek szabad utat művészi hajlamaiknak,
a folyamköziek pedig inkább harcias katonanépeknek tartották magukat, amint a
környezetük is ezt tapasztalta borzadva. Ha hinnénk a nemzetkarrakterológiák
egyszerűsítő szentenciáiban, azt mondanók, hogy az írás híven tükrözte alkotóik
lelki alkatát.
Az újfajta írás, mely írásunk alapja is lett hosszú közvetítő-alakító láncolat
végén, a protosináj (sémi) népek írásából fejlődött ki. Emezek elég rövid idő alatt
eljutottak a szótagírástól a hangjelölés küszöbéig. A főníciaiak ezt vették át és
alakították tovább, 22 hangot jelölő betűt különítettek el. A görögök, akik korán
eljutottak a Kisázsiai partokra, illetve a Földközi tenger keleti partvidékére, maguk
is átvették a főniciai írást, némiképpen átformálva saját nyelvük igényei szerint, a
betűk alakján változtattak, stilizálták, de még mindig fel lehetett ismerni az eredeti
modellt. Az egyes betűket éppen úgy nevezték meg, mint a türoszbeliek, azaz
Fönícia fővárosának lakói. Szemben viszont az átadókkal, a görögök bevezették a
magánhangzóknak megfelelő betűket is, amelyeket azokból a föníciai jelekből
alakítottak ki, amelyeket maguk nem tudtak felhasználni nyelvi sajátosságaik
jelölésére eladdig.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 14
A görögök közvetítették a latin nyelvet beszélő rómaiak felé saját
betűkészletüket, akik azután megalkották az általunk is használatos latin betűs
ábécét.
A föníciai írásból ezek szerint a közel-keleti népek körében kialakult a
héber-káldeus (arameus) és az arab írás, közvetve a perzsa is; a görög a
Földközi-tenger keleti medencéjében , a Balkánon, KisÁzsiában és a
szigetvilágban, valamint Dél Itáliában -- ennek derivátumaként fejlődik ki a Balkán
félszigeten a szlovákok írása, az un. cirill betűs ábécé a 7-9. Században és terjed
el a szlovákok apostolai révén a kereszténység felvételével párhuzamosan; végül
az Appenin félszigetről sugárzik ki a latin betűs írás az etruszkok, latinok, rómaiak,
felé egyrészt és a nyugati kereszténységet felvevő európai népek felé másrészről.
A német (cseh és lengyel) un. Gótbetű, a latin írás egyik középkori változata a
nyomdászok által fraktúrbetűnek nevezett írás.
A föníciai írás első betűje az aleph vagy chalef (jelentése: ökör), mely
kemény törökhangot, a kh-t vagy ch-t jelöli. (A héberben ez vált a határozott
névelővé, amelyet a szóval egybe írnak).
A második betű a béth vagy beith (jelentése: sátor vagy ház, v.ö.
Beithl'hem = a kenyér háza); a harmadik a gimel (a.m. "teve" v.ö. az angol camel
szóval!), a negyedik a daleth, amely "ajtó"-t jelent stb. Ez a görögben, mint
ismeretes alpha, béta, gamma, delta elnevezésként honosodik meg, az a,b,g, és
d hangoknak, betűknek felel meg. A latin ábécé rendje nem követi szolgai módon
a görögöt, de nagyvonalakban ugyanarra a föníciai ősmodellre vezethető vissza,
amely utóbbi megalkotása két század alatt, Kr.e 14. és 13. ment végbe.
A görögök írása
Kadmosz pap és utazó hozta volna magával - tartja a görög mitológia -
Keletről a föníciaiaktól. Tizenhat betűt vett át, amelyhez aztán az akhájok még
négy betűt csatoltak. Valójában, a mai kutatások véleménye szerint, a 7.
Századtól kezdve (i.e. vagyunk!) a föníciai kalmárok mindenütt a Földközi-tenger
térségében terjesztették írásukat, az átvétel tehát közvetlen és többoldalú volt. A
klasszikus görög írás az i.e. V. században, Athén fénykorában nyerte el végleges,
klasszikus alakját.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 15
Az olvasási szokásokat is keletről kölcsönözték, így tehát még VII-VI. sz.-
ban jobbról balra haladtak az olvasás során, majd egy ezt követő átmeneti
szakaszban a görögöknél is szokásba jött az egyiptomiaknál már ismert
ökörfordulós mód. (A szobrok és érmék feliratán, de még Szólon törvényeiben is a
vegyes technikák uralkodtak.)
Mint mondottuk a klasszikus görög írás jelölte tehát a magánhangzókat is
(a föníciai írásjelek átértelmezésével bővitve készletét), megjelenik tehát az A, E,
I, O, U, (Ü) hangzók grafikai szimbóluma. Mindent egyformán "nagybetűvel" írnak,
a kisbetű csak majd a Bizánci birodalomban válik követelménnyé a i.sz. 9. Század
folyamán, amikor gyorsabban és kurzívabban kell írni, ekkor kezdik alkalmazni a
betűk összehurkolását, a ligatúrákat is. A minuszkulák írása követte a nagybetűk
duktusát. Az ógörög szövegekben nem találunk szóközöket sem, csak a
klasszikus kor vége felé (V-III. Század) jelenik meg az értelmezés segítségére ez
a számunkra teljesen természetes írásmód.
A görög írás alapelve az egy hang = egy betű (beleértve a diftongusokat
is!), ill. az egy betű = egy hang következetesen érvényesül.
A latin írás
Akad olyan tudósi vélekedés, ami szerint a nyugati görög (dórkhalkidikei)
írásból vezethető le a latin scriptorok művészete, mások szerint viszont az
etruszkoktól került át a latin kultúrába. Akármint is legyen, tény, hogy a görög
alphabetum 24 betűjéből 21-et származtattak át maguk használatára, átalakították
a gyakorlatias észjárás követelményei szerint, utóbb pedig még két betűvel
gazdagították a készletet (G és Y), melyet a görög keletről vettek át. Más
vélekedés szerint a hellén örökség csupán 19 betűre korlátozódnék, és M.T.
Ciceró (Kr. U. I. Század) idején "találták föl" az X és Y-t. A teljes latin ábécé ezek
szerint a következő sort alkotja: A, B, C, D, E, F, G, H, I, K, L, M, N, O, P, Q, R, S,
T, V, X, Y, Z. A legutolsó betű használata lassan kikopott, S-sel helyettesítették; a
K-t csak ritkán alkalmazták, főleg a görög jövevényszavakban és a tulajdonnevek
esetében pl. Kalliope; és a V egymást kölcsönösen helyettesítette, vagy csupán
az egyiket vagy másikat írták a szó belsejében, ill. kezdőbetűként (pl. Jupiter ill.
Iupiter, majus vagy maius), írásban a kettő között tkp. Nem volt különbség,
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 16
csupán az ejtésben. Majd a középkor folyamán válik el egymástól élesen a két
írásjel értéke.
A korai római korban, a köztársaság idején tehát a Kr. E. Korszakban az
írásban az un. quadrát betűk voltak használatosak, azaz a szögletes formájúak.
A későbbiek során a kőfaragók kézimunkája folytán kialakult a betűk
arányossága, ritmusa: a vastagított és elvékonyított részek, szárak és vonalak
szabályosakká, ismétlődővé váltak; megjelennek az egyenletesen taglalt
szóközök, a betűk elegánsabbakká válnak az által is, hogy talpat (arab
nyomdászati műszóval serifnek nevezzük manapság) kapnak. Ezt a betűtípust
capitalistnak nevezi az írástörténet. Az ünnepélyes feliratok prototípusává vált. A
kőfaragók ezeket a betűket előrajzolják, megtervezik, hogy teljes összképi hatást
érjenek el, felhívják már a betűk formájával és ritmusával is a figyelmet az
ünnepélyes szövegre, annak fontosságára. Roppant fontosnak tartják, hogy a
felirat harmonikus legyen képileg, kompozíciójában. Az efféle írást monumentális
vagy lapidaris írásnak is nevezik. (v.ö. Lapis=kő).
Az ókorban a kézírásos könyvek szövegében a fenti változataival
találkozunk a capitalis quadratákkal, ahol a betűk szélessége és magassága
egyforma volt. A gyorsabb lejegyzés kedvéért ennek a betűtípusnak kialakították
egy népibb változatát az un. rusticát (v.ö. rustica=falusi, vidéki). Az említett
"vidéki" variáns keskenyebb és nyújtottabb betűkkel írott szöveget eredményezett,
ahol a kézírás gyorsasága a formákat egyénítette, azaz az egyes emberek
kézírása már különbözött egymástól, de még nem ismerik a használók a betűk
nagyság szerinti megkülönböztetését, minden betű egyformán capitális, azaz
nagybetű. Tollal vagy ecsettel, írták és nem történt kísérlet még a betűk
összekötésére egy szüntagmán belül.
Kr. u. a 2. Században, 170 táján, a kései császárkorban új módi tör utat
magának, az un. unciális írás. Ez a régebbi rustica leszármazottja. Itt is csak nagy
betűkkel találkozunk, de ezeket szélesre vágott hegyű tollal jegyezték le. A betűk
nem csupán egyszerűbb rajzúak, de meg is gömbölyödnek. Időközben ugyanis
Itália lakói áttértek a papiruszról a pergamenre, s ennek következtében az írás is
könnyebbé válik, az írófelület simább. Még ekkor sem jelennek meg a kisbetűk a
nagyok mellett.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 17
Három századnak kell eltelnie ahhoz, hogy egy újabb írásdivat váljon
közkedveltté. A gyakorlat folytonosan beleszólt az íráskép alakításába. A
sebesebb lejegyzést segítette elő a félunciális írás (semiunciale) elterjedése, ui.
az írásbeliség mind követelmény egyre nagyobb tömegű munkát adott az
írnokoknak. Először találkozunk olyan latin betűkkel, amelyek lemondanak az
egyenlő vagy azonos betűmagasságról: a jelek alsó vagy felső szára
meghosszabbodik, alányúlik, vagyis ha betűtestet alapmagasságnak tekintjük, a
szárak, vonalak pl. a g alsó hurka, az f felső szára alászáll, illetve felágaskodik.
Innen vezet az út a minusculák, a kisbetűk (litterae minusculae) felé.
Gyorsan terjed, számtalan egyéni változata él egyszerre egy időben. Majd Nagy
Károly frank uralkodó (8. Század) házi tudósa, Alkuin, ír szerzetes szabja meg a
királyi könyvmásolóknak miféle minusculát részesítsenek kivételes bánásmódban,
íj módon alakul ki az oklevéltanból is jól ismert, nálunk is használatossá vált
karoling minuscula. Ez a kancelláriai írás őstipusa. Mai kisbetűs írásunk alapját is
innen számítjuk. A nagybetűk viszont a rusticából veszik eredetűket.
I.B
A kéziratosság kora a könyvnyomtatásig (15. századig)
A mezopotámiai cseréptáblák a legkorábbi írásos emlékek a földön. Nem
elvétve feljegyzett szavakról, töredékszövegekről van szó, hanem tudatosan és
folyamatosan rögzített textusok, amelyek már könyvtárat alkottak. II.
Asszurbanipál uralkodó célja roppant egyszerű volt: összegyűjteni az írásokat és
mint emlékezetőrző, segítő eszközöket a saját és a jövő számára hozzáférhetővé
tenni. Könyvtárában a kutatók politikai, hadi, gazdasági, vallásos-irodalmi és
tudományos "könyvekre" bukkantak. A táblaírás nehezen forgatható, ui. A lapokat
csak ritkán fűzték össze, s minden tábla önálló iromány volt, ill. Meg kellett keresni
a szövegek folytatását a többi cseréplapokon.
A másféle lejegyzési mód, a nem azonos írószerszámok, mint láttuk,
különb-különb írás születésénél bábáskodtak. A föníciaiak, nyomukban a zsidó és
a sémi népek, akárcsak a görögök az archaikus korban szintén támlákra írtak,
ezek voltak tehát az első könyveik. De van egy lényeges különbség a folyamközi
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 18
nehézkes kultúrával szemben, Görögországban és a Közel-kelet többi vidékei
abban az időben egyáltalán nem voltak szegények fában, éppen ezért írótábláik
fából készültek, amelyeket méhviasszal vontak be. Ebbe a vastag rétegbe
karcolták bele fémvesszővel szép betűiket. A fémvessző neve sztülosz, latinosan
stylus volt. Nem voltak tartós életű feljegyzések, könnyen belátható, hiszen a
viaszt bármikor ki lehetett simítani, elegyengethették, az írás nyomtalanul eltűnt, s
helyébe ismét más szöveget lehetett rávetni.
A fatáblákat már össze is kapcsolták, kettesével, hármasával, sőt ennél is
többet fűzhettek láncolattá. Ezeket nevezték a görög íródeákok dyptikának,
triptikának vagy polyptikának. A művészettörténet ma is használja a
szárnyasoltárok megnevezésére e kifejezéseket. A bőrszalaggal összekapcsolt
fatáblák divatja, gyakorlata nem süllyedt el végleg, amikor majd a középkorban
kialakulnak a kódexek és megjelennek a korszak végen az első nyomtatott
könyvek, ez a technika szolgáltatja majd az eljárást a könyvborításhoz, a
kötéstáblák használatához és elterjedéséhez.
A viaszolt táblákra nem igazi könyvek szövege került, csak annak vázlata,
első változata. (Amolyan piszkozatnak szánták). Ha a textusnak hosszabb
fennmaradást szántak, tartósítani akarták, akkor a könyv végleges
szövegváltozatát papirusztekercsre vitték át.
Viaszolt táblákat a rómabeliek sem vetették meg, pl. Ilyenre írták föl a
veteránok elbocsátó levelét (tablulae ceratae), melyek anyaga pl. Bronzlemez is
lehetett. Szép számmal talált ilyen obsitleveleket Érdy János Verespatakon (Rosia
Montana) a Nyugati Kárpátokban, vagy tudományosabb nevén az
Érchegységben. A feliratok kurzivált betűkkel, tehát folyóírással adják tudtunkra,
hogy Róma kiszolgált katonái kapták az írást hadnagyaiktól, a császártól.
a) A papirusz
A könyv mai alakjához a fejlődés kitérőkkel vezet, a papirusztekercsek
mintegy szükséges megállóként említendők. (Külön történeti segédtudomány, a
papirológia tárgyát képezik ezek az irományok és anyaguk.)
Az elnevezés a rómaiaktól származik, tőlük veszi át Európa. Herodotosz,
aki nagy csodálója volt az egyiptomiak civilizációjának görögül nevezi meg,
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 19
büblosznak (byblos) mondja, ez ui. eme a nádfélének a hellén neve. Mint jeleztük
a papirusz (egyed)uralma egy évezredig tartott a Földközi -tenger vidékén, s
végérvényesen a pergamen szorította ki. Nyersanyaga viszonylag könnyen
előállítható és kezelhető, nagy mennyiségben termelték. Egyiptom jóformán
monopolhelyzetet élvezett a termelés és a forgalmazás terén, kereskedői
végigházalták az egész Mediterránumot.
A szárított és simára dörzsölt lapocskák (latinul: plagula) mérete
rendszerint 20x20 cm volt, amelyeket összeragasztottak, s ily módon tekercseket
nyertek. A ragasztások mentén el kellett dolgozni a széleket, az ormókat, hogy ne
akadályozzák a folyamatos írást. Húsz plagula egy scapust képezett, így
keletkezett a szokványos 400 cm-es papirusztekercs. Az első, az írás elejét
hordozó plagulát protokollonként (bevezető), az utolsót, melyre a zárórész került,
eszkhatokollonként (végső, véglapnak) jelölték a görögök.
A göngyöleg szélére vékony rudacskát ragasztottak, erre csavarták föl a
tekercset. A rúd hossza meghaladhatta a papirusztekercs szélességét, s ezt
nevezték a tekercs szarvának (cornua). A rudat magát a papirusz köldökének
(umbilicus) mondották. A csavarást latinul a volvere igével jelölik, innen
keletkezett a volumen szó, bár az ókoriak gyakrabban használták a rotula -
tekercs kifejezést.
Ha nem a teljes tekercset, scapust írták tele, akkor az üresen maradt részt
levágták, máskor rövidebb szövegekhez használták fel. A levágott darabot a
görög tomosz szóval jelölték, amely ma is egy volumen egy-egy részét, nagyobb
szakaszát, fokosabb darabját, alkötetét jelenti az összeurópai könyves
szakmában.
A papirusztekercseket a középkor első századaiban már feldarabolták
lapokra, vagy már össze sem ragasztották hosszú tekercsekké, máskor a
tomoszokat, a megspórolt üres lapokat bal szélükön zsineggel kapcsolták egybe,
fűzték, miután a lapok megteltek írott szöveggel, rajzzal. Így keletkeztek a
papiruszkódexek.
A papiruszt óvni kellett a nedvességtől, a rágcsálóktól, a hőtől, vagy más
környezeti ártalmaktól, ui. Kényes anyagnak bizonyult. A régiek igen kevés
óvintézkedést foganasítottak , a nagy katasztrófák idején sokkal inkább az anyagi
javakat igyekeztek menteni, mint a szellemi jószágot, a könyvet, az irományokat.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 20
Ezért aztán viszonylag kevés papiruszkódex maradt örökségül reánk. A
legrégebbi fönnmaradt a i. sz. 4. században keletkezett poitiersi kódex, amelyben
Szent Hillárius egyházatya a szentháromságról (De trinitate) szóló írása
olvasható. Genfben, Sankt Gallenben (Svájc) ill. A Vatikáni Könyvtárban
(Bibliotheca Apostolica Vaticana) található több papirusz alapanyagú kéziratos
könyv, szintén a keresztény egyházelső teológusainak munkáit tartalmazzák.
(Un.patristicának nevezzük ezt a fajta egyházi irodalmat.) A legvaskosabb egy
harminchat lapos kis fólió (ívrét) alakú birtokirat, amely a Ravennai Püspökség
jószágainak összeírását rejti. Őrzési helye a müncheni Staatsbibliothek.
b) A pergamen
A papirusz a pergamen előretörésével egyenes arányban szorult vissza és
egyre inkább a kancelláriák ünnepélyes irataihoz szolgált alapul. A tekercsek
helyett a sokkal könnyebben tarolható kódex-alak nyert teret, azaz a lapokat
fűzték össze, akárcsak a mai füzeteket.
Kisázsia Pergamon városában - mesélik a kultúrtörténeti legendák - i.e. a 2
. században II. Eumenész király kivételesen gazdag könyvtárat akart
egybegyűjteni, amely vetekednék az Egyiptom-beli alexandriaival. Ezért
igyekezett mindenünnen sok-sok papirusztekercset felvásárolni, amelyre
lemásolhatja az ókori világ híres könyveit, nevezetes irományait. Az alexandriai
könyvtár azonban elvszerűtlen vetélkedést, konkurenciát gyanított Eumenész
király buzgólkodása megett, elérte, hogy II. Ptolemaiosz Egyiptom hellénisztikus
uralkodója eltiltsa a papirusz kivitelét, eladását Pergamon számára. Mit volt mit
tennie a derék kisázsiai uralkodónak, mondják, embereivel helyettesítő anyagot
keresett, és így esett választása a bőrre, amelyre a közel-keleten amúgyis régóta
írtak. A pergamoniak a kecskebőrt találták a legalkalmasabbnak, ezt mindkét
oldalán kikészítették, így elvben dupla írófelületet nyertek, a gyakorlatban
azonban csak az egyik oldalára kerültek a feljegyzések. A görögök az új
íróanyagot dermának (a.m. bőr) vagy dyphterainak (a.m. hártya) mondottak, míg
a latinok pergamoni hártyaként jelölték meg, azaz charta pergamennak hívták. A
pergamenkódex neve a római szerint a codex membranaceus nevet viselte.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 21
A biblia zsidósága szintén bőrre írt, erre kerültek az ótestamentumi
szövegek is, midőn ezeket lejegyezték. A tehén vagy a kecske bőrét preparálták
ki, de nem vágták fel lapokra, hanem az egyiptomi modellt követve tekercsek
formájában hagyták a szövegeket. Az olvasás jobbról balra történik,
mássalhangzókat nem jelzik, a tóratekercseknek van "köldöke", "szarva" (értékes
fából faragták ki), mint a papiruszleveleknek. Ugyanakkor a későbbiek folyamán
külön nemesfémből, bársonyból, selyemből vagy elefántcsontból készült,
művészileg(nem emberalakos!) díszített tokba is került, és az Ótestamentumot
tartalmazó tóratekercseket külön szekrényben őrzik a zsinagógákban, mint az
isten és ember közötti szerződés szimbólumait, szövegeit. Ha egy hitközségből
mindenki eltávozik, kihal, a szent könyveket, tekercseket, akárcsak az embereket
az ortodox (ultravallásos) zsidók éppenúgy elföldelik vallási szertartás keretében.
A legérdekesebb tekercsek a protokeresztény, az esszénus szekta iratai,
melyeket 1947-ben véletlenül fedeztek fel a Holt-tenger izraeli oldalának
közelében némely magasan fekvő barlangokban, ezek lennének az úgy nevezett,
nagy vihart kavart holttengeri tekercsek. Teljes szövegüket máig sem tették
közzé, számos amerikai, angol, izraeli és vatikáni laboratórium foglalkozik
megfejtésükkel.
Földrészünkön a Kr. U. 2-3. században honosodik meg a pergamen,
mindinkább közkedveltté válik, s egyre gyakrabban csak úgy emlegetik, mint a
membrana vagy pergamen (pergamentum). Az efféle kódexek neve magyarul
könyvtári-filosz szakzsargonban hártyakódex.
Mint már említettük, az új íróanyag legnagyobb előnye, hogy mindkét fele
alkalmas írásra, az írófelület tehát kétszeresére nő. (Persze a két oldal között volt
némi különbség, a "húsos" oldal simább, könnyedébb tollszaladást tett lehetővé,
mint a "szőrös" oldal, ahol a szőrtüszők maradványa akadályozhatta a folyamatos
tollvezetést.)
A lenyúzott állatbőrt szőrtelenítették előbb, annak utána mészlében
kiáztatták. Nem hagyták viszont csersavban túl hosszú ideig ázni, így ui. teljesen
megpuhult volna a bőr. A nyers darabokat kilyukasztották a hajtások mentén több
helyen, összefűzték egymásba csúsztatva a kettőbe tűrt lapokat, s ilyformán
egyre inkább kezdett hasonlítani a mai könyv formájára.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 22
Elvben mindenféle állati bőr alkalmas a pergamen készítésére. A középkor
azonban a hosszas tapasztalat következtében felállított egy "toplistát". A legtöbb
pergamen élő korában bárányként, kecske, illetve borjúként legelészett. Dél-
Franciaországban, Spanyolországban és Itáliában inkább a kecske- és a
báránybőrét, hártyáját részesítették előnyben, mert ebből könnyebb és finomabb
tapintású pergament nyertek, míg németföldön, Franciaország északi felében,
Németalföldön a borjúbőr járta, mely sárgás színű, érdesebb volt. A hazai
(magyar, német, erdélyi) kódexállomány jelentős része ilyen típusú pergamenből
való, Mátyás korában viszont hódít az itáliai, a délfrancia elegánsabb, finomabb
kódexalapanyag. A pergamentípusok elnevezésében benne foglaltatik a minőség
is: a parchemin (ang. Parchment) a juh és kecskebőr neve, a vitellius a borjúbőré,
a hasibárányból (a meg nem született bárány hártyás epidermisze, amely a
legdrágább és legfinomabb volt) készült - a charta virginacea.
c) A pergamen készítése és az íróeszközök
A középkor folyamán a pergamenkészítő mesterek (a tímárok, szűcsök,
cserzővargák közül váltak ki) külön céhbe tömörültek Nyugat-Európában, s
lehetőleg az egyetemmel is rendelkező városokban, vagy a királyságok
központjaiban működtek, ahol érthetően nagyobb volt a pergamenkereslet és
fogyasztás. Párizsban egyenesen az egyetem szervezetének voltak tagjai.
A fentiekben már érintett munkafolyamat leírásánál meg kell említenünk,
hogy az írásra alkalmassá tett bőrdarabot megtisztították éles pengéjű borotvával,
késsel (resorium) a faggyúmaradékoktól, azután dörzsölőkővel (pumex) a tiszta
felületet még simábbá és tökéletesebbé t ették, egyenletessé varázsolták. Ollóval
(forceps) elegyengették, - ha a szükség úgy kívánta - körbenyírták, kisimították a
lapokat.
Szétmorzsolt kréta - vagy mészport hintettek a pergamenre, ezt könnyedén
beledörzsölték, beledolgozták, hogy a pórusok eltömésével a hártya ne szívja
magát tele tintával. A krétával való kezelést falapocskával, a planulával végezték
el.
A kézirat leveleit ólomvesszővel megvonalazták. Minden levél keretet is
kapott, az írás sorai a keretek közé kerültek. A sorvezető vonalat körzővel, a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 23
punctoriummal mérték ki. Roppant fontos volt, hogy egyenlő magasságú sorokat
nyerjenek, ezért használták egy-egy oldalon az azonos szögnyitású körzőt,
amellyel kijelölték a keret bal és jobb oldalán a pontokat, amelyeket az
ólomceruzával kötöttek össze. Az előbbi helyett lehetett hegyes fém- vagy
favesszővel is meghúzni a "szamárvezetőt", azaz a sorok párhuzamos vonalait.
Így olyan mélyen benyomódott a pergamenlevélbe, hogy mind a recto, mind a
verso oldalon útmutatóként szolgált. A vonalazáshoz vonalzót (canon, norma,
linearum) vettek igényben már akkortájban is. A 15. században némely kolostorok
scriptorai a sorokat színes tintával vonalazták meg előre. A vonalzót írás közben
sem nélkülözhették, főleg az oklevelek kancelláriai előállításakor, mint
sorvezetőre bízták az írás egyenletességét és egyenesvonalúságának
állandóságát: leszorították a beírandó hártyát mindig azon sornál, amely fölé a
szöveg megfelelő szakaszának kellett kerülnie.
A kódex másolója a scriptor, aki lehetett szerzetes vagy világi értelmiségi,
pap, ui. nem minden monasztérium rendelkezett szépen író scriptorral.
Megtörtént, hogy a kolostor világi írástudót szerződtetett a könyv másolásához.
És nem minden kolostor rendelkezett írómühellyel, scriptóriummal, a nagyobb
társaskolostorok, az anyakolostorok látták el a filiákat könyvekkel rendszerint. Ők
határozták meg azt is, hogy miféle könyvek kerüljenek a kisebb monostorok
gyűjteményébe.
Az íróeszköz a kalamus, azaz a nádtoll, amelyet még az egyiptomiaktól
örökölt a világ, de a koraközépkor pergamenkódexek betűit is ezzel vetettek.
Utóbb kiszorította a lúdtoll, a penna, amely a pergamenra sokkal biztonságosabb
és könnyedébben ír. A 14. Századra általánosan használatossá válik. Ha
aranyporral, oldott aranyfestékkel vagy vörössel (miniális) emeltek ki
szövegrészeket, vagy egész lapokat írtak tele, akkor az ecsethez folyamodtak.
Ezzel festették előrajzolás után a nagy díszes, díszített, gyakran az illusztrációval
egyenrangú kezdőbetűket, az iniciálékat. A rajzhoz, előrajzoláshoz szintén
igénybe vették az ólomvesszőt, a szenet és a színes krétát.
A kalamust vagy lúdtollat a kalamarionban, más néven a theca librariába
mártogatták, az írás végeztével ide helyezték vissza. A tinta neve a középkori
latinságban: atramentum. A tintatartót a scriptor(ium) anyagi helyzetének
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 24
függvényében márványból, drágakövekkel kivert ritka anyagokból, de leginkább
közönséges ökörszarvból állították elő.
Az írópult, vagyis a pulpitus ferde volt, e mellett állva, olykor ülve is
dolgoztak a pulpitus egy mélyedésében voltak az íróeszközök és a kalamáris.
A lúdtollat tollkéssel hegyezték ki a kívánt szögben, a csúcsát - miként
manapság a tollszemet - behasították, dörzskővel meg is csiszolták a hegyét, úgy,
hogy a tollvég "jobb lába" rövidebb, a "balja" pedig szélesebb lett, s ezáltal nem
csupán a betűk dölésszögét határozta meg, de a betűk szárának vastagítását és
elvékonyítását is elérhették a tollszem tartásszögének megváltoztatásával. A
római előkelők bronztollat is öntettek, de ezek ritka és költséges mulatságnak
bizonyultak akkoriban.
A lemásolandó szöveg(rész) a scriptor előtt kifüggesztve állott egy
"kottaállványon", azaz egy szövegtartón. A nagyobb könyvmásoló műhelyben,
ahol sok példányban készültek a kódexek a szerzetesek vagy világi írnokok
diktálás után írtak lehetőleg napfénynél, természetes világításban. Ha nem az
írópultra könyökölve körmöltek, akkor kuporogva, törökülésbe helyezkedve a
térdükön írtak, főleg a mesterek, tanárok, szónokok köré csoportosult egyetemi és
oskolai hallgatók, deákok. Az itáliai és az őket követő francia és német
egyetemeken nagyon hamar megjelentek az alacsony írópultok, amelyek a földön
ülők számára szolgáltak íróasztalként.
A kódexek lapjait általában fekete tintával írták tele. Az atramentum
összetétele: gummiarabikum, korom, utóbb még hozzájárult a sósav (oldott
formában), és/vagy ecet, sör vagy bor. Ezeket vegyítették, tölgyfa gubacsát
adagolták apróra törve, hevítették a kotyvalékot, majd sűrű szövésű vásznon
átszűrték a nyert oldatot, hogy csupán a folyadék maradjon tiszta
halmazállapotban. A megírt szöveget porzóval (finom homokkal) szórták be, ez
volt a nedves tinta felitatása, hogy új lapot lehessen nyitni, il. a megírt sorokat ne
kenjék, maszatolják el, a tinta ne fusson szerte az oldaton.
A piros színű tinta, a rubrum vagy minium, akkor vált szükségessé egy
kódex vagy oklevél szövegében, amikor a scriptor valamilyen részt, egy szót,
mondatot, különösen fontos szakaszt ki akart emelni, hangsúlyozni kívánt,
fontosnak tartotta ezúton is felhívni erre az olvasó figyelmét: iniciálék, a mű és a
fejezetek, címek, a könyv szerzője, a kommentátor megjegyzései, a másoló
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 25
utólagos betoldott hibaigazítása, a szövegre vonatkozó utasítások, szabályok,
előírások, tartalmi mutatók, paragrafusszámok, fejezeti vagy kötetbéli kezdősorok
stb., a címeres-, nemes- és adománylevelek adományozójának címei és a
kedvezményezett(ek) neve stb. Később rendszerint a kódex eleje az incipit, ill. a
záradéka, a kolofonja, az explicit (lásd bővebben az ősnyomtatványoknál) írása
különbözött színben a könyv szövegtestétől. A piros festék közönséges
vasrozsdából, míniumból (v.ö. miniatűr) vagy cinóberből készült, amelyhez
gummiarabikumot adagoltak, így a piros festék vastagabb, ragacsosabb, az írás
síkjából enyhén kiemelkedő anyaggá vált.
A kék tintát eleinte a keretdíszekben alkalmazták a scriptorok. Ez a
színelem a bizánci ízlésű dekorációk hatására gyökeresedett meg Dél-Európában
legelébb. Utóbb a színskála a kódexek ornamentikavilágában a sárgával és
zölddel bővült a kései, a 14-15. századi főúri, királyi könyvművészetben.
Ugyancsak konstantinápolyi hatásra terjedt el a könyvek aranyfüstös díszítése.
d) A kódexek összeállítása
Akár az ismétlések árán is, de újra vissza kell térnünk a pergamenlapok
hajtogatásához. A kettőbe tűrt ívnek a volumen elnevezést tulajdonították, egyre
inkább csak a hajtogatott lapokból álló kéziratokra, használták a fenti kifejezést. A
tekercsek használata a III-IV. századra kiveszett a gyakorlatból. A volumen
kezelése, áttekinthetősége könnyebb volt. Rómában pl. A kisalakúra hajtogatott
majd szétvágott pergamenlevelekre másolták, írták a törvényeket és
jogszabályokat, innen kapta a törvénykönyv a mai jogászi praxisban is közkeletű
kódex nevet(v.ö. Napóleon törvényei - Cole Napoléon). Az első kódexek levelei
négyzetesek voltak, sokkal később terjedt el a további hajtogatások-
szétvagdalások nyomán a jelenleg természetes téglalap alakú könyvlap. A
könyveknek tekintélyes súlyuk és méreteik voltak, ezeket nem hordozta magával
az olvasó, de hogy lába se keljen a túlzott könyvbarátok szeretetéből kifolyólag,
lánccal is odafogták az olvasópulthoz vagy könyvesállványhoz. Ezek a
láncoskönyvek. Az állványhoz bilincselt könyveket a korban codex de pulpito vagy
codex de banca névvel illették. E mellett voltak könnyebb, kisebb méretű kódexek
is a portabilis-ek vagy viaticus-ok, azaz útiolvasmányok, útravalók.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 26
A kódexek ívekből (fasciculi) állnak össze, ha az íveket összekapcsolják,
füzetek keletkeznek. Ha az ívet összehajtották, kettőbe tűrték és két összehajtott
ívet egymásba csúsztattak, akkor egy ívfüzet keletkezik, melynek négy lapja vagy
nyolc oldala lesz. Neve binio. A hármas ívfüzet neve ternio. A leggyakoribb a
négyes ívfüzet (=nyolc levél és 16 oldal), amelynek quaternio a megnevezése;
lehetséges a quinternio (öt összehajtott ív, 10 levél, 20 oldal), sexternio (6 ív, 12
levél, 24 oldal) stb.
A legtöbbször nem egyforma vastagságú ívfüzeteket párosítottak össze,
hanem váltakozva, vagy minden rendszer szerint, p.o.egy kódexen belül voltak
binio, quaternio, sexterno és megint binio ívfüzetek. Legtöbbször a szükség
diktált, annak függvényében dolgoztak az ívfűzők, hogy mennyi és milyen
nagyságú, minőségű pergamenhez jutottak hozzá. (Csak elborzasztásul
jegyeznők meg, hogy teljes biblia (Vulgata) lemásolásához egy egész júhnyájat fel
kellett áldozni.) Az ívekhez gyakorta különálló lapokat is fűztek, ezért a kódexek
gyakran páratlan számú levélből állnak.
Az oldalszámozás ismeretlen, a leveleket (lapokat) nem kötelező módon
beszámozhatták római vagy arab számokkal. Leggyakrabban azonban az ívek
kaptak számot. Az ívfüzetek egymáshoz fűzését segítette a reclamans, custos,
vagy őrszó, azaz a lap aljára, általában a jobb alsó sarokba vagy a lap alsó
középmezejébe ( az üres lapszélre!) kivetítették a következő oldal legelső szavát.
Máskor a jobb belső sarokba, függőlegesen írták be a reclamanst. Ezzel tkp. ha
számozás nem is volt, az oldalak helyes sorrendben, értelemzavar nélkül követték
egymást, a kéziratos kötetben. A könyvkötőt, aki ugyan ismerte az egyes betűk
kötelező sorrendjét, de gyakran írástudatlan vagy félanalfabéta volt segítette a
helyes sorrend kialakításában a signatúra is egy-egy ívfüzeten belül. Minden
ívfüzet az ábécé egy betűjét kapja. Tehát az első ívfüzet A, a második B, a
harmadik C és így tovább. Vegyünk például egy Quaterniot, amely nyolc levélből
vagy 16 oldalból áll. Nos a quaternio négy ívének első lapjára, a baloldali rectóra
("a lap színére") felírta az írnok a lapszélre alól, hogy a A1, a következő lap
rectojára A2, a harmadik lapra A3, a negyedikre . ha a könyvkötő ebben a
sorrendben csúsztatta egymásba a quaternio négy kétrét tűrt ívét, akkor a
quaternio második felét már meg sem kellett számoznia A5, A6, A7, A8-ra, mert
azok maguktól a helyükre kerültek. A B jelzésű ívekkel ugyanígy cselekedett. Ha a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 27
latin ábécé betűi elfogytak, de a könyv ennél is vaskosabb volt, akkor az írnok a
szignatúrát az ábécé betűinek megkettőzésével érte el, azaz ilyen ívjelzések
keletkeztek, mint Aa1, Aa2...Bb1, Bb2... és így tovább ad finitum. (Ha a
magyarázat nem lenne világos, javasolom, hogy gyakorlatban próbálják meg
kitépett egyforma nagyságú füzetlapokkal, ívlapokkal, amelyeket kettőbe
hajtogatásuk után egymásba csúsztatnak, és csak a baloldali lapokat számozzák
meg betűvel és számmal egyik oldalukon.) Ha egy kódexet nekünk kell
beszámoznunk, akkor csak a leveleket, a lapokat számozzuk meg. Ha idézünk
egy kódexből, mindig megadjuk a kódex lapszámát, és azt is jelezzük, hogy a
citátum a lap rectóján vagy visszáján, azaz a verzóján található: tehát pl. 16. és
19. Gyakran a recto r betűjét el is hagyhatjuk, értelemszerűen a kutató tudja, hogy
a lap "színén" található a kérdéses szöveg.
A kéziratos könyvek külön írásképet kívántak, ezért alakult ki az un.
libraria-betű, amelyet a nyomtatott betű ősének kell tekintenünk, míg a
kancelláriákban születő diplomák, a hiteles helyeken kiállított oklevélmásolatok
egy másik íráskép foglyaivá válnak. Emezeket littera diplomáticának nevezzük,
innen ágazik ki a középkor végére az egyre jobban egyéníthető kurziv kézírás.
A kész kódexszöveget a scriptor vagy a scriptorok felügyelője, cenzora
átnézte sorról sorra, és ahol hibáztak ott javítottak a textuson. Ezt a munkát hívták
emendálásnak. Már másolás közben is emendálhatott az írnok, ha észrevette,
hogy hibázott, kihagyott egy betűt, egy szót stb. Ilyenkor egy jelet tett a hibás
szövegrész mellé és a lapszélre, a hibás szöveggel lehetőleg egy vonalban beírta
a helyes változatot. Minden kódexnek széles margót hagytak, .mind a négy
szélén, az emendáláshoz, a kiemelésekhez (pl. más színű tintával), a
díszítésekhez, az összefűzéshez, illetve a bekötött lapok körbevágásához, hogy
ily módon a kódex szövege ne csonkuljon meg.
Az emendatio nem csupán lélektelen korrektori penzum volt, hanem
filológusi aprómunka, ebből nőtt ki a humanista filológiai kultúra. Ezek a férfiak
kitünően beszélték az ókor klasszikus nyelveit, olykor a keleti bölcselet és nyelvek
tudósai is voltak, s az emendálást a kommentárok és magyarázatok felé
bővítették, szélesítették, megvalósították a homályos utalásokat, a hibás
másolatokat és szövegromlásokat helyreállították, rekonstruálták. Pl. Vitéz János
igen szenvedélyes és értő emendator volt, saját könyvtárának kézirataiban ott
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 28
láthatjuk megjegyzéseit, javításait, akárcsak a korvinákban is, hol megjegyzései
olykor kisebb értekezéssel értek föl.
Végezetre az emendator a másolás után a széles margóra vetítette ki a
szövegtestben fontosnak tartott szavakat, tulajdonneveket, eseményeket,
eszméket, mintegy apróbb alfejezetekre tagolta ezzel a szöveget.
e) Illuminálás
A díszesebb kezdőbetűk, vagyis az iniciálék helyét a scriptor kihagyta,
ugyanis emide az illuminátor rajzolta be a megfelelő nagybetűt. Gyakran a scriptor
kötelességének érezte, hogy halványan közönséges előrajzolt minusculával
emlékeztesse az illusztrátor-illuminátort miféle majuscula a szöveg teljességéhez.
Az iniciálék magassága, szélessége, méretei meghaladták a közönséges
nagybetűkét, átlép(het)ték a szövegkeretet, több betű magasságát is elérték,
ezért természetszerűen az olyan sorok, amelyek az iniciáléval érintkezésben
voltak mind rövidebbek lettek, mint a többi, alább következő sorok.
A világi vagy szerzetesrendhez tartozó illuminátor a betű belsejét festette,
alakját, körvonalait tollal rajzolta meg. Az iniciálékhoz kapcsolódott a keretdíszítés
is, amely az egész lapszélt, minden a négy margót körbefolyhatta, vagy csak a
lapszélek egyrészét díszítette (pl. A bal függőleges és alsó keretszakaszt). A
díszítmények egyéni stílusra vallottak, minden illuminátor igyekezett valami
emlékezeteset alkotni, vagy a megrendelő esztétikai, grafikai igényeit kielégíteni.
Viszonylag kevés megengedett, elfogadott elemből épültek fel a keretdíszek, de
hihetetlen változatosságot mutatnak: virág- vagy indafonadék, szörnyek,
sárkányok, fiktív vagy valóságos élőlények, életjelenetek, portrék, valóságos
arcmások, vagy képzeletbeli személyeké, kis képek, amelyek a fejezet tartalmát
rajzban előlegezik meg egyike-másika a középkori művészet apró remekművévé
vált, máskor a megrendelő címere, arcképe, az adományozó heraldikai jelképei
stb.
Amint a bizánci divathullám meghódította Nyugat-Európát, a kódexek
aranyozása egyre dúsabb lett, a sokféle addig is használt szint a csillogó
gazdagság szimbólumával szerencsésen ötvözték rajzban, a miniatűrökön,
szövegillusztrációkban. Az illuminátort nevezik miniátornak is, holott eleinte
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 29
csupán azoknak járt ki ez a fajta szakmai megkülönböztető elnevezés, akik
vörössel (miniummal) díszítették a kódexeket.
A középkorvégi illuminálás csúcsteljesítményei a 14-15. Századi
hóráskönyvek, liturgikus művek ( a hora szó az ima óráinak latin megnevezése,
nincs köze a táncikáláshoz!), ahol az illusztráció jóformán kiszorítja a kegyes
szöveget (pl. Les tres riches heures du duc Berry vallon illusztrációi). Eredetileg
ezeket a képeket mondották a korabeliek miniatűröknek, amelyeknek nem volt
közük a ma használatos apró mérethez, hanem a vörös festékkel élénkített
képeket jelentette. Az utólagos művészeti fejlődés, a műfaj hagyományozódása
és a szó jelentésváltozása vezetett tehát a fogalom mostani értelméhez.
A gótika korában a jó rajztehetséggel megáldott barátok az ábrázolás
realisztikus megjelenítésére törekedtek (v.ö. Chronicon Pictum Vindobonensis - a
Bécsi Képes Krónika); a könyvek luxuskivitelben készültek a császári, királyi vagy
főúri megrendelőknek, a főpapoknak vagy a gazdag városi polgárok számára, s
egyszerű formában a tudós, de vékonypénzű humanisták, grammaticusok,
professzorok használatára. A reneszánsz változtatott az igényeken, a divaton: a
könyv első levelét ("címoldalát") díszítették fel kivételes szépséggel, a
továbbiakban a fejezetek címeit vörössel írták és az iniciáléknak is többnyire csak
míniummal kellett beérniök.
A francia kódexek miniatúrái elegánsak, könnyedek, a szemnek roppant
tetszetős kivitelben készültek. Elevenek a színek, dominál a francia királyi ház két
heraldikai színe, a vörös és a kék. A "belga" vagyis a németalföldi
kódexillusztrációk erőssége a tájkép, nem véletlen, hogy itt jelenik meg a
reneszánsz előidejében az igazi tájképfestészet. Gyakran használnak aranyozott
alapot, amelyen élénk színekben jelenítik meg a virágok, gyümölcsök (eper),
lepkék, madarak mását.
A német kódexek illusztrációi vaskosabbak, művészi színvonalban nem
mérhetők a francia műhelyek munkáihoz, de a képek bensőségesek, elevenek, jól
tükrözik a kései német városok és falvak életmódját. Egyszerűségük okán
olcsóbbak is voltak.
f) A kódexek kötése
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 30
Az írásokat már a legkorábban igyekeztek megvédeni a külső károkozóktól,
különösen az olyan irományokat, amelyek gyorsan veszendő anyagra kerültek rá.
A védelem előzményének azokat a (fém- és fa) dobozokat, tokokat tekintik,
amelyekben a tekercseket őrizték. Az ókori Rómában divatossá lettek az
elefántcsontból vagy nemesfémből készült, egymáshoz rögzített, fűzött táblák, az
un. konzuli dythikák, vagy dypthiconok. A fontos törvényszövegeket, parancsokat,
rendeleteket, üzeneteket ezeknek a kettős tábláknak a belső felületére vésték.
Főleg a 3 és 4. Században kapott lábra ez a szokás, tehát a császárkor vége felé
vált közkeletű gyakorlattá, de a kereszténység századaiban sem váltak hozzá
hűtlenek a római kultúra kisugárzásában élők. A táblákat kivülről
zománcdíszítéssel is bevonták, máskor drágakövekkel is kihányták. A dypthicák a
kolostorok és templomok birtokába is eljutottak, adományozás útján pl., s miután
elvesztették eredeti funkciójukat ezek közé az időtálló táblák közé helyezték a
bibliákat, a liturgikus könyveket, a papiruszkönyveket, mindazokat, amelyeket a
sok használat dacára igyekeztek megóvni, élettartamukat meghosszabítani.
Minthogy az ötlet hasznáról egyre több egyházi gyűjtemény győződött meg, a
dypthicák készítőitől továbbra is rendeltek efféle kettőstáblákat, kifejezetten
könyvvédelmi céllal. Furcsa, de nem a kéziratokhoz szabták a táblákat, hanem
éppenséggel fordítva: a táblák méreteihez idomították a kéziratokat! Mikor már
kimondottan borítótáblaként készültek, még mindig emlékeztettek az eredeti
funkciójukra.
A pergamenkódexeket mindig is kötötték, fűzték valamilyen módon. Ahol a
fűzés hiányzik, ott tkp. csonkulással, vagy csonkítással van dolgunk. A 12.
századtól, amikor a kézmíves termékek ára megdrágult, egyre több kolostor vagy
egyetemi műhely rátér a pergamenkötésre, ill. Fatáblákat készíttetnek a kézirat
méreteihez igazodva, ezek közé fogják be a kódexeket. Egyre inkább teret hódít a
fatáblák borítása bőrrel vagy damaszttal, bársonnyal, sőt selyemmel is.
A fatáblák balszélén két lyukat fúrnak v. vájatot vésnek, ezek az
úgynevezett bújtatók. Rajtuk keresztül két bőrszalagot vezetnek át, amelyeket a
kézirat gerincén húzódó vízszintes bordákhoz erősítenek. A bordák úgy
keletkeznek, hogy a kézirat ívfüzeteit szintén összefűzték zsineggel, két, három
vagy négy helyen, s ezeket szintén a kézirat balszélén átbújtatva bordákká,
fonatokká kapcsolták össze. A borda fűzőjének anyaga bőr- vagy kenderzsineg. A
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 31
könyvnyomtatást megelőző utolsó két században a német compactorok munkái
váltak a mesterség remekműveivé.
Spanyolországban a mórok kulturális hatására már a 15. században
megjelenik a papírkötés is, miután Európában itt készítenek először nagy
mennyiségben papit. Földrészünk többi tájain csak a következő század alkonyán
engedik át az egyeduralmat az új anyagnak az addig uralkodó pergamen és
bőrfatáblás, fémveretes kötések.
A bőrkötések többszázados karrierjük küszöbén színezetlen vagy
természetes nyersbőr színűek valának, s fatáblákra vonták rá, hogy a könyvnek
tartást, védelmet nyújtsanak az elrongyolódással, elkoszolódással, vízfolttal, zsír
vagy viaszpecsétekkel, ill. a rongálókkal szemben. A 15. századtól színezték a
bőrt, az arab mesterektől eltanult technikákkal. Legtöbbször barna vagy
meggyvörös szint nyertek, de gyakori volt a sötétzöld is. Díszíthették
bemetszéssel, intarziával (a 18. században pl.), sajátos ötvös eljárásokkal
tehették vonzóbbá, az un. Poncolással. A 14. Században már ismerték a
vaknyomást is, amikor a compactor a megnedvesített és kinyújtott bőrbe
felhevített vasdúcokkal sajtolta bele a mintát. Ezek előbb különálló apró darabok
voltak, minden könyvkötő igyekezett sajátos darabokat készíteni vagy készítetni
az ötvössel, később rájöttek arra, hogy a szabványosított méretű könyvek (főleg a
nyomtatványok esetében) alkalmazhatók a mintás nyomólapok, nagyméretű
"pecsétnyomók", amelyek az egész kötéstábla felületét befedték, vagy görgőket
használtak olyanszerűeket, mint manapság a szobafestők, akik mintás falat
készítenek gumigörgőkkel. A könyvkötők természetesen fémből öntették. Így
sokkal könnyedében lehetett kötéstáblákat díszíteni.
A könyvkötők a 15. század végétől már szignálták is munkáikat, azaz
belesajtolták mesterjegyűket a kötéstáblába. A mintakincs alapján sikerült
mestereket, műhelyeket, stílusokat, iskolákat, hatásokat feltérképezniük a
könyvkötéstörténet szakembereinek. Ma már katalógusok állnak a szakemberek
rendelkezésére. Egy-egy minta levétele roppant egyszerű. Hártyapapírt helyezünk
a kötéstábla vaknyomásos felületére és ceruzával könnyedén satírozzuk a papit,
ami kikerekedik a minta minden kiemelkedő részlete és fehéren maradnak a
mélyebben fekvő vonalak, völgyek. Éppen úgy, ahogy órák alatt unalmunkban a
pénzérmék rajzát, veretét "kopíroztuk le".
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 32
Egy újabb lépésben a quatracento végén a velencei és nápolyi
compactorok szintén a keleti mintákat utánozva a vaknyomásos díszítésbe, a
kidomborodó vonalakra aranyport sajtoltak, aranyfüsttel vonták be a
kötéstáblákat.
A könyvlapoknak a bordával ellentétes oldalát, a szabadon maradt
körbevágott metszésnek hívjuk. A legkorábbi kódexek ívfüzetei nem voltak
egyforma méretűek, ezért mára roppant rongyolódott állapotban vannak,
amennyiben a későbbiek során nem vágták körül a compactorok, ám néha ez
több kárt okozott, mint védelmet, ugyanis alsó és felső sorok, sorvégek estek
áldozatul a könyvguilotinnak. Ugyancsak csonkultak a kódexek, ha a
későbbiekben újraköttették őket. A legtöbb kódex azonban, amely a 7-8.
századtól íródott, már meglehetősen egységes méretű ívfüzetekből fűzetett
eggyé.
Felfedezték, hogy a metszést is lehet színezni (sárgára, sötétzöldre,
vörösre), a 15. Században már aranyozták is, sőt poncolták, metszésdíszekkel is
ékesítették, vagy a tulajdonosuk a névbetűit vágatta belé. Mindez persze a
megrendelő anyagi erejétől függött, a főpapi és főrendi könyvtárak éltek vele a
leggyakrabban.
A kötéstáblák szabad sarkait fémsarúval borították, vagy akár a bordák
mellett elhelyezkedő sarkok is ilyen "papucsot" kaptak. A sarkok anyaga réz,
bronz, vaslemez, acél, olykor az előkelők számára aranyból , de inkább ezüstből
készült. A kötéstáblákat az ötvös-compactorok gyakran veretekkel is felszerelték.
Legtöbbször kiemelkedő félgömbök, amelyeknek sokkal inkább gyakorlati célja
volt, mintsem esztétikai: a félgömbök afféle ütközőként szolgáltak, védték az
egymásra halmozott vagy egymáshoz szorított könyveket a közvetlen súrlódástól,
ill. A használat közben az olvasópultok durva deszkájától. Mindezek tekintélyes
súlyt is kölcsönöztek a kódexeknek. Ha meggondoljuk, hogy lánccal is odafogták
sokukat, egy-egy testesebb kódex kezeléséhez jó fizikai erőnlétben kellett lennie
az olvasónak, aki forgatni, emelgetni kívánta az írást.
A könyveket zárral, kapoccsal is ellátták. A fémpántoshoz kis lakat is járt
kulccsal. Ha a kapocs fémből volt, de a pántja bőrből vagy szövetféléből készült,
akkor ezt egyszerűen csak az olvasás végén összekapcsolták, mint az vet.
Általában két kapcs járt egy könyvhöz, de olykor hárommal is védték a kíváncsiak
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 33
elől. Volt azonban egy gyakorlati haszna is a kapcsos könyveknek. A hőmérsékleti
ingadozások közepette a felütött könyv szétnyílt, vagy táblái a meleg hatására
meggörbülhettek. Amennyiben sikerült a kapoccsal újra becsatolni a
kötéstáblákat, azok présként hatottak és a hideg v. Meleg hatására a táblákat az
eredeti állapotba állították vissza. A kapcsos könyvek divatja a 19.század elejéig
szinte töretlen, még Arany Jánosnak is volt kapcsos könyve, amelybe verseinek
tisztázati változatát jegyezgette. A naplók pedig még századunk női
könyvesszokásaiban is őrizték a középkor eme kedves örökségét. Az erdélyi
könyvtárak tele vannak kapcsos kötetekkel, legtöbbjüknél a záródíszeknek
azonban már csak nyomait lelhetjük fel: leszakadtak, elkallódtak, megette őket
rozsda, stb.
Végezetül:
g) A kódexek műfaja
Az egyházi célokat szolgáló kéziratos könyveket legkivált valamelyik
székesegyház, kolostor, templom vagy királyi kápolna megrendelésére írták,
másolták, emendálták, illuminálták. De akadtak szép számmal, ahogyan az írás-
olvasás tudománya terjedt, s a jó gazdasági konjunktúrák idején, laikusok is, akik
kódexeket kértek, főleg a koronás fők. A világi megrendelők példányaiban is
feltüntették, hogy a kézirat kinek a pénzén és óhajából készíttetett. Ez vagy az
első levélen vagy sokkal inkább a kézirat kolophonjában, záradékában, más
szavakkal szólva az utolsó sorokban adták az olvasó (tulajdonos) tudtára,
amannak nem kicsiny büszkeségére.
A leggyakrabban előforduló egyházi célú kódexek a Missalék (miséző
könyvek), Evangéliumok, Breváriumok (rövidített rituális könyvek), az egyházi
énekléshez az Antiphonáriumok, Gradualék és Psaltériumok szolgáltak. Emellett
említenünk kell az egyház v. Kánonjogi kéziratos könyveket, domus históriákat,
legendáriumokat, a szentek életét, egyháztörténetet, az egyházatyák munkáit, a
theologia spirituálist és a gyakorlati theologiát, Szent Ágoston vallomásait, Aquinói
Szent Tamás munkáit, Boethius De consolatione Philosophiae című klasszikus
"korakeresztény" traktátusát stb.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 34
A világi műfaj sem jutott mostoha sorsra, hiszen buzgón másolták a görög
és római klasszikus auktorokat (legtöbbjük szövege így menekült meg a tökéletes
és örökös enyészettől, főleg azoknak a szövege őrződött meg, amelyek nem
találkoztak a keresztény egyház korai századaiban a cenzurális tilalommal, avagy
az egyházi hatóságok a kereszténység jeleit vélték felfedezni a Krisztus előtti
pogány szerzők opusaiban. Vannak tehát szépirodalmi, filozófia, jogi,
csillagászati, asztrológiai és matematikai, orvosi jellegű munkák (un. Hortus
Sanitatis-ok, botanikai, gyógynövényes kódexek), tankönyvek a hét szabad
művészet - septematium liberalium - tárgyköréből, grammatica, thetorica, poetica,
musica, arithmetica stb., helyi és világkrónikák, annalesek, évkönyvek a világ
eseményeiről. Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük fel, hogy Arisztotetész,
Galenosz és Hipokratész munkái közül igen sok arab forrásokban maradt fenn, s
utóbb fordították le latinra, visszagörögösítették, illetve ültették át a világ nyelveire.
Kódexben maradtak fönn a magyar nyelvemlékek is. A leghíresebb
manuscriptumoknak, mint ismeretes, a szakzsargonban használatos
megkülönböztető nevük is pl. Ehrenfeld v. Jókai kódex, Kriza-kódex, Varjas-
kódex. A kódexek kora nem ér véget a könyvnyomtatás elterjedésével. A
kéziratosság sokáig párhuzamos életet él az officinákéval. Világi
énekgyűjteményeink pl. még a 17.században is jobbára kódexek alakjában
terjedtek, vagy nyomtatott könyveket másoltak kézzel saját használatra! (Elég
végiglapozni a Régi Magyar Költők Tárának megjelent köteteit, hogy
meggyőződjünk e furcsa kettősségről.)
II.
ARS LIBRARIA
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 35
A könyvek hagyományozása és őrzése
A latin címben szereplő "művészet" a könyvek, kézírások gondozásának
mesterségét jelölte a régiségben. A kötetek gondozása azt jelentette, hogy az
írások eljutnak a címzetthez, azaz az olvasóhoz, illetve, hogy az olvasók egymás
között is kicserélik a köteteket. A műveletnek vannak közvetítői a scriptorok, akik
keze nyomán megszületik a másolati példány, a librariusok - a könyvkereskedők
és végezetre a könyvtár őrei, kezelői.
A rómabeliek idejében a könyvmásolás, sokszorosítás az írástudó
rabszolgák dolga volt (sclavi litterati), akik klasszikusnak számító vagy kortársi
szövegeket másoltak viszonylag nagy példányszámban. Az ókorban a kortársi
irodalom termékeit publikálókat szintén libráriusoknak mondják, noha ez a
kifejezés egyre inkább a könyvvel üzletszerűen foglalkozókra szorítkozik, míg
azokat, akik régebbi szövegeket hoznak újra a napi közfigyelem fórumára
antiquariusokként emlegették a kortársak. (Az utóbbi szó, ma a régi
könyvkereskedést jelenti, a magyarba 19.századi átvétellel került német-francia
közvetítés révén.)
A hellenizmus korában a könyvmásolás mind inkább bérmunkává válik, a
másolókat soronként fizették, egy-egy teljes sor legkevesebb 34-38 betűjelből
kellett álljon. A középkori szerzetesi monopóliumról már szóltunk korábban, de a
korszak vége felé, mikor az írástudók száma megnő az egyetemek működésének
köszönhetően, a klerikusok mellett mind több laikus lesz haszonélvezője és
művelője az írás művészetének, élvezetének (főleg a párizsi egyetem jeleskedett
az új írásstílus terjesztésében a 12.századtól kezdődően), a kolostori másolók
monopóliuma megtörik, s a könyvek sokasítása a világi mesterségek között egyre
előkelőbb helyezést vív ki magának. A könyvmásolás, publikálás jövedelmező
mesterséggé válik a nagyobb és rátermettebb korakapitalista vállalkozók
kézében, akik bérmunkásokat foglalkoztatnak. Leginkább a világi
közigazgatásban tevékenykedő notáriusok (városi, falusi, királyi, főúri jegyzők),
vagy az egyetemek laikus - világi pályára lépő értelmiségiek - itáliai és francia
végzettjei törnek be a könyves szakmába.
A "felhígulás" eredménye többek között, hogy megnövekedik a laikus
irodalom súlya a másolt, közzétett kódexek között. A korai humanisták, literátorok
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 36
a reneszánsz előfutárai mind több tudományos, szépirodalmi munkát fognak
másolni maguk és társaik számára, mintegy függetlenednek az egyházi
értelmiség tekintélyuralmától.
Természetes, hogy a legnagyobb számú példányra az egyetemek tartottak
igényt, hiszen tankönyvként kezelték és a libráriusok díj ellenében a felsőoktatás
hallgatóinak kikölcsönözték. Ugyanakkor a vállalkozói szellem nekibátorodásának
eredményeképpen az egyetemek falai között is egyre többen vállalkoztak arra,
hogy szöveghű, de igénytelenebb külsejű másolatokat készítsenek díjazás
fejében mind a tanároknak, mind a deákság részére. Ezzel egy időben alakulnak
ki az egyetemi könyvtárak, ahol az anyakódexeket őrizték, melyekről a
leghíresebb másolatok készültek. Emezeket, adták el, kölcsönöztek, jegyzetelték
ki a vékonypénzű hallgatók.
Gyakori volt a könyvek cseréje, ajándékozása diákok és tanárok között.
Akár függőleges, akár vízszintes irányúnak fogjuk fel a könyvek mozgását, tény,
hogy mind szélesebb világi körben terjedt. A forgalmasabb piactereken, a
leglátogatottabb univerzitásokon belül és a környező utcákban, a campuson
felütötték sátrukat a librariusok és stationariusok, az egyetemi jegyzeteket
sokszorosító és áruló kereskedők. A két személy foglalatossága, iparűzése nem
ritkán eggyéolvadt, de megtörtént, hogy munkamegosztásra került sor: a világi
könyvmásoló műhelyek kizárólag a sokszorosítással foglalkoztak és bizományba
adták a kész kópiákat a stationariusoknak és libráriusoknak, akik a példányokat
pénzzé tették, saját hasznukat is kikeresték, minekutána a másolás árát
megfizették a scriptoriumnak vagy másoló officináknak. Párizsban például a Notre
Dame előcsarnokában tanyáztak előszeretettel. Ma is a Szajna-parti
könyvkereskedők, az un.bouquinist-ok alig pár lépésnyire árusítják az Ile de la
Citétől a régi könyveket, képeslevelezőlapokat. Mire a nyomtatott könyv eléri a
dél-nyugat európai régiót már kialakult könyvterjesztői hálózat működik, ami
zökkenőmentesen aklimatizálódik az új külsejű szellemi termékhez, mi több annak
népszerűségét gyorsan felfuttatja az értelmiség körében.
A humanizmus a könyvárust bibliopolnak mondja, ez jelenik meg a
nyomtatott könyvek impresszum-adataiban is, ui. nem csupán a kiadó és nyomda,
de a könyvkereskedő és kereskedés nevét, helyét is közlik a 15-18.században a
könyvek. A helyiség, ahol a könyvet meg lehet vásárolni a bibliopola, vagy nem
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 37
ritkán bibliotheca néven szerepel. Ez utóbbi mégsem azonos a klasszikus
értelemben vett könyvtárral.
A könyvtárak
A ninivei könyvtár, a mezopotámiai asszír birodalom fővárosának királyi
könyvtára talán a legrégebbi. Enciklopédikus jellegű volt, minden írásos emléket
gyűjtött. Gazdag és rendezett, az információk meg- és visszakereshetők voltak.
Az agyagtáblákba kiégetés előtt belenyomták a könyvtár tulajdonosjegyét vagyis
ex libris-ét: "Asszurbanipál, a világ urának, Babilóniai királyának könyve ez"
hírdette a pecsét a cserépkönyveken. A könyveknek volt könyvtári jelzete is. Arra
is rájöttek, hogy egyetlen agyagból készített lapra nem fér reá a teljes irat, ezért
őrszavakkal, custosszal az egymást követő folytatásokat, lapokat, olymódon, hogy
az egyes számú lap utolsó mondatát megismételték a kettes lap legfelső sorában.
Feltételezhetően létezett valamilyen kezdetleges katalógus is nyilvántartás végett,
ennek alapján keresték ki a könyveket, vették számban a leltározás során. Alapja,
a szakemberek úgy vélik, hogy kezdősorok lehettek, vagy a könyveket tárgyuk,
szakjuk szerint sorolták be a nyilvántartásba.
A folyamközi városállamok templomai mellett nyilvános könyvtárak is
működtek, amelyeket hasonló módon szerveztek meg, mint a királyi
könyvesházat.
Egyiptomban jóval az alexandriai könyvtár alapítása előtt már ismerték a
könyvtár intézményét. A papirusztekercseket tokba őrizték az írnokok a
templomok melletti kancelláriákon. A tartalmi mutatót a tokra kívül rávezették
címmel együtt. Itt is ismerték az ex librist, amelyek kiégetett feliratos
majolikatáblák voltak, s jelezték a tulajdonos nevét, címeit, sőt még átkot is
szórtak a tekercstolvajokra. Tény, hogy kevesebb papirusztekercs vészelte át az
évezredeket, mint cseréptábla, holott a Nílus-mente irodalmi és tudományos élete
legalább, ha nem gazdagabb volt, mint Mezopotámiáé.
Görögországban a Kr.e. ötödik századig nem merült fel komolyan a
könyvtáralapítás gondolata. Platon is csak elméleti lehetőségként említi meg a
közkönyvtár eszméjét. Arisztotelész az első, aki Makedóniából hazatérve, hol
Nagy Sándor nevelője volt, megvásárolja a Lykeion épületét, ahol saját filozófiai
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 38
iskolát alapít. A tornacsarnokból, iskolából, kertből álló együttes mellé könyvtárat
is szervez, amely tartalmazza saját írásait és az előtte élt fontosabb filozófusok,
bölcselők és tudósok összegyűjtött írásait is, amelyeket az iskola szolgálatába
állított. Ezek között egyaránt voltak eredeti és görögre fordított könyvek,
irományok. A mester saját könyvtárát is a köz javára hagyta, s tanítványai buzgón
másolták, utánozták, kommentálták Arisztotelész szellemi alkotásait.
Ugyancsak Arisztotelészt gyanítják az Egyiptomot meghódító Nagy Sándor
könyvtár-alapítási szándékai mögött. Egész pontosan nem a híres világhódítónak,
hanem egyik hadvezérének sugalmazta Arisztotelész, hogy jó lenne összegyűjteni
az egyiptomi bölcsesség még fellelhető dokumentumait, illetve a görög
szellemiség terjesztésére Észak-Afrikában a legjobb módszer egy nagyszabású
közgyűjtemény felállítása lenne. I.Ptolemaiosz, Nagy Sándor helyettese és híve,
dinasztiát alapít Egyiptomban, s saját dicsőségére egy érdekes és sokoldalú
művelődési, oktatási együttes alapkövét teszi le. Ez lesz az Alexandriai Musaion,
amely az akadémia, az egyetem és a "kutatóintézet" szerepét is hivatott volt a
jövőben betölteni.
A későklasszikus-hellenisztikus felfogás szerint minden görög iskola mellett
ajánlatos volt könyvtárat is működtetni, ez a gyakorlat gyökerezett meg a
ptolemaioszi Egyiptomban is. Különösen II. Ptolemaiosz Philadelphos
ajándékozott nagyon sok kéziratot, ritkaságokat az alexandriai könyvtárnak.
Nagyságát tekintve Julius Caesar (i.e.100-44) - egyes számítások szerint -
hetvenezer tekercset tartalmazott, ami kb. 40 - 50 ezer műnek felelt meg.
Antonius, Caesar szövetségese majd ellenlábasa, állítólag Kleopátrának mintegy
200 ezer írott tekercset ajándékozott volna szerelmes hevületében...!
Az alexandriai könyvtár kettős osztatú volt: egyik része, a tetemesebb a
királyi palotában (a gyűjteményt Brucheion-nak nevezték) működött: a kisebbik
pedig Szerapisz isten templomában várta az olvasókat - a Szerapeion - néven
említik az ókorból fennmaradt dokumentumok. (Szerapisz, vagy Szárápisz az
Apisz bika kultuszának görögös változata volt Egyiptomban, görög ruhás,
szakállas istenalakként ábrázolták, fején a termékenységet, bőséget jelképező
edényt - a kalathoszt - hordozta. Őt tartották e kései korban az Alvilág urának is.
Tiszteletét az is erősítette, hogy gyógyító, megváltó erőt tulajdonítottak neki.
Alexandriai szentélye látomásos jóslások színhelye is volt.)
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 39
Nem ismerjük sajnos a két részleg működési szabályzatát, de a könyvtári
kölcsönzés ismerte a helyben tanulmányozás mellett a hazaadás gyakorlatát is. A
tekercseket polcokon raktározták, a polcok pedig zárt szekrényben voltak. A
gyűjtemény törzsállománya a görög kéziratokból állott, de emellett gyarapodott a
könyvtár az idők folyamán egyiptomi, kopt, szír, héber, arab, latin stb. Nyelvű
szerzeményekkel is.
A könyvtár rendelkezett saját másoló-sokszorosító műhellyel. Az itt készült
kópiákat eladták, sokszor megtoldva javított, kommentált szövegtöbblettel.
Úgyszintén készítettek egy-egy szerző műveiből rendszerezett kiadásokat is. Az
alexandriai könyvtár tehát a tudományos műhely szerepére is vállalkozott.
A császárkor vége felé. Kr.u. 270-ben Aurelianus császár az Egyiptomban
kirobbant Róma ellenes lázadások megtorlásaként földig romboltatta az egyik, a
palotai negyedben található Brucheiont, míg 391-ben Thephilosz római császár
egy keresztény - kopt lázadás idején a Szerapeion alá rakatott tüzet. A 641-ben
Egyiptomot is meghódoltató Omár arab kalifa már csak az utolsó "simításokat"
végezte a könyvtár elpusztítási eposzán, felprédálva a maradék értékeket. A
találgatások azóta is tartanak, mi veszett el örökre az emberiség kultúrkincseiből,
s mi az ami a véletlen folytán mégis megmenekült az enyészettől. A pesszimista
művelődéstörténészek szerint az emberiség folytonosan veszít, minden
nemzedék kultúrája kevesebb, mint az előzőké volt... Alexandria esetében, úgy
tűnik, van benne némi igazság.
b) Pergamon és a hellenisztikus kor többi könyvtára
A pergamoni könyvtárat I. Atalosz király alapította a hagyomány szerint i.e.
197-ben, s mint emlékezhetünk, az alexandriai vetélytársa kívánt lenni
Kisázsiában. A tekercseket bőrhártyára kezdték másolni az egyiptomi papirusze-
embargó miatt. Jelentős gyűjteményként tartották számon a kisázsiai népek,
hatott a görögök könyvtáreszményére, Athén, Delphoi Korinthosz és
Halikarnasszosz könyvtárépületeit a pergamoni után modellezték.
Amint a korabeli utazók írják a könyvtár épületéről, az oszlopcsarnokos
volt, nyitott centrális elrendezésű. A földszinten és az emeleten kis szobák voltak,
amelyek egyszerre szolgáltak raktárként és olvasóteremként gyanánt. A tekercsek
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 40
a polcokon hevertek, de a polcok nem tapadtak közvetlenül a falhoz, így védték
az állományt a nedvességtől és a bogaraktól, rágcsálóktól. Az olvasótermek
viszonylag kicsik voltak, kevés férőhellyel rendelkeztek, ugyanis a régi görögök
félhangosan olvasták a szöveget, s ha sok embert zsúfoltak volna egyetlen
helyiségben elviselhetetlen zaj keletkezett volna, amely a szellemi munkát
kártékonyan befolyásolta volna.
A könyvekről kétféle jegyzéket készítettek. Az egyik szakok, témák szerint
csoportosította az irományokat, a másik a szobák és polcok szerint osztályozáson
alapult. Mindkettő hosszas fejlődés végeredményeként tisztult le szak- és helyrajzi
katalógussá. Ezek szerint tehát a tekercseknek volt helyrajzi számuk (topografikus
jelzetük) is. A könyvtári személyzet (férfiak kizárólag) kora reggeltől a déli órákig
szolgálta ki az olvasókat, ui. A hellének azt tartották, hogy a szellemi munkára
ezek az órák a legalkalmasabbak. A görög könyvesházak nyilvános intézmények
voltak, mindenki hozzáférhetett az ott őrzött irodalomhoz. Természetesen idővel
kifejlődtek a magánkönyvtárak is, a klasszikus görög szerzők mindegyikének
ismerjük utalásait vagy vallomását saját gyűjteményéről.
c) Róma - a könyvek városa
Az "örök városban" a magánkönyvtárak száma sokkal jelentősebb volt,
mint Görögország városállamaiban. Minden jelentősebb család rendelkezett
gyűjteménnyel. A köztársaság korában azonban már görög mintára létrejöttek az
első könyvtárak is. Ezeket vagy a városok (municipiumok) támogatták, tartották
fönn, magánszemélyek alapították és a köztulajdonba került, a köztársaság
támogatta.
Kr.e. 146-ban, amikor a Peloponészoszi félszigetet, a Balkán déli részét a
rómaiak provinciává süllyesztették, ill. Az ezt követő századokban számos görög
gyűjtemény származott át békés vagy erőszakos úton Itáliába, jelesül Rómába,
ahol értékük igen csak megugrott. Ugyanez volt a helyzet a közel-keleti
gyűjteményekkel is, a római légiók parancsnokai, a provinciák magasrangú
megszálló hivatalnokai, "poncius pilátusai" számos keleti kéziratot szereztek,
zsákmányoltak, amelyeket aztán Rómában értékesítettek, a latinok gyűjteményeit
ékesítették és gazdagították.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 41
Az első bibliotheca publica megnyitását Asinius Pollio (Kr.u. I. sz.)
valósította meg: a Szabadság (Libertas) templomának előcsarnokában működött
a mindenki számára hozzáférhető könyvtár. A másodikat Julius Caesar fogadott
fia, Octavianus Augustus császár (Kr.e. 31- Kr.u. 14) az időszámítás "fordulója"
után a Palatinus dombján, Apolló templomában állítatta fel, egy harmadik
ugyancsak az uralkodó parancsára létesült a nevét viselő Porticusban
(oszlopcsarnokos épület). A legjelentősebb ókori könyvtárak, mely az antik világ
fővárosában, a Tiberis partján működtek: a Platina - a Palatinus dombon -, a
Capitolina (a capitoliumi magaslaton) és a Béke Templomában elhelyezett
közgyűjtemények voltak. Igen-igen nevezetes volt a Dáciát is meghódító Trajanus
császár által a Fórumon alapított Bibliotheca Ulpiana, amely három századon át
gazdagodott folytonosan és végeredményben Róma legváltozatosabb, legtöbb
információt tároló gyűjteményévé nőtte ki magát. A jeles természettudós és
histórikus, az id. Caius Plinius a Como tó partját választotta könyvtára színhelyéül,
ide vidékre gyűjtötte azokat a könyveket, amelyek alapján a saját megfigyeléseivel
gazdagítva megírta az ókori tudományok enciklopédiáját a Historia Naturalist. A
római könyvtári hálózat méreteit jól érzékelteti az a tény, hogy az első latin
könyvtár alapításától számított három század alatt számuk huszonnyolcra
szaporodott. Ezek mind az "örök városban" működtek Kr.u. 350-ig, midőn a
barbárok támadásai feldúlták a metropolist.
A bibliothéké szó a görögben - egyes szám - csupán a könyvesállvány
neve, a többes számú alakból a bibliothékai-ból alakult ki a "könyvtár" jelentésű
nemzetközi vándorszó.
A rómaiak Görögország megszállása után nem csupán a szellemi javakat
hajózták át Rómába, de foglyul ejtették a görög könyvmásoló rabszolgákat is,
akiket aztán arra kényszerítettek, hogy a legkeresettebb görög műveket minél
nagyobb számban reprodukálják. Egy-egy szinte hibátlanul másoló , nyelveket
tudó rabszolgának az ára hihetelenül megnőtt a Kr.e. utolsó században.
A latin irodalom is fejlődésnek indult, a görög kultúra vérátömlesztése
Itáliába roppant üdvösnek bizonyult, ugyanis egyre több eredeti művet lehetett
olvasni, forgalomba hozni az Appenin félszigeten és a növekvő latin szellemi
kisugárzás alá került régiókban.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 42
A szerző általában a kész és letisztázott, végleges szerzői példányt, az
autográf kéziratot a kiadónak, azaz a sok rabszolgával dolgoztató
másolóműhelynek, ahol annyi másolati példány készült, ahányra megrendelés
érkezett. A terjesztés a kiadó dolga volt. Ritkábban kellett erre az elismert és
sikeres szerzőnek folyamodnia.
A másolandó szöveget a rabszolgák diktálásra írták, ütemesen folyt a
munka, így egy kiadandó műből fokozott tempójú másolással, nyolc-tíz órás órás
munkanapot véve alapul, egy félhét alatt akár 3-400 példány is elkészülhetett!
Már itt felbukkantak az emendátorok, akik a szövegek korrektúráját helyben
elvégezték. Az első ismert római kiadó, Atticus volt, szónok, Cicero barátja.
Sikeres ember lehetett, ugyanis a kiadói hajsza nyomán szépen gyarapodott
vagyona.
A könyveket a rómaiak is tekercsben őrizték a könyvtárak polcain. Ám ők
minden volumen-hez egy kis csontlapocskát fűztek zsinórral (index v. Syllabus),
ahol feltüntették a könyv címét és/vagy tartalmi kivonatát. A tekercseket tokba
bújtatták állományvédelmi meggondolásból. A rómaiak gyakorlatias érzékére vall,
hogy a kézirattekercsek mérete a tartalomhoz igazodott, azaz a tudományos
jellegű írások eleve nagyobb, míg a költőiek apróbb nagyságrendűek voltak.
A Nyugat Római Birodalom bukásával együtt nem fellegzett be a könyvtári
kultúrának, ui. Bizáncban továbbéltették a könyves hagyományokat, mi több
felélesztették a görögség kulturális örökségét is, átszínezték keresztény
ideológiával és gyakorlatilag a 15. Századig Róma öröksége Keleten élő maradt.
A főváros és jelentősebb városok és kolostorok kitűnő könyvtárakkal
rendelkeztek, amelyek mindent gyűjtöttek, igyekeztek megszerezni. 1453-ban
Konstantinápoly elesett, a Bizánci Birodalom mint politikai entitás örökre eltűnt. De
a keleti kereszténység és humanizmus képviselői elmenekültek, szétszóródtak
Európában, a legnevesebbek főleg Itáliát és Dél-Franciaországot választották új
hazájokul. A magukkal hozott, megmenekített kéziratokat aztán főleg Velencében,
Firenzében és Párizsban vagy Lyonban sajtó alá rendezték, hiszen időközben
megszületett Gutemberg világraszóló találmánya.
A kereszténység múlhatatlan érdeme, hogy amint államvallássá lett 330
után, kötelezővé tette a kolostorok számára a belső könyvesházak létesítését és
fönntartását, ui. Ezek az intézmények nem működhettek volna a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 43
szertartáskönyvek és teológiai művek hiányában. A korai korszakban - és a
kisebb kolostorokban jóval a középkor után is - a könyveket együtt őrizték a
levéltárakkal, az archívumokkal és az egyházi kincsekkel, kultikus tárgyakkal
(sacrarium v.ö. a magyar sekrestye szóval). A keleti rítusú kolostorok főleg az
egyházatyák műveit gyűjtötték, amely a nyugati kolostorokban is megbecsülésnek
örvendett, emitt azonban gyakran másoltak ókori klasszikus szerzőket is, akiknek
műveit a középkor filozófiájának alapjául szolgáltak részben, részben pedig
mintaként követték azokat a stílus, felépítettség, okfejtés tekintetében. Különösen
az arisztotelianus világkép volt nagy hatással a keresztény gondolkodókra a
középkorban. A kolostorok mellett működő iskolák számára is a könyvtárak
jelentették az oktatás elméleti bázisát, a tudás legfontosabb forrásait. Már Nagy
Károly (768-814) császár elrendelte capitulareive, azaz rendeletben, hogy az új
püspökségek és apátságok alapításuk pillanatában már megkapják a
működésükhöz szükséges liturgikus könyveket. Maga a király is ajándékozott a
kedvelt kolostoroknak, ahol szívesen tartózkodott utazásai, országjárásai során,
szép és értékes kódexeket. Ezeket a frank birodalomban, Károly államában az
Írországból általa hívott fráterek másolták és illuminálták.
A kolostorokban elhelyezett könyvtárak rendszerint egyik kápolnában
kaptak teret tevékenységükhöz, vagy a sekrestyében őrizték a könyveket,
tekercseket. A templomokban szintén a sekrestyét találták a legalkalmasabbnak,
illetve a katedrálisok esetében a tűztől való félelem miatt a gyűjteményt a
toronyszobában rendezték be. Voltak olyan monostorok is, amelyek nem sajnálták
a pénzt és fáradságot, pl. a svájci Sankt Gallen-i kolostor, ahol a szerzetesek
cellái mellé külön könyvtári szárnyat építettek.
A könyvek megbecsülését és egyben viszonylagos ritka ágát jelzi, hogy a
különféle hagyatéki leltárakban, vagyonösszeírásokban a kódexeket a
legféltettebb és legértékesebb kincsek között sorolják fel a jegyzők, a
hagyakozók, egysorban szerepel az ékszerekkel és ingóságokkal. Ne várjuk el a
leltárak összeállítóitól, hogy pontos címet vagy szerzőt adjanak, legkivált a
könyvek műfaját jelölik meg, s ez a szerencsés eset, illetve ha nagyon ismert
szerzőről van szó, akkor annak neve a könyv szinonimája (pl. 1 antiphonarium,
egy aranyozott graduálé, egy Szt. Tamás, Erasmus stb.). az ilyesféle felsorolás a
hazai gyakorlatban sem ritka, még a 17.század végi erdélyi könyvjegyzékek is a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 44
lehető legegyszerűbben (homályosabban) közlik meg az azonosításhoz
szükséges minimális adatokat egy-egy kötetről.
A kolostori könyvtárak jelentősége a 12.századi nyugat-európai laikus
forradalom súlya alatt megroppan, ui. a világi gyűjtemények, az univerzitások
könyvesházai Németországban és Franciaországban, Itáliában vagy a gazdag és
gyorsan polgárosuló Németalföldön ill. Angliában mind fontosabbakká válnak,
mind nagyobb írástudó tömegeket vonzanak magukhoz. A kolostori tékák
egyeduralmát szegték meg a papírkódexek, ezek ui. jóval olcsóbbak voltak mint a
pergamenre másoltak ára, s így sokkal több magánszemély vagy világi testület,
városi iskola is saját könyvtárat alapíthatott.
Az un. kolduló- és tanító rendek könyvtárai a főiskolai központokban
viszonylag gyors laicizálódáson estek át, alkalmazkodniok kellett a tananyag
növekvő tudományosságához, és belőlük nőttek ki nem egyszer a későbbi
világhírű egyetemi könyvtárak.
Nálunk, közép-kelet Európában ezzel szemben éppenséggel ekkor kezd
gyökeret ereszteni a kolostori könyvkultúra, hiszen előbb felkellett venni a
kereszténységet, meg kellett gyökereztetni és általánosan elfogadottá kellett tenni
az új világszemléletet. Ezer esztendővel ezelőtt nyitja meg kapuit az első
keresztény magyar iskola francia szerzetesek segítségével a Szent Márton
hegyén, a bencések tehát kolostori iskolát és könyvtárat alapítanak azon a
helyen, amit Kazinczy majd Pannonhalmának fog nevezni, aztán a magyar
alapítású pálosrend kolostoraiban indul meg a kódexmásolás, és keresi a
kibontakozás útját a fiatal magyar könyvtárügy. A Kárpátokon túl a politikai helyzet
megszilárdulása és az államalapításokkal párhuzamosan vagy annak
következésképpen az orthodoxia bolgár-szerb-görög szerzetesekkel
(kalugyerekkel) és hittérítőkkel is megerősödve, alapítja meg a 14.században az
első monostorokat, ahol egyházi szláv nyelvű kódexek, görög kéziratok tűnnek fel,
illetve az uralkodók parancsára megszületnek az első román kódexek még ószláv
nyelven a 15.századtól kezdődően.
Amit még mindenképpen meg kell említenünk e fejezet keretein belül, az a
könyvek őrzésének módja. Bár esett már róla szó, csupán megismételjük, hogy a
könyveket a polcok hordozták, azaz vagy zárt szekrények (armarium), vagy a
pultok és polcok, amihez lánccal fogták hozzá a könyvet. A könyvek elveszítése,
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 45
eltulajdonítása, eltűnése végzetes is lehetett, egyetlen példányban létezett a
környéken, messzeföldön, unikumként tartották számon, ezért a könyv
önmagában is érték volt, súlyos aranyakkal fizettek érte főleg a középkor első
felében, a 12.századig. a kölcsönzésről jegyzéket vezettek, ezek voltak az első
kölcsönzési naplók, ahonnan rekonstruálható a könyvolvasás iránya, a
népszerűség, a kölcsönzés gyakorisága, a kulturáltság foka részben stb. Minden
kötetbe igyekeztek bevezetni a tulajdonos nevét, a kolostor tulajdonjogát igazoló
bejegyzést, posszesszorusát vagy ex librisét. A szerzetesrendek többsége a
kötelező szegénységi fogadalom alatt a könyvek szerzésének tilalmát is értette,
ennek következtében pl. a ferencrendi barátok saját könyveikbe csak azt írhatták
be, ad usum fratri..., in usum... azaz csupán X szerzetes használatára szolgál e
könyv, nem tulajdona. Efféle jog a kolostort illette meg kizárólag a monachális
világban.
A legnevezetesebb korai középkori könyvtárak a pápák és a benedekrendi
v.bencések kezdeményezésére jöttek létre: Bibliotheca Vaticana - Róma; bobbioi
kolostor, Montecassino, mindkettő Észak-Itáliában, St. Gallen.
A 14-15.században éli fénykorát földrészünkön a reneszánsz hatására
kiteljesedő pompás humanista könyvtár divatja. A világi uralkodók tekintélyét
könyvtáraik öregbítik jelentős mértékben. Mátyás király mellett az olasz
városállamos zsarnokai, a cseh, lengyel uralkodó, a humanisták színes serege
rendelkezett irigyelt könyvtárakkal, amelyben a kódexnek nagyobb becsülete van,
érthető módon, mint a tömegcikké való nyomtatott könyvnek. A nagy könyvmásoló
műhelyek száma megszaporodik, az olaszok és franciák mellett számon kell
tartani a német és angol, a németalföldi, a magyar, a cseh vagy a lengyel
officinákat is. Az egész szakmát a piacra figyelés, a piaci törvények uralják. A
könyvmásolás és kiadás üzleti ágazat, amelyre hitelt is fel lehet venni az olasz
v.zsidó pénzkölcsönzőktől. Egy-egy ritkább kódex valamely csinos birtok értékével
volt mérhető csupán, s nem csak az elméletben...
Ez azt is jelenti egyben, hogy a könyvtári állomány fokozottabban
gyarapszik vásárlások útján, de ezért persze továbbra is jelen van az ajándékozás
vagy hagyatéki gyarapodás. A könyvesházak életképessége a fenntartó anyagi
erejének, támogatásának függvénye. Sokat számít milyen friss a beszerzett
irodalom, milyen az anyag tematikai összetétele, mennyi benne a próbált szerző
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 46
és sikerkönyv. Ha a középkorban az ezer kötetet meghaladó könyvtár ritkának
számított, a könyvnyomtatás előtti utolsó száz évben, amikor a papírkódexek
térhódítása előtt leomlanak a szellemi és anyagi válaszfalak az írástudók között,
már nem ritkaság a bűvös ezer feletti kötetszám. P.o. a Sorbonne könyvtárának
alapkövét 1254-ben tették le, s négy évtized alatt elérte az ezer darabot a
gyűjtemény, újabb negyven esztendő múltán (az 1338-as leltár tanúsága szerint)
már 1700 kódex van az egyetem birtokában.
A megnövekedett információ tömeg gyorsabb kiaknázását úgy oldották
meg, hogy nyilvántartást vezettek a könyvekről, megkísérelték katalogizálni az
anyagot a 12/13.sz.-tól kezdve minden gyűjtemény keretén belül. Nincsenek
természetesen egységes katalogizálási elvek, a gyűjtemények mind a saját
hasznukra próbálnak kialakítani valamilyen rendszert, hol nagyságrend, hol
tartalmuk szerint osztályozva az anyagot. Pl. a feltárt tartalmat rövidített formában
rávezették az előzéklapra; beszámozták, feltüntették az ívfüzetek, levelek számát
egy-egy kódex esetében; megjelölték a kötet helyrajzi számát: szekrény, polc, a
polcon belüli sorszáma, a könyvesszekrény (téka, theca) földrajzi helyzete (azaz,
hol van, melyik teremben, melyik falnak támaszkodik stb.) Osztályokba sorolták a
könyveket: libri theologici, libri historici, Sanctae Scripturae, libri Naturali Historie
vagyis teológiai, történelmi könyvek, Szentírások, természethistóriai művek stb.
Az egyetemeken a karok szükségletei szerint csoportosították őket, mintegy
megteremtve a kari könyvtárak ősét.
A kódexek gerincére felkerült a mű címe vagy szerzője, általában a
legközismertebb címet vezették rá a könyvre. A katalógusba is ugyanezeket az
adatokat jegyezték be, de mellékelték a kódex kötetének milyenségét, hogy aztán
a polcon is felismerhető legyen. Gyakran bevezették a katalógusba a kódex kezdő
és befejező sorait, sőt a második és az utolsó előtti levelekét is, arra az esetre, ha
az első és utolsó levelek a tartós használat közben elrongyolódnának,
olvashatatlanná válnának, a kódex bármi okból megcsonkulna. Ugyancsak a
katalógus tételei tartalmazták, tartalmazhatták, a kódexek alakjára vonatkozó
információkat is: ívrétű (folio vagy regalis), negyedes (quarto, másként mediocri
stature), nyolcados (octavo, vagyis liber parvus, a.m. kicsi könyv) stb. A
beosztásnak ezt a módját az ívek hajtogatása nyomán nyert szétvágott lapok
száma adta meg.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 47
Betűrendes leltárt azonban hiába keresnénk, az majd csak a
könyvnyomtatás korában válik megszokottá. Igaz az egyetemi könyvtárakban
történtek ilyenirányú próbálkozások is, de nem nagyon tartották be a későbbiek
folyamán, s az új szerzemények közbeiktatása is nehézkessé vált így,
mindannyiszor új katalógust kellett volna nyitni. Voltak viszont próbálkozások a
kollektív katalógusok összeállítására, pl. a 14.század vége felé az angol
franciskánusok oxfordi konventje összegyűjtötte 160 angolföldi kolostor és
káptalan könyveinek címjegyzékét, 1348-ban a bencések is követték Szent
Ferenc kisebbik rendjének példáját a saját rendtartományuk könyvtárainak
kollektív címjegyzék összeírásában.
A humanista alapítású, világi és fejedelmi könyvtárak jellemzője az volt,
hogy az állomány sokkal inkább kötődött a mindennapi világi léthez, a profán
irodalmi és a természettudományi művek alkotják gerincét az ókori klasszikus
autorok mellett. Sőt övék az elsőség az anyanyelvű irodalom felkarolásában
(olasz, angol, francia, spanyol). A magángyűjtemények a létrehozó szellemi
arcképére engedtek következtetni nagy valószínűséggel. Árulkodtak
foglalatosságairól, szellemi érdeklődéséről, nem egyszer saját irományainak
forrásairól. A humanizmus kultuszt űzött a szép, díszes, művészien ékesített
kéziratok gyűjtéséből. A bibliofilia óriási presztízsnek őrvend, a könyvtár
tudományos műhely, vitafórum, humanista összejövetelek színhelye v.ö. Janus
Pannonius, Bakócz Tamás, Oláh Miklós, Várdai Ferenc könyvtárával, a Mohács
előtti kor nemzedékének törekvéseivel. A kódex értéke a könyvnyomtatás
feltalálása és elterjedése, a reformációt követően időlegesen vissza fog esni, hogy
aztán a bibliofilek körében újra a csillagos égig szökjön az ára valamennyi régi
kéziratos könyvnek és tekercsnek.
III.
A papírgyártás és a könyvnyomtatás kezdetei
Az olcsó könyv előállításának feltételeit két Kínához köthető felfedezés
vetette meg. Míg az első - a papír - kb. 1200-1300 esztendő alatt jutott el
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 48
Európába és terjedt el, addig a nyomtatást a távolkelettől függetlenül, igaz jóval
később, maguk az európaiak is felfedezték.
a) A papírról
A legendák szerint i.sz. 105-ben Caj-Lun császár minisztere új íróanyagot
készített a faháncs, kender és len összezúzott rostjaiból. Ez az anyag vált a papír
közvetlen ősévé, és lényegében ma sem változott a cellulózéra alapított
előállítása. Tekintetbe véve, hogy a papír készítése nem bizonyult költségesnek,
sem túlságosan munkaigényesnek, nagyon hamar meghódította Kínát a
találmány, kiszorította a sokkal költségesebb selymet és bambuszból nyert
szeleteket, amelyek megmaradtak a császárok ünnepélyes iratai számára,
kivételes alkalmakra.
Közismert, hogy a kínaiak titokként kezelték a papírgyártást, éppúgy, ahogy
a selyem előállításának műhelytitkát féltékenyen őrizték az idegenektől. És
viszonylag sokáig valóban semmi nem szűrődött ki a papirostechnológia
mikéntjéről. A háborús századok törték meg végül is a kínai egyeduralmat, ui. a
tatárok (mongolok) foglyul ejtettek kínai papírkészítőket is hódító hadjárataik
során, akiket aztán Mongóliában munkára fogtak. 751-ben az arabok elfoglalták
Szamarkand városát, ahol a mongol-tatár papírműhelyek állították elő olcsó
íróanyagot. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a mórok elhurcolták Bagdadba
a szamarkandi mestereket, ahol újabb műhelyeket alapítottak, egyre távolabb
Kínától, egyre közelebb az európai földrészhez. Az arab világ terjeszkedése révén
ez a civilizációs vívmány hamarosan közismert lett gyártási titkával együtt Észak-
Afrikában, Marokkóban (Fez városában, ahol a krónikák szerint a 13.században
már négyszáz kis officina gyártotta a papirost), majd rövidesen átkerült az arab
hódítással egyszerre az Ibériai félszigetre is. Az 1490-ig fennálló hispániai arab
kalifátus az okirataihoz papirost használt a nehézkesebb Európában elterjedt és
szokásos pergamendokumentumokkal szemben. Ezt vették át a függetlenedő
keresztény ibériai államocskák, az új olcsóbb, közönségesebb fehér lapokra
rögzítették az arabok, majd a katolikus spanyolok is az irodalmi műveket,
tudományos munkákat, nem csupán a hivatalos iratanyagot. És átvették a
gyártási ismereteket is, elsőként tehát öreg földrészünkön ők helyettesítették
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 49
sikerrel a hártyát papírral. A kancelláriák, kolostorok és iskolák, az egyetemek
sem zárkózhattak el másutt sem a papír diadalútja elől. A minden újra fogékony,
európai civilizációs előnyeit még őrző Itáliában bukkant fel másodikként tehát a
könnyű kezelésű, jól hajlítható, könyvírásra kiváló matéria. Ancóna lesz a
papírgyártás olasz központja, a 14.században Franciaországban és német földön
jelennek meg a papírmalmok és fábrikák, hogy az tán a 16.századi Erdélyben is
meghonosodjon Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott, ahol nem más mint
Heltai Gáspár könyvnyomtató és vállalkozó állítja fel a saját papírmalmát. Igaz,
hogy az erdélyi és a magyar könyvnyomtatás szükségleteihez a 16.századi hazai
papírtermelés nem bizonyult elegendőnek, éppen ezért mindvégig behozatalra is
szorultunk, főleg Németországból és Lengyelországból döcögtek a felvidéki,
erdélyi, nyugat-magyarországi nyomtatóházak felé a papírral rakott
ökrösszekerek.
b) Ellőállítása, gyártása, készítése
Egyszerű kézi technikával állították elő, melynek módja a 19.század végéig
jószerivel nem sokat változott. A nagy mennyiségben rongyszedőkkel
összegyűjtött textilhulladékot, ócska és értéktelen göncöket (főleg len- és
kenderszármazékok voltak magas cellulóztartalmuk okán) vízben megáztatták,
majd mészoldatban kifőzték, kifehérítették. Az így nyert masszát addig kalapálták
- erre a célra állították fel a papírmalmokat, amelyek kallósmalmok voltak-, amíg a
rostok szét nem váltak, s nem keletkezett egy sűrű tejfölszerű pép. Ez már a
papinak az a kezdő halmazállapota, amiből egyszerű műfogással elő lehet állítani
magát a kívánt lapot. A pépet ui., amelyet hatalmas üstökben fogtak fel a
kallósmalmokban, kimetregették a fakeretekre kifeszített rézsodronyhálóra, mely
elég sűrű szövésű volt ahhoz, hogy csak a víz távozzon a pép viszont megüljön a
hálón. A felfogott papíranyagot hengerek között, vagy nagy lapos vas-
acélnehezékek alatt kisajtolták, a nedves íveket pedig még kifüggesztették
száradni, felfüggesztették csipeszekkel, akár a vásznat a mosónők, vagy,
ahogyan a fényképeket szárítják. A szikkadás után enyvvel vagy keményítővel
kezelték, hogy a papír porózusságát, tintaszívó hatását csökkentsék. Az ívek
nagysága, természetesen a merítőháló nagyságától függött. A leggyakoribb
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 50
ívnagyság "területe" 50x70 cm. A papiros íveit koncokba (száz db.) vagy
rizsmákba (450 ív, ma u.a.ezer db.) rakták, csomagolták össze, így szállították a
nyomdák, iskolák és irodák számára.
Az európai papíripar akkor nyert igazán sok nyersanyagot, amikor az
európai viseletben hódítottak a vászon fehérneműk használata (addig ui. a
gyapjúholmik dominálták a viseletet, s a váltás mindenképpen összefüggött az
európai időjárás felmelegedésével is.) A hulladékrongyot a társadalom legalján
tengődők szedték össze szeméthalmokból, utcákról, faluvégről, latrinák
környékéről. Maga a munka rosszul fizetett, de a papit falta az európai, majd
lassan az amerikai civilizáció is, ily módon elég embernek juttatott
kenyérkeresetet a rongyszedés. A lenvászon pedig sokat javított a papír
minőségén. Sok függött attól is, hogy milyen vízben áztatták ki a rongyokat, ui.a
savas vizek, a vasoxid tartalmú vizek leülepedtek a papír anyagába, s a lapok
idővel megbarnultak. Főleg a 16-17.századi német nyomtatványoknál gyakori az
efféle jelenség. Később sikerült semlegesíteni, kifehéríteni tökéletesebben az
íveket.
A 19.sz. derekán hosszas kisérletezés után rátértek a fára, ebből nyerték a
cellulózét, vagy a mocsaras síkvidéken a nád tette meg ugyanezt a szolgálatot az
irodalomnak. Ez még jobban lenyomta a papírárakat, ugyanakkor a környezeti
károk is megnövekedtek (az erdőségek, faállományunk gyors pusztulása,
nagymérvű megritkulása), melyek negatív hatásaira az ökológia csak századunk
hatvanas éveiben kezdett felfigyelni. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a
faalapanyagú papirosfajták élettartama kisebb, mint a famentes papíré. Az
újságpapíré átlagosan 80-100 esztendő. Ha viszont nagyon szép és elegáns
papírt akartak nyerni, a famentes változathoz krétaport is kevertek nagyobb
mennyiségben, ettől teljesen kifehéredett, vastagabbra készítették a pépet,
enyhén durva felülettel egyik felén, míg a másikon simán. Így keletkezett a
rajzpapír, illetve az a fajta fényes papiros, amire a művészeti reprodukciókat
nyomják. Ezeket enyhén lakkozták is, hogy ellenálljanak a víznek, ui.a krétázott
papír nagy hátránya, hogyha az efféle kötetet víz, nedvesség éri huzamosabb
ideig vagy nagy mennyiségben, a könyv lapjai összeragadnak
szétválaszthatatlanul mindörökre. Ezt hívják a könyvblokkolásnak.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 51
Az íveket már a kezdettől fogva vízjellel, filigránnal is ellátták. A merőhálóra
vastagabb drótból egy jellegzetes, csak arra a papírkészítő műhelyre jellemző
alakzatot is erősítettek, az ívháló közepére rendszerint. A szita síkjából
kiemelkedő figurát éppen úgy beborították péppel, ám ezeken a helyeken a
kisajtolt és megszárított papírlap vékonyabb rajzolatot kapott, amelyet azonnal
felfedezhetünk, ha a fény felé fordítjuk. A vízjelek főleg a kéziratok és
ősnyomtatványok azonosításában játszanak szerepet, jelzik a papír, esetleg a
másolóműhely, nyomda földrajzi (eredet)helyét. A szakemberek - a
kodikológusokat - vízjelkatalógusok segítik munkájukban.
A könyvnyomtatás
Az európai typográfia megteremtése, ipari művészeti rangra emelése
Johannes Gutenberg (eredeti nevén Johannes Gensfleisch 1397?-1468) tizenhét
évig tartó kisérleteihez kötődik minden kétséget kizáróan. Korábban ugyanis
lábrakaptak olyan elméletek is, amelyek egy hollandust emlegettek világelsőként,
de a legendának nem lelték a kutatók bizonyítható alapjait. A nyomdásztörténet
azon sajátos/sajnálatos helyzet folytán tud sokkal többet Gutenberg
találmányának létrejöttéről, működéséről és közvetlen utóéletéről, hogy
üzlettársai, segítői és ellenfelei hosszú pert viseltek ellene, s a peranyag sok
mindenre fényt derített. Kezdetben a 15.század derekára tehetők. Ez az
ősnyomtatványok (inkunábulumok) kora, amelyet egyezményesen 1501
húsvétjáig szoktunk számítani. Minden olyan könyv tehát, amely e tág ötven
esztendő alatt jelent meg szedés-nyomással, azt bölcsőnyomtatványnak,
inkunábulumnak, vagy ősnyomtatványnak nevezünk. Az ezt követő
negyedszázadot, mások szerint a 16.század első harmadát tekintjük a
posztinkunábulumok idejének.
Való igaz, hogy a mainzi mester próbálkozásai előtt is voltak hasonló
jellegű, célzatú kísérletek, a kínaiak is "nyomtattak" papírra könyveket,
szövegekés képek kerültek mechanikus úton selyemre vagy kartonra,
reprodukáltak nagy példányszámban pl. Szentképeket, bűnbocsátó cédulákat.
Ezeket fadúcokról, un.matricákról vonták le, semmiben sem különbözött az
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 52
alapelv a bélyegző, a pecsét mai használatától. Azaz csak azt, és csakis azt a
képet, szöveget lehetett e faragványokról újra és újra előállítani.
A 13.századtól számítjuk a kártyajáték viharos sikerét Európában. Arab
közvetítéssel jut el Itáliába, innen pedig az egész kontinens játékkedve fellobban.
Míg a 14.század előtt főleg importlapokkal játszottak, addig az 1300-as évek
elejétől a kézzel rajzolt lapokat egyre gyakrabban váltották fel a fatáblákról készült
levonatokkal. A dúcok kiemelkedő részeit befestékezték feketével, pirossal,
kékkel, stb., míg a mélyebben vájt szakaszok fehérek, a festéktől érintetlenek
maradtak. A dúcra ráfektették a karton, fa vagy papírlapot és enyhe dörgöléssel,
un. dörgölőlabdával átvitték a metszett ábrát az ívekre. Ezután szétvagdalták
kártyalapokra az íveket. A képek meglehetősen primitívek és rossz minőségűek
voltak, de a szerencsejátékosok céljainak kitünően megfeleltek.
Említettük már, hogy hasonló eljárással készültek a bűnbocsátó cédulák és
a szentek cselekedeteit ábrázoló képek. Ez utóbbiakat azért osztogatták a
katolikus egyház hívei között, hogy fokozzák az áhítatot, hogy az olvasni nem
tudó ember előtt legalább képi fogódzkodók segítségével jelenítsék meg a vallás,
a hit lényegét, hogy kapcsolatot teremthessen a régmúlt bibliai idők és saját
életideje között, és az isteni igék örökkévalóságát magáévá tegye ösztönösen az
ábrázolás által. A szentképeket össze is fűzhették, egymáshoz ragasztották,
minimális kisérőszöveggel is megtoldották nem kötelező módon, ezekből
keletkeztek a Szegények Bibliái, a Biblia Pauperorum példányai. Evangéliumi
vagy ószövetségi históriákat meséltek el előszeretettel.
Az iskolai oktatást szolgálták, az ugyancsak így készített donatusok, vagyis
a Kr.u. 4.században élt latin grammatikai szerző Aelius Donatus tankönyvei,
amelyek minden esztendőben elkeltek.
Csak a papír egyik oldalára nyomtattak, akárcsak a mai metszetkészítő
mester- művészek, mert a sajtolás, dörgölés hatására erősen kidomborodott a
metszet fonákja, vakoldala. Megesett, hogy a lapokat a "matt" oldaluktól fogva
összeragasztották, így azt az illúziót keltették, hogy mindkét felére nyomtatott
egyleveles nyomtatványt tartanak a kezükben a hívők vagy kártyások. Kb. ötven
efféle reprodukciósorozat kerülte el a pusztulást. A fatáblás nyomtatók a
legnagyobb egyetemi városokban kiváltak a könyvesek, könyvárusok,
kódexsokszorosítók céhéből és saját testületeket alakítottak.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 53
Gutenberg találmányának érdeme az volt, hogy:
- a nyomtatáshoz összerakható és szétszedhető betűket öntött
ólomból,
- hogy ezekből kézi szedéssel állította össze a szövegképet, amit
rendezett, megszerkesztett és
- az előkészített nedves papírívekre sajtolta rá egy prés, sajtó
segítségével.
A betűket előzőleg befestékezte, elvben egyszerre több színnel is
nyomtathatott, az eljárást azonban csak tanítványai és utódai kezén
tökéletesedett, vált elterjedtté. Gutenberg rájött gyakorlati munkája során, hogy a
dörgöléses festékátvitel az ólombetűről a papírlevélre elégtelen, távolról sem
eredményez tiszta és jól olvasható szöveget, írást, ezért szerkesztett egy
különleges a célnak sokkal jobban megfelelő könyvsajtót, amely egy sím fémlap
segítségével nyomja rá a betűk festékes rajzolatát a rögzített és pontosan
beállított papírlapra. Egy kinyomtatott oldal befejezését követően a szedéstükröt
(az egy oldalon található összes nyomdai jelet és a sorközöket biztosító semleges
léceket) szétszedték és a következő oldal szövegéhez kiszedték a betűkészletből,
a szedőszekrényből a szükséges betűket, jeleket, vesszőket, pontokat,
rövidítésjelzéseket, iniciálékat, díszítőelemeket, ábrákat és visszaillesztették a
sorelválasztó lécekkel együtt a keretbe, és megismételték a nyomást. Annyi
példányt nyomtattak egy oldalból, ahány teljes kötetet, példányt kívántak
megjelentetni. Az elkopott ólombetűket újraöntötték. És ezt bármeddig
megismételhették, ameddig a nyomdában található patricák (pozitív, kiemelkedő
betű-domborrajzok) és matricák (öntőminták), amelyek a betűöntéshez
szükségesek voltak maguk is el nem koptak, illetve fogytak, kiöregedtek. A forró
és folyékony ólmot a matricákba öntötték, a merevedés és kihülés után
széttördelték a negatívot, az anyatégelyt, és a betűket óvatosan lereszelve
betették a szedőszekrénybe. A kész szedéstükör keretét összecsavarozták, hogy
a nyomdai jelek el ne mozduljanak a munkálatok során.
A feltaláló első könyveit szülővárosában a Rajna-vidéki Mainzban
(Moguntia - latinosan) állította elő. A legkorábbi szedés-nyomással készült
könyve, amelyekből csak részletek maradtak fönn az un. WELTGERICHT (Az
utolsó ítélet) c. mű volt 1447-ből. (Ebben az esztendőben Magyarországon
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 54
Hunyadi János kormányozta a király nélkül maradt országot, I. Ulászló ugyanis
elesett Várnánál a török elleni csatározásban; még ebben az évben egy 13 éves
kisgyermeket Ferrarába küld Vitéz János püspök, a híres rhetorika-professzor
Gaurinohoz, aki Verona városából származik. A kisfiú néhány évvel később tér
vissza Magyarországra és akkor már úgy nevezi magát, hogy Janus Pannonius.)
Már 1447 előtt is készített a mainzi mágus apróbb egyleveles
nyomtatványokat, ezzel a technikával. Hirdetmények, bűnbocsátó cédulák voltak,
avagy jövendőmondó kalendáriumok, Donatusok kerültek ki sajtója alól, amelyek
néhány oldal terjedelemmel rendelkeztek. Megrendelői közé tartozott az egyház,
s az iskolák, amelyek rögtön felismerték a nyomtatásban rejlő lehetőségeket, az
ideológiai befolyásolás határtalanságát, mai szóval élve, a közönség
manipulálhatóságának lehetőségét.
Bár vagyonos városi polgár volt, kísérletei rengeteg pénzt emésztettek fel,
a találmány tökéletesítése, a papír és a festékanyag ipari tételekben való
beszerzése gyorsan karcsúsította tőkéjét. Éppen ezért egy helyi üzletemberrel
Johann Fust ügyvéddel társult. 1450-ben az újjonan felszerelt és tökéletesített
nyomdában Gutemberg hozzáfogott a Biblia teljes latin változatának, un.
Vulgatának kisajtolásához. Nem csupán egy agában dolgozott, hanem
segítőtársakat tanított be (Peter Schöffert és Berthold Ruppeltet). A munkálatok öt
évet vettek igénybe, az eredmény az a 641 leveles kéthasábosan szedett kiváló
nyomtatvány, amely egyetlen oldalon 42 sornyi írást tartalmaz, s amelyet a
szakirodalom, mint a 42 SOROS BIBLIA néven ismer. Elkészültének dátuma
1454/55 fordulója. A könyvben a nagy kezdőbetűk és a díszítések helyét üresen
hagyták, a hiányzó iniciálékat vagy foszladékokat, cifrákat kézzel rajzolták be,
színezték, miniálták. Természetesen fennmaradtak olyan példányok is - ezek ára
olcsóbb volt utóbb - , amelyekben a kézimunka elmaradt, idő , pénz, mester
hiányában. Ma mintegy 31 példány ismeretes ebből az ősnyomtatványok
princepséből (Mainz - Gutenberg Múzeum azaz a német nyomdászat múzeuma,
London - British Museum Könyvtára, Yale University's Library - New Haven, n.j.
stb.)
Gutenberg János még arra törekedett, hogy nyomtatványa minél jobban
hasonlítson a legszebb kézzel írott kódexhez. És ebben a törekvésében nem állt
egyedül, hiszen jó darabig az ősnyomdászat célkitűzése éppen ez volt, s a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 55
nyomtatott könyv grafikája csak lassan alakította ki sajátos arculatát, vonásait. A
42 soros bibliának nem volt címoldala sem záradéka, amely jelezte volna a mű
személyazonosságát, szülőit, a kutatásnak kellett azonosítania e könyv
példányait. Mintegy száz darab került ki Gutenberg és Fust sajtója alól.
A siker páratlan volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a példányok egy részét
nem papirra, hanem pergamenre nyomták, u.n.díszkiadásnak szánták, azt
akarták, hogy még inkább hasonlítson a bibliai kódexre. Ma még tíz ilyen darabot
őriznek a gyűjtemények.
És Fust nem hiába volt ügyvéd. Rögtön a megjelenést követően pert
indított a feltaláló ellen, hogy a könyvnyomtatás várható hasznából származó
teljes profitot magának szerezze meg. A pert a felpörös nyerte meg, ráadásul
átcsábította Gutenberg officinájából Peter Schöffert, aki új betűket öntött a Fust
féle nyomtatványokhoz, illetve a per során nekik ítélt Gutenberg típusú betűkkel
készítették a könyveiket. A második ősnyomda 1457-ben egykivételesen szép
PSALTÉRIUMOT, azaz zsoltároskönyvet jelentetett meg. Többszínnel nyomták,
az iniciálékat és díszítőelemeket a szöveggel párhuzamosan, egyszerre nyomták.
Az uralkodó színek közül a kék és pirosra esett a választásuk.
És még egy újítás: e könyv utolsó, zárósoraiban, a kolofonban megnevezte
magát Schöffer, mint nyomdász és Fust, mint akinek költségén a zsoltárok
napvilágot láthattak. Közölték a nyomtatás helyét, Mainz és évét, 1457-et. Először
fordult elő az új mesterség történetében, hogy mindkét a sajtolásért felelőséget
vállaló tulajdonos ill. mester a saját fametszetes címerét is publikálta
nyomdászjelvény, védjegy (marca, signum typographica/cum) gyanánt. A
nyomdász vagy vállalkozói jelvény, a cégér a könyvek fontos kelléke maradt a
legújabb időkig. Ezek alapján is azonosíthatjuk a különben impresszum
adatokban hiányos, csonkított köteteket ( kiadás helye, hozzávetőleges ideje, a
nyomdász és/vagy kiadó neve, cége stb.) A nyomdászjelvényeket semmilyen
törvény nem védte, ezért a kiadók gyakran "kölcsönézték" egymástól jó- (saját
kiadványaikat akarták előnyösebb színben, hitelesebbként feltüntetni) és
rosszhiszeműen, hamisítási célzattal egyaránt. Kedveltek voltak a "beszélő"
címerek, azaz olyanok, mint a Froschawer (békai), amely egy fát ábrázolt tele
felkúszó békákkal, vagy a jelmondatos nyomdászjelvények, amelyek valamilyen
bölcsességet fejeztek ki szóban és rajzban. A Plantin család Antwerpenben pl. a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 56
16-17.században a kinyitott szárú körzőt választotta szimbólumaként, s a
hozzátársított jelszó a munkát és kitartást, állandóságot, jó minőséget dicsérte
Labore et Constantia. Az Elzevireké (Amsterdam, Leiden), akárcsak az
Estienneké, vagy ismertebb nevükön a Stephanusoké (Párizs, majd Genf) az
olajfa volt más-más jelmondattal. Id. Heltai Gáspár leggyakrabban Kolozsvár
heraldikai szimbólumával hitelesítette nyomtatványait stb.
Visszakanyarodva Gutenberghez, a kifosztott és megkeseredett mainzi
mester 1458-ban eladta megmaradt betűkészletét egy volt tanítványának, a
Bamberg városában megtelepedett Pfisternek, aki mesterének nyomdokain
haladva 1462-re pontot tett egy újabb Szentírás végére, amelyet a bambergi 36
SOROS BIBILIAként idézünk a szakirodalomban, ui.ennyi sort tartalmazott egy
oldal szövegtükre. Gutenberg fáradhatatlannak bizonyul, nem törik meg a
kudarok: másik betűkészletet önt, más, de még mindig fraktur vagy un.gót betűket
metsztve 1458-ban. A következő esztendőkben három fontos és igen keresett
művet ültet át nyomtatott változatba e typusokkal: TRACTATUS RATIONIS ET
CONSCIENTIAE - A józan észről és a tudatról; Aquinói Sz. Tamás: SUMMA DE
ARTICULI FIDEI ? a Hittételek summája; ill. Johannes Balbus: CATHOLICON - Az
igaz hit, mely utóbbi a címével ellentétben a középkori ismeretek
enciklopédiájának tekinthető. Itt és csakis itt nevezi meg önmagát, mint az 1460.
évi nyomtatómestert a kötet záradékában.
Fust és Schöffer kihívást látnak Gutenberg termékeiben, ezért 1462-ben
egy negyvennyolc soros változatot dobnak piacra az Ó- és Újtestamentumból
Mainzban. Schöffer arra is vállalkozott, hogy sajtó alá rendezi az első görög
nyelvű könyvet, amelyhez ki kellett találnia a nyomtatott görög betűket is. Ez az
1465-ben kiadott könyv Cicero nagy karriert befutott munkája a DE OFFICIIS, az
egyéni és polgári kötelességekről szól. (A 18. Században pl. Köleséri Sámuel
erdélyi tanácsos segítségével Constantin Mavrocordat havasalföldi fejedelem is
megjelenteti ugyancsak görögül Lipcsében.)
De 1462 egyben a nyomdászat történetében fordulópontot is jelent. A
politikum beleszól a könyvek születésébe. A mainzi érseki szék betöltése körül
komoly csatározás támad, amelynek során a könyvsajtót sem kímélik a hadak.
Nyomdák váltak a lángok martalékává, pl. Fust féle, mert Nassaui Adolf, a pápa
érsekjelöltje nem átallotta jogait fegyverrel is érvényesíteni ellenlábasával
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 57
szemben. Gutenberg jobbnak látta e sanyarú időkben a nyomda működését
szüneteltetni. Mainz megszűnik a typográfia fellegvárává lenni, a kitanított
mesterek és legények szétszóródnak, ,magukkal viszik a mozdítható készleteket
és az elsajátított tudást Németország, majd a földrész más tájai felé. Hosszabb-
rövidebb ideig megtelepednek egy-egy városban. Elsőnek a már említett Adolph
Pfister, aki 1462-től rendszeresen ad ki könyveket, amelyeket fametszetekkel is
illusztrált, megbővített. Ezek igen-igen népszerűvé tették a kiadványokat. (A
17.század derekáig a fametszet dominál az illusztráció terén, a tökéletesedő
németalföldi és itáliai rézmetszet fogja helyettesíteni a fadúcokról levonható
képeket.) 1470 táján beönti a Mainzból hozott Gutenberg metszette betűket és új
készletet kreál, amely változatosabb grafikai külsőt kölcsönöz könyvei
szövegének.
Egy másik typográfus, Ulrich Zell Köln városában alapított műhelyt, s ez a
város vált a német ősnyomdászat második legfontosabb központjává, amelynek
valamivel később Nürnberg konkurenciájával kellett megküzdenie. Kölni
nyomdászok keltek át a ködös Csatornán és honosították meg a nyomdászatot
Angliában, illetve a vén Európa partjainál maradva Németalföldön. Különben a
Rajna menti Kölnről számon tartja a nyomdászat históriája, hogy az 1460-70-es
esztendőig a nyomdászműhelyek száma tízre gyarapodott. És a könyvek fokozott
kereslete majdnem valamennyit el is tartotta...!
Az ulmi ősnyomtatványokat a művelődéstörténet a fametszetek mesteri
kiviteléért tartja nagyra. Itt készítettek először fametszetes térképet a nyomdászok
mellett működő illusztrátorok. A térkép feliratai és jelzései azonban már
ólombetűkből kerültek lenyomtatásra.
Augsburgban működött a hetvenes és az azt követő évtizedben Erhard
Ratold mester. Iparűzése nem mentes magyar vonatkozásoktól sem,
ui.megjelentette igen szép metszetek kíséretében Thuróczi János CHRONICA
HUNGARORUMját, azaz a Magyar krónikát. Az 1488-as kiadásnak, melyet
Mátyás királynak ajánlott egy példánya pergamenlapokra készült, s ezt küldötték
el az uralkodó budai Corvin-könyvtára számára. Ratold azonban egy idő után
felhagyott ausgburgi műhelyének termelésével és Itáliába költözött átall.
Szerepére még vissza kell térnünk a magyar ősnyomdászat kapcsán.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 58
Nürnbergben 1471-ben kezdi meg könyveit kiadni Regiomontanus (eredeti
nevén Johannes Müller von Königsberg), Mátyás király csillagász-matematikusa.
Négy évig dolgozott, s sorra megjelentette matematikai írásait, kalendáriumait,
amelyek azután századokon át szolgáltak a különféle kiadók számára. Nálunk
Szebenben, Kolozsvárot, Lőcsén és Bártfán, Debrecenben és Nagyszombaton
nyomtattak a 16.századtól kezdve rendszeresen kalendáriumokat a
Regiomontanus meghatározta elvek szerint. Ezek lettek a legnépszerűbb magyar
kiadványok, sok háznál a biblia mellett ez volt "a könyv", melyeket vásári ponyván
árusítottak általában november-decembertől kezdve. Szokás volt, hogy a
megvásárolt kalendárium nyomtatott levelei közé fehér lapokat kötöttek, s a
gazda, pap, egyszerű kisnemes erre jegyezte fel az esztendő, a család vagy a
termés legfontosabb eseményeit, alakulását, árait. Máig kiapadhatatlan
művelődés és civilizációtörténeti forrásaink a naptári feljegyzések.
Regiomontanus 1474-ben engedve IV. Sixtus pápa hívásának Rómába
költözött, hogy előkészítse, kidolgozza az esedékes Julianus féle naptár reformját.
Roppant fontos volt ez a húsvét pontos idejének meghatározásához, ugyanis a
nem egzakt számítások miatt "az idő kizökkent sarkaiból", Shakespeare-Arany
Jánossal szólva. A reformot azonban csak 1582-tól vezetik be XIII. Gergely pápa
parancsára. ( Magyarországon 1588-ban, Erdélyben két évvel később szavazza
meg az országgyűlés.)
A másik nürnbergi nyomdász, valódi vállalkozó, kiváló újító és üzleti
szellem, Anton Koberger (1473-1513 között sajtolt), aki az első nyomdai
nagyüzem meghonosítója, ui. 24 nyomdagéppel és többszáz alkalmazottal
dolgoztat, sok száz kötetet jelentet meg, csak a bibliából 19 féle ívrétű, fólió
kiadást tartunk számon, mely ebből a norimbergai műhelyből került ki. Könyveinek
illusztrálásához művészeket nyert meg, akik Albrecht Dürer kortársai, tanárai vagy
előfutárai voltak a metszet művészetében. Azután ezeknek dúcait sokszorosította
és számos könyv újrakiadásában használta fel, alkalmazta. Copy rightról még
sehol sem harangoztak akkortájban. Megrendelésekkel árasztott el más
nyomdákat, más helységeket, melyekkel kialakította alvállalkozói hálózatát, saját
fennhatósága alá vonta egyiket másikat, tőkével társult be jó nevű nyomdákba,
fiókokat létesített Franciaországban, Németországban, Svájcban. Saját könyvkötő
műhelyt létesített, ui.a könyvek általában kötetlenül, csak fűzve kötéstáblák
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 59
hiányában jelentek meg, Koberger a "a gyári v.szériakötést", sajátos stílust
honosítva meg, melyet nevéről azonosítottan, olykor szignálva is, könnyen fel
lehet ismerni (geometrikus, állat- és növényalakos diszítőelemekkel), igaz
konkurensei is utánozni kezdték több-kevesebb sikerrel.
Ügynökei révén behálózta Európát, még magyarországi lerakatai, üzlete is
volt. Könyveinek szép keletje volt. Ő adta ki az egyik legismertebb
ősnyomtatványt, a nürnbergi orvosdoktor, Hartmann Schedel Világkrónikáját,
amelyet alig két esztendő alatt nyomtatott ki. A világtörténeti enciklopédia 1809
fametszetet tartalmaz, köztük hatvanöt városkép. Itt láthatjuk Buda legrégebbi
metszetét is, mely a várat ábrázolja, s a felismerhető Mátyás király világhírű
könyvtára is a várdomb épületei között.
A könyvnyomtatás elterjedése Európában
A nyugodt és egyszerű Svájcban 1470-ben a Bázellal szomszédos
Beromünsterben jelent meg az első nyomda. Bázel is gyorsan felismeri a
nyomdászatban rejlő lehetőségeket és a hetvenes évek végétől számos nyomda
üti fel tanyáját a fontos egyetemi városban. (A reformáció után pedig a
kálvinizmus legfontosabb központjává válik pontosan kitűnő nyomdái révén Genf
mellett.) Az első bázeli typographus Bartholdus de Basilia volt, majd őt követte
Bernardus Richelius, Johannes Bergmann von Olpe, Michael Furter, Johann
Ammerbach és mások. A század legvégén jelenik meg a legismertebb
nyomdászcsalád, dinasztia, a Frobeniusok, akik szellemi vezetőnek, korrektornak
nem kisebb egyéniséget alkalmaznak, mint Rotterdami Erasmust. A tudós szerző
Frobeniuséknál bérelt szállást és Johannes Frobenius első fiának, az ugyancsak
nyomdásszá lett kiváló humanista mesterembernek keresztapja is volt. A nyomda
a 16.század második harmadáig maradt a család birtokában, aztán
tőkeösszevonás és házasság révén az Episcopius nem kevésbé híres család
birtokába megy át. Ugyancsak híres volt a kiváló minőségű Oporinus nyomda,
melynek mesterjegye a delfineknek lantkisérettel daloló Orpheus.
Az itáliai quatrocento társadalma, a reneszánsz fénykorában tehát nagyon
hamar felkarolta a nyomdászatot. A polgárosultabb, a humanisták nagy seregével
és görög-bizánci menekült tudósokkal büszkélkedő Olaszországban az 1480-as
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 60
esztendőkben negyven városban ontották az officinák a nyomtatott könyvet. (A
következő század harmadik évtizedétől kezdődően ez lesz a hazája az első
hírleveleknek, későbbi újságoknak is. A gazetta nemzetközi vándorszó a roppant
olcsó velencei nyomtatványnak gazettában, azaz helyi pénznemben kifejezett
árából vált az újság szinonimájává.) Az itáliai sajtó jellemzője, hogy képes önálló
arculatát megtalálni a nyomdászat terén is, a kiadók sokkal több világi és
tudományos kötettel kedveskednek olvasóiknak, mint az Alpoktól északra élő
kartársaik.
Az első nyomdát két a Fust-Schöffer műhelyből kivált mester, Conrad
Sweynheim és Arnold Pannartz állították fel 1464-ben egy bencés kolostorban,
Subiaconban, Rómától nem nagyon távol. Innen viszont két római tudós, a
Marquis de Maximis fivérek átcsábítják a németeket a pápai fővárosba, ahol
sokkal jelentősebb a könyvforgalom, sokkal nagyobb lehet az érdeklődés.
Ilyenformán Sweynheim és Pannartz a római de maximis-palotában ütik fel a
második itáliai ősnyomdát.
Még a hegyek között levő Subiaco kolostorban egy Donatus féle latin
nyelvkönyvet sajtolnak ki elsőként, majd Szent Ágoston ismert művét a De civitas
Dei-t (Az isten városáról), Cicerónak az ékesszólásról szóló munkáját adják közre.
1465-ben egy Lactantius művet jelentetnek meg, amely már nem gót, azaz fraktur
betűkkel készült, hanem a római kori betűket utánzó, tkp.humanista találmányú
antikvákkal. Ez a ma is megszokott latin nyomtatott betű alaptípusa, amely
Itáliából terjedt el mindenüvé.
1467-től Rómába téve át székhelyüket, klasszikus latin auktorokat (pl.
Cicero) és népszerű humanista írásokat (Speculum humnae vitae - Az emberi
életnek tüköre) jelentetnek meg először nyomtatásban. Az ősnyomtatványok e
korai időszakából már rendelkezünk adattal a példányszámot illetően: a
tudományos igényű könyvek átlagosan 250-275 példányban jelentek meg, míg az
ennél szélesebb érdeklődésre számottartó művek esetében nem volt ritka az
ötszáz darab sem. Valahányszor egy közkedvelt könyv kifogyott, a
nyomdászkiadók szinte az előző, az elsőhöz teljesen hasonló utánnyomást
készítettek belőle. A 15-16.századi nyomtatványok esetében külön nehézséget
jelent az egymáshoz megszólalásig hasonlító kiadások szétválasztása. Gyakran
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 61
csak az őrszavak elhelyezése, vagy a lapok víznyomása segít, ha nincsen
megadva, hiányzik, tudatosan visszadatálják a (tényleges) kiadás évszámát.
Velencében, amely az olasz könyv fővárosa marad legkevesebb két
évszázadon keresztül, 1469-cel kezdődik a typográfiák termelése. Az itt működő
német mester, Speyeri János, alias Johannes de Spyra csupán egy évig élt
Velencében, elhunyt, de utódokat hagyott maga után: a francia származású
Nicolas Jensont és a német Johannes de Coloniát. Jensont még a francia király
küldötte Mainzba Gutenbergtől ellesni a mesterség csínyját-binyját, aki azonban
ezt követően Velencében telepedett le (1471-1480). Tökéletesítette a már előtte is
használt antikva betűt, új, tetszetősebb gótikus betűket vésett. Külön adottsága is
segítette, ui.korábban odahaza Franciaországban egy pénzverde vésnöke volt.
Jenson antikvái lépcsőfokot jelentettek a legnevesebb velencei nyomdász Aldus
Manutius (Aldo Manuzio 1494-1515) művészi betűihez. (Aldusra és követőire még
visszatérünk a későbbiek folyamán.)
Ugyancsak ebben az élénkforgalmú kalmár és művészi városállamban
telepedett meg a már említett Erhard Ratold (1476-1486), aki szintén újítónak
számít a nyomdászatban. Kiadványai diszített címoldalt nyernek, nyomtatott
iniciálét az általa alkalmazott tehetséges metszők munkája révén vetekszik a
kódexben láthatókkal.
A velencei nyomtatványok latin, görög és cirill betűi szolgálnak majd
mintaként a 16.századi könyvtermelés grafikai képének kialakításakor. Ratold volt
az első, aki már 1486-ban betűmintakönyvet jelentet meg, amelyben benne
találhatók az összes általa használt, a készletében található nyomdai jelek. A
mintalapok alapján a szerzők, a sponzorok kiválaszthatták, milyen típusú betűvel
állíttassák ki a mű. (Nem volt ez másként a kisebb-nagyobb nyomdákban a
20.században sem.)
Francia földön Párizs ragadja magához a kezdeményezést még 1470-ben,
amikor a Sorbonne két professzora Svájcból hozat nyomdászokat (Ulrich Geringet
Beromünsterből, Michael Friburgert és Martin Krantzot). Előbb az egyetem
épületében laknak, majd átteszik működésük székhelyét a Szent Jakab utcába, s
a mai napig a Rue Saint Jaques a könyvesek, kereskedők, nyomdák, kiadók,
antikváriumok központja Párizsban. A 15.század végén a Szajna partján 66
nyomda dolgozik már. A francia, akárcsak az angol könyvek gyakran közlik
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 62
impresszum adataikban nem csupán a kiadó és nyomdász nevét, de az üzletet is,
ahol a nyomtatványok kaphatók, sőt azt is, milyen cégtábla, nyomdászjelvény
alatt árusítanak boltjaik.
A Firenzével )Giunta v. Junta kiadóval és nyomdával, Génuával, sőt
magával Velencével is fel akarja venni a versenyt a második francia
nyomdaváros, Lyon. (Latinul Lugdunumnak hívják, s hogy a hasonló nevű
Leidentől a latinos formában is megkülönböztethető legyen, az utóbbi jelzőt
kapott: Lugdunum Batavorum.)
Lyon a szépen illuminált kódexek városa volt (imakönyvek, hóráskönyvek), s a
hagyományokhoz az új korszakban sem lett hűtlen. Nyomtatott könyvei
jeleskednek a metszetek gazdagságában és változatosságában. Itt jelennek meg
majd a legjobb botanikák és állattani könyvek, melyeknek tudományos ábrái
hosszú ideig egyedülállóak maradnak. A századfordulón alig maradt le Párizs
mögött, ui. 50 nyomdájában klasszikusok és kortársak, irodalom és tudomány
egyaránt helyet kapnak az officina repertoárjában.
1473-ban nem csupán Magyarországon indul el hódító útjára a könyvsajtó,
hanem Németalföldön is. Első ízben a flandriai Aalstadtban Dick Martens
próbálkozik meg a nyomtatással, majd még ugyanabban az évben a jóval
forgalmasabb Utrechtben kerül sor nyomdaavatásra. Az első hollandi könyvek
még gótbetűsek, színvonalúk nem üti meg a német konkurens cégekét. Majd csak
a 16.század végére válik a kis ország az európai nyomdászat megújítójává,
amikor az egyetemek kiépülésével egyszerre kezdi el munkáját a nagy műhelyek
sora: Elzevier, Plantin, Blaev-Janssonius Amsterdamban, Utrechtben,
Antverpenben, Leidenben stb. Janssonéknál kezdi pályafutását M. Tótfalusi Kis
Miklós a 17.század végén.
Az angolok nyomdászatának kezdeményezője William Caxton, aki sokfelé
megfordult, járt a német nyomdászoknál, a francia király mellett is teljesített
szolgálatot, könyvet is fordított franciából angolra- a közismert Trója-regényt- amit
aztán még Brüggében, Németalföldön maga nyomtatott ki 1474-ben.
Frakturbetűket használt eleinte, mint Európában mindeütt Itáliát kivéve. Angliába
csak két évvel később kezd el dolgozni, a westminsteri apátságban rendezi be
officináját. Első angliai terméke a The Dictes and Sayings of Philosophers.
Ugyancsak elsőnek rendezte sajtó alá Chaucer Canterbury-i meséit. Caxtont
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 63
elsősorban nem minőségi, hanem üzleti meggondolások vezérelték, ezért az első
angol nyomtatványok nem ütik meg az átlag európai mércét sem. Az igazi,
művészi brit nyomdászat Richard Pynsonnel kezdődik (1490-1540) . Maga is
Caxton munkatársa volt, műhelyéül a királyi székhelyet, Londont választja. A
betűkészletet Hollandiából hozatja, ízlését viszont a francia könyveken csiszolta.
Nem csoda hát, hogy szép kiadványai miatt VII. Henrik francia uralkodó
kiváltságokkal ruházta fel és udvari nyomdászává nevezte ki.
A nyomdászat kezdetei néhány más európai országban
Spanyolországban 1468 körül Barcelonát tekintik a legkorábbi
nyomdahelynek. S ahogy a reconquista sikere mind tartósabbá válik, úgy erősödik
meg a nyomdászat is az ibériai félszigeten. Sevillát (1470), Valencia követi 1474-
ben. Ezek a nyomdák az egyház befolyását, a keresztény monarchia ideológiai
alapjait erősítik.
Portugáliában a zsidók állítják fel az első nyomdát Faroban, ahol S`muel
Gacon 1487-ben kinyomtatja a Tórát héberül, azaz Mózes első könyvét.
Ugyancsak a zsidók nyomtatják az első könyvet szintén héberül Törökországban
1525-ben, ahová Kasztiliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd országegyesítését
követően tömegesen kénytelenek kivándorolni, és felvirágoztatják a muzulmán
birodalmat. (Visszatérve még egyszer Portugáliába, az első keresztény nyomda
1489-ben indul el Liszabonban. Amerikában a spanyol hódítók viszik át a nagy
európai találmányt, s 1539-ben Mexikóban is működni kezd a földrész legelső
sajtója.)
Csehország első nyomdája a söréről méltán híres Pilsen (Plzen) városában
1468-ban kezdi meg a könyvtermelést. Itt még latin nyelvű és német kötetek
kerülnek ki a sajtó alól, Prágában viszont 1487-től polgárjogot kap a nemzeti
nyelvű könyvkiadás, amely majd Husz János féle reformációs törekvések idején
válik igazán nagyhatalommá Cseh- és Morvaországban. A szomszédos Bécsben,
akárcsak Prágában a frissen megtelepített egyetem vonzza magához a
nyomdászokat. 1482-től kezdve üzemelnek a könyvnyomdák a császárvárosban,
az uralkodói ház támogatásával. Bécs a török hódoltságtól (1526) kezdődően a
kiszoruló magyar értelmiség kiadványai számára is fontos nyomdahellyé válik.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 64
Krakkóban, a lengyel királyság székvárosában 1474-ben Németországból
jött mesterek alapítanak officinát. A legkelendőbb népkönyvvel egy
kalendáriummal kezdik, s aztán a Krakkói Jagello Egyetem tanárainak, deákjainak
munkáit adják ki. Ugyancsak ebben a jelentős gótikus városban nyomtatnak
először cirill betűs könyveket Swiatopolk Fiol vezetésével az orosz, ukrán,
fehérorosz vagy a román (moldvai) orthodixia részére. Ezzel is magyarázható
részben, hogy a belső szükségletek növekedése csak a következő évszázad
hatvanas éveire érleli meg az elhatározást egy önálló oroszországi nyomda
felállításához. A terv megvalósulásához Rettegett Iván cár járult hozzá, aki az
orosz modernizáció első megszállott cselekvő hatalmassága.
Ami a román nyomtatástörténetét illeti, itt nem beszélhetünk klasszikus
ősnyomtatvány-korszakról, ui.az első román könyvek a 16.század elején láttak
napvilágot. Radu cel Mare (1495-1508) havasalföldi vajda a Tîrgoviste -ebben az
időben a Dunai fejedelemség fővárosa - mellett épített Mănăstirea Dealu
kolostorba a velencei Torresano nyomdaműhelyben tanult görögkeleti szerzetest,
a montenegrói származású Makarioszt (Macarie) hívja meg. A derék kalugyer
nyomdakészlettel toppan be s az uralkodó halálának évében nyomtatta ki az
egyházi ószláv nyelven írott liturgiát, a LITURGHIERt (1508). Ez követte két évvel
később a második román "ősnyomtatvány", az OCTOICH (Oktoikosz - naponként
rendelt egyházi énekek gyűjteménye, zsoltároskönyv és az 1512-ik év nagyobb
vállalkozása TETRAEVANGHELIAR v. TETRAEVANGHEL ( A négy evangélium).
Valamennyit tehát Tîrgovistén nyomták az egyház hivatalos nyelvén, a hívők által
nem értett ószlávul.
A példányok kétszínnyomásosok, vörös és fekete betűkkel és díszekkel,
akárcsak az ezután következő legtöbb egyházi kiadvány a román és bizánci
görögkeleti kultúrában. Keretdíszes lapok, elegánsan metszett arabeszkszerű
vagy inkább bizánci ízlésű iniciálékkal ellátott könyvek, gyakoriak a díszítmények
mindenütt. A betűk általában nagyobbak, mint a nyugati egyházi művekben
általában. A laptükör könnyen áttekinthető. Felolvasásra szánták a szövegeket, ez
a különlegesebb tipografizálás magyarázata. A nyomdászjelvény helyett a régi
román könyvek a leggyakrabban az uralkodó, a vajdai címert illesztik a címlevél
versórája, ami arra vall, hogy a könyvek az uralkodó engedélyével, privilégiumával
és támogatásában láthattak napvilágot.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 65
Az első román nyelvű nyomtatványok Filip Moldoveanu szebeni városi
román tolmács jóvoltából jelenhettek meg a szász univerzitás székvárosában.
Lukas Trapoldner nagyszebeni nyomdász cirill-betűkkel szedte ki a Catechism
românesc (1544), a Tetraevanghelier slav (1546) és a Tetraevangheliar slavo-
român (1551-1553) szövegét. Philippus Pictor vagy Mahler, ahogyan a szebeni
városi iratokban neve előfordul, egy lapdíszítvény vonalai közé rejtette el a
nevének kezdőbetűit - fejjel lefelé 0 -, az egyik általa támogatott, kiadásra
előkészített könyvben. Jakó Zsigmond professzor fedezte fel, megfordítva
könyvet, s így azonnal a szemébe tűnt a díszítmény ágai-bogai között rejtőző
névbetű. A nyomtatvány példányait nem találni ma már egyetlen hazai
könyvtárban sem, de másfél évtizede fedezte fel dr. Demény Lajos kutató,
történészprofesszor a Szófia Nemzeti Könyvtárban, ill.a Szaltükov-szcsedrin
Gyűjteményben Szentpétervárott.
A magyar(országi) nyomdászat első évei
Mátyás király és a kortárs humanista bibliofilek, ha nem is viseltettek
kimondott ellenszenvvel a nyomtatványokkal szemben, sokkal többre becsülték -
érthető módon - kódexet, ui. annak egyedisége, ritkasága, önértéke sokkal
becsesebb volt, mint a sorozatgyártással előállított nyomtatott könyvé. Ez
azonban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az újfajta kötetek megjelenjenek
a nagy király könyvtárában. A Corvinának ajánlották szerzőik, kiadóik, vagy a
nyomdák kötelességüknek érezték megküldeni egy-egy díszesebb kiállítású,
szépen tipografizált ősnyomtatványt a híres budai könyvesháznak. Pl. Thúróczi
Krónikájának 1488-as nürnbergi és brünni kiadásai egyaránt ott voltak a
könyvesház polcain, ui.ezek egymástól függetlenül ugyanabban az évben jelentek
meg, s természetesen érdekelték az ország királyát. De a Corvina jegyzékeiben
felfedezhetjük Janus Pannonius barátjának az italiai Marcellus Ficinusnak
munkáit, vagy azokat a nyomtatványokat, amelyeket Antonio Bonfini , Mátyás
hivatalos történetírója hozott magával Olaszországból, amikor Budára költözött át
a király hívására, hogy cselekedeteinek megörökítője lehessen.
1470-ben Hunyadi Mátyás Rómába küldte bizalmas emberét, a diplomáciai
feladatokat is ellátó Karai László budai prépostot, hogy a pápától támogatást
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 66
nyerjen a csehek ellen viselt háborújához. A főpap Karai majd egy egész
esztendeig tartózkodott a pápai udvarban, s eközben megismerkedett a római
nyomdákkal és nyomdászokkal. Sikerült meggyőznie vagy megfogadnia egy a
városban dolgozó nyomdászlegényt, Andreas Hesst, hogy keljen át társaságában
az Alpokon, s alapítson nyomdát Budán, ahol biztosabban megél, mint a
konkurenciától hemzsegő Rómában. 1471 márciusában érkezett meg Hess
Karaival együtt magyar földre. Itt rögtön nekilát patrónusának anyagi támogatását
is élvezve, hogy kiképezze a könyvnyomtatáshoz szükséges segédmunkásokat.
Officinája rövid életű volt, nem tudjuk miért kellett elhagynia Mátyás kedves
városát. Csupán két itt nyomtatott címről tudunk, de ezek vetették meg a magyar
könyvtermelés, a typográphia alapjait.
Az első címe a CHRONICA HUNGARORUM volt, melyet a kolofon
tanúsága szerint 1473 pünkösdjének előestéjén fejezett be. A könyv előszavában
köszöntet mond Karainak, akinek támogatása nélkül aligha születhetett volna meg
a magyar történelem legelső nyomtatványa. Hess nem mellékelt címlapot a
könyvhöz, az ugyanis rögtön a nyomdász dedikációjával, köszönőlevelével
kezdődik, s 67 számozatlan levélre terjed az egész nyomtatvány. A Chronica
oktáv, azaz nyolcados alakú, mint a legtöbb modern könyv. Betűi gömbölyded
antikvák, az iniciálék helye üresen maradt, de fontosabbnak ítélt részeket piros
vonallal aláhúzatta, rubrikáltatta.
A záradékban a következő fontos tudnivalókat közli:
Finita Bud[a]e Anno dni MDCCCCLXXIII., in vigilia pentecostes per Andrea[m]
Hess.
A második könyv címe DE LEGENDIS POETICIS, szerzője Basilius
Magnus, melyhez a nyomdász még hozzácsatolt egy részletet Xeonophon ókori
történész művéből APOLOGIA SOCRATIS címmel. A könyvecske összesen húsz
levelet tartalmaz, de negyedrétű (in quarto alakban jelent meg.) Címlapja ennek
sem volt, ami nem valami magyar specialítás volt, hanem ősnyomtatványok
sajátossága hosszú ideig. Az utóbbi mű, mint a címéről is sejteni lehetett,
erkölcsbölcseleti írásokat tartalmazott. Hess ezúttal csak szignóját használta a
záradékban: A. H. 1473.
Fitz József kutatásai szerint Hess Rómából származik, ui. csak ott volt
szokásos, hogy a nyomdász névbetűivel nevezi meg magát a kiadványban. A
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 67
betűtípusok összevetése révén arra is rájött, hogy Andreas Hess a Georgius
Laurer féle római nyomdában tanult, és amikor felszabadult, mestere neki
ajándékozta egyik betűkészletét, ti.1472-öt követően a Laurer officina
nyomtatványaiban nem jelennek meg a Hess által használt betűk, holott azelőtt
ezeket is szépszámban megtaláljuk a római mester kiadványaikban.
Az említett magyar nyomdatörténész számításai szerint Hess Andráson
kívül még 14 embert foglalkozott a műhely: négy szedőt, hat nyomtatót, akik
három sajtó mellett dolgoztak, egy festékezőt, egy nyomdai mindenes szolgát,
egy korrektort és egy rubrikátort, díszítőt. Volt közöttük olyan, aki Itáliából a
mesterrel együtt érkezett, de a személyzet nagyobbik hányadát Hess tanította be
a helyek közül Budán. Kiképzésük több hónapot igényelt, ezért rukkolhatott ki a
nyomda csak 1473 koranyarán első termékével.
Az újabb magyar kutatások, Soltész Zoltánné munkája nyomán egy
második magyar ősnyomda létét is felderítették, amely 1477 és 1480 között
Magyarországon. Akadnak olyan szlovák kutatók, akik nem egészen alaptalanul
feltételezik, hogy az említett officina Pozsonyban, vagy annak környékén
működött. Tulajdonosa, nyomdásza ismeretlen. Kevés könyvet nyomott. A
legismertebb egy európai sikerkönyv magyarországi újranyomása:
CONFESSIONALE, szerzője - Antonius Florentinus - kézikönyv gyanánt
gyóntatópapoknak szánta. (A mű másutt több mint száz kiadást ért meg 1500-ig!!)
Minthogy ebből a kiadásból valamennyi Magyarországról került elő, illetve a
könyvlevelek vízjele magyar gyártmányra utal, logikusnak látszik az a feltételezés,
hogy a könyv is az országban készült, de nem Hessnél, aki teljesen más nyomdai
típusokat használt. Ugyanez a névtelen műhely jelentetett meg néhány apróbb
egyházi és politikai röpiratot, amelyek szép sikert arattak a magyaroszági olvasók
körében (v.ö. RMNY 3., 4., 5., 6.)
Az erdélyi szászok közül többen is kitanulták a nyomdászat mesterségét
1500 előtt külföldi tanulmányaikkal párhuzamosan, s beállottak az európai
vándortypográphusok sorába. A Szebenből elszármazott Thomas Cibibum pl.
1472-Ben Mantovában dolgozott, majd Modenában bukkant fel; Andreas de
Corona - brassai fi - 1476-ban Velencében tevékenykedett, mint nyomdász, s egy
Bernhardus Transylvanus szintén Velencében majd Padovában tűnik fel a
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 68
hetvenes évek végén. A lagunák városa vonzotta a feketehalmi Martin Zeident,
míg Petrus Hungarus Lyonban kereste kenyerét ólombetűkkel.
Az ősnyomtatványokról általában
Jellegükben a nyomdászat bölcsőkorából származó könyvek elütnek a
későbbi századok köteteitől. Vannak olyan jellegzetességeik, amelyek
felismerhetővé teszik, hogy nagy értékű nyomtatványokkal állunk szemközt. A
teljesség igénye nélkül, szóljunk néhány szót e kiadványok sajátosságairól.
A kor első nyomdászai igyekeztek a kódexekhez hasonló könyveket
készíteni. Betűtípusaik ezért a gótikus misekönyvekéhez hasonlítottak. Gutenberg
és követői számára esztétikailag ezek számítottak a legszebbeknek. 1464-ben a
strassburgi Adolf Rusch az első, aki az itáliai kódexek esetében használt itálikákat
vagy antikvabetűket a gótikus helyett kezdte alkalmazni, s ez vált a déleurópai
nyomdászat jellegzetességévé. 1470-től az is megfigyelhető, hogy a bibliákat és
missálékat továbbra is fraktúrral, míg a klasszikus és világi műveket italikával
nyomják. A század végén megjelennek a kerekített gótbetűk, amelyekkel az olasz
nyelvű munkák készülnek. A többi nyelvekben a gótnak egy cikornyás un.bastard
változata terjed el, 1530 után viszont az aldinák, azaz a kurziv betűk hódítanak,
amelyek Aldo Manuzio alkotásai voltak eredetileg Velencében.
A korai bölcsőnyomtatványok átvették a kódexmásolók rövidítéseit, ezért
az ősnyomtatványokra érvényesek hosszú ideig még a paleográfia szabályai is.
Pl. az n vagy m betűt nem írták ki gyakran, hanem a megelőző mással- vagy
magánhangzó fölött jelezték egyszerű vízszintes vonalkával. A hímnemű egyes
számú főnév us végződése helyett egy 9-hez hasonlító jelet tettek; a p függőleges
szárát ferde vagy vízszintes vonallal húzták át, ami a pro, prae, per előljáró vagy
igekötő megfelelőjét jelentette értelemszerű behelyettesítéssel. A rövidítések
révén a nyomdász elérte, hogy a nyomtatott sorok egyforma hosszúságúak lettek,
s a szövegtűkör harmonikussá vált. (Ma ugyanezt a hagyományos szedéssel
dolgozó nyomdák a a betű- és /vagy szóközök tágításával, illetve ritkításával érik
el.) A 15. Században kb. Hatvan-nyolcvan abbreviatúrát (rövidítést) ismertek el
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 69
még megengedettnek a nyomdák és a kiadók. A 42 soros Biblia, Gutenberg 290
nyomdai jelet használt szövegében.
Az ősnyomtatványok nagyrészénél hiába keresnők a címlapot. A szöveg
rendszerint az incipit-tel kezdődik és az explicit-tel zárul. A hetvenes
esztendőkben kezd terjedni a címlap, amely rövidített címet, jobb esetben ennek
felette még a szerző nevét is közölte azzal, aki felütötte a könyvet. A legtöbb
azonosító adat a záradékba került: cím, szerző, a nyomdász és/vagy a
megrendelő neve, a nyomtatás ideje, befejezésének időpontja, helye, végezetre a
mesterjegy is ide kivánkozott. A 15.század végétől a címlapok egyre inkább
átveszik a záradék szerepét, bővülnek, sok előzetes információval örvendeztetik
meg az olvasót, közlik az alcímet és rövid tartalmi kivonatot, felfedik a szerző
kilétét, tudományos és világi címeit, jelmondatot tartalmazhatnak, közlik a
közreműködők (fordító, kommentátor, előszó- és dedikációíró, az utószó szerzője,
a szöveggondozó) a nevét is. A barokk korban, a 17.században már teljesen
elburjánzik a címlap, a hosszú szöveg mellett van szenny-(fólia praeliminaria) és
színezett, metszett, nagy művészek által megtervezett díszcímlap is (pl. Az
antverpeni Plantin nyomda a 16/17.század fordulóján Rubensszel tervezteti meg
e címleveleket), a vastag kötetek tomusai is külön belső címlapot kapnak stb.
Legtöbbször a fejezetet vagy kötetet bevezető cifrázott kezdőbetűk helyét
fehér négyzet jelezte, vagy csak kis és jelentéktelen külsejű betű előrajzolatával
jelezték, miféle iniciálét kíván a szöveg. Az iniciálékat aztán a vásárló rajzoltatta
be, ezért az ősnyomtatványok minden példánya, amennyiben kézzel illusztrálták,
különbözik egymástól annak ellenére, hogy egy és ugyanazon kiadás két
példányáról van szó, mindegyik önmagában is érték, a nagy könyvtárak külön
jelzik katalógusaikban az iniciálék milyenségét. A nürnbergi Kobergerék ebben a
tekintetben is kivételeknek számítottak, ui. Még a nyomdai munkálatok során
egész műhely szorgoskodott a kezdőbetűk berajzolásában. A bekezdések és a
fontosabb címek, fejezetek pirossal voltak kiemelve, más színnel nyomták őket.
Vannak itt is lapszélre kivetített szavak, tulajdonnevek, lényeges mondatok,
akárcsak a kódexek esetében. Egyre bővült a könyv végén található mutató
(index), amely gyakran a tartalomjegyzék szerepkörét is betölthette.
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 70
Leggyakrabban fóliánsok, ívrétű könyvek kerültek ki az ősnyomda sajtója
alól, átlag méretűket tekintve 50x70 cm; vagy kisfóliók, vagyis kb.30x40cm
méretűek.
Papírjuk sárgásszürke, sárga, vastagabb, mint a szokott. Jól ellenálltak az
időnek. Eredetileg krúdákban, azaz bekötetlenül árusították őket, az első/későbbi
tulajdonos köttette be. A könyvkötés szabályai, divatja nem változott olyan
gyorsan, mint a sokszorosítás technikája, ezért az ősnyomtatványok és kódexek
kötése között nincsen lényeges különbség. Talán annyi, hogy az "olcsóbb"
kompaktúra vált a tudomány számára drágábbá és pótólhatatlanná, ugyanis
gyakran a kódexek pergamenlapjaiba csomagolták a krúdákat, a könyvkötők
régebbi pergamenlapokat, vagy nyomdai makulatúrát, elrontott, el nem kelt más
könyvek ívfüzeteit használták fel és bújtatták a bőrborító alá, hogy a
kötéstáblának merevséget, tartást kölcsönözzenek. Ha régi kötéstáblákat a
restaurátorok szakszerűen (!) bontják szét, majd állítják helyre, számos
meglepetésre lehet számítani. Ismeretlen nyomtatványtöredékek és kéziratok
áztathatók ki a kötéstáblák merevítőanyagából.
A nyolcados alak (in octavo), azaz a 16 tétűre hajtogatott és szétvágott
nyomdai ív a velencei Aldus találmánya, s a századfordulón, az 1600-as évekre
kerül először piacra. Ezek a könyvek már alkalmasak voltak arra, hogy utazás
közben olvasgathassák az emberek, ezért is mondták hordozható könyveknek,
libri protabili-nek.
Szignaturát (az ívfűzéshez szükséges útmutató jelzés) 1472-től nyomtattak.
Az íveket 6-8 leveles füzetekbe rakták össze, de nem ritka a 4 vagy 12 leveles
füzet sem. A nyomda legkisebb betűjét nyomtatták a levelek verzójára alól, elég
magasan ahhoz, hogy a könyvkötő kése ne semmisítse meg az (újra)kötés
esetén.
A lapszámozás tekintetében nagy bizonytalanság uralkodik. Sok a hiba,
avagy egyszerűen nem tartották szükségesnek, hogy a lapokat megszámozzák
pl. a lexikonok, szótárak, bibliai konkordanciajegyzékek esetében. A könyvet leíró
bibliográfusnak illik jelezni az ősnyomtatványoknál a hibás lapszámozás helyét,
ui.ez is lehet egy azonosítási forrás a későbbi kiadásokban a lapszámozást
kijavították p.o. Németországban inkább római számokkal jelezték a lapok
számát, Itáliában viszont az arabszámok váltak közkedveltté. Tény, hogy a római
Könyv-, könyvtár- valamint írástörténet 71
számok összeállítottak zavarták meg a nyomdászt. A könyv végén regisztert is
találunk, ebben feltüntették az összes ívfüzetet sorrendjét, signaturáját. És olykor
közöltek hibaigazitást is, bár legtöbbször elnézést kértek az olvasótól, bíztak
jóindulatában, s abban, hogy maga is ki tudja javítani a nyomtatás során esett
vétségeket. Ezek szerint a nyomda ördöge sosem aludt, s a nyomdahiba egyidős
a sajtóval.
A pédányszámok tekintetében nincsenek egységes véleményen a kutatók.
Tény viszont, hogy ritkán ugrották át a kiadók a félezret. Azonkívül egy kiadáson
belül is léteztek variánsok, pl. a nyomtatás közben észrevett vétségeket menet
közben javították ki, így folytatták a nyomást, azaz vannak egyazon kiadáson
belül hibás és javított példányok, csonkán nyomottak, hibás és hibátlan
számozásúak, fordítva bekötött lapok, ívek, stb.
Az ősnyomtatványokról katalógust szerkesztenek, a leghíresebbek a Hain
és Copinger féle múltszázadi német ősnyomtatványkatalógusok, illetve a British
Museum könyvtáráé, melyeknek azonosítási számai a többi azonos
ősnyomtatványra is meghatározóak, azaz mindig jelezni kell, ha a könyvtárunkban
található inkunábulum melyik tételnek felel meg a Hain-Copingerben, a BMC-ben
vagy az amerikai Goff-katalógusban. A romániai könyvtárak közül
Marosvásárhely, Bukarest, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyszeben, ill.
Csíkszereda rendelkezik ilyen kimutatással, katalógussal.
E katalógusok és ismert példányok alapján ma kb.félmillió ősnyomtatványt
tartunk számon a világon, ami kb.40 ezer különböző kiadású címet-művet jelent.
Alig maradt fönn 15.századi aprónyomtatvány, noha ezek mennyisége tette ki az
inkunábulumok korának döntő többségét.
1997. január – február