Das sogenannte Böse

Copyright © 1983 by

Deutscher Taschenbuch Verlag,

München, Germany

E könyv a Katalizátor Iroda

1994-es kiadása alapján készült

Fordította: Tandori Dezső és Zoltai Ildikó

ISBN 963 9303 01 1

Cartafilus Kiadó, Budapest 2000

Felelős kiadó: Moldován László és Szász Zsolt

Hungarian translation

© by Tandori Dezső & Zoltai Ildikó 1994, 2000

Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.

Tartalom

Előszó

1. fejezet: Tengerbéli prológus

2. fejezet: Laboratóriumi folytatás

3. fejezet: Mire jó a rossz?

4. fejezet: Az agresszió spontaneitása

5. fejezet: Szokás, rítus és varázslat

6. fejezet: Az ösztönök nagy parlamentje

7. fejezet: Az erkölccsel analóg magatartás

8. fejezet: A névtelen sereg

9. fejezet: Társas rend szeretet nélkül

10. fejezet: A patkányok

11. fejezet: A kötelék

12. fejezet: Az alázat dicsérete

13. fejezet: Ecce homo

14. fejezet: A remény hitvallása

Feleségemnek

Előszó

Egy barátom, engedelmeskedve „baráti

kötelezettségének", vállalta e könyv kéziratának kritikai

olvasását. Mikor eljutott a feléig, így írt nekem: „Ez már a

második olyan fejezet, melyet parázsló érdeklődéssel, ám

emésztő nyugtalansággal olvasok. Miért? Mert nem igazán

látom, milyen összefüggésben állnak az egésszel. Nem

könnyítenél a dolgomon?" A bírálat jogos, és ez az előszó

azért született, hogy az olvasót még időben tájékoztassa

arról, mit is tart a kezében, mi a célom ezzel a könyvvel, és

hogyan szolgálják ezt a célt az egyes fejezetek.

A könyv az agresszióról szól, vagyis az állatnak és az

embernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöneiről. Hogy

miért fogtam hozzá? Két körülmény véletlen egybeesése

érlelte meg bennem e könyv gondolatát. Az Egyesült

Államokban jártam, pszichiátereknek,

pszichoanalitikusoknak és pszichológusoknak tartottam

előadásokat az összehasonlító viselkedéstanról és viselkedés-

lélektanról, emellett pedig Florida korallzátonyain végre

természeti körülmények között akartam ellenőrizni egy

akváriumban tartott halak megfigyelése alapján felállított

hipotézisemet, amely a halak harci viselkedését és színezetük

fajfenntartó funkcióját érintette. Az ottani klinikákon először

beszélgethettem olyan pszichoanalitikusokkal, akik Freud

tanításait nem kikezdhetetlen dogmaként kezelték, hanem -

tudományhoz illően - munkahipotézisként. Ez a

szemléletmód új megvilágításba helyezte Freud számomra

addig érthetetlen elméleteit is, amelyek vakmerőségükkel

inkább csak ellenszenvemet váltották ki addig.

Ösztönelméletével kapcsolatos vitáink során váratlan

egyezéseket fedeztünk fel a pszichoanalízis és a magatartás-

lélektan eredményei között, amelyek épp a kérdésfelvetés, a

módszerek és mindenekelőtt a két tudományágat jellemző

indukciós alapeltérésekből adódóan igen jelentősnek

tekinthetőek.

Áthidalhatatlan véleménykülönbségekre számítottam a

halálösztön fogalmával kapcsolatosan, amely Freud egyik

elmélete szerint szöges ellentétben áll - romboló elvként! -

minden életfenntartó ösztönnel. Ez a biológiától idegen

hipotézis a magatartás-kutató szemében nemcsak

szükségtelen, de téves is. Az agresszió, amelynek

megnyilvánulásait és kihatásait gyakran azonosítják a

halálösztön megnyilvánulási formáival, ugyanolyan ösztön,

mint az összes többi, és természetes körülmények között

ugyanúgy élet- és fajfenntartó jellegű, mint azok. Való igaz,

az embernél, épp azért, mert teremtő ereje révén túl gyorsan

megváltoztatta saját életfeltételeit, az agresszió ösztöne

sokszor jár pusztító következményekkel, de ugyanez

elmondható más ösztönökről is. Amikor a halálösztönnel

kapcsolatos álláspontomat ismertettem pszichoanalitikus

barátaimmal, a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam,

hogy nyitott kapukat döngetek! Sőt ők maguk mutattak rá

Freud írásainak több olyan helyére, amelyekből kiderül,

hogy ő maga is milyen kevés bizalmat helyezett saját

dualisztikus hipotézisébe, amelyet mint derekas monistának

és mint mechanikus szellemben gondolkodó

természetbúvárnak alapvetően s eredendően idegennek

kellett éreznie.

Amikor nemsokára a meleg tengerekben szabadon élő

korallhalakat tanulmányoztam, melyeknél az agresszió

fajfenntartó funkciója egészen nyilvánvaló, akkor kaptam

kedvet ennek a könyvnek a megírására. A viselkedéskutatás

olyan sokat tud az agresszió természettörténetéről, hogy a

hibás működéséből adódó és az embereknél is jelentkező

tünetekre is van mondanivalója. Ha belelátunk egy betegség

okaiba, az korántsem jelenti még azt, hogy a hatékony

terápiát is megtaláltuk, de mindenképpen hozzájárulhatunk a

beteg gyógyulásához.

A feladat nagysága, és ennek tudatában vagyok,

meghaladja írói képességeimet. Szinte lehetetlen szavakba

foglalni egy olyan rendszer működését, ahol minden

mindennel kölcsönös ok-okozati összefüggésben áll! Ha csak

egy benzinmotor működését akarjuk elmagyarázni, már

akkor se igen tudjuk, hogy kezdjünk hozzá, mert az, aki az

információt várja, csak akkor értheti meg a forgattyútengely

lényegét, ha a hajtórúd, dugattyú, henger, szelep, áttétel

szerepével már tisztában van. Egy rendszer egészének

elemeit vagy összességükben értjük meg, vagy sehogy.

Minél bonyolultabb felépítésű egy rendszer, annál nagyobb a

kutatásra és a tanításra háruló feladat, és talán mondanom se

kell, hogy az ember társas életét alkotó, ösztönszerű és

kulturális úton szerzett magatartási módok hatásegyüttese a

legeslegbonyolultabb szisztéma ezen a földön. Amennyiben

azt a néhány ok-okozati összefüggést, amelyek - hitem

szerint - a kölcsönhatásoknak ebben a gubancában

ténylegesen követhetőek, érthetővé akarom tenni, akkor félő,

hogy igen messziről kell kezdenem.

Szerencsére a megfigyelési tények mindegyike

önmagában is érdekes. A korallhalak territoriális harca, a

társas viszonyok közt élő állatok erkölcshöz hasonlatos

ösztönei és gátlásai, a bakcsó szeretettelen házas- és társas

élete, a vándorpatkányok véres tömegküzdelmei és még sok-

sok különleges magatartásforma az állatvilágban - remélem!

- leköti az olvasót, és így szinte észrevétlenül jut el a

mélyebb összefüggések megértéséhez.

Odáig pedig azon az úton szeretném végigvezetni,

amelyet magam is végigjártam, s ezt elvi okokból teszem.

Az induktív természettudomány mindig az egyedi esetek

elfogulatlan - „előfeltétel nélküli" -megfigyelésével kezdi, és

innen jut el a törvényszerűség elvonatkoztatásáig: az

általános elvig. A tankönyvek többsége a rövidség s a

könnyebb áttekinthetőség kedvéért pont a fordítottját teszi

ennek, s a „sajátosságok"-at bemutató részeket rendre

megelőzik az „általános ismeretek"-et tartalmazó fejezetek,

szakaszok. A bemutatás így ugyan áttekinthetőbb lesz, de

sokat veszít meggyőző erejéből. Persze sokkal könnyebb

megoldás az, ha felállítjuk először az elméletet, majd pedig

megfelelő példákkal megtámogatjuk. Hisz a természet olyan

sokszerű alkotás, hogy szorgos kutatással a legelképesztőbb

hipotézis is bizonyíthatóvá válik. Igazán meggyőző akkor

lenne ez a könyv, ha az olvasó tisztán az elébe tárt tények

alapján ugyanarra a végkövetkeztetésre jutna, mint én. De

mert ennyire fáradságos utat azért mégsem kívánok neki,

ezért most így elöljáróban röviden ismertetem az előttünk

álló fejezetek tartalmát.

Az első két fejezetben az agresszív magatartás jellegzetes

formáival kapcsolatos egyszerű megfigyeléseket tárom az

olvasó elé, a harmadik fejezetben áttérek az agresszió

funkciójának taglalására, a negyedikben bővebben szólok az

általánosságban vett ösztön-megnyilvánulás és a sajátosan

agressziós ösztön fiziológiájáról, méghozzá azért, hogy

érthetővé tegyem az agresszív magatartás

feltartóztathatatlan, ritmikusan ismétlődő kitöréseinek

spontaneitását. Az ötödik fejezetben bemutatom a

ritualizáció folyamatát és az általa létrehozott ösztönjellegű

késztetések önállósulásának mechanizmusát attól a céltól

vezérelve, hogy ezek agressziógátló hatásának későbbi

megértését megkönnyítsem. Ugyanezt a célt szolgálja a

hatodik fejezet is, amely általános körképet próbál adni az

ösztönjellegű késztetések hatásainak

összefüggésrendszeréről. A hetedik fejezet konkrét példákon

mutatja be, milyen mechanizmusokat „talált fel" a fajok

evolúciója, hogy az agressziót ártalmatlan mederbe terelje,

ennek a feladatnak melyik részét vállalta magára a rítus, és

hogy mennyire hasonlóak az így kialakuló magatartási

módok azokhoz, amelyeket az embernél a felelősségteljes

erkölcs irányít. Ezek a fejezetek megteremtik a lehetőségét

annak, hogy a társas rend négy igen eltérő típusát

megérthessük. Az első az anonim csapat lesz, amely mentes

ugyan bárminemű agressziótól, de nélkülözi az

individuumok személyes ismeretségét és összetartását is. A

második a bakcsók és más kolóniákban költő madarak

kizárólag a védendő territórium struktúrájára felépített

családi és társadalmi élete. A harmadik a patkányok érdekes

nagycsaládja, amelynek tagjai nem egymást, hanem inkább

egymás szagát, a nemzetségszagot „ismerik" fel, így a

családon belül fejlett szociális érzékenységről tesznek

tanúbizonyságot, de az idegen, más nemzetséghez tartozó

patkánnyal kíméletlenül harcolnak. A társadalmi rend

negyedik fajtája végül az, ahol a személyes szeretet és

barátság köteléke megakadályozza, hogy a kötelék tagjai

egymás ellen küzdjenek vagy bántalmazzák egymást. A

társas viszonynak ezt a formáját, amely számos egyezést

mutat az emberek társas viszonyaival, a nyári lúd példáján

fogjuk megismerni.

Azt remélem, hogy ez a tizenegy fejezet rávilágít az

emberi agresszió hibás működésének okaira. Az alázat

dicsérete című fejezet azokat a mélyről jövő ellenérzéseket

szeretné megszüntetni, amelyek sok embert akadályoznak

abban, hogy saját magukat is a világegyetem részének

tekintsék, elfogadva azt, hogy az ő magatartásukat is a

természet törvényei irányítják. Ez az ellenkezés egyrészt a

kauzalitás negatív értékelésével magyarázható, amely sokak

számára ellentmondani látszik az akarat szabadságának,

másrészt pedig az ember szellemi gőgjével alapozódik meg.

A 13. fejezet az emberiség pillanatnyi helyzetét próbálja

objektíven bemutatni, valahogy úgy, ahogy egy földön kívüli

biológus látna minket. A 14. fejezetben megpróbálok

ötleteket adni, hogyan s mit tehetnénk az agresszió hibás

működéséből adódó zavarok kiküszöbölésére, amelyek okait,

azt remélem, jól ismerem.

1. fejezet

Tengerbéli prológus

Kezdetül térj a tágas tengerekre!

Ott nyit az öröm, kicsiben

Kisebbeket bekebelezve;

Jár fokról fokra, s végre fenn -

Úgy érzi, hivatott a nemesebbre.

Goethe

A repülés régi álma megvalósult: nehézkedés nélkül

lebegek a láthatatlan közegben, napfény járta „mezők"

mellett suhanok el könnyedén. Nem úgy mozgok, ahogy azt

egy magára valamit is adó nyárspolgár kötelességének

érezné, vagyis hassal előre, fejet fölszegve, hanem az ősi és

szent gerincesállat-testtartásban, háttal az ég fele fordulva,

fejjel előre. Mikor előretekintek, a nyakemelés nehézsége

emlékeztet arra, hogy igazából egy másik világ lakója

vagyok. Erre azonban nem, vagy csak ritkán vágyom;

pillantásom, mint ahogy az egy földi kutatóhoz illik, lefele

irányul, az alattam lévő dolgokra.

„Ám iszonyatra, nézni e mélybe! S az ember az isteneket

ne kísértse, tekinteni egyre, mohó-szerű vággyal, mit fednek

ők éjjel s borzadállyal." Ám mikor nem ezt teszik, sőt, épp

ellenkezőleg, megengedik a délvidéki nap barátságos

sugarainak, hogy az állatoknak és növényeknek csodálatos

színeket kölcsönözzenek, akkor az ember igenis próbáljon

mélybe hatolni, míg túl vén nem lesz aztán egy ilyen

utazáshoz. Nincs másra szükség, mint egy búvármaszkra,

egy műanyag pótgigára, és amennyiben barátunk nagyon

meg akarja adni a módját, akkor bizony egy gumiuszonnyal

is fel kell szerelkeznie - és persze ha a kedvező szél nem

repíti le egyenesen délre, akkor vigyen magával némi

költőpénzt is, hogy elérhesse a Földközi-tengert vagy az

Adriát.

Előkelő hanyagsággal lebegtetve uszonyaimat siklom át e

mesés tájon. Nem az igazi korallzátonyok világa ez, ahol

vad-szakadékos, eleven hegyek és völgyek uralkodnak,

hanem az ugyan kevésbé heroikus, de nem kevésbé eleven

part közeli kis korallmész szigeteké, az úgynevezett „Keys"-

eké, amelyek a part mentén hosszú láncolatot alkotva

szegélyezik Florida déli csücskét. A koralltörmelékkel

beborított talajon ott csücsülnek az agykorallok különös

félgömbjei, kissé elszórtabban a szarvasagancskorallok ág-

bog tövei, a szarvkorallok lengedező bokrai, valamint a

legkülönfélébb gorgóniák, és közöttük barna, vöröses és

aranyszín moszatok dús vegetációja, amelyet beljebb

haladva az óceánban, a korallszigetek világában már nem

lelhetünk fel. Egymástól jókora távolságra állnak a szépnek

nem mondható, de az emberi alkotások szabályosságát idéző,

ember vastagságú, asztal formájú képződmények, a

kehelyszivacsok. Élettelen kőfelületet semerre sem látni: az

említett organizmusok közötti teret a mohaállatkák,

hiproidpolipok és szivacsféleségek uralják, ibolyaszín és

narancsszín fajok hatalmas felületeket lepnek el, és számos

gubancos, színpompás bevonatról nem tudnám megmondani,

állati vagy növényi lepedék-e.

Pihentető utam egyre sekélyebb vizekbe vezérel, a

korallok száma csökken, a növényeké viszont nő. Alattam

egy elbűvölő alga roppant erdőségei - a formák és arányok

az afrikai ernyős akácra emlékeztetnek, és a látvány

óhatatlanul is azt a képzetet kelti bennem, hogy nem az

atlanti korallfenék fölött lebegek embermagasságban, hanem

százszor magasabban, valahol egy etiópiai fás sztyepp egén

húzok át. A tengerifű széles és a törpe tengerifű keskenyebb

mezői alattam... és ahol már csak alig méteres a víz,

előrepillantva hosszú, sötét, szabálytalan keresztfalat látok,

amely oly messzire nyúlik jobbra és balra, ameddig csak a

szem ellát, maradéktalanul kitöltve így a megvilágított

tengerfenék és a felszín tükörsíkja közti teret; íme a tenger

és szárazföld határa, Lignum Vitae Key, az Életfa-sziget

partja.

Ugrásszerűen megnő a halak száma. Tucatjával suhannak

el alattam, és megint az afrikai légi felvételek jutnak

eszembe, mikor a repülőgép árnyékában vadak csordái,

nyájai futnak széjjel minden irányba. Máskor a sűrű

tengerifűmezők fölött a vicces-kövér gömbhalak

gabonamezőről felröppenő foglyokra emlékeztetnek, melyek

hosszabb-rövidebb röpte után lebuknak újra. Más halak,

gyakran a leghihetetlenebb színűek, ám tarkaságuk ellenére

mindig ízlésesek, épp az ellenkezőjét művelik, közeledtemre

alábuknak a tengerifűbe, ott, ahol éppen vannak. Egy kövér

sündisznó ultramarin szemgolyói fölött ágaskodó csodaszép

ördögszarvakkal nyugodtan terpeszkedik előttem, vigyorog

rám, érthető, nem bántottam őt még soha - nem úgy, mint

egy társa engem. Mikor pár napja egy ilyen halat, az

amerikaiak bőröndhalát óvatlanul megérintettem, pengeéles,

két szemközti fogából összeálló papagájcsőrével tekintélyes

bőrdarabkát tépett ki a jobb mutatóujjamból. Lebukom a

kiszemelt példányhoz, és a sekély vízben halászó kacsák jól

bevált, energiatakarékos technikáját alkalmazva hátsómat

közben a víz felszíne fölé emelem - óvatosan megragadom a

fickót, és már vele bukkanok fel. Néhány sikertelen harapási

kísérlet után kezd ráébredni helyzete komolyságára,

felpumpálja magát, és ahogy kezemmel átfogom a testét,

tisztán kitapinthatóvá válik a hal nyelőizomzatának apró, föl

s alá ugráló „dugattyúja''. Mikor a külső burka már szinte

pattanásig feszül, és a hal tüskegolyóbisként fekszik

kezemben, szabadon engedem, s mulatok groteszk sietségén,

amint a magába pumpált vizet kifröcsköli, s hamar eltűnik a

tengerifűben.

Aztán a tengert a szárazföldtől elválasztó szegély-fal felé

fordulok. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy alkotóanyaga

tufa, olyan fantasztikusan tépett és tagolt a felszíne, és oly

sok üreg mered feneketlen halálfej-szemüregként ránk. Tény,

hogy a szikla ősi korall csontváz, annak a jégkorszak előtti

korall szirtsornak a maradványa, amely a Sangammon-

jégkor idején szárazra került, aztán elhalt. A sziklában

mindenütt ma is élő korallfajok lenyomatait láthatjuk,

közéjük dermedve pedig az itteni vizeket manapság is

benépesítő kagylók és csigák vázai-héjai. Két korall szirtsor

előtt állunk tehát, az egyik ősidők óta, immáron több tízezer

éve halott; a másik a régi tetemén növekszik, mint ahogy a

korallok és a kultúrák az elődök csontvázán

továbbsarjadozni szoktak.

Odaúszom a megtépázott „waterfront"-hoz, vele

párhuzamosan haladok, míg egy barátságos, nem túl éles

szegélyű kiszögelléshez nem érek, melyet jobbommal meg is

ragadok, hogy lehorgonyozzak. Mennyei súlytalanságban,

minden földi gondtól távol hagyom, himbáljanak a

hullámok, megfeledkezem magamról, egyetlen néző vagyok

- egyetlen lélekkel lelkes, kötött léggömb.

Körülöttem mindenütt halak. S mert alacsony itt a víz,

szinte kizárólag kis halak. Messzebbről érkezhettek, talán

rejtekhelyükből bukkantak elő, ahova közeledtemkor

húzódtak vissza, most felém úsznak kíváncsian, majd egy

pillanatra megint visszahőkölni látszanak, mikor műanyag

gigámmal „hortyantok" egyet, és kiköhögöm a nagy nyomás

hatására benyelt vizet. Most újra halkan, nyugodtan

lélegzem, ők is közelebb merészkednek, és a gyengéd

hullámzásban mozognak-lengenek föl s alá, szinkronban

velem, én pedig hűen klasszikus neveltetésemhez citálni

kezdek: „Imbolygó alakok, hát újra jöttök, kiket borúsan

láttam egykoron? Próbálom még, hátha hozzám kötődtök,

dobban szívem még ily vak-vágy nyomon?"

Halakon figyeltem meg az állati viselkedés néhány

általános törvényszerűségét először, még valóban „borúsan",

nem látva tisztán - keveset értve; és e vak-vágy nyomot,

melyre szívem ma is dobban, örök hajlamával, hogy még

ebben az életben - látva lásson! Az alakok végtelen

bőségének megragadása sem a zoológus, sem a

képzőművész számára nem lehet sosem „lezárt fejezet".

Az alakok végtelen bősége, mely körbenyüzsög engem,

oly közelről méghozzá, hogy öregedő szemem előtt egy

elmosódott kép lebeg, első látásra valóban elképesztőnek

tűnik. De kis idő elteltével már nem idegenek az ábrázatok,

és az alakérzékelés, az emberi megismerés legcsodásabb

szerve átfogó képet kezd rajzolni lassan e tömérdek

jelenségről. És már nincs is olyan sok faj körülöttem, mint

először hittem, persze akad azért elég. A halak két fajtáját

tudom nyomban megkülönböztetni egymástól: azokat,

melyek csapatostul úsznak, méghozzá többnyire a nyílt víz

felől, netán a sziklafal mentén, és azokat, melyek az

érkezésemkor bekövetkezett pánik elcsitultával lassan,

óvatosan bukkannak elő valamelyik üregből vagy más

rejtekhelyről, és mindig - egyesével! Ezekről már tudom:

ugyanazt az állatot rendszeresen, napok-hetek elteltével is

ugyanabban a lakásban találjuk. Egy csodás pávaszem-

pillangóhalat Key Largó-i tartózkodásom ideje alatt

rendszeresen, néhány naponta felkerestem a Donna hurrikán

által meggyötört kikötőhíd alatti lakásán, s bizony, mindig

otthon is találtam őkelmét. A csapatokban kódorgó, hol itt,

hol ott felbukkanó halak közé tartoznak az apró, ezüstös

kalászhalak - milliószám! -, sok parányi, a part közelében élő

heringfajta, nemkülönben veszélyes vadászuk, a nyílsebes

tűhal, valamint a kikötőstégek, rakpartfalak és meredek

partok alatt ezrével álldogáló szürkészöld csattogó halak

zord figurái és sok más mellett az elbűvölő kék-sárga csíkos

bíborszájú halak, melyeket az amerikaiak grunt - „röfi" -

névvel illetnek, lévén, hogy a vízből kiemelkedve ilyen

hangot préselnek ki magukból. Különösen gyakoriak s

szintén gyönyörűségesek a kék csíkos, a fehér és a sárga

csíkos bíborszájú halak, épp csak a nevük nem igazán találó,

mert mindhárom, ha más-más módon is, alapvetően kék és

sárga mintás. És ahogy megfigyeltem, gyakran úsznak együtt

vegyes rajokban. Elnevezésük, már ahol ezt használják, a

száj nyálkahártyájának különös, égőpiros színezetéből ered -

ami akkor látszik, mikor a hal tágra nyitott pofával fenyegeti

fajtársát, mely hasonlóképpen válaszol. De azt még sem

szabadban, sem akváriumban nem láttam soha, hogy ez a

látványos fenyegetőzés komolyabb harccá fajult volna.

Az imént említett és még sok más, szintén színpompás

bíborpofájúnak, valamint a velük gyakorta kötelékben úszó

csattogóhalaknak igen vonzó tulajdonsága az a félelmet nem

ismerő kíváncsiság, amellyel a bugy-grugy-kurutty

búvárkodót követik. Egyébként az ártalmatlan nagy halakat

meg a mára már sajnos kihalófélben lévő manateát, a

legendás tengeri tehenet szintén megkörnyékezik annak

reményében, hogy halacskákat vagy más kis élőlényeket

kaphatnak el így, melyeket a termetesebb állat felriaszt.

Amikor első ízben úsztam ki honi kikötőmből, vagyis a Key

Haven Motel mólójától - Tavernierben, Key Largón -, mély

benyomást gyakorolt rám a röfik és a csattogók roppant

sokasága - olyan szorosan körülvettek, hogy szinte nem is

láttam, és mintha mindig ugyanolyan hihetetlen bőségben

lettek volna jelen, bárhova úsztam is. Csak lassan jöttem rá,

hogy ezek ugyanazok a halak, végig ők kísértek tehát,

méghozzá - szerény becslésem szerint is - jó pár ezren! Ha

pedig a parttal párhuzamosan tempóztam, mondjuk a

legközelebbi, úgy 700 méternyire lévő mólóhoz, félútig így

is elkísértek, aztán villámsebesen megfordultak, és

hazairamodtak. Amikor a másik kikötőhely kiszögelléséhez

közeledtem, és az ott lakozó halak észlelték jöttömet, a

„stég" alól egyszer csak iszonyatos méretű, sötétlő, több

méter hosszú és ugyanilyen széles és magas szörnyalakzat

vágódott ki, egyenesen felém tartott, és csak az utolsó

pillanatban derült ki, hogy barátságos bíborpofájú halak

milliárdjairól van szó. Mikor ez először esett meg velem,

majd szörnyethaltam! A későbbiekben pont az ellenkező

érzést váltották ki belőlem ezek a halacskák: amíg hatalmas

rajban kísérnek, holtbiztos, hogy nincs a közvetlen

közeledben a nagy barrakuda. Merőben más jellegűek azok a

kisebb - „nyalka"! rablók, a tűhalak vagy szarvascsukák,

melyek apró kötelékekben, ötösével-hatosával barangolnak

közvetlenül a felszín alatt, szó szerint szálkavékony hal-

alakzatok, pillanatnyi perspektívámból szinte láthatatlanok,

lévén, hogy ezüstuszonyaik a fényt ugyanúgy verik vissza,

mint a légtér alsíkja, mely számunkra másik Janus-arcként,

mint a víz felszíne ismerős. Ám fentről nézve ezek a halak is

kékeszölden villódznak, pontosan a közeg színeiben, s még

nehezebben észlelhetők, mint alulnézetből. Legyezőként

szétterült rajalakzatban portyáznak közvetlenül a víz felszíne

alatti rétegekben a kis kalászhalakra, a „silverside"-népre

vadászva, melynek milliói és tízmilliói erezik a vizet, mintha

örök hóesés lenne itt alant, és ezüst-lamellák zuhogása-

lengése. E törpék tőlem egyáltalán nem félnek, mert egy

akkora „hal'", mint én, már nyilvánvalóan nem tekinti őket

vágyott zsákmánynak, átúszhatom rajaikon, s olyannyira

nem térnek ki, hogy olykor akaratlanul is visszafogom

lélegzetemet, műgigámba ne áramoljanak, amiként

szúnyogok és muslicák felhőjébe kerülve oly gyakran

megesik. Az, hogy egy egész más közegben lélegzem, mit

sem változtat ezen a reflexemen. De ha egy bármily parányi

szarvascsuka közelít is, az ezüsthalak villámsebesen

szétiramlanak, föl és le, sőt akár a felszínen is átszökkennek,

és hirtelen eláll a lametta-hóesés, üres lesz a tér, míg a rabló

tova nem tűnik.

Bármennyire más formájúak is a kövér fejű viccfigurák -

a röfik és a csattogók -, mint a szarvascsukák tűi,

egyvalamiben azért hasonlóak, nevezetesen abban, hogy nem

cáfolnak rá a „hal" fogalommal párosított alapalakképzetre.

A helyhez kötötten élő üreglakókról ugyanez nem mondható

el. A pompás kék angyalhalat, sárga keresztcsíkjával, mely

fiatalkori ruháját ékesíti, egy kis jóindulattal még „normális"

halnak tekinthetjük. De már az a valami, ami ott két

koralltömb réséből habozva ide-oda ingadozva előlebeg, ez a

bársonyfekete tárcsa, rajta a rikító sárga, félkör alakú

keresztöltésekkel, az alsó szegély világító-ultramarin

keretével - no, ez még hal lenne? Vagy az a két kis

teremtmény, mely kuszán-bolondul száguld tova, és alakra

inkább poszméh, kicsattanóan narancsvörös testükön kerek,

fekete, világoskékkel befogott szem... hadd szögezzük le, a

törzs hátsó harmadán...? Vagy az a kicsiny ékszer, amely

amott egy üregből villan elő, és testét egy elölről lentről

induló és haránt hátulra felfutó határvonal osztja két részre,

méghozzá egy ibolyakék és egy citromsárga félre? Vagy az a

világoskék fénypettyecskékkel teleszórt csillagoség-darabka,

mely minden térbeli irányt paradoxmód összekuszálva épp

alattam kezd előtündökölni egy koralltömb alól?

Közelebbről szemlélve aztán kiderül, hogy ezek a

meselények természetesen teljesen átlagos halak, méghozzá

nem is állnak olyan távoli rokonságban öreg barátaimmal és

munkatársaimmal, a tarka sügérekkel. Ráadásul az

égdarabka, vagyis a „jewel fish", azaz ékszerhal meg a kék

fejűhátú, sárga hasú-farkú halacska, a „Beau Gregory"

egészen közeli hozzátartozójuk. A narancs poszméh a

helybeliek által jogosan „sziklaszépség"-nek nevezett hal

gyermeke, a fekete-sárga tárcsa pedig egy ifjú fekete

angyalhal. De micsoda színek - és a színeknek milyen

hihetetlen kombinációja! Már-már azt hihetnénk, a cél az,

hogy jó távolról nézve is elérjék a kívánt hatást, úgy, mint

egy lobogó vagy még inkább, mint egy plakát!

Fölöttem a ringó óriástükör, alattam, ha kicsiben is, a

csillagos ég, magam súlytalanul lebegek az áttetsző

közegben, köröttem angyalok, átadom magam a

szemlélődésnek, elmerülök a teremtésnek s szépségeinek

imádó csodálatában - s hála a Teremtőnek, igenis képes

vagyok lényegi részletek megfigyelésére. És a következőkre

leszek figyelmes: a fakó vagy - mint a bíborpofájúak -

pasztellszínű halakból egyidejűleg a fajta sok-sok

képviselőjét látom együtt, vagy legalábbis jó párat belőlük,

raj vagy más alakzat formájában. A színesek közül viszont

látóteremben mindannyiszor csak egy jelenik meg, egy, csak

egy kék és egy fekete angyalhal van a vidéken, egyetlen

Beau Gregory, ugyanígy egy csillagos egecske, a két

sziklaszépségű bébi közül, pedig melyek épp az imént

villantak tova mellettem, az egyik vadul s dühödten üldözte a

másikat.

Folytatom a megfigyelést, bár mozdulatlanul, kikötött

léggömbként lebegve a langyos vízben is dideregni kezdek.

És épp most pillantok meg messze-messze - s ez a táv még

igen tiszta vízben is csupán10-12 méter - egy másik Beau

Gregoryt, és látom, ahogy - nyilván táplálékot keresve -

egyértelműen felém tart. A közelemben tanyázó Beau csak

nagy késéssel fogja észrevenni a betolakodót; az én

megfigyelőállásom előnyösebb; s tessék, akkor észleli a

jövevényt, amikor az már csak úgy négyméternyire van tőle.

Hanem akkor a helybeli lakos példátlan dühvel veti magát az

ellenfélre, s az, bár valamivel nagyobb, azon nyomban irányt

változtat, és erőltetett iramban, cikcakk vonalban menekül,

de üldözője követi, és halál komolyan, faltörőkos-szerű

lökésekkel próbálja eltalálni, amelyeknek bármelyike

komoly sebesülést okozhatna. Egyszer sikerül is neki, ezt

abból látom, hogy csillámló pikkely hull alá fonnyadt

falevélként. Mikor az idegen eltűnik a derengő, kékeszöld

messzeségben, a győztes azonnal visszatér üregéhez.

Békésen kígyózik át a fiatal bíborszájú halak sűrű

együttesén, ezek a barlangüreg bejáratánál keresnek

táplálékot, és az a teljes közöny, amellyel halam ezeket az

idegeneket szinte kövekként kerülgeti, élettelen

akadályokként csupán, mutatja, mennyire érdektelenek a

számára. Sőt még a tőle színre-formára nem is olyan

különböző kis kék angyal sem kelti fel a támadókedvét.

Nem sokkal később az előbbihez szinte minden

részletében hasonló összecsapást figyelhetek meg két, alig

ujjnyi hosszú fekete angyalhalacska között, a különbség csak

az, hogy ez a harc valamivel drámaibb. A támadó még

elszántabbnak látszik, a menekülő betolakodó páni félelme -

és menekülése - még nyilvánvalóbb, de lehet, hogy csak

azért hiszem ezt, mert lassú emberszemem az angyalhalak

mozgását jobban tudja követni, mint a Beau Gregoryk

szélsebes „vágtáját", igen, ez utóbbiak túlságosan is

„gyorsított idejű", felpörgetett színjátékot mutattak be.

Fokozatosan döbbenek rá, hogy kissé fázom; ahogy pedig

a korallfalon felkapaszkodva ismét Florida meleg levegőjét

és arany napfényét élvezhetem, a látottakat pár kurta

mondatba foglalom: a rikítóan tarka „plakát"-színekben

pompázó halak helybeliek, és csak őket láttam területet

védeni. Dühödt támadókedvük tárgya mindig saját fajuk

valamelyik példánya, sosem láttam, hogy különböző

fajokhoz tartozó halak csaptak volna össze, bármilyen

agresszívek voltak is.

2. fejezet

Laboratóriumi folytatás

Nem fogjátok fel? Nem tiétek az.

Nem igazodtok hozzá? Nem igaz.

Nem mérhetitek? Nektek súlytalan.

Nem számoltok vele? Mi haszna van?

Goethe

Az előző fejezetben költői szabadsággal éltem.

Elhallgattam tudniillik, hogy akváriumban végzett

megfigyelések révén már tudtam, milyen dühösen harcolnak

a tarka korallhalak fajtársaik ellen, és hogy előzetes

véleményt formáltam e küzdelem biológiai jelentéséről.

Floridába azért mentem, hogy ezt a hipotézist ellenőrizzem.

Esküszöm, kész voltam kidobni a hajóból, ha a tények nem

támasztják alá, pontosabban, kész lettem volna műgigámon

visszaprüszkölni a tengerbe az egészet - mert nehéz bármit is

„kidobni a hajóból", ha a víz alatt úszkálunk közben.

Egyáltalán, a kutató számára jó hajnali sport, ha nap mint

nap, mondjuk reggeli előtt, vízbe fojt egy-egy hipotézist - az

ilyesmi segít megőrizni a fiatalságot!

Mikor - pár éve - hozzákezdtem a kikeriki színvilágú

korallszirti halak tanulmányozásához, az akváriumban

látható szépség bódító örömén kívül „szimatom" vezérelt:

hogy érdekes biológiai kérdéseknek jöhetek rá a nyitjára.

Elsőként az a kérdés vetődött fel bennem: a csudába is, miért

ilyen színpompásak ezek a halak?

Ha egy biológus ilyen formában kérdez rá a „miért "-re,

korántsem a világ létezésének kulcsát óhajtja fellelni, s az

adott kérdéskörben a bölcsek kövét se - ugyan már! Sokkal

szerényebb igényekkel lép föl, valami merőben egyszerűt

keres, elvileg megmagyarázható dolgok ügyében nyomoz.

Amióta Charles Darwint követően a szerves világ történeti

kialakulásáról, sőt az ezt előidéző okok némelyikéről is

tudomásunk van, nekünk bizony a „miért?", a „mi végre?"

kérdése érthető módon végeset jelöl, valami egészen

pontosan körüljárhatót. Tudjuk ugyanis, hogy a szervezet

teljesítménye az, ami formáját is átalakíthatja aztán. A jobb

mindenütt ellensége a jónak! Ha valamiféle örökletes

változás folytán egy organizmus - legyen bármilyen csekély

s véletlenszerű is ez a másság! - parányit változik, „jobbul",

és ezáltal teljesítőképessége is növekszik, akkor ennek a

jegynek a hordozója, utódaival egyetemben, olyan

konkurenciája lészen a többieknek, amilyenre ők egyáltalán

nincsenek fölkészülve. Ezek a kevésbé tehetséges fajtársak

előbb - inkább, mint utóbb! - el is tűnnek a földgolyóbisról.

Ezt a mindenütt jelen lévő történést nevezzük természetes

kiválasztódásnak vagy szelekciónak. A szelekció a fajok

változását előidéző két Nagy Konstruktőr egyike! A másik,

amely ehhez az anyagot szolgáltatja, az átörökléses változás,

avagy mutáció; Darwin ezt, zseniális előrelátással, már akkor

szükségszerűségként határozta meg, amikor létezését még

korántsem bizonyították.

A legkülönbözőbb állati és növényi testek

megszámlálhatatlanul sokszínű, komplex és célszerű

felépítése ama türelmes munkának köszönheti létezését,

melyet évmilliók mutációja és szelekciója végzett. Erről

szilárdabban meg vagyunk győződve, mint maga Darwin

volt, és, mint hamarosan látni fogjuk, a legnagyobb joggal.

Némelyek számára talán csalódást okoz majd, hogy íme, az

élet formai gazdagsága, melynek harmonikus

törvényszerűsége ámult tiszteletünket váltja ki, szépsége

pedig esztétikai érzékünknek hízeleg, ennyire prózai és főleg

ilyen okságilag meghatározott módon jött létre. Ám a

természetkutató számára mindig is a megújuló csodálat

tárgya marad az, hogy a természet saját alaptörvényei ellen

sosem vétve hozza létre megszámlálhatatlan értékeit.

„Miért?" kérdésünkre csak ott kaphatunk értelmes választ,

ahol mindkét nagy konstruktőr jelen volt, s az imént vázolt

módon közre is működött. És akkor ez egyet jelent a

fajfenntartásra irányuló kérdéssel. Ha azt kérdezzük: „Mi

végre van a macskának hegyes, görbe karma?", s egyszerű

feleletünk így hangzik: „Hogy egeret fogjon!", nos, ez nem a

metafizikai teleológia melletti hitvallás, hanem egyszerűen

azt állítja, hogy az egérfogás egy olyan sajátságos funkció,

amelynek fajfenntartó ereje a macskák mindegyikénél

kitenyésztette ezt a karomféleséget. Ugyanerre a kérdésre

nem adhatunk értelmes választ, ha nem az örökletes változás

törvényszerűségére irányul. Ha tehát például a házityúknál

vagy más domesztikált állatoknál, melyeket az ember

védelmez, s ily módon a természetes szelekció

védőszínezettel kapcsolatos kérdésköréből kivonja őket,

mindenféle tarka, foltos elszíneződések jelentkeznek,

értelmét veszti ez a kérdés: miért ilyen színűek ezek a

lények. Ha azonban igen magas fokon differenciált,

szabályszerű képződményekre bukkanunk, melyek épp

szabályosságukból adódóan oly elképesztően

valószínűtlenek, mint például egy madártoll bonyolult

struktúrája vagy egy bizonyos ösztönszerű magatartásmód

szerveződése, akkor kizárhatjuk a véletlenszerű keletkezés

gyanúját. És itt fel kell tennünk a kérdést, miféle szelekciós

nyomásra tenyésztődtek ki, más szóval, mi végre vannak e

világon. Ezt a kérdést az érthető válasz jogos reményében

tesszük fel, hiszen ilyet már gyakran kaptunk, sőt a kérdező

megfelelő ügybuzgalma esetén szinte mindig ezt kapjuk.

Ezen az a csekély számú kivétel sem változtat, mikor a

kutatás minden biológiai kérdések eme legfontosabbikára

nem - vagy még nem - tudott feleletet adni. Miért például a

puhatestűek héjainak csodás alakja és színe, mikor a

fajtársak gyönge szeme az ilyesmit akkor se látná, ha nem

rejtőznének el, mint gyakorta, a köpeny bőrredője alatt, a

mély tengerfenéken méghozzá?

A korallhalak rikítóan tarka színei szinte rikoltanak

magyarázatért. Milyen fajfenntartó teljesítmény tenyésztette

ki őket?

A legszínpompásabb halakat vásároltam meg magamnak,

s összehasonlításul hozzájuk még pár kevésbé tarkát, részben

egyszerű álcázószínű fajokat. Mármost érdekes fölfedezést

tettem: a fölöttébb tarka, „plakátos" vagy „lobogós"

színezésű korallhalak legtöbbjének esetében teljes

képtelenség kis akváriumban egy fajnak egynél több egyedét

tartani! Ha ugyanabból a fajból több halat összezártam,

hamarosan vad küzdelmek kezdődtek, és végül csak egyetlen

példány, a legerősebb egyed maradt életben. Később

Floridában mély benyomást tett rám. hogy a nyílt tenger

vizében ugyanez a kép fogadott, mint az én „medencémben",

megannyi gyilkolás-öldöklés után csak egy egyed úszkált

békés együttélésben vadul tarka társaikkal, de más

fajtájúakkal - és mindegyik fajból csak egyetlen. Egy kis

mólónál, lakhelyemhez közel, csak egy Beau Gregory, egy

kis fekete angyalhal és egy szemfoltos pillangóhal éldegélt,

tették pedig ezt egymással legnagyobb egyetértésben.

Bármely plakátszínű faj két egyedének jámbor együttese

akváriumban vagy nyílt vízben csakis akkor képzelhető el,

ha tartós házasságban élnek, szakasztott a madarak

mintájára. Efféle házaspárokra bukkantam a szabadban a kék

angyalhalaknál és a Beau Gregoryknál, akváriumban a barna

és a fehér-kék pillangóhalaknál. Az ilyen párok

elválaszthatatlanok egymástól, és érdekes módon

fajtársaikkal szemben még agresszívebbek és harciasabbak,

mint fajuk nem házas példányai. Hogy miért van ez így, erre

a későbbiekben kapunk majd választ.

A nyílt tenger vizében vér nélkül valósul meg az elv:

„Hasonló a hasonlóval meghasonlik!" - a legyőzött

elmenekülhet a győztes territóriumáról, s annak határán túl

az nem üldözi már. Az akváriumban viszont, ahol nincs kiút,

a diadalmaskodó fél gyakran azonnal megöli a gyengébbiket.

Vagy legalábbis olyannyira saját birtokának tekinti a

medenceteret, hogy a birtoktalan állandó zaklatásoknak lesz

kitéve, elsatnyul, végezetül a győztes fölénye minden

vonatkozásban teljessé válik, s ez vezet az alulmaradt egyed

pusztulásához.

Ha azt akarjuk megfigyelni, hogyan viselkednek a terület

gazdái egymással szemben normál körülmények között,

akkora akvárium kell, hogy a vizsgált fajnak legalább két

egyede elférjen benne. Készítettünk ezért egy 2,5 méter

hosszú, 2 tonna űrtartalmú medencét, mely a partközelben

élő kis halak számára több territóriumot is kínált. A

plakátszínes fajok fiatal egyedei többnyire a felnőtteknél is

tarkábbak, jobban ragaszkodnak a területükhöz és

rosszindulatúbbak, így a vizsgálandó folyamatokat ezek a

miniatűr halacskák viszonylag kicsiny térben is jól

szemléltethetik.

Ebbe az akváriumba kerültek tehát a kettőtől öt

centiméterig „terjedő" halacskák, a következők: hét

pillangóhalfaj, két angyalhajfaj, nyolc faja ama csoport

„demoiselles"-jeinek, amelyhez a csillagos egecske és a

Beau Gregory is tartozik, két faj az „íjhalak" közül, három

ajakoshal-féle, egy faj a tisztogató halakból, meg még

néhány másféle, nem plakátszínű és nem agresszív faj, mint

például a bőröndhalak, gömbhalak, stb. Körülbelül 25 faj

volt tehát képviselve, és mindegyikből átlagosan 4 darab volt

medencénkben, némelyik fajból több is, de akadt,

amelyikből csak egy, összességében mintegy 100 egyed. A

halak remekül megvoltak egymással, megszokták a

körülményeket, megélénkültek - és szinte programszerűen

kezdték egymást „ütni-verni".

Itt volt a remek alkalom, hogy valamit végre számolni is

lehessen. Az „egzakt" természetkutató, ha valamit számolhat

vagy méricskélhet, olyan örömet érez, amely egy kívülálló

számára néha teljességgel érthetetlen. „Nagy

Természetetek...? Számba mivel vehető...?" Ezt kérdi

Friedrich Schiller azoktól a tudósoktól, akik a természetet

csak a számbavehetőségéből kifolyólag tartanák jelesnek.

Igazat kell adnom a költőnek annyiban, hogy a fajokon belüli

agresszió jelenségével kapcsolatos ismereteim csak csekély

mértékben lennének hiányosabbak e számolósdi nélkül,

viszont jóval kisebb biztonsággal állíthatnék bármit, ha

annyit mondanék csak, hogy a tarka korallhalak szinte

kizárólag saját fajtársaikat harapják meg. Ugyanis a

harapásokat számoltuk, méghozzá a következő eredménnyel:

azoknak a halaknak az esetében, amelyek három fajtárssal

éltek együtt 96 másféle hal mellett a medencében, annak a

valószínűsége, hogy véletlenül trafálják el testvérüket, 4 a

96-hoz. Ennek ellenére a fajtársi harapások aránya a nem

fajtársi harapásokéhoz képest 85 lett a 15-höz, s ez utóbbi

parányi szám is leginkább a „demoiselles", a

kisasszonyhalak vagy korallsügérek számlájára írható. Ők

ugyanis csaknem mindig fenn „csücsülnek", kívülről nem

láthatóan, a maguk üregeiben, és ha bármiféle hal benyomult

rejtekükbe, válogatás nélkül harapnak. Nyílt vizeken más

fajokkal szemben nem létezik e dühük. Közönyösek

maradnak. Ha a csoportból ezt a fajt a kísérlet során

kiengedjük, ahogyan mi is tettük, még kedvezőbb adatokhoz

jutunk.

A más fajokat sújtó harapósdi további hányada azokra az

egyedekre esett, amelyek fajtárs nélkül éltek a

medencénkben, s egészséges mérgüket kénytelenek voltak

így idegen tárgyakon levezetni. Az azonban, hogy milyen

tárgyakat választottak e célra, ugyanúgy feltételezésünk

helyességét bizonyítja, mint ahogy az egzakt számadatok is.

Ott volt például egy csodaszép hal a pillangóhalak

számunkra ismeretlen fajtájából, mely a fehér-sárga és a

fehér-fekete pillangóhal között formára és rajzolatra is

tökéletes átmenetet jelentett, olyannyira, hogy el is neveztük

így: a fehérsárgafekete. Ez a kis hal nyilván osztotta a

véleményünket hovatartozását illetően, lévén, hogy

támadásaival csaknem kizárólag ezen két faj jelen levő

példányait boldogította. Azt viszont nem észleltük, hogy

bármely más, egy harmadik fajból származó halat harapott

volna meg! Hasonlóan érdekesen viselkedett a faját szintén

csak egymagában képviselő kilincshalunk, latin nevén

Odunis niger, „fekete foghal". A zoológus, aki elnevezte,

nyilván csak a tetemét láthatta formalinban, mert az élő

példány nagyon is kék, világítóan az, színezése finom ibolya

és rózsa, de ezek az árnyalatok is inkább az

uszonyszegélyeknél jelentkeznek. Mikor az Andreas Werner

céghez e halakból új szállítmány érkezett, eleve csak egy

példányt vásároltam, láttam ugyanis, hogy az én viszonylag

nagy medencém is túl kicsi lenne e hatcentis faj két

példányának. Mert nem volt jelen fajtársa, az én íjhalam

eleinte igen jámboran éldegélt, azt a néhány harapást

azonban, jellemző módon, két merőben eltérő fajnak

tartogatta: üldözte elsősorban a kék ördögöt, vagyis a Beau

Gregory közeli rokonát, amelyhez színben hasonlított,

másrészt pedig az íjhalak másik fajának jelen lévő példányát,

az úgynevezett Picasso-halakat. Mármost ez a halfajta,

ahogy neve is sejteti - amolyan amatőr névadás jegyében -,

igen tarka, bizarr mintázatú, s formára, bár színre nem,

hasonlít a kék íjhalhoz. Mikor a két Picasso közül az

erősebbik a gyengébbet a haltúlvilágra, vagyis a formalinba

küldte, erős rivalizálás alakult ki a túlélő és a kék íjhal

között, amelynek során is ez utóbbinak agresszivitását

nyilvánvalóan fokozta az a körülmény, hogy a kék ördögök

közben az élénkkék ifjonti ruhából átöltöztek a felnőttek

galambszürkés diszkrétkékjébe, s azért kevésbé hatottak

küzdelemre ingerlőnek. Végezetül a kék megölte a Picassót.

Még számos példát említhetnék, ahol is az említett

kísérlethez használt halakból csak egy maradt, mint például a

királyhalból. Azokban az esetekben, ahol a párosodás két

hallelket egyesített, maradt mindig egy pár, miként a barna

és fehér-kék pillangóhalakból. Számos eset ismeretes, mikor

olyan állatok - nemcsak halak! -, melyek agresszivitásukat

fajtársak híján más objektumokon vezették le

kényszerűségből, e célra azért közel rokon vagy színben

hasonló fajokat választottak.

Az elbeszélt akváriumi kísérletek és értékelési

eredményeik maradéktalanul alátámasztják azt a szabad

tengeri környezetben tapasztalt szabályszerűséget, hogy a

halak fajtársaikkal szemben sokkalta agresszívebbek, mint

más fajtájú halakkal szemben.

Egész sora létezik azonban fajoknak, mint ahogy ez már

az első fejezetben a szabadon élő halak viselkedéséről

elmondottakból kitűnik, melyek már eleve jóval kevésbé

agresszívek, mint a kísérleti célra felhasznált korallhalak. Ha

a csekély tűrőképességűeket és a viszonylag nagy

tűrőképességgel rendelkezőket lelki szemeink előtt

felvonultatjuk, egyértelművé válik az összefüggés a színezet,

az agresszivitás és a helyilletőség között: a szélsőséges,

helyilletőséggel párosuló és fajtársakra irányuló támadókedv

az általam szabadban megfigyelt halak közül kizárólag

azokat a formákat jellemzi, amelyek harsány,

plakátszínezetű, nagy felületen „felrakott" színeikkel már

messziről hirdetik faji hovatartozásukat. S tény, mint ahogy

már említettem is, hogy ez a rendkívüli színvilág keltette fel

figyelmemet, ébresztette fel kíváncsiságomat - és így

találtam magam szembe ezzel a problémával. Az édesvizek

halai is igen tarkák és szépek olykor, ebben a tengeriekkel

méltán fölveszik a versenyt; ellentétes jellegük eredője nem

a színükben, hanem más dolgokban keresendő. Az édesvízi

halak többségénél a mesés színezést külön „színezi"

múlandósága, alkalmi jellege: nézzük akár a tarka sügért -

beszédes név! - vagy az őt tarkaságban sokszor túl is

szárnyaló labirintushalat, a piros-zöld-kék pikókirályt, a

szivárványszín öklét - honi vizeinkből - vagy a hazai

akváriumokban úszkáló gyakoribb halfajtákat, közös

mindegyikükben, hogy csodás színeik csak a szerelem

állapotában vagy a harc hevében izzanak föl. Színezetüket

mindenkor kedélyállapotuk mutatójának tekinthetjük, és

segítségével mérhetjük, hogy küzd bennük az uralomért az

agresszivitás, a szexuális izgalom és a menekülési ösztön.

Ahogy a szivárvány tűnik el, ha felhő borul a napra hirtelen,

úgy halványulnak el e pompás színek, mihelyt a kiváltó

izgalom megszűnik, vagy ha más érzetnek, elsősorban ha

félelemnek adja át helyét, ilyenkor ugyanis a hal kisvártatva

rejtekezőszíneit ölti fel. Más szóval a színek a halaknál

kifejezőeszközök, melyek csak akkor vannak jelen, ha

szükségesek. Ennek megfelelően a fiatalok és a nőstények

többnyire itt is eleve rejtőszínűek.

Más a helyzet az agresszív korallhalaknál. Pompás

ruhájuk oly maradandó, mintha fedőfestékkel lenne

törzsükre pingálva. Szó sincs arról, hogy képtelenek

volnának a színváltásra. Ékes bizonyítéka ennek az, hogy

elalvás előtt hálóinget húznak, melynek színmintázata a

nappali viseletétől meglepő módon eltér. Ám nappal, amíg

éberek és aktívak, megőrzik rikító plakátszíneiket,

függetlenül attól, hogy diadalmasan üldözik-e fajtársukat

éppen, vagy vesztes félként cikcakkban menekülnek. A

fajukra jellemző lobogót ugyanúgy nem vonják le soha,

amiképpen egy angol hadihajó se a magáét mondjuk egy

Forester-regényben. Még a természetes közegüknek végképp

nem mondható szállítótartályban és betegségük végső

fázisában is ragyognak színeik, sőt az élettelen egyed is csak

lassan veszíti el árnyalatait.

A plakátos színű korallhalaknál nemcsak a hím és a

nőstény tündököl, hanem apró kicsinyeik is hihetetlen

színeket öltenek magukra, és meglepő módon néha még a

felnőtt egyedeken is túltesznek. Gyakran merőben mások,

mint a kifejlett példányok! S ami a legfurcsább: előfordul,

hogy kizárólag az ivadékok tarkák, ahogy a már emlegetett

csillagos egecske vagy a kék ördög esetében láthattuk. Ezek

felnőtt korukra fakóbb, galambszürkés színt öltenek,

halványsárga is csak a farokuszonyuk marad.

A színek plakátosan kihívó elhelyezkedése, a felületek

éles és „feltűnősködő" kontrasztja nem csupán a legtöbb

édesvízi hal színezetétől tér el, de a legtöbb kevésbé

agresszív s kevésbé helyőrző fajétól is. Ezeknél a

színelosztás finomsága nyűgöz le minket, a szelíd

pasztellszínek ízléses átmenete, az apró részletek már-már

„szeretetteljes" kivitele. Ha az általam annyira szeretett

bíborszájúak valamelyikét messziről nézi valaki, először

csak egy zöldes-ezüstös, semmiképpen nem feltűnő halat lát,

és csak ha egészen közel kerül hozzá, ami a félelmet

jószerével nem ismerő, apró, kíváncsi lények esetében nem

nehéz dolog, akkor kezdenek előtündökölni az arany és

mennykék hieroglifák, melyek meanderesen indázva az

egész halat művészies brokátként borítják. Semmi kétség,

ezek a minták is jelzések, hogy saját fajtájuk felismerje őket,

de elsősorban arról lehet szó, hogy az egészen közel elúszó

fajtabéli jól lássa őket. Ugyanígy semmi kétség, a

plakátszínezésű, agresszív korallhalak harsánysága arra jó,

hogy nagy távolságból felismerjék őket, azt már jól tudjuk,

milyen őrjöngő agresszivitást vált ki ennek a fajnak az

egyedeiből a másik megjelenése.

Sokan nyilván, bármennyire értsék és szeressék is a

természetet, furának s mintegy fölöslegesnek tartják, hogy

mi, biológusok épp csak meglátunk úgymond valami színes

foltot egy állaton, és azon nyomban az a fajfenntartó

teljesítmény kezd el minket érdekelni, amelyre ez a folt

képes, valamint a természetes kiválasztódás, amely a

színfelület kialakulásához vezethetett. Sőt jó néhányan az

értékek iránti közös materializmussal vádolnak minket. De

hát minden olyan kérdés jogos, amelyikre értelmes, ésszerű

válasz adható, s számomra teljességgel érthetetlen, hogyan

és miért csorbítaná valamely természeti jelenség értékét és

szépségét az, ha bizonyítani próbáljuk, miért ilyen s nem

másmilyen. A szivárvány attól még nem kevésbé elragadó s

gyönyörűséges, hogy értelmezzük a fénytörés jelenségét, s

felfogjuk, hogy létezését annak köszönheti; ugyanígy halaink

rajzolatának, színezetének és mozgásmikéntjének elragadó

szépsége és szabályossága is csak még jobban elbűvöl

minket, ha tudjuk, milyen lényegi jelentőségű ama faj

fennmaradásának történetében, melyet díszít. S éppen a

korallhalak fenséges harci színeiről tudjuk már meglehetős

bizonyossággal, milyen sajátos teljesítményt szolgálnak: a

fajtársakból - és csak belőlük! - dühöngő területvédelmi

ösztönt váltanak ki, ha zónájukba idegen tör be, s fordítva,

jelzik a félelmet nem ismerő elszántságot, ha az illető hal

idegen felségterületre téved. Mindkét funkciójukkal egy

másik természeti jelenségre emlékeztetnek, az ugyancsak

megejtően szépséges madárdalra, a csalogány énekére,

melynek ékessége „költőket versre ihletett" mint műremek,

ahogy ezt Ringelnatz oly találóan megfogalmazta. Ahogy a

korallhalak színezete, a csalogány éneke is azt szolgálja,

hogy a fajtársaknak - mert kizárólag rájuk tartozik - messze

„földön" hírül adja, hogy itt egy terület, melyet gazdája az

utolsó csepp véréig kész védelmezni.

Ha összevetjük ugyanazon rokoni csoportok s életterek

plakátszínű és nem plakátszínű halainak harci viselkedését,

ékesen igazolódik ez az elmélet, különösen akkor, ha egy

plakátszínű és egy másképp színezett faj ugyanahhoz a

nemhez tartozik. Így például a keresztszalagos hal, mely a

korallsügérek családjának tagja, s amelyet az amerikaiak

főtörzsőrmesternek - sergeant major - neveznek, békés

rajzóhal. Nembéli rokona viszont, a hegyes fogú abudeduf,

ez a pompásan bársonyfekete hal, mely világoskék sávjelzést

visel a fején s teste elülső felén, továbbá a törzsén keresztbe

vetve középen kénsárga szalagot, a rettegett területőrzők

legrettegettebbike, amellyel én megfigyeléseim során valaha

is találkoztam. A mi nagy medencénk is túl kicsinek

bizonyult e faj két parányi, alig 2,5 centis fiatal példányának!

Az egyik birtokba vette a teljes akváriumteret, a másik

csupán látszatéletet élt a bal felső elülső sarokban, a

szellőztető-berendezés buboréközönének „védelmében", ott

legalább nem láthatta őt a harcias-vad fivér. Ugyancsak

jó példa a pillangóhalak összehasonlítása. Az egyetlen

viszonylag nagy tűrőképességgel rendelkező faj közülük

éppen az, amelyiknek jellegzetes mintázata olyan apró

elemekből áll össze, hogy csak közvetlen közelről ismerhető

fel.

Legfigyelemreméltóbb azonban az a tény, hogy a

korallhalak, melyek fiatal állatként plakátszínűek és érett

korukban egyszerű színezetűek, hasonló megfelelést

mutatnak színeződés és agresszivitás viszonyában is:

„gyermekként" vad területőrzők, felnőttként sokkal nagyobb

a tűrőképességük, barátkozóbbak, sőt némelyiküknél már-

már azt hinnők, le is kellett vetniök a harci ösztönt kiváltó

színeket, hogy egyáltalán lehetővé tegyék a nemek békés

közeledését. Egészen bizonyosan áll ez a korallsügérek egyik

tarka, gyakran fekete-fehér jelzetű halacskájára, melyet

akváriumban gyakran láttam ikrát rakni-eregetni úgy, hogy e

művelet során a kontrasztos-vad színeket monokróm

fakószürkére cserélte, hogy aztán a művelet végeztével ismét

kitűzze a harci lobogót.

3. fejezet

Mire jó a rossz?

Tere az erő,

Mely csak rosszat akar és csak jót ad elő.

Goethe

Miért harcolnak egymás ellen az élőlények egyáltalán? A

természetben a harc mindenütt jelen lévő folyamat, a

magatartási módok és mind a támadó, mind a védekező

fegyverek, amelyek e harc szolgálatában állnak, annyira

fejlettek és oly nyilvánvalóan a mindenkori fajfenntartó -

szelekciós - nyomás hatására alakultak ki, hogy

kötelességünk feltenni ezt a darwini kérdést.

A laikus, akit félrevezet a szenzációhajhász sajtó és a

film, a dzsungel „zöld poklának" „vad szörnyetegei" között

bármiféle viszonyt úgy fog fel, mint mindenki „vérszomjas"

harcát mindenki ellen. Még nemrégiben is látni lehetett a

mozivásznon olyasmit, hogy egy bengáli tigris küzd egy

óriáskígyóval, aztán emez rögtön egy krokodillal. Nyugodt

lelkiismerettel állíthatom, hogy ilyesmi természeti

körülmények között sosem fordul elő. Milyen érdeke

fűződne ahhoz ezen állatok bármelyikének is, hogy

elpusztítsa a másikat. A legcsekélyebb mértékben sem

veszélyeztetik egymás érdekeit!

A kívülálló a darwini „harc a létért" kifejezés hallatán -

amellyel már nemegyszer visszaéltek -, tévesen, a különböző

fajok egymás közötti harcára gondol. Valójában az a „harc",

amire Darwin gondolt, s amely az evolúció mozgatórugója,

főként egymással közeli rokonságban állók

konkurenciaharca. Az, ami egy fajt a mai mivoltában eltüntet

vagy mássá alakít át, csak egy előnyös „találmány", mely

valamely fajtársnak - vagy ezek kis csoportjának - az

öröklések játékában merő véletlenségből az ölébe hull. A

szerencsés egyed utódaival nem versenghetnek a többiek, s

végül az adott faj csak olyan egyedekből áll, melyek az új

„találmány" birtokosai.

Vannak persze harc jellegű összecsapások különböző

fajok közt is. Az uhu éjszaka a legvakmerőbb, a legjobban

fölfegyverzett ragadozó madarat is agyonverheti s

fölfalhatja. Ám nappal ugyanezt a roppant baglyot

reménytelen helyzetben találják támadói. Minden így vagy

úgy fogságba került állat, a legparányibb rágcsálótól fölfelé,

vadul küzd, ha nem látja a menekülés útját. A fajok közti

harc e három típusán kívül vannak még más, kevésbé

speciális esetek is. Két, odúban költő madár küzdhet

ugyanazért a fészekhelyért, jóllehet más-más faj képviselői

stb. Az iméntiekben vázolt, példával illusztrált három

harcváltozatról, mely valóban fajok közötti, azonban még el

kell mondani egyet s mást, hogy sajátságaik bemutatásának

segítségével a jelenségkör elhatárolódjék a fajon belüli

agresszióétól, mely ennek a könyvnek tulajdonképpeni

tárgya.

A harc fajfenntartó funkciója sokkal egyértelműbben

nyilvánul meg a fajok közti összecsapások esetében, mint a

fajon belülieknél. A ragadozók és a zsákmányállatok

evolúciója, amely kölcsönös fejlesztést eredményezett,

tökéletes példája a valamely meghatározott teljesítmény

szelekciós nyomására kialakuló és annak megfelelő

alkalmazkodásnak. Az üldözött patások gyorsasága az őket

űző nagymacskák roppant szökkenőerejét fokozza, kifejleszti

a félelmetes mancsokat, másfelől a zsákmányállat egyre

finomabb érzékelést s nagyobb fürgeséget mondhat

magáénak. A támadó és a védelmi fegyverek efféle

evolúciós versenyfutásának ékes példája a következő,

paleontológiailag jól bizonyítható differenciálódás: a fűevő

emlősöknek egyre keményebb és a rágásra alkalmasabb

fogazata alakul ki, és ezzel párhuzamosan a táplálékul

szolgáló növények fejlődése is zajlik, melyek a kovasav

raktározásával s más „óvintézkedésekkel" védekeznének

lehetőség szerint a szétrágatás ellen. De a felfaló és a felfalt

közti „harc" sosem vezet oda, hogy a ragadozó a zsákmányt

kiirtaná, épp ellenkezőleg, mindenkor létrejön valamiféle

egyensúlyi állapot, mely - fajként tekintve őket - mindkettő

számára elviselhető. Az utolsó oroszlánok rég éhen vesznek,

mikor még mindig élni fog az utolsó szaporodni képes

antilop vagy zebrapár, kommersz emberi fordításban tehát a

bálnavadászat rég csődöt jelent, mikor még mindig lesznek

kiirtatlan bálnák. Ami egy állatfajt a létében fenyegethet, az

sosem a „jó étvágyú ellenség", hanem mint mondottuk,

mindig a konkurens. Amikor - a szürke előidőkben - a

dingót, e primitív házikutyát az ember Ausztráliába vitte, s

ott e faj elvadult, bizony zsákmányállatainak egyetlen faját

sem irtotta ki, megtette viszont ezt azokkal a nagy erszényes

ragadozókkal, melyek ugyanazokra az állatokra vadásztak,

mint ő. Harci erő tekintetében a dingót az őshonos erszényes

ragadozók - az erszényes farkasok s az erszényes ördögök -

jócskán felülmúlták, ám régimódi, viszonylag ostoba és

lassúbb fajtájuk alulmaradt a „modern" emlőssel szemben. A

dingó olyannyira megritkította ezeknek a fajoknak az állagát,

hogy konkurenseinek módszerei nem hoztak többé igazán a

„konyhára". Ennek következtében az említett fajok ma már

csak Tasmaniában élnek, ahová a dingó nem jutott el.

De a ragadozónak és zsákmányának efféle összecsapása

más szempontból se a szó szoros értelmében vett harc. Bár

az oroszlán mancsának ama csapása, mellyel zsákmányát

megragadja, mozgássor tekintetében hasonlít arra,

amelyikkel vetélytársának ken oda egyet - amiképpen egy

vadászfegyver és egy katonai karabély sem lényegien idegen

egymástól. Mégis a vadász benső, magatartás-lélektani

indítékai alapvetően különböznek a harcoséitól. A bivaly,

melyet az oroszlán leterít, ugyanúgy nem váltja ki „Leó"

agresszióját, amiképpen bennem sem ébreszt agresszív

vágyakat az a szép pulyka, melyet a kamrában kedvtelve

nézegetek. A benső késztetések különbözősége már a

kifejezésmozgásokról is könnyedén leolvasható. A kutya

pofáján, mikor szenvedélyes vadászként a nyúlra veti magát,

ugyanaz a feszült öröm tükröződik, mint mikor urát üdvözli,

avagy más, vágyva vágyott eseménynek néz elébe. S az

oroszlán ábrázatán is látszik, ezt számos kiváló felvétel

bizonyítja, hogy mikor a szökkenés drámai pillanata

elérkezik, koránt sincs szó haragról: a morgás vagy a fül

hátracsapása s más efféle, a harci magatartásból ismerős

kifejező mozgások a ragadozóknál csak akkor

tapasztalhatók, ha védekezni képes zsákmányállatuktól

kimondottan félnek - s akkor sem több a jelenség, mint

puszta jelzés.

Annál, mikor a vadász becserkészi áldozatát, sokkal

közelebb áll a valódi agresszióhoz az az érdekes - ellentétes

irányú - folyamat, melyet a zsákmányállat „offenzívájának"

nevezhetünk az őt felfalni vágyó ellenséggel szemben.

Különösen a társas viszonyban élő állatok szoktak csoportba

verődve a ragadozóra támadni, bárhol is bukkannak rá

éppen. Ezért nevezi az angol a „mob" (csőcselék) szó

jelentéséből kiindulva „mobbing"-nak, csúfolódásnak a

jelenséget. A varjak és más madarak is csúfolják az uhut, a

macskát vagy más éji vadászellenségüket, ha nappal látják.

De még „Hubertus legényei", a vadászok is

megütközéssel hallgatnák, ha arról mesélnénk, hogy egy

dakszlit egy szarvascsorda kicsúfolt, holott mint rögtön látni

fogjuk, ugyanerről a jelenségről van itt is szó.

A felfalásukra készülődő ellenséggel szembeni támadás

fajfenntartó jellege teljesen nyilvánvaló. Még ha kicsiny és

fegyvertelen is a támadó, igen jelentős kárára lehet a

megtámadottnak. Hiszen a magányosan vadászó állatok csak

akkor reménykedhetnek a sikerben, ha meglepetésszerűen

csapnak le végül az áldozatukra. Ha a rókát egy szajkó

követi rikácsolva, vagy a karvaly mögött ott repül egy

csapatnyi csicsergő, figyelmeztető jeleket szétrikácsoló

barázdabillegető, hát akkor bizony vége a vadászatnak. Ha

egy madársereg egész nap hangosan csúfol egy baglyot, az

így „kiszúrt" éji vadásszal egyszersmind „ki is szúrtak" - s

így az kénytelen lesz távolabbra áthelyezni áldatlan

tevékenységének színhelyét. A csúfolódás szerepe különösen

érdekes némely társas hajlamú madárnál, például csókáknál

és sok libafajtánál. Amazoknál a csúfolódás legnagyobb

fajfenntartó értéke abban áll, hogy a tapasztalatlan

fiatalokban tudatosítják az ellenség küllemét. Mert ez a tudás

nem születik velünk. Egyedi esete a madaraknál a

hagyományozódó ismeretnek!

A ludak ugyan „tudják", szelektíven velük született

kiváltómechanizmusok révén, hogy az a prémes,

vörösesbarna színű, hosszan elnyúlva lopakodó roppantul

veszedelmes, ennek ellenére a „mobbing" jelensége, mikor is

sok-sok lúd gyűlik össze s csúfolódik, esetükben is

fajfenntartó jellegű teljesítmény, s messzemenőkig tanítási

természetű. Az az egyed, amelyik nem tudta még netán, most

megtanulhatja: Itt rókák fordulnak elő! Mikor tavunk

partjának csak egy részét védte még rókabiztos

vadkirekesztő rács a ragadozóktól, a libák nagy ívben

elkerültek minden olyan helyet, ahonnét róka leselkedhetett

volna rájuk, megtartották az olykor 15 méteres távolságot is

a veszélyesnek ítélt zónától, miközben a védett területeken

aggodalom nélkül besétáltak a fiatal fenyők közé. E

didaktikus teljesítményen túl a ragadozók elleni

gyűlölködésnek a csókák és a ludak esetében természetesen

megvan az az elemien egyszerű eredménye is, hogy az

ellenfelet elriogatja. A csókák nyomatékosításképpen néha a

tettlegességtől sem riadnak vissza, a libák pedig a

kiáltozásukkal, súlyos tömegükkel és rettenthetetlen

fellépéssel próbálják az ellenséget elrémiszteni. A nagy testű

kanadai ludak a rókát még zárt falanx formájában üldözőbe

is veszik, s még sose láttam, hogy a ravaszdi ilyenkor csak

egyetlen támadóját is megkísérelte volna elkapni.

Hátracsapott füllel, kimondottan undorodó pofával sandít

hátra gyötrőire, aztán „tekintélyét" őrizni igyekezvén, lépteit

gyorsítván - eliszkol a harsányan tülkölő-trombitáló csapat

elől.

Különösen hatásos a csúfolódás a nagyobb - s valódi -

növényevőknél, melyek csapatba verődve akár jelentős erejű

ragadozókat is megfutamíthatnak. Zebrák, hiteles beszámoló

szerint, még a leopárdot is zaklatják, ha a sztyeppnek oly

helyén bukkannak rá, ahol a nagymacskának nincs fedezéke.

Háziállatok - marhák és disznók - „körében" a farkas iránti

ellenszenv oly erősen él, hogy könnyen bajba kerülhetünk,

ha legelőiket, makkolóhelyeiket félénk és tapasztalatlan

kutya társaságában keressük fel, s az eb nem ugatja meg

„agresszíven" a sokaságot, hanem a gazda lábánál keres

védelmet menekülés helyett. Stasi nevű szukámmal egyszer

bizony a tóba kellett ugranom egy fiatal állatokból álló

marhacsorda elől, olyan keményen körülvettek bennünket.

Fivérem az első világháború idején Dél-Magyarországon egy

nyesett fűzfán volt kénytelen eltölteni egy kellemes délutánt:

skót terrierjével kényszerült felmászni oda, lévén, hogy

bekerítette őket az erdőn makkoltatott derék magyar sertések

kondája, s egyre szorosabb, fenyegető gyűrűt vont köréjük.

Sokat lehetne mesélni még az ilyen vélt vagy tényleges

ellenség ellen irányuló gyakran hatásos támadásokról.

Néhány madár- és halfajtánál e sajátos folyamat elősegítése

érdekében alakultak ki rikító-tarka „aposzematikus" vagy

figyelmeztető színek, melyeket a ragadozó jól megjegyezhet,

társítván a látvánnyal ama kellemetlen élményeket,

melyekben az adott faj egyedei már részesítették. A

méreghordozó, rossz ízű vagy más módon védett állatok

nagy része, tartozzon bármely nemzetséghez is, védelmi

célokra s figyelmeztetésképpen piros, fehér és fekete

színegyütteseket fejlesztett ki, és meglepő módon még két

lény teszi pontosan ugyanezt, jóllehet e mérgező fajokhoz -

természet adta mérges alaptermészetükön kívül - semmi

közük nincs: a bütykös ásólúd és a szumátrai márna. A

bütykös ásólúdról régóta köztudott, hogy igen intenzíven

tudja gyűlölni a ragadozókat, s hogy például a róka már a

puszta látványától is oly nagyon retteg, hogy a bütykös lúd

nyugodtan költhet a róka közelében. Ami a szumátrai márnát

illeti, azért vásároltam belőle párat, mert kíváncsi voltam,

miért olyan rémisztő a küllemük; hamarosan megkaptam a

választ, lévén, hogy a nagy közös akváriumban a tarka sügért

olyannyira „mobolták", hogy a ragadozó óriást nekem kellett

kimentenem végül a csak látszólag ártalmatlan méretű törpék

nyüzsgéséből.

És ahogy a ragadozó zsákmányszerző támadása, valamint

a zsákmányállatnak a „fogyasztóra" irányuló gyűlölete

könnyen magyarázható a harmadik harci viselkedés, a

fajfenntartás jegyében - ezt a „teljesítményt" H. Hedigerrel

kritikus reakciónak nevezzük. A „fighting like a cornered

rat" (harcol, mint a sarokba szorított patkány) kifejezés az

angolban szinte jelképe a végső elkeseredésben vívott

küzdelemnek. A sarokba szorított állatnak semmi reménye a

menekülésre, s kegyelmet se várhat. A harci magatartásnak

ezt a formáját a félelem motiválja, a legintenzívebb

menekülési vágy, mely meddő kényszerűség marad, hiszen

kiút nincs, mert a veszély túl közeli. Az állat nem is merne

már hátat fordítani ennek, s támad, „a kétségbeesés

vakmerőségével". És pontosan ugyanaz következhet be, mint

a sarokba szorított patkány esetében, ha a menekülésnek a

térbeli kiúttalanság a gátja; de ezt látjuk akkor is, ha az

ivadékok, a család védelme nem enged megfutamodást.

Kritikus reakciónak tekintendő az is, ha támadásba lendül

egy kotlós vagy egy gúnár, mert a fiókákhoz, a csibékhez

valaki-valami túl közel merészkedett. Ha félelmetes ellenség

jelenik meg váratlanul egy bizonyos kritikus távolságon

belül, igen sok állat hevesen támad máris, jóllehet nagyobb

távolságra tőle inkább menekült volna, csak esetleg nem látta

meg idejekorán a veszélyt. A cirkuszi idomárok

nagyragadozókat manővereztek a manézs tetszőleges

helyein, veszedelmes játékot űzve a menekülési távolság és a

kritikus távolság arányaival, határértékével, ahogy ezt

Hediger igen szemléletesen leírja. Számtalan vadászhistória

is beszámolt már arról, hogy a ragadozók sűrű fedezékből a

legveszélyesebbek. Ez elsősorban azért van így, mert ott a

menekülési távolság roppantul összeszűkül; az állat védve

érzi magát, s arra számít, hogy a bozótba behatoló ember

akkor se veszi észre őt, ha jószerével mellette halad el. Ha

azonban a betolakodó ember az adott állat kritikus távján

belül kerül, akkor következik (általában) az úgynevezett

„tragikus vadászbaleset".

Az itt taglalt eseteknek, amelyekben különféle fajú állatok

küzdenek egymással, közös ismertetőjegye az, hogy teljesen

világos, milyen előnyökre tesz szert, illetve a fajfenntartás

érdekében milyen előnyökre törekszik a két fél. A fajon

belüli agresszió, vagyis a szó tulajdonképpeni, szorosabb

értelmében vett agresszivitás is fajfenntartó teljesítmény.

Ezzel kapcsolatosan is fel lehet s fel kell tenni a darwini

kérdést: „miért?", „mi végre?" Ez a bizonyos „minek" nem

biztos, hogy mindenkiben kellemes képzeteket kelt, és a

klasszikus pszichoanalitikus gondolkodáshoz szokott kedély

számára esetleg az életpusztító alapelv, a Gonosz melletti

védőbeszédként ható bűnös törekvés jegyeit hordozza. Az

átlagos civilizált ember tudniillik akkor találkozik csak a

tőrőlmetszett agresszióval, ha embertársai vagy netán

háziállatai hajba kapnak, s így igazából a rossz oldalát látja

bármi ilyesminek. Vannak továbbá a valóban riasztó

átmeneti példák, nevezetesen kakasok veszekedése a

szemétdombért, kutyák marakodása, egymást nyüstölő-

gyötrő kölykök, süvölvények, netán söröskorsókkal

„fejbekelő" legények - meg politikai nézeteltérések durva

levezetései, kezdve a kocsmai veszekedéseken át egészen a

nemzetiségi öldöklésekig, az atomháborúig.

Jó okunk van rá, hogy az „intraspecifikus" agressziót az

emberiség mai kultúrtörténeti és technológiai

alaphelyzetében minden veszélyek legsúlyosabbikának

ítéljük. De kilátásainkon, hogy szembe tudjunk ezzel nézni,

bizonyosan nem javítunk úgy, hogy metafizikus,

elháríthatatlan jelenségként kezeljük, ellenben sokat érhet, ha

végigkövetjük természetes kialakulásának láncolatát. Bárhol

is került az ember olyan helyzetbe, hogy egy természeti

jelenséget a maga kénye-kedve szerint irányíthat, azt mindig

annak köszönhette, hogy belelátott a jelenséget kiváltó

oksági folyamatba. A normális, saját fajfenntartó

teljesítményére képes életfolyamat tana, az úgynevezett

pszichológia képezi elengedhetetlen alapját az életfolyamat

zavarodottságáról szóló tannak, a patológiának. Feledjük

tehát el egy pillanatra, hogy az agresszió ösztöne a

civilizáció létfeltételei közepette igencsak „kizökkent" dolog

- s fordítsuk kutató figyelmünket lehetőség szerint

elfogulatlanul ezen ösztönjelenség természet adta okaira. Jó

darwinistákként, s az imént felvázolt - hasonlóképpen jó -

okoknál fogva, fordítsuk figyelmünket először is arra a

fajfenntartó teljesítményre, amely a fajtársak elleni harcból

természeti, jobban mondva kulturális körülmények között

kialakul, és amely kifejthette ama szelekciós nyomást,

melynek oly sok magasabb rendű élőlény magasabb fokú

fejlettségét köszönheti. Mert korántsem csak a halak

harcolnak fajtársaik ellen az imént ismertetett módon - ezt

cselekszi a gerinces állatok túlnyomó többsége is.

Köztudott, hogy a harc fajfenntartó értékének kérdését

már maga Darwin is feszegette - és világosan meg is

válaszolta. Nevezetesen: a faj számára és a jövő

szempontjából mindig előnyös, ha két vetélytárs közül az

erősebbé lesz a terület vagy a kívánt nőstény. Mint oly

gyakran megesik, ez a tegnapi igazság sem hamis mára, de

ma már speciális esetként értelmezik, és az ökológusok az

utóbbi időben egy sokkal lényegibb fajfenntartó

teljesítményét is kimutatták az agressziónak. Az ökológia

szó a görög ház szóból származik, és annak a sokféle

kölcsönhatásnak a tana, amely az organizmus és természetes

élettere, „háza-hazája" között áll fenn, mely utóbbihoz

természetesen a többi, ugyancsak ott élő állat és növény is

hozzátartozik. Ha tehát valamely társas szerveződés külön

érdekei nem kívánnak szorosabb együttélést, zártságot,

könnyen belátható okoknál fogva az a legkedvezőbb, ha egy

állatfaj viszonylag egyenletesen oszlik el az adott élettérben.

Az emberek szakmai életéből vett hasonlattal: ha valahol

orvosok, kereskedők, kerékpárszerelők etc. jelentősebb

száma óhajt boldogulni, okosan teszik, ha szaktársaiktól

rendre viszonylag távolabb települnek le!

Azt a veszélyt, hogy a rendelkezésre álló biotóp valamely

részén egy túlzott sűrűségben előforduló állatfaj egyedei

minden táplálékforrást kimerítenek s végül éheznek, míg a

terep más része kihasználatlan marad, a legegyszerűbben a

fajtársak egymásra gyakorolt taszító hatása előzheti meg,

küszöbölheti ki. Összefoglalva tehát ez a fajon belüli

(intraspecifikus) agresszió legfontosabb fajfenntartó

teljesítménye. És most arra is választ kapunk, miért épp a

helyőrző korallhalak a legőrültebb színezésűek. Kevés

biotópja van a földkerekségnek, ahol oly sok, elsősorban oly

sokféle táplálék áll rendelkezésre, mint a korallszirten. Itt

egy halfaj, törzstörténetileg szólva, „a legkülönfélébb

foglalkozásokban kipróbálhatja magát". A hal „képesítetlen

segédmunkásként" azt teheti, amit egy átlaghal eleve tud,

vagyis vadászhat azokra a kicsiny, nem mérgező, nem

páncélozott, nem tüskés, semmivel külön nem védekező

élőlényekre, amelyek a nyílt tenger felől érkeznek vagy

sodródnak ide a zátonyra, részben tehát mint „planktonok",

passzívan a szél s a hullámzás jóvoltából, részben viszont

aktívan, úszva, azzal a „szándékkal", hogy maguk is

megtelepszenek a szirten, a szirtnél, ahogy ezt szabadúszó

lárvák formájában minden korallzátonylakó organizmus

milliói, milliárdjai ősidők óta teszik.

Másfelől egy halfaj szakosíthatja magát arra is, hogy a

zátonyon élő, így valami módon mindig védett élőlényeket

fogyassza, és védekezési mechanizmusukat így vagy úgy

hatástalanítja. Maguk a korallok egész sor halfajnak

szolgálnak táplálékul, éspedig igen sokféleképpen. A hegyes

pofájú pillangóhalak vagy tüskés fogúak többnyire mint a

korallok s más csalánozók parazitái táplálkoznak. Állandóan

vizsgálgatják a korallszárakat, keresvén a rajtuk fennakadó

kis zsákmányállatokat, melyeket a korallpolipok csalánkarjai

fogtak el. És mikor a tüskés fogú észrevesz egy ilyet, akkor

mellső uszonyának mozgatásával vízáramlást idéz elő, mely

annyira pontosan a vágyott zsákmányra irányul, hogy az

adott helyen „választék" formálódik a korallállatok közt,

melyek csalánnedves fogókarjaikkal egyetemben lelapulnak,

és így a hal elcsípheti zsákmányát, s nem égeti meg közben

az orrát. Persze azért egy kicsit megcsípi a „csalán", s

látszik, hogy „tüsszent", rázza kicsit az orrát, de mint a

paprika, ez is csak még kellemesebbé teszi az örömteli

ingert. Tény ugyanis, hogy az efféle halak, például az én

szép sárga és barna pillangóhalacskáim, ugyanazt a falatot,

mondjuk valami hal darabkáját, szívesebben fogyasztják, ha

már egy csalánállat csápjaira tapadt, mint ha még a vízben

szabadon úszkál. Más rokonaikban erősebb immunitás

alakult ki a csalánméreggel szemben, s ezek a zsákmányt az

azt foglyul ejtő korallállattal együtt fogyasztják, megint

mások pedig egyáltalán nem törődnek az űrbelűek

csalánkapszuláival, és falják a korallállatokat, a

hidroidpolipokat, de még a nagy, erős csalánnedvet

kibocsátó tengeri viaszrózsákat is, úgy, ahogy tehén rágja a

füvet. A papagájhalak a méreggel szembeni immunitáson

kívül még egy erős törőollópofát is kifejlesztettek, s a

korallokat szó szerint nyelestül-tövestül pusztítják. Ha

lemerülünk e pompásan tarkálló halak rajának közelébe,

halljuk a recsegést-ropogást, a törést-zúzást, mintha kis

zúzó-malom működne ott - és ez tulajdonképpen meg is felel

az igazságnak! Mikor egy ilyen hal ürít, fehér homokeső

hull, és a megfigyelő ámulva ébred tudatára annak, hogy ez a

hószerűen tiszta korallhomok, mely a korallerdő minden

tisztását borítja, már átvándorolt a papagájhal testén is.

Más halak, például a forrt állkapcsúak, melyekhez a

mulatságos gömb-, bőrönd- és sündisznóhalak tartoznak,

kemény héjú puhatestűek, rákállatok és tengeri sünök

feltörésére álltak rá; megint mások, így a császárhalak ama

szép tollkoronák villámsebes letépésének mestereivé nőtték

ki magukat, melyeket bizonyos csővágó férgek nyújtanak ki

kemény mészköveikből, de mert ugyanakkor képesek igen

gyorsan visszarándulni, védve vannak mások - mondjuk,

lassabb „rablók" - rajtaütéseitől. A császárhalak azonban

oldalazva, settenkedve mozognak, és pofájuk ugyanilyen

rándulása, oldalvágása ellen a féreg nincs kellőképpen

felvértezve. Az akváriumban egyébként, ahol az esetleges

zsákmány nem képes hirtelen visszahúzódásra, a

császárhalak ettől függetlenül ezt az oldalazó mozgást

alkalmazva csapnak le áldozatukra.

A korallzátony még sok más „szakmai lehetőséget" kínál

a specialista halaknak. Vannak halak, melyek más halakról

szedegetik le a parazitákat. Még a leggonoszabb rablóhalak

is megkegyelmeznek nekik, pedig ők nemegyszer pont a

ragadozók száj- vagy kopoltyúüregében tevékenykednek,

hogy „áldásos munkájukat" nyugodt körülmények között

végezhessék. Akadnak más, még őrültebb halak, melyek az

igazi nagy halakon élősködnek, s még ki is metszenek jókora

darabokat ezek külső burkából, sőt olyanok is akadnak - és

ez már tényleg mindennek a teteje -, melyek azt a bizonyos

pucolóhalat utánozzák színben, formában, sőt még

mozgásukban is, s így hamis képzeteket keltve siklanak oda

áldozatukhoz.

Vizsgálódásunk szempontjából fontos, hogy ugyanabban

a köbméternyi tengervízben adva van gyakorlatilag minden

vagy legalábbis majdnem minden szakfoglalkoztatási

lehetőség, ezeket nevezzük egyébként "ökológiai fülkék"-

nek. S mert - bármi is legyen a specialitása - a korallszirt

roppant táplálékbőségéből minden egyed megtalálja alig pár

négyzetméternyi területen azt, ami fennmaradásához

szükséges, így e kis térben sok-sok hal élhet együtt, sőt akar

is együtt élni - s így aztán annyi ökológiai földlakó él itt,

hogy csak győzzük csodálni a szirt gazdagságát! Ám e halak

mindegyike csak abban érdekelt, hogy az ő kis

felségterületén ne legyen egyetlen fajtársa sem! A többi

„szakma" specialistái ugyanúgy nem zavarják üzletmenetét,

mint ahogy a korábbi példánkban szereplő orvosunk sikerét

sem csorbítja a kerékpárszerelő műhelyének virulása.

Kevésbé sűrűn lakott biotópokban, ahol ugyanaz a

téregység mindössze három-négy fajnak biztosít

életlehetőséget, az ott lakó hal vagy madár „megengedheti

magának", hogy távol tartson onnét minden más fajtájú, az ő

megélhetését végső soron nehezítő élőlényt. Mármost ha egy

területvédő korallhal próbálkozna effélével, tönkrenyűhetné

magát, s még így sem sikerülne saját territóriumát

megtisztítani a különféle foglalkozási ágak vele nem

konkurálóinak nyüzsgésétől. Minden helyhez kötötten élő

organizmusnak - fajnak - ökológiai alapérdeke, hogy

egyedeinek térbeli elosztását más fajokra tekintet nélkül

végezze el. Az első fejezetben említett tarka „plakát"-színek

meg az általuk szelektíven kiváltott harci reakciók azt

eredményezik, hogy minden fajból minden hal csak a vele

azonos táplálkozási vetélytárssal szemben akarjon szükséges

távolságot tartani. De azt igen! Ez a nagyon egyszerű válasz

arra a sokszor és sokat vitatott kérdésre, mi is lenne a

korallhalak színeinek funkciója.

Mint már mondtuk, az énekesmadarak fajjelölő dala

ugyanolyan fajfenntartó hatású, mint a bemutatott halak

optikai jeleinek mindegyike. Az énekből egészen bizonyosan

rájönnek más, még birtok nélkül repdeső madarak, hogy az

adott helyen egy hím területi igényeket támaszt, s arra is,

melyik fajhoz tartozik. Fontos lehet még az is, hogy sok faj

énekéből egészen egyértelműen kiderül, milyen erős, netán

az is, milyen idős az adott madár, más szóval, mennyire kell

félnie tőle a betolakodónak. Területüket akusztikusán

kijelölő madárfajták némelyikénél feltűnő a

hangmegnyilvánulások individualizált sokfélesége, s vannak

kutatók, akik szerint az ilyen fajoknál a személyes

névjegynek is jelentősége van. Heinroth a kakaskukorékolást

így fordítja le emberi nyelvre: „Itt egy kakas!" Ellenben

Baumer, a legkiválóbb baromfikutató sokkal sajátosabb

üzenetet vél kihallani: „Itt áll a kakas Baltazár!"

Emlősöknél, lévén, hogy többnyire az „orrukkal

gondolkoznak", nem olyan nagy csoda, hogy a birtokuk

határát szagnyomokkal jelölik. És teszik ezt a legkülönfélébb

úton s módon. A legváltozatosabb szag-mirigyeket

fejlesztették ki, s egész furcsa ceremóniákra kerítenek sort

vizeléskor vagy ürüléklerakásnál, melyek közül a kutya

lábemelése a legismertebb. Emlősállat-szakértők azon

ellenvetése, hogy az ilyen szagjeleknek a területbirtokláshoz

semmi köze nem lenne, lévén, hogy társasan élő, egyéni

birtokot nem védő emlősöknél is előfordul, csakúgy, mint a

bóklászó állatoknál, csak részben tekinthető jogosnak.

Először is a kutyák - és más, falkában élő állatok is -

bizonyíthatóan individuálisan ismerik föl egymást a

szagjelekből, és a banda tagjainak azonnal feltűnne, ha

valamely hozzájuk nem tartozó illető merészelné az ő

vadászterületükön a hátsó lábát emelgetni. Másrészt pedig

fennáll az a Leyhausen és Wolff által felvázolt igen érdekes

lehetőség, hogy azonos fajú állatok térbeli eloszlása a

rendelkezésre álló biotópban nem csupán térbeli terv, de

ugyanígy időterv alapján is megvalósulhat. Találkoztak

szabadon szaladgáló, nyílt terepen élő házimacskákkal,

melyek közül több egyed használja ugyanazt a

vadászterületet, ennek ellenére sem adódnak köztük

viszályok, lévén, hogy a vadászterületet adott órarend szerint

látogatják, pontosan, ahogy a mi seewieseni intézetünk

háziasszonyai a mosókonyhát. Járulékos biztosíték a

nemkívánatos látogatók ellen minden olyan szagjel, melyet

ezek az állatok - mármint a macskák, nem a háziasszonyok -

bizonyos távolságokban hagynak, bárhol álljanak vagy

kószáljanak is a felségterületükön. Ezeknek a jelöléseknek a

funkciója ugyanaz, mint a vasútnál a „blokkszignálé", ahol is

a térközjelző szó szerint a térközt hivatott biztosítani, nehogy

összeütközzenek a szerelvények. A macska, mikor

vadászútját járva rátalál egy társa jelére, meg tudja állapítani

a korát, majd habozik, és ha friss a nyom, irányt változtat, ha

viszont nem, akkor nyugodtan folytathatja útját, úgysem

botlik bele senkibe.

De ha a „territórium" nem időbelileg, hanem egyszerűen

csak térben van kijelölve, akkor sem szabad a felségterületet

földbirtoknak képzelnünk, melynek földrajzi határai

kitűzettek egyszer, s aztán ez bevezettetett a telekkönyvbe.

Sokkal inkább meghatározó az a körülmény, hogy az adott

állat harckészsége a számára legismertebb ponton, tehát a

középpontban a legnagyobb, más szóval a küzdelemkiváltó

ingereknek ott a legalacsonyabb a határértékük, ahol az állat

a „legbiztosabban érzi magát", ott tehát, ahol nem nyomja el

agresszivitását a fenyegetettség érzete, a menekülés

kényszere. Távolodva a „főhadiszállástól" a harckészség oly

arányban csappan, ahogy az állat számára a környezet

idegenebbé és félelmetesebbé válik. A csökkenés íve tehát

nem okvetlenül egyforma minden irányban; azoknál a

halaknál, melyeknek revierközéppontja lent van a

tengerfenéken, a harci kedv csökkenése függőleges irányban

a „legmeredekebb", nyilván azért, mert fentről leselkedik

rájuk a legnagyobb veszély.

Azt a terepet tehát, melyet az állat „birtokolni" látszik, a

támadókedv helytől függően változó értékei jelölik ki,

amelyet aztán különféle helyi jellegű tényezők gátolnak. A

terület középpontjához közeledve a távolság csökkenésével

mértani haladvány szerint nő az agresszió kényszere. Ez a

kényszer olyan nagymérvű, hogy azonos fajú felnőtt,

ivarérett állatok mindenfajta nagyságbeli, erőbeli

különbözősége megszűnik szerepet játszani. Tehát egy adott

területhez kötődő élőlények esetében, mint például a kerti

rozsdafarkú a házunk előtt vagy a tüskés pikó az

akváriumban, attól függően, hogy a terület mely pontján

találkoznak a betolakodóval, nagy biztonsággal

megállapítható, hogy ki kerül ki győztesként az

összecsapásból. Ugyanis az fog győzni - ismételjük -,

amelyik közelebb van a birtokközépponthoz, tehát

otthonához.

Ha aztán a legyőzött menekülni kezd, a két állat

reakciójának „tehetetlensége" vezet ahhoz a folyamathoz,

mely akkor zajlik le, ha egy önmagát szabályozó eseménysor

késleltetést szenved. Jön az ingajelenség. Nevezetesen: az

üldözött, ahogy saját főhadiszállásához közeledik, megint

felbátorodik, míg az üldözőnek, a perifériához közelítve,

inába száll a bátorsága. Végül az üldözött megfordul, s

ugyanolyan hirtelen támadásba megy át, amilyen sebesen

menekült addig. Ez az egész még jó párszor megismétlődik,

míg a küzdő felek megelégelik az ingajáratot, és megállnak,

és most már kialakult egyensúlyi helyzetben fenyegetik

egymást a támadás szándéka nélkül.

A felségterület „határai" tehát nincsenek kijelölve, hanem

kizárólag az erőegyensúly határozza meg, éppen hol

húzódnak, s ha az a legcsekélyebb mértékben felborul,

mondjuk, mert az egyik hal épp telefalta magát, ezért lusta,

létrejöhet merőben másutt is, talán pont az ilyeténképpen

gátolt egyed főhadiszállásához közelebb. Ezt illusztrálhatja

egy régi megfigyelésről készült jegyzőkönyv két pár tarka

zebrasügérről és területhatáraik ingadozásairól. A négy - egy

nagy medencébe helyezett - hal közül az A hím, a legerősebb

foglalta el a bal hátsó sarkot, és a másik három halat

kíméletlenül űzni kezdte a medencében körbe-körbe. Más

szóval az egész akváriumot ki akarta sajátítani. Pár nap

múlva a másik hím megszerzett magának egy parányi helyet,

nevezetesen a medence jobb felső elülső sarkában,

közvetlenül a felszín alatt, s itt bátran állta már a

nagybirtokos hím támadásait. Az, hogy a felszín közelében

foglal magának területet, a hal részéről afféle kétségbeesett

döntés, mert így különböző veszélyeknek teszi ki magát

csupán azért, hogy eredményesen védekezhessen fajtársával

szemben, amely a már elemzett okokból kifolyólag itt azért

kisebb hevességgel támad. Az ilyen veszélyeztetett birtok

gazdája a gonosz szomszéd felszíntől való rettegését tekinti

„szövetségesének". A következő napok során szemmel

láthatólag nőtt a B által védelmezett tér, s egyre lejjebb

terjedt, míg ő maga végül elért a jobb elülső

akváriumsarokig, s így annak rendje és módja szerint igazi

főhadiszállást harcolt ki magának. Ám ettől fogva A-val

szemben azonosak voltak az esélyei, s A-t csakhamar vissza

is szorította olyannyira, hogy a két hal a medencét nagyjából

fele-fele arányban birtokolta. Szép látvány volt, ahogy a

határ mentén őrjáratoztak, és fenyegették egymást. Ám egy

reggel mire ébredtem? A határ átnyomódott B térfelére! S B

alig pár deciméternyi területet mondhatott a magáénak.

Azonnal tudtam, mi történhetett! Párosodott az A hím, s

ilyenkor a tarka sügéreknél a pár is egyenlő arányban vállal

szerepet a terület védelmezésében. Így B-nek túlerővel

kellett szembenéznie. De másnapra megint az akvárium

közepén húzódott a határ, s nem volt kétséges, B is párt

választott magának, és az ő „neje" is védelmezni kezdte

birtokukat. Egy hét elteltével a határ áttolódott az A család

akváriumrészébe, ennek az volt az oka, hogy ez a pár ívott, s

mert az egyik házasfél végig az ikrákkal foglalatoskodott,

csak egy fő védhette a terrénumot. Aztán mikor a B pár is

leikrázott, megint kiegyenlítődtek a tér- és erőviszonyok.

Julian Huxley ezt a magatartást igen ügyesen egy fizikai

hasonlattal modellezte: a territóriumokat léggömbökhöz

hasonlította, melyek azonos térbe vannak zárva, s az egyik

belső nyomásától függően változik a másik helylehetősége. S

így folyvást nagyobbodnak, majd kisebbednek.

A territoriális harcnak ez a viselkedéspszichológiailag

igen egyszerű mechanizmusa már-már eszményien oldja

meg azt a problémát, hogy azonos fajú állatok

„igazságosan", tehát a faj összessége szempontjából

kedvezően osztozzanak egy adott területen. S így, bár

szerényebb körülmények között, de a gyengébb is

lehetőséget kap a fennmaradásra és a szaporodásra.

Különösen olyan élőlényeknél van ennek jelentősége,

amelyek - mint némely hal és hüllő - már igen korán, a végső

testméret elérése előtt ivarérettekké válnak, ám közben

értelemszerűen tovább nőnek. A „gonosz elvnek" mely

békés sikere!

Ugyanez a siker tapasztalható bizonyos állatoknál

agresszív viselkedés nélkül is. Elméletileg elegendő, hogy

ezek az állatok „ne állják egymás szagát se", és ebből

kifolyólag kölcsönösen kerüljék egymást. Bizonyos fokig ez

a helyzet a korábban tárgyalt macskáknál is. Bár a szagjelek

mögött lapult azért fenyegetés. Vannak viszont gerincesek,

melyek híján vannak minden fajon belüli agresszivitásnak.

Például bizonyos békák, főleg a fán lakók, a szaporodási

időszakot leszámítva tökéletesen magányos lények. És

értelemszerűen igen egyenletesen oszlanak el az adott

élettérben. Ez, mint amerikai kutatók újabban kiderítették,

azzal magyarázható, hogy fajtársának brekegése elriasztja a

békát. Persze ez az elképzelés nem ad magyarázatot arra,

hogyan oszlanak meg a terepen a nőstények - mert ők

békáéknál köztudottan némák.

Biztosra vehetjük, hogy az azonos fajú állatok egyenletes

eloszlása az adott térben a fajon belüli agresszió legnagyobb

teljesítménye. De nem az egyetlen! Már Charles Darwin is

jól látta, hogy a nemi tenyészválasztást, a legjobb és

legerősebb állatok kiválasztódását a szaporodáskor nagyban

elősegíti az, hogy a vetélytársak, elsősorban a hímek

harcolnak egymással. Közvetlen előnyt az utódok

szempontjából az apa ereje persze csak azoknál a fajoknál

biztosít, amelyeknél a hím is részt vesz az

ivadékgondozásban, elsősorban pedig védelmezésükben.

Hogy a hím gondozó szerepe és a rivalizálási harc mennyire

összefügg, elsősorban olyan állatok esetében szembeszökő,

amelyek nem a fentebb vázolt módon „territoriálisak",

hanem nomád módon vándorolnak, mint például a nagy

patások, a földfelszínlakó majmok és társaik. Az ilyen

állatoknál a fajon belüli agresszió nem játszik jelentős

térelosztó szerepet, nincs ilyen „spacing out"-ja az adott

fajnak, gondoljunk például többek közt a bölényekre,

antilopokra, lovakra, melyek igen nagy köteléket képeznek, s

így területhatárolás és térféltékenység jószerint nem is

létezik, hiszen táplálékuk aztán mindig bőven van, ha van.

Ezeknek az állatformáknak a hímjei mégis heves, drámai

küzdelmeket vívnak egymással, és nem kétséges, hogy az

ilyen harcos magatartásból adódó kiválasztódás azután

egészen rendkívüli méretű, erőteljes család- és

közösségvédelmezők kialakulását segíti elő, és megfordítva,

afelől sem lehet semmi kétségünk, hogy a közösség

védelmének fajfenntartó funkciója rivalizáló harcok

kiválasztódását eredményezte. Így alakultak ki az impozáns

harcosok a bölényeknél vagy a nagy páviánfajok hatalmas

hímjei, melyek azután a csoport bármiféle fenyegetettsége

esetén a gyengébb egyedek köré szinte védelmező falat

vonnak.

A rivalizáló harcokkal összefüggésben hadd említsünk

meg még egy tényt, mely a biológia világán kívül mozgókat

tapasztalataim szerint meglepi, de annak a megértéséhez,

amit még e könyvben el akarunk mondani, igen fontos: a

fajon belüli kiválasztódás olyan formák s magatartási módok

kialakulásához vezethet, amelyek nem csupán híján vannak

bármiféle igazodási értéknek, de a faj fennmaradásának

egyenesen árthatnak! Ezért hangsúlyoztam nyomatékosan az

előző szakaszban azt, hogy a családvédelem - tehát a fajon

kívüli külvilággal zajló összecsapás egyik formája - a

riválisok harcát eredményezte, s csak ez segítette elő a

védelemre képes, erős hímek kialakulását. Ha viszont a nemi

rivalizálás önmagában, merőben függetlenül a külvilággal

szembeni fajfenntartó teljesítménytől, a kiválasztást

bizonyos irányba tereli, adott esetben bizarr képződmények

jönnek létre, melyek a fajnak mint olyannak egyáltalán

nincsenek hasznára. A szarvasok agancsa például

kifejezetten a rivalizáló harc céljaira alakult ki, s ha valamely

egyednek nincs agancsa, arra sincs esélye, hogy utódokat

nemzzen. Különben az agancs köztudottan semmire se jó.

Rablókkal-ellenségekkel szemben a hím szarvasok a mellső

patájukat használják harci eszközül, az agancsot soha. Mese

- mint kiderült - az is, hogy a rénszarvasok nagy

lapátszarvukat hókotrásra használnák. Akkor már sokkal

inkább szolgálja a szem védelmét egy egészen speciális,

ritualizált mozgás folyamán, mikor is a rénszarvas az

agancsát alacsony bokrokba vágja. Mint ahogy a rivalizáló

harc, ugyanígy a nőstény - a tojó stb. - szexuális viselkedése

is szelektív hatású. Ahol a hímek extrém tarka tollakkal,

bizarr formákban stb. díszelegnek, felmerül a gyanú, hogy a

hímek nem is harcolnak egymással, hanem a párválasztáskor

az utolsó szót a nőstény mondja ki, s a hímnemű egyednek e

döntés ellen semmiféle „jogi eszköze" nincs. A

paradicsommadarak, a pajzsos cankók, a mandarinkacsák és

az árgusfácánok ékesen példázzák ezt. Az árgusfácán tojója

a kakas nagy, csodaszép szemfoltokkal ékesített szárnyának

lengetésére reagál, amikor e látványnak sem akármilyen

csoda az ő körüludvarolt színe előtt szétterül. Akkorák e

szárnyak, hogy a kakas alig tud „tőlük" repülni, és minél

nagyobbak, annál jobban felizgul a tojó. Az utódok száma,

melyet a kakas egy adott időegységen belül nemzeni tud,

egyenes arányban áll a tollak hosszával. Még ha sok

szempontból hátrányára is van e különleges képződmény,

például hamarabb falja föl egy ragadozó, mint vetélytársát,

melynek udvarlószerve kevésbé őrültül eltúlzott, de még így

is legalább annyi, ha nem több utódot hagy hátra, mint egy

jelentéktelenebb kakas. Persze mennyivel egyszerűbb lenne

a helyzet, ha az árgustojó a hím szárnyának pici piros

pontjára reagálna, amely a szárnyak összecsukásakor

eltűnne, és sem a madár repképességét, sem színharmóniáját

nem befolyásolná "károsan". De hát ha egyszer az

árgusfácán evolúciója ebbe a zsákutcába torkollott...! Más

szóval ezek az állatok sosem fognak józan megoldást találni

erre a problémára, így hát úgy „határoztak", maradjon

inkább ez a badar képtelenség.

Meghökkentőnek, és ha jobban belegondolunk, talán még

zavarbaejtőnek is érezzük ezt a törzstörténeti fejleményt.

Pedig jól tudjuk, hogy a vaktában való kísérletezgetés

módszere, amivel a nagy konstruktőrök is szívesen élnek,

óhatatlanul is olyan tervekhez vezet, amelyeket még a

legnagyobb jóindulattal sem lehet célszerűnek nevezni.

Teljesen természetes, hogy az állat- és növényvilágban a

célszerű mellett adva van sok olyasmi is, ami nem annyira

célszerűtlen, hogy a szelekció kivesse. Ám itt valami

merőben másról van szó. A célszerűség szigorú őre nem

csupán „a fél szemét hunyja le", engedve így, hogy valami

másodosztályú konstrukció jöhessen létre, nem, a kiválasztás

maga az, ami itt romlást hozó zsákutcákba téved. És ezt

mindig akkor teszi, amikor a fajtársak versengése a fajon

kívüli külvilágtól függetlenül, kizárólag a kitenyésztődés

jegyében zajlik.

Mesterem, Oskar Heinroth szokta volt mondani tréfásan:

„Az árgusfácán szárnylengetése mellett a nyugati civilizáció

emberének munkatempója a fajokon belüli szelekció

legostobább terméke." Az a hajsza, melybe az iparosodott

emberiség belehajszolta magát, valóban jó példája a céltalan

fejlődésnek, melyet kizárólag a fajtársak közti versengés

határoz meg. A mai kor embere „menedzserbetegségben"

szenved, magas a vérnyomása, vesezsugora van, neurózisok

gyötrik, barbárrá válik, mert nem marad ideje a kultúra

céljaira, s mindez teljesen szükségtelen! Hiszen az emberek

nyugodtan megegyezhetnének, hogy ettől és ettől a

pillanattól fogva mindegyikük kicsit lassabban dolgozik

majd, vagyis hát elméletben megegyezhetnének, de

gyakorlatilag erre éppoly képtelenek, ahogy az árguskakasok

sem határozhatnák el, hogy ezentúl rövidebb szárnytollakat

növesztenek.

Az intraspecifikus szelekció kártékony hatásainak az

ember érthető okoknál fogva nagyon is ki van téve. Mint

előtte még soha egyetlen élőlény sem, úrrá lett ő a külvilág

valamennyi ellenséges erején. A medvét és a farkast kiirtotta,

és most, való igaz, ahogy a latin mondás tartja, önmaga

ellensége lett, ember embernek farkasa. Modern amerikai

szociológusok ezt a tényt a maguk kutatási területén

világosan körvonalazták; A titkos csábítók című könyvében

Vance Packard hatásosan mutatja be azt a reménytelen

helyzetet, amelybe a kommercializmus fokozódó

versenyszelleme sodorhat. Munkáját olvasva az a

benyomásunk támad, hogy a fajon belüli konkurencia

bizonyos értelemben inkább „forrása minden gonosznak",

mint az agresszió eddig valaha is volt.

Annak az oka, hogy itt, az agresszió fajfenntartó

funkciójáról szóló fejezetben a fajon belüli szelekció

veszélyeire ilyen részletesen kitértem, a következő: az

agresszív viselkedés minden más tulajdonságnál és

funkciónál könnyebben fordul át groteszkbe és céltalanba. A

következő fejezetekben látni fogjuk, milyen

következményekkel járt ez bizonyos állatok, például a nílusi

lúd vagy a vándorpatkány esetében. Elsőként azonban le kell

szögeznünk, hogy több mint valószínű, hogy az agresszió

ösztönének az a veszedelmes mértéke, mely bennünk

emberekben gonosz örökségként csontunk velejéig ott él, az

intraspecifikus szelekció egy bizonyos folyamatának

eredménye, s ez a folyamat több évezreden át, nevezetesen a

korai kőkorszak alatt végig hatott őseinkre. Amikor az

emberek már ott tartottak, hogy fegyverzetük, ruházatuk és

társadalmi szervezettségük révén a kívülről fenyegető

veszélyeket - mint az éhhalál, fagyhalál vagy az, hogy

ragadozók martalékaivá válhatnak - némiképpen

kiküszöbölték úgy, hogy ezek már nem voltak lényegi

szelektív tényezők, akkor vehette kezdetét egy rosszindulatú

fajon belüli kiválasztódás. A „válogatásban" új faktor kapott

szerepet, a háború, amit a szomszédos, ellenséges emberi

hordák vívtak. Ez vezethetett oda, hogy az úgynevezett

„harcos erények" a végletekig kitenyésztődtek, amelyek -

sajnos! - sok ember szemében mindmáig követendő

eszményként jelennek meg, de erre majd könyvünk záró

fejezeteiben térünk vissza.

Visszakanyarodva korábbi témánkhoz, vagyis a riválisok

harcának „teljesítményéhez", megállapíthatjuk tehát, hogy az

hasznos válogatást csak ott végez, ahol olyan harcosokat

tenyészt ki, amelyek nem csupán a fajon belüli párbajozás

hősei lesznek, de a fajon kívüli ellenséggel is képesek

felvenni a versenyt. A vetélytársi harc legfontosabb

funkciója a harcos családvédelmező kiválasztása - s ez így a

fajon belüli agressziónak további, ivadékvédelmi

vonatkozását tételezi fel máris. Ez annyira magától értetődő,

hogy nem is kell erre több szót vesztegetnünk. Ha mégis

kétségeink merülnének fel ezzel kapcsolatban, szolgáljon

bizonyossággal az a tény, hogy számos állat esetében, ahol

csak az egyik nem képviselője ápolja az ivadékokat, csak ez

a nem lesz valóban agresszív a fajtársakkal szemben, vagy

legalábbis összehasonlíthatatlanul agresszívebb a másiknál.

A tüskés pikóknál a hím játssza ezt a szerepet, néhány törpe

tarka sügérnél a nőstény. Baromfiaknál és kacsaféléknél,

ahol csak a tojó ivadékgondozó, a nőstények sokszor sokkal

agresszívebbek, mint a hímek. És az embereknél is hasonló a

helyzet.

Tévedés lenne azt hinnünk, hogy az agresszív

magatartásnak e fejezetben taglalt három funkciója -

nevezetesen: egy adott faj egyedeinek együttes eloszlása a

rendelkezésre álló élettérben, a vetélytársi harc általi

szelekció és az utódok gondozása - lenne a fajfenntartás

szempontjából kizárólagosan fontos funkcióegyüttes.

Később még látni fogjuk, milyen elengedhetetlen szerepet

játszik az agresszió az ösztönök nagy koncertje során, s

hogyan lesz motorja és „motivációja" olyan magatartási

módoknak is, amelyeknek látszólag semmi közük az

agresszióhoz, sőt minden jel arra mutat, hogy merőben

ellentétes jellegűek. Az, hogy pont az élőlények közötti

legbensőségesebb személyes kapcsolatokban rejlik roppant

mértékű agresszió, olyan tény, amelyről nem tudjuk

eldönteni, paradox állapotnak vagy inkább közhelynek

tekintsük-e. Mindeközben még sok egyebet kell

elmondanunk, mielőtt rátérhetnénk az agresszió

természettörténetének központi kérdésére. Azt a fontos

funkciót, amelyet a szervezet egészén belüli késztetések

demokratikus kölcsönhatásában az agresszió nyújt, nem

könnyű megérteni, és ha lehet, még nehezebb bemutatni.

Amit viszont már most fel tudunk vázolni, az az a szerep,

melyet az agresszió valamely fölérendelt, mégis könnyebben

megérthető rendszeregységben játszik a szociális állatok sok

egyedből összetevődő társadalmában. Az a rendező elv,

mely nélkül magasabb rendű állatok szervezett együttélése

nyilvánvalóan ki sem alakulhat, a rangsor.

Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy az adott

közösségben élő egyedek mindegyike tudja, ki erősebb és ki

gyengébb nála, s hogy neki magának az erősebb elől minden

további nélkül meg kell hátrálnia, s ugyanígy elvárhatja a

gyengébbtől, hogy az adott esetben harc nélkül kitérjen az

útjából. A rangsor jelenségét házityúkokon elsőként

Schjelderup-Ebbe vizsgálta, és csípésrendnek nevezte el.

Igen mulatságos, amikor nagyobb emlősállatok esetében is

csípésrendről beszélnek, merthogy azok ugyan nem csípnek,

hanem sokkal inkább harapnak, döfnek stb. A rangsor

fogalmának elterjedtsége (ahogy erre már utaltunk) ékesen

szól fajfenntartó értékei mellett, s így mi sem kerülhetjük

meg ezt a kérdést.

A legkézenfekvőbb válasz persze az, hogy: a rangsor

kiküszöböli a közösség tagjai közti küzdelmeket. Ám akkor

azonnal felmerül a kérdés, miért nem inkább a társas

együttlétre kényszerülő egyedek közti agresszivitás mértéke

csökkent? Természetesen erre a kérdésre is egész sor válasz

adható. Éspedig egyfelől: mint azt a 11. fejezetben (A

kötelék) igen részletesen tárgyaljuk még, bekövetkezhet az

az eset, hogy a társaság, mondjuk egy farkasfalkáé vagy

majomcsapaté, feltétlenül igényli a többi, hasonló fajú

közösséggel szembeni agresszivitást, s hogy a harcot csupán

a hordán belül kell elkerülni. Másfelől azonban az agresszió

ösztöne, hatása, valamint a rangsor következtében a

közösségen belül is kialakulhatnak feszültségek, amelyek

egy üdvösebb, szilárdabb struktúrához vezetnek. A

csókáknál, de még igen sok más, társasan élő madárfajnál is

a rangsor közvetlenül vezet a gyengébbek védelméhez. Mert

minden egyed örökké arra törekszik, hogy a rangsorban

előrébb jusson, s így elsősorban a közvetlenül egymás felett,

illetve alatt álló individuumok között jellemző a feszültség,

sőt az ellenségesség, de ez fordítva is igaz: minél távolabb

helyezkedik el egymástól két állat a ranglistán, annál

feszültségmentesebb a légkör. Mivel azonban a legrangosabb

csókák, elsősorban a hímek képtelenek megállni, hogy

minden viszályba beavatkozzanak, mely két „alattvaló" közt

zajlik, a szociális feszültség eme lépcsőzetes

különbözőségének az az eredménye, hogy a magasabb rangú

csóka a harcban megannyiszor a gyengébb helyzetű mellett

áll ki, látszólag ama lovagias elvet követve, hogy - „Csak

mindig a gyengébb pártjára...!"

Már a csókáknál is összekötődik az állat agresszíven

kiharcolt rangjával a „tekintélynek" egy másik formája: a

magasabb rangú, főleg a már idős hím kifejező mozgásait a

közösség tagjai sokkal inkább figyelembe veszik, mint a

rangban lejjebb elhelyezkedő fiatal állatét. Ha például egy

fiatal madár valami jelentéktelen inger hatására megriad, a

többiek, elsősorban az idősebb madarak, jószerével

figyelembe se veszik rémületének megnyilvánulásait. Ha

viszont egy idősebb hím ad ki ugyanilyen riasztó jelzéseket,

az ezt észlelő csókák azonnal menekülnek. Mert a csókákkal

érdekes módon nem születik együtt a tudás, hogy milyenek

az ellenséges rablók, hanem minden egyed az idősebbek

viselkedéséből tanulja ezt meg. S így roppant jelentősége

van annak, hogy az idősebb, magasabb rangú és tapasztalt

madár „szava" a vázoltakhoz hasonló súllyal esik latba.

Egy állatfaj magasabb fejlettségi fokával általában az

egyedi tapasztalás és tanulás szerepe is növekszik, míg a

születéstől fogva adott magatartási formák szerepe ugyan

nem veszít jelentőségéből, de egyszerűbb elemeire

redukálódik. Az evolúciónak ezzel az általános

előrehaladásával mind nagyobb jelentőséghez jutnak a

tapasztalt, idős állatok, sőt már-már azt mondhatnánk, a

legokosabb emlősök szociális együttélése épp ezáltal fejleszt

ki valami új, tartós funkciót, hogy ezáltal megteremtődik az

egyedileg megszerzett információk hagyományos

továbbadásának lehetősége. A fordított állítás természetesen

ugyanígy sok igazságot tartalmaz. Semmi kétség, a társas

együttélés szelekciós nyomást fejt ki a tanulási képesség

jobb kifejlődésének irányába, lévén, hogy ez a bizonyos

képesség azután nemcsak az egyednek, de a közösségnek is

hasznára válik. Ekképp lesz a hosszú élettartam, mely

alkalmasint messze meghaladja az utódnemzés és -nevelés

idejét, fajfenntartó erejűvé. Ahogy Fraser Darlingtól és

Margaret Altmanntól tudjuk, a szarvasok számos fajtájánál

egy vénséges öreg hölgy vezeti a csordát, amelyet az

anyasággal járó feladatok réges-rég nem akadályoznak társas

kötelezettségeinek teljesítésében.

Nos tehát amennyiben az egyéb körülményeket

azonosnak tekintjük, akkor az állat életkora és rangsorban

elfoglalt helye megfeleltethetők egymásnak. Ezért igen

célszerű, ha a viselkedés „konstrukciója" erre a

szabályszerűségre hagyatkozik, és a közösség tagjai, melyek

a tapasztalt vezérállatok korát semmiféle keresztlevélből

nem tudhatják, vezetőjük megbízhatóságára annak

rangsorban elfoglalt helye alapján következtetnek. Robert M.

Yerkes munkatársai már rég arra a rendkívül érdekes, sőt

izgalmas megállapításra jutottak, hogy a csimpánzok,

amelyek az utánzás általi tanulásra köztudottan igen

alkalmasak, csak rangidős fajtársaiktól hajlandók bármit is

eltanulni. E majmok egy csoportjából elkülönítettek egy

alacsonyabb rangú egyedet, megtanították arra, hogy a külön

e célra szerkesztett etetőkészülékből kiszedjen egy banánt.

Amikor a majom mellé a készülékhez odavitték a csoport

többi tagját is, a rangban fölötte állók megpróbálták ugyan

tőle elszedni a banánt, de hogy a megvetett lényt munkája

közben megfigyeljék, és a módszert esetlegesen eltanulják,

az eszükbe sem jutott! Ekkor a kutatók a rangidős majmot is

megtanították a banángép kezelésére, s azt tapasztalták, hogy

társai fenntartás nélkül utánozni kezdték őt, és elsajátították

„tudományát".

S. L. Washburn és Irven de Vore a szabadon élő

páviánokon megfigyelte, hogy hordájukat nem egyetlen állat,

hanem vénségesen vén hímek egész „grémiuma" vezeti, s

ezek a vezéregyéniségek a csoport fiatalabb, testileg sokkal

fejlettebb, erősebb tagjai felett azzal tartják fenn uralmukat,

hogy jóban-rosszban összetartanak, s így összefogva eleve

fölényben vannak minden ifjabb hímmel szemben. A

konkrétan megfigyelt esetben a három szenátor egyike egy

vénségesen vén agg volt, amelynek már szinte fogai se

voltak, s két társa sem volt éppen élete virágjában. Amikor a

csapatot egyszer az a veszély fenyegette, hogy egy oroszlán

karjai - pontosabban karmai - közé fut a fátlan terepen, az

állatok megtorpantak, s a fiatal, erős hímek védőgyűrűt

formáltak gyengébb társaik köré. Az aggastyán viszont egy

szál magában előrement, s körültekintően megoldotta a

veszélyes feladatot - kiderítette, hol az oroszlán, de úgy,

hogy a ragadozó ne vegye észre őt -, visszatért a hordához,

aztán jókora kerülő úton vezette el őket az alvófák

oltalmába. Mindenki vak engedelmességgel követte, és nem

akadt egy se közöttük, aki ne ismerte volna el tekintélyét.

Tekintsünk most vissza mindarra, amit ebben a fejezetben

állatok objektív megfigyelése révén arról tanultunk, mily

módon szolgálja valamely állatfaj fennmaradásának érdekét

a fajon belüli agresszió: az életteret a fajtársak közt úgy

osztja fel, hogy lehetőség szerint mindegyik egyed

elboldogulhasson. A legjobb apa, a legjobb anya választódik

ki az utódok üdvére. A gyermekek védelmet élveznek. A

közösséget úgy szervezik meg, hogy a szenátus, néhány

bölcs hím olyan tekintélyhez jusson, amely nélkülözhetetlen

ahhoz, hogy ne csak meghozzák a közösség javát szolgáló

döntéseket, de keresztül is vigyék azokat. Sosem

találkoztunk olyasmivel, hogy az agresszió célja a fajtárs

megsemmisítése lett volna, még ha valamely szerencsétlen

véletlen folytán a területért vagy a vetélytárs ellen folytatott

küzdelem során bele is szalad egy szarv a szembe vagy egy

fog a nyaki ütőérbe, s ha természetellenes körülmények

között - amelyek a faj „elképzelhető" történetébe nem

lehettek bekalkulálva, mint például a fogságban - az

agresszív magatartás pusztító hatású is lehet. De nézzünk

egy kicsit magunkba, és próbáljuk meg minden nagyképűség

nélkül, de az elvetemült bűnöző lelkiismeret-furdalásától is

mentesen végre egyszer elfogulatlanul kimondani, mit is

kívánunk agresszív, felindult állapotban az azt kiváltó

embertársunknak. Azt hiszem, nem tüntetem föl magamat

jobb színben, mint amilyen vagyok, ha azt állítom: a célt

jelentő, ösztöneimet kielégítő végcselekvés nem ellenségem

megsemmisítése. Az igazán boldogító élmény ilyenkor,

minden kétséget kizáróan, néhány ízesen csattanó pofon,

esetleg izgalmasan ropogó állkapcsok zenéje, ám sosem a

hasfelmetszés vagy az agyonlövés. A kívánatosnak tartott

végeredmény sem az, hogy az ellenfél holtan heverjen

lábainknál, ó, nem, legyen csak jól megpuhítva, és ismerje el

testi, vagy ha pávián az illető, szellemi fölényemet is. S mert

jómagam alapvetően csak olyan alakokat tángálnék el,

akiknek a leigázás ilyetén formája semmit se ártana, hát

idevágó ösztöneimet sem tudom mélyen elítélni. Persze be

kell látnunk, hogy egy kiadós verésből könnyen lehet

emberölés, például, ha véletlenül fegyver van a kezünkben.

Ha tehát mindezt összefoglaljuk, meg kell állapítanunk, hogy

az intraspecifikus agresszió nem maga az ördög, sem nem

pusztító elv, mint ahogy azt se mondhatjuk, hogy „az az erő,

mely csak rosszat akar, és csak jót ad elő", egész egyszerűen

része minden lény rendszer- és létfenntartó organizációjának,

s - mint a földön minden - hibásan is működhet, életet

semmisíthet meg, ám a szerves alakulás nagy történésében

alapvetően a jóra rendelődött. S akkor még figyelembe se

vettük azt, amiről majd csak a 11. fejezetben olvashatunk,

hogy a két nagy konstruktőr, a mutáció és a szelekció,

minden törzs- és családfa nevelője, épp a fajon belüli

agresszió rakoncátlan és durva ágát választotta ki, hogy a

személyes barátság és szeretet megannyi ékes szirma

virágozzék rajta.

4. fejezet

Az agresszió spontaneitása

Hadd, az ital bensődre hasson,

S Heléna néked minden asszony.

Goethe

Az előző fejezetben azt hiszem, kellőképpen

bizonyítottuk, hogy az oly sok állatnál jelentkező, fajtársakra

irányuló agresszió általában korántsem hátrányos az adott

fajra nézve, épp ellenkezőleg, a faj fennmaradása

szempontjából nélkülözhetetlen ösztön. Ez azonban ne

csábítson az emberiség jelenlegi helyzetével kapcsolatos

optimizmusra. A velünk született magatartási módok a

környezet feltételeinek legcsekélyebb változásaira is

kizökkenhetnek az egyensúlyi állapotból, s olyannyira

képtelenek a gyors alkalmazkodásra, hogy szerencsétlen

körülmények között ez a faj pusztulásához vezethet.

Ráadásul azok a változások, melyeket az ember a saját

környezetében előidézett, még csak jelentéktelennek se

mondhatók. Ha elfogulatlan megfigyelőként néznénk az

embert, ahogy ma itt áll, kezében a hidrogénbombával,

melyet szellemének köszönhet, szívében az antropoid

ősöktől örökölt agresszív hajlammal, melyet értelme nem bír

leküzdeni, hát bizony nem jósolnánk neki hosszú életet! Ha

viszont érintettként figyeljük ezt a helyzetet, akkor az egész

egy eszelős rémálomnak tűnik, és nehéz elhinnünk azt, hogy

az agresszió nem a jelenkori kulturális romlás patológiai

szimptómája. És bár az lenne! Épp az a felismerés teszi

félelmetessé a szemünkben, hogy az agresszió ösztöne

őseredeti, elsődleges, fajfenntartó elemünk. Igen, pontosan

spontán mivolta az, amiben a legnagyobb veszély rejlik.

Mert ha csak reakció volna bizonyos körülményekre, ahogy

sok szociológus és pszichológus feltételezi, az emberiség

nem volna olyan veszélyes helyzetben, mint a valóságban.

Ebben az esetben az ember alaposan megvizsgálná, majd

pedig kiiktatná a kiváltó tényezőket! Freudé joggal a

dicsőség, hogy az agressziót elsőként ismerte föl öntörvényű

mivoltában, s ő mutatta ki azt is, hogy a szociális

kapcsolatok hiánya (szeretetvesztés) egyike a jelenséget

jócskán elősegítő faktoroknak. Az önmagában véve helyes

elképzelésből jó néhány amerikai nevelő helytelen

következtetést vont le, nevezetesen azt, hogy a gyerekek

kevésbé neurotikus, a külvilághoz könnyebben

alkalmazkodó, főképpen pedig kevésbé agresszív emberekké

válhatnának, ha kicsi koruktól fogva megkímélnék őket

minden csalódástól (frusztrációtól), és mindenben

engednének nekik. Egy merőben erre a feltevésre épülő

amerikai nevelési módszer aztán ékesen bizonyította, hogy

az agresszió hajlama, miként igen sok más ösztön is,

„spontánul" fakad az emberi lény bensőjéből. Számtalan

elviselhetetlenül pimasz gyereket sikerült így felnevelniük,

akik utána igazán mindenfélék voltak, csak szelídek nem!

A tragikomikus ügy azonban még tragikusra is fordult,

nevezetesen akkor, amikor ezek a gyerekek kikerültek a

családból, és az alázatos szülők helyét a részvétet nem

ismerő közvélemény foglalta el, például a college világában.

A hirtelen társas beilleszkedés kényszerének

következményeként amerikai pszichiáterek állítása szerint

sokuk csak most lett aztán úgy istenigazából neurotikus. A

szóban forgó nevelési felfogás mai napig él: tavaly egy igen

tiszteletreméltó amerikai kollégám, aki vendégként dolgozott

intézetünkben, arra kért, hadd maradhasson még három

hetet, és kéréséhez nem fűzött tudományos indoklást, hanem

minden további kommentár nélkül elmesélte, hogy sógornője

vendégeskedik náluk három „jaj-már-nehogy-frusztrált-

legyen!"' fiúgyermekével egyetemben.

Annak a teljességgel tévutas tanvéleménynek, hogy

tudniillik az állati és az emberi viselkedés túlnyomóan

reaktív lenne, s ha tartalmaz is velünk született elemeket, a

tanulás révén ezek megváltoztathatóak, mély és nehezen

kiirtható gyökereit bizonyos demokratikus elvek

félreértésében kereshetjük. Ezek az elvek ugyanis arról

szólnának, hogy az emberek születésüktől fogva egyenlőek s

egyformák, ezért „igazságos" módon hasonló lehetőségeik és

„azonos" kilátásaik vannak arra, hogy derék állampolgárok

váljanak belőlük. Ráadásul sok-sok évtizeden át legalábbis a

komolyan vehető pszichológusok a magatartás alapelemének

kizárólag a reakciót, a reflexet tekintették, s közben az állati

viselkedés „spontaneitása" holmi vitalisztikus beállítottságú,

értsd, mindig kicsit misztikus hajlandóságú

természetbúvárok domíniuma maradt.

A szorosabb értelemben vett viselkedéskutatás területén

mindenekelőtt Wallace Craig volt az, aki a spontaneitás

jelenségét tudományos vizsgálat tárgyává tette. Már őt

megelőzően William McDougall a Descartes-féle „Animal

non agit, agitur"-ral szemben, melyet az úgynevezett

behavioristák amerikai pszichológusiskolája tűzött

zászlajára, a maga sokkal helyesebb harci kiáltását hallatta,

nevezetesen: „The healthy animal is up doing" - az

egészséges állat tehát aktív és tesz valamit. Ő maga viszont a

spontaneitást ama misztikus életerő következményének

tekintette, melyről senki se tudja, mit is kellene alatta

igazából érteni. Ezért nem is jutott eszébe McDougall-nak,

hogy a spontán magatartási módok ritmikus ismétlődését

közelebbről megvizsgálja, és az azokat kiváltó

ingerküszöböket mérje, ahogyan ezt később tanítványa,

Craig tette.

Craig kacagógerle hímekkel végzett kísérleteket, melyek

során a tojókat fokozatosan egyre hosszabb időre „elvonta",

és azt vizsgálta, milyen tárgyak képesek a hímet udvarlásra

ingerelni. Pár nappal az után, hogy a fajazonos tojó eltűnt

mellőle, a kacagógerle kész volt egy fehér házigalambnak

udvarolni, holott korábban tudomást sem vett róla. Nem

sokra rá egy kitömött galamb előtt kezdett hajlongani,

gurrogni, még később egy összegyűrt kendőt tisztelt meg

rajongásával, végezetül, már sokheti kényszermagányát

követően, udvarlásával a ládaketrec üres sarkát boldogította,

ahol az egyenes élek összetalálkozása legalább egyfajta

optikai fogódzót kínált neki. A fiziológia nyelvére lefordítva

ezek a megfigyelések azt bizonyítják, hogy valamely

ösztönszerű viselkedési mód - itt az udvarlás - hosszan tartó

kiiktatása esetén az ingerküszöb egyre alacsonyabb lesz. Ez

persze annyira köztudott s törvényszerű, hogy a népi

bölcsesség már számos pajzán tréfában megerősítette például

az ördögről állítva azt, hogy jobb híján legyek után kapkod.

Goethe Mefisztója is ugyanezt fogalmazza meg: „Hadd, az

ital bensődre hasson, / S Heléna néked minden asszony."

Bizony, ha kacagógerle vagy, a végén kacagva ingerkedsz az

asztalkendővel vagy a ládasarokkal.

A kiváltó ingerek küszöbértéke szélsőséges esetekben a

nulláig is lecsökkenhet, ami azt jelenti, hogy adott

körülmények között a meghatározott ösztöncselekvés

bármilyen bizonyítható külső inger híján is „működni" kezd.

Egy fiókából fölnevelt seregélyem néhány éve a

következőket produkálta: soha életében nem fogott legyet,

más madártól sem látta ezt, táplálékát mindig is a kalitkában

található edénykékből szerezte, melyeket naponta

feltöltöttem neki újra meg újra. Egy napon azonban azt

látom, hogy ott ül szüleim bécsi lakásában egy bronzszobor

feje búbján, s igen különösen viselkedik. Félrebiccentett

fejjel mustrálgatja a szoba mennyezetét maga felett; fej- és

szemmozgásából pedig egyértelműen kiderült, hogy valamit

figyel. Mozgó tárgyat, tárgyakat. Végül felrepült, s a

mennyezet alatt kapkodni kezdett valami számomra

láthatatlan dolog után, visszatért őrhelyére, végrehajtotta a

rovarevő madarakra jellemző mozgássort, pontosan úgy,

ahogy azok áldozatukat megölik, és még nyeldesett is hozzá!

Aztán megrázta magát, mint oly sok madár teszi, ha belső

feszültsége alábbhagy, és szép nyugodtan ücsörgött tovább.

Tucatszor is felkapaszkodtam egy székre, még egy létrát is

becipeltem - a jó öreg magas mennyezetű bécsi lakások! -,

hogy rátaláljak seregélyem eledelére, de az égadta világon

semmilyen bogarat, még egy incifinci muslicát sem találtam.

Az ösztöncselekvés „gátlásának" azonban, amely a

kiváltó inger hosszú időn át tartó elvonása esetén lép fel, a

fentebb vázolt abszurdul nagy reakciókészségen kívül sokkal

mélyebb, az organizmus egészét befolyásoló

következményei is vannak. Alapvetően minden igazi

ösztöncselekvés, melynek lehetőségét megszüntetjük, képes

végezetül az állatot egészében nyugtalanná tenni, és a kiváltó

ingerek keresésére késztetni. Ez a keresés, amely a

legegyszerűbb esetekben összevissza futkosást, repkedést,

úszkálást jelent, komplikáltabb esetekben azonban a tanulás

és a megértés megannyi viselkedési módját is magában

foglalhatja, Wallace Craigtől az appetenciós, azaz

„étvágyviselkedés" nevet kapta. Faust ül ott, vár, míg szeme

előtt nők futkosnak már, s habozás nélkül vállalja az

anyákhoz vezető veszélyes utat, csak hogy Helénát elnyerje!

Küszöb alá szállás és étvágyviselkedés - sajnos meg kell

mondanunk, kevés ösztönszerű magatartási mód esetében

vannak olyan világosan jelen, mint épp az intraspecifikus

agresszióban! Az első fejezetben már találtunk példákat a

fent nevezett jelenségre, mikor is a pillangóhal, fajtársak

híján, a hozzá legközelebb álló rokon fajokat választotta

póttárgyul, s ugyancsak emlékezhetünk a kék íjhalra, mely

hasonló helyzetben nem csupán a vele legszorosabb

rokonságban álló íjhalakat támadta meg, hanem egészen más

jellegű halakra is rárontott, csak mert ezek kék színükkel a

saját fajára jellemző ingert válthattak ki belőle. Fogságban

tartott tarkasügérek esetében - az ő csaknem idegtépően

izgalmas családi életükkel még igen részletesen kell majd

foglalkoznunk! - a „felgyülemlett" agresszió, mely

természetes életfeltételek között ellenséges

birtokszomszédokon vezetődne le, roppant könnyen vezethet

az „élettárs" legyilkolásához. Csaknem minden akvarista, aki

e különleges halakkal foglalkozik, elkövette már az alábbi,

csaknem elkerülhetetlen hibát: beeresztették egy nagy

akváriumba ugyanazon faj jó néhány fiatal példányát, hadd

legyen lehetőségük a kényszertől mentes, természetes módon

történő párzásra. A kívánt fejlemény be is következik, és a

medencében, amely már egyébként is szűkösnek bizonyult

az időközben felcseperedett halak számára, egy felséges

dísznász-ruhában pompázó szerelmespár mindent megtesz

annak érdekében, hogy testvéreit kiűzze a territóriumból. De

a boldogtalanoknak nincs hová menekülniük, így csak

álldogálnak tépázott uszonyokkal a sarkokban, a felszín alatt

közvetlenül, és ha „rejtekükből" is tovariasztják őket, akkor

vadul száguldoznak az akváriumban fel s alá. Humánus

állattartóként ki-ki nyilván együtt érez az üldözöttekkel is, a

párral is, mely addigra alkalmasint ívott is már, s az

utódokkal törődik-bajlódik nagy gonddal és aggodalommal.

Kifogjuk hát a felesleges halakat, hadd legyen a párocskáé a

teljes akvárium. Az állatbarát megnyugszik, hogy minden

tőle telhetőt megtett - és épp ezért az elkövetkező napokban

nem is figyel úgy az akváriumra s eleven tartalmára. És pár

nap elteltével döbbenten látja, hogy az ifjú pár hölgytagja

teljesen szétszaggatva, élettelenül úszik a vízben, az

utódokból és az ikrából pedig semmi se maradt!

Ezt a szomorú fordulatot, mely főleg a kelet-indiai sárga

tarkasügérek és a brazíliai gyöngyházhalak körében gyakori,

sőt szinte várható, roppant egyszerűen megelőzhetjük,

méghozzá úgy, hogy „bűnbakot", vagyis egy azonos fajtájú

halat hagyunk az akváriumban, vagy ha humánusabban

akarunk eljárni, s elég nagynak ítéljük a teret két pár számára

is, az akváriumot középen üveglappal kettéválasztjuk, így

mindkét pár egy fél akváriumot birtokolhat, és a távolból

vezetheti le természetes haragját a vele azonos nemű

szomszédon; érdekes egyébként, hogy a hím mindig a hímre

dühös, a nőstény a nőstényre; de ezzel vége is, és egyik

férjnek sem jut eszébe a feleséggyilkolászás. Viccesen

hangzik talán, de minket rendszeresen az figyelmeztetett

arra, hogy osztott tenyészmedencénk algás, és ki kéne

tisztítani, hogy valamelyik hím zsörtölődni kezdett a nejével.

Pucolni! Hadd legyen tiszta és átlátszó megint a válaszfal, s

kezdődhessen a heves, de kimenetelében ártalmatlan, végső

soron tárgytalan viszály az elérhetetlen szomszéddal - és

mindkét területen ismét „tiszta lett a lélektani levegő"!

Hasonló figyelhető meg az embereknél is. A boldog

békeidőkben, mikor még állt a Duna menti monarchia, és

hozzá cselédlányok is voltak, a következőket tapasztaltam

megözvegyült nagynéném házában: cselédlány nála 8-10

hónapnál tovább nem maradt. Az újonnan felfogadott

háztartási segéderőtől nagynéném rendre el volt ragadtatva.

Igazgyöngynek nevezte az újoncot - s önmagát, hogy végre

megtalálta az igazit. A következő hónapok során lelkesedése

alábbhagyott, előbb csak apró hibákat fedezett fel, később

már komoly kifogásai támadtak, és a már említett időszakasz

elteltével kimondottan gyűlöletes tulajdonságait fedezte fel

minden szegény leányzónak, s következett nagy hűhóval a

botrányszagú elbocsátás. Ám miután ily módon levezette

indulatait, az idős hölgy kész volt ismét a legnaivabb

várakozásokkal fogadni az új alkalmazottat.

Távol álljék tőlem, hogy rég elhunyt, egyebekben igen

kedves nénikémen élcelődjek. Ilyen jellegű folyamatokat

komoly, elképesztő önuralommal rendelkező férfiembereken

- s természetesen saját magamon - is tapasztaltam, jobban

mondva kénytelen voltam tapasztalni. Merthogy a

hadifogság szolgáltatta a megfigyelés terepét. Az

úgynevezett sarki kór vagy az expedíciós epidémia kis

embercsoportokat támad meg olyan helyzetekben, mikor

kizárólag egymásra vannak utalva, senkivel nem

érintkezhetnek, aki ne lenne sarki vagy másvalahová tartó

kiruccanásuk részese. A korábban elmondottakból kiviláglik,

hogy a felgyülemlett és elfojtott agresszió feltorlódása annál

veszélyesebb, minél jobban ismerik, értik és szeretik

egymást a nevezett csoport tagjai. Ilyen helyzetekben - és ezt

saját tapasztalataim mondatják velem - az agressziót és a

fajon belüli harci cselekményeket kiváltó ingerküszöb

szélsőségesen alacsony. Szubjektíven ez abban nyilvánul

meg, hogy az ember a legjobb barátai krákogására,

köhécselésére, tüsszentésére - csekélységekre! - szíve

szerint úgy „válaszolna", mintha egy részeg randalírozó

vágta volna képen. Ha belelátunk e mindenképp aggasztó és

ugyanakkor érthető jelenségnek nem is oly mély pszichés

törvényszerűségeibe, akkor jó barátunkat ugyan nem

gyilkoljuk le, de a gyötrelem nem csillapul. A kiutat szó

szerint a megkínzott egyed számára az jelentheti, ha

kimászik a sátorból, kunyhóból a szabadba, s ott összetör ...

no nem csontokat, hanem valami nem túl drága, de jó feltűnő

zajt hallató tárgyat. Ez kicsit segít, és a viselkedés-

lélektanban is van neve, átorientált (irányított) cselekvésnek

hívjuk, vagy Tinbergen angol változatában: „redirected

activity". Látni fogjuk még, hogy a természet igen gyakran

választja ezt a kiutat, hogy az agresszió káros

következményei elkerülhetőek legyenek. Akiben azonban

semmi belátás nincs, az ténylegesen megöli felebarátját -

ahogy ezt számos példa mutatja!

5. fejezet

Szokás, rítus és varázslat

Nem ismertél-e még embert, emberi szót?

Goethe

A támadás átirányítása vagy helyettesítése minden

bizonnyal a legzseniálisabb felvilágosító eszköz, amit csak a

fajok evolúciója kitalált az agresszió ártalmatlan mederbe

terelésére. Ugyanakkor viszont korántsem ez az egyetlen

eszköz: a fajok fejlődésének, az átöröklésnek és a

természetes szelekciónak nagy konstruktőrei ritkán

szorítkoznak egyetlen módszerre. Kísérletező kedvük szent

szeszélyéből adódik, hogy többféle lehetséges variációt is

kidolgoznak, s így kétszeresen-háromszorosan bebiztosítják

ugyanazon probléma megoldását. Különösen igaz ez

különféle magatartáslélektani mechanizmusokra,

amelyeknek az a funkciójuk, hogy a fajtársak bántalmazását,

illetve legyilkolását megakadályozzák. Hogy mindez érthető

legyen, kicsit messziről kell kezdenem. Először is egy, a mai

napig rejtélyekkel övezett törzsfejlődési folyamatot kell

felvázolnom, amely olyan áthághatatlan törvényeket alkotott,

amelyeknek a magasabb rendű állatok igen nagy része

ugyanúgy engedelmeskedik, mint ahogy a kulturált emberek

az erkölcsi parancsolatoknak, a legszentebb szokásoknak.

Mikor tanárom és barátom, Sir Julian Huxley röviddel az

első világháború ideje előtt szó szerint úttörő tanulmányokat

folytatott a búbos vöcsök magatartásával kapcsolatosan, azt a

rendkívül érdekes dolgot fedezte fel, hogy bizonyos

magatartás-mintázatok a filogenezis során elvesztik

tulajdonképpeni, eredeti funkciójukat, és tisztán

„szimbolikus" ceremóniákká válnak. Ezt a folyamatot

nevezte ő ritualizálódásnak. Ezt a meghatározást nem is tette

idézőjelbe, más szóval az emberi rítusok kialakulásához

vezető kultúrtörténeti folyamatokat egyszerűen azonosította

azokkal a törzstörténeti folyamatokkal, amelyek az állatok

ezen figyelemre méltó ceremóniái mögött húzódnak. Tisztán

funkcionális szempontból a közéjük tett egyenlőségjel jogos,

amennyiben tudatában akarunk maradni a történeti és a

törzsfejlődésbeli különbségeknek. Az tehát a feladatom,

hogy a filogenetikus és a kulturális úton keletkezett rítusok

bámulatba ejtő analógiáit kimutassam, és rávilágítsak arra,

hogy ennek magyarázata a funkcióazonosságban rejlik.

A filogenetikus rítusnak, annak, hogy milyen jelentést

hordoz, valamint annak, hogy ez aztán az idők folyamán

milyen változásokon megy keresztül, szép példája a

kacsafélék tojójának egyik ceremóniája, az úgynevezett

heccelés. Mint a hasonló családi életet élő madarak egész

sorára, úgy a kacsafélékre is igaz az, hogy a tojó ugyan

kisebb, de semmivel sem kevésbé agresszív, mint a hím.

Gyakran előfordul két kacsapár viszályában, hogy az egyik

kacsa felindultságában már túl közel merészkedik a

„megtámadott" párhoz, majd pedig megszeppenvén saját

bátorságától, visszamenekül az erős hímhez. De amint

biztonságban tudja magát, felbátorodik, és elölről kezdi a

dolgot, fenyegeti az ellenséges szomszédot, persze most már

egy tapodtat se mozdulva a gácsér mellől.

Eredeti formájában a magatartásmódoknak ez a sorrendje

a kacsát „mozgató" ellenérzések és késztetések

kölcsönjátékának megfelelően változik. Az események

időbeli sorrendje, vagyis hogy mikor kerül túlsúlyba a

támadókedv, mikor a félelem, a védelemkeresés vágya, s

mikor fogja el ismét a düh, jól leolvasható a viselkedés külső

megnyilvánulásaiból, mindenekelőtt a kacsa más és más

jellegű térorientációjából. A mi európai bütykös récénk

esetében a folyamatnak a maga meghatározott

hangjelenségén s az ezt kísérő fejmozdulaton túl

ritualizálódással rögzült alkotóelemei is vannak. A kacsa,

mint minden fajtájabéli madár, ha támad, hosszan,

alacsonyan előrenyújtott nyakkal fut az ellenfél irányába,

majd magasba szegett fejjel nyomban vissza a gácsérhoz.

Menekülés közben igen gyakran fut a gácsér mögött, vagy

éppenséggel félkört ír le körötte úgy, hogy végül aztán,

mikor ismét fenyegetőzni kezd, férje mellett, az ellenséges

pár felé nyújtott fejjel áll le. Gyakran viszont, ha a

menekülés nem volt túlságosan pánikszerű, a tojó

megelégszik annyival, hogy a gácsér mellett fut, aztán

megáll, s mert most mellel férje felé fordul, fejét és nyakát

válla felett kicsit meg kell tekernie. Ha - és ez is előfordul -

keresztben áll a gúnár mögött vagy előtt, nyakát testének

hossztengelyéhez képest derékszögben nyújtja, röviden

tehát: a test hossztengelye és a kinyújtott fej által bezárt szög

mindig attól függ, hol áll éppen a gúnár s hol a támadott

ellenfél. A tojó egyik térbeli helyzetet vagy mozdulatmódot

sem részesíti „előnyben". (1. ábra)

A bütykös réce közeli, kelet-európai, ázsiai rokonánál, a

vörös ásólúdnál a heccelés egy parányit tovább

ritualizálódott. Míg ennél a fajnál a tojó „még" a gúnár

mellett állva egyenesen előrefelé fenyegetődzik, vagy párja

körül futkosva mindenfajta szög alkotására képes a test

hossztengelye s a fenyegető fej-nyak közt, hecceléskor az

esetek nagy többségében mégis mellel a gúnár felé fordul, és

a válla fölött fenyegetődzik hátrafelé. Amikor jómagam is

láttam egyszer az „üresjáratban" izoláltan tartott pár tojóját -

vagyis amikor nincs ingert kiváltó tárgy a közelében, mégis

bekövetkezik a jelenség -, a liba a vállán ugyanúgy

fenyegetődzött hátrafelé, mintha ellenséget látna ott.

A récéknél, melyekhez a mi tőkés récénk is tartozik,

vagyis a szokvány házikacsa ősformája, a vállon át hátrafelé

történő heccelés az egyetlen kialakult, lehetséges, obligát

mozgáskoordináció, és a réce tojója, mielőtt heccelni kezd,

mindig a lehető legközelebb húzódik mellel a hímhez, vagy

mellette fut, illetve úszik, vagy esetleg közvetlen mögötte

halad. A fej mozdulatában - hátrafelé a vállon át - érdekes

módon ott vannak még az eredeti tájékozódási reakciók is,

melyek az ásóréce-lúd fajoknál fenotipikus, vagyis külső

megjelenésformájukat tekintve azonos, mégis variábilis

kifejezési módozatokat hoztak létre. A legjobban ez akkor

látható, mikor a tojó egészen alacsony izgalmi fokon kezd

heccelni, és csak fokozatosan „gerjeszti" dühét. Ilyenkor

ugyanis előfordul, hogy először - ha az ellenség épp előtte áll

- előrefele is fenyegetődzik, de ahogy fokozatosan

izgatottabbá válik, valami ellenállhatatlan erő kezdi a fejét a

vállán át hátrafelé fordítani, vonni. Hogy eközben a

tájékozódási reakció is működésbe lép, mely mindenkor az

ellenséghez való igazodásra törekszik, szó szerint „a

szemekből olvasható ki": a tojó szeme ugyanis, bár az új,

rögzített irányú mozgásminta más irányba vonz és mutat,

egyre a harag tárgyára szegeződik! S ha beszélni tudna az

úszóhártyás madár, bizonnyal ezt mondaná: „Szeretném ezt a

gyűlölt idegen gúnárt (gácsért, hímet) heccelni, de a fejem

mégis valami más tárgy felé húz!" Objektíven és

mennyiségileg kimutatható, hogy egyszerre két, egymással

vetélkedő mozgás- és kifejezésmintázat van jelen. Ha

ugyanis a fenyegetett idegen madár a tojóval szemközt áll,

akkor legcsekélyebb a váll fölött hátrafelé fenyegető

fejmozdulat kilengése, és pontosan oly arányban növekszik,

minél nagyobb lesz a tojó testének hossztengelye és az adott

irány által bezárt szög (az ellenség irányáról van szó). Ha az

ellenség pontosan a tojó mögött áll, vagyis ha a szög 180

fokos, a tojó heccelés közben csőrével megérinti a saját

farkát.(2. Ábra)

Ez a konfliktusos magatartás, melyet a réce tojója a

hecceléskor tanúsít, csakis egy helyes magyarázatra enged

következtetni, bármily furcsának tűnjék is ez első hallásra.

Azokhoz a könnyen áttekinthető tényezőkhöz, melyek az

ismertetett mozgásokat eredetileg előidézhették, a

törzstörténeti fejlődés során egy újabb csatlakozott. Mint

láttuk, a bütykös récénél a vissza-menekülés a hímhez és az

ellenség támadása „még" maradéktalanul megmagyarázza e

kacsa viselkedését. A tőkés réce tojójánál ugyanezek a

késztetések nyilvánvalóan szintén jelen vannak, de az általuk

meghatározott kifejezési módokhoz egy független, merőben

új minta is társul. Van itt azonban egy zavarba ejtő elem,

amely a folyamat egészének analizálását megnehezíti,

nevezetesen az, hogy a „ritualizálódással" újrakeletkezett

mozgásmintázat így örökletesen rögzült másolata annak a

mozgási módnak, mely eredetileg más késztetésekre

következett be. Az eredeti forma természetesen az egymástól

függetlenül, de egyidejűleg működő ösztönök változó

erősségének megfelelően esetről esetre igen eltérő módon

alakul, az újonnan keletkező merev mozgáskoordináció csak

valamiféle átlagost képvisel. Ez aztán oly módon

„sematizálódik", hogy az erősen emlékeztet az emberiség

kultúrtörténetének szimbólumképzésére. A tőkés récénél az

irányok eredeti változtathatósága - vagyis hogy miként

helyezkedik el a társ és az ellenség - sematikusan odáig

szűkül, hogy előbbinek a tojó előtt, utóbbinak a tojó mögött

kell lennie: a menekülés által motivált „hímhez ide" és az

agresszív „ellenséghez oda" egyetlen, nagy szabályossággal

zajló, összeforrott ide-oda merev ceremóniája lesz, mely már

önmagában is elegendő, hogy a kifejezésértéket fokozza. Az

újonnan keletkezett ösztönös mozgás nem hirtelen ragadja

magához az uralmat, hanem eleinte mindig ritualizálatlan

előképe mellett van jelen, s erre az előzményre kezdetben

csak egészen gyengén rétegződik. A vörös ásólúdnál például

abból a mozgáskoordinációból, mely hecceléskor a fejet a

vállon át hátrakényszeríti, csak akkor látunk valamit, amikor

a ceremónia „üresjáratra fut", vagyis mikor távol az ellenség,

amelyre a fenyegető mozdulat különben, az eredeti

orientációs mechanizmusok uralkodásakor kényszerűen

irányult.

A tőkés réce példáján bemutatott heccelés minden

filogenetikai ritualizáció esetében tipikus. Ez a ritualizálódás

minden esetben abból áll, hogy új ösztönös mozgás jön létre,

amely formájában egy korábbi, több ösztön hatására

kialakult magatartásmódot utánoz.

Az örökléstan és a törzsfejlődés iránt érdeklődőknek hadd

tegyem hozzá, hogy az imént tárgyalt folyamat pontos

ellentéte az úgynevezett fenokópiának. Erről nem csupán

akkor beszélünk, ha külső, egyedileg hatékony befolyásokra

létrejön egy megjelenésmintázat, egy „fenotípus", mely a

más esetekben örökletes tényezők által meghatározotthoz

hasonlít, tehát azt „másolja". Ritualizálás esetében

érthetetlen módon újonnan keletkező öröklődési tényezők a

magatartás olyan formáit másolják, melyek fenotipikusan,

különféle külső tényezők együttes hatására már kialakultak.

Joggal használhatnánk a genokópia kifejezést, amelyet

szatirikus intézeti zsargonunkban, ahol még a

szakkifejezések sem szentek, „girnyó-kópiá"-nak nevezünk.

A „heccelés" példája a rítusképződés egyéb

jellegzetességeinek bemutatására is szolgálhat. A búvárréce

tojójának heccelése egy kicsit más, és bonyolultabb módon

ritualizálódott. A kontyos récénél például nemcsak az

ellenség felé irányuló fenyegetődző mozdulatot, hanem a

hímnél védelmet kereső vissza-futást is rítus, tehát egy ad

hoc keletkező ösztönmozgás szabályozza. A kontyos réce

ritmikusan váltogat: fejét a vállán át hátralöki az ellenség

felé, és hangsúlyosan fordítja a társa felé is, minek során a

fej megannyiszor fölszegett állal mozog fel és le, ami a

mimikailag eltúlzott menekülésmozgás megfelelője. A fehér

szemű récénél a heccelő tojó először fenyegetődzve az

ellenség felé úszik, majd ismételten felszegve állát - amely

nem, vagy csak alig különbözik a fölrepülési mozdulattól -

visszatér a gácsérhoz. A kercerécénél pedig a „heccelés"

már-már egészen függetlenedett az „ellenséget" megjelenítő

fajtárs jelenlététől. A tojó ott úszik hímje mögött, és ritmikus

szabályossággal hajtja végre jókora nyak- és fejmozdulatait,

váltakozva hol jobbra hátra, hol balra hátra, melyeket aligha

vélnénk fenyegető mozgásoknak, ha nem tudnánk a

törzsfejlődésbeli köztes fokozatokról.

Ezek a mozgásformák a ritualizáció előrehaladtával

messze eltávolodnak a nem ritualizált előképtől, és ugyanez

történik jelentésükkel is. A bütykös réce-lúd heccelése

„még" tökéletes hasonlóságot mutat e faj szokásos

fenyegetőzésével, és a gácsérra tett hatása sem tér el

lényegien attól, ami a nem heccelő kacsa-, réce- és

lúdfajoknál történik, mikor egy baráti egyed rátámad egy

idegenre: a jó barát haragja „átragad" a hímre, és az azonnali

késztetést érez, hogy megtámadja az idegent. A valamivel

erősebb s egyszersmind harciasabb vörös ásólúdnál, de főleg

a nílusi lúdnál a heccelésnek ez az eredetileg csak szelíden

buzdító hatása sokkal jelentősebb. Ezeknél a madaraknál

meg is érdemli a nevét, mert a hímek itt reszkető orrcimpájú

kutyákhoz hasonlatosak, melyek csak uruk szavát lesik, hogy

az áhított jelre szabadjára engedhessék indulataikat. A

tárgyalt fajok esetében a heccelés funkciója szorosan

összefügg a territórium védelmével. Heinroth arra a

megállapításra jutott, hogy a vörös ásólúd hímek jól viselik

egymás társaságát, ha a tojókat eltávolítják körükből.

A récéknél és a bukórécéknél a heccelés jelentése egész

más irányba fejlődött. Előbbieknél viszonylag ritkán fordul

elő, hogy a gácsér a tojó heccelő viselkedésére meg is

támadja az „ellenséget" - és itt az idézőjelet valóban ki kell

tennünk. A nem párban élő tőkés récénél például a heccelés

közönséges házassági ajánlatot jelent, persze nem

párosodásra, párzásra való felhívást: mert az ilyen

felszólítás, az úgynevezett „pumpolás" merőben másképp

fest. A heccelés tartós párba állást javasló gesztus.

Amennyiben a hím - a gácsér, a gúnár - hajlandó az ajánlat

elfogadására, megemeli az állát, fejét kicsit elfordítja a

tojótól, és gyorsan efféle hangot hallat: „Rebreb! Rebreb!"

Vagy pedig, ami különösen a vízben fordul elő, felelete egy

igen határozott, szintén ritualizálódott ceremónia, a „ráivás

és a látszattisztálkodás". Mindkettő azt jelenti, hogy a gácsér

az őt körüludvarló tojónak „igen!"-t mond; a „rebreb"-ben az

agresszió nyomait is felfedezhetjük, az emelt állal történő

elfordulás a megelégedettség jellegzetes gesztusa. Ha a

madár rendkívüli mód felizgul, előfordulhat, hogy kisebb

látszattámadást indít a közelben álldogáló más hímek

valamelyike ellen. A másodjára említett ceremóniánál -

ráivásnál és látszattisztálkodásnál - ez sosem következik be.

Heccelés az egyik oldalon, ráivás és látszattisztálkodás a

másikon - egymást kölcsönösen kiváltó jelenségek, s így a

pár hosszasan művelheti ezt. S bár a ráivás és a

látszattisztálkodás olyan zavargesztusból fejlődött ki,

melynek létrejöttében egykor az agressziónak is szerepe volt,

de mint a közönséges récénél is látjuk, e ritualizált

megnyilvánulásban már nincs jelen. A ceremónia itt a

megkönnyebbülés jelének tekinthető. A kontyos récénél és

más bukórécéknél sosem láttam, hogy a tojó heccelése a

heccelt gácsért komolyabb mérvű támadásra ingerelte volna.

Míg tehát a vörös ásólúd és a nílusi ludak esetében a

heccelés szavakba foglalva valahogy így hangzik: „Adjál

neki, intézd el, öld meg! Tüntesd el a föld színéről!", a

bukómadaraknál annyit jelent: „Szeretlek!" Néhány faj,

például a karattyoló- vagy a füttyöskacsa esetében e

szélsőséges cselek közti átmenetként a heccelés a

következőket jelenti: „Te vagy az én hősöm, bízom benned!"

Persze ezeknek a szimbólumoknak a közlésben elfoglalt

funkciója a helyzettől függően ugyanazon faj esetében is

nagy változatosságot mutat, de hogy a szimbólum

jelentésváltozata a jelzett úton ment végbe, az

kétségbevonhatatlan.

Analóg folyamatokra még sok-sok példát lehetne

felhozni. A díszsügéreknél egy egészen átlagos

úszómozdulat csalogatja oda a fiatalokat, sőt adott esetben a

fiatalok figyelmeztető jelként értelmezik, a tyúkféléknél a

táplálkozást kísérő hang egyben a kakast is hívja, és

bizonyos hangmegnyilvánulásokhoz meghatározott nemi

jelentés kötődik stb. stb. Már csak egyetlen, a rovarok

életéből vett differenciálódási sort szeretnék tárgyalni itt a

rituális viselkedési módok témaköréből. Nem csupán azért,

mert az eddigi példáknál is jobban illusztrálja a párhuzamot

egy ilyen ceremónia filogenetikus kialakulása és a

szimbólumalakulás kultúrtörténeti folyamata között, hanem

azért is, mert ebben az egyedülálló esetben a „szimbólum"

nemcsak a magatartás módjában jelentkezik, hanem testi

alakot is ölt, és szó szerint halvánnyá válik.

Az úgynevezett táncos legyek némely fajánál - közeli

rokonai ezek a rablólegyeknek - kialakult az a kedves,

ugyanakkor célszerű rítus, hogy a hím közvetlenül a párzás

előtt szíve választottjának, a légyhölgynek egy megfelelő

méretű, zsákmányolt rovart nyújt át. Míg a nő falatozik, a

hím elintézheti az aktust, s nem kell attól félnie, hogy szíve

hölgye esetlegesen őt falja fel - pedig ez valós veszély a

légyfaló legyeknél, ahol a hím ráadásul kisebb is a

nősténynél. Semmi kétség, a veszély fejtette ki ezt a

szelekciós nyomást, amely aztán ezt a fura viselkedést

kialakította. De maga a ceremónia csak egy fajnál, az északi

táncos légynél maradt fenn, ahol a nőstény ettől a bizonyos

nászlakomától eltekintve nem is eszik legyeket! Egy észak-

amerikai fajnál a hím szép fehér ballont sző, amely optikai

úton kelti fel a nőstény érdeklődését, valamint néhány apró

rovart is foglyul ejt, melyeket aztán a hölgy az aktus alatt

elfogyaszt. Hasonló a helyzet a mór táncos légy esetében,

ahol a hímek apró áttetsző fátyoltáskát szőnek, s amelybe

ugyan csak olykor-olykor, de eleség is kerül. Az alpesi

vidékeken előforduló harmatos táncos légy esetében pedig,

mely minden társánál jobban megérdemli a „táncos" nevet, a

férfinép egyáltalán nem fog rovarokat a nagy eseményhez,

ellenben mindegyik sző egy gyönyörű szép fátylat, melyet

középső és hátsó lába között hurcol, erre a látványra reagál

aztán a nőstény. „Ha ilyen kis fátyolhordozók százai

kavarogva játszadoznak a légben, aprócska, mintegy két

milliméteres, a napfényben opálosan csillogó szövedékek

együttese csodás látványt nyújt" - így jellemzi Heymons az

új „Brehm"-ben ezeknek a legyeknek a kollektív udvarlását.

A kacsafélék tojóinak heccelését tárgyalva megpróbáltam

bemutatni, hogyan jut igen lényeges szerephez az új rítus

kialakításában egy új öröklési koordináció keletkezése,

hogyan alakul ki ezúton egy autonóm és messzemenőkig

rögzült formájú mozgássor, vagyis egy új ösztönkifejeződés.

A táncos legyek példája - táncmozgásuk még részletesebb

elemzésre vár! - reményeink szerint jól szemlélteti a

ritualizáció másik, ugyanilyen fontos oldalát, nevezetesen azt

az újonnan keletkező reakciót, amellyel aztán a fajtárs a

szimbolikus közlésre válaszol. Azon táncos légyfajok

nőstényei, melyek csak jelképes ballont vagy fátylat kapnak,

ugyanolyan lelkesedéssel reagálnak erre a bálványra - ha

nem még lelkesebben! -, mint a maguk materiális ajándékára

azok, amelyek ténylegesen találnak valami ehetőt a hálóban.

Tehát nem csupán egy meghatározott közlésfunkcióval

rendelkező, addig sosemvolt ösztönmozgás jön létre az egyik

fajtársnál, az „aktornál", hanem egyúttal annak veleszületett

megértése is a másik félnél, a „reaktornál". Ami a felületes

szemlélődő számára első látásra ceremóniának tűnik, az

gyakran egymást kölcsönösen feltételező és kiváltó

viselkedési elemek egész sora.

A ritualizált magatartásmód újonnan keletkezett

motorikája egy önálló ösztönmegnyilvánulás jegyeit

hordozza, s a kiváltó helyzet, melyet ilyen esetekben

messzemenőkig a fajtárs válaszadó magatartása határoz meg,

az ösztönkielégítő végszituáció minden sajátosságával

rendelkezik. Más szóval az eredetileg más objektív és

szubjektív célok szolgálatában álló cselekvési lánc öncéllá

lesz, amint autonóm rítussá válik.

Egyenesen félrevezető volna, ha - mondjuk - a heccelés

ritualizált mozgásmintázatát a tőkés réce tojójánál a szerelem

vagy az összetartozás „kifejezésének" tekintenénk. Az

önállósult ösztönmozgás nem melléktermék, nem a két

állatot összefűző kötelék „epifenomenonja", hanem maga a

kötelék. A párt összetartó ceremóniák állandó ismétlődése

pontos mutatója az azokat elindító autonóm ösztönkésztetés

erejének. Ha egy madár elveszíti a párját, s ezáltal

ösztönének tárgyát is, a mód, ahogy az elveszített partnert

keresi, magán viseli annak az ősi erejű törekvésnek, az

úgynevezett óhajviselkedésnek valamennyi jegyét, amely azt

a környezeti alaphelyzetet próbálja visszaállítani, amelyben a

felgyülemlett ösztön levezetődhet.

Amire ennek kapcsán mindenképpen fel kell hívni a

figyelmet, az a felmérhetetlenül fontos tény, hogy a

törzstörténeti ritualizáció folyamán mindenkor egy új és

teljességgel autonóm ösztön keletkezik, mely ugyanúgy

önálló, mint az úgynevezett „nagy", tehát a táplálkozásra,

párosodásra, menekülésre vagy az agresszióra irányuló

alapösztönök bármelyike. Ahogy a fent említetteknek, úgy

az újonnan keletkezett ösztönnek is helye és szavazati joga

van az ösztönök nagy parlamentjében. Témánk

szempontjából ez azért különösen fontos, mert gyakran pont

a ritualizáció révén keletkezett ösztönöknek jut az a szerep,

hogy ezen a bizonyos országgyűlésen szembeszálljanak az

agresszióval, ártatlan csatornákba tereljék azt, és a

fajfenntartás szempontjából káros hatásait megfékezzék. A

személyes kötődésről szóló fejezetben látni fogjuk, milyen

kiválóan megfelelnek ennek a roppant fontosságú feladatnak

az átirányított támadási mozgásokból keletkezett rítusok.

Az emberi kultúrák történetének során keletkező rítusok

nem az öröklődő anyagban gyökereznek, hanem

továbbhagyományozódnak, és az egyén mindenkor

újratanulja őket. E különbözések ellenére mégis oly sok a

párhuzam, hogy az idézőjelet teljes lelki nyugalommal

elhagyhatjuk - ahogy ezt Huxley meg is tette. Ugyanakkor

viszont épp ezek a funkcionális analógiák mutatják, milyen

merőben eltérő oksági mechanizmusokkal hozzák létre a

nagy konstruktőrök nagyjából ugyanazokat a

teljesítményeket.

Nemzedékről nemzedékre hagyományozódó

szimbólumok az állatoknál nincsenek. Ha „az állat" az

embertől definíció szerint egyáltalán megkülönböztethető,

akkor ez az, ami segíthet kijelölni a határt. Előfordul ugyan

állatoknál is, hogy az egyedileg szerzett tapasztalatot az

idősebb állat a fiatalabbaknak tanítás-tanulás révén adja

tovább. Ilyen valódi tradíció csak azoknál az állatfajoknál

létezik, amelyeknél a tanulási képesség fejlettsége a társas

szerveződés magas fokával párosul. Bizonyítottan

előfordulnak ilyen folyamatok, például a csókáknál, nyári

ludaknál és patkányoknál is. Az így továbbadott ismeretek

azonban csak igen egyszerű dolgokra korlátozódnak, mint

például a követendő utak betanulása, bizonyosfajta táplálék,

illetve a veszedelmes ellenség felismerése, a patkányok

pedig tisztában vannak azzal, hogy a méreg veszélyes.

Az a nélkülözhetetlen elem pedig, amely ezekben az

egyszerű állati hagyományokban és az ember legmagasabb

rendű kulturális hagyományaiban közös: a szokás. Ez a már

megszerzett melletti makacs kitartásával hasonló szerepet

játszik, mint az örökletes anyag a rítusok törzstörténeti

kialakulásakor.

Hogy egy madárútvonal-betanulásnál jelentkező, a szokás

által alakított jellegzetesség hatásait tekintve milyen

döbbenetes hasonlatosságot mutat az ember komplex

kulturális rítusalkotásával, azt egy mai napig feledhetetlen

élmény világította meg számomra. Főfoglalkozásomban

akkortájt épp egy fiatal, tojásból felnevelt nyári ludat

tanulmányoztam, amely az én személyemre vitte át a normál

körülmények között egyébként szüleinek szóló magatartási

formákat annak a sajátos folyamatnak az eredményeként,

melyet bevésésnek nevezünk, s amelyről csakúgy, mint

Martináról, a nyári lúdról egy korábbi könyvemben írtam

részletesebben. Martinának már kiskorában kialakult egy

szokása: körülbelül egyhetes volt, már tudott lépcsőt mászni,

mikor megkíséreltem, hogy este „lábon" csalogassam be a

hálószobámba, ne pedig ölben vigyem be, ahogy azt addig

alkonyatkor tettem. A nyári ludak mindenfajta „fogdosást"

rossz néven vesznek, félelmek fogják el őket, s az ember

okosabban teszi, ha efféle élményektől megkíméli őket.

Altenbergi házunk halljában a középső ajtótól jobbra indul

egy lépcső - föl az emeletre. Az ajtóval szemközt egy igen

nagy ablak van. Mikor Martina engedelmesen követve

engem belépett ebbe a helyiségbe, megriadt a számára

szokatlan helyzettől, s mint minden madár, ha fél, ő is a

világosság felé törekedett, vagyis az ajtótól egyenest az

ablakhoz rohant, el mellettem, aki már a lépcső alsó fokán

álltam. Az ablaknál pár pillanatig elidőzött, aztán

megnyugodhatott, mert követett szépen, föl a lépcsőn, az

emeletre. Ugyanez történt a rá következő este is azzal a

módosulással, hogy az ablakhoz vezető út kevésbé volt

körülményes, valamint a megnyugváshoz szükséges idő is

lerövidült. Aztán ugyanez nap mint nap megismétlődött

azzal a különbséggel, hogy az ablaknál nem időzött, és

érezhető volt, hogy már nem fél - az ablak felé megtett kis

kerülő afféle szokássá vált, és bizony szinte nevetséges

látványt nyújtott, ahogy mindannyiszor eltökélten odaszaladt

az ablakhoz, majd hátraarcot csinált rögtön, s ugyanilyen

határozottan visszagyalogolt a lépcsőhöz, és feltotyogott a

nyomomban. Az ablak felé megtett kerülőút egyre rövidült,

az eredetileg 180 fokos fordulási szögből hegyesszögféle

lett, és egy év elteltével az egészből egy derékszögű fordulat

maradt -ami azt jelentette, hogy a lúd az ajtón belépve nem

mászott fel rögtön a lépcsőn, hanem elsétált mellette, a

„végénél" megtorpant, majd éles fordulatot véve feltotyogott

a lépcsőn.

Ekkortájt történt, hogy egy este elfelejtettem Martinát

idejében beengedni a házba, és szobámba „vezérelni" őt;

amikor erre rádöbbentem, már igen sötét volt odakint.

Odasiettem a ház ajtajához, alig résnyire nyitottam csak ki,

de Martina sietősen-ijedten már be is furakodott a lábam

mellett, majd pedig szokásától merőben eltérően megelőzött,

és elindult a lépcső felé. Aztán valami olyat tett, ami

végképp ellentétes volt addigi szokásaival: eltért megszokott

útvonalától, s a lehető legrövidebb utat választva érte el a

lépcső alsó fokát, majd levágta a lépcső kanyarulatát, és már

sietett is felfelé. S ekkor valami egészen megrázó dolog

történt: Martina az ötödik lépcsőfok táján hirtelen

megtorpant, és iszonyatos félelem jelei mutatkoztak rajta -

nyújtogatta a nyakát, és szárnyait úgy mozgatta, mintha fel

akarna röppenni. Egyidejűleg figyelmeztető hangot hallatott,

s kis híján menekülni kezdett. Majd pár pillanatig dermedten

állt, megfordult, lesietett a lépcsőfokokon, s odalent, mint aki

elfelejtett, de még pótolhat valamit, sietősen megtette

hajdani szokásos kerülő útját az ablakig, s ahogy illik, az

alsó lépcsőfok bal sarkához sétált vissza, s elindult szépen

fölfelé. De ez még nem volt minden: mikor az ötödik fokra

lépett, megint megállt, körülnézett, megrázta magát és

köszönt - a nyári ludak ezt akkor teszik, mikor valami nagy

ijedelem után végre megnyugszanak. Nem akartam hinni a

szememnek! Számomra nem volt kétséges, hogyan kell

értelmezni a történteket: a megszokás kötelező érvényű

szokássá vált, szent szabállyá, amely ellen egy rendes nyári

lúd nem véthet, vagy ha igen, hát akkor rettegéssel fizet érte!

A fent vázolt eseménysor s magyarázata talán

nevetségesnek tűnik, de biztosíthatok mindenkit, hogy a

magasabb rendű állatok ismerőinek az ilyesmi korántsem

újdonság. Margaret Altmann, aki a kanadai szarvasokat és az

amerikai jávorszarvasokat szabad körülmények közt

tanulmányozta, és vénséges vén lován, valamint még

vénségesebb öszvérén hetekig-hónapokig követte

csapásaikat, igen érdekes megfigyeléseket tett két egypatájú

munkatársával kapcsolatban. Ugyan csak néha-néha

telepedett meg pár napra valahol, mégis képtelenség volt

elkormányozni a két derék állatot régi táborhelyük mellett

úgy, hogy legalább jelképesen ne érintsék a „szent" pontot,

meg ne álljanak, kénytelen volt fel- s lepakolászni, így

mímelve a táborverést, illetve -bontást. Van egy régi,

tragikomikus történet egy kisvárosi prédikátorról, a színhely

a vadnyugat. A prédikátor tudtán kívül egy részeges alak

lovát vásárolta meg. Rozinantéja pedig a szent életű Don

Quijotét arra kényszerítette, hogy minden kocsmánál

megálljon, s legalább néhány percre betérjen. Ezzel a

szerencsétlen a gyülekezet szemében máris

kocsmatölteléknek számított, s kétségbeesésében valóban

inni kezdett. A jobbára csak viccként mesélt történet,

legalábbis a ló viselkedését illetően, színtiszta igazság is

lehetne.

A gyereknevelő, a pszichológus, az etnológus és a

pszichiáter számára a magasabb rendű állatok fentebb vázolt

magatartásmódja ismerős. Akinek van gyereke, vagy

legalább többé-kevésbé aktív nagybácsiként tevékenykedik,

saját maga is tapasztalhatta, mennyire ragaszkodnak a kicsik

egy-egy szokás legapróbb részleteihez is; kétségbeesnek, ha

az ismert mese elmondásakor csak egy kicsit is eltérünk az

eredeti történettől. És aki képes arra, hogy önmagát

megfigyelje, kénytelen lesz beismerni, a szokás hatalma

felnőtt, kulturált emberek életében is sokkal nagyobb súllyal

van jelen, mint ahogy mi azt szeretnénk, például egyszer

csak tudatosodott bennem, hogy Bécs városában autókázva

egy bizonyos hely megközelítésekor más utat választottam

odafelé, és megint másikat visszafelé, jóllehet akkoriban

még nem voltak egyirányú utcák, amelyek erre

kényszerítettek volna. Megpróbáltam tehát legyőzni

ostobának minősített szokásomat, és oda-vissza ugyanazon

az úton mentem. A kísérlet eredményeképpen kínos

nyugtalanság vett rajtam erőt, és ez olyan méreteket öltött,

hogy kénytelen voltam visszafelé jövet rátérni a jól bevált,

megszokott útra.

Az etnológusnak történeteimet olvasva talán a természeti

népek úgynevezett „mágikus gondolkodása" jut eszébe, ami

azért persze a civilizált emberektől sem teljesen idegen, sőt

olykor valamennyiünket hatalmába kerít a hókuszpókusz

varázsa. Vigyázzunk, hogy el ne kiabáljuk!, hogy ki ne

dőljön a só a fehér abroszra, lekopogjuk háromszor a fán.

Megszámoljuk elalvás előtt a sarkokat, és még

folytathatnám.

Ez utóbbi „példa" a pszichológia és pszichiátria világába

vezet át minket, és a neurózisra, azon belül is a „kényszer"-

neurózisra kell gondolnunk, amely enyhe formában nagyon

sok gyermeknél jelentkezik. Én például tisztán emlékszem

rá, hogy kiskoromban bebeszéltem magamnak, rémes dolgok

fognak történni, ha a bécsi városháza előtt egyszer nem a

kőlapokra lépek, hanem a köztük lévő rések valamelyikére.

A. A. Milne is felülmúlhatatlanul ábrázolja a gyermeki

fantázia játékait költeményeiben és regényeiben.

Ezek a jelenségek annyiban kötődnek egymáshoz, hogy

közös gyökerük egy olyan magatartási mechanizmusban

keresendő, amelynek fajfenntartó szerepe könnyen belátható:

ha valamely élőlénynek nincsen tudatos rálátása bizonyos

összefüggésekre, akkor igen nagy hasznára válhat, ha kitart

adott magatartásformák mellett, melyek egyszer-kétszer-

sokszor már beváltak, célhoz vezettek és veszélytelennek

bizonyultak. Ha fogalmunk sincs, mely tényezők biztosítják

a sikert, illetve a biztonságot, a legjobb, ha szolgai

pontossággal ragaszkodunk a formai részletek

mindegyikéhez! A régi mondás, hogy: „Sose lehet tudni, mi

történhet még!" a babonában is jelen van. Félünk attól, hogy

bajba keveredhetünk, ha nem veszünk részt a varázslás

szertartásaiban.

Ha tisztában is vagyunk kedves szokásaink merőben

véletlenszerű kialakulásával, és felnőtt, értelmes ember

módjára azt is belátjuk, hogy az ilyen „parancsok"

megszegése semmiféle bajjal nem járhat, mégis - és erre

kényszeres autóutam a példa - egy tagadhatatlanul

szorongásos izgalom kerít minket hatalmába, hogy igenis ki

kell tartanunk szokásaink mellett, s bizony épp így lesz a

beidegzett magatartásmódból „kedves" megszokás. Ez mind

az embereknél, mind az állatoknál így működik. Fontos

különbség ellenben az, hogy az ember a szokásait nem

feltétlenül maga alakítja ki, hanem a szüleitől, a kultúrájától

kapja. Egyrészt nem tudja, milyen okok vezettek az adott

magatartásbeli előírás létrejöttéhez; a hithű zsidó vagy

muzulmán elutasítja a disznóhús élvezetét, bár fogalma sincs

arról, hogy a trichinosis heveny veszélye miatt hozták meg

ősei ezt a szent tiltást. Másrészt a törvényalkotó magasztos-

zord apa alakja, aki időtlen idők távlatából ködlik fel

előttünk, a tőle származó előírásokat valóban isteni

jellegűnek tünteti fel, s hát akkor nyilván bűn ellenük véteni.

Az észak-amerikai indiánok kultúrája egy csodás

megbékélési ceremóniát hozott létre, amely igencsak

megmozgatta a fantáziámat, mikor kiskoromban indiánosdit

játszottam: a békepipa elszívásáról van szó, a barátság

kalumetjéről. Később, amikor többet tudtam már a velünk

született rítusok törzstörténeti keletkezéséről, agressziógátló

hatásukról, főképpen pedig a szimbólumok filogenetikus és

kulturális keletkezésének bámulatos analógiáiról, egyszerre

csak a napnál világosabban láttam magam előtt azt a

jelenetet, amelynek akkor kellett lejátszódnia, mikor két

ellenséges indián azáltal lett ellenségből baráttá, hogy

elszívott egy pipát.

Mondjuk Foltos Farkas és Suhanó Sas, két szomszédos

sziú törzs öreg, tapasztalt, a gyilkolászásban már kissé

megfáradt, de azért harcos törzsfőnöke elhatározza, hogy egy

eddig szokatlan kísérletbe fognak, minthogy nincs kedvük

újra kiásni a csatabárdot: megpróbálják tárgyalásos úton

rendezni a kis Hód folyó szigetének kérdését, vagyis azt,

hogy kit illet ott a vadászati jog. Vállalkozásuk kezdettől

fogva kicsit kínos, mert mindketten attól félnek, hogy

tárgyalási készségüket valaki máris a gyávaság jelének

tekinti. Ezért a két férfiú, mikor végre kíséretük s fegyvereik

hátrahagyásával találkozik, jókora zavarban van. Mivel

azonban ezt mégsem vallhatják be egymásnak - még

önmaguknak sem! -, így hát különösen büszke tartást

erőltetnek magukra, így ülnek le, kihívóan nézik egymást,

merevek, gőgösek, méltóságteljesek. Hosszú ideig semmi, de

semmi nem történik. Aki valaha is tárgyalt már osztrák vagy

bajor paraszttal birtokvétel vagy - csere dolgában, tudhatja,

félig már vesztett ügye van annak, aki elsőként hozza szóba

a dolgot, amiért is pedig tulajdonképpen összejöttek. Az

indiánoknál is hasonló a helyzet, s így ki tudja, meddig

ücsörögnek ott egymással szemben. Ha azonban az ember

csak ül és ül, és még az arcizma sem rándulhat, mert akkor

elárulja magát, és oly nagyon szívesen tenne valamit, sőt

nagyon sok mindent tenne, ha nem szólna ellene annyi

minden, röviden tehát konfliktushelyzetben nagy

megkönnyebbülést jelent, ha valami olyan semleges dologba

foghatunk, aminek a konfliktus tárgyát képező ügyhöz az

égadta világon semmi köze, sőt mi több, teljes közönyünket

hangsúlyozza. A kutató az ilyesmit helyettesítő aktivitásnak,

az átlagember pedig „pótcselekvésnek" nevezi. Aki

dohányost csak ismerek, mindnél jelen van valamilyen

módon ez a kényszercselekvési motiváció. Adott esetben így

nyúlnak a zsebükbe cigarettáért, szivarért, pipáért. No hát

miért lett volna ez másképp annál a népnél, mely a

dohányfüstölést „feltalálta", és amelytől mi is eltanultuk.

Ezért Foltos Farkas - de lehet, hogy Suhanó Sas - rágyújtott a

pipájára, amely ekkor még nem békepipa volt, azután

rágyújtott a másik indián is. Ki ne ismerné a dohányzás

feszültségoldó katarzisát? A két főnök lassan

megnyugodott, magabiztossá vált megint, a tovatűnt

feszültséget tárgyalási készség váltotta fel, és szépen dűlőre

is jutottak. Aztán a legközelebbi tárgyaláson esetleg egyikük

nyomban meggyújtotta a pipáját, következő alkalommal

valamelyikük otthon felejtette dohányzóholmiját, mire társa

előzékenyen kisegítette. És ki tudja, hányszor ismétlődött

meg ez így, vagy másként, míg lassan át nem ment a

köztudatba, hogy egy pipázó indián kellemesebb

tárgyalópartner, mint a nem pipázó. Az pedig talán

évszázadokba telt, míg az együtt pipázás a békesség

jelképévé vált. Egy dolgot állíthatunk nagy biztonsággal, ami

eredetileg a zavar jele volt csak, rítussá szilárdult, kötő erejű

törvényszerűséggé - minden indián számára! -, olyannyira,

hogy a pipa elszívása után már eleve teljes lehetetlenségnek

tűnt az ellenséges támadás gondolata. Alapjában véve

ugyanazokról a parancs erejű gátlásokról van itt is szó,

melyek Margaret Altmannt lovastul-öszvérestül egy-egy

adott táborhelyre visszakényszerítették, vagy amelyek

Martinát arra sarkallták, hogy megtegye szokásos kerülő

útját az ablakhoz.

Persze végképp egyoldalú szemléletmódot jelentene, és

pont a lényeget hagynánk figyelmen kívül, ha a

kultúrtörténetileg létrejött rítusnak csak kényszerítő vagy

tiltó hatását akarnánk hangsúlyozni. Bár az egyénen túli, a

hagyományhoz kötött és kulturális Felettes Én adja

parancsba és szentesíti, a rítus változatlanul őrzi „kedves"

szokás jellegét is, sőt kedvesebb szívünknek, és jobban

igényeljük már, mint a mindennapok közönségesnek

mondható apró-cseprő szokásait. Épp ebben rejlik a

kulturális ceremóniák mozgásvégrehajtásának és külső

pompájának mélyebb értelme. A képromboló téved, mikor a

rítus „hivalkodását" nem csupán lényegtelennek, de az igazi

elmélyedés lealacsonyításának, jelképes külsőségnek tekinti.

A kulturálisan és a törzsfejlődés során kialakult rítusok egyik

legfontosabb, ha nem a legfontosabb teljesítménye éppen az,

hogy mindegyik, mint a társas viselkedés önálló, aktív

ösztönzője hat. Ha bevallottan örömünket leljük régi

szokásaink tarkabarka világában - mint például a

karácsonyfa-díszítésben vagy a gyertyagyújtásban stb. -, nos

ez az alapfeltétele annak, hogy a ránk hagyományozódott

szokást szeressük. Ennek az érzésnek a melegétől függ

viszont az, hogy mennyire maradunk hűek az adott

szimbólumhoz, illetve annak jelentéséhez. Az érzés melege

az, ami számunkra értéknek mutatja a kultúránk által

létrehozott javakat. A kultúra önálló létezése az egyén feletti,

őt túlélő közösség létrejötte, egyszóval mindaz, ami az

embert emberré teszi, a rítus önállósulásán alapszik,

amelynek folyamán a rítus az emberi cselekvés autonóm

motívumává lesz.

A hagyományszerű rítusképzés minden bizonnyal ott volt

az emberi kultúra őskezdeteinél, amiképpen a maga sokkal

alacsonyabb szintjén a filogenetikus rítusképzés is ott volt a

magasabb rendű állatok társas együttélésének kezdetekor. A

kettőjük közötti analógiák, amelyekre most az

összefoglalásban nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni, a közös

funkciókból adódó követelményekkel magyarázhatók.

Mindkét esetben arról van szó, hogy valamely magatartási

mód, melynek révén emitt egy faj, amott egy kulturális

közösség a külvilág adottságaival kapcsolatba kerül és

szembenéz, teljességgel új funkciót kap, nevezetesen a

kommunikációét. Az eredeti funkció a továbbiakban is

megmaradhat, de általában mind hátrább és hátrább szorul,

végül esetleg maradéktalanul el is tűnik, s így következik be

az igen jellegzetes funkcióváltás. A kommunikációból

megint két egyformán fontos funkció adódik, s ezek akkor

még egy bizonyos fokig közlésnek hatnak. Az első

ártalmatlan mederbe tereli az agressziót; a második pedig

megteremti azt a szilárd köteléket, mely két vagy több

fajtársat összetart. Mindkét esetben a szelekciós nyomás

hozza létre az eredeti, a nem ritualizált magatartási

módoknak az új funkcióval analóg formaváltozásait. A

cselekvési lehetőségek variábilis sokaságának egységesülése

egyetlen akciószekvenciává - magától értetődőleg csökkenti

a félreértés veszélyeit. Ugyanezt a célt szolgálja a

mozgássorrend frekvenciájának és amplitúdójának szigorú

szabályozása. Desmond Morris mutatott rá erre a törekvésre,

és a jelenséget a jelként hatékony mozgásoknál azok „tipikus

intenzitásának" nevezte. Az állatok udvarlási és fenyegetési

gesztusai számos példát szolgáltatnak arra, mint ahogy a

kulturális úton keletkezett emberi ceremóniák is. A rektor és

a dékánok „méltóságteljes" léptekkel vonulnak be az aulába;

a katolikus papok miseénekének hangmagasságát, ritmusát

és hangerejét a liturgia előírásai szabályozzák. A gyakori

ismétlések is még egyértelműbbé teszik a közlést. Mind az

ösztönszerű, mind a kulturális természetű rituálék közös

jellemzője egy bizonyos mozgás ritmikus ismétlése. A

ritualizált mozgások közlésértéke mindkét esetben fokozódik

azon elemek eltúlzásával, melyek már a ritualizálatlan

ősformában is optikai vagy akusztikai jeleket közvetítettek a

befogadónak, míg azok az elemek, amelyek eredetileg más,

mechanikus úton voltak hatékonyak, visszaszorulnak vagy

teljességgel kiiktatódnak.

A „mimikai eltúlzás" olyan, a szimbólummal rokon,

színpadias hatást keltő ceremóniába torkollhat, hogy Sir

Julian Huxleynak is ez tűnt fel először a búbos vöcsök

megfigyelésekor. Az a forma- és színgazdagság, mely ennek

a speciális funkciónak a szolgálatában fejlődött ki, mind a

filogenetikus, mind a kulturális rítusképződésnek kísérője. A

sziámi harcihaluszonyok csodás formái és színei, a

paradicsommadár tollazata, a mandrill elülső és hátulsó

felének bámulatos színvilága - mind-mind azért jöttek létre,

hogy egy bizonyos rituális mozgás hatását erősítsék. Nem

kétséges, hogy eredetileg minden emberi művészet

valamilyen rítus szolgálatában állt, s az „öncélú művészetet"

csak a kulturális folyamat következő fokozatában értük el.

Minden változásnak, amelyek a filogenetikusan és a

kulturálisan keletkezett rítusokat egymáshoz oly

hasonlatossá teszik, kétségkívül az a szelekciós nyomás a

közvetlen oka, melyet a befogadó teljesítménykorlátozása

gyakorol az ingerkibocsátó kialakulására - az

ingerkibocsátóéra, akinek vagy aminek a jelzéseire a

rendszer működése érdekében szelektíven kell „reagálnia".

Minél egyszerűbb s mégis minél félreérthetetlenebb maga a

jel, annál könnyebb egy szelektíven egyetlen jelzésre felelő

befogadót konstruálni. Természetes, hogy az adó és a vevő is

szelekciós nyomást gyakorol egymásra, ez befolyásolja

további fejlődésüket, és így egymáshoz igazodva mindketten

rendkívül magas differenciáltsági fokot érhetnek el. Sok

ösztönös rítus, sok kulturális ceremónia, sőt az emberi

nyelvek szavai is ennek az adó és befogadó közti egyetértési

folyamatnak köszönhetik jelenlegi formájukat; a jel

kibocsátója és a jel befogadója partnerek egy történetileg

fejlődő kommunikatív rendszerben. Ezekben az esetekben

gyakran lehetetlen a ritualizálatlan előképet, a rituálé

eredetét kinyomozni, hiszen annak eredeti formája a

felismerhetetlenségig megváltozott. Ha azonban

lehetőségünk nyílik közbeeső fokozatok vizsgálatára más élő

fajok fejlődéstörténetében vagy még ma is élő kultúrákban,

az ilyen összehasonlító kutatás kiderítheti és feltérképezheti

azt az utat, melyet egy-egy bizarr és komplikált

ceremóniának végig kellett járnia, míg jelenlegi formája

kialakulhatott. Épp ez a feladat teszi az összehasonlító

tanulmányokat oly vonzóvá.

Mind a filogenetikus, mind a kulturális ritualizációban az

önállóság egészen sajátos formájáig jutnak el az újonnan

keletkezett viselkedési minták. Mind az ösztön jellegű, mind

a kulturális rítusok azáltal lesznek a viselkedés autonóm

motiválóivá, hogy ők maguk olyan új végcselekményekké

vagy célokká válnak, amelyek elérése az organizmusok

szükségletévé válik. A rítusoknak mint függetlenül motiváló

tényezőknek a lényegében leledzik, hogy meghaladják

eredeti kommunikációs funkciójukat, s ezzel képesek

lesznek két további, ugyanilyen fontos feladat teljesítésére,

nevezetesen az agresszió kontrolljára, valamint az adott faj

egyedei közötti kötelék megteremtésére. A korábbiakban

már láttuk, mely módon válhat egy ceremónia szilárd

kötelékké, mely bizonyos individuumokat összefűz; a 11.

fejezetben pedig részletekbe menően meg fogom világítani,

hogyan lehet egy agressziógátló ceremóniából a szociális

viselkedések összességét meghatározó tényező, amely

hatását tekintve hasonlatos az emberi szerelemhez és

barátsághoz.

A fejlődésnek az a két lépése, mely a kulturális

ritualizációban a megértéstől az agresszió kontrolljához,

majd innen egy bizonyos kötelék létrehozásához vezet,

analóg azokkal a folyamatokkal, melyek az ösztönös rítusok

evolúciójában zajlanak, ahogy ezt majd a 11. fejezetben a

ludak diadalkiáltásának példáján láthatjuk. A hármas funkció

- a harc megakadályozása a csoport tagjai között,

összetartásuk egyetlen egységben, végül elhatárolásuk más

hasonló csoportoktól - olyan feltűnő hasonlóságot mutat a

kulturálisan kifejlődött rítusokkal, hogy ez további fontos

megfontolások alapját képezheti.

Azoknak az emberi csoportoknak a létezése, amelyeket

nagyságuknál fogva a személyes szeretet és barátság

önmagában már nem tud összetartani, a kulturálisan

ritualizált magatartási módoknak ezen a háromféle

funkcióján nyugszik. Az ember társas viselkedését

olyannyira áthatja mindenhol és mindenkor a kulturális

ritualizálódás, hogy az többnyire nem is tudatosodik

bennünk. Ha olyan emberi magatartásformákat kellene

megneveznünk, melyek biztosan nem ritualizáltak, csak azok

jöhetnének szóba, amelyek nem a nyilvánosság előtt

„zajlanak", mint például az ásítás, a nyújtózkodás, az

orrtúrás, a vakarózás bizonyos „kimondhatatlan" nevű

testtájakon. Mindent tehát, amit illemnek vagy jó modornak

nevezünk, a kulturális ritualizáció határoz meg. „Jó"

modornak (illedelmes viselkedésnek) per definitionem az

számít, ami saját csoportunkat jellemzi, (ami körünkben

illik); alkalmazkodunk előírásaihoz, mintegy második

természetünkké válik. Mindennapi életünkben eszünkbe sem

jut elgondolkozni azon, milyen fontos funkciót töltenek be:

megfékezik az agressziót, és társas köteléket hoznak létre.

Arról is elfeledkezünk, hogy a szociológusok által

„csoportkohéziónak" nevezett jelenség mögött is ezek az

okok húzódnak meg.

Az illem funkciója - a csoporttagok közötti feszültség

szüntelen csillapító tényezőjeként - azonnal nyilvánvalóvá

válik, ha „mellőzésének" következményeit tanulmányozzuk.

Nem az erkölcsök-szokások elleni súlyos kihágásokra

gondolok, hanem azon jelentéktelen udvarias gesztusok,

pillantások elhagyására, amelyekkel például egy szobába

belépve embertársainkat „üdvözöljük". Ha valaki sértve érzi

magát, és ezért a fent említett udvariassági gesztusokat

mellőzve lép be valahova, ahol társai üldögélnek, és

egyszerűen levegőnek nézi őket, akkor ez a magatartása

ugyanolyan bosszús és ellenséges reakciókat vált ki a

jelenlévőkből, mint a nyílt agresszió megnyilvánulásai. S

való igaz, a normális engedékenység ceremóniaelemeinek

ilyenfajta mellőzése egyenértékű a nyíltan agresszív

magatartással.

Mivel a csoportot jellemző érintkezési formáktól való

eltérés is agressziót vált ki, ezért a csoport tagjai egész

egyszerűen kényszerítik egymást a társas viselkedés ezen

normáinak maradéktalan betartására. A nonkonformistát -

mint kívülállót - kedvezőtlen elbánásban részesítik, s

egyszerűbb csoportokból, mint például egy-egy iskolai

osztály vagy egy kisebb katonai egység, könyörtelenül ki is

taszítják. Biztosan minden egyetemi oktató, akinek vannak

gyerekei, és vállalt már állást az ország különböző részein,

észrevette már, hogy a „zsenge palánták" mily hamar

megtanulják annak a tájegységnek a nyelvjárását, ahol

iskolába járnak. A gyerek kénytelen elsajátítani ezeket a

helyi ismereteket, ha nem akarja, hogy társai kirekesszék.

Odahaza persze a család dialektusát beszéli. Az sem véletlen,

hogy az ilyen gyereket igen nehéz rávenni arra, hogy otthon,

családi körben az új, helyi dialektust beszélje. Legföljebb

mondjuk egy vers szavalásakor tudjuk ezt elérni. Gondolom,

a gyerekek árulásnak érzik, hogy a családjukon kívül egy

„másik" csoporthoz is tartoznak.

A kulturális úton kialakult szociális normák és rítusok

ugyanolyan jellemzői egy kisebb vagy nagyobb emberi

csoportnak, mint a filogenezis során szerzett, velünk

született jegyek az alfajoknak, fajoknak, nemeknek és

nagyobb rendszertani egységeknek. Keletkezéstörténetüket

az összehasonlító vizsgálatok módszereivel

rekonstruálhatjuk. Ahogy a történeti fejlődés során

különbözni kezdenek egymástól, és ezáltal a kulturális

egységek között korlátok, sorompók alakulnak ki, az nagy

hasonlóságot mutat a különböző fajok között a fejlődés

divergenciája révén kialakuló különbségekkel. Joggal

nevezte Erik Erikson ezt a folyamatot

„látszatfajképződésnek". Bár a látszatfajképződés

összehasonlíthatatlanul gyorsabban zajlik, mint a

filogenetikai fajképződés, idő azért ehhez is kell. Kezdetének

alig észrevehető jeleit, a szokások kialakulását egy csoporton

belül, a beavatatlan kívülállók diszkriminálását minden

gyerekközösségben megfigyelhetjük, de ahhoz, hogy

valamely csoport társadalmi normái és rítusai

megszilárduljanak és áthághatatlanná váljanak, úgy tűnik,

legalább egy nemzedéken át jelen kell lenniük az adott

csoport életében. Ezért, véleményem szerint, az elképzelhető

legkisebb kulturális látszatfaj egy nagy hagyományú iskola

diáksága lehet; elképesztő, hogy egy ilyen embercsoport

mennyire meg tudja őrizni látszatfajjellegét akár sok-sok

éven át is. A manapság oly gyakran kinevetett, az alma

materhez való kötődés igenis létezik. Ha találkozom

valakivel, aki a „skót gimnázium" előkelősködő orrhangján

beszél, bizonyára akarva-akaratlan vonzódni kezdek hozzá,

hajlandó vagyok akár meg is bízni benne, és mindenképpen

kedvesebb az eszemnek és a szívemnek, mint egy „kívülünk

álló"!

A jó modor szerepének tanulmányozására kiváló terepet

nyújtanak az emberi kultúrák különböző csoportjainak vagy

alcsoportjainak társas összejövetelei. Az illem által

meghatározott szokások jelentős része olyan alávetési

gesztusok kulturálisan ritualizált eltúlzása, melyeknek

legtöbbje valószínűleg hasonló jelentőséggel bír, mint a

filogenetikus viselkedési módok. A jó modor helyi

hagyományozódása különböző kulturális alcsoportokban

csak mennyiségileg kíván különböző hangsúlyozást. Jó példa

erre az udvarias odafigyelés gesztusa, mely abból áll, hogy

nyakunkat előrenyújtjuk, fejünket oldalra billentjük, a

beszélőnek mintegy „odakínálva fülünket". Ez a magatartási

forma pontosan kifejezi azt, hogy készek vagyunk

figyelmesen meghallgatni őt, sőt talán még hallgatunk is a jó

szóra. Néhány ázsiai kultúra udvariassági „szertartása"

erősen eltúlozza a dolog mimikai részét; Ausztriában, főleg

jó házból származó hölgyek esetében egyike a

legáltalánosabb udvariassági gesztusoknak, míg más közép-

európai országokban mintha nem is lenne ekkora

jelentősége. Észak-Németország bizonyos részein szinte a

minimumra redukálódik, vagy teljességgel ismeretlen. Ebben

a kultúrkörben korrekt és udvarias magatartásnak számít az,

ha a hallgató fölszegett fejjel néz a beszélő arcába, ahogy az

egy katonától a parancs fogadásakor elvárható. Mikor

Bécsből Königsbergbe kerültem - két város, amely az előbb

említett szokások tekintetében igen nagy különbséget mutat -

, nem kevés időbe telt, míg hozzászoktam a keletporosz

hölgyek udvarias odafigyelési gesztusaihoz. Mivel én azt

vártam, hogy a hölgy, akihez beszélek, állát - ha csak egy

kicsit is, de - oldalra fogja billenteni, így aztán amikor

fölszegte a fejét, és keményen a szemembe nézett,

óhatatlanul is azon kezdtem morfondírozni, hogy milyen

hibát követtem el.

Persze az ilyen udvariassági gesztus - jelentése - kizárólag

a jelküldő és a -befogadó közti, az azonos kommunikációs

rendszerben történő megegyezésen alapszik. Ha két kultúra

között nem jött létre ez a közmegegyezés, elkerülhetetlenek

a félreértések.

Keletporosz mércével mérve a japánok „fülfelkínálása"

megvetendő megalázkodás, míg japán szemmel nézve az

udvariasan figyelő keletporosz hölgy nem tesz egyebet, mint

hogy ellenséges érzületét leplezetlenül kimutatja.

Az ilyen vonatkozású konvenciók legparányibb

különbségei a kulturálisan ritualizált kifejezések

félreértelmezéséhez vezethetnek. A délvidéki embereket az

angolok és a németek hajlamosak „megbízhatatlannak"

titulálni pusztán azért, mert saját konvencióik szellemében a

túláradó szívélyesség megnyilvánulásai mögött több valódi

érzelemnek és tartalomnak kellene meghúzódnia. Az, hogy

az északi németek, elsősorban a poroszok a déli országokban

oly kevéssé népszerűek, gyakran pont az ellenkező irányú

félreértésből adódik. Az udvarias amerikai társaságban

nyilván gyakran keltettem goromba ember benyomását,

egyszerűen azért, mert nehezemre esett annyit mosolyogni,

amennyit az amerikai illem megkíván.

Az ilyen apró félreértések kétségkívül jelentősen

hozzájárulnak a kulturális csoportok közti gyűlölködés

kialakulásához. Az, aki a fentiekhez hasonlóan félreérti más

kulturális körök tagjainak szociális gesztusait, bizony

csúnyán becsapottnak és sértettnek érzi magát. Már

önmagában az, hogy egy idegen kultúra kifejezőeszközeit és

rítusait nehéz megérteni, bizalmatlanság és félelem forrása

lesz a maga módján, s ez igen könnyen vezethet

agresszióhoz.

A nyelv és a viselkedés jelentéktelen sajátságaitól, melyek

a legkisebb egységeket tartják össze, lépcsőzetesen vezet az

út ama végsőkig összetett, tudatosan kivitelezett és

szimbólumként értelmezett szociális normákig s rítusokig,

melyek az emberiség legnagyobb szociális egységeit egy

nemzetté, egy kultúrává, egy vallássá vagy egy politikai

ideológiává kovácsolják össze. Bizonyára lehetséges lenne

ezt a rendszert is összehasonlító módszerrel vizsgálni, más

szóval a látszatfaj-kialakulás törvényeit tanulmányozni,

jóllehet ez a különféle, például nemzeti vagy vallási

csoportfogalmak gyakori átfedéseiből adódóan bizonyára

nehézkesebben menne, mint a fajok kialakulásának

vizsgálata.

Hangsúlyoztam már, hogy a társas viselkedés minden

ritualizált normájának az értékek emocionális háttere

kölcsönzi a hajtóerőt. Erik Erikson nemrég kimutatta, hogy a

jó és a rossz közti különbségtevés már kora gyerekkorban

megkezdődik, s egész életünket végigkíséri. Elvileg

ugyanolyan mereven ragaszkodunk a kiskorunkban

elsajátított tisztálkodási szokásaink parancsolataihoz, mint

azokhoz a nemzeti vagy politikai normákhoz és rítusokhoz,

amelyekkel csak életünk későbbi szakaszában találkozunk. A

hagyományos rítus merevsége és makacs ragaszkodásunk

ehhez rendkívül fontosak a rítus funkciójának

szempontjából. Egyidejűleg azonban a rítus ugyanúgy, mint

a merev, ösztönös szociális magatartási mód hozzá

hasonlítható funkciója, felelős erkölcsiségünk felügyeletét is

igényli.

Igenis helyes és legitim felfogás, hogy azokat a

szokásokat - erkölcsöket -, melyekre szüleink tanítottak,

„jónak" ítéljük, és hogy a kultúránkból ránk

hagyományozódott szociális normákat és rítusokat szentnek

tartjuk. De felelősségünk teljes tudatában értelmünk minden

erejével védekeznünk kell az ellen, hogy engedjünk

természetes hajlandóságainknak, és más kultúrák rítusait s

normáit alacsonyabb értékűnek tekintsük. Igazából ez a

látszatfajképződés árnyoldala. Sajnos fennáll a veszélye

annak, hogy más látszatfajok tagjait nem is tekintjük

embereknek, ahogy ezt egyébként sok primitív törzs nyíltan

meg is teszi, lévén, hogy nyelvükben csak a saját törzsükre

vonatkoztatva használatos az „ember" szó. Az ő

szemszögükből nézve nem kannibalizmus, ha egy másik

törzs elesett harcosait megeszik. A látszatfajképződés

természettörténetének morális tanulsága az, hogy meg kell

tanulnunk toleránsnak lenni más kultúrákkal szemben,

levetkőzve saját kulturális és nemzeti arroganciánkat, és

világosan kell látnunk azt, hogy más kultúrák társadalmi

normái és rítusai, melyekhez azok tagjai ugyanúgy hűek,

mint mi a sajátjainkhoz, ugyanúgy jogosultak arra, hogy

tiszteljék és szentnek tekintsék őket. Ha nincs jelen az ebből

a felismerésből fakadó tolerancia, nem nehéz azt a gonosz

megtestesülésének látni, amit szomszédunk a legszentebbnek

tart. A szociális normák és rítusok legfőbb értéke

megszeghetetlenségükben rejlik, és pont ez az, ami minden

háborúk legszörnyűbbikéhez, a vallásháborúhoz vezethet - s

ma pontosan ez fenyeget bennünket. Itt most, mint oly

gyakran, mikor emberi magatartásformákat a

természettudomány nézőpontjából írok le, fennáll annak a

veszélye, hogy ez esetleges félreértésekhez vezethet.

Valójában azt állítom, hogy az ember hűségét a

hagyományos szokások értékeihez az egyszerű megszokások

kialakulása és a megszegésükkel kapcsolatos állati félelem

eredményezi. Nagy hangsúlyt fektettem továbbá arra a

tényre, hogy minden emberi rituálé természeti úton jött létre,

és ez messzemenő hasonlóságot mutat a társas ösztönök

állatnál és embernél jelen lévő evolúciójával. Külön

felhívtam a figyelmet arra, hogy amit az ember a

hagyományban tisztel és szentnek tart, nem jelent abszolút

etikai értéket, hanem csak egy bizonyos kultúrán belül szent.

Mindez persze semmiképp sem vonja kétségbe annak az

eltökélt hűségnek az értékeit és szükségszerűségét, amellyel

egy rendes ember saját kultúrájának rá hagyományozódott

szokásaihoz ragaszkodik.

Ne gúnyolódjunk tehát a „szokás hatalmán", azon a

mélyen bennünk rejtőző „állatkán", amely egy pillanatnyi

szeszélyből, úgymond, rítust alkotott, s aztán oly makacs

kitartással ragaszkodik hozzá, hogy már csak ez az érzület is

különb tárgyat érdemelne; bizony kevés különb tárgy van

ennél! Ha a szokás nem rögzülhetne és önállósulhatna a fent

vázolt módon, ha nem emelkedhetne megszentelt öncéllá,

bizony nem létezne hiteles közlés, bizalmat érdemlő

megegyezés, igazi hűség és törvény se ezen a világon. Eskük

nem köteleznek, szerződések nem érvényesek, ha a feleket

nem fűzik össze alapvetően megszeghetetlen, rítussá vált

szokások, és ha vétenek ezek ellen, akkor azt a

megsemmisüléstől való mágikus félelmet érzik, amelyet az

én kis Martinám érzett ott a lépcső ötödik fokán.

6. fejezet

Az ösztönök nagy parlamentje

Minden mily szövevény Egész,

S így hat és él részben a rész.

Goethe

Mint az előző fejezetben hallhattuk, a ritualizálódás

törzstörténeti folyamata mindenkor egy új, autonóm ösztönt

hoz létre, amely a többi ösztönös késztető nagy

hatásösszefüggésébe független erőként avatkozik be.

Teljesítménye, mely - mint tudjuk - eredetileg mindig

valamilyen közlésből, „kommunikációból" áll, az agresszió

káros hatásait azzal gátolja, hogy csökkenti a fajtársak

közötti félreértések kialakulásának lehetőségét. Nem csak az

embereknél fordul elő, hogy valamelyik fél tévesen azt hiszi,

a másik ártani akar neki, s ebből viszály adódik. A rítus már

ebben az összefüggésben is nagyon fontos témánk

szempontjából. Ám ezen túlmenőleg, mint majd a ludak

diadalmi kiáltásának példáján látni fogjuk, önálló

késztetőként is oly nagy hatalomra tehet szert, hogy az

ösztönök roppant parlamentjében sikeresen opponálhat az

agresszió hatalmával szemben. Hogy érthető legyen, hogyan

tudja kordában tartani az agressziót anélkül, hogy

meggyengítené, és így végső soron fajfenntartó funkciójának

kifejtésében akadályozná (ez utóbbiról a harmadik fejezetben

szóltunk!), egyet s mást el kell mondanom az ösztönök

hatásösszefüggéséről. Annyiban hasonlít ez egy

parlamenthez, hogy sok független „változó"

kölcsönhatásainak többé-kevésbé egységes egésznek

tekinthető rendszere, valamint abban, hogy valóban

demokratikus eljárásmódja történeti próbatételek eredménye,

és ha nem is tud mindig hamisítatlan harmóniát teremteni,

elő tudja segíteni olyan elviselhető kompromisszumok

létrejöttét, amelyek megteremtik az élet lehetőségét.

Tulajdonképpen mi az, hogy ösztön? A

meghatározásokhoz, melyeket manapság a köznyelvben

különféle ösztön jellegű késztetésekre használnak, a

„finalista" gondolkodás gonosz öröksége tapad. Finalistának

a szó rosszabbik értelmében azt nevezzük, aki összetéveszti

a „Mi végre?" kérdést a „Miért?"-tel, s ezért azt hiszi, hogy

egy adott funkció fajfenntartó értelmének felmutatásával

létrejöttének okát is megtalálta. Kézenfekvő és csábító

megoldásnak tűnik, hogy minden jól megnevezhető

funkcióhoz, melynek fajfenntartó értéke is nyilvánvaló, mint

például a táplálékfelvétel, a szaporodás vagy a menekülés,

egy-egy ösztönt társítsunk. Milyen egyszerűnek tűnik

például a „szaporodási ösztön" kifejezés! Csak épp azt nem

szabad elhitetnünk magunkkal - ahogy ezt sajnos számos

ösztönkutató elhitte -, hogy egy-egy ilyen kifejezéssel az

adott folyamat magyarázatát is megadtuk. Az ilyen

megjelöléseknek megfelelő fogalmak semmivel sem

különbek, mint a „horror vacui" vagy a „phlogiston" s más

ehhez hasonlók, amelyek csak a folyamatot magát nevezik

meg, de „csalfán úgy tesznek, mintha már a magyarázatát is

megadták volna", John Dewey kemény szavaival élve. Mivel

mi ebben a könyvben arra törekszünk, hogy oksági

magyarázatát adjuk egy bizonyos ösztön, történetesen az

agresszió hibás működésének, nem elégedhetünk meg a „Mi

végett?"-re adott válasszal, amely harmadik fejezetünk

tárgya volt, igenis az okokat kell feltárnunk, hogy a zavarok

okait is megérthessük, s amennyiben ez lehetséges, a zavar

kiküszöbölésének módját is megtaláljuk.

Egy élőlény funkciója alapján elnevezett teljesítménye,

mint például: a „táplálékfelvétel", a „szaporodás" vagy az

„önfenntartás" természetesen sosem egyetlen indítóok,

egyetlen késztetés eredménye. Az olyan fogalmak, mint

„szaporodási ösztön", „önfenntartási ösztön" stb. körülbelül

annyira képesek magyarázatát adni az általuk megnevezett

dolognak, mintha olyasmit mondanék, teszem azt, hogy

„gépkocsierő", merthogy ezt az elnevezést is hasonló

„joggal" használhatnám, ha azt akarnám megvilágítani, miért

is megy még mindig ősrégi tragacsom. Aki azonban

megfordult már néhány szerelőnél (és fizetett is!), egész

biztos nem misztikus erőkre fog gondolni - tudja, hogy a

javításon van a lényeg. Aki az ösztönöknek nevezett, velünk

született viselkedési mechanizmusok patologikus működési

zavaraival tisztában van, sosem térhet ki annyira egészséges

hitéből, hogy azt állítsa, az állatokat vagy éppenséggel az

embereket iránymutató, csak finálisan megérthető tényezők

vezérlik, melyeknek nem szükséges és nem is lehetséges

oksági magyarázatát adni.

Egy olyan funkcionálisan egységes magatartási módot,

mint amilyen például a táplálékfelvétel vagy a szaporodás,

igen sok fiziológiai ok nagyon bonyolult összjátéka hoz

létre, melyet a fajok alakulásának két konstruktőre, a

mutáció s a szelekció „talál fel", s majd alaposan próbára is

tesz. Ez a sok-sok fiziológiai ok néha kölcsönösen

ugyanazon mértékben hat a másikra, van úgy, hogy ez az

egyensúly felborul, és az egyik erősebben kezdi befolyásolni

a másikat, mint az viszont. Ismerünk olyanokat is, amelyek

viszonylag függetlenek az Egész hatás-összefüggésétől, sőt

jobban befolyásolják azt, mint amennyire az őket. Jó példája

az ilyen „viszonylagos függetlenséget élvező építőköveknek"

a csontváz megannyi eleme.

A magatartás területén ilyen, viszonylagos függetlenséget

élvező építőköveknek tekinthetjük az öröklött

mozgáskoordinációkat. Csakúgy, mint a legkeményebb

csontvázrészek, ezek is állandó formával rendelkeznek, s

mindegyikük ott lengeti a maga vésőjét az organizmus

egésze fölött. S mint tudjuk, ha elhallgattatják őket, annál

erősebben hallatják aztán szavukat, és arra kényszerítik az

állatot, illetve az embert, hogy ez ne egy másik

mozgáskoordinációt kiváltó ingerszituációt keressen, hanem

azt, amely megteremti számára a megkönnyebbülés

lehetőségét. Nagy tévedés lenne tehát azt hinni, hogy az

éhség vált ki minden olyan ösztönmozgást, melynek

fajfenntartó funkciója például a táplálékfelvételt szolgálja.

Tudvalevő, hogy a kutyák az olyan mozgássorokat, mint a

szimatolás, a kotrás, a futás, az űzés, az odakapás és az

áldozat halálra rázása akkor is a legnagyobb lelkesedéssel

gyakorolják, mikor nem az éhség hajtja őket, és a

kutyabarátok azt is tudják, hogy a vadászat szenvedélyének

hódoló ebet a legeslegjobb falatokkal sem tántoríthatjuk el

kedvenc szórakozásától.

Ugyanez a macska zsákmányszerző ösztönmozdulataira

és a seregély „körözésére" is igaz, ez utóbbi egy hosszan

tartó történés, s szinte teljesen független a madár éhségének

mértékétől, valamint igaz ez a fajfenntartás minden olyan kis

szolgálójára, mint a futás, repülés, rágás, felcsippentés-

odacsípés, ásás, tisztálkodás stb. Ezen öröklött

mozgásminták mindegyike spontán jellegű, s ebből adódik

sajátos óhajmagatartásuk. Ezek a kis részleges ösztönök

tehát teljesen függetlenek lennének egymástól? Mozaikot

alkotnának, amely csak a fajok változásának - e változás

konstrukciójának - köszönheti teljességét? Szélsőséges

esetekben előfordulhat ez is. Nem is oly régen még ezeket a

kivételes eseteket tekintették általánosnak. Az összehasonlító

magatartás-kutatás hőskorában ugyanis azt gondolták, hogy

csak egyetlen ösztön létezik, de az viszont az egész állatot

uralja. Julian Huxley egy gyönyörű hasonlatot alkotott,

amelyet én is éveken át idéztem előadásaimon: az embert és

az állatot egy olyan hajóhoz hasonlította, melyet sok

kapitány vezényel. Az embernél ezek a kapitányok

egyidejűleg, egyszerre állnak a parancsnoki hídon, s

mindegyik mondja a magáét - ebből olykor okos

kompromisszum sül ki, amely jobb megoldást kínál az adott

problémára, mint akár a legokosabb kapitány saját

elgondolása, előfordul azonban, hogy nem tudnak

megegyezni, és ebben az esetben a hajót igazából nem

vezérli senki. Az állatoknál ellenben a kapitányok ahhoz a

megállapodáshoz tartják magukat, hogy mindig csak egyikük

mehet föl a parancsnoki hídra, s amint egy másik parancsnok

a hídra lép, az előzőnek el kell hagynia a terepet. Ez utóbbi

hasonlat egy konfliktushelyzetbe kerülő állat magatartását

sok esetben valóban hűen tükrözi, és így könnyen érthető,

hogy azokban a bizonyos régi időkben nem vettük észre,

hogy azok csak igen ritkán előforduló, kivételes esetek.

Ráadásul az egymással viszályba kerülő két késztetés

kölcsönhatásának legegyszerűbb formájában az egyik vagy

elnyomja, vagy kiiktatja a másikat; így hát teljességgel jogos

és törvényszerű elgondolás volt előfutáraink részéről, hogy a

legegyszerűbb s a legkönnyebben elemezhető folyamatokat

tekintették mérvadónak, még ha nem is ezek voltak a

leggyakoribbak.

A valóságban két függetlenül változó ösztön rendkívül

bonyolult kölcsönhatásban áll egymással. Előfordulhat, hogy

az egyik egyoldalúan támogatja és serkenti a másikat,

segíthetik kölcsönösen is egymást, lehetséges, hogy anélkül,

hogy kapcsolatba lépnének egymással, ugyanarra a

magatartási módra „telepednek rá", és adott esetben

gátolhatják is egymást. A további lehetséges variációk

felsorolása túl messzire vezetne, de az a ritka és speciális

eset mindenképpen említést érdemel, mikor az erősebb

ösztön a gyengébbiket valami „mindent vagy semmit"

törvény szerint működő keljfeljancsi-reakció keretében

kiiktatja. Csak ez az egyetlen eset felel meg Huxley

hasonlatának, és csak egyetlen ösztönről, a menekülési

ösztönről mondható el általánosságban, hogy minden más

ösztönt elnyom. De még ez az ösztön is „emberére" talál

olykor!

A hétköznapi, a gyakori, a többféleképpen felhasználható,

készséges és „olcsó" ösztönmozgások, melyeket az imént „a

fajfenntartás kis szolgálóinak" neveztem, gyakorta állnak

több „nagy" ösztön rendelkezésére. Elsősorban a

helyváltoztatás mozgásmódjai, például a futás, repülés, úszás

stb., de mások is, mint a csippentés-csípés, rágcsálás, ásás

stb. állnak a táplálékszerzés, a szaporodás, a menekülés, az

agresszió - tehát az itt „nagynak" nevezett ösztönök -

szolgálatában. S mivel bizonyos értelemben eszközként

szolgálják a különböző nagy, fölébük rendelt rendszerek,

elsősorban az említett „Négy Nagy" ösztön érdekeit, és mint

ilyenek, a motivációforrások alá tartoznak, ezért másutt

eszközaktivitásoknak neveztem őket. Ez persze korántsem

akarja azt sugallni, hogy az ilyen mozgási formák híján

volnának a spontaneitásnak, épp ellenkezőleg: a természeti

ökonómia általános érvényű elvének megfelelően például

egy kutya vagy farkas esetében az egyes ösztönök spontán

produkciója - mint a szimatolás, felhajtás, futás, üldözés,

agyonrázás stb. - az éhség nagyságához igazodik. Ha az

éhséget mint késztetőt kiiktatjuk, olyan egyszerűen például,

hogy az etetőedényt mindig megtöltjük finomságokkal,

hamarosan azt fogjuk tapasztalni, hogy az állat ugyan kisebb

hévvel, de azért szimatol, nyomoz, rohan, űz, ráz... - mintha

ezek a tevékenységek elengedhetetlenek lennének éhsége

csillapításához. Ha viszont a kutya tényleg éhes, bizony

mennyiségileg mérhetően többször műveli mindezt. Bár

tehát az említett eszközösztönök spontán módon is

működnek, az éhség nagyobb teljesítményre ösztönzi őket,

mint amennyit magukra hagyatva tennének. Bizony egy

ösztön is ösztönözhető!

Valamely önmagában spontán funkció ösztönzése egy

máshonnét érkező inger által a fiziológiában korántsem ritka

vagy éppenséggel új jelenség. Az ösztöncselekvés annyiban

reakció, hogy külső inger vagy más ösztön hatására is

bekövetkezhet. Spontánná csak az ilyen késztetések

elmaradásakor válik.

Analóg folyamatot a szív ingerkeltő központjaiból már

régóta ismerünk. A szívverést normál körülmények között az

a ritmikus-automatikus inger váltja ki, melyet az úgynevezett

szinuszcsomó produkál, az a rendkívül specializált

izomszövedékű szerv, amely a véráramnak a szív pitvarába

vezető „ajtajától" nem messze helyezkedik el. Valamivel

lejjebb, a vér áramlásának irányában, a kamraátmenetnél

található egy másik ilyen szerv, az atrioventricularis csomó,

melybe az előbbiből egy kötegnyi ingertovábbító izomrost

vezet. A két csomó ingerlökéseket produkál, s ezek képesek

a szívkamrát összehúzódásra késztetni. A szinuszcsomó

gyorsabban dolgozik, mint az atrioventricularis csomó. Ezért

ez utóbbi normál körülmények között sosincs abban a

helyzetben, hogy spontánul viselkedjék, hiszen valahányszor

el szeretné küldeni a maga ingersorát, az elöljárója

megsarkantyúzza, s így valamivel hamarább „lő", mint azt

önszántából tette volna. Így az előtte járó elöljáró

rákényszeríti a saját munkatempóját. Ha elvégezzük Stannius

klasszikus kísérletét, és az ingervezető köteg elszorításával

megszakítjuk ezt az összeköttetést, s megszabadítjuk az

atrioventricularis csomót a szinuszcsomó zsarnokságától, az

atrio azt teszi nyomban, amit az elnyomottak ilyenkor tenni

szoktak, nevezetesen, megszűnik dolgozni, más szóval a szív

egy pillanatra leáll. Ezt nevezik régtől fogva

„preautomatikus szünet"-nek. Rövid pihenő után tudniillik az

atrioventricularis csomó rádöbben, hogy ő maga is

ingerképző, s kis idő múltán szívesen működésbe lépne. Erre

ez idáig nem nagyon nyílt lehetősége, mert a kérdéses

pillanatot megelőzően mindig megkapta hátulról a

tűzparancsot jelentő rúgást.

Ahogy az atrioventricularis csomó a szinuszcsomóhoz,

valahogy úgy viszonyulnak az ösztönmozgások a motiváció

különböző, fölébük rendelt forrásaihoz. Esetünkben a

helyzetet az bonyolítja, hogy mint az eszközreakciók

esetében is, egy szolgának gyakran több ura van, és ezek az

urak igencsak különböző természetűek. Lehetnek, mint a

szinuszcsomó, automatikusan-ritmusosan ingereket keltő

szervek vagy külső-belső receptorok, melyek külső és belső

ingereket vesznek fel, majd izgalom formájában

továbbítanak, s amelyek közé a szövetek olyan szükségleteit

soroljuk, mint az éhség, a szomjúság vagy az oxigénhiány.

Lehetnek végezetül belső elválasztású mirigyek, melyeknek

hormonjai meghatározott idegi folyamatokra hatnak

serkentőleg. (A „hormon" görög szó, jelentése: űzök, hajtok,

ösztönzök.) Az ilyen felsőbb szintekről parancsba adott

aktivitás azonban nem mindig „reflex jellegű"; vagyis az

ösztönmozgás szerveződése nem „gépiesen" működik,

használaton kívül nem pihen tehát passzívan arra várva,

hogy valaki megnyomja az indítógombot. Ellenkezőleg,

inkább olyan, mint egy ló, amelynek ahhoz, hogy urának

engedelmeskedjék, igenis szüksége van a zablára és arra,

hogy megsarkantyúzzák, ugyanakkor viszont igényt tart arra

is, hogy nap mint nap „megjárassák", hogy a felgyülemlett

fölös energiáit levezethesse, melyek bizonyos szituációban -

például a számukra legizgalmasabb ösztön, a fajon belüli

agresszió számára ideális körülmények között - igen

veszélyesek lehetnek.

Mint már utaltunk rá, valamely ösztönmozgás spontán

eredményessége (a „produkció") nagyjából igazodik a

várható szükséglethez. Olykor ez a takarékosság igen

célszerű, mint például az atrioventricularis csomó esetében,

hiszen ha atriónk többet „teljesít", mint amennyire a

szinuszcsomó „vevő", jön az ideges emberek által olyannyira

ismert extraszisztolé, vagyis a szívkamrának a normális

szívverés ritmusába udvariatlanul belekotyogó-zavaró

összehúzódása. Máskor viszont egyáltalán nem ártalmas, sőt

adott esetben hasznos is lehet, ha állandó teljesítménytöbblet

áll rendelkezésre. Ha egy kutya többet fut, mint amennyi a

zsákmány eléréséhez szükséges lenne, vagy egy ló minden

ok nélkül szökellni kezd (a ragadozók menekülő vagy

védekező mozgásmintázatait produkálja), nem más ez, mint

puszta izomgyakorlat, bizonyos értelemben felkészülés az

élesebb helyzetekre...!

Az eszközaktivitások produkciótöbblete itt válik

hasznossá, ahol nehezen megjósolható, hogy végül is mennyi

kerül majd felhasználásra belőlük. A vadászó macska néha

kénytelen órákat kuporogni lesben állva az egérlyuknál,

máskor a véletlenül útját keresztező egeret egy szempillantás

alatt minden előkészület nélkül el tudja kapni. Az esetek

többségében azonban hosszú időn át kénytelen lopakodni és

leselkedni, míg végre elkaphatja, agyonharaphatja és

elfogyaszthatja áldozatát. Az ilyen cselekvési láncolatok

megfigyelésekor nagy a csábítás, hogy rosszindulattól

vezérelve összevessük őket az ember céltudatos

viselkedéseivel, s így óhatatlanul is arra a következtetésre

jutunk, hogy a macskát a zsákmányszerzést kísérő

mozgássor leírására csakis „falánksága" készteti. Hogy ez

mennyire nem így van, kísérletileg bizonyítható. Leyhausen

egymás után adogatta az egereket a vadászni vágyó

macskának, és megfigyelte azt a sorrendet, ahogy a

zsákmányul ejtés és a felfalás bizonyos részcselekvései

lassan elmaradoztak. A macska elsőként az evést hagyta

abba, és ugyan megölt még néhány egeret, de már nem nyúlt

hozzájuk. Következő lépésként már meg se ölte áldozatait,

de továbbra is üldözte és leste őket. Lassan ez a vágya is

alábbhagyott, és ugyan folytatta a vadászatot, de érdekes

módon mindig egy olyan egeret pécézett ki magának, amely

lehetőleg jó messze, mondjuk a szoba túlsó sarkában

futkározott, azokkal viszont nem foglalkozott, amelyek kis

túlzással a pracliján másztak át.

E kísérlet során meg tudták számolni, hányszor került sor

egy-egy részcselekményre, míg el nem hagyta őket teljesen.

A számok és az átlagos elhasználódás között nyilvánvaló az

összefüggés. Természetes, hogy egy macskának igen sokat

kell lesnie és lopakodnia, hogy zsákmányához egyáltalán

kellő közelségbe kerüljön, és zsákmányszerzési akciója

sikerrel kecsegtessen. Csak számos eredménytelen kísérlet

után kerül végre karmai közé a zsákmány, akkor jöhet a

halálos harapás, de ez sem sikerül mindig elsőre, vagyis

egyetlen egér elfogyasztásához több halálos harapás

szükséges. Hogy a részcselekvések valamelyike ösztönösen

lép-e fel, vagy valamelyik másik ösztönzésére, ez az ilyen

komplex magatartásformák esetén azoktól a külső

körülményektől függ, amelyek az egy-egy mozdulatmód

iránti „keresletet" meghatározzák. Tudomásom szerint ezt

elsőként René Spitz gyermekpszichiáter fogalmazta meg,

megfigyelve, hogy azok a csecsemők, akiknek a tejet egy túl

könnyen „járó" cumisüvegben adták, miután kiürítették és

elutasították az üveget, még „meghagytak maguknak" pár

szopó-szívó mozdulatot, melyeket aztán pótlólagos tárgyakra

vittek át. Hasonló történik a ludaknál is, ha olyan tavon

tartjuk őket, ahol nem áll rendelkezésükre táplálék, melyet az

úgynevezett „görgicsélés"-sel, a víz alá bukva kereshetnének

meg. Ha az állatokat kizárólag a parton etetjük, előbb-utóbb

megfigyelhetjük, hogy „üresjáratban" is görgicsélnek. Ha

jóllakásig teleetetjük őket úgy, hogy végül már elutasítják az

eleséget, s a maradék magot a vízbe szórjuk, azonnal

újrakezdik a görgicsélést, s a magokat ténylegesen el is

fogyasztják. Mondhatni, „azért esznek, hogy

görgicsélhessenek". A kísérlet megfordítható, ilyenkor az

állatokat arra kényszerítjük, hogy még fokozottabb

görgicséléssel keressék meg táplálékukat a számukra még

épp elviselhető vízmélységekben. Ha hagyjuk, hogy

teleegyék magukat, s utána a maradék tápot a szárazon adjuk

oda nekik, még jelentős mennyiséget elfogyasztanak belőle,

bizonyítván, hogy az imént „csak azért görgicséltek, hogy

egyenek".

Teljes bizonyossággal tehát nem állapíthatjuk meg, hogy

két spontán motivációt létrehozó ösztön közül melyik

ösztönzi a másikat, illetve hogy melyik a „domináns".

Eddig csak olyan részösztönök kölcsönhatásáról

beszéltünk, amelyek olyan közös funkciókban működnek

együtt, mint például a szervezet táplálása. Valamelyest

másképp alakul az olyan ösztönforrások viszonya,

melyeknek mindegyike más-más funkciójú, s így más

ösztönszerveződéshez tartozik. Ebben az esetben nem

serkentik és nem is támogatják egymást, hanem bizonyos

értelemben vetélytársakká válnak: az ösztönzők mindegyike

„a maga igazáért" küzd. Elsőként Erich v. Holst mutatta ki

azt, hogy már a legparányibb izomrándulások szintjén

megkezdődhet az a folyamat, amelynek során az ingerképző

elemek nem csupán versengenek egymással, de kölcsönösen

és törvényszerűen befolyásolva a másikat ésszerű

kompromisszumkötésre is törekszenek. Ez a befolyásolás

igen durván fogalmazva abból áll, hogy a két endogén ritmus

mindegyike igyekszik a másikra erőltetni a maga

frekvenciáját, megőrizve közben saját konstans

fázisviszonyait. Az, hogy minden idegsejt, amely egy adott

izom rostjaihoz kapcsolódik, ésszerűen és mindig egyszerre

működik („tüzel"), ennek a kölcsönös befolyásolási

folyamatnak az eredménye: ha a folyamat csődöt mond,

következnek a fibrillációs izomrángások, ez az

idegkimerültség szélsőséges eseteiben figyelhető meg. Egy

végtag valamivel magasabb fokú integrációjának esetén,

mondjuk egy haluszonynál, ugyanezek a folyamatok

értelmes kölcsönhatást („játékot") eredményeznek az

„antagonisztikus" izmok között, vagyis azok közt, amelyek

az érintett végtagot váltakozva mozgatják a tér más-más

irányába. Az állatoknál egy uszony, egy láb vagy egy szárny

minden ide-oda megtett ritmikus mozdulata az

„antagonisták" közös tevékenykedésének eredménye,

beleértve ebbe a részt vevő izmokat és az idegrendszer

ingerkiváltó központjait is. Független s egymással versengő

impulzusforrások konfliktusának következménye, hogy ezek

energiái a „viszonylagos koordináció" törvényszerűségeinek

megfelelően (ahogy v. Holst a kölcsönös befolyásolás

szóban forgó folyamatait nevezte) rendezettek, és az egész

üdvét szolgáló pályákra vezetődnek.

Következésképpen nem a háború minden dolgok atyja,

hanem az egymástól függetlenül ösztönzéseket eredményező

impulzusok konfliktusa az, mely az Egész szerkezetén

feszültségeket teremt, amelyek szó szerint feszes huzalként

viselkedve struktúrát és szilárdságot kölcsönöznek annak.

Nemcsak olyan egyszerű teljesítményekre igaz ez, mint a

halak uszonymozgása, amelyen v. Holst a viszonylagos

koordináció törvényszerűségeit fölfedezte, hanem igen sok

más késztetés-forrásra is, amelyet jól bevált parlamentáris

szabályozók arra kényszerítenek, hogy szavazataikkal a köz

érdekét szolgáló harmónia kialakulásának lehetőségét

támogassák.

3. ábra

Egyszerű példaként tekintsük a kutya arcizomzatának

mozgását. Nézzük példaként egy, a támadás és menekülés

ösztöne közt tétovázó, konfliktushelyzetbe került kutya

arcizomzatának mozgását. A mimikának ez a fajtája, amelyet

fenyegetésnek szokás nevezni, akkor jelentkezik, ha az

állaton erőt vesz a félelem, még ha csak enyhébb formában

is, és ez megzavarja a támadó tendenciát. Ha nincs jelen a

félelem, az állat mindenfajta fenyegetés nélkül, nyugodt

arccal harap, ahogy ezt ábránk bal felső sarkában láthatjuk, s

az arcvonásaiban jelentkező feszültség is csak körülbelül

akkora, mint mikor az etetőtálat figyeli, amelyet gondozója

épp elé rak. Ha az olvasó jól ismeri a kutyákat, tegyen egy

próbát, próbálja meg maga utánozni az ábrákon látható

arckifejezéseket. Próbálja meg elképzelni azt a szituációt,

amelyben a kutya ilyen képet vágna. Aztán találja ki azt is,

mit tenne az állat a következő pillanatban.

Pár képpel kapcsolatban elmondom a magam megoldását.

A felső sor közepén látható kutyáról azt gondolnám, egy vele

egyforma erejű, általa tiszteletben tartott, de nem éppen

rettegett riválissal áll szemközt, mely ugyanúgy nem merne

tettlegességhez folyamodni, ahogy ő sem; s előrejelzésem itt

az lenne, hogy nyilván álldogálnak így egy-két percig, utána

pedig „tekintélyüket megőrizve" elvonulnának, aztán tisztes

távolból mindketten megemelik a hátsó lábukat. A jobb

oldali kutya fent szintén nem fél, de már haragosabb, a

találkozás a fentiek jegyében folyhatott le azzal a

különbséggel, hogy itt - ha a másik némi bizonytalanságot

árul el esetleg - kitörhet hirtelen a lármás, kíméletlen

küzdelem is. Az intelligens olvasó, aki könyvemben idáig

eljutott, egészen biztosan észrevette már, hogy a képeket egy

bizonyos rendszer szerint rendeztem el, jobb felé haladva

fokozódó agresszióról, lefelé haladva fokozódó félelemről

árulkodnak az állatok arcvonásai.

A magatartás-értelmezés s -előrejelzés a szélsőséges

esetekben a legkönnyebb, s így a jobb sarokban látható ábra

kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ennyire nagy düh ekkora

nagy félelemmel párosulva csak akkor jelentkezhet, ha a

kutya valamely gyűlölt, de pokolian rettegett ellenségével

kerül szembe, és - valamilyen okból kifolyólag - már nem

tud kitérni előle. Két olyan helyzetet tudok elképzelni,

amikor ténylegesen ez történhet. Vagy oda van kötözve

(láncolva stb.) valahová az eb, sarokba szorították, csapdába

esett; vagy pedig a szuka állat védelmezi az almot az

ellenséggel szemben. Persze arról a vadromantikus

variációról sem szabad elfeledkeznünk, hogy egy hűséges

kutya áll őrt súlyos betegen vagy sebesülten heverő,

magatehetetlen gazdája mellett, s védelmezi őt. Ugyanilyen

nyilvánvalóan meg lehet jósolni, mi történik majd a

következő pillanatban: ha az ellenség, legyen bármily

fölényben is, csak egy lépéssel is közelebb merészkedik,

bekövetkezik az általunk a korábbiakból már ismert

kétségbeesett támadás, a Hediger-féle kritikus reakció.

Mármost amit az én kutyaszakértő olvasóm az imént

művelt, az pontosan ugyanaz, amit N. Tinbergen és J. van

Iersel motivációanalízisnek nevez. Ez a folyamat alapvetően

három lépésből áll, amelyek a tudás három forrásából

merítenek információt. Először is megpróbáljuk - lehetőség

szerint - a különféle jelentésű ingertartalmak szempontjából

megvizsgálni a helyzetet. Fél-e a kutyám a másiktól, s ha

igen, mennyire? Gyűlöli netán, vagy éppenséggel tiszteli,

mint idősebb barátját, mint „falkavezért", és így tovább.

Másodjára aztán megpróbáljuk összetevőire bontani a

megfigyelt mozgást. Az ábrákon láthatjuk, hogy a menekülés

vágya a fület felfelé, a száj sarkát lefelé és hátra húzza,

miközben az agresszió indulata a felső ajkat is felrántja, így

az állat kitátja a pofáját, mindkettőt a harapásra tett

előkészületnek tekinthetjük. Ezek a mozdulatok, illetve

attitűdök (helyzetek) mennyiségileg jól meghatározhatók.

Mérhetőek, s így szó szerint megállapíthatjuk, hogy ennek

vagy annak a kutyának hány milliméternyi a félelme, hány

milliméternyi a dühe. A mozgáselemzést harmadik lépésként

azoknak a magatartási módoknak az összegyűjtésével

folytatjuk, melyek az elemzett mozgásmikénteket elvileg

követhetik. Ha a helyzetelemzésből és a mozgásanalízisből

levont következtetéseink helyesek, vagyis például a jobb

felső kutya valóban csak dühös, és igazából nem fél, akkor

az állat támadni fog, nem pedig menekülni. Ha igaz az, hogy

a középső, „e" kutyában a düh és a félelem körülbelül

egyenlő mértékben van jelen, akkor ugyanakkora az esélye

annak, hogy ezt a mimikát támadás, avagy megfutamodás

követi. Tinbergen és munkatársai alkalmas objektumokon,

elsősorban sirályok fenyegető mozdulatain nagy számban

végeztek ilyen motivációelemzéseket, és az említett három

tudásforrásból származó információk egybeesése a

legszélesebb statisztikai alapon igazolta feltevéseik

helyességét. Azok a fiatal, állatbarát hallgatók, akiket

bevezettünk a motivációelemzés technikájába, eleinte

csalódottak voltak, mert az eredmény, amit a fáradságos

elemzés, aztán a sok ügyes-bajos „statisztikázás" után

kaptak, érdemben nem volt más, mint amit bárki józan

paraszti ésszel, egy kis éleslátással és az állatok ismeretében

kapásból megmond. De hát a látás és a bizonyítani tudás

közt különbség van, s épp ez az, ami a művészetet a

tudománytól elválasztja. A nagy látó, a látnok hajlamos a

bizonyítékokat követelő tudósra a „földkerekség

legnyomorultabb fiának" szerepét kiosztani, és fordítva, az

analizáló tudós szemében felettébb kétes és gyanús ügy az,

ha valaki a közvetlen érzékelést tekinti ismeretei forrásának.

A magatartás-kutatásnak is van olyan iskolája, az amerikai

ortodox behaviourista iskola, amely komolyan megpróbálja

kiiktatni metodikájából az állat közvetlen megfigyelését. Ha

véres-verejtékes munkával is, de érdemes ezeknek az

embereknek és „szem-teleneknek", akik egyébiránt nagyon

is okos elmék, megmutatni azt, hogy amit látunk, azt

bizonyítani is tudjuk, méghozzá úgy, hogy el kell hinniük,

hogy mindenkinek el kell hinnie!

Másrészt a statisztikai elemzés felhívhatja figyelmünket

olyan rendellenességekre is, melyek addig, a merő alaki

megfigyelés során, elkerülték figyelmünket. A szem arra

való, hogy megfigyeléseket tegyen, fölfedezzen - s mint

ilyen, mindig kicsit szebbnek és szabályosabbnak látja a

dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban. Az így belénk

szuggerált problémamegoldás ugyan roppant „elegáns", de

erősen leegyszerűsített munkahipotézisnek tekinthető.

Pontosan a motivációkutatás területén sikerül a racionális

analízisnek nem is ritkán az alaki megfigyelés hibáira

rábukkanni, és a nem egészen rendben lévő dolgokat

kiigazgatni.

Az eddig végzett motivációelemzések nagy többsége

olyan magatartási módokkal foglalkozik, melyeknek

létrejöttében csupán két egymással versengő ösztönnek van

része, méghozzá főleg a „Nagy Négy", az éhség, a szerelem,

a menekülés és az agresszió közül kettőnek. Tudásunk

jelenlegi szerény szintjén mindenképpen jogosnak látszik,

hogy lehetőleg egyszerű eseteket válasszunk az

ösztönkonfliktus tanulmányozásának tárgyául, mint ahogy a

viselkedéskutatás klasszikusai is olyan esetek felé fordultak

szeretettel, ahol az állat egyetlen ösztön hatása alatt állt csak.

De tisztában kell lennünk azzal, hogy a merőben két

ösztönkomponensű viselkedés is rendkívül ritka jelenség,

alig gyakoribb, mint az az eset, ahol az impulzust egyetlen,

zavartalanul ható ösztön váltja ki.

Ha olyan objektumot keresünk, melyen az egzakt

motívumelemzés mintapéldáját produkálhatjuk, a legjobb, ha

olyan viselkedést választunk, amelyről többé-kevésbé

tudjuk, hogy csak két egyenértékű ösztönnek van benne

része. E cél elérésére olykor technikai

4. ábra

trükköt is alkalmazhatunk, ahogy munkatársnőm, Helga

Fischer tette, amikor nyári ludakon a fenyegetés

témakörében végzett motivációelemzést. Hogy az agresszió

és menekülés együtthatását bizonyos értelemben „tiszta

kultúrában" vizsgáljuk, a mi ludaink esetében az Ess-tónál,

pátriájukban, azért bizonyult lehetetlennek, mert a madarak

mozgásmintázata túl sok más motívumot, például szexuális

összetevőket is tartalmazott. Ugyanakkor néhány

alkalommal mintegy véletlenszerűen kiderült, hogy a

„szexualitás szava " elnémul, ha a ludak idegen tájakon

mozognak. Ilyenkor ugyanis úgy viselkedtek, mintha

csapatban vándorolnának, sokkal szorosabban összetartottak,

riadékonyabbak lettek, és szociális érintkezéseikben,

összetűzéseikben sokkal tisztább formában mutatták a két

vizsgálandó ösztön hatásait. A kutatónő épp ezért

táplálékszoktatással elérte, hogy lúdcsapatunk - némi

keresgélés után - kijárjon az intézetünkön kívüli, számára

idegen terepre, s ott táplálkozzék. A különböző színű gyűrűk

kombinációival megjelölt ludak közül aztán „kiemelt" egyet-

egyet, esetünkben egy gúnárt, amely agresszív

viselkedésével s ezek során jelentkező fenyegetés-

kifejezéseivel már korábban felkeltette a figyelmét. Mivel

ezt a libacsapatot már egy éve figyeltük, tisztában voltunk a

rangsorbéli különbségekkel, főleg az öregebbeknél; így

minden adott volt egy pontosabb helyzetelemzéshez. A

mozgásanalízis, valamint a mozgásra következő viselkedés

regisztrálása úgy történt, hogy Helga Fischer mindig

magával vitte a mellékelt mintalapot, melyet intézetünk

rajzművésze, Hermann Kacher készített ludak

fenyegetéseinek nagyszámú, pontosan jegyzőkönyvbe foglalt

esetei alapján; így Helgának csak diktálnia kellett: „Max

gúnár D-t csinál Hermesszel szemben, aki lassan legelészve

közelít felé, Hermes E-vel válaszol, erre Max F..." A

finoman megrajzolt képsor fokozatossága csak kivételes

esetekben tette szükségessé az olyan feljegyzéseket, mint

például D-E vagy K-L, így jelölte a kutatónő az átmeneti

jelenségeket.

Még az ilyen, a két motiváció „tiszta formája" számára

eszményi feltételek között is jelentkeztek olykor olyan

mozgásformák, melyek nyilvánvalóan nem voltak

magyarázhatóak a két kérdéses ösztön összjátékával. Az A

és B jelzésű fenyegető mozdulatokról például, mikor is a

nyak ferdén fölfelé mutat, tudjuk, hogy egy harmadik,

független motiváció, nevezetesen a felszegett fejjel történő

biztosítás fedi át őket. Az agresszivitás az A-C és a D-F

sorokban is állandó értéket mutat, amelyekben még a

szociális félelem mértéke balról jobbra növekszik, az, hogy a

két sor között mégis eltéréseket tapasztalunk, valószínűleg a

két ösztön intenzitáskülönbségéből adódik. Ezzel szemben

az M-től az O-ig terjedő mozgásformákban egy további

motivációnak is része van, de ennek természete egyelőre

ismeretlen számunkra.

Mint mondottuk, jól megválasztott stratégiának bizonyul

az, ha olyan eseteket választunk a motívumanalízis tárgyául,

amelyekben - mint a fentiekben is -csak két ösztönforrás

játszik lényegi szerepet, azonban még az ilyen kedvező

körülmények között is oda kell figyelnünk az olyan

mozgáselemekre, amelyek nem magyarázhatóak a két ösztön

viszályával, illetve versengésével. A legelső kérdésnek,

amelyet egy ilyen elemzés megkezdése előtt fel kell tennünk,

a mozgásmódban részes motivációk számára és jellegére kell

irányulnia. Az utóbbi időben néhány kutató a tényezőanalízis

egzakt módszerét alkalmazza sikerrel ennek

megválaszolására.

Az eleve három fő összetevőre figyelő motivációelemzés

szép példája tanítványom, Beatrice Oehlert lektori

értekezése. A vizsgálat tárgyául a bölcsőszájú halak azon

viselkedését választotta, amely akkor tapasztalható, mikor a

faj két, egymás számára ismeretlen egyedét összeeresztjük.

Olyan fajokat választottunk, melyeknél a hím és a nőstény

külsőre gyakorlatilag egyáltalán nem különbözik egymástól,

s ebből kifolyólag az egymás számára ismeretlen egyedek

mindig úgy közelítenek egymás felé, hogy viselkedésüket a

menekülés, az agresszió és a szexualitás egyaránt motiválja.

Az egyes mozgási módok, melyeket egy alapösztön indukál,

e halaknál különösen jól megkülönböztethetőek, mert az

adott ösztön legcsekélyebb fokú jelenléte esetén is a tér más

és más irányába mutatnak. A szexuálisan motivált

mozgások, mint a fészekgödör ásása, az ívókő

megtisztogatása, de az ikrák lerakása és megtermékenyítése

is a talaj felé irányul, a menekülés még legenyhébb

formájában is az ellenféltől elfelé, általában a felszín felé

tart, míg az agresszió mozgásai néhány fenyegető jellegű

mozgás kivételével, amelyek egyben a menekülés

mozdulatainak jellegzetességeit is magukon viselik, az

ellenfelet célozzák meg. Ha ismerjük ezeket az

alapszabályokat s hozzá még a ritualizált kifejezésmozgások

sajátos motivációit is, akkor ezeken a halakon kiválóan

tanulmányozhatjuk az említett ösztönök egymáshoz való

viszonyát. Sokat segít az is, hogy ezeknek a halaknak a

többsége szexuális, agresszív és szorongásos „hangulatban"

más és más színt ölt.

E motivációanalízis váratlan melléktermékeként Beatrice

Oehlert egy nyilvánvalóan nemcsak ezeknél a halaknál,

hanem igen sok gerincesnél is meglévő mechanizmust

fedezett fel: a két nem kölcsönös „egymásra ismerésének"

aktusát. Mivel a vizsgált cichlidáknál a hím és a nőstény nem

csupán küllemre, de mozgásra is ugyanolyan, sőt még a nemi

aktus, az ikrázás és a megtermékenyítés mozgásaiban sincs

náluk különbség, egész idáig rejtély volt, hogy végül is mi

akadályozza meg az azonos nemű partnerek összekerülését.

A magatartás-kutató megfigyelőképességét leginkább

próbára tevő feladatok közé tartozik az, hogy észrevegye, ha

bizonyos, máskülönben elterjedt viselkedési formák egy

adott állatnál vagy állatcsoportnál nem jelentkeznek, például

a madaraknál és a hüllőknél hiányzik az ásításnak nevezett,

mély belégzéssel párosuló száj-, csőr-, pofakitátás, ez egy

olyan, taxonómiailag fontos tény, melyet Heinroth előtt

senki sem vett észre. S még sorolhatnánk a hasonló példákat.

Annak fölfedezése, hogy bizonyos magatartási módok

hiánya a hímnél és megint mások hiánya a nősténynél a nem

azonos nemű cichlidák párzásához vezet, a

megfigyelőképesség bravúros teljesítményének tekinthető. A

szóban forgó halak hímjénél és nőstényénél a három nagy

ösztönforrás, az agresszió, a menekülés és a szexualitás

keveredési aránya különböző: a hímnél a menekülés és a

szexualitás motivációja nem keveredik. Ha a hím a vele

szemben állótól egy kicsit is fél, szexuális vágya azonnal

kialszik. A nősténynél ugyanez a viszony az agresszió és a

szexualitás között áll fenn: ha a nőstény a párját nem

„akceptálja" eléggé, és így agresszivitása sem szűnik meg

teljesen, akkor szexuálisan nem képes ráhangolódni a hímre.

Igazi Brünhildává válik, és annál vadabbul támadja a hímet,

minél inkább kész lenne - potenciálisan - a szexuális

reakciókra, vagyis minél közelebb áll ováriumainak és

hormonszintjének tanúsága szerint az ikrák lerakásához

szükséges állapothoz. A hímnél ellenben az agresszió és a

szexualitás kiválóan megfér egymással, minden további

nélkül durván fel s alá kergeti nőstényét a medencében, s

mindeközben szexuális és egyéb keverékmozgásokat is

észlelhetünk. A nőstény ugyanakkor félhet nagyon a hímtől

anélkül, hogy szexuális motivációjú viselkedési módjában

bárminemű változást tapasztalnánk. A halszűz miközben

riadtan menekül az agresszív hím elől, kihasznál minden

parányi szünetet, melyet goromba barátja engedélyez neki,

és szexuálisan motivált udvarlási mozdulatokat végez. A

menekülésnek és a szexualitásnak ezek a keverékformái a

ritualizáció révén igen elterjedt, egészen sajátos

kifejezésértéket hordozó ceremóniákká fejlődtek, ezeket

nevezzük szemérmeskedésnek.

A három nagy ösztönforrás ezen kevert, ráadásul

nemenként más és más arányt mutató viszonya okozza azt,

hogy a hím csak egy alacsonyabb rangú, következésképp

könnyebben megfélemlíthető partnerrel, míg a nőstény csak

egy magasabb rangú, s ennek megfelelően félelmet ébresztő

hímmel tud párosodni. Így biztosítja a különböző nemű

halak párba találását a fentebb ismertetett viselkedési

mechanizmus. Különféle változatokban és különféle

ritualizációs folyamatok eredményeképpen, némiképpen

átalakulva, az egymásra találás folyamata a magasabb rendű

gerinceseknél, de még az embernél is fontos szerepet játszik.

Ugyancsak jó példája ez az agresszió nélkülözhetetlen

fajfenntartó teljesítményének, amely a többi motivációval

kialakuló harmonikus összjátékban jön létre - erről a

teljesítményről a 3. fejezetben még azért nem szólhattunk,

mert akkor még nem tudtunk eleget az ösztönök

parlamentáris versengéséről. Ez a jelenség továbbá azt is

kiválóan példázza, milyen különböző lehet a „nagy"

ösztönök viszonya egyazon faj hímnemű és nőnemű

egyedeinél: azok a motívumok, amelyek az egyik nem

esetében alig gátolják egymást, sőt kiválóan tudnak egymás

mellett létezni, a másik nemnél igen hamar felborítják az

egyensúlyt! Ahogy ezt már tisztáztuk, nem mindig a „Nagy

Négy" válik az állati vagy éppenséggel az emberi magatartás

legfőbb motiválójává. Még kevésbé szabad azt hinnünk,

hogy egy „nagy" és ősi ösztön mindig domináns szerepben

tetszeleghet egy másik, specializáltabb, törzstörténetileg

fiatalabb ösztönnel szemben, vagy hogy kiiktathatná ez

utóbbit! Olyan, kétségkívül „modern" viselkedési

mechanizmusok, mint a társas állatok tartós együttmaradását

biztosító speciális ösztönök, sok fajnál annyira uralmuk alatt

tartják az egyedet, hogy adott körülmények között bármely

más (nagy) ösztönt maguk mögé utasítanak. A birka, mely a

vezérkost követve leugrik a szakadékba, már szinte

közmondásossá vált! Ha egy nyári lúd elszakad a csapattól,

akkor mindent megtesz, hogy társaira rátaláljon, olyannyira,

hogy a valahova tartozni vágyási ösztöne még a menekülési

ösztönét is legyőzi; hozzánk is „bepottyantak" időről időre

vad nyári ludak, s a házunk körül tanyázó csoporthoz

csapódva végül nem húztak tovább, hanem maradtak! Ha

ehhez még azt is tudjuk, hogy a nyári ludak igen félénkek,

akkor megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a

„csapatszellem" minden más motivációt legyőzött. Hasonló a

helyzet igen sok fejlettebb gerincesnél és a csimpánzoknál is,

amelyekről Yerkes joggal mondta: „Egy csimpánz nem

csimpánz!"

Még azok az ösztönmozgások is, melyek -

filogenetikailag szólva - „éppen csak hogy" önállósultak a

ritualizáció révén, és mint az előző fejezetben felvázoltam,

az ösztönök parlamentjében a legifjabb tagokként foglalták

el helyüket, s kaptak szavazati jogot, igen, még ezek is

lehurroghatnak adott körülmények között oly hatalmas

ösztönopponenseket, mint az éhség vagy a szerelem. A ludak

diadalkiáltásának tárgyalásakor megismerünk majd egy

ceremóniát, mely ezeknek a madaraknak az életét bármilyen

más ösztönnél jobban befolyásolja. Persze akad azért épp

elég olyan ritualizált mozgási mód is, sőt sok is, mely még

alig függetlenedett a nem ritualizálódott előképétől, és az

összmagatartásra gyakorolt szerény hatása kimerül abban,

hogy az általa „akart" koordinációk és mozgások, ahogy azt

a rozsdáslúd heccelésénél láttuk, kicsit gyakoribbak lesznek,

előnyt élveznek más, lehetséges mozgási formákkal

szemben.

Függetlenül attól, hogy egy ritualizált mozgási mód

„erős" vagy „gyenge" hang-e az ösztönök koncertjében, meg

tudja nehezíteni a motívumanalízist, mégpedig azért, mert

képes több független ösztön által létrehozott viselkedés

tévképzetét kelteni. Az előző fejezetben olvashattunk arról,

hogy a több komponensből egyetlen egységgé összeolvadt,

ritualizált mozgás egy nem örökletes koordinációval rögzült,

gyakran több ösztön konfliktusából kipattant mozgássor

formáját másolja, mint azt a lúdféléknél a tojó heccelésének

példáján igazoltuk is. Mivel pedig, mint erre ott szintén

rámutattunk, a másolat és az eredeti többnyire ugyanabban a

mozgásban jelentkezik, ezért rendkívül nehéz kielemezni,

mennyit írhatunk az előbbi és mennyit az utóbbi számlájára.

Csak ha az eredetileg egymástól független összetevők

valamelyike, a heccelés esetében például a megfenyegetett

„ellenség" felé irányulás kerül viszályba a ritualizálódás által

rögződött mozgáskoordinációval, ekkor ismerhettünk rá az

új független változóra.

A hím pikó „cikcakktánca", amelyen Jan van Iersel a

legelső motívumelemzést végezte, kitűnő példa arra, hogyan

lopózik be egy egészen „gyenge" rítus alig észrevehető

harmadik független változóként két „nagy" ösztön

konfliktusába. Van Iersel rájött, hogy az a különös, egészen

addig udvarlásnak hitt cikcakktánc, melyet a nemileg érett,

territóriumot birtokló tüskés pikó hím az arra közlekedő

nőstényeknek eljár, minden alkalommal másként fest. Hol a

nőstény felé irányuló „cik", hol a nősténytől eltartó „cakk" a

hangsúlyosabb. Ha ez utóbbi hangsúlyosan jelentkezik,

akkor világos, hogy a cakk a fészek felé irányul. Ebben az

egyetlen szélsőséges esetben a hím, megpillantva a felé

közeledő nőstényt, gyorsan elindul felé, valamivel előtte

lefékez, megfordul, és főleg akkor, ha a nőstény azonnal

odamutatja neki kövér hasát, visszaúszik a fészeknyíláshoz,

amelyet oldalára billentve egy bizonyos ceremónia

kíséretében meg is mutat a nősténynek. A másik szélsőséges

esetben, amely leginkább akkor következik be, ha a nőstény

még nem egészen ikraérett, az első, a nőstényt megközelítő

„cik"-et nem követi semmiféle „cakk", hanem a hím azonnal

támadásba lendül.

Ezekből a megfigyelésekből van Iersel helyesen arra a

következtetésre jutott, hogy a nőstényhez közelítő „cik"-et az

agresszió, míg a fészket megcélzó „cakk''-ot a szexuális

ösztön motiválja. Következtetésének helyességét kísérletileg

is sikerült bizonyítania. Olyan módszereket talált ki,

amelyekkel mérni tudta az agresszió és a szexualitás

ösztönének hatóerejét egy adott hímnél. Művetélytársat

készített a hímnek, s e standard nagyságon mérte a harci

reakciók intenzitását és időtartamát. A szexuális ösztön

erejét úgy vizsgálta, hogy egy nőstényutánzatot mutatott a

hímnek, majd egy kis idő elteltével hirtelen eltávolította a

trükkös tárgyat. Ebben az esetben a hím a hirtelen

blokkolódó szexuális ösztönt ivadékgondozó cselekvéssel

„vezeti le", vagyis vizet legyez a fészekbe az ikráknak,

illetve az ivadékoknak. A „helyettesítő legyezés" időtartama

megbízható mérője a szexuális motivációknak. Van Iersel

ezeknek a méréseknek az alapján helyes előrejelzéseket

tudott adni arra vonatkozóan, hogyan fest majd az érintett

tüskés pikó hím cikcakktánca, s fordítva, a tánc formájának

közvetlen megfigyeléséből előre meg tudta határozni a két

ösztön arányát, valamint a következő mérések várható

eredményét.

Hogy a hím tüskés pikó ezen mozgásmintázatában a két

meghatározó ösztönön kívül - melyek persze a mozgás

formáját alapvetően kialakítják - egy harmadik, ugyan

kétségkívül gyengébb komponensnek is szerepe van, a

ritualizált mozgási módok ismerője már sejti, látván azt a

ritmikai szabályosságot, mellyel a pikó ciket cakkra s

fordítva vált. Egy ilyen váltakozó „ide-oda" két ellentétes

ösztönző uralma között ugyanis aligha hoz létre ennyire

szabályos alternációt, ha nem játszik szerepet ebben egy

ritualizált mozgáskoordináció is. Enélkül a különböző

térirányokba mutató kis rángások jellegzetes, szabálytalan

eloszlását tapasztalhatnánk csak, amely a tanácstalan

emberek tétovázásához hasonlatos. Ezzel szemben a

ritualizált mozgás - a korábban ismertetett okokból, a

pontosabb jelzésértékek érdekében - hajlik a pontosan

azonos elemek pontosan azonos ismétlésére.

Gyanúnk, hogy a ritualizálódásnak igenis szerepe van a

dologban, bizonyossággá válik, mikor azt észleljük, hogy a

táncoló tüskés pikó hím időnként a „cakk"-nál teljességgel

feledni látszik, hogy a szexuális ösztön által motivált

mozdulatnak pontosan a fészek felé kellene mutatnia, s

ehelyett csodaszép, szabályos cakk-koszorút fon a nőstény

köré, ügyelve persze azért arra, hogy minden „cik" a hölgy

irányába és minden „cakk" tőle elfelé mutasson. Bármilyen

gyenge is még viszonylag az új mozgáskoordináció, mely

cikből és cakkból egy ritmikusan szabályos cikcakkot

szeretne csinálni, a mérleg nyelveként mégis képes a két

motiváció között mindkettő szabályos alternálását előidézni

a motorikus hatások közepette. A másik fontos teljesítmény,

amelyre azonban a ritualizált koordináció akkor is képes, ha

még egyébként nincs is ereje teljében, a még nem ritualizált,

más ösztönzők által létrehozott mozgás térirányának

megváltoztatása. Erre a rítus klasszikus előképének,

nevezetesen a lúdféle tojó heccelésének tárgyalásakor már

láttunk példákat.

7. fejezet

Az erkölccsel analóg magatartási módok

Ne ölj!

(Ötödik parancsolat)

Az 5. fejezetben, amely a ritualizáció folyamatával

foglalkozott, megpróbáltam rámutatni, hogyan teremt ez az

okait tekintve még mindig oly rejtelmes történés merőben új

ösztönöket, amelyek ugyanúgy öntörvényű parancsokat

osztogatnak a szervezetnek, mint ahogy az állítólag

egyeduralkodó „nagy" ösztönök, az éhség, a félelem vagy a

szerelem. Az előző, a 6. fejezetben annak a jóval nehezebb

feladatnak a megoldására törekedtem, hogy röviden és

érthetően felvázoljam, hogyan zajlik a kölcsönhatások játéka

a különböző autonóm ösztönök között, milyen általános

szabályoknak engedelmeskedik, s hogy minden nehézség

ellenére is miféle módszerek segítségével pillanthatunk be a

több egymással vetélkedő ösztön által kialakított viselkedési

módok hatásmechanizmusába.

Lehet, hogy illúziókba ringatom magam, de úgy érzem,

hogy mindkét feladatot sikerrel megoldottam, és így most

nemcsak a két előző fejezetben mondottak szintézisét

alkothatom meg, hanem az eredményeket annak a kérdésnek

a megválaszolására is felhasználhatom, amely itt ebben a

fejezetben foglalkoztat bennünket: hogyan képes a rítus a

lehetetlenre, hogyan képes a fajon belüli agressziót

mindenben, amivel a faj fennmaradását komolyan

veszélyeztetné, meggátolni úgy, hogy a faj fennmaradásának

szempontjából nélkülözhetetlen funkciókat egyáltalán nem

károsítja? Az iménti mondat dőlt betűvel szedett részében

foglalt feltétel máris felelet az ugyan kézenfekvő, de az

agresszió lényegét teljességgel félreismerő kérdésre,

nevezetesen arra, hogy azoknál az állatfajoknál, amelyek

számára a társas együttélés előnyös, miért nem épül le

teljesen az agresszió. A válasz egyszerű: azért, mert a 3.

fejezetben taglalt funkciói nélkülözhetetlenek!

A fajok alakulásának két nagy konstruktőre által felvetett

probléma mindig azonos módon oldódik meg: a közhasznú,

nélkülözhetetlen ösztön változatlanul megmarad, azokban a

speciális esetekben pedig, ahol káros hatást fejthetne ki, egy

egészen sajátos, ad hoc szerveződésű gátló mechanizmus

iktatódik be. Az emberiség kultúrtörténeti fejlődése megint

csak analóg módon zajlik, és ez az oka annak, hogy mind a

mózesi, mind az egyéb törvénytáblák legfontosabb

felszólításai tiltások, nem pedig ajánlások. A későbbiekben

részletezni fogjuk, amire itt egyelőre csak utalunk,

nevezetesen azt, hogy a hagyomány útján továbbadott és a

szokásnak megfelelően tiszteletben tartott tabunak legföljebb

a kegyelemben járó törvényalkotóknál, de korántsem a hívő

törvénykövetőnél van köze az Immanuel Kant-i értelemben

vett észérvű erkölcshöz. Amiként az állatoknál az aszociális

magatartást akadályozó ösztönelvű gátlások és rítusok, a

tabu is olyan magatartást eredményez, amely a valóban

morálissal csak funkcionális tekintetben analóg, minden

egyébben viszont ugyanolyan messze jár tőle, mint

amekkora különbség állat és ember között van! Ennek

ellenére azt, aki ezeket az összefüggéseket valóban átlátja,

újra és újra bámulatba ejti, hogy bizonyos pszichológiai

mechanizmusok ugyanolyan önzetlen, a közösség üdvét

szolgáló viselkedést kényszerítenek rá az állatokra, mint

amelyeket nekünk embereknek az erkölcs törvénye

parancsol.

Hatásos példája az ilyen, az emberi morállal analóg

magatartásnak az úgynevezett bajtársi harc. A párhuzam

abból adódik, hogy a harc célja itt sem a másik elpusztítása

vagy a gyengébb kiirtása, az egész inkább a rivalizálás

küzdelmeit helyettesítő lovagi tornára emlékeztet. S való

igaz, mint minden sport, ez is némiképp felemelőleg hat

nézőjére, óhatatlanul is a „lovagiasság" áhított szellemét

érezzük magunk körül lengeni, s a „fair play" jelszava dobol

szívünkben-fülünkben... Mármost a cichlidák között van egy

faj, a fekete sávos bölcsőszájú hal, amely legendás

sportszerűségével érdemelte ki, hogy amerikai rajongói a

híres ökölvívó-világbajnok után egyszerűen „Jack

Dempsey"-nek nevezik.

A halak bajtársias harcairól, különösképpen pedig a

ritualizálódás azon folyamatairól, amelyek békésebb útra

terelték az eredetileg a másik bántalmazására irányuló

ütközeteket, viszonylag sokat tudunk. Szinte valamennyi

csontos halnál fenyegető gesztusok előzik meg a

tulajdonképpeni küzdelmet, amelyek, mint ahogy arra már

rámutattunk, mindig a támadás és a menekülés „vágyának"

konfliktusából fakadnak. Közülük elsősorban az úgynevezett

szélte-imponálás fejlődött sajátos rítussá, amely eleinte

nyilván félelem motiválta elfordulás volt az ellenféltől, s

ugyancsak a félelem motiválta a vertikális uszonyok ezt

kísérő kiterjesztését is. Mivel ezeknek a mozdulatoknak a

segítségével a hal legnagyobb kiterjedésében mutatkozhat az

ellenség előtt, az uszonyok tényleges morfológiai

növekedésének mimikai eltúlzásával kialakult a szélte-

imponálás ma ismert rítusa, melyet majd minden akvarista

ismer, a sziámi harci halak s más népszerű társaik jóvoltából.

Szoros összefüggésben a szélte-fenyegetéssel alakult ki a

csontos halaknál az úgynevezett farokcsapás igen elterjedt

riogató gesztusa. Ilyenkor a már amúgy is látszólag testesebb

hal mereven, jól széttárt farokuszonnyal, faroktőből az

ellenség felé csap. És bár nem találja el, de nyomásérzékelő

szervei a másik halat tájékoztatják a hullámzás okozta

víznyomás alapján arról, hogy ellenfelének harci kedve a

tetőfokára hágott, ha a szélte-fenyegetés még nem ébresztette

volna rá erre.

A fenyegetés más formája alakult ki sok sügérszerű halnál

s egyéb csontosoknál - alapja a félelem által fékezett

frontális összecsapás. A halak az „összeütközésre"

készülődvén rugóként S alakba hajlanak, s aztán így

kezdenek el szép lassan egymás felé úszni, többnyire

fölemelintik a kopoltyúfedőt, vagy legalább a maximumig

fölfújják kopoltyúikat, ami megfeleltethető a szélte-

imponálásnak, hiszen itt is a testméret látszólagos

megnöveléséről van szó. A frontális fenyegetésből igen sok

halnál azután az lesz, hogy az ellenfelek egymás

kicsücsörített szája felé kapnak, méghozzá a

konfliktushelyzetnek megfelelően, amelyből az egész

frontális fenyegetősdi adódik, korántsem vadul, eltökélten,

faltörő kosként, hanem kissé tétován, gátlásosan. A

szájharcnak ebből a formájából néhány halcsaládnál, például

a labirintushalaknál, melyek csak laza összefüggésben állnak

a sügérfélékkel, továbbá a cichlidáknál, melyek igazi

prototípust képviselnek, létrejött egy igen érdekes, ritualizált

harcmód, amely lehetővé teszi, hogy a két ellenfél szó

szerint „összemérje erejét" anélkül, hogy kárt tenne a

másikban. Megragadják egymás állkapcsát, amelyet - a

bajtársi harcot űző fajoknál - vastag, nehezen felsebezhető

bőr fed, s teljes erőből elkezdik egymást ráncigálni.

Küzdelem ez a javából, igazi birkózás, talán a svájciak népi

tusájára emlékeztet a leginkább, az úgynevezett

nadrágnyüstölőre, ami, ha az ellenfelek közel egyforma

erősek, akár órákig is eltarthat. A szép, kék, széles homlokú

tarkasügér két pontosan egyformán erős hímje egyszer -

megmértük! - reggel fél kilenctől kora délután fél háromig

küzdött.

Ezt az úgynevezett „szájtépést" - néhány fajnál inkább

csak „szájtuszkolást", mert a halak egymást inkább

taszigálják, mint húzkodják - az eredeti véres harc fajonként

változó időszaka követi, mikor is a halak minden gátlás

nélkül arra törekednek, hogy egymás uszonyát letépjék, a

másik testén súlyos sebeket ejtsenek. A bajtársi harc a

fenyegetőzéssel és az erőpróbával eredetileg valószínűleg

csupán előjáték volt a valódi „férfias" küzdelmekhez.

Viszont alkalmat adott arra, hogy a leendő ellenfelek

megbizonyosodhassanak a másik erejéről, s a kilátástalannak

látszó harcot még időben feladhassák. Egymás

elpusztításáról tehát szó sincs, a vetélytársi harcnak

jószerével senki sem esik áldozatául; csak igen ritkán fordul

elő, akkor is csak egyenlő erők harcában, hogy mindkét fél

az „utolsó csepp véréig" kitart.

Ha összevetjük a fajokat a bajtársi harc fejlettségének

szintje szerint, és fejlődésének azokat a lépcsőfokait is

tanulmányozzuk, amelyeket a még vadul összevissza

verekedni kész fiatal állat végigjár, mígnem sportszerű Jack

Dempseyvé válik, megtudhatjuk, hogyan alakultak ki ezek a

tornaviadalok a törzstörténeti fejlődés során. Három

egymástól jól megkülönböztethető és független folyamatra

kell odafigyelnünk, ezek segítették elő azt, hogy a véres,

szabadfogású „birkózás" rémségéből lovagias fair play,

bajtársias vívás lett. Az előző fejezetben tárgyalt ritualizáció

ugyan csak egy e három folyamat közül, de kétségkívül a

legfontosabbik.

A véres harctól a bajtársias vívásig vezető első lépés az

időszakasz-hosszabbítás, annak az időnek a

meghosszabbítása tehát, amely az egyre jobban eldurvuló

fenyegetőzések gesztusai és a tényleges tettlegesség közt

eltelik. A valódi véres küzdelmet vívó fajoknál, amilyen

például az afrikai tarka szájköltő, az egyes fázisok -

fenyegetés, uszonytárás, szélte-imponálás, az állkapocs

bőrének megfeszítése, száj-tépázás - csak másodpercekig

tartanak, és máris következnek az első súlyos sebeket ejtő,

„faltörőkos-szerű lökések" az ellenfél oldalába. Amilyen

hirtelen jön, ugyanolyan gyorsan alább is hagy e szökkenő-

mérges halacskák dühe, s így érthető, hogy néha kimaradnak

fokozatok, sőt egy-egy különösen hirtelen haragú hímecske

„úgy belejöhet", hogy az előzetes szertartást mellőzve rögtön

faltörő kosként kezdi a meccset. Ilyesmit a velük igen közeli

rokonságban álló, szintén afrikai Hemichromis fajoknál

sosem látunk, ezek mindig szigorúan betartják a fenyegető

mozgások sorrendjét, minden egyes műveletnél elég

hosszasan - olykor percekig - elidőznek, s csak ezek után

térnek át a következőre.

A műveletek ilyen pontos beosztása pszichológiailag

kétféleképpen magyarázható. Vagy távolabb tolódtak

egymástól az izgalom küszöbértékei, melyeknél a külön-

külön mozgásmódok a harci düh fokozódása során egymást

mintegy kihívják úgy, hogy sorjázásuk némi felszítódások s

csitulások ellenére is nagyjából ugyanazt a haragfokozatot

őrzi s viszi tovább, vagy pedig az izgalom fojtódik el, s így

laposabb, egyenletes pályára kényszerül. Bizonyos okok,

melyeknek taglalása túl messzire vezetne, inkább az első

változatot valószínűsítik.

Az egyes fenyegető mozgások növekvő időtartamával

szinte kéz a kézben halad előre ritualizálódásuk, amely -

mint ahogy ezt már korábban bemutattuk - mimikai

eltúlzáshoz, ritmikus ismétlődéshez, optikailag pedig a

mozgást hangsúlyozó struktúrákhoz és színekhez vezetett. A

megnagyobbodott uszonyok tarka színmintákkal, feltűnő

szemfoltok a kopoltyútetőkön és kopoltyúbőrön, amelyek a

frontális fenyegetéskor válnak láthatóvá és a legelképesztőbb

csiricsáré díszek a bajtársi bajvívás megfigyelését a

magasabb rendű állatok viselkedését tanulmányozó

kísérletsorozatunk idején az egyik legpompásabb mulatsággá

tették. Az izgalomban felizzó színek tarkasága, a fenyegető

mozgások kimért ritmikája, a riválisok kicsattanó ereje, igen,

mindez szinte feledtette, hogy valódi harci cselekményt

látunk, nem pedig öncélú előadást.

Végül a harmadik folyamat, amely nagymértékben

hozzájárul, hogy a veszélyes küzdelemből bajtársi bajvívás,

nemes versengés legyen, főtémánk szempontjából legalább

olyan fontos, mint a ritualizáció: sajátos magatartás-

pszichológiai mechanizmusok fejlődnek ki, melyek a

károsító, támadó mozgásokat gátolják. Példaként

szolgáljanak a következők.

Ha két „Jack Dempsey" már elég időt elpazarolt szélte-

fenyegetésre meg farokcsapkodásra, könnyen megeshet,

hogy valamelyikük hamarabb akar áttérni a szájtépősdire,

mint a másik. Ilyenkor kipördül a testét szélesebbnek mutató

pozícióból, s kitátott állkapcsokkal ront rá riválisára, amely a

maga részéről a továbbiakban is folytatja a fenyegetőzést, s

ezért az előrelendülő ellenfél fogainak bizony védtelen

oldalát kínálja. Ám a támadó ilyenkor sosem él az

alkalommal, mindig leáll, és fogai még csak nem is érintik a

másik hal testét.

Egy ezzel a legapróbb részletekig egyező történést írt s

filmezett le az én megboldogult Horst Sievert barátom a

dámvadaknál. A végsőkig ritualizált agancsharcot, melynek

során a „koronák" ívben egymásba csapnak, aztán egészen

pontos koreográfia szerint ide-oda lengenek, a szélte-

imponálás előzi meg, mikor is mindkét dámbika fürge,

peckes lépésekkel flangál a másik mellett, fejét oldalra

billenti, és így löki oldalra nagy lapátszarvát. Aztán hirtelen,

mintha parancsszóra tennék, megállnak, egymás felé

fordulnak, fejüket leszegik, s így az agancsok a földhöz

eléggé közel recsegve-ropogva összecsapnak, egymásba

akadnak. Ártatlan birkózás következik ezután, melyet -

szakasztott, mint a „Jack Dempsey"-k szájtépését - az nyer

meg, aki tovább bírja. A dámvadaknál is előfordul, hogy

valamelyik küzdő előbb akar átlendülni a harcnak egyik

fázisából a másikba, s így az ellenfél védtelen oldalával kerül

szembe, és ez bizony nem sok jót ígérne, mert ezek a

harcosok komoly agancsokkal vannak felszerelve. De

hirtelen, a tarka sügérnél is gyorsabban, a szarvas is lefékezi

mozdulatait, felemeli fejét, figyeli és békén hagyja ellenfelét,

amely továbbra is peckesen sétálgat, aztán követni kezdi, fel

s alá járkál, mígnem elérkezik a pillanat, mikor immáron

felkészülve a harcra egymás felé fordulnak.

Az ilyen, a fajtárs védelmét szolgáló gátlásoknak a

magasabb rendű gerincesek világában se szeri, se száma.

Gyakran ott is lényeges szerepet játszanak, ahol az állati

viselkedés antropomorfizáló megfigyelője nem is tételezné

föl agresszió s így az azt kordában tartó mechanizmusok

jelenlétét. Nem is gondolnánk, hogy például anyaállatokat

külön gátlásoknak kell visszatartaniuk attól, hogy saját

ivadékaikat, elsősorban újszülöttjeiket vagy még a tojásból

éppcsak kikelt kicsinyeiket agresszíven ne fogadják;

egyenesen paradox ügynek tűnik ez, ha hiszünk a

„csalhatatlan" anyai ösztön „mindenhatóságában".

Valójában azért szükségesek ezek az agressziót gátló

különleges tényezők, mert az ivadékgondozó állat, amikor

kicsinye(i) van(nak), szükségszerűen agresszív minden más

élőlénnyel szemben. A madáranya, ha kotlik, fészekaljának

védelmében minden olyan idegent kénytelen megtámadni,

amellyel szemben legalább némi esélye van. A kotlósnak,

míg fészkén ül, kötelessége, hogy készen álljon az egerek,

patkányok, görények, varjak, szarkák „elhárítására", de teljes

erőbedobással kell viszonoznia a bárdolatlan kakas vagy a

fészket kereső másik tyúk zaklatásait is, lévén, hogy fajtársai

ugyanúgy veszélyeztethetik családja épségét, mint azok,

amelyek táplálékuknak tekintik. Szükségszerűen-célszerűen

annál agresszívabbnak kell lennie, minél közelebbről

fenyegeti veszély a saját kis világát, vagyis a fészkét. S

közben saját fiókáját, a tojásból kibújó kis csemetét nem

bánthatja...! Mint munkatársaim, Wolfgang és Margaret

Schleidt kimutatták, ezt a gátlást a kotlósnál kizárólag egy

akusztikai inger váltja ki. A pulykakakas akusztikai

ingerekre való egyéb irányú reagálását vizsgálandó,

megsüketítettek néhány kotlóst is a belső fülére. S mert ilyen

operációt csak frissen kikelt fiókákon lehet elvégezni, s

mivel a nemek ilyenkor bajosan állapíthatók meg, így

véletlenül a „kakasok" közé tojók is kerültek. Ezeken, mivel

más egyébre nem voltak jók, az anya-gyermek viszonyban

oly fontos válasz-viselkedéssel kapcsolatos kísérleteket

folytattak. Tudjuk például a nyári ludakról, hogy a tojásból

kibújva szinte nyomban azt a valamit kezdik anyjuknak

tekinteni, ami hangjelenségekkel válaszol az ő „elhagyatott

sipákolásaikra". Schleidték tojásból frissen kibújt

pulykafiókákkal kísérleteztek, arra akarták rávenni őket,

hogy válasszanak: kaptak ehhez egy jól halló, sipákolásaikra

szabályszerűen válaszoló tojót meg egy megsüketített

példányt, várható volt, hogy ez utóbbi csak úgy találomra

fog majd válaszolgatni a pulykacsibék kétségbeesett

hangjelenségeire.

Már ahogy az a viselkedéskutatási kísérletek során lenni

szokott, nem várt eredményre jutottunk, egészen más

irányúra - de annál sokkal érdekesebbre! -, mint amire

számítottunk. A süket pulykatojók teljességgel normálisan

költöttek, amiképpen társas és nemi viselkedésük is

maradéktalanul megfelelt a szokványnak. Mihelyt azonban

csibéik kibújtak, a kísérleti állatok anyai viselkedése drámai

változáson ment keresztül: a süket pulykakotlósok

mindegyike azonnal nekilátott felfalni „porontyait"! Ha egy

süket tojóhoz, mely a normális kotlóidőt leülte a

műtojásokon, közel engednek egy „naposcsibét", bizony

nem veszi körül anyai melegséggel, hanem

szárnyszétvetéssel, fenyegetőzéssel reagál az ifjú fajtárs

megjelenésére, dühödten fúj, és a csőre közelébe érkező

csibe felé oly vadul vagdos, ahogy csak bír. Hacsak nem

tételezzük fel azt, hogy hallásán kívül e pulykatojó másban is

fogyatékos, egyetlen megoldás marad: születésétől fogva

halvány sejtelme sincs róla, hogyan is fog „kinézni" majd

leendő utódja! Üt-vág a tojó, ha bármi közelít fészkéhez,

feltéve, hogy az a bizonyos dolog nem olyan elrettentően

nagy, hogy agresszivitását elnyomja, és menekülésre

késztesse. Tehát csakis és kizárólag az utódok sipákolása

váltja ki nála a veleszületett anyai ösztön reakcióit és szab

gátat az agresszivitásnak.

A következő normális, jól halló pulykatojókon végzett

kísérletek is ezt bizonyítják. Ha egy kotló pulykához egy

élethű, kitömött fiókát lengetünk be dróton, a pulyka,

csakúgy, mint süket társa, nyomban támadni kezd. Ha

azonban ezzel egyidejűleg kétségbeesett sipákolás hangjait

játsszuk be magnóról, az agresszió egy roppant erejű gátlás

hatására ugyanúgy visszaszorul, mint ahogyan ezt a

cichlidáknál vagy a dámvadaknál láttuk; a pulykatojó

szokvány vezérlőhangokat hallat, ami leginkább a házityúk

kotkodácsolásához hasonlítható.

A tapasztalatlan tojók, ha először kotlanak, kivétel nélkül

minden olyan objektumot megtámadnak, amely fészkük

közelébe kerül, és mérete úgy nagyjából egy egér és egy

macska mérete közé esik. Egy ilyen madárnak nincs

veleszületett „tudása" arról, milyen is egy ragadozó, az

elűzendő ellenség. Ha némán odamutatnak nekik egy

menyétet vagy egy aranyhörcsögöt, nem támadnak

hevesebben, mint ha kitömött csibebábukat raknak eléjük,

ellenben nyomban készek volnának az előbb említetteket is

anyai védőszárnyaik alá vonni, ha a sipákoló jelzés hiteles

helyről megszólalna. Csuda élmény végignézni azt, ahogy az

a kotlós, mely az imént még „gyilkos" vadsággal vagdosott a

némán közelítő csibe felé, olyannyira nem kap „szagot",

hogy anyai hívó szóval kész volna a sipákoló görényt is

fészkébe fogadni.

A jelek szerint az egyetlen külső jegy, mely a fészek

ősellensége iránti reakciót fokozza: a szőrös-bundás felület.

Mi legalábbis azt tapasztaltuk első kísérleteink során, hogy a

prémből készült bábuk erősebben hatottak a tojóra, mint a

simák. Ha tehát egy pulykacsibe helyes méretű, a fészek

közelében mozog, ráadásul dunyhapihe bundácskát visel,

akkor a fészekvédés magatartásformáját hívja elő a tojóból, s

csak a sipákoló hang akadályozza meg abban, hogy

legyilkolja saját gyermekét. Mindenesetre az első ízben kotló

tojóknál ez volt a helyzet - lévén, hogy semmiféle

tapasztalatuk nem lehetett még saját gyermekeik külleméről.

Az említett magatartásmód aztán az egyedi tanulás révén

hamar megváltozott.

Az „anyai" magatartás itt vázolt, furán ellentmondásos

összetettsége a pulykatojó esetében joggal elgondolkodtatott

minket. Az tehát, amit addig egészében „anyai ösztönnek"

vagy „ivadékvédelmi hajlamnak" neveztünk, nem létezik,

mint ahogy nem létezik egy olyan velük született „séma"

sem, amely segítségével az állat fel tudná ismerni az övéit.

Az, hogy a csibéket az anyaállat a fajfenntartás céljából

gondozza vagy inkább elfogadja, törzstörténetivé vált

mozgásmódok, reakciók és gátlások együttes hatásának

következménye. A nagy konstruktőrök úgy szervezik, hogy

normál környezeti körülmények között e tényezők

rendszeregészként viselkednek, „mintha" az adott állat

tudná, mi áll a faj továbbélésének érdekében, mit kell tennie

tehát neki magának a faj egyedeiért. Ezt a rendszert

nevezzük közönségesen ösztönnek, tojómadarunk esetében

pedig az ivadékgondozás ösztönének. Ugyanakkor ez a

fogalom, még ha a fentiek értelmében értjük is, annyiban

félrevezető, hogy egy lehatárolt rendszerre utal, amely képes

a fogalmat meghatározó teljesítmények véghezvitelére.

Pedig szervezetébe olyan ösztönzők is beépültek, amelyek

merőben más funkciók hordozói, mint például a szóban

forgó agresszió és az agressziót kiváltó receptorikus

mechanizmusok. Az, hogy a pulykatojó a fészkét

körbeszaladgáló pelyhes csibe láttán igencsak dühbe gurul,

korántsem holmi nemkívánatos mellékhatás, hanem igenis

roppantul fontos az ivadékvédelem szempontjából, hogy az

anya a gyermekei láttán, főleg ha azok ilyen szép pihe-puha

bundát viselnek, izgalmi állapotba kerüljön, és támadókedve

felébredjen! A csibék sipákolása viszont olyan gátlást

ébreszt benne, amely megakadályozza abban, hogy fiókáit

megtámadja, s így haragját más mozgó és őt megközelítő

élőlényekre viszi át. Az egyetlen specifikus, csak ebben az

egy viselkedési rendszerben működésbe lépő szerveződés az

odaütés meggátlásának szelektív működésbe lépése a

csibecsipogásra.

Hogy az ivadékaikat gondozó anyaállatok az utódaiknak

nem ártanak, semmiképpen sem egy magától értetődő

természeti törvény tehát, hanem minden egyes esetben egy

adott gátlás biztosítja az utódok épségét, ahogy ezt a

pulykatojó példáján is láthattuk. Majd minden állatkerti

gondozó, nyúl- vagy prémesállat-tenyésztő mesélhetne egyet

s mást arról, milyen látszólag apró zavarok is elégségesek

ahhoz, hogy ezek a gátló mechanizmusok csődöt mondjanak.

Ismerek egy esetet, mikor egy menetirányától a nagy ködben

eltérő Lufthansa-repülőgép túl alacsonyan szállt el egy

ezüstrókatelep fölött, s valamennyi anyaállat felfalta addig

dédelgetett fiókáját.

Sok gerinces állatnál, amelyek nem ivadékgondozók, és

némelyeknél, melyek csak egy bizonyos ideig azok, az

utódok nagyon fiatalon, még messze a teljes, kifejlett

testméretük elérése előtt ugyanolyan ügyesek, csaknem

olyan erősek és - mert az ilyen fajok eleve nem képesek túl

sok mindent megtanulni - megközelítőleg olyan okosak is

lesznek, mint a felnőtt állatok. Ezért nem szorulnak

különösebb védelemre, és többnyire nincsenek is tekintettel

rájuk idősebb fajtársaik. Egészen másképp áll a dolog

azoknál a magasrendűen fejlett élőlényeknél, ahol a tanulás

és az egyéni tapasztalás nagy szerepet játszik, s amelyeknél

így a szülői gondoskodás már csak azért is hosszabb ideig

tart, mert a „gyerekek" életre iskolázása időigényes. A

tanulási képesség és az ivadékgondozási idő összefüggésére

már számos biológus és szociológus utalt.

Egy fiatal kutya, farkas vagy holló, miután elérte teljes

testméretét - ha felnőttkori súlyát még nem is -, formára

ugyan kész állat, de különben ügyetlen, esetlen lény,

képtelen védekezni idősebb fajtársai támadásai ellen, arról

nem is beszélve, hogy menekülni végképp nem tudna előlük.

Mármost azt hihetnénk, hogy ez esetben a védekezés s a

menekülés képessége különösen fontos, mert az e fajokhoz s

hasonló, magasabb rendű formációkhoz tartozó állatok

nagyon is ki vannak téve a fajtársi agresszió veszélyeinek,

sőt még annak is, hogy társai felfalják, lévén, hogy komoly

ragadozókról van szó. A kannibalizmus a meleg vérű

gerinceseknél mégis igen ritka. Az emlősök esetében ezt

alkalmasint az indokolhatja, hogy a fajtársak nem jelentenek

ízletes falatot. Ezt sarkkutatók tanúsíthatják a legékesebben,

ha már megpróbálták elhullott vagy kényszerűen leölt

kutyáik húsát az életben maradottakkal megetetni. Csak a

leghamisítatlanabb ragadozó madarak, mint például a héják

képesek, de ők is csak szoros összezártságban vagy

fogságban fajtársaikat agyonverni, felfalni, ám jómagam

egyetlen olyan esetről sem tudok, hogy a szabadban történt

volna ilyesmi. Egyelőre nem ismeretes, mi okozza ezeket a

gátlásokat.

A már felnőttforma, de még ügyetlen fiatal állatok

számára a fajtárs madarak vagy emlősök kannibáli

„ösztöneinél" sokkal komolyabb veszedelmet jelent

agresszív viselkedésük. Ezt a veszélyt szigorúan

szabályozott, nagyrészt még ma is meglehetősen rejtélyes

gátló mechanizmusok egész sora hárítja el. Kivételt képez a

bakcsó szeretettelen társas életének könnyen áttekinthető

viselkedési mechanizmusa - ennek még szentelünk egy kis

fejezetet. Itt a már repképes fiatal madár a településen

maradhat, jóllehet e szűk keretek között szó szerint minden

faág heves viszály tárgya. Amíg a fiatal bakcsó a fészek

elhagyása után még „kér", önmagában ez a tevékenysége

abszolút védelmet biztosít számára az idősebb madarak

agressziójával szemben. Mert mielőtt egy idősebb bakcsó

egyáltalán odáig jutna, hogy csőrével lecsapjon a fiatal

madárra, az már szárnyával verdesve, kérő hangokat hallatva

siet felé, megpróbálja csőrön ragadni, mintegy „fejő"

mozdulattal lefelé húzni, ahogy a fiókák húzkodják lefelé a

szülő csőrét etetéskor. A fiatal bakcsó nem ismeri személy

szerint a szüleit, és nem vagyok biztos abban sem, hogy ezek

a fiókáikat egyedileg felismerik; teljes biztonsággal csak az

azonos fészekaljba tartozó fiókák ismerik fel egymást. Az

öreg bakcsó, ha nincs épp „etető-hangulatban", menekül

saját fiókáitól, ám ugyanígy az idegenektől is, és így

véletlenül se támadja meg őket. Sok állatnál tapasztalható

ugyanez, nevezetesen hogy a gyermeki magatartás jelenti a

fajon belüli agresszió elleni védelmet.

Egy ennél még egyszerűbb mechanizmus teszi lehetővé a

már független, de a felnőttekkel méltóképp megharcolni még

messze nem tudó fiatal állatoknak, hogy a kolónia határain

belül valami kis területhez jussanak. A csaknem három éven

át csíkos fiatalmadár-öltözetben repkedő bakcsó sokkal

csekélyebb mérvű agressziót vált ki az idősebb madarakból,

mint a már „felnőtt"-színekben pompázó társa. Ez a

következő érdekes, a szabadon költő és fészkelő bakcsóknál

megfigyelhető történéshez vezet. Leszáll valahol a

költőtelepen, minden különösebb cél nélkül egy bakcsó, és

ráadásul olyan szerencséje van, hogy nem a buzgón védett

fészkek egyikének közvetlen közelében, tehát nem egy

territóriumközpontban ér földet. Jelenlétével ezzel együtt

ingerli a „tulajdonost", s ezért az, amúgy bakcsó módra, szép

lassan lopózva elindul a betolakodó felé. Ezenközben

óhatatlanul elhalad egy ott költő-kotló bakcsópár fészke

mellett, s ezek a madarak az ő pompás tollruhája láttán

agresszívvá válnak, sokkal agresszívabbá, mint a közelben

csöndesen kuporgó ifjonti-ruhás fiatal madár láttán. Így

rendszerint nem a fiatal jövevényt, hanem szomszédjukat

pécézik ki s támadják meg. Sőt mikor pengeélesen épp

mellette húznak el, még meg is védik őt az eredeti agressziós

szándéktól. Ezért aztán a még csíkos ruházatban díszelgő

bakcsók rendszeresen az erőteljesen védett territóriumok

közti senki földjén telepszenek le, ahol is aztán az imént

vázolt eseménysor következtében teljes védettséget

élvezhetnek.

Kevésbé egyszerű áttekinteni azt a gátló mechanizmust,

mely az európai kutyafajtáknál a felnőtt ebeket

megbízhatóan megakadályozza abban, hogy a kölykök

bármelyikét is komolyabban megharapják úgy 7-8 hónapos

koráig. A grönlandi eszkimókutyáknál ez a gátlás, mint

Tinbergen kimutatta, csak a saját falkájuk „kiskutyáira"

vonatkozik, idegen fiatal állatokat nem véd; s ez alkalmasint

a farkasoknál is így van. Az, hogy miből jön rá az idősebb

állat, hogy egy fiatalabbal áll szemben, további magyarázatot

igényel. A testméret nem játszik szerepet. Egy agresszív,

dühösködő kis foxterrier a hatalmas, „borjúnyi" bernáthegyi-

sarjjal szemben ugyanolyan barátságos, és agresszivitása

ugyanúgy gátlás alatt áll, mint saját fajtájának parányi

kölykeivel szemben. A gátlást aktiváló tényezők kulcsa

valószínűleg a fiatal kutya viselkedésében, esetleg szagában

rejlik. Ez utóbbira utal az is, hogy a fiatal kutya szinte

azonnal kész szagvizsgálatnak alávetni magát, ha felnőtt

állattal találkozik: mihelyst a felnőtt eb közeledését

veszélyesnek találja, hanyatt vágja magát, odamutatja ifjonti

zsenge hasát, sőt eligazításképpen pár csepp vizeletet is

kiprésel magából.

A felnövekedett, ám még ügyetlen ifjú állatokat védő

gátlásoknál még érdekesebb és titokzatosabb az a

viselkedésimechanizmus-együttes, mely megakadályozza,

hogy a „gyengébb nemmel" szemben ne a „lovagiasság"

szabályai érvényesüljenek. A táncos legyeknél, melyeknek

viselkedését a korábbiakban már ismertettük, az ájtatos

manóknál és sok más rovarnál, csakúgy, mint sok más

pókfajtánál is, köztudottan a nőnem az erősebbik nem, s

különleges védőmechanizmusok szükségesek, nehogy a

nőstény a boldog vőlegényt idejekorán felfalja. Az ájtatos

manóknál a nőstény köztudottan jó étvággyal elfogyasztja a

hím elülső felét, miközben a hátulsó fél zavartalan

ügybuzgalommal végzi áldásos tevékenységét.

De minket itt elsősorban nem a bizarr szélsőségek

foglalkoztatnak, hanem azok a gátlások, melyek számos

madárnál és emlősnél, „de még" az embernél is

megnehezítik, sőt olykor meg is akadályozzák, hogy az

asszonyok-lányok „eltángáltassanak". „Nőt ne üss meg" -

nos, ami az emberi lényt illeti, ez csak korlátolt érvényű

maxima. A fekete vagy legalábbis pepita berlini humor

„mély emberségéről" tanúskodik a következő vicc. Azt

mondja az elnáspángolt asszony a segítségére siető

lovagnak: „Mi köze magának ahhoz, ha engem a férjem

elver? Ha egyszer már a felesége vagyok!" Az állatoknál

azonban egész sorát ismerjük az olyan fajoknak, ahol

normális, tehát nem patologikus körülmények között soha

nem fordulhat elő, hogy egy asszonyt egy férfi elverjen.

A kutyára és a farkasra ez minden kétséget kizáróan igaz.

Ha egy hím kutya megharapna egy szukát, jómagam bizony

szemernyit se bíznék többé benne, és óvakodnék őt

kisgyerekkel egyedül hagyni a házban, lévén, hogy az ilyen

eb társas „ösztöneivel" valami nyilván nincs rendben. A

gátlások működésének jó példája volt viszont, mikor Stasit,

az én szukámat egy jókora szibériai farkassal próbáltam

pároztatni, s ő féltékenységében, mert én a farkassal is

játszottam, éktelen haragra gyulladt, és nekiesett vélt

riválisának. Válaszul a farkas csak vicsorgott, s mindössze

annyit tett, hogy kevésbé érzékeny, óriási világosszürke

vállát tartotta oda nemesebb részei helyett, hadd harapja őt

Stasi, majd abbahagyja. Néhány pintyfajtánál, például a

süvöltőnél szakasztott ilyen, abszolút gátlásokat találunk, elő

nem fordulhat, hogy a hím a tojót megcsípje, megüsse, és

hasonló a helyzet néhány hüllőfélénél, nevezetesen a

zöldgyíknál is.

A zöldgyík hímjéből a vetélytársak pompázatos ruhája,

elsősorban a torok ultramarinkék színe és a test névadó

zöldje váltja ki az agresszív magatartásmódot. Ugyanakkor

az a gátlás, mely a tojó megharapásától visszatartja,

nyilvánvalóan szageredetű. Ezt tapasztaltuk G. Kitzlerrel,

mikor ravaszdi módon legnagyobb zöldgyíkunk nőstény

párját zsírkrétával átszíneztem. Saját színváltozásáról mit

sem sejtve a nőstény már száguldott is vissza a szabadba,

párjához. Ahogy ez aztán megpillantotta őt territóriumán,

vadul rontott a hímnek vélt betolakodóra, és már tátotta is a

pofáját, hogy harapjon. De akkor szagot kaphatott, hogy ez

itt csak egy „kisminkelt" hölgy, megtorpant, és

átbukfencezett a fura tüneményen. Majd rögtön

összenyalogatta a nőstényt, s a továbbiakban nem is törődött

a felfoghatatlan elszíneződéssel, ami önmagában véve sem

kis teljesítmény egy hüllőtől. A legérdekesebb mégis az volt,

hogy ez a lovagias gyíkhím jó darabig minden riválist

megnyalogatott, szagukat akarta venni, mielőtt támadásba

lendült volna. Ennyire felkavarhatta őt, hogy kis híján

rárontott egy hölgyre!

Joggal gondolhatnánk, hogy azoknál a fajoknál, ahol a

hímeken ilyen abszolút gátlások uralkodnak, ott a nőstények

elszemtelenednek, és cudarul bánnak az erősebbik nem

képviselőivel. Rejtélyes módon épp az ellenkezője történik.

Nagy, agresszív zöldgyík nőstények, amelyek különben

fajtársnőikkel szinte pankrátori vad harcokba keverednek,

szó szerint hasra esnek a legifjabb, leggyengébb hím előtt is,

holott az náluk jóval kisebb, testsúlyuknak a harmadát sem

teszi ki, s férfiasságát, mint egy gimnazista pelyhedző

szakálla, épp csak most kezdi jelezni a torok halványkékje.

Ám a zöldgyík nőstény fölemeli mellső lábát, szép sorjában

mind a kettőt, mintha zongorázni óhajtana a semmiben, s

trillázik is hozzá. Egyébként minden gyík így fejezi ki

alázatát, ezt nevezi Kramer „lábacskázás"-nak. Szukák, főleg

az északi farkashoz közeli fajokból, ugyanazt az alázatos

tiszteletet tanúsítják az általuk kiválasztott kannal szemben,

jóllehet az sosem harapta meg őket, és semmiféle más

tanúbizonyságát nem adta fölényének - a szuka mégis

majdnem úgy viselkedik velük, mint a gazdájával. A

legérdekesebb s a legkevésbé átlátható ügy mégiscsak a

tojók és hímek rangsorrendjének kérdése néhány pintynél az

igen jól ismert Cardueliák családjából - itt elsősorban a

csízre, a tengelicére, a süvöltőre, a zöldikére és a kanárira

gondolunk.

A zöldikénél például R. Hinde megfigyelései szerint a

tulajdonképpeni szaporodási szakaszban a tojó uralkodik a

hím madár fölött, míg az év további részében a hímé a

vezető szerep. Ezt abból láthatjuk, hogy ki kit püföl, ki kinek

a csőre elől hajol el. A süvöltőnél - ezt a fajt egyébként

Nicolai tanulmányai alapján ismerhetjük meg igen jól -, ahol

a párok éveken át együtt maradnak, hasonló megfigyelések

és következtetések alapján arra az eredményre juthatunk,

hogy itt a tojó a hímmel szemben egyszer s mindenkorra

„megszerezte" a primátust. A süvöltőhölgy egy kicsit mindig

agresszív, nemritkán oda is csíp férjének, s még az

úgynevezett „csőrflört" ceremóniájába is, amely egyébként a

tojó részéről az üdvözlés gesztusának felel meg, ha ugyan

ritualizált formában is, de nagymértékű agresszió keveredik.

A süvöltőhím viszont sosem üt neje felé, és ha

leegyszerűsítő-objektív módon a rangrendet pusztán az oda-

ütések alapján akarnánk meghatározni, azt kellene

mondanunk, hogy a tojó igencsak fölényben van a hímmel

szemben. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgokat,

kiderül, hogy mindennek pont a fordítottja igaz. A

süvöltőhímen, mikor a tojó megcsípi, sosem jelentkeznek az

alávetettség vagy éppenséggel a félelem jelei, épp

ellenkezőleg, a szexuális imponálás, sőt a gyengédség jeleit

észlelhetjük. A hímet tehát a tojó csipkedései nem

kényszerítik alárendelt szerepre, épp ellenkezőleg,

passzivitása, az, hogy a nő támadásai nem teszik

agresszívvé, ráadásul még szexuális hangulatában sem

zavarják meg, kimondottan „imponáló", s szemmel

láthatólag nem csupán az emberi megfigyelő szemnek.

Hasonlóképpen viselkednek a kutyák és a farkaskanok is

a hölgyek hasonló támadásaival szemben. Még ha a szuka,

mint az én Stasim komolyan gondolja is a dolgot, a rituálé

okvetlenül azt kívánja a kan kutyától, hogy ne harapjon

vissza, hanem rendületlenül „jó pofát vágjon" az ügyhöz,

nevezetesen úgy, hogy fülét hátravágja, és homlokbőre

oldalvást kisimul. Keep smiling! Az egyetlen védekező

mozdulat, amit ilyen esetekben valaha is láttam, s amelyről

érdekes módon Jack London is említést tesz

kutyaregényében, a „Farkasvér"-ben, a test hátulsó felének

oldalra lendítése, ami igazi „eltaszító" mozdulat, főleg ha

egy nagy testű kan kutya műveli, s anélkül hogy pofájáról

lehervadna a mosoly, jókat repít a tolakodó szukán.

Talán nem gyanúsítanak minket a kutya- vagy

süvöltőhölgyek antropomorfizálásával, ha megállapítjuk,

hogy igen nagy hatást gyakorol a nőstényekre, hogy

agressziójukat a hím teljes passzivitásba vonulva tűri, ez

pedig megint csak egy általános elv érvényesülésének jele,

ahogy ezt G. Kitzler fürgegyíkokon végzett megfigyeléseiből

is kiderül. A fürgegyíkok csodálatosan ritualizált bajtársi

bajvívásai során a vetélytársak először imponáló-állásban

odatartják páncélozott fejüket a másiknak, mígnem az

odakap végül, de egy rövid kis birkózás után elengedi társát,

hogy most némi várakozás után az megismételje a jelenetet.

Ha az ellenfelek egyforma erősek, számos ilyen menet

következik egymás után, míg az egyik harcos kimerülten, de

sértetlenül fel nem adja a küzdelmet. Mármost a gyíkoknál,

mint sok más hideg vérű állatnál is, a kisebb példányok

valamivel hamarább lendülnek bele a harcba, mint a

nagyobbak, vagyis az újonnan jelentkező izgalmi állapot

többnyire gyorsabban áll be náluk, mint termetesebb s

idősebb fajtársaiknál. Ez a körülmény a fürgegyík bajtársi

küzdelmei során bizonyos szabályszerűséggel oda vezet,

hogy a két küzdő közül elsőként a kisebbik ragadja „tarkón"

a másikat s ráncigálja ide-oda. Amennyiben jelentős a hímek

közt a nagyságkülönbség, előfordulhat, hogy a kisebbik,

miután elengedte a nagy ellenfelet, nem várja meg annak

„válaszát", hanem rögtön lábacskázni kezd, vagyis

alázatosan megadja magát, és menekülésre fogja a dolgot.

Vagyis az ellenfél merőben passzív magatartásából arra a

következtetésre jut, hogy az jócskán fölényben van vele

szemben.

Ez a rendkívül komikus jelenet engem mindig egy rég

elfelejtett Chaplin-film egyik jelenetére emlékeztetett:

Charlie súlyos „prakkerral" oson óriási vetélytársának háta

mögé, nagy lendületet vesz, és minden erejével odasóz a

tarkójára. Az óriás ámuldozva néz fel, s odakap lapát

kezével, de csak úgy, mint aki azt hiszi, hogy egy légy szállt

rá, és az csiklandozza. Erre Charlie hátraarcot csinál, és

elszalad, ahogy csak Charlie tud szaladni.

Galamboknál, énekesmadaraknál és papagájoknál van egy

igen érdekes rítus, a társ etetése, amely igen titokzatos

viszonyban áll a házasfelek rangsorrendjével. Ez az etetés,

melyet a felületes szemlélő többnyire „csőrös puszizásnak"

hisz, érdekes módon, mint megannyi más, látszólag

„önzetlen" és „lovagias" viselkedésmód állatnál s embernél,

nem csupán társas kötelesség, hanem egyszersmind előjog is,

mely mindig a rangidős felet illeti meg. Alapjában a

házastársak mindegyike szívesebben etetné a másikat, mint

fordítva, amaz elv alapján jószerével, hogy „adni jobb, mint

kapni", vagy mivel a táp a begyből jön fel, boldogság

„megkönnyebbülni"... Kedvező körülmények között

megfigyelhető, hogy a házastársak között kisebb perpatvarra

is sor kerül, hogy eldöntsék, ki etethet, s ki játssza a

gyámolítandó „gyermek" cseppet sem áhított szerepét, s lesz

kénytelen szépen kitátott csőrrel fogadni a már megcsócsált

táplálékot.

Mikor Nicolai egy kis afrikai csicsörkefaj egy párját

hosszabb szétválasztás után ismét összehozta, a felek rögvest

fölismerték egymást, boldogan repültek egymás felé, ám a

tojó elfelejthette régi rangsorbéli helyét, mert azonnal

„önteni" kezdte bögyéből a táplálékot, etetni akarván a

hímet. Mivel azonban a hím ugyanezt cselekedte, először

kisebb nézeteltérés támadt közöttük, amelyből a hím került

ki győztesen, ugyanis a tojó lemondott az etetési jogáról, és

hagyta, hogy párja táplálja. A süvöltőnél, ahol a társak egész

évben kapcsolatban maradnak, előfordulhat, hogy a hím

korábban kezd vedleni, mint a tojó, és mind szexuálisan,

mind szociálisan mélypontra kerül, miközben neje minden

szempontból rendben van. Ebben az esetben, amely

természeti körülmények között gyakran előfordul, valamint

akkor, mikor a hím patologikus okoknál fogva veszíti el

rangbéli elsőbbségét, a táplálékátadás megszokott iránya

megfordul, és a tojó kezdi el etetni legyengült társát. Az

antropomorfizáló megfigyelő meghatónak, kedvesnek találja,

hogy a nej így dédelgeti rászoruló, gyengélkedő párját, ám

ez az értelmezés az imént mondottak fényében hibásnak

bizonyul; a tojó már régebben is szívesen etette volna

„férjét", ha a rangsorbéli dominancia nem gátolta volna meg

ebben.

A tojó szociális rangelsőbbsége a süvöltőnél ugyanúgy,

mint a kutyaféléknél is csupán látszat, és a „férfinép" azon

gátlásából adódik, hogy nem merik elpáholni a nőt. Ha

összevetjük az emberi kultúra bizonyos vonásait az állatok

ritualizáltságával, a nyugati civilizáció népeinél ugyanezt a

jelenséget figyelhetjük meg. Még Amerikában, a korlátlan

nőtisztelet országában sem örvendezhet igazi

megbecsülésnek egy eleve behódoló, alázatos férfi. A

férfieszménynek az a minden szempontból - szellemileg,

testileg - fölényben lévő „hím" felel meg, aki igenis

tiszteletben tartja a nő megannyi szeszélyét, és boldog, ha a

gyengébb nem kedvében járhat. Jellemző, hogy az angol

nyelv a korábban említett alázatos, meghunyászkodó

férfitípusra a „henpecked", azaz tyúkcsípte kifejezést

használja. Igazi kakas nem hagyja, hogy a tyúk

megcsipkedje; mellesleg a kakasokból hiányzik is minden

olyan irányú gátlás, amelynek segítségével a tyúk

megúszhatná a verést.

A nőstény bántalmazását megakadályozó legerősebb

gátlás az európai hörcsög hímjében él. Ennek talán az az oka,

hogy a hím - mind méretre, mind pedig súlyra - sokkalta

nagyobb a nősténynél, rágcsálófogai is aránytalanul

fejlettebbek, ha tehát aktívan agresszív lenne, annak bizony

tragikus következményei volnának. Mikor a párzás rövidke

idejében a hím megjelenik a nőstény territóriumán,

betolakodónak számít, s mint Eibl-Eibesfeldt megállapította,

jó időbe telik, míg a két megrögzött magányos legalább

valamelyest összeszokik, s a nőstény egyáltalán elfogadja a

hím közeledését. Ebben a periódusban, de valóban csak

ebben, a hörcsögasszony félénknek és odaadónak bizonyul.

Bármely más esetben viszont igazi fúria, amely gátlástalanul

harapdálja férjét. Fogságban tartott állatok esetében a párzás

után hamar szét kell választani a feleket, mert ha

késlekedünk az elkülönítéssel, akkor annak számos hím esik

áldozatául.

Három tényező van - s ezek a hörcsög

magatartásmódjával kapcsolatban szóba is jöttek -, melyek a

fajtársak legyilkolását, illetve bántalmazását meggátoló

mechanizmusok kialakításával kapcsolatban általánosan

jellemzőnek tekinthetőek. Valamely állatfaj fegyvereinek

hatékonysága és azon gátlások között, hogy ezeket az

eszközöket fajtársuk ellen fel is használja, összefüggés

található. Másodjára: vannak bizonyos rítusok, melyek

ezeket a gátlásmechanizmusokat előhívják. Harmadszor: a

gátlásokban sem lehet abszolút érvénnyel megbízni;

előfordulhat, hogy csődöt mondanak.

Másutt részletesen szóltam arról, hogy a fajtársak

leöldösését vagy bántalmazását megakadályozó gátlások a

legerősebbek, s a leginkább megbízhatóak szükségszerűen

azoknál az állatfajoknál lesznek, amelyek - egyrészt - mint

„főállású" vadászok nagy zsákmányállatok gyors és biztos

megölésére alkalmas fegyverzetet mondhatnak magukénak,

másrészt pedig szociális kötelékben élnek. Magányosan élő

ragadozóknál, mint például néhány nyest- és macskaféle,

elegendő, ha a szexuális izgalom eltompítja, legátolja az

agresszióra s a zsákmányszerzésre irányuló vágyat, s a

nemek veszélytelenül egyesülhetnek. Ahol viszont nagyobb

állatokra specializálódott ragadozók tartósan élnek együtt,

mint például a farkasok vagy az oroszlánok, megbízható,

biztos, hatékony és tartós gátlásmechanizmusokra van

szükség, melyek merőben önállóak, függetlenek az állat

pillanatnyi hangulatától. Így áll elő az a bájos paradoxon,

hogy a legvérengzőbb ragadozók, elsősorban a farkasok,

jóllehet Dante „bestia senza pace"-ról beszél, a

legmegbízhatóbb ölésgátlások uralma alatt álló állatok közé

tartoznak. Ha unokáim velük egykorú gyerekekkel játszanak,

elengedhetetlen a felnőtti felügyelet, ám a legnagyobb lelki

nyugalommal, jó szívvel hagyom őket „magukra" nagy,

vadászatkor egyébként igen vérszomjas csau-juhászkutya

keverékünkkel. Azok a szociális gátlások, melyekre

hagyatkozom, minden kétséget kizáróan nem háziállattá

válásának folyamán alakulnak ki a kutyában, hanem a

farkastól - „bestia senza pace"-tól! - szerzett örökségnek

tekinthetők.

Nyilvánvaló, hogy a szociális gátlásmechanizmusokat

működésbe léptető jegyek fajonként változnak. Mint láttuk, a

gátlás, amely a zöldgyík hímet megakadályozza abban, hogy

a nőstényt megharapja, vegyi ingerektől függ, és bizonyára

ezért nem harapja meg a kan kutya sem a szukát; ugyanakkor

egészen biztos, hogy a kiskutyák viselkedésükkel érik el azt,

hogy a felnőtt állatok kímélik, oltalmazzák őket. Mivel a

gátlás, mint ahogy azt még közelebbről megvizsgáljuk,

rendkívül aktív folyamat, és egy ugyanolyan aktív ösztönnel

áll szemben, fékezvén, illetve módosítván azt,

mindenképpen helyes a gátlási folyamatok kiváltásáról

beszélni, mint ahogy ezt egy ösztönmozgás kiváltásának

kapcsán tettük. Az igen sokféle alakban előforduló

ingerküldő apparátusok ugyanis, melyek minden magasabb

rendű állatnál az aktív válaszmagatartást szolgálják,

alapvetően nem különböznek a szociális gátlásokat életre

hívó apparátusoktól. Az ingerküldők mindkét esetben feltűnő

struktúrákból, tarka színekből és ritualizált mozgási

módokból állnak, többnyire e három kombinációiból. Igen

kedves példája annak, hogyan keletkeznek aktivitáskiváltó és

gátláskiváltó ingerkibocsátók azonos konstrukciós elvek

szerint, a harc kiváltója a darvaknál és a fióka megtámadását

gátló mechanizmus kiváltója a guvatoknál. A madár fejének

hátsó felén mindkét esetben egy kis tonzúra, egy kopasz hely

alakult ki, a bőr alatt pedig egy igen szerteágazó finom

véredényhálózat, az úgynevezett duzzadótest található. Ez a

szerv mindkét esetben megtelik vérrel, s ebben az állapotban

a kidomborodó rubinsapkácska a fej hátsó felének elfordítása

esetén a fajtárs számára is láthatóvá válik. Ennek a két

kiváltónak a funkciói, melyek a két madárcsoportnál

egymástól merőben függetlenül fejlődtek ki, a lehető

legellentétesebbek: a darvaknál ez a jelzés agresszív

hangulatról árulkodik, s így az ellenfélből az

erőviszonyoknak megfelelően vált ki ellenirányú agressziót

avagy menekülési kedvet. A vízi guvatnál s némely

rokonánál ez a szerv mint érzületkifejező csak a csibéknél

van jelen, és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy az idősebb

madarakból kiváltsa azt a gátlást, amely megakadályozza

őket abban, hogy a kicsinyeiket bántalmazzák. A vízi guvat

csibéi azonban igen nagy tévedés áldozatai, és tragikomikus

módon nemcsak fajukbéli agresszornak mutogatják

bíborsapkájukat. Egy nálam felcseperedett madárka például

egy kiskacsának kezdte magát mutogatni, amely viszont

csöppet sem mutatkozott gátlásosnak ebben a helyzetben, és

nekiesett a csibének. Bármilyen puha is a kiskacsa csőre,

végül mégiscsak jobbnak láttam, ha szétválasztom őket.

Azokat a ritualizált érzületkifejezéseket, amelyek a

fajtársakból olyan gátlásokat váltanak ki, melyek

visszaszorítják az agressziót, általában alázat- vagy

megbékélésgesztusoknak szokás nevezni: ez utóbbi

meghatározás talán találóbb, mert kevésbé csábít az állati

magatartás szubjektiválására. A ceremóniáknak ez a fajtája,

mint ahogy a ritualizált érzületkifejezések általában,

sokféleképpen kialakulhat, a ritualizáció tárgyalásakor már

hallottunk arról, hogy milyen módon keletkeznek

konfliktusos magatartásokból, intenciós mozgásokból stb.

közlésfunkciót hordozó jelzések, s hogy mekkora erőt

képviselnek aztán. Ennek ismerete elengedhetetlenül fontos

a most tárgyalandó megbékélésérzület kifejezések

megértéséhez.

A legkülönbözőbb állatoknál jelen lévő

megbékélésgesztusok igen nagy száma érdekes módon a

szelekció nyomására alakult ki, s e nyomást a harckiváltó

magatartás-mechanizmusok gyakorolták. Az az állat, amely

meg akarja enyhíteni egy fajtársát, mindent megtesz annak

érdekében - emberi fogalmakkal élve -, hogy azt ne

ingerelje. Amennyiben egy hal azzal váltja ki a fajtársak

agresszióját, hogy díszruháját mutogatja, az uszonyait

széttárja, a kopoltyútetőt megemeli, a lehető legnagyobb

terjedelmét mutatja a másiknak, és erőt sugárzóan rángva

mozog, a kegyelemért esdeklő egyed mindennek pontosan az

ellenkezőjét teszi, elsápad, uszonyait, amennyire csak lehet,

be-, illetve összehúzza, a kiengesztelendő fajtárs felé teste

keskenyebbik felét tolja, és lassan, szinte „lopakodva"

mozog. Szó szerint kikerülni igyekezvén minden agressziót

kiváltó ingert. A vetélytársi harcban derekasan eltángált

kakas eldugja a fejét valami sarokba, vagy fedezékbe

húzódik, nehogy ellenfelét a nyilvánvalóan harci kedvet

kiváltó jelvénnyel, vöröslő taréjával izgassa. Bizonyos

korallhalak, melyeknek tarka ruhája az ábrázolt módon vált

ki fajon belüli agressziót, mint azt korábban hallottuk,

lecserélik ezt a színezetet, mikor párosodáskor békésen

kénytelenek közelíteni a másikhoz.

A harckiváltó jelzések elhagyása eleinte a fajon belüli

agresszió kiváltódását akadályozza csak meg, de a

folyamatban lévő támadást már nem tudja meggátolni.

Törzstörténeti szempontból azonban nyilvánvaló, hogy csak

egy lépés választja el az egyiket a másiktól, és erre épp a

„negatív" harckiváltó jelzésekre keletkező megbékéltető

gesztusok szolgáltatnak jó példákat. Természetesen a

fenyegetés igen sok állatnál abból áll, hogy az ellenféllel

szembefordítják a fegyvert, legyen az állkapocs és fogsor,

csőr, mancs, szárnygöb vagy ököl, teszik pedig ezt igen

kifejező módon, nagy „meggyőző erővel", hogy még a vak is

láthassa. Mivel az említett fajok születésüktől fogva értik

ezeket a jeleket, így azok az erőviszonyoknak megfelelően

ellenfenyegetést vagy megfutamodást váltanak ki a

címzettekből. Így a harcot meggátló gesztusnak

természetszerűleg abból kell állnia, hogy a békességre

törekvő állat elfordítja az ellenféltől fegyverét.

Mivel azonban a fegyver nemcsak a támadás, hanem

egyúttal a védekezés eszköze is a „testvérháborúban", a

békességre törekvés gesztusából is hibádzik valami: hogy

tudniillik a békülési szándékot kinyilvánító állat szó szerint

legsebezhetőbb pontját kínálja oda potenciális támadójának.

Ennek ellenére az alázatgesztus roppant széles körben

elterjedt, s különféle gerinces csoportok mind egymástól

függetlenül „találták fel". A farkas elfordítja fejét a

fölényben lévőnek vélt ellenféltől, s így nyakának rendkívül

sebezhető, előreívelő részét nyújtja oda neki. A csóka

védtelen tarkóját nyomja a csőr alá, s így pont azt a helyet

kínálja fel a támadónak, amelyre egyébként az ölési szándék

irányulni szokott. Ez az összefüggés annyira szembeszökő,

hogy sokáig azt gondoltam, a legsebezhetőbb rész

felkínálása az ilyen alázataktusok legfontosabb eleme. A

farkasnál és a kutyánál valóban így fest a dolog, a

kegyelemért könyörgő lény szinte ajánlgatja a nyaki ütőeret.

Ha minden kétséget kizáróan a fegyver elfordítása is a

szóban forgó kifejezésformák eredetileg egyedül hatásos

eleme, azért az én régebbi meglátásom sem járt olyan messze

az igazságtól.

Persze valóban öngyilkos vállalkozás lenne, ha az állat

hirtelen odakínálná a még nagyon is felindult, harcos kedvű

ellenfelének valamelyik - könnyen sebezhető - testtáját,

bízva abban, hogy a harckiváltó ingerek azonnali

megszűnése elegendő ahhoz, hogy megmentse életét. Jól

tudjuk már, mennyire bizonytalan az ösztönök

arányviszonya, s nyugodtan állíthatjuk, hogy a harckiváltó

ingerek egyszerű kiiktatódása csak fokozatos csökkenést

hozna a támadó állat agresszív hangulatában. Ahol tehát az

áldozat alázatos testtartása meg tudja gátolni az ellenfél az

imént mégoly fenyegető támadását, ott joggal

feltételezhetjük, hogy az érintett specifikus ingerhelyzet

valami aktív gátlást váltott ki nála.

Bizonyos, hogy a kutyánál ez így van - elégszer láttam,

mint vesz fel egyszer csak alázatos tartást a legyőzött, s

kínálja oda védtelen nyakát a diadalmaskodónak, amit a

halálra rázás „mintázata" követett, tehát a győztes fél a

legyőzött nyakához igen közel, de zárt pofával, harapás

nélkül hajtotta végre a műveletet. Hasonló a helyzet a

sirályoknál a csüllőnél, a varjúfélék közül pedig a csókánál.

A sirályok közt, amelyek magatartását Tinbergennek, illetve

tanítványainak a kutatásaiból ismerhetjük jól, a csüllő

annyiban foglal el rendkívüli helyet, hogy egy bizonyos

ökológiai sajátossága révén - hogy tudniillik meredeken

leszakadó szirtek keskeny párkányain lakik - fészekülő lett.

A fészekben fiókái hatékony védelmet kívánnak idegen

sirályok „magas reptű" támadásai ellen, és nagyobb

veszélyben vannak, mint a földfelszínlakók, amelyek ilyen

esetben egyszerűen elfuthatnak. Ennek megfelelően az

alázatgesztus a csüllőnél nem csupán gyakoribb s fejlettebb

jelenség, mint egyéb fajoknál, de a fiatalabb madarak

tollazatának bizonyos elszíneződése is ezt hivatott

elősegíteni. A csőr elfordítása a sirálynál a békevágyat

jelképezi. Míg azonban ez a gesztus az ezüst- és

heringsirálynál vagy akár a többi nagy testűnél - a Larus

nemzetségből - kevéssé feltűnő, s nem is tűnik külön

rítusnak, a fekete fejű sirálynál pontosan meghatározott,

táncos ceremónia, ahol az egyik fél megalázkodik a másik

előtt: a házasfelek vagy olyan sirályok, amelyek nem

viseltetnek rosszindulattal egymás iránt, pontosan 180 fokos

fordulattal a tarkójukat nyújtják oda a másiknak. Ez a „head

flagging", ahogy angol szerzők nevezik, optikailag azáltal is

hangsúlyosabbá válik, hogy a fekete fejű sirály fekete-barna

arcmaszkja - az álarca - és sötétpiros csőre a békességkérő

gesztus során hirtelen eltűnik, s helyét a hófehér tarkótollazat

foglalja el. Míg a fekete fejű sirálynál az agressziót kiváltó

sötét maszk s a pirosló csőr eltűnése az alapvető jel, fordított

a helyzet a fiatal csüllő esetében, ha tarkóját tartja oda: a

fehér alapon egyszerre megjelenik egy jellegzetes körvonalú

sötét rajzolat, amely mégis egészen nyilvánvalóan az

agresszív támadó szándék legátlódását eredményezi. A

sirályok agressziógátló jelzéseivel hasonló jelenséget a

varjúféléknél is találunk. A nagy testű, fekete és szürke fajok

a békevágy gesztusaként elfordítják fejüket az ellenféltől.

Némelyiküknél, így a dolmányos varjúnál és az afrikai

pajzsos varjúnál az odakínált fej hátsó fertálya világosabb

színezetű, s így a címzett könnyebben felfedezheti a békülés

szándékát. A kolóniákban társaival szoros összezártságban

élő csóka értelemszerűen hatékony engesztelő

mechanizmusokra szorul, ezért tollazatának az a része nem

csupán csodásan selymes, világosszürke színezetével tűnik

ki az egyébként feketésszürke tollruhából, hanem e tollak

erősen meg is hosszabbodtak, és - ugyanúgy, mint néhány

gémfélénél a dísztollakon - nincsenek a szárakon

horgocskák, így az egész tündöklő koronaként hat, mikor a

meghunyászkodó madár tollazatát szétbontva próbálja

kiengesztelni társát. Az, hogy a másik ilyenkor nekimenne,

sosem fordul elő, még akkor sem, ha már éppen ütötte-vágta

volna az időközben meghunyászkodott csókatársat. Sőt a

legtöbb esetben a korábbi támadó ilyenkor a társas

tollászkodásnak szenteli magát, és gondosan pucolgatni,

cibálgatni kezdi a tarkótollakat - valóban megindító formája

a békekötésnek!

Vannak olyan megalázkodási gesztusok is szép számmal,

melyek az infantilis, gyermeki magatartásmódokból

eredeztethetőek, megint mások egyértelműen a tojó

párosodáskor tanúsított viselkedéséből adódnak. Jelenlegi

funkciójukban azonban semmi közük a gyerekességhez vagy

a női szexualitáshoz, jelentésük emberi nyelvre lefordítva

ennyi: „Kérlek, ne bánts!" Kézenfekvő a feltételezés, hogy

az itt érintett állatcsoportok, mielőtt még ezek a kifejezési

formák (mozgások) általánosabb szociális jelentéshez

jutottak volna, speciális gátlásokkal akadályozták a fiatal

állatok, illetve nőstények-tojók megtámadtatását, mi több,

tovább folytathatnánk a spekulációnkat olyképp, hogy náluk

a nagyobb szociális csoport a párból és a családból fejlődött

ki. Olyan agressziógátló alávetés gesztusok, melyek a fiatal

állatban megragadt mozgásmintázatokból alakultak ki,

elsősorban a kutyaféléknél találhatók. Ez azért sem meglepő,

mivel ezeknél az állatoknál eleve erős a gátlás, hogy

gyerekeket támadjanak meg. R. Schenkel kimutatta, hogy

igen sok aktív megalázkodási gesztus, vagyis a barátságos

„hódolat" egy tisztelt, de tulajdonképpen nem rettegett

rangidőssel szemben, közvetlenül az anyaállat és a kölyök

közötti kapcsolatból eredeztethető. Orrösszedugás, tappan-

csolás, a száj sarkának nyaldosása, amiket a barátságos-

boldog kutyáknál jól ismerünk, Schenkel szerint alapvetően

a szopásból, tehát a táplálék megszerzésének

mozdulatsorából származnak. Pontosan úgy, ahogy

udvarias emberek kölcsönösen kifejezhetik „alázatos

tiszteletüket", jóllehet nincs köztük rangkülönbség, s nem

lenne szükség „alázatra" - két kutya is így válthat infantilis

alázatjeleket, különösen ha hosszabb idő után találkoznak

újra, s barátilag üdvözlik egymást. Ez a kölcsönös

előzékenység a vadon élő farkasoknál is odáig jutott, hogy

Murie rendkívül eredményes, szabadban végzett

megfigyelései során - a Mount McKinleynél - sok esetben

nem tudta kideríteni a találkozásokkor látott üdvözlő

kifejezésekből (mozgásokból), hogy a két felnőtt hím farkas

között mi is a rangbéli különbség, ha egyáltalán van ilyen. A

Lake Supe-rior szigetén, az Isle Royal nemzeti parkjában S.

L. Allen és L. D. Mech az üdvözlési ceremónia nem várt

funkciójára lett figyelmes. A mintegy 20 farkasból álló falka

télen jávorszarvasokkal táplálkozik, méghozzá - mint

kiderült - kizárólag legyengült állatok húsával. A farkasok

feltartóztatnak minden jávorszarvast, amely útjukba kerül, de

ha az állat védekezik, nem bocsátkoznak harcba vele,

„elengedik". Ellenben mikor olyan jávorszarvasra lelnek,

amelyet legyengített a betegség, vagy paraziták, fertőzések

támadtak meg, vagy netán - gyakori eset! - fogsipoly gyötri,

azonnal potenciális zsákmányuknak tekintik. Ebben az

esetben a falka valamennyi farkasa összeszalad, s közös

ceremóniát rendeznek. Orrukat összeérintik, csóválják a

farkukat - pontosan úgy, mint a fogságból szabadult kutyák,

mikor sétálni viszik őket. Afféle „nose-to-nose-conference"

ez (orr-összedugdosási értekezlet!), s tárgya nyilván az, hogy

akkor hát rajta, most komolyra fordultak a dolgok, vadászat

következik, érdemes stb. Ezt olvasva óhatatlanul is a massai

harcosokra asszociálunk, akik táncos ceremóniáikon

gyűjtenek erőt az oroszlánvadászathoz!

A társas megalázkodás olyan mozgásgesztusaival,

amelyek a nőstény párosodási felhívásaiból alakultak ki,

elsősorban a majmoknál, azon belül is a páviánoknál

találkozunk. Alkalmasint a ceremónia érdekében egészen

hihetetlen színezetű hátsó fertály rituális odafordítása a

másik felé jelenlegi formájában már aligha kapcsolódik a

szexualitáshoz s motivációihoz. Jelentése csupán annyi, hogy

a rítust „bemutató" majom elismeri a rítus címzettjének a

rangsorban elfoglalt előkelőbb helyét. Már igen fiatal

majmocskák is hódolnak e szokásnak, jóllehet aligha

tanították meg rá őket. Katharina Heinroth születésétől fogva

emberi felügyelet alatt felnőtt fiatal páviánhölgye, Pia

ünnepélyesen bemutatta a „popó-odafordítás"

ceremóniáját, mikor egy ismeretlen szobába beengedték: a

címzettek a riadalmát alkalmasint kiváltó székek voltak! A

páviánhím eléggé brutálisan bánik a fajtájabéli hölgyekkel -

bár Washburn és De Vore megfigyelései szerint a szabadon

élő állatok esetében korántsem olyan elvetemültek a hímek,

mint azt fogságbéli tapasztalatok alapján hitték, de azért szó

sincs afféle ceremóniás gyengédkedésről, mint a

kutyaféléknél és a ludaknál. Így érthető, hogy ezeknél a

majmoknál nagyon rokon jelentésű e két kifejezés:

„Nőstényed vagyok", „Rabszolgád vagyok". Ezen gesztus

szimbolikájának eredetét a mozgásformán kívül az a mód is

tükrözi, ahogy a címzett tudomásul veszi a közlést. Láttam

egyszer a berlini állatkertben, ahogy két erős, öreg hím

pávián egy pillanat alatt összeverekedett. A következő

másodpercben azonban az egyik már menekült is, a másik

kíméletlenül üldözni kezdte, és sarokba is szorította. S mert

semmi más kiút nem kínálkozott, a gyengébbnek bizonyuló

fél az alázat-kifejezés gesztusába menekült - ettől a győztes

le is csillapodott rögvest, otthagyta a megvert páviánt, és

imponáló léptekkel elpályázott. A megbékélés önmagában

azonban nem lehetett elég a legyőzöttnek, mert a nyertes

után sietett, s addig „tolakodott", míg az nem fogadta annak

rendje-módja szerint az ő alázatgesztusát - és nem tett az

odakínált hátsó fertály irányába néhány lanyha kopulációs

mozdulatot. A legyőzött csak most nyugodott meg, és ő is

elégedetten távozott annak biztos tudatában, hogy lázadása

megbocsáttatott.

A különféle - és különböző gyökerű - megbékítési

ceremóniák sorában még azokról kell itt szólnunk, amelyek

véleményem szerint tárgyunk szempontjából a

legfontosabbak, nevezetesen az újjá- vagy átorientált támadó

mozgásokból kialakult megbékítő és üdvözlő rítusok,

melyekről már röviden esett szó. Az eddig tárgyalt

megbékélési procedúráktól abban különböznek, hogy az

agressziót nem meggátolják, hanem elterelik, és átirányítják

egy másik fajtársra. Már említettem, hogy az agresszív

magatartásnak ez az átirányítása a fajok evolúciójának egyik

legzseniálisabb leleménye - de még több is annál. Mindenütt,

ahol új orientációjú megbékítési rítusokat látunk, a benne

részt vevő partner individualitásához kötődik a ceremónia.

Az egyik egyedi lény agresszióját egy másik lény eltereli,

ellenben nem gátolja, hogy ez az agresszió a többi, névtelen-

jeltelen fajtársra zúduljon. Így válik el egymástól a barát és

az idegen fogalma, és ekkor jelentkezik a föld színén először

az individuumok közti személyi kötődés. Ha valaki most erre

azt mondja, hogy az állatok nem emberi személyiségek,

akkor csak azt felelhetem: a személyiség fogalma ott

kezdődik, ahol két egyedi lény olyan szerepet játszik a másik

életében, melyet egyetlen másik fajtárs sem vehetne át

minden további nélkül. Más szóval a személyiség ott

kezdődik, ahol először alakul ki személyre szóló barátság.

Eredetüket és eredeti funkciójukat tekintve a személyes

kapcsolatok az agressziót gátló, megbékítő magatartás-

mechanizmusok közé tartoznak, és így a morállal analóg

viselkedés fejezetében tárgyaljuk őket. Ám az emberi

társadalom felépítésének olyan nélkülözhetetlen pilléreit

alkotják, s e könyv témájának szempontjából is olyan

fontosak, hogy részletekbe menően kell beszélnünk róluk.

Ám e tüzetesebb vizsgálatot még három másiknak kell

megelőznie, mert ismernünk kell a közösségi élet más

lehetséges struktúráit is, melyekben a személyes barátság és

a szeretet nem jut szerephez, s csak akkor mérhetjük fel,

milyen rendkívüli fontosságúak az emberi társadalmak

szempontjából. Ezért iktatom ide be az anonim csapatról, a

bakcsók szeretet nélküli társas együtteséről s végül a

patkányok társadalmának bizonyos fokig tiszteletet,

ugyanakkor viszolygást keltő szerveződéséről szóló

fejezeteket, s csak azután térek vissza ama kötelék - vagy

szövetség - természettörténetének taglalására, amely a

legerősebb s a legszebb e földön.

8. fejezet

A névtelen sereg

Tömeget csak tömeggel kényszeríthetsz.

Goethe

Három társas formát szeretnénk összevetni - mintegy ősi,

eredeti, sötét háttérként - a személyes barátságra és szeretetre

épülő közösséggel, s e trió első tagja az úgynevezett névtelen

sereg, vagy ahogy az etológusok nevezik, az „anonim

csapat" lenne. A társas együttélésnek ez a leggyakoribb s

kétségkívül a legprimitívebb formája, és már igen sok

gerinctelen állatnál, például a tintahalaknál és a rovaroknál is

föllelhető. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy magasabb

rendű állatoknál ne fordulna elő - sőt adott, többnyire igen

borzalmas körülmények között az ember is

„visszasüllyedhet" az „anonim csapat" állapotába, ez

általában pánikszituációban történik.

„Sereg", „csapat", „csorda" alatt semmiképpen sem az

azonos fajtájú-jellegű egyedi lények véletlenszerűen

összeverődött együtteseit, az „aggregációt" vagy

gyülekezetét értjük. Nem azt, mikor legyek vagy keselyűk

rajzanak, keringenek a dög körül; vagy mikor az apály és a

dagály által kedvezően kialakított partszakaszon csigák,

tengeri viaszrózsák gyülekeznek roppant tömegben. A sereg,

csorda, csapat fogalma azt fedi, hogy egy faj egyedei egymás

felé fordulnak, vonzódnak egymáshoz, tehát olyan

magatartási módok tartják össze őket, amelyeket egyedi

lény(ek) vált(anak) ki a többieknél. Ezért jellemző a csapat

képződésére, hogy több egyed sűrű kötelékben azonos

irányba vándorol.

Azok a magatartás-lélektani kérdések, melyeket az

anonim csapatok összetartása fölvet, nem csupán az

érzékszervek és az idegrendszer mechanizmusait érintik,

melyek odafordulást, „pozitív taxis''-t eredményeznek,

hanem elsősorban ennek a reakciónak a magas fokú

szelektivitását. Mindenképpen magyarázatot igényel az,

hogy egy ilyen hordalény mindenáron sok más lény

közvetlen közelében akar tartózkodni, és csak végszükség

esetén elégszik meg más fajtájú állatokkal,

pótlékobjektumokkal. Ez lehet velük született tulajdonság,

mint például sok lúd- és kacsafélénél, amelyek a fajtársak

szárnyelszíneződésére követő repüléssel reagálnak, de lehet

egyéni tanulás eredménye is.

Sok „miért?" merül fel az anonim csapatok

összetartásával kapcsolatosan, és addig nem fogunk tudni

igazából megnyugtató válaszokat adni, míg a „miért?"

kérdés „mi célból?', „mi végre?" értelmezését a korábban

mondottaknak megfelelően el nem végezzük. Már a kérdés

felvetésekor is paradoxonba ütközünk: amilyen könnyen

megtaláltuk a meggyőző választ arra a látszólag értelmetlen

kérdésre, hogy a „gonosz" agresszió, amelynek fajfenntartó

funkcióival a 3. fejezetben ismerkedtünk meg, mi végre jó,

olyan nehéz megmondani, mi célt szolgál az olyan hatalmas

anonim csapatok összetart(oz)ása, mint amilyeneket a

halaknál, madaraknál és sok emlősnél is látunk. Túlságosan

hozzászoktunk ezeknek a társaságoknak a látványához, és

így - lévén, hogy magunk is társas lények vagyunk -

átérezzük a magányos hering, seregély vagy bölény

helyzetét, és megértjük, hogy nem kíván egyedül maradni.

Távol áll tőlünk tehát, hogy a jelenség céljára érdemben

rákérdezzünk. De be kell látnunk, hogy mégiscsak jogos ez a

kérdés, ha elgondolkozunk azon, milyen nyilvánvaló

hátrányokkal jár a nagy csapatok képződése, például

mennyire keserves lehet ennyi állatnak "egyszerre"

táplálékot találnia, rejtve maradnia, az élősködőktől

megszabadulnia és a járványokat elkerülnie, és így tovább.

Azt gondolnánk, hogy a világtengerekben magányosan

bóklászó hering, az ősszel társak nélkül útra kélő fenyőpinty

vagy egy magányos lemming, amely „szólózva" próbál

kitörni az éhínség kényszerkorlátai közül, táplálékban

gazdagabb terepeket keresve, esélyesebb a túlélésre, mint a

szerencsétlenkedő nagy seregek tagjai, hiszen ez utóbbiak a

„ritkítás" műveletét is szívesen gyakorló illetékes vadászok

számára is nagy kihívást jelentenek, melyeknek sorában még

az Északnémet Tengeri Halászati Rt.-t is ott találjuk. Tudjuk,

hogy az állatokat valami roppant erejű ösztön tartja össze, és

hogy a csapat nagyságával egyenes arányban növekszik az a

vonzerő, melyet nevezett sereg az egyedekre vagy kisebb

csoportjaikra gyakorol. Ez néhány állatfajnál, például a

seregélyeknél halálos circulus vitiosus, egy igazi ördögi kör

kialakulásához vezethet. Ha telente egy adott vidéken

bizonyos madarak száma valamely véletlenszerű körülmény

- például a szokatlanul gazdag bükkmakktermés - hatására

megsokszorozódik, a képtelenül nagy szárnyasseregre

tömeges éhhalál vár, lévén, hogy csapatuk nagysága

meghaladja az ökológiailag elviselhetőt. Egy ilyen sereg

alvófája alatt 1951 telén a Thunersee partjainál nap mint nap

tömérdek holttest hevert. S a szúrópróba szerint végzett

boncolások rendre azt mutatták, hogy a halál oka az éhezés

volt.

Azt hiszem, nem meddő gondolat csupán, ha azt állítjuk:

a nagy csapatokban való együttélésnek hátrányai mellett más

vonatkozásban számos előnye kell, hogy legyen, és hogy

ezek az előnyök nem csupán felérnek a hátrányokkal, de el is

törpítik őket, olyannyira, hogy megindult egy olyan

kiválasztódási folyamat, amely kitenyésztette a csapat-

összetartozás bonyolult magatartási mechanizmusait.

Ha az ilyen csapatokban élő állatok csak megközelítőleg

is olyan jól tudnak védekezni, mint a csókák, a kisebb

kérődzők vagy az apró majmok, akkor máris érthető, hogy a

mondás azt tartja: egységben az erő. A ragadozó elzavarása,

netán az általa megtámadott állat védelme nem is kell, hogy

„ezerszázalékos" legyen, és máris fajfenntartó ereje van a

csapatnak. Ha a csókák társas védekezési reakciója nem

lehet is eredményes a héja által megtámadott fajtárs

megmentésének ügyében, annyit azért elérnek vele, hogy a

héja nagy általánosságban kevésbé szívesen üldözi az ő

csapataikat, inkább zaklatja és tizedeli - mondjuk - a

szajkókat. Így a fajtársak-bajtársak védelme máris

eredményesnek mondható! Ugyanez áll a „vészkiáltásaival"

a ragadozókat üldöző őzbakra vagy azokra az apró

majmokra, amelyek fenn a fák koronájában csúfolódva

kísérik a tigrist vagy a leopárdot, és szinte az idegeire

mennek. Ilyen kezdeményekből alakultak ki, jól követhető

átmenetek során, a bölénybikák, a páviánhímek s más

béketeremtő hősök nehézfegyverzetű védelmi szervezetei,

amelyek erejétől a legvadabb ragadozók is rettegnek.

De milyen előnyökkel jár a teljességgel védtelen állatok

rajainak összetartása, a heringek és más halak sűrű rajzása, a

roppant hadakban vándorló kis madarak együttese, és még

folytathatnánk a sort. Magyarázatra egyetlen javaslatom van

csupán, melyet kissé félve adok elő, mert magamnak is kissé

hihetetlennek tűnik, hogy a ragadozók egyetlen parányi

gyengesége ilyen messzemenő következményekkel, ilyen

védelmi mechanizmusok kialakulásával járna a

zsákmányállatok körében: a ragadozók csak egyetlen

célponttal tudnak elboldogulni, csak egyetlen célpontra

tudnak összpontosítani, és ha kiszemelnek egy áldozatot, de

körötte tömérdek hasonló mozog, fickándozik, villog és

kavarog, megzavarodnak. Próbáljunk csak meg egy

madarakkal teli kalitkából kifogni egy meghatározott

példányt. Nem lesz könnyű. S ha nincs is ilyen

„kiválasztottunk", tapasztalni fogjuk, hogy azt a madarat sem

egyszerű elkapni, amelyikkel véletlenül elkezdtük a

műveletet, mert a könnyebbnek ígérkező prédák

folyamatosan elterelnek eredeti szándékunktól. És az is

megnehezíti a feladatot, hogy nem figyeltük előtte, mit

csinál, mire készül, s így minden pillanatban valami teljesen

váratlant művelhet. Meg aztán két valós irány közül igen

gyakran a harmadikat, a „nagy semmit" választjuk, olyan ez

nagyjából, mintha két szék között a pad alá esnénk.

Igen sok ragadozó is így jár - ugyanez történik vele -, ha

több célpont kínálkozik egyszerre. Aranyhalaknál figyelték

meg kísérletek során, hogy paradox módon kevesebb

vízibolhát pusztítanak, ha túl nagy bőségben szórják be

nekik a tápot. Ugyanígy viselkednek a rakétalövedékek,

amelyek automata célkövetővel találják el a repülőgépeket:

az eredőt „találják el", ha a két célpont egymáshoz túl közel

s túl szimmetrikusan halad. Átsuhannak köztük! A ragadozó

hal, akár a rakéta, képtelen vakon kikapcsolni az egyik

célpontot, hogy csak a másikra összpontosíthasson.

Valószínű tehát, hogy a heringek azért úsznak sűrű rajokban,

amiért a lökhajtásosok is zárt, tömör formációban húznak el

az égen - persze az ilyesmi még a nagy tudású pilótákra

nézve is igen veszélyes.

Bármennyire erőltetettnek tűnhet is ez a magyarázat a

kívülálló számára, helyessége mellett komoly érvek szólnak.

Tudtommal egyetlen olyan szoros csapatösszetartásban élő

állatfaj sem létezik, amelynél az egyedek nyugtalanító

körülmények felbukkanásakor, vagyis az őket felfalással

fenyegető ellenség közeledtekor ne „bújnának összébb". Ezt

az apró, végképp védtelen állatok teszik a legfeltűnőbben,

sőt számos hal esetében csak az ivadékokra jellemző az

összebújás, a felnőtt egyedekre már nem. Számos halfajta

példányai veszély esetén oly szorosan egymáshoz lapulnak,

hogy azt hisszük, egyetlen nagy hal úszik ott, így az eléggé

buta nagy ragadozók némelyike, például a barrakuda, amely

a fulladástól való félelmében óvakodik túl nagy

zsákmányokra rontani, elkerüli inkább őket - mégiscsak van

tehát némi védelmi szerepe a csapatformátumnak.

Emellett szól az a tény is, hogy a főállású vadászok közül

egy se ront be zsákmányszerzés végett az áldozatok sűrű

sokaságába. Nemcsak a nagyragadozók, mint az oroszlán és

a tigris gondolják meg kétszer is, hogy például rárontsanak-e

egy kafferbivalyra, de a kisebb vadászok is szinte mindig

megpróbálják a kiszemelt áldozatot előbb leválasztani a

csapatról, s csak aztán merik megtámadni. A vándor- és

kabasólymok különleges mozgásmintázatot állítottak csakis

és kizárólag ennek a célnak a szolgálatába. Halakon a nyílt

tenger vizében W. Beebe hasonlót figyelt meg. Egy nagy

tövises makréla addig úszott türelmesen egy sündisznóhal-raj

után, míg a végén egy halacska levált a többiektől, s a

makréla erre az egy szál védtelen áldozatra csapott le.

Ilyenkor aztán rendszeresen a ragadozó akarata teljesül,

vagyis a nagy hal megeszi a kis halat.

Seregélyek vándorló seregei a rabló célkereső

elbizonytalanodását használják ki, hogy megleckéztessék a

tökéletlent! Ha ilyen seregélyraj kerül az arra repülő karvaly

vagy kabasólyom látótávolságán belülre, s fordítva, a csapat

olyannyira összetömörül, hogy a madarak alig tudják

használni szárnyaikat a repüléshez. Ám ebben a formációban

a seregélyek nem menekülnek a rabló elől, hanem űzőbe

veszik azt, bekerítik, akár egy amőba az idegen testet,

táplálékát. Megfigyelők állítják, hogy ilyenkor a megmaradó

„vakuólában" szó szerint vákuum keletkezik, a seregélyek

ugyanis „elszívják" a ragadozó szárnyai alól a levegőt, így

annak nincs mire támaszkodnia, s pórul jár. Ha ez képtelen

túlzás is, de annyi azért igaz belőle, hogy jól semmiképp sem

jár a karvaly vagy a sólyom, s alighanem megjegyzi a leckét.

A seregélyek magatartása tehát fajfenntartó értékű lett.

Több szociológus van azon a véleményen, hogy a család

lenne a szociális összetartás legősibb elemi formája, s ebből

alakult volna ki aztán a törzsfejlődés során a társas

együttélés minden olyan más formája, amelyeket a magasabb

rendű élőlényeknél találunk. Ez némely államalkotó rovarra

és talán pár emlősre is érvényes lehet, beleértve a

főemlősöket is, az emberrel együtt, ám általánosítani

semmiképpen sem szabad. A „társadalom" legeredetibb-ere-

dendőbb formája, a szó legszorosabb értelmében, az anonim

csapat, amire a nyílt világtengerek halai szolgáltatnak

jellegzetes példát. A rajon belül nincs semmiféle további

struktúra, nincs vezér és nincs alárendelt, azonos elemek

egyetlen nagy halmaza létezik csak. Semmi kétség,

befolyásolják azért egymást, bizonyára létezik a

„megértésnek" néhány elemi-egyszerű formája a rajt alkotó

individuumok között: ha veszélyt észlel valamelyikük s

menekül, ez átragad a többiekre, érzékelik riadalmát, s vele

azonos „hullámhosszra" állnak rá. Mekkora lehet a pánik egy

halrajnál, képes-e az egész óriási tömeget megtorpanásra,

megfordulásra, egyáltalán irányváltoztatásra késztetni,

tisztán mennyiségi kérdés, a válasz attól függ, hány

individuum ijedt meg, s mennyire intenzíven menekültek

aztán. Olyan ingerekre, melyek odafordulást, „pozitív taxis"-

okat váltanak ki s eredményeznek, felelhet az egész raj is,

függetlenül attól, hogy csak egyetlen egyed fogta a jelet. Ha

ő eltökélten úszik a megfelelő irányba, egészen biztos, hogy

példája magával ragadja a többieket, és megint csak

mennyiségi kérdés az, hogy az egész rajt tudja-e

befolyásolni.

A hangulatátvitel e fajtájának merőben mennyiségi,

bizonyos értelemben igen demokratikus jellegéből

következik aztán, hogy egy halraj annál nehezebben dönt,

minél több individuumból áll, s minél erőteljesebb a

„hordaösztön". Ha egy hal, ki tudja, mely okból, más irányba

kezd el úszni, hamarosan kívül találja magát a seregen,

magányosan a tenger mélyén. Ugyanakkor érzi azokat az

ingereket, melyek visszahúzzák a sokaságba. Minél több

hallal történik meg ugyanez, minél több kis egység indul el

egy másik irányba, annál nagyobb az esélye annak, hogy a

rajt maguk után vonják, és minél nagyobb a raj, annál el-

képzelhetőbb, hogy visszaszippantja a szökevényeket. Sűrűn

tömörülő kis halak nagy csapata tulajdonképpen siralmas

tükre a határozatlanságnak! Újra meg újra kialakul egy-egy

kis nyúlvány, mintha egy amőba mozogna, ezek a

„rendhagyók" aztán egyre jobban elvékonyodó csapatban

haladnak, együttesük összetartása is gyengül, és egyre

nagyobb a valószínűsége annak, hogy a sereg

visszaszippantja őket. Elhamarkodták a menekülést!

Beleborzongunk a látványba, és óhatatlanul is kételkedni

kezdünk a demokrácia előnyeiben, s a hatalmi politika mellé

tesszük le voksunkat.

Hogy ez az álláspont mégsem tartható, azt egy igen

egyszerű kísérlet bizonyítja, melynek szociológiai

jelentősége szinte felbecsülhetetlen - Erich von Holsté az

érdem, ő végzett ilyen jellegű kísérleteket fürge cselléken.

Kioperálta a faj egyik egyedének előagyát, mivel innen

indulnak, legalábbis a halaknál, a raj összetartásához

szükséges reakciók. Az előagy nélküli fürge cselle ugyanúgy

lát, táplálkozik és úszik, mint a normális egyed, kivételt csak

egyetlen magatartásbéli jegy képez nála, az tudniillik, hogy

számára mindegy, együtt van-e a rajjal, elúszik-e tőle, s az

sem zavarja, ha nem követik. Nem habozik, nem mérlegel,

mint az átlaghal, nincs tekintettel senkire - mert nem is lehet!

A normális hal, hívjuk így, bármily szent meggyőződéssel

úszik el a rajtól, körülnéz, hogy hol vannak a társai, s

óhatatlanul is befolyásolja az, hogy sokan követték-e vagy

csak kevesen. Mindez az előagy nélküli társnak mindegy

volt; ha táplálékot pillantott meg, vagy ha bármilyen más ok

is késztette erre, arra úszott, amerre neki „kellett" - és

lássunk csodát, az egész raj követni kezdte. A megoperált

állatot épp fogyatékossága emelte a többiek fölé: vezér lett.

A fajon belüli agresszió azon hatása, melynek

következtében az azonos fajú állatok elkülönülnek s

távolságot tartanak, pontos ellentéte a „hordaösztönnek", és

az erős agresszió s a nagyon szoros összetartozás ösztöne

kizárja egymást. Mi sem természetesebb! De a két véglet

kevésbé végletes változatai nem okvetlenül

összeegyeztethetetlenek. Néhány faj például hatalmas

együtteseket képez, de az individuumok egy bizonyos

távolságnál soha nem kerülnek közelebb egymáshoz. Kiváló

példái ennek a seregélyek, amelyek szabályos közökkel

ülnek távíródrótokon, akár ha gyöngysor szemei volnának.

Az egyedek közti távolságot itt akár csőrtávolságnak is

nevezhetnénk - pont olyan messzire telepednek le ugyanis

egymástól, hogy csőrükkel nem érhetik el a másikat.

Leszállás után egy darabig még összevissza helyezkednek, s

csak aztán kezd kialakulni ez a „rend", az „előírt" személyes

távolság, Hediger igen találó elnevezésével élve. Azt a teret,

melynek rádiuszát a személyes távolság mutatja, egészen kis

- bizonyos értelemben „hordozható" - territóriumnak

foghatjuk fel, lévén, hogy a magatartási mechanizmusok,

melyek fennmaradását biztosítják, alapvetően ugyanazok,

mint amelyek az imént vázolt terület elhatárolását

elősegítették. Vannak valódi territóriumok is, például a

kolóniában költő bölömbikáé, melyek ugyanúgy jönnek

létre, mint a seregélyeknél az ülésrend: egy bölömbikapár

parányi területe épp akkora, hogy a két szomszédos, szintén

„birodalmuk" középpontjában fészkelő pár

csőrösszeütődések nélkül elférjen, így zavartalanul

nyújtogathassák a nyakukat.

Csak a teljesség kedvéért említettük meg, hogy a

seregösszetartás és a fajon belüli agresszió nem zárja ki

egymást teljesen. Azonban általában, a tipikus esetben a

seregállatoknál eleve hiányzik mindenfajta agresszió, vele

minden individuális távolságtartás. A heringfélék és a

pontyszerű rajhalak nyugtalanság esetén, de pihenéskor is

„összebújnak" úgy, hogy testük érinti egymást, és sok hal

esetében, melyek a szaporodási időben territoriálisak és

rendkívül agresszívek, mint a tarkasügér vagy a pikó, eltűnik

minden agresszív magatartásforma, ahogy az állatok a

költőidő után rajokká egyesülnek. A nem agresszív

rajhangulat többnyire a hal sajátos színeiből, illetve

mintázatából is kitűnik. Nagyon sok madárfajnál is él az a

„szokás", hogy költési időn kívül a nagy raj névtelenségébe

húzódnak vissza. Például a gólyák, a gémfélék, fecskék és

igen sok énekesmadár, ahol a párok őszre és téli időszakra

nem maradnak együtt házastársi kötelékben.

Csak kevés madárfajnál tartanak össze a nagy

vándorrajokban is a házaspárok, illetve szülők és utódok.

Példa erre a hattyú, a vadlúd és a daru. A legtöbb nagy

madársereg tagjainak roppant száma és a szoros, tömeges

összetartás érthető módon megnehezíti az individuális

kapcsolatok fennmaradását. Persze az ilyesmi a legtöbb állat

számára nem is igazán fontos. A társadalmiasodás jellege

elsődlegesen anonim, az együttes minden tagja ugyanolyan

kedves a többiek számára, mint bármelyik másik társuk. Az

a személyre szóló barátság, melyet a népszerű katonadal oly

szépen fejez ki: „Volt egy bajtársam nékem, különb se

földön, égen...", itt merőben ismeretlen. A hordaseregben

mindenki egyformán jó bajtárs, nem is kell „különbet"

keresni, minek is, megteszi, aki épp ott van. Rosszabbtól se

kell félni, az is igaz. Nincs értelme erre vagy arra az egyedre

barátként tekinteni.

Az a kötelék, mely az ilyen névtelen sereget összetartja,

más természetű, mint a személyes barátságé, mely a magunk

társas viszonyainak erőt és tartósságot biztosíthat. Ennek

ellenére hihetőnek látszik, hogy a személyes barátság és

szeretet a faj békés, társas létének alapján is létrejöhet. Ez a

gondolat annál is inkább kézenfekvő, mert az anonim

csoport, mint tudjuk, a személyes kötődések kialakulását

megelőzve jött létre. A félreértések elkerülése végett már itt

jó előre leszögezem, hogyan is foglalhatjuk össze végül majd

ennek a fejezetnek a mondandóját: a névtelensereg-képzés s

a személyes barátság azért zárja ki egymást, mert ez utóbbi

(a személyes barátság tehát) érdekes módon mindig

agresszív magatartással párosul. Egyetlen lényt sem

ismerünk, amely - aki - személyes barátságra képes ugyan,

de távol áll tőle az agresszivitás bármelyik formája!

Különösen érdekes „párosítás" ez olyan állatoknál, melyek

csak a szaporodás idején agresszívek, különben szó sincs

náluk ilyesmiről, sőt névtelen sereget képeznek. Ha ezek az

állatok egyáltalán részesei személyes kötődéseknek, ezek

jellemző módon szétbomlanak az agresszivitás

megszűntével. Éppen ezért a gólyák, seregélyek,

tarkasügérek házasfelei nem is maradnak együtt, mikor

megkezdődik az ősi vándorlás az anonim csapat kötelékében.

9. fejezet

Társas rend szeretet nélkül

...mind-szívig hűvösen

Goethe

Az anonim csapat s a személyes kötődés szembeállítása

az előző fejezet végén csak annyit akar jelenteni, hogy a

társas viselkedésnek ez a két mechanizmusa igencsak kizárja

egymást, azt azonban nem, hogy másféle kötődések ne

léteznének. Az állatok közt is fennállnak olyan kapcsolatok,

melyek hosszú időn át, esetleg egy életen át is összekötik az

egyedeket anélkül, hogy közben személyes kötődés alakulna

ki közöttük. Ahogy az emberi társadalomban is vannak üzleti

kapcsolatok, mikor is a felek remekül együttműködnek, de

eszük ágában sincs például együtt kirándulni - az állatoknál

is léteznek olyan individuális összefonódások, ahol is a

partnereknek közvetetten van közük egymáshoz, a közös

érdek hozza össze őket, és kapcsolatuk csak a közös

„vállalkozás" keretében létezik. Az antropomorfizálásra

hajló állatbarát talán meghökken, meg is rémül azt hallván,

hogy igen sok madárnál, köztük az életre szóló

„házasságban" együtt élőknél is, sem a hímet, sem pedig a

tojót nem foglalkoztatja közös boldogságuk szent ügye, szó

szerint „levegőnek nézik a másikat", amennyiben nincs

éppen valami közös tennivalójuk a fiókák vagy a fészek

körül.

Egy ilyen individuális, de nem a partnerek individuális

kölcsönösségére - megismerésére és szeretetére - épülő

kapcsolat szélsőséges példáját tárgyalta Heinroth

„helyházasság" címszó alatt. A zöldgyíknál például a

nőstény és a hím egymástól függetlenül foglal területet

magának, s mindegyik kizárólag a nembéli társak ellen

védelmezi azt. A hímet nem zavarja, ha nőstény hatol be

területére, de nem is tudna semmit se tenni ellene, hiszen a

korábban ismertetetteknek megfelelően gátlásos a „hölgyek"

megtámadását illetően. A „nőstény" pedig a maga részéről a

nála fiatalabb, kisebb és gyengébb hímet nem támadja meg,

mert - amint olvastuk - eleve tiszteletet érez a hím jelvényei

iránt. A hím és a nőstény ezért külön-külön területen éli

életét, territóriumaikat határ választja el -ahogy ezt már a

fajon belüli elkülönítést alapjában nem igénylő fajoknál

láttuk. Az, hogy a hím és a nőstény zöldgyík ugyanahhoz a

fajhoz tartozik, abból látszik, hogy hasonló „ízlésűek", ha

odúválasztásról vagy terepfoglalásról van szó. Gyakran akár

egy negyven négyzetméteres, alkalmas fekvésű

rezervátumterepen, de még a szabad természetben sem áll

rendelkezésre okvetlenül elegendő csábító lakás, vagyis

kellő méretű odvas kő, lyuk, üreg, ilyesmi. Mivel pedig a

gyíkok nem igénylik okvetlenül a kölcsönös távolságtartást,

előfordulhat, hogy ugyanabba az ideálisnak minősülő odúba

egy hím és egy nőstény is beköltözik. A mi zárt terepünkön

például a legeszményibb, déli fekvésű lyukat hamarosan a

gyíkkolónia legerősebb hímje és legerősebb nősténye

foglalta el. Az ily módon összezárt gyíkok persze magától

értetődően sokkal gyakrabban párosodtak egymással, mint a

territóriumba tévedő más példányokkal, ugyanakkor a közös

fedél alatt lakók a személyes vonzalomnak semmilyen más

tanújelét nem adták. Ha valamelyik hosszabb időre eltűnt

ezért vagy azért, hamarosan híre ment a tágabb

territóriumban, hogy megürült egy ideális lakóhely, ahová -

egy ugyancsak ideális hölgy vagy úr mellé - be lehet

költözni. Az érdeklődők közt megkezdődött a harc, mely

előreláthatóan oda vezetett, hogy a győztes már másnap

költözhetett is, övé lett a társbérlet, a nemi partnerrel

egyetemben.

Meglepő módon a mi gólyáink szinte lemásolják ezeknek

a hüllőknek a viselkedését! Ki ne hallott volna már

gólyalakta vidéken érzelmes, szívszorítóan szép történeteket

a gólyák hűségéről. Ezeket a „sztorikat" mindenki

készpénznek vette - például azt is, hogy Afrikába

visszaindulva a gólyák törvényt ülnek, s a nagy gólyagyűlés

elítéli az évad bűnöseit, elsősorban a házasságtörő

gólyahölgyekkel szigorúak, olyannyira, hogy őket

halálbüntetéssel sújtják, s kegyetlenül ki is végzik!

Valójában a gólyát cseppet sem érdekli a neje, mi több,

igencsak kétséges, hogy a fészken kívül megismeri-e

egyáltalán feleségét. A gólyapáros két tagját nem fűzi össze

olyan „gumikötelék", mely annál jobban feszül, minél

távolabb kerülnek egymástól a házastársak, mint ahogy a

lúdféléknél, darunál, hollónál vagy csókánál történik. A

gólyahím és tojója sosem repül olyan állandó távolságra

egymástól, mint az imént említettek, és gyakran nem is

ugyanabban az időszakban indulnak el vándorútjukra.

Tavasszal a hím gólya rendre hamarabb tér vissza a fészekre,

mint asszonya - helyesebben, mint annak a fészeknek az

asszonya. Ernst Schütz, a rossitteni madárvárta vezetője a

házán fészkelő gólyákkal kapcsolatban igen sokatmondó

megfigyeléseket tett. A hím madár a megfigyelés évében

korán tért vissza, és már néhány napja ott időzött, mikor egy

idegen tojó tévedt arra. A hím kelepelve üdvözölte, a tojó

behuppant hozzá a fészekbe, s ott viszonozta a köszöntést. A

hím minden további nélkül hagyta, hogy ott lakjon, s

egyáltalán úgy bánt vele, ahogy a gólyahím szokott „rég

várt" párjával. Schütz professzor meséli, megesküdött volna,

hogy ez a tavalyi nej, ha a lábán a gyűrűk el nem árulják,

hogy egy új asszony! Túl sokat hitt a gólyákról, vagy inkább

túl keveset?!

Mármost ezek ketten épp nekiláttak a fészek

helyrehozatalának, csinosítgatásának, mikor is megjelent a

volt nej. A két tojó közt élethalálharc kezdődött, melyet a

hím közönyösen szemlélt, mintha semmi köze nem lenne

hozzá, s egyik tojónak se fogta pártját. Végezetül a régi

asszony győzött, s az új elmenekült. Helyreállt a „törvényes"

rend, s a gólyahím a régi-új asszonnyal az oldalán ott

folytatta a munkát, ahol a pórul járt hölggyel abbahagyta. S

még annak se mutatta jelét, hogy észrevette volna a kétszeres

nejcserét; legalábbis semmi sem mutatott erre! Micsoda

égbekiáltó - kelepelő! - ellentétben áll ez a történet a

szokvány gólyahistóriákkal; főleg az olyanokkal, ahol a

gólyahím „in flagranti" találja párját a szomszéd tetőn egy

másik hímmel, és ez mélységesen felháborítja - annál is

érdekesebb lenne ez, mert, ismétlem, alkalmasint meg se

ismeri a feleséget.

A bakcsóknál ugyanaz a helyzet, mint a gólyáknál, ám

korántsem igaz ez minden gémfélére, ahogy Otto Koenig

nagyon helyesen rámutatott; igen sok fajnál kétségkívül

megismerik egymást a házastársak a fészektől messze

eltávolodva is, és bizonyos fokig megmarad köztük az

összetartás. A bakcsókat meglehetősen jól ismerem, lévén,

hogy több éven át figyelhettem őket a kertembe

mesterségesen telepített kolónián, és közelről láttam párba

állásukat, a fészeképítést, a kotlást, a fiókák nevelését. Ha

egy pár semleges területen, vagyis a kicsiny

fészekterritóriumtól jó messze találkozott össze, akár a

tavacskában halászva, akár etetéshez egy rétre leszállva,

amely úgy százméternyire volt a fészkelőfától, bizony

semmi, de semmi sem vallott arra, hogy ezek a madarak

ismernék egymást.

Ugyanolyan dühödten kergették el egymást az alkalmasint

kedvező halászóhelyről, és ugyanolyan haragosan küzdöttek

a megszerzett falatért, mintha csak szomszédok lennének,

rossz szomszédok, akik közt napirenden van a veszekedés. A

pár két tagja soha nem is repült együtt sehova. Amikor több

bakcsó repült le alkonyatkor a Dunára halászni, alkalmi

társulásnak, anonim csapatnak tűntek csupán.

Ugyanilyen anonim jellegű a költőkolónia, amely ebben

végképp különbözik a csókák szilárd és zárt baráti körétől. A

tavasszal, párosodáskor ide megtérő bakcsók szeretnék

fészküket a másikhoz közel, de mégse túl közel telepíteni;

valahogy az az ember benyomása, hogy a madár biztosítani

akarja azt, hogy adott esetben „egészséges dühét"

levezethesse a szomszédon, és hogy ez jó hangulatának néha

elengedhetetlen feltétele. Egy költőterritórium minimális

nagysága pontosan akkora, mint a bölömbikáé vagy mint a

seregélyülőhely, amelyet a két szomszéd nyakmozgása és

csőrének hossza határoz meg. Két fészek középpontja tehát

sosincs e táv kétszeresénél messzebb egymástól. De ennyire

mindig van; s a hosszú nyakú gémek esetében ez már

jelentős távolság.

Hogy a szomszédok megismerik-e egymást, teljes

bizonyossággal nem tudnám megmondani. Sosem támadt az

a benyomásom, hogy akár csak egy bakcsó is hozzászokott

volna valamelyik fajtársa közeledéséhez, ha ennek például a

fészek közelében vitt el az útja. Azt hinnénk, hogy a buta

jószág, mikor már úgy századszorra ismétlődik meg ugyanaz

a jelenet, megérti, hogy a szomszédnak, aki szorongva,

lefeszített tollazattal húz el mellette, esze ágában sincs

területet hódítani, egyszerűen csak "el akar pucolni". De a

bakcsó képtelen felfogni, hogy az említett szomszéd úr vagy

asszonyság szintén csak kisbirtokos, és nem tud különbséget

tenni szomszéd és a közönséges betolakodók között. Még az

állati viselkedés antropomorfizálására nem hajlamos

szemlélő is óhatatlanul felbosszantja magát a bakcsótelep

állandó, éjjeli-nappali zaját, a felháborodott civódás hangjait

hallgatva. Azt gondolnánk, hogy ez a teljességgel felesleges

energiabefektetés elkerülhető volna, hiszen a bakcsók elvben

képesek lennének fajtársaik individuális felismerésére. A

fiókák már a fészekalj tagjaiként nagyon jól ismerik

egymást, és így az idegenek, még a szomszéd „gyerek" ellen

is dühödten harcolnak. Kirepülés után is jó ideig

összetartanak még, egymásnál keresnek menedéket, és zárt

falanx módjára szállnak szembe bármilyen külső

veszedelemmel. Épp ezért elképesztő az, hogy később a

költő madarak a szomszédos territórium tulajdonosait sosem

kezelik úgy, „mintha tudnák", hogy tisztességes

szomszédjuk jár csupán arra, amelytől - ismétlem - igen

távol áll bárminemű hódító szándék.

Hát a jó ég áldja meg, mondhatná erre valaki, hogy a

csudába nem „fedezi fel" végre a szerencsétlen bakcsó ezt az

elemi igazságot, mit pazarolja erejét fölöslegesen, miért nem

támaszkodik inkább nagyon is territóriumszomszédjára mint

„megbízható elemre"? A kérdésre bajos lenne választ találni,

a dolog nyitja nagy valószínűséggel abban keresendő, hogy

már maga a kérdésfeltevés is hibás. A természetben nemcsak

a tartósan célszerűnek minősülő dolgok létezhetnek, hanem

olyanok is, amelyek nem annyira ésszerűtlenek, hogy a faj

fennmaradását veszélyeztessék.

Arra, amire a bakcsó képtelen, tehát, hogy hozzászokjon a

szomszédjához - amelyről pedig lehet tudni, hogy nem

támadó szándékkal közelít - s épp e hozzászokás révén a

feleslegesen kitörni kész agresszió „ingerét" elnyomja, igenis

képes arra egy igen figyelemreméltó halacska, méghozzá a

már sokat emlegetett cichlidák csoportjából.

Az észak-afrikai Gafsah oázisban él egy kis „szájköltő"

(szájban költő) hal, melynek társas viselkedését Rosl

Kirchshofer szabadban végzett megfigyelései alapján

ismerhetjük. A hímek afféle „fészektelepet" alakítanak ki,

azaz ikralyukak egész sorát hozzák létre, ahová a nőstények

csupán az ikrákat rakják le, melyeket aztán a hímek

megtermékenyítenek, s ezt követően az anyák azonnal

visszaveszik ezt a „matériát" a szájukba, s a gazdag

aljnövényzetű vizekben valahol másutt költik ki az

ivadékokat. A partok közelében, az alacsony vizekben - ahol

minden körülmény adott, hogy megfelelően gondozhassák is

őket. A hímek mindegyikének csak egy icipici territóriuma

van, melyet egyébként csaknem teljesen az ikragödör foglal

el - ezt a hal a farka csapkodásával és szájának munkájával

alakítja ki szépen, fokról fokra. Ehhez a gödörhöz hívogatják

a hímek az összes „arra járó" nőstényt, méghozzá bizonyos

rituális, udvarló mozdulatokkal meg az úgynevezett

vezetőúszással. Ezzel aztán a hím halacskák az év java részét

szépen el is töltik, sőt nem lehetetlen, hogy örökké ott

lófrálnak az ívóhely körül. Annak feltételezésére sincs túl

sok okunk, hogy változtatnák a gödreiket. Így hát van elég

idejük, hogy szomszédaikat alaposabban szemügyre

vehessék, megismerhessék, azt meg eleve tudjuk, hogy a

tarkasügérfélék erre igencsak alkalmasak. Dr. Kirchshofer

nem riadt vissza a nagy műgondot igénylő munkától, és

befogta a keltőkolónia valamennyi hím példányát, majd

mindegyiküket megjelölte. Kiderült, hogy valamennyi hal

ismeri az ivó-szomszédját, visszatér hozzá, s nincs köztük

„gond" a továbbiakban sem. Eltűrik egymást, vagy

legalábbis közönyösek a másik iránt - ellentétben azzal, ha

valóban idegen úszik el a gödröcske közelében, mert akkor

vadul támadnak.

A gafsahl, szájban ívó hím magatartása, hogy tudniillik

megismeri az ismerőst, majd barátságosan viselkedik vele,

még korántsem jelent baráti köteléket, de erről majd a

következő fejezetben olvashatunk. E halfajnál hiányzik

ugyanis az egymást személyesen ismerő egyedek kölcsönös,

térbeli vonzása-vonzódása, amely aztán tartós együttélésüket

eredményezné, pedig a barátság objektíve erről ismerszik

meg. De egy olyan erőtérben, amelyet az állandó, kölcsönös

taszítás jellemez, minden, ami két adott objektum között a

taszítás mértékét csökkenti, olyan, korántsem lebecsülhető

következményekkel jár, amelyek jószerével a kölcsönös

vonzódással egyenértékűek. Még egy pontban emlékeztet a

szájköltő kishalak kölcsönös megnemtámadási egyezménye

az igazi barátságra: mind a taszító agresszivitás csökkenése,

mind a baráti kötelékben való létezés vonzó hatása nagyban

függ attól, mennyire ismerik egymást az adott lények.

Alkalmasint a társas viselkedés terén minden személyes

kötődésnek és valószínűleg törzsfejlődési előzményeinek is

az ismert egyedekből kiinduló ingerekhez való hozzászokás

az alapja.

Természetesen csak általánosságban és ceteris paribus, de

hogy önmagában már a fajtárs puszta ismerete is

agressziógátlóként hat, a legjobban a vasúti fülke világában

mérhető le; ami egyébként egyúttal arra is a legalkalmasabb

helyszín, hogy a fajon belüli agresszió taszító hatását és az

abból következő elhatárolódást tanulmányozhassuk. Minden

olyan magatartási mód, amely ilyen helyzetekben a területre

aspiráló vetélytárs és a behatolók elüldözését szolgálja, mint

például a szabad helyek lefedése kabátokkal, kézitáskákkal,

továbbá a lábfelrakás, undort keltő alvás színlelése stb. stb.,

kizárólag az individuálisan ismeretlenek elleni „fegyver", s

azonnal letesszük, ha csak valamelyest is jó ismerősnek

minősíthető egyén tűnik fel fülkénk ajtajában.

10. fejezet

A patkányok

Mert minden ördög-lakomája

Dús alkalom a pártviszályra:

Dúljon egy ízig, borzadály.

Goethe

A társas rendnek van egy típusa, melyet az agresszió

eddig még nem ismertetett formája jellemez, nevezetesen,

hogy valamely közösség kollektíven küzd egy másik ilyen

közösség ellen. Mint majd megpróbálom bemutatni, a fajon

belüli agressziónak elsősorban ez a szociális formája az,

melynek működéshibái a szó szoros értelmében a gonosz

„elszabadulásához" vezethetnek. Éppen ezért a társadalmi

rend itt szóban forgó válfaja olyan modell, amelyen néhány,

bennünket fenyegető veszély is kiválóan szemléltethető.

Ami az egymás iránt tanúsított viselkedésüket illeti, saját

közösségükön belül ezek az állatok a társas erények

gyakorlásában élen járnak. De valódi szörnyetegekké

változnak, mihelyt saját közösségükön kívüli fajtársukkal

kerülnek szembe. Az ehhez a típushoz tartozó közösségek

mindig igen sok egyedből állnak, s így az egyedek sem

ismerhetik egymást „személyesen", az ugyanazon

közösséghez tartozás csalhatatlan jele a szag.

Az államalkotó rovarokról rég köztudott, hogy milliós

közösségeik lényegében családok, mivel valamennyien a

kolóniát alapító pár, tehát ugyanazon hím és nőstény

leszármazottai. Ugyanígy régóta tudjuk, hogy méheknél,

termeszeknél és hangyáknál az ilyen nagycsaládok tagjai a

kaptár, halom és boly szaga alapján kölcsönösen fel tudják

egymást ismerni, s öldöklés a vége, ha egy idegen

betolakszik a másik kolónia stb. felségterületére, vagy ha,

isten ne adja, az emberi megfigyelő olyan embertelen

kísérletre vetemedik, hogy két társaságot „összeelegyít".

Tudomásom szerint csak 1950 óta ismeretes az, hogy az

emlősök, nevezetesen a rágcsálók is nagycsaládokban élnek -

s ebből következően hasonló magatartást tanúsítanak, mint a

rovarok. F. Steiniger és I. Eibl-Eibesfeldt egymástól

nagyjából függetlenül - de körülbelül egy időben - jutott erre

a jelentős fölfedezésre, egyikük a vándorpatkányok, másikuk

pedig a házi egerek tanulmányozásakor.

Eibl, aki ekkoriban még Otto Koenig mellett dolgozott a

wilhelminenbergi biológiai állomáson, azt az egészséges

alapelvet követte, hogy a megfigyelt állatokkal a lehető

legszorosabb kapcsolatban kell élnünk, és a barakkjában

szabadon élő házi egereket nemcsak hogy nem üldözte, de

rendszeresen etette is, nyugodt és gondos magatartásával

elérte azt, hogy hamarosan megszelídültek az állatok,

annyira legalábbis mindenképpen, hogy akadálytalanul és

egészen közelről tanulmányozhatta őket. Történt aztán egy

nap, hogy kinyílt véletlenül egy nagy tartály, amelyben Eibl

kísérleti egereket tenyésztett - nagy, sötétszürke, a szabadon

élő fajtól nem túlságosan eltérő példányokat. Amint ezek az

állatok a rekeszeikből kiszabadultak, a „helybeli lakosok"

példátlan vadsággal vetették rájuk magukat, s a

szökevényeknek csak nagy üggyel-bajjal sikerült fogdájuk

menedékébe visszavonulni. Ezt aztán sikeresen védelmezték

a házi egerek meg-megújuló ostromával szemben.

Steiniger különböző helyeken összefogott

vándorpatkányokat zárt össze egy igen nagy térben,

természetes feltételeket biztosítva számukra. Az állatok

eleinte mintha féltek volna egymástól. Nem voltak

éppenséggel támadó hangulatban. Ennek ellenére komolyabb

harapásokra is volt példa, ha véletlenül szembekerültek

egymással, különösképpen akkor, ha nagy sebességgel

valamelyik térszegélyező elem mentén futottak össze. Igazán

agresszívvé azonban akkor váltak, amikor kezdtek

beilleszkedni, territóriumokat foglalni. Megindult a

párkeresés és -választás is, természetesen egymást nem

ismerő, idegen területekről odakerült patkányok között. Ha

több pár is összekerült egyidejűleg, a hosszan elhúzódó

harcokból végül mindig egyetlen páros került ki győztesen,

amelyek egyesített erejük segítségével zsarnokként

uralkodtak a többieken, olyannyira, hogy az már a további

párok kialakulását is lehetetlenné tette. A pár nélkül maradt

szerencsétlen patkányok szemmel láthatólag lejjebb kerültek

a ranglistán, és helyzetüket súlyosbítandó, az uralkodó pár

állandó üldözésének és ki voltak téve. Egy ilyen

patkánypáros a mintegy 64 négyzetméternyi elkerített

terepen két-három hét alatt valamennyi lakótársát kivégezte,

ami 10-15 jól kifejlett, erőteljes patkányt jelentett!

A győztes hím és nőstény ugyanolyan kegyetlenül bánt el

minden alulmaradó fajtárssal, ám a hím inkább a hímeket, a

nőstény pedig a nőstényeket kínozta és harapta hevesebben.

A vereséget szenvedő patkányok alig védekeztek, eleinte

kétségbeesetten próbáltak menekülni, aztán - patkányoktól

szokatlan módon - fölfelé, a magasba kapaszkodtak. A

gyakoribb előfordulási helyeken Steiniger majd mindig

leharcolt, súlyosan sebesült patkányokat talált fényes nappal,

teljesen védtelenül ücsörögtek a bokrok tetején, fák ágain,

nyilvánvalóan eltévedt, nem a territóriumhoz tartozó

példányok voltak. Többnyire a far táján, a faroknál sérültek

meg, ott, ahol az üldözők a menekülőbe marhattak. A halál

ritkán áll be kegyesen, mondjuk egyetlen harapás nyomán

vagy akár elvérzés következtében; sokkal gyakoribb az

általános vérmérgezés, főleg a hashártyát, illetve hasfalat ért

harapások nyomán. Többnyire azonban az állatot a

kimerültség viszi el, az idegeik mondják fel a szolgálatot - a

mellékvesék működésében zavar keletkezik, s így lassú

kínhalál vár rájuk.

Steiniger a fajtársak legyilkolásának különösen hatékony,

alattomos módszerét figyelte meg a nőstény patkányoknál,

melyek a gyilkolás igazi specialistáivá nőtték ki magukat.

„Lassan lopóznak oda az áldozathoz, hirtelen vetik rá

magukat, lesből s orvul, és a nyakat támadják, harapásuk

sokszor a nyaki ütőeret éri. A szerencsétlen állat ilyenkor

pillanatok alatt kimúlik, a halál oka belső vérzés, ezt

tanúsítják a testüregekben s a bőr alatt talált roppant

vérömlenyek" - írja megfigyelőnk.

Ha valaki szemtanújává válik ezeknek a tragédiáknak,

amelyek végül az egyetlen erős patkánypárost a teljes terep

egyedüli uralkodójává és birtokosává teszik, aligha hinné,

hogy rövid idővel a tragédiák bekövetkezte után a gyilkosok

utódaiból szoros, ön-megtartó közösség alakul ki. A békés

„szemlélet", sőt gyengédség az utódállatok közül nemcsak az

anyát és az apaállatot jellemzi, hanem a nagyszülőket, a

nagynéniket, nagybácsikat, való igaz, az egész családot,

illetve nemzetséget, a ki tudja, hányadik generációig

visszamenően. Az anyák ugyanabban a fészekben utódaik

egész seregét nevelik fel, és nehezen elképzelhető, hogy

mindegyik csak a maga kölykéről gondoskodna. Komoly

harcok a nagycsaládon belül, hiába vannak együtt tucatjával

az állatok, jószerével sosem adódnak. A farkasfalkáknál, bár

a tagok roppantul udvariasak egymással, előfordul, hogy a

rangidősek tépnek elsőként a zsákmányból. Patkányoknál

ezzel szemben nincs rangkülönbség! A csapat - a falka,

horda - „egy patkányként" támadja meg a jókora

zsákmányállatot, s a legerősebbekre hárul a küzdelem

oroszlánrésze. Evéskor - faláskor - azonban, és most hadd

idézzem szó szerint Steinigert, „a kisebb állatok a

legtolakodóbbak, és a nagyobbak készséggel hagyják,

vegyék csak el tőlük a legjobb falatokat. Ami a szaporodást

illeti, az élénkebb, félig-háromnegyedig érett állatok inkább

fölényben vannak a felnőttekkel szemben, mint fordítva.

Minden lehetőség nyitva áll előttük, s még a legerősebb öreg

patkány is enged nekik."

A csapaton belül komolyabb harcok nincsenek, legföljebb

kis súrlódások adódnak, a verekedéskor azonban csak a

mellső lábakat használják, vagy rúgások formájában a

hátsókat. Sosem harapják meg egymást! Egyének közti

távolságtartás a csapaton belül nincs, sőt, Hediger szavával

élve, a patkányok inkább kontaktusállatok, szívesen érintik

meg egymást. A barátságos kapcsolatteremtés ceremóniája

az úgynevezett alámászás, ezt a kisebb, fiatalabb állatok

gyakorolják, ennek megfelelője a nagyobbak részéről a

fölémászás. Érdekes módon leginkább még az ennek során

kialakuló „tolakvás" szolgáltat okot az összetűzésre a

nagycsaládban. Főleg ha egy öreg patkány éppen falatozik, s

a kisebb állat tolakodásával zaklatja, zavarja, alakulhat ki

kisebb csetepaté: az idősebbik odacsap, odarúg.

Féltékenység és „kosztirigység" azonban sosem vezet

tettlegességhez.

A patkányfalkán belül igen jól működik a hírközlés

rendszere, ki-ki értesül mások hangulatáról, s ami még

fontosabb, a tapasztalatcsere is élénk, ápolják s továbbadják

a hagyományokat, tanulságokat. Vagy ha valami új

táplálékféleségre bukkannak, általában az első állat, mely

kapcsolatba kerül a dologgal, elbírálja, alkalmas-e a

fogyasztásra. Erről így számol be Steiniger: „Ha egy-két

állat megszagolta, megkóstolta az étket vagy csalétket, s nem

tetszett, nem ízlett neki, a többiek azonnal követik példáját, s

nem nyúlnak az ételhez. Különösen igaz ez, ha mérgezett

ételről van szó, ilyenkor vizelettel, széklettel szennyezik, ez

a véleménynyilvánítás módszere. Még ha a térbeli

viszonyokból adódóan nehéz is rárakni az ürülékpakkot,

akkor is meglelik a módját, és ott a válaszuk szinte mindig."

Ami pedig a legbámulatosabb: az információ, hogy az adott

étel mérgező, nemzedékről nemzedékre öröklődik, s a

tapasztalatok jócskán túlélik azokat az egyedeket, amelyek

szert tettek erre a tudásra. Az, hogy az ember legsikeresebb

biológiai ellenjátékosát, a vándorpatkányt oly nehéz

sikeresen leküzdeni, elsősorban abból adódik, hogy a

patkány alapvetően az emberéhez hasonló eszközökkel

dolgozik, tapasztalatok hagyo-mányozásával s

elterjesztésével egy adott - és összetartó - közösség keretei

között.

Komolyabb harcra a nagycsalád tagjai közt csak

egyetlenegy esetben kerül sor, de ez azonban igen sok

szempontból árulkodó és valóban végsőkig „érdekes"

jelenség: ha idegen patkány kerül a területükre, ekkor az -

katalizátorként - előhívja a fajon, illetve családon belüli

agressziót. Amit a patkányok művelnek, mikor balsorsa egy

idegen család leszármazottját sodorja közéjük, vagy a

kísérletező kedvű kutató teszi a szerencsétlennel ugyanezt, a

legfelkavaróbb, legborzalmasabb és legelrettentőbb dolgok

közé tartozik, ami csak állatoknál megfigyelhető. Az idegen

patkány percekig ide-oda futkározik, nem is sejtve rémes

sorsát, és egy darabig a helybeliek is folytatják megszokott

tevékenységüket, míg az egyikük szagot nem fog, mert az

idegen túl közel került hozzá. Ilyenkor ez az állat úgy

összerándul, mintha áramütés érte volna, és egy

szempillantás alatt az egész kolónia értesül a

hangulatváltozásról. A vándorpatkányoknál ez csak

mozdulataikban nyilvánul meg, a házi patkány hangot is

hallat, éles, velőtrázó, jószerével sátáni visítást, mire az

összes kolóniatag átveszi ezt a reakciót. Irtózatos

felindultságban, kigúvadó szemekkel, égnek álló szőrrel

kezdik el a patkányok a patkányvadászatot. S ha ilyenkor

ketten közülük összeütköznek, bizony meg is harapják

egymást. „Négy-öt másodpercig küzdenek így - tudósít

Steiniger -, aztán jobban megszagolgatják egymást,

előrenyújtott nyakkal - még az üldözés mozdulatával! -, az

eredmény pedig mindig a békés szétválás." Ennek ellenére

az idegen patkány üldözésének napján a csapat tagjai

bizalmatlanok és ingerültek. Nyilvánvaló tehát, hogy a

nagycsalád tagjai nem ismerik egymást személyesen, mint

ahogy a csókák, a ludak vagy a majmok sem, hanem a

bandaszagból állapítják meg, ki kicsoda, ahogy a méhek és

az államalkotó rovarok is így ismerik fel a hozzájuk tartozót.

S ahogy ez utóbbiak, úgy a patkányok is ellenségnek

hiszik azt az egyedet, amelynek megfelelő beavatkozással

megváltoztatjuk a szagát. Eibl kiemelt egy állatot egy

patkánykolóniából, áttette másik, megfelelően előkészített

terráriumba, ott tartotta pár napig, s amikor visszahelyezte

társai közé, azok máris idegenként kezdték el kezelni. Ha

ellenben vitt a patkánnyal egy kis talajmintát vagy bármi

mást, ami az alom szagával volt átitatva, s így helyezte az

állatot elszigetelten egy üvegedénybe, akár hetek múlva is

szívélyes fogadtatásban részesült a távol járt egyed - a

csoport a sajátjaként ismerte fel és el.

Annak a patkánynak a sorsa viszont, amelyet Eibl a

korábban ismertetett módszerrel kezelt, és idegen szaggal

„megverten" helyezett vissza társai közé, valóban szívbe

markoló volt. Maga az állat természetesen nem felejtette el

kolóniájának szagát, arról viszont sejtelme sem volt, hogy a

sajátja megváltozott, Így tökéletesen otthon érezte magát, s

amikor az első harapások érték, nem tudta mire vélni a

dolgot, és továbbra is szívélyesen viselkedett. Nem a

megszokott - kétségbeesett - menekülési kísérletekkel

reagált, ahogy azt a valóban idegen patkányok teszik, ha az

ellenséges nagycsalád támadni kezdi őket. Mármost a

lágyszívű olvasót hadd nyugtassam meg, tudósként ugyan

csak habozva merem bevallani, a jelenlétemben végzett

kísérlet azzal végződött, hogy a balsorsú patkányt Eibl kis

drótketrecbe zárta, így helyezte vissza régi kolóniájába, hogy

az életmentő akklimatizáció végbemehessen.

E szentimentális beavatkozás nélkül az iménti patkány

sorsa maga lett volna a borzalom. Még legjobb, ami ilyenkor

történhet, hogy az állat, S. A. Barnett megfigyelései szerint,

szörnyethal, a riadalom végez vele. Máskor fajtársai lassan

„aprítják fel", szaggatják szét. S csak kevés állat magatartása

árulkodik ilyen egyértelműen a kétségbeesésről, a páni

félelemről, a borzadályos halál elkerülhetetlenségének

tudásáról, mint a patkányé, látszik, hogy már érti, hogy saját

fajtársai fogják ízekre marcangolni-tépni: és nem is

védekezik már! Óhatatlanul azt érezzük, hogy ugyanezt

tenné, ha egy nagy ragadozóval állna szemben, sarokba

szorítva, annak biztos tudatában, hogy nincs menekvés - csak

itt a saját fajtája tör ellene. Ennek ellenére ősellenségeinek

bármelyikével igenis felveszi a harcot, „a legjobb védekezés

a támadás" szellemében. Végsőkig küzd. Akinek ugrott már

az arcába vándorpatkány ilyen körülmények között, tudja,

miről beszélek. Mármost mire jó a pártgyűlölség a

patkánynemzetségek között? Miféle fajfenntartó

teljesítményt rejthet magában ez a magatartás, mi

tenyésztette ki? Nos, a dolog rémsége, a minket, embereket

végsőkig nyugtalanító mivolta abban rejlik, hogy a jó öreg

darwini gondolatmenet igazából csak azokra az esetekre

alkalmazható, ahol valami külső, a fajon kívüli külvilágból

származó ok eredményezi ezt a kiválasztódást. Csak ebben

az esetben indukál a szelekció igazodást. Ott viszont, ahol

kizárólag a fajtársak közti rivalizálás eredményezi a fajtabéli

kiválasztódást, fennáll, mint ahogy láttuk, annak a veszélye,

hogy a fajtársak egymást a vak konkurenciaharc révén az

evolúció legostobább zsákutcáiba hajtják. Megismertük már

az árguspáva „kilengését", s a nyugati civilizáció

munkatempóját - mint a fejlődés tévutainak kiváló példáit.

Lehetséges tehát, hogy a patkánynemzetségek közt uralkodó

gyűlöletes pártviszály is csak „az ördög találmánya", s

érdemben semmire se jó. Természetesen nem zárhatjuk ki

annak a lehetőségét sem, hogy számunkra egyelőre

ismeretlen külvilági tényezők játszanak itt szerepet, egyet

azonban bizton állíthatunk: azoknak a fajfenntartó

funkcióknak, melyeket a fajon belüli agressziót tárgyalva a

Mire jó a rossz? című fejezetben megismerhettünk, a

nemzetségi harcok semmiben sem felelnek meg. Nem

szolgálják sem a térbeli elhelyezkedést-szétosztódást, s

erőteljes családvédelmezőket sem termelnek ki; ezek, mint

láttuk, csak ritkán az utódok atyái, s egyáltalán, a 3.

fejezetben taglalt funkciók egyikét sem töltik be. Az is

könnyen belátható, hogy az állandó hadiállapot, mely a

különféle patkánynemzetségek közt fennáll, az állandóan

fokozódó harckészség kifejlődésének irányába fejt ki

szelekciós nyomást, s hogy amennyiben egy nemzetség ezen

a téren a legcsekélyebb mértékben is „lemarad", óhatatlanul

rajtaveszt. Valószínűleg a nagycsaládok létszáma is fontos

tényező, lévén, hogy a kolónia tagjai feltétlenül kiállnak

egymás mellett, s így a kevesebb tagot tömörítő nemzetség

esélyei jóval rosszabbak. Steiniger az Északi-tengeren,

Norderoog szigetén azt tapasztalta, hogy a terepet jó néhány

patkánynemzetség osztotta föl egymást közt, de meghagytak

maguk között egy körülbelül 50 méteres senki földjét,

amelyen örökös harcok zajlottak. S mert egy kisebb népséget

a frontvonal védelme nagyobb feladat elé állít, nem tudnak a

harcosok tömött sorokban felvonulni a határ mentén,

helyzetük kedvezőtlenebb, mint a nagy létszámú kolóniáké.

Az ember óhatatlanul is eltűnődik: ezen a szigeten

folyamatosan csökkenni fog a patkánynemzetségek száma, s

a fennmaradók mind vérszomjasabbakká válnak majd,

hiszen a gyűlölködés jutalma a „szerencsés" kiválasztódás, a

túlélés. A magatartás-kutatóról pedig, aki az emberiséget

fenyegető romlásról sosem feledkezhet meg, pontosan azt

mondhatjuk el, amit az Auerbach-pincében Altmeyer

Siebelről:

Balsorstól enyhül s szelídül,

A felpuffadt patkány-alakban (!)

Teremtett képmása kerül.

11. fejezet

A kötelék

Mit se félek - véled karöltve, így,

Sorompóba szólítom századom.

Schiller

Az előző fejezetekben tárgyalt három társadalmi rend

minden különbözősége ellenére egyvalamiben azonos, az

egyedek közötti kapcsolatok személytelenségében. Az

individuumok az egyén feletti társaság elemeiként jószerével

tetszés szerint felcserélhetők. A személyes kapcsolatok,

ugyan csak kezdetleges állapotban, a gafsahi szájköltők

territóriumot birtokló hímjeinél tapasztalhatóak először, itt

arra a bizonyos megnemtámadási szerződésre gondolunk,

amelyet szomszédjaikkal kötnek meg, míg az idegen

betolakodókkal szemben igen agresszívak. Itt még csak a jól

ismert szomszéd passzív eltűréséről van szó. Még egyik fél

sem gyakorol vonzó hatást a másikra, amely arra késztetné

ez utóbbit, hogy kövesse társát, ha elmegy, vagy éppen

ellenkezőleg, hogy kedvéért a helyén maradjon, pedig szíve

szerint továbbállna.

Pedig az objektíven észlelhető összetartásnak, a kölcsönös

vonzódásnak ezek a magatartásformái képezik az összetevőit

annak a személyes kötődésnek és kötésnek, amely mostani

fejezetünk tárgya, s amelyet tömören köteléknek fogok

nevezni. Arra a társas formára pedig, amelyet ez magában

foglal, a csoport kifejezést fogom használni. Ez utóbbit úgy

határozzuk meg, hogy - egyrészt - az anonim csapathoz

hasonlatosan egyik tagjának a másikból kiváltott reakciója,

ezek összessége fogja egybe, másrészt viszont - a

személytelen viszonyokra épülő társulásokkal ellentétben - a

csoportot összetartó reakciók szigorúan a csoporttagok

individualitásához kötődnek.

Ahogy tehát a gafsahi szájköltők egymás eltűrését

megcélzó szerződések, úgy az igazi csoport kialakulásának is

alapfeltétele, hogy az egyedállatok képesek legyenek

bármelyik másik tag individualitására szelektíven reagálni. A

szájköltő csak egyetlen helyen, a saját fészekgödrében reagál

másképp a szomszédra, mint az idegenre, tehát a

megszokásnak e sajátos folyamatába mellékkörülmények

egész sora játszik bele. Kérdés, hogy vajon a hal a

megszokott szomszéd jelenlétét akkor is ugyanúgy

„elviselné-e", ha egyszerre csak valahol egészen másutt

bukkanna fel. Az igazi csoportképzést azonban épp a helytől

való függetlenség fémjelzi. Az a szerep, melyet a tagok

bármelyike a tagok bármelyikének életében játszik, a

külvilág adta helyzetek meglepő sokaságában azonos marad,

összefoglalva tehát: a partnerek személyes felismerése

minden elképzelhető életszituációban - ez minden

csoportképződés alapja. Ez sosem épülhet kizárólagosan az

egyedekkel született reakciókra, mint ahogy az anonim

csapatok esetében igen gyakran előfordul. A partnerek

felismerésének képességét magától értetődően egyedien kell

elsajátítani.

Ha az élőlényeket a „felszálló ág" mentén, azaz az

egyszerűbbektől a bonyolultabbak felé haladva

végigmustráljuk, csoportképzéssel - a fentiek értelmében -

először a magasabb rendű csontos halaknál találkozunk, s

közülük is elsősorban a sügér formájúakhoz tartozó

cichlidáknál, továbbá három, velük közeli rokonságban álló

halnál, az angyalhalaknál, a pillangóhalaknál és a

korallsügéreknél. A tengeri halak e három fajával már az

első fejezetekben találkoztunk, méghozzá, és ez rendkívül

fontos, mint a fajon belüli agresszióra különösen hajlamos

lényekkel.

Az anonim csapat kialakulását tárgyalva megpróbáltam

nyomatékosítani, hogy a társulásnak ez a legelterjedtebb és

legeredendőbb formája nem a családból, tehát nem a szülők s

az utódok egységéből alakult ki, mint ahogy azt a patkányok

„kétes" nemzetségeinél, valamint az emlősök hordáinál s

falkáinál láttuk. Más értelemben természetesen a személyes

köteléknek s a csoportképzésnek a törzstörténeti ősformája

egészen bizonyosan az utódokról gondoskodó pár összetartó

közössége. Ebből köztudottan kialakul a család, de az a

kötelék, melyről itt kell szólnunk, egészen speciális jellegű.

Kezdjük talán a felvilágosító szándékot oly kiválóan

szolgáló díszsügéreknél. Ha az állatokat értő és jól ismerő

megfigyelőként szemléljük a nem azonos nemű párok

egymásra találásának folyamatát, bizony beleborzongunk

abba, milyen gonoszkodásokat engednek meg maguknak a

leendő házasok. Jószerével állandó hadiállapot áll fenn

közöttük, és ez a nagyfokú, veszedelmes méreteket öltő

agresszió kis híján gyilkosságba torkollik. Aggodalmunk

nem a halak önkifejező mozgásmintázatának

félreismeréséből, illetve félremagyarázásából adódik.

Minden gyakorló haltenyésztő tudja, milyen veszélyes dolog

a díszsügérfaj hímjeit és nőstényeit közös medencébe

ereszteni, s hogy hamarosan hullák fognak medencénkben

úszkálni, ha párosodásuk alakulását nem lessük vigyázó

szemmel.

Természetes körülmények között az összeszokás

nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a leendő násztársak

közt mégse törjön ki a harc. Akváriumban a szabad élet

feltételeit úgy mímelhetjük a legsikeresebben, ha a lehetőség

szerint nagy medencében több, egymás társaságát még

viszonylag jól viselő, fiatal egyedet nevelünk. A párválasztás

úgy zajlik, hogy a nemi érettséget elérve valamelyik hal,

legtöbbször egy hím magának igényel egy territóriumot, s a

többieket elzavarja onnét. Ha később egy nőstény hajlik a

párosodásra, óvatosan közeledni kezd a territórium

birtokosához, és - amennyiben a hímet feljebbvalójának

ismeri el - annak kezdetben teljességgel komolyan gondolt

támadásaira a korábbiakban már vázolt, úgynevezett

ridegségnyilvánítással felel, amely, mint ismeretes, olyan

magatartáselemekből tevődik össze, melyek részben a

párosodási, részben a menekülési ösztönből fakadnak. Ha a

hím ezekre a gesztusokra egyértelmű agressziógátló hatásuk

ellenére tettlegességgel reagál, a nőstény kis időre távozik a

területéről. De aztán előbb-utóbb csak visszatér oda. Ez

váltakozó időtartamú szakaszokban addig ismétlődik, míg a

két adott állat mindegyike olyannyira megszokja a másikat,

hogy a partnerből akaratlanul is sugárzó agresszivitás

érdemben elveszíti a hatását. Mint a nagyon sajátlagos

összeszokás sok hasonló folyamatánál, eleinte itt is minden

mellékkörülmény az össz-szituáció részévé válik, amihez az

állat előbb-utóbb hozzászokik. A kísérő körülmények egyike

sem hiányozhat - mert akkor az összeszokás folyamata

megakad. Ez elsősorban a békés együttélés kezdeti

szakaszára érvényes, ilyenkor a partnereknek mindig a

megszokott úton, a megszokott oldalról kell feltűnniük, a

világításnak mindig azonosnak kell lennie stb. A halak

áthelyezése ebben a stádiumban egy másik akváriumba

kísérletezéseink teljes csődjét jelentheti. Az ismeretség

előrehaladtával aztán a partner képe egyre jobban

függetlenedik a háttértől - a lényeg kiválasztódásának

folyamata ez, amelyet mind az „alakpszichológus", mind

pedig a feltételes reflex kutatója jól ismer. Végül a

partnerhez kötődés olyannyira függetlenedik a

mellékkörülményektől, hogy a párokat nyugodtan

szállíthatjuk is, kötelékük nem szakad szét. Legföljebb

visszafejlődik a párkapcsolat egy korábbi fokára, vagyis az

udvarlás, a megértő megbékélés ceremóniái ismét

jelentkeznek, olyasmit láthatunk tehát, ami a sokat próbált

régi házasfeleknél rég a mindennapok taposómalmába

veszett.

Ha a párválasztás zavartalanul zajlik, a hímnél a szexuális

magatartásformák egyre jobban előtérbe kerülnek. Sőt ezek

nyomokban már a nőstényre irányuló első, komolyan

gondolt támadásaiban is jelen lehetnek - most azonban

felfokozódik az intenzitásuk s gyakoriságuk anélkül, hogy

közben eltűnnének azok a kifejező mozgások, melyekből

agresszív hangulatra következtethetünk. Ami viszont

gyorsan alábbhagy: a nőstény kezdeti menekülési vágya,

„alázatossága". A félelmet - illetve a menekülés vágyát -

kifejező mozdulatok a párkapcsolat megszilárdulásával

párhuzamosan fokozatosan megszűnnek a nősténynél, s ez a

folyamat úgy felgyorsulhat, hogy jómagam például a

cichlidákon végzett megfigyeléseimkor észre sem vettem, s

így éveken át hittem tévesen, hogy a házaspárok tagjai közt

nincs rangsorbéli különbség. Már láttuk, milyen szerepet

játszik a rangsorrend abban, hogy a nemek kölcsönösen

egymásra ismerjenek. Látensen ez akkor is megmarad, mikor

a nőstény radikálisan beszünteti alávetettségének

kinyilvánítását. Csak ritka alkalmakkor folyamodik ehhez a

módszerhez, például ha hosszú együttélésük során

keverednek valamilyen belviszályba.

A kezdetben szorongásos, elnyomott - és megadó -

nőstény a hímmel szembeni félelmét levetkőzve

mindennemű gátlását elveszti, már ami az agresszió

kinyilvánítását illeti; hirtelen vége az addigi félszeg

félénkségének, és bizony, pimaszul s hatalmaskodva

kifeszített uszonyokkal, imponáló tartásban áll a férj

territóriumának közepén, s ráadásul díszruhában, amely a

szóban forgó fajoknál a hím öltözetétől alig különbözik! A

hím mi mást tehetne, dühös, mert az új ruhában pompázó nej

által kialakított ingerszituáció semmit sem nélkülöz az

általunk már jól ismert harcikedv-kiváltó kulcsingerek közül.

A hím tehát asszonya felé indul, de ehhez elébb ugyancsak

imponáló-széltéző tartásba helyezkedik, és a másodperc

töredékéig úgy fest, mintha faltörő kosként ténylegesen rá is

rontana a nőstényre, és akkor következik az, ami engem

ennek a könyvnek a megírására késztetett. A hím talán a

másodperc töredékéig, de lehet, hogy ez is csak érzéki

csalódás, és még addig se „foglalkozik" neje letámadásának

gondolatával, hanem minden gondolatnál sebesebben

tényleges akcióba lendül, de nem a feleségére ront, hanem

pengeélesen elhúzva hölgye mellett egy másik fajtársra

támad, természeti körülmények között legtermészetesebben a

szomszédos territórium gazdájára.

Klasszikus példája ez annak a folyamatnak, melyet

Tinbergen óta átirányított aktivitásnak nevezünk.

Meghatározója, hogy egy bizonyos magatartási mód -

amelyet egy bizonyos tárgy vált ki, amely egyidejűleg gátló

ingereket is sugároz - egy másik tárgyon reagálódik le. Ezért

van aztán az, hogy ahelyett, hogy embertársunk képébe

vágnánk, inkább az asztalra csapunk, pedig dühünk kitörni

készülő vulkánként fortyog. Az átirányított indulatok több

ismert esete olyan agresszív magatartást érint, amelyet egy

egyszersmind félelmet is keltő objektum vált ki. Az

átirányítás elvét elsőként B. Grzimek ismerte fel és írta le, az

úgynevezett „biciklistareakciónak" nevezett speciális eseten

szemléltetve ezt. „Biciklistának" azt nevezi, aki felfelé

görnyedezik, hajlong - lefelé pedig tapos. Jó példája ennek a

mechanizmusnak, mikor egy állat nagy távolságból indít

támadást, és csak közelebb érve észleli, hogy az ellenfél

mennyire ijesztő, mivel azonban felpörgetett

támadómechanizmusát már nem tudja leállítani, dühét egy

hozzá közel eső ártatlan tárgyon tölti ki.

Természetesen még számtalan további formája van az

átorientált indulatkifejeződésnek: a „viszályra irányuló"

késztetések legkülönfélébb együttesei kiválthatnak effélét. A

díszsügér hím különleges esete azért jelentős a mi témánk

szempontjából, mert analóg folyamatok sok magasabb rendű

állat és az ember családi és társas életében is fontos szerepet

játszanak. A gerincesek nyilván többször, egymástól

függetlenül is „fölfedezték", hogy ha a partner által kiváltott

agressziót nem fékezik meg, akkor az az ellenséges

szomszéddal szemben kitűnően felhasználható.

A nemkívánatos, a partner által kiváltott agresszió

elhárítása, majd áthárítása a territóriumszomszédra - a

kívánatos irányba - a díszsügér hím dramatizáltan ábrázolt

esetében nem a pillanat leleménye: az állat döntése a kritikus

pillanatban nem véletlenszerű. Ellenkezőleg - ez a

magatartás rég ritualizálódott, és már az adott faj

ösztönkészletének „darabja". Mindaz, amit az 5. fejezetben a

ritualizálódásról tanultunk, elsősorban annak a ténynek a

megértését szolgálja, hogy átorientált indulatmozgásból egy

rögzült rítus alakulhat ki, és ezzel megszületik a cselekvés

szükséglete, önálló motívuma.

A ködbe vesző előidőkben, egykoron, körülbelül úgy a

felső krétakor táján (egymillió év ide vagy oda - itt nem

számít!), úgy nagyjából az történhetett, mint a két

indiánfőnök pipázásának esetében; máskülönben egy rítus

sem alakulhatott volna ki. A fajok alakításának egyik nagy

konstruktőre, a szelekció ugyanis mindig rászorul egy

véletlenül adódó támpontra, s csak így tud aztán

beavatkozni, és ezt „az anyagot" vak, de szorgalmas

kollégája, az átöröklés szállítja számára.

Mint sok testi jegy és sok ösztönös mozgás esetében a

ritualizált ceremónia individuális fejlődése, ontogenezise is

azt az utat követi nagy vonalakban, amelyet a törzs

fejlődésének alakulása. Pontosabban az ontogenezis nem az

ősök formáinak sorát követi, hanem rendre azok

ontogeneziséét, mint már Carl Erns von Baer helyesen

fölismerte, de számunkra az elnagyoltabb elképzelés is

megfelel. Az átirányított támadásból keletkezett rítus tehát

első fellépésekor sokkal jobban hasonlít nem ritualizált

előképére, mint később, kifejlett formájában. Ezért az ifjú

cichlidaférj viselkedésén, főként ha teljes reakciójának

intenzitása nem túl erős, világosan látszik, hogy újsütetű

nejét nagyon is szívesen „elpáholná", ám a legeslegutolsó

pillanatban egy más jellegű motiváció megakadályozza

ebben, s így dühe a szomszédra zúdul. A ceremónia végső

formájában a „szimbólum" sokkal messzebb távolodik a

„szimbolizálttól", és eredetét az egész cselekmény

„teatralitása" mellett az a körülmény is elfedi, hogy a dolog

szemmel láthatólag saját akaratának megfelelően történik.

Így a funkció és a szimbolika sokkal szembetűnőbb, mint az

eredet. Annak megállapításához, hogy az eredetileg

konfliktusban álló ösztönzők egyedi esetekben még

előfordulnak-e benne, pontosabb elemzésre van szükség.

Mikor Alfred Seitz barátommal úgy negyedszázada először

ismerhettük meg az itt ábrázolt rítust, hamarosan felismertük

a díszsügér „felváltó" és „üdvözlő" ceremóniáit,

törzsfejlődésbeli eredetéről ugyanezt sajnos nem mondhatom

el.

Ami azonban a közelebbről is vizsgált fajnál, az afrikai

ékszerhalnál mindjárt feltűnt nekünk, az a fenyegetés s az

„üdvözlés" gesztusainak roppant hasonlósága volt. Bár

hamar megtanultuk, hogyan különböztessük meg a kettőt, s

jelezzük helyesen előre, hogy az adott mozgási mód harchoz

vagy párba álláshoz vezet-e majd, nagy bosszúságunkra

sokáig nem tudtuk kideríteni, milyen jegyek alapján tudjuk

ezt viszonylag nagy biztonsággal eldönteni. Csak amikor

közelebbről elemeztük azokat a finom átmeneteket,

amelyekben a hím a menyasszony fenyegetéséről a békülési

ceremóniára tér át, akkor vált nyilvánvalóvá számunkra a

különbség: a fenyegetésnél a hal hirtelen fékez a fenyegetett

mellett, teljesen leáll, főleg ha kellőképpen izgatott ahhoz,

hogy ne csupán imponáljon, de az oldalirányú

faroklebegtetést is végrehajtsa. A megbékülési, illetve

„leváltási" ceremóniánál viszont a hal nemcsak hogy nem áll

meg partnere mellett, de túl is úszik rajta, és így a tovaúszás

során hajtja végre az oldalvást imponálást és a

farokcsapdosást. Az az irány, amelyben a hal végrehajtja a

ceremóniáit, hangsúlyozottan más tehát, mint az, amelyikkel

támadásba lendült. Ha a ceremónia előtt a házastárshoz közel

„állt" a vízben mielőtt imponálna és a farkával csapdosna,

nagy határozottsággal kezd előrefelé úszni, szinte

„szimbolizálja", hogy támadása nem házastársára irányul,

tárgya valahol máshol, messzebb, a hal úszásának irányában

keresendő.

Az úgynevezett funkcióváltás olyan eszköz, amellyel a

fajok alakításának két nagy konstruktőre gyakran él, hogy az

organizáció az evolúció során funkciójuktól megfosztott

tartalékait új célok szolgálatába állítsa. Merész fantáziával -

hogy csak pár példát említsünk - egy vizet vezető

kopoltyúhasítékból levegőt tartalmazó és hanghullámvezető

hallójáratot csináltak, az állkapocsízület két csontjából két

apró hallócsontot, egy koponyacsontba zárt szemből belső

szekréciójú mirigyet, a tobozmirigyet, így lesz a hüllőkarból

madárszárny, és még folytathatnánk a sort. De mindezek az

átszerkesztések szelídnek és szerénynek bizonyulnak ama

zseniális huszárvágáshoz képest, hogy egy nemcsak

eredetileg, de még jelen formájában is legalább részben a

fajon belüli agresszió által motivált magatartási módból a

rituálisan rögzülő átirányítás egyszerű eszközével

megbékélési folyamatot alkottak. Mert ez nem több s nem

kevesebb annál, mint hogy az agresszió minden taszító

hatása önnön ellenkezőjébe csap át: a rituálisan önállósult

ceremónia, mint a ritualizáció fejezetében láttuk, a törekvés

tárgyává, öncéllá, szükségletté lesz, mint bármely, már

autonóm ösztönkifejeződés. És épp ezáltal válik a

partnereket szorosan összefűző szilárd kötelékké. Hiszen a

megbékélési ceremónia e különleges fajtájának pont az a

lényege, hogy a köteléktársak csak a jól ismert társsal és nem

bármelyik másik társukkal szemben gyakorolják.

Világosan kell látnunk, hogy egy teljességgel

megoldhatatlannak tűnő feladat a legegyszerűbb, a

legelegánsabb és a legtökéletesebb módon oldódik meg

mégis: két, jószerével őrjöngésig agresszív állat, amelyek -

küllemük, színezetük és magatartásuk révén - ugyanúgy

hatnak a másikra, mint a bikára a vörös posztó, eljut odáig,

hogy a legszűkebbre szabott térben, a fészkelés helyén,

territóriumuk középpontjában tehát, ahol fajsajátlagos

agressziójuk különben a tetőpontra hág, súrlódások nélkül

elviselje a másikat. És ezt az eleve keserves feladatot csak

tovább nehezíti, hogy a fajtajellegű agresszivitás a

házasfelek egyikénél sem lanyhulhat, hiszen a 3. fejezetből

tudjuk: a támadó kedv legkisebb mértékű csökkenése is

azonnali területvesztéssel - a szomszéd területnyerésével -

járna, s ezzel a várható utódállomány élelmezése jóval

nehezebb feladattá válna. Ilyen körülmények között a faj

nem „engedheti meg magának", hogy a házastársi harcok

megakadályozása céljából olyan békülési ceremóniákhoz

nyúljon vissza, amelyek - mint az alázatgesztusok vagy az

infantilis megnyilvánulások - az agresszivitás eredendő

csökkenését vonnák maguk után. A ritualizált átirányítás,

amellett hogy elhárítja a nemkívánatos következményeket, él

az egyik félből óhatatlanul kiinduló harckiváltó kulcsingerek

adta lehetőségekkel is, hogy a partnert a birtokszomszédja

ellen feltüzelje. A magatartásnak ezt a mechanizmusát

egyszerűen zseniálisnak tartom, és sokkal lovagiasabbnak,

mint az emberekre oly nagyon jellemző analóg-ellentétes

jelenséget, mikor is a férj a kedves szomszéd vagy a főnök

helyett szegény feleségén tölti ki esténként bosszúját.

Az élőlények nagy családfája egy-egy sikeres megoldást

számos ágon-gallyon használ fel újra és újra, s így van ez az

említett fölfedezésekkel is. Egymástól függetlenül „jönnek

rá" a fajok - ugyanarra. A szárnyat a rovarok, a halak, a

madarak és a denevérek; a torpedóformát a tintahalak és sok

egyéb halfajta, az ichtioszauruszok és a bálnák is felfedezték.

Nincs azon mit csodálkozni tehát, hogy a támadás ritualizált

átirányításán alapuló, a harcot megakadályozó magatartás-

mechanizmusok egészen különböző állatoknál is analóg

formában jelentkeznek.

Itt van például a darvak „táncának" nevezett csodálatos

megbékélési ceremónia, amely, ha szimbolikáját egyszer

megértjük, szinte tálcán kínálja, hogy jelentését lefordítsuk

emberi nyelvre. A madár kihúzza magát, így „billeg" a másik

előtt, hatalmas szárnyait széttárja, legyez velük, csőrét a

másikéhoz feni, szemében éles fény villog; komoly

fenyegetésnek tűnik ez a színjáték, s a megbékélés ezen

gesztusai e pontig valóban a támadás előkészítésére irányuló

mozgásoknak tűnnek. De egyszer csak ez az ijesztő,

elrettentő bemutatkozás átfordul valami egészen másba. A

madár 180 fokos fordulatot vesz, és kitárt szárnyakkal

odatartja a másiknak testének legsebezhetőbb pontját, a

nyakát, amelyet, mint sok más fajnál, a darvaknál is egy

csodaszép rubinpiros sapkácska díszít. A „táncoló" madár

másodpercekig ebben a pozícióban marad, azt jelezve, hogy

agressziója nem a partnerére irányul, épp ellenkezőleg, a

rajta kívül eső gonosz külvilágra - s ebben már a jó barát, a

társ megvédésének motívumát is felfedezhetjük. Ezek után a

daru megint barátja felé fordul, s ismét végrehajtja az erejét

és nagyságát demonstráló „műveletét", majd elfordul, és

színlelt támadást hajt végre valami pótobjektum, a

legszívesebben egy közelben álldogáló, nem baráti daru

ellen, de célpontnak akár egy ártatlan liba is megfelel, vagy

ha nincs más, hát egy fadarab vagy egy kő, melyet csőrébe

kap, s háromszor-négyszer feldob a levegőbe. Az egész

szinte magáért beszél: „Nagy vagyok és rettenetes, de nem

neked akarok ártani, hanem ennek itt, ennek itt, ennek itt,

látod!"

Talán kevésbé drámai kifejezőeszközökkel, de még

jelentősebb tartalommal rendelkezik a kacsa- és lúdfélék

megbékélési ceremóniája, amelyet Oskar Heinroth

diadalkiáltásnak nevez. Ez a rítus azért különösen jelentős a

mi szempontunkból, mert az említett madárcsoport

különböző fajainál különböző erősségben van jelen, és így

fokozatait nyomon követve nyilvánvalóvá válik, hogy ebben

az esetben a törzsfejlődés során egy haraglevezető

zavargesztusból kötelék lett, mely titokzatos rokonságot

mutat azzal a kötelékkel, amelyik az embereket fűzi össze, s

amely e földön a legszebbnek s a legerősebbnek látszik.

Primitív formájában, ahogy például a tőkés réce reb-reb

palávere mutatja, a fenyegetés csak igen-igen kevéssé

különbözik az „üdvözléstől". Számomra mindenesetre a reb-

reb zajongás alig eltérő orientációja (fenyegetésnél, illetve

üdvözlésnél) csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az

átirányítás nyomán kialakuló megbékélési ceremónia elvét a

cichlidák és a ludak alaposabb tanulmányozása révén

megértettem, ugyanis ezeknél az állatoknál a folyamat

könnyebben áttekinthető. A kacsák egymással szemközt

állnak, csőrüket kicsit a vízszintes fölé emelik, és igen

gyorsan ismételgetik azt a kéttagú hangulatkifejező jelet,

mely a gácsérnál általában „reb-reb"-nek (háp-háp) hangzik;

a tojó hangjelensége inkább nazális, valami „kveng-kveng"-

féle. S mert ennél a fajnál - s általában a kacsáknál -

nemcsak a szociális támadásgátlók, de a partnertől való

félelem jelei is eltéréseket eredményezhetnek a fenyegetés

célirányához képest, két egymást komolyan, nagy „reb-

rebbel" fenyegető gácsér nem okvetlenül egymásnak

szegezett csőrrel áll egymással szemközt. Ha mégis így

állnak fel, akkor a következő pillanatban valóban egymásnak

esnek, és tépázni kezdik a másik melltollazatát. Az esetek

többségében azonban a legellenségesebb hangulatú

találkozáskor is elvonulnak egy kis távolságra egymástól. Ha

viszont a hím a tojóval „paláverezik", s főleg ha ezzel a

ceremóniával válaszol menyasszonya heccelésére - lásd a

korábbiakat -, világosan látszik, hogy a gácsér annál

határozottabban fordítja el udvarlás közben a csőrét a tojótól,

minél erősebben eluralkodik rajta a nemi izgalom. Ez

szélsőséges esetben odáig vezethet, hogy a hím, miközben

folyamatosan paláverezik, a tarkóját tartja oda a tojónak, ami

formáját tekintve teljesen megegyezik a sirályok korábban

megismert megbékélési ceremóniájával, amely viszont

minden kétséget kizáróan az ott vázolt módon, nem pedig

átirányítás útján keletkezett - óvakodjunk tehát az elsietett

„homologizálásokkal"! A hím récéknél leírt fejelfordításból

a további ritualizálódás során kialakult az az oly sok réce- és

lúdfajtát jellemző tarkóodafordítási gesztus, amely a tőkés, a

csörgő és a nyílfarkú récénél, valamint a pehelyrécéknél, de

sok más lúdfajtánál is fontos szerephez jut az udvarlás során.

A tőkés réce hím főleg akkor reb-rebezik erőteljesen, ha a

két madár elszakadt egymástól, s hosszabb idő után ismét

találkoznak, ilyenkor teljes odaadását fejezi ki. Ugyanez áll a

szélte-imponálásra és a farokcsapkodásra is, amelyet a

cichlidáknál ismerhettünk meg. S pontosan azért, mert ez a

jelenség a hosszabb idő után egymásra találó pároknál

gyakran tapasztalható, első megfigyelői „üdvözlésként"

értelmezték.

Ez az értelmezés kétségkívül igaz a faj néhány igen

specializált ceremóniájára, azonban a megbékélési gesztus

nagy gyakorisága és intenzitása ebben a helyzetben egészen

biztosan valami mással magyarázható; a társ megszokása

csökkenti, tompítja az agresszív reakció mértékét, azonban

ez a folyamat már a szokáskialakító ingerszituáció rövid

megszakadásának esetén is megakad! Ennek igen hatásos

példája, mikor együtt nevelkedett, összeszokott, így még

nagy tűrőképességgel rendelkező békés fiatal kakasok,

sámarigók, cichlidák, harcos halak vagy más, hasonlóan

agresszív állatfajok csapatából-seregéből kiemelünk egy

egyedet - és ha csak egy órára is, de elszigeteljük a

többiektől, majd pedig visszaengedjük társai közé. Az

agresszió jelenléte azonnal érezhetővé válik, fortyog szinte,

mint forraláskor a víz. De az alaphelyzet más apró változásai

is képesek a megszokást, mint ahogy azt láttuk, egy csapásra

hatástalanítani. Egy nálam nevelkedett öreg sámarigópár

1961 nyarán egy első költésből származó fiókát, amely

ugyanabban a szobában élt egy kalitkában, ahol a

költőszekrény is volt, nem űzött ki annak rendje s módja

szerint a territóriumból, ahogy azt a szülők egy bizonyos idő

elteltével megteszik. Ahogy azonban áttettem a fiatal madár

kalitkáját az asztalról egy könyvespolcra, az öreg madarak

olyan agresszíven kezdték támadni, hogy még arról is

elfeledkeztek, hogy kirepüljenek a szabadba újabb fiókáik

eledeléért. A megszokáson alapuló agressziógátoltságnak ez

a hirtelen „összeomlása" olyan veszély, amely a párban élő

állatokat mindig fenyegeti, bármilyen rövid időre is

választjuk el őket egymástól. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy az

az igen jellegzetes megbékélési ceremónia, melyet egymásra

találásukkor megfigyelhetünk, ezt a veszélyt próbálja

elhárítani. E kivétellel összhangban áll, hogy az „üdvözlés"

annál izgatottabb és intenzívebb, minél hosszabb ideig tartott

kényszerű különélésük.

Emberi nevetésünk ősi formájában ugyancsak

megbékélési vagy üdvözlési ceremónia volt. A mosoly és a

nevetés nyilván ugyanazon magatartási mód különböző

intenzitási fokozatainak felel meg, vagyis különféle

küszöbökkel „felel" az aktivitásspecifikus izgalmi állapot

azonos minőségére. Legközelebbi rokonainknál, a

csimpánzoknál és a gorilláknál sajnos nincs a nevetésnek

formai és funkcionális szempontból megfelelő üdvözlési

megnyilvánulása, van azonban sok makákónál, melyek a

megbékélés gesztusaként - vagy eközben - a fogukat

csikorgatják, fejüket cuppogva vetik ide-oda, fülüket jócskán

hátravágják. Érdekes, hogy sok távol-keleti ember tesz így

üdvözlő mosolygás közben. A legkülönösebb viszont az,

hogy ezek az emberek intenzíven mosolyogva a fejüket úgy

tartják, hogy arcuk nem arra fordul, nem néznek a köszöntött

személyre, hanem ferdén „elnéznek" mellette. A rítus

funkcionális vizsgálatának szempontjából itt mindegy, hogy

formája mennyiben rögzült genetikusan, és mennyiben

kötődik az udvariasság kulturális hagyományához.

Tény, hogy csábító lehetőség az üdvözlő nevetést

megbékélési ceremóniaként értelmezni, mely a lúdfélék

diadalkiáltásához hasonlatosan egy átirányított fenyegetés

ritualizálásából jött létre.

A rendkívül udvarias japánok vicsori vigyorát látva

bizony hajlik az ember erre a feltételezésre!

Nézetünk mellett szól, hogy két jó barát valóban

érzelmes, nagyon intenzív üdvözlésekor a kölcsönös

mosolygásból nevetés lesz, hahotaféle, melyet az ember

maga is furamód összeegyeztethetetlennek érez a saját

mélyebb érzelmeivel, amikor az igen hosszú távollét utáni

első találkozáskor - sokszor váratlanul - a vegetatív rétegek

mélyéről előtör. Az objektív magatartás-kutatót ez az emberi

jelenség óhatatlanul is a lúdfélék diadalkiáltására

emlékezteti.

Bizonyos szempontból a kiváltó szituációk is analógok.

Mikor több naiv ember együtt - esetleg kisfiúk - csapatban

valaki mást vagy valaki másokat, akik nem tartoznak

közéjük „ki"-nevetnek (mintegy maguk közül!), a

reakcióban, mint más átorientálódott megbékélési gesztusban

is igen sok az „egyebekre", a csoporthoz nem tartozókra

irányuló agresszió. A különben nehezen érthető jelenség, a

konfliktushelyzet megszűntével bekövetkező

megkönnyebbült nevetés, sok állat megbékélési és üdvözlési

gesztusaival rokon. Kutyák, ludak és valószínűleg sok más

állat is intenzív üdvözlősdibe fog, ha a kínos

konfliktushelyzet megszűnni látszik. Saját példám alapján is

bizonyossággal állíthatom, hogy a közös nevetés nemcsak

kiválóan elhárítja vagy levezeti az agressziót, de az együvé

tartozás érzetét is megteremti.

A harc megakadályozása, s nem több: ennyi lehetett az

imént tárgyalt rítusok eredeti, sok esetben a legfőbb

funkciója. Ennek ellenére azokon a viszonylag egyszerű

fejlettségi szinteken is, mint – mondjuk - a tőkés réce „reb-

reb" hápogópalávere, már eléggé autonómok ahhoz, hogy

öncélúvá válhassanak. Mikor egy tőkés réce makacsul

hajtogatja a „reb-reb"-et, ezzel a hangjelenséggel hívogatva

nejét, és rátalálva végül, a „reb-reb" valóságos orgiája, a

nagy hápogópaláver következik, állelőreszegés és tarkó-

odafordítgatás kíséretében, a megfigyelő nem zárkózhat el

attól a szubjektív értelmezéstől, hogy az állat roppantul örül,

mert megvan a hölgy, s hogy lázas keresése jelentős

mértékben az „áhítóceremónia" utáni vágy jegyében zajlott!

A tulajdonképpeni diadalkiáltás magasabb fokon ritualizált

formái, amelyek a bütykös ásóludaknál, de igazából csak a

valódi ludaknál tapasztalhatóak, erőteljesen fokozzák ezt a

benyomásunkat, és az ember hajlik rá, hogy az „üdvözlő"

szó mellől az idézőjelet el is hagyja.

Semmi kétség, minden récefélénél - de azoknál a bütykös

ásóludaknál is, amelyek a diadalkiáltást vagy a

hápogópalávert tekintve rokonaik közül a leginkább

hasonlítanak a récékhez - e ceremóniának még egy funkciója

van, ahol csak a hím gyakorolja a megbékélési ceremóniát, a

tojó viszont a korábbiakban elemzett módon heccel. Csak

egy rendkívül aprólékos motívumelemzés mutathat rá, hogy

itt a hím, amely fenyegető gesztusát egy szomszédos hím

ellen irányítja, szíve mélyén a nejével szemben agresszív,

miközben a nej a férj iránt semmiféle agressziót nem érez, ő

csakugyan a fajtársra dühös. A férj átorientált fenyegetéséből

és a tojó hecceléséből kombinált rítus funkcionálisan analóg

a diadalkiáltással, ahol is a két partner „el"-fenyegetőzik a

másik mellett. Ez az igen szép ceremónia nagy

valószínűséggel az európai füttyös récénél és a bütykös

ásólúdnál egymástól függetlenül fejlődött ki. Ugyanakkor a

chilei füttyös réce hasonlóképp magas fokon differenciált -

diadalkiáltásszerű - ceremóniája során mindkét fél

átorientáltan fenyegetőzik, ahogy az igazi ludak meg a

bütykös ásólúdfélék legtöbb egyede. A chilei füttyös réce

tojója a hím díszruháját, a zölden csillámló fejet és a

vörösesbarna mellényt is hordja; ez valóban páratlan eset a

récéknél.

Míg a vörös ásólúd, a nílusi lúd tojója sok más

rokonukkal egyetemben homológ hecckifejezést mutat, a

hím sokszor a nej melletti elfenyegetőzés rítusával válaszol,

valódi támadást hajt végre, tettlegességhez folyamodik a nő

által kijelölt ellenséges szomszéd irányába. Csak ha azt

legyőzte, vagy legalábbis nem szenvedett megsemmisítő

vereséget, akkor következik a szűnni nem akaró

diadalkiáltás. Ez sok fajnál, így az Orinoco-lúdnál, az andesi

lúdnál stb. nemcsak a hím és a tojó hangjának másságából

adódóan igen érdekes hangszínfolt („hangfestmény"), de a

roppantul komikusnak ható színjáték mimikailag eltúlzott

gesztusai miatt is. Filmszalagra vettem egy andesi lúdpár

magatartását, ahogy kedves barátom, Niko Tinbergen fölött

aratott jeles diadalukat ünneplik - meg kell szakadni a

nevetéstől. A tojó előbb ráhecceli férjét a híres etológusra;

aztán a gúnár szarufegyverzetű szárnyával csapkodva

valóban támadásba lendül. Niko menekülése igen

meggyőzőre sikeredett, mert hogy lábát meg alkarját

mindenhol kék-zöld foltok, a lúd csípésének nyomai

díszítették. Ahogy az ellenfél elűzettetett, azonnal kezdetét

veszi a szűnni nem akaró diadalceremónia, amely olyan

„emberi", hogy nehéz megállni nevetés nélkül.

A bütykös ásólúdfélék minden más fajánál jobban uszítja

férjét az észak-afrikai nílusi lúd tojó, méghozzá minden

elérhető fajtárs ellen, vagy ha ilyen nem akad, sajnos más

madarak ellen is, az állattartók nagy bánatára, akik ezért

kénytelenek ezeket a szép madarakat repképtelenné nyesni, s

párosával elszigetelni. A nílusi lúd tojó a férj minden

küzdelmét a szakavatott birkózóbírák tárgyilagos

figyelmével kíséri, ám soha nem segít be, ahogy ez pedig a

nyári ludaknál gyakran, a cichlidanősténynél pedig mindig

bekövetkezik, sőt képes uszonyait büszkén lebegtetve átállni

a győztes oldalára, ha férje húzza a rövidebbet.

Az ilyen magatartás mindenképpen jelentős hatással van a

fajtabéli nemi kiválasztódásra, lévén, hogy a hím harci

erejének és kedvének arányában szelekciós „díjra" számíthat.

Itt újra felmerül az a gondolat, amely már a harmadik fejezet

végén is foglalkoztatott bennünket. Talán - sőt ez a

valószínű! - a nílusi lúd verekedős kedve, melyet a

megfigyelő gyakran már-már hibbantságnak tart, a fajon

belüli szelekció következménye, és nem sok haszna van a faj

fennmaradásának szempontjából. Ez a lehetőség a mi

számunkra azért nyugtalanító, mert - mint később látni

fogjuk - ez a gyanú az ember agresszív ösztönének

törzstörténeti alakulásával kapcsolatosan is felmerül.

A nílusi lúd egyébként azon ritka fajok közé tartozik,

melyeknél a diadalkiáltás a maga megbékélési ceremóniában

betöltött funkciójában csődöt is mondhat. Ha két pár egy

átlátszó, de áthatolhatatlan rács két oldaláról acsarkodik

egymásra, s egyre nagyobb haragra gerjed, gyakran

előfordul, hogy a ludak saját párjuknak esnek, s tojó a hímet,

hím pedig a tojót kezdi el püfölni. Nagy valószínűséggel

elérhetjük ugyanezt úgy is, hogy egy azonos fajú „bűnbakot"

helyezünk a pár kifutójába, és - mikor a csetepaté nagyban

áll már - szépen eltávolítjuk a sokat szenvedett áldozatot. A

ludak először megtorpannak, aztán következik a

diadalkiáltozás, ez egyre vadabbá válik, mind kevésbé

különbözik a ritualizálatlan fenyegetőzéstől, s akkor hirtelen

egymásnak esnek, megverekszenek, és ez a küzdelem

általában a hím győzelmével végződik. Hogy „a gonosz

szomszéd" hiánya esetén - ha tartós e hiány - a kiéletlen

agresszió házastársgyilkolásig fajulna, az említett

cichlidapéldán kívül sosem jutott tudomásomra.

Tény, hogy a nílusi lúdnál és az ásóludaknál a

diadalkiáltás legjelentősebb funkciója a villámhárítás.

Elsősorban akkor élnek ezzel a lehetőséggel, mikor

viharfelhők tornyosulnak felettük, vagyis, mikor mind az

állatok benső hangoltsága, mind a külvilági szituáció

elősegíti a fajon belüli agresszió kialakulását. Bár a

diadalkiáltás főleg a mi európai bütykös ásóludunknál igen

differenciált, táncosan eltúlzott mozgásmódok kíséretében

hangzik fel, nem vált el mégse annyira az eredetileg a

konfliktus alapját képező ösztönöktől, mint ahogy azt

mondjuk a récefajok némelyikének kevésbé fejlett

„üdvözlése" esetén a mozgásformákban megmutatkozik. A

bütykös ásólúdnál ez a jelenség még egészen nyilvánvalóan

azokból az ősösztönökből meríti energiáit, amelyek

konfliktusa az átirányított mozgást egykor létrehozta;

kötődik egyrészt a valódi, a pillanatnyi támadó kedvhez,

valamint az ezzel ellentétes irányba ható tényezőkhöz. Ennek

megfelelően a ceremónia az említett fajoknál erőteljes

évszak szerinti ingadozást mutat, a szaporodási szakaszban a

legerősebb, kevésbé intenzív - el is tűnik szinte - a nyugvási

időszakban, s nemi érettségük elérése előtt a fiatal

madaraknál teljességgel hiányzik.

Mindez a nyári lúdnál meg egyáltalán minden valódi

lúdnál teljesen másképp fest. Egyrészt az ő diadalkiáltásuk

már nem kizárólag a házaspárok ügye, hanem olyan

kötelékké vált, mely nem csupán a párokat tartja össze,

hanem hasonlóképpen az egész családra is kihat, sőt

egymással szoros, baráti viszonyban álló egyedek

csoportjaira is. A nemi ösztönöktől a ceremónia csaknem -

vagy teljesen - függetlenedett, jelenléte az év egészére

vonatkozik, és már az egészen fiatal, „kis" madaraknál is

megfigyelhető.

Az indulatkifejezés lefutása is hosszabb, bonyolultabb,

mint minden, eddig ismertetett megbékélési rítusé. Míg a

díszsügéreknél s gyakran a bütykös ásó-lúdféléknél is az

agresszió, melyet a partner az üdvözlési ceremóniával

levezet, utólagos támadáshoz vezet az ellenséges

szomszéddal szemben, a ludaknál ez mindenkor megelőzi a

gyengéd üdvözlést, méghozzá ritualizált mozgássorral. Más

szóval a diadalkiáltás általában úgy alakul, hogy az egyik

partner, többnyire a csoport legerősebb tagja, párok esetében

ezért mindig a hím, támadásba lendül egy valós vagy képzelt

ellenféllel szemben, legyőzi, azután a többé-kevésbé

meggyőző diadal után fennszóval köszönti társait, akikhez

visszatér. Ez a jellegzetes eset vált aztán (Helga Fischer

sematizált bemutatása nyomán) a jelenség névadójává.

5. ábra

Támadás és üdvözlés időbeli sorrendje elégségesen

ritualizálódott ahhoz, hogy az izgalom magasabb intenzitása

esetén akkor is ceremóniaegészként hasson, amikor valódi

agressziónak nyoma sincs. A támadás ilyen esetben persze

már eleve látszatakció egy ártatlanul ott álldogáló libuska

ellen, vagy csak úgy a semmibe, egy fojtott, érdes, a

diadalkiáltás első ütemeit szertartásosan kísérő trombitálás

hangjai mellett, amit másképp pergetésnek neveznek. Bár

kedvező körülmények között létrejöhet a kizárólag a rítus

autonóm motivációi által meghatározott pergetéses támadás,

kiváltódásához lényegien hozzájárul, ha a gúnár komoly

agressziógerjesztő ingerhatásoknak van kitéve. Ahogy a

pontosabb motívumelemzés rámutat, a pergetés főként akkor

jelentkezik, ha a madár konfliktushelyzetbe kerül: egyrészt a

támadás vágya, másrészt a félelem, harmadrészt a szociális

kötöttség irányítja. A kötelék, amely nejéhez s gyermekeihez

fűzi, a gúnárt helyhez is láncolja, s így nem menekülhet

akkor sem, ha ellenfele agresszión kívül menekülési ösztönt

is kivált belőle. A helyzet ugyanaz, mint a sarokba szorított

patkány esetében, és az a látszólag hősies bátorság, mellyel a

családapa még a fölényben lévő ellenségre is ráront, a

korábban megismert, kritikus reakció kétségbeesett

bátorságával magyarázható.

A diadalkiáltás második fázisa, a halk gágogás közepette

való „odafordulás" a társhoz, megnyilvánulási formájában

erősen emlékeztet a fenyegetés gesztusára, és csak az

irányában tapasztalható kis eltérés különbözteti meg attól -

ezt a módosulást a rituálisan rögzült átorientálódás

eredményezte. Ennek ellenére ez a jó barát melletti

elfenyegetés normális körülmények között kevés agresszív

motivációt tartalmaz (ha egyáltalán!), és jószerével kizárólag

a rítus autonóm késztetője ösztönzi, aktiválója tehát az a

sajátos ösztön, melyet joggal nevezhetünk társasnak.

A gágogó-hápogó üdvözlés agressziótól mentes

gyengédségéhez nagymértékben hozzájárul a kontraszthatás

is. A gúnár a színlelt támadás és a búgás során az agresszió

jelentős részét levezette, kiadta, és hirtelen elfordulása az

ellenféltől, odafordulása a szeretett társhoz, hangulati

átcsapás jegyében megy végbe, és ilyenkor, a fiziológia és a

lélektan szabályszerűségeinek megfelelően, az inga a másik,

az agresszióval ellentétes irányba leng ki. A ceremónia

kismértékű önmotiváltságának esetén az üdvözlő gágogásba-

csattogásba némi agresszió is vegyülhet. Egészen sajátos,

később taglalandó körülmények között az üdvözlési

ceremónia „regressziót" is szenvedhet, vagyis visszacsúszhat

egy törzstörténetileg korábbi stádiumba, ahol igazi agresszió

jelentkezhet.

Mivel az üdvözlés és a fenyegetés gesztusa csaknem

azonos, ez a ritka és nem egészen normális elegye az

agressziónak alig vehető észre az indulat kifejeződésében

végül. Hogy ez a baráti gesztus, minden - alapvető - eltérése

ellenére, ideértve más jellegű motivációt is, mennyire

hasonlatos a régi fenyegetésmimikához, kiderül, ha

összehasonlítjuk őket. A csekély irányeltolódás szemből

ugyan látható, az tehát, akinek szól, értheti - ám oldalról,

profilból nem érvényesül, s ez nemcsak az emberi

megfigyelő esetére áll, hanem a másik vadliba

„szemléletére" is. Mikor tavasszal a családi kötelékek szép

fokozatosan felbomlanak, és a fiatal gúnárok szabad

„lovagokként" indulnak el a nagyvilágba, előfordulhat, hogy

az egyik fivérnek még közös a diadalkiáltása a másikkal,

pedig már egy idegen ifjú libának szeretne házassági

ajánlatot tenni, ami persze korántsem párosodásra biztató

gesztusokból áll, hanem abból, hogy az ifjú lovag idegen

ludakat támad meg, aztán pedig a körüludvarolandó hölgy

üdvözlésére totyog. Ha fivére ezt oldalról látja,

természetszerűleg azt hiszi, hogy testvére azt az idegen „nőt"

meg akarja támadni, s mivel a diadalkiáltás kötelékének

tagjai egymás mellett a harcban is kiállnak, azon nyomban a

- különben csak udvarolni szándékozó - fivér segítségére

siet, s kezdetét veszi a leendő ara püfölése! A segítőkész

fivér mindezt olyan hevesen teszi, ahogy az ifjú lovag tenné,

ha nem csupán udvarolni akarna, persze, csak ha hagynák. A

hölgy persze riadtan elmenekül, udvarlója pedig hoppon

marad. Esetünkben szó sincs a dolog antropomorfizálásáról,

hiszen minden zavarnak, zavarodottságnak egymásnak

ellentmondó ösztönök képezik az objektív fiziológiai alapját,

és a fiatal gúnár pontosan ilyen zavarral küzd: a szürke

lúdban mindennél erősebb a tojó megvédésének ösztöne, de

ha szabad így mondani, „ugyanilyen" elemi erősségű az a

gátlás is, hogy fivérét, amely társa még a diadalkiáltásban, ő

pedig soha meg nem támadhatja! Hogy milyen erős ez a

gátlás, később majd hatásos példákkal szemléltethetjük.

A diadalkiáltás legföljebb első, „búgással" párosuló

szakaszában tartalmaz jelentősebb agresszióadagot a partner

irányában - de már a gágogó üdvözlés során nem -, ezért

Helga Fischer felfogása szerint ez utóbbi (az üdvözlés)

semmiképpen sem kiengesztelődési gesztus. Ugyan „még"

az átirányított fenyegetés jelképes formáját másolja, de a

partnerek között szó sincs már olyan heves agresszióról,

hogy eltérítésre lenne szükség.

Csak egy egészen határozott, gyorsan megtett individuális

fejlődésszakaszban bizonyíthatóak nyilvánvalóan az

üdvözlésben is az eredeti, az átirányítás alapját képező

ösztönök. Egyébként a diadalkiáltás - szintén Helga Fischer

által vizsgált - egyedi fejlődése a szürke lúdnál nem ismétli

meg törzstörténeti kialakulásának folyamatát; nem szabad

sematikusan túlbecsülni az ismétlődés elvének szerepét. Az

újszülött lúd, még mielőtt járni, állni, enni tudna, képes

nyújtogatni a nyakát, s ezt a jelenséget valami egészen finom

„gágogás"-sal kíséri. Ez a hang eleinte kéttagú, pontosan

mint a „reb-reb" jelenség a kacsáknál. Néhány óra elteltével

többtagú „vivivi" lesz belőle, s ez már a felnőtt ludak

üdvözlő hangjának ritmusvilágára emlékeztet. Nyaknyújtás

és vi-hangok: nem vitás, előfokozatok, méghozzá mind a

fenyegetés kifejezéséhez, mind pedig a diadalkiáltás

második fázisához. Az összehasonlító kutatások révén

tudjuk, hogy törzstörténetileg az üdvözlés egészen biztosan a

fenyegetés átirányításából és rítussá válásából alakult ki. Az

egyedfejlődésben viszont a formáját tekintve azonos gesztus

előbb az üdvözlés jelentését hordozza. Amikor a kisliba

végrehajtja a cseppet sem könnyű és veszélytelen feladatot,

és kibújik a tojásból, majd ott fekszik, mint egy kis rakás

nyirkos szerencsétlenség, ernyedten előrenyújtott nyakkal,

egyetlen reakció váltható ki belőle azonnal. Ha fölébe

hajolunk, és lúd-szerű hangokat hallatunk, bizonytalanul,

imbolyogva megemeli fejecskéjét, és „tarkóból" köszön.

Mielőtt bármi mást tenne vagy tenni bírna, a kis vadliba

üdvözli környezetét!

Mind kifejezési gesztusként, mind pedig a kiváltó

alaphelyzetre vonatkoztatva: a kis nyári lúd nyaknyújtása és

suttogó gá-gája az üdvözlés, nem pedig a felnőtt állatokat

jellemző fenyegetőzés jele. De érdekes módon formájában ez

utóbbihoz hasonlít, mert a partnert megközelítő, üdvözléshez

nyújtogatott nyak jellegzetes oldalt-moccanása hiányzik a kis

nyári lúdnál. Csak amikor a kisludak már néhány hetesek, s a

pihék alatt már látszanak végérvényes tollaik, akkor változik

meg ez is. A fiatal madarak ekkor már észrevehetően

agresszívek idegen családok hasonló életkorú tagjaival

szemben. Nyakukat nyújtogatják, gágognak, harapni

próbálnak. De mivel ilyenkor még azonosak a két csapat

fenyegető és üdvözlő gesztusai, összetűzéseik gyakran

félreértésekhez vezetnek, és a testvérek az „ellenség" helyett

egymást csípik meg. Az ontogenezis során ebben a sajátos

helyzetben láthatjuk először az üdvözlés ritualizált

átirányítódását: a testvére által megcsípett kisliba nem csíp

vissza, hanem intenzíven gágogni kezd, nyújtogatja a nyakát,

s ez a mozdulat egészen határozottan „el"-mutat a szemben

álló mellett, ám még tompább szögben, mint később, a

teljességgel kialakult ceremónia során. A fent említett

gesztus agressziógátló hatása egyértelmű, a még az imént

agresszív kistestvér azonnal „enged", s megismétli az

átirányító üdvözlést. A fejlődésnek ez a fázisa, amelyben a

diadalkiáltás ilyen egyértelműen kibékítőleg hat, csak pár

napig tart. A ritualizált átirányítás állandósul, s attól fogva,

ritka kivételektől eltekintve, minden félreértést meggátol.

Továbbá: az üdvözlés a ritualizált ceremónia érlelődésével

az autonóm, szociális ösztönök uralma alá kerül, és nem

tartalmaz a partnerrel szemben agressziót, vagy ha mégis, hát

akkor oly keveset, hogy elhárításához nincs szükség

semmiféle sajátos mechanizmusra. A diadalkiáltás funkciója

a továbbiakban kizárólag a családtagokat összetartó kötelék

jelzésére korlátozódik.

A csoport, melyet egybetart, különösen „exkluzív". A

frissen kibújt fiatal madár születésénél fogva élvezi

odatartozásának jogát, „látatlanba" elfogadják őt, még akkor

is, ha nem is igazi ludacska, hanem egy becsempészett

idegen, mondjuk egy mexikói kacsa. A szülők és utódaik pár

nap múlva kölcsönösen megismerik egymást, s attól fogva

nem is hajlandók más ludakkal együtt „diadalkiáltani".

Ha végrehajtjuk azt a meglehetősen borzalmas kísérletet,

hogy egy idegen családba „bepottyantunk" egy kisludat, azt

fogjuk tapasztalni, hogy annál nehezebben veszik fel a

diadalkiáltó közösségbe, minél később szakítjuk ki őt előző,

valódi családjából. A gyermek fél az idegenektől, s minél

inkább fél, ezek annál jobban hajlanak rá, hogy meg is

támadják.

A gyermeki bizalom megható jele, mikor a teljesen

tapasztalatlan, a tojásból épphogy csak kibújt kisliba a felé

elsőül közelítő idegen lénynek odasuttogja diadalkiáltását,

„föltételezvén", hogy az illető csak valamelyik szülője lehet.

Teljesen idegeneket a nyári lúd csak egyetlen kivételes

esetben „ajándékoz" meg diadalkiáltásával - tehát az örök

szeretet és barátság jelével -, nevezetesen akkor, amikor egy

temperamentumos ifjú lúd beleszeret egy vadidegen

leányzóba; s ezt itt most nem tesszük idézőjelbe. Az erre

irányuló kezdeményezések arra az időszakra tehetők, amikor

a fiatalok elhagyják az új költéshez készülődő elődöket.

Ilyenkor, ha teljesen nem is szakadnak szét, de

mindenképpen meglazulnak a kötelékek.

Az imént tárgyalt lúdféléknél is jobban kötődik a libáknál

a diadalkiáltás a partner ismeretéhez. A kacsák is csak

ismerős társaikkal palávereznek, ám itt az egyedek közötti

kötelék nem olyan erős, a csoporthoz tartozás előjoga pedig

nem annyira nehezen kivívható, mint a valódi ludaknál. Ez

utóbbiaknál előfordulhat, hogy az adott településre véletlenül

berepült - vagy a szelíd ludak tulajdonosa által vásárolt -

egyednek szó szerint évekre van szüksége ahhoz, hogy

befogadják. Hamarabb bekerül a diadalkiáltozós csapatba a

hirtelen szerelemre lobbanó idegen, amely mint ilyen

családias viszonyt alakít ki a csapathoz tartozó társával. A

beleszeretés és beleszületés sajátos eseteitől eltekintve a

diadalkiáltás annál intenzívebb, a csoporttagokat összefűző

kötelék annál erősebb, minél régebb óta ismerik egymást az

állatok. Ha azonosnak tételezünk fel minden más

körülményt, azt mondhatjuk, hogy a diadalkiáltásos kötelék

ereje egyenes arányban áll a partnerek kölcsönös

ismeretségének fokával. Tovább sarkítva a kérdést

megállapíthatjuk: a diadalkiáltásos kötelék csak akkor jöhet

létre, ha a ludak (két vagy több állat) kölcsönös ismertsége,

meghittsége elér egy bizonyos fokot.

Mikor kora tavasszal az öreg lúdpárok költeni készülnek,

sok fiatal lúd meg a szerelemre, nagyon sok különböző korú

- érett - lúd marad „pártában", „árul petrezselymet", s ezek,

erotikus foglalkoztatottság híján, kisebb-nagyobb csapatokba

verődnek. Ezeket röviden a „nem költők" csoportjának

nevezzük. A kifejezés pontatlan, mert sok fiatal pár ugyan

együtt él, mégsem költ még egy ideig. Az ilyen „nem költő"

együttesekben is kialakulhat a diadalkiáltás szoros köteléke,

de ez esetben semmi köze a szexualitáshoz. Előfordulhat,

hogy két elmagányosodott, egymásra szoruló hím és tojó

alakít „nem költő" közösséget. Az idén épp ez történt az

Ammersee mellett, mikor egy nyárilúd-,,leánytelepülésre"

visszatért egy megözvegyült liba, és ott összetalálkozott egy

seewieseni özveggyel, amelynek a neje akkortájt szenderült

jobblétre. Gondoltam, végre tanúja lehetek egy párkapcsolat

kibontakozásának. Helga Fischer ellenben kezdettől fogva

azt állította, hogy jellegzetes „nem költő" diadalkiáltást

hallunk, mely egy hímet és egy tojót akkor is összeköthet, ha

nem alkotnak szexuális párost. Minden ellenkező

híreszteléssel ellentétben létezhet ugyanis igazi barátság férfi

és nő között, olyan kapcsolat, amelynek a szerelemhez

semmi köze. Igen, legalábbis a libák-ludak világában

feltétlenül van erre példa. A ludak pároztatására törekvő

tenyésztők régi trükkje, hogy egy hímet s egy tojót

„odapottyantanak" más lúdféle szárnyasok közé, ahol aztán

„messziről gyütt idegenekként" - nemszeretem módon -

bánnak velük, s így jobb híján rászorulnak egymás

társaságára. Annyi bizton elérhető ezzel, hogy „nem költő"

diadalkiáltást hallassanak, s remélhető, hogy előbb-utóbb

párba is állnak. Nemegyszer tapasztaltam, hogy az ilyen

párok, miután visszakerültek eredeti környezetükbe,

szétmentek megint.

Nem könnyű áttekinteni azokat a kapcsolódásokat,

melyek a diadalkiáltás és a szexualitás, a tulajdonképpeni

párosodási ösztön között fennállnak. Tény, hogy ezek a

kapcsolatok, mint minden a vadludak életében, ami a

nemiséggel függ össze, alárendelt szerepet játszanak csupán.

Ami a lúdpárost összetartja, az a diadalkiáltás, nem pedig a

felek kölcsönös szexuális vonzalma. Sőt pont az erős

diadalkiáltás-kapcsolat segítheti elő, hogy a két egyed között

szexuális kötődés is kialakuljon. Ha két lúd - lehet két gúnár

is - nagyon hosszú időn át kötődött egymáshoz ebben a

ceremóniában, a végén általában megpróbál párosodni.

Ugyanakkor viszont az egyéves, tehát szaporodásra még

alkalmatlan fiatal madarak párosodási kísérletei semmiképp

sem segítik elő a diadalkiáltás-kötés kialakulását. Gyakran

látjuk, hogy két fiatal lúd újra meg újra megpróbálkozik a

dologgal, de ebből nem szabad messzemenő

következtetéseket levonni esetleges későbbi párosodásukat

illetően.

Ezzel szemben még a legapróbb jele is annak, hogy egy

fiatal gúnár diadalkiáltás-ajánlatot tesz egy tojónak, amely

ezt még viszonozza is, azt valószínűsíti, hogy kettőjükből

egyszer stabil pár lesz. Az ilyen gyengéd kapcsolatok,

melyeknél a párosodás konkrét reakciói nem játszanak

szerepet, nyár derekán, kora ősszel látszatra teljességgel

felbomlanak, ám a látszat csal, a fiatal ludak életük második

tavaszán, mikor a komolyabb udvarlást elkezdik, előző évi

szerelmükhöz találnak vissza. A diadalkiáltás és a kopuláció

közti laza, bizonyos értelemben egyoldalú kapcsolat (a

ludaknál) erősen analóg a szerelembeesés és a nyers,

szexuális viselkedés közötti kapcsolattal az embernél. A

„legtisztább" szerelem a leggyengédebb kedvesség útján

vezet(het) testi közeledéshez, s a szereplők nem ez utóbbit

tekintik az adott kapcsolat leglényegesebb elemének.

Fordítva viszont ugyanez nem áll, a partnerek heves

megnyilvánulásai nem vezetnek (nem vezethetők vissza) a

valódi szerelem állapotához. E két funkciókör a nyári

ludaknál ugyanúgy elválhat egymástól, függetlenedhet,

jóllehet „normál esetben" a kettő összetartozik, és ahhoz,

hogy fajfenntartó funkciójukat betölthessék, ugyanarra az

individuumra kell irányulniuk.

A „normális" fogalma az egész biológia egyik

legnehezebben definiálható kérdése, ugyanakkor pedig

sajnos éppoly nélkülözhetetlen, mint ellenpólusa, a

„beteges", vagyis a patologikus. Barátom, Bernhard

Hellmann, valahányszor bármi bizarr vagy

megmagyarázhatatlan tényező bukkant fel egy-egy élőlény

felépítésében vagy viselkedésmódjában, látható naivitással

tette föl mindig a kérdést: „Vajon a konstruktőr szellemében

lévő-e ez?" Való igaz, a „normális" struktúra és működés

jelölésének egyetlen lehetősége, ha megállapítjuk, hogy épp

ez az, amely a fajfenntartó teljesítmény nyomására

kiválasztódott, kialakult, méghozzá ebben a formában s nem

másban! Igen szerencsétlenül ez a definíció mindent

figyelmen kívül hagy, ami merőben véletlenszerű, de nem

több annál, és ezért nem tartozik a patologikus, a nem

normális tartományába. Mindazonáltal a „normális"

fogalmán semmiképpen sem az egyedileg megfigyelt esetek

mechanikus átlagolását értjük, hanem egy típust, amely a

fajok kialakulása folyamán szerkesztődött, s amely érthető

okoknál fogva sosem jelentkezik „vegytiszta formában".

Erre a letisztázott és véglegesített alakra azonban mégis

szükségünk van, hogy a zavarokat s eltéréseket

regisztrálhassuk. A zoológia-tankönyv nem teheti meg, hogy

nem írja le ezt a bizonyos „eszményített" lepkét mint a

pillangók (ezen fajának) képviselőjét, jóllehet az „ebben a

formában" föltehetően nem is létezik, lévén, hogy minden

ténylegesen létező példány valamivel „több" vagy

„kevesebb" (módosult, sérült stb.). Ugyanígy a nyári lúd

vagy egy másik állatfaj úgynevezett „normális viselkedését"

sem írhatjuk le, hiszen élete folyamán mindegyik egyed

módosított valamit az eszményinek nevezhető, elképzelt

alapképleten. Mint hibátlan lepke, standard nyárilúd-

viselkedés sincs. Olyan emberek, akik jó alakfelismerő

készséggel rendelkeznek, képesek szinte közvetlenül látni

egy struktúra vagy viselkedési mód eszményi alaptípusát,

vagyis képesek a típus „lényeges elemeit" a háttértől, a

véletlenszerű kis módosulásoktól, a tökéletlentől

elkülöníteni. Mikor mesterem, Oskar Heinroth klasszikussá

vált anatidadolgozatában (1910) a nyári lúd életre szóló

házastársi hűségét „normálisként" jellemezte, helyesen

vonatkoztatta el a zavartalanul kialakult eszményi típust,

jóllehet a jelenséget a maga teljességében sosem

tanulmányozhatta, lévén, hogy egy lúdélet egy fél

évszázadon át tart, a házasság pedig alkalmasint csak két

évvel rövidebb ideig. Megállapítása ennek ellenére helytálló,

és a viselkedés leírásának s elemzésének általa kialakított

típusa éppoly nélkülözhetetlen, mint a számtalan egyedi eset

megfigyelésének összegzésére épülő módszer eredményei.

Amikor valamivel e fejezet papírra vetése előtt Helga

Fischer segítségével egytől egyig végiglapoztam Heinroth

„lúdjegyzőkönyveit", minden (az imént kifejtett)

helyeslésem ellenére is némi csalódottsággal vettem

tudomásul, hogy a mesterem által leszögezett házastársi

hűség a konkrét esetek oly nagy százalékában mégsem áll.

Erre Helga mélységesen felháborodva a következő

klasszikus érvényű kijelentést tette: „Mit akarsz, a lúd is csak

ember!"

A házastársi és a társas viselkedés normáitól a

vadludaknál - méghozzá bizonyítottan a szabadon élők

körében is - jócskán akadnak eltérések. Az egyik

leggyakoribb ezek közül azért különösen érdekes számunkra,

mert - bár bizonyos emberi kultúrákban szigorúan tiltják -

ludaknál meglepő módon fajfenntartó jellegű és nem káros:

két hímnemű egyed közötti szoros kötelékre gondolok. A

ludaknál a két nem külsőre nem nagyon különbözik

egymástól. Az pedig, hogy a párosodás egyetlen

ceremóniája, az úgynevezett nyaktekerés igen nagy, nemek

szerinti eltérést mutat, azzal magyarázható, hogy a leendő

partnerek „annak előtte" nem ismerték egymást, s így

kölcsönös félelmek élnek bennük. Ha ezt a rítust valamilyen

okból elhagyják, előfordulhat, hogy a gúnár diadalkiáltását

nem szíve hölgye, hanem egy másik hím „örömére" hallatja.

Ez egy igen gyakori jelenség, s mondom, nem csupán akkor,

ha az összezártság következtében túlságosan is jól ismerik

egymást az egyedek. Míg viselkedéskutatási osztályom a

Max Planck Intézet vesztfáliai telepén működött, és egy

viszonylag kis tavon voltunk kénytelenek a vízimadarakat

tartani, olyan gyakran fordult elő, hogy hosszú ideig azt

hittük: a nyári lúdnál az ellenkező nemű párok csak hosszas

kísérletezések és tévedések után találnak egymásra. Csak

jóval később fedeztük fel a nyaktekerési ceremóniát,

amellyel azonban itt részletesebben nem foglalkozhatom.

Ha egy fiatal gúnár diadalkiáltását egy másik hím madár

„tiszteletére" hallatja, s ez fogadja is a köszöntést,

mindketten alkalmasabb partnernek s pajtásnak tekintik

egymást az adott funkcionális körben, mint amilyen egy tojó

lehetne. S mint ahogy a fajon belüli agresszió a gúnárban

sokkal erősebb, mint a tojó libában, a diadalkiáltás hajlamára

ugyanez érvényes; s a felek így igencsak „merész" dolgokra

ösztökélik egymást. S mivel a nem azonos neműekből álló

párok nem vetekedhetnek velük, ha harcról van szó, az ilyen

párok jószerével uralkodó szerephez jutnak az adott

lúdtelepülésen. S ugyanoly hosszú, „végtelen" időn át hűek

maradnak egymáshoz az azonos nemű felek, mintha

különneműek volnának. Amikor legöregebb

gúnárpárosunkat „feloszlattuk" (Max és Kopfschlitz

együttesét), s előbbit Fürstenfeldbruckba helyeztük át, az

Amper-tárolótó melletti kolóniába, mindketten tojókkal

párosodva próbálták feledni bánatukat, s mindkét pár sikerrel

költött. De mikor Maxot - neje és gyermekei nélkül,

amelyeket nem bírtunk befogni - visszahoztuk az Ess-See

mellé, Kopfschlitz azonnal otthagyta családját, a feleséget s

az utódokat, és megint Maxhoz csapódott. Kopfschlitz neje

és gyermekei meglepő módon érteni vélték e különös

fejlemény okát, és dühödten próbálták Maxot elkergetni, ez

azonban nem sikerült nekik. Ma a két gúnár még mindig

együtt él, és Kopfschlitz elhagyott asszonya tisztes távolból

gyászolja csak a megváltoztathatatlant.

Az a fogalom, melyet a „homoszexualitás" szóval

próbálunk jelölni, tulajdonképpen igen rosszul, pontatlanul

meghatározott. Homoszexuálisnak nevezzük a nőnek

öltözött, kikent-kifent ifjoncot a mulatóban, de ugyanígy a

görög mondabéli hőst is, jóllehet az előbbi viselkedésében és

küllemében is idomulni igyekszik a másik nemhez, míg ez

utóbbi, nagyszerű tettei révén, igazi csúcs férfi, s csak nemi

aktivitásának objektumában tér el a normálistól. A mi

„homoszexuális" gúnárjaink ez utóbbi kategóriába tartoznak.

Tévelygéseik ráadásul „bocsánatosabbak" is, mint

Akhilleuszé s Patrokloszé, hiszen a ludaknál a két nem alig

különbözik egymástól. Ráadásul annyiban is kevésbé

„állatias" a viselkedésük, hogy - szemben az emberi

homoszexualitással - ők csak egészen kivételes esetekben

kerítenek sort valamiféle pótcselekvésre vagy párzásra stb.

Tavasszal persze „végrehajtják" a szépséges nyakceremóniát,

melyet Hölderlin a hattyúknál figyelt meg, s dicsőített is

csodás versében. Mikor ezek után (esetleg!) párosodni

akarnak, mindketten megpróbálnak „felhágni" a másikra,

egyiküknek se jut eszébe, hogy tojó módjára elterüljön a víz

színén. Ha a dolgok menete ily módon elakad, kicsit

bosszúsak persze egymásra a gúnárok, de aztán végül

annyiban hagyják. Ha nem, hát nem. Mindketten nőneműnek

hiszik a másikat, s az, hogy „az asszony" kicsit frigid, és

nem hajlandó, az nem zavarhatja meg csodálatos

szerelmüket. A tavasz múltán a dolog aktualitását veszti, és a

tél folyamán olyannyira megfeledkeznek rossz

tapasztalataikról, hogy tavasszal ismét megpróbálkoznak

egymással.

Gyakori, de korántsem törvényszerű jelenség, hogy a

diadalkiáltással így egymáshoz kötődő gúnárok párzási

ösztöne máshol találja meg a kielégülést. Valószínűleg a két

gúnár egyesített ereje és ezzel kivívott társadalmi rangja

teszi, mindenesetre tény, hogy előbb-utóbb követni kezdi ezt

a „furcsa duót" egy tojó, s megfigyelések bizonyítják, hogy

idővel beleszeret egyikükbe. Ha persze a két gúnár hozzáfog

hiábavaló próbálkozásaik egyikéhez, a fura hölgy kissé

elárvultan nézi őket, de mikor végképp bebizonyosodik,

hogy milyen meddő a kísérlet, gyakran közéjük furakszik,

hátha „neki is csurran-cseppen valami", azaz őt hágja meg

szíve választottja; és érdekes módon mindig csak szíve

választottjának kínálja fel magát. Az aztán eleget is tesz

kötelességének, figyelme és szeretete azonban csakhamar

megint a hímnemű társra összpontosul, mintha csak azt

akarná mondani: „Közben tulajdonképpen rád gondoltam!"

Az utójátékban már rendszeresen részt vesz a másik gúnár.

Egy feljegyzés szerint egy ilyen furcsa pár egyik tagjába

szerelmes hölgy a tó egy bizonyos pontján várakozott

mindig, a gúnár rendszeresen oda is úszott hozzá, majd a

párosodás megtörténtével visszaúszott vagy visszarepült

„utójátékra" a barátjához. És a tojó egyáltalán nem volt

„megsértve"!

A gúnár részéről az ilyen kapcsolat lassan „kedves

szokássá" válhat, a libahölgy részéről pedig látens készenlét

a diadalkiáltásba való bekapcsolódásra. Az ismeretség

előrehaladtával csökken a távolság, amelyről a tojó a két

hímet követi, és lassan a másik hím is megszokja a

„nélkülözhetetlen" harmadikat. A tojó így, ugyan hosszas

kerülő utakon, többé-kevésbé kívánatos és nemkívánatos

utánfutóként-úszóként eljut a páros egyik feléhez, sőt

alkalmasint - bár csak nagyon sokára - a diadalkiáltás

kötelékének is egyenrangú tagjává válik.

Ez a folyamat adott körülmények között egy igen sajátos

fordulat révén lerövidülhet. Akkor tudniillik, ha a tojó

védtelen „magánzóként" fészkelőhelyet kerít magának, s így

megeshet, hogy a gúnárok egyike már a költés során vagy

később, a fiókák kibújásakor felfedezi s adoptálja őt.

Pontosabban magáénak ismeri el a fészekaljat, és elfogadja,

hogy a kicsiknek anyjuk is van, amely együtt hangoskodik

velük és a fogadott gyerekeikkel, ha ők diadalkiáltást

hallatnak, s amely persze valamelyikük utódainak anyja is

egyben. Az, hogy őrt állhat a fészek mellett, és vezetgetheti

utódait, olyan csúcspontja a gúnár életének - elemzi már

Heinroth is -, hogy ez az élmény messze felülmúlja azokat az

örömöket, amelyeket az előjáték vagy maga a párosodás

nyújt számára. A két egyed közelkerülésének, valamint a

közös diadalkiáltás kialakulásának tehát ez az igazán

üdvözítő útja. Így azután lassan, néhány év elteltével hármas

házasság alakul ki közöttük, tehát a másik gúnár is hágni

kezdi a tojót, s így ez mindkettejük utódainak anyja lesz. Az

ilyen hármas házasságok legérdekesebb eleme az, hogy

biológiailag roppant sikeresnek mondhatók; a település

rangsorában ezek a kis közösségek igen előkelő helyet

foglalnak el, sosem űzik el őket a fészkelőhelyükről, és az

utódok száma is igen nagy. Tehát két gúnár „homoszexuális"

diadalkiáltását semmiképp sem lehet patologikus

jelenségnek minősíteni, annál is kevésbé, mert szabadon élő

ludaknál is előfordul a dolog: Peter Scott Izlandon a vadon

élő rövid csőrű ludaknál azt figyelte meg, hogy a családok

nagy hányada két hímből és egy tojóból áll. Az a körülmény,

hogy két apa is védelmezheti a fészket, a szabadban még

jelentősebb előny, hiszen ott a „rablólovagok''

fenyegetéseinek az utódok még jobban ki vannak téve.

Elég részletesen bemutattam, hogyan nyer felvételt

hosszú ismeretség révén új tag az exkluzív diadalkiáltás-

szövetségbe. Már csak azt a folyamatot kell ábrázolnom,

amelynek folyamán egy ilyen kötés hirtelen, szinte

robbanásszerűen létrejön, és elemi erővel egymáshoz láncol

két individuumot. Ilyenkor idézőjel nélkül mondhatjuk, hogy

ezek egymásba szerettek. Az angol „falling in love", vagy

más nyelvekben a „belezúgni" vagy épp a „szerelembe esni"

- jól kifejezi a dolog hirtelenségét, elementaritását.

A tojóknál csakúgy, mint a fiatal hímeknél a magatartás

megváltozása egyfajta „szemérmeskedésből" kifolyólag nem

olyan nyilvánvaló, bár nem kevésbé komoly, mint az érett,

öreg hímeknél - sőt! A nemileg érett gúnárok nagy

harsonázással adják tudtul, hogy szerelmesek, és szinte

hihetetlen, milyen külső változásokon mennek keresztül

ilyenkor, pedig nem büszkélkedhetnek udvarlószínnel, mint

a hal, nem tudnak sátorozni, mint a páva, és semmilyen más

különc, fölösleges tollazattal nem rendelkeznek. Bizony

előfordult, hogy szó szerint nem ismertem fel az egyik

gúnárunkat, mikor egyik napról a másikra szerelembe esett.

Ilyenkor a feszült izomzat megváltoztatja a testtartást, a

madár körvonalait, s az állat szinte kicsattan az életerőtől, a

nehézkes lúd kolibrikönnyedséggel röppen fel, és repül,

mikor minden józan lúd csak totyog, és harsány

diadalkiáltások közepette „jelentkezik" szerelmesénél. Úgy

fékez és gyorsít, mint egy vad motoros, és egyáltalán,

viselkedése leginkább egy huligánéra emlékeztet.

A fiatal szerelmes tojó nem tolakvó, nem követi szerelmét

mindenhova, legföljebb „véletlenül" van ott, pont azokon a

helyeken, amelyeket „ura" látogat. Hogy a tojó kíváncsi-e az

udvarlására, azt a gúnár a hölgy tekintetéből olvashatja ki. A

tojó nem bámulja ugyanis meredten a hím imponáló

viselkedését, hanem úgy tesz, mintha „másfelé" nézne.

Valójában ez persze nem igaz, mást se csinál, mint az

udvarlóját lesi, valahogy úgy, ahogy azt az ember lánya is

teszi.

De ahogy az lenni szokott, előfordul, hogy Ámor nyila

csak az egyik felet találja el. Hogy ez a feljegyzések szerint

gyakrabban lesz a fiatal hím, mint a nőstény, az a megfigyelő

felszínességéből is adódhat: mert a hölgyek szerelmének

gyengédebb, „diszkrétebb" jelzésrendszerét a ludak

világában is nehezebb felismerni, mint a férfinép egyértelmű

közléseit. A hím ludak megtehetik, hogy még a

reménytelennek tűnő esetekben is látványos akcióba

fogjanak. Állandóan az imádott nyomában vannak,

tolakodóan viselkednek, lehetőség szerint elpáholják

vetélytársaikat, s kitartó küzdelmüknek meg is lesz az

eredménye, végül az a hölgy is beadja a derekát, amely

korábban a vonzalomnak a legkisebb jelét sem mutatta.

Diadalkiáltásukkal is fokozzák esélyeiket, néha ugyanis „a

nő" önkéntelenül is velük kiált - s ez már komoly

fegyverténynek számít. Boldogtalan, sikertelen szerelemre

szinte csak akkor vannak kárhoztatva, ha imádatuk tárgya

már foglalt. A gúnár, ha ilyesmit tapasztal, igen hamar abba

is hagyja az udvarlást. Egy szelíd, kezemből fölnevelt

libahölgyről viszont az áll a jegyzőkönyvben, hogy négy

évnél is tovább üldözte szerelmével azt a már boldog

házasságban élő gúnárt, amelyet kiszemelt magának.

Mindig, ha csak tehette, „tisztes" távolságban tartózkodott a

családtól, igencsak tisztességtelen szándéktól vezérelve.

Hogy ő maga híven kitart érzelmei, a hím madár pedig

családja mellett, ezt a libahölgy évről évre egy fészekalja

csírátlan tojással bizonyította!

A hűség a diadalkiáltás vonatkozásában és a hűség a

párosodás vonatkozásában sajátos korrelációban áll

egymással, méghozzá hímnél s tojónál némiképp különböző

mód. Az eszményi „normális" esetben, amikor minden

összejön, és semmiféle zavaró körülmény nem lép fel, vagyis

ha két életerős, pompás, temperamentumos nyári lúd

idejében egymásba szeret, egyik sem téved el, egyiket sem

eszi meg a róka, nem lesz cérnaférgek szenvedő áldozata, a

szél nem veri a távírópóznához, illetve dróthoz stb., akkor a

két házastárs egy életen át hű lesz egymáshoz, mind a

diadalkiáltást, mind a párosodási illetően. Ha a sors széttépi

valahogy a köteléket, gúnár is, tojó is képes újabb

diadalkiáltás-kötelékbe keveredni, s annál könnyebben,

minél hamarabb következett be előző kapcsolatukban a törés.

De az új köteléknek már nem jellemzője a monogámia, főleg

a gúnár részéről nem. Persze továbbra is őrzi a fészkét, részt

vesz a diadalkiáltásban, és minden másban is jeleskedik -

csak olykor meghág más tojókat is. Efféle eltévelyedésekre

leginkább akkor hajlamos, ha távol jár a fészektől, s

mondjuk társnéja éppen kotlik. Persze ha ilyenkor idegen nő

közelít a magánterülethez, a gúnár hevesen rátámad és elűzi.

Antropomorfizáló megfigyelők szerint a gúnár ezzel a

heveskedésével akarja „eltitkolni" neje előtt, hogy az adott

hölggyel viszonya van. Nos, ez az értelmezés messze

túlbecsüli a gúnár értelmi képességeit! Valójában csak

ösztöneinek engedelmeskedik, elemi erővel védi családját,

fészkét stb. Ezzel szemben, ha semleges területen találkozik

ugyanezzel a tojóval, akkor családapai kötelességei már

semmiben sem gátolhatják meg. A gúnár ezt a hölgyet

kizárólag a nemi aktusra használja. Különben tudni sem akar

róla. Vagyis ha sikerül a költés, a nő kénytelen egyedül

felnevelni a fészekaljat.

Az idegen tojó kerülgeti alkalmi partnerét, a szokásos

„csak úgy véletlenül" módon. A hím nem szereti őt, ő annál

inkább szereti a hím madarat, s szívesen fogadná

diadalkiáltását, ha egyszer ebben a szerencsében

részesülhetne. A nyári lúd tojónál ugyanis a párzásra

irányuló vágy erősen kötődik a másik iránt érzett

szerelemhez, és az is említést érdemel, hogy lúdféle tojók a

párkapcsolat szétszakadása után jóval nehezebben találnak új

társat, mint a gúnárok. Más szóval a valódi szerelem és a

puszta szerelmeskedésre (párzás) való hajlandóság a

ludaknál is hasonló képet mutat, mint az embereknél: adva

van bizonyos disszociáció a férfiaknál. A lúdféle tojók

körében több az özvegy. Ugyanakkor minél többször

vesztette el párját így vagy úgy egy tojó, annál könnyebben

vállal újabb kapcsolatot, s ez a kötés annál kevésbé lesz

szilárd. A többszörösen megözvegyült vagy „elvált"

libahölgy messze nem a tipikus esetet képviseli fajában.

Szexuálisan érettebb, mint a fiatal tojók legtöbbje, jószerével

bármikor kész diadalkiáltást hallatni - ludaknál ő az igazi

„femme fatale", a végzet asszonya. Az egy egész életre szóló

kapcsolatra vágyódó ifjú gúnárok udvarlását szinte

provokálja, de kis idő elteltével egy újabb románc

reményében elhagyja őket, temérdek fájdalmat okozva így a

cserbenhagyott lovagoknak. A mi Adánk életének és

szerelmeinek története remek példája a klasszikus

libasorsnak, bár a történet vége rendhagyó, mert egy igazi

„grande passion" lett osztályrésze, amely egy kései, de igen

boldog házassággal záródott. Ada jegyzőkönyve az

erkölcsök izgalmas regénye - de ez már egy másik történet.

Minél hosszabb ideig élt együtt egy pár, s minél

boldogabb volt a kapcsolat, annál nehezebben megy bele a

magára maradt fél újabb diadalkiáltás-kapcsolatba. (A tojó,

mint mondtuk, még a hímnél is nehezebben.) Heinroth

beszámol olyan esetekről, mikor a megözvegyült libahölgy

egy életen át magányos, szexuálisan pedig teljesen inaktív

maradt. Gúnároknál soha nem tapasztaltunk ilyesmit. A

későn megözvegyültek legtovább egy évig „gyászoltak",

aztán kezdték a párkeresést elölről, és ha a korábban

ismertetett kerülő utakon is, de többségük eljutott egy új

diadalkiáltás-kapcsolathoz. Kivételek persze itt is akadnak

ezerszám. Láttuk, ahogy egy látszólag tökéletesen boldog

házasságban élő libahölgy közvetlenül a hím elvesztése után

újabb kapcsolatra lépett, ami arra utal, hogy valami azért

mégsem volt rendben közöttük.

Ezek a kivételek azonban ritkaságszámba mennek, és

talán jobban tettem volna, ha meg se említem őket, és inkább

a diadalkiáltás szilárdságára helyeztem volna a hangsúlyt,

amely nemcsak az idealizált esetekben, hanem nagy

általánosságban is igaz. A diadalkiáltás, hogy egy kicsit

játsszunk a szavakkal, a lúdfélék mindennapi életének kiáltó

diadala. „Itt vagyok, te hol vagy?" Ez a kérdés is ott rezeg

benne, ahogy Selma Lagerlöf, az írónő emberi nyelvre

lefordította. Könnyed a dallama, ha szent a béke, kissé

ellenséges, ha különböző családok találkoznak, vadul harsog,

ha veszély van, és menekülni kell. Mihelyt azonban elült a

veszély, elmarad ez a mellékzönge, s marad, mint láttuk, az

üdvözlő gágogás, amelyet mint a diadalkiáltás legenyhébb

formáját mi is megismertünk. A diadalkiáltás kötelékével

összefűzött együttesek tagjai jószerével egész nap biztosítják

egymást: „Itt vagyunk, összetartozunk. Közösen lépünk fel

mindenkivel szemben, aki ellenünk merészel fordulni!"

Más ösztöncselekvések kapcsán már megismertük azt a

különös spontaneitást, az izgalom mélyről jövő termékét,

amely sajátos jellemzője egy-egy magatartási módnak, és

amely pontosan igazodik az adott indulat „igényeihez",

vagyis - annál bővebben árad, minél gyakrabban kell az

állatnak ezt a bizonyos cselekvést végrehajtania. Az

egereknek rágcsálniuk kell, a tyúkoknak csipegetniük, a

mókusoknak szökdelniük. Normál körülmények között az

állatoknak meg kell küzdeniük fennmaradásukért. Ha

mesterséges (laboratóriumi) körülmények között ez a

szükségszerűség nem áll fenn, az állatok akkor is

„küzdenek", mert belső ingerek hatására cselekszenek,

amelyet az „itt és most" csak az alkalomszerűség elemével

egészít ki. A nyári lúdnak akkor is kell diadalkiáltást

hallatnia, ha nincs rá „oka", és ha megfosztják ennek

lehetőségétől, önmaga torz, valóban patologikus mása lesz

csak. A nyári lúd nem képes póttárgyon kiélni ösztöneit,

mint az egér, mely bármit megrágcsál, vagy a mókus, amely

a kalitkában-ketrecben is ugyanúgy bukfencezik, hogy

kimozogja magát, mint a szabadban. A nyári lúd, ha nem

talál társat a diadalkiáltáshoz, szomorúan, leverten üldögél,

álldogál. Yerkes találó megállapítása, hogy „egy csimpánz

nem csimpánz", a vadlibákra is ugyanúgy igaz. Sőt rájuk

még fokozottabban áll, és akkor sem veszíti érvényét, ha a

vadlúd népes településen tanyázik, de neki magának nincs

társa. Ha mesterségesen előidézzük valamely szerencsétlen

kísérlet során a nem kevésbé szerencsétlen kis lúdfélével ezt

a helyzetet, „Kaspar Hauser" lesz belőle, ugyanolyan torz

kapcsolata alakul ki a külvilággal, mint azt René Spitz

kórházban tartott, emberi kapcsolatoktól elzárt gyerekeknél

tapasztalta. Az ilyen lény nemcsak azt a képességét veszíti

el, hogy a külvilág ingerhelyzeteinek „részese" legyen,

hanem ő maga is arra törekszik, hogy ezekből az

ingerhelyzetekből lehetőség szerint kivonja magát. Ezt az

állapotot jól jellemzi egy bizonyos testhelyzet: hasmánt,

arccal a falnak, persze ez csak a diagnózis megállapításához

elégséges. A „lelkileg" megnyomorított ludak is csőrrel a

szoba egyik sarka felé fordulva állnak, s ha ketten kerülnek

egy szobába, két - egymással átlósan átellenes - sarok felé

tekintve helyezkednek el. René Spitz, akinek bemutattuk ezt

a kísérletet, egyenesen megrázónak találta a félelmetes

hasonlóságot a ludak és az általa vizsgált árva gyerekek

viselkedése között. De a gyerekekkel ellentétben a lelkileg

megnyomorított ludak gyógyíthatóak. Hogy teljesen-e, nem

tudjuk, mert ez a folyamat is hosszú éveket vesz igénybe.

Szinte még drámaibb helyzet alakul ki, mint a

diadalkiáltástól való megfosztás esetében, ha mesterségesen

szétszakítunk egy párt, pedig ilyesmi a valóságban gyakran

megtörténik. A partner eltűnésére a lúd először lázas

kereséssel reagál. Szó szerint éjjel-nappal hívogatja társát

ugyanazzal a háromtagú „távjellel", izgatottan rohangál fel s

alá, bejárja a terepet, ahol tartózkodni szoktak, melyen

laktak, e keresőexpedíciója során végig riadtan repdes. A

partner elveszítésével hirtelen kihal a lúdból a harci szellem

is, nem védekezik fajtársainak támadásaival szemben, s

hiába kiabál nagy hangon, hamarosan kuss a neve, és a

kolónia rangsorában alacsonyabb szintre zuhan vissza. A

menekülési ösztön is megcsappan, a fajtársakkal szembeni

gyáva meghunyászkodást csak az egyéb külvilági ingerekre

való passzív reagálás múlja „felül-alul". Az addig szelíd lúd

hirtelen végletesen vad lesz az emberrel szemben.

Olykor azonban ennek a fordítottja is megtörténhet, és az

emberek között felnevelkedett, elmagányosodott madár

tökéletesen a gondozóhoz szelídülhet. Ahhoz az emberhez

tehát, „akit" addig észre se vett, figyelemre se méltatott -

hiszen háborítatlan boldogságban élt partnerével. Ezt tette

egyébként gúnárunk, Kopfschlitz is, amikor, mint arról már

beszámoltam, Maxot elszakítottuk tőle. A normálisan a

szülők által fölnevelt vadludak az elmagányosodásra a

szülőkhöz vagy a testvérekhez való visszatéréssel is

reagálhatnak, holott ezekkel már jó ideje semmiféle

kapcsolatuk nem volt, látensen azonban, mint a

megfigyelések bizonyítják, még kötődnek hozzájuk.

Kétségkívül ugyanebbe a jelenségkörbe tartozik az is, hogy

azok a libák, amelyeket már felnőtt korukban tettünk át az

Ammersee mellé, az Amper-víztárolótóhoz vagy

leánykolóniánkra, Fürstenfeldbruckba, visszatértek a régi

lúdtelepre, az Ess-See mellé, ha élettársukat, illetve

diadalkiáltás-partnerüket elveszítették.

A fent ismertetett, a vegetatív idegrendszert vagy a

viselkedést érintő szimptómák mindegyike a szomorkodó

embereknél is megtalálható. John Bowlby a kisgyerekek

bánatáról írt dolgozatában szemléletes és megrázó leírását

adja ezeknek a folyamatoknak, szinte hihetetlen, milyen

hasonlóságokat mutat ember és madár ezekben a

helyzetekben! Ahogy az emberi arcra a szem körül ráncok,

karikák és barázdák formájában ül ki a szomorúság, a rossz

„sors", a ludak szeme köré gyűrűt fon. Mindkét esetben a

sympathicotonus tartós leengedése az ok. Ez a bánat jele! A

szeme körüli árulkodó jelekről szeretett, öreg Ada ludamat

ezer másik közül is megismerem. S hogy ezt nemcsak a

nagyképűség mondatja velem, arra egy tudós madárkutató

kollégám a példa, aki Adát megpillantva így kiáltott fel: „Mi

mindenen mehetett át már ez a lúd!"

Alapvető, ismeretelméleti megfontolásokból kiindulva

nem tartjuk tudományosan elfogadhatónak az állatok

szubjektív átélésével kapcsolatos megállapításokat. Az állat

idegrendszere másmilyen, mint a miénk, s ugyanígy a benne

játszódó pszichés történés is, és joggal feltételezhetjük, hogy

az ezzel járó élmény is minőségileg más, mint a miénk. Ez a

vegytiszta ismeretelméleti megállapításrendszer az állat

szubjektív átélésével kapcsolatban persze sosem jelenti az

ilyen átélés meglétének tagadását. Mesterem, Heinroth arra a

zord kijelentésre, hogy az állat lélektelen gép lenne,

mosolyogva szokta volt felelni: „Épp ellenkezőleg, én az

állatokat érzelmi lényeknek tartom, vagyis csekély értelmű

embereknek!" Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, mi játszódik

le abban a lúdban szubjektíven, amelyen az emberi gyász

minden objektív tünetét felfedezhetjük. De nem tudunk

szabadulni attól az érzésünktől, hogy szenvedései igenis

rokonok a miénkkel.

Tisztán objektív szempontból nézve a diadalkiáltás

lehetőségétől megfosztott nyári lúdon ugyanazokat a

tüneteket láthatjuk, mint az otthonához különösen

ragaszkodó állaton, ha erőszakkal kiragadjuk megszokott

környezetéből, s idegen terepre helyezzük. Ugyanazt a

kétségbeesett keresést, a támadó kedv teljes hiányát

tapasztaljuk, s ez addig így megy, míg az állat vissza nem

talál otthonába. Az értő számára sokat mond, ha

leszögezzük: a társával diadalt kiáltó vadlúd ugyanúgy

viselkedik s érez, mint bármely territóriumot birtokló állat a

maga kis territóriumának centrumában. Annál jobban

ragaszkodik a territóriumhoz, minél nagyobb az „ismertségi

fok". A territórium középpontjának a közvetlen közelében

nemcsak a fajspecifikus agresszió, hanem az adott faj többi

autonóm élettevékenysége is felfokozódik. Monika Meyer-

Holzapfel a személyes barátot „otthonos állatká"-nak

nevezte, s ezzel mintegy kontraantropomor-fizálta az állati

viselkedést.

A költők és pszichoanalitikusok rég tudják, milyen közel

lakozik egymáshoz szeretet és gyűlölet, és hogy nálunk,

embereknél a szeretett "lény" „ambivalens" módon egyben

az agresszió tárgya is. A ludak diadalkiáltás-ceremóniája, és

ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, analóg esete csupán,

s nem pontos megfelelője, kifejezője, „modellje" az emberi

barátságnak és szerelemnek, ennek ellenére igen jól

példázza, hogyan alakulhat ki egy ilyen ambivalens viszony.

Bár a nyári lúdnál a ceremónia második felében, a jóbaráti

odafordulásban már semmi agresszió nincs, de azért a

folyamat, főleg az első, a „pergetéssel" kísért rész, ha csak

látensen is, de jócskán tartalmaz a jó barát, illetve a partner

ellen irányuló autokhton agressziót. Azt, hogy ez így van,

nemcsak az előző fejezet törzstörténeti fejtegetéseiből

tudjuk, hanem olyan kivételes esetek leírásaiból is, ahol fény

derült az eredeti agresszió és az autonómmá vált

diadalkiáltás-motiváció mélyebb összefüggésére.

Legöregebb sarki ludunk, Paulchen életének második

évében párba állt egy vele egykorú sarki lúddal, ugyanakkor

diadalkiáltás-kötődésben élt egy másik gúnárral,

Schneerottal is, aki nem volt ugyan a fivére, de kettejük

viszonya felért egy testvéri kapcsolattal. Mármost a sarki

ludaknak megvan az a ludakra kevésbé, inkább kacsákra-

récékre jellemző rossz szokásuk, hogy az idegen tojókat

megerőszakolják, főleg akkor, ha ezek a fészken ülnek és

kotlanak. Amikor a következő évben Paulchen neje tojásokat

rakott, a következő érdekes, ugyanakkor borzalmas dolog

történt: Schneerot brutálisan megerőszakolta az asszonykát,

és Paulchen az égvilágon semmit sem tett ellene! Amikor

Schneerot lerohanta a fészket, Paulchen azonnal a kéjencre

akarta vetni magát, hogy elűzze, mikor azonban már

majdnem odaért, hajtűfordulattal elkanyarodott, és hagyta...

majd dühét ártatlan póttárgyakon töltötte ki, például

szorgalmasan kattogtató fényképészünkön. Soha, se előtte,

se utána nem találkoztam a ritualizált átirányítás hatalmának

ilyen egyértelmű megnyilvánulásával: Paulchen igenis meg

akarta támadni Schneerotot, alig látott a dühtől, ám képtelen

volt a támadást végrehajtani, mert a ritualizált indulatforma

hatalma meggátolta ebben. Mint mikor átállítják a váltót, s a

mozdonyt mellékvágányra térítik, úgy száguldott-zúgott el

Schneerot mellett Paulchen.

Ahogy ennek a sarki gúnárnak a viselkedése is

egyértelműen példázza, cáfolhatatlanul agressziót kiváltó

ingerhatások is csupán diadalkiáltást eredményeznek, ha a

partner a kiindulópont. Nincs támadás! A sarki lúdnál maga

a ceremónia sem olyan egyértelmű, mint a nyári lúdnál, ahol

két felvonásra oszlik, az első, mint már mondtuk,

agresszívebb, a második merőben köszöntő jellegű,

kedveskedő. Maga a sarki lúd és a ceremóniája is

agresszívabbnak tűnik, mint jámbornak nevezhető nyári

ludunk és megfelelő szertartása. Ebből kifolyólag a sarki lúd

diadalkiáltása primitívebb, mint szürke (nyári) rokonáé. Így

alakulhatott ki az imént vázolt abnormális esetben egy olyan

viselkedés, amely késztetésének mechanizmusát tekintve

egyértelműen megfeleltethető az átorientált, a partner mellett

elcélzó támadásnak, erre a díszsügéreknél láthattunk példát.

A regresszió freudi fogalma jól alkalmazható ebben az

esetben.

Egy más jellegű regressziós folyamat a nyári lúd

diadalkiáltásában, méghozzá ennek második, kevésbé

agresszív fázisában is eredményezhet olyan változásokat,

amelyek jól mutatják az agressziós ösztön eredeti szerepét.

Ez a végsőkig drámai jelenet csak akkor játszódik le, ha két

erős gúnár lép egymással diadalkiáltásos kapcsolatba. Ez

azzal magyarázható, hogy mint már említettem, még a

legharciasabb liba sem vetekedhet egy gúnárral, ebből

következőleg egy „vegyes" páros mindig alulmarad a

hímegyüttessel vívott küzdelemben, azok fölénye tehát

teljes. Ahogy múlnak az évek, a rangsorrendben elfoglalt

előkelő helyük megszilárdul, győzelmük garantált, egyre ön-

tudatosabbá válnak, és ezzel párhuzamosan az agresszió

ösztöne is elhatalmasodik rajtuk. Mint ahogy azt már

korábban láttuk, a partnerek ismeretségének fokával, tehát a

közösen eltöltött idővel párhuzamosan a diadalkiáltás is

intenzívebbé válik. Így könnyen érthető, hogy egy ilyen

gúnárpáros kapcsolatceremóniája az intenzitásnak egy olyan

fokát éri el, amelyet a különnemű egyedekből álló pároké

soha. Kitartó, harsány diadalkiáltásukról már messziről

megismerem Maxot és Kopfschlitzot, akik idestova kilenc

éve élnek „házasságban".

Olykor előfordulhat, hogy az ilyen gúnárok diadalkiáltása

mindent felülmúló eksztázisig fokozódik, és ilyenkor valami

egészen különös, hátborzongató dolog történik. A hangok

mind erősebbé, fojtottabbá válnak, és egyre gyorsabban

törnek elő, a nyakak a vízszintes felé közelítve előrenyúlnak,

felveszik tehát a ceremóniát jellemző tartást - és a szög,

melyben a nyak az átirányított indulatkifejezés során a

partnertől elhajlik, egyre kisebb lesz. Más szóval a

ceremónia intenzitásának fokozódásával párhuzamosan

egyre jobban eltűnik az a mozgáselem, amely a ceremóniát a

hajdani agressziótól megkülönbözteti. Igazi regresszió ez, a

szó freudi értelmében visszatérés tehát az eredeti állapothoz.

J. Nicolai ezt a „rítustalanodást" süvöltőkön figyelte meg

először. A tojó üdvözlő ceremóniája ezeknél a madaraknál a

vadlibák diadalkiáltásához hasonlóan eredetileg a fenyegető

gesztusból alakult ki. Ha a süvöltőtojónál a szexuális

késztetést az abszurdig fokozzuk - hosszabb magányos

fogságra kényszerítve őt -, aztán összeengedjük egy hímmel,

akkor szerelmét olyan intenzíven üldözi, hogy annak

agresszív tartalma a napnál is világosabb, s ez az agresszió a

felhalmozódott és visszafojtott (szexuális) késztetés erejével

egyenes arányban áll.

Az ilyen eksztatikus szeretet-gyűlölet a gúnár-párnál a

végletekig fokozódhat, és bármikor le is állhat; lecsenghet. A

még továbbra is izgatott diadalkiáltás gyengéd gágogássá-

krékegéssé szelídül, s ez akkor is így történik, ha a korábbi

mozdulatok már valós agressziót, dühöt tükröztek. Ha az

ember először lát is ilyesmit, s fogalma sincs az események

fent vázolt hátteréről, akkor is zavarbaejtőnek találja a

szeretetnek ezt a furcsa megnyilvánulását. Akaratlanul is

olyan buta mondatok jutnak eszünkbe, mint hogy „úgy

szeretlek, majd' megeszlek", és arra a régi freudi

bölcsességre gondolnak, amit a mester is oly gyakran

hangsúlyozott: hogy tudniillik a köznyelvnek kiváló érzéke

van a mélyebb pszichés folyamatok iránt.

Néhány esetben persze - a sok-sok év alatt, amelyek során

ludakat tanulmányoztunk, láthattunk ilyeneket is - a végső

eksztázis nem kanyarodik vissza a ritualizálatlansághoz,

hanem valami végzetes történik, olyasmi, ami a két részt

vevő fél egész további életét meghatározza, sokszor

visszavonhatatlanul! A két gúnár fenyegető és harcias

alapállása egyre tisztább formákat ölt, az izgalom a tetőfokra

hág, és akkor... az addigi társak valóban egymásnak esnek.

De nem akárhogy. Az ilyen halálosan komoly, tényleg vérre

menő harc zajait kilométerekről hallani. Máskor, ha a tojó

vagy a fészkelőhely a küzdelem tétje, néhány másodperc

után abbahagyják - ilyenkor nem. Az a két addigi

diadalkiáltás-társ például, amelyeket mi láttunk, negyedórán

át küzdött! Az ilyen harcok riasztó, elkeseredett mivolta

nyilván csak részben magyarázható azzal, hogy nagyon jól

ismerik egymást a küzdők, és ezért kevésbé félnek

egymástól, mint egy idegentől. S a házastársi veszekedések

különös kegyetlensége (az embernél) szintén nem

magyarázható ezzel. Sokkal inkább hajlok arra a

feltételezésre, hogy minden igazi szeretetben/szerelemben a

kötés által - nem szójáték! - lekötött agresszió oly

nagymértékben van jelen, hogy a szakadás, mondjuk, ha

„elszakad a cérna", óhatatlanul is ahhoz a borzalomhoz

vezet, amit gyűlöletnek nevezünk. Nincs szeretet agresszió

nélkül, de gyűlölet sincs szeretet nélkül!

A győztes sosem üldözi a legyőzöttet, és azt se

tapasztaltuk soha, hogy második harcra is sor került volna

közöttük. Ellenkezőleg, a gúnárok attól fogva kínosan

kerülik egymást, s a libalegelőn lehetőleg minél távolabb

totyorásznak a másiktól, elveszve a nagy sokaságban. Ha

valahogy (netán kísérletező kedvük hajtja őket arra) mégis

egymás közelébe kerülnek, akkor olyan furcsán viselkednek,

hogy az egyedülálló az állatok világában, és erről nehéz úgy

beszámolni, hogy az ember ne essen óhatatlanul is az

antropomorfizálás hibájába. A gúnárok ugyanis zavarban

vannak. Kerülik egymás pillantását, és tekintetük ide-oda

kalandozik. Persze mágikusan vonzza őket szeretetük és

gyűlöletük tárgya, ugyanakkor el szeretnék kerülni az

összenézést, mint ahogy a tüzes vasat engedné el az ember

azonnal, ha tehetné. A madarak a tollazatukkal, a nyakukkal;

a csőrükkel stb. mindenféle furcsaságot művelnek.

Állandóan átugranának valami ott nem lévőt, letisztítanának

valami nem létezőt. Elpályázni, csak úgy egyszerűen, szintén

képtelenek. Ebben megakadályozza őket az ősi parancs: a

tekintélyt mindenáron meg kell őrizni. Az ember óhatatlanul

is sajnálja mindkettejüket, s a helyzetet felettébb kínosnak

érzi. A fajspecifikus agresszió kutatója viszont mindent

megadna azért, hogy az összefüggések mélyére láthasson, és

hogy pontos mennyiségi motívumelemzéssel határozhassa

meg, mekkora a szerepe abban az eredeti agressziónak, és

mekkora a diadalkiáltás autonóm módon önállósult

ösztönének-rítusának. A feladat, azt gondoljuk, nem

megoldhatatlan, de részletes taglalása itt túl messzire

vezetne.

Viszont át szeretnénk még egyszer tekinteni, mit is

tanultunk ebben a fejezetben az agresszióról és azokról a

gátló mechanizmusokról, melyek nemcsak hogy kizárják a

harcot az egymást rég ismerő felek közt, de létrehoznak

köztük bizonyos köteléket is, amelyet a ludak

diadalkiáltásának kapcsán ismerhettünk meg közelebbről.

Meg akarjuk vizsgálni továbbá azokat a kapcsolatokat is,

melyek az ilyen kötés, valamint a társas együttélés egyéb

mechanizmusai között állnak fenn, ez utóbbiakat az előző

fejezetekben mutattam be. Ahogy e célból az érintett

fejezeteket még egyszer átolvastam, bevallom, nagyon

elkeseredtem: látom, mily kevéssé sikerült „felnőnöm" a

törzstörténeti események nagyságához és jelentőségéhez,

holott tényleg tudni vélem, mindez így volt, másképp nem is

történhetett, és a legnagyobb igyekezettel fogtam a dolog

ismertetésébe. Azt hinnénk, hogy egy olyan tudós, aki az

írással is elboldogul valahogy, s egy életen át foglalkozik

egy bizonyos témával, a végén csak képes lehet átadni

hallgatóságának vagy olvasójának a fáradságos munkával

összetanultakat és feltártakat - s nemcsak azt, amit tud, de azt

is, amit érez. Most aztán csak remélhetem, hogy az olvasót a

tények tisztán lapidáris felsorolása ellenére is meg-

megérintette valami abból, amit nem sikerült szavakba

foglalnom a rendelkezésemre álló, szűkre szabott

tudományos eszköztár s kifejezéskincs segítségével.

A 8. fejezetből tudjuk: vannak állatok, melyeknél a

fajspecifikus agresszió teljességgel hiányzik, s egész életre

szóló összetartás jellemzi őket a nagy sereg névtelen

kötelékében. Azt hinnénk, ezek a lények eleve arra vannak

„teremtve", hogy igaz barátságban éljenek egymással, és

békés testvéri szeretet jellemezze őket. De mint mondottuk,

itt teljes az anonimitás! Csak olyan állatok között létezik

barátság, ahol agresszió is van. Sőt annál mélyebbek ezek a

kapcsolatok, minél agresszívabb az adott állatfaj. Nehéz

elképzelni agresszívabb halat a díszsügérnél, agresszívabb

madarat a nyári lúdnál. A legendásan legagresszívabb

emlősállat a dantei farkas („bestia senza pace") -minden

barátok leghűségesebbike. Évszaktól függően ezek az állatok

egyszer agresszívak és territoriálisak, máskor mentesek az

agressziótól és társasak - azonban mindenfajta személyes

kapcsolat és kötődés az agresszív periódusra esik.

Személyes kötődés a nagy Alakulás Folyamata során

minden bizonnyal azon a ponton jelentkezett először, ahol-

amikor az agresszív állatoknál két vagy több egyed

együttműködése valamiféle fajfenntartó cél érdekében,

többnyire nyilván ivadékgondozáskor elengedhetetlenné

vált. A személyes kötődés, a szeretet - semmi kétség - sok

esetben a fajspecifikus agresszióból fejlődött ki, a támadás

vagy a fenyegetés ilyen olyan átorientálódása, ritualizálódása

révén. S mert az így létrejött rítusok kötődnek a partner

személyéhez, és mert a továbbiakban önállósult

ösztöncselekvésként szükségszerűséggé, igénnyé váltak, a

felcserélhetetlen partner jelenléte is feltétlen igényként

jelentkezik, és így kialakulnak a „háziasult állatok".

A fajspecifikus agresszió évmilliókkal régebbi keletű,

mint a személyes barátság és szeretet. A földtörténet hosszú

korszakain át éltek itt állatok, melyek minden bizonnyal igen

vadak, könyörtelenek és rosszindulatúak voltak -

másmilyenek se. Csaknem minden, ma ismert hüllő

agresszív, és nincs okunk azt feltételezni, hogy elődeik

másmilyenek lettek volna. Személyes kapcsolat csak a

csontos halaknál, a madaraknál és az emlősöknél létezik, s

ezek egyikénél sem jelentkezett a föld kései középkora előtt.

Létezhet tehát fajra jellemző agresszió „ellenjátékosa" a

szeretet nélkül is, de szeretet nem létezhet agresszió nélkül.

A fajtajellegű agressziótól élesen el kell különítenünk

fogalmilag a gyűlöletet, a nagy szeretet/szerelem rút

kistestvérét. Az agresszióval ellentétben ez egyetlen

meghatározott egyedre irányul, ugyanúgy, mint ahogy a

szeretet/szerelem is egy lényhez kapcsolódik, és a kettő

valószínűleg kölcsönösen feltételezi egymást: csak azt

gyűlölhetjük, akit szerettünk, és bevallottan vagy nem

bevallottan még most is szeretünk.

Fölösleges azokra az analógiákra utalnunk, amelyek az

ember s néhány állat, elsősorban a vadludak fentebb vázolt

tulajdonságai között fennállnak. Közmondásaink, szólásaink

elkoptatott igazságai, úgy tűnik, madarakra is állnak. Mint

sokat látott törzstörténészek, s mint ilyenek, hű darwinisták,

mit tehetünk mást: levonjuk a szükséges következtetéseket.

Először is tudjuk, hogy a madarak és az emlősök közös ősei

a felső devon korszak igen alacsony szinten álló hüllői

voltak, amelyek nem éltek magasan fejlett társadalmi életet,

és alig voltak okosabbak, mint a békák. Ezért a nyári lúd és

az ember társas viselkedése közötti hasonlóságok nem

magyarázhatóak a közös őssel, nem a „homológ", hanem

egészen biztosan az úgynevezett konvergens evolúció révén

alakultak ki. Nem kétséges, hogy létezésük nem a véletlen

műve, erre oly kicsi az esély, hogy az teljességgel

elhanyagolható a valós mérlegelések során.

Ha a magatartás olyan komplex normái, mint amilyen

például az egymásba szeretés, a barátság, a hatalomvágy, a

féltékenység, a bánat stb. a nyári lúdnál nem csupán

hasonlatosak a megfelelő emberi jelenségekhez, de szinte

nevetségesen a részletekbe menően azonosak, nos, ez akkor

azt jelenti, hogy ezen ösztönök mindegyike valami egészen

határozott fajfenntartó funkció letéteményese és produkálója,

méghozzá egy olyané, amely a lúdféléknél és az embernél

teljesen vagy csaknem azonos. A viselkedésükben

tapasztalható egyezések csak így alakulhattak ki. Ha jó

természettudósok akarunk lenni, s nem óhajtunk

„csalhatatlan ösztönökben" és más csuda-csodákban hinni,

magától értetődően azt feltételezzük, hogy ezeknek a

magatartási módoknak mindegyike a szervezet, az

idegrendszer, az érzékszervek funkciójával magyarázható,

más szóval szelekciós nyomásra jött létre. Képzeljük csak el,

mondjuk egy elektronikus modell példáján, hogy milyen

bonyolultnak kell lennie annak a fiziológiai apparátusnak,

amely képes irányítani egy olyan szociális viselkedést, mint

a ludak diadalkiáltása. Ehhez a teljesítményhez képest a még

oly csodálatraméltó szervek, mint a szem vagy a fül is

egyszerű szerkezetnek tűnnek. És minél bonyolultabb és

összetettebb két hasonlóan felépített és azonos teljesítményt

nyújtó szerv, annál nagyobb joggal tehetjük meg azt, hogy

egyetlen funkcionálisan meghatározott fogalom alatt

egyesítjük, és ugyanúgy nevezzük el őket, bármilyen

különböző legyen is törzstörténeti eredetük. Ha például a

tintahalak vagy a lábasfejűek és a gerincesek egymástól

teljesen függetlenül „feltalálták" a szemet, a látás szervét,

mely a lencsés kamera mintájára működik - lencse, írisz,

üvegtest, recehártya stb. -, épelméjű ember nem ütközhet

meg azon, hogy mindkettőt (a tintahal és az ember

látószervét is) „szem"-nek nevezzük, és az idézőjelet is

elhagyjuk. Ugyanilyen joggal beszélhetünk az állatok társas

viselkedéséről is, amely oly sok tekintetben hasonló az

emberéhez.

Az önhitt emberek számára legyen figyelmeztetés ez a

fejezet. Még az olyan állatoknál is, amelyek még az emlősök

kiemelt osztályához se tartoznak, léteznek olyan viselkedési,

magatartásbeli mechanizmusok, melyek

egyedeket/egyéneket életre szólóan összefűznek, s olyan

uralkodó motivációkká tudtak válni, hogy még az „állatias"

ösztönöket is, mint az éhség, a szexualitás, az agresszió s a

félelem is legyőzik, és fajspecifikusan társadalmi rendeket

határoznak meg. Ez a kötelék, amelyet a lúdféléknél

ismertünk meg, pontról pontra analóg azokkal az emberi

érzésekkel, amelyeket barátságnak és

szeretetnek/szerelemnek nevezünk, tisztelettel övezünk és

szentnek tartunk.

12. fejezet

Az alázat dicsérete

Bogon egy ág, külön tiéd,

A gyalu csügghet, csünghet itt:

A büszkeség, meggyötrő birtokod,

mely szűk csizmába kényszerít.

Christian Morgenstern

Ami az előző tizenegy fejezetben áll -

természettudománynak tekinthető. A bemutatott és elemzett

tények nagyjából helytállóak, igazolhatóak, már amennyire

ezt egy olyan tudományág kapcsán állíthatjuk, amely maga

is annyira új, mint az összehasonlító viselkedéskutatás. Most

azonban ne részletezzük tovább, mi mindent tudhatunk meg

az állatok viselkedéséről a magatartás-vizsgálat segítségével,

foglalkozzunk inkább azzal, mi az elmondottak tanulsága

ránk, emberekre nézve. Alkalmazható-e mindez az emberre,

ki tudjuk-e védeni, el tudjuk-e kerülni segítségükkel saját

agressziónk veszélyeit?

Akadnak köztünk olyanok, akik már magát a

kérdésfeltevést is személyes sértésnek érzik! Az ember túl

szívesen tekinti magát a világmindenség középpontjának,

mintha ő nem is a természet része lenne, hanem valami

alapvetően „más", sőt: Más, így, nagy kezdőbetűvel.

Magasabb rendű, mint a földön bárki bármi egyéb. Az pedig,

hogy makacsul ki is tartson tévhite mellett, sok embernek

szinte lelki szükségletévé, második természetévé vált. Ezek

az embertársaink süketek a bölcs görög mondás igazságára:

„ismerd meg magadat"! Kheilon mondotta ezt, jóllehet

általában Szókratésznek tulajdonítják. Mi akadályozza meg

az embert abban, hogy hallgasson az okos szóra? Három fő

akadálya van ennek, amelyek mögött komoly érzelmi

motivációk húzódnak meg.

Az első akadály még könnyen leküzdhető lenne, csak egy

kis belátás szükségeltetne hozzá. A másodikkal már több baj

van, mert minden káros „felhangja" ellenére sok értéket

hordoz magában. A harmadik meg szellemtörténetileg

érthető, és ezért megbocsátható - ugyanakkor viszont a

legnehezebben kiküszöbölhető a három közül.

Ám ne legyünk ilyen rejtélyesek. A három akadály

szervesen összefügg egymással, és egyvalamiben közös:

mindhármat a gőg irányítja, amelyről már az ókori

bölcsesség is azt mondja, „bukásunk záloga". Sorra fogom

venni ezeket az akadályokat, és külön ki fogok térni

mindegyiknél arra, miért ártalmas. Ezt követően pedig

legjobb tudomásom szerint „megteszek" mindent, hogy

leküzdésükhöz hozzájáruljak.

Az első akadály a legprimitívebb. Ez azzal tesz rosszat az

ember önismeretének, hogy nem engedi, hogy belelásson

saját kialakulásának történetébe. Érzelmi ereje paradox

módon onnan ered, hogy legközelebbi rokonaink olyannyira

emberszabásúak. Ha az ember nem ismerné a csimpánzt,

könnyebb lenne minket eredetünkről meggyőzni. De így, ha

egy ilyen „majompofába" belenézünk, mintha önmagunk

torz karikatúráját látnánk. Kicsivel távolabbi rokonunktól, a

gorillától már nem irtózunk ennyire, az orangutántól pedig

egyáltalán nem. Az idős „emberek" feje mint afféle ördögi

maszk, komolyan vehető, szinte szépnek is mondható. A

csimpánzoknál ugyanez a „mutatvány" nem sikerül nekünk,

embereknek. Nevetségesnek, vulgárisnak, visszataszítónak

találjuk, a kétes egzisztencia prototípusát látjuk benne. Ez a

benyomásunk nem egészen indokolatlan. Sok minden szól a

mellett a feltételezés mellett, hogy az ember és a csimpánz

közös őse magasabb fejlettségi szinten állt, mint a mai

csimpánz. Akkora tehát az ellenkezés „részünkről", hogy

néhány filozófus kerek perec tagadja a rokonságot. Nem

riadnak vissza a legnevetségesebb logikai bukfencektől sem.

Azt, hogy az ember az állatvilágból származik, még be is

látják, csak ezzel a csimpánztörténettel nem tudnak

kibékülni, és inkább szofisztikus kerülő utakat járnak.

Önmagunk megismerésének második akadálya az, hogy

érzelmi okoknál fogva képtelenek vagyunk belátni azt, hogy

tetteinket - vagy éppen azt, hogy nem teszünk meg valamit -

a természet törvényei irányítják. Bernhard Hassenstein ezt

„antikauzális érték-ítélkezés"-nek nevezte. Az, hogy sokan

klausztrofóbiás módon bezártnak érzik magukat a természeti

törvények rendszerébe, s ezt elfogadhatatlannak tartják, a

bennünk élő elemi szabadságvággyal, az úgynevezett

„szabad akarat" fogalmával magyarázható. Végül is érthető

az a vágyunk, hogy tettünket ne a véletlen, hanem magasabb

rendű célok vezéreljék.

Az emberi önmegismerés harmadik nagy akadálya -

legalábbis a mi nyugati kultúrköreinkben - az idealista

filozófia öröksége. Ez pedig abból ered, hogy ez a

gondolkodásmód „felező" jellegű; volnának, szerinte,

egyfelől a külvilág dolgai, s ez a szféra az idealista

gondolkodás számára elemien-elvien értékközömbös; a

másik oldalon áll az ember benső törvényeinek belső logikus

világa, s csakis ez képviselhet értéket. Ez a kettősség erősen

összefügg az ember öntetszelgő egoizmusával, szinte tálcán

kínálja természeti lény mivoltunk tagadását, nincs is azon

mit csodálkozni, hogy ilyen népszerűvé válhatott. Ezt

mutatja az a jelentésváltozás is, melyen az „idealista" és a

„realista" szó átment. Eredetileg csakis filozófiai tartalmuk

volt, manapság erkölcsi értékítéletek hordozói. Látnunk kell,

mennyire meghonosodott a nyugati gondolkodásban a

következő azonosítás: „természettudományosan feltárható"

és „alapvetően értékközömbös". Azonnal tiltakoznom kell az

ellen a vád ellen, miszerint én csak azért ostorozom e három

akadályt, mert tudományos és filozófiai nézeteimmel

szemben állnak. Bár ízig-vérig darwinista vagyok, sem a

leszármazástan kifogásolói ellen nem prédikálok, sem

főhivatású kauzalitáskutatóként nem küzdök az okságot

mellőzni vágyó értékfelfogások ellen, s ugyanígy nem

kenyerem, hogy meggyőződéses realistaként az idealizmust

bíráljam. Más okokból kifolyólag foglalkozom ezzel a

kérdéssel. Manapság a természettudósoknak gyakran

felróják, hogy borzalmas veszedelmeket hoztak az

emberiségre, amennyiben az ember számára túlságosan is

nagy uralmat biztosítottak a természet felett. Ez a

szemrehányás csak akkor lenne jogos, ha a kutatóknak

egyszersmind azt is a szemükre lehetne vetni, hogy

mindezen közben az ember kutatását elhanyagolták. Bajaink

oka nem abban keresendő, hogy „úrrá lettünk" a

természeten, hanem hogy önmagunknak nem vagyunk urai.

Saját magunkat illetően csődöt mond a tudományunk.

Magam arra szeretnék rámutatni, hogy e tehetetlenségünk fő

oka a kauzális ismeretek hiánya, s ezért tárgyalom

részletesen az említett három nagy akadályt. Ezek a gátak

ugyanis igencsak lehetetlenné teszik, hogy az emberi élet

olyan folyamatait tanulmányozzuk, melyeket pedig nagy

értékeinknek tartunk, amelyekre büszkék vagyunk. Nem

fogalmazhatunk eléggé élesen: azt, hogy manapság az

emésztőrendszer működését részletekbe menően ismerjük, és

hogy ennek köszönhetően a sebészet évente sok ezer, tízezer

ember életét mentheti meg, kizárólag annak a „szerencsés"

körülménynek köszönhetjük, hogy nem meghatott

áhítattal nézzük a bélrendszer csodáját, hanem körültekintő,

tényfeltáró alapossággal. Ezzel szemben az, hogy az

emberiség tehetetlenül áll társadalmi struktúrájának

patologikus felbomlásával szemben, hogy kezében az

atomfegyverrel sem viselkedik értelmesebben, mint

bármelyik állatfaj, jórészt az emberiség hihetetlen

elbizakodottságával magyarázható, azzal, hogy egész

magatartásával olyasmit akar bizonyítani, hogy a természet

szerves rendjén kívül áll.

A természettudósokat tényleg semmi felelősség nem

terheli az emberiség ilyen irányú s mérvű

önismerethiányáért. Giordano Bruno máglyán égett el, mert

szemébe merte mondani korának, hogy a Föld is csak egy

porszem a világmindenség milliárdnyi hasonló porszeme

közül. Amikor Charles Darwin fölfedezte, hogy az állatokkal

ugyanazon törzs leszármazottai vagyunk, legszívesebben őt

is agyonverték volna, így jobb híján megkísérelték

elhallgattatni. Amikor Sigmund Freud megpróbálta az ember

társas viselkedésének okait feltárni, ugyan a szubjektív, a

lélektani oldalról, de az igazi természetkutatás módszeres

kérdésfeltevéseinek eszközével, szitkok özöne zúdult rá:

hiányolták tudósi felkészültségét, az emberélet iránti

tiszteletét, szemére vetették, hogy vak az értékek iránt, hogy

materialista, sőt még pornográfiával is megvádolták. Az

emberiség minden eszközzel védelmezi önbecsülésének hiú

lehetőségét, ezért hát nagyon is helyénvaló, hogy alázatot

hirdessünk, megkísérelvén levegőbe röpíteni az

önmegismerés említett torlaszait, torz gátjait.

Kezdem azokkal az „ellenérvekkel" - vagy

ellenérzésekkel -, melyek Charles Darwin munkásságát

érintik. Biztató jelnek tekintem, hogy a

természettudományos műveltség, úgy tűnik, annyira azért

elterjedt, hogy legalább Giordano Bruno ügyének nem kell

utólagos védelmére kelnem. Azt hiszem, ismerem az utat,

amelyen bárkit elvezethetek annak felismeréséhez, hogy az

ember a természet szerves része. S ebből következően csak a

természet törvényeinek megfelelően, azokat át nem hágva,

meg nem erőszakolva alakulhatott ki. A kételkedőknek elég

csak körbemutatni: nézzétek, ti büszke lelkek, mily szép a

világmindenség, hát akkor, ha az ember, szerintetek, minden

lények legtökéletesebbike, nem méltó keret s eredet ez neki?

Azt gondolom, hogyha valakinek csak sejtései is vannak a

természettudományokról, minden előképzettség és hangulati

rávezetés nélkül könnyedén beláthatja, és nap mint nap

tapasztalhatja is, hogy organizmusunk a világ organikus

része, és létét is annak köszönheti. Ennek valószínűsége, és

ezt bizton állíthatom, igen nagy. Ennek nem mond ellent az a

sok-sok szépség sem, amivel a természet felruházott minket,

gondolok itt arra a szellemi erőre, művészi képességre és

lelki nagyságra, amellyel az ember rendelkezik.

Aki ezt felismeri, nem irtózhat attól a darwini gondolattól,

hogy az ember és az állat ugyanazon törzsből származik, és

elhiszi Freudnak, hogy hasonló ösztönök igazgatnak

bennünket, mint ős-őseinket. Aki részese ennek a tudásnak,

sokkal inkább fogja tisztelni az ész és a felelős erkölcs

teljesítményeit, amelyek csakis az ember színre lépésével

jelentek meg a földön - s amennyiben nem fordul el gőgösen

tőlük, korunk embere is birtokosa marad ezen

„adományoknak".

A másik oka annak, hogy az ember eredetének tanát

sokan elutasítják, abban keresendő, hogy tisztelni szoktuk

őseinket, származásunk büszkeség tárgya. Gondoljunk a

„családfa" elkészítésének szép hagyományára. Az „eredet"

szóban azonban ott van a természeti elem! Folyók erednek,

hajtások erednek meg. De honnét sarjad a fa? Nem az égből

pottyan, nem lombjától növekszik lefelé, hanem a

gyökereiből felfelé. Két szülő, négy nagyszülő, és így tovább

- mennyi és mennyi elágazás. Darwin csak annyit „mondott",

hogy a törzsek vagy akár egy fa nem az égi istenektől,

„fentről", hanem a földből vétettek. S a föld mélyebben

fekvő rétegei olyan korok emlékét őrzik, amikor emberi

életnek még nyoma sem volt a földön.

Nem állt szándékomban bármit is vulgarizálni. De nem

sokkal jobb a helyzet a „fejlődés" és az „evolúció" szavakkal

sem. Akkor keletkeztek, amikor az ember a törzsfejlődés

történetéről nem tudott sokkal többet, mint hogy a csibe

kibújik a tojásból, hogy a mag kicsírázik stb.

Az élet családfájával merőben más a helyzet. Semmi

kétség, az eredeti ősforma elengedhetetlen feltétele a későbbi

magasabb rendű formák kialakulásának, de az új formációk

nem vezethetőek le mechanikusan az ősformából vagy

tulajdonságaiból. Az, hogy a dinoszauruszokból madarak

lettek, a majmokból pedig emberek, ez a törzstörténeti

fejlődésnek, alakulásnak mindig egy historikusan egyedi,

egyszeri mozzanata, vívmánya. Igaz, az összes élőlényre

érvényes törvények igazgatják s vezérlik a folyamatot - de a

részleteket, a tényleges végeredményt mindig az úgynevezett

véletlen határozza meg, előre nem is sejthető

mellékkörülmények sokasága, vagy ha úgy tetszik,

kuszasága. „Véletlen" a szónak ebben az értelmében, hogy

Ausztráliában a primitív előzményekből eukaliptuszfák és

kenguruk, Európában és Ázsiában viszont tölgyfák és

emberek alakultak ki.

Az új vívmány, az újonnan keletkező, amely az előző

fokozatból nem vezethető le maradéktalanul, az esetek

túlnyomó többségében egy magasabb (rendű) valami, mint a

korábbi volt. Az a naiv értékítélet, amelyet például a jó öreg

Brehm első kötetének fedőlapján aranybetűkbe foglalva

olvashatunk, hogy tudniillik „Alacsonyabb rendű állatok",

minden elfogulatlanul érző és gondolkodó ember számára

logikus meghatározásnak tűnik. Áltudományosság és

mesterséges objektivitáshajhászás lenne, ha akadékoskodni

kezdenénk. S ha valaki mégis erre vetemedne, annak

javaslom, tegyen egy próbát, persze inkább csak

gondolatban. Ha nagyon muszáj lenne, melyiket segítené át a

túlvilágra: egy salátamagot, egy legyet, egy békát, egy

tengerimalacot, egy macskát, egy kutyát vagy egy csimpánzt.

Más-más gátlások fogják (vagy nem fogják) megakadályozni

abban, hogy „öljön". És ezek a gátlások, ha akarjuk, ha nem,

híven vallanak azokról az értékekről, amelyeket ezeknek az

élőlényeknek tulajdonítunk.

A természettudományok értékszabadságának jelszava

semmiképp sem jelentheti azt, hogy a törzstörténet, minden

természetesen megmagyarázható eseménysorok, láncolatok

legcsodálatosabbika, képtelen új értéket teremteni. Egy

magasabb rendű életforma kialakulása egy másik,

egyszerűbb előzményből igenis értéknövekedés, és

ugyanolyan tagadhatatlan tény, mint saját létezésünk.

Nyugati nyelveinkben tulajdonképpen nincs megfelelő

kifejezésünk arra a folyamatra, amikor egy kezdetlegesebb

formációból egy fejlettebb alakul ki, amelynek pont

leglényegibb elemét, újdonságát nem tartalmazza az előző

fokozat. Ez a törzstörténet minden igaz, nagy lépésére áll:

gondoljunk akár a szerves élet kialakulására, akár arra a

fordulatra, mikor az emberszabásúakból ember lett.

A biokémia és a víruskutatás minden (valóban) korszakos

jelentőségű és roppantul izgalmas fölfedezése ellenére is -

egyelőre! - az a helyzet, hogy az élet keletkezésének kérdését

továbbra is teljes homály fedi. A szervetlen és a szerves

létezés közti különbséget csak egy úgynevezett „injunktív

definícióval" lehet érzékeltetni, amely az elevennek

egyszerre több alapjegyét foglalja össze, amelyek így

együttesen határozzák meg az életet. Ezeknek az

ismérveknek mindegyike, mint az anyagcsere, a növekedés,

az asszimiláció, számos szervetlen példára is jellemző.

Mindenesetre jól tesszük, ha leszögezzük: az életfolyamatok

vegyi és fizikális folyamatok. Tehát minden kétséget

kizáróan mindegyikük magyarázható természeti úton. Nincs

szükségünk semmiféle csodára sajátságaik magyarázatához,

elegendőnek bizonyulnak azok a molekuláris és egyéb

jellegű struktúrák is, melyek között ezek a folyamatok

zajlanak.

Téves viszont az a gyakran hallott kijelentés, hogy az

életfolyamatok tulajdonképpen nem mások, mint vegyi és

fizikai folyamatok. Ebben ugyanis szinte észrevétlenül jelen

van egy téves, folyamatosan vita tárgyát képező értékítélet.

Itt van például rögtön a „tulajdonképpen", hát igen, annak

tekintetében, ami valóban sajátos bennük, nagyon is

különböznek az általában vegyinek-fizikainak nevezett

folyamatoktól. Vagy a következő kizáró stílusfordulat, a

„nem mások, mint" is hibás. Olyan folyamatokról van itt szó,

amelyek az anyag struktúrájából adódóan - amely anyagban

végül is lejátszódnak - az önfenntartás, az önszabályozás, az

információgyűjtés, elsősorban a reprodukció igen sajátos

teljesítményeit produkálják a mindezek számára fontos

struktúrák érdekében. Ezek a funkciók, bár semmi kétség,

elvileg megmagyarázhatóak, de más, netán kevésbé összetett

anyagokban nem mehetnének végbe.

Ahogy az élet folyamatai és struktúrái viszonyulnak a

nem organikus folyamatokhoz és struktúrákhoz, ugyanígy

viszonyulnak a szerves világon belül a magasabb rendű

életformák azokhoz az alacsonyabb rendűekhez, melyekből

„vétettek". Amiképpen a sas szárnyát, a fölfelé törekvés

jelképét sem nevezzük „tulajdonképpen csak" egy hüllő

átalakult mellső végtagjának, ugyanígy az emberről sem

állíthatjuk, hogy „tulajdonképpen nem más", mint egy

majom.

Egy szentimentális embergyűlölő fogalmazhatta meg a

gyakran szajkózott aforizmát: „Amióta ismerem az

embereket, szeretem az állatokat." Én a fordítottját állítom:

aki az állatokat, beleértve a magasabb rendűeket, a hozzánk

legközelebb állókat is valóban ismeri, és van némi rálátása a

törzstörténeti folyamatokra, az lesz csak igazán képes arra,

hogy az embert önmaga teljes valójában megértse. Mi

vagyunk a legmagasabb rendű lények, melyeket a fajok

alakításának Nagy Konstruktőrei e földgolyóbison eddig

megformáltak, mi vagyunk a legújabb „dobás", de korántsem

biztos, hogy egyben a „legutolsó is". A természettudós, de

még az ismeretelmélettel foglalkozó tudós sem beszélhet a

„végsőről", ez halálos bűn lenne. A „minden változó"

alaptörvényének szentségét kérdőjelezné meg. Panta rei, ne

feledjük! Mit is mondott Hérakleitosz? A folyóról, mely

kétszer nem ugyanaz... A ma emberét fejlődésének ebben az

oly gyorsan tovarohanó szakaszában a teremtés koronájának

tekinteni nemcsak képtelenségnek tűnik a természettudós

számára, de a korlátoltság, a veszedelmes dogmatizmus

megnyilvánulásának is. Ha az embert Isten végérvényes

képmásának tekinteném, bizony belebolondulnék a tudatba,

hogy ilyen Istenünk van nekünk. Viszont ha arra gondolok,

hogy az ember a földtörténet során fokról fokra alakult ki, és

hogy legközelebbi rokonunknak ez idő szerint az

emberszabású majmok közül a csimpánz tekinthető, akkor ez

némi reményre ad okot. Akkor talán még „vihetjük

valamire", van esélyünk arra, hogy valóban emberré

válhassunk.

S ezért tiszteletteljesen állok Isten s a Teremtés színe

előtt, azt remélve, hogy lehetőségeink kimeríthetetlenek.

Nem mások vagyunk, mint az oly régen keresett átmeneti

lények az állat és a valóban humánus ember között!

Az emberi önmegismerés első nagy akadálya, az, hogy

nem hiszünk állati eredetünkben - miként megpróbáltam

bemutatni -, abból származik, hogy nem ismerjük vagy

inkább nem értjük a szerves teremtés titkait. Elvileg tehát

tanulással leküzdhető ez az akadály, meg kell tanulnunk

megérteni és megértetni saját világunkat. Ugyanez a

következő akadályra is igaz, nevezetesen arra, hogy sokan

elutasítják, hogy a világtörténés okságilag meghatározott. Ez

a félreértés azonban nehezebben tisztázható, és csak bajosan

küszöbölhető ki.

Gyökere abban az alapvető tévedésben keresendő, hogy

egy okságilag meghatározott folyamatnak nem lehet

egyidejűleg határozott célja is. Persze a világegyetemben

számtalan olyan folyamat zajlik, amely nem irányul

semmilyen célra, s amely kapcsán a „mi végre?" kérdését

felesleges lenne feltennünk. Kivéve azokat az eseteket,

mikor az ember saját fontosságát hangsúlyozandó ráerőltet

valamiféle célt az adott dologra, folyamatra, amiképpen

nagyképűen a holdat is „lámpásnak" hitték, amely annak a

szent célnak a szolgálatában áll, hogy világítson nekünk,

embereknek a sötét éjszakában. Olyan folyamat azonban,

amelyre rákérdezni ne lehetne, egyszerűen nem létezik.

Mint ahogy arról már a 3. fejezetben is olvashattunk, a

„mi végre?" kérdésének csak ott van értelme, ahol a nagy

konstruktőrök vagy egy általuk létrehozott élő, eleven

konstruktőr tevékenykedett. Csak ahol egy rendszeregésznek

a részei, a munkamegosztás jegyében, különböző, egymást

kiegészítő teljesítményekre szakosodtak, ott van értelme a

„mi végre?" kérdésének, ugyanúgy igaz ez az élet

folyamataira, mint azokra a nem organikus struktúrákra és

funkciókra, melyeket az élet saját céljainak szolgálatába

állított, például az emberek által készített gépekre. Ezekben

az esetekben nemcsak érdemes, de egyenesen szükséges is

rákérdezni az adott dolog céljára. Soha nem jöttünk volna rá,

miért fejlődtek ki a macska karmai, ha nem a célját próbáljuk

megfejteni.

Hogy a „mi célból?" kérdése nem teszi feleslegessé a „mi

okból?" kérdését, hogy az egyik „miért?" nem zárja ki a

másikat, kiderült a 6. fejezet elején, ahol is az ösztönök nagy

parlamentjéről olvashattunk. Hogy ez mennyire így van, egy

igen egyszerű hasonlattal szemléltetném. Régi

gépkocsimmal épp úton vagyok, vidéki útról van szó, egy

kisváros felé igyekszem, ahol előadást kell tartanom.

Útközben eltűnődöm, mi is az én autóm rendeltetése,

„finalitása", és hogy mennyire képes megfelelni ennek a

feladatnak - s örülök, hogy jól, nagyon is jól. Eljuttat oda,

ahová igyekszem. Ekkor a motor rendetlenkedni kezd, majd

pedig leáll. Ebben a pillanatban döbbenek rá valamire. Hogy

tudniillik célom, úti célom - illetve az, hogy el kéne jutnom

valahová - nem működteti a gépkocsit. Ettől még nyugodtan

leállhat. Célszerűsége nem tevődik át közvetlenül

működésére. Arra kell tehát rájönnöm, miért állt le a motor,

és mit kéne tennem, hogy ismét funkcionáljon -

produkálnom kell tehát működésének valós okát.

Még jobban szemléltethető „minden tudományok

királynőjének", az orvostudománynak a példáján, mennyire

helytelen az a felfogás, hogy az oksági és célszempontú

összefüggések kizárnák egymást. Nincs az életnek oly

„értelme", nincs oly „fontos kötelesség", amely segíteni

tudna a nyomorult betegen, ha átfúródott a vakbele, de a

legfiatalabb sebésztanonc, amennyiben helyesen

diagnosztizálta a baj okát, tud segíteni. A kettő tehát

nemcsak hogy nem zárja ki egymást, hanem csak együttesen

van értelmük. Persze ha az ember nem törekedne valamiféle

cél felé, akkor az oknyomozás értelmét vesztené; de hiába

áhítozunk célunk elérésére, ha nem vagyunk tisztában az

események okaival.

Magam úgy gondolom, hogy ok és cél ilyetén

összefüggése magától értetődő. S mégis azt kell látnom,

hogy sokak számára ez közel sem ilyen egyértelmű. A

célpszichológia megalapozójának, W. McDougallnak a

„Bevezetés a pszichológiába" című alapmunkája klasszikus

példája annak, hogy még a legnagyobb szellemek is

áldozatává válnak a fent ismertetett tévedésnek. A szerző

elutasítja a kauzális állati viselkedés minden esetét, egy

kivételével: a fényiránytű-orientáció hibás működési esetét,

tudniillik hogy a rovarok éjjel a lángokba repülnek,

úgynevezett tropizmusokkal, vagyis okságilag elemzett

orientációs mechanizmusokkal magyarázza.

Az emberek a kauzális szemlélettől valószínűleg azért

rettegnek annyira, mert balga félelem gyötri őket: ha

maradéktalanul belelátnának a világtörténés titkaiba, oda

lenne az ember szabad akaratának illúziója. Valójában persze

az a tény, hogy én vagyok „az, aki akar", ugyanúgy nem

vonható kétségbe, mint saját létezésünk. Ha belelátunk saját

cselekedetünk okaiba, az semmit sem változtat azon a

tényen, hogy cselekedni akarunk, ellenben előfordulhat,

hogy ez az új tudás arra ösztönöz majd, hogy mást akarjunk.

Csak egy ilyen felszínes szemléletmód nevezheti azt az

akarat szabadságának, hogy minden törvényen kívül „azt

tehetjük, amit akarunk". Azok, akik klausztrofóbiásan

menekülnek a kauzalitástól, ezt vallják. Emlékezzünk csak

arra, milyen lelkes fogadtatásra talált a mikrofizikai történés

determinálatlansága, a sok sok „akauzális" kvantumugrás, és

mennyi elmélet született ennek alapján, amelyek a fizikai

determinizmus és a szabad akaratba vetett hit között

próbálták a közvetítő szerepét betölteni, jóllehet ez utóbbiból

csak a merő véletlenségből aláeső kocka nyomorú

szabadsága maradt meg. Senki sem gondolhatja komolyan,

hogy a szabad akarat azt jelentené, hogy mint egy zsarnok,

azt tesszük, amit jónak látunk, és mindenki a saját kénye-

kedve szerint rendelkezik az események felett.

Legszabadabb akaratunkon is erkölcsi törvények uralkodnak,

és szabadságvágyunk egyebek közt azt a célt szolgálja, hogy

ezeknek és ne más törvényeknek engedelmeskedjünk.

Jellemző, hogy a szabadság elvesztésének érzetét, félelmét

sosem az a felismerés idézi elő, hogy cselekedeteink

ugyanúgy alávetettjei a morál parancsainak, ahogy a

fiziológiai folyamatok a fizikának. Valamennyien

egyetértünk abban, hogy az ember legfőbb, legszebb

szabadsága azonos a benne élő erkölcsi törvénnyel. Saját

magatartásunk természeti okainak megismerése

képességeink tárházát is gyarapíthatja, hisz hatalmunkban

fog állni, hogy szabad akaratunkat tettekre váltsuk. Ez a

tudás sosem lesz akaratunk gátja. És ha az okelemzés teljes

sikerének utópisztikus birodalmában, ahova persze soha nem

juthatunk el, valaki a világtörténés oksági láncolatát teljes

egészében megértené a saját szervezetének történéseivel

egyetemben, akkor se szűnne meg „akarni", hanem...?

Ugyanazt akarná, amit a világmindenség, amit a „Világ-

Ész", a logosz. Ez a gondolat csak a mai nyugati filozófiától

(s hétköznapi „gyakorlatától") idegen. Az óindiai filozófia és

a középkor misztikusai nagyon is jól ismerték.

Ezzel elérkeztem az emberi önmegismerés harmadik nagy

akadályához, ahhoz a mi nyugati kultúránkban mélyen

gyökerező hiedelemhez, hogy az, ami természeti úton

magyarázható, nem hordoz értéket. Ez a védekezés a kanti

értékfilozófia aránytalan eltúlzásából vezethető le, amely a

maga részéről a világ idealista kettéosztottságának

következménye. Mint már utaltunk rá, a fentebb tárgyalt

kauzalitásfélelem egyike a feltárhatatlanság állítólagos

értékeinek felmagasztalását motiváló okoknak; de más

öntudatlan tényezők is közrejátszanak. Kiszámíthatatlan az

uralkodó vagy az apaalak magatartása, lévén, hogy ennek

alapképletéhez némi önkény s igazságtalanság mindig

hozzátartozik. Az, ami természeti úton magyarázható,

elveszíti rejtelmes mivoltát, és nem állítható bizonyos

érdekek szolgálatába, hisz nem kelt már félelmet. Benjamin

Franklin Zeusz nyilát - vagy nevezzük bárhogy - közönséges

anyagi jelenséggé, elektromos szikrává változtatta, amely

ellen manapság a villámhárító tökéletes védelmet nyújt. Az

attól való félelem, hogy a megismert természet elveszti

„isteni" jellegét, képezi a kauzalitástól való rettegés második

nagy okát. Ez újabb gátat jelent a kutatás számára, főleg

akkor, ha az ember szereti „a szépet", van érzéke a

Mindenség esztétikuma iránt, s tisztelni szeretné a rejtélyes

természetet.

Az itt jelzett tragikus összefüggés annál veszélyesebb a

kutatásra nézve, minél kevésbé tudatosodik. S általában ez a

helyzet. Mert ha megkérdeznénk az érintetteket, minden

bizonnyal büszkén állítanák, hogy ők „a haladás" hívei.

Nemcsak a természetet imádják, de a

természettudományokért is lelkesednek. Valóban, a saját

behatárolható területükön akár nagy kutatók, fölfedezők is

lehetnek. A baj ott van, hogy valami módon eltökélték,

kimondva-kimondatlanul: eddig és ne tovább! Tisztelik, amit

illik, és inkább nem nyúlnak hozzá, mert akkor nem lehetne

tovább tisztelni... ördögi kör! A hiba nem is ott van, hogy

ismeretlen tartományok létezésében hisznek. Sőt senki sem

tudja jobban, mint éppen a természettudós, hogy az emberi

megismerésnek határai vannak. De egyről nem szabad

elfeledkezni: nem tudhatjuk, hol húzódnak ezek a határok.

„A természet bensejébe behatol jelenségeinek megfigyelése

és taglalása. Nem tudjuk, az idők során ezzel meddig

jutunk." - mondja Kant. A kutatás ama gátja, amely így

keletkezik, a mesterségesen meghúzott határvonal a

megismerhető és a megismerhetetlen között. Sok igen

kitűnő, érzékeny tudós annyira tiszteli magát az életet, s az

élet velejáróit, hogy az élet eredeténél húzza meg a határt.

Valamiféle sajátos életerőben hisznek, franciául force vitale-

nak nevezik, s ezt olyan mérvadó és teljességteremtő

tényezőként kezelik, hogy nem tartják indokoltnak, hogy

behatóbban foglalkozzanak vele. Mások ott húzzák meg a

maguk határát, ahol szerintük az emberi méltóság megálljt

parancsol mindenfajta természeti jellegű megismerési

törekvésnek.

Hogy hogyan tekintsen az igazi természettudós az emberi

megismerés tényleges határaira - vagy hogyan kellene

tekintenie ezekre -, azt számomra egy feledhetetlen ifjúkori

élmény, egy nagy biológus talán önkéntelenül elhangzott

szavai világították meg. Alfred Kühn előadást tartott az

Osztrák Tudományos Akadémián, és egy Goethe-idézettel

zárta az elmondottakat: „A gondolkodó ember legnagyobb

boldogsága az, ha a feltárhatót feltárta, a feltárhatatlant pedig

nyugalommal tiszteli." Ezen utolsó szavakat követően

hátrahőkölt, kicsit színpadiasan, de már zúgott a taps, és ő a

tapsviharba kiáltotta bele: „Csak ennyit, uraim, nem

nyugalommal, dehogy nyugalommal, csak ennyit...!" Az

igazi természetkutatót talán azzal a képességgel lehetne

definiálni, hogy képes tisztelni a feltártat „azután" is. Az

ilyen ember nem fél attól, hogy az okok felfedése ahhoz

vezetne, hogy a természet elveszti isteni jellegét. A

természettel sosem fordulhat elő az, ami a hetivásár sarlatán

bűvészével, aki elrontja a produkcióját, és ócska trükkjével

csúfosan lebukik. Varázslatos erejébe vetett hitünket,

teljesítményei iránti végtelen tiszteletünket a természet

sosem veszítheti el, sőt: az okozati összefüggések láncolata

nagyobb csodálattal tölti el a szemlélőt, mint akár a

legszebbnek tűnő misztikus magyarázat. A természetet

szerető és értő embernek nincs szüksége a

megmagyarázhatatlanra ahhoz, hogy bensőséges tiszteletet

érezzen tárgya iránt. Számára csak egyetlen csoda létezik:

az, hogy a világon minden, a legkisebb virágtól a

legtökéletesebb szerveződésig, a szó elcsépelt értelmében

vett „csoda" nélkül jött létre. A világegyetemet az igazi

természettudós akkor látná csökkent értékűnek, ha kénytelen

lenne megbizonyosodni afelől, hogy bármi e földön a nagy,

szent, elemi alaptörvényeknek ellentmondva, azok ellen,

mintegy vétve jött létre, legyen az akár az ember ész s morál

által kormányzott magatartása - az igazi természettudós

abban reménykedik, hogy minden a Mindenség roppant

törvényszerűségei szerint működik a végtelen univerzumban.

Hogy mit érez a természettudós a természeti törvények

egysége láttán, nem is lehetne szebben érzékeltetni, mint az

alábbi szavakkal: „Két dolog tölti el a lelket egyre újabb,

egyre fokozódóbb csodálattal: a csillagos ég fölöttem és az

erkölcsi törvény bennem." Ámulata és áhítata sem gátolta

Immanuel Kantot abban, hogy a csillagos ég

törvényszerűségeire természeti magyarázatot keressen,

méghozzá olyat, amely azt kialakulásából vezeti le. Ugyan

miért tiltakozna Kant, aki nem tudhatott még a szerves világ

kialakulásának nagy, törvényszerű folyamatáról, annak

láttán, hogy mi az erkölcsi törvényt sem afféle, a priori

adottságnak, hanem természeti képződménynek tekintjük,

állandóan alakulónak és keletkezőnek, pontosan olyannak,

amilyennek ő a csillagos ég törvényeit látta.

13. fejezet

Ecce homo

Erre én, éjfeketéllő csizmám

bütykömről lehúzva, szóltam:

„Ez, démon, az ember rém-jelképe,

láb, goromba bőrből,

nem természet immár,

ámde szellemmé se lett még;

átmenet - állati lábból

Merkur-talppá, szárnyvetővé

Christian Morgenstern

Tegyük föl, hogy egy objektívnak mondható

természettudós üldögél valahol egy másik planétán, mondjuk

a Marson, és az ember viselkedését egy olyan távcső

segítségével vizsgálja, amely nem nagyít annyira, hogy

egyéneket, egyéni magatartásformákat is megfigyelhessen,

de látszanak a nagyobb, durvább mozgások, mint a

népvándorlások, népek csatái stb. Barátunk valószínűleg

sosem jutna arra a gondolatra, hogy az emberi viselkedést az

ész vagy éppenséggel a felelős erkölcsiség kormányozza.

Amennyiben feltételezzük, hogy földön kívüli

megfigyelőnkön nem uralkodnak ösztönök, és így azok

létezéséről és mibenlétéről sejtelme sem lehet, valamint nem

tud az agresszióról, szerepéről és működési zavarairól sem,

nem túl valószínű, hogy létünket, történelmünket megértheti.

Történelmünk állandóan ismétlődő fordulatai nem

vezethetőek le az emberi értelemből, az ész elveiből.

Közhely, de igaz, hogy mindezek oka magában az „emberi

természetben" keresendő. Az esztelen és logikátlan emberi

természet hajtja a nemzeteket egymás ellen, és áll amögött

is, hogy a különböző politikai pártok vagy vallások az őket

összefűző meglepő azonosságok ellenére is irtják egymást,

hogy egy Nagy Sándor vagy egy Napóleon milliók és

tízmilliók „értelmetlen" halálát okozza, mert az egész világot

saját jármába akarja hajtani. Az iskolában arra tanítottak

minket, hogy ezeket az embereket szent áhítattal tiszteljük,

és nagyra tartsuk. Továbbá arra neveltek bennünket, hogy

higgyünk az állami vezetés bölcsességében, és hódoljunk

meg akarata előtt. Lassan azután annyira megszoktuk a

szóban forgó jelenségeket, hogy boldogtalan együttesüket

szinte a világ második természetének kezdtük tekinteni, és

eszünkbe se jutott megkérdőjelezni társadalmi-történelmi

hasznosságukat. Elfeledkeztünk arról, hogy milyen károsak

az emberiségre és az emberségre egyaránt.

Ha viszont mindezt felismerjük, akkor nem térhetünk ki a

kérdés elől, hogy tudnak állítólag értelmes emberek ilyen

esztelenül viselkedni? Nyilvánvaló, hogy itt valahol komoly

erők munkálkodnak, ezek tépik ki észközegéből az embert,

lelkét-agyát, olyannyira, hogy képtelen saját tapasztalataiból

okulni. Mint ahogy Hegel mondotta, a történelem

tapasztalatai arra tanítanak minket, hogy a történelem

tapasztalataiból sosem tanultunk. Következésképp:

következetesen nem vontuk le a következtetéseket.

Persze ezeket a bámulatos ellentmondásokat is könnyedén

meg lehet magyarázni, és hézagmentesen be is lehet sorolni

„a maguk rendszerébe", ha felismerjük, hogy az ember társas

magatartását korántsem az értelem s a kulturális hagyomány

irányítja, hanem még mindig ama törvényeknek

engedelmeskedünk, amelyek minden filogenetikusan

létrejött ösztönviselkedésben ott munkálnak.

Törvényszerűségek, amelyeket az állati viselkedés

tanulmányozása, a magunk „állati stúdiumai" révén jól

ismerünk.

De tegyük fel, hogy földön kívüli megfigyelőnk tapasztalt

etológus, aki mindezt jól tudja, ismeri tehát a korábbi

fejezetekben elmondottakat. Nos, akkor óhatatlanul is arra a

következtetésre kell jutnia, hogy az ember „társas élete"

leginkább a patkányokéhoz hasonlatos, amelyek szintén

békések és összetartóak a saját nemzetségeiken belül, de

valódi szörnyeteggé változnak az idegennel szemben. Ha a

Marson üldögélő megfigyelőnk még a robbanásszerűen

növekvő lélekszámról, a fegyvergyártásban tanúsított

buzgalmunkról és arról a néhány politikai táborról is tudna,

bizony nem látná rózsás színben a jövőnket. Pedig az ő

prognózisa még optimistának is mondható, hisz a

patkányokról tudjuk, hogy még a nagy tömeggyilkolászások

után is épp elegen maradnak, amit viszont az emberiségről a

hidrogénbomba árnyékában sajnos nem mondhatunk el.

Mély igazság rejlik a tudás fájának gyümölcsjelképében.

A tudás, mely a fogalmi gondolkodásból sarjadt, kiűzte az

embert a paradicsomból, ahol ösztöneinek engedelmeskedve

azt tehette, amit csak akart. A környezettel kialakított

párbeszédes kapcsolatból aztán, a fogalmi gondolkodás

eredményeképpen, megszülettek az első szerszámok: a

kőbalta és a tűz. Az ember élt is az új eszköztár adta

lehetőségekkel: agyonverte fivérét, sőt, mint a pekingi ember

lakhelyén talált maradványok, széttört, összeégett emberi

csontok bizonyítják, meg is sütötte őt. A fogalmi

gondolkodás megteremtette a lehetőségét annak, hogy az

ember úrrá lehessen a saját faján kívüli világon, és ezzel

elszabadult a fajspecifikus kiválasztódási folyamat „pokla".

Erről és a fajtán belüli szelekció káros következményeiről,

amelyektől a mai napig szenvedünk, már sokat hallottunk az

előző fejezetekben. A fogalmi gondolkodás ajándékozta meg

az embert a nyelvvel, és így annak lehetőségével, hogy a

szavak révén továbbadhassa egyénileg szerzett tapasztalatait,

amelyek aztán közös tudássá formálódhattak, s gyors,

mindent átható változásokat eredményeztek, amelyek viszont

olyan hirtelen megváltoztatták életkörülményeit, hogy

ösztönei végül nem tudtak alkalmazkodni az új feltételekhez.

Hogy az emberiség jelenlegi biológiai helyzetének

bemutatását valamelyest áttekinthetőbbé tegyem, abban a

sorrendben tárgyalom a ránk leselkedő veszélyeket, mint a

fenti bekezdésben, ezt követően pedig a felelős morál

kérdéseivel, teljesítményeivel s ezek korlátaival kívánok

foglalkozni.

Láthattuk a gátló mechanizmusok morál-analóg

„viselkedését" taglaló fejezetben, hogyan csökkentik ezek az

állati agressziót, s akadályozzák így meg, hogy a fajtársak

kárt tegyenek egymásban. Mint mondottam, ezek a

jelenségek elsősorban azoknál az állatoknál fontosak (és a

legfejlettebbek is!), amelyek képesek a nagyjából velük

azonos méretű élőlényeket minden különösebb nehézség

nélkül megölni. Egy varjú vagy főleg egy holló

szemrebbenés nélkül ki tudná vájni a másik szemét; a farkas

minden további nélkül végezni tudna (főleg legyengült)

fajtársával. Rég nem lennének ilyen állatok a földön, ha

valamiféle gátló mechanizmus nem állná útját imént említett

„tevékenykedésüknek". Egy galamb, egy nyúl, de még egy

csimpánz sem képes arra, hogy fajtársát egyetlen harapással,

egyetlen ütéssel „elintézze". Ráadásul ezekben az állatokban

igen erős a menekülési ösztön és az arra való képesség,

mivel a „hivatásos" ragadozóktól szorongattatva rászoktak a

fokozott óvatosságra. Ellenségeik (a ragadozók) pedig

sokkal gyorsabbak, ügyesebbek és erősebbek, mint a

fajtársaik. Szabad körülmények között tehát kicsi az esélye

annak, hogy a fajtársak maradandó károsodásokat okozzanak

egymásnak. Az a szelekciós nyomás nem lehet hatékony,

amely „kitenyészti" a gyilkolás gátlásait. Az állattartó maga

is tapasztalhatja, milyen szörnyeteggé változnak ártalmatlan

védencei is a fogság természetellenes körülményei között. S

mert a lehatárolt térben a megtámadott és legyőzött egyed

nem tud elmenekülni, gyakran előfordul, hogy a csata

nyertese szép alaposan, aprólékos műgonddal „elintézi" a

vesztest. Könyvemben, a „Salamon király gyűrűjé"-ben a

Morál és fegyver című fejezetben bemutattam, hogy az

egyébként békésen turbékoló gerle mindenfajta komolyabb

gátlás nélkül nyugodt lélekkel megöli fajtársát.

Elképzelni is rossz, mi lenne, ha a természet fura tréfája

folytán a jámbor „gerlicének" akkora csőre nőne, mint egy

hollónak. Erről a torzszülöttről önkéntelenül is a valamikori

ember jut eszünkbe, aki feltalálta első ölőszerszámát, a

buzogányt. Már a gondolatába is beleborzongunk: egy

csimpánzhoz hasonlatos vérméksékletű, tehát heves

természetű lény, kezében a gyilkos szerszámmal.

A közvélemény, de a szellemtudományok művelői közül

is sokan úgy vélekednek, hogy az emberi viselkedésnek azon

módozatait, melyek nem az egyén javát, hanem a közösség

érdekeit hivatottak szolgálni, a felelősség ésszerű írott vagy

íratlan szabályai irányítják. Ez az elképzelés bizonyíthatóan

téves, és ezt konkrét példákon is igazolni fogjuk.

Csimpánzzal közös ősünk bizonyára éppoly kedves és hű

barátja volt „felebarátjának", mint egy vadlúd, egy csóka,

egy pávián vagy egy farkas, s nyilván ugyanolyan halált

megvető bátorsággal ment szó szerint tűzbe-vízbe

közösségének üdvéért, védelmezéséért. Minden bizonnyal

gyengéd volt fiatalabb fajtársaival szemben, nyilván

okítgatta, tanítgatta őket, és éltek benne olyan gátlások,

amelyek megakadályozták abban, hogy saját fajtársait

legyilkolja. Szerencsére még ma is elég sok efféle „állati"

ösztön él bennünk.

Azok az antropológusok, akik az afrikai előember, az

australopithecus életmódjával foglalkoztak, megállapították,

hogy nagyvadakra vadászó őseink veszélyes ösztönvilágot,

nevezetesen „ragadozó ösztönöket" hagytak az emberiségre.

A veszélyt én inkább abban látom, hogy a kannibalizmus és

a ragadozó fogalma összecserélődik: pedig a kettő szinte

kizárja egymást. Kannibalizmus a ragadozók között csak

ritka, kivételes esetekben fordul elő. Valójában az a baj,

hogy az embernek nincs „ragadozó természete". Az embert

fenyegető veszélyek jelentős része abból ered, hogy

természetétől fogva ártalmatlan mindenevő, s hiányoznak

természet adta fegyverei ahhoz, hogy nagy állatokat

ölhessen. Ebből adódóan aztán hiányoznak belőle azok a

természetes védekezési mechanizmusok is, amelyek a

„hivatásos" ragadozókat meggátolják abban, hogy jól fejlett

gyilkolási képességüket fajtársaik ellen fordítsák. Persze

előfordul, hogy egy oroszlán vagy egy farkas megöli egy

idegen fajtársát, ha az bemerészkedik territóriumukra, sőt az

is megtörténhet, hogy hirtelen haragjában, egy

„szerencsétlen" pillanatban, halálos sérülést okoz társának,

de ez inkább csak fogságban fordulhat elő. Ezek a kivételek

nem feledtethetik azt a tényt, hogy - mint már a morállal

analóg viselkedési módok fejezetében taglaltuk - ezeknél az

„állig" felfegyverzett ragadozóknál a gátló mechanizmusok

fejlettsége is magas fokú, s ennek köszönhetően a faj

fennmaradását nem fenyegeti veszély.

Az emberiség őstörténetében nem volt szükség

különösebben hatékony belső védő mechanizmusokra a

hirtelen felindulásból elkövetett emberölés veszélyének

elhárítására, lévén, hogy ilyesmire nem nagyon nyílt

lehetőség. Ugyanis a támadó áldozatát csak marással,

karmolással, harapással, fojtogatással tudta elintézni, s

ellenfelének így bőven volt ideje és módja arra, hogy

ellenálljon, meneküljön, vagy esetleg alázatos megadással

bírja jobb belátásra támadóját. A kevéssé felfegyverzett

állatoknál érthető módon nem működött olyan szelekciós

nyomás, mely a jócskán felfegyverzetteknél azokat a belső

gátlásokat kialakította, amelyek megakadályozták abban,

hogy fajtársát megölje. Azonban a mesterséges fegyverek

feltalálásával egy csapásra megváltozott a helyzet. A

viszonylag gyenge ember a vele szemben addig hatalmas

fölényben, túlerőben lévő állatok kiirtására ugyanúgy képes

lett, mint saját fajtársai elpusztítására. Az emberiség, nem

vitás, első nagy felfedezései révén elpusztíthatta volna

önmagát, ha - csodás módon - a felfedezés képessége és a

felelősségtudat nagy adománya nem ugyanannak a fának,

illetve annak a kizárólag az emberek számára adott

lehetőségnek a gyümölcse lenne, hogy az ember képes

kérdéseket feltenni. Az, hogy az ember legalábbis eddig még

nem tette tönkre magát a felfedezései segítségével, azt az

imént említett képességének köszönheti, vagyis annak, hogy

rá tud kérdezni tetteinek várható következményeire. Ez a

nagy adomány azonban semmiféle biztosítékot nem jelent

arra nézve, hogy az emberiség a jövőben se fogja magát

elpusztítani. Bár az erkölcsi felelősségérzet s vele az ölést

tiltó gátlás jócskán kifejlődött az emberben a kőbalta

feltalálása óta, azért közben a gyilkolás eszközei is fejlődtek,

a dolog mintegy könnyebbé vált, s a pusztítás kifinomult

technikái áttételesebbé is tették az ilyen cselekvést, tehát az

elkövető elvontabban cselekszik, számára nem oly

szívbemarkolóak saját tettének következményei. A messze

hordó fegyverek jóvoltából az, aki gyilkol, tulajdonképpen

nem is „tudja", mit tesz. Tettének borzalmas következményei

nem kavarják fel, mert nem szembesül közvetlenül a ténnyel,

hogy miután ő meghúzta a ravaszt, egy ember csontja

eltörik, a láthatatlan ellenfélnek szétszaggatva fordul ki a

bele! Épelméjű ember ma el nem indulna vadászni, ha a

nyulat vagy az őzet foggal-körömmel kellene szétszaggatnia.

Tetteink következményeinek észlelésétől tehát megvédtük

magunkat, s így fordulhat elő az, hogy valaki, aki még egy

rossz kölyöknek is csak nehezen tudna egy pofont lekeverni,

öldökölni indul, nem is szólva arról, hogy képes megnyomni

az atomkioldó gombot, vagy kilőni egy rakétát, pályára

indítván a halált, amely száz meg száz gyerek pusztulását

jelenti. Derekas családapák városok százait bombázták szét.

Ma más időket élnénk? Manapság ez a mi vidékükön,

házunk táján elképzelhetetlen? A demagógok nagyon is jól

ismerik az emberi „lélek" működési mechanizmusait, és

tesznek róla, „oda hatnak", hogy a sokszor nacionalista

színezetű pártérdek megsemmisítse a gátló tényezőket,

igenis „abszolút" érvényű legyen adott helyzetben az inger,

semmibe vesszen a „ne ölj" belső parancsa.

A fegyver felfedezésével közvetlenül összefügg a fajon

belüli kiválasztódás, és ennek minden borzalmas

következménye. A harmadik fejezetben, ahol az agresszió

fajfenntartó funkciójáról szóltam, valamint a tizedikben is, a

patkányok társadalmi rendjének tárgyalásakor, kellő

részletességgel rámutattam már, milyen elképesztő és

végletes cselekvésekre sarkallja a fajtársakat a

konkurenciahelyzet, amennyiben külvilágot érintő

érdemleges kapcsolatok nélkül zajlik a fajtán belüli

kiválasztódás. Mesterem, Heinroth az árgusfácán és a

nyugati világ munkatempójának példáján szemléltette ezeket

a végletes torzulásokat. Mint már utaltam rá, úgy hiszem, az

emberi agresszivitás „hipertrófiája" is hasonló okokból ered.

1955-ben a fajtársak öléséről szóló kisebb dolgozatomban

azt írtam: „Gondolom - de az emberi lélekkel foglalkozó

pszichológusok, elsősorban a mélylélektan-kutatók és a

pszichiáterek dolga lenne, hogy alaposabban utánajárjanak -,

a mai kor civilizált embere az agresszív ösztöncselekvésekre

adható kellő mennyiségű válaszlehetőség hiányában

szenved. Több mint valószínű, hogy a Sigmund Freud által

halálösztönöknek is nevezett emberi agresszióösztönök

gonosz következményei egyszerűen onnan eredeztethetek,

hogy a természetes szelekció az emberben még a sötét

előidők során roppant mennyiségű agresszivitást termelt ki,

melyet azonban a mai társadalmi berendezkedés

körülményei között nem képes levezetni." Ha e szavakban

némi szemrehányás rejlik, feddő várakozás, akkor azt

visszavonom. Már akkoriban is foglalkoztak - s nem is

akármilyen - pszichoanalitikusok ezzel a kérdéskörrel, s nem

hittek a halálösztönben, hanem ellenkezőleg, az önpusztító

agresszióváltozatot nagyon helyesen a fajfenntartó funkció

kudarcának tartották. Magam is ismerek olyan tudóst, aki

ezzel a felfogással már akkortájt is tökéletesen egyetértett, s

az említett kérdést a természetes szelekció által okozott

agresszió-hipertrófiaként „kezelte".

Sidney Margolin pszichiáter és pszichoanalitikus (Denver,

Colorado) igen alapos pszichoanalitikai és

szociálpszichológiai vizsgálatokat végzett a préri-

indiánokon, főleg az utéken. Kimutatta, hogy ezek az

emberek túltengő agressziós ösztönöktől „szenvednek",

amelyeket a mai észak-amerikai indiánrezervátumok

körülményei között képtelenek levezetni. Margolin

véleménye szerint az a - különben viszonylag rövid időnek

számító - pár évszázad, amelyet ezek az indiánok a prérin

kizárólag rablással, gyilkolással, vadászattal „nyers

szabadságban" töltöttek, valami egészen rendkívüli erejű

szelekciós nyomást gyakorolhatott rájuk, amely felfokozott

agresszivitásban jelentkezik. Hogy ennek következtében az

öröklés anyagában is jelentős változások történtek, könnyen

elképzelhető. Bizonyos háziállatoknál ugyanez történik,

olykor a „beltenyészet" következtében. Valamint Margolin

feltevésének helyessége mellett szól az is, hogy a már

merőben másféle körülmények és hatások között

felnevelkedett ute indiánok ugyanúgy szenvednek, mint

idősebb törzstársaik, továbbá hogy a szóban forgó

patologikus jelenségeket csak azokon a préri-indiánokon

észlelték, akik ugyanúgy kényszerhelyzetbe kerültek, mint az

ute indiánok.

Az ute indiánok olyan gyakran szenvednek neurózisban,

hogy azt még egyetlen más embercsoport esetében sem

észlelték; a betegség okát Margolin ugyancsak a kiéletlen

agresszióban látja. Az indiánok közül sokan maguk is

betegnek érzik s vallják magukat, és arra a kérdésre, miből

áll ez a betegség, nem tudnak jobb választ adni, mint hogy:

„Ute vagyok." Napirenden vannak közöttük az

erőszakcselekmények, de jószerével mindig csak

„idegeneket" bántalmaznak, gyilkolnak, saját törzstársaikat

ritkán választják agressziójuk tárgyául - ebben ugyanis

szigorú tabuk gátolják meg őket, s ezeknek könyörtelen

szigora ugyancsak az uték őstörténetéből érthető meg. Mivel

állandó háborúságban álltak a szomszédos törzsekkel és a

fehérekkel, félre kellett tenniük minden belvillongást. Aki

mégis megölte saját törzsének valamelyik tagját, azt a

tradíció szigora arra kötelezte, kövessen el maga is

öngyilkosságot. Ehhez a szigorú „ute szolgálati

szabályzathoz" tartotta magát egy ute rendőr is...! Aki

kénytelen volt törzsének egyik tagját őrizetbe venni, s ennek

során, önvédelemből, végül megölte az illetőt. A

letartóztatott combon szúrta saját apját, aki elvérzett. Persze

nem szándékos emberölés volt ellene a vád. A naiv ute

őrmester pedig eleve tiltakozott feljebbvalójánál: minek

egyáltalán letartóztatni, hiszen a bűnös máris öngyilkosságra

van „ítélve". Végül aztán kénytelen-kelletlen nekilátott

szolgálati kötelessége teljesítésének, ami a már említett

tragédiába torkollott. Margolin jegyzetei számos ilyen vagy

ehhez hasonló eset leírását tartalmazzák, mintha a görög

tragédiák világába csöppentünk volna. Akaratlanul

elszenvedett „bűnökért" önként magukra szabott

büntetéseket hajtanak végre a szerencsétlen, már-már

sorsüldözöttnek nevezhető uték.

Meggyőző és Margolin elméletét támasztja alá az a tény

is, hogy az ute indiánokat igen gyakran éri baleset. Margolin

ezt is a kíméletlen agresszió számlájára írja. Bizarr dolog, de

a gépkocsibalesetek száma is az ute indiánoknál a

legmagasabb a világon - mármint az autót egyáltalán

használó, ismerő népcsoportok közül. Aki vezetett már gyors

kocsit úgy, hogy közben mérhetetlen düh feszítette, nagyon

jól tudja, milyen könnyen támadnak ilyenkor az embernek

önpusztító gondolatai. Úgy tűnik, az ute indián nemcsak

eljátszik a halál gondolatával. A „halálösztön" élő-holt

példájának is tekinthetjük a végzetes sorsú rézbőrűt.

Természetes, hogy a fajtán belüli szelekció még ma is hat,

s szedi áldozatait - de a furcsa esetek tárgyalása elterelne

minket eredeti témánktól, az agressziótól. A birtoklás,

gyűjtés, szerzés, érvényesülési vágy „polgári erényei"

szintén lehetnek negatív hatásúak. Napjaink kereskedelmi

versenyszelleme ugyanolyan borzalmas fejleményekhez

vezethet, mint a szomszédok, népcsoportok, törzsek stb.

közti nyíltan ellenséges viszony. Az az egyetlen szerencsénk,

hogy a gazdagodás, tollasodás, a hatalomhajhászás nem jár

együtt gyakori gyermekáldással, sőt ellenkező irányba hat,

ha ez nem így lenne, akkor még sötétebb színben kellene

látnunk az emberiség helyzetét.

A fegyverek és a belső kiválasztódás után a harmadik

tényező, amelyről beszélnünk kell, a fejlődés felfokozódott

üteme. Az emberiség, cserében a megannyi adományért,

kénytelen volt roppant problémákat is magára vállalni, és

végignézni önnön kárhozatát. A fogalmi gondolkodás, és

minden, ami ebből következik, elsősorban az elvont,

általánosító nyelv használata, az emberiséget olyan

teljesítményekre ösztönözte, ami egyetlen más fajjal sem

fordult még elő. Mikor a biológus a szerzett tulajdonságok

átörökítéséről beszél, csak az öröklődési anyag, a gének

változásainak problémája érdekli. Nem gondol arra, hogy az

„örökölni" szónak, már évszázadokkal Gregor Mendel előtt,

megvolt a jogban használatos alapjelentése, és a biológia

csak átvette ezt a merőben „társadalmi" fogalmat. Manapság

már olyan elterjedt ebben a második jelentésében is, hogy

félreértéseket okozhatna, ha nem részletezném, mire

gondoltam pontosan. Tehát: kizárólag az ember képes saját

megszerzett tulajdonságait, tulajdonait örökül hagyni.

Feltalál, elles vagy lemásol valamit (ötletet, eszközt,

eljárásmódot), s attól fogva olyan az egész, mintha ezek a

vívmányok velünk született adományok volnának, szerves

részeinkké válnak, és használatukat ugyanúgy nem felejtjük

el, ahogy létfontosságú testrészeinkét sem!

Ha csak egyetlen individuum tesz is szert az új képességre

vagy tulajdonságra, az hamarosan közkinccsé válik, és ez a

villámgyors folyamat biztosítja az emberiség már említett

szélsebes fejlődését. A fogalmi gondolkodásnak s

vívmányainak következtében ma napok, hetek, hónapok alatt

válnak világjelenséggé olyan dolgok, amelyek elterjedése

korábban évszázadokat vett igénybe. A mai történeti

alakulásokhoz képest lassú törzsfejlődésre rétegződik rá a

jelen historikuma, a filogenetikusan csigalassúsággal

kialakult átöröklési „masszára" a tömérdek új eredmény, a

szerzett vagy pillanatok alatt ránk hagyományozódott kultúra

és civilizáció.

Ahogy a fegyverek és a szerszámok használata, s az

ember korlátlan uralma a világ felett, úgy a fogalmi

gondolkodás szép adománya is számos veszedelmet hordoz

magában. Az ember kulturális vívmányainak csak egy

hátulütője van: csak olyan emberi tulajdonságokat és

teljesítményeket befolyásolnak, amelyek individuális

módosításokkal, tanulással alakíthatók, kormányozhatók.

Fajunkra jellemző, tehát velünk született örökségünket ezek

az újdonságok nem érintik, magatartásmódunkat, mely az

örökletes anyag terméke, nem tudják előnyünkre változtatni.

A viselkedési módok változásának üteme a törzsfejlődésben

ugyanolyan lassú, mint a testi jegyeké. Míg tehát a fogalmi

gondolkodásban nagyot léptünk előre, „testi valónkban" nem

sokat változtunk.

Vajon mi játszódhatott le, amikor az ember először

szorongatott a kezében bunkót? Valószínűleg hasonló, mint a

két-három éves gyerekek agyában, akik súlyos,

„életveszélyes" tárgyakat hajigálnak egymás fejéhez, s nem

fogja vissza őket semmiféle erkölcsi tiltás, gátlás. Az első

bunkó feltalálója valószínűleg nem sokat habozott,

agyonüsse-e embertársát, ha a helyzet úgy kívánta. Nagy

haragjában semmiféle érzelmi tapasztalat nem fogta vissza

kezét, nem alakult - nem alakulhatott! - ki benne ölésre

vonatkozó gátlás. Hogy érzett-e zavart aztán, mikor

törzstestvére, embertársa holtan hevert a földön? Bizonyosra

vehetjük. Társas kapcsolatokban élő állatok is drámaian

reagálnak a fajtárs halálára. Nyári ludak sziszegve, a

támadásra a végsőkig elszántan állnak elpusztult fajtársuk

mellett; Heinroth számol be egy ilyen esetről: az állat

családjának jelenlétében „lőtt agyon" egyszer egy ludat.

Magam is átéltem egyszer egy hasonló jelenetet: egy nílusi

lúd úgy fejbe vert egy nyári ludat, egy fiatal madarat, hogy

az épp csak odatámolyoghatott övéihez, s ott szinte azon

nyomban kimúlt. Elvérzett. A szülők nem voltak tanúi a

jelenetnek, nem látták a halálos ütést, mégis az említett

módon reagáltak. Münchenben egy elefánt, Wastl, aki játék

közben véletlenül súlyosan megsebesítette ápolóját, úgy

megriadt, hogy kifelé támadólag, de a sebesültnek védelmet

nyújtva fölébe állt, és gyakorlatilag megakadályozta, hogy az

orvosi segítség idejében megérkezhessen. Bernhard Grzimek

mesélte, hogy egyszer megharapta őt egy csimpánzhím, első

dühének csillapultával azonban rögvest megpróbálta a jókora

sebet „eltüntetni", széleit összébb nyomogatni, a dolgot

jóvátenni.

Az első „Káin" valószínűleg azonnal felismerte, hogy

borzalmas dolgot cselekedett. S társai rövid tanakodás után

rájöttek, hogy ez nem mehet így tovább, mert a csoport ereje

hamarosan vészesen megfogyatkozhat, s ez fennmaradásukat

is veszélyezteti. Nem tudjuk, milyen „szankciókat" hoztak,

tény, hogy kialakult a felelősség s a kényszerű

felelősségvállalás ősformája, ami aztán az emberiséget

megvédte attól, hogy saját magát elpusztítsa.

A felelős erkölcs első teljesítménye az emberiség

történetében tehát az volt, hogy az ember megpróbálta

visszaállítani a fegyverek felfedezése és az ölésre vonatkozó

gátlás közti egyensúlyi viszonyt. Az egyénre kiszabott

tilalmak rendszere őseinknél, az első embereknél még

valószínűleg igen egyszerűen és hatékonyan működött.

Nem csupán spekuláció, ha azt feltételezzük, hogy az első

embereket, úgy a cro-magnoni embertől számítva, nagyjából

ugyanazok az ösztönök és hajlamok vezérelték, mint minket.

Társas viszonyaik és összetűzéseik tekintetében pedig nem

különbözhettek nagyon a mai „természeti" népektől, például

Pápua Új-Guinea úgynevezett őslakosságától. Itt minden

egyes kisebb közösség háborúban áll szomszédaival,

méghozzá egy „enyhe, kölcsönös fejvadászat" keretein belül.

Margaret Mead szóhasználatában az „enyhe" annyit jelent,

hogy a vágyva vágyott fejek megszerzésére csak ritkán

indítanak szervezett hadjáratot, és inkább csak a területükre

tévedő balga nők s gyerekek fejét „szerzik meg maguknak".

Próbáljuk meg elképzelni, úgy tizenöt férfi él együtt

feleségestül, gyerekestül. A férfiakat természetesen

„barátság" fűzi egymáshoz, a szó legszorosabb értelmében

tartoznak is ezzel egymásnak, nyilván sokszor mentették

meg egymás életét stb. Valamit valamiért. Ha e pár tucatnyi

férfiember közt volt is egykoron rivalizálás, gyűlölködés, ez

szükségszerűen már a múlté - az adott közösség tagjai csak

együttesen tudnak védekezni a szomszédaikkal szemben. A

belső, „fajtaspecifikus" agresszió értelemszerűen kifelé

fordul, és külső ellenségre fog irányulni. Biztos vagyok

benne, hogy ilyen körülmények között mindegyikünk

megtartaná természetes hajlandóságától vezérelve a mózesi

törvényeket, és nem kívánná meg felebarátja feleségét, nem

lopna stb. A férfiember hamarosan nemcsak a feleségeket és

anyákat, de az öregeket s a bölcseket is tisztelni és védeni

kezdené. Fraser Darling ezt a jelenséget egyébként

szarvasoknál is megfigyelte, de Vore, Washburn s Kortland

páviánokon végzett megfigyelései pedig ugyanezt támasztják

alá.

Más szóval az ember természetes hajlandóságai azért

mégsem olyan kétségbeejtően hitványak, reménytelenül

rosszak. Az ember nem „kora ifjúságától fogva" rossz,

csupán a modern társadalom követelményeihez nem képes

felnőni.

Önmagában egy adott közösség lélekszámának

növekedése is két olyan következménnyel jár, melyek

mindegyike zavarja a kölcsönös vonzások és taszítások

arányának rendszerét, vagyis romlani kezd az egyensúlyi

viszony a személyes kötődés s a fajtán belüli agresszió

között. Először is minőségi romlás következik be a

személyes kapcsolatokban, ha túl sok van már belőlük. Régi

bölcsesség, hogy olyan túl sok jó barátja azért nem lehet az

embernek. A „milliónyi" ismerős, amely minden nagyobb

közösségnek velejárója, csökkenti a valódi, mélyebb

kapcsolatok intenzitását. Továbbá sokak együttélése

viszonylag szűk térben a szociális kapcsolatok megkopását,

elfáradását eredményezi. A modern nagyvárosi ember, akit

tömérdek kötelesség és feladat emészt, a legjobb barátjának

sem tud mindig örülni. Rosszkor jön a jó barát! Vagy ha

vacsora közben megcsörren a telefon, elsőre mindenki

kelletlenül reagál. Az összezártság fokozza az agresszivitást,

a szociológusok a maguk tapasztalataiból már rég tudják ezt.

„Túlzottan" társas mivoltunk nemkívánatos

következményeinek sorát az is bővíti, hogy a fajtánknak

megfelelően belénk programozódott agresszív ösztönöket

nehezen tudjuk levezetni. Mivel pedig a polgári béke minden

szűkebb közösség alapelve és követelménye, a bennünk

fortyogó indulat óhatatlanul is „mások", szomszédaink vagy

más népek stb. ellen irányul.

Ahogy a civilizáció fejlődése - feltartóztathatatlanul -

halad előre, mind reménytelenebbé válik természetes

hajlandóságaink helyes működtetésének álma. Úgynevezett

felebarátunkról hamar látnunk kell, hogy még felerészben

sem a barátunk, hiszen esetleg nem rokonszenves nekünk,

sérti érdekeinket stb., ráadásul mit szeressünk rajta, sose

láttuk; a józan ész ráadásul azt parancsolja, hogy még az

ellenségeinket is „szeressük", de hogy fér ez meg

természetes hajlandóságainkkal? A sok prédikáció, hogy a

lemondás és az aszkézis szükségszerű, hogy nem szabad

zabolátlanul élnünk, mértéktelenül hódolnunk az

élvezeteknek, meg aztán az eredendő bűn tana, amely szerint

az ember „zsenge ifjúságától fogva" eleve bűnös - mind

egyetlen közös igazságtartalmat hordoz: nevezetesen azt,

hogy az emberiség felismerte, nem teheti azt, amit örökölt

hajlandóságai diktálnak neki, épp ellenkezőleg, tanulnia kell,

egyebek között önmérsékletet; nem rohanhat vakmerően a

vesztébe, felelős előrelátással kell mérlegelnie, mi lehet

tetteink várható következménye.

Várható, hogy civilizációnk - reméljük, hogy a kultúrát

nem maga mögött hagyva - egyre gyorsabb ütemben fejlődik

majd a továbbiakban is. Ennek megfelelően az erkölcsi

felelősség tudatának is erősödnie kell bennünk. A

diszkrepancia, a hasadás aközött, amit az ember alapvető

hajlandóságaitól vezérelve a szűkebb vagy tágabb

értelemben vett közösségért megtenne és aközött, amit ez a

közeg követel tőle, növekszik, és ez a két végpontot áthidalni

próbáló felelősséget egyre keservesebb feladat elé állítja. Ez

a felismerés azért igen nyugtalanító, mert a legnagyobb

jóakarattal sem találunk olyan szelektív tényezőket,

amelyeket az ember felelős igyekezete vagy netán vele

született sok jó hajlandósága termelt volna. Ellenkezőleg,

komolyan kell aggódnunk, hogy a mai, ízig-vérig

kereskedelmi alapszínezetű társadalmi viszonyok az ember s

ember között uralkodó, valóban ördögi versenyszellem

következtében igen rossz irányba terelik a belső

kiválasztódást. A felelősségünk tehát ebből a szempontból is

egyre nagyobb.

A felelős erkölcs dolgát szemernyit se könnyítjük meg

azzal, ha erejét túlbecsüljük. Akkor már többre megyünk

annak elismerésével, hogy ez a bizonyos erkölcs „csak" egy

kompenzációs mechanizmus, amely eleve adott ösztöneinket

a valóban kulturáltnak nevezhető életvitel kívánalmaihoz

próbálja igazítani, ezekkel mintegy rendszerbéli egészet

alkotva. Ez a felfogás érthetővé tesz sok mindent, ami

egyébként nem az.

Valamennyien szenvedünk attól, hogy ösztöneinken

uralkodnunk kell, van, aki jobban, van, aki kevésbé, ki-ki

társas ösztöneihez vagy hajlandóságához mérten. Egy régi jó

pszichiátriai meghatározás szerint pszichopata az a személy,

aki vagy maga szenved a közösség által reá rótt

kötelességektől, vagy ő maga okoz szenvedést ugyanilyen

formában a közösségnek. Bizonyos értelemben tehát

mindannyian pszichopaták vagyunk, hiszen mindannyian

szenvedünk attól, hogy ösztöneinket - a köz kívánalmainak

megfelelően - el kell fojtanunk. Ez a meghatározás

különösen azokra igaz, akik e követelmények súlya alatt

összeroppannak - neurotikusak lesznek, sőt esetleg bűnözővé

válnak. E pontosabb definíció szerint sem különbözik

azonban a „normális" a pszichopatától, a „derék

polgárember" a deviánstól olyan nagyon. A különbség

valami olyasmi, mint a kompenzált szívzavarokkal élő ember

és a „dekompenzált vitium"-ban szenvedő közötti különbség,

ez utóbbi betegség esetében a szív nem bírja már a reá háruló

többletfeladatokat, izomzata csődöt mond, egy billentyű már

nem zár jól, vagy szűkület alakul ki. Ez a hasonlat rávilágít

arra a tényre is, hogy a kompenzáció többlet

energiafelhasználással jár.

A felelős erkölcs lényegi teljesítményének ilyen felfogása

feloldja a kanti erkölcstan egyik ellentmondását, amely már

Schillernek is feltűnt. Ő, aki Herdert „minden kantiánusok

legszellemesebbiké-nek" nevezte, nem volt hajlandó

elfogadni Kant részéről azt, hogy az erkölcstanával

mindenfajta természeti hajlandóságot lealacsonyít. Pompás

„Xéniájában" is ezt gúnyolja: „Számíts rám, hívem - sajnos,

kedvellek, azért ez! / Lelkem bűntudatos - nem közöny éltet

ilyet?"

Persze amellett, hogy vakon szolgáljuk barátunkat,

elbíráljuk azt is, hogy egyáltalán rászolgál-e önzetlen

barátságunkra, illetve viszonozza-e teljes odaadásunkat.

Persze ha igazi kantiánusok lennénk, ennek pont az

ellenkezőjét kellene tennünk, s akkor becsülni őt a

leginkább, ha ugyan nem szível minket, de a felelős erkölcs

parancsára mégis a javunkat szolgálja. Való igaz, akadnak

ilyen „jótevőink", de minden erőfeszítésünk ellenére nekik

csak hűvösen tudunk köszönetet mondani, és szeretni azt

fogjuk, aki önzetlenül, bár nem minden viszontszolgáltatás

nélkül tesz nekünk jót.

Mikor feledhetetlen tanárom, Ferdinand Hoch-stetter 71

évesen a búcsúelőadását tartotta, a bécsi egyetem akkori

rektora meleg szavakkal köszönte meg hosszú, áldásos

tevékenykedését. Erre a köszönetnyilvánításra Hochstetter

úgy válaszolt, hogy abban a természetes vonzalmak összes

paradoxona benne volt: „Köszönetet mond nekem

olyasmiért, amiért pedig nem kellene! Ha valakit, akkor

szüleimet, az őseimet illeti köszönet, hogy ilyen

hajlandóságokat örököltem tőlük, s nem másmilyeneket.

Viszont ha valóban engem kérdez, mit cselekedtem életem

során, s miért is tettem azt, amit tettem, erre csak azt

felelhetem: ártani nem akartam, de tulajdonképpen mindig

azt tettem, amit úri szeszélyem diktált, amihez kedvem volt!"

Félre a tréfát? A nagy természettudós, akiről teljes

bizonyossággal állíthatom, hogy soha nem olvasott Kantot, e

szavaival különös módon mégis a kanti „értékközömbösség"

mellett foglalt állást, miközben ad absurdum vitte a kanti

tanok bírálatát – és Schillernél is jobban rámutatott Kant

értékelméletének képtelenségére. Ennek a

látszatproblémának - mert az! - roppant egyszerű a

megoldása. Amint a felelős morált kompenzációs

mechanizmusnak tekintjük, a természetes hajlandóságok

megszűnnek értéktelennek lenni.

Ha meg kell ítélnünk egy ember „cselekedeteit vagy akár

a sajátjainkét, természetesen annál többre tartjuk azokat,

minél kevésbé vezethetőek le a természetes

hajlandóságainkból. Ha azonban jó barátot választunk

ugyanilyen alapon, szívünknek az lesz kedves, aki szintén

szívbéli kedvességből cselekszik, s nem a józan ész érveit

követve. (Legyenek azok bármily erkölcsösek is!) És nincs

ebben semmi különös, sőt könnyen érthető, hogy más

értékmérővel dolgozunk, ha egy ember cselekedeteit és

megint mással, ha magát az embert ítéljük meg.

Aki már természetes vágyaitól vezérelve is „társas

lényként" cselekszik, általában kevés energiát kénytelen a

kompenzációra fordítani, és így az idők során jókora erkölcsi

tartalékok halmozódnak föl benne. Aki viszont mindennapi

élete követelményeinek is csak nehezen és nagy áldozatok

árán tud csak megfelelni, az a feladat nagysága alatt előbb-

utóbb összeroppan. A szívelégtelenségről szóló hasonlatunk

tökéletesen illik ide is. Nem a hirtelen ránk zúduló

többletteher alatt roppanunk össze, hanem az állandó

túlfeszítettség, igénybevétel, viselkedéskényszer áll a

háttérben. Az éhezés, a nyomor, a feszültség, a félelem, a

túlhajszoltság, a reménytelenség mind mind ugyanoda

vezetnek. Aki háborúban, hadifogságban látott már végsőkig

elcsigázott embereket, tudja, mennyire váratlanul következik

be az összeomlás, áll be a dekompenzáció állapota.

Emberek, akikről azt hittük, sziklakövek, s ki tudja, mi

minden építhető rájuk, egyik pillanatról a másikra

kártyavárként omlanak össze. Látszólag kimeríthetetlen

energiájukat annak köszönhették, hogy belső tartalékukat

teljesen felélték. Aki átélt már ilyesmit, jól tudja, hogy más

dolog a jó szándék, és az is, hogy mennyire tud tartós lenni.

Aki ezt belátja, nem érzi magát fölényben összeroppant

társával szemben, mert jól tudja, hogy bármikor rá kerülhet a

sor. Még a legerősebb is eljut arra a pontra, mikor végső

fájdalmában már csak fohászkodni képes: „Istenem, Istenem,

miért hagytál el engem?"

A kanti erkölcstan, az emberi ész benső törvényszerűsége

az - kizárólag, mintegy magára hagyatva -, amely a felelős

önvallatás kérdésére a helyes választ megadja. Imperativus

ez, afféle elemi, eleve elrendelt parancs tehát. Kant számára

magától értetődő, hogy az észlény nem is adhat másféle

választ, azaz - nem akarhat rosszat a magához hasonlónak.

Az ő számára az egzisztencia így mintegy evidencia;

egyetlen megoldása létezik, nincs variációja. A magatartás-

kutató nem indulhat ki ilyen a priori elvekből; kötelessége

utánajárni, miért nem ártunk embertársunknak, ha nem, s

miért, ha mégis igen. Persze a nagy gondolkodó

levezetésében is van némi következetlenség, s ez teszi

elméletét a biológia szemszögéből vizsgálódó tudós számára

sokkal elfogadhatóbbá. Ugyanis maga Kant sem hiszi, hogy

ha valakit természetes hajlandósága késztet bármiféle

cselekedetre, akkor a dolog logikus végiggondolása

visszatarthatná. Természetes, hogy mikor egy felismerést

tiltássá, imperatívusszá teszünk, egy érzelmi faktor is

szerepet játszik. Ha kiiktatnánk életünkből az érzelmi

szempontot, például az evolúció különböző szintjeinek

megítélésekor, ha egy ember, egy emberélet nem jelentene

emocionálisan is értéket a számunkra, akkor értelmünk egy

üresen kattogó gépezetté változna, amiből csak

működésének alapja, a motor hiányozna. Mert a tiszta

értelem csupán az eszközöket biztosítja számunkra, amelyek

segítségével céljainkat megvalósíthatjuk, de magukat a

célokat nem. Milyen alapon „parancsolhatnánk" akkor

magunknak? Miért vágynánk bármilyen imperativusra is? Ha

Mefisztó-féle nihilisták volnánk, azt vallván: hogy „jobb, ha

semmi nem is keletkezik", cselekvési maximáink

rendszerében az sem minősülne abszurdumnak, hogy igenis

megnyomjuk azt a bizonyos gombot...

Az értékérzékelés, az érzés az, ami az önmagunknak

feltett kérdésekre pozitív vagy negatív választ ad,

imperatívusszá vagy tiltássá téve azt. Egyik sem az ész

szikrájaként pattant ki valahonnan, a sötétségnek abból a

„birodalmából" való, amelybe józan értelmünk nem tud

behatolni. Ezekben az emberész számára csak közvetett úton

megközelíthető rétegekben az ösztönös és a tanult elem igen

bonyolult szerveződésben él együtt, s ez a képződmény

bennünk a magasrendű állatokéval nem csupán rokon, de sok

mindenben azonos is. A különbség csak annyi, hogy az

embernél a kulturális hagyomány is beépül a tanultakba.

Ezeknek a csaknem kizárólag a tudatalattiban zajló

kölcsönhatásoknak a szövedékéből ered minden

cselekvésünk késztetése, azoké is, amelyek pedig a

legerősebben kötődnek a józan észhez, tehát az értelem

„alárendeltjei". Innen a szeretet - a szerelem és a barátság -,

az érzelmek melegsége, a szépérzék, a művészi alkotás

igénye és lehetősége, a tudományos megismerés vágya. A

minden úgynevezett állatitól megfosztott, a sötétség

késztetéseitől elzárt ember korántsem lenne angyal: tiszta

észlényként pont az ellenkezője volna annak!

Mindeközben nem nehéz belátni, miért terjedhetett el az a

nézet, hogy a jó - és csakis a jó -, vagyis minden, ami az

emberi társadalmakra nézve hasznos, az erkölcs produktuma;

ellenben az „egoista", a közösség kívánalmaival rosszul

összeegyeztethető cselekvési motívumok az „állati"

ösztönökből erednek. Ha ugyanis föltesszük magunknak

Kant kategorikus kérdését: „Cselekvésem maximáját

természeti törvény erejére emelhetem-e, avagy e kísérlet

során olyasmi történne, ami az észnek ellentmond?", nos,

akkor minden magatartási mód, még a merőben ösztönösek

is a végsőkig ésszerűnek minősülnének, feltételezve persze,

hogy a fajok alakulásának nagy konstruktőrei által

megszabott hivatásukat töltik be. Ésszerűtlen magatartás

csak az ösztön hibás működéséből adódhat. Ezeknek a

hibáknak a felkutatása a kategorikus rákérdezés feladata,

kompenzálásuk pedig a kategorikus imperativusé. Azokat az

ösztönöket, amelyek valóban a konstruktőrök szellemében,

tehát jól működnek, semmilyen rákérdezés nem tudja

megkülönböztetni az észelvűtől! Ha egy ilyen esetben

tesszük fel a kanti kérdést, hogy tudniillik: „Cselekvésem

maximáját természeti törvény erejére emelhetem-e?", a

válasz egyszerű. Miért kellene, ha már az!

Egy gyerek a vízbe esik, egy férfi utánaugrik, kihúzza,

aztán megvizsgálja cselekvésének maximáját, és úgy fogja

találni, hogy a természeti törvény erejére emelve ez

körülbelül így hangzik: ha egy felnőtt férfi, egy homo

sapiens azt látja, hogy egy gyerek életveszélybe került, akkor

kötelessége megmenteni. Tartalmaz ez az elvonatkoztatás

bármiféle észelvű önellentmondást? Ugye, hogy nem! Így az

életmentő gondolatban megveregeti saját vállát, büszkén

kihúzza magát, és örömmel állapítja meg, hogy milyen

okosan, erkölcsösen és átgondoltan cselekedett. Holott, ha

szépen megtanakodta volna a dolgot magával, alaposan

körüljárva a kérdést, akkor már csak a gyerek hulláját

horgászhatta volna ki. Az ember, már amennyiben a mi

nyugati kultúrkörünkbe tartozik, ennek ellenére sem hall

szívesen olyasmit, hogy teljesen ösztönösen cselekedett, s

hogy a helyében egy pávián is ugyanezt tette volna.

A régi kínai bölcsesség, mely szerint az emberben

megvan minden állati, az állatban azonban nincs meg

minden emberi, nem azt akarja mondani, hogy az „állat az

emberben" valami eleve gonosz, megvetendő és irtani való

lenne. Van az embernek egy olyan reakciója, mely minden

másnál jobban szemlélteti, mennyire nélkülözhetetlen lehet

egy kétségkívül „állati", az antropoid őstől örökölt

magatartási mód, méghozzá az olyan cselekvések

szempontjából, amelyek nemcsak saját megítélésünk szerint

sajátosan emberiek és erkölcsösek, hanem valóban azok. Ez

a reakció a lelkesedés. Már a szó is azt fejezi ki, hogy itt

valami mélyen emberi dolog munkál. Ennek megfelelője a

görög enthuziazmus (lelket említve), eredetileg azt jelenti,

hogy az embert valamelyik isten kerítette hatalmába.

Valójában régi barátunk, új ellenségünk, a fajon belüli

agresszió az, amely a lelkes embert uralja, méghozzá a

szociális védekezés ősrégi, egyáltalán nem szublimált

reakciójának formájában.

A jelenséget ennek megfelelően egyenest reflexszerű

előrejelezhetőséggel olyan külső helyzetek váltják ki,

amelyek harcos nekibuzdulást kívánnak, és ezen belül is

elsősorban olyanok, amelyeket már szentesített a kulturális

hagyomány. Képviselheti ezeket a család, a nemzet, az alma

mater, netán a sportegyesület vagy bármi olyan elvontabb

fogalom, mint a régi „mesterlegény-szellem", a művészi

alkotás megvesztegethetetlenségének képzete avagy az

induktív kutatás munkaetikája. Egy lélegzetre felsoroltam

most olyan dolgokat, amelyeket valós értékeknek tartok, és

olyanokat is, amelyek számomra teljességgel érthetetlen

módon mások szemében képviselnek értéket, ezzel azt

kívánom szemléltetni, milyen veszélyeket hordozhat

magában a szelektálás hiánya.

A lelkesedést eszményien kiváltó ingerhelyzetek közé

tartozik az az egyébként a demagógok köreiben is hihetetlen

népszerűségnek örvendő állítás, hogy a fent említett értékek

valamelyikét veszély fenyegeti. Ellenséget mindig lehet

találni, vagy ha más nem, művileg előállítani. A „mindenre

képes" szörnyeteg lehet konkrét és elvont is. „A" zsidók, az

oroszok, a németek, a franciák, a zsarnokok, az elnyomók

stb. ugyanolyan jól megteszik, mint a világkapitalizmus, a

kommunizmus, a fasizmus stb. vagy bármelyik -istára és -

izmusra végződő szavunk. Aztán szükség van még egy

lehetőség szerint szuggesztív, magával ragadó

(„karizmatikus") vezetőre, egy „Führer"-re, ilyet egyébként

még a leghangosabb antifasiszta körökben is találunk, mert

mi tagadás, a merőben ellentétes politikai táborok eszköztára

igen hasonló, ha nem azonos, és a természeti hajlamainál

fogva lelkesedésre mindig kész kisember aztán ide-oda

csapódhat e végletek között. A harmadik és talán a

legfontosabb tényező a minél több főt számláló „hívők"

tábora. Emlékezzünk a 8. fejezetre és az „anonim csapatról"

tanultakra, minél nagyobb egy adott közösség, annál

nagyobb vonzerőt gyakorol az egyedre, és annál inkább tudja

döntéshelyzetben befolyásolni. Aki valaha életében érzett

már elragadtatottságot, jól tudja, milyen tünetei vannak

ennek az állapotnak. Borzongunk, szinte „feláll a hátunkon a

szőr". Úgy érezzük, kiszakadtunk a hétköznapok

sivárságából, és csak „szent kötelességünk" lebeg előttünk.

Teljesen azonosulunk az „üggyel", nem ismerünk

akadályokat, és szinte megszűnik működni az a gátlás, amely

a fajtársak legyilkolását megfékezhetné. A józan észérvek,

az ellenjavallatok ilyenkor már senkit nem érdekelnek - a

nagy ügy szent és sérthetetlen, és minden létező eszközt a

szolgálatába kell állítani. A „másmilyen" értékek

megszűnnek létezni, a harc mámora elsöprő diadalt arat,

hadd álljon itt példaként a „szép" ukrán jókívánság: „Szent

zászló lengjen nekünk, trombitáljon víg eszünk - harcba így

megyünk!"

Félre a tréfát - egy népet vagy nemzetet sem akarunk

megbántani. A jelenséget kísérő testi tünetek önmagukért

beszélnek. Valóban ki-a-mell, be-a-has, feszüljön a váll,

roppanjon egészségesen a gerinc... és így tovább... Felszegett

fej, előreszögezett áll, már-már díszlépés, a lélek „mezején"

is. Hőstudat, küldetéstudat járja át a föllelkesített egyént.

Szent áhítat, fékezhetetlen harci kedv. Boldogság, hogy ő,

aki idáig csak „egy ember" volt (egy senki, egy nímand),

most Egy Emberként dacol a világgal.

Hogy mennyire „szent" ez az áhítat, a borzongás és az

ügy maga, azt pontosan tudja az, aki csimpánzok

megfigyelése révén is szert tett már némi tapasztalatra. A

csimpánzhím, az elhivatott vezér, veszély esetén hasonló

tüneteket produkál. A szőre égnek áll, a karok és a vállak

tartása az emberéhez hasonló, sőt mi több, a karját is úgy

lengeti, hogy a legszőrösebb rész forduljon kifelé, azt

demonstrálandó, hogy „itt minden égbe kiált". Az állat

minden kétséget kizáróan blöfföl, nagyobbnak,

hatalmasabbnak, ellenállhatatlannak kívánja feltüntetni

magát. A mi szentnek nevezett elhivatottságunk ez esetben

tehát nem más, mint az imént ismertetett állati jelenség

reprodukálása.

Az idők során levedlett dús szőrzetünk híján „más

köntösbe öltöztetve"!

A majom szociális védelmi reakciója, higgyük el, végső

soron ugyanolyan hősies, önfeláldozó cselekedet, mint a mi

lelkesedésünk. A csimpánzhordák védelmi reakciójának és

az emberi lelkesedésnek, a lelkes összetartásnak rokon

jellegében semmi okunk kételkedni. Sőt nagyon is

elképzelhető, hogy a csimpánzok védelmi reakciójában

kereshetjük lelkesedésünk alapformáját. A védelmezendő,

szent értékek az embereknél is társas jellegűek, közösek.

Emlékezzünk csak vissza a szokást, a ceremóniát s a

varázslást tárgyaló fejezetre, az a reakció, amely eredetileg

az ismerősök, az egymáshoz közel álló egyedek értékeinek

védelmét szolgálta, fokozatosan a csoport érdekeit kezdi el

védelmezni. S ezt a folyamatot a kulturális tradíció

felfokozza és tartósítja.

Akit ez most jeges zuhanyként ért, az tekintse mindezt

figyelmeztetésnek; a számunkra legszentebbnek tűnő dolgok

védelme ugyanolyan idegpályákon zajlik, mint antropoid

őseinknél. Az az ember, akiből ez a társas védelmi

reakcióképesség hiányzik, érzelmi nyomorék, s bizony nem

szívesen nevezném a barátomnak. Az viszont, akit vakon

magával ragad a lelkesedés, óhatatlanul is a demagógok

könnyű prédájává válik, s mint ilyen, veszélyes az

emberiségre. Mert a „vezérek" s alvezéreik ugyanolyan

könnyen manipulálnak minket, mint a magatartás-kutatók az

állatokat! Zászlólobogást látva, trombitaszót vagy régi

dalokat hallva engem is átjár valami furcsa borzongás, de

ilyenkor inteni próbálom magamat: ember, vigyázz, túl ne

értékeld azt, amit már a csimpánz is sajátjának mondhatott.

Ha te is rágyújtasz az indulóra, ha te is „egy emberként

menetelsz a többiekkel", máris kisujjadat nyújtottad az

ördögnek.

A lelkesedés az ember valódi, autonóm ösztöne, és

hasonlatos a ludak diadalkiáltásához. Tartalmaz

óhajkifejezést, sajátos kiváltómechanizmusoknak

engedelmeskedik - saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy

olyan „jó érzés"-sel jár együtt, amelynek nehéz ellenállni.

Ahogy a diadalkiáltás a ludak társas életét strukturálja,

ugyanúgy a lelkes harci nekibuzdulás is befolyásolja az

emberiség történetét, társadalmi és politikai

berendezkedését. Nem arról van szó, hogy az emberi nem

eleve agresszív és „kötekedő" volna, csak mert pártokra

oszlik és táborokba áll, amelyek aztán ellenségesen néznek

szembe egymással - nem, az emberiség strukturáltsága eleve

ilyen, hiszen ez az az ingerhelyzet, mely a társadalmi

agresszió megválaszolásához („lereagálásához")

szükségeltetik. Erich von Holst írja: „Ha egyszer valamilyen

üdvtan csakugyan a föld egészét meghódítaná, akkor azonnal

szétesne két táborra (az egyik lenne az igazhitűeké, a másik

az eretnekeké), fellángolna a harc, és nem is szűnne, mert az

emberiség már csak ilyen, ha tetszik, ha nem."

Íme a Janus-arcú emberiség: az ember az a lény, amelyik

lelkesen képes magát a Legfőbb Jó szolgálatának szentelni,

ez azonban olyan magatartás-lélektani szerveződést igényel,

amely - állati elemeiből kifolyólag - azzal jár, hogy az imént

még magasztos célokat szolgáló lény a felebarátját, de akár

testvérét is elpusztítja. Méghozzá abban a szent

meggyőződésben, hogy ezt is valami Legfőbb - vagy

legalábbis a - Jó érdekében cselekszi. Ecce homo!

14. fejezet

A remény hitvallása

Nem képzelem:

bármit is taníthatnék,

Hogy megtérjen az ember

s jobb legyen még.

Goethe

Fausttal ellentétben én igenis azt képzelem, hogy

szolgálhatok valami tanulsággal-tanítással az ember

jobbítására. Úgy érzem, nem nagyképűség, amit állítok, sőt

inkább az lenne gőgös magatartás, ha azt mondanám, hogy

kár okítanunk, javítanunk az emberiséget, főleg ha ezzel nem

a saját tanári képességeimet kérdőjelezném meg, hanem a

„nebulót" minősíteném javíthatatlannak, nevelhetetlennek,

reménytelen esetnek. Ilyesmit csak az a szellemóriás érezhet,

aki legalább egy évszázaddal a kora előtt jár. Neki viszont

számítania kell arra, hogy megkövezik, megégetik, a

legkevesebb az, hogy egyáltalán nem értik meg, esetleg

agyonhallgatják. Ha a kortársak valakire odafigyelnek, sőt

még a könyveit is olvassák, akkor az biztosra veheti, hogy ő

bizony nem szellemóriás. A legjobb esetben azzal hízeleghet

magának, hogy „korszerű", hogy „fontos". Mondjuk ő volt

épp - esedékes. Gyenge, sőt szánalmas vigasz! Az emberek

befogadják gondolatait, mert az az érzésük, hogy „ejha, ezt

akár én is mondhattam volna... erre én is gondoltam, úgy

hiszem". Barátunk egy fejhosszal, vagy ha jó szimatának

köszönheti a sikert, egy orrhosszal járt kora előtt.

Nos magamnak se hízeleghetek mással, mint hogy azt

remélem, hogy e könyv eszméit hamarosan széles körben

természetesnek fogják tartani, közhelyszerű igazságokká

válnak a fajspecifikus agresszió defektusaival kapcsolatos

fejtegetéseim, s így „dörgedelmeimnek" talán lesz némi

foganatja. Adná az ég.

Most, hogy szeretném megvonni munkám mérlegét,

miként már a görög bölcselők is tették, igen praktikus

előírásokba sűrítem mondandómat, úgy érzem, elsősorban az

a vád érhet, hogy semmiségeket mondtam el; abban ugyanis

biztos vagyok, hogy érdemben senki sem tudja

meghazudtolni az említett alapigazságok érvényességét.

Ahhoz, amit az utolsó fejezetben vázoltam, hozzá kell

tennem, hogy a fenyegető veszélyekkel szemben hozott

ellenintézkedéseink ez idáig bizony elég erőtleneknek

bizonyultak. Ezzel most nem a vészharangot akarom

megkongatni, és attól sem tartok, hogy a fenti állítás

megkérdőjelezné állításaim érvényességét. A kutató nem

változtathat a világ menetén. Sőt inkább attól kell óvakodnia,

nehogy többet ártson, mint használjon. A tudomány

vívmányainak bármiféle „hasznosítása" nagyon nagy

odafigyelést, lelkiismeretes aprómunkát igényel. Magától a

kutatótól elsősorban.

Az első és a legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy

megfogadjuk a régi görög mondás tanácsát: „Ismerd meg

tenmagadat!", és megpróbáljuk saját cselekedeteink okait

feltárni. Mostanság kezdenek kirajzolódni azok az irányok,

amerre az alkalmazott viselkedéstan fejlődése tarthat. Az

egyik lehetséges út annak az objektív-fiziológiai vizsgálata,

hogyan lehet az eredeti formájában létező agressziót

póttárgyakon levezetni, mert azt azért tudjuk, hogy van jobb

megoldás, mint mondjuk a tányérok földhöz csapdosása. A

másik valószínű fejlődési irány az úgynevezett szublimáció

vizsgálata a pszichoanalízis módszereivel; várható, hogy a

katarzisnak ez a sajátosan emberszabású formája

hozzájárulhat a felhalmozódott agresszív késztetés

levezetéséhez.

Bár ma még keveset tudunk az agresszió

természetrajzáról, de már ez a tudás is hasznosítható. Például

már az is valami, hogy nagy biztonsággal meg tudjuk

mondani, hogy mi az, ami nem megy. Az agresszió

megfékezésére két igen kézenfekvőnek tűnő megoldás is

kínálkozik, amelyekről az ösztönök és az agresszió

működésének ismeretében sajnos le kell mondanunk.

Egyfelől biztos, hogy az agressziót nem iktathatjuk ki azzal,

hogy megpróbáljuk magunkat távol tartani az azt kiváltó

ingerektől. Másfelől az sem megoldás, hogy morális

tilalomfákat állítunk. Körülbelül olyan „jó" ötlet mindkettő,

mintha a lakásban uralkodó túlnyomást azzal próbálnánk

csökkenteni, hogy lezárjuk a szelepeket és a csapokat.

Van még egy megoldás, amely ugyan elméletileg

lehetséges, de gyakorlati kivitelezését még nem tartom

üdvözítő módszernek: arról van szó, hogy az agresszió

ösztönét eugenikus úton visszatenyésszük. Az előző

fejezetben láthattuk, hogy a fajtaspecifikus agresszió ott

rejlik az emberi lelkesedés természetes reakciójában, amely

minden veszélyessége ellenére is elengedhetetlen feltétele a

magasabb rendű emberi célok elérésének. Azt is tudjuk a

kötésről, az összetartozásról szóló fejezetből, hogy az

agresszió igen sok állatnál, de még az embernél is

nélkülözhetetlen része a személyes barátságnak. Végül pedig

az ösztönök nagy parlamentjéről szóló fejezetben részletesen

ismertettem, milyen bonyolult a különféle ösztönök

viszonya. Beláthatatlan következményekkel járna, ha ezen

ösztönök bármelyikét is kiiktatnánk. Nem tudhatjuk, hány és

hány magatartásformánkban van jelen az agresszió motiváló

tényezőként. Azt gondolom, nagyon sokban! „Megragadni"

valamit - már önmagában ez agresszív cselekedetnek számít.

Holott jól tudjuk, hogy tárgyakat ugyanúgy meg kell

ragadnunk, mint alkalmakat, problémákat... s bizony

mindennapos tevékenységeink java része lehetetlenné,

kivitelezhetetlenné válna, ha ez a mozzanat egyszer csak

eltűnne. Viccesnek tűnhet, de még borotválkozni se tudnánk;

és nagy valószínűséggel eltűnne az életünkből egy igen

fontos, csak ránk, emberekre jellemző képességünk: a

nevetés.

Most, hogy ilyen pontosan felsoroltam, hogy mi az, ami

véleményem szerint kivihetetlen, jogos az elvárás, hogy

most arra is adjunk választ, mit lehet akkor tehát tenni. Ne

nehezteljen rám senki, de csak feltételes módban

beszélhetek, biztosat nem tudhatok, és csak olyan

javaslataim vannak, amelyek sikerében legalább

reménykedhetünk.

A legtöbbet még mindig az agresszivitás póttárgyakon

történő levezetése után beálló katarzistól remélhetjük. Ezt az

utat, ahogy azt a A kötelék című fejezetben láthattuk, már a

nagy konstruktőrök is kijelölték, amikor megpróbálták

megakadályozni bizonyos egyedek egymás elleni gyilkos

harcát. Derűlátásra ad okot továbbá, hogy minden -

önmegismerésre valamelyest is képes - ember, ha kicsit is

körülnéz, talál az agressziója levezetésére alkalmas

póttárgyakat. Amikor jómagam például, mint ahogy arról az

Agresszió spontaneitása című fejezetben beszámoltam, a

fogolytáborban nem barátomnak estem dühömben, hanem

egy kannát tapostam-rúgtam szét, nyilván olyasmi vezérelt,

csak azért is „ellenállok" az agresszió csábításának!

Nagynénikémnek pedig, akinek annyi baja volt a

személyzettel, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy saját

agresszivitásában, és ne pedig a szerencsétlen cselédlányban

keresse a hibát. Ha megvizsgáljuk magatartásunk

indítóokait, akkor lehetőséget adunk a józan észnek és az

erkölcsnek, hogy közbeavatkozzanak ott, ahol önmagában

szegény kategorikus imperativus tehetetlen.

Az agresszió átirányítása az egyetlen kézenfekvő és

sikerrel kecsegtető lehetőségünk. Ugyanis minden más

ösztönnél „hajlamosabb" arra, hogy póttárgyakra irányuljon,

és ott tökéletes kielégüléshez jusson. Már a régi görögök jól

ismerték a katarzis fogalmát, azt, amikor megtisztító

megrendülés révén vezetjük le a bennünk felgyülemlett

„rosszat". A gyakorló pszichoanalitikusok jól tudják, milyen

hasznos és üdvös fordulatok következhetnek be az agresszió

ilyen levezetődéseinek eredményeként. A „szublimálás"

természetesen nem egyszerű átirányítást jelent. Igen nagy a

különbség mondjuk aközött, ha valaki az asztalra vág, nem

pedig felebarátját törli képen, és aközött, ha valaki a

feletteseivel (a hatalommal stb.) szemben érzett haragját

világmegváltó, embernemesítő irományok formájában vezeti

le.

A kulturált emberi élet kialakította a harci szellem

levezetésének egy ritualizált és igen jól működő formáját: a

sportot. Mint a filogenetikus úton kialakult bajtársias

küzdelmek, a sport is békésebb mederbe tereli a

társadalomra káros agressziót, ugyanakkor fajfenntartó

funkcióitól nem fosztja meg. Ezenkívül: a harcnak ez a

kulturálisan ritualizált formája kiválóan hozzásegíti az

embert ahhoz, hogy megtanulja ösztönös, harci reakcióit

kordában tartani, hogy képes legyen uralkodni önmagán. A

„fair play" elve, illetve a sportban alapszabálynak tekinthető

„lovagiasság", amelyek az agressziós késztetések

szélsőséges eseteiben is megzabolázzák a játékost,

rendkívüli fontosságú vívmányai az emberiségnek. A sport

egészséges versenyszellemet alakít ki, és az egoisztikus,

merőben öncélú törekvés fölé közösségi érdekeket rendel.

Felhívja a figyelmet a másik értékeire, és lelkesítő célokat

tűz ki egy egész társadalom elé. Olyan magatartásformákat

elevenít fel, melyek az emberiség „ősanyagában" is jelen

voltak már, és igen jelentős hatást gyakoroltak a fajon belüli

szelekcióra. Az idők folyamán aztán felértékelődtek, és a

mai napig él az a felfogás, hogy a harc, a háború nem

megvetendő és elítélendő jelenségek. Ezért kell üdvözölnünk

olyan veszélyes sportágak kialakulását, mint a hegymászás, a

búvárkodás és az expedíciók, mert ezek a teljesítményt

hajhászó emberiség számára kiváló terepet biztosítanak a

„bizonyításra". Erich von Holst úgy véli, még az űrutazások

mögött is ez a késztetés húzódik meg, és ezzel magyarázza

azt, hogy az űrkutatás eredményei ennyire az érdeklődés

homlokterébe kerültek. Ha ez így van, akkor ezt csak

üdvözölni tudjuk!

A nemzetek közötti sportversenyek megteremtik a

lehetőségét annak, hogy a nemzeti lelkesedés levezetődjék,

és még további szempontból is hozzájárulnak a háborús

veszély elkerüléséhez: egyrészt személyes ismeretségeket

teremtenek különböző nemzetek és táborok egyénei között,

másrészt elérik azt, hogy egyébként igen különböző

érdeklődésű emberek azonos célokért lelkesedjenek. Olyan

nagy agressziógátló erőt látok e két utóbbi lehetőségben,

hogy röviden ki szeretnék térni arra, hogyan fejtik ki áldásos

hatásukat, és hogyan lehetne ezt még jobban az előnyünkre

fordítani.

A kötelék című fejezetből már tudjuk, hogy a kölcsönös

ismeretség nem csupán előfeltétele bonyolult, agressziógátló

mechanizmusoknak, de már önmagában is tompítja az

agressziót. Az anonimitás nagyban elősegíti az agresszió

kialakulását. A naiv ember a maga fatornyos hazájából

komoly ellenérzésekkel viseltetik a „svábok", a

„macskaevők", a „ruszkik", a „zsidók" iránt. Esténként a

kocsmában dühödten veri az asztalt, haragja gyilkolásig

fokozódik - ellenben ha szemtől szemben áll az adott

népcsoport stb. valamely képviselőjével, természetes

körülmények között eszébe sem jut, hogy akár csak

udvariatlan is legyen vele szemben. A demagógok

tökéletesen tisztában vannak a személyes ismeretség

agressziógátló hatásával, és mindent megtesznek annak

érdekében, hogy ennek lehetőségét a minimálisra

csökkentsék. Ugyanígy a katonai vezetők is tudják, hogy

milyen veszélyes mértékben károsodhat a katonák eredeti

agressziós szándéka, ha lehetőségük nyílik arra, hogy a

lövészárkok között a senki földjén az ellenséges katonákkal

szóba elegyedjenek.

Említettem már, milyen alaposan ismerik a demagógok az

emberi ösztöncselekvések mozgatórugóit. Próbáljuk meg az

általuk alkalmazott módszereket saját céljaink elérésére

felhasználni. Ha - mint ahogy azt ők joggal feltételezik - a

közvetlen emberi kapcsolatok ilyen mértékben károsítják az

agresszió erejét, akkor igyekezzünk módszeresen közelebb

hozni egymáshoz a különböző népeket. Nem gyűlölhet „egy

nép" egy másik népet mindenestül, ha személyes ismerősei,

netán jó barátai is akadnak a másik táborban. Már a

legkisebb személyes kötődés is azt eredményezi, hogy

megszűnnek az olyan kategóriák, mint a „németek", a

„franciák", az „oroszok"... netán a „poroszok", a „lusta

délvidékiek" stb. Tudomásom szerint Walter Robert Corti

barátom volt az első, aki ezzel a céllal nemzetközi

találkozókat szervezett svájci falujában, és a legkülönbözőbb

nemzetiségű gyerekeket gyűjtötte maga köré. Bárcsak

számos „nagystílű" követője akadna.

A harmadik lépés, melyet azonnal meg kellene és meg is

lehetne tenni az egyik legértékesebb emberi ösztön káros

hatásainak megfékezésére, hogy megpróbáljuk az előző

fejezetben tárgyalt lelkesedést hozzáértően kezelni. Megint

csak nem kell szégyenkeznünk, hogy a demagógok

módszereivel élünk, „hisz a cél szentesíti az eszközt". Amit

azok a háborús uszítás értelmetlen és gonosz céljaira

használnak, próbáljuk meg mi az üdvünkre fordítani. Mint

már tudjuk, a lelkesedést legerősebben három ingerhelyzet

tudja kiváltani. Az első: mikor védelmezni kell valamit,

amiben az adott közösség értéket lát. A második: az

értékeinket fenyegető ellenség jelenléte. A harmadik: az a

társaság, kompánia, amelynek tagjaival közösen lehet éltetni

az értékeink védelmére indított harcot. S kell okvetlenül egy

„vezér", aki a szentnek kikiáltott harc élére áll.

Mint azt már elemeztük, ezen dráma szerepeit bárkire

kioszthatjuk, lehetnek a „szereplők" elvont és konkrét,

eleven és kitalált személyek is. Mint sok más ösztönreakció,

a lelkesedés is az úgynevezett ingerösszesség szabályának

engedelmeskedik. Vagyis az indulatok és késztetések

összeadódnak, és a gyenge vagy éppen hiányzó késztetést a

többi pótolja. Így lesz aztán lehetséges az, hogy a lelkesedést

valami jó ügy érdekében is ki lehet váltani, és ehhez még a

konkrét ellenfél vagy kreált „ellenségkép" jelenléte sem

szükséges.

A lelkesedés funkciója több szempontból is hasonló a

nyári ludak diadalkiáltásának funkciójához, és ugyanígy

számos egyéb reagálási módhoz is, amelyek közösek abban,

hogy eredetük a szoros kötelék-összetartozásban, az

ellenséggel szemben megnyilvánuló agresszióban keresendő.

A 11. fejezetben kimutattam, hogy még a kevéssé

differenciált ösztön-cselekvéseknél, amelyeket például a

díszsügérnél vagy a récéknél láthattunk, az ellenség jelenléte

még elengedhetetlen, magasabb fejlettségi fokon, például a

nyári ludaknál már nem - itt ennek híján is fennmarad a jó

barátok kötése, együttműködése. Hinni szeretném, hogy az

embernél a lelkesedés reakciója ugyanígy függetlenedhet a

mások iránti agressziótól. vagy hogy legalábbis ebbe az

irányba mutat az emberiség fejlődése.

Tény, hogy az ellenségkép kialakítása manapság még igen

hatásos eszköznek bizonyul. Az ellenségkép kiválóan

alkalmas arra, hogy a tömegeket feltüzelje és összetartó

közösséggé kovácsolja - köztudott, hogy mindig is a

„harcos" szellemű vallások voltak politikailag a

legeredményesebbek. Nem könnyű a jó ügy érdekében

ellenségkép hiányában az embereket olyan hatásfokkal

aktivizálni, mint azt a demagógok egy kreált ellenségkép

segítségével teszik.

Kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy az embereket

„a gonosz" ellen uszítsuk, így formálva ellenségképet

számukra, de tudom, hogy ez a lehetőség sokakban

aggályokat ébreszt. Pedig „a rossz" meghatározása szerint

éppen az, ami „a jó", tehát az „értékes" megsemmisítésére

tör. Viszont a tudós szemében a legfőbb érték a megismerés,

így érthető, hogy zavarja minden, ami ennek útjában áll. Ami

engem illet, én bizonyos ellenségeimet azokban látom, akik

szellemtudományi alapállásból megvetik a

természettudományos kutatást, akik tagadják és szívük

szerint el is tüntetnék a föld színéről a származástant. És ha

nem tudnám, milyen pszichológiai okok húzódnak meg a

háttérben, mi motiválja reflexszerű viselkedésüket, talán még

hajlanék is rá, hogy szent vallásháborúba kezdjek ellenük.

Jobb tehát, ha eltekintünk „a gonosz" bármiféle

megszemélyesítésétől. Ám két csoport között a lelkesedés

egyesítő hatása így is eredményezhet ellenségeskedést, akkor

tudniillik, ha mindegyik közösség kizárólag egy bizonyos

eszméért-eszményért rajong, azzal „azonosul" - a szó

leghagyományosabb értelmében.

J. Hollo joggal mutatott rá, hogy korunkban a nemzeti

önazonosulások azért olyannyira veszélyesek, mert túl éles

határokat vonnak. „Az oroszokkal" szemben „ízig-vérig

amerikainak" érezheti magát valaki és fordítva. Ha valaki

sok értéket ismer - és ismer el -, sokféle emberrel

azonosulhat, például nemcsak a tudomány, de a zene, az

irodalom, a természet „szerelmeseivel" is, és csak akkor

kerül bajba, ha olyanokkal találkozik, akik a fent nevezett

értékek egyikéért sem lelkesednek. A feladat tehát az, hogy

az ilyen jellegű azonosulási lehetőségek számát szaporítsuk.

Ezt kizárólag az ifjúság műveltségi színvonalának

emelésével érhetjük el. Az emberi értékek megismerése, a

kedves emberi kapcsolatokra irányuló vágy kialakítása a

szülői házban, az iskolában kezdődik. Ez a felfogás és ez a

szellemiség teszi az embert emberré. Nem minden ok nélkül

nevezi magát a műveltség egy bizonyos ága „humánnak".

Csak a mindennapok harcaitól, a kereskedőszellemtől, a

politikától távol eső értékek jelenthetnek reményt a

„megmenekülésre". Ehhez nem szükséges, nem is kívánatos

és alkalmasint nem is lehetséges -, hogy a nemzetek, pártok,

táborok nézetei azonosak legyenek, és ugyanazon

eszményekért lelkesüljenek. Ha már abban bizonyos

egyezéseket mutatnak, hogy mit tartanak értéknek, és mit

lennének hajlandóak védelmezni, akkor elhárul a nemzetek

közötti gyűlölködés veszélye.

Ezek az értékek olykor egészen speciálisak lehetnek.

Szilárd meggyőződésem, hogy bármilyen táborokba is

tartozzanak az űrkutatással foglalkozó férfiak, egymás iránt

csak tisztelettel viseltethetnek. Elismerik egymás értékeit,

függetlenül attól, hogy „máskülönben" hol lakik számukra az

isten. Bizonyos vagyok benne, hogy a világűrkutatás -

egészen konkrétan - ilyen emberközi eredményekkel is

járhat.

Van azonban még egy, a szó legszorosabb értelmében

kollektív vállalkozása az emberiségnek, melynek keretei

között igen sok lehetőség nyílik a szembenállások

tompítására, az értékek közelítésére. A művészetre és a

tudományra gondolok. Beláthatatlan s vitathatatlan érték

mindkettő; s még eddig egyetlen demagóg sem merészelte a

másik tábor vagy „párt" által képviselt kultúrát, az ellenfél

tudományát mindenestül hitványnak minősíteni. (Jóllehet

támadások azért ezeket az értékeket is érik.) A zene és a

képzőművészet ráadásul nem ismer nyelvi határokat,

korlátokat. Ennélfogva hivatottak arra, hogy a „függöny"

túloldalán élő emberek iránt is rokonszenvet ébresszenek -

rámutatva, hogy mások is a jó és a szép ügyét szolgálják. A

művészetnek és a tudománynak ezért kell politikamentesnek

maradnia. Jogosan érzünk ellenszenvet az „átideologizált"

művészettel vagy művészetszemlélettel szemben!

A tudomány és a művészet abban közös, hogy minden

párton és politikai irányzaton felül áll. A tudomány még

annyira sem „közérthető", mint a művészet, így közös

lelkesedést csak kevés emberből tud kiváltani, belőlük

viszont annál nagyobbat. A művészet valódi és kétes

értékeiről állandó viták folynak, bár a tiszta búzát az ocsútól

itt is meg lehet különböztetni. A természettudomány

eredményei ennél sokkal könnyebben elbírálhatóak. Nem a

különböző, sokszor egymásnak ellentmondó vélemények

minősítik egy tudományos felfedezés értékét, hanem a

további kutatások eredményei döntik el, hogy értéket

teremtett-e az adott tudományág.

Elsőre képtelenségnek látszik, hogy a modern tudomány

legújabb vívmányai iránt nagy tömegek érdeklődését fel

lehetne kelteni. A lelkesedésről nem is beszélve. A

tudományos igazság túl elvont, és vértelen dolog, hogyan is

szállhatna szembe a demagógok nagyon is konkrét

tevékenységével. Hiányzik ehhez az „aréna", nincsenek

közös érintkezési pontok, állítják sokan. De közelebbről

nézve vitába lehet szállni ezzel a pesszimista felfogással. Az

igazság nem modelljáték, nem is fikció. A

természettudomány valójában az ép emberi értelem

gyakorlati felhasználása - és semmiképpen sem tekinthető

életidegennek. Sokkal könnyebb az igazságot elmesélni,

mint kusza hazugságokat összetákolni.

A tudományos igazság a kultúra bármely más értékénél

közvetlenebbül az emberiség közkincse. Elsősorban azért,

mert objektív. Nem az emberi agy szülötte, mint a művészet

vagy a filozófia. A tudományos igazságot nem az emberi

elme „termeli" ki magából; a tudományos kutatás a politikai

táborok határain innen és túl ugyanazokra az eredményekre

jut. A szó legnemesebb értelmében sem tapad hozzá

semmiféle szubjektivizmus. Mert ha egy tudós akarva-

akaratlan politikai céloktól akár csak érzelmileg is

befolyásolva „kozmetikázni" kezdi tudományos igazságait,

hát a valóság adja meg a csattanós választ: nem! A keleti

táborban például kialakult egy bizonyos átörökléstani

felfogás, mely nyilvánvalóan politikai célok érdekében - s

remélhetőleg nem rosszhiszeműen - azt állította, hogy a

szerzett tulajdonságok biológiailag átörökíthetőek. Aki csak

parányit is hisz a tudomány egységében és

oszthatatlanságában, mélységesen nyugtalanítónak találta ezt

a fejleményt. Elcsöndesültek a nyilván mesterségesen kavart

vihar hullámai - a világ genetikusai újra egyesültek. Nem

állítom, hogy ez lenne a végső győzelem, de mindenképpen

diadal, és a részlegesnél nagyobbnak nevezhető siker.

Sokan panaszkodnak korunk túlzott józanságáról, az

ifjúság szkepsziséről és teljes közönyéről. Nagyon remélem,

ez is, az is abból a védekező mechanizmusból vezethető le,

amellyel az ember a közelmúlt világfejleményeire válaszol:

túl sok csapdába csalták, túl sok hamis szóval, tettel,

eszménnyel, üggyel tévesztették meg, zavarták össze az

elméket. Ebből a világ nem kér. Inkább választaná a

józanság útját. Szent meggyőződésem, hogy épp a „száraz",

netán számszerű tényeket kell szembeállítanunk a

valótlanságokkal. Azt gondolom, hogy pont a józanok és

kétkedők azok, akiket a cáfolhatatlan igazságok ereje meg

tud győzni.

Semmi kétség, az elvont igazságokért igen nehéz

lelkesedni, és csak örülhetünk, hogy adva van egy másik

emberi viselkedésmód, amely az ilyen dolgok védelmére

sikerrel alkalmazható, s ez - a nevetés. A nevetés sok

szempontból hasonlít a lelkesedéshez, és mind

tulajdonságait, mind fejlődéstörténeti kialakulását tekintve az

agresszióból származtatható ösztönös magatartás; elsősorban

azonban társas funkciójában mutat egyezéseket a

lelkesedéssel. Mint ahogy a lelkesedés a szent ügyért, úgy a

nevetés is megteremti az együvé tartozás otthonos érzetét.

Az együtt nevetés nemcsak előfeltétele a mélyebb

barátságnak, hanem az első lépés is a barátság felé vezető

úton. Tudjuk a szokást, a ceremóniát és a varázslatot taglaló

fejezetből, hogy a nevetés, mint ahogy a ludak diadalkiáltása

is egy irányított fenyegetésmozzanat ritualizálódásából

alakult ki. Mint ahogy a diadalkiáltás és a lelkesedés, a

nevetés is tartalmaz éppen közösségformáló ereje révén némi

kifelé, a kívülállókra irányuló agressziót. Aki nem tud együtt

nevetni a többiekkel, kívülállónak, kirekesztettnek érzi

magát. Még akkor is, ha a nevetést nem az ő személye

váltotta ki, tehát nem ellene irányul. Ha viszont ez történik,

tehát kinevetnek valakit a társai, akkor az agresszív tartalom

még szembeszökőbb, ugyanúgy, mint ahogy azt a

diadalkiáltás megfelelő mozzanatainál láttuk.

És mégis a nevetés a lelkesedésnél valahogy sokkal, a szó

egy emelkedettebb jelentésében emberibb.

Formai szempontból és funkcióját tekintve is jobban

eltávolodott a fenyegetési gesztustól - amely egyébként

mindkét magatartási módban föllelhető -, mint a lelkesedés.

Ellentétben a lelkesedéssel, a nevetésnek még szélsőségesen

intenzív stádiumaiban sem fenyeget az a veszély, hogy kitör

az eredeti agresszió, s a nevetés tettlegességig fajul. A kutya,

bár ugat, olykor harap! De azok az emberek, akik nevetnek,

sosem használnak fegyvert, nem lőnek egymásra! És bár a

nevetés motorikus mechanizmusa spontánabb és

ösztönösebb, mint a lelkesedés, ennek ellenére a nevetést

kiváltó mechanizmusok az emberi ész által

kontrollálhatóbbak. A nevetés sosem tesz kritikátlanná.

Mind e tulajdonságai ellenére a nevetés borzalmas

fegyver, komoly károkat okozhat; rombolhat, ha jogtalanul

éri a védtelent. Gyereket kinevetni bűn. Mindazonáltal az a

körülmény, hogy az értelem megbízhatóan uralkodik a

nevetésen, lehetővé teszi, hogy a nevetéssel olyasvalamit

tegyünk, amire a lelkesedés nem alkalmas: tudatosan, egy jól

ismert ellenségünkre tudjuk irányítani. Ez az ellenség pedig

a hazugság egy bizonyos formája. Kevés dolog van a

világon, amit annyira gonosznak, kártékonynak és

kiirtandónak kell tartanunk, mint azt a kitalációt, amely a

lelkesedést mesterségesen váltja ki, és kevés annál

mulatságosabb dolog van, mint mikor egy ilyen hazugság

lelepleződik. Hirtelen szétpukkad - és többé se tiszteletet

nem ébreszt, se nem mozgósít. Ha ez bekövetkezik, és lehull

a sok éve viselt álarc, a „színész" lekerül nemes magaslatáról

(koturnusáról) stb., akkor szívből nevethetünk. Kevés olyan

emberi ösztöncselekvést ismerünk, melyet a kategorikus

rákérdezés olyan egyértelműen igenelne, mint a felszabadító

nevetést.

G. K. Chesterton, a katolikus filozófus-író egyszer azt az

igen meglepő kijelentést tette, hogy a vallás a jövőben

nagymértékben a humor magasabb szintű, szubtilis

formájára épül majd. Talán ez azért egy kis túlzás, ennek

ellenére hiszem - és hadd kockáztassak meg én is egy

paradoxont -, hogy a humort még komolyabban kell

vennünk, mint ma tesszük. Azt hiszem, áldás a humor, és

olyan üdvös eszköz, amely a mai korban a túlterhelt

felelősségvállaló erkölcsnek méltó szövetségese tud lenni.

Azt hiszem, hogy ez az erő nemcsak a kultúra fejlődésében,

de a törzsfejlődésben is mindinkább „növekvő" tendenciát

mutat!

Kezdtem annak ismertetésével, amit tudok (tudni vélek), s

aztán beszámoltam arról, hogy mi az, amit nagyon

valószínűnek tartok; hadd végezzem azzal, mi az, amiben

hiszek. Engedtessék meg a természettudósnak is az ilyen

vallomástétel.

Hiszek tömören szólva az igazság győzelmében. Hiszek

abban, hogy a természettel és törvényeivel kapcsolatos tudás

egyre inkább az emberiség közkincsévé válik, mi több,

meggyőződésem, hogy már most jó úton vagyunk ehhez.

Hiszem, hogy a gyarapodó tudás az embereknek

eszményeket adhat, és hogy az egyre fejlettebbé váló

humorérzékünk megteremti a lehetőségét annak, hogy a

hazugságokat, visszaéléseket kinevessük. Hiszek benne,

hogy a kettő együtt már elegendő ahhoz, hogy a

kiválaszt(ód)ást a kívánatos irányába terelje. Azok az emberi

tulajdonságok, melyeket a paleolitikumtól kezdve egészen a

közelmúltig szentként és legfőbb erényként tiszteltünk, az

olyan jelszavak, mint helyes, nem helyes, urambocsá, hazám,

igen, ezek a nemrég még oly nagy lelkesedést kiváltó dolgok

mostanság inkább elgondolkodtatónak, a töprengő ember

szemében már-már veszélyesnek, a humorral megáldott elme

számára mulatságosnak tűnnek. És ettől csak jót

remélhetünk. Ha az ute indiánoknál, e minden népek

legszerencsétlenebbikénél néhány évszázad elég volt ahhoz,

hogy az agresszió ösztöne képtelenül felfokozódjék, akkor

joggal reménykedhetünk abban, hogy nálunk, a kulturált

embereknél a fentebb emlegetett áldásos jelenségek a

szelekció egészen új fordulatait hozzák majd magukkal.

Korántsem hiszem, hogy a fajok kialakulásának nagy

konstruktőrei az emberiség problémáit azzal akarnák

megoldani, hogy a fajtaspecifikus agressziót teljességgel

felszámolják. Nem illene ez eddig megismert

módszereikhez. Ha egy ösztön károkat kezd okozni egy

meghatározott, újonnan alakult élethelyzetben, nem

tüntethetjük el teljesen, mert az rendkívül fontos

teljesítményeitől is megfosztana bennünket. Kialakul inkább

valami sajátos gátló mechanizmus, amely - az új

alaphelyzethez igazodva - az ösztön káros hatásait elhárítja.

Ahogy a törzsfejlődés során némely lény agressziójának

fékeződnie kellett ahhoz, hogy két vagy több egyed békésen

együttműködhessen egyáltalán, kialakult - igen, így jött

létre! - a személyes szeretet és barátság kötése, melyre a mi

társas viszonyaink is épülnek. Az emberiség mai, újonnan

formálódott helyzetében megint valami gátló mechanizmusra

volna szükség, hogy ne csupán a barátainkkal szemben

fékeződjék agressziónk, de a többi emberrel szemben is.

Ebből ered a magától értetődő, mintegy a természettől

ellesett követelmény, hogy minden felebarátunkat,

látatlanban is, szeressük. Nem új ez a követelmény, eszünk

felfoghatja, szépségét szívünk beláthatja, adva vannak „a

pályák" - és mi mégsem akarunk engedelmeskedni. A

szeretet és a barátság érzése bennünk csakis a kevés számú

„kiválasztottra" irányul, s a jelek szerint ezen mintha nem

lehetne változtatni. Nekünk nem is. A nagy

konstruktőröknek viszont igen. Azt hiszem, meg is fogják

tenni ezt, hiszek ugyanis az emberi ész és értelem erejében, a

kiválasztódás hatalmában, és hiszem, hogy az ész és az

értelem józanul válogat. Hiszem végezetül, hogy a nem is

oly távoli jövőben élő utódaink képesek lesznek már az

emberiség legjelesebb és legszebb rendeltetésének

betöltésére.

A Cartafilus Kiadó eddig megjelent könyvei:

Hermann Hesse: Peter Camenzind

Ürmös Attila: Pink Floyd

Hermann Hesse: Rosshalde

Konrád Lorenz: Ember voltunk hanyatlása

Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak? (A homoszexuális

ember és a kereszténység)

Hermann Hesse: Knulp

Csapody Tamás - Vit László: Ámokfutás a NATO-ba

Hermann Hesse: Gyermeklélek

Klein és Wagner: Klingsor utolsó nyara

Konrád Lorenz: Az Orosz Kézirat

Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant új mesék (második kiadás)

Hermann Hesse: Gertrúd

Hermann Hesse: A fürdővendég - A nürnbergi utazás

Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant esti mesék(második kiadás)

Jim Morrison: A zenének vége (Földes László (Hobó)

fordításai)

George Orwell: Hódolat Katalóniának (második kiadás)

Mesekönyv (vál.: Scháffer E., rajz.: Csíkszentmihályi B.)

Bohumil Hrabal: Búvópatakok (második kiadás)

Konrád Lorenz: A tükör hátoldala

Előkészületben:

George Orwell: Esszék

George Orwell: Párizs és London csavargói

Scháffer Erzsébet: Találkozások útközben

Hermann Hesse: Pillantás a káoszba (tanulmányok)

Kányádi Sándor: Fából vaskarika (mesék, Csíkszentmihályi

Berta rajzaival)

Frederick Leboyer: Gyöngéd születés

Konrád Lorenz: Salamon király gyűrűje

Konrád Lorenz: Ember és kutya

Hermann Hesse: A pusztai farkas

Hermann Hesse: Legendák

Bereményi Géza: A Dalok

A Kiadó árusítóhelyei:

Pavilon a BKV-metró Kálvin téri állomásán

Könyvesasztal a Corvin Filmpalotában