Kedves Gyerekek!

Különleges mesekönyvet készített Nektek a Sanofi Gyógyszergyár sok lelkes munkatársa és gyerekeik: a következő oldalakon olyan történeteket olvashattok, amelyek hősei hozzátok hasonlóan cukorbetegek. Nagy bátorság kellett felnőtteknek, gyerekeknek ahhoz, hogy vállalkozzanak erre a munkára. De abból merítettek erőt, hogy Rátok gondoltak közben. Arra, hogy milyen bátran élitek az életet, a betegség semmiben nem akadályozhat meg Titeket, akárcsak meséink főhőseit.

Mesekönyvünk akár rólatok is szólhatna!

Fogadjátok szeretettel! Jó meseolvasást kívánok Nektek,

Fülöp Rita

SANOFI

Az öreg tölgyGerm Zsó� a és kislánya Szadai Jázmin

Egy magas dombtetőn, távol a város nyüzsgő zajától állt egy öreg, terebélyes tölgyfa. Ágai kényelmesen nyújtóztak minden irányba, és ősz lévén aranyló levelei a szél lágy simogatásá-ra, mint megannyi csengettyű, halkan duruzsoltak és vidám táncot lejtettek. Ez az öreg fácska minden évszakot nagyon szeretett, hiszen mindben megtalálta a maga örömét. Tavasz-szal édes illatú virágokat nevelt, hogy a dombtetőn játszado-zó gyerekeket elvarázsolja az utánozhatatlan illatfelhővel, nyá-ron madárfiókák biztos menedékeként és mókusok bölcsőjé-ül szolgált, ősszel a festői tájba olvadva élvezte a lustán elnyú-ló meleg napsugarakat, télen pedig örömét lelte a lelkes szán-kózók szelíd nézegetésében. Egész évben érződött a dombocs-kán az öreg tölgy mosolya. Az alatta helyet kapó, itt-ott megfa-kult, fából készült pad éppen ezért kedvelt úti célja volt a kör-nyéken kirándulóknak.

A tölgy sok állatnak szolgált menedékül, a rigócsaládok és cserfes verebek mellett jól megfértek a kedves mókusok is, akik apró odújukban nevelgették a nemrég megszületett ki-csiny mókusgyerekeket. A fatörzs rejtett zugában süni család rejtőzött.

Egy délelőtt a melengető őszi napsugár kicsalta odújukból a mókusszülőket, és a magukra hagyott csemeték legkisebbike, Szeder csetlő-botló, négy kis lábát összegabalyító ugrásokkal valahogy szülei nyomába eredt, azonban nem jutott messzire. Mihelyt kiért az odúból, a vékony faágról lepottyant, egyenesen a puha avarba. Úgy megijedt, hogy mozdulni sem mert. Csak pityergett egymagában. A szülei hiába keresték, sehol sem ta-lálták. Az öreg tölgy nagyon bízott az emberekben, és alig vár-ta, hogy valaki felsétáljon a dombtetőre. Az első erre járó egy

Óvatosan testvérkéi mellé tette a mókusgyereket és örömteli ma-dárcsicsergés közepette lemászott a fáról. Nagyon büszke volt ma-gára, hogy segíteni tudott!

Indulnia kellett hazafelé, de a dombról lefelé vezető ösvényen so-káig vissza-visszanézett kedves barátjára, az öreg tölgyre, aki ezer-nyi levelével integetett utána.

idős hölgy volt, aki a padra leülvén feltette a szemüvegét, és ol-vasni kezdte vaskos keményborítós könyvét. A tölgy hiába rez-gette leveleit, borzolta faágait, hogy a hölgy észrevegye őt, nem járt sikerrel. Miután becsukta könyvét, és eltette szemüvegét, a hölgy lesétált a dombról. Rögtön utána egy család érkezett, akik hangosan nevetve és szaladgálva szintén nem hallhatták a fa segítségkérését.

Szeder, a kismókus keservesen sírdogált az avarban, mert na-gyon egyedül érezte magát szülei és testvérkéi nélkül. Ekkor feltűnt a távolban Barni, egy kisfiú, aki gyakori vendég volt a dombocskán. Minden nap felsétált a tölgyhöz, és mesélt neki. Elmondta, hogy két testvérkéje van, iskolába jár és cukorbe-teg, de nem bánja. A tölgy nagyon bízott a jólelkű fiúban. Ami-kor Barni a padra ült, és elővette a tízóraira szánt almáját, a tölgy megrezegtette aranyló leveleit.

– Mi az, kedves tölgy? Mit szeretnél mondani? – kérdezte.

A tölgy elmosolyodott, és egyik alsó ágát Szeder, a kis mókus-gyerek irányába forgatta. Ekkor a rigószülők is besegítettek, és repkedni kezdtek Szeder felett. Barni nyomban odaszaladt, és felemelte az aprócska állatot.

– Ó szegény! Leestél az ágról? – kérdezte, majd némi této-vázás után felnézett a felette magasodó fára, és hozzátette: – Ne aggódj! Felviszlek!

A tölgy mosolya még szélesebbre húzódott. Szeder bemászott a kisfiú kabátzsebébe, onnan kémlelt izgatottan. Barni felmá-szott a padra, a padról a tölgy által lenyújtott ágra, majd fel egyre magasabbra és magasabbra. A mókusszülők ugrándoz-va mutatták az utat Barninak. Mikor felértek az odúhoz, a kis-fiú megsimogatta Szeder hátát, és azt mondta mosolyogva: – Várj, amíg megerősödsz! Mindenki megerősödik egyszer.

2

RAJZ:

Bedő Katica

Udvarhelyi Fruzsina

4

RAJZ:

Udvarhelyi Fruzsina

Barátság a tóparton– Tán nem tetszik a lakoma?

– De nagyon is tetszik, csak nem ehetek ilyeneket, mert cukorbe-teg vagyok – válaszolta a szegény legény.

– Mi az a cukorbetegség? – kérdezte a királyfi.

István elmesélte Jánosnak, hogy mi ez a betegség valójában. Ezek az emberek nem ehetnek cukrot, mézet, csak nagyon kevés pék-árut, tésztát és krumplit. A tejjel is vigyázni kell, meg arra is, hogy napjában hányszor és mit eszik.

Ekkor a királyfi elvitte Istvánt a királyi orvoshoz, aki a sok jó ta-nács mellé elmondta, hogy milyen fontos a mozgás ezeknek a be-tegeknek és kiegészítette, milyen ételeket nem szabad még enni.

Ezen túl, minden nap együtt jártak lovagolni, futni, úszni és evez-ni. Együtt horgásztak, sőt a libákat is együtt legeltették. Istvánt megtanította János vívni és lovagi tornákra is vitte. Együtt tanul-ták, hogyan kell egészségesen élni és eközben jó barátok lettek.

István apukája lett a királyi pék, ezek után már nem voltak sze-gények sem.

István már az udvarhoz tartozott. Felnőtt koruk-ban pedig együtt mentek katonának és védték a királyi birodalmat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szép, nagy város. Ott lakott egy király és annak a fia. Úgy hívták, hogy János királyfi.

Nem messze lakot egy szegény legény, a pék fia. Ezt a fiút úgy hív-ták, hogy István. Fiatalok voltak mindketten, mindössze 11 éve-sek.

István mindennap kint legeltette a királyi birtokon a libáit. Sok-szor látta, ahogy János királyfi kint lovagol pompás, hófehér pa-ripáján a tóparton. Egyszer amint kint lovagol, hirtelen megbok-rosodott a királyfi lova. Odaszaladt hozzá rögtön a szegény legény és megfogta a királyfi lovát, majd megnyugtatta a királyfit a lo-vával együtt. Hogy meghálálja ezt János királyfi, meghívta a sze-gény legényt vacsorára a királyi palotába. Csakhogy, amikor oda-ért és meglátta a finom lakomát, rájött, hogy ő itt alig ehet vala-miből. Az asztal roskadozott a válogatott finomságoktól: torták-tól, mignonoktól, tésztaféléktől, cukrozott gyümölcsöktől és kü-lönféle sültektől.

A királyfi meglepetten nézte, hogy a szegény legény csak csipegetett, majd egy kis idő után döbbenten megkérdezte:

ták, hogyan kell egészségesen élni és eközben jó barátok lettek.

István apukája lett a királyi pék, ezek után már nem voltak sze-gények sem.

István már az udvarhoz tartozott. Felnőtt koruk-ban pedig együtt mentek katonának és védték a királyi birodalmat.

gény legényt vacsorára a királyi palotába. Csakhogy, amikor oda-ért és meglátta a finom lakomát, rájött, hogy ő itt alig ehet vala-miből. Az asztal roskadozott a válogatott finomságoktól: torták-tól, mignonoktól, tésztaféléktől, cukrozott gyümölcsöktől és kü-

A királyfi meglepetten nézte, hogy a szegény legény csak csipegetett, majd egy kis idő után döbbenten

Flórián és Ubul a tűzlovagok között

Tóth Ágoston és anyukája

Flórián igazán mozgékony középsős óvodás volt, ami-kor elhatározta, hogy ha felnő, tűzoltó lesz. Minden gondolata e körül forgott. Ha tehette szirénázó tűzoltó autót választott ajándékba, minden rajzán szerepelt az óriás piros autó és a választott jele is ez volt az óvodában.

Ahogy teltek az évek, Flóriánban egyre jobban erősödött a vágy, hogy a tűzlovagok közé kerüljön. Sok hőstettet olvasott ró-luk és a közeli parancsnokság előtt is hosszasan álldogált figyel-ve a riasztás utáni eseményeket. Legigazabb barátja Ubul volt, egy piros cukorkára hasonlító figura. Ő mindenben társa volt és együtt figyelték a tűzoltók életét.

Mostanra Flóriánból felnőtt férfi lett, aki örömmel emlékszik vissza arra, hogyan képzelte el még álmában is, hogy a létrán fel-mászva bátran megy a tűz közé, hogy megmentsen valakit. Ubul pedig biztatta a bátor tettre és mindig jó tanácsokat adott neki.

Ma egy tűzoltó-parancsnokságon dolgozik, készenlétben várja, ha szükség van rá, hogy azonnal indulhasson a mentési akció-ra. De annak is igazán örül, ha éppen nem értesítik, mert akkor tudja, hogy a tűz nem okozott kárt, nem sérült meg senki. Ha az ügyeletes telefonjára aggódó hangon segélyhívás érkezik, akkor azonnal indul a társaival a pontos címre. Az utolsó bejelentést egy nagymama tette a 105-ös hívószámon: értesítette a parancs-nokságot arról, hogy kigyulladt a felette lakó lakás, melyben gye-rekek és egy kisállat is van. Az autók mindig vízzel feltöltve áll-nak a garázsban, ők pedig hosszú rúdon csúszva minél gyorsab-ban szállnak a gépbe, hogy hangos szirénázás közepette indulja-

nak a helyszínre. A magas fokú riasztás után 2 perccel már Fló-rián is útra készen áll, azt senki sem sejti, hogy a zubbonya alatt lapul Ubul, erősen kapaszkodik ujjacskáival a kabát zsebébe.

A részleteket a parancsnok mondja el út közben, így mindenki tudja, hány embert és állatkát kell

megmenteniük a 8. emeleti lakásból.

A város másik végéről érkezett a riasz-tás, indulás után még egy ideig nem lát-szott jele sem a tűzvésznek, de amikor közeledtek, már látták a gomolygó füs-

töt, ahogy városra telepedett. Az autók fél-rehúzódtak és hamarosan látták az emele-

tes bérházból felcsapó égig érő lángokat. A tűzlo-vagok gyorsan cselekedtek, létrát emeltek, a tűzoltó készüléket összeszerelték, védőfelszerelést, sisakot és álarcot vettek, majd indultak fel a magasba. Ubul is feszülten figyelt Flórián zsebéből és látta, hogy az ablakban gyerekek és egy kis eb vár a mentés-re. A tűzoltók átemelték a mentőkosárba őket és a földre szállí-tották az ijedt kisfiút, kislányt és kutyust. Ubul észrevette, hogy az egyik gyerek sápadt és valamit szeretne mondani, ezért észre-vétlen kiugrott Flórián zsebéből és a kislány szájához lépett, aki még egyetlen szót tudott mondani: inzulin. Ubul türelmetlenül rángatni kezdte Flórián kabátját és fülébe súgta, hogy az érkező mentőknek mindenképp mondja meg, a kislány cukorbeteg, így hamarabb tudnak segíteni rajta.

Ubul nélkül több időre lett volna szükség ahhoz, hogy rájöjjenek a segítők, hogy nem csupán a füsttől és félelemtől lett rosszul a kislány, hanem sürgősen gyógyszerre is szüksége volt.

Az emberek nagyon tisztelik a lánglovagokat, bíznak bennük, hogy megmentik őket. Flórán pedig büszke arra, hogy segíthet, megmentheti az életüket, mindezt Ubullal együtt teszi, aki a leg-jobb barátja.

6

RAJZ:

Héjjas Attila

a tűzlovagok közöttFlórián igazán mozgékony középsős óvodás volt, ami-kor elhatározta, hogy ha felnő, tűzoltó lesz. Minden gondolata e körül forgott. Ha tehette szirénázó tűzoltó autót választott ajándékba, minden rajzán szerepelt az óriás piros autó és a választott jele is ez volt az óvodában.

mindenki tudja, hány embert és állatkát kell megmenteniük a 8. emeleti lakásból.

A város másik végéről érkezett a riasz-tás, indulás után még egy ideig nem lát-szott jele sem a tűzvésznek, de amikor közeledtek, már látták a gomolygó füs-

töt, ahogy városra telepedett. Az autók fél-

Fordított meseTóth Zsó� a

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárkánykirály és an-nak három fia: Drabális, a tizenkét fejű, Dragonyos, a hétfe-jű és Dragon a kis háromfejű sárkány. Fent laktak a fehér fel-legekben. Egyik felhőről a másikra ugrálva sokszor megker-gették egymást, néha még össze is verekedtek – persze csak játékból –, és nagyokat kacagtak saját butaságukon. Ilyenkor a Földről nézve az emberek úgy látták, hogy felszakadozik a felhőzet és kisüt a nap. Amikor a sárkányfiak szomorkodtak, könnyeikből a Földre eső hullott. Ha mérgesek voltak, villám-lott és mennydörgött is.

Egyik nap hírét vették, hogy Gyilk Olivér a gonosz királyfi el-rabolta és elvarázsolta Sóhaj Tozikot, a gyönyörűséges király-leányt. A sárkányfiak apjuk színe elé álltak azzal a kéréssel, hogy útnak indulhassanak a királylány megmentésére. Apjuk eleinte hallani sem akart ostoba tervükről, hiszen, sárkányok számára rendkívül veszélyes hely az emberlakta Föld. Hosszas huzavona és kérlelés után, végül mégis engedett a kérésnek:

– Rendben van, – mondta – elsőként Drabális induljon út-nak. Hatalmas ereje és tizenkét fejbe gyűjtött élettapasztala-ta révén neki van a legnagyobb esélye a sikerre. De csak akkor engedlek el fiam, ha elviszed magaddal ezt a sípot. Ha meg-fújod, bárhol vagy is, tudni fogom, hogy segítségre van szük-séged.

Drabális megköszönte és eltette a sípot, majd nekiszedelőz-ködött és hamarosan útnak is indult. Akárhol nem érhetett földet, hiszen felhőn lakott. Csak olyan helyen tudott leszáll-ni, ahol felhők is jártak. A keresett királyfi pedig egy hatalmas, forró, száraz sivatag közepén tanyázott piramis alakú kastélyá-ban. Ezért kénytelen-kelletlen Drabális egy őserdőben ért föl-det, ahonnan hosszú gyalogút várt rá. Ment, mendegélt ki tud-ja mióta már, étlen és szomjan, mert étele és főleg itala gyor-

ratot fürkészve észrevette az óriáskígyót. Hét fejével egyszerre nyúlt ki felé, és a kígyó két végét elkapva, alaposan össze-csomózta az ocsmány hüllőt.

Bement az udvarba. Onnan újabb kapu vezetett a kastély belső kertjébe. A kapuban maga Gyilk Olivér fogadta.

– Tűnj el a kastélykertemből, amíg nem késő! – javasolta a sárkánynak.

– Eszem ágában sincs – vágott vissza Dragonyos. – Tozikért jöttem, és magammal is viszem, ha addig élek is!

– Akkor máris lemondhatsz róla, – nevetett Gyilk Oli-vér és előkapva varázspálcáját, felemelte a tehetetlenülkapálózó sárkányt, és levarázsolta a börtönbe, testvéremellé.

Drabális ismételten belefújt a sípba, amikor látta öccse ku-darcát.

A sárkánykirály szíve összeszorult a második sípszó hallatán, de nem tehetett mást, testvérei után küldte imádott, legkisebb fiát.

Dragon, aki cukorbeteg volt, ellenőrizte, hogy minden nála van-e és azonnal nekivágott az útnak. Csakhamar ő is rátalált a kastélyra. Átlépdelt a csontvázakon, megmosolyogta az ösz-szecsomózott kígyót, és egy kövön ülve találta Gyilk Olivért, aki az iménti varázslat, továbbá az őt védelmező erők gyengülése miatt sokat veszített korábbi erejéből. Dragon kapva kapott a lehetőségen. Kőrözni kezdett a királyfi körül: sétált is körülöt-te, és miközben akrobata ügyességgel dobta fel és kapta el vér-cukormérőt, az inzulinadagolót és az almát, három fejét is há-rom különböző síkban különböző gyorsasággal forgatta. Oli-vér egy darabig nézte, majd beleszédülve a látványba ájultan esett össze.

Dragon megkereste és kiszabadította testvéreit a pincebörtön-ből, majd együtt kutatták tovább a királylányt. Rémületükre, valóban emberré varázsolta őt a gonosz Olivér király!

san elfogyott, amikor végre szembe találta magát a piramis-kastéllyal.

A kastély kapuja előtt egy óriási csontváz várta, mögötte vége-láthatatlan sorokban gyülekezett csontvázserege.

– Állj, ki vagy! – szólította meg a csontváz a döbbent sárkányt.

– Drabális vagyok, – felelte a sárkány – és azért jöttem, hogy kiszabadítsam és hazavigyem Sóhaj Tozikot. És te ki vagy? En-gedj utamra!

– Én Mócsing vagyok, a kastély hadseregének vezére. És bi-zony át nem engedlek, ha addig élsz sem.

– Erről nekem más a véleményem! – nevetett Drabális, és mind a tizenkét fejét felemelte, mind a tizenkét száját nagyra tátotta és mind a tizenkét torkából egyszerre óriási kénköves füst- és tűzfellegeket eresztett.

A csontvázak a bűztől megtántorodtak, fuldokolni kezdtek, majd szétterültek a földön. Drabális könnyedén átsétált közöt-tük és belépett a piramis-kastély kapuján. Csakhogy nagyon elővigyázatlan volt, ugyanis, a kapura tekeredve egy hatalmas óriáskígyó várta. Mielőtt bármit is tehetett vagy szólhatott vol-na, a kígyó villámgyorsan köré tekeredett, teljesen leszorítot-ta az egész testét, majd a mozgásképtelen sárkányt lecipelte a kastély pincebörtönébe, és rázárta annak kapuját. Kétség-beesésében Drabális nem tehetett mást, mint hogy belefújt a sípjába.

Odafent a sípszó betöltötte az egész eget. Apja, a sárkánykirály magához rendelte másik két fiát és leküldte Dragonyost, a hét-fejű testvért bátyja megsegítésére. Dragonyos késlekedés nél-kül útnak indult és hosszas menetelés után ugyanott kötött ki, ahol a testvére korábban.

A csontvázsereget aléltan szétterülve találta. Szemével a bejá-

– Istenem, istenem, mit tehetnénk – sopánkodtak.

– Én így is téged és csakis téged szeretlek! – kiáltotta Dragon, – és felkapta, magához ölelte és megcsó-kolta kisírt szemű királylányt. Csodák csodájára, a királylány

azon nyomban visszanyerte eredeti alakját, és kecses, három-fejű sárkánylánnyá változott.

A sárkányok mind útra keltek, majd amint lehetett, felkapasz-kodtak egy felhőre. A királylányt visszaszállították apjához, ahol a sárkányszülők, és a sárkánynővérek örömkönnyekben törtek ki. A fiatalok hamarosan egymásra találtak, és mire ész-be kaphattak volna, már ki is tűzték a hármas esküvő napját.

Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak. Magad is látha-tod az ugrándozó sárkánykölyköket, ha felnézel az égre, ami-kor épp oszladozni kezdenek a felhők.

8

ratot fürkészve észrevette az óriáskígyót. Hét fejével egyszerre nyúlt ki felé, és a kígyó két végét elkapva, alaposan össze-

Bement az udvarba. Onnan újabb kapu vezetett a kastély belső kertjébe. A kapuban maga

– Tűnj el a kastélykertemből, amíg nem késő! –

– Eszem ágában sincs – vágott vissza Dragonyos.

– Akkor máris lemondhatsz róla, – nevetett Gyilk Oli-vér és előkapva varázspálcáját, felemelte a tehetetlenülkapálózó sárkányt, és levarázsolta a börtönbe, testvére

Drabális ismételten belefújt a sípba, amikor látta öccse ku-

A sárkánykirály szíve összeszorult a második sípszó hallatán, de nem tehetett mást, testvérei után küldte imádott, legkisebb

Dragon, aki cukorbeteg volt, ellenőrizte, hogy minden nála van-e és azonnal nekivágott az útnak. Csakhamar ő is rátalált

– Istenem, istenem, mit tehetnénk – sopánkodtak.

– Én így is téged és csakis téged szeretlek! – kiáltotta Dragon, – és felkapta, magához ölelte és megcsó-

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárkánykirály és an- san elfogyott, amikor végre szembe találta magát a piramis-san elfogyott, amikor végre szembe találta magát a piramis-

RAJZ:

Kortusz F. Donát

Klinga Róbert

barlangokkal. Ez a sziklaüreg onnan kapta a nevét, hogy mi-vel közel volt a településhez, a kecskepásztorok gyakran meg-pihentek itt, vagy az eső elől ide húzódtak be a kecskéikkel együtt. Benedek remélte, hogy most nem lesznek itt kecskék és nem zavarják meg a barlang felfedezését. De hát már nem olyan idők járnak, hogy a kecskepásztorok a Bükkben legeltes-senek, így csak egy zajos kiránduló gyerekcsoport pihent csak a barlang bejárata előtt.

Őket egyáltalán nem érdekelte a fiú, aki nemsokára eltűnt a barlang bejáratánál. Felkapcsolta a lámpáját, és meghökken-ve észlelte, hogy mennyire felerősíti a barlang a gyerekek za-jongását. Tudta, hogy ilyenkor ősszel a denevérek behúzód-nak aludni a barlangokba, ösztönösen megérezte, hogy a ri-csaj mennyire zavarhatja őket. Ahogy haladt befelé, egyre szű-kült a nyílás és egyre több sziklán kellett átmásznia, de nem adta fel. Mindenkinél beljebb akart menni és azt látni, amit még eddig senki.

– Amit senki ember? Erre gondolsz? – kérdezte egy vékony hang a sötétben. Benedek igencsak bátornak tartotta magát, de most megijedt, visszahőkölt a sötétben, ráadásul még a zseblámpát is elejtette.

– Ki van itt? – kiáltotta hangosan, csak úgy visszhangzott a szűk barlangnyílás.

– Nem kell hangoskodni, csak felzavarod a denevéreket. Amúgy Matyi vagyok a kismókus. Én is szeretek az erdőben felfedezéseket tenni. Ez a barlang az egyik kedvencem. Én az-

tán bejártam ennek a barlangnak minden zegzugát! – hallat-szott a sötétből egy büszke hang. Benedek ekkora már kissé megnyugodott, a szíve sem kalapált hevesebben a szokásos-nál, az esze fürgesége is visszajött:

– Hogyan lehet, hogy hallom a hangodat? A mókusok is tud-nak beszélni? Emberi nyelven?

– Á dehogy, te most a mókusok beszédét hallod, csak a bar-lang fölerősíti és lefordítja neked. Ez a barlang csodája. Régeb-ben az egész barlangban értették az emberek az állatok be-szédét, ezért is itt álltak meg a kecskepásztorok, beszélgetni a kecskékkel, mert akkor bizony jobb és több tejet adtak. Most már csak itt legbelül működik a barlang, a legtöbb ember lus-ta idáig eljönni és nem is tudnak a csodáról. – válaszolt neki a kismókus, majd elnevette magát. – Van másik csoda is, néha a kívánságok is teljesülnek itt! – Ekkor Benedek csak azt vette észre, hogy a sziklák nőni kezdenek, és kezei mancsokká ala-kulnak… Belőle is kismókus lett!

– Most már tényleg megismerheted a barlangot! – mondta új-donsült barátja. Már nem volt szüksége zseblámpára, a móku-sok kiválóan látnak a sötétben. Matyi, a kismókus végigvezet-te a barlang legeldugottabb zugain, megmutatott minden ér-dekes sziklát, a denevérek pihenőhelyét, a kristálytermet, de Benedek szerint a legcsodálatosabb az volt, megismertette a mókusok életével. Sokat ugráltak, barangoltak együtt. Amikor már Benedek elfáradt, megkérdte Matyit, hogy vezesse vissza a barlang bejáratához. Mielőtt azonban elérték volna azt, a kis-mókus elbúcsúzott.

– Ott már nem fogod érteni a szavamat és újra ember le-szel. Ígérd meg, hogy visszajössz és újra fogunk együtt játsza-ni! – kérte Matyi Benedeket, aki megígérte ezt. Azután elérték a barlang bejáratát és amikor már látszottak a fények, Bene-dek újra kisfiú lett és csak egy ugrándozó, csipogó kismókust látott maga mellett. De tudta, ő Matyi, a jó barátja. Fáradtan, de vidáman indult hazafelé. Lesz mit mesélni a barátainak!

– Most már tényleg felfedezem a barlangot! – gondolta magában Benedek, amikor az injekciógyár mellett ban-dukolt felfelé az ösvényen a patak mellett. Szerencsére a mostani őszi szünet igen kellemes idővel örvendeztetett meg mindenkit. Benedeknek, aki cukorbeteg volt, melege lett, mire a forráshoz ért. Ivott a jéghideg forrásból, majd nekivágott az erdőnek. Régóta készült, hogy a barátai ál-tal sokat emlegetett Kecske-lyuk barlangot megnézi kö-zelebbről, sőt a legmélyére is bemászik, ahová még egyik barátja vagy ismerőse sem jutott el. Komolyan felszerel-kezett: egy kulacs tea, két szalámis szendvics és egy teke-rős zseblámpa. Már útközben jutott eszébe, hogy fejlám-pa jobb lett volna, hiszen mindkét kezére szüksége lehet mászás közben.

– Sebaj, késő bánat, eb gondolat. Majdcsak megoldom va-lahogy! – ahogy az édesapja mondogatja. Nemsokára oda is ért a barlang bejáratához. A Bükk tele van különféle

11

A Kecske-lyuk barlang csodája

RAJZ:

Honty Erik

Valóságos mese

Kelemen Molli és anyukája, Nagy Gyöngyi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, Bálint. Bá-lint nagyon szeretett horgászni és mindenféle katonai fel-szerelést gyűjtött. Az iskolában jó tanuló hírében állt, taná-rai és iskolatársai is nagyon szerették őt. Átlagos tinédzser fiú, mindig jókedvű – állította az egyik tanára.

Szüleitől nemrég kapott egy igazi vagány kerékpárt, mert már kinőtte az előzőt. Sokszor csak azért nem ment bicik-lizni a barátaival, mert már cikizték az ócska biciklije miatt. Egyetlen dologban mégis nagyon különbözött Bálint a töb-biektől: imádta a csokit.

Születésnapra, névnapra, karácsonyra és húsvétra is mindig csak csokit kért. Szüleitől, nagyszüleitől, sőt még az osztály-társaitól is azt kapott, mert tudták, hogy nincs az a mennyi-ségű csoki, amit Bálint ne tudna megenni. Egyedül a fogor-vosnő figyelmeztette Bálintot, hogy ez a túlzott csoki imá-dat bizony jó pár lyukas fogacskát eredményezett már. Tes-sék több gyümölcs enni és naponta háromszor fogat mos-ni! – mondta igazán figyelmeztető hangsúllyal, aki ott volt, jól hallotta.

Bálint nagyon szeretett játszani a barátaival, akikkel egy ut-cában lakott. Iskola után, ha már kész volt minden házi fel-adatával és szüleitől nem kapott más feladatot, akkor egy gyors riadólánccal összeverbuválták kis csapatukat, bicikli-re pattantak és mindig a közeli erdő tisztásához tekertek. A tisztáson olyan szép zöld volt a fű és olyan szépen énekel-tek a madarak, hogy gyakran csak lefeküdtek a magas fűbe, szájukban egy fűszállal és csendben figyeltek. Ide nem ju-tott el a gyorsforgalmi út zaja, ami néha kibírhatatlan volt.

Nem csak jókat beszélgettek, hanem mindenféle ügyességi feladatokat is kitaláltak maguknak, ilyen egyik kedvenc szó-rakozásuk volt a félméteres ugratás. Bálint gyakran ott is ezt gyakorolta, ahol nem lett volna szabad, így szinte min-dig volt seb hol a lábán, hol a karján. Szófogadóak voltak és tudták ahhoz, hogy legközelebb is eljöhessenek, sötéte-dés előtt haza kell érniük. Mozgás után mindig jólesett egy gyors vacsora, fürdés, fogmosás és hogy már ágyból nézhet-te az esti mesét.

Egy szép tavaszi napon eljött Bálint születésnapja, amit már nagyon várt. A barátai azzal szerették volna meglepni, hogy

a mezőn egy pikniket rendeznek Bálintnak kicsit megtréfál-va. Mindenki úgy tett mintha egy átlagos nap lett volna. Az iskolában egy szó nem esett az ünneplésről, szinte kerülték az ünnepeltet a barátai, nehogy elszólják magukat, pedig már előkészítették a meglepetést, amit sikerült egésznap ti-tokban tartani. Aznap délutánra nem kaptak sok házi fel-adatot a fiúk, így mindenki egy-kettőre kész volt, várta őket a kis tisztás. Jó előre megbeszélték, hogy már délután há-rom órakor találkoznak és rögvest indulnak is. Bálint kicsit csalódott volt amikor nem látott barátainál egyetlen ajándé-kot sem, de hamar arra terelődtek a gondolatai, hogy ma ő

13

RAJZ:

Sesztakov Bálint

A telihold meg én

Germ Zsó� a és kislánya Szadai Jázmin

14

RAJZ:

Bakos Boglárka

Ma éjjel bejártam az erdőt,

s a telihold követett,

míg varázsoltam egy tavat

Ő szelíden nevetett.

Megmásztam a sötét fákat,

aranymogyorót szedtem,

a telihold meg csak dúdolt,

hosszan dúdolt énnekem.

Hegytetőn ezüstszarvassal

vágtattam szélsebesen,

Ő csendesen mellém úszott,

és megfogta két kezem.

S mikor Anyu inzulint ad,

- mindig bátran viselem,

addig a Hold ablakomban

incselkedik énvelem.

Együtt járjuk utunk mára,

a vén telihold meg én,

összenevetünk, kacsintunk

az éj csillagos tengerén.

ugratja a legnagyobbat biciklijével. Pillanatok alatt odaértek a kis tisztáshoz. Mindennap idejártak és egyre rövidebbnek tűnt az odavezető út. A tisztás közepén egy szépen leterített pléd volt, rajta annyi zöldség és gyümölcs hogy akár az egész osztály jól lakott volna belőle. Bálint fogadta a jókívánságo-kat barátaitól, de egy kicsit meglepődött hisz mindenki tud-ja, hogy ő nem a gyümölcsöket szereti, hanem az édessé-geket. Barátai mondták neki, hogy ők csak szót fogadnak a fogorvos néninek. Vicces kis szülinap – gondolta.

A hazafele tartó úton már cseppet sem volt Bálint jóked-vű, nehéz volt hazacipelni a sok gyümölcsöt és rátört a cso-ki éhség. Remélte, hogy szüleitől majd jó sok csokit kap. Nem kellett sokat várnia. Számtalan csokit kapott minden-féle ízesítéssel: kicsit, nagyot óriásit és a legjobb az hatal-mas marcipánnal bevont torta volt. Többször is vágott Bá-lint a tortából és mindig megette az utolsó morzsáig, ami-kor szülei szóltak, hogy ne egyen már többet és menjen le-feküdni, akkor felment a szóbájába és sorra bontotta ki a táblás csokoládékat, szinte már nem maradt bontatlan cso-ki. Nagyon nehezen aludt el Bálint, egész éjjel forgolódott, rosszat álmodott. Iszonyatos gyomorfájdalomra ébredt fel és azonnal a szüleit hívta. Kétségbeesve hívták az orvost, aki azonnal kórházba küldte őket.

Bálint barátai szomorúan hallgatták másnap, ahogy az osz-tályfőnökük arra kérte a fiúkat, felváltva írják le és majd vi-gyék el Bálintnak a leckét, mert sajnos ezen a héten kórház-ban lesz. Senki nem értette, mi történhetett. Egész nap szo-morú és elkeseredett volt a kis csapat, az erdei tisztás az-nap hiába várta a fiúkat. De így volt ez a második, harma-dik délután is.

Eljött a hétvége, Bálintot hazaengedték a kórházból. A fiúk egyesével léptek be Bálint szobájába, aki az ágyon ült és na-gyon várta már a találkozást. A fiúk szinte bombázták a kér-déseikkel, hogy mi történt, hogy lett rosszul, mit érzett….stb. Bálint jókedvűen válaszolt a kérdésekre és pár perc múlva úgy tűnt semmi nem változott. Meg is beszélték, hogy délután újra meglátogatják a régi tisztást.

Jöttek is a fiúk, hangos volt tőlük az utca. Bálint is boldo-gan ugrott fel biciklijére. Ám ekkor anyukája lépett ki a fiúk-hoz és elmondta, Bálintnak mindig haza kell érnie hat órá-ra, mert az inzulinját be kell akkor adnia. Megkérte őket, hogy figyelmeztessék Bálintot, hogy amit csomagolt uzson-nára azt egy óra múlva meg kell Bálintnak ennie. Elma-gyarázta, hogy az inzulin mellett mennyire fontos az étke-zés betartása, és hogy bizonyos élelmiszereket kerülnie kell ezentúl Bálintnak. Izgatottan ültek fel a fiúk biciklijükre és már indultak is, hogy ismét megmérjék, ki mekkorát tud ma ugratni. Amikor elfáradtak leültek a fűbe. Bálint enned kell! – szóltak szinte egyszerre. Tudom. – válaszolta Bálint. Csak azt nem tudom, mikor utoljára itt voltam miért nem azt a sok gyümölcsöt ettem inkább meg?

Bálint vércukorszintjét rendszeresen mérik szülei, de ilyen-kor sosincs egyedül, egy-egy jó barát is odanyújtja az ujját. Ők barátok maradnak jóban, rosszban.

A csodahegedűVarga Zita

Egyszer régen Tükör-hegyen is túl a Nagy-völgyben, hol a pata-kok égszínkékek, élt egy király. Ez a király nagyon jó volt a né-péhez. Az uralkodónak volt egy szép fiacskája. Ez a királyfi na-gyon okos volt

Teltek múltak az évek. Egyszer az öreg király igen beteg lett, ami miatt a királyfi nagyon elszomorodott. Hivatott is min-denféle doktorokat, tudósokat, javasasszonyokat, boszorká-nyokat, gyógyítsák meg az ő kedves édesapját.

Amikor az utolsó jelentkező kijött a király szobájából, ezt mondta a királyfinak:

– Szerény véleményem szerint a király cukorbeteg. Ezért más nem segíthet rajta, csak a csodahegedű hangja. Addig is ne egyen semmilyen cukrot – mondta a boszorkány.

– És hol találom ezt a varázserejű csodahegedűt? – tudakol-ta a királyfi.

– A rossz boszorkány földjén át, a törpék birodalmán túl, a tündérek királynőjétől szerezheted meg! – válaszolta a banya.

– Köszönöm – mondta hálásan a királyfi.

A szakács hét napra való elemózsiát csomagolt a fiúnak. Azt gondolta, gyorsabban odaér, ha lóháton megy. Így hát felnyer-gelte a legkitartóbb lovát.

Elindult hát lóháton. Három éjen és három napon át ment, mendegélt megállás nélkül. A harmadik nap éjszakáján meg-érkezett a rossz boszorkányok birodalmának kapujához.

A kapuban egy háromfejű oroszlán állt őrt. Amint észrevette a királyfit rögtön rákiáltott:

– Királyfi! Ha nem adsz nekem enni, akkor bizony téged esz-lek meg!

pék birodalmába, a zöld kapun keresztül. Ott keresd Rozma-ringot, a törpék királyát. Ő meg fogja mutatni az utat a tündér-királynőhöz, akinél a csodahegedű van.

A királyfi így is tett. Követte a kis tücsök tanácsát és megtalálta Rozmaringot. A törpék királya azonban nagyon beteg volt, de azért megkérdezte, hogy mi járatban van a királyfi. A látogató elmesélte, mit is keres. Rozmaring szívesen segített, de meg-kérte a királyfit, vigye magával, hogy ő is meggyógyulhasson.

Bújj ide a tarisznyámba, elviszlek tündérországba – szólt a ki-rályfi. A kis törpe a szütyőből mutatta az utat.

Mentek három éjjel és három nap, mígnem egyszer csak ró-zsaillatot éreztek. Ekkor már tudták, nem lehetnek messze. Tündérországban ezer meg ezer rózsa pompázott. A leg-szebb rózsa kelyhében ült és hegedült a tündérkirálynő. A csodálatos hangtól Rozmaring azonnal meggyógy-ult. A királyfi a tündérkirálynő színe elé járult, és elmesélte, érkezésének célját. A Tündérkirálynő ezt válaszolta:

– Nagyon szívesen segítek Neked, ismerem édesapádat, tudom, milyen jó ember, és bölcs király. Csak arra kérlek, ne csak őt gyógyítsd, hanem minden beteg embert.

A királyfi megígérte, hogy így fog tenni. A tündérkirálynő odaadta a csodahegedűt, és megmutatta, az emberek világába veze-tő ajtót.

Királyfi először hazavitte a törpék országába Rozmaringot, majd hazatért édesapjához. Otthon elővette a hegedűt, és el-kezdett muzsikálni. Erre az öreg király mintha sosem lett vol-na beteg, felkelt ágyából és táncolni kezdett a gyönyörű zene-szóra.

Az udvari népek nagy ünnepséget rendeztek a király felgyógy-ulásának tiszteletére.

A királyfi nem felejtkezett meg ígéretéről, amit a tündérkirály-nénak tett: országa összes városát bejárta és a csodálatos he-gedű szavával gyógyította a betegeket.

– Jaj, jaj! Nehogy engem egyél meg! Inkább odaadom az útra-valómat! – mondta a királyfi.

Szépen megosztották az elemózsiát, de az oroszlán egyik feje még így sem lakott jól. Az oroszlán hálából útjára engedte és még egy jó tanáccsal is ellátta:

– Egyet mondok, a boszorkányok egyetlen dologtól rettegnek: a nevetéstől.

Ahogy átlépett a királyfi a kapun, rettenetes bűz csapta meg az orrát. Gondolta megkeresi, honnan jöhet ez a szag.

A birodalom közepén látta meg a boszorkányok várát, egy ha-talmas gomolygó füstfelhőben. Összeszedte minden bátorsá-gát és belépett a várba. Az erődítmény hetedik emeletén a he-tedik szobájában lelte meg a bűzös kondért, melyben a bo-szorkányok épp egy főzetet főztek, amelyet, ha valaki megkós-tol, csupa kelés lesz az arca. A királyfi bátran odalépett a kon-dérhoz, kardjával egy jókorát vágott rá, ami ettől kiborult s a boszorkányok mind a főzetbe estek. A királyfi a látványtól ak-korát nevetett, hogy belerengett az egész birodalom. Ettől a bo-szorkányok úgy megijedtek, hogy szanaszét szaladtak.

A királyfi folytatta útját a törpék birodalma felé. Amikor elha-ladt egy odvas fa mellett, észrevett egy iciripiciri zöld kaput. Azt gondolta ez lehet a Törpék birodalmának bejárata, de nem tudta, hogyan juthat át rajta. Ekkor odament hozzá egy ked-ves tücsök.

– Hát te mire vársz? – ciripelte a tücsök.

– Szeretnék bemenni a törpék birodalmába, hogy segítsenek megszerezni a csodahegedűt, amellyel meggyógyíthatom be-teg édesapámat.

– Segítek én neked! – cirpelte a tücsök. Bucskázz át a fejeden és olyan pici leszel, mint én. És így már be tudsz jutni a tör-

16

RAJZ:

Bedő Katica

Majzer Zoltán István

Van egy régi ajtó a suliban, ami időtlen idő óta nem nyílik. A ta-nító néni szerint legalább 100 éve. Anyu azt mondta, hogy ha sokat sportolok, és elég erős leszek, ki tudom majd nyitni, ha szükségem lesz rá. Mivel szerinte már amúgy is „különleges” vagyok, hittem neki.

Egyszer csak eljött a nagy nap. Szerda délután volt. Egy kicsit megint rosszul éreztem magam és el akartam bújni azok elől a gonosz fiúk elől, akik mindig bántanak. Épp arra a folyo-sóra futottam, ahol az az ajtó volt. Nekirugaszkodtam, meg-ragadtam a kilincset és… Kinyílt. Egy olyan helyen találtam magam, amit eddig sosem láttam. Minden gyönyörű zöldes-kék fényben pompázott, egyedül egy alig néhány lépésnyire található kis patak aranylott a hegyek alatt. Egyszer csak oda-lép hozzám valaki, DEMETRIOSZKÉNT mutatkozik be és any-nyit súg a fülembe: nehogy átlépjem a mézédes átfolyást, mert ott az ellenség lakik. A szent hegytől, a MADHUMEHA-tól bal-ra várja őt a PALEOLITOK népe. Hozzájuk csatlakozzam, mert minden segítség elkel a közelgő nagy háborúban. Hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek, de az jutott eszembe, hogy ha olyan erős vagyok, hogy az ajtót is ki tudtam nyitni, biztosan a segítségére lehetek ennek a kedves idegennek.

Így hát elindultunk. Alig telt bele néhány röpke órába, és meg-pillantottam őket. Óriási tömeg sorakozott egy nagyszakállú, öreg varázsló előtt, aki valamit osztogatott nekik. Azt kiabálta, hogy: „Mindenki vegyen a csodaszerből, a nélkül senki ne in-duljon el!” Így hát én is odarohantam. Felém nyújtotta ráncos kezét és valami furcsa dolgot tartott benne. Kérte, hogy vegyem el. Azt mondta csicsókából és fahéjból készült páncél, megvéd mindentől. Szükségem lesz rá, így aztán elvettem, magamra öltöttem és beálltam kedves kis zöld útikalauzom mellé a tö-mött sorba. Elindultunk az aranyló folyó irányába.

MAGYARÁZAT:

Mézédes átfolyás diabetes mellitus, a cukorbetegség neve A FOLYÓ, JÓ ÉS ROSSZ KÖZÖTT

Diéta, testsúly-csökkentés, sport

egyes típus megelőzése, kezelése

paleolit táplálkozás kettes típus megelőzése (tej, cukor, stb. kerülése) AZ ŐSHONOS TÖRZS

Demetriosz orvos, görög,a betegség felfedezője…UTIKALAUZ

Madhumeha indiában így hívják a betegséget SZENT HEGYHangyák ha ők szeretik egy cukorbeteg vizeletét, akkor

az illető cukorbeteg� ELLENSÉGCsicsóka inulin-� alternatív gyógymód, szénhidrát, ener-

giaforrás, nem emeli a vércukorszintetFahéjkapszula, szintén alternatív gyógymód, csökkenti a vércukor szin-tet FEGYVER, CSODASZER

A folyón való átkelés játszi könnyedséggel ment. Hatalmas lét-rákat fektettek keresztbe, amin viszonylag gyorsan át lehetett futni a víz felett. A túloldalon azonban sosem látott ellenség várt minket. ÓRIÁS HANGYÁK voltak. Csápjaikat az ég felé me-resztve próbálták kiszimatolni a közelgő ellenséget. Ahogy kö-zeledtünk hozzájuk, egyre jobban féltem. De vettem egy nagy levegőt, és ahogy a torkomon kifért, üvöltve rohantam felé-jük. És akkor valamiféle csoda történt. Egyszerűen kikerül-tek minket. Egyikőjük sem foglalkozott velünk, még a ve-zérük sem, aki mindegyik hangyánál nagyobb volt. Lehaj-tották a fejüket, fura hangot hallattak és elrohantak mellet-tünk, mintha láthatatlanok lennénk. Volt néhány helybéli, aki nem kért a varázsló útravalójából, a fahéjból és csicsó-kából készült páncélból. Őket felkapták, megkötözték, meg-ragadták és elfutottak velük. De minket nem bántottak, szin-te már féltek tőlünk. És egyszer csak mindegyikőjük eltűnt. Csak mi maradtunk: A PALEOLITOK.

18

RAJZ:

Bódog Kinga

A mézédes átfolyás (Diabetes Mellitus)

Üdvrivalgás tört ki az évezredek óta ott élő törzs tagjaiból. Éne-keltek és táncoltak. Hatalmas tüzet raktak az újonnan elfoglalt dombok árnyékában, körbeálltak és ünnepeltek. Óriási mosoly-lyal az arcomon beálltam közéjük. Ahogy telt-múlt az esete, egy ismerős arcot pillantottam meg. DEMETRIOSZ volt az. Felis-mert, odaszaladt hozzám és megköszönte a segítséget. Búcsú-zóul csak annyit mondott: „Viseld ezt a páncélt minden nap, kö-vesd szüleid utasításait, és térj vissza közénk, mert nagy szüksé-günk lesz rád! Te vagy az első, akit befogadunk magunk közé!”

Reggel a saját ágyamban ébredtem, mintha csak álom lett volna. Megtöröltem a szemem és az íróasztalnál lévő székre pillantot-tam. És ott volt! A páncél. Úgy döntöttem, hogy felveszem. A pó-lóm alatt úgyis észrevehetetlen. S ha az óriás hangyáktól megvé-dett, akkor jöhet bármekkora akadály, nehézség ezek után sért-hetetlen leszek. Mert ahogy Anyu mondja: „Különleges vagyok!”

MézesplufiAndrássy Blanka

Sziasztok, Gyerekek! Én Wenici vagyok, a szárnyas unikornisok-nak egyetlen ember formájú gyermeke. Hihetetlen, de minden csintalanságotokról tudok. Arról is, hogy nem mindig mostok fogat, kezet, és nem fekszetek le időben. Engem nem láthattok mindig, csak akkor, amikor a Föld és a Plakka bolygó éppen egy vonalban áll, 200 évente egyszer.

A varázslatos Plakka lakói a kedves zöld, kék és ró-zsaszín színű kis plufik csodálattal nézték Wenicit. Annak ellenére, hogy egy távoli bolygón éltek, sok olyan szokásuk volt, mint nekünk, em-bereknek. Ilyen volt többek közt a kará-csony megünneplése. Klau, Vena és Titi, a három testvér állandóan együtt volt. Együtt játszottak, sétáltak, most éppen a Plamarketba mentek vásárolni, ugyanis mézesplufi sütéshez készülődtek.

– Ne azt vegyük meg! – mondta Titi, és Klau kezéből kivette a harangformát.

– De igen! – emelte fel sípoló hangját Klau.

– Elég legyen ebből! Nem mindegy melyik formát vesszük meg? – igyekezte a helyzetet uralni Vena.

Titi és Klau erre elszégyellte magát. Vena mindig fel tudta éleszte-ni a lelkiismeretüket.

– De igen. – törődtek bele – Menjünk haza! – mondták.

Mikor kiléptek az üzletből, csodás látvány tárult a szemük elé. Minden növényt, bungalót vastag fehér hó borított, mire befe-jezték a vásárlást. Könnyed és hideg volt a hóesés, mégis nagyon gyönyörű. A gyerekek felnéztek az égre. A hópelyhek, mint meg-annyi faragott kristály hulltak alá az égből. A kölykök még sosem láttak ehhez foghatót. Plakka bolygón hó csak 25 évente esik.

és tudja, hogy honnan szerezzünk nektek ellenszert.

– De hát Wenici a Sós-sziklánál lakik! Hogy érünk oda-vissza olyan gyorsan, mielőtt a gyerekeim élete veszélybe kerül? – kér-dezte sírva az édesanyjuk. A két felnőtt bizony ijedten nézett egy-másra.

Gyorsan összepakoltak, vittek meleg ruhákat és megkapták azt a pár csepp ellenszert, amit még a doktor bácsi egy korábbi alka-lommal mintába kapott Wenicitől. A falu lakói aggódva figyelték az indulásukat. Hiába a vastag kabát, a meleg sál, hatalmas hó-fúvásokat jósoltak. Nem nagyon akadt segítő, aki elkísérte volna a kis csapatot a veszélyes kalandra.

– Rénszarvasokat kell fogni magunknak! – szólt a doktor. – De rénszarvast ilyenkor nagyon nehéz találni, csak a Teofora me-zőn élnek.

Mikor a rétet elérték piros, hívogató fényekkel próbálták csalo-gatni a szarvasokat és lassacskán az egész csapatnak sikerült egy kedves, barátságos szarvas fiút befognia. Így vágtak neki az út-nak. A nagy szélben igencsak fáztak, de a szarvasok ügyesen és gyorsan vitték őket a hidegben. Sajnos csak a Tövises árokig tud-tak együtt menni. Leszálltak az állatokról és lenéztek a mélység-be. Egyetlen tövisekből álló hídon mehettek csak át. Klau nagyon félt a hatalmas mélységtől.

20

fogat, kezet, és nem fekszetek le időben. Engem nem láthattok mindig, csak akkor, amikor a Föld és a Plakka bolygó éppen egy mindig, csak akkor, amikor a Föld és a Plakka bolygó éppen egy mindig, csak akkor, amikor a Föld és a Plakka bolygó éppen egy

A varázslatos Plakka lakói a kedves zöld, kék és ró-zsaszín színű kis plufik csodálattal nézték Wenicit. Annak ellenére, hogy egy távoli bolygón éltek, sok olyan szokásuk volt, mint nekünk, em-bereknek. Ilyen volt többek közt a kará-csony megünneplése. Klau, Vena és Titi, a három testvér állandóan együtt volt. a három testvér állandóan együtt volt. Együtt játszottak, sétáltak, most éppen a Plamarketba mentek vásárolni, ugyanis

– Ne azt vegyük meg! – mondta Titi, és Klau

RAJZ:

Soós Leila

Gyönyörű karácsony ígérkezett. Különös hangulatban indultak el hazafelé.

Otthon azonnal nekiálltak a süti elkészítéséhez. A mézesplufi szaga belengte a szobákat. Anyukájukkal hosszasan készülődtek. Hamarosan azonban neki el kellett mennie. Vena, te leszel a fel-ügyelő! – mondta. Ne egyetek bele a sütikbe!

A fáradt plufik bólintottak és megígérték, hogy meg sem kóstolják. Mintha ezt olyan könnyű lenne

betartani! – Hm, de finom! – kiáltották. Ugyan először csak egy kis kóstolóra gondoltak, de aztán hosszasan kérlelték Venát, hadd kap-janak még belőle néhány darabot.

– Nem szabad – mondta Vena szigorúan.

De a sütemény íze nála is hatni kezdett. Még egy-két perc és nem maradt semmi a

nagy halom sütiből. – Juj, de tele vagyok! – szólt Titi. – Mi is – mondta Vena és Klau egy-

szerre.

Mikor anya hazaért, és meglátta a kidőlt gyerekeket, az üres tányérokat, azonnal látta, hogy bizony ebből baj lesz. – Nem meg mondtam, hogy ne egyetek bele a süteményekbe? Egy mor-zsa sem maradt! – sopánkodott. – Annyiszor mondtam már nektek, hogy ti különleges plufik vagytok, és csak 1-1 darab apró édességet ehettek. Gyorsan, az orvoshoz! – kiáltotta. Felkapták a kesztyűt, sálat, sapkát, és már indultak is.

– Hát ti aztán jól elrontottátok a gyomrotokat! – szólt a doktor bácsijuk. – De ahogy elnézem itt annál nagyobb baj is van. Ilyen sok édesség hirtelen fogyasztása nektek cukorbetegséget okoz. Ez nagyon komoly betegség, nem is tudlak egyedül meggyógyítani benneteket. Beszélnem kell Wenicivel. Ő az egyetlen, aki segíthet,

A mohó kislány sorsa

Zalasch Bence Csaba

RAJZ:

Kékesi Kornél

Volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette az édessé-geket. Inkább evett, mint sportolt.

Egy nap nagyon mohó volt. Megette az összes nasiját! Utána hirtelen rosszul lett. Az anyukája bevitte kivizsgáltatni a kór-házba. Mivel túl sok nasit evett, keveset sportolt és duci volt, sajnos cukorbeteg lett. A doktor bácsi közölte velük a diagnó-zist: cukorbeteg.

A kislány nagyon elkeseredett, hogy nem ehet már annyi nasit. A doktor bácsi és az anyukája megnyugtatták, hogy ha nem eszik annyi édességet és rendszeresen sportolni fog, akár meg is gyógyulhat.

– Bibibibiztos nincsen másik úúút? – kérdezte vacogva.

– Sajnos nincs! – mondta a doktor határozottan.

Aprókat lépdelve mentek át a tövisen. Már majdnem átértek a túloldalra, amikor Vena megcsúszott, és csak az utolsó pillanat-ban tudott megkapaszkodni egy kiálló gyökérben.

– Segítség, mentsetek meg! – kiáltotta kétségbeesetten. – Csú-szik a kezem!

Egy remegő, lilás, négyujjú kéz nyúlt felé. – Fogd meg a kezem! – kiáltotta Klau. Az ügyes és bátor plufi erősen tartotta Venát és felhúzta a szakadékból. A két kis plufi szuszogva fújta ki magát.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondta hálásan Vena mikor végre levegőhöz jutott.

Boldogan ölelték meg egymást, de a doktor bácsijuk aggódva szólt az anyukájuknak: – Kezdenek elkékülni. Hamarosan ellen-szerre lesz szükségünk. Itt az idő, hogy az utolsó tartalékokat ne-kik adjam. A kevéske szérumot háromfelé osztotta és apró in-jekcióban adta a kis plufiknak, akik annyi rémületen, kalandon mentek át az elmúlt órákban, hogy el is felejtettek a szuri miatt aggódni.

– Indulnunk kell tovább! – szólt az anyukájuk. – Már csak egy nehéz szakaszon kell átkelnünk: a Ködös-tó mellett mindig nagy a köd és szinte semmit nem látunk majd. Szereznünk kell egy tutajt, amivel átjutunk.

– Ha a tó közepére érünk, ott hirtelen kitisztul az ég és megpil-lanthatjuk Wenici házát. – mondta a doktor. – De a Ködös-tóban sok olyan lény él, akikkel jobb nem találkozni. – tette hozzá magában, de nem merte figyelmeztetni a rémült kis-gyerekeket.

A plufik mintha megérezték volna a doktor aggodal-mát és csendesen vágtak neki az útnak. Egy tör-pével találkoztak csak az úton, akinek az összes maradék ennivalójukat oda kellett adniuk. – Ez igazságtalanság. Nekünk is kell! – pórbált ellenkezni Klau. De be kellett látnia, hogy fon-

tosabb elérniük Wenicit, mint az elemózsiájuk miatt aggódniuk. Szerencsére hamarosan elérték a tó közepét és ahogy a doktor ígérte, az ég kitisztult és megpillantották a Sós-sziklát. Hatalmas fák közül emelkedett ki. A ragyogó napsütésben Wenicit épp kis kertjében találták. Homlokából gyémánt szarv állt ki, de egyálta-lán nem volt ijesztő. Hátán a szárnyai aranyozottak voltak. Hosz-szú, ezüstszőke haja, és világos bőre szinte csillogott.

Így szólt a plufikhoz: – Hosszú utat tettetek meg, hogy eljöjje-tek hozzám. Láttam a tükrömben mindent és tudom, segítségre szorultok. Van ellenszérumom bőven. Itt terem a kert végében. Az egyik virágomból csorog. Annyit vihettek magatokkal, ameny-nyit szeretnétek. Mivel csak ritkán találkozhatunk, megajándé-kozlak benneteket, hogy mindig emlékezzetek mézesplufi kalan-dotokra. Hazaröpítelek benneteket a falutokba, hogy visszaérje-tek karácsonyra és együtt ünnepelhessetek. Kaptok még tőlem egy másik ajándékot is, azzal leszakított három virágot és azok nagy fényesség közepette egy medállá változtak. – Ezek megvéde-nek benneteket attól, hogy a jövőben nagyon sok édességet egye-tek. Szerencsére nem olyan nagy a baj és egy kicsi mézesplufit mindig megkóstolhattok majd, de óvakodnotok kell attól, hogy még egyszer ilyen falánkak legyetek. Átadta a medálokat és el-búcsúzott.

– Nagyon köszönjük! – kiáltották a plufik, de már hirtelen nem a Sós sziklánál, hanem otthon, a saját ágyukban találták magukat.

Egyszerre ugrottak ki az ágyukból. – Álmodtunk? – kérdezték egymást. Aztán meglátták az ágyaik mellett a kis injekciókat, ami-

ben az ellenszérumot kapták Wenicitől. Ez bizony nem volt álom! A nappaliban hatalmas kará-

csonyfa állt, alatta rengeteg ajándékkal. Vi-dám ünneplés következett, még a dok-tor bácsi is átjött megnézni kis betege-it. A medálok emlékeztették őket arra, hogy mennyi sütit ehetnek és kis figye-lemmel vidáman élhetnek. Sokáig em-legették kalandjukat és nem feledték el:

Óvatosan a cukorral!!22

sok olyan lény él, akikkel jobb nem találkozni. – tette hozzá magában, de nem merte figyelmeztetni a rémült kis-

egymást. Aztán meglátták az ágyaik mellett a kis injekciókat, ami-ben az ellenszérumot kapták Wenicitől. Ez bizony

nem volt álom! A nappaliban hatalmas kará-csonyfa állt, alatta rengeteg ajándékkal. Vi-

dám ünneplés következett, még a dok-

legették kalandjukat és nem feledték el: Óvatosan a cukorral!!

Germ Zsófia és kislánya Szadai Jázmin: Az öreg tölgy .................................................. illusztráció: Bedő Katica Germ Zsófi

Udvarhelyi Fruzsina: Barátság a tóparton .................................... illusztráció: Udvarhelyi Fruzsina Michel Kornélia

Tóth Ágoston és anyukája : Flórián és Ubul a tűzlovagok között .... illusztráció: Héjjas Attila Tóthné Lukács Adrien

Tóth Zsófia: Fordított mese .............................................. illusztráció: Kortusz F. Donát Józsa Erika

Klinga Róbert: A Kecske-lyuk barlang csodája .............. illusztráció: Honty Erik Klinga Róbert

Kelemen Molli és anyukája, Nagy Gyöngyi: Valóságos mese ............................................ illusztráció: Sesztakov Bálint Nagy Gyöngyi

Germ Zsófia és kislánya Szadai Jázmin: A telihold meg én ........................................ illusztráció: Bakos Boglárka Germ Zsófi

Varga Zita: A csodahegedű ............................................. illusztráció: Bedő Katica Kardos Zsuzsanna

Majzer Zoltán István: A mézédes átfolyás ..................................... illusztráció: Bódog Kinga Majzer Zoltán Istvánné

Andrássy Blanka: Mézesplufi ..................................................... illusztráció: Soós Leila Fülöp Rita

Zalasch Bence Csaba: A mohó kislány sorsa ................................ illusztráció: Kékesi Kornél Zalaschné-Bognár Henriett

Mesék és szerzőik