Kertészet

www.huro-cbc.eu www.hungary-romania-cbc.eu

Jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.

KERTÉSZET (Gyümölcs-, Zöldség- és Szőlőtermesztés)

DR. LENTI ISTVÁN

Nyíregyházi Főiskola

Nyíregyháza, 2011.

4

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS ............................................................................................................................ 4 1. GYÜMÖLCSTERMESZTÉS ............................................................................................... 5

1.1. Gyümölcstermő növények ökológiai igénye .................................................................. 5 1.1.1. Hőmérsékleti igény .................................................................................................. 5 1.1.2. A fényigény .............................................................................................................. 5 1.1.3. A vízigény ................................................................................................................ 6 1.1.4. A talajigény .............................................................................................................. 6

1.2. Környezeti tényezők hatása a gyümölcstermő növényekre ........................................... 6 1.2.1. Éghajlat, éghajlati tényezők ..................................................................................... 6 1.2.2. Talajtani tényezők .................................................................................................... 7 1.2.3. Domborzati tényezők ............................................................................................... 8

1.3. A gyümölcstermő növények gyakorlati csoportosítása ................................................. 8 1.4. Gyümölcstermő növények terület- és a talaj előkészítése .............................................. 9 1.5. Tápanyag-gazdálkodás ................................................................................................. 10

1.5.1. A makro- és mikroelemek szerepe a gyümölcsültetvényekben ............................ 10 1.5.2. A tápanyagszükséglet meghatározása .................................................................... 11 1.5.3. A szervestrágyázás ................................................................................................. 11

1.6. A gyümölcstermő növények szervei ............................................................................ 12 1.6.1. A gyökérrendszer ................................................................................................... 12 1.6.2. A fa és cserje testalakulása ..................................................................................... 12 1.6.3. Gyümölcstermő növények virágzási és termékenyülési viszonyai ........................ 14

1.7. A gyümölcstermő növények szaporításának módjai .................................................... 15 1.8. Gyümölcsültetvények létesítése ................................................................................... 17

1.8.1. Ültetvények területmegválasztása .......................................................................... 17 1.8.2. A telepítési terv ...................................................................................................... 18

1.9. Fiatal fák és termő gyümölcsösök gondozása .............................................................. 21 1.9.1.A termőfelület alakítása és fenntartása ................................................................... 21 1.9.2. Metszést kiegészítő eljárások ................................................................................. 23 1.9.3. Egyéb ápolási eljárások .......................................................................................... 24

1.10. A gyümölcs betakarítása, kezelése, csomagolása, tárolása ........................................ 25 1.10.1.Gyümölcsszüret ..................................................................................................... 25 1.10.2. A gyümölcsfajok betakarítási sajátosságai ........................................................... 26 1.10.3. Gyümölcstárolás ................................................................................................... 27 1.10.4. A csomagolás és áruvá készítés jelentősége a piaci versenyben .......................... 28

FELHASZNÁLT IRODALOM .............................................................................................. 30 2. ZÖLDSÉGTERMESZTÉS ................................................................................................. 31

2.1. A zöldségfélék csoportosítása, környezeti igénye ....................................................... 31 2.1.1. A zöldségnövények csoportosításának szempontjai .............................................. 31 2.1.2. A zöldségfélék csoportosítása növényrendszertani szempontból .......................... 31 2.1.3. A zöldségfélék környezeti igénye .......................................................................... 33

2.2. A zöldségfélék termesztési módjai, termesztő létesítmények ...................................... 35 2.2.1. A zöldségfélék termesztési módjai ......................................................................... 35 2.2.2. A termesztő létesítmények ..................................................................................... 36

2.3. A zöldségfélék szaporítási módjai................................................................................ 36 2.3.1. A vetés .................................................................................................................... 37 2.3.2. A palántanevelés .................................................................................................... 37

5

2.4. A talaj-előkészítés, tápanyag-gazdálkodás, vetés ........................................................ 38 2.5. Ápolási munkák ............................................................................................................ 39 2.6. Zöldségnövények betakarítása, áru-előkészítése, kezelése, tárolása, egyszerűbb tartósítási eljárások ............................................................................................................... 40

FELHASZNÁLT IRODALOM .............................................................................................. 42 3. SZŐLŐTERMESZTÉS ....................................................................................................... 43

3.1. A szőlő környezeti igénye ............................................................................................ 43 3.1.1. A klimatikus tényezők ............................................................................................ 43 3.1.2. A fiziografikus tényezők ........................................................................................ 44 3.1.3. Az edafikus tényezők ............................................................................................. 45 3.1.4. A biotikus tényezők ................................................................................................ 45

3.2. A szőlőnövény részei (morfológia) .............................................................................. 46 3.2.1. A gyökérzet ............................................................................................................ 46 3.2.2. A hajtás és oldalszervei .......................................................................................... 46 3.2.3. A virágzat és a fürt ................................................................................................. 47 3.2.4. A szárrendszer ........................................................................................................ 48

3.3. A szőlő szaporítási módjai ........................................................................................... 49 3.3.1. Magról történő szaporítás ....................................................................................... 49 3.3.2. Ivartalan szaporítás ................................................................................................. 49 3.3.3. Rügydugványok ..................................................................................................... 50 3.3.4. Gyökeres dugvány előállítás ................................................................................. 50 3.3.5. Szőlőoltványok előállítása ..................................................................................... 53

3.4. A szőlő telepítése ......................................................................................................... 56 3.5. A fiatal és termő ültetvények gondozása...................................................................... 58

3.5.1. Termőkorú szőlő ápolási munkái ........................................................................... 58 3.5.2. Zöldmunkák ........................................................................................................... 59 3.5.3. Talajművelés .......................................................................................................... 60 3.5.4. Tápanyagpótlás ....................................................................................................... 61 3.5.5. Öntözés ................................................................................................................... 62 3.5.6. A szőlő növényvédelme ......................................................................................... 63

3.6. A szőlő betakarítása ..................................................................................................... 64 3.6.1. Csemegeszőlő betakarítása ..................................................................................... 64 3.6.2. Borszőlő betakarítása ............................................................................................. 64

FELHASZNÁLT IRODALOM .............................................................................................. 66

7

BEVEZETÉS Oktatási segédletünk tárgyköreinek célja régi, megegyezik a kertészeti tudományokéval. Ez a lényegi eszmei cél a kertészeti szakma újbóli felvirágoztatásának elősegítése, azaz a kertészeti termesztő boldogulása, a piac, s így a fogyasztó igényeinek kiszolgálása, kielégítése. Koncepciónk lényege az a meggyőződés volt, hogy a kertészeti tevékenység fejlődésének előmozdítása csak a piacra (fogyasztásra) orientált termesztés lehet, s előállításra kerülő termékeink jellege olyan termelést (termelésszervezést, -irányítást) és értékesítést igényel, amely eltér a ma megszokottól. Igényli a szakmához és a globalizált körülményekhez igazított marketingszemléletet és a termelés meghonosítást. A globalizált világ jóléti termelésirányításában, termesztésében a marketing elvek szigorúan érvényesülnek, róluk megfeledkezni nagy ostobaság. A honi kertészeti marketing e környezetben még a vajúdás állapotában van hazánkban. A honi és nemzetközi piacokra történő termelés tárgykörének megkerülése szinte lehetetlen, alkalmazni kell a legújabb termesztéstechnológiai módszereket, a kor színvonalán igényelt ügyletvitelt, és a piac (fogyasztás) ökonómiáját.

Jegyzetünk felépítésekor – követve az előírt modul-rendszert – három ágazati termesztési témakört különítettünk el, így: – a gyümölcstermesztést, annak főbb feltételrendszereivel, és a termesztéstechnológiával,

– a zöldségtermesztést, különös tekintettel az öko- és fitotechnikai tényezőkre, az általános, technológiákat felépítő munkafolyamatokra,

– a szőlőtermesztést, melynek növénytani, termesztéstechnológiai jellemzőit emeltük ki.

Tehát munkánk célja a kertészeti termesztés kialakításának elősegítése volt, sohasem feledve a környezeti, kereskedelmi viszonyokat, a mindenkor jelenlévő piaci igények vonatkozásában. Nyíregyháza, 2011. év végén a szerkesztő

8

1. GYÜMÖLCSTERMESZTÉS 1.1. Gyümölcstermő növények ökológiai igénye

1.1.1. Hőmérsékleti igény A gyümölcsfajok optimális hőmérsékleti igénye eltérő, de nemcsak a fajok között észlelünk eltéréseket. Egy faj hőigénye a tenyészidőszak során is jelentősen változik. Az egyes gyümölcsfajok hőigényének ismerete nemcsak a vegetációs, hanem a nyugalmi időszak szempontjából is nagyon fontos, hiszen több faj termesztésének kritikus időszaka a téli, ill. a tavaszi (virágzásban) fagykárosodás. A gyümölcstermő növények hőigényének elemzésekor, tudnunk kell, hogy a pozitív hőmérsékleti igény mellett a növények mélynyugalmi időszakában szükséges az ún. hideghatás is. Ennek időtartama és felső hőmérsékleti értéke fontos tényezők a növény kifogástalan fejlődése szempontjából. Gyümölcstermő növényeink hőigényük szerint a következő csoportokba oszthatók: a. Melegigényesek: Ide tartozik az őszibarack, kajszi és a mandula. Magyarországon az őszibarackból kellő biztonsággal csak a hosszabb mélynyugalmi idejű fajták termeszthetők. Ebben az időszakban a -20 °C-nál nagyobb lehűlések a virágrügyeket, a -25 °C-nál nagyobbak pedig a föld feletti fás részeket is károsítják. A mandula a legérzékenyebb a hideghatásra. Termőrügyei a téli időszakban már -18 °C-os lehűléskor károsodnak. A kajszibarack a napi hőmérsékleti ingadozásokra érzékeny, ezért a mérsékelt hőingadozású helyeken pl. a Budai hegység, a Mátrai hegyvidék, a Zempléni hegység és a Balaton térsége javasolt termesztése. b. Közepesen melegigényesek: Ide tartozik a körte, birs, cseresznye, meggy, dió és gesztenye. Erős melegben (+30 –35°C) a körte hajlamos a kövecsesedésre. Egyes körtefajták – mivel az alma előtt virágzanak – érzékenyek a virágzáskori lehűlésre. A birs fája is károsodhat az erős lehűlésektől. Nálunk későn virágzik, ezért e fenológiai fázisban nem károsodik a hidegtől. A cseresznye hazánkban a téli hidegeket jól bírja. Ellenben virágzás idején a fagykárosodást előidéző kritikus hőmérséklet a -4 oC. A meggy hazai hőmérsékleti viszonyainkhoz kiválóan alkalmazkodik. A dió egyes, korán fakadó fajtái a késő tavaszi fagyokra igen érzékenyek, a kifeslett rügy már -1 oC-on is teljes kárt szenvedhetnek. A gesztenye mérsékelt égövi növény, optimális hőigénye az évi átlagos 10 oC-os középhőmérséklet. c. Hőmérséklettel szemben kevésbé érzékenyek: Ide tartozik a naspolya, szamóca és a szeder. d. Hűvösebb éghajlaton termeszthető: Az alma, szilva, málna, piros és fekete ribiszke, köszméte. A köszméte hőigénye a legalacsonyabb az összes hazánkban termesztett gyümölcsfaj között. A köszmétetermesztés esetében a téli lehűlések nem jelentenek különösebb problémát, inkább a nyári forróság az, amely lombhullást. a bogyók perzselését és hullását okozza.

1.1.2. A fényigény a. A nagyon napfényigényes: Ide tartozik az őszibarack és a kajszi.

9

Az őszibarack 2000 órás összes napfény-tartam igénnyel rendelkezik, a következő évi termésmennyiség szempontjából különösen kritikus az augusztus-szeptemberi hónapok napfény-ellátottsága. b. Fényigényesek: Ide sorolható a mandula, cseresznye, meggy és a dió. c. Közepesen fényigényes: Ide sorolható a legtöbb termesztett gyümölcsfajunk. d. Az árnyékot is részben eltűrők: Ide tartoznak a ribiszkék, a szamóca és a köszméte.

1.1.3. A vízigény a. Vízigényes gyümölcsfajaink: Ide sorolható az alma, a körte, a birs, a szilva, a dió, a málna, a szamóca, a szeder és a feketeribiszke. b. Közepes vízigényűek: A cseresznye, az őszibarack, a kajszi, a mandula, a piros ribiszke és a köszméte.

1.1.4. A talajigény Gyümölcstermő növényeink – a szélsőséges víz, levegő és tápanyag-gazdálkodású talajokat leszámítva – viszonylag jól termeszthetők majdnem minden talajféleségen, bár az egyes fajok eredményes termesztésének természetesen vannak sajátságos talajtani feltételei, sőt a fajták között is találunk eltéréseket egyes talajadottságokra való érzékenység tekintetében. Gyümölcstermesztés szempontjából fontos talajtani tulajdonságok:

– a talaj kémhatása, – a tápanyagtartalma, – a talajvíz mélysége. – a talaj szerkezete, – a kötöttsége, – a levegőzöttsége.

A csonthéjas gyümölcsűek általában a meszesebb talajokat kedvelik, míg a bogyósok inkább savanyú talajokon érzik jól magukat. A körte, birs, cseresznye, szilva, mogyoró, szamóca és a fekete ribiszke a középkötött, vagy jó szerkezetű vályog talajokon tenyésznek jól, amelyek termőrétege mély. Igényes a talaj levegőzöttségére a kajszi, az őszibarack, a mandula, a cseresznye és a málna. A talajvíz mélységére legérzékenyebb fajoknál, – mint a magonc alanyon nevelt körte, cseresznye, meggy és a kajszi – előnytelen, ha a a talajvíz szintje 200 cm fölé emelkedik. Az alma, a birs alanyon nevelt körte, szilva, őszibarack, dió és a gesztenye esetén 150 cm, míg a málna, ribiszke és a köszméte 100 cm, addig a szamócánál 80 cm lehet a talajvíz legnagyobb magassága. 1.2. Környezeti tényezők hatása a gyümölcstermő növényekre

A környezeti tényezők egy része abiotikus (éghajlati, talajtani és domborzati tényezők), másik része pedig biotikus (természetes és mesterséges növényi és állati társulások).

1.2.1. Éghajlat, éghajlati tényezők Gyümölcstermesztési szempontból különösen nagy jelentősége van az éghajlatnak, illetve a különböző éghajlati (klimatikus) tényezők egyenkénti, részletes megismerésének.

10

A klimatikus tényezők közül a legfontosabb szerepet a hőmérséklet, csapadék, fény és a levegő mozgása tölti be. A fény Az egyik legfontosabb tényező növényélettani és termesztési szempontból a napfény, amely az asszimiláción keresztül a primer energiaforrása a szervesanyag-képzésnek, valamint más életfolyamatnak. Gyümölcstermesztési szempontból a fényviszonyok hazánkban viszonylag kedvezőek. Az évi napsütés időtartama 1800-2200 óra, s ennek jelentős része (1400-1600 óra) a nyári félévre (április-szeptember) esik. Napfényben leggazdagabb nagytájunk az Alföld, ahol a megvilágítás (napsütés) időtartama (a napsütéses órák száma) és energiahozama (J/cm2) 10-20 %-kal több, mint a tőlünk északabbra és nyugatabbra fekvő országokban. Hőmérséklet A biológiai folyamatok sebességét, minőségét befolyásoló tényező a hőmérséklet. Távolodva a hőmérsékleti optimumtól – mindkét irányban – az életfolyamatok sebessége csökken, s bekövetkezhet a hő halál. A vegetáció megindulásához szükséges hőmérsékleti küszöbérték, az ún. biológiai nullpont. A téli alma biológiai nullpontja pl. 6°C, az őszibaracké 9,5°C, a melegigényes kajszi nedvkeringése viszont már 3°C-on megindul. Hazánkban a hőmérséklet szélső értékei a 35-40 °C-os nyári meleg, télen a -25– -30 °C-os hideg. A növekedési és asszimilációs tevékenység felső határértékének a 35°C-os hőmérsékletet kell tekinteni, mert ekkor a légzés intenzitása már olyan erős, hogy tömeggyarapodás helyett a tartalék-tápanyagok csökkenése következik be. A fagyra legérzékenyebbek a virágrügyek, virágok és a terméskezdemény, ezt követik a hajtásrügyek, majd a vesszők, a törzs és vázágak. Addig a föld feletti részek -20 – -30 °C-os lehűlést is kibírják, a gyökér már -7– -15°C-on elfagyhat. A kora őszi fagyok idő előtti lombhullást és gyümölcsfagyást okozhatnak, a késő tavaszi fagyok pedig főként a csonthéjas és héjas gyümölcsűekben tesznek kárt. Csapadék A növény nélkülözhetetlen életfeltétele a különböző formában talajra és a növényre jutó víz. A gyümölcstermő növényfajoknak évi 600-800 mm csapadékra van szükségük, ez azonban tájanként változó mértékű. Az átlagos évi csapadékmennyiség az Alföldön 500-600 mm, a Dunántúlon 600-700 mm, míg az Alpokalján 800 mm-t is elérheti. Hazánkban a csapadék évi eloszlásában kettős maximum van. Az egyik maximum június-július hónapra esik. A másik maximum rendszerint novemberben jelentkezik, Szél A levegő vízszintes vagy függőleges irányú áramlása a szél. A szél legfontosabb szerepe a transzspiráció alakulásában van. A nem túl erős szelek például a szélporozta gyümölcsfajok (dió, mogyoró, gesztenye) megtermékenyülését segítik. Gyümölcstermő növényeink közül a körte és a kajszi a legérzékenyebbek a szélre. 1.2.2. Talajtani tényezők Eredményes gyümölcstermesztést csak jó levegő-, víz- és tápanyag-gazdálkodású talajon tudunk megvalósíthatni. Az egyes gyümölcsfajok, fajták és alanyok talajigénye eltérő, ezért vagy a növény igényeit figyelembe véve választjuk ki a megfelelő talajokat, vagy egy adott talajhoz rendeljük az arra alkalmas növényt.

11

A talaj az a tényező, amelyet a termesztő alkalmasabbá tehet valamely gyümölcstermő növény számára, megfelelő gazdálkodással és helyes agrotechnikával. 1.2.3. Domborzati tényezők A gyümölcsös telepítésre kijelölt terület vizsgálatakor figyelembe kell venni, a létesítésre szánt terület domborzati viszonyait. A tengerszint feletti magasságot is figyelembe kell venni, mekkora az adott terület környezethez viszonyított magassága, amely alapvetően befolyásolja a kisugárzó és szállított fagyok által okozott kár mértékét. Mindezeken kívül a lejtés mértéke és iránya is lényeges. Az előbbi nehézkessé teszi a géppel való megművelhetőséget, míg az utóbbi határozza meg a sorok irányát. Gyümölcstermesztésre égtáj szempontjából legalkalmasabbak a napfényben gazdag déli, délkeleti és délnyugati lejtők, bár arra is akad példa, hogy a domboldalak észak-nyugati lejtőjén vált sikeressé a gyümölcs termesztése. 1.3. A gyümölcstermő növények gyakorlati csoportosítása

Csoportosítás történhet a termés alakulása szerint: Ebben az esetben a hasonló termesztési módszereket igénylő, hasonló gyümölcsű és felhasználású gyümölcstermő növények kerülnek azonos besorolásba. Almagyümölcsűek, melyek a rózsafélék családjába tartoznak. Termésük meghúsosodott virágtengely a hozzá tartozó meghúsosodott zöld csészelevelek tövével együtt. Ide tartozik az alma, a körte, a birs és a naspolya. Csonthéjas gyümölcsűek, ugyancsak a rózsafélék családjába tartoznak. A csontkemény burokban lévő magot veszi körül a gyümölcshús, ez a termésük. Csonthéjas gyümölcsű a cseresznye, a meggy, a kajszibarack, a szilva és az őszibarack. Bogyós gyümölcsűek, melyek eltérő növényrendszertani családból származnak. A termésük hasonló, gömbölyű alakúak, hártyás vagy bőrszerű héjuk van, lédúsak, kocsonyaszerű belsejükben sok magot tartalmaznak. Ide tartozik a piros és a fekete ribiszke, a köszméte, a málna, a szeder és a szamóca. Héjas gyümölcsűek, szintén eltérő növényrendszertani családból származó növényfajok sorolhatók e csoportba. Termésük hasonlít a csonthéjasokéhoz, de ezeken a gyümölcshúshéj összeszárad, és tulajdonképpen a csonthéjban (kupacsban) levő magot fogyasztjuk. A dió, a mandula, a mogyoró és a szelídgesztenye sorolható ide. Csoportosítás a testalakulás, azaz a föld feletti részek alakulása szerint: Fák, főtengelyük a fatörzs. Ezen helyezkednek el az ágak, melyek a koronát képezik. A törzs és a korona alakulása külön, és együttesen is jellemző az egyes gyümölcsfajokra. Ide soroljuk az almát, a körtét, a cseresznyét, a meggyet, az őszibarackot, a szilvát, a kajszit, a mandulát, a diót és a gesztenyét. Cserjék, fatermetű gyümölcstermő növények. Nincs főtengelyük, a talaj fölött a felszínhez közel elágaznak. Ilyen alakulású a birs, a naspolya, a mogyoró, a ribiszke és a köszméte. Félcserjék, főtengelyük szintén nincs, de szemben a cserjékkel, már a földben elágazó hajtásokat nevelnek, melyek alsó része fásodik, a felső része lágy szárú. Az első évben a föld alatti szárból hajt ki a növény sarjakat, ez a következő évben termést hoz, majd ezt követően elpusztul (pl. a málna). Dudvaszárúak, évelő növények, de föld feletti részük levélzet. Ezek fokozatosan elhalnak, de az áttelelő földalatti gyöktörzsből minden évben új lombot hoznak. Ilyen gyümölcstermő növény a szamóca.

12

Ez utóbbi csoportosítás genetikailag rögzített tulajdonságokon alapszik és elméleti jellegű. A gyakorlatban oltással és metszési beavatkozással a cserjékből törzses fák, a fákból cserje jellegű növények nevelhetők. 1.4. Gyümölcstermő növények terület- és a talaj előkészítése

Gyümölcsültetvény telepítését megelőzően szükség van a kijelölt táblák, ill. azok környezetének rendezésére. E munkálatokat összefoglaló néven területrendezésnek nevezzük. A beültetésre vont táblákon a következő fontosabb munkákat kell elvégezni:

– az előzőekben termesztett növényi maradványok, épületek törmelékeinek, idegen anyagoknak, stb. eltávolítása,

– terepegyenetlenségek ésszerű korrigálása, ügyelve arra, hogy a terméketlen altalaj ne kerüljön a felső felülre,

– az esetlegesen elhordott feltalaj visszaterítése. A kialakított, ültetésre tervezett tábla környezetének rendezési munkái:

– felesleges fasorok megszüntetése, – szélvédő fasorok létesítése, – vízelvezető csatornák, esetleg víztározók építése, – kerítések, utak, elektromos hálózat kiépítése.

Talaj-előkészítés A gyümölcsültetvények talaj-előkészítési munkáit feltétlenül összekapcsoljuk a fizikai, kémiai és biológiai talajjavítással. A talaj-előkészítés legfontosabb, elengedhetetlen műveletei: a talajforgatás, feltöltő szerves, illetve műtrágyázás és a talajfertőtlenítés. A hátralevő időtől függően – telepítésig – előnövényt is termeszthetünk a telepítésre kijelölt táblán, ami lehet több éves pillangós, vagy egyéb zöldtrágyanövény. Talajforgatás Célszerű nyár végén, ősz elején elvégezni, de legkésőbb az ültetvény telepítése előtt egy hónappal ahhoz a talajforgatást, hogy az ültetés idejére a talaj kellőképpen megülepedjen. Bogyósgyümölcsűek telepítéséhez a talajforgatást 40-50 cm mélyen, míg gyümölcsfák ültetéséhez 60-80 cm-ig végezzük. A talaj forgatásával a talaj fizikai állagának javításán kívül azt is elérjük, hogy a gyommagvak mélyebb rétegekbe kerülnek, így az ültetvény első éveiben a terület gyommentesítése kevesebb problémát okozhat. A talaj szerves és műtrágyázása A laboratóriumi talajvizsgálat eredményeinek alapján meghatározzuk a szerves- és műtrágya-dózisokat, amely mennyiség a kijuttatást követően - a talajforgatással egy időben - a talajba keverhető. A szervestrágya javasolt mennyisége – a trágyaféleségtől függően – 30-50 t/ha (zöldtrágyanövény esetén nem szükséges). A forgatással egy időben, vagy azt megelőzően nagyon fontos a feltöltő (tartalékoló) trágyázás elvégzése! Így juttatjuk ki a foszfort és káliumot, ugyanis lassú mozgásuk következtében nem elegendő a talajfelszínre szórni, mint a nitrogént. Talajfertőtlenítés

13

A fiatal ültetvényekben súlyos károkat okoznak a talajlakó kártevő, mint pl. a cserebogárpajorok, fonálférgek, stb. Ezért különösen fontos eleme a talaj-előkészítési munkáknak e károsítók felmérése és a védekezés módjának, eszközének meghatározása.

1.5. Tápanyag-gazdálkodás A tápanyag-gazdálkodás feladata és jelentősége A gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságának meghatározása a termesztés egyik legbizonytalanabb, s legvitatottabb területe. Ahhoz, hogy ezeket az ellentmondásokat megértsük, szükség van bizonyos betekintésre a gyümölcstermő növények táplálkozás-fiziológiai sajátosságaiba. A gyümölcstermő ültetvények évelők, leggyakrabban évtizedekig termő monokultúrák, így az adott évek tápanyag-ellátottsági szintje nemcsak a folyó évi terméshozamot, gyümölcsminőséget és vegetatív tevékenységet befolyásolja, hanem az azt követő néhány év teljesítményére is hatással van. Ezért nagy jelentőségű, hogy a gyümölcsültetvényeket előnyös, jó termékenységű talajokra telepítsük és a tápanyaggal történő harmonikus ellátás feltétele már a talaj-előkészítés során érvényesüljön. A gyümölcstermő növények jelentős mennyiségű tápelem raktározására képesek szervezetük különböző részeiben, illetve a raktározott tápanyagok újrahasznosíthatósága is jellemző rájuk. A gyümölcsfák gyökérzetének térbeli elhelyezkedése, kiterjedése, a növény által hasznosított talajtérfogat viszonylag nagy. A gyümölcstermő növények tápanyagfelvétele – a gyökérfejlődésre kedvezőtlen (5°C) alatti talajhőmérsékletű időszak kivételével – folyamatosnak tekinthető. Az első, mennyiségileg is jelentős, tápanyag-felvételi időszak a kihajtástól (hajtásnövekedés, illetve az intenzív gyümölcsfejlődés) a sejtosztódás befejezéséig tart. A második jelentős tápanyag-felvételi időszak – amely az intenzív hajszálgyökér-fejlesztéssel áll összefüggésben – nyár végén, kora ősszel kezdődik és késő őszig, tél elejéig tart. A levelek tápanyag-tartalmának igen jelentős része lombhullás előtt visszavándorol a gyümölcstermő növények más részeibe. A gyümölcstermő növények, – bár nagy mennyiségű gyümölcsöt teremnek – aránylag kevés tápanyagot vonnak ki a talajból. A gyümölcs növények fái a talaj tápanyagtartalmát gyengén vagy közepes mértékben hasznosítják, vonják ki. 1.5.1. A makro- és mikroelemek szerepe a gyümölcsültetvényekben Nitrogén: A nitrogén a fehérjék, enzimek, nukleotidok és foszfatidok alkotórésze. Foszfor: A foszfor a növények energia- és szénhidrát-gazdálkodásának, a reproduktív szervek képzésének aktív résztvevője, meghatározója. Kálium: A legfontosabb szerepet a kálium a katalitikus folyamatokban, a fehérjeszintézisben és a sejtek vízháztartásának szabályozásában, valamint a szénhidrát-anyagcserében tölt be. Kalcium: A gyümölcsminőséget leginkább meghatározó tápelem a kalcium. Szabályozza a plazmakolloidok működését. Általános hatása a gyümölcs érési folyamatainak lassítása, késleltetése, mivel csökkenti a leépítő jellegű anyagcsere-folyamatok sebességét. Magnézium: A klorofill alkotórészeként fontos szerepet tölt be a gyümölcstermő növények asszimilációjában, a nitrogén-anyagcseréjében és a különböző anyagok képzésében. Vas: A vas a növényi anyagcsere redox-rendszerében, a klorofill képződésében játszik elengedhetetlen szerepet. Mangán:A mangán fontos szerepet tölt be a gyümölcstermő növények anyagcseréjében, oxidációs-redukciós folyamataiban.

14

Bór: A bórnak kiemelkedő szerepe van a növekedést szabályozó anyagok képzésében és hatásmechanizmusában. Stimulálja a generatív folyamatokat, a pollentömlő kihajtását és fejlődését. Cink: A cink számos enzim alkotórésze. Hiánya a növekedésszabályozó anyagok képződését csökkenti, így növekedési rendellenességet okoz. Réz: A réz fontos alkotórésze a növényi anyagcsere oxidációs-redukciós folyamatait szabályozó enzimeknek, illetve nélkülözhetetlen a klorofill képződésében. 1.5.2. A tápanyagszükséglet meghatározása A gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságának optimális beállítása a talaj és a növény oldaláról közelíthető meg. A talajvizsgálat, és a növényi részek analízise segítségével tudhatunk meg többet a mindenkori tápanyag-ellátottságról. A talajvizsgálat A talajvizsgálatokat a gyümölcsfák telepítése előtt el kell végezni azért, hogy megállapíthassuk alkalmas-e a talaj telepítésre és a tartalékoló trágyázás mértékét meghatározhassuk. A telepítésre való alkalmasság megállapításához a következő talajtani tényezőket elemzik: – a termőréteg-vastagság, – a talajvízszint-mélység, – a talaj kémhatása, – a talaj kötöttsége, – a leiszapolható rész, – az összes sótartalom, – a humusztartalom, – a CaCO3 -tartalom, stb. A növény-analízis A tápanyag-ellátottság egyensúlyának megállapítása diagnosztikailag a növény egyes részeinek analízisével lehetséges. Leggyakrabban alkalmazott módszere a levéldiagnosztika. A levél tápelem-tartalma – ellentétben a talajvizsgálati adatokkal – közvetlen információt nyújt a gyümölcstermő növények tápanyag-ellátottságáról. A levélanalízis adatainak alkalmazhatósága függ a mintavétel időpontjától, annak reprezentatív jellegétől és a laboratóriumi vizsgálat módszerétől. Legmegfelelőbb az intenzív hajtásnövekedés befejeztét követő, július második fele és augusztus első fele közötti időszak. 1.5.3. A szervestrágyázás A szervestrágyázás hatásának túlnyomó hányada közvetlen és közvetett nitrogénhatás. A szervestrágya nitrogénszolgáltatása két (esetleg három) évre elosztottan jelentkezik, míg az ugyanannyi ásványi nitrogén közvetlen hatása tizedannyi idő alatt használódik el. A közvetett nitrogénhatás úgy keletkezik, hogy a talajélet stimulálásával a gyorsan elmúló hatású ásványi nitrogént a hosszan érvényesülő szerves pályára irányítja. A szervestrágyázást követően a mikroorganizmusok mennyisége és tömege átmenetileg 10-100-szorosára gyarapodik. Ezek testükbe építik a nitrogént, amely egyébként gyorsan lemosódna, vagy túlzott jelenléte gondokat okozna. A szervestrágyát ajánlott az időszakos mélyműveléssel bejuttatni, különben idő előtt elbomlik. Laza talajokon helyesebb kisebb szervestrágya mennyiségeket gyakrabban adagolni (15-20 t/ha), kétévenként. Kötött talajokon ritkábban, de nagyobb dózisokkal trágyázzunk (30-40 t/ha), négy-öt évenként.

15

1.6. A gyümölcstermő növények szervei

1.6.1. A gyökérrendszer A gyümölcstermő növények alaktanilag két fő részből állnak, mégpedig a földben található gyökér- és a föld feletti hajtásrendszerből. A gyökérzet rögzíti a növényt a talajban, és felveszi a vízben oldott tápanyagokat. A gyümölcstermő növények gyökérrendszere a szaporítástól függően fő- és/vagy járulékos gyökérrendszer. Főgyökér-rendszerű minden magról szaporított növény, ezek erőteljes karógyökeret fejlesztenek, amelyből az első-, másodrendű stb. gyökerek ágaznak el, pl. a vadalma, vadkörte, vadcseresznye. Járulékos gyökérrendszerűek a vegetatív úton szaporított növényekre jellemző, hogy a talajban lévő szárrészen megközelítően azonos erősségű oldalgyökereket képeznek. Gyümölcsfajonként és fajtánként is különböző a gyökérzet elágazódása, a gyökerezés mélysége. A gyenge növekedésű alanyok lényegesen sekélyebben gyökeresednek, mint a vad alanyon lévő növények. A gyökérzet mélysége a talajviszonyok függvényében is változik. Ha a talaj levegőtlenebb, kötöttebb, a gyökérzet a talaj felszínéhez közelebb helyezkedik el, mint laza talajon. Jobb tápanyag- és vízellátású talajon ugyanazon növény kisebb gyökérrendszert nevel, de erősebben elágazódik, mint a tápanyagban szegény, rossz vízgazdálkodású talajban. Tősarjnak nevezzük a törzs föld alá került részéből kinövő, míg gyökérsarjnak a felszínhez közeli gyökerek járulékos rügyeiből fejlődő hajtást. 1.6.2. A fa és cserje testalakulása Hajtásrendszernek nevezzük a gyümölcstermő növények gyökérnyaktól számított föld feletti részét. A fa termetű növények hajtásrendszere két fő részre tagolható: törzsre és koronára. Törzs: Törzsnek nevezzük a növénynek a gyökérnyak és legalsó korona elágazás közé eső részét. A törzs feladata a korona tartása, a víznek és a tápanyagoknak a gyökérzetből a koronába való szállítása és az asszimilált anyagok gyökérzet felé történő továbbítása, vagy raktározása. A felvett tápanyagokat a törzs fás részein (szíjács) szállítják a koronába. Az asszimilált tápanyagok visszaszállítása a háncson keresztül megy végbe. Ezek a szövetek raktároznak is. Az osztódó szövet, a kambium a háncs és a fa között helyezkedik el, és évente kifelé háncsot, befelé faszövetet hoz létre. A törzs keresztmetszete rendszerint kör, vagy kissé elliptikus. A gyümölcsfák törzsmagasságát a faiskolában koronába metszéssel, vagy suhángtelepítés esetén a gyümölcsösben alakítjuk ki. A gyümölcsfák törzsmagassága a következő lehet:

– bokortörzs: 30-50 cm, – alacsony törzs: 60-80 cm, – közepes törzs: 90-120 cm,

– magas törzs: 150 cm felett. Korona: A gyümölcsfa koronája a törzs feletti, elágazott ágrendszer. Feladata, hogy az asszimilációt, illetve a növény vegetatív és generatív tevékenységét ellássa.

16

A gyümölcsfák metszés, koronaalakítás nélkül a fajokra, illetve a fajtákra jellemző koronát fejlesztenek. Megkülönböztetünk természetes és mesterséges koronaformát. A korona részei: rügy, hajtás, vessző, A hajtásrügyekből mindig hajtások fejlődnek, amelyek a továbbnövekedést szolgálják. Rendszerint karcsúak, megnyúltak és egyesével állnak. A virágrügyek zömökebbek, vaskosabbak, gömbölyűbbek, mint a hajtásrügyek. Az olyan rügyeket, amelyekben nemcsak virág, hanem hajtáskezdemény is van, vegyes rügyeknek nevezzük (pl. alma, körte, birs). A kihajtásuk alapján alvó és hajtórügyeket különböztetünk meg. A hajtórügyek még ugyanabban az évben kihajtanak, és azokból hajtás, virág vagy virágzat képződik. Élettartamuk szerint egy évig és több évig élő rügyek lehetnek. Az egy évig élő rügy a csonthéjasokra jellemző. A több évig élő rügy az almatermésűekre jellemző. Ezek a rügyek több évig életben maradhatnak anélkül, hogy kihajtanának. Elhelyezkedésük szerint a rügyek lehetnek csúcs- és oldalrügyek. A csúcsrügyeknek a hosszanti, az oldalrügyeknek a szélességi növekedést kell biztosítaniuk. A visszametszéskor (vagy mechanikai sérüléskor) eltávolított csúcsrügyet a végálló rügy pótolja. A gyökereken és a szárképleteken alakulnak ki rügyek, gyakran a sérülések helyén is. Kor szerint beszélünk szemről, ezek a hajtáson, és rügyről, ők pedig a fás részeken találhatók. A hajtás a rügyekből fejlődött első éves lombleveles szárképlet. A hajtás lehet csúcs- és oldalhajtás, attól függően, hogy milyen rügyből ered. Azt a csúcshajtást, amely a korona vázágainak (vázkarainak) növekedését folytatja, vezérhajtásnak nevezzük. Természetesen a korona vázágát képező vesszők, gallyak vagy ágak végálló csúcsrügyeiből fejlődnek. Ha a függőleges növekedést szolgálják, akkor sudárhajtásnak (fővezérnek), ha az oldalirányú vázágak növekedését folytatják, oldalvezérnek nevezzük. A víz- vagy fattyúhajtás a rejtett vagy járulékos rügyekből előtörő erőteljes hajtás. Vesszőnek nevezzük a lombhullás utáni megfásodott, beérett hajtást, amely a fajtára jellemző színnel rendelkezik. Megkülönböztetünk növekedési- és termővesszőket. A növekedési vesszők egyúttal termővesszők is lehetnek és fordítva. A vezérvesszők (-hajtások), amíg a fák metszés alatt állnak, mindig növekedési hajtások, ill. vesszők. Később ezek oldalán és csúcsán termőrügy alakulhat. A termővesszők beérett, nyugalmi állapotban levő, termőrügyes, egyéves szárrészek. Hosszúságuk szerint lehetnek rövid, középhosszú és hosszú termővesszők. Rövid termővesszők: A dárda, amely rövid termővessző, 3-5 cm hosszú, hajtás- vagy virágrügyben végződik. A gyűrűs termőnyárs, amely a dárdából alakul oly módon, hogy a dárda csúcsán található hajtásrügy rövid hajtást képez és a levelek lehullása után a levél ripacsok helye évenként, gyűrűszerűen alakul, végül a csúcsi rész virágrügyben zárul. A sima termőnyárs, amelyek 8-10 cm-es rövid vesszők, s rendszerint virágrügyben végződnek. A nyárson oldalrügyek is vannak. A tövises termőnyárs olyan rövid termővessző, mely sok hasonlóságot mutat a sima termőnyárssal, a dárdával, de a csúcsa hosszabb-rövidebb tövis. A szilvára és a kajszira jellemző termőrész. Termőbog vagy termőkalács úgy keletkezik, hogy a virágrügyből képződött rövid hajtás és virágzati tengely megvastagodik, húsos állományú lesz. Fejlődése a gyümölcs fejlődésével egyidejűleg történik. Az alma és körtefák nagyon értékes termőrésze! Bokrétás termőnyárs, amely rendszerint rövid szártagú termővessző, s csúcsi részén három, vagy annál több virágrügy, még csúcsán jól fejlett hajtásrügy van. Cseresznyére, meggyre, mandulára, őszibarackra és kajszira jellemző termővessző. Középhosszú termővesszők:

17

A középhosszú termővesszők 10-40 cm hosszúak. A rajtuk végig fejlett oldalrügyek találhatók, amelyek az almán és a körtén hajtás-, ritkán virágrügyek, míg a csonthéjasokon hajtás- és virágrügyek. Ez a termővessző típus a legjellemzőbb az őszibarackra, ahol lehet teljes és hiányos a középhosszú vessző. A teljes termővessző általában hármas, vegyes rügycsoportokkal berakódott. A hiányos termővessző magányos termőrügyekkel is, de többségében hajtásrügyekkel van berakódva. Hosszú termővesszők: A hosszú termővesszők 40 cm-nél hosszabbak. Az összes gyümölcsfajnál előfordulnak. – Gally: A kihajtott vesszőből a következő évben gally lesz. A koronában található két- és négyéves fás részeket gallynak nevezzük. – Ág: A fák 5 évesnél idősebb részei az ágak. Többek között, ezek tartják a fiatalabb vegetatív és generatív szerveket. Részben a tartást megalapozó vázágakat, másrészt a termőképleteket hordozó termőágakat foglalják magukban. A virágrügyek differenciálódása: A gyümölcstermesztésben a termőrügyképződést rügydifferenciálódásnak nevezzük. A Magyarországon termesztett gyümölcsfajokra jellemző, hogy virágrügyeik az előző év vegetációs ciklusának bizonyos időszakában alakulnak ki. A virágrügyek fejlődése nyár végén-ősszel megreked, és csak hideghatásra lejátszódó hormonális változások után folytatódik a következő tavasszal. A virágrügyek képződése, vagyis a differenciálódás hosszú folyamat és számos tényező befolyásolja. Kialakulásuk függ a hajtások típusától (rövid vagy hosszú), a koronában elfoglalt helyzetüktől, a fajta és az alany örökletes tulajdonságaitól, a fa hormonális folyamataitól (auxinok, gibberellinek, citokininek stb.), a fák termésmennyiségétől, a művelésmódtól, a termesztéstechnikától (metszés módja, ideje, öntözés, tápanyag-utánpótlás) és az ökológiai tényezőktől (hőmérséklet, napfénytartam, csapadék) is. 1.6.3. Gyümölcstermő növények virágzási és termékenyülési viszonyai A megporzás A jó virágzás előfeltétele az előző évi zavartalan virágrügy-differenciálódás. A tárgyévi jó termés azonban csak akkor jön létre, ha a bibére a megfelelő időpontban pollen kerül és az ott megtapad. A legtöbb gyümölcsfaj rovarporozta, míg a szélporozta növények a dió, a mogyoró és a gesztenye. A jó megporzás előfeltétele, hogy sok életképes pollent adjon porzófajta és együtt virágozzék a beporzandó fajtával. A porzófajták kiválasztásának főbb szempontjai: – a pollenadó fajta évente rendszeresen virágozzon, – a megporzandó és a pollenadó fajta fő virágzása több, mint 50%-ban fedje egymást, – a bibe és a termő életképessége essen egybe a pollenszóródással, – a fajták virágzási ideje stabil legyen, – lehetőleg kölcsönös legyen a termékenyítés és jó legyen a kötődés, – a pollenadó fajták is értékesek legyenek. A gyümölcskötődés A gyümölcskötődés állandó tényezője a fajta, a gyümölcsös helye és az alany. Változó tényező az éghajlat és a kapcsolódó éghajlati elemek. Módosító tényező lehet a tápanyag és a víz jelenléte vagy hiánya, a metszés ideje és mértéke, a méhek jelenléte stb. Ha megfelelő virágzás ellenére sincs termés, azt okozhatja a pollenadó fajta hiánya, víz- vagy tápanyaghiány, rossz agrotechnikai beavatkozás (metszés, ritkítás), az alany vagy a fajta kedvezőtlen hatása, fagyhatás stb. Öntermékenyüléskor a növény saját virágporral

18

termékenyül. Az önmeddőség azt jelenti, hogy saját – egyébként életképes – virágporral a virágok nem termékenyülnek meg. Ezért porzó fajta szükséges, így egy táblába több fajta is telepítendő. Ismert olyan termékenyülési rendellenesség egyes gyümölcsfajokon, amikor megtermékenyülés nélkül is létrejön gyümölcs. Ezt a jelenséget partenokarpiának nevezzük. Xénia esetén a pollenadó szülő hatása a gyümölcs méretében, alakjában, színében mutatkozik meg. Metaxéniánál az apai hatás a gyümölcs külső megjelenésében is látszik. A gyümölcs fejlődése és érése A fiatal gyümölcskezdemény kialakulásától az elhalásáig alábbi fejlődésen megy keresztül:

– növekedés (sejtosztódás, sejtmegnyúlás), – érés-utóérés, – öregedés, – elhalás.

Az egyes fejlődési fázisok időtartamát és a gyümölcs élettartamát a gyümölcsfajok és fajták örökletes tulajdonságai határozzák meg. A gyümölcsök csoportosítása Léteznek fán beérő és ún. utóérő gyümölcs fajok: – A "fán beérő gyümölcsök" csak akkor teljes értékűek, ha az anyanövényen érnek be. Az éretten leszedett termés hosszabb-rövidebb idő alatt veszít értékéből. Idetartoznak a bogyósok és a csonthéjasok. – Az ún. "utóérő gyümölcsök" a fejlődés meghatározott szakaszában a fáról leszedve is megérnek. Ezek pl. az alma és a körte. Jellemző rájuk, hogy ha életfolyamataikat mesterségesen (pl. hűtéssel) lassítjuk, több hónapig eltarthatók, élvezhetők. 1.7. A gyümölcstermő növények szaporításának módjai

A gyümölcsösök létrehozásához használt ültetési anyag (oltvány és csemete) biológiai értéke, minősége gyakorlatilag meghatározza az ültetvények biológiai alapjait, s ezen keresztül a termelés rentabilitását. A termesztők a szaporítóanyagot faiskolákból szerezhetik be. A faiskolai termesztésben a legalapvetőbb követelmény, hogy a telepítésre szánt növényi anyag (oltvány, félkész oltvány), vagy szaporítóanyag (oltóvessző, szemző hajtás) és az alanycsemete bizonyíthatóan ellenőrzött (certifikált) anyagból származzon. Az EU-tagországokban ma már csak certifikált szaporítóanyag, ültetési anyag hozható kereskedelmi forgalomba. Fajtaazonosság, klónszelekció A gyümölcstermő növények nemes fajtái fajta azonosan csak ivartalan (vegetatív) úton szaporíthatók, az így előállított szaporulat minden esetben klón. Az ivartalanul szaporított fajtákon belül bármely egyedet kiválasztva, s annak ivartalan szaporulatát elkülönítve, klónt kapunk. Az ivartalan szaporítással létrehozott utódokat (klónok) elvileg az anyanövénnyel teljes mértékben azonosnak tekinthetünk. Egészségi állapot, vírusmentesség A faiskolai szaporítóanyag számos veszélyes kártevő, kórokozó terjesztésében kiinduló forrás lehet. Tehát alapvető követelmény, hogy a faiskolákból kártevőktől, kórokozóktól

19

mentes szaporítóanyag kerüljön forgalomba. Ezért a faiskolai termesztést a növény-egészségügyi szakszolgálat felügyelői rendszeresen ellenőrzik. Kiemelt figyelmet kell fordítaniuk a vírusfertőzésekre! A gyümölcstermesztésben elemi követelmény a vírusmentes szaporítóanyag használata. E vírusmentes szaporítóanyagok erőteljesebben fejlődnek, jobb a vitalitásuk, kondíciójuk, s nagyobb teljesítményt (30-50 %-al) produkálnak. A vírusmentes ültetvény kiegyenlítettebb, mint a fertőzött, ami a rendszeres termésprodukcióban nyilvánul meg. A gyümölcsfaiskolai termesztés ellenőrzése, szabályozása Hazánkban a gyümölcsfaiskolai termesztést az 1996. évi CXXXI. törvény szabályozza. Előírja, hogy csak a Nemzeti Fajtajegyzékben lévő, vagy ideiglenesen szaporításra, illetve ideiglenesen felhasználásra engedélyezett fajok, fajták minősített vetőmagját, szaporítóanyagát, csemetéjét és ültetési anyagát lehet forgalomba hozatal céljából előállítani, forgalmazni, illetve árutermelésre felhasználni a vonatkozó külön jogszabályoknak megfelelően. Az illetékes szakminisztérium (VM) mellett a szakigazgatási feladatok ellátásában fontos feladata van az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézetnek (OMMI). Az OMMI évente többször ellenőrzi a faiskolákat, megállapításait jegyzőkönyvben rögzíti. Az arra alkalmas szaporítóanyagok forgalomba hozatalát engedélyezi, az alkalmatlan terméket kizárja, megsemmisítteti. A megfelelő tételekhez a növényállomány szaporulati fokozatának megfelelő tanúsító (certifikációs) címkét ad ki. A bázis kategóriájú növényanyagot fehér, a certifikáltat kék, a C.A.C. termékeket narancsszínű címkével látja el. A szaporítási módok A gyümölcsfaiskolában az ivaros szaporításnak az alanycsemeték előállításában van nagy jelentősége. A magcsemete nevelés célja oltványiskolai alanytelepítésre alkalmas, egyenes, elágazásmentes gyökérnyakú, általában 10 mm alatti gyökérnyak-vastagságú, egyéves csemeték előállítása. Az ivartalan szaporításra a növények vegetatív (ivartalan) szerveit (pl. hajtás, gyökér) használjuk. Az ivartalan szaporításnak két csoportja van. Autovegetatív szaporításról akkor beszélünk, ha az új egyed saját gyökér-regenerációjával jön létre (bujtás, dugványozás, sarj, indanövény). A xenovegetatív szaporítás során idegen egyedekkel történő összenövesztéssel pótolják a hiányzó szerveket (oltás, szemzés). Bujtványcsemete előállítása: A bujtásmódokat főként az alanycsemeték előállítására használják a faiskolában, ritkábban bogyósgyümölcsűek szaporítására. Dugványcsemeték előállítása: Csemetét előállíthatunk feltöltéses bujtással és sugaras, vagy kínai bujtással. A dugványcsemetéket fásdugványozással és hajtásdugvánnyal készíthetjük. Külön említést érdemel a málnasarj-nevelése és a szamóca szaporítása indanövényekkel. A gyümölcsfák oltványnevelése Az oltványnevelés célja a kereslet igényeit kielégítő mennyiségű és minőségű gyümölcsfaoltványok előállítása. Az oltványnevelési módok közül legelterjedtebb az alvószemzéssel történő oltvány előállítás. A koronába oltásnál, vagy szemzésnél az alanynevelés szakaszában kell a kívánt magasságú törzset kialakítani, majd azt koronamagasságban oltani, vagy szemezni. Kézben oltásnál az oltást a telepítést megelőző télen végezzük munkateremben. A közbeoltott, illetve a többfajtás oltványoknál a már említett nevelési módok különböző kombinációit alkalmazzák. Az egyes nevelési módoknak más-más technikájuk, technológiájuk van.

20

Az oltványkitermelés jórészt ősszel történik. A tárolásra érzékenyebb fajoknál előnyösebb a tavaszi kitermelés (pl. őszibarack). Az őszi kitermelés időpontját az első fagyos napok határozzák meg, ugyanis 2 oC-ig végezhető ez a munka. Honi körülmények között – a lombhullás függvényében – október közepe után termeljük ki gyümölcsoltványainkat. E munkafolyamatot kézi és gépi erővel végezhetjük. Az oltványok tárolása ideiglenes és téli, szabadföldi vermeléssel történhet. A tárolást kézi munkaerővel és géppel végezhetjük. A minőségmegőrzés tekintetében a csemetéknél és oltványoknál a hűtött tárolással érjük el a legjobb eredményt. E faiskolai termékek 0 - +2 oC-on tárolhatók eredményesen. Az oltványok minősítése alkalmazkodik az ültetvények létesítési követelményeihez. Ellenben a ma érvényes magyar szabvány suhángot (elágazás nélküli) és koronás oltványt különböztet meg, tekintet nélkül az oltvány korára és a hajtások jellegére. A faiskolai ültetvényanyagok minőségi követelményeit az MSZ 17641 sz. szabvány határozza meg. A magyar faiskolák ritkán nevelnek kétéves koronás oltványokat. 1.8. Gyümölcsültetvények létesítése

1.8.1. Ültetvények területmegválasztása A gyümölcstermő ültetvények telepítése előtt a hely megválasztása a legfontosabb feladat. Elengedhetetlen feltétele a kiszemelt terület éghajlati, domborzati, talajadottságainak ismerete, ill. a környék gazdasági, munkaerő-piaci és infrastrukturális helyzetének felmérése. A telepítés helyét az adott gyümölcstermő növény ökológiai igénye határozza meg. A hely kiválasztása több évtizedre, a gyümölcsös egész élettartamára meghatározó fontosságú, ezért a kiválasztáshoz szükséges területszemle és a talaj laboratóriumi vizsgálatának elvégzése felelősségteljes, pontos munkát igényel. Közgazdasági tényezők A területmegválasztás közgazdasági szempontból történő elemzése elsősorban a munkaerő-, közlekedési-, energia beszerzési- és élelmiszeripari helyzet ismeretéből áll. Munkaerő-ellátottság az egyik leglényegesebb a gyümölcstermesztésben, ahol az élőmunka-ráfordítás - különösen a betakarítás időszakában - nagyon magas. Lényeges a piac- és feldolgozó kapacitás közelsége. A szállítási távolság, útviszonyok, vízforrás, hírközlő rendszer, tárolókapacitás, meglévő építmények, gépellátottság. termesztési hagyomány, területi koncentráció, specializáció, konkurencia, támogatási preferencia. Domborzati adottságok Az 5 %-nál erősebb lejtésű területeket el kell kerülni. Nem jöhetnek számításba azok a területek sem, ahol gyakoriak az erősebb mélyedések, kiemelkedések. A mélyedésekben belvíz, ill. fagyzug, a magaslatokon pedig vízhiány léphet fel. Meteorológiai adottságok A terület meteorológiai sajátosságainak felmérése a következőre terjedhet ki: fényellátottság, a téli és a vegetációs időszak hőmérséklete, a késő tavaszi és kora őszi fagyok gyakorisága, az uralkodó szélirány, ill. szélerősség, a csapadék mennyisége és eloszlása stb. A gyakori jégeső járta területeket inkább hagyjuk ki a telepítésből. Talajtani adottságok A kijelölt terület talajtani adottságainak megismeréséhez segítséget nyújtanak a Magyarország talajairól készített genetikai, ill. üzemi talajtérképek, vagy az a Magyarország agroökológiai körzeteit ábrázoló térkép, amely az országot - éghajlati és talajtani jellemzők alapján - 35 körzetre osztja. Laboratóriumi talajvizsgálatok:

21

A talaj fizikai és kémiai tulajdonságaira vonatkozó legfontosabb vizsgálatokat el kell végezni a talaj kötöttségére, kémhatására, mésztartalmára, vízvezető képességére, tápanyagtartalmára. Biotikus adottságok A telepítésre kijelölt terület alaposabb megismerése nem tekinthet el az adott hely biotikus tényezőinek - természetes és mesterséges növénytakarójának, illetve a környéken előforduló élettársulásoknak - a számbavételétől sem. 1.8.2. A telepítési terv A terület, illetve a telepítendő faj és fajta kiválasztását követően telepítési tervet kell készíteni, amelynek részletesen tartalmaznia kell az ültetvényre vonatkozó legfontosabb adatokat: – térképeket, – alany- és fajtamegválasztást, – fajtatársítást, – ültetési rendszert, – a telepítés technológiai kivitelezését, – a beruházás és az ápolási munkák költségeit stb. A 3000 m2, illetve ennél nagyobb felületű gyümölcsös telepítésére az engedélyt a helyi polgármesteri hivatal jegyzője adja ki. Alany- és fajtamegválasztás Az alanyhasználat meghatározó tényezői: A gyümölcstermesztésben leggyakoribb a gyökéralany használata, amikor az oltvány gyökérzetét és a törzs egy rövid 10-30 cm-es részét adja az alany. Ritkább a törzsképző alanyok használata, amikor a gyökeret és a törzset is az alany adja (pl. koronába oltásnál), egyes speciális esetekben vannak a közbeoltások, amikor a gyökéralany és a nemes fajta közé egy harmadik fajta kerül és ez adja a törzs egy 30-100 cm hosszú darabját. A fajtahasználat meghatározó tényezői: a. Termesztési és áruérték, így a – héj színe és egyéb sajátosságai; – a hús színe, állománya, konzisztenciája; – beltartalmi érték, íz, zamat, illat; –a magtartalom, a magbél jellemzői; – a különböző felhasználásra való alkalmasság. b. Az áru és termesztési értéket befolyásoló gyümölcs tulajdonságok: – érési idő és érésmenet; – nagyság, alak, felület; – kocsány és elválása; – repedés, parásodás; – szállíthatóság, gépi osztályozhatóság; – tárolhatóság, tárolási és utóérlelési igény; – kitárolás utáni állékonyság. c. A termesztést befolyásoló fajtatulajdonságok: – termőképesség; –termésbiztonság; – termesztést megkönnyítő tulajdonságok (művelési rendszerbe illeszthetőség, termőhelyi igény, gépi betakaríthatóság, betegségekkel szembeni rezisztencia, stb.).

22

Fajtatársítás A gyümölcsösben a lehető legjobb, legkedvezőbb fajtatársítással kell megteremteni a megporzás feltételeit. A biztonságos, hatékony pollenellátáshoz az szükséges, hogy a megporzandó fajta mellett megfelelő távolságban legyen pollenadó. Fontos szempont, hogy a pollenadó fajták megfelelő aránya és elhelyezése kölcsönösen feltételezi egymást. A rendszeresen jól öntermékenyülő fajtákat általában nem szükséges vegyesen ültetni, azaz önmagukban is telepíthetjük. Az öntermékenyülési hajlam tekintetében a fajták között nagy különbségek vannak, s ha egy bizonyos mértékű öntermékenyülési hajlamhoz nagy gyümölcsméret vagy kiváló virágsűrűség társul (pl. alma, körte, őszibarack), akkor nemcsak fölösleges, hanem a fokozott gyümölcsritkítási igény miatt káros hatású a túlbiztosított fajtatársítás. A kisebb koronájú sűrűbb ültetvényekben a kisebb egyedi koronaméret kedvezőbb feltételeket teremt a megporzáshoz, mert a méhek könnyebben repülnek virágról-virágra, fajtáról-fajtára, mint a nagy fájú, hagyományos ültetvényekben. A fajtatársítási terv elkészítésekor a biológiai tényezőket és a technológiai szempontokat kell összehangolni. A biológiai tényezők közül mindenekelőtt az együtt virágzás mértékét, a termékenyülő és a termékenyítő képességet, valamint az idegen termékenyülést akadályozó tényezőket (pl. sterilitás) kell figyelembe venni. A technológiai tényezők közül mindenekelőtt az érési időt kell számításba venni, mert a minőségbiztosításhoz és a szüreti munka szervezéséhez rendkívül előnytelen a nagyon eltérő érési idejű fajták társítása. Környezetvédelmi szempontból előnyösebb és egyben költségkímélő az integrált termesztésre alkalmas, hasonló növényvédelmi és agrotechnikai igényű (pl. tápanyag és vízigény) fajták azonos táblába ültetése. A szüret és a fajtánként eltérő növekedési és termésszabályozási műveletek optimális szervezéséhez egy adott fajtából előnyös legalább két soros tömböket telepíteni, illetve a részleges öntermékenyülésre képes és a termőképességet növelő egyéb tulajdonságokkal (pl. jó kötődési hajlam, nagy gyümölcsméret) rendelkező fajtákból a megadott recepteknél kb. 50%-kal szélesebb fajtatömböket is telepíthetünk. Ültetési rendszer Az ültetési rendszer a gyümölcstermő növények különböző mértani formákban történő elhelyezése. Ha a fákat meghatározott rendszer szerint helyezzük el, azt szabályos telepítésnek nevezzük. A szabályos hálózatú ültetési rendszeren belül hagyományos (négyzetes, egyenlő oldalú háromszög, hármas kötésű, egyenlő szárú, változó kötésű és ötös kötésű) és a mai kornak megfelelő korszerű ültetési rendszereket különböztetünk meg. Ez utóbbin belül a téglalap alakú, vagyis a széles soros ültetési rendszert elsősorban az árutermelő gyümölcs-ültetvényekben alkalmazzuk. Az ikersoros ültetési rendszer a szamócatermesztésben, a többsoros vagy művelő utas ültetési rendszer pedig az intenzív törpe alanyú ültetvényekben volt gyakorlat Nyugat-Európában, nálunk sohasem terjedt el számtalan hátránya miatt. A sor- és tőtávolságot a gyümölcsfa koronája, termőfelületének megvilágítása és a gépesített üzemeltethetőség figyelembevételével határozzuk meg. A gépi műveléshez átlagosan 2,0-2,5 m művelő útra van szükség a hazánkban alkalmazott nagyméretű erőgépek miatt. A sortávolság a művelő út és a korona szélesség összege, a tőtávolság pedig a korona szélességével egyenlő. A beesési szöget figyelembe vevő sortávolság hazai viszonyok között a korona magasságnak minimum másfélszerese kell, hogy legyen. A sor- és tőtávolságnak feltétlenül igazodnia kell az adott alany-fajta kombinációjú fa természetes térigényéhez. Így, ha felesleges térközöket hagyunk a fák között, az

23

területpazarlásnak tekinthető, ha viszont túl közel ültetjük a fákat egymáshoz, a fák későbbi életszakaszaiban csökken a termőképességük. A korona mérete az egyes gyümölcsfajoknál az alany megválasztásával jelentősen, ill. a célnak megfelelően módosítható. Az ültetési rendszer – a tenyészterület – megválasztásánál a koronaformának is meghatározó fontossága van. Az ültetési rendszer tehát több tényezőtől függ, melyben a termőhely éghajlati és talajviszonyai által lehetővé tett alany-fajta összetétel, a kialakított faalak és koronaforma is szerepel. Olyan ültetési forma, térállás és koronaforma alkalmazása célszerű, amely a leggazdaságosabban üzemeltethető az adott műszaki színvonalon és kézi munkaerő-ellátottság mellett. Gépi betakarításhoz például a sor- és tőtávolságnak, a koronaformának olyannak kell lenni, amely lehetővé teszi a rázógép legjobb, a gyümölcsminőséget leginkább kímélő munkáját. Ültetvénytelepítés előtt gyakran szükség van a kijelölt táblák, ill. azok környezetének rendezésére is. Az ezzel kapcsolatos munkálatokat összefoglaló néven területrendezésnek nevezzük. A telepítés munkafolyamatai – Táblák és utak kitűzési munkái.

– A sorirány kijelölése. – A sorhosszúság meghatározása. – Az utak kijelölése. – A kitűzés gyakorlati kivitelezése. – Az ültetési anyag előkészítése. – Az ültetés időpontjának meghatározása. – Az ültetés gyakorlati kivitelezése. A gyümölcstermesztésben alkalmazott faalakok, koronaformák a. A hagyományos koronaformákhoz tartoznak a hektáronkénti alacsonyabb tőszámú természetes gömbkoronák, az ágcsoportos és a szórt állású sudaras koronák, valamint a katlan koronák. Így: – a természetes gömbkorona, – a sudaras ágcsoportos korona, – a sudaras szórt állású korona, – a kombinált korona, – a katlan korona. b. A korszerű intenzív koronaformák közé tartoznak az orsó fák, a sövények és a három vagy több vázágas nyitott koronák. Így: – az orsó koronaforma,

– a termőkaros orsó, – a karcsú orsó, – a szuper orsó, – a szuper orsó V-alak, – a nyitott koronák, – a gyümölcssövények, így:

– a ferdekarú sövény, – a V és Y alakú sövények.

24

1.9. Fiatal fák és termő gyümölcsösök gondozása

1.9.1.A termőfelület alakítása és fenntartása A telepítés után fontos feladatunk a fák növekedésének és termésprodukciójának harmonikus kialakítása. A korai termőre forduláshoz szabályoznunk kell az életfolyamatokat. A gyümölcstermesztés, hasonlóan más kultúrák gazdaságos üzemeltetéséhez, nem más, mint az élettani ismeretekre alkalmazott tevékenység, vagyis alkalmazott élettan. A metszés szerepe Az árutermelő, hagyományos gyümölcstermesztésben a vadalanyú, közepes törzsű, sudaras koronaformák metszésének szerepe, jelentősége igen nagy volt. Olykor meghaladta a többi munkafolyamat összességét. Az alakító metszéssel hosszú időtartamú (30-50 éves), stabil vázág-rendszerű faalakot, koronaformát alakítottak ki. A termőkorú fákat rendszeres és erős koronaalakító metszéssel kezelték. Napjainkban a mérsékeltebb növekedésű alanyokon álló kisméretű fákon lényegesen kevesebb metszéssel – gyakran teljes vagy részleges metszetlenséggel – fenntarthatjuk a hajtásnövekedés és a terméshozás harmóniáját. Mégsem nélkülözhetjük teljes mértékben, mert anélkül nem tudnánk kialakítani a korona kívánt formáját, s lehetetlen a kívánt térben (magasság- és szélességkorlátozás) megtartani a fákat. Az évjárat sajátosságaihoz igazított optimális rügyterhelést is metszéssel állítjuk be. A minőség javítása, az erősebb növekedés mérséklése, a mechanikai védekezés hatásfokának javítása érdekében a metszés nagyobb hányada a nyár második felére tevődik át. A fák koronájának igényeink szerinti kialakítása és fenntartása, a nyugalmi és a vegetációs időszakban történő metszéssel történik. Az alakító metszéssel létrehozott optimális koronaforma, egy hosszabb távon megteremtett előny, amelynek érvényesülését a többi termesztéstechnikai eljárással segítjük elő. Az évenként alkalmazandó metszés mértékét és módját a metszés taktikai műveleteinek tekinthetjük.

A koronaalakítás elméleti alapjai Metszéssel alakítjuk ki a fák koronáját, befolyásoljuk a hajtásnövekedést és a termésalakulást. Segítségével szabályozzuk a növény termőfelületét, termőrész-képződését és gyümölcshozását, elősegítjük a korona jó megvilágítását. A koronaalakító metszéskor az adott koronaforma főbb jellemzőit, a törzsmagasságot, a sudár helyzetét, a vázágak, vázkarok számát, távolságát, szögállását, a térkitöltő elágazásokat, a korona szélességét, magasságát határozzuk meg. A vesszők visszametszése A metszés mértéke a vesszők visszametszése és a gyümölcsfák koronájának ritkítása, ifjítása szerint csoportosítható. A metszetlen vesszőhöz viszonyítva, hosszú, középhosszú, rövid és igen rövid metszést különböztetünk meg. A metszetlen vesszőknek rendszerint csak a csúcsrügyéből és a közvetlenül alatta levő oldalrügyeiből képződik gyenge vagy középhosszú hajtás. A vessző felső részének oldalrügyeiből rövid szártagú termőrészek fejlődnek az alsó rügyek pedig nem hajtanak ki. A vesszők hosszú visszametszésekor (kb. az1/3-át távolítjuk el) a végálló és oldalrügyekből hosszú vagy középhosszú hajtásokat kapunk. A vessző alsó oldalrügyeiből középhosszú vagy rövid hajtások, termőrészek képződnek. A vesszők rövid visszametszésekor (2/3-át metsszük le és 1/3-a marad meg) a végálló és az alatta lévő oldalrügyekből erős növekedésű hosszú hajtásokat kapunk. Minden rügy kihajt, a termőrész berakódás azonban elmarad.

25

A vesszők túlzottan rövid visszametszése (az alsó fejletlen rügyekre 0,5-1,0 cm hosszú) rövid szártagú termőrész-képződést eredményez. A mai kor gyümölcstermesztésében kerüljük a vesszők rövid visszametszését. Még az alakító metszésnél is, ha szükséges, csak hosszú vagy középhosszú vessző visszametszésre lehet esetenként szükség. A túlzottan rövid visszametszéssel az oldalvesszők egy részének tőből való eltávolítása helyett a termőrész-képződést segítjük elő és a korona vázágának a felkopaszodását csökkentjük. Emellett a rövid csonkra történő visszametszésnek kedvező növény-egészségügyi hatásai is lehetnek. A korona ritkítása A gyümölcsfák metszésekor a koronaritkítás, a termőrész ifjítás során gyenge, középerős és erős metszést különböztetünk meg. A termőegyensúlyban lévő középerős hajtásnövekedésű laza, szellős koronát jó termőrész-berakódás és rendszeres kielégítő terméshozam esetén csak mérsékelten gyengén metsszük. A mérsékelt gyenge metszés a vízhajtások, a vesszők, esetleg a gallyazat kismértékű tőből történő ritkítását, illetve visszametszését jelenti. A középerős metszéssel, vagyis a vesszők, a gallyazat és az ágak közepes erősségű ritkításával a hajtásnövekedést, illetve a termőrész-képződést serkentjük, a korona elsűrűsödését megakadályozzuk és elősegíthetjük a termőegyensúly kialakulását, ill. fenntartását. Az erős metszést a vesszők, gallyak, ágak visszavágását, eltávolítását a mai gyümölcstermesztésben alig vagy egyáltalán nem alkalmazzuk. A karbantartó metszés A karbantartó metszés legfőbb célja minden esetben a korona alakjának fenntartása, a rendelkezésre álló tér maradéktalan kitöltése és az abban történő benntartása. A metszés mértéke (erős, közepes vagy gyenge), módja (visszametszés vagy ritkítás) és ezek különböző kombinációja szükségszerűen eltérő a különböző évjáratokban, amely függ: – az előző év kondicionális viszonyaitól, amelyek – a fák növekedésének és termésének mérhető és látható eltéréseiben nyilvánulnak meg. A metszés előtt minden évben alaposan szemrevételezzük a fákat, bokrokat és válaszoljuk meg az előző évre és a fák állapotára vonatkozó fontos kérdéseket. A metszés időpontja A gyümölcsfák metszésében korábban a nyugalmi időszakban végzett fás metszés volt kizárólagos. Ezt lombhullástól rügyfakadásig –5 oC feletti hőmérsékleten lehet végezni. Nyugalmi időszakban jobban meg lehet állapítani a hajtásnövekedést, termőrész-berakódást és a korona sűrűségét. A zöldmetszéshez a vegetációs időszakban alkalmazott különböző metszési beavatkozások tartoznak. A rügyfakadás utáni metszés, a zöldválogatás, a hajtások visszacsípése (pincírozás) és a nyári zöldmetszés a jelentősebb vegetációs időszakban végzett metszések. A rügyfakadás utáni metszést a fiatal fák koronaalakító metszésénél célszerű alkalmazni. A hajtásválogatás a fölösleges hajtások egy részének eltávolítása, kiválogatása az alakító metszés részét képezi. A zöld válogatás almatermésűeknél június 2. felében javasolható. A vezérhajtások alatt az iker- és mellék-vezérhajtásokat, illetve a vázágak, vázkarok közötti sűrűsítő hajtásokat már a hajtásválogatással el lehet távolítani. A hajtásvisszacsípés (pincírozás) részben a kedvezőtlenül elágazódó fajták elágazódásra kényszerítését eredményezheti, részben pedig későtavaszi fagykárok esetén a hajtáscsúcsok növekedésének átmeneti kikapcsolásával a júniusi hullás mérséklésében játszhat szerepet. A

26

hajtásvisszacsípést többször is meg lehet ismételni. Ez a munkaigényes beavatkozás az intenzív ültetvények egyik munkafolyamatának tekinthető. Nyári metszés A leggondosabb alakító- és karbantartó metszés ellenére is törvényszerű, hogy céljainknak nem megfelelő számú és irányú növedékek képződnek. A nyári metszéssel csökkenthetjük e kedvezőtlen hatásokat, ezáltal a gyümölcs minőségét is javíthatjuk. A nyári metszés elvégzésének fontos feltétele a lombozat kiváló egészségi állapota (kórokozók vagy kártevők által nem károsított asszimiláló lombfelület). A túlzott gyümölcsterhelés, vagy a nyári aszályok által sújtott mérsékeltebb növekedésű és lombozatú, esetleg kártevők által károsított lombfelület metszéssel történő további csökkentése a gyümölcs minőségét (méretét), s a következő évi termést kedvezőtlenül befolyásolhatja. A nyári metszés az esetleg korábban el nem távolított vízhajtások, valamint a függőleges perifériális helyzetű hajtások eltávolításán kívül csak 1-2 éves vesszők és gallyak visszametszését és ritkítását célozza. Az ennél idősebb képletek eltávolítása már terméscsökkentő hatású lehet. A hajtásokat ritkítsuk, azaz semmilyen visszavágást ne végezzünk a nyár folyamán. A hajtásvisszametszés ugyanis az évjárattól, a fajtától és a hajtás helyzetétől függően „kiszámíthatatlan” erősségű növedékeket eredményezhet a következő évben. A nyári metszés optimális időszaka akkor kezdődik, amikor a fák hajtásainak zöme csúcsrügyben záródott. Általánosságban megfogalmazható, hogy a körtét július közepén, az almát – fajtától függően – július végétől szeptember eleje-közepéig, a csonthéjas gyümölcsűeket – elsősorban a meggyet és cseresznyét – közvetlenül a szüret után, a szilvafajták erősebb vízhajtásait és felesleges hajtásait július és augusztus hónapokban, az őszibarackot pedig június végén, valamint augusztus hónap folyamán célszerű megmetszeni. 1.9.2. Metszést kiegészítő eljárások A hajtáshelyzet megváltoztatása A függőleges irányú hajtások vízszintes vagy ahhoz közelítő leívelése, lehajtása, a vesszők kitámasztása az alakító metszés, illetve a termőre fordulás gyorsításának eljárásai. A hajtáshelyzet megváltoztatás biológiai alapja, hogy a függőleges a vízszintessel 45o-os, 30o-os szöget bezáró elágazások a vízszintes helyzetűek és a függőlegesen lehajlított, ill. leívelt hajtásképletek hajtásnövekedése és termőrész-berakódása között igen jelentősek a különbségek. A függőleges helyzetű, csúcsrügyéből tör elő a legerősebb hajtás. Ezt követik az alatta levő oldalrügyekből keletkezett hajtások. A vessző alapja felé fokozatosan csökken a hajtásnövekedés erélye és növekedik a hajtások elágazásának szöge. Ez a hajtásnövekedési sajátosság a csúcsdominanciával, az auxin-képződéssel magyarázható. A vízszintessel 45o-os szöget bezáró helyzetű vesszők növekedési sajátossága hasonló a függőlegesekéhez, csak itt a vesszők felső oldalán hosszabb hajtások keletkeznek. A vízszintessel 30o-os szöget bezáró vesszőkön csúcs és alapi hajtásnövekedési dominancia figyelhető meg. A középső rész felé haladva csökken a hajtásnövekedés erélye és növekszik a termőrész-berakódás. A vízszintes helyzetű vesszők csúcsrügyéből rövid hajtás tör elő, a vessző felső rügyei végig kihajtanak, ezekből rövid termőrészek fejlődnek. A függőlegesen leívelt vesszők csúcsrügyéből szintén rövid hajtás keletkezik, s a vessző végéig berakódik termőrészekkel. Minél fölfelé törőbb habitusú egy korona, annál erősebb a hajtásnövekedése, ezért az elágazott ágakat és gallyakat egy-egy vízszintes helyzetű vagy vízszinteshez közel álló vesszőre vagy gallyra metsszük vissza.

27

Sebkezelés A metszéskor különböző mennyiségű és méretű sebet ejtünk a fákon. Ezáltal hosszabb-rövidebb ideig szabad utat nyitunk a kórokozók és kártevők megtelepedésének. A sebzéseknek mindig kísérője az erős hajtásképződés. Nagy jelentősége van tehát a sebek sebkezelő anyagokkal történő beecsetelésének. 1.9.3. Egyéb ápolási eljárások Hajtáscsavarás Ha eredésük közelében nincs alkalmas helyettesítő hajtás, eltávolításuk a nyári vagy téli metszés során nem célszerű, mert csak az adott rész felkopaszodását siettetnék. Ilyen esetben a 30-40 cm-es hajtáshossz elérésekor a hajtást alapjánál fogva csavarjuk meg. A csavarással megszüntetjük a háncsrészek folytonosságát (a fás rész károsodása nélkül), ami egyfajta gyenge gyűrűzés hatásának felel meg. A fásodott háncs folytonosságának megszüntetése a hajtás addigi stabilitásának gyengülését eredményezi, így vízszintes irányába leível és ebben a helyzetben stabilizálódik. Az enyhe gyűrűzés hatás növeli az oldalrügyekben a virágképződés lehetőségét is. Hajtásmegtörés Célszerű lehet egy-egy erősebb, függőlegeshez közeli irányú árnyékoló, fásodott alapú hajtást a tenyészidőszak második felében (a csúcsrügyben záródást követően) egyetlen mozdulattal az alapja közelében úgy megtörni, hogy a fás rész folytonossága nagy felületű, szilánkos töréssel megszakadjon, de a háncs, illetve annak egy kis része épségben maradva az alappal összeköttetésben a fán maradjon. A letört képlet alapján gyakran virágzatot tartalmazó dárda képződik, de ha túl korán történik a beavatkozás, erős hajtásképződés is előfordulhat. A szakított hajtást gyakran eltávolítjuk a téli metszés során. Gyűrűzés A túl erős növekedés csökkentésére, ill. ezzel arányosan a termőalapok növelésére évszázadok óta alkalmazott eljárás, amely a háncsrész folytonosságának átmeneti vagy tartós megszakításával a gyűrűzés fölötti koronarész asszimilátum bőségét időzi elő. A tenyészidő kezdetekor célszerű vékony, rozsdamentes dróttal a kívánt koronarészt (törzs, esetleg oldalelágazások) meggyűrűzni nem túl erős szorítással. Ősszel feltétlenül el kell távolítanunk a drótot, mert olyan mértékben beékelődhet a vastagodó képlet háncsába, hogy később már nem, vagy csak nehezen távolítható el. Túlzottan erős növekedés esetén a gyűrűzés önmagában más növekedésgyengítő beavatkozás (hajtásmegtörés, csavarás, nyári metszés, öntözés és tápanyagmegvonás, stb.) nélkül nem hoz látványos eredményeket, ugyanakkor egyike a növekedést gyengítő beavatkozásoknak, amelyek alkalmazása néha szükségszerű lehet. (Általános talajmunkák, öntözés, növényvédelem, stb.). 1.10. A gyümölcs betakarítása, kezelése, csomagolása, tárolása

1.10.1.Gyümölcsszüret A szüreti időpont meghatározása Az optimális szedési érettség meghatározására különböző módszerek állnak rendelkezésre. Ezek a módszerek három nagyobb csoportra oszthatók:

28

1. Környezeti tényezők figyelembe vétele: – naptári időpont, – a virágzástól a szüretig eltelt napok száma, – hőmérsékletösszeg-számítás. 2. Kémiai úton mérhető paraméterek: – oldható szárazanyag, – savtartalom, – cukortartalom, – cukor/sav arány, – keményítőtartalom, – enzimaktivitás, – nitrogéntartalom, – etilénképződés, – aromaanyagok, – oldható pektin, – klorofill-tartalom, – légzésintenzitás. 3. Fizikai változások alapján: – keménység, – szín (alap és fedő), – gyümölcshús színe, – elektromos ellenálló képesség, – magok színe, – lenticella-parásodás, – gyümölcslé-viszkozitás, – gyümölcsnagyság, – gyümölcsalak, – gyümölcsfelszín, – fényelnyelő képesség, – sejtmembrán-áteresztő képesség, – ionkiáramlási sebesség. Gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az érés előrejelzéséhez egyszerre több tényezőt is figyelembe kell venni, nem hagyatkozhatunk csupán egyetlen mérési eredményre. A gyümölcs betakarítás általános szempontjai Feladatunk az, hogy a termés a fáról a lehető legrövidebb úton és a legkevesebb minőségcsökkenéssel jusson felhasználási helyére, illetve a tárolóba. Szedési módok: – Kézi szedés, lehet egy vagy többmenetes, illetve válogatva szedés. – Kihelyezett tartályládás szedés: üzemi méretű ültetvényekben (0,5 ha felett) a túl sok anyagmozgatás miatt tartályládák nélkül csökken a szüreti teljesítmény, ezért terjedt el széles körben. A munka három fázisra oszlik, tartályláda kihelyezése, a gyümölcs szedése, az áru behordása. – Gépi szedés: Bizonyos gyümölcsfajok betakarításához nagy teljesítményű, ernyőrendszerrel ellátott rázógépeket használnak. Legelterjedtebb a meggy- és szilva betakarításnál. 1.10.2. A gyümölcsfajok betakarítási sajátosságai Alma: Szedésideje gyakorlatilag július közepétől október végéig tart. A szedési teljesítmény nálunk 600-800 kg/fő/nap, ami nagyban függ az alma darabosságától és a fák méretétől.

29

Körte: Nem szabad megvárni, míg a körte a fán fogyasztásra beérik, hanem előbb kell szedni, s erre alkalmas helyeken fogyasztásra megérlelni. Ilyenkor az alapszíne megváltozik, és a kocsány felőli részen puhulni kezd. Túl korán sem szabad leszedni, mert akkor még nem alakulnak ki benne az íz- és zamatanyagok, és hamarosan fonnyadni kezd. Birs: Sokáig a fán hagyhatjuk, a szedés idejéig ki kell alakulnia a birs szép sárga színének. Cseresznye és meggy: Nem utóérő gyümölcsfajok, így csak fogyasztásra érett állapotban szedhetők, amikor kialakult a fajtára jellemző szín. Friss fogyasztásra általában csak kocsánnyal szedhetők. Kézi szedésük nagyon időigényes: ez a munkafolyamat köti le az egész évi munkaráfordítás 80-85 %-át. A napi teljesítmény 50-80 kg között változhat. Kajszibarack: Fokozatosan érik, leszedve gyorsan túlérhet. Szedésére legjobb a 80 % körüli érettségi fokozat. Szedési idejét a felhasználási cél határozza meg. A szedési teljesítmény 100-250 kg/fő/nap. Szilva: Kocsánnyal szedjük, s a gyümölcs tetszetős hamvát (viaszbevonatát) lehetőleg kíméljük, ne dörzsöljük le. Nem utóérő gyümölcs. Lapos rekeszekbe szedjük, ügyelve arra, hogy 5-6 kg-nál több szilva - ömlesztve - ne legyen egy göngyölegben. Őszibarack: Aránylag gyorsan érik, de ez az érési folyamat nagymértékű tömeggyarapodással jár. Akkor járunk el leghelyesebben, ha folyamatosan szedjük, mert így a fán maradó kisebb gyümölcsöknek lehetőséget adunk növekedésre. Hosszabb szállításra lapos (10 cm-es) rekeszekbe, „keményen érett” állapotban kell leszedni. Málna: Gyorsan érik, ezért legalább 2-3 naponta kell szedni. Csak a jól beszíneződött gyümölcsök édesek és megfelelő zamatúak és illatúak. 30-50 dkg-os tálcákba szedik, és így is forgalmazzák. A napi szedési teljesítmény függ a gyümölcs nagyságától, 30-50 kg/fő. A szüret az évi munkaerő-szükséglet 70-75 %-át is kiteheti. Egy-egy fajtát 25-30 napig szedhetünk. Szamóca: Kíméletességgel szabad szedni. Konzerv célra kocsány nélkül, friss fogyasztásra kis kocsánnyal szüreteljük. Kézzel szedhető és szedés közben osztályozzuk. Egy fő 10 óra alatt 40-60 kg-ot képes leszedni. Pirosribiszke: A fürtök nem egyszerre érnek, de nyugodtan várhatunk szedésével, mert sokáig a bokron maradnak. Kocsányostól szedjük, 5 cm-es rekeszekbe. Szedési teljesítménye 20-50 kg/nap/fő. Feketeribiszke: Bogyói megérve gyorsabban leperegnek. Dzsemnek akkor szedjük, ha a fürt alsó 1-2 bogyója még zöldes. Köszméte: Friss fogyasztásra csak teljesen éretten megfelelő. Konzerv, befőzési és konyhai célokra félig, vagy teljesen zöld köszméte kell. 5-ös vagy 10-es rekeszekbe szedjük. A szedési teljesítmény törzses fákról 50-100 kg/fő/nap, bokrokról 40-60 kg/fő/nap. Mandula: Általában szeptemberben szedhető, amikor a terméshéj felreped és teljesen felnyílik. Ilyenkor a termés a termővesszőről könnyen leválik. Mogyoró: Szeptemberben szedhető kézzel, vagy rázva. Túl korai szedés esetén ízanyagai nem fejlődnek ki megfelelően. Gesztenye: Szedése szeptember elejétől november elejéig tart. Érett állapotát a kupacs szétnyílása jelzi. Dió: A felrepedt burokból a földre hull. Érése hetekig is eltart. A lehullott diót kasokba, kosarakba vagy zsákokba szedjük. Ma már bizonyított, hogy a „dióveréssel” sok termőrészt leverünk, miáltal a következő évben kevesebb termésre számíthatunk. 1.10.3. Gyümölcstárolás A gyümölcsök tárolhatósága, a tárolásra ható tényezők Rövid ideig tárolhatók a nyári érésű gyümölcsök. A csonthéjasok 2-4 hétig, de a szilva 2-3 hónapig is tárolható. A bogyós gyümölcsűek közül a szamóca tárolhatósága csupán 2-3nap. A ribiszke 2-3 hétig, a köszméte 4-6 hétig is tárolható.

30

Hosszú a tárolási ideje az őszi és téli alma- és körtefajtáknak. Fajtától függően 1-8 hónapig tarthat. A tárolásra ható tényezők

– a termesztési körülmények: ide tartozik többek között a fajta, a termesztéstechnológia (talajművelés, tápanyag- és vízellátás, növényvédelem), a szüret, a szállítás, de az ültetvény környezeti feltételei, ill. a termőhelyi tényezők: – a termesztéstechnológia: a talajművelés, a tápanyag- és vízellátás, a növényvédelem stb. A tárolhatóságra hatása közvetett. – a szüretidő: a termesztési tényezők közül kiemelt jelentőségű ez a tényező. Az optimális szüretidő, amely a különböző fajtáknál nagyon eltérhet, különféle módszerekkel állapítható meg. – a környezeti és termőhelyi tényezők szintén jelentős mértékben befolyásolhatják a gyümölcsfélék tárolhatóságát. A tárolási módok A gyümölcs tárolhatóságát a tárolás módja nagyban befolyásolja. A legismertebbek az egyszerű, vagy száraz tárolás, a változatlan légterű (VL), a szabályozott légterű (SZL) és a legmodernebbnek számító ún. ULO tárolás. – Az egyszerű, száraz vagy normál tárolás a tárolás legkevésbé hatékony megoldása. Ide

tartoznak a pincék, a padlások, vermek, illetve az olyan épületek, amelyekbe hűtés céljából nem építettek gépeket.

– A változatlan légterű (VL) tárolókban a hőmérséklet és a relatív páratartalom a gyümölcsfaj igénye szerint szabályozható.

– A szabályozott légterű (SZL) tárolás lényege a gyümölcs légzésének lassításán alapszik. – Az ULO tárolás a szabályozott légterű tárolásnak az a formája, amikor a helyiség

oxigéntartalmát nagyon alacsony (pl. 0,1%) értéken tartják. Így radikálisan csökkennek a lebomlási folyamatok, és pl. alma esetében 9-10 hónapig is tárolhatunk.

Tárolási körülmények A tárolási körülmények alatt az előhűtést, a lehűtési gyorsaságot, a tárolási hőmérsékletet, a relatív páratartalmat, a termen belüli légcserét, a CO2 - és O2-tartalmat, az előosztályozást, a viaszolást, illetve a vegyszeres kezeléseket, a tárolás hosszát és a tárolás alatti ellenőrzést értjük. – Tárolási hőmérséklet: A tárolási körülmények között ez az egyik legfontosabb tényező. A gyümölcs hőmennyiség-fejlesztésének nagysága az élettani folyamatok gyorsaságától is függ. – Relatív páratartalom: Az adott levegő abszolút nedvességtartalma azonos hőmérsékletű és nyomású telített levegő abszolút nedvességtartalmához viszonyítva. Ezt az értéket %-ban fejezzük ki. – A hűtőtermen belüli légcsere: A tároló termekben illóanyagok (pl. etilén), idegen szagok (motorolaj, ammónia, propángáz stb.) és egyéb légszennyeződést okozó anyagok halmozódnak fel. Ezért a bizonyos időközönkénti légcsere elengedhetetlenül fontos. A légkeringés mértéke az óránkénti légcserék száma, amely hűtőtárolókban tartós tárolás esetén 2-5 lehet. – Tárolás előtti vegyszeres kezelések: A leggyakoribb vegyszer felhasználási cél az élettani (pl. héjbarnulások, húsbarnulások) és a gombás (Botrytis, Gloeosporium, Alternaria, Monilia stb.) betegségek csökkentése. – Viaszolás: Történhet az áru tetszetősségének javítása érdekében (ún. fényesítő viaszolás), vagy a gyümölcs tárolhatóságának javítására is (vízálló viasszal borítás).

31

– Előosztályozás: Célja a hibás, betegségre hajlamos, méreten aluli gyümölcs kiemelése, mielőtt az a tárolóba jutna, ezzel jobb a tárolótér-kihasználása, másrészt a nagyobb, rendszerint érettebb gyümölcs elkülönítése megfelelő tárolási paraméterek megvalósítása céljából. – A légtér összetétele: A légtér összetételének (az oxigén és a szén-dioxid arányának) alakulása a szabályozott légterű tárolás elsőrendű kérdése. Kevésbé érzékeny az oxigénre a cseresznye, az őszibarack, a szamóca, erősen érzékeny viszont az alma. A nagy CO2-tartalomra legjobban érzékeny a körte és a szilva. – A tárolási idő hossza: A tárolás során megfigyelték, hogy a veszteségek nem lineárisak, hanem az exponenciális görbét követik, azaz a tárolás utolsó időegységében rendkívül felgyorsulnak. Ezért is különösen fontos a tárolás alatti ellenőrzés, amelynek során megmérhetjük a gyümölcsök fizikai változását (húskeménység, fedő- és alapszín), beltartalmi értékeinek (cukor-, sav-, szárazanyag-tartalom, a cukor-sav arány stb.) alakulását, az illóanyagok, az etilén, az acetaldehid stb. mennyiségét, vagy kóstolással is kialakíthatunk egy összbenyomást a tárolt tételek állapotáról. Tárolási veszteségek és betegségek A tárolókban keletkező veszteségeknek két nagy csoportja van, apadási és romlási veszteség. Az apadási veszteséget csak megfelelő szüreti idő- és fajtamegválasztással, a megfelelő hőmérséklettel, valamint a relatív páratartalom kialakításával tudjuk csökkenteni. A romlási veszteség további két csoportra bontható: élettani betegségek következtében beálló veszteségekre, és gombás betegségek károsításából adódó veszteségekre. 1.10.4. A csomagolás és áruvá készítés jelentősége a piaci versenyben A piaci versenyben azt tapasztaljuk, hogy a magyar áru gyakran alul marad a kevésbé ízletes, de ízléses kiszerelésű, egységesen csomagolt nyugat- és dél-európai, vagy tengereken túli konkurenciával szemben. Ha fel akarjuk venni a versenyt e vonatkozásban, a hazai vásárlót magas színvonalon kell kiszolgálni úgy, mint az exportáru esetében, tehát csomagolni, "kiszerelni" kell! Az igénytelenül kiszerelt gyümölccsel szerényebb árbevételünk keletkezik. Természetesen ehhez az igényesebb, fizetőképes fogyasztói társadalmi rétegnek is ki kell alakulni. A hazai gyümölcsértékesítésben a nagybani piacok mellett és helyett egyre nagyobb teret hódítanak a nagy bevásárlóközpontok, szupermarketek, így különös figyelmet kell fordítanunk az általuk diktált minőségi és csomagolási követelményekre. Természetesen nemcsak a csomagolóeszköz fontos áruink minőségének megőrzéséhez és sikeresebb piacához, szükség van megfelelő osztályozó, csomagoló gépekre, hűtőberendezésekre, korszerű szállító, sőt hírközlő, informatikai eszközökre, illetve a piaci és marketing információ megfelelő áramoltatására is.

32

FELHASZNÁLT IRODALOM

G. Tóth M. (szerk.) (1997): Gyümölcsészet. PRIMOM Vállalkozásélénkítő Alapítvány, Nyíregyháza. Gonda I. (2010): Csonthéjas gyümölcsfák metszése. DE AMTC Kutatási és Fejlesztési Intézet, Debrecen. Gonda I., Vaszily B. (szerk.) (2007): Gyümölcstermesztés. DAE Mezőgazdaságtudományi Kar, Debrecen. Gyúró F. (szerk.) (1990): Gyümölcstermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Nagy P. T. (2009): Gyümölcsösök tápanyag-gazdálkodásának időszerű kérdései (almatermésűek és csonthéjasok). DE Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma, Kutatási és Fejlesztési Intézet, Debrecen. Papp J. (szerk.) (2003): Gyümölcstermesztési alapismeretek 1. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Sass P. (1986): Gyümölcstárolás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Soltész M. (szerk.) (1997): Integrált gyümölcstermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Tomcsányi P. (1973): Piacos kertészet. A kertészeti marketing alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

33

2. ZÖLDSÉGTERMESZTÉS

2.1. A zöldségfélék csoportosítása, környezeti igénye

2.1.1. A zöldségnövények csoportosításának szempontjai 1. Növényrendszertani csoportosítás. 2. Gyakorlati csoportosítás (melyik részét fogyasszuk). 3. Élettartam szerinti csoportosítás. 4. Szaporítási mód szerinti csoportosítás. 5. Az öntözési igény szerint. 6. Hőigény szerinti csoportosítás. 7. Származás szerinti csoportosítás. 8. Fényigény szerinti csoportosítás. 9. Vízigény szerinti csoportosítás. 10. Zöldségnövények levegőigénye szerinti csoportosítás. 11. Zöldségnövények tápanyag és talajigénye szerinti csoportosítás. 12. A termés (amit fogyasztunk) érzékenysége alapján történő csoportosítás.

2.1.2. A zöldségfélék csoportosítása növényrendszertani szempontból E munkánkban – a terjedelmi kötöttségek miatt – részletesebben a zöldségfélék növényrendszertani csoportosítására térünk ki. Íme: A burgonyafélék (Solanaceae) családja: több, hazánkban nagy felületen termesztett zöldségnövény is tartozik e rendszertani kategóriába, így:

– a paradicsom (Lycopersicon lycopersicum), – az étkezési, vagy csemegepaprika (Capsicum annuum), – a fűszerpaprika (Capsicum annuum var. longum), – a tojásgyümölcs (Solanum melongena), – a korai vagy újburgonya (Solanum tuberosum).

A kabakosok (Cucurbitaceae) családja: e családba tartozó növényfajok száma a világban igen nagy. Hazánkban az alábbi fajok termesztésével foglalkozunk, így: – az uborka (Cucumis sativus), – a görögdinnye (Citrullus lanatus), – a sárgadinnye (Cucumis melo), – a spárgatök (Cucurbita pepo convar. pepo provar. oblonga), – a cukkini (Cucurbita pepo convar. giromontiina), – a patisszon (Cucurbita pepo convar. patissoniana), – a laskatök vagy istengyalulta tök (Cucurbita ficifolia), – a sütőtök (Cucurbita maxima), – a pézsmatök (Cucurbita moschata), – a szivacstök (Luffa aegyptica). A hüvelyesek (Fabaceae) családja: közülük a borsó és a bab kedvelt, nagyobb területen termesztett zöldségnövény fajunk. Az alábbi zöldségfélék tartoznak e családba: – a zöldborsó (Pisum sativum), – a bokor- és karósbab (zöldbab, vagy kifejtő babok (Phaseolus vulgaris),

34

– a tűzbab (Phaseolus coccineus), – az étkezési lóbab (Vicia faba), – a földimogyoró (Arachis hypogaea). A hagymafélék (Liliaceae) családja: a hazánkban termesztett hagymafélék az Allium-nemzetség fajai. Ezek a következők: – a vöröshagyma (Allium cepa), – a salottahagyma (mogyoróhagyma) (Allium ascalonicum), – a téli sarjadékhagyma (Allium fistulosum), – a metélőhagyma (Allium schoenoprassum), – a fokhagyma (Allium sativum), – a póréhagyma (Allium porum). A gyökérzöldségek csoportja: növényrendszertanilag több családba tartoznak. Azokat a zöldségnövény fajokat nevezzük gyökérzöldségeknek, amelyeket elsősorban föld alatti részükért, répatestükért, gyökerükért, gyökgumójukért termesztjük, így: Az ernyősvirágzatúak (Apiaceae) családja: – a sárgarépa (Daucus carota ssp. sativus), – a petrezselyem (Petroselinum crispum), – a zeller (Apium graveolens), – a pasztinák (Pastinaca sativa), – a saláta- vagy gumóskömény (Foeniculum vulgare), A keresztesvirágúak (Brassicaceae) családja: – a retek (Raphanus sativus), – a torma (Armoracia lapathifolia), – a turnip (Brassica napus var. rapifera), – a rutabaga (Brassica campestris var. rapifera), A libatopfélék (Chenopodiacea) családja: – a cékla (Beta vulgaris ssp. esculenta var. rubra), A fészkesvirágzatúak (Asteraceae) családja: – a feketegyökér (Scorzonera hispanica) fajok tartoznak ide. A levélzöldségek csoportja: botanikai értelemben nem alkotnak egységes csoportot, rendszertanilag különböző családokhoz tartoznak. Egyéves és évelő növényfajok. Ide sorolható: A fészkesvirágúak (Asteraceae) családja: – a fejes saláta (Lactuca sativa var. capitata), – a kötözősaláta (Lactuca sativa convar. longifolia), – a tépősaláta (Lactuca sativa convar. secalina), – az endíviasaláta (Cichorium endivia), – a cikóriasaláta (Cichorium intybus ssp. sativum convar. foliosum), – a keszegsaláta (Lactuca serriola), – a mezei saláta (Valerianella locusta), – a kárdi (Cynara cardunculus). A keserűfűfélék (Polygonaceae) családja: – a rebarbara (Rheum rhabarbarum), – a sóska (Rumex acetosa var. hortensis), A libatopfélék (Poligonaceae) családja: – a spenót (Spinacia oleracea), – a kerti laboda (Atriplex hortensis), – a mángold (Beta vulgaris), A kristályvirágfélék (Aizoaceae) családja: –az újzélandi spenót (Tetragonia tetragonoides),

35

A porcsinfélék (Portulacaceae) családja: – a portulaka (Portulaca oleracea), A káposztafélék (Brassicaceae) családja: – a fejes káposzta (Brassica oleracea convar. capitata provar. capitata), – a vörös káposzta (Brassica oleracea convar. capitata provar. capitata) conc. rubra). – a kelkáposzta (Brassica oleracea convar. bullata), – a bimbóskel (Brassica oleracea convar. gemmifera), – a leveleskel (Brassica oleracea convar. (ssp.) acephala), – a brokkoli (Brassica oleracea var. italica), – a karfiol (Brassica cretica convar. botrytis), – a karalábé (Brassica rupestris convar. gongyloides), – a kínai kel ((Brassica pekinensis), – a bordáskel (pakchoy) ((Brassica chinensis). A pázsitfüvek (Poaceae) családja: – a csemegekukorica (Zea mays convar. saccharata), – a pattogatni való kukorica (Zea mays convar. microsperma). A spárgafélék (Asparagaceae) családja: – a spárga (Asparagus officinalis). 2.1.3. A zöldségfélék környezeti igénye 1. A hőigény és a hiányzó hő pótlása A növényi életfolyamatokban a hőmérséklet hatására bekövetkező változások 0 - 35 oC közötti hőmérsékleten VANT' HOFF törvénye szerint mennek végbe. Az életfolyamatok sebessége e törvény szerint 10 oC-onként megkétszereződik. Az egyes növényfajok között különbségek vannak a hőmérsékleti kardinális pontok tekintetében (minimum, optimum, maximum). A kardinális pontok és a növények pillanatnyi hőfokának ismeretében kiszámítható az optimális fotoszintézishez szükséges fény intenzitása és a CO2 mennyisége. a., Az egyes zöldségfajok hőmérsékleti optimuma: MARKOV és HAEV (1953) szerint a zöldségnövények esetében a küszöbértékek az optimális hőigénynél 14 oC-kal magasabb, vagy 14 oC-kal alacsonyabb hőmérsékleten vannak. Az optimumtól (t) káros következmény nélkül való eltérés mértékét t + 7 és t - 7 oC-ban állapították meg. MARKOV és HAEV (1953) ennek alapján a következő csoportokba sorolta be a növényfajokat: I. csoport: 25 oC Sárga- és görögdinnye, uborka, spárgatök, paprika. II. csoport: 22 oC Paradicsom, tojásgyümölcs, sütőtök, bab, kukorica. III. csoport: 19 oC Cékla, vöröshagyma, fokhagyma, zeller, spárga. IV. csoport: 16 oC Sárgarépa, petrezselyem, pasztinák, cikória, s az előző csoportban nem szerepelt hagymafélék, burgonya, borsó, fejessaláta, kötözősaláta, spenót, rebarbara, sóska, V. csoport: 13 oC Káposztafélék, retek, torma. Megállapították azt is, hogy az optimális hőigény a növény fejlődésének egyes szakaszai során hogyan változik. Így: – A nyugalmi szakaszban a t-14 oC-os hőmérséklet a legkedvezőbb. – A csírázás idején a t+7 oC az optimális. – A szikleveles állapotban a t-14 oC-os hőmérséklet a legelőnyösebb.

36

– A szár- és levélképzés idején a t=0 oC -os hőmérséklet az elfogadható. – A termésképzés időszakában a t=0 oC -os hőmérséklet a legmegfelelőbb. A szélsőséges hőviszonyokat a termesztett zöldségnövények igényéhez kell alakítanunk. A hideg kedvezőtlen hatása ellen fűtéssel, a meleg csökkentése hűtéssel történhet. A hőszabályozásnak több módja, módszere ismert. 2. A fény és szabályozása A termesztett zöldségnövények életfolyamataihoz szükséges fényforrás viszonyaink között, a természetes napfény. Ritkább – kivételes esetekben – alkalmazunk mesterséges megvilágítást a természetes fény kiegészítésére. A fény – természetét tekintve – elektromágneses rezgés, s eltérő hullámhosszúságú sugarakból áll, különböző kvantumokban energiát szállít. A 400 nm hullámhosszúság alatti ibolyántúli, röntgen-, stb. sugarak, továbbá a 800 nm feletti infravörös, hő-, stb. sugarak láthatatlanok. A látható színképet alkotják a 400-760 nm hullámhosszúságban érkező sugarak. A fotoszintézisben a klorofill abszorbciós maximumának megfelelő hullámhosszúságú (600-700 nm) vörös sugarak a leghatásosabbak. A növények által elnyelhető sugarak összességét az ún. fiziológiai sugárzás fogalomkörébe soroljuk. A fény erőssége (intenzitása) fogalmán az egységnyi felületre egységnyi idő alatt érkezett energia mennyiségét értjük. A naponkénti (24 órás időtartamú) változásokban a sugárzás derült időben, napkeltétől déli 12-14 óráig fokozatosan növekszik. Ezután naplementéig csökken. A fényhasznosítás szempontjából a zöldségnövények az ún. fénykedvelők, vagy az árnyékkedvelők csoportjába sorolhatók. Hazánkban a legtöbb fényt kívánók közé sorolhatjuk a paprikát, paradicsomot és a dinnyét. Közepes fényigényű a fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, a vörös- és fokhagyma, a cékla, a bab, a borsó és az uborka. Az árnyéktűrők közé tartozik a gumós zeller, a sárgarépa és a rebarbara. 3. Vízigény és a víz szabályozása A termesztett zöldségnövények az életfolyamataikhoz szükséges víz túlnyomó részét a talajból, vagy a talajt helyettesítő közegből veszik fel. A víz a növények életében nagyon sok funkciót tölt be. A növények vízfelhasználása során három, egymástól jól elkülöníthető szakaszra osztható: a vízfelvételre, vízszállításra és a vízkibocsátásra. A termesztett zöldségfajok vízigény szerinti csoportosítása: Növényföldrajzi szempontból a zöldségnövények közepes vízigényűek (mezofiták). Az egyes növényfajok vízfogyasztásának összehasonlítására eltérő módszereket dolgoztak ki. A leggyakrabban használatos a transzspirációs együttható, amely a növényfajok, -fajták által egységnyi mennyiségű növényi szárazanyag előállításához elfogyasztott vízmennyiséget fejezi ki. A másik, gyakorlatban használatos mutató a vízfogyasztási együttható, amely az egységnyi piacképes termés előállítására felhasznált vízmennyiséget jelenti. A talajon át távozó és a növények által elpárologtatott víz együttes mennyiségét egységnyi tömegű növényi szárazanyagra vonatkoztatva az evapotranszspirációs együttható fejezi ki. A növények vízfogyasztására ható tényezők közül kiemelhetjük a közvetlen környezet időjárási elemeit, a talaj tápanyag-ellátottságát és a talaj mindenkori nedvességtartalmát. A vízhiány pótlására számításba vehető lehetőségek közül legjelentősebb az öntözés. Az öntözésnek számos módja ismeretes. 4. A levegő szerepe és szabályozása A levegőnek, mint a termesztett növények számára fontos környezeti tényezőnek szerepét gyakran elhanyagolják, mivel azon a termesztő alig változtathat. A zárt rendszerű

37

zöldséghajtatásban azonban már más a levegő szerepe. A zöldségtermesztésben indokolt a légköri és a talajlevegő összetételét külön elemezni. A levegőben található és a növények fejlődését befolyásoló alkotórészek közé tartozik a nitrogén, az oxigén és a szén-dioxid. Fontos alkotórész még az ammónia, a kén-dioxid, a vízgőz és a különböző szilárd részek (pl. por, korom, stb.). A talajfelszín fölötti levegő mozgásának a zöldségtermesztésben jelentős szerepe van. A növények fejlődését, növekedését sokoldalúan befolyásolja. A talajban lévő levegő mennyiségét a talaj szerkezete és mechanikai összetétele határozza meg. A talajok levegőgazdálkodásának szempontjából megkülönböztetünk tevékeny és tevéketlen talajokat. A talajok levegőellátottsága különféle talajművelő eljárásokkal, rostos szerkezetű anyagok talajba való bevitelével szabályozható. 5. A tápanyagigény Az életfolyamatokat elsődlegesen befolyásoló tényezők közé tartoznak a tápanyagok. A tápanyagokat a vízzel együtt a földi (edafikus) eredetű tényezők közé soroljuk. Azokat az elemeket, amelyek minden élőlény számára nagy mennyiségben szükségesek makroelemeknek, míg azokat, amelyek ugyancsak nélkülözhetetlenek, de lényegesen kevesebb kell belőlük, mikroelemeknek, illetve ultramikroelemeknek nevezzük. Makroelemek aránya a növényi szervezetben: 1 - 50 % = O, H, C, 0,1 % = P, Si, K, Ca, N, 0,01 % = S, Mg, Na,Cl, Al. Mikro- és ultramikroelemek aránya a növényi szervezetben: 10-2 - 10-3 % = Fe, Mn, B, Sr, 10-4 % = Cu, Ti, Zn, Ba, Br, 10-5 % = F, Rb, Sn, Ni, 10-6 % = As, Mo, Co, I, Ge, Pb, Hg, Ag, Au, Ra. A tápanyagigény megállapításához leggyakrabban a növények kémiai elemzési adataiból indulunk ki. Ezek az adatok kifejezik – megfelelő korrekció mellett – hogy mennyi tápanyagot igényelnek. Mindig az összes növényi részek által felvett tápanyagok mennyiségét kell alapul venni. A tápanyagigény kielégítését befolyásoló tényezők közül lényeges kérdés a tápanyagfelvétel módja. Az ásványi eredetű tápanyagokhoz a zöldségnövények vízben oldott állapotban jutnak. A növény elsődleges tápanyagfelvevő szerve a gyökér. A tápanyagok egy részét a talajoldatból elektrolitosan disszociált állapotban, ionok formájában veszik fel. 2.2. A zöldségfélék termesztési módjai, termesztő létesítmények 2.2.1. A zöldségfélék termesztési módjai Magyarországon – figyelemre méltó volumenben – mintegy 25-35 zöldségfélét termesztenek. 9-10 növényfaj adja a termelés és fogyasztás 90 %-át. Hazánkban a szántóterület 2-3 %-án termesztenek zöldségféléket, ez 80-120 ezer hektár területet igényel. A friss fogyasztás lehetőségének időbeni bevezetésének érdekében üvegházakban, fóliával borított termesztő berendezésekben, valamint szabadföldön átmeneti ideig tartó fóliatakarással is előállítanak zöldségféléket. Hazánkban mintegy 120 ha-nyi üvegfelület alatt állítanak elő zöldségféléket. A fóliával takart felület megközelítően 6-8 ezer ha. Ebből mintegy 4-5,5 ezer hektár a tartós használatra épült fóliaházak és -sátrak térmértéke. A 2-2,5 ezer hektár átmenetileg takart terület.

38

A fentiek alapján – gyakorlati szempontból – két nagy termesztési módot különíthetünk el zöldségtermesztésünkben, a szabadföldi, vagy szántóföldi termesztést és a zöldséghajtatást. A szabadföldi termesztésben megkülönböztetünk állandóhelyre vetéssel szaporított zöldségfelületeket és a palánta előneveléssel termesztett zöldségeket. A takarásos szabadföldi termesztés egy átmeneti formát jelenthet (korai szabadföldi termesztés) a két termesztési módszer között. Az átmenet növénytakarásnak két változata létezik: a váz nélküli fóliatakarás (pl. váz nélküli fóliaágyas, javított váz nélküli fóliaágyas, barázdás váz nélküli fóliaágyas) és a síkfóliás takarás. A zöldséghajtatás csoportosítása viszonylag sokirányú, attól függően, hogy pl. milyen borítóanyagot használunk a termesztő berendezés fedéséhez, milyen építettségűek a koraiság fokozását szolgáló építmények, milyen célra használjuk ezeket a berendezéseket, milyen fűtésrendszert alkalmazunk, milyen hőmérsékleti viszonyok között termesztünk, milyen az automatizáltság mértéke, stb. 2.2.2. A termesztő létesítmények Lehetnek a takaróanyag minősége alapján üvegezett felületűek (pl. üvegházak) és fóliával takartak (pl. fóliaházak). Csoportosításuk: a. egyszerű berendezések (váz nélküli fóliatakarás, fólia alagutak, fólia ágyak). b. kis légterű termesztő berendezések (járható sátrak, egyszerű blokkszerkezetek, különleges szerkezetek). c. nagy légterű termesztő berendezések (egyhajós és tömbösített szerkezetű üvegházak, nagy légterű fólia sátrak, vízfüggönyös fólia sátrak, műanyag borítású blokkházak).

2.3. A zöldségfélék szaporítási módjai

A szaporítás fogalomkörébe soroljuk azokat a tennivalókat, amelyeknek feladata a termesztett zöldségnövény fajok újraneveléséhez használt növényi képletek (magvak, gumók, hagymák, stb.) fejlődési és növekedési folyamatának megindítása. A zöldségtermesztésben a generatív növényi részeken (mag, termés) kívül különféle vegetatív szaporítószervek is használatosak szaporítóanyagként. A zöldségtermesztésben kialakult egy olyan szaporítási mód is, amelyre jellemző, hogy a magot nem a végleges termesztő helyre vetik, hanem külön erre a célra létesített szaporító (palántanevelő) telepre, ahol a fiatal növények fejlődéséhez szükséges optimális feltételek jobban megteremthetők. Hazánkban főként a paradicsomot, paprikát, káposztaféléket szaporítják palántaneveléssel. Különleges szaporítási módja van a spárgának, de ugyancsak különleges eljárást igényel a magnyerés céljára termesztett kétéves zöldségfajok szaporítása is. Vegetatív szaporító képlettel szaporítják a burgonyát (sztólókon fejlődő gumó), a tormát (talpgyökerekből vágott dugványok), egyes hagymaféléket (sarjadék-, fok- és salottahagyma). Egyes zöldségnövény fajoknál (pl. rebarbara, sóska, hagyma fajok) szaporítására felhasználhatók a generatív és a vegetatív képleteik is.

39

2.3.1. A vetés A mag ivaros úton létrejött növényi rész, amely önállóan képes új generáció létrehozására. A termesztésben használt magot vetőmagnak nevezzük. A vetőmagvak minősítését az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) végzi meghatározott értékmérő tulajdonságok alapján. Ezek az értékmérő tulajdonságok a következők: – tisztaság, – csírázóképesség és csírázási erély, – biokémiai életképesség, – egészségi állapot, – nedvességtartalom, – ezermagtömeg, – csíraszám, – sűrűség, – osztályozottság, – faj- és fajtaazonosság. A vetőmag tisztasága és csírázóképessége együtt határozza meg a mag kg-onkénti csíraszámát és használati értékét. A használati érték kiszámításának képlete: H.é. = tisztaság x csírázóképesség 100 A használati érték és az ezermagtömeg ismeretében kiszámítható a szükséges vetőmag mennyisége. A vetés előtti magkezelések tennivalói: – a csávázás, – az előcsíráztatás, – a hőkezelés, – a jarovizálás, – a kémiai stimulátorokkal történő fejlődésserkentés, – a besugárzás, – a magvak nagyság szerinti osztályozása, – az apró magvak keverése a vetőmagvak tömegének növelése céljából, – az apró magvak drazsírozása, – a magvak felragasztása hártyapapírra, vagy fóliára. A zöldségnövények magvetésének és vegetatív szaporító képleteinek gyakoribb ültetési időpontjai hazánkban: – A hidegtűrő zöldségnövények magvetésének ideje kora tavasz, amikor a földre rá lehet menni (pl. gyökérzöldségek). – A talaj 5 - 8 oC-ra felmelegedett (pl. cékla, burgonya egyes káposztafélék). – Áprilisban a melegigényes zöldségnövényeket vetjük (pl. uborka, bab, dinnye). – Nyár, a zöldségnövények magvetésének fontos időszaka. – Őszi vetések ideje (szeptember második és október első fele, pl. az áttelelő spenót). 2.3.2. A palántanevelés Palántanevelésnek nevezzük azt a termesztéstechnológiai műveletet, amelynek során lágy szárú növények magvait nem a végleges helyükre és nem a végleges tenyészterületükre vetjük, E termesztéstechnológiai műveletnek több előnye és hátránya van. A palántanevelés előnye a korábbi szedéskezdeten kívül a nevelés időszakában elérhető anyag- és munkaköltség-megtakarítás, s a szabadföldi területfoglalásban mutatkozó 1 - 2 havi időmegtakarítás. A palántanevelés tipikus munkafolyamatai a következők: – a magvetésre használt talaj előkészítése,

40

– palántaneveléshez alkalmazott talajkeverékek, termesztő közegek készítése, – a magvetés időzítése, – a palánták ápolása. A palántanevelési technológia legfontosabb részelemei: – a magvetés időpontja, melyet determinál a palántanevelés időszaka és a kiültetés időpontja, – a vetés módja (kézi vagy gépi), – a vetés helye (termesztő létesítmény, szaporító tálca, speciális palántanevelő tálca, tápkocka, cserép), – a vetés sűrűsége, – a palántanevelési módok: – szálas palántanevelés, – földlabdás palántanevelés, – tálcás palántanevelés, – a tápkockás és a cserepes palántanevelés. – a palántaneveléshez használt földkeverékek, – az ápolási munkák, – a kiültetés, melynek főbb időpontjai: – március közepétől április elejéig (pl. káposzta- és salátafélék), – április végétől (pl. a paradicsom), – május elején, közepén (pl. paprika, kabakosok, kukorica), – május vége (pl. a zeller), – nyáron (pl. káposzta- és salátafélék), - ősszel (pl. káposztafélék, fejes saláta). Az ültetés módja lehet kézi és gépi. Meghatározzuk a tenyészterületet, amely az egyes növények rendelkezésére álló termesztő felület. A tőszám, vagy állománysűrűség, ami az egységnyi területre jutó növények számát jelenti. 2.4. A talaj-előkészítés, tápanyag-gazdálkodás, vetés

A talaj-előkészítésének összetett munkafolyamatait a talajműveléstan ismerteti, tárgyalja. A talajművelésen a talaj munkaeszközökkel történő mechanikai megmunkálását, alakítását értjük, melynek célja a talaj víz-, levegő- és tápanyag-forgalmának, -gazdálkodásának alakítása, és a gyomnövények irtása. A talajművelési rendszer egy területen, huzamosabb időn át végzett talajművelési eljárások összessége. Talajművelési tervet mindig egy gazdasági évre célszerű készíteni. A talajművelési eljárás meghatározásakor először azt kell tisztázni, hogy a talajra milyen mechanikai hatást kívánunk gyakorolni. Ez lehet fordítás, porhanyítás, lazítás, keverés, tömörítés, egyengetés, talajfelszín alakítás. Részletesen: – fordítás lehet: a szántás, kézi és gépi ásás, mélyforgatás; eszköze az eke, ásógép, ásó, rigoleke, – porhanyítás lehet: tárcsázás, kultivátorozás, kapálás, boronálás, talajmarás, altalajlazítás; eszköze a kultivátor, kézi és küllős kapa, borona, talajmaró, altalaj lazító, – tömörítés lehet: hengerezés, altalaj tömörítés; eszköze a henger, altalaj-tömörítő, – egyengetés lehet: simítózás, barázda-behúzás, talajgyaluzás; eszköze a simító, gerenda, deszka, barázdabehúzó, szkréper, dózer, – felszínalakítás lehet: bakhát- és ágyáskészítés; eszköze a bakhátkihúzó és profilozó töltögető eke, ágyás előhúzó és készítő,

41

– kombinált eljárás lehet: kombinátorozás; eszköze a kombinátor. – A vetés előtti talajelőkészítés célja a csírázáshoz megfelelő vetőágy kialakítása. A jó vetőágy sima felületű, aprómorzsás szerkezetű, kellően ülepedett, s gyommentes. – A növényápoló talajművelés célja a termesztett zöldségnövény állomány talajfelszínének porhanyítása, olykor tömörítése, valamint a gyommentesítés. Speciális növényápolói tevékenység a töltögetés. E munkafolyamatot akkor végezzük, ha célunk a termesztett növény földfeletti részének elzárása a fénytől. A spárga termesztésekor – halványítás céljából – a talajból bakhátat készítünk. A burgonyát és a póréhagymát feltöltögetjük. A tápanyag-gazdálkodás fogalma alatt a tápanyag-utánpótlást, vagy trágyázás folyamán olyan anyagoknak a talajba, a zöldségnövény levelére, más estben a termesztő berendezés légterébe történő juttatását értjük, amelyek közvetlenül, vagy közvetve a zöldségnövények táplálását, és a talaj termékenységének növelését segítik elő. A trágyázási rendszer kialakítására ható tényezők: – a zöldségtermesztésre kijelölt területek talajainak tulajdonságai, – az üzem növénytermesztési struktúrája, rendszere, – a termesztett zöldségnövények igényei, – a trágyaellátás lehetőségei, – az üzem technikai színvonala. A tápanyag-utánpótlási rendszerben, a trágyaellátás és trágyázás megvalósítása a trágyázási elemek segítségével történik, így: – a trágyaanyagok megválasztása, – a trágyázás időpontja, – a szükséges tápanyag-mennyiség megállapítása, – a trágyaanyagok elosztásának, kijuttatásának módja. A trágyaanyagok lehetnek szerves- és műtrágyák. A vetés: (lásd: A zöldségfélék szaporítási módjai c. fejezetben!). 2.5. Ápolási munkák Az ápolási munkák fogalmába soroljuk a magvetéstől, illetve a palánták végleges helyre való ültetésétől a szedésig végzett különböző munkák összességét. Az ápolási munkák általános célja a terméshozamok növelése, a minőség javítása és – egyes esetekben – a betakarítás kezdetének előrehozatala, illetve a szedési idény meghosszabbítása. Az egyes ápolási munkák végzéséhez alkalmas módszerek közül a végleges döntés kialakításában lényeges irányelvnek tekintjük: – a kézi munkaerő csökkentését, – a takarékos anyagfelhasználást, – a gazdaságosság javítását. Az ápolási munkák csoportosítása a. ökotechnikai eljárások: az éghajlat - az éghajlat kedvezőtlen hatásainak mérséklése, – fűtés, – pótmegvilágítás, – árnyékolás, – fagyvédelem,

42

– szél elleni védelem, – öntözés. a talajjal összefüggő munkák, – növényápoló talajművelés, – töltögetés, – talajtakarás, – tápanyagellátás. a növényvédelem, – kórokozók, kártevők elleni védekezés, – gyomirtás. b. fitotechnikai eljárások: – a termékenyülés és érés-szabályozás, – termékenyülés, kötés elősegítése, – érés gyorsítása. a növényi részek eltávolítása, – fattyazás, – metszés, – oldalgyökerezés, – bördők kitörése, – kacsozás, – tetejezés, hajtáscsúcs visszacsípés, – hajtásválogatás, – idegenelés, – lelevelezés, – roncsolás. a rögzítés, – indarögzítés, – kötözés. a halványítás. 2.6. Zöldségnövények betakarítása, áru-előkészítése, kezelése, tárolása,

egyszerűbb tartósítási eljárások

A zöldségnövények termesztésének befejező munkái: a szedés, betakarítás, értékesítés és a tárolás. Miután a termesztés végső célja a piac igényeinek mennyiségi és minőségi, időben történő ellátása. a. A zöldségnövények szedése, betakarítása A zöldségnövények szedésénél, betakarításánál a következőkre kell odafigyelnünk: – e növényi termékek általában frissen fogyaszthatók, azonnal felhasználásra kerülnek, – aránylag gyorsan romlanak, csökken beltartalmi értékük, – nem érnek egyszerre, szedésük ismétlődik, vagy folyamatos,

43

– sérülékenyek, betakarításuk kellő figyelmet érdemel, – szedésük többségükben kézzel történik, – gépi betakarításuk speciális eszközöket, nagy pontosságot igényel. A betakarított, leszedett termés külső és belső minőségének megőrzése érdekében az alábbi szempontokra figyelni kell: – körültekintően kell meghatároznunk az optimális betakarítási időt, az érettség és napszak függvényében, – kímélő betakarítási módszereket kell alkalmazni, – a leszedett, betakarított termést a széltől és naptól védeni kell, – a frissesség megtartása érdekében gyors szállítást, növényfajtól függően előhűtést és környezetkímélő csomagolást kell alkalmazni. Zöldségnövények esetében biológiai és technológiai (gazdasági) érettségről beszélünk. A technológiai (gazdasági), vagy felhasználási érettség azt jelenti, hogy a termés elérte azt a teljes állapotot (szín, méret, stb., amelyet a fogyasztó, feldolgozó ipar igényel, s a mindenkori szabvány-előírásoknak megfelel. A biológiai érettség azt jelenti, hogy a termesztett zöldségfajok magja érett, s továbbszaporításra alkalmas. Egyes zöldségfajoknál ez az érettség egybeesik a technológiai érettséggel. b. A zöldségnövények betakarítási időpontját meghatározó tényezők Ezek: – a termesztés módja, – a termés érettségi állapota, – a termés felhasználási célja, helye, s a szállítási távolság, – az időjárás, – a betakarítás módja. c. A termés előkészítése áruvá A betakarítás részének tekinthetjük a termés áruvá készítését, amely után a termény hosszabb ideig tárolható és felhasználható. Az előkészítés művelete: – a tisztítás, – osztályozás, – csomagolás, – szállítás. d. A zöldségnövények tárolása A zöldségnövények betakarítása és felhasználása között rövidebb-hosszabb idő eltelhet. A tárolással az a célunk, hogy megőrizzük a termény (áru) frissességét a betárolástól a felhasználásig. A tárolásnak – időtartam szerint – két csoportját különböztetjük meg, így: – időleges, vagy átmeneti tárolás, – tartós tárolás. A tárolásra kerülő terményt tisztítani, válogatni, osztályozni és esetenként szikkasztani kell. A tárolás módjai: Lehet – szabadföldön tárolni, – egyszerű létesítményekben, – korszerű tárolókban. Tárolás módjai szabadföldön:

44

– árkos, barázdás tárolás, – prizmás tárolás, – gúlás, szalmabálás tárolás, – önszellőztetéses tárolás, – kishalmos tárolás, – nagyhalmos tárolás. Tárolás egyszerű létesítményekben: – vermekben, – padlásokon, – pincékben, – raktárakban. Tárolás korszerű tárolókban: – egyszerű tárolók, – hűtőtárolók, – szabályozott légterű tárolók. A termék elhelyezése tárolókban: – halmos tárolás, – tartályládában tárolás, – boksz-palettás tárolás. Hazánkban ma még kevés a korszerű tároló, hiszen a megközelítően 140 ezer tonna tárolókapacitásnak mindössze 10 - 15 %-a mondható elfogadhatónak.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Balázs S. (1983): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Fehér B.-né (1998): Zöldségtermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Géczi L. (2002): Zöldségtermesztés I. Nyíregyházi Főiskola, MMK, Nyíregyháza. Hodossi S., Kovács A., Terbe I. (szerk.) (2004): Zöldségtermesztés szabadföldön. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Mészöly Gy. (szerk.) (1966): Zöldségtermesztés homokon. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Somos A. (1983): Zöldségtermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Somos A., Koródi L., Turi I. (1980): Zöldséghajtatás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Terbe I., Hodossi S., Kovács A. (szerk.) (2005): Zöldségtermesztés termesztőberendezésekben. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Tomcsányi P. (1973): Piacos kertészet. A kertészeti marketing alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

3. SZŐLŐTERMESZTÉS

3.1. A szőlő környezeti igénye A környezeti tényezők döntő mértékben determinálják, azaz meghatározzák a szőlő gazdaságos termesztését. A szőlő növényt életfunkciói, anyagcseréje szorosan kapcsolják

45

környezetéhez. A környezeti tényezők, a környezet jelenségeinek, elemeinek, anyagainak mennyisége, minősége, azok változása, aránya komplexen alkotják az adott termőhely agroökológiai potenciálját. A szőlőültetvény létesítésekor előnyben vannak a magasabb fekvésű fennsíkok és a magasabb hegyvonulatok szélárnyékban lévő előhegyeinek déli, délnyugati lejtői és a hegyek által védett katlanok. A termőhely agroökológiai potenciálját kialakító tényezők: – klimatikus tényezők, – fiziografikus tényezők, – edafikus tényezők, – biotikus tényezők. 3.1.1. A klimatikus tényezők Ide soroljuk a levegő anyagait, a légmozgást, a levegő nedvességét, hőmérsékletét, továbbá a napfény energiáját, mint az élet primer energiaforrását. Az idő egy adott légtér pillanatnyi állapota, s az idő folyamatos változása az időjárás. Az éghajlat (klíma) az időnél, időjárásnál elvontabb, bonyolultabb fogalom. Egy adott hely időjárásainak összessége az éghajlat, az ottani időjárások rendszere, kerete. Az éghajlati tulajdonságok döntik el, hogy az adott helyen lehetséges-e a gazdaságos szőlőtermesztés. Amennyiben az éghajlat kedvező, az időjárási viszonyok megfelelnek a szőlő igényeinek, ott kielégítő mennyiségű és jó minőségű szőlő terem, s e szőlőből jó bort lehet készíteni, ekkor jó évjáratról beszélünk. a. A fény A szőlő kimondottan fénykedvelő növény. Asszimilációja élénk, intenzitása 20-30 ezer lux erősségű megvilágítás mellett a legkedvezőbb. Fényben a bogyók jobban színeződnek, több színanyagot termelnek. Héjuk vastagabb lesz, több cukrot és kevesebb savat tartalmaznak, mint az árnyékban fejlődötteké. Hazánkban a szőlőtermesztés tájain az évi összes napfénytartam sokévi átlagban 1800- 2070 óra. Vegetációs időszakban a napsütéses órák száma 1250-1500. A túlzottan sok fény – a nagy meleggel párosulva – napperzselést idézhet elő. b. A hőmérséklet A hőmérsékleti viszonyok nélkülözhetetlenek a szőlő életfolyamataihoz. A szabadföldi szőlőtermesztés általánosságban a 9–21 oC-os évi középhőmérsékleti izotermák között folytatható eredményesen. Hazánk déli kétharmad része 10-11oC-os, az északi szőlőtermesztő tájak a 9-10 oC-os izotermák között helyezkednek el. A júliusi középhőmérséklet 20,1-22,7 oC. A legkiválóbb minőségű szőlő a 10–16 oC-os évi középhőmérsékletű izotermák között terem. A biológiai nulla pont a szőlő életfolyamatainak megindulásához kell, ami 10 oC körüli. Nemzetközileg a 10 oC-ot fogadják el. A rügyfakadás 10-13, a virágzás 12-14, a bogyóérés 15-17 oC-os hőmérsékleten indul meg. A hajtásnövekedés és a virágzás 25-30 oC-on a legdinamikusabb. Az érés optimális hőmérséklete 28-32 oC. A nyári hőviszonyoknak nagy hatása van a minőség alakulására. Az agroökológiai potenciál lényeges klimatikus mutatója a tenyészidő effektív (teljes) és aktív (hatásos) hőösszege. A hőösszegekkel jellemezhetők a termőhelyek (borvidékek) és az évek. A hőösszegek a különböző érésű fajták vegetációs fázisaira is kiszámíthatók. A

46

szőlőtermesztéshez szükséges minimális effektív hőösszeg 2500 oC, minimális aktív hőösszeg 850 oC. A szőlő tenyészideje hazánkban 185-200, míg a mediterránban 250-260 nap. A szőlő érzékeny a túlzottan alacsony és magas hőmérsékletre. A kifakadó rügyek és hajtások már -0,5, -1 oC-on fagykárosodást szenvednek. 40 oC körüli száraz melegben lombozata megperzselődik. A bogyók 40 - 50 oC-on szenvednek hőkárosodást. Az őszi levelek -2 oC-on, a zsendülő bogyók -2, -3 oC-on, míg az érett bogyók -4 oC-on szenvednek fagykárosodást. A szőlő gyökerei a hidegre érzékenyek, az európai fajták -5, -6 oC-on károsodnak, míg az amerikai fajták csak -9, -10 oC-on. c. A csapadék A víz a csapadékból származik, amely a szőlő növény nélkülözhetetlen alkotórésze. A szőlő transzspirációs együtthatója (1 g testszárazanyag előállításához szükséges víz) 250-300 g. 1 m2-nyi szőlő levélfelület – honi viszonyok között – naponta 0,5-5 l vizet képes elpárologtatni, száraz időben ez az érték 1,5-3,5 liter. A szárazságtűrő szőlőfajták több vizet párologtatnak el egységnyi levélfelületen, mint a szárazságot nehezen viselők. Pozitív összefüggés van az egyes évek csapadékmennyisége és a borok hamutartalma között. A csapadék mennyiségének emelkedésével nő a termés titrálható savtartalma. A vizes talajt a szőlő gyökérzete nem szereti, a gyökerek a levegőhiány miatt elhalnak. Ahol az évi csapadék mennyisége 500-600 mm, ott sikerrel lehet szőlőt termeszteni. Ez a csapadék mennyiség hazánkban rendelkezésre áll, ugyanis kétharmada a vegetációs időben hull. d. A szél A szőlőtermesztésnek nem alapvető feltétele a szél. Hatása lehet előnyös és előnytelen. Előnyös, ha nagy esők után felszárítja a leveleket és a gombakórokozók támadása mérséklődik. Kedvezőtlenek a forró, száraz és hideg szelek, a nagy szélviharok. A szélviharok tördelik a hajtásokat, tépik a leveleket, s mozgatják a laza szerkezetű homokot, homokverést okozva. e. Szőlőültetvények állományklímája Az állományklíma a szőlőültetvényen belüli mikroklíma. Ez a mikroklíma a tenyészidő folyamán évszakonként és vegetációs fázisonként változik. Virágzás és zöldbogyó-növekedés idején, napsütésben a szőlőültetvény mikroklímájában 4-5, olykor 8 oC-al magasabb a hőmérséklet, mint a makroklímában. Csapadékos, felhős, napfénymentes időben a szőlőültetvényben a makroklímához mérten hő hiány (1-5 oC) alakul ki. Az állományklíma alakulását, változását sok más tényező is befolyásolhatja. 3.1.2. A fiziografikus tényezők A klimatikus tényezőkre hatnak. A szőlőtermesztés kedvezőbbé, vagy kedvezőtlenebbé tehetik. A szőlőtermesztés az északi féltekén a 30-50., a déli 20-40. szélességi fokon történhet gazdaságosan. Hazánk a 45,5-48,5. északi szélességi fok között fekszik. A szőlőtermesztés északi határától dél felé haladva, a terméshozam, a bogyók cukor-, színanyag- és extrakttartalma nő, savtartalma, aromaanyagai csökkennek. A cukor felhalmozódása dél felé, kb. a 40. szélességi fokig emelkedik, utána csökken. A szőlőtermesztésnek vertikális, hegyrajzi (orográfiai) határai is vannak. A tengerszint feletti magasság a hő-, fény- és csapadékviszonyokat determinálja. A mérsékelt öv alatt 100 m-enként a hőcsökkenés 0,45-0,62 oC. A bogyók cukortartalma 100 m-enként 0,5-1 mustfokkal csökken.

47

Az égtáji fekvés és a lejtő foka – többek között – a klimatikus tényezőket is módosítja. Hazánkban a déli, délnyugati és délkeleti fekvésű területek a legkedvezőbbek. A nagy vízfelületeknek hőmérsékleti kiegyenlítő hatásuk van. 3.1.3. Az edafikus tényezők A talajjal szemben a szőlő nem igényes. A szőlőtermesztésre való alkalmasságakor figyelembe kell venni a talaj eredetét, mechanikai összetételét, típusát, rétegezettségét, kötöttségét, humusz- és tápanyag-tartalmát, színét, mélységét, vízáteresztő és megtartó képességét, kémiai sajátosságait, mésztartalmát, stb. A talajok különféle alapkőzeteken alakultak ki. A kőzetek geológiai eredetük szerint 3 nagy csoportba sorolhatók, így: 1. tűzi eredetű (eruptív) kőzetek, 2. üledékes (szediment) kőzetek, – fizikai üledékes kőzetek, – kémiai üledékek, – szerves üledékek, 3. átalakult (metamorf) kőzetek. A humusz a talajba jutott szerves anyagokból keletkezik. Közvetett szerepe nagy a tápanyag-gazdálkodásban. A talaj fontos, de nem egyedüli meghatározója a bor minőségének és jellegének. A vulkanikus kőzetek málladékából képződött és azokkal keveredett talajok nehéz, testes, többségében savas, tüzes, különleges zamatú, kiváló minőségű, lassú fejlődésű és öregedő borokat adnak. Meszes talajokon többségében savban gazdagabb termést nyerünk, mint a mészben szegényebb talajokon. Lösztalajon színben gazdag, közepes, vagy savas, közepes extrakttartalmú, illatos, zamatos borokat kapunk. A homoktalajok bora inkább lágy, extraktban szegény, gyorsan öregedő, alkoholban gazdag. A talaj és a fajta szerencsés találkozása, illetve célirányos összeegyeztetése alapvető feltétele a kiváló minőségű borok gazdaságos termesztésének. 3.1.4. A biotikus tényezők Az eltérő alacsonyabb és magasabb rendű szervezetek (növények, állatok) közvetlen vagy közvetett hatást gyakorolhatnak a szőlőre. Közvetlen hatást fejtenek ki a parazita, fakultatív parazita élő szervezetek, mint a vírusok, baktériumok, gombák és állati kártevők. Közvetett hatnak a talaj mikroszkópikus élőlényei, szaprofita baktériumok és gombák, a gyomnövények, köztesen termesztett növényfajok, a szomszédos erdők. 3.2. A szőlőnövény részei (morfológia)

3.2.1. A gyökérzet A magról kelt szőlő gyökérzete karógyökér típusú. A szőlő szaporítása a gyakorlatba vegetatív úton történik (az alanyvesszőre oltanak nemes részt). A gyökerek képződése, tagolódás

48

Amennyiben a gyökérképződés feltételrendszere biztosított (nedves, párás környezet, kedvező hőmérséklet, stb.) az fejlődésnek indul. A dugvány élő kérgének belső oldalán az interfascikuláris (edénnyalábok közötti) kambium osztódni kezd, s ezek járulékos gyökérkezdeményekké alakulnak. Ezzel egy időben az osztódási helyektől kifelé húzódó bélsugár-tölcsérben is megkezdődik a sejtosztódás és egy laza, differenciálatlan sejttömeget képez, amely a holtkérget is áttöri, s a felszínre burjánzik. A gyökér-tenyészőkúp ebbe a sejthalmazba benyomulva, s azon áttörve, láthatóvá válik. A dugványokat – gyökereztetés előtt – talpalják, a bazális nódusz alatt 1-3 mm-es csonkot hagynak. E dugványok alapi (bazális) részén képződött gyökereket talpgyökereknek nevezzük. A dugványok középtáján képződötteket oldalgyökereknek, míg a talajfelszín közelében lévőket harmatgyökereknek nevezzük. A dugványt, amelyből járulékos gyökerek törnek elő, tőgyökérnek hívjuk. A gyökérelágazásokat, – egységesen – azok rendűsége alapján csoportosítjuk. A járulékos gyökér az elsőrendű, az ebből elágazó a másodrendű, míg az ebből elágazó a harmadrendű gyökér. A szőlőmagonc gyökerét főgyökér-rendszerű gyökérnek nevezzük. Az első elágazás az elsőrendű, majd az ebből elágazó a másodrendű gyökér. A fiatal szőlőgyökér bőrszövetére jellemző, hogy a sejtjei jelentős része gyökérszőrökké nyúlik meg. Ezek csak néhány napig élnek, s a gyökér növekedésének megfelelően, újra képződnek, a felszívó öv (20 - 30 mm) teljes hosszában. A gyökérzet növekedésének nincs nyugalmi szakasza. Az idősebb gyökereken a másodlagos vastagodás elhalt, barna színű, leváló pararéteget képez. A fiatal, aktív gyökerek gyökérvégei világosak. A gyökér a tápanyagokat oldott, ionos formában, a talajoldatból veszi fel, vízzel együtt. A gyökérzet és a hajtásrendszer csak együtt, egységesen létezhet, mivel a speciális funkcióikat kölcsönösen igénylik. 3.2.2. A hajtás és oldalszervei A szőlő évelő növény, kacsokkal kapaszkodó, kúszó cserje. A termőhelyre ültetett és ott élő egyed a szőlőtőke. A leveles szárat hajtásnak nevezzük. A szár szárcsomóin levelek vannak, melyek egy síkban, két sorban váltakozva helyezkednek el. Az alsó, rövid ízközöknél a levelek is kisebbek. A fajtára jellemző ízközök és levélformák a 8 - 10. ízköz magasságában alakulnak ki. Kacs Alulról a 3-5. szárcsomón (nóduszon), a levéllel szembeni oldalon virágzatot. vagy kacsot találunk 2+1 szabályszerűséggel. Ez azt jelenti, hogy két egymás feletti szárcsomón kacs, vagy virágzat található, a harmadik nóduszon nem fejlődik oldalképlet. Ilyenkor szabályosan szaggatott kacsképződményről beszélünk, ami jellemző az eurázsiai fajtacsoportra. A kacsok redukált virágzatoknak felelnek meg. A Vitis labrusca-n (észak-amerikai faj) a kacsok képződése folyamatos, tehát minden szárcsomón kacsok vannak. Rendellenes kacsképződést is ismerünk (pl. ízközben van a kacs). Hónaljhajtás és rügy A szőlő esetében, sajátosan, levelek hónaljában egy ún. nyári rügy képződik és ennek egyetlen pikkelylevelének hónaljában fejlődik ki az ún. téli rügy. A szőlő zöldmunkáinak során – a fajták többségénél – a hónaljhajtásokat 2–4 levél hosszúságra csonkázzák.

49

A téli rügy egy törpe-szártagú hajtáskezdemény, de mivel vegyes rügy, így a virágkezdeményeket is megtaláljuk benne. E rügyet összetett rügynek is nevezzük, mert fő- és mellékrügyeket is tartalmaz. A hajtások alapi részén törpe szártagokat is találunk, így sok alapi rügy képződik. A levél A levél morfológiája rendkívül változatos, ezért ismerete a leglényegesebb bélyegeket hordozza a fajták felismerésében. A levél részei: – levélalap, – levélnyél, – levélváll,

– alsó karéj, – alsó oldalöböl, – vállöböl, – középső karéj, – levéllemez, – felső oldalöböl, – levélszél, – csúcskaréj.

A levél fonák csupasz (sima), vagy szőrözött lehet. A szőrözöttség lehet sertésszőrözött és gyapjas-szőrözött. A levél fonákon légző nyílások találhatók. A levél felszíne is mutat morfológiai jegyeket. Lehet sima, vagy zsíros tapintású. Vitorlának nevezzük a hajtás csúcsi részét, amely az intenzív növekedés időszakában mutál, pásztorbot-szerűen meggörbül. A vitorla néhány cm hosszúságú, s rajta a legnagyobb levél kb. köröm nagyságú. Szőrözöttsége eltér a lomblevelekétől. 3.2.3. A virágzat és a fürt A szőlő virágzata bogos fürt, melynek főtengelyén szórt állásban mind kisebb oldalágak találhatók a csúcs felé haladva. A virág kocsánya 2–3 mm hosszú, s az 5 csészelevél karimává redukálódott. Az 5 sziromlevél – csúcsaikon összetapadva, alsó részükön elválva – sapkaszerűen leválik a virágról. A párta- és porzókör között 5 mézfejtő discus látható. A porzók száma 5, egyes fajtáknál 7. A termő két termőlevélből alakult 2-2 magkezdeménnyel. A magháza felsőállású. A szőlőnek három alapvető virágtípusa ismert, ezek:

– hímnős virág, ahol a porzó és a termő is fejlett, – nővirág, ahol a magház fejlett, a porzók nem, – hímvirág, ahol fejlettek a porzók, redukált a magház.

A szőlőfürt kocsányával ízesül a szárhoz. A kocsány egy bizonyos pontján csomó, ún. „íz” látható, éréskor itt leválasztó szövet alakul ki, s fürt letörhetőségét elősegíti. A kocsány folytatása a fürttengely, amelyből erednek az elsőrendű elágazások, ezeket követik a többiek. Az utolsó elágazások végén helyezkednek el a bogyók. A fürt szárszerű részeinek összességét csumának nevezzük. A bogyók mérete, alakja, színe és élvezeti értéke a fajta tulajdonsága. A bogyó a kocsánykoronával ízesül a kocsányhoz. A bogyókocsány hosszúsága eredményezi a fürt tömöttségét, illetve lazaságát. A bogyó részei:

50

– bogyókocsány, – kocsánykorona, – edénynyalábok (ecset), – magcsőr,

– mag háti oldal, – magtörzs, – mag, – bogyóhéj, – bogyóhús.

A bogyó tömege, alakja igen változatos. Nagyságuk: – 8 mm alatt apró, – 12,5 mm-ig „könnyű”, – 17,5 mm-ig közép nagy, – 22,5 mm-ig nagy, – 22,5 mm felett igen nagy.

Tömegük szerint csoportosítva: – 2 g-ig könnyű, – 3 g-ig közép nagy, –5 g-ig nagy.

A szőlőbogyóban lévő magvak száma 4 db, de általában ennél kevesebb. A bogyóhús színanyagokat (is) termel. 3.2.4. A szárrendszer A tőke idősebb fás részeiből áll a szőlő szárrendszere. Általában 4 év alatt alakítják ki a tőkét, a választott művelésmód szerint. A tőke művelési módok az idősebb részek egymáshoz és a talaj felszínéhez való viszonyukban különböztethetők meg. A kordon művelésű szőlő fás részei:

– talpgyökér, – oldalgyökér, – gyökértörzs, – harmatgyökér, – gyökérnyak – tőkenyak, – törzs, – csercsap, – termőcsap, – ugarcsap, – termőalapok, – kordonkar.

A lombhullás után beérett hajtásokat vesszőnek nevezzük. A szabványméretű vesszőket meggyökereztethetik, s ezeket telepítik. A vízszintes tőkerészeket karoknak nevezzük, s rajtuk termőalapokat alakítunk ki. A vessző belső morfológiája

51

Amennyiben változatos a növény külső morfológiája, annyira sokszínű annak belső szerkezete. Az érett vessző belső struktúrája:

– rügyalap, – főrügy, – mellékrügyek, – ízválasztó, – bél, – fatest, – élőkéreg, – elhalt kéreg.

A központi hengeren belül mintegy 40 kollaterális nyílt edénynyaláb található, közöttük néhány sejtrétegű bélsugár van. A háncsszövetben jól jellemezhetők a kemény- és lágyháncs rétegek.

3.3. A szőlő szaporítási módjai

A szőlő magról és föld feletti vegetatív képleteiről szaporítható. A szőlő gyökérzete szaporításra nem alkalmas. 3.3.1. Magról történő szaporítás Elsősorban a keresztezéses nemesítés során létrejött új egyedek szaporításában van jelentősége. A nemesítők célja betegség ellenálló, fagytűrő és kiváló minőséget biztosító új fajták előállítása. A szülő párokat úgy kell megválasztani, hogy az anya és az apa legjobb tulajdonságai manifesztálódjanak az új egyedben. Az elvetett magból származó utódokat szelektálni kell, s csak a kedvező tulajdonságúakat célszerű tovább szaporítani. Egy-egy fajta előállítása hosszadalmas folyamat. A magoncok valójában 8-10 éves korukban hoznak objektíven értékelhető termést. 3.3.2. Ivartalan szaporítás Termőültetvények létesítéséhez csak ivartalanul (vegetatív) úton előállított szaporítóanyagot állítanak elő. Ezek:

– gyökeres dugvány, – oltvány, – bujtvány.

A szőlő föld feletti részei rendelkeznek hajtásképzést produkáló rügyekkel, a fás, illetve a hajtás képletek pedig gyökerek fejlesztésére képesek. Gyakorlati vonatkozásban a beérett éves vesszők játsszák a döntő szerepet a szaporítóanyag előállításában.

A szaporítóanyag termeléshez kapcsolódó jogszabályok, rendelkezések Árutermelő ültetvények létrehozása csak az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet

(OMMI) által kiadott „Szőlőiskola” engedéllyel rendelkező egyénektől, gazdasági egységektől vásárolt szaporítóanyaggal lehetséges. Az induló alapanyag (alany, nemes) beszerzése a Központi Törzsültetvényből (OMMI tartja fenn) vagy az Üzemi Törzsültetvényekből ejthető meg. Ez a szőlő szaporításával hivatalosan – engedéllyel

52

rendelkezők – részére kötelező. Származási igazolvánnyal rendelkező szaporítóanyag forgalmazható. 3.3.3. Rügydugványok A dugványozás azt jelenti, hogy bizonyos elnevezésű, állományú növényi részt leválasztunk az anyanövényről (a szőlőtőkéről) és szükséges körülmények biztosításával gyökér- és hajtásképződésre serkentjük. Gyökeres dugvány előállításra mindazon érett vessző alkalmas, amely legalább egy rüggyel rendelkezik. Ennek alapján beszélhetünk pl. rügydugványokról, amely azon vesszőből állítható elő, amely egy, vagy két rügyet tartalmaz. Rügydugványok készítésére legalkalmasabbak a 8-10 mm átmérőjű vesszők. A dugványok készítéséhez műanyag cserepeket használunk, amelyeket legcélszerűbb perlites tőzeggel megtölteni. Amikor a rügydugványok elérték a 3-4 leveles kort célszerű nagyobb cserepekbe, vagy műanyag konténerekbe átrakni azokat. A növekvő hajtást a későbbiekben támaszhoz (pl. nádszárakhoz) kötözzük. 3.3.4. Gyökeres dugvány előállítás Szabvány méretű dugványvesszők megszedése és téli tárolása: Az a szabványnak megfelelő gyökeres dugvány, amelynek a gyökértörzse legalább 40 cm hosszú. Ezt az indokolja, hogy a szőlőt legalább 40 cm mélyen kell telepíteni. Ősszel a nagyobb fagyok beállta előtt megszedjük a vesszőket. 50 cm-es darabokra metsszük, eltávolítjuk a kacsokat és a hónaljvesszőket. Egészséges, 8-12 mm átmérőjű, jól beérett vesszőket gyűjtsünk be. Az érett vessző szálkásan törik, az éretlen pedig hajlítható. A vesszőket csávázzuk, szikkasztjuk, majd kötegeljük. A kötegelt vessző átteleltethető szabadföldi árkokban.

Hűtőházban is, de a hűtőház hőmérséklete 1-4 C°-os legyen, páratartalma pedig 85-90 %-os. A vesszőkötegeket nylon zsákokba is helyezhetjük, ezáltal a kiszikkadástól jobban meg tudjuk védeni.

A dugványiskola helyének megválasztása, előkészítése: 7-7,5 hónap alatt erőteljes talpgyökérrel, legalább 20 cm-es beérett vesszővel rendelkező gyökeres dugványt kell előállítanunk. A terület nyílt fekvésű legyen, amely a késő tavaszi fagyoktól megvédi a fiatal hajtásokat. Közel egyenletes talajfelszín növényvédelmi szempontból is fontos. A mélyedésekben, „teknőkben” „megül” a harmat, a pára, és ennek következtében a peronoszpóra elleni védekezés több költséget, nagyobb odafigyelést kíván. Könnyen felmelegedő talajok esetében számíthatunk dinamikus gyökérképződésre. A humusztartalom megfelelő szintre emelése gyakran 60-80 t/ha érett marhatrágya kijuttatását igényli. A legalább 50 cm mélységű forgatást, még az előző év szeptemberében végezzük el, kiegészítve talajfertőtlenítő szerek bedolgozásával. Tavasszal az iskolázás előtti időszakban N hatóanyagú műtrágyát szórjunk ki, amelyet kombinátorral bedolgozzunk. Dugvány vesszők előkészítése iskolázásra: A szabadban vermelt vesszőkötegeket március végén – április elején bontsuk meg. A kötegek vesszőit vízsugárral megmossuk, beáztatjuk, szikkasztjuk, majd egyenként méretre vágjuk. Az előkészítés „talpalásból” áll, amely az alsó rügy alatti rész rövidre, 0,5 cm-esre történő metszését jelenti. A felsőrügy felett 2 cm-es csonkot hagyjunk. A vesszőn lévő többi rügyet eltávolítjuk (kivakítjuk).

53

Az iskolázás menete: Háromféleképpen oldható meg:

– hagyományosan, – bakhát résekbe helyezve a dugványvesszőket, – fekete fóliával fedett félmagas bakhátba.

A hagyományos iskolázás esetén 120 cm sortávolságra 20-25 cm-es mély árkot készítünk (ásóval, ekével), s ebbe az ültető árokba helyezzük kb. 5 cm-es távolságra az előkészített dugványvesszőket. A dugványvesszők egymástól való távolsága, és azonos magasságú (mélységű) elhelyezése fontos követelmény. Ügyelni kell arra, hogy a 40 cm hosszméretre vágott vesszőnek maximum fele kerüljön az ültető árokba. Az ültető árokba helyezett dugványvesszőkhöz 10-15 cm-es vastagságú talajt helyezünk, betapossuk, majd beöntözzük. A föld felett elhelyezkedő dugvány részt talajjal takarjuk (bakhátkészítés) a kiszáradás megakadályozása végett. A felső rügy felett 3-4 cm-es talajréteg legyen. Az elsimított bakhátakra herbicideket permetezhetünk. A résbe iskolázás a hagyományoshoz viszonyítva kevesebb kézimunkaerőt igényel. Géppel elkészítjük a kb. 30 cm-es magas bakhátat, s ebben géppel rést nyitunk, amelybe behelyezzük a dugványokat, s géppel két oldalról tömörítjük, majd beiszapoljuk. Előzetesen a dugványok felső harmadát paraffinba mártjuk, amely védelmet nyújt a kiszáradás ellen, azaz a bakháttal való „zárás” elmaradhat. A harmadik módszer tekinthető a legmodernebbnek. A félmagasságú bakhátakat géppel elkészíthetjük, és fekete fóliával letakarhatjuk. A fekete fólián 5 cm-enként lyukak vannak, amelyekbe az előzetesen paraffinba mártott dugványok elhelyezhetők. A fekete fóliával borított talaj gyorsan felmelegszik és a gyökér- és hajtásképződés intenzívebben indul meg, mint más iskolázási módnál. Ez viszont hátrányos lehet késő tavaszi fagyok esetén. A fekete fólia a gyomosodást megakadályozza, a sorközöket (110-120 cm) viszont művelni kell. A dugványiskola gondozása: A dugványok szabadföldi kihelyezésére általában április első dekádjában kerül sor, míg a kész, gyökeres anyag kiszedésére november elején, közepén. Ezen időszak alatt gondoskodni kell a terület gyommentesítéséről, legalább 4-5-szöri öntözésről és a növényvédelmi munkáról. Fitotechnikai munkák:

– harmatgyökerek eltávolítása, – hajtásválogatás, – csonkázás.

A legtöbb kézi munkaerőt a hagyományos bakhátas iskola jelenti, mert itt a harmatgyökerezést, a bakhátak porhanyítását és a fokozatos lebontását is el kell végezni. A sorközök gyommentesítését legtöbb esetben kultivátorozással, kisebb területen rotációs kapálással oldják meg. Az öntözés lehet esőszerű, barázdás és csepegtető is. Az intenzív hajtásnövekedés időszakában kezdjük meg az öntözést. Alkalmanként legalább 40 mm víznorma szükséges, de nyári időszakban ez elérheti a 80 mm-t is. A csepegtető öntözés növényvédelmi szempontból is kedvezőbb, mint az esőszerű. A pajorkár jelentős lehet. Az iskolázáshoz is kell alkalmaznunk cserebogár pajor elleni védekezést. A levelek megjelenésétől számíthatunk a takácsatkák, május közepétől a peronoszpóra, később a lisztharmat fertőzésére. A védekezést még szeptember hónapban is folytatni kell.

54

Amennyiben a felső rügyből több hajtás tör elő, csak a legerőteljesebbet hagyjuk meg. A nevelés során a hónaljhajtásokat el kell távolítani. Nyár végén végezzük a csonkázást. A csonkázás elvégzésével elősegítjük a vesszők jobb beérését. A gyökeres dugványok őszi kitermelése: Itt nem szokás a levelek kitermelés előtti eltávolítása. Inkább várjuk meg az október végi, november elejei fagyokat, amelyek hatására a levélhullás megindul. A gyökeres dugványokat U-alakú ekével emeljük ki, s ezt követően kézzel szedjük ki. A kiszedett gyökeres dugványokat csomókba rakjuk s átmenetileg a gyökerüket talajjal takarjuk, majd fedett színbe szállítjuk. Itt éjszakára ponyvával takarjuk. A szőlő gyökérzete -5C°-on károsodik! A fedett színben a dugványokat osztályozzuk, kötegeljük és címkézzük, ügyelve arra, hogy a gyökerük nedves közegben legyen (fűrészpor, homok). A szabvány alapvető kritériumai: – 15 cm hosszú éves beérett vessző, – 3 db, jól fejlett gyökér, körkörös elhelyezkedéssel, – gyökértörzs legalább 40 cm hosszúságú legyen, – a gyökértörzs átmérője – a legfelső ízköz közepén mérve – a 6 mm-t érje el. – kötegelés: – 25 vagy 50 db-os, kötegekbe, – 3 helyen átkötve, a középső kötésre kerüljön a címke, – a kötegen legyen rajta az előállító neve, címe, az alany és nemes vessző fajtája, kategóriája, és db-száma. Az in vitro szaporítással előállított dugványokra is ezek a kritériumok vonatkoznak, – az európai gyökeres dugványok felhasználása. Műanyagtasakban nevelt gyökeres dugványok: A gyökereztetés intenzív módja, amelyet fóliasátorban vagy üvegházban végezhetünk. A kb. 40 cm hosszú és 6 cm átmérőjű fóliatömlőket perlittel töltjük meg, s ebbe helyezzük a 40 cm hosszú és 8 - 12 mm vastag vesszőket. A vesszőn lévő alsó rügyeket kivakítjuk és csak a felső rügyet hagyjuk meg. Itt is szükséges a csávázás és az áztatás. A perlitet először vízzel, majd később tápoldattal öntözzük be. A műanyagtömlőket ládákba helyezzük, amely stabilitást, a függőleges helyzetet biztosítja. A nevelés során „pálcás kell gondoskodni 3.3.5. Szőlőoltványok előállítása Kötött talajon – ahol a filoxéra élni tud – ott oltványokat telepíthetünk. A hegy- és dombvidéki telepítéseket érinti, de az alföldi területeken is alkalmazzuk. Az alanyvesszők (később gyökértörzsek) szöveti felépítése (vékony bél, vastag fa- és háncsréteg) olyan, hogy azt a filoxéra nem képes fertőzni. Oltási módok: Az angolnyelves párosítás, a zöldoltás, a zöldbe fás, a fába-fás, és a tőkenyakba oltás. Közülük hazánkban az angolnyelves párosításnak van meghatározó szerepe. Az angolnyelves párosítás lényege: Itt, az egyik rész a nemes, a másik – a talajba kerülő rész – komponens az alany, amelyet alany vesszőt termelő telepeken kell nevelni. Alanyvesszők termelése:

55

Évente 15-20 millió alanyvesszőre van szükség az oltvány előállítóknak hazánkban. Az alanyvesszőt termelő telepeket napfényben gazdag, nyílt fekvésű területeken célszerű létrehozni. A déli lejtőkön érik be a vessző a legkedvezőbben. A telepítésre gyökeres dugványokat használunk, melyek előállítása a korábban tárgyalt európai gyökeres dugványokkal egyező. A telepítést 3x1 m-es sortávolsággal végezzük. Az ültetvény kb. 3 év múlva hoz számottevő mennyiségű hajtást, illetve vesszőt. A termőre fordult tőkéket minden évben kopaszra metsszük. Egy tőkén 4-6 hajtásnál többet ne hagyjunk meg. A hajtásokat a támasz a huzal irányában neveljük, és nyalábosan ehhez kötözzük. Az alanyvesszőket akár a téli hónapokban (is) begyűjthetjük. A levágott nyalábokat zárt színekbe szállítjuk, ahol méretre vágjuk, kötegelésük után alacsony hőmérsékletű és magas páratartalmú körülmények között tároljuk. A kiszáradástól kell megóvni a vesszőket. Oltás előtt a vesszőket egységes méretre (40 cm) vágjuk, áztatjuk, csávázzuk, talpaljuk, vakítjuk (rügyek eltávolítása). Nemes vesszők termelése: A másik komponens a nemes vessző. A nemes vesszőket korábban kell begyűjteni, mint az alanyt, mert erős fagy esetén a rügyek, vesszők kárt szenvedhetnek. A begyűjtést követően gyakran egy rügyes csapokra metszik a vesszőket, s e csapokat nylon zsákokban, páradús körülmények között, alacsony hőmérsékleten tárolják. Szőlőoltvány előállításához szükséges épületek, helyiségek Nagyobb tételű oltvány előállításnál legalább három helyiséggel bíró épületre van szükség. Ezek:

– a vesszőtároló, – a jól megvilágított oltóhelyiség, – az üvegtetővel ellátott előhajtató.

A vesszőket (alany, nemes) alacsony hőmérsékleten kell tartani (tárolni), míg az előhajtatóban, kezdetben, 30-32 oC-ot kell biztosítani. Szükség van egy kisebb méretű parafinozó helyiségre és kommunális részekre is. Az anyagmozgatáshoz villamos targoncák, az előhajtatáshoz ászokfák és kellő méretű ládák szükségesek. Jó minőségű metszőollók, a „borotvaéles” oltókések szintén fontos „kellékei” az angolnyelves párosításnak. Az oltást jó gyakorlattal rendelkező szakemberek végezzék. Ma már oltógépekkel oltanak. Az oltás ideje: Leggyakrabban február közepén kezdődik és március közepéig, végéig tart. Az oltás sikerét biztosító kallusz-képződés legintenzívebb március közepén. A februárban oltott anyagot az előhajtató ládában tárolják – hűvös helyen – és az előhajtatás csak március közepén kezdődik meg. Az oltás végrehajtása: A vesszőket oltásra elő kell készíteni. Ez az alany esetében a méretre vágásból (35 cm), áztatásból, szikkasztásból, talpalásból és vakításból áll. A talpalást lehetőség szerint olyan rügy alatt végezzük, amellyel szemben kacs van. A diafragmával rendelkező nódusz erőteljesebben fejleszt gyökereket. A nemes vesszőket már a tárolás előtt egy rügyes csapokra vághatjuk. Itt is az áztatásról, a szikkasztásról esetleg csávázásról kell gondoskodnunk. Legalább 48 óráig vízben kell tartani a csapokat, hogy kellő nedvességgel rendelkezzenek.

56

Az alanyvesszőn kb. 1,5 cm-es ferde metszlapot készítünk (a vessző háti oldalán), amely a vessző átmérőjének megközelítőleg másfélszerese. Az egyrügyes nemes csap rügy alatti részén ugyancsak ferde metszlapot készítünk, majd a két metszlapot egymáshoz illesztjük – méretük azonos-e – s ha ez megfelelő, akkor elvégezzük a „nyelvezést”. A nyelveket egymásba illesztjük. Ha a két komponens vastagsága azonos, akkor a háncs a hánccsal, kambium a kambiummal, fa a fával érintkezik, s biztosak lehetünk az oltás sikerében. Jó oltás esetén a két nyelv oly mértékben összetapad, hogy az ún. suhintó próbát is kibírják. A kész oltványt szaporító ládába rakják és üstben, forró (70 C°-os) parafinba mártják az oltott résznek kb. 10 cm-es részét (1-2 másodpercig), majd a ládázó helyiségbe viszik az oltványokat. A parafin pillanat alatt megköt és őrzi a vesszők nedvességét, valamint rögzíti a két összeillesztett komponenst. Újabban hártya vékony fóliacsíkkal fedik az oltás helyét, azért is, hogy a forró paraffin nehogy a metszlapok közé kerüljön. Az oltványok előhajtató ládákba történő helyezése: A hagyományos előhajtató ládákat deszkából készítik A hagyományosak 120 cm hosszúak, 60 cm szélesek és 50 cm magasságúak. Az oltványok berakásakor a ládákat a keskenyebbik oldalára állítják, kissé hátradöntve. A láda alját és kétoldali részét nedves fűrészporral bélelik ki, s erre helyezik rá az oltványokat, oly módon, hogy beoltott rész – kifelé – azaz felénk nézzen, illetve a talp kerüljön a láda aljára. A 3-4 cm-es nedves fűrészporra, egy sorban akár 50-60 db oltvány is elhelyezhető. Az oltványokat közvetlenül egymás mellé rakjuk, ügyelve arra, hogy a feji részek egy magasságban legyenek. Az oltványokat 2-3 cm magas nedves fűrészporral, vagy perlittel takarjuk, majd újabb oltvány „réteget” helyezünk e közegre. Rétegezve, az oldalfali részek bélelésével haladunk a láda teteje felé, majd utolsó oltvány sort is nedves fűrészporral takarjuk és a szintén deszkából készült záró fedelet (sublert) leeresztjük. A megtelt ládát talpára állítjuk, az oltványok felső részét nedves közeggel takarjuk (perlit, fűrészpor) és tüllel fedjük, amelyre szintén vékony rétegben perlitet vagy fűrészport teszünk. Ha korán oltottunk a ládákat a hűtőházban tároljuk, vagy későbbi oltásnál azonnal az előhajtató helyiségbe visszük és ott aládúcolt ászokfákra (gerendákra) helyezzük. A gyors kallusz-képződés a cél, ezért a helyiséget 30-32 C°-ra fűtsük fel. Az előhajtatás ideje kb. 1 hónap. A kiültetés előtti héten (április közepe-vége) elegendő 12-14 C°-ot biztosítani, az oltóhelyiségek ablakait napközben is nyitva tarthatjuk. Az oltványok kiültetése: Hagyományosan kb. 20-25 cm mély egyenes falú árkot készítünk – ásóval, ekével – majd az árok szélére helyezett – és 5 cm távolságokra bejelölt ültető deszka mellé az oltványokat „bekatonázták” (fejük egy magasságban legyen), földbehúzás után, taposással rögzítették az oltványokat, s ezt követően beöntözték, majd bakháttal fedték. Az ültetést megelőzően a tábla szélére kiszállított ládákból az oltványokat kiszedték és a hajtások vitorláját parafinba mártva leperzselték. Szokásos a résbe történő iskolázás is. Az elkészített bakhátban géppel rést nyitunk, a rést alaposan beöntözzük (iszapoljuk), majd az oltványokat e résbe helyezzük. A legkorszerűbb módszer a fekete vagy zöld fóliával takart bakhátba történő ültetés. A fólia réseibe helyezzük be az oltványokat, a gyökeres dugványok előállításánál leírt módon. Az oltványnevelés főbb munkái: Amint már említettük a hagyományos bakhátas nevelés kívánja meg a legtöbb munkát. A bakhátak porhanyítása, gyommentesen tartása, kibontása, a harmatgyökerezés, majd a föld

57

visszahúzása az etiolált hajtásokra, szakszerű és sok munkát jelent. A kibontott hajtásokra feltétlenül vissza kell húzni a földet. A hajtás válogatás során csak egy hajtást hagyjunk meg, a legfejlettebbet. A nemes hajtás növekedése során a nyaki rügyekből hónaljhajtások keletkezhetnek. Az alsókat távolítsuk el, a hónaljhajtásokat pedig csípjük vissza. Ha a hajtások 40-60 cm magasságot elérték (augusztus közepe), csonkázzuk vissza azokat, elősegítve a talaj közelében lévő hajtások jobb beérését.

A nevelés agrotechnikai munkái: Alapvető a gyommentes területen való nevelés, amelyet leggyakrabban géppel történő műveléssel biztosítunk. Mindazok a károsítók előfordulhatnak az oltványiskolában is, amelyek a termő szőlőben károsíthatnak. Itt zsúfoltan, talaj közelében helyezkednek el a növények, ezért a fertőzések erőteljesebbek lehetnek, mint a termő szőlőben. Évenként akár 8-10 permetezésre is számíthatunk, az időjárástól függően. Az intenzív hajtásnövekedés érdekében gyakran, viszonylag nagy vízadagokkal szükséges öntöznünk. ráfordítás. A csepegtető öntözés kedvező, de ha az öntöző csöveket a bakhátak közé helyezzük, a talajművelést akadályozzuk. Az öntözés víznormája megközelítően 60 mm, mivel a felső 60 cm-es réteget kell átáztatnunk. Az öntözések száma 4-6 közötti. Az oltványok kitermelése: Általában november első dekádjában történik, az első fagyos éjszakákat követően. A levelek vegyszeres eltávolítása megfelelően még nincs megoldva, a kézzel történő eltávolításuk pedig túlzottan költséges. Ha az ősz nagyon száraz, célszerű a kiszedés előtti öntözés, mert kevesebb gyökér szakad be a talajba gépi kiszedéskor. U-alakú ekével emeljük ki az oltványokat, amelyek ezt követően kézzel könnyen kihúzhatók. Egy hektár területen – 100x5 cm-es sor- és tőtávolság esetén – közel 200 ezer oltvány nevelhető fel. A kötegeket vermelő árokba helyezzük és homokkal takarjuk, csak a vesszők felső része legyen látható. Az árusító helyeken úgy helyezik a kötegeket, hogy fajták között legalább 50-60 cm-es elválasztó sávot hagynak. A fajta és alany nevét jeltáblára írják. A tavaszi értékesítésre maradt oltványokat pincében (gyökerét nedves homokkal takarva) vagy hűtőtárolókban – prizmába rakva és fóliával takarva – teleltetjük. Pincében tároláskor a kötegek gyökereit egymással szemben helyezzük és homokkal fedjük, s oltványok közé is homokot szórunk. A prizma maximum 1,5 m magas lehet. A szőlő zöldoltása: Célja a tőkepótlás, új fajták elszaporítása, fajtaváltás. Üzemi ültetvényekben ma már alig alkalmazzák ezt az oltásmódot, a házi kerti tulajdonosok annál inkább.

Ismeretes a zöldre fás oltás is. Ebben az esetben oltócsapokat szedünk meg ősszel (vagy tavasszal a rügyfakadás előtt) és alacsony hőmérsékleten tartjuk, megakadályozva a rügyek kihajtását. A szőlő szemzése: Ritkán alkalmazott oltásmód, annak ellenére, hogy az ún. zöldoltások között a legbiztonságosabb. Ez utóbbi azzal van összefüggésben, hogy egy rügyet a héj alá helyezünk

58

és szinte légmentesen lezárjuk a műanyag oltószalaggal. Előnye továbbá a zöldoltással szemben, hogy az oltáshoz vékony, 3-5 mm-es hajtások (hónaljhajtások is) felhasználhatók. A szemzést június 20-25-ig el kell végezni, a hajtások beérése miatt. A szőlő gyökérnyakba történő oltása: Elsősorban a házi kert tulajdonosok gyakorolják, de számításba jöhet kisebb méretű árutermelő ültetvény átoltásánál is. Akkor célszerű azt az oltásmódot választani, ha új fajta esetén gyors termőre fordulást akarunk elérni. Akár 20-25 éves tőkék is átolthatók. Ez az oltásmód a fás oltások csoportjába sorolható.

A szőlő bujtása: Kisebb területű ültetvényekben és házi kertekben a kipusztult tőkék pótlásának egyik lehetősége. Nyugalmi időszakban végezhető, ősszel vagy tavasszal a vegetáció megindulásáig. Immunis homoktalajokon folytatható. A pótlandó tőke helyéig 40-50 cm mély árkot ásunk, az árokba érett istállótrágyát, valamint P és K hatóanyagú trágyát helyezzünk, melyeket néhány cm-es talajjal takarunk. Az anyatőkén kiválasztunk egy 120-150 cm-es hosszú vesszőt, megtisztítjuk a kacsoktól és a hónaljvesszőktől és óvatos „ropogtatással” az árokba fektetjük, végét pedig függőlegesen a talaj felszíne felé húzzuk. Az árkot betemetjük. Ismerünk ún. porbujtást is, amikor csak 20 cm mélységű árkokba fektetjük a vesszőket. Ekkor kifejezetten a termés növelése a cél. Döntés tőkepótlás és felújítás (ifjítás) céljából: Ebben az esetben az idősebb tőkét döntjük árokba, és a rajta lévő erősebb vesszőkből új tőkéket alakíthatunk ki. A vesszőket megtisztítjuk – kacsok, hónaljvesszők eltávolításával – majd a pótlandó, illetve kialakítandó tőkék helyéig árkot ássunk (trágyatalpat készítünk) és a tőke beöntözése után a vesszők végeit függőlegesen a talaj felszínére hozzuk. Egy-egy idősebb tőke vesszőiből 3-4 új tőke is kialakítható. 3.4. A szőlő telepítése

Huzal mellett a leendő tőkék helyét venyigével, vagy fűzvesszővel jelöljük, pl. 100-120 cm-re egymástól. Az ültető huzalon pl. piros festékkel is jelölhetjük a tőkék helyét. Ma már leggyakrabban hidrofúró után ültetünk. Ültethetünk ásóval készített háromszög alakra ásott gödörbe is. Ekkor a szaporítóanyag a háromszög belső, a huzalhoz közel eső keskeny résbe kerül. Az oltványokat, illetve a gyökeres dugványokat eltérően készítjük elő hidrofúrós és ásó utáni ültetésre. Hidrofúrós ültetésnél a talpgyökereket 2-3 cm-re (rövidre), míg ásó utáni gödörbe ültetésnél 8-10 cm-re vágjuk vissza. A szőlőt telepíthetjük ősszel (november) és tavasszal (március, április).

A sor- és tőtávolság meghatározása: Hazai körülmények között a szántóföldi növénytermesztésben használatos (MTZ-50, 82) erőgépek nyomtávolságát figyelembe vételével határozták meg a sortávolságot. Ez látszott a legracionálisabb megoldásnak. Ennek alapján alakult ki a 3-3,2 m-es sortávolság. A tőtávolságot 1-1,2 méterben határozták meg, illetve a tőkeszám növelése érdekében ikertőkés telepítést is alkalmaztak. A széles soros művelésnél a korábbi művelésekhez viszonyítva a szőlőtőke tenyészterülete 3-4-szer több lett. Ebben az esetben csak magas kordon vagy függönyműveléssel lehet a terméshozam csökkenést elkerülni.

59

A szőlő támrendszere: A szőlő lián jellegű növény, támrendszer nélkül a talaj felszínén összekuszálódva nőne. A támrendszer a talajfeletti elhelyezkedést biztosítja termesztési célunknak megfelelően. Karós támrendszer. A támrendszer legősibb változata: A gyalogművelés, amely művelésnél karó nincs, hanem a függőlegesen növő hajtásokat kötik össze – 90-10 cm magasságban; és ezáltal a hajtások egymást tartják. Kordon és függöny művelésű tőkék támrendszere: Ma már árutermelő szőlőültetvényekben csak ezeket a művelési módokat célszerű folytatni, biológiai és ökonómiai nézőpontból egyaránt. Ez a rendszer oszlopokat és rögzített kordonkart és lombtartó huzalokat jelent. A sorvégeken elhelyezkedő oszlopokat végoszlopoknak, a közbülsőket pedig tartóoszlopoknak nevezzük. Döntően 15-17 cm-es átmérőjű akácoszlopokat használunk. A száraz akácoszlopnak csak a földbeli részét kérgezzük le. A végoszlopok hossza 3-3,6 m, míg a belsőké 2-2,4 m. Gépi szüretnél kisebb átmérőjű (8x8 vagy 10x10 cm) vagy műanyagoszlopokat célszerű alkalmazni. Az oszlopok hosszát az alkalmazott művelési mód is befolyásolhatja. A legerősebb támrendszert a GDC (a kettős függöny) művelés esetén kell kialakítani. Itt a belső tartóoszlopokat is egymáshoz közelebb (4, 5m) kell elhelyezni és a támrendszerhez a 120-140 cm-es keresztlécek is hozzátartoznak. Igen nagy tömegű lombozatot kell a támrendszernek megtartani. Korábban a kordonos művelés támrendszereként elterjedt volt a betonoszlop.

Huzalok Megkülönböztetünk kordonkar- és hajtástartó huzalokat. A kordonkar tartó huzal mindig vastagabb. Leggyakrabban erre a célra 4-5 mm átmérőjű huzalt használnak. A kordon műveléseknél a hajtástartó huzalokat párosan helyezzük el, egymástól 25-30 cm-re. Ha kétszintes páros huzalt helyezünk el, ebben az esetben a két huzalpár között 40 cm távolság legyen. Hajtástartón huzalok átmérője legalább 2,2-2,5 mm legyen. Műanyaggal bevont huzal is használható, de számítani kell a műanyagburok töredezésére. Ha a támrendszer karbantartását elhanyagoljuk, néhány év után „roggyant” tőkéket, nyáron sorközbe hajló lombsátrat láthatunk. 3.5. A fiatal és termő ültetvények gondozása 3.5.1. Termőkorú szőlő ápolási munkái A telepítést követően az ötödik évben hivatalosan is termőnek nevezhetjük az ültetvényt. Ezen idő alatt a telepítési alapokmánynak megfelelően a lehetőségeink és az adottságok alapján kialakítjuk a termesztés technológiát, amely egyrészt agrotechnikai – talajra ható – másrészt pedig fitotechnikai műveletekből áll. A termesztéstechnológiának vannak stabil elemei, amelyek a termesztés módszereit meghatározzák. Ilyenek a sor- és a tőtávolság, a támaszrendszer, a tőkeművelés mód, a fajta, a táblaméret és az utak. Vannak rugalmas, változtatható elemei, mint a tőketerhelés, a növényvédelem vegyszerei, a tápanyagpótlás, a zöldmunkák rendszere és a szüret ideje,

60

szervezése. A stabil elemek határozzák meg az alkalmazható gépeket, ezek pedig a rugalmas elemek minőségét.

Metszés A fitotechnikai munkák közül metszésnek nevezzük a letermett fásrészek eltávolítását és a vesszők szabályok szerinti visszavágását a nyugalmi időszakban. A művelet lombhullástól rügyfakadásig, még télen fagymentes napokon is végezhető. A metszés célja és biológiai vonatkozásai: A metszés célja, hogy a tőkéket a művelésmódjuknak megfelelő formára alakítsuk és ezt a formát hosszú távon is fenntartsuk. További cél pedig az, hogy az ültetvény kezelhetőségét biztosítsuk és a termésszabályozással eredményes gazdálkodást folytathassunk. A rügytermékenységi együttható (rügy TE) azt fejezi ki, hogy a metszéskor meghagyott rügyekből mennyi fürt fejlődik egyetlen rügyre számítva. Számítása: A tőke összes fürtszáma osztva a metszéskor meghagyott rügyek számával. Abszolút termékenységi együttható (ATE) egyenlő a tőkén levő összes fürt db osztva a tőke összes termőhajtásával. Értéke minden esetben nagyobb egynél. Relatív termékenységi együttható (RTE) egyenlő a tőke összes fürtszáma, osztva a tőkén levő összes hajtás számával. Értéke széles skálán változik 0,2-1,3 között, a fürtnélküli fattyúhajtások miatt. A termőegyensúly és tőketerhelés: A szakszerűen kezelt és jó termőerőben levő szőlőtőkék vegetatív produkciói (a vesszőhozam), és generatív produkciói (a terméshozam), viszonylagos korrelációban állnak egymással hosszú éveken át. Normál években a hányados értéke 4-6 között alakul és ekkor beszélünk termőegyensúlyról. A rügyterhelés Metszéskor a tőkén hagyott világos rügyek számát jelenti. A rügyterhelést a rügy/tőke, vagy rügy/m2 alapján tőkére, vagy egységnyi tenyészterületre adjuk meg. Utóbbi gyakoribb, mert a terméshozamokkal közvetlenül társítható. Hazánkban a reálisan elvárható terméshozam 10 t/ha és az átlag fürttömeg ismeretében ehhez 6-14 db rügy terhelést kell alkalmazni négyzetméterenként. Hajtásterhelés és fürtterhelés:

A tőkén fejlődött összes hajtás (H = X – X1 + X2, ahol X = rügyterhelés, a metszéskor a tőkén hagyott világos rügy db, X1 = alva maradt rügyek száma, X2 = a nem világos rügyekből fejlődött hajtások száma.

Tervezéseinket számításokkal segíthetjük, ezért a rügyterheléssel elérhető termés összefüggéseihez ajánlható:

T/m2 = tPRTEX ⋅⋅

képlet.

T/m2 = a m2-ként várható termés (kg), X = a metszéskor meghagyott rügyek száma (db), RTE = az egy meghagyott rügyre jutó fürtszám (db), P = fürt átlagtömeg (kg), t = a m2-ben kifejezett tenyészterület. A metszésmódok és elemeik megnevezését is itt említjük meg. Az egyéves vesszők kétéves száron ülnek, a kétéves részt „cser”-nek nevezzük. A visszavágott vesszőrész neve a „csap”. A csapok hosszuk szerint lehetnek rövid csak 1-2 rügyes, hosszúcsap 3-5 rügyes, félszálvessző 6-8 rügyes, szálvessző 9 rügy felett.

61

Sima csapot az idősebb fásrészekből, pl. a kar rejtett rügyeiből alakult vesszőből metszünk. A kétéves részen metszett csap a csercsap.

A csapok rendeltetésük szerint: termőcsap az idei termést szolgáltatja, ugarcsap a hosszú termőrészek alatt helyezkedik el és a következő évi termőrész kialakítását szolgálja, minden esetben rövidcsap. Biztosítócsap az idősebb fásrészek, pl. kar, törzs biztosítására szolgál sérülés esetén.

A metszést kiegészítő munkák és a metszés eszközei: A munkacsúcsot is jelentő metszési munkákat mielőbb igyekeznek befejezni a dolgozók, melynek ideje március és április eleje. A rügyfakadásig hátralévő időben a szálvesszős metszésű területeket át kell járni és a szálvesszőket ívelni és rögzíteni kell. Metszés előtt, de utána is feltétlenül dönteni kell a lemetszett venyige sorsáról. 3.5.2. Zöldmunkák Jelentőségében a metszést követi. E munkáknak az elvégzése folyamatos, mert igazítani, rendezni a lombozatot szinte naponként kellene. A zöldmunkák jelentősége és alapjai: A zöldmunkákkal korrigálhatjuk metszésünk gyakorlatát, ezzel módosíthatjuk a tőkék vegetatív és generatív produkcióját, teljesítményét. A levélterület kedvező értékét a hajtások számának és hosszának kialakításával és fenntartásával érhetjük el. Általános zöldmunkák közé tartozik: – a hajtásválogatás, – a termőhajtások bekurtítása, – a csonkázás, – a hajtások fésülése, azaz szétszedve, függőleges irányba rendezése, – a lelevelezés, – a törzstisztítás. Különleges zöldmunkák: Különleges zöldmunkákat csak különleges esetekben végeznek nálunk. Ezek a beavatkozások főleg a generatív folyamatokra hatnak, ilyen munka a:

– pótbeporzás, – fürtritkítás, – bogyóritkítás, – a fürt harmadolása, – a gyűrűzés, – a vegyszeres kezelésekkel végzett bogyóritkítás, defóliálás.

3.5.3. Talajművelés A talajművelés az agrotechnikai műveletek egyik fontos csoportja. A műveletek fő célkitűzése a szőlőskertek talajainak kultúrállapotban való tartása. Ez a műveletcsoport juttatja helyére a tápanyagokat és alkalmazásával takarhatjuk a tőke részeit a téli fagyok ellen. A hagyományos keskenysoros szőlőkben többnyire lóvontatású eszközöket és kéziszerszámokat használtak. Ősszel lombhullás után talajjal fedték a tőkefejeket és a vesszők bazális rügyeit a síkvidéken. Dombvidéken ősszel mélyen kultivátoroznak, vagy ekekapával lazítják a talajfelszínt.

62

Tavasszal metszés után a talaj mélylazítását a hagyományos szőlőkben ekekapával, vagy kézi kapával végzik. A nyár folyamán a gyomtalanítást 3-4 kapálással oldják meg. Szüret előtt érés alá kapálnak, a régebbi rendtartások szerint még gereblyéztek is az idegen lábnyomok elriasztása céljából. A homoki szőlőkben a tőkefej pusztulása és süllyedése miatt bakhátak alakultak ki a sorközökben. A magas művelés és gépek mozgását lehetővé tevő széles sorok bevezetése a talajművelésben is változásokhoz vezetett. Mechanikai talajművelés: E művelési rendszer sík talajfelszínt feltételez. A művelő eszközöket úgy kell alkalmazni, hogy az eketalp jelensége ne alakulhasson ki, kerülni kell a talajforgatást. Vegyszeres talajművelés: Hazánkban a szőlészek érdeklődését felkeltette a vegyszeres talajművelés lehetősége, természetesen a Növényegészségügyi és Talajvédelmi Szakszolgálat felügyeletével és kezdték alkalmazni. A sorközök művelését a gépesítés megoldotta, a sorok 80-100 cm széles sávjában a vegyszerezés sokat segíthet. Takarónövényes talajművelés: A kötött talajokon gazdálkodó szőlészek próbálkoztak a sorközök füvesítésével. A sorközök azonban keskenyebbek, a sorok pedig tűzdeltebbek, mint a gyümölcsösöké. Ezért a kivitelezés kissé bonyolultabb, de ma már többféle megoldás közül választhatunk, és lehetőségeink szerint variálhatjuk azokat. A talajművelés eszközei: Kézi munkákhoz az adott vidéken általánosan elterjedt kapaformákat használják. Lazább talajok gyomtalanításához horolót (karaszoló) használnak, amely a sekély talajmunkákhoz kiváló munkaeszköz. A gépi munkákhoz a talajtípusnak és a talajállapotnak megfelelő alkalmas munkagépek szükségesek. Törekedni kell a forgatás és aprítás nélkül működő és energiatakarékos gépek alkalmazására. A kapcsolt műveletek előnyösek. Igen jó munkát végeznek a különböző kultivátorok, esetleg kombinátorral kapcsolva, a csipkéslevelű tárcsák, a késes és lúdtalpas mélylazítók. 3.5.4. Tápanyagpótlás A rendszeres trágyázás azt a célt szolgálja, hogy tartósan, éveken át fenntartsuk a rendelkezésünkre álló terület agroökológiai potenciálját. Mivel a talajerő hordozója a talaj humuszkészlete, a tápanyag pótlás azt is célozza, hogy megőrizzük, és fokozzuk is talajaink humuszkészletét. Mivel a humuszanyagokat a talaj mikroflórájának és -faunájának tevékenysége hozza létre, a talaj mikrovilága sem létezhet humusz nélkül. A talajtermékenység és a fotoszintézis az emberiség ingyenes energia szolgáltatója, életünk fenntartója. A szőlő tápelemei és szerepük: Az ásványos táplálkozás szempontjából a szőlő is azon elemeket igényli, mint a termesztett növények többsége. A vízben oldott anyagok közül 10 elemet (pl. N, P, K, Ca, Mg) vesznek fel gyökérzetükkel, amelyeket makroelemekként ismerünk. További kísérletek azonban azt bizonyították, hogy a növények normális fejlődéséhez nyomokban még mikroelemek (pl. Cu, Mn, Zn) is szükségesek. Ezen tápelemeknek a növények anyagcseréjében betöltött szerepe közismert.

63

A tápanyagok felvétele: A növények talajból történő tápanyag felvétele az élővilágra jellemző módon sok lépcsőből, sok részletből álló bonyolult folyamat. Ez a szőlőre is vonatkozó biológiai törvényszerűség. A gyökérzet a tápanyagok nagyobb részét a talajoldatból, tehát folyadék fázisból veszi fel. A táplálékfelvevő szerv a növény gyökérzete, ennek is a végelágazásai, a növekedési övezetben található gyökérszőrök. Ezen túlmenően nagy valószínűséggel a gyökérzet ún. fehér része, tehát a másodlagos vastagodás folytán pararéteggel még nem borított gyökérszakasz is vesz fel tápanyagokat. A gyökér szállító része, a vastagabb gyökérrészek is képesek passzív módon oldat felvételre. A tápanyag szükséglet: A termesztéstechnológia, a fajták és a környezeti viszonyok térben és időben lényegesen különböznek egymástól. A terméshez tartozó vegetatív szervekbe beépült és a növedékbe halmozódó anyagmennyiségek meghatározása viszont nehezebb feladat, de részadatok egybevetése kielégítő becslési eredményekhez vezethet. A termés tömegét a hozzátartozó vegetatív részek tömege kb. 30 %-al meghaladja. A hozzájuk tartozó tápelemek mennyisége egységnyi tömegre számítva a vegetatív részekben többszöröse a termés összetételének. Hazánkban a szőlő levélanalízise használatos. A levélanalízis adatainak értékelése standard, azaz kalibrált, ismert értékekhez való viszonyítással történik, de ez feltételezi az előírások szerinti mintavételezést. Az eredményes értékelést képzett és tapasztalt szakember végezheti. A szemrevételezés is egyik módszere a szőlő tápanyag-szükséglete becslésének. Ez a módszer szubjektív felmérésen alapul, de erről csak reálisan képzett szakember vélekedhet a látottak alapján, különösen akkor, ha gyakorlati tapasztalattal is rendelkezik. A talajvizsgálatok, mint vizsgálati módszer, szintén segíthetik a szőlő tápanyagigényének meghatározását. Célszerű 4-5 évenként talajvizsgálatokat végeztetni, mindenekelőtt a talaj felvehető tápanyagkészletének változásai követése céljából. A talajvizsgálatok alapján kedvező tápanyag értékek a szőlő számára homoktalajoknál: a humusztartalom kívánatos értéke: 1 %, a P2O5 tartalom 8-10 mg/kg, a K2O érték pedig 10-15 mg/kg. A trágyázás és gyakorlata: A telepítésre kijelölt terület talaját laboratóriumi vizsgálatok alapján jellemzik és részletes térképet, adatsorokat közölnek az adottságokról. A talaj tápanyag-készletét alaptrágyázással emelhetjük, növelhetjük a kívánatos és előírt értékre. A forgatás különösen kedvező alkalom a foszfor- és a káliumtartalmú műtrágyák és a szerves trágya talajba juttatására és bekeverésére. Az alaptrágyázás több évre szólóan biztosítja a szőlőtőkék erőteljes növekedését, a jó indítást. A fenntartó trágyázás a termőszőlők évi rendszeres trágyázását jelenti. Ennek a gyakorlata igen változatos, egységes eljárások nincsenek, csak elvi ajánlások. Kiemelten hangsúlyoznunk kell, hogy időszakonként, 2-4 évenként szerves anyagot is juttassunk a talajba. A foszfor- és a káliumtartalmú műtrágyákat ősszel, szüret után kell kijuttatni és a talajba keverni. Homoktalajok esetében a káliumos műtrágyák 1/3 részét tavasszal a nitrogén trágyával együtt szórjuk a területre. A permettrágyázás lényege, hogy jól oldódó, kiegyensúlyozott speciális tápsókeveréket adagolunk a menetrendszerinti permetlébe és együtt permetezzük a lombozatra. A levelek felveszik az anyagokat, ezáltal az anyagcsere részévé válnak.

64

3.5.5. Öntözés Az öntözés néhány kertészeti ágazatban kitüntetett jelentőségű. A szőlő víz szükséglete: A szőlő transzspirációs együtthatója 300, azaz egy kilogramm terméshozamhoz és szárazanyaghoz 300 liter vizet használ fel a talajból. Ez nem abszolút érték, inkább tarthatjuk kísérleti alapon álló becsült értéknek. Klasszikus megfogalmazás szerint a transzspirációs együttható nem a főtermékre, hanem egységnyi szárazanyag-produkcióra vonatkozik. Amennyiben elfogadjuk a 300-as értéket, akkor 10 tonna/hektár terméshez kb. 3000 köbméter vizet használnak fel a szőlőtőkék a talaj vízkészletéből. Víz stressz is kialakulhat abban az esetben, ha a tőke vízvesztesége meghaladja a vízfelvételt. Stressz állapotban a gázcsere nyílásai bezárulnak, így reagál a növény a csökkent vízellátásra. Amennyiben néhány napon belül nem normalizálódik a növény vízállapota, akkor részleges levélhullás következik be. Az öntözés ideje és vízszükséglete: Az öntözés műveletének tervezését tényadatokra kell alapozni. Ehhez a körzet meteorológiai adatai adhatnak szempontokat, mindenekelőtt a két évre visszamenő csapadék megoszlásai és a havi bontással kimutatott adatok. A rövidtávra kivetített időjárási adatok egybevetése a területre érvényes klimatikus adatokkal, ezeket kiegészítve a kérdéses szőlőtáblák terméshozamaival, valamint a fajtatulajdonságok ismeretanyagával, együttesen reális alapjai lehetnek az öntözéssel kapcsolatos döntéseknek. A talaj mindenkori vízkészletét is ismernünk kell az öntözés végrehajtásához. A szőlő gyökérzetének nagyobb része a 30-50 cm-es talajrétegben található. Ennek ismeretében az öntözés tervezésénél azt kell figyelembe venni, hogy ezt a talajréteget kell vízzel telíteni. A 30-50 cm talajréteg vízkapacitásának feltöltéséhez 30-50 mm csapadék, azaz 300-500 m3/ha öntözővíz szükséges. Öntözés esetében a költségtényezőket is elemezni kell, mert a gazdaságosság a szőlőtermesztés vonatkozásában soklépcsős folyamatban érvényesíthető. Az öntözés kedvező időpontja a virágzás után, a zöldbogyó növekedési időszakában van, amikor már a lombfelület is kialakult és a párologtatás is fokozódott. Ebben az időszakban az öntözéssel kijuttatott 50 mm vízmennyiség elegendő lehet az egész vegetációs időszakban. Az öntözés módszerei és technikája: Az öntözési módszerek is az egyszerűbbtől indultak és a technika fejlődésével együtt a bonyolultabb, a kornak megfelelően fejlődtek, alakultak. Napjainkban a gazdasági helyzettől és a helyi adottságoktól függően alkalmazzák a módszereket az öntözési célok érdekében. Kisebb területek barázdás, vagy árkos öntözést alkalmaznak. Ez olcsó és egyszerű megoldás. Az alagcsöves öntözés nagy ígéret az intenzív kertészeti termesztés vonatkozásában, de a szőlőtermesztésben is figyelmet érdemel. Az üzemi keretek és méretek szempontjából az esőztető öntözési módszer a leginkább alkalmas megoldás. Ennél a módszernél a szórófejek áttelepíthetőek és az egész öntözési apparátus vándoroltatható. Az esőztető öntözés módszere a legalkalmasabb a nagyobb szőlőterületek öntözésére. A módszer azért is jó, mert a szórófejek vándoroltathatóak, az intenzitásuk cserefejekkel változtathatóak és az egész rendszer szerelvényei mobilak. A vízadagolás mértéke a talaj vízelnyelő tulajdonságaitól függ, amely homoktalajoknál 30 mm/óra, kötött talajoknál pedig 10-15 mm/óra. Feltételezve 20 mm/óra szórásintenzitás mellett a talaj 50 cm mélységi beázása kettő és fél óra alatt érhető el.

65

A csepegtető öntözés szintén egy újabb módszer, amelynek nagy előnye a víztakarékosság és a biztonságos üzemeltethetőség. Nagyobb területek és nagy teljesítményű egyedi tőkék kezeléséhez is ajánlható. A talajfelszín felett 50-80 cm magasságban a tőkék melletti karókhoz rögzítik a szilárd falú műanyag csövet, amelyen keresztül a csepegtető fejeken keresztül jut a víz a tőkék közé. 3.5.6. A szőlő növényvédelme A szőlő kórokozók elleni védekezés: A szőlő növényvédelme egy nagyon összetett védekezési rendszer, mely nagy szakértelmet és odafigyelést igényel a szőlőtermesztő gazdáktól. A szőlőben alapvetően három gombabetegség okoz jelentős kártételt a szőlő lisztharmat, a szőlő peronoszpóra és a szőlő szürkepenész. A szőlő kártevői: Komoly szakmai feladat meghatározni, miként érdemes és eredményesen megvédeni a szőlőt a károsító rovar fajoktól, mivel nem adható egységes technológia. Eltérő a veszélyeztető rovarfaj összetétel az ország különböző pontjain és eltérés mutatkozik a hegyvidéki és síkvidéki szőlőtermesztés esetében is. Befolyásoló tényező lehet a növényvédő szerek ára is, mivel lehet, hogy inkább olcsóbb készítményeket használunk, de ez az esetek többségében megfelelő védelmet nyújt. Főbb károsító rovarfajok:

– a szőlő-levélatka, – a szőlő-gubacsatka, – a szőlőilonca, – a szőlőmolyok, – a cserebogarak,

– a szőlőgyökértetű. 3.6. A szőlő betakarítása

3.6.1. Csemegeszőlő betakarítása A termés betakarítás a szőlőtermesztés befejező, egyik legmunkaigényesebb művelete, ezért alapos előkészítést és szervezést igényel. Nagyon lényeges a szürethez szükséges eszközök és gépek előkészítése, valamint a szükséges munkaerő számbavétele és arról való gondoskodás. Étkezési szőlő esetében a küllemi és beltartalmi értékek egyaránt fontosak. A fürt a fajtára jellemző érettség érzetét keltse, a bogyók duzzadtak és megfelelően színeződöttek legyenek. Beltartalmi szempontból nem a cukor abszolút mennyisége a döntő, hanem a sav cukor aránya, az íz-, zamatanyagok megfelelő kialakulása. A szedés menete: A fürtöket a hajtásról általában szüretelő, vagy metsző ollóval vágják le, hosszú fürtkocsánnyal közel a vesszőhöz. Ha fürtöt hosszabb tárolásra akarjuk leszedni, akkor a kocsány felett és alatt 5-5 cm-es vessző darabbal együtt távolítjuk el a szőlőfürtöt a tőkéről. A bogyóviaszt ne dörzsöljük le a szedés, tisztogatás és a csomagolás során.

66

Az étkezési szőlőt válogatva, színelve szedjük, különösen a korai és középkorai érésű fajtákat. Az igen korai és korai fajták esetében – a jobb áron való értékesítés – ösztönöz arra, hogy több menetben történjen a betakarítás. Az értékesíthető fürtöket a szedést követően óvatosan ládába helyezzük és a rothadó, hiányos apró „billingeket” tartalmazó fürtöket pedig külön ládában gyűjtik. A megtelt ládákat szedőszánra helyezik, vagy ha nem áll rendelkezésünkre ilyen eszköz, akkor a ládahordó emberek viszik a szállító járműhöz. Amennyiben szedés, vagy szállítás közben eső éri a fürtöket vagy nedves fürtöket szüretelünk, akkor a rothadási veszteség elkerülésének érdekében szőlőt száraz helyen tárolják, hogy elpárologjon a felületéről a víz. A fürtök tisztogatása: A fürtök nagy része tartalmaz több-kevesebb sérült, repedezett, nap- és permetlé perzseléses, homokveréses, penészes vagy rothadó bogyókat. Számos esetben előfordul, hogy sok szőlőfajta hiányosan termékenyül, s a fürtben a fejlett bogyók mellett apró, magvatlan, úgynevezett madárkás bogyók is láthatóak, amelyek rontják a fürt szépségét. Még a jól termékenyülő fajták esetében is találhatunk apró bogyókat. A fürt egészségi állapotának megtartása miatt a sérült, romló bogyókat, a fürt szépségének piaci értékének javítása miatt pedig eltávolítjuk az apró, zöld és madárkás bogyókat. Ez a művelet a fürttisztogatás, vagy cizellálás. A fürt tisztogatását és válogatását általában összekapcsolják az értékesítésre, vagy tárolásra történő csomagolással. A tisztogatást semmiképpen nem érdemes közvetlenül a szüret után végezni, inkább 10-14 órát várni kell. Ekkorra a fürt kocsánya a vízvesztés következtében meglágyul és könnyebb lesz csomagolni. 3.6.2. Borszőlő betakarítása A szüret időpontja és a bor: A borszőlő fajtánál a készítendő bortípustól függően (asztali, minőségi vagy különleges minőségi stb.) lényegesen eltérő követelményeket támasztunk a termés érettségével, cukor- és savtartalmával szemben. Meghatározó tényező a bogyó egészségi állapota és annak beltartalmi mutatója A borszőlőfajták optimális érési állapota akkor áll be, amikor a termés a készítendő bortípushoz a legjobb alapanyagot szolgáltatja. A szőlő teljes érettségi állapotában adja a legtöbb termést, de nem biztos, hogy ekkor legalkalmasabb adott bortípus készítésére. Általánosságban azonban elmondható, hogy legtöbb bortípusnak a teljes érésbe betakarított szőlő felel meg a legjobban. A borkészítésre alkalmas szőlőtermésnek legalább 13 mustfok természetes cukortartalmának kell lennie. A törvényes rendelkezések szerint a 13 mustfok alatti must csak ipari feldolgozásra hasznosítható. A minőségi borok esetén legalább 15, a különleges minőségű bor pedig túlérett, töppedt vagy nemesen rothadt termésből készíthető, mely legalább 19 mustfokos. Próbaszüret: A szüretet megelőzően általában 1 hónappal, hetenkénti gyakorisággal próbaszüretet végzünk. A próbaszüret során a szőlő cukor- és savtartalmára vagyunk kíváncsiak. Ha szőlő eléri a technológia érettséget, akkor kezdhető el a szüret. Gépi vagy kézi szüret: A gépi szüret jellemzői: – nagy pénzügyi beruházást igényel, – a betakarítás nagyon megviseli a támrendszert,

67

– a gépi betakarításra alkalmas művelésmódok termesztéstechnológiai okok miatt nem terjedtek el nagy felületen hazánkban, – a szőlőtőkék sérülnek, és ez kihatással van a következő évi termésre, valamint csökken az ültetvények átlagos élettartama, – a géppel betakarított termés nem rendelkezik azokkal a minőségi paraméterekkel, mint a kézzel szedettek, – a napjainkban elterjedten alkalmazott reduktív boralapanyagnak nem megfelelő a géppel betakarított szőlő, – 10-15 százalék körüli termés veszteséggel is számolhatunk. Kézi szedés és válogatás: A szüret hagyományos módja hosszú évszázadokon át a kézi szedés és puttonyozás volt. A gazdákat az foglalkoztatja, miként tudja értékesíteni szőlőtermését vagy borait. A kézi szedés nem változott az évszázadok során, csak a használt eszközök fejlődtek és változtak a korral. A termés betakarítás fejlesztésének első lépcsőfokát a műanyag ládák bevezetése és a leszedett termés gépi mozgatása jelentette. Az így végzett szüretkor nincs szükségünk puttonyosokra. A szedőedény ürítésének és a puttonyozás elmaradásával a szedési teljesítmény 20-30 százalékkal növekszik. Technikailag előnyös az a megoldás, amely szerint a megtelt ládákból a szőlőt emelőszerkezetes gyűjtőtartályokba (traktorvontatású „puttony”) öntik, s a gyűjtőtartály mögé kapcsolt csúszó lapon az üres ládákat is kivontatják a sorközökből. A gyűjtőtartályokból a termést a tábla szélén elhelyezett konténerbe ürítik. Ezt tehergépkocsira emelik, és a feldolgozóba szállítják. A borminőség érdekében a mértékadó szőlő- és bortermelők világszerte a műanyag ládás szedést gyűjtést és szállítást alkalmazzák, és nagyon ügyelnek arra, hogy a termés sérülésmentesen, ép állapotban kerüljön a feldolgozóba.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bényei F.- Lőrincz A.- Sz. Nagy L. (1999): Szőlőtermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Csepregi P. (1997): Szőlőtermesztési ismeretek. . Mezőgazda Kiadó, Budapest. Géczi L. (2003): Szőlőtermesztési és borászati alapismeretek. Nyíregyházi Főiskola MMFK, Nyíregyháza. Kaiser G. (1975): A korszerű szőlőtermesztés alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Kozma P. (1993): A szőlő és termesztése I.- II. Akadémiai Kiadó, Budapest. Molnár I. (1888): Szőlőművelés és borászat kézikönyve. Athenaeum R. Társulat, Budapest. Prohászka F. (1986): A szőlő és a bor. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.