1

JOHN UPDIKE A terrorista

Fordította SÓVÁGÓ KATALIN

JOHN UPDIKE

A terrorista

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2007

John Updike: Terrorist Alfréd A. Knopf. New York, 2006

Copyright © This translation published by arrangcmcnt wiih Alfréd A. Knopf, a

division of Random House, Inc. Hungárián translation © Sóvágó Katalin, 2007

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjeleni: BECH BEFUT bech BOLYONG

BÍZZÁL BENNEM BRAZÍLIA AZ EASTWICKI BOSZORKÁNYOK AZ ÉLET

ALKONYÁN FALVAK GALAMBTOLLAK GERTRÚD ÉS CLAUDIUS GYERE

HOZZAM FELESÉGÜL E GYÖNYÖRŰ ZÖLD PLANÉTÁN AZ IDŐ VÉGE

FELÉ ÍGY LÁTJA ROGER ILYEN BOLDOG SE VOLTAM ISTEN VELÜNK

VONUL A KENTAUR KONSPIRÁCIÓ MAJD HA FAGY NYÚLCIPŐ

NYÚLFARK NYÚLFARK ÉS MÁS TÖRTÉNETEK NYÚLHÁJ NYÚLKETREC

NYÚLSZÍV PÁROK S.

SZEGÉNYHÁZI VÁSÁR

A FARM UGYANAZ

AZ AJTÓ

A ZENEISKOLA

Most azért, Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet én tőlem, mert

jobb meghalnom, mintsem élnem! Az Úr pedig monda: Avagy méltán haragszol-éT

Jónás 4:3-4

A hitetlenség erősebb a hitnél, mert az énekekre támaszkodik.”

Gábriel Carcía Márquez A szerelemről és más démonokról

' A Biblia idézetei Károli Gáspár fordításában „ Székács Vera fordítása.

[ Ördögök, gondolja Ahraad. Ezek az ördögök el akarják venni az Istenemet. A lányok a

Belvárosi Középiskolában naphosszat csak riszálnak és vigyorognak, és közszemlére

teszik a puha testüket és a kísértő hajukat. Fényes köldökékszerekkel és alul lila

tetoválásokkal kicifrázott, feltárt hasuk azt kérdezi: Akarsz látni még valamit? Az üres

tekintetű fiúk pávásan és peckesen illegnek, taglejtéseikben hisztérikusan játsszák a

gyilkost, lenéző, hányaveti nevetéssel mutatják, hogy ez a világ ennyi: vasszekrényekkel

szegélyezett, lármás folyosó, a végén firkákkal mocskolt fal, amelyet olyan sokszor

festettek át, hogy milliméterekkel beljebb jött a politúros padlón.

A tanárok, gyenge keresztények és vallástalan zsidók, tettetik, hogy erkölcsöt és

erényes mérsékletet tanítanak, ám ugráló tekintetük és üres hangjuk elárulja a hit hiányát.

New Prospect városa és New Jersey állani azért fizeti őket, hogy ilyeneket mondjanak. Az

igazi hit hiányzik belőlük; nem az Egyenes Úton járnak, tisztátalanok. Ahmad és kétezer

2

diáktársa láthatja, hogyan iszkolnak tanítás után az autóikhoz a szeméttől szemölcsös.

repedezett parkolóban, mint fakó vagy sötét rákok a visszakapott páncéljukba; ezek is

olyan férfiak és asszonyok, mint mindenki, tele

7 bujasággal és félelemmel és a megvásárolható dolgok imádatával. Hitetlenek, azt

gondolják, hogy a világi dolgok felhalmozásában és a televízió züllesztő szórakozásaiban

rejlik a biztonság. Rabszolgái a boldogság és a gazdagság csalképeinek. Bár még az igaz

képek is vétkesen utánozzák Istent, az egyetlent, aki teremteni tud. Búcsúzkodásnál a

részegek fokozódó ingerültségére emlékeztető, túlzott hangerővel fecsegnek a folyosón és

a parkolóban, annyira örülnek, hogy egy újabb napra sikerült ép bőrrel megúszniuk a

tanítványaikat. A tanárok repesnek, ha elszabadulhatnak az iskolából. Néhánynak

rózsaszín a szemhéja, rossz szagú a lehelete, szivacsos a teste, mint azoknak, akik

rendszeresen isznak túl sokat. Néhányan elváltak; néhányan házasság nélkül élnek együtt

másokkal. Iskolán kívüli életük zilált, feslett és elpuhult. Trentonban az állami kormányzat

és lejjebb, Washingtonban az a sátáni kormányzat azért fizeti őket, hogy erkölcsre és

demokratikus értékekre neveljenek, de ők istentelen értékekben hisznek: biológiában,

kémiában, fizikában. Ezeknek a tényeire és képleteire támaszkodnak, amikor kiengedik

hamis hangjukat az osztályban. Azt mondják, minden a könyörtelen, vak atomoktól való,

azok okozzák a vas hideg súlyát, az üveg átlátszóságát, az agyag mozdulatlanságát, a hús

izgékonyságát. Elektronok patakzanak rézfonalakban, számítógépes kapukban, magában a

levegőben, ha a vízcseppek közvetítésével felébreszti őket a villám. Csak az igaz, ami

mérhető, és a mérésből levonható. A többi az az énünknek nevezett, múló álom.

Ahmad tizennyolc éves. Április elején járunk; a város piszokszín földjének hasadékait

magonként foglalja vissza

8 .1 /nlil Ahmad letekint új magasságából, és arra gondol, li'>j'\ lia a fűben a láthatatlan

rovaroknak lenne az övéhez li.i-.onló tudatuk, akkor ő lenne nekik az Isten. Tavaly há-

……hüvelyket nyúlt, elérte a hat lábat – újabb láthatatlan,

Anyagias erők éreztették vele az akaratukat. Úgy gondolja, nmei magasabbra nem fog

nőni ebben az életben vagy a másikban. Ha van másik, mormolja egy belső ördög. Mi

bizonyítja a Próféta lángoló és isteni ihletésű szavain kí-\ ül, hogy van másik? Ki szítaná

örökké a Pokol katlanjait? Miféle kimeríthetetlen energiaforrás tartaná fenn a viruló lilent,

táplálná sötét szemű szüzeit, duzzasztaná az ágról csüngő, nehéz gyümölcsöt, újítaná meg

a patakokat és a csobogó szökőkutakat, amelyekben Isten, ahogyan meg van írva a Qur'an

kilencedik szúrájában, örökös örömét leli? Mi van a termodinamika második törvényével?

A férgek és rovarok halála, amelyeknek porhüvelyét oly gyorsan felszívja a föld, a

gyom és az aszfalt, ördögien bizonygatná Almiadnak, hogy az ő halála ugyanilyen kicsi cs

végleges lesz. Iskolába menve meglátott egy jelet, egy spirált, amelyet fénylő ichorral, az

angyalok nyálkájával rajzolt a kőre valamilyen alantas teremtmény, egy féreg vagy egy

csiga teste, amelyből csak ez a nyom maradt. Hová lett az önmagába visszatérő, céltalan

csigavonalban köröző lény? Ha távozni akart a forró járdáról, amelyen halálra sütötte az

égő napsugár, nem sikerült kitörni a végzetes körökből. De nem maradt apró féregtest a

csigavonal közepén.

Akkor hova repült el az a test? Talán Isten kapta fel, és vitte egyenesen az égbe. Ahmad

tanítója, Rashid sejk, a Nyugati Fő utca 2781!^ szám alatti mecset imámja azt

9 mondja, hogy a Hadith megszentelt hagyománya szerint történnek ilyen dolgok:

Gábriel angyal vezette a hét égen keresztül a szárnyas fehér Burákot lovagoló Küldöttet

egy bizonyos helyre, ahol együtt imádkozott Jézussal, Mózessel és Ábrahámmal, mielőtt

visszatért a földre, hogy a próféták utolsója, a végső legyen. Ezt a kalandot a mai napig

3

bizonyítják a tiszta és éles patkónyomok, amelyeket Burák hagyott a sziklán a szent

Kupola alatt al-Kudsz közepén, amelyet Jeruzsálemnek hívnak a hitetlenek és a cionisták,

akiknek szenvedéseit Dzsahannám kemencéiben olyan jól írja le a Könyvek Könyvének

hetedik és tizenegyedik és ötvenedik szúrája.

Rashid sejk nagyon szép kiejtéssel recitálja a száznegyedik szúrat, amely Hutamáról, az

Emésztő Tűzről szól:

Honnan tudhatod, mi a hutama? Allah meggyújtott tüze, amely a szívek fölé kúszik, és

össze zárul fölöttük magasranyúlt oszlopokban.'

Mikor Ahmad megpróbál kifejteni a qur'ani arab nyelv képeiből – a magasra nyúlt

oszlopokból, fi 'amadin mu-maddada, és a szívek fölött összeboruló lángok boltívéből,

amelyet alatt az összebújó rettegők a szemüket erőltetve próbálnak látni valamit a fehéren

izzó, toronymagas párában, náru 'l-láhi 'l-müqada – valamilyen célzást arra, hogy

' A Korán-idézetek Simon Róbert fordításában. Librarian0812

10 a Könyörületes egyszer majd megenyhül, és leállítja a Hutámat, az imám lesüti a

szemét, amely meglepően halványszürke, olyan opálos és csalóka, mint egy kafir

asszonyé, és azt mondja, hogy a Prófétának ezek a látnoki leírásai képletesek. Valójában

arról szólnak, mily égető boldogtalanság elszakadni Allahtól, és milyen perzselő a

lelkifurdalásunk, mert vétettünk az Ő parancsolatai ellen. Am Ahmad nem szereti azt a

hangot, amelyen Rashid sejk ezt mondja. Tanárainak nem meggyőző hangjára emlékezteti

a Belvárosi Középiskolában. Sejtán mellékzöngéjét hallja benne, tagadó hangot egy igenlő

hangban. A Próféta a fizikai tűzre gondolt, amikor az engesztelhetetlen tűzről prédikált.

Mohamed nem hirdethette elég sűrűn az örök tüzet.

Rashid sejk nem sokkal idősebb Ahmadnál – talán tíz évvel, talán hússzal. Néhány ránc

van fehér arcbőrén. Taglejtése félszeg, bár szabatos. A világ elgyengítette a korkülönbség

éveiben. Ha a belülről mardosó ördögök pusmogása átszínezi az imám hangját, Ahmad a

legszívesebben fölkelne ellene, és elemésztené, ahogyan Isten sütötte meg azt a szegény

férget a spirál közepén. A tanuló hite felülmúlja a mesterét; Rashid sejk fél meglovagolni

az iszlám feltartóztathatatlanul rohamozó, szárnyas fehér paripáját. Igyekszik puhítani a

Próféta szavait, össze akarja egyeztetni őket az emberi ésszel, holott nem az egyezésért

lettek, hanem hogy kardként hasítsanak emberi puhaságunkba. Allah fölötte áll

mindennek. Nincs más isten, csak Ő, az Élő, a Magában Létező; Ő a fény, amely mellett

fekete a nap. Nem egyezik eszünkkel, hanem arra kényszeríti, hogy földig hajoljon előtte,

homlokával verve a port, és

11 káinbélyegként hordozza annak a pornak a nyomát. Mohamed halandó ember volt, de

járt a Paradicsomban, és találkozott az ottani valósággal. Tetteink és gondolataink be

vannak írva aranybetűkkel a Próféta tudatába, mint az elektronok lángoló szavai,

amelyeket a számítógép hoz létre a pixelekből, mialatt a billentyűzetet verjük.

Az iskola folyosói szaglanak a parfümtől és a testi ki-párolgásoktól, a rágógumitól és a

menza tisztátalan étkeitől, és a szövetektől – a fiatal hússal fűtött pamuttól, gyapjútól és a

tornacipők műanyagától. Órák között mozgástól robaj-lanak; a lárma vékonyra feszül az

alig fékezett erőszak fölött. A tanítást követő szélcsendben, miután a távozás diadalmasan

kurjongató zenebonája elcsitul, és csak azok a diákok maradnak bent a nagy épületben,

akiknek tanórán kívüli elfoglaltságuk van, Joryleen Granl néha odamegy a szekrényénél

álló Ahmadhoz. Ahmad tavasszal fut, Joryleen a lánykórusban énekel. A Belvárosiban a

„jók” közé tartoznak. Ahmadot a vallása megvédi a drogoktól és a bűnözéstől, bár elég

távol tartja az osztálytársaitól és a tananyagtól is. Joryleen alacsony és dundi, szépen

beszél az osztályban, ami tetszik a tanárnak. Van valami megnyerő önbizalom a

tömörségben, amellyel kakaóbarna kerekdedsége kitölti a ruháit, ami ma kopottra ült,

4

foltos-flitteres farmer, és bordás, bíborlila felső, alul-felül rövidebb, mint kellene. Fénylő

haját kék műanyag csatok húzzák olyan egyenesre, amennyire hajlandó nyúlni; jobb

fülkagylója gömbölyded karimájában apró ezüstgyűrűk sorakoznak. Iskolai

rendezvényeken énekel Jézusról és a nemi vágyról, amelyek egyformán förtelmes témák

Ahmad szemében. Mégis örül, hogy Joryleen észreveszi, és hébe-

12 hóba odajön hozzá, mint a nyelv, amely a fájós fogat piszkálgatja.

– Ne búsulj, Ahmad! – csipkelődik Joryleen. – Ennyire nem lehet gáz! – Megemeli

félmeztelen vállát, mintha rándítani akarna rajta egyet, mutatva, hogy csak viccel.

– Nincs is – feleli a fiú. – Nem búsulok – közli. Hosszú alakja bizsereg a ruha – fehér

ing, szűkített szárú, fekete farmer – alatt a futóedzést követő zuhanyozástól.

– Olyan szigorúnak látszol – mondja a lány. – Meg kellene tanulnod, hogy többet

mosolyogj.

– Miért? Miért kellene, Joryleen?

– Jobban kedvelnének az emberek.

– Az engem nem érdekel. Nem akarom, hogy kedveljenek.

– Dehogynem érdekel – közli vele Joryleen. – Mindenkit érdekel.

– Téged érdekel – közli vele Ahmad, és gúnyosan lemosolyog a lányra frissen szerzett

magasságából. Joryleen melle úgy dagad ki az ovális kivágásból, mint két nagy hólyag; az

illetlen felső másik vége közszemlére teszi a has kövérségét és a mély köldök karimáját.

Ahmad elképzeli a karamellnél sötétebb, de a csokoládénál világosabb, sima testet, ahogy

hólyagokat fújva pirul az összehajló lángok alatt; borzongásnyi szánalmat érez, hiszen

Joryleen kedves próbál lenni hozzá, a magáról alkotott képhez híven. – Kis Miss

Népszerű! – mondja megvetően.

Ez megsebzi Joryleent. Elfordul, a magához szorított vastag könyvek, amelyeket

hazavisz, feljebb nyomják a mellét, mélyebbé teszik az árkot. – Kapd be, Ahmad? –

mondja, de még ez sem nélkülöz némi tapogatózó ked-

13 vességet. Alsó ajka kissé lecsüng saját selymes súlyától. A nyál az ínye tövén

sziporkázva veri vissza a mennyezeti neonlámpák fényét, amelyek biztonságos

világosságot teremtenek a folyosón. A beszélgetés megmentésére hozzáteszi, noha

eredetileg ő fordult el, mutatva, hogy befejezte: – Ha nem érdekelne, nem virítanál

mindennap egy tiszta fehér inggel, mint valami prédikátor. Hogy bírja anyád ezt a

rengeteg vasalást?

Ahmad nem ereszkedik le odáig, hogy megmagyarázza, miszerint ez a tudatosan

megtervezett öltözék semleges üzenetet közvetít, meit kerüli a Rebellisek, az iskola afro-

amerikai bandájának kékjét, és a vöröset, amelyet ha csak egy öv vagy egy hajpánt

formájában is, de mindig viselnek a latin Diabolók. Azt se közli Joryleennel, hogy az

anyja ritkán vasal, mert segédápolónő a Szent Ferenc-közkór-házban, szabad idejében

pedig amatőr festő, aki egy óránál kevesebbet lát naponta a fiából. Kartonpapírra feszített

ingeit ő hozza el a vegytisztítóból, a számlát abból a pénzből fizeti, amit a Másodperecben

keres kiszolgálóként heti két estén, a hétvégeken és a keresztény ünnepeken, amikor a vele

egykorú fiúk többsége az utcán portyáz, azt nézve, hol csinálhatna valamilyen

disznóságot. Pedig tudja, hogy hiúság így öltözködni, páváskodás, ami sérti a Mindenható

tisztaságát.

Érzi, hogy Joryleen nem csak kedves próbál lenni hozzá: kíváncsi Ahmadra. Közel akar

férkőzni hozzá, hogy jobban megszaglászhassa, pedig már van barátja, egy hírhedt

„rosszfiú”. Az asszonyok könnyen vezethető állatok, figyelmeztette Rashid sejk Ahmadot,

és ő maga is láthatja, hogy az iskola és a külvilág tele van törleszkedéssel – vak

14

5

allatok egymásnak mennek a nyájban, keresve a szagot, amely megvigasztalja őket.

Pedig a Qur'an is megmondja, hogy nincsen vigasztalás, csupán azoknak, akik hisznek a

láthatatlan Paradicsomban, és akik betartják a napi öt imát előíró parancsot, amelyet a

Próféta hozott le a földre a liurák villámlóan fehér, széles hátán megtett éjszakai utazásból.

Joryleen makacsul és túl közel álldogál mellette. Parfümje fullasztóan édes, mellének

völgye bosszantja a fiút. A lány változtat a nehéz könyvek állásán. Ahmad elolvassa a

legvastagabb tankönyv élén a golyóstollal írott szavakat: JORYLEEN GRANT. Szája,

amelyet Joryleen fényes metálrózsaszín rúzzsal fest keskenyebbre, meghökkentő módon

megremeg a zavartól. – Arra gondoltam, hogy megkérdezem – préseli magából, de olyan

akadozva, hogy Ahmadnak előre kell hajolnia, különben nem hallaná –, hogy nem

akarnál-e eljönni vasárnap a templomba, és meghallgatni, amikor szólót énekelek a

kórusban.

Ahmad felháborodik és megbotránkozik. – Én nem a te hitedet vallom! – emlékezteti

szigorúan.

Joryleen fesztelen hanyagsággal válaszol. – Á, nem veszem én azt olyan komolyan –

mondja. – Csak szeretek énekelni.

– Most elszomorítottál, Joryleen – mondja Ahmad. – Ha nem veszed komolyan a

vallásodat, nem kellene oda járnod. – Haragja, amellyel becsapja a szekrényt, főleg

magának szól, amiért dorgálta és elutasította Joryleent, holott a lány a meghívással

sebezhetővé tette magát. A zavartól égő arccal fordul el a csattanva becsukott szekrénytől,

hogy megnézze, mekkora kárt csinált, de Joryleen már

15 elment, a kopott és fiitteres farmer hanyagul hintázik végig a folyosón. Nehéz hely a

világ, gondolja Ahmad, meit serényen munkálkodnak benne az ördögök, összezavarják a

dolgokat, és megrontják az igazakat.

Mikor megépült a múlt században, amely a huszadik volt a keresztények számítása

szerint és a tizennegyedik a Próféta hidzsrája után Mekkából Medinába, a középiskola úgy

emelkedett a saját kis magaslatán a város fölé, mint egy kastély, a tanulás palotája a

szövőgyári munkások és szövőgyárosok gyermekeinek, oszlopokkal, ékes pártáza-tokkal,

gránitba vésett jelmondattal: A TUDÁS SZABADSÁG. Most a sebektől és málló

azbeszttől varas épület, amely keményen ragyog az ólomfestéktől, és magas ablakait

berácsozták, annak a törmeléktengernek a partján kuporog, amely a villamossínekkel

behálózott belvároshoz tartozott valaha. Régi fotográfiákon villognak a sínek a

szalmakalapos, nyakkendős férfiak és a doboz formájú automobilok között, amelyek mind

olyan színűek, mint a halottaskocsik. Olyan sok védőtető nyúlik ki a járdák fölé,

hollywoodi versengő sikereket hirdetve, hogy az ember a záporban végigszaladhat

védőtetőtől védőtetőig, és alig lesz vizes. Volt még egy föld alatti nyilvános illemhely is,

ahova két külön lépcsőn lehetett lejutni a HÖLGYEK és URAK régimódi

porcelánbetűkkel jelzett részlegébe a Keleti Fő utca és a Tildén út sarkán. Mindegyik

részlegben koros alkalmazott tartotta tisztán a földalatti toalettcsészéket és kézmosó

medencéket; az intézményt a hatvanas években zárták be, miután lebujjá büdösödött, ahol

kábí-

16 lőszeres ügyletek, homoszexuális légyottok, üzletszerű kéjelgések és alkalmi

rablótámadások bonyolódtak.

A várost kétszáz éve New Prospectnek nevezték el a vízesés fölötti magaslaton

kínálkozó fenséges panorámáról és a látomásos lelkesedéssel elképzelt jövőről. A

helységet keresztülszelő folyó festői zuhatagjaival, tajtékos sellőivel ide fogja vonzani az

ipart, gondolták a nemzet iljúkorában, és több hibás rajt és csőd után valóban oda is

vonzotta a szövödéket, selyemfestő üzemeket, bőrgyárakat, ipartelepeket, amelyek

6

gőzmozdonyokat, ló nélküli kocsikat és kábeleket gyártottak a közép-atlanti térség folyóit

és tengeröbleit átszelő hidakhoz. Ahogy a tizenkilencedik század átfordult a huszadikba,

jöttek hosszas és véres sztrájkok; a gazdasági élet sose nyerte vissza azt a derűlátást,

amelynek segítségével a kelet-európai, mediterrán és közel-keleti bevándorlók kibírták a

napi tizennégy órákat a fárasztó, mérgező, fülsiketítő, egyhangú robotban. A gyárak

elhúzódtak délre és nyugatra, ahol olcsóbb és jobban kordában tartható volt a munkaerő,

ahol kevesebbet kellett szállítani a vasércet és a kokszot.

Azok, akik ma elfoglalják a belvárost, zömükben barnák, sok-sok árnyalatban. A

világos bőrű, de ritkán angolszász kereskedők utóvédje még mindig lát némi hasznot a

pizza, a chili, a rikítóan csomagolt csipsz, a cigaretta és a lottó belvárosi árusításában, de

ők fokozatosan átadják a helyüket a közelmúltban bevándorolt indiaiaknak és

koreaiaknak, akik sötétedéskor kevesebb késztetést éreznek a menekülésre a még mindig

vegyes lakosságú kül- és elővárosokba. A fehér arcok a belvárosban sunyik és kopottak.

Éjszaka, miután a néhány válogatott etnikai étterem-

17 bői távozott az elővárosi vevőkör, a járőrkocsi megáll, és kérdőre vonja a fehér

gyalogosokat abból kiindulva, hogy vagy drogot akarnak, vagy figyelmeztetni kell őket a

környék veszedelmeire. Ahmad egy ír származású, amerikai vörös hajú anya és egy

egyiptomi cserediák produktuma, akinek ősei a fáraók ideje óta barnultak az áradó Nílus

sáros len- és rizsföldjein. E vegyes házasság sarjának bőrére az lenne mondható, hogy

agyagszín, a bézsnél világosabb, fénytelen árnyalat; pótapja, Rashid sejk, szemig

bebugyolált jemeni harcosok számos nemzedékétől örökölte a maga viaszfehérét.

Ahol valaha ötemeletes nagyáruházak meg a zsidó és protestáns kizsákmányolók

egymásba könyökölő irodái alkottak folyamatos üveg- tégla- és gránithomlokzatot,

lebuldózerezett foghíjak ásítanak, és furnérlemezzel be-deszkázott kirakatokon hemzseg a

festékszórós firka. Ahmad szerint a graffitik ödémás betűi, a puffadt pöffesz-kedés a

bandákhoz való tartozással olyan fontosságot hirdet, amelyre az elkövetőknek ezen kívül

szánandóan kevés alapja van. Istentelenség ingoványába süllyedő fiatal emberek

rongálással hirdetik az öntudatukat. Felhúztak a romok közé pár ládát alumíniumból és

kék üvegből, odavetett koncot a nyugati kapitalizmus uraitól – kaliforniai és észak-

carolinai székhelyű bankok fiókjai, meg a cionisták uralta szövetségi kormány előőrsei,

amelyek beiskolázással és toborzással próbálják visszatartani az elszegényedetteket a

zavargástól és a fosztogatástól.

Délután mégis mozgalmas, hejehujás benyomást kelt a belváros: a háztömbökben, ahol

a Keleti Fő utca a Tildent keresztezi, a semmittevés karneválját tartja a rikító ruhájú,

18 sötét bőrű polgárok tolongó tömege; azok, akiknek a boriiktól alig hüvelyknyire véget

ér minden törvényes tulajdonuk, hamvazószerdái parádéban mutogatják szerető gonddal

összeállított jelmezeiket, kirakatba téve teljes siralmas vagyonukat. Ők a vidámságukkal

dacolnak. Kot-kodácsolásukban, kurjongatásukban falusias komázás harsog, lubickolnak a

kölcsönös figyelemben, amire azoknak van módja, akiknek kevés a dolga, és nincs hova

menniük.

A polgárháború után a látványos ízléstelenség vonult be New Prospectbe, ahol építettek

egy cifra városházát, mór hangulatú, zegzugos, fiatornyos alkotványt, boltívekkel, rokokó

vascsipkékkel, megfejelve egy manzárd stílusú, nagy toronnyal. A torony rézsútos oldalait

tarka zsin-delyezés halpikkelye borítja, és négy fehér számlap van rajta, akkorák, hogy

lent a földön betakarnának egy lábmosó medencét. A széles réz esőcsatornákat és

csurgókat, a korabeli kézművesek hozzáértésének bizonyítékait, mentazöldre színezte az

idő. Ez a közéleti polgári hodály, ahonnan a legfontosabb hivatali tevékenységeket rég

átköltöztették a mögötte levő, kevésbé kevély, ám korszerűbb, kevésbé látványos, ám

7

légkondicionált és könnyebben fűthető épületekbe, nemrég kapta meg hosszas lobbizás

után a műemlék rangját. Jó száz lépésre, saroknyival nyugatabbra van a Belvárosi

Középiskolától, amelynek hajdani bőven mért telkét alaposan megnyirbálták a szélesedő

utcák és a lefizetett tisztviselők engedélyével történő, törvénytelen beépítések.

A törmeléktenger keleti partján, ahol szélcsendes parkolók váltakoznak a ledöntött

tégla hánytorgó hullámaival, egy templom vastag vaskő falai tartanak egy nehéz tor-

19 nyot, és repedezett tábla hirdeti a díjnyertes gospelkórust. Ennek a templomnak az

ablakait, amelyek gyalázatos módon arccal, gesztikuláló kézzel, szandálos lábbal és színes

köntössel – röviden, emberi testtel, és mindennel, ami az emberi testben tisztátalan és

terhes – ruházzák fel Istent, befeketítette az iparosodott évtizedek korma, és még kiis-

merhetetlenebbé teszi a védó' drótháló. A vallásos képek ma gyűlöletet gerjesztenek, mint

a reformáció háborúiban. A templom illedelmes dicsősége, amikor jámbor fehér polgárok

ültek a ranglétra szerint kijelölt padokban, ugyancsak a múlté. Most afroamerikai

gyülekezet mosatja át az agyát kócosan rikoltozó vallásával, díjnyertes kórusával a

ritmikus révületbe, amely ugyanolyan hívságos (állítja fel gúnyosan a párhuzamot Rashid

sejk), mint a brazil kandombié csoszogó, dünnyögő önkívülete. Itt énekel Joryleen.

Egy nappal azután, hogy Joryleen meghívta fellépésére a templomi kórusban, ráront

Ahmadra a folyosón a fiúja, Tylenol Jones. Anyja, aki ötkilós gyereket hozott a világra,

egy fájdalomcsillapító-reklámban látta a nevet, és megtetszett neki a hangzása. – Hé,

Arab! – mondja Tylenol. –Hallom, anyáztad Joryleent!

Ahmad próbálja átvenni a másik stílusát. – Francokat anyáztam. Beszéltünk egy kicsit.

Ó jött ide hozzám.

Tylenol óvatosan kinyújtja a kezét, megfogja a vékonyabb fiú vállát, és belenyomja a

hüvelykujját abba az érzékeny pontba az ízület alatt. – Azt mondja, hogy nem tiszteled a

vallását. – A hüvelykujj mélyebbre fúródik, olyan idegekbe, amelyek aludtak Ahmad

eddigi életében.

20 Tylenol szögletes arcának olyan színe van, mint a dió-íapácnak, amikor még nem

száradt fel a bútoron. Tylenol s/erelőjátékos a Belvárosi futballcsapatában, telente gyűrűn

tornázik, olyan kemény a keze, akár a vas. Hüvelykujja ráncokat váj Ahmad ropogós fehér

ingébe, a magasabb fiú türelmetlen mozdulatot tesz, hogy lerázza az ellenséges markot.

– A vallása tévhit – tájékoztatja Tylenolt –, különben is, o maga mondta, hogy annyi

haszna van belőle, hogy énekelhet abban az ostoba kórusban. – A vashüvelyk tovább váj,

ám Ahmad egy adrenalingejzírtől megdobva félrecsapja, a tenyere élével söpri le magáról

a vastag izmot.

Tylenol arca elsötétedik, és egy zökkenéssel közelebb jön. – Nekem te nem beszélsz

ostobáról, Arab. Te olyan ostoba vagy, hogy senki le se nem köp.

– Kivéve Joryleent – csattan a gyors válasz, még mindig annak az adrenalintorlasznak a

tetejéről. Ahmadnak elvizesedik a belseje, és gyanúja szerint szégyenletesen merev az arca

a félelemtől, mégis mennyei üdvösség összecsapni egy erősebb ellenséggel, a dühre bízva,

hogy növelje a tömegünket. Még tovább mer nyomulni: – És nem egészen úgy

fogalmaznék, hogy azért jött, mert le akart köpni. Egyszerű barátsággal jött, amit a te

fajtád úgysem értene.

– Mi az az én fajtám? Az én fajtám rühelli a te fajtádat, és ez az igazság, hülye pöcs! Te

lekvár homokos! Te köcsög!

Olyan közel van az arca, hogy Ahmad érzi a menzai makaróni sajtszagát. Mellbe löki

Tylenolt, hogy távolabb legyen tőle. Összeverődnek körülöttük a folyosón a Belvárosi más

diákjai, a szurkolókórista-típusok és a számítógépes gyíkok, a raszták és a gótikusok, a

nyuszik és a nullák,

8

21 várják, hogy történjék valami szórakoztató. Tylenol, aki szereti a közönséget, kijelenti:

– Fekete muzulmánokat nem anyázok, de te nem vagy fekete, te semmi se nem vagy, csak

egy szegény faszfej. Nem fafej, hanem egy fasziej.

Ahmad arra számít, hogy Tylenol visszalöki, amit ő tudomásul vesz, és máris

tisztességgel szabadultak ebből az összecsapásból, mivel úgyis mindjárt becsengethetnek a

következő órára. Ám Tylenol nem akar békét; alattomosan gyomron öklözi ellenfelét,

amitől Ahmad tüdejéből kiszalad a levegő. Elhűlten fuldokló arca megnevetteti a figyelő

iskolatársakat, beleértve a meszelt képű gótiku-sokat, az iskola kisebbségi fehéreit, akik

azzal büszkélkednek, hogy nihilista punk-rock hőseikhez hasonlóan ők sem mutatnak

érzelmeket. Ezüstös csilingeléssel kuncog sok bőlevű, begyes, barna lány is, akik Ahmad

szerint kedvesebbek lehetnének. Egy napon ők is anyák lesznek. Méghozzá hamarosan, a

kis szajhák.

Ha nem akar leégni, be kell gyalogolnia Tylenol vaskemény karjai közé, meg kell

próbálnia behorpasztani a pajzsszerű mellkast, és fölötte a diópácban ázó, tompa maszkot.

A menet főleg lökdösődésből, gyömöszölésből és nyögésből áll, mert ha az ökölharcban

nekimennének a szekrényeknek, a zörömbölés idehozná a biztonsági őröket és a tanárokat.

Ebben a percben, mielőtt szólna a csengő, és mindenkinek szél kellene rajzani az

osztályokba, Ahmad nem annyira a másik fiút hibáztatja – ez csak egy húsból való robot,

egy test, amelyben túlságosan feszülnek a nedvek és a reflexek, hogy agya lehessen –,

mint Jory-leent. Miért kellett kitálalnia a fiújának a beszélgetést? Miért kell a lányoknak

örökösen beszélniük? Hogy

22 lontossá tegyék magukat, mint azok, akik ugyancsak fon-loskodásból fújnak kövér

betűket védtelen falakra. Joryleen hozta fel a vallást, ő hívta meg arcátlanul Ahmadot a

templomába, hogy üljön be dróthajú kafirok közé, akiken máris <>tt a pokoltűz pörkje,

mint a grillezett csirkecombon a barnaság. Pusmogni kezdenek benne az ördögök, amiért

Allah engedi, hogy ilyen sok, nevetségesen hamis és romlott vallás csaljon milliókat az

örök kárhozatba, holott a Mindenható egyetlen villámcsapással megmutathatná nekik a

célt, az Egyenes Utat. Mintha (pusmogják Ahmad ördögei, miközben ő és Tylenol

salapálva lökdösik egymást, lehetőleg úgy, hogy ne csapjanak zajt) a Könyörületest, az

Irgal-inast nem lenne szabad zavarni ilyesmivel.

Szól a csengő, amelynek buherálásbiztos kis dobozát jó magasra szerelték a

madártejszínű falon. A közelben felpattan egy folyosóra nyíló ajtó, amelybe nagy tábla tej-

üveget foglaltak, és kilép Mr. Levy, egy nevelési tanácsadó. Kabátja és nadrágja nem

passzol, mintha vaktában állították volna össze a gyűrött öltönyt. Szórakozottan, majd

bizalmatlanul bámul a gyanúsan összeverődött diákokra. A csoport azonnal belefagy a

csendbe, Ahmad és Tylenol hátrál, megfékezik ellenségeskedésüket. Mr. Levy, aki zsidó,

és gyakorlatilag örök idők óta ebben az iskolarendszerben dolgozott, öreg, fáradt, táskás

szemű, a haja rongyosan gyérül a feje búbján, néhány pászma molyosan ágaskodik.

Hirtelen feltűnésétől Ahmadba belehasít, hogy ezen a héten megbeszélése van Mr.

Levyvel, mert meg kell beszélniük az ő jövőjét az érettségi után. Ahmad tudja, hogy kell

neki egy jövő, de lényegtelennek érzi, és undo-

23 rodik tőle. Allah a ti gyámolítótok, mondja a harmadik szúra, ő a legjobb a segítők

között.

Tylenol és bandája mostantól utazni fog rá. Hogy ilyen szépen patthelyzetbe

kényszerült, a vaskezű vaddisznó nem fogja alább adni egy monoklis szemnél, egy kivert

fognál, egy eltört ujjnál – olyasminél, ami látszik. Ahmad tudja, hogy bűn, ha valaki hiú a

külsejére; az önimádat egyfajta vetélkedés Istennel, és a vetélkedés olyasmi, amit Ő nem

9

tűrhet. De hogy ne szeretné a fiú a beérett férfiasságát, megnyúlt tagjait, hajának

függőlegesen ágaskodó, sűrű, hullámos koszorúját, hibátlan agyagszín bőrét, amely

halványabb, mint az apjáé, de sötétebb vörös hajú, szeplős anyjának rózsaszín foltos

bőrénél, és azokénál a hidrogénezett szőkékénél, akiket a szépség koronájának tartanak a

fehérkenyér-evő Amerikában? Noha kerüli, mint profán és tisztátalan dolgot, a tartós

érdeklődés pillantásait, amelyekkel az iskolában fonják körül a füstös lányok, Ahmad nem

óhajtja elcsúfítani a testét. Meg kívánja tartani olyannak, amilyenre a Teremtő formálta.

Tylenol rosszindulata eggyel több ok, hogy elhagyja ezt a pokoli kastélyt, ahol a fiúk

basáskodnak és durváskodnak a puszta élvezet kedvéért, és a hitetlen lányok testhez

tapadó farmerja olyan ejtett derekú – Ahmad számításai szerint ujjnyival sem kellene

ejtettebbnek lennie, hogy kilátsszék a fanszőrzetük legfelső fürtje. A nagyon rossz lányok,

azok, akik végképp elbuktak, oda tetováltatnak maguknak, ahol csak a fiúik láthatják őket,

és ahol a teto-válóművésznek nagyon óvatosan kell szurkálnia. Nincs vége a démoni

öntorzításoknak, ha egyszer az emberek

24

név érzik, szabad versenyre kelniük Istennel, és megte-k-inthetik magukat!

Már csak két hónap van hátra a tanításból. Tavasz van .1 levegőben a téglafalakon túl, a

berácsozott, magas ablakokon kívül. A Másodperecben a vevők friss kedvvel, friss

heszédekkel szerzik be a silány, mérgező árucikkeket. Ahmad lába úgy repül az iskola

öreg salakpályáján, mintha minden lépését külön kipárnázták volna. Mikor megállt a

lardán, hogy eltöprengjen a megsütött és eltűnt féreg spi-lalis nyoma fölött, körülötte friss

zöld hajtások, kígyó-hagyma, pitypang és lóhere élénkítette a téltől fáradt íú'foltokat, és a

madarak gyors, izgatott ívekben derítették lel a láthatatlan közeget, amely megtartja őket.

lack Levy, most, hogy hatvanhárom éves, hajnali három és négy között ébred az

iszonyat ízével a szájában, amely kiszáradt attól, hogy alvás közben szájon át nyelte a

levegőt. Baljós álmai vannak, amelyeket vastagon átitat a világ nyomorúsága. Olvassa a

hirdetések híján haldokló helyi napilapot, a New Prospect Perspective-i és a New York

Tunest vagy a Postot, ha széthagyják őket a tanáriban, és mintha nem lenne elég Bush meg

Irak meg a családi gyilkosságok Queensben és East Orange-ban – még kétvagy négy-

vagy hatéves gyerekek is, olyan kicsik, hogy akár istenkáromlásnak tűnhetne, ha

rúgkapálva-jajgatva küzdenének gyilkosaikkal, a szüleikkel, mint ahogy az is káromlásnak

tűnhetett volna, ha Izsák rugódozik Ábrahám ellen – Levy még este hat és hét óra között is

rákapcsol a metróban tartott razziára meg a hálózat beszélő fejeire, miközben terebélyes

felesége ide-oda jár a kis képernyő

25 előtt, mert darabonként szedi elő a vacsorájukat a hűtőszekrényből, és viszi oda a

mikrosütőhöz; nézi a hirdetésekig, amelyeknek mindegyikét többször látta, és annyira

felbőszül, hogy kikapcsolja a hülye készüléket. A híreken kívül Jacknek megvan a saját

nyomorúsága is, a „szubjektív ' nyomorúsága, ahogy most mondják: a közeledő nap

fáradtsága, a nap, amely felvirrad erre a sötétségre. Ahogy fekszik álmatlanul, félelem és

gyűlölet mocorog benne, mint egy rossz éttermi vacsora alkatrészei – kétszer annyi étel,

mint amennyit kívánunk, ahogy most tálalják. Az álom előtt becsapja az ajtót az iszonyat,

a napról napra mélyülő tudás, hogy a testének nem maradt más dolga a földön, mint

felkészíteni magát a halálra. Elvégezte az udvarlást és a parzást; nemzett egy gyermeket;

dolgozott, hogy etethesse azt a gyermeket, az érzékeny kis Markot a felhős, félénk

szemével és a lefittyedő alsó ajkával, elláthassa az összes csiricsáré szeméttel, amelyeket a

kor kultúrája szerint nem nélkülözhet egy gyerek, mert kilógna a társai közül. Most már

Jack Levynek az az egyetlen dolga, hogy meghaljon, és felszabadítson egy kis helyet, egy

szusszanásnyi helyet ezen a túlterhelt bolygón. A feladat úgy lóg közvetlenül álmatlan

arca fölött a levegőben, mint egy pókháló, amelynek a közepén mozdulatlanul ül a pók.

1

0

Felesége, Beth, egy masztodon asszony, aki túl sok hőt ad le a szalonnáján át, hangosan

lélegzik mellette; fáradhatatlanul karistoló kurta horkantásai az öntudatlan állapotra is

átterjesztik a napközbeni magánbeszédet, az ébren teljesített karattyolást. Amikor férje

fojtott dühében megböki a térdével vagy a könyökével, vagy gyengéden meg-

26 markolja a farát, amelyről felcsúszott a hálóing, az asszony engedelmesen elhallgat,

aztán pedig Jack attól fél, hogy lelébresztette, megszegve minden házaspár mégoly régen

int. szavak nélküli fogadalmát a közös alvásra. Ő csak az ülvásnak addig a szintjéig akarja

felrántani az asszonyt, ahol a lélegzete nem berreg az orrában. Olyan, mint a hegedűt

hangolni, amelyen gyerekkorában játszott. Egy második Heifetz, egy második Isaac Stern;

ebben reménykedtek a szülei? Csalódást okozott nekik – ez egy olyan szelete volt a

nyomorúságának, amely összeért a világéval. A szülei búsultak. Kihívóan közölte velük,

hogy nem megy többé zeneórára. Az élet a könyvekben és az utcán sokkal többet jelentett

neki. Tizenegy éves volt, talán tizenkettő, amikor így megbicsakolta magát, és soha többé

nem vett a kezébe hegedűt, bár időnként, ha az autó-ladióban hall egy foszlányt

Beethovenből vagy egy Mo-zart-concertóból vagy Dvofák cigányzenéjéből, amelynek

iskolás átiratát gyakorolta valamikor, meglepetten érzi, hogy az ujjrakás életre akar kelni a

bal kezében, amely haldokló halként rándul meg a kormányon.

Minek gyötri magát? Igazán jól teljesített, sőt még a jobbnál is jobban: kitüntetéssel

érettségizett a Belvárosi Középiskola '59-es évfolyamában, amikor még nem érez-ennyire

börtönnek, amikor még lehetett tanulni benne, lehetett örülni a tanárok dicséretének;

szorgalmas ingázóvolt a CCNY-nak, mielőtt beköltözött a SoHo egyik lakásába két

pacákkal és egy lánnyal, aki vetésforgóban osztogatta a kegyeit; diploma után lehúzott két

évet a hadseregben, mielőtt Vietnam begorombult, alapképzés Fort Dixben, írnokoskodás

a marylandi Fort Meade-ben, elég

27 délre a Mason-Dixon-vonaltól, hogy tele legyen antiszemita déliekkel, aztán a második

év El Pasóban, a Fort Blissben, az úgynevezett személyzeti osztályon, ahol embereket

pászított össze feladatokkal, és itt kezdett tanácsokat adni tizenéveseknek; utána a Rutgers,

doktorátus a megnyirbált obsitból; utána harminc évig tanított középiskolai történelmet és

társadalomtudományt, mielőtt az utolsó hat évben teljes munkaidejű tanácsadó lett.

Csapdában érzi magát pályafutása kopár tényeitől, ez az életrajz szűk, mint egy koporsó.

Nehéz lett beszívni a szoba fekete levegőjét. Lopva átfordul az oldaláról a hátára. Most

hanyatt fekszik, mint hulla a katolikus virrasztáson.

Milyen zajos tud lenni az ágynemű! Harsog az ember füle mellett, akár a hullámverés.

Nem akarja felébreszteni Bethet. Közel áll a megfulladáshoz, nem bírna megmérkőzni

még a feleségével is. Az új testhelyzet, mint az első korty a pohárból, mielőtt a jégkockák

felvizezik a whiskyt, átmenetileg könnyít a problémán. Hanyatt fekve van annyi

nyugalma, mint egy halottnak, de nincs ott az orrától ujjnyira a koporsófedél. Csendes a

világ – az ingázók még nem indultak meg, a törött kipufogóval portyázok végre bemásztak

az ágyukba. Jack hallja, amint egy utcával arrébb sebességet vált a hunyorgó közlekedési

lámpánál egy magányos teherautó, és két szobával arrébb puha talpakon rohangál

rohamszerű nyughatatlanságában Car-mela, Levyék ivartalanított, karomtalanított

macskája. Karomtalanul nem engedhetik ki az utcára, mert a karmos macskák megölnék.

Falak közé zártan a nappal nagy részét átalussza a dívány alatt, és éjszaka hallucinál a

lecsendesült házban, vad kalandokról, csatákról és menekü-

28 lesekről álmodik, amelyektől a saját érdekében örökre megfosztották. Olyan sivár

ezeknek a hajnal előtti óráknak .1 szenzoros környezete, és Jack Levy olyan magányosnak

latja magát, hogy még egy suttyomban tomboló, fél-ievezetett, miskárolt macska

1

1

zenebonázása is majdnem elég vigasztaló, hogy őrszolgálat alól felmentett agya visz-

szacsúszhasson az álomba.

Am továbbra is ébren tartja a nyűgös húgyhólyag, így csak fekszik az ágyon, kitéve az

émelyítő radioaktív lökéshullámként érkező tudatnak, hogy élete, ez a kontárkodás, ez a

folyamatos fusermunka szükségtelen piszokkent mocskolja a farkasok órájának egyébként

makulátlan felületét. Elvétette a világ sötét erdejében a jó ösvényt. De van-e jó ösvény?

Vagy maga az tévedés, hogy élünk? A történelem nyúzott változatában, amelyet olyan

diákoknak szokott tanítani, akik nehezen hiszik el, hogy a világ nem az ő születésükkel és

a számítógépes játékok elszaporodásával kezdődött, még a híres emberek – Nagy Károly,

V. Károly, Napóleon, és a förtelmes, bár meglehetősen sikeres, és, legalábbis az arab

világban máig csodált Adolf Hitler – sem viszik semmire: úgy szálltak sírba, hogy nem

valósíthatták meg álmaikat. A történelem olyan gépezet, amely folyamatosan őrli porrá az

embert. Jack Levy fejében a kölcsönös félrebeszélés hangzavarává torzulnak a

tanácsadások. Siralmas vénembernek látja magát, egy partról kiabál a fiatalok flottájának,

amely most fenekük meg a világ végzetes dágványában, ahol fogynak a készletek,

tünedezik a szabadság, és a reklám kíméletlenül sulykolja az örökös zene, a sör, a

hihetetlenül vékony és fitt fiatal nők nevetséges tömegkultúráját.

29 Vagy valamikor minden fiatal nő, még Beth is olyan vékony volt, mint ezek a sör- és a

kólareklámokban? Kétségtelenül az volt, de Jack már alig emlékszik, ha a tévét próbálja

nézni, amely előtt ide-oda kacsázik vacsorát készítő felesége. A Rutgersen ismerkedtek

meg, ahol Jack másfél évet töltött. Beth pennsylvaniai lány volt, Philadelphia északnyugati

részének East Mount Airy kerületéből, és könyvtár szakon tanult. Jacket vonzotta

vidámsága, gyöngyöző nevetése, a csalafinta sietség, amellyel viccet csinált mindenből,

még az ő udvarlásából is: Mit gondolsz, milyen kisfiáink lennének? Félig körülmetélten

születnének? Német-amerikai volt, Elizabeth Fogel, egy vaskalaposabb, kevésbé

szerethető nővérrel, Hermione-nal. Jack zsidó volt, de nem büszke zsidó, az ősi frigy

osztályosa. Nagyapja eldobott mindenféle vallást az Újvilágban, a forradalmasított

társadalomban hitt, egy olyan világban, ahol a hatalmasok nem uralkodhatnak többé a

babonák segítségevei, ahol a terített asztal és a tisztességes lakás valtja fel a láthatatlan

Isten megbízhatatlan ígéreteit.

Nem mintha a zsidó Isten olyan nagy lett volna az ígérgetésben – egy eltört pohár az

esküvőn, egy gyors temetés szemfödélben, sehol egy szent, semmi másvilág, csak e világi

verejtékes hűség a zsarnokhoz, aki azt követelte Ábrahámtól, hogy ajánlja fel égő

áldozatul az egyetlen fiát. Szegény Izsák, a jóhiszemű svanc, akit majdnem megölt a

tulajdon apja, majd mikor megvénült és megvakult, csellel csalta ki tőle az áldást Jákob

fia, és a tulajdon felesége, Rebeka, akit lefátyolozva hoztak neki Paddanarambol. Később

az óhazában, ha az ember betartotta az összes törvényt – és jó hosszú listája volt a

törvényeknek az orto-

30 iloxoknál –, kapott érte egy sárga csillagot és egy menetjegyet a gázkamrába. Kösz,

nem! Jack Levy konok örömét lelte abban, hogy egyike a judaizmus konok tagadóinak. Ő

hiztatta a világot, hogy szólítsa „Jacknek” „Jacob” helyett, és tiltakozott a fia

körülmetélése ellen, ám Bethet rábeszélte a kórházban egy olajos modorú wasp doktor,

„tisztán higiéniai megfontolásokból”, azt állítva, hogy a kutatások szerint csökkenti Mark

esetében a nemi betegségek és partnereinek esetében a méhnyakrák kockázatát. Egyhetes

újszülött, golyóinak szegett tűpárnáján csak egy kövér kis rügy a farka, de máris javítottak

a nemi életén, és a segítségére siettek azoknak a még meg sem született kislányoknak!

Beth evangélikus volt, a robusztus kristyán felekezethez tartozott, amely előnyben

részesíti a hitet a tettekkel és a sört a borral szemben. Jack úgy képzelte, meg fogja lá-

1

2

yitani az ő megátalkodott zsidó erényét, a legrégibb vesztett ügyet, amely még mindig

érvényben van a nyugati világban. Még a nagyapja szocialista hite is megsavanyodott és

megdohosodott attól, ahogy a kommunizmus működött a gyakorlatban. Jack úgy látta az ő

és Beth házasságkötését New Prospect nevetséges városházájának emeletén, amelyen csak

Beth nővére és az ő szülei voltak jelen, mint bátor mezalianszot, egy kis szerelmes fricskát

a világ orrára a többi fricskák között, amelyek 1968-ban estek. Ám a harminchat év,

amelyet együtt éltek le New Jersey északi részében, fénytelen egyformasággá koptatta

felekezetük és fajtájuk különbözőségét. Olyan pár lettek, amely együtt vásárol hétvegeken

a Spórban meg a Potomban, és elképzelésük a vidám időtöltésről a két bridzsasz-tal három

másik házaspárral a középiskolából vagy a Clif-

31

ton Városi Könyvtárból, ahol Beth heti négy napot dolgozik. Egyes péntek vagy

szombat estéken azzal vidítják magukat, hogy házon kívül vacsoráznak, váltogatva a kínai

és olasz éttermeket, ahol gyakori vendégek, és a főpincér rezignált mosollyal vezeti őket

egy sarokasztalhoz, ahova Beth beszuszakolhatja magát, de sose bokszba. Vagy elhajtanak

valami kopott multiplexhez, ahol ragad a padló, és hét dollárt számítanak fel egy közepes

adag pattogatott kukoricáért, ha találnak olyan filmet, amely nem túl erőszakos vagy

szexes vagy nem vadászik túl harsányan a hímnemű kamaszok tetszésére. Udvarlásuk és

fiatal házasságuk egybeesett a filmstúdiók összeomlásával és a szédületesen felforgató

látomásokkal – Éjféli cowboy, Easy Rider, Bob és Carol és Ted és Alice, A vad banda,

Gépnarancs. Piszkos Harry, Testi kapcsolatok. Az utolsó tangó Párizsban, az első

Keresztapa, Az utolsó mozielőadás. Amerikai graffüi – nem is szólva a Bergmanokról és a

francia és olasz filmekről, amelyekben még mindig volt szorongás, idegesség és nemzeti

jelleg. Ezek jó filmek voltak, alaposan megdolgoztattak szellemileg egy modern házaspárt.

Még mindig ott volt a levegőben az a '68-ból maradt álom, hogy a fiatalság újraképzelheti

a világot. Érzelmesen emlékezve azokra a megosztott kinyilatkoztatásokra, amikor még

mindketten újoncok voltak a házassággal járó osztozásban, Jack keze film közben még ma

is megkeresi lopva Beth puha, dundi, forró kezét, miközben arcuk villog valamelyik újabb,

lebutított thriller robbanásaitól, amelynek siheder forgatókönyve hidegen betájolt

sokkhatásokkal gúnyolja öregségüket.

32 Álmatlan kétségbeesésében Jack most is arra gondol, hogy megkeresi Beth kezét a

takaró alatt, de megzavarhatna a keresgéléssel az alvó hús hegyei között, és

felébreszthetné nyűgös, fáradhatatlan, még mindig lányos hangját. Már-már bűnös

óvatossággal feljebb csúsztatja a lábát a lepedő alatt, félretolja a pokrócot, és megszökik a

hitvesi agyból. Meztelen lába az ágyszőnyeg mellé lép, bele az áprilisi hidegbe. A

termosztát még mindig éjszakai üzemmódban van. Áll a naptól megsárgult

csipkefüggönyű ablaknál, és figyeli a környéket az utcai higanygőzlámpák s/.ürke

fényében. A Gulf emblémájának narancsszíne két sarokkal arrébb az egész éjszaka nyitva

tartó benzinkútnál az egyetlen élénk szín a hajnal előtti tájban. A közelben ittolt sápadt

fényű, kisfeszültségű éjszakai lámpa világít valamilyen gyerekszobában vagy

lépcsőpihenőn. A félhomályban, a sötétség kupolája alatt, amelynek csiszolt lényét

megtöri a város izzásának penésze, rövidülésben vonulnak vissza a végtelenbe a háztetők

körvonalainak, a zsindelyeknek és a zsaluzatnak a szögei.

Apartman, gondolja Jack Levy. A házakat apartmanokká darabolták, szorosabban

összenyomták a növekvő telekárak és a leválasztás. Ahol az ő emlékezetében valaha

virágzó fák és veteményesek, ruhaszárító kötelek és hinták tartoztak az oldalsó és hátsó

kertekhez, ott ma néhány csenevész bokor küzd a szén-dioxidért és a nedves földért a

bőkezűen mért gyepsávokból ellopott, lebetonozott járdák és leaszfaltozott parkolók

között. Az autó igényei bizonyultak döntőnek. A járdák mellé ültetett

1

3

szentjánoskenyérfákat, a kerítések és házak tövében gyorsan gyökeret vert vad

kassziabokrokat, a jeges és szenes stráfkocsik

33

korából megmaradt, néhány vadgesztenyefát – mindezeket a fákat, amelyeknek rügyei

és apró levelei az új növekmény ezüstös pelyheit csillogtatják a lámpafényben, fenyegeti a

veszély, hogy a következő útszélesítésnél őket tépik ki gyökerestül. A harmincas évek

egyszerű körvonalú ikerházait, az ötvenes évek gyarmati stílusú kockaházait máris

megterhelték ráépített manzárdokkal, teraszokkal, rozoga külső lépcsőkkel, hogy fel

lehessen jutni a hajdani vendégszobákból kiszorított garzonlakásokba. Az anyagilag

megengedhető apartmanok mérete úgy zsugorodik, akár a többszörösen összehajtogatott

papír. Beköltöznek a szomszédságba leselejtezett elváltak, forrásaikból kifogyott iparágak

ásatag mesterei, a belvárosi nyomornegyedből kikapaszkodni vágyó, keményen dolgozó

színes bőrű emberek, aztán nem engedhetik meg maguknak, hogy továbbmenjenek.

Elegáns fiatal párok rendbe hoznak lerobbant ikerházakat, otthagyják rajtuk a bélyegüket

azzal, hogy bizarr színekre – orgonalilára, méregzöldre – festik az oromzat szegélyét meg

az ablakkereteket, és a régebbi lakosok az ellenük irányuló sértésnek, a megvetés

fellángolásának, illetlen játszadozásnak érzik a színfoltot a háztömbben. A sarki

fú'szerüzletek sorra bezártak, átengedve helyüket a koncessziós hálózatok vidáman rikító,

szabványos márkajeleinek, díszítményeinek, hizlaló gyorséttermi abrakjuk

többszínnyomású, gargantuai képeinek. Jack Levy úgy látja, hogy Amerikát parttól partig

keményre kitömte a zsír és a kátrány, amelybe mindnyájan beleragadunk. Már fennen

fitogtatott szabadságunkkal sem büszkélkedhetünk, amióta a komcsik nincsenek a pályán;

csak a terroristáknak lett könnyebb a mozgás, a repülőgé-

34 l'»k, kisbuszok bérlése, weboldalak létesítése. Vallási l.matikusok és számítógépes

gyíkok; az ő régimódi felfo-pisa, amely elválasztja az észt a vallástól, különösnek talál-l.i

a kombinációt. Azok a szemetek, akik belevezették a iquilőgépeket a Világkereskedelmi

Központba, jó műszaki képzést kaptak. A főkolompos Németországban diplomázni t

várostervezésből. Áttervezhette volna New Prospectet.

Egy nála pozitívabb és energikusabb egyéniség, véli lack, kihasználná ezeket az órákat,

mielőtt a felesége leiébred, a Perspecüve koppan a tornácon, és a háztetők Inlött

piszkosszürkére fakul a csillagszeplős ég. Leme-hctne és megkereshetné a könyvet,

amelyből elolvasta az első harminc oldalt, vagy főzhetne kávét, vagy megnézhetné a korai

híradót, ahol idétlenkedéssel és karattyolás-sal próbálják kidolgozni a torkukból a

gombócot a hírbeolvasók. Ám ő inkább áll itt. és fürdeti álmodni fáradt fejét a környék e

világi látványosságaiban.

Csíkos macska – vagy kis mosómedve? – rohan keresztül az üres utcán, és eltűnik egy

parkoló autó alatt. Jack nem ismeri a márkát. Ma minden autó egyformának látszik, nem

úgy, mint azok a kocsik a nagy uszonyaikkal es vigyorgó krómozott hűtőrácsukkal az ő

gyerekkorában; a Buick Riviérán volt még nyithatatlan ökörszemablak is, és a Studebaker

tömpe orra, meg az ötvenes évek hosszúhosszú Caddyje – az igen, az volt az

aerodinamika! Az aerodinamika és az üzemanyag-takarékosság nevében ma minden autó a

Mercedestől a Hondáig kövérkés, szögletes, a színük pedig semleges, hogy ne látsszék

rajta a sár. Egy nagy parkoló, az egy kész lidércnyomás, az ember sose találná a sajátját,

ha nem lenne az a kis bigyó a kulcska-

35 rikán, amely távirányítással villogtatja a lámpákat, vagy végső esetben megszólaltatja a

kürtöt.

Csőrében valami fakóval és hosszúval lustán felszárnyal egy varjú, miután lyukat ütött

egy zöld szemeteszsákba, amelyet tegnap tettek ki, hogy ma elvigyék. Az egyik tornácról

1

4

lesiet egy öltönyös ember, elrohan a házak előtt, beül egy benzinzabáló, drabális városi

terepjáróba, és elmennydörög, nem érdekli, hogy felveri a szomszédokat. Talán Newarkba

tart, egy korai géphez, véli Jack. Ali, bámul ki a fagyos üvegen, és azt gondolja: élet. Ez

az élet, apartmanban lakni, zsírt habzsolni, reggel borotválkozni, zuhanyozni, hogy ne

keltsünk utálkozást a többi pasasban a tárgyalóasztalnál a feromonjainkkal. Jack Levynek

egy életbe telt, amíg rájött, hogy az emberek büdösek. Mikor fiatalabb volt, sose érezte a

magáét, sose tűnt fel neki az állott szag, amely mostanában akkor is terjeng belőle, ha

tempósan mozog, még csak nem is izzad.

Nohát, még mindig él, ha látja ezt, amit láthat. Ez vélhetőleg jó, de akkor is

erőfeszítésbe kerül. Ki is volt az a görög Camus-nél, akiért mindenki annyira odáig volt a

CCNY-n? Vagy talán a Rutgersen, a doktoranduszok között. Sziszifusz. A lejtőn fölfelé

görgetett szikla. Vissza kell gurulnia. Jack Levy már nem azért áll ott, hogy nézzen,

hanem mert a tudatával kell visszanyomnia a bizonyosságot, hogy egy napon ez neki meg

fog szűnni. Az ő fejében ki fog ürülni a képernyő, de ez akkor is folytatódik nélküle, hasad

a hajnal, beindulnak az autók, és a vad lények tovább táplálkoznak az embertől

megmérgezett földön. Carmela nesztelenül felsuhant a lépcsőn, Jack csu-

36 |i.is/ bokájához törleszkedik és hangosan dorombol, korai u-j-gelire gondolva. Ez is

élet, élethez törleszkedő élet.

Jack szeme ég és szúr. Arra gondol, hogy nem kellett \olna felkelnie; feleségének nagy,

meleg oldala mellett meg lophatott volna magának egy óra alvást. Most hurcolnia kel] a

fáradtságát egy hosszú és szorosan betáblázott napon keresztül, amelynek minden percét

másokkal tölti, kecseg az ágy, Beth mocorog, megszabadítja súlyától a malracot. Nyílik és

zárul a fürdőszoba ajtaja, a retesz kat-i.in, majd elenged a maga dühítő módján. Fiatalabb

korában Jack megpróbálkozott volna a javításával, de amióta Mark megállapodott Új-

Mexikóban, és évente egyszer látogat haza, már ha egyáltalán, nem kell annyira

zárkózhatni. Beth öblítéseitől az egész házban mormog a víz a íeszkető csövekben.

Zenével alábélelt, hadaró férfihang borul le az éjjeliszekrényről; Jack feleségének az az

első dolga ébredés után, hogy bekapcsolja a rohadékot, aztán elmegy. Beth kitartóan

nyújtogatja elektronikus állábait a környezetbe, amelyben testileg egyre jobban

elszigetelődik az öregedő házaspár, amióta egyetlen fiuk kirepült a fészekből, és

mindennapjaik nemtörődöm fiatalok között telnek. Beth a könyvtárban kénytelen volt

megtanulni a számítógép alapjait, hogy miként kell keresni és kinyomtatni az adatokat a

olyköknek, akik túl buták vagy lusták, hogy könyvekben moncsoljanak, holott vannak

még könyvek a témáról. Jack megpróbálta figyelmen kívül hagyni az egész forradalmat,

konokul ragaszkodott a tanácsadásokon a lefirkantott jegyzetekhez, úgy, ahogy évek óta

tette, és nem volt hajlandó átvezetni következtetéseit a középiskola kétezer hallgató-

37 jának számítógépes adatbázisába. Ezért a mulasztásért vagy ellenkezésért módszeresen

dorgálják a kollégák a harminc év alatt megháromszorozódott tanácsadó testületben, főleg

Connie Kim, a problémás, iskolakerülő színes bőrű lányokra szakosodott, filigrán koreai-

amerikai, és Wesley Ray James, az ugyanolyan pedáns és hatékony fekete, aki

sportemberi közelmúltjának köszönhetően – még mindig olyan vékony, akár a késpenge –

könnyen megtalálja a hangot a fiúkkal. Jack mindig megígéri, hogy rászán egy-két órát, és

behozza a lemaradást, de hetek telnek el úgy, hogy nem talál rá időt. Van valami a mások

bizalmában, ami megakadályozza, hogy betáplálja a négyszemközti beszélgetések

lényegét az egész iskolát lefedő és mindenkinek hozzáférhető elektronikus hálózatba.

Beth jobban halad a korral, hajlandóbb hajolni és idomulni. Beletörődött városházi

esküvőjükbe, holott pirulva bevallotta vőlegényének, hogy megszakadna a szülei szíve, ha

nem a templomukban esküdnének. Azt nem mondta, hogy a saját szívével mi lenne, és

1

5

Jack azt felelte: „Fogjuk egyszerűre. Semmi hókuszpókusz.” Neki semmit sem jelentett a

vallás, és ahogy összeolvadtak házastársi egységbe, úgy jelentett Bethnek is egyre

kevesebbet. Most azon tűnődik, nem fosztotta-e meg a feleségét egy mégoly groteszk

valamitől? Nem azt kompenzálja-e a folyamatos fecsegessél és evéssel? Nem lehetett

könnyű egy megrögzött zsidó feleségének lenni.

Előkerül a fürdőszobából a frottír köntös négyzetyardjaiba burkolt Beth, meglátja a

férjét, ahogy áll némán és mozdulatlanul az emeleti folyosó ablakánál, és ijedten elkiáltja

magát: – Jack! Valami baj van?

38 I i-vyben egyfajta férji szadizmus védelmezi a borút, niirlynek csak egy részét világítja

meg az asszony előtt. \/i akarja, hogy Beth felelősnek érezze magát az ő lelki-iill.i|ioláért,

holott az esze azt mondja, hogy ez nincs így. –'.iinini új – mondja. – Már megint nagyon

korán ébred-iini. És nem bírtam visszaaludni.

Az a depresszió jele, a múltkor mondták a televízió-km. Oprah meghívott egy nőt, aki

írt egy könyvet. Talán el kellene menned egy – nem is tudom, a „pszichiáter” szó

megrémít mindenkit, aki nem gazdag, ezt mondta a nő –, el kellene menned valamilyen

szakemberhez, ha ilyen boldogtalan vagy.

– Egy Weltschmerz-szakemberhez. – Jack megfordul, i imosolyog a feleségére. Noha ő

is elmúlt hatvan – hatvanegy, míg a férje hatvanhárom –, az arca ránctalan; ami e^y szikár

asszonynál mély árok lenne, az Beth kerek arcán könnyű karcolás, amit lányosan finommá

simít a bőrt feszítő zsír. – Nem, köszönöm, édes – mondja. – Naponta adagolom a

bölcsességet, nincs türelmem, hogy magam is azon kosztoljak. Túl sok bennem az antitest.

Az évek során rájött, hogy ha lesöpri Bethet egy témáról, ő azonnal átvált egy másikra,

nehogy teljesen elveszítse a férje figyelmét. – Ha már az antitesteknél tartunk, Herm

mondta tegnap a telefonban – de ez szigorúan bizalmas, Jack, még nekem sem lenne

szabad tudnom, ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek –

– Megígérem.

– …Azért mond el nekem ilyeneket, mert ki kell adnia magából a feszültséget, és én

nem vagyok benne abban az ottani brancsban – azt mondta, hogy a főnöke sárgából

39 narancsszínre emeli a mi térségünkben a terrorfenyege-tettségi riadót. Azt hittem,

bemondják a rádióban, de nem mondták. Szerinted mit jelent ez?

Hermione főnöke a belbiztonsági miniszter odalent Washingtonban, jobbos,

újjászületett keresztény funkci, valami olyan sváb névvel, mint Haffenreffer. – Azt jelenti,

hogy éreztetni akarják velünk, mennyire nem csak a napnál fűtenek az adónkból. Éreztetni

akarják velünk, hogy kézben tartják ezt a dolgot. De nem tartják.

– Ezen eszed magadat, amikor szorongsz?

– Nem, drágám. Megmondom őszintén, ez az utolsó, ami megfordul a fejemben.

Jöjjenek csak. Ahogy most néztem ki az ablakon, az jutott eszembe, hogy erre az egész

környékre ráférne egy alapos bomba,

– O, Jack, ezzel még viccelni sem szabad, azok a szegény fiatalemberek a legfelső

szinteken, ahogy hívogatták a feleségüket mobilon, hogy még elmondhassák, mennyire

szeretik őket!

– Tudom, tudom. Még viccelnem sem szabad.

– Markié folyton mondja, hogy közelebb kellene költöznünk hozzá Albuquerque-be.

– Mondja, édes, de nem gondolja komolyan. Az utolsó, amit magának kíván, hogy

közelebb legyünk hozzá. – Mivel fél, hogy ez a kijelentés sértheti a fiú anyját, tréfára veszi

a dolgot: – Nem értem, miért. Sose vertük, nem zártuk be a szekrénybe.

– Ezek sose bombáznák a sivatagot – folytatja Beth, úgy érvelve, mintha már csak

néhány vitapont választaná el őket az albuquerque-i költözködéstől.

1

6

40 – így van; ezek, ahogy nevezed őket, szeretik a sivatagot.

Beth eléggé megsértődik a csípős megjegyzéstől, hogy leszálljon a férjéről, állapítja

meg Levy sajnálkozó megkönnyebbüléssel. Sikerül régimódi dölyffel felvetnie a lejét,

miközben azt mondja: – Csodálatos lehet ennyire lolötte állni mindennek, ami a világ

fennmaradó részét aggasztja –, majd visszatér a hálószobába, hogy bevesse az agyat és a

kipárnázott testgyakorlás folytatásaként felöl-lözzön a könyvtárhoz.

Mit tettem, kérdezi magától Jack Levy, mivel érdemeltem ki ezt a hűséget, ezt a hitvesi

bizalmat? Kissé csalódott, amiért Beth nem vitatta az ő goromba kijelentését, hogy a fiuk,

a sikeres szemész, a három drága, napsütötte, kötelességtudóan pápaszemes gyerekével, és

a festett szőke, színleg barátságos, de alapjában elutasító, Shorl Kills-i telivér zsidó

feleségével nem akarja a közelében (udni a szüleit. O és Beth szőttek maguknak közös

mítoszokat, és ezek egyike, hogy Mark ugyanazzal az együgyűséggel szereti őket, mint ők

szeretik ezt a fészkükben termett, egyetlen tojást. Jack Levy tulajdonképpen nem is bánná,

ha leléphetne innen; miután egy életet töltött egy ómódi iparvárosban, amely lábon hordta

ki a halált, és most változik át harmadik világbeli dzsungellé, jót tenne neki az átköltözés a

Napfényövezetbe. Bethnek is. Kíméletlen volt ez az utolsó tél a közép-atlanti térségben, a

környék házai között hagyott szorosok némelyikének örök árnyékában még mindig

vannak piszoktól fekete hóbuckák.

41

Tanácsadói irodája a legkisebbek közé tartozik a Belvárosi Középiskolában: régebben

raktár volt, amelyből máig megmaradtak a szürke fémpolcok, rajtuk szétszórtan főiskolai

katalógusok, telefonkönyvek, pszichológiai szakkönyvek, tornyokban a sallangmentes,

lepedő nagyságú hetilap, a régió álláskínálatait és műszaki oktatási lehetőségeit

feltérképező Metró Álláspiac legújabb példányai. Amikor nyolcvan éve felhúzták a

fejedelmi épületet, nem tartották szükségesnek, hogy külön helyiséget alakítsanak ki a

tanácsadás céljára, az egész élet tele volt tanáccsal, a legbelsőbb körben a szerető szülők

osztogatták, a külsőben a szigorú erkölcsiséget hirdető tömegkultúra, és köztük is bőven

termettek az intelmek. A gyerek több tanácsot kapott, mint amennyit egészséggel

megemészthetett. Most Jack Levy rendszeresen olyan gyerekekkel értekezik, akiknek

mintha nem lennének hús-vér szüleik, hanem egy zsúfolt helyiség túlsó végéből jelelő,

vagy fekete habszivacs fülhallgatókból rappelő, vagy a videojátékok algoritmikus

robbanásai között rángó akciófigurák bonyolult programozásába kódolt elektronikus

kísértetek igazítanák el őket a világról. A diákok úgy sorjáznak a tanácsadó előtt, mint a

CD-k, amelyeknek csillámló felülete nem árulja el a tartalmukat a lejátszó nélkül.

Ez a végzős, aki az ötödik félórát kapja a fáradt, hosszú délelőttből, magas, vékony,

agyagszín bőrű fiú, fekete farmerben és döbbenetesen tiszta, fehér ingben. Az ing

fehérsége szúrja Jack Levy szemét, akinek kissé fáj a feje a korai keléstől. A fiú személyi

anyagát tartalmazó iratgyűjtőre a Mulloy (Ashmawy), Ahmad nevet írták.

42

– Érdekes név – mondja Levy a fiúnak. Van valami rokonszenves a srácban: az

egykedvű komolyság, a gyanakvó udvariasság a puha, duzzadt száj vonalában, a gondosan

nyírott és fésült haj, a drótmerev taréj, amely a homlokból s/ökken a magasba. – Kicsoda

Ashmawy? – kérdezi a tanácsadó.

– Meg kell magyaráznom, uram? Kérlek rá.

A fiú bánatos méltósággal beszél; Levy érzi, hogy valamilyen ismerőst, egy sima,

szertartásos beszédű felnőttet utánoz. – Amerikai fehér anya és egyiptomi cse-i ediák

utóda vagyok; akkor ismerkedtek meg, amikor New Jersey állami egyetemének New

Prospect-i campusán tanultak. Anyám, aki azóta segédápolónő lett, akkoriban

művészettörténészi diplomához gyűjtötte a krediteket. Szabad idejében fest, és ékszereket

1

7

tervez, amiben bizonyos sikereket könyvelhet el, bár nem annyit, hogy megéljünk belőle.

Ő… – A fiú tétovázik, mintha akadályba ütközött volna a torkában.

– Az apád – biztatja Levy.

– Pontosan. Abban reménykedett, mint anyám elmagyarázta, hogy elsajátíthatja az

amerikai vállalkozás és forgalmazás technikájának kérdéseit. Nem volt olyan köny-nyű,

mint mondták neki. Úgy hívták – hívják, az az erős érzésem, hogy ma is él: Omar

Ashmawy. Anyám neve Teresa Mulloy. Ír-amerikai. Jóval a születésem előtt házasodtak

össze. Törvényes gyerek vagyok.

– Remek. Nem kételkedtem benne. Nem mintha számítana. Nem a gyermek a

törvénytelen, ha érted, amit mondani akarok.

43

– Értem, uram. Köszönöm. Apám jól tudta, hogy ha feleségül vesz egy amerikai

állampolgárt, akár a legolcsóbbat és a legerkölcstelenebbet, ezzel elnyeri az amerikai

állampolgárságot, mint ahogy ez meg is történt, de nem nyerte el vele az amerikai

gyakorlati tudást, sem az ismeretségek hálózatát, ami az amerikai siker záloga. Már

betöltöttem a hármat, de ő még mindig csak annyit keresett, hogy alacsony szinten

megélhessünk, és efölötti kétségbeesésében lelécelt. Ez a helyes kifejezés? Henry Miller, a

nagy amerikai író önéletrajzi memoárjában találkoztam vele, amelyet Miss Mackenzie

adott ki kötelező olvasmánynak haladó angolból.

– Ezt tette? Egek ura, Ahmad, hogy változnak az idők! Az én időmben csak pult alól

lehetett kapni Henry Millert. Ismered ezt a kifejezést, hogy „pult alól?”

– Természetesen. Nem vagyok külföldi. Sose jártam külföldön.

– Kérdezted ezt a „lelécelni”-t. Régies kifejezés, de az amerikaiak többsége megérti.

Eredetileg azt jelentette, hogy kiszökni egy katonai táborból.

– Azt hiszem, Mr. Miller egy feleségre használta, aki elhagyta őt.

– Igen. Nem csoda. Mármint hogy a feleség lelécelt. Miller nem lehetett könnyű férj. –

Azok a vazelines hárompályások a feleséggel a Sexus-ban\ Kötelező vajon angolból a

Sexus is? Semmit se hagyjunk a felnőttkorra?

A tanácsadó félszeg megjegyzései különös irányba térítik a fiút. – Anyám azt állítja,

hogy nem emlékezhetek az apámra – mondja –, pedig én emlékszem.

44 – Nos, három éves voltál. Ezen a fejlettségi szinten már megmaradhatott néhány emlék.

– Jack Levy nem errefelé ikarta terelni a beszélgetést.

– Meleg, sötét árnyék – mondja Ahmad, és váratlan lelkesedéssel előredől. – Nagyon

fehér, szögletes fogak. Kicsi, ápolt bajusz. Kétségtelenül tőle örököltem, hogy adok

magamra. Emlékeim között szerepel egy édes illat, talán egy borotválkozás utáni

arcszeszé, bár vegyül bele egy cseppnyi fűszer is, talán egy közel-keleti ételé, amelyet

éppen evett. Sötét bőrű volt, sötétebb, mint én, de előkelően vékony arcú. Majdnem

középen választotta el a haját.

Levyt feszélyezi ez a tudatos elkalandozás a tárgytól. A fiú arra használja, hogy

rejtegessen valamit – de mit? –Talán egy fényképet keversz össze az emlékeiddel – mutat

iá elkedvetlenítően.

– Csupán egy-két fényképem van. Anyámnál lehet még néhány, amelyeket elrejtett

előlem. Mikor kicsi és ártatlan voltam, nem volt hajlandó válaszolni számtalan

kérdésemre, amelyeket apámról tettem fel. Azt hiszem, nagyon megharagította apám

dezertálása. Egy napon majd szeretném megtalálni. Nem azért, hogy követelésekkel

ostromoljam vagy lelkifurdalást ébresszek benne, csak hogy beszélgethessek vele, mint

egyik muzulmán férfi a másikkal.

– Öhm…? Hogy szereted, ha szólítanak? Mulloy vagy… – megint ránéz az iratgyűjtő

borítójára: – Ashmawy?

1

8

– Anyám rám ragasztotta a nevét: ez szerepel a társadalombiztosítási kártyámon, a

jogosítványomon, a lakása ajtaján, ahol elérhető vagyok. De ha elvégeztem az iskolát, és

függetlenítem magamat, akkor Ahmad Ashmawy lesz belőlem.

45 Levy az iratgyűjtőre szögezi a tekintetét. – És mivel óhajtod biztosítani a

függetlenségedet? Jó osztályzataid voltak kémiából és angolból meg a többi tárgyból, de

látom, tavaly mégis úgy döntöttél, hogy átmész a szakközépbe. Ki tanácsolta ezt?

A fiú lesüti a szemét, a két hosszú pillájú, fekete lámpást – és a fülét dörgöli, mintha

muslinca szállt volna rá. –A tanítóm – mondja.

– Melyik? Egy ilyen pályamódosítást egyeztetned kellett volna velem.

Megbeszélhettük volna, akkor is, ha én nem vagyok muzulmán férfi.

– Az én tanítóm nem itt van. Hanem a mecsetben. Rashid sejk, az imám. Együtt

tanulmányozzuk a szent Qur'ant.

– Igen – mondja Levy, leplezni próbálva a viszolygását. – Ismerem én ennek a

mecsetnek a helyét? Attól tartok, nem, csak azt a hatalmas nagyot ismerem a Tildén úton,

amelyet a Fekete Muzulmánok húztak fel a hatvanas évek zavargásai után. Arra gondolsz?

– Szúrósan beszél, pedig nem akar. Nem ez a fiú keltette fel hajnali négykor, nem ő

szennyezte be az agyát a halál gondolatával, nem ő hizlalta fullasztóan kövérré Bethet.

– A Nyugati Főutcán, uram, körülbelül hat háztömbbel délre a Linden körúttól.

– A Reagan körúttól. Tavaly átnevezték – mondja Levy, és helytelenítően elhúzza a

száját.

A fiú nem reagál. Ezeknek a tizenéveseknek a politika egy homályosabb tartomány a

hírességek mennyországában. A közvélemény-kutatások szerint Lincoln után Kennedyt

tartják a legjobb elnöknek, mert volt benne sztárszerűség,

46 ■Ji- rajtuk kívül senkit sem ismernek, csak Clintont és a linsliokat, már ha meg tudják

különböztetni a két Busht. \/ iljú Mulloy – Levynek nem áll rá az agya a másik névre – azt

mondja: – Egy üzleti utcában található, egy I ii/metika és egy olyan hely felett, ahol

csekket váltanak he. Elsőre nem könnyű megtalálni.

És ennek a nehezen megtalálható helynek az imámja mondta, hogy menj inkább

dolgozni.

A fiú megint tétovázik, védi, amit véd, aztán merészen irtgra nyitja azt a nagy fekete

szemét, amelyben az írisz nehezen különböztethető meg a szembogártól. – Azt mond-i.i.

hogy a főiskola kiszolgáltat a bomlasztó befolyásoknak: a rossz filozófiának és a rossz

irodalomnak. A nyugati kultúra istentelen.

Jack Levy hátradől nyikorgó, ódivatú fa forgószékén, cs felsóhajt. – Bár az volna. –

Aztán visszatáncol, mert megijed, hogy baj lesz belőle, ha az iskolaszék és a sajtó

mdomást szerez róla, mit mondott egy diáknak. – Ez csak ngy kiszaladt a számon, de

némelyik evangéliumi keresztény tényleg az idegeimre megy, ahogy Darwint hibáztatja,

amiért Isten trehány munkát végzett, amikor megteremtette a világmindenséget.

Ám a fiú nem figyel oda. mondja a magáét: – És mivel nincs istene, megszállottja a

szexnek és a luxuscikkeknek. Nézze meg a televízióban, Mr. Levy, hogy mennyire mindig

a szexszel adnak el dolgokat, amikre nincs is szüksége. Nézze meg a történelmet, amit az

iskolában oktatnak, tiszta kolonializmus. Nézze meg, hogy gyilkolta a kereszténység az

őslakos indiánokat, hogyan aknázta alá Ázsiát és Afrikát, most pedig az iszlámot veszi

üldözőbe,

47 mert Washingtonban mindent a zsidók irányítanak, hogy megmaradhassanak

Palesztinában.

1

9

– Hű! – mondja Jack. Tudja vajon a fiú, hogy egy zsidóval beszél? – Ez jó hosszú

bűnlajstrom, hogy eltérítsen az egyetemtől. – Mikor Ahmad még nagyobbra nyitja a

szemét, hogy beleférjen ennyi igazságtalanság, Jack észreveszi, hogy az írisze nem tiszta

fekete, van benne egy cseppnyi zöldes árnyalat, egy csipet Mulloy. – Célzott-e rá valaha

az imám – kérdezi, a szék rugózásával élve, hogy bizalmasan előrehajolhasson –, hogy

egy ilyen értelmes fiúnak a mi sokszínű és türelmes társadalmunkban többféle állásponttal

kell szembesülnie?

– Nem! – mondja Ahmad meglepő érdességgel, és puha szája dacos rüggyé

csucsorodik. – Rashid sejk nem célzott ilyesmire, uram. Úgy érzi, hogy ez a relativista

megközelítés felhígítja a vallást, azt sugalmazva, hogy nem is olyan fontos. Te ezt hiszed,

én azt hiszem, de azért jól megvagyunk. Ez az amerikai életmód.

– így van. És az imámnak nem tetszik az amerikai életmód.

– Gyűlöli.

Jack Levy, továbbra is előredőlve, rányomja könyökét az asztalra, és töprengve

pihenteti állát összekulcsolt ujjain. – És te, Mulloy? Te is gyűlölöd?

A fiú ismét lesüti a szemét zavarában. – Én, természetesen, nem gyűlölök minden

amerikait. De az amerikai út a hitetlenek útja. Szörnyű pusztulásba tart.

Nem mondja: Az amerikaiak el akarják venni az Istenemet. Védi Istenét ettől a fáradt,

ápolatlan, hitetlen öreg zsidótól, és ugyancsak őrzi tőle a gyanúját, hogy Rashid

48

sejk azért olyan dühödt hitvalló, mert Isten titokban elszökött világos jemeni szeme

mögül, amely kékesszürke és csalóka, mint egy kafir asszonyé. Apátlansága éveiben,

dévajul hitetlen anyja mellett Ahmad megszokta, hogy ő az Isten egyetlen őrizője, az,

akinek láthatatlan, de kézzelfogható társa az Isten. Isten mindig vele van. Ahogy a

kilencedik szúra mondja: Ő a mi gyámolítónk: Allahra kell a hívőknek hagyatkozniuk.

Isten egy másik személy, aki közel áll hozzá, kívül-belül össze van kötve vele minden

porcikájában, az ő sziámi ikre, akihez minden pillanatban imával fordulhat. Isten az ő

boldogsága. Ez a vén zsidó ördög az ő ravasz, dörzsölt, atyáskodást mímelő modorának

álcája alatt meg akarja szakítani ezt az ösztönös egységet, cl akarja venni Ahmadtól a

Könyörületest, az Életadót.

Jack Levy sóhajt, és a következő megbeszélésére gondol: egy újabb nyűgös, mogorva,

céltalan tizenéves, aki most akar kihajózni a pocsolyás életbe. – Nos, Ahmad, talán nem

kellene ezt mondanom, de tekintve jegyeidet, iskolai alkalmassági vizsgádat, az átlagból

kiemelkedő tartásodat és komolyságodat, azt hiszem, a te hogy is mondtad? –imámod

hozzásegített, hogy elfecséreld középiskolai éveidet. Jobban örülnék, ha megmaradtál

volna a főiskolánál.

Ahmad védelmébe veszi Rashid sejket. – Uram, nem engedhetjük meg magunknak a

főiskolát. Anyám művésznek képzeli magát, és félbehagyta tanulmányait a segédápolónői

szinten, nem fektetett be még két évet a saját képzésébe, amikor óvodás voltam.

Levy beletúr egyébként is borzas, gyérülő hajába. – Oké, persze. Szűkös időket élünk, a

fokozott biztonsági intéz-

49

kedések és Bush háborúi felszívják a fölösleget. De még így is jó sok ösztöndíj

kínálkozik értelmes, komoly, színes bőrű srácoknak. Bizonyosra veszem, hogy neked is

szerezhetnénk belőle. Talán nem a Princetonra és talán nem a Rutgersre, de olyan hely is

kiválóan megfelelhet, mint a Bloomfield vagy a Seton Hall, a Fairleigh Dickin-son vagy a

Kean. Bár ez most már eső után köpönyeg. Sajnálom, hogy nem kaptam meg korábban az

esetedet. Érettségizz le, és majd meglátjuk, mit szólsz egy-két év múlva a főiskolához.

Tudod, hol keress, megteszem, ami tőlem telik. Megkérdezhetem, hogy mit tervezel

érettségi után? Ha nincs kilátásod állásra, vedd fontolóra a hadsereget. Már nem olyan

2

0

általános kiskedvenc, mint volt, de még mindig sokat kínál: szert tehetsz bizonyos

készségekre, és segít a későbbi tanulásban. Nekem segített. Ha tudsz valamit arabul,

nagyon fognak szeretni.

Ahmad arca megmerevedik. – A hadsereg elküldené, hogy harcoljak a testvéreim ellen.

– Vagy a testvéreidért, az is lehetséges. Tudod, hogy nem minden iraki felkelő. A

többség nem az. Csak élni szeretnének. Ott is elkezdődött a civilizáció. Nagyon energikus

kis ország volt az Szaddamig.

A fiú szemöldöke, amely széles és hosszú, mint egy férfié, bár vékonyabbak benne a

szőrszálak, fenyegetően összehúzódik. Ahmad feláll, hogy elmenjen, de Levy még nem

kész rá, hogy elengedje. – Azt kérdeztem – makacskodik –, van már kilátásban valamilyen

állás?

A válasz vonakodó: – A tanítóm úgy gondolja, hogy teherautót kellene vezetnem.

50 – Teherautót? Miféle teherautót? Teher és teher között különbség van. Csak tizennyolc

éves vagy; véletlenül tudom, hogy még három évig nem kaphatsz jogosítványt pótkocsis

teherautóra, tartálykocsira, sőt még iskolabuszra sem. A HGVJ – a haszongépjármű-

vezetői jogosítvány – megszerzése kemény dolog. Amíg be nem töltöd a huszonegyet,

csak az állam területén vezethetsz. Nem szállíthatsz veszélyes anyagokat.

– Nem? „

– Emlékezetem szerint nem. Beszéltem már fiatalokkal, akiket érdekelt a téma; sokukat

elijesztette a műszaki rész és az előírások. Be kell lépned a fuvarozók szakszervezetébe. A

teherszállításban nagy a taposás. És sok a gengszter.

Ahmad vállat von, Levy látja, hogy elhasználta a fiú együttműködési és udvariassági

tartalékait. A gyerek begombolkozik. Oké, akkor Jack Levy is azt teszi. Régebben él New

Jerseyben, mint ez a fontoskodó kölyök. Ahogy remélte, a kevésbé tapasztalt férfi adja fel

hamarabb, és töri meg a csendet.

Ahmadnak igazolnia kell magát ez előtt a boldogtalan zsidó előtt. A boldogtalanság

szaga olyan hullámokban árad Mr. Levyből, mint időnként Ahmad anyjából, miután az

egyik palija lelépett, de még nem jelentkezett a következő, és hónapok óta nem kelt el

egyetlen képe sem. – Tanítóm ismer embereket, akiknek szükségük lehet sofőrre. Lesz

majd, akitől megtanuljam a dörgést – magyarázza. – Jó fizetés – teszi hozzá.

– És hosszú munkaidő – mondja a tanácsadó, és becsapja a diák dossziéját, miután

ráfirkantotta a felső lapra:

51 „re” és „kk”, amelyek az ő rövidítései a „reménytelen eset”-re és a „karrier kizárt”-ra. –

Egyet mondj még meg, Mulloy. A hited – fontos az neked?

– Igen.

A fiú véd valamit. Jack szagról megérzi.

– Isten – Allah – nagyon valóságos neked.

Ahmad lassan mondja, mintha transzban szólna, vagy betanult szöveget mondana fel: –

Ő bennem van, és mellettem áll.

– Helyes. Helyes. Örömmel hallom. Hát csak tartsd meg a hitet. Rám is ragadt valami a

vallásból, anyám meggyújtotta a pészachi gyertyákat, de ott volt az apám, aki csak

nevetett rajta, én pedig követtem a példáját, és ugyancsak nem tartottam a hitet.

Tulajdonképpen nem volt mit elveszítenem. Ami porból vétetett, a porba tér vissza, nekem

ennyi. Sajnálom.

A fiú pislog és bólogat, kissé megszeppent ettől a vallomástól. Szeme két kerek, fekete

lámpás a vakító fehér ing fölött, beleég Jack Levy emlékezetébe, és néha visszajár, mint a

nap utóképei alkonyatkor, vagy a vaku lob-banása, amikor idő előtt sül el a

fényképezőgép, miután az ember szófogadóan beállt a természetesnek szánt pózba.

2

1

Levy folytatja: – Hány éves voltál, amikor… amikor megtaláltad a hitedet?

– Tizenegy esztendős, uram.

– Bizarr – én ugyanennyi idősen jelentettem be, hogy abbahagyom a hegedülést.

Dacoltam a szüleimmel. Kiálltam a véleményemért, és vigyen el mindenkit az ördög!

– A fiú továbbra is bámul, elutasítja a kapcsolatot. – Oké

– hátrál meg Levy. – Még gondolkozni akarok rajtad egy

52 kicsit. Lehet, hogy majd még megkereslek, adok néhány .myagot a tárgyról, mielőtt

leérettségizel. – Feláll, és önmaga számára is váratlanul kezet ráz a magas, nyúlánk,

iniékenynek látszó fiatalemberrel, amit nem tesz meg minden fiúval a megbeszélés végén,

és sose tenne meg egy lánnyal mostanában, amikor a legleheletesebb érintésből is panasz

lehet. Ugyancsak elszalad némely kis fülledt snap-perrel a fantázia. Ahmad keze olyan

petyhüdt és nyirkos, hogy Jack meghökken: ez nem férfi, csak egy szégyellős gyerek. –

Vagy ha mégse – fejezi be a tanácsadó –, akkor a legjobbakat az élethez, barátom.

Vasárnap reggel, amikor az amerikaiak többsége még ágyban van, bár néhányan azért

előmásznak belőle egy korai mise vagy egy beütemezett, harmatos golfjátszma kedvéért, a

belbiztonsági miniszter felemeli az úgynevezett „terrorfenyegetettségi szintet” az

„emeltet” jelentő sárgáról a „magasat” jelentő narancsszínre. Ez a rossz hír. A jó hír az,

hogy a magasabb szint csupán Washingtonra, New Yorkra és New Jersey állam északi

részére vonatkozik, az ország többi része megmarad sárgában.

A miniszter közli majdnem teljesen kimángorolt pennsylvaniai tájszólásban a

nemzettel, hogy a hírszerzés legújabb jelentései, az ő megfogalmazásával élve,

„aggasztóan egybecsengő és összehangzó részletekkel” igazolják, miszerint támadás

készül a keleti part e nagyvárosainak sebezhető célpontjai ellen, amelyeket „a szabadság

ellenségei a felderítés legrafináltabb eszközeivel tanulmányoztak”. Pénzügyi központok,

stadionok, hidak, alagutak, föl-

53 dalatti vasutak – semmi sem biztonságos. – Számíthatnak – mondja a televíziós kamera

kékesszürke lencsékből álló ökörszemablakának, amelynek másik oldalához bízó,

szorongó polgárok tengere tapad – az épületek peremsáv-jait az illetéktelen személy- és

teherautók ellen védni hivatott, különleges pufferzónákra; a sebezhető föld alatti parkolók

használatának korlátozására; azonosító jelvénnyel és digitális fotóval ellátott biztonsági

személyzetre az épületek ki- és bemenő forgalmának nyilvántartása érdekében; a rendőri

erők fokozott jelenlétére; a gépjárművek, csomagok és küldemények szigorú szűrésére.

Élvezettel hangsúlyozza a „szigorú szűrésére” kifejezést. Zöld és kékesszürke

mackóruhás, stramm férfiak alakját idézi fel, ahogy széttépnek járműveket és csomagokat,

erélyükkel vezetve le a nehéz feladattal megvert miniszter mindennapos dühét. A

miniszternek az a feladata, hogy önmaga ellenében is megvédjen egy majdnem

háromszázmillió anarchistából álló nemzetet, amelynek naponkénti esztelenül önimádó

könnyelműsködése mindig túl van egy hajszállal az ellenőrizhetőség határán. Ennek a

tömegnek a kollektív hézagjai és szabálytalanságai tökéletes, érdes felszínt alkotnak,

amelyből az ellenség kényelmesen kinövesztheti valamelyik szerteágazó, szívós

összeesküvését. A rombolás, gondolja gyakran, annyival könnyebb az építésnél, a

bomlasztás a közrend megtartásánál, hogy a társadalom támaszainak mindig lemaradva

kell loholniuk a pusztító szándékúak mögött, mint ahogy a szárnyas bokájú fogó

(ifjúságában a miniszter a Lehigh-ban futballozott) mindig egy lépés előnyben van a

hátvéd-

54 ild szemben. – És Isten áldja meg Amerikát – fejezi be a nyilvánosságnak.

2

2

A kis ökörszemablak fölött kialszik a piros lámpa. A miniszter már nincs adásban.

Hirtelen összemegy; mostantól csak a maroknyi technikus és hűséges belső munka-iars

fogja hallani szavait ebben a kényelmetlen tájékoztatási irodában, száz bombabiztos

lábnyira a Pennsylvania sugárút alatt. Más kabinetszintű főhivatalnokok akkora s/övetségi

épületeket kapnak márványból és mészkőből, hogy benne vannak a várossziluettben, neki

pedig itt kell s/űkösködnie egy ablaktalan kis irodában a Fehér Ház alagsorában. A

miniszter a fáradtság héraklészi sóhajával íordul el a kamerától. Nagydarab ember,

hátának tömör i/.omkötege mindig sok fejfájást okoz a szabóknak, akik sötétkék öltönyeit

készítik. Vaskos fejében zsémbesen kicsinek látszik a szája. Ugyanilyen kicsinek látszik a

haja is, mintha más valakinek a kalapja lenne, amelyet mégis a lejünkbe nyomtunk.

Pennsylvaniai kiejtése nem az a szó-tagokat nyelő, parasztos morgás, mint Lee Iacoccáé

vagy fülsértő dudálás, mint Arnold Palmeré; a náluk egy nemzedékkel fiatalabb miniszter

semleges, médiabarát angolt beszél, amely csupán görcsös ünnepélyességében és egyes

magánhangzók árnyalataiban utal a kvékerek, szénbányászok, amish gazdák és istenfélő

presbiteriánus acélmágnások közismerten komoly, szigorú szorgalmú és sztoikusan

szófogadó közösségére.

– Misszólhozzá? – kérdezi titkárnőjét, karcsú, rózsaszín szemű pennsylvaniai földijét, a

hatvannégy éves, de szűzies Hermione Fogéit.

55 Hermione átlátszó bőre, zavart repesése a született beosztotté, aki szeretne láthatatlanná

változni. A miniszter, azzal a darabos humorral, ami nála a bizalom és a rokonszenv jele, a

Női Retikulok Altitkárának nem hivatalos címét adományozta Hermionénak, akit magával

hozott Harrisburgből. Pedig a probléma valóban létezik: a női retikülök zavaros

szifonjaiban leülepedett kincsek rétegei között bármiféle kompakt terrorista fegyver –

sniccer, robbanó szarinlabdacs, rúzsnak álcázott kábító pisztoly – elrejthető. Hermione

segített kidolgozni a motozási protokollt a sötétség e kulcsfontosságú tartományában,

például hogy a bejáratoknál a biztonsági őrök a sérelmez-hetően csupasz kézzel végzett

turkálás helyett használjanak közönséges botot a mélységek szondázására.

A biztonsági személyzet többségét a kisebbségekből toborozták, és sok nő, főleg

idősebb nők visszahőköltek a gondolattól, hogy barna vagy fekete ujjak

beszemtelenkedhessenek a retiküljükbe. Az amerikai fajgyűlölet bóbiskoló óriása, amelyet

álomba zöngicséltek a hivatalos liberális kántus évtizedei, újra mocorogni kezdett, mihelyt

afroamerikaiak vagy latinok, akik (mint ezt gyakran felpanaszoltak), „még beszélni se

tudnak tisztességesen angolul”, kaptak felhatalmazás arra, hogy motozzanak,

kérdezősködjenek, elhalasszák, megadják vagy megtagadják a felszállási engedélyt a

repülőgépekre. A sokasodó biztonsági kapuk országában a kapuőrök is sokasodnak. A jól

fizetett szakértők, akik repülőgéppel közlekednek, és gyakran megfordulnak a frissen

erődített kormányépületekben, úgy érzik, hogy egy füstös alsó néposztály zsarnoki

hatalomhoz jutott. A komfortos élet, amely egy évtizede még

56 nl.i|o/ottan folydogált a kiváltság csővezetékeiben, most mintha lépten-nyomon

elakadna, miközben észbontóan komótos őrök tanulmányoznak jogosítványokat és beszál-

lnk.irtyákat. Ahol valaha a magabiztos fellépes, a megfelelő öltöny és nyakkendő, egy

három és félszer kéthüvely-1 cs névjegy ajtókat nyitott, a kapcsolót nem kapcsolják ki,

•■\/ ajtó zárva marad. Hogy működhetne zökkenők nélkül a k.ipitalizmus hidraulikusan

érzékeny gépezete, pláne az intellektuális eszmék cseréje és a kiterjedt családok társasági

élete az elővigyázat e hajthatatlanul korlátolt légkö-mhen? Az ellenség elérte a célját:

Nyugaton az üzlet és a pihenés végletesen bedugult.

– Azt hiszem, nagyon jól ment, mint rendesen! – válaszolja Hermione Fogel a kérdésre,

amelyet a miniszter tökéletesen elfelejtett. A miniszter szórakozott: a magánélet és az

2

3

éberség, a kényelem és a biztonság ellentmondó elvárásaival kel és fekszik, az erkölcsi

elismerés mégis majdnem semmi, anyagi honorálása pedig határozottan szerény, ahhoz

képest, hogy a gyerekek lassan belenőnek a főiskolás korba, a feleségnek pedig ki kell

tennie magáért a republikánus Washington szakadatlan társasági körforgásában. Annak az

egyedülálló, fekete nőnek a kivételével, aki poliglott tudós, képzett pianista és a hosszú

távú globális stratégia felelőse, a miniszter kollégái a kormányban beleszülettek a

vagyonba, és járulékos vagyonokra tettek szert a magánszektorban Clinton alatt, amikor

nyolcéves vakációra mehettek a közszolgálatból. Azokban a zsíros években rágta föl

magát a miniszter is Talpkő-állam kevésbé fizetett hivatalaiból. Most aztán az összes

hntonista, beleértve Clintonékat, dagadtra keresi magát a

57 kipakolós emlékiratokkal, míg a rendíthetetlenül hűséges miniszter az összeszorított

szájú titoktartással lépett frigyre most és mindörökké.

Nem mintha tudna bármit is azon kívül, amit az arabszakértőitől hall; a költői

szépítésektől és a siralmas het-venkedéstől pufogó elektronikus világ, amelyet figyelnek,

ugyanolyan idegen és visszataszító a miniszter számára, mint az összes éjszakázó

számítógépes gyík alvilága, még a kaukázusi vérségűeké és keresztyén neveltetésűeké is.

És amikor kettéhasad keleten az ég, és rózsás lesz, mint a karmazsin bőr – ha

hozzávesszük az elfogott kémek csapongó és bizarr „vallomásait”, ez a „keleten”, amely

nem szerepel a Korán eredeti szövegében, vagy igazolja a fokozott rendőri és katonai

őrizetet, amelyben az ellenség babonás lelkületét vonzóan látványos, felhőket karcoló

pénzintézetek némelyike részesül a keleti parton, vagy nem igazolja. Az ellenség

rögeszmésen hisz a szent helyekben, és a hajdani kommunista ősellenséghez hasonlóan

meg van győződve róla, hogy a kapitalizmusnak van főhadiszállása, feje, amely levágható,

és a hátramaradt nyájak hálásan hagyják, hogy áttereljék őket az aszketikus és dogmatikus

zsarnokságba.

Az ellenség nem képes elhinni, hogy a demokrácia és a fogyasztás az átlagember

ereiben égő láz, az ember ösztönös derűlátásának és szabadságvágyának természetes

folyománya. Az Isten akaratában megnyugvó fatalizmust és a túlvilág lehetőségébe vetett

erős hitet még a miniszterhez hasonlóan kitartó templomjárók is elhagyták valahol a

középkorban. Egy dolog szól azok mellett, akik még mindig tartják ezt a hitet: szeretnek

meghalni. A hitetlenek

58 túlságosan szeretika tovasiető világot, ez is egy visszatérő m-isezete az internetes

locsogásnak.

– Ezért hazavágnak – vallja be borúsan a miniszter az iiliiikárának. – Ha semmi sem

történik, rémhírterjesztő va-j-vok. Ha történik, lusta pióca vagyok, aki csak szipolyozom a

közpénzt, de hagyom, hogy ezrek meghaljanak.

– Senki se mondana ilyet! – nyugtatja meg Hermione, és anémiás aggszűz arca kipirul

az együttérzéstől. – Még a demokraták is tudják, milyen lehetetlen munkát végez,

.'■melyet mégis el kell végezni nemzetünk fennmaradása érdekében.

– Hát kábé erről is van szó – mondja Hermione csodálatának tárgya, és a szája még

kisebbre csucsorodik a lelkiismeretes savanyúságtól. A lift puhán visszaviszi őket két

fegyveres őrrel (egy férfi, egy nő) és három szürke öltönyös munkatárssal együtt a Fehér

Ház pinceszintjére. Odakint templomi harangok zúgnak a virginiai és marylandi

sugarakból kevert napsütésben. A miniszter fennhangon mélázik. – Ezek az alakok …

Miért akarnak ilyen rettenetes dolgokat csinálni? Miért gyűlölnek minket? Hát mit lehet

gyűlölni rajtunk?

2

4

– A világosságot gyűlölik – feleli a hűséges Hermione. – Mint a svábbogarak. Mint a

denevérek. A világosság a sötétségben fénylik – idézi, tudva, hogy a pennsylvaniai

kegyesség megtalálja a miniszter szívéhez az utat –, de a sötétség nem fogadta be azt.

59 II

Pasztellszín pamutruhák és vattázott vállú műszálas öltönyök töltik meg a kormos

vaskő templomot a törmeléktenger partján. Ahmad szeme káprázik, és nem talál pihenést a

színes üvegablakokban, amelyeken a közel-keleti öltözéket parodizáló gúnyákat viselő

emberek mutatnak be jeleneteket állítólagos Uruk rövid és dicstelen életéből. Olyan istent

imádni, aki köztudottan meghalt – Ahmadra már a gondolat is úgy hat, mint valami

meghatározhatatlan bűz, egy dugulás a vízvezetékben, a falban oszladozó, döglött

rágcsáló. Ám a gyülekezet tagjai, akik közül néhányan még a ropogós fehér ingű

Ahmadnál is világosabbak, lubickolnak a vasárnap délelőtti összejövetel tisztára csutakolt

vidámságában.

A sorok, amelyekben vegyesen ülnek férfiak és asszonyok, elöl a színpadias,

zűrzavaros tér a beépített, dudoros bútoraival, magas, szutykos, hármas ablakával,

amelyen egy galamb éppen leszállni készül egy fehér szakállú ember fejére, a dünnyögő

üdvözlések szeleverdi vígsága, a súlyos tomporok fészkelődésétől nyöszörgő padok sokkal

jobban emlékeztetik Ahmadot egy mozira előadás előtt, mint egy szent mecsetre, hangokat

tompító, vastag szőnyegeivel, üres, csempézett mihrábjával, a Iá ilália illa Allah

60 ns/ta dallamával, ahogy feltör a férfiak torkából, akik magukon hozták pénteken

elvégzett szolgai munkájuk s/agát, és a hódolat ritmikus összhangjában olyan szo-losan

egymáshoz húzódnak, mint a féreg gyűrűi. A mecset a férfiak birodalma volt; itt a

szétfolyóan lágy húsú asszonyok uralkodnak kikeleti káprázatban.

Ahmad azt remélte, hogy ha közvetlenül a tízórás ha-rangozás előtt érkezik,

észrevétlenül besurranhat hátra, ám lecsap rá egy barackrózsaszín öltönyű, kerekded

rabszol-gaivadék, aki zakójának széles hajtókájára egy szál gyöngyvirágot tűzött. A fekete

ember kétfelé hajtott, színes papírt nyom Ahmad kezébe, és felvezeti a fiút a középső

folyosón az első padokhoz. A templom majdnem megtelt, csak az első padokban nem

ülnek, úgy látszik, ezek kevésbé kívánatosak, mert üresek. Ahmad, aki ahhoz szokott,

hogy az imádkozok a földön guggolnak és térdelnek, ezzel is hangsúlyozva, hogy

mennyivel alantasabbak Allahnál, még ülve is szédítően, istenkáromlón magasnak érzi

magát. Ez a keresztény lustaság, hogy úgy ülnek, mintha előadáson lennének, azt sugallja,

hogy Isten sem több egy közönséges mulattatónál; ha befejezte a mulattatást, leküldhető a

színpadról, ahol kezdődhet a következő felvonás.

Ahmad azt hiszi, csak az övé lesz a pad, jutalmul azért, mert idegen, és érezhetően

izgul, ám egy másik tessékelő fontoskodva felvezet a padok közé terített szőnyegen egy

népes fekete családot, amelyben felpántlikázott apró nőszemélyek egérfarok-

copfocskáktól tüskés feje bólogat. Ahmad a pad szélére húzódik, köszönetképpen a

pátriárka átnyúl számos leánykájának térde felett, hogy széles barna kezét nyújtsa

Ahmadnak, és aranyfogat villantó, barátsá-

61 gos mosollyal üdvözölje. A csibekas anyja, aki túl messze van, hogy elérje az idegent,

vidáman int és bólint. A kislányok felnéznek, íriszük fehér holdsarlón ül. Ez a kafir

kedvesség – Ahmad nem tudja, miként utasítsa vissza, vagy hogy milyen erőpróbákat kell

még elviselnie a szertartás alatt. Máris gyűlöli Joryleent, amiért belecsalta ebbe a ragacsos

csapdába. Visszafojtja lélegzetét, mintha fertőzés ellen védekezne, és mereven bámul

előre, ahol a minbar keresztény megfelelőjének vélt valamin fokozatosan kirajzolódnak a

furcsa faragványokból a szárnyas angyalok; az egyikben, aki hosszú trombitát fúj,

2

5

felismeri Gábrielt, ezek szerint ez a tömegjelenet ugyanaz a Végső Nap, amelynek a

gondolata a legszenvedélyesebben lángoló versekre ihlette Mohamedet. Micsoda tévedés,

gondolja Ahmad, amely al-Kháliq. a Teremtő Isten utánozhatatlan alkotásait próbálná

mímelni olyan képmásokkal, amelyeknek már az erezete is elárulja a fát. A Próféta tudta,

hogy a lelket egyedül a szavak képei ragadhatják meg átszellemült-ségükkel. Ha a

dzsinnek és az emberek összefognának, hogy olyasmivel álljanak elő, ami a Qur'anhoz

hasonlatos, nem tudnának ahhoz foghatóval előállni – még akkor sem, ha kölcsönösen

segítenék egymást.

Végre elkezdődik a szertartás. A várakozó csendet kettéhasítja a rámenős, harcias

mennydörgés, amelynek komolytalan hangszínében Ahmad felismeri az iskolai

összejövetelekről az elektromos orgonát, szegény rokonát annak az igazi, soksípú

orgonának, amely a keresztény minbar mögött porosodik. Mindenki feláll énekelni,

Ahmadnak is fel kell állnia, mintha lánc kötné a többiekhez. Kék taláros tömeg, a kórus

hömpölyög végig a padok között, és elfog-

62 hilja a helyet egy alacsony korlát mögött, ahova a gyüle-I >/el láthatólag nem meri

betenni a lábát. Amennyire Mimad érti a ritmustól és a zanj tunya kiejtésétől eltorzult

./nveget, az énekelt szavak egy távoli dombra, és egy (h Ion, kemény keresztre

vonatkoznak. Eltökélt hallgatásaink kagylójából kiszúrja Joryleent a kórusban, amely

/íiinmel nőkből áll, olyan hatalmas nőkből, hogy mellet-ink Joryleen kislányosan karcsú. 0

is kiszúrja a fiút az első padban; mosolya, Ahmad csalódására, tétova, bátortalan, ideges.

O is tudja, hogy a Fiúnak nem kellene itt lennie.

Föl, le; az ő sorukban, Ahmadot és a legkisebb lányt kivéve, mindenki letérdel, aztán

visszaül a padba. Szólók es reszponzóriumok következnek, amelyeket Ahmad nem képes

követni, bár az aranyfogú apa megmutatja neki az oldalszámot a zsoltároskönyv elején.

Hiszünk ebben és abban, hálát adunk az Úrnak ezért és azért. Aztán hosszú imát mond a

keresztény imám, egy szigorú képű, kávébarna ember, akinek keret nélküli szemüvege, és

magas, vil-logóan tar koponyája van. Mély hangját elektronikusan erősítik, hogy

egyformán dörögjön a templom hátuljából és elejéből; miközben szorosan behunyt

szemmel mélyebbre fúrja magát a sötétségbe, amelyet lelkének szeme lát imádkozás

közben, itt és ott egyetértő hangok harsannak a gyülekezetből: – Emmán igaz! – Mongya

csak, tiszteletes! – Dicsérjük az Urat! – A helyeslő mor-molás, amely úgy üt ki a

gyülekezeten, mint verejték a bőrön, akkor is folytatódik, midőn a második zsoltár után,

amely arról szólt, mekkora öröm Jézussal járni, a prédikátor felmegy a faragott

angyalokkal díszített, magas minbar lépcsőjén. Még öblösebben, fejét előre-hátra

mozgatva az

63 erősítő berendezés hatósugarában, amitől a hangja hol elhalkul, hol megdagad, mint a

viharban hánykódó hajó árbockosarából kiáltó tengerészé, mesélni kezd Mózesről, aki

kivezette a választott népet a rabságból, és tőle mégis megtagadták a belépést az ígéret

Földjére.

– Miért volt ez? – kérdezi a prédikátor. – Mózes mint szóvivő szolgálta az Urat,

Egyiptomon belül és kívül. Szóvivő: a mi elnökünknek lent Washingtonban van szóvivője,

vállalatvezetőinknek kevély manhattani és houstoni irodáikban ugyancsak vannak

szóvivőik, sőt egyes esetekben szóvívő/ió'íTí, mert nekik könnyebben jön a nyelvükre a

szó, igaz, testvérek? – Pukkadozás, vihogás hallatszik, alkalmat adva egy kitérőre: – Uram

irgalmazz, a mi szeretett nővéreink aztán tudják, hogy kell szólni! Isten nem ajándékozta

meg Évát a mi karunk és vállunk erejével, de a mi nyelvünk erejének a kétszeresét adta

neki. Nevetést hallok, pedig ez nem tréfa, ez egyszerű fejlődés, ahogy az összes világi

iskolában akarják tanítani a mi ártatlan gyermekeinknek. De komolyra fordítva a szót: már

2

6

senki se bízik meg magában annyira, hogy önállóan merjen beszélni. Túl sok a kockázat.

Túl sok ügyvéd figyeli és írja le, hogy mit mondasz. Ha nekem lenne most egy szóvivőm,

én is otthon nézném a tévében a teleferét Mr. William Moyersszel vagy Mr. Theodore

Koppellel, és vennék másodszor is, vennék még egy vagy két vagy három szeletet abból a

sziruptól csöpögő, remek bundáskenyérből, amit az én drága Tillym süt nekem bizonyos

reggeleken, miután vett magának egy új ruhát, egy új ruhát vagy egy divatos krokodilbőr

retikült, amitől egy icipici lelkifurdalása támad!

64 A bizalmas közlést köszöntő kuncogás közepette így lolvlatja a prédikátor: – így nem

kellene megerőltetnem a mi komat. Így nem kellene hangosan találgatnom a fületek

li.illatára, hogy Isten miért nem engedte be Mózest az Ij'.eret Földjére. Csak kellene hozzá

egy szóvivő.

Ahmadnak úgy rémlik, hogy ebben a várakozástól fel-lnlött, sötétbőrű kuffar tömegben

a prédikátor hirtelen cl felejtette, miért is van itt, miért vannak itt a többiek, és magában

kezdett elmélkedni, amibe gúnyosan belebődül-nek a templom mellett elrobogó autók

rádiói. Ám az ember szeme felpattan a lencsék mögött, lecsap a minbar pulpitusán fekvő,

aranymetszésű nagy könyvre, mondván: – Itt a magyarázat; Isten megadja a

Deuteronomiumban, harminckettedik fejezet, ötvenegyedik vers: „Mivelhogy vétkeztetek

ellenem Izrael fiai között a versengésnek vizénél, a Czin pusztájában Kádesnél: mert nem

szentelletek meg engem Izrael fiai között.”

A prédikátor, akinek bő ujjú kék talárja alól elővillan az ing és a vörös nyakkendő,

végigjártatja ámulattól tágra nyílt szemét a gyülekezeten, és Ahmadnak úgy rémlik, hogy

egyenesen rá összpontosít, mert nem ismeri az arcát. – Mit jelent ez? – kérdezi halkan. –

Vétkeztetek ellenem? Nem szenteltetek meg engem? Mi rosszat tettek ezek a szegény,

hosszútűrő izraeliták a versengések vizénél, a Czin pusztájában Kádesnél? Emelje fel a

kezét, aki tudja? –Senki sem emeli föl a kezét a váratlan kérdésre, de a prédikátor már siet

is tovább, összefog egy konc aranymetszésű oldalt, elhajtja a megjelölt helytől: – Itt van

minden, barátaim! Hajszálpontosan itt van minden, amit tudnotok kell! A Jó Könyv

elmondja, hogy a népből, amelyet Mózes

65 egészen idáig vezetett Egyiptomból, egy felderítő” csapat bement a Negevbe, majd

onnan fel északra, a Jordánhoz, aztán visszajöttek, és elmondták a Számok könyvének e

tizenharmadik fejezetében, hogy a föld, amelyet felderítettek, „bizonnyal tejjel és mézzel

folyó”, „csakhogy erős az a nép, a mely lakja azt a földet, és a városok erősítve vannak, és

felette nagyok”, sőt – sőt!, jelentették – „láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való

Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben

is olyanok valánk.” Tudták, és mi is tudtuk, fivéreim és nővéreim – mellettük mi csak

kicsi öreg sáskák voltunk, olyan sáskák, amelyek pár rövid napot élnek a gyomok között,

vagy a réten, mielőtt lekaszálják a szénát, vagy a baseballpálya külső mezőnyében, ahova

soha, senki sem üti ki a labdát, aztán meghalnak, és a külső vázuk, amely olyan bonyolult,

mint minden, amit a Jóisten alkot, egykettőre szétroppan a varjú vagy a fecske vagy a

gulyamadár csőrében.

A prédikátor kék talárjának ujja már lobog, sziporkáznak a pulpitus lámpájának

fényében a szájából röpködő nyálcseppek, mögötte hullámzik a kórus, a kórusban Jory-

leen. – És Káleb azt mondta: „Gyerünk, induljunk máris, foglaljuk el! Le tudjuk győzni

őket, akkor is, ha óriások! Gyerünk, csináljuk!” – Vibráló, zengő hangon olvas a magas,

kávébarna ember, hol ezt a szereplőt, hol azt utánozva: – „És felemelé szavát az egész

gyülekezet, és síra a nép azon az éjszakán. És mindnyájan zúgolódának Mózes ellen és

Áron ellen Izrael fiai, és monda nékik az egész gyülekezet: Vajha megholtunk volna

Egyiptom földjén! Vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk!”

2

7

66 Szigorúan tekint a gyülekezetre, pápaszeme két korong ns/ja, vak fényből, és

megismétli: – „Vajha megholtunk volna Egyiptom földjén!” Hát miért hozott ki Isten a

szol-faságból ebbe a pusztaságba – belenéz a könyvébe –, „hogy irgyver miatt hulljunk el?

Feleségeink és kicsinyeink prédára legyenek?” Prédára! Hé, ez komoly! Hajtsuk csak

ússza a szamarainkat – az ökreinket és a szamarainkat – l'gyiptomba! – A könyvre tekint,

harsányan felolvas egy verset: – „És mondának egymásnak: szerezzünk előttünk járót, és

térjünk vissza Egyiptomba.” Az a fáraó, nem volt az olyan rossz. Adott ennünk, ha nem

is sokat. Adott kunyhókat, ahol aludjunk, lent a mocsárnál, ahol van az a sok szúnyog.

Fizette nekünk rendszeresen a munkanélkülisegélyt. Adott nekünk munkát, hogy

adagolhassuk a rósejb-nit a McDonald'sban minimálbérért. Barátságos volt az a laraó

ezekhez az óriásokhoz, Anáknak ezekhez a drabális I iáihoz képest.

Kihúzza magát, abbahagyja a színjátszást. – És mit tett Mózes és az ő Áron testvére

erre az egész beszédre? „Akkor arccal leborulának Mózes és Áron Izrael fiai

gyülekezetének egész községe előtt.” Feladták. Azt mondták a népnek, a népnek, amelyet

a Mindenható Isten nevében kellett volna vezetniük, azt mondták: „Talán nektek van

igazatok. Elég volt. Túl rég bolyongunk azóta, hogy eljöttünk Egyiptomból. Ez a

pusztaság egyszerűen sok.”

– És Józsué – emlékeztek rá, Nún fiára, Efrájim törzséből, ő is a tagja volt Kálebbal

együtt annak a tizenkét fős felderítő osztagnak –, és akkor Józsué felállt, és azt mond-la:

„Várjunk csak egy percet! Várjatok csak egy percet, testvérek! Jó föld az, ezeké a

kananeusoké. Ne féljetek

67 ezektől a kananeusoktól, mert – és ezt most olvasom – ők nekünk csak olyanok, mint a

kenyér; eltávozott tőlök az ő oltalmok, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!” – A

prédikátor lassan, ünnepélyesen megismétli: – „Az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!” És

hogy reagáltak ezek az átlagos izraeliták, amikor odaállt eléjük ez a két derék

katonaember, és azt mondta: „Induljunk! Ne féljetek ezektől a kananeusoktól!” Azt

mondták: „Kövezzétek meg őket! Kövezzétek meg a nagyszájú striciket!” Szedtek is fel

köveket – márpedig igencsak éles és ronda kovaszilánkok vannak abban a sivatagban –, és

már azon voltak, hogy szétverjék Józsué és Káleb fejét és száját, amikor valami

döbbenetes történt! Hadd olvassam fel nektek, hogy mi történt: „Megjelenek az Úrnak

dicsősége a gyülekezet sátorában Izrael minden fiának. És monda az Úr Mózesnek:

»Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nékem, mind ama csudatételeim

mellett sem, a melyeket cselekedtem közöttök?«„ Az égi manna volt egy ilyen csoda. A

Hóreb sziklájából fakasztott víz is volt egy csoda. Teljesen egyértelmű jel volt az égő

csipkebokorból megszólaló hang. Ugyanilyen jel volt a felhőoszlop nappal és a tűzoszlop

éjjel. Jelek és csodák, napi huszonnégy órában, heti hét napban, nonstop, ahogy most

mondják.

– De a népnek még ettől se lett hite. Vissza akartak menni Egyiptomba, ahhoz a

barátságos fáraóhoz. Jobban tetszett az ismerős ördög az ismeretlen Istennél. Még mindig

komálták azt az aranyborjút. Nem bánták volna, ha vissza kell menni a szolgaságba. Le

akartak mondani a polgárjogaikról. Narkóba akarták fojtani a bánatukat, azzal akarták

elfelejteni, hogy botrányosan viselkednek

68 /niiibat éjszaka. A Jóisten azt mondta: „Nem bírom ezt a mpel!” Ezt az Izrael törzsét!

Megkérdezte Mózest és

\ii)iit, mintha csak tájékozódni akarna: „Meddig tűrjek e j-diiosz gyülekezetnek, a mely

zúgolódik ellenem?” Nem ja a választ; megválaszol Ő magának. Az Úr levágja az t:\szes

felderítőt, kivéve Kálebet és Józsuát. És azt mondja .1/ összes többinek, ennek a gonosz

2

8

gyülekezetnek: „A ti holttesteitek azért a pusztában hullanak el.” Arra ítéli az összes

többieket, húszesztendőstől fogva és azon felül, akik /ugolódtak ellene, hogy negyven évet

töltsenek a pusztában – ..A ti fiaitok pedig bujdosnak e pusztában negyven esztendeig, és

viselik a ti paráználkodásitoknak büntetését, míglen megemésztetnek a ti holttesteitek e

pusztában.” < iondoljátok csak el! Negyven év, és nincs ám eltávozás jó magaviseletért! –

Megismétli: – Nincs eltávozás jó magaviseletért, mert gonosz gyülekezet voltatok!

A gyülekezetben felkiált egy férfihang: – Amilyen igaz, tiszteletes! Gonosz!

– Nincs eltávozás, mert – folytatja a keresztény imám – nem volt hitetek. Nem hittetek

a Mindenható hatalmában. Ez volt a ti hamisságotok – figyeljétek csak a csodaszép régi

szót, mind a három szótagját, ha-mis-ság! „Megbünteti az atyák hamisságát a fiakban, és a

fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.” Mózes megpróbálja meglágyítani a szívét, a

szóvivő vitatkozik a munkaadójával. „Kérlek – mondja a Könyvben, itt, ni – kegyelmezz

meg e nép hamisságának a te irgalmasságod nagy volta szerint a miképpen megbocsátottál

e népnek Egyiptomtól fogva mind eddig.”

– „Kizárt – feleli az Úr. – Belefáradtam ebbe az összes megbocsátgatásba, amit

elvárnak tőlem. Változatosság okáért most egy kis dicsőítést akarok. A holttesteiteket

akarom.”

A prédikátor kissé megroggyan a fáradtságtól a pulpituson, és fesztelenül rákönyököl

az aranymetszése, vastag szent könyvre. – Barátaim – szól bizalmasan –, láthatjátok, mire

akart kilyukadni Mózes. Mi volt olyan rettenetes, mi volt olyan nagy… – mosolyogva

szótagolja: – ha-mis-ság abban, hogy behatolunk az ellenséges területre, felderítjük, aztán

hazajövünk, és teszünk egy őszinte, körültekintő helyzetjelentést? „Nem állnak jól a

dolgok. Ezek a ka-naneusok és óriások ugyancsak ráültek a tejre és a mézre. Okosabb lesz,

ha visszavonulunk.” Ez teljesen úgy hangzik, mint a szolid józanság, nem? Ne hergeld a

főnököt! Nála a részvény és a kötvény, nála a korbács és a lánc, ő irányítja a termelést.

Több hang is felkiált: – így van! Józanság! Ne hergeld a főnököt!

– Az Úr pedig, hogy a fejükbe verje az álláspontját, küldött rájuk dögvészt és

nyavalyákat, és a nép gyászolt, és eléggé megkésve úgy döntött, hogy mégis felmegy a

hegyekbe a kananeusok ellen, akik most nem is tűntek olyan rossznak, pedig Mózes, az a

derék öreg szóvivő, az a jó fej ügyvéd, azt tanácsolta: „Fel ne menjetek, mert nem lesz

közöttetek az Úr, hogy el ne hulljatok a ti ellenségeitek előtt.” De azok a megátalkodott

izraeliták csak felmentek, és mit olvashatunk a Számok könyve tizennegyedik fejezetének

utolsó versében? „Alászálla azért az Amálek és a Kananeus, a ki lakik vala azon a hegyen,

és megverek őket, és vágák őket mind Hormáig.” „Mind Honnáig” – az hosszú út ám!

Hosszú az út Hormáig!

– Látjátok, barátaim, az Úr velük vala! Adott nekik egy esélyt, hogy Vele haladjanak az

0 dicsőségének teljében,

70 (m- mit csináltak ők? Tétováztak. Elárulták Őt a tétovázásukkal – az óvatosságukkal, a

nyúl-szívű-sé-gük-kel – és Md/cs és Áron is elárulták Ót, mert hagyták, hogy megingassak

őket, mint a politikusok, mikor megjön a közvélemény-kutatás eredménye – mert voltak

ám közvélemény-

I utalóik és szóvivőik, már akkor is, a Biblia napjaiban – ,

iI ezért nem mehettek be az ígéret Földjére, otthagyták Mózest és Áront azon a hegyen,

onnan nézhették Kánaán földjét, mint a gyerekek, akik a cukrászda kirakatához nyomják

az orrukat. Nem mehettek át. T\sztátalanok voltak. Nem ütötték meg a mércét. Nem

engedték az Úrnak, hogy cselekedjék általuk. Tele voltak jó szándékkal, de nem bíztak

eléggé az Úrban. Pedig az Úr megbízható. Ha () azt mondja, hogy megcsinálja a

lehetetlent, akkor megcsinálja, nehogy már azt mondjátok neki, hogy nem!

2

9

Ahmadon is kezd erőt venni a nyugtalanság, mint a gyülekezeten, amely mormol és

fészkelődik; most lazult el bennük a feszültség, amellyel a prédikáció fordulatait követték;

még az egérfarkincacopfos kislányok is úgy forgatják a fejüket a fiú mellett a padban,

mintha megfájdult volna a nyakuk, az egyik úgy néz fel Ahmadra, akár egy lindzsaszemű

kutya, amelyik azt találgatja, megér-e ez az ember egy pitizést. Szeme úgy ragyog, mintha

egy kincset tükrözne vissza, amit a fiúban talált.

– Hit! – közli a prédikátor a szónoklástól érdes hangon, amely recseg, mint

agyonédesített kávéban a cukor. – Nem volt hitük\ Ezért voltak gonosz gyülekezet. Ezért

látogatta meg az izraelitákat a dögvész, a gyalázat és a vereség a satatéren! Ábrahámnak, a

nép atyjának, volt hite, amikor fölemelte a kést, hogy feláldozza egyetlen fiát, Izsákot.

71 Jónásnak volt hite a cethal gyomrában. Dánielnek volt hite az oroszlánok vermében.

Jézusnak volt hite a kereszten – megkérdezte az Urat. miért hagyta el őt, de a következő

lélegzettel már megígérte a mellette keresztre feszített latornak, annak a gonosz embernek,

annak a „megrögzött bűnözőnek”, ahogy ma mondják a szociológusok, hogy még ezen a

napon vele lesz a Paradicsomban. Martin Luther Kingnek volt hite a washingtoni Mailen,

és abban a memphisi szállóban, ahol James Earl Ray vértanúvá tette King tiszteletest –

azért ment oda, hogy támogassa a sztrájkoló köztisztasági dolgozókat, az alantasnál is

alan-tasabbakat, az érinthetetleneket, akik a piszkunkat fuvarozzák. Rosa Parksnak volt

hite azon a buszon az alabamai Montgomeryben. – A prédikátor teste megnyúlik,

magasabb lesz, hangszíne megváltozik, mert váratlan gondolata támadt. – A busz elején

foglalt helyet – mondja társalgási stílusban. – Ez volt az, amit az izraeliták nem tettek. Ok

féltek leülni a busz elején. Az Úr azt mondta nekik: „Itt van, közvetlenül a sofőr mögött

Kánaánnak földje, tele tejjel és mézzel, az az ülés a tietek”, mire ők azt mondták: „Nem,

Urunk, köszönjük, jó nekünk a busz hátuljában. Elkockázgatunk ott, körbeadjuk a kis

félliteres Four Ro-sest, van nekünk kis crackes pipánk, heroinos fecskendőnk, vannak

fiatalkorú kokós barátnőink, akik megszüljék a törvénytelen gyerekeinket, akiket

otthagyhatunk cipős dobozva téve a város szélén a szeméttelepen – ne küldj fel minket

arra a hegyre, Uram! Nem vagyunk mi ellenfél azoknak az óriásoknak. Nem vagyunk mi

ellenfél Bull Connornak* és a rendőrkutyáinak. Maradunk mi itt a

„ Az alabamai Birmingham hírhedten brutális rendőrfőnöke az amerikai

polgárjogi harc idején, a 20. század hatvanas éveiben. (A fordító megjegyzése) Ihis/ hátuljában. Olyan jó kis sötét van itt. Olyan ké-iivelmés.” – Visszavált prédikátori

hangra: – Fivéreim és nővéreim, ne legyetek olyanok, mint ők! Mondjátok meg, niiie van

szükségetek.

Hitre – bizonytalankodik néhány lagymatag hang.

– Nem hallom! Hangosabban! Mire van szükségünk 1111 ndny áj unknak?

– Hitre! – hangzik az egységesebb válasz. Még Ahmad is kimondja a szót, de úgy,

hogy senki se hallja, csupán a kislány, aki mellette ül.

– Jobb, de nem elég hangos. Mink van nekünk, fivéreim és nővéreim?

– Hitünk!

– Miben? Olyan hangon akarom hallani, hogy abba a sevróbőr csizmaszárukba szálljon

a bátorsága a kananeu-soknak!

– Hitünk az Úrban!

– Igen, ó, igen! – csatlakozik pár magányos hang. Itt és ott néhány asszony zokog.

Ahmad látja, hogy a szemrevaló, fiatalos anyának, aki az ő padjában ül, csillog az arca.

A prédikátor még nem végzett velük. – Kinek az Urában? – kérdezi, de meg is válaszol

magának, már-már fiús izgalommal: – Ábrahám Urában! – Mély lélegzetet vesz. –Józsué

Urában! – Még egy mély lélegzetet vesz. – Dávid király Urában!

– Jézus Urában! – dobja be egy hang az öreg templom hátuljából.

3

0

– Mária Urában! – kiáltja egy női hang.

Egy másik megkockáztatja: – Bethsabé Urában!

– Czippora Urában! – kiáltja a harmadik.

73 A prédikátor úgy dönt, hogy eljött a befejezés ideje. –Valamennyiünk Urában! –

mennydörgi, olyan közel hajolva a mikrofonhoz, mint egy rocksztár. Fehér zsebkendővel

törülgeti magas, tar fejéről a nedvességet. Hártyaként vonja be a verejték, amely

elhervasztotta keményített gallérját. Ördögökkel tusakodott a maga kafir módján,

tusakodott még Ahmad ördögeivel is. – Valamennyiünk Urában? –ismétli gyászosan. –

Ámen!

– Ámen! – ismétlik sokan, megkönnyebbülten és kiürülve. Csend van, aztán lépések

fojtottan hivatalos hangja hallatszik, kettesével előrejön a padok közötti folyosón négy

öltönyös ember, hogy átvegyék a fatányérokat, mialatt a kórus harsány suhogással feláll,

és énekléshez készülődik. Egy taláros emberke, aki azzal pótolta termetének kurtaságát,

hogy ágaskodó pamaccsá növesztette dróthaját, felemeli a karját és vár, amíg a műszálas

öltönyt viselő, komor férfiak átveszik a prédikátortól a fatányérokat, és szétoszlanak, kettő

a középső folyón indul el, kettő szélről. Azt várják, hogy az emberek pénzt vessenek a

tányérokba, amelyekben vörös filcbélés tompítja a csörgést. A prédikációból visszatér a

váratlan „tisztátalan” szó; Ahmad belsője belereszket a szennyes törvényszegésbe, hogy ő

itt figyeli, miként imádják ezek a fekete hitetlenek a hamis istenüket, a háromfejű

halványukat; olyan, mint kilesni mások szexelését, hússzínű képeket az iskolában a többi

fiú válla fölött, akik rosszra használják a számítógépüket.

Ábrahám, Noé: ezek a nevek nem teljesen idegenek Ahmadnak. A Próféta is

megmondta a harmadik szárában: Hiszünk Allahban, és abban, ami leküldetett hozzánk, és

74 /(küldetett Ábrahámhoz, Ismáelhez, Izsákhoz, Jákobhoz és I rael törzseihez, és hiszünk

abban, amit Mózes, Jézus és a l'i'óféták kaptak az uruktól. Nem teszünk különbséget egyik

hivára sem köztük. Ezek az emberek itt körülötte a maguk módján ugyancsak a Könyv

Népe. Miért nem hisztek Allah ideiben? Miért tartjátok vissza a hívőket Allah útjától?

Hangok csöpörésznek az elektromos orgonánál ülő ember ujjai alól, akinek a tarkóján

olyan redőkbe gyűrődik n hús, mintha egy második arccá akarna idomulni, majd kopogni

kezd a lendületes jégverés. A kórus, és az első sorban Joryleen, rázendít a dalra. Ahmad

csak a lányt látja, hogy milyen nagyra tátja a száját, és milyen rózsaszín a nyelve az apró,

kerek fogak félig eltemetett gyöngyszemei mögött. – Bűnünk s bánatunk Jézus, a jó

barát… – hallja a nyitó szavakat, olyan lassan, mintha a bánat verméből vonszolnák fel az

ének terhét. – …vinni segít! – Ahmad mögött a gyülekezet helyeslő mordulásokkal és

kurjantá-sokkal köszönti a szavakat: ismerik ezt az éneket, szeretik. Az oldalfolyosóról

egy citromsárga öltönyös, kafir férfi, aki szálasabb a gyülekezeti tagok többségénél,

beadja Ahmad sorába a tányért, amely az ő bütykös ujjpercű, nagy kezében csészealjjá

töpörödik. Ahmad gyorsan továbbadja, nem tesz bele semmit; a tányér olyan meglepően

könnyű, hogy ki akar repülni a kezéből, de ő leengedi a mellette ülő kislány szintjére, aki

nyújtogatja érte már nem egészen babaszerű barna kezét, elkapja, és ő is továbbadja. A

gyerek, aki ragyogó kutyaszemmel nézte Ahmadot, közelebb csúszott hozzá, és most

olyan puhán támaszkodik neki vékony kis testével, mintha azt hinné, hogy a liú így nem

veszi észre. Ahmad, aki még mindig tör-

75 vényszegőnek érzi magát, mereven figyelmen kívül hagyja, előrebámul, mintha le

akarná olvasni a szavakat a taláros énekesek szájáról. – Isten lábához teszi terhünket –

hallja a fiú – a szárnyas fohász!

3

1

Ahmad szeret imádkozni, szereti azt az érzést, amikor átönti a fejében megszólaló

csendes hangot, önmagának láthatatlan meghosszabbítását a mellette várakozó csendbe,

egy olyan dimenzióba, amely tisztább a földi három dimenziónál. Joryleen azt mondta,

szólót fog énekelni, de nem lép ki a sorból, ahol egy kövér, korosabb asszony és egy

keszeg között áll, akinek olyan színe van, mint a szárított bőrnek: könnyedén rázzák

magukat csillámló kék talárjukban, és olyan egyszerre nyitják a szájukat, hogy Ahmad

nem tudja, melyik hang Joryleené. A lány pillantása a pamacshajú karnagyra szögeződik,

egyszer sem téved Ahmad felé, holott ő a pokol tüzét kockáztatta, mikor elfogadta ezt a

meghívást. Vajon itt van mögötte a gonosz gyülekezetben Tylenol? A válla egy napig fájt

ott, ahol Tylenol megmarkolta. – .. .Pedig bízhatnánk az Úrra – énekeli a kórus –, vigye

Hozzá a fohász! – A női hangoknak és a mögöttük álló férfiak mélyebb hangjának van

együtt valami arcvonalszerű méltósága: mint egy hadsereg, amely támadástól nem félve

tör előre. A sok torok egyetlen or-gonazúgássá, választ nem igénylő panasszá tömörül,

nagyon távol attól a magányos hangtól, amellyel az imám megcsendíti a Qur'an

muzsikáját, a szemek mögötti térbe hatoló, az agyvelő csöndjében elsüllyedő zenét.

A villanyorgonista átcsusszan egy másik ritmusba, ko-pácsolással élénkített

ugrabugrába; a kórus mögött kopácsolnak valamilyen hangszerrel, két dobverővel,

amelyeket

76 Almiad nem láthat. A gyülekezet helyeslő dünnyögéssel l „s/ónti a tempóváltást, a

kórus dobogással, riszálással l'-l/i a ritmust. Az orgona nyeldeklő, bukdácsoló hangokat .ni

Az ének ledobja a szavak köntösét, amelyeket egyre nehezebb érteni – valami a

megpróbáltatásokról, a kísér-icsekről és a bajokról. Joryleen mellett a keszegre aszott

asszony előrelép, és olyan hangon, mint egy férfié, puha lei lihangon felteszi a kérdést a

gyülekezetnek: – Ki bána-niiikat megosztja, hol van még egy ily hű barát? – Mögötte .1

kórus az egyetlen „fohász, fohász, fohász” szót énekli. Az orgonista fel-alá szökdécsel,

látszólag a maga útját járja, de azért tartja a kapcsolatot. Ahmad nem tudta, hogy ennyi

hang van az orgona billentyűzetén, magasak és mélyek, amelyek fürtökben futnak fölfelé,

fölfelé! – Fohász, fohász, fohász! – énekli a kar, engedve, hogy a kövér orgonista eljátssza

a maga szólóját.

Aztán Joryleenre kerül a sor: gyér taps fogadja, mikor előrelép, szeme rögtön Ahmad

arcán söpör végig, mielőtt a liú mögötti gyülekezet felé, és még magasabbra, a karzal

irányába fordítaná duzzadt ajkú, ovális arcát. Mély lélegzetet vesz, és Ahmadnak a szíve is

megáll, annyira félti. Ám a lány hangja fénylő szálként hullik az orsóról: – Gyengék

vagyunk, roskadozunk, lehúznak a bánatok? – Hangja fiatal, törékeny, tiszta, egy kicsit

remeg, mielőtt enyhülne izgatottsága. – Édes Jézus, menedékünk – énekeli. Hangja

szétterül karcos harsogássá, majd sikongassa magasodik a hirtelen szabadságtól, mintha

egy gyerek könyörögne, hogy nyissák ki neki az ajtót. A gyülekezet helyeslő düny-

nyögéssel nyugtázza ezeket az újításokat. Joryleen elkiáltja magát: – Ki barát volt, ke-he-

rül, megvet…

77 – Hé, kerülnek-e? – rikkantja mellette a kövér asszony, úgy kiabálva közbe, mintha

nem tudna ellenállni a meleg fürdőnek, amellyel Joryleen szolója kecsegteti. Nem azért

csubban bele, hogy félrelökje Joryleent, hanem hogy ketten legyenek; Joryleen, ahogy

meghallja, kipróbál kíséretnek egy rögtönzött rövid futamot, fiatal hangja merészebb lesz,

átszállt az önfeledtségbe. – Karjaiban – énekli –, karjaiban, karjaiban oltalom vár, ott

találsz te balzsamot.

– Igen, balzsamot, igen, balzsamot! – visszhangozza a kövér asszony, és előlép az

elismerő harsogásba, a sokaság szeretetébe, mert hangja, mint Ahmad ezt megérzi,

alábuktatja, majd rögtön fel is kapja őket életük verméből. Hangját megedzette a

3

2

szenvedés, amely még csak az árnyékát hullatja Joryleen fiatal életére. Ezzel a tekintéllyel

a kövér asszony, akinek olyan széles az arca, mint egy kőből faragott bálványé, elölről

kezdi, onnan, hogy „bűnünk s bánatunk!” Már nemcsak az arcán nyílnak gödröcskék, de a

szeme sarkában és lapos, széles orrának két oldalán is, ahogy orrcimpái erőszakosan

megfeszülnek. A himnuszt mostanra úgy belesulykolták a gyülekezet ereibe és idegeibe,

hogy akárhol be lehet lépni. – Minden bűnünk s bánatunk vinni segít – hallod ezt, Uram? –

A kórus, köztük Joryleen, rettenthetetlenül kitart, míg ez a kövér rajongó előre-hátra

lengeti a karját, egy percig annak az embernek a komikus hetykeséget mímelő diadalával

hadonászik, aki most jön le a pallón, miután átkelt a viharos tengeren. Karját előrelöki,

ujját rászögezi a karzat hánykódó öblére, és azt harsogja: – Halljátok ezt? Halljátok ezt?

– Halljuk, nővér! – feleli egy férfihang.

78 Mit hallasz, testvér? – Az asszony megfelel a saját híixlesére: – Minden bűnünk s

bánatunk vinni segít! Gon-Jn|j;iiok azokra a bűnökre! Gondoljatok azokra a bána-inkra!

Azok a mi babáink, igaz? Bűnök és bánatok, a mi I i.habáink, akiket a természet ad! – A

kórus folytatja a il.illamot, de most már gyorsulva. Az orgona zökkenve l.ns/ik-mászik, a

láthatatlan dobverő kótog, a kövér asz-■./ony behunyja a szemét, belecsapja a vak

dobolásba a 111 íz, Jíííz, Jíííz”-re rövidített „Jézus” szót, és kitör, mintha most fakadt

volna fel benne egy másik ének: – Köszönöm neked, Jézus! Uram, köszönöm neked!

Köszönöm nappal és éjjel a szeretetedet! – Mikor a kórus azt énekeli: .. .tűrnünk a

szükségtelen kínt? – a kövér asszony zokog: Szükségtelen, szükségtelen! Jézushoz kell

vinnünk őket. kell, kell! – Mikor a kórus, amelynek még mindig a painacshajú emberke

parancsol, megérkezik az utolsó sor hoz, a kövér asszony is visszatér hozzájuk: – Pedig

bízhatnánk az Úrra, vigyen hozzá mindent, mindent, minden incifinci kis dolgot a fohász!

Iiiiiiiiigen!

A kórus, amelyben Joryleené a legüdébb és legnagyobb száj, elhallgat. Ahmad szeme

ég, és a gyomra úgy kavarog, hogy attól fél, mindjárt hányni fog ezek között a rikoltozó

ördögök között. A kormos, magas ablakokról lenéznek a hamis szentek. Egy fehér

szakállúnak a fenyegető képét felgyújtja az elhaladó napsugár. Ahmad észre se vette, hogy

a kislány odafészkelte magát az ő oldalához, es elaludt a bömbölő muzsikában. Végig a

padban a család többi tagja mosolyog Ahmadra, mosolyog a kislányra.

79 Nem tudja, megvárja-e Joryleent a templom előtt, mikor a tavaszi pasztell pompába

öltözött gyülekezet kinyomul az áprilisba, amely vizenyőssé hűlt, mert az égen sötétednek

a felhők. Ahmad tétovázása egyre hosszabbra nyúlik, miközben félig elrejtőzve egy

szentjánoskenyérfa mögé, amely megúszta a törmeléktengert teremtő bontást, elégedetten

megállapítja, hogy Tylenol nincs a tömegben. Aztán épp mikor úgy dönt, hogy

elsomfordál, odajön hozzá Joryleen, úgy hozva gömbölyűségeit, mint gyümölcsöt a tálcán.

Egyik orrcimpájában ezüstgyöngy fogja be parányi tükrébe eget. A kék talár alatt egész

idő alatt ugyanolyan ruhát viselt, mint a középiskolában. Nem öltözött ki a templomhoz.

Ahmadnak eszébe jut, hogy a lány, mint mondta, nem veszi túl komolyan a vallást. –

Láttalak! – csipkelődik Joryleen. – Egyenesen Johnsonékkal egy padban!

– Johnsonékkal?

– Az a család melletted. Nagy templomozók! Önkiszolgáló mosodáik vannak a

belvárosban, és odaát Passaicban. Hallottál a fekete bur-zsoá-ziá-ról? Hát ők azok. Mit

barnulsz, Ahmad?

– Azt a kis valamit az orrodban. Eddig nem is vettem észre. Csak azokat az apró

gyűrűket a füledben.

– Új. Nem tetszik? Tylenol bírja. Alig várja, hogy a nyelvembe is csináltassak egyel.

– Átszúratnád a nyelvedet? Az borzasztó, Joryleen'

3

3

– Tylenol azt mondja, az Úr szereti a vagány nőket. Hát a te Mr. Mohameded mit

mond?

Ahmad hallja a gúnyt, mégis magasnak érzi magát emellett az alacsony, kicsattanó lány

mellett; a vásottan csillogó arcot elkerülve lenéz Joryleen mellének tetejére,

80 Hincly még most is az ének erőfeszítésétől és izgalmától l. n\ lik a laza nyakú tavaszi

bluz kivágásában. – Arra inti .1 nőket, hogy takarják el díszeiket – feleli. – Azt mondja,

ln'cy a derék asszonyok a derék férfiaknak, a tisztátalan ir.\/onyok pedig a tisztátalan

férfiaknak valók.

Joryleen kerekre nyitja a szemét és pislog. Tudomásul ms/í, hogy ez a mosolytalan

ünnepélyesség hozzátartozik Almiadhoz, amelyet el kell viselnie. – Hát nem tudom, hogy

én hol vagyok ebben – mondja vidáman. – Akkori-I'mm elég átfogóan értelmezték a

tisztátalanságot – teszi ho/zá, és letöröl egy kis nyirkosságot a halántékáról, ahol ü

hajszálak olyan finomak, mint egy fiú serkedő bajsza, ikinek még nem jutott eszébe a

borotválkozás. – Tetszett, ahogy énekeltem?

Ahmad alaposan meggondolja a kérdést, miközben elvonulnak mellettük a trécselő

templomozók, akik erre a hétre is letudták a kötelességüket. A ki-be bujkáló nap légiesen

gyönge árnyékokat rajzol a szentjánoskenyérfa hontakozó levelei alá. – Gyönyörű hangod

van – mondja Ahmad. – Nagyon tiszta. Ám amire használod, az nem úszta. Az éneklés,

főleg az a nagyon kövér asszony –

– Eva-Marie – szúrja közbe Joryleen. – Ő a csúcs. Beleadja magát mindenbe, amit

csinál.

– En nagyon érzékinek találtam az éneklését. És sok szót nem értettem. Milyen

értelemben ilyen jó barátotok Jézus?

– Micsoda barát, micsoda barát! – pihegi Joryleen, utánozva, ahogy a kórus darabokra

tördelte a himnusz sorait, amivel, Ahmad értelmezése szerint, a közösülés ismét-

dő mozdulataira utaltak. – Hát csak úgy – makacskodik. –Az emberek jobban érzik

magukat, ha azt gondolják, hogy

81 itt van. Ha nincs, és nem törődik velünk, akkor ki törődik? Gondolom, ugyanez

érvényes a te Mohamededre is.

– A Próféta sok dolgot jelent a követőinek, de mi nem nevezzük a barátunknak. Nem

vagyunk ilyen kényelmesek, ahogy a papotok mondta.

– Hé, ne beszéljük erről! – mondja Joryleen. – Örülök, hogy eljöttél, Ahmad. Nem

hittem, hogy megteszed.

– Kedves voltál hozzám, én pedig kíváncsi voltam. Segít, ha egy bizonyos pontig

megismerjük az ellenségei.

– Ellenséget? Hűha! Neked ott nem voltak ellenségeid.

– Tanítóm a mecsetben azt mondja, hogy minden hitetlen a mi ellenségünk. A Próféta

megmondta, hogy előbb-utóbb minden hitetlent el kell pusztítani.

– Ember, hogy jutottál te idáig? Az anyád is csak egy pulykatojás ír. Tylenol mondta.

– Tylenol, Tylenol. Megkérdezhetem, mennyire állsz közel a bölcsesség e kútfőjéhez?

A nőjének tekint?

– Ó, az a fiú csak próbálkozik! Túl fiatal még, hogy megállapodjon egy barátnőnél.

Gyere, menjünk. Túlságosan megbámulnak.

Végigmennek a fejlesztésre váró hektárok északi határán. Egy festett nagy tábla

négyszintes parkolóházat ábrázol, ami majd visszahozza a vásárlókat a belvárosba, de már

két éve nem épült semmi, csak a tábla van, amelyet egyre jobban összefirkálnak. Amikor a

nap ferde kévéje délről keresztülnyilaz a fellegeken a belváros új üvegfalú épületei fölött,

látszik, hogy finom por lebeg a törmelék felett, és mikor a fellegek visszatérnek, a nap

3

4

átváltozik fehér körré, mintha egy tökéletes lyukat égettek volna bele a felhőkbe, pontosan

akkorát, mint a hold. Ahmadban az

82 ■ r\ik oldalát melegítő naptól tudatosodik, hogy a másik nltl.tlát is melegíti a mellette

mozgó Joryleen egymást lil'edő körökből és puhaságokból felépült teste. Orrcim-|i.i|.ihan

tüzes gombostűként izzik a gyöngy; a napfény c Mllogó nyelvet öltöget a blúz ovális

kivágásának közelien. – Én jó muzulmán vagyok egy olyan világban, amely fiinyt űz a

hitből – mondja a fiú.

– Ahelyett, hogy jó vagy, nem akarnád inkább jól eie/ni magadat? – kérdezi Joryleen,

Ahmad szerint őszinte kíváncsisággal. Neki fejtörő, furcsaság a fiú szigorú hite.

– A kettő talán együtt jár – mondja engedékenyen. – Az ¿i7.es és a hit.

– Eljöttél a templomomba – mondja a lany. – En is elmehetnék veled a mecsetedbe.

– Azt nem lehet. Nem imádkozhatunk együtt, és csak azután jöhetnél oda, hogy részt

vettél a képzésen, és bebizonyítottad őszinteségedet.

– Hú! Hát ez tovább tarthat, mint amennyire időm van. Mondd, Ahmad, te hogy szoktál

szórakozni?

– Részben ugyanúgy, ahogy te, habár a „szórakozás”, mint fogalmaztál, nem lényeges

egy jó muzulmán életében. Hetente kétszer leckéket veszek a Qur'an nyelvéből és

tanításából. Tanulok az iskolában. Ősszel játszom a labdarúgócsapatban – az elmúlt

idényben öt gólt rúgtam, az egyiket tizenegyesből –, tavasszal futok. Hogy pénzt keressek

és kisegítsem anyámat – a pulykatojás írt, ahogy hívod –

– Ahogy Tylenol hívta!

– Ahogy nyilvánvalóan mindketten hívjátok – hetente tizenkét-tizennyolc órában

kiszolgálok a Másodperecben,

83 és ez lehet „szórakozás”, megfigyelni a vásárlókat, a ni házat és az egyéni hibbantság

válfajait, amelyeket az amerikai liberalizmus szít. Az iszlámban nincsen semmi, ami

tiltaná a televízió nézését és a moziba járást, habár c/l annyira átitatja a reménytelenség és

a hitetlenség, hogy taszítja érdeklődésemet. Továbbá nem tiltja az iszlám az érintkezést a

másik nemmel sem, ha betartunk bizonyos szigorú tilalmakat.

– Olyan szigorúkat, hogy semmi se történjen, ugye? Ili fordulj balra, ha haza akarsz

kísérni. Nem kell ám, tudod. Itt most rázósabb környék kezdődik. Biztos nem akarod,

hogy beléd kössenek.

– Szeretnélek hazakísérni. – Ahmad folytatja: – A tilalmak nem annyira a férfi, mint a

nő érdekét szolgálják. Szüzessége és tisztasága a legfontosabb részét képezi az értékének.

– Jajaj – mondja Joryleen. – Kinek a szemében? Mármint ki végzi ezt az értékelést?

Ahmad érzi, hogy a lány nagyon közel viszi ahhoz, ahol elárulja a hitét csak azzal, ha

válaszol erre a kérdésre. Az iskolában megfigyelte, hogy Joryleen ügyesen beszél, annyira

le tudja nyűgözni a tanárokat, hogy észre sem veszik, amikor a tanítási időt fecsérelve

eltéríti őket a tananyag ösvényéről. Joryleenben van egy adag kajánság. – Isten szemében

– mondja –, mint azt a Próféta feltárta. „S mondd a hívő nőknek, hogy süssék le a

tekintetüket és ügyeljenek a szemérmükre.” Ez ugyanabból a szúrából való, amely arra inti

az asszonyokat, hogy fedjék be a díszeiket, fátyolozzák el a keblüket, és még csak ne is

toppantsanak, nehogy hallani lehessen a rejtett bokapereceik hangját.

84 l gy gondolod, hogy túlságosan kiteszem a dudáimat i .ik meg kell nézni, hol jártatod a

szemedet! Alunadot már attól illetlen bizsergés fogja el, hogy a l hív szájából hallja a

„dudáim” szót. Mereven maga elé kimúlva mondja: – A tisztának a célja is a tisztaság.

Mint in.a beszéltünk róla, ez létnek és érzésnek is jó.

3

5

No és a másvilági szüzek? Mi lesz a tisztasággal, ha r/ek a vértanú ifjak, tele

trutymóval, felmennek az égbe?

Erényük elnyeri jutalmát, miközben megmaradnak ■ >lvan tisztának, amilyennek Isten

teremtette őket. Tanítóm .1 mecsetben úgy gondolja, hogy a sötét szemű szüzek csak

szimbólumai az üdvösségnek, amely elképzelhetetlen konk-it l képek nélkül. Jellemző a

szexmániás Nyugatra, hogy i l>be a képbe akaszkodik, és gúnyolja miatta az iszlámot.

Mennek tovább abba az irányba, amelyet Joryleen mu-lalott. A környék lomposabb

lesz: a bokrok ápolatlanok, a házak festetlenek, a járda kockaköveit helyenként

felnyomják vagy megrepesztik a fák gyökerei, a kis előkertek szeméttől ragyásak. A

sorházakban rések tátongnak, mint a foghíjak; ezeket ugyan elkerítették, de a vastag

drótháló elszakadt és meggörbült azoknak a láthatatlan nyomásától, akik utálják a

kerítéseket, és gyorsan be akarnak jutni valahova. Némelyik blokkban a sorházak egyetlen

hosszú épületté olvadnak össze, ahol van sok hámló ajtó és négy lókból álló lépcső, az

egyik régi és deszka, a másik új és beton. Fent gallyakat kereszteznek a villanyvezetékek,

amelyek az áramot szállítják a városban; a megereszkedett hár-fahúrok belelógnak a

résekbe, amelyeket a közterület-fenntartók csonkoltak az ágak közé. A ritkás virágok és a

feslő, zöldessárga levelek világítanak a felhőktől foltos ég alatt.

85 – Ahmad! – szólal meg Joryleen váratlan ingerültséggel

– tételezzük fel, hogy meghalsz, és nincs ott semmi, di semmi? Akkor mi értelme ennek

az egész tisztaságnak?

– Ha semmi sem igaz – mondja a fiú, és a gyomra görcs be rándul a gondolattól –,

akkor a világ túl rettenetes ahhoz, hogy szeressem, és nem fogom bánni, ha itt hagyhatom.

– Apám, hát ilyen nincs, mint te. Nem színezek. Irtóra szerethetnek a mecsetben.

– Sokan vannak ilyenek, mint én – mondja Ahmad egyszerre kimérten és gyengéden,

félig-meddig pirongatva. –Vannak – nem akarja mondani, hogy „feketék”, mert ej ugyan

politikailag korrekt szó, de nem hangzik kedvesen

– olyanok, akiket testvéreidnek neveznél. A mecset és tanítói megadják nekik, amit a

keresztény Egyesült Államok a méltóságán alulinak tekint: a tiszteletet és a lehetőséget az

erőpróbára. Elvárják tőlük a szigort. Elvárják az önfegyelmet. Amerika semmi mást nem

akar a polgáraitól, az elnököd is megmondta, csak hogy vásároljanak, verjék el a pénzt,

amit nem engedhetünk meg magunknak, és fejlesszék a gazdaságot, amiből csak az

elnöknek és más gazdag embereknek lesz haszna.

– Nekem ugyan nem elnököm. Ha szavazhatnék az idén, arra szavaznék, hogy rúgják

ki, és legyen helyette Al Sharpton.

– Nem számít, ki az elnök. Mind azt akarja, hogy az amerikaiak önzők és materialisták

legyenek, vegyék ki a részüket a fogyasztásból. Ám az emberi szellem az önfeláldozásra

éhezik. Nemet akar mondani az anyagi világra.

– Megijesztesz, mikor így beszélsz. Úgy hangzik, mintha gyűlölnéd az életet. –

Joryleen olyan önfeledten tárul-

86 I „/ik ki, mintha énekelne: – Én úgy érzem, a szellem az, »1111 úgy jön ki a testből,

mint a virágok a földből. Ha Kvnlölöd a testedet, magadat gyűlölöd, a csontot és a vért •

■. .1 bőrt, és a szart, ami azzá tesz, aki vagy.

A fiú olyan magasnak érzi magát, mint mikor állt az rlnint csiga vagy féreg csillámló

nyoma felett, olyan macisnak, hogy beleszédül, ha lenéz erre az alacsony, kerekded

lányra, akinek szája és hangja indulatos életre kell a méltatlankodástól, amiért Ahmad

ennyire vágyik a nszlaságra. Joryleen szája keskeny kerettel illeszkedik az nrcbőr többi

részéhez, olyasfajta vékony vonallal, amilyet i kakaó hagy a csésze belsejében. Elképzeli,

3

6

ahogy belemerül Joryleenbe, és a gondolat fesztelen ordenáréságából inüja, hogy ezt az

ördög gondolta.

– Ne gyűlöld a testedet – igazítja ki a lányt –, de ne is legy a rabszolgája. Ahová csak

nézek, rabszolgákat látok – a drogok rabszolgáit, a divathóbortok rabszolgáit, a televízió

rabszolgáit, olyan sportcsillagok rabszolgáit, akik még csak nem is tudnak a rabszolgáik

létezéséről, idegenek profán, értelmetlen véleményének rabszolgáit. Neked jó szíved van,

Joryleen, de ez a lusta gondolkodásmódod egyenesen úton visz a pokolba.

A lány megállt egy sivár, fátlan utca járdáján, Ahmad azt gondolja, azért torpant meg,

mert dühös rá, mert annyira csalódott benne, hogy majdnem elsírja magát, de aztán

megérti, hogy Joryleené ez a piszokszín ajtó, és a falépcső, amelynek négy fokát mintha

örökös esők áztatták volna szürkére. O legalább tégla bérházban lakik a körút északi

oldalában. Bűntudata van a lány csalódása miatt, mert Joryleen, mikor sétára hívta,

reményeket engedett meg magának.

87 – Te vagy az, Ahmad – mondja a lány, és elfordul, fel teszi a lábát az első piszokszín

lépcsőfokra –, aki nem tudja, hova megy. Te vagy az, aki nem tudja, milyen rohadt végre

jutsz.

Ahmad ül a régi, súlyos, kerek, barna asztalnál, amelyet anyja és ő „ebédlőasztalnak”

hívnak, habár sose ebédelnek róla, és tanulmányozza a haszongépjármű-vezetői levelező

elméleti oktatás kapoccsal összefűzött négy jegyzetét. Rashid sejk segített megrendelni

őket Michiganből, és kiállította a 89,50 dolláros csekket a mecset számlájára. Ahmad

mindig azt hitte, hogy a teherautó-vezetés az olyan butáknak való, mint Tylenol és a

bandája az iskolában, valójában azonban elképesztő, mi mindent kell tudni hozzá, például

a veszélyes anyagokat négy darab, rombusz alakban elhelyezett, 10,75 x 10,75 hüvelykes,

különböző öntapadóval kell jelölni. Vannak tűzveszélyes gázok, mint a hidrogén, és

vannak mérgező gázok, mint a sűrített fluor; vannak tűzveszélyes szilárd halmazállapotú

anyagok, mint a nedvesített ammóniumpikrát, és öngyulladásra hajlamos szilárd

halmazállapotú anyagok, mint a fehér foszfor, és olyan anyagok, amelyek nedvesen

fenyegetnek öngyulladással, például a nátrium. Aztán ott vannak a komoly mérgek,

például a kálium-cianid, és a fertőző anyagok, mint a lépfene vírusa, és a radioaktív

anyagok, mint az uránium, és az agresszív anyagok, például az akkumulátorsav. Mindezt

szállítani kell, és ha elfolyik belőlük egy bizonyos mennyiség (amelynek mértékét az

anyag toxi-citása, illékonysága, kémiai állandósága határozza meg), azt jelenteni kell a

közlekedésügyi minisztériumnak és a környezetvédelmi főfelügyelőségnek.

Almiad émelyeg, ha a papírmunkára, a számoktól, t ■ hI. >któl, tilalmaktól tüskés

fuvarlevelekre gondol. A mér-f Ifi tilos együtt szállítani állati vagy emberi fogyasztás-ii

.ilkalmas élelmiszerrel; a veszélyes anyagok még szóróin kvart fémdobozban sem

utazhatnak a vezetőfülkében, i i)ló'r mellett; őrizkedni kell a hőségtől, a szivárgástól, a

Imiden sebességváltástól. A veszélyes anyagokon kívül \.innak különleges szabályozás alá

eső anyagok, amelyek ii/estelenítő, irritáló vagy egészségre ártalmas hatással vannak a

sofőrre és utasaira, mint a monoklór-aceton vagy .i dilenilklorid, és vannak anyagok,

amelyeknek szivárgása l – ni tehet a járműben, ilyenek például a cseppfolyós korín/

ívumok, a bróm, az oltatlan mész, a sósav, a marónátron es az akkumulátorsav. Ahmad

most döbben rá, hogy itt ■ •is/ágszerte veszélyes anyagok zötyögnek, fröcsögnek, égetnek,

eszik az utakat, a gépjárművek alját – a vegyészet tekete mágiája, amelyben megnyilvánul

a materializmus leiekmérgező hatása.

Továbbá megtudja a jegyzetekből, hogy a cseppfolyós halmazállatú anyagok

szállításánál be kell tartani az úgynevezett üres tér előírását; ez az a mennyiség,

amennyivel kevesebbnek kell lennie a rakománynak, különben a tartály szétrobban, ha a

tartalma kitágul szállítás közben – például ha, teszem azt, a hőmérséklet meghaladja az

3

7

ötvennégy és fél fokot. A tartálykocsinál nagyon kell vigyázni a lolyadékkilengésre is,

aminek nagyobb és veszedelmesebb a kockázata az úgynevezett huzagolatlan belsejű

tartálykocsiknál, mint azoknál, amelyeket elosztólemezek tagolnak rekeszekre. Bár még

ezeket is felboríthatja egy oldalirányú kilengés, ha a vezető túl meredeken veszi a ka-

89 nyárt. Az előrehajtó kilengés a piros lámpánál vagy a stop táblánál a járművek elé

buktathatja a tartálykocsit. Ám a közegészségügyi előírások tiltják az elosztólemezek

használatát a tej vagy a gyümölcslevek szállításánál; a/, elosztólemezek megnehezítik a

tartályok tisztán tartásai, ennélfogva fokozzák a fertőzés veszélyét. A szállítás teltf van

olyan veszélyekkel, amelyekről Ahmadnak fogalma sem volt eddig. Ennek ellenére

izgalmas elképzelni magái, ahogyan – mint egy 727-es pilótája, vagy egy tartályhajó

kapitánya vagy a brontosaurus parányi agya – elkormányoz egy hatalmas járművet a

baljós lehetőségek útvesztőjében a biztonságig. Örömmel olvassa, hogy a szállítási

előírások már-már vallásos szigorral hangsúlyozzák a tisztaság fontosságát.

Este negyed nyolckor valaki kopogtat. A hang nincs messze az asztaltól, ahol Ahmad

tanul egy megviselt lámpa fényénél, és kizökkenti a fiút az üres térből, a tonnatartalomból,

a kilengésből és az elfolyásból. Anyja gyorsan előkerül a hálószobájából, amely egyben a

műterme, és megy – sőt siet – ajtót nyitni, menet közben igazgatva meg nyakszirtig érő,

hennával nyomatékosított, világosvörö* haját. Jobban örül az érthetetlen érkezőknek, mint

Ahmad, aki még tíz nappal a hitetlen templomi szertartás után is izgul attól, hogy a

tilosban járt Tylenol terepén; nem lehetetlen, hogy a vaddisznó és a bandája még

megrohanja egyszer, akár este is rátörhetnek, hogy menjen ki hozzájuk.

Az sem lehetetlen, bár valószínűtlen, hogy Rashid sejk küldönce kopog. A sejk

idegesnek tűnt az utóbbi időben, mintha nyomasztaná valami; Ahmad vékonyra köszörüli

elemnek látja egy építményben, amelynek túlzott súlyt

90 lill hordoznia. A múlt héten az imám ingerlékenynek iiiui.iikozott, amikor a harmadik

szúrat vitatta meg a tanít-vnuvaval. Nem szabad a hitetleneknek úgy vélekedniük, ái .'xv a

haladék, amit adunk nékik, jó az ő lelkűknek. i \u\nm azért adunk nékik haladékot, hogy

bűneikben iwvckedjenek. Megalázó büntetés lesz az ő osztályrészük. Almiad meg

merészelte kérdezni tanítóját, hogy nincs-e valami szadizmus ennek és az ehhez hasonló

versek „Liságának a gúnyolódásában? Megkockáztatta: – Nem h/ lenne inkább Isten

szándéka, amelyet a Próféta kinyi-l.nkoztatott, hogy a hitetlenek megtérjenek?

Mindenesetre ueiii inkább irgalmasnak kellene mutatkoznia ahelyett, li'>cy kárörvendezik

szenvedésükön?

Az imámnak csak a fél arca látszott, mert a másik felét i-li.ikarta a deres, nyírott

szakáll. Vékony sasorra és halvány .iii.i volt, de ez nem az angolszászok vagy az írek

halvány-liga, az a szeplős, gyorsan piruló fajta, mint Ahmad anyjáé i.i hajlamot a pirulásra

sajnos a fia is örökölte), hanem a Icuienieké: áthatolhatatlan, egyenletes, viaszos. Az imám

szakállában megrándult a violaszín száj. Megkérdezte: – A csótányokat, amelyek

előrajzanak a padló és a mosogató iilól – azokat szánod? Vagy szánod az asztalnál dongó

legyeket, mikor megmásszak az ételt a mocskos lábukkal, iiuely egy perce még dögökön

és bélsárban tapicskolt?

Az az igazság, hogy Ahmad szánta őket; lenyűgözte az islenszerű emberek lábánál

nyüzsgő, roppant rovartömeg, de mivel tudta, hogy minden további minősítéssel vagy

vilatkozással még jobban megharagítaná a tanítóját, azt \ álaszolta: – Nem.

91 – Nem – ismételte elégedetten Rashid sejk, és törékeny kezével meghúzogatta a

szakállát. – El akarod pusztítani őket, mert bőszítenek a tisztátalanságukkal. Elfoglalnák a/

asztalodat, a konyhádat; akkor ülnének rá az ételedie, amikor a szájadba tennéd, ha nem

3

8

pusztítanád el őket Nincsenek érzéseik. A Sátán megnyilvánulásai, és Isten könyörtelenül

el fogja pusztítani őket a Végső Napon. Isten örvendezni fog szenvedéseiken. Cselekedj te

is így, Ahmad! Ha azt képzeled, hogy a csótányok könyörületet érdemelnek, ar-Rahim

fölé helyezed magadat, azt képzeled, hogy könyörületesebb vagy a Könyörületesnél.

Akárcsak a Paradicsomnál, Ahmadnak most is úgy rém lett, hogy tanítója a valóság

elleni pajzsként használja a metaforát. Joryleennek, noha hitetlen, vannak érzései; látszott

abban, ahogy énekelt, és ahogyan a többi hitetlen] válaszolt az énekre. Ám Ahmadnak

nem az a dolga, hogy< vitatkozzon, hanem hogy tanuljon, és elfogadja saját helyét az

iszlám látható és láthatatlan, roppant rendszerében.

Anyja talán azért sietett az ajtóhoz, mert valamelyik barátját várja, ám Ahmad hallja a

hangjában a hátrálást: értetlen, mégsem aggódó, csak tiszteletteljes. Egy Ahmadnak kissé

ismerős, udvarias, fáradt hang bemutatkozik, hogy ő Mr. Levy, a nevelési tanácsadó a

Belvárosi Középiskolában. Ahmad elernyed: nem Tylenol, nem is a mecsetből valaki. De

miért Mr. Levy? Beszélgetésük kínos érzéseket keltett Ahmadban; a tanácsadó közölte,

hogy bele akar szólni Ahmad terveibe, mert nem elégedett velük.

Hogy jutott el idáig, ehhez az ajtóhoz? A bérház egyike annak a háromnak, amelyeket

huszonöt éve építettek a sorházak pótlására, mert azok annyira lepusztultak és annyi-

92 11 megfertőzte őket a drog, hogy New Prospect városveze-i megoldást látott a vegyes

jövedelmű lakóknak szánt, n i uieletes oszlopokban. Valamint úgy számítottak, hogy

i illami jogon kisajátított földet parkosítják, szabadidős

ii vekenységre alkalmas térségeket alakítanak ki benne, és i y \ kelszer kétsávos út

elősegítheti az összeköttetést olyan lutységekkel, ahol többségben vannak a „jobb

egziszten-• i.ik”. Csakhogy a problémák ugyanúgy visszatértek, mint ■ CV maremma

lecsapolása után: a drogdíler apák fiai foly-i.iti.ik az ipart, narkósok fetrengtek a park

padjain, bokrai .il.iil, a bérházak lépcsőházában, éjszakánként rohangáltak .1 tolyosókon.

Az eredeti terv szerint biztonsági őr ült volna minden bejáratnál, de a városnak meg kellett

nyir-li.ilnia a költségvetést, és a kis irodákat, amelyekben leveképernyők mutatták a

folyosókat és az ajtókat, rendszertelenül üzemeltették. 15 p mullva itvagyok, közölte a

kézzel írott üzenet, ami több órát jelentett. Ebben az esti időpontban lakók és látogatók

egyszerűen besétálnak. Nyilván besétált Mr. Levy is, megnézte a postaládákat, heszállt a

liftbe, és kopogtatott a megfelelő ajtón. Most pedig itt állt az ajtó innenső oldalán a

konyha mellett, és harsányabb, hivatalosabb hangon mutatkozott be, mint amit Ahmaddal

használt a pályaválasztási megbeszélésen. Akkor megnyerőnek, lustának és halálosan

fáradtnak látszott. Ahmad anyjának arca kipirul, és éles hangon trillázik; izgalomba hozza

a magányos életük fölött lebegő, távoli bürokrácia képviselőjének látogatása.

Mr. Levy megérzi az izgatottságot, és igyekszik visszahozni a nyugalmat. – Elnézést

kérek, amiért így betörtem – mondja valahol az álló anya és az ülő fiú között, aki nem

93 áll fel a barna asztaltól. – De mikor megpróbáltam hívni a/ Ahmad iskolai anyagában

feltüntetett telefonszámot, a géphang azt mondta, hogy a készüléket kikapcsolták.

– Ki kellett kapcsoltatnunk szeptember tizenegyedike után – magyarázza Ahmad anyja

kissé pihegve. – Gyalázkodó hívásokat kaptunk. MuzulmángyülölóTctől. Megvál-1

toztattam és titkosíttattam a számot, igaz, hogy havonta. | néhány dollárral többet kell

fizetnünk érte, de én mondom j magának, hogy megéri.

– Sajnálattal hallom, Mrs. – Ms. – Mulloy – mondja a tanácsadó, és csakugyan látszik

rajta, még a szokott szomorúságán felül is, a sajnálkozás.

– Csak egy-két hívás volt – szól közbe Ahmad. – Nem nagy ügy. A többség klasszul

viselkedett. Összevissza tizenöt voltam, amikor történt. Ki hibáztathatott volna engem?

3

9

Anyja azt mondja, abban a dühítő modorában, amellyel valamivé tudja felfújni a

semmit: – Több volt az egy-kettőnél, nekem elhiheti, Mr. Levine!

– Levy. – Még mindig meg akarja magyarázni, miért állított be. – Az iskolában is

behívathattam volna Ahmadot az irodámba, de én magával akartam beszélni, Ms. Mulloy.

– Teresa, kérem.

– Teresa. – Mr. Levy az asztalhoz jön, átnéz Ahmad válla fölött. – Látom, már

készülsz. Tanulsz a vizsgára. Gondolom, azzal tisztában vagy, hogy amíg nem töltöd be a

huszonegyet, csak C kategóriás jogosítványt kaphatsz. Semmi pótkocsis kamion, se

veszélyes anyagok.

– Ja, tudom! – mondja Ahmad, és tüntetően visszafordul az oldalhoz, amelyet tanulni

próbált. – De kiderült, hogy ez érdekes. Ha már belevágtam, mindent meg akarok tanulni.

94 \hmad nem fél attól, hogy vitába szálljon Mr. Levyvel. Mi-)' is mondja neki: – Több

van ebben, mint gondolná. V.ni egy csomó szigorú előírás, aztán felsorolják a teher-iiuio

összes részét, és hogy mit kell csinálni a karban-i.máshoz. Senki se akarja, hogy a

teherautója lerobbanjon, nieil az veszélyes lehet.

Oké, akkor tarts is ki mellette, fiam. De ne hagyd, Imgy elvegye az idődet az iskolától:

még egy hónap és egy i mmiió vizsga van hátra. Akarsz érettségizni, nem?

– Igen, akarok. – Nem óhajt vitatkozni mindenen, bár ii'a/ából sérelmezi a fenyegetés

árnyékát. Majd meghalnak, liogy leérettségiztethessék, hogy megszabaduljanak tőle. De

inire nyilvánítják érettnek? Az imperialista gazdasági rend-'./erre, amely a gazdag

keresztényeknek kedvez.

Mr. Levy fülét nem kerüli el a savanyú hang. – Nem haragszol, ha beszélek egy percet

az anyáddal? – kérdezi.

– Nem. Miért haragudnék? És ha igen, akkor mi van?

– Velem akar beszélni? – kérdezi az asszony, hogy leledtesse a fia gorombaságát.

– Csak nagyon röviden. Még egyszer arra kérem, Mrs. – Ms. – Teresa, hogy bocsásson

meg a zavarásért, de az a u'pusú pasas vagyok, hogy ha foglalkoztat valami, addig nincs

nyugtom, amíg nem lépek az ügyben.

– Megkínálhatom egy csésze kávéval, Mr. – ?

– Jack. Az anyám Jacobnak szólított, de az emberek Jacknek hívnak. – Nézi Ahmad

anyjának piruló, szeplős arcát, kidülledő, túlbuzgó szemét. Láthatólag nagyon akar

tetszeni. A pedagógusok nem kapják meg a szülőktől azt a tiszteletet, amihez szoktak.

Némelyik szülő ugyanolyan ellenségnek tekinti őket, mint a rendőrséget, ami kész ne-

95 vétség, mert a tanárnak nincsen fegyvere. Ám ez az asszony, noha egy emberöltővel

fiatalabb Levynél, lehet annyi idős, hogy egyházi iskolába járt, ahol az apácák

megtanították a tisztelettudó viselkedésre. – Köszönöm, nem – mondja. Úgyis pocsék alvó

vagyok.

– Csinálhatok koffeinmenteset! – ígéri túlzott buzga lommal Ahmad anyja. – Megissza

a neszkávét? – A szeme halványzöld, mint az üvegek, amelyekbe régebben palackozták a

kólát.

– Kísértésbe hozott – vallja be Jack Levy. – Ha gyorsan elkészül. Hová mehetnénk,

hogy ne zavarjuk Ahmadotfl A konyhába?

– Túl nagy a rendetlenség. Még nem mosogattam el. Addig akartam festeni, amíg van

bennem energia. Menjünk a műtermembe. Ott van rezsó.

– Műtermébe?

– Csak én hívom így. Ugyanott alszom, de majd nem vesz tudomást az ágyról.

Kénytelen vagyok többfunkcióssá tenni, hogy Ahmadnak meglegyen a maga nyugalma a

4

0

saját szobájában. Egy szobában aludtunk évekig, talán túlságosan is sokáig. Ezekben az

olcsó lakásokban a falak olyanok, mint a papír.

Benyit ugyanazon az ajtón, amelyen tíz perce kijött. –Tyű! – mondja a belépő Jack

Levy. – Azt hiszem, Ahmad már említette, hogy fest, ámde –

– Arra törekszem, hogy minél nagyobbak és erőteljesebbek legyenek a munkáim.

Olyan rövid az élet, egyszer csak eszembe jutott, hogy mit bíbelődök a részletekkel?

Perspektíva, árnyékok, körmök – az emberek úgyse veszik észre, a kollégák pedig, a többi

festő azzal vádol, hogy

96 il illusztrátor vagyok. Néhány régi megrendelőm, I” lilául egy ajándékbolt a

Ridgewoodon, ahol az örökké-ilnsag óta árusítják a dolgaimat, kissé meg van lepve 111*1

az új stílusomtól, de én megmondtam: „Nem tehetek inl.i, ez az az irány, amerre mennem

kell.” Aki nem fejelik, az meghal, igaz?

lack Levy megkerüli a hanyagul bevetett és egy odado-Im.ii pokróccal leterített ágyat,

és tiszteletteljes hunyorgással ne/ a falakra. – Csakugyan el is adja ezeket a dolgokat?

Kögtön megbánja a fogalmazását, mert az asszony védekezni kezd. – Egy részét, nem

mindet. Még Remb-i.mdt és Picasso sem tudta eladni az összes dolgát azonnal.

– Jaj, nem, nem úgy értettem… – hebeg Jack Levy. –Nagyon megkapóak; csak az

ember nem erre számít, ha bejön egy ajtón.

– Kísérletezem – mondja Ahmad anyja, mert megeny-Imit, és szeretné folytatni –,

egyenesen, ahogy kijön a tubusból, így maga a néző keveri össze a színeket a szemével.

– Szenzációs! – mondja Jack Levy, reménykedve, hogy így lezárhatja a társalgásnak

ezt a részét. Ez nem az ő terepe.

Ahmad anyja feltesz melegedni egy kanna vizet a kis iczsóra, amely a kifolyt vagy

letörült olajfestékektől kérges íróasztalon áll. Jack elég vadnak találja a képeket, de letszik

neki a légkör, a rendetlenség és a jéghideg tisz-laságú neoncsövek a mennyezeten. A

festékszag, akárcsak a faforgács, egy elmúlt időről beszél, amikor a tanyasi emberek a

maguk kezével készítették a tárgyakat. – Talán jobban ízlene egy kis gyógytea! – mondja

az asszony. – Én úgy alszom a kamillától, mint egy pólyás. – Fürkésző pil-

97 lantást vet a vendégre. – Kivéve, mikor négy óra mulv.i felébredek. – Nem teszi hozzá,

hogy: Mert pisilni kell.

– Ja – mondja Levy. – Hát az probléma.

Ahmad anyja elvörösödik, mert tisztában van vele, hogy szándékosan szakították félbe.

Inkább a vízzel kezd foglalkozni. A kanna csövét fedő kupak likacsain mai előpöffen a

gőz. – Elfelejtettem, milyen teát kér. Kamillái, vagy mit?

Jack Levy elzárkózik ennek az asszonynak a New Age-oldalától. Következőnek a

kristályait és az /csiVig-pálcáit | veszi elő. – Azt hiszem –, mondja – egy csésze

neszkávébau I egyeztünk meg, habár annak mindig forraltvíz-íze van.

Az asszony arca kitartóan lángol a sűrű szeplők alatt. –Ha így áll hozzá, akkor talán

nem is kér semmit.

– Nem, nem, Miss – Mrs… – Letesz arról, hogy a nevén nevezze. – Megfelel minden

ital, csak meleg legyen. Amitl maga óhajt. Igazán nagyon kedves. Igazán nem vártam – |

– Hozom a neszkávét, és megnézem Ahmadot. Utál úgy tanulni, ha nem járkálok a

nappaliban; úgy érzi, nem | kapja meg a kellő figyelmet.

Teresa eltűnik, és mire visszatér, kezében – rövid körmű, kemény húsú, munkához

szokott kezében – egy barna porral teli, zömök üveggel, Jack Levy kikapcsolta a rezsót,

hogy ne forrjon el a víz. Az anyáskodás néhány percig tartott; Jack hallotta a szomszédból

a könnyed, csipkelődő, puhatolózó nőies hangot, és a fia alig valamivel mélyebb hangján a

hol nyüszítő, hol morgó, tagolatlan középiskolás elutasítást, amelyet Jack olyan jól ismer –

4

1

mintha a felnőttek puszta léte kegyetlen és szükségtelen megpróbáltatás lenne, amit el kell

viselni. Innen próbálja tovább szőni a

98 i H – Maga tehát jellegzetes, átlagos tizennyolc évesnek In la a fiát?

Miért, nem az? – Teresának érzékeny pontja az anyaié, rádülleszti berillzöld szemét a

látogatóra a színtelen pillák közül, amelyekre időnként kerül festék, de az nem in.i cs nem

tegnap volt. Haja a tövén világosabb, szelídebb iimyalatú, mint a tetején a rezes csillogás.

Szájának állása, .1 duzzadt felső ajak, amely fölemelkedik kissé, mint mi-k< >r valaki

nagyon figyel, tudatja Levyvel, hogy kimerítette Almiad anyjának kezdeti áradozó

nyájasságát. Levy annak (i lipusnak nézi, aki nagy lelkesedéssel indít, aztán elfogy ¡1

liirelme.

– Talán – mondja. – De valami megzavarja. – Rátér az ügyre, ami idehozta. – Nézze. A

fiú nem akar sofőr lenni.

– Nem akar? Ő pont azt gondolja, hogy akar, Mr. –

– Levy, Teresa. Valaki, valamilyen okból, nyomást gyakorol Ahmadra. Több telik tőle,

mint hogy kamionsofőr legyen. Okos, határozott gyerek, erősen belülről vezérelt ujius.

Szeretném, ha átnézné ezeket a főiskolai ismertetőket olyan egyetemekre, ahova még

mindig lehet jelentkezni. A Princetonhoz és a Pennhez már késő, de bejuthat a New

Prospect Főiskolára – tudja, merre van, a vízesésen lúl – és a Fairleigh Dickinsonra és a

Bloomfieldre, és ezekre a helyekre eljárhat ingázóként is, ha nem áll módjukban költözni.

A lényeg, hogy kezdje el valahol, aztán csak a teljesítményétől függ, hogy átiratkozzon

máshova. Amilyen a mai politika, minden főiskola a sokszínűségre törekszik, és a fia, a

felekezetével, amit ő választott magának, és ezzel a, már meg ne haragudjon, etnikai

kevertségével a kisebbségen belül is kisebbség – kapnának rajta.

99 – Mit tanulna a főiskolán?

– Hát azt, amit mindenki: természettudományokat, filo lógiát, történelmet. Az

emberiség, a civilizáció történetet Hogy jutottunk idáig. Szociológiát, közgazdaságot, akár

néprajzot is – bármit, ami feldobja. Hadd tapogassa ki magának az útját. Mainapság kevés

főiskolás tudja elsőre, hogy mit akar, és azok, akik tudják, meggondolhatják magukat.

Éppen ez a főiskola célja: hogy az ember meggondolhassa magát, különben nem fogja

bírni a huszonegyedik századot. Én például nem bírom. Amikor én voltam egyetemista, ki

hallott a számítástechnikáról? Ki ismerte a genómákat, ki tudta, hogy nyomon követhető

az evolúció? Maga talán igen, hiszen jóval fiatalabb nálam. Ezek az új stílusú festmények

– ez maga egy kezdet.

– Tulajdonképpen nagyon konzervatívak – mondja az asszony. – Az absztrakt festészet

régi nóta. – Szájának nyitott íve bezárul. Ez butaság volt, amit Levy mondott a

festészetről.

Igyekszik gyorsan befejezni, amit elkezdett: – Szóval Ahmad –

– Mr. Levy. Jack. – Az asszonyt kicserélték. Leül túl forró neszkávéjával egy

festetlenül vásárolt és soha be nem lakkozott konyhai támlátlan székre. Cigarettára gyújt,

felteszi krepptalpú kék vászoncipőjét az egyik keresztlécre, és keresztbe veti a lábát.

Feszes fehér farmerjéből kilátszik a bokája. Kék erek indáznak a fehér bőrön, az ír

fehérségű bőrön; a bokája, többi részének puha tömegéhez képest, csontos és szikár.

Bethnek ennél az asszonynál hússzal több éve volt, hogy a súlya lecsússzon, rálógjon a

cipőjére, és kivetkőztesse a formájából a farát. Jack, noha

100 t • 11 somag Old Goldsot szívott el a maga idejében, elszo-I i'ii a cigarettázó

emberektől, még a tanáriban is; mélysé-. • in ismerős az égő dohány szaga, ennek ellenére

majdnem botrányosnak találja. A stilizált mozdulatsor – a rá-l'\u)tás, a füst letüdőzése,

4

2

heves kifújása csücsörített száj-l il kemény élt ad Terrynek – így szignálja a képeit, nagy,

„h.isliató betűkkel, családi név nélkül. – Jack, méltányolom érdeklődését Ahmad iránt, és

még jobban méltányolnám, ha az iskolát nem csak egy hónappal érettségi előtt kezdte

volna érdekelni a Fiam.

Agyon vagyunk terhelve – szakítja félbe Levy. – Kétezer tanuló, akiknek a felét

diszfunkcionálisnak nevezhetnem, ha nagyon kíméletes akarnék lenni. Arra a kerékre

ügyelnek, amelyik a leghangosabban nyikorog. Az volt a baj, hogy a fia sose csinált bajt.

– Ettől függetlenül fejlődésének ebben a szakaszában az istentelen nyugati kultúra

részének tekinti azt, amit a loiskola kínál – azokat a témákat, amiket maga felsorolt –, es

nem akarja, hogy több köze legyen hozzá, mint amit semmiképpen sem kerülhet el. Azt

mondja, Ahmad sose csinált bajt, de ennél többről van szó: ő a tanárait látja

bajkeverőknek, akik anyagiasak, cinikusak, csak a fizetés érdekli őket – meg a rövid

munkaidő, és a nyári szabadság. Ahmad úgy gondolja, hogy hitvány példát mutatnak.

Hallotta már azt a kifejezést, hogy „fölötte áll?”

Levy csak bólint, hagyja, hadd fölényeskedjen az asz-szony. Neki jól jön minden, amit

megtudhat Ahmadról.

– A fiam fölötte áll ennek – szögezi le Tény. – Hisz az iszlám Istenében, és abban,

amire a Korán tanítja. Én természetesen nem tudok hinni benne, de sose próbáltam

101 aláaknázni a hitét. Sőt, olyasvalakiként, aki egyszál mapi van, és tizenhat évesen

bitangolt el a katolikus nyájból, inkább gyönyörűnek találom a fiam hitét.

Tehát a szépség az, ami Terryt hajtja – ami itt van a falon, ez a sok, édeskés illatú,

száradó festék, azzal is a szépségre törekszik, és ugyanezért hagyja a fiát, hogy

beleszáradjon a groteszk, erőszakos babonába. – Hogy lett ilyen – jó? kérdezi Levy. –

Kezdettől muzulmánnak nevelte?

– Jesszusom, dehogy! – mondja az asszony, és nagyol slukkol, megjátszva a vagány

csajt, akinek az ég felé emelt szeme együtt izzik a cigaretta parazsával. Elneveti magal

azon, amit mondott. – Mit szól ehhez a freudi nyelvbotláshoz? Nem, in nomine Domini!

Az iszlám semmit sem jelent nekem – hogy pontosabb legyek, a semminél is kevesebbet:

nálam negatív minősítése van. És Ahmad apjának sem jelentett sokkal többet. Amennyire

én tudom, Omar sose járt mecsetbe, és ha felhoztam a témát, begombolkozott, és szenvedő

képet vágott, mintha olyan helyen kurkásznék, ahol semmi keresnivalóm. „Az asszony ne

próbálja kisajátítani a férfit, akit szolgálnia illik”, mondta, mintha a szentírásból idézne,

holott ő találta ki. Micsoda egy beképzelt, soviniszta ökör volt, de igazán! De én fiatal

voltam és szerelmes – főleg azért szerettem, tudja, mert olyan egzotikus, harmadik

világbeli, szertartásos volt, és azzal, hogy feleségül mentem hozzá, megmutathattam,

milyen liberális és felszabadult vagyok.

– Ismerem ezt az érzést. Én zsidó vagyok, a feleségem pedig evangélikus volt.

– Volt? Kitért, mint Elizabeth Taylor?

102 l.'uk Levy vakkantva kuncog, és még mindig az el-iii.r.iiott főiskolai katalógusait

szorongatva válaszolja: – Ni in lelt volna szabad azt mondanom, hogy „volt”. Nem I

ilio/oii meg, csak nem jár templomba. Viszont a nővére W.r.liingtonban dolgozik a

kormánynak, és kemény templomos, mint odalent az az összes újjászületett keresztény.

I.il.ni csak arról van szó, hogy itt az egyetlen evangélikus ii mplom a litvánoké, és

Elizabeth nem tudja litvánnak IAini magát.

– Szép név az Elizabeth. Jól lehet variálni. Liz, Lizzie, Mcili, Betsy. A Teresa csak

Terrynek becézhető, ami úgy li.mgzik, mint egy fiú neve.

Vagy mint egy férfi festőé.

4

3

– Észrevette. Ja, mindig így szignálok, mert a festőin iket mindig kevesebbre tartották a

férfiaknál, akármilyen klasszul festettek. Így kénytelenek találgatni.

– Lehet variálni a magáét is. Tessa. Tessie. Terribilis. És olt van még a Terrytoons.

– Az mi? – hökken meg Ahmad anyja. Akármilyen lezsernek akar látszani, ez egy

bizonytalan nő. Olyasvalakihez ment feleségül, akit ír apja és bátyjai niggernek neveztek

volna. Nem olyan anya, aki erős kézzel irányítja ;i gyerekét; hagyja, hogy a srác

parancsoljon.

– Ó, ez valami őskori – rajzfilmek. Maga olyan fiatal, hogy nem is emlékezhet. Ez az

egyik előnye a vénségnek: az ember olyan dolgokra emlékszik, amikre rajta kívül már

senki.

– Maga nem vén – mondja Terry gépiesen, és az agya más pályára vált. – Egyébként

láthattam a televízióban, mikor együtt néztük a kicsi Ahmaddal. – Ismét vált. –

103 Omar Ashmawy jóképű ember volt. Engem Omar Shni i111 emlékeztetett. Látta a

Doktor Zsívagó-ban?

– Csak a Funny Girl-ben. Azt is Streisand kedvei- n néztem meg.

– Természetesen – mosolyog Terry. A telt felső ajak megmutatja a szabálytalan ír

fogsort, a sorból kiszorítoii szemfogakat. O és Jack elérkeztek arra az érzékileg felsrófolt

szintre, ahol akármi mondható, mert minden tets/ik a másiknak. Terry, aki keresztbe tett

lábbal ül a magas, támlátlan széken, illegeti magát, nyújtogatja a nyakát, és lassú körzést

végez a hátával, mintha a festőállványmíl megmerevedett izmain szeretne lazítani.

Mennyire veheti komolyan ezt a pingálást? Jack szerint napi hármat is összecsaphatna, ha

nekidurálná magát.

– Jóképű, hm? A fia –

– És szenzációsan bridzsel – mondja Terry, aki nem hagyja kisiklatni magát a

vágányáról.

– Kicsoda? Mr. Ashmawy?

– Nem, maga csacsi. A másik. Sharif.

– Azt próbáltam kérdezni, hogy van-e a fiának a szobájában képe az apjáról?

– Micsoda különös kérdés, Mr. –

– Ejnye már! Levy! Gondoljon a leviatánra vagy a levitádéra. Asszociáljon! Én mindig

azt csinálom a nevekkel. Meg tudja azt csinálni maga, Terrytoons.

– Én azt kezdtem volna mondani, Mr. Leviatán, hogy maga nyilván gondolatolvasó.

Ahmad az idén átvitte a szobájába az apja képeit, és fejjel lefelé eltette őket a fiókjaiba.

Közölte, hogy istenkáromlás megismételni a képét valakinek, akit Isten alkotott –

hamisítás, mint elmagya-

104 i» 11 bóvli, mint azok a Prada retikülök, amelyeket a • 111”• iiaiak árulnak az utcán.

Az ösztönöm azt súgja, hogy to ¡1 terribilis tanítója a mecsetben, az tett bogarat a fülébe.

I la már a terribilisnél tartunk – csap le rá Jack Levy, ni i negyven éve slágfértig,

szellemes embernek tartotta macát. Még arról is álmodozott, hogy elszegődik egy csa-

l'.nlio/, amelyik a televízió valamelyik zsidó komikusának T< i-i a gégéket. Az egyetemen

nagy szövegládának, igazi iliimaírancinak számított. – Milyen értelemben terribilis?

kérdezi. – Miért terribilis? I'erry a kezével és a szemével a szomszéd szoba felé bt. ahol

Ahmad talán hallgatózik, míg tanulást mímel, és lilialkítja a hangját, úgyhogy Jacknek egy

lépéssel közeiéi >b kell mennie. – Ahmad gyakran tér haza felzaklatva az makrói –

mondja. – Kétlem, hogy annak az embernek a hitbuzgalma – ismerem, de csak nagyon

felületesen – megfelelne a fiam elvárásainak. Tudom, hogy tizennyolc éves, nem lenne

szabad ennyire naivnak lennie, de még mindig elvárja a felnőttektől a feltétlen

őszinteséget és hitet. Még a természetfölötti dolgokban is.

4

4

Levynek tetszik, ahogy azt mondja: „a fiam”. Melegebbnek érzi az otthont, mint amire

az Ahmaddal folytatott megbeszélés után számított. Lehet, hogy az anyja is olyan

egyedülálló nő, aki puszta rámenősséggel akar boldogulni, de van egy babusgató arca is. –

Azért kérdeztem rá az apja képére – mondja, cinkoskodón halkabbra fogott hangon –, mert

az jutott eszembe, hogy… hogy nincs-e köze Ahmad hitének a túlértékelés klasszikus

esetéhez. Tudja: aki nincs jelen, nem követett el rosszat. Gyakori jelenség a… – miért kell

örökösen ebbe belebot-

105 lania? –…a fekete családokban, ahol a kölykök eszn lenyílik az eltűnt papát, és minden

dühüket szegény ö\m mamára zúdítják, aki agyonkeccsöli magát, hogy legalább a fedél

meglegyen a fejük fölött.

Teresa Mulloy megsértődik. Úgy kihúzza magát a széken, hogy Levy szinte érzi, amint

az ülés keményfából fűrészelt korongja beleharap az asszony megfeszülő faráb-- Maga így

lát minket, magányos anyukákat, Mr. Levyl ilyen mérhetetlenül megtaposottnak és

aláértékeltnek?

Magányos anyukák, gondolja Levy. Micsoda cukimukij érzelgős, félmozgalmár

kifejezés! De unalmassá teszj mostanában a beszélgetést ez az örökös éberség, a fehér

férfiakat kivéve minden lehetséges csoportban! – Nem, szó sincs ilyesmiről! – táncol

vissza. – Szenzációsnak tartom a magányos anyukákat – ők tartják össze a

társadalmunkat!

– Ahmadnak – mondja Terry, aki rögtön felenged egy kicsit, ahogy a befolyásolható

asszonyok szoktak – nincsenek illúziói az apjáról. Egyértelműen megmondtam neki,

mekkora lúzer az apja. Opportunista, teszetosza lúzer, aki nemhogy egy kurva csekket, de

még egy képeslapot sem küldött nekünk tizenöt év alatt!

Jacknek tetszik a”kurva”. Ahmad anyja gyorsan felenged. Festőzubbony helyett kék

férfi zsávolyinget visel, amely hátul kilóg a nadrágjából, elöl a melle ad formát a

zsebeknek. – Kész katasztrófa voltunk – árulja el bizalmasan, még mindig halkan, hogy

Ahmad ne hallja. Mintha nyújtózkodnia kellene a térben, amelyet ez a vallomás tágított ki,

cicásan homorít a magas zsámolyon, és egy hüvelykkel előbbre tolja a mellét. – Bolondok

voltunk, mert elhittük, hogy össze kell házasodnunk. Kölcsönösen elhittük, hogy

106 i másiknál vannak a válaszok, holott a szó szoros értelmé-(hii nem is beszéltünk egy

nyelven. Bár méltányosságból • I ki-ll ismernem, hogy nem volt rossz angolból. Alexand-

ii.ilwn tanulta. Ez megint egy olyan dolog volt, amire buk-l*m, az az icipici idegenes

kiejtés, majdnem selypítő, olyan angolos. Olyan kifinomultnak hangzott. És mindig il|>nll

volt, fényesre kefélt cipő, és folyton fésülködött, lisiilte azt a sűrű, hollófekete haját,

amilyet sosem látni iimerikaiban, ahogy egy kicsit göndörödött a füle mögött meg a

tarkóján, és persze a bőre, olyan sima és egyenletes, ■.iilétebb, mint Ahmadé, de

tökéletesen matt, mint a festett vászon, olajbarna-bézs árnyalatú, egy csipet lámpakorom-

ni.ll, de ez nem ragadt rá az ember kezére –

Te jó isten, gondolja Levy, amennyire belelkesült, mindjárt leírja nekem a férje

harmadik világbeli bordó pöcsét!

Az asszony megérzi a viszolygást, és félbeszakítja magát: – Ne aggódjon azon, hogy

Ahmad túlbecsüli az apját. Megveti, úgy, ahogy kell.

– Mondja, Terry. Mit gondol, Ahmad ezekkel az osztályzatokkal akkor is teherautót

akarna vezetni érettségi után, ha az apja itt lenne?

– Nem tudom. Omar még arra sem lett volna képes. Elkezdett volna álmodozni, és

lesodródott volna az útról. Reménytelen vezető volt; már akkor is, amikor engedel-nes ifjú

feleségnek kellett volna lennem, átvettem tőle a kormányt, ha én is a kocsiban ültem.

4

5

Megmondtam neki: „Az én életemről is van szó!”, és megkérdeztem tőle: „Hogy akarsz

amerikai lenni, ha még vezetni sem tudsz?”

Hogy lett Omar a téma? Hát Jack Levy itt az egyetlen, aki törődik a fiú jövőjével? –

Segítenie kell nekem –

107 mondja komolyan –, hogy Ahmad jövőjét jobban üss/ hangba hozhassuk a

képességeivel!

– 0, Jack! – mondja Terry, hanyagul legyintve a cig.i rettájával, és könnyedén imbolyog

a zsámolyán, mint egy szibilla jóslás közben a triposzon. – Nem gondolja, hogy az

emberek megtalálják a lehetőségeiket, mint a víz a szint jét? Sose hittem abban, hogy az

emberek agyagkoloncok, amelyeket formázni kell. A forma belül van az első pil lanattól.

Egyenlőként bántam Ahmaddal, amióta betöltötte a tizenegyet, amikor olyan vallásos lett.

Bátorítottam rá Télen megvártam tanítás után, a mecset előtt. Meg kell mondanom, hogy

ez az imámja szinte sose jött ki köszön ni. Egyértelműen gyűlölt kezet fogni velem. Soha,

a leg csekélyebb szándékot se mutatta az én megtérítésemre. Ha Ahmad a másik irányba

indul, ha úgy szembefordul minden istenkedéssel, ahogy én, azt is hagyom. Nálam a vallás

kizárólag attitűd. Ezzel mondunk igent az életre. Bíznunk kell, hogy van cél, különben

elsüllyedünk. Amikor festek, hinnem kell, hogy egyszer csak felmerül a szépség. Az

absztrakt festészetnél nincsen szép táj vagy narancsos tál, amire támaszkodjunk,

mindennek tisztán magából kell jönnie. Behunyja a szemét, hogy úgy mondjam, és ugrik.

Igent kell mondania. – Miután kedvére kinyilatkoztatott, áthajol egy távolabbi

munkaasztalhoz, és elnyomja a cigarettáját egy befőttesüvegre való, hamus fedélben. A

nyújtózkodástól feszesre húzódik a mellén az ing, és kidülled a szeme. Vendége felé

fordítja eiyjek a szemnek a halvány üvegzöldjét, és hozzáteszi, mintha utólag jutott volna

eszébe: – Ha Ahmad ennyire hisz Istenben, akkor vigyázzon rá Isten. – Érvelő hanggal

próbálja enyhíteni a szívte-

108 t (i I uelentést: – Az élet nem olyasmi, amit irányítani l> In i Nem irányítjuk a

lélegzésünket, az emésztésünket, a

i\ \elesünket. Az élet olyasmi, amit élni kell. Hagyni

II hogy megtörténjen.

I lat ez bizarr. Ahmad anyja megérezte a szomorúságát,

i ha|iiali négy óra zűrzavarát, és most vigasztalja, a Inineiaval masszírozza. Ez tetszik

is Jack Levynek addig,

nini1 a nők nem kezdik vetkőztetni előtte a lelküket. De in.ii így is túl soká maradt.

Beth nem érti, hol lehet; azt un nulla neki, hogy be kell ugrania az iskolába néhány ■

cvetemi anyagért. Ezzel nem is hazudott: már szétosztot-

ii e/cket az anyagokat. – Köszönöm a neszkávét – mond-|.i Máris elálmosodtam.

Én is. És hatra munkában kell lennem. Hatra?

Az a korai műszak a Szent Ferencben. Segédápolónő vagyok. Igazából sose akartam

ápolónő lenni, túl sok a kémia, túl sok az adminisztrálás, és az ápolónők pont nlyan

nagyképűek, mint az orvosok. Így aztán a segéd-apolónők végzik el, amit az ápolónőknek

kellene. Szerelem a gyakorlati munkát, amelyben az igazi szükségleteik s/intjén

találkozhatok az emberekkel. Az ágytál szintjén. Ugye, nem gondolta, hogy ezekből élek?

– mutat munkához szokott, rövid körmű kezével a rikító falakra. – Nem – vallja be Levy.

Az asszony tovább csicsereg: – Ez a hobbim, az úri passzióm – az én üdvösségem,

ahogy pár éve a tévében mondogatta az a pasas. Párat persze megvásárolnak, de nem

nagyon izgat. A festés az én szenvedélyem. Jack, magának van szenvedélye?

109

4

6

Jack visszahőköl. Az asszony kezd olyan megszállóit* forma lenni, papnő a triposzon,

hajában kígyókkal. – Nem igazán. – Reggel úgy mászik ki az ágyból, mintha ólom paplant

lökne félre magáról, és a fejét leszegve ront neki I napnak, hogy búcsút integessen a

kölyköknek, akik iiiom süllyednek el a világ posványában. – Mivel maga ápolóim

– csúszik ki a száján –, sose gondolt még rá, hogy ■ orvosi pályára biztassa Ahmadot?

Megvan hozzá a tekin télye, a fellépése. Én, ha beteg lennék, nyugodtan rábi/ nám az

életemet.

Terry szeme elkeskenyedik, a pillantása ravasz lesz,

– Jack anyjának szavával élve, aki ezt főleg más nőkr használta – közönséges. – Jack,

az hosszú és költségen menet, az orvosképzés. És a dokik, akiket ismerek, mást se

csinálnak, csak panaszkodnak a papírmunkára, és úgy ugrálnak, ahogy a biztosítók

fütyülnek. Valaha olyan foglal-| kozás volt, ahol köztiszteletre és rendes pénzre lehetett

számítani. De már az orvoslás sem az, ami volt. Előbbi utóbb államosítják valamilyen

módon, és akkor az orvoso* kat is úgy fizetik, mint a tanárokat.

Jack Levy nevet az enyhe csípésen. Ahmad anyja mestere a furfangos manővereknek. –

És az nem jó – hagyja rá.

– Hadd várja ki Ahmad a saját szenvedélyét – tanácsolja Terry a nevelési tanácsadónak.

– Egyelőre a teherautó a mániája, hogy mozoghasson. Ilyeneket mond nekem: „Anyu,

látnom kell a világot!”

– Amennyi fogalmam nekeiv van a haszongépjárművezetői jogosítványról, huszonegy

éves koráig nem fog többet látni New Jerseynél.

110 Kezdetnek ez is megfelel – mondja Terry, és ügyesen il lik .1 zsámolyról. Nyitva

hagyta festékfoltos férfiingéin i let felső gombját, Jack látja, ahogy a melle teteje ugrik

,'\ii libben az asszonyban határozottan sok még az igen.

\in a meghallgatásnak vége, fél kilenc van. Jack Levy Murival hurcolja a három

elutasított főiskolai katalógust a l/nkin át, ahol a fiú még mindig tanul, és megáll a súlyos,

n rí. sötét, kerek asztalnál – örökségféle lehet, a komor, in In/kés bútorokra emlékezteti a

szülei és a nagyszülei li.i/.iban a Totowa úton, ahol felnőtt. Ha hátulról közelítik un)',

Ahmad nyaka sebezhetőén vékonynak tűnik, füle csinos, feszes csigáin néhány szeplő

mutatja az anyai örök-

l'et. Levy óvatosan leteszi az asztalra a brosúrákat, és megérinti a fiú vállát a fehér

ingen keresztül, hogy felhívja magára a figyelmet. – Ahmad, nézz majd bele ezekbe, ha

lis/. alkalmad, hátha találsz bennük olyasmit, ami felkelti imnyira az érdeklődésedet, hogy

megbeszéld velem. Még most sem késő megváltoztatni a véleményedet.

A fiú felismeri az enyhe nógatást, és visszavág: – Itt \an valami érdekes, Mr. Levy.

– Mi az? – Meghittebben és fesztelenebbül tud beszélni a fiúval, amióta látta az anyját.

– Egy jellegzetes kérdés azok közül, amelyeket majd feltehetnek.

Levy a fiú válla fölött olvassa:

55. Tartálykocsit vezet és az első kerekek csúszni kezdenek. Mi a következő lépés?

a. Kellő mértékben elforgatja ellenkező irányba a kormányt, hogy ne veszítse el az

uralmát a jármű felett.

111 b. A folyadékkilengés egyenes vonalba hozta az utánfutói,

c. A folyadékkilengés egyenes vonalba hozza a vontatol

d. Egyenes vonalban vezet tovább, és nem áll meg.

– Elég gázos helyzetnek tűnik – ismeri el Levy.

– Maga szerint mi a válasz?

Ahmad érzi a közeledést, aztán a fontoskodó, mérgezed érintést a vállán. Most

tudatosodik benne, hogy túl közel van a fejéhez Levy hasa, amelynek melege szagot is

4

7

áras/t, több szagot – a verejték és az alkohol, a zsidóság és aj istentelenség tömény

kivonatát, tisztátalan szagot, amelyei felbolygatott a beszélgetés Ahmad anyjával, az ő

feszélyező anyjával, akit dugdosni próbál, meg akarja tartani magának. A két felnőtthang

undorító kacérkodással fonóJ dott össze, két koros, hitetlen állat melegedett egymásnál a

szomszéd szobában. Mr. Levy, miután megfürdött az anyja karattyolásában,

kielégíthetetlen szomjúságában, amellyelj rá akarja tukmálni érzelgős énképét a világra,

most aztj képzeli, joga van atyáskodó, baráti hangot használni a fiúval. Együttérzés és

elbizakodottság sarkallja ezt az illetlen közelséget. Ám a Qur'an udvariasságot parancsol a

hívőknek. Ez a zsidó, noha maga hívta meg ide magát, vendégnek számít Ahmad sátrában.

A betolakodó tunyán feleli: – Nem tudom, barátom. A folyadékkilengés nem olyan,

amivel gyakran találkozom. Én az „a”-ra szavaznék, és az ellenkező irányba

kormányoznék. ^

Ahmad csendes hanggal álcázza kis győzelmét: – Nem, a „d” a válasz. Megnéztem a

tesztlapokon.

112 \ has a füle mellett békétlenül mordul egyet, és fölötte ■i l.uhalatlan arc felröffen: – Hö!

Tehát ne is bajlódj a kor-iiunv/ással. Anyád is pont ezt mondta az előbb. Lazíts, és levesd

az üdvösségedet.

Egy idő után – magyarázza Ahmad – a kamion mali iiol is lelassul.

Allah akaratából – mondja Mr. Levy, és megpróbálja .ucesre vagy barátságosra venni a

dolgot; megpróbál l.i lurakodni oda, Ahmadnak abba a szorosan elzárt belső u-s/ebe,

amelyet kitölt a Mindenható.

A lielvárosi Középiskola és a községi tulajdonú ingatlanok határviszonya bonyolultabb

lett az óta az idő óta, .iniikor a tanintézmény mögötti tágas sportpályák kerítés mlkül

nyújtózhattak egy olyan utcáig, amelyben szinte ■ liívárosias benyomást keltett a széles

térközökkel épült v iktoriánus házak változatossága. A látványos városházáiul

északnyugatra eső terület, amelyet csak egy rövid séta választott el az akkor még élettől

pezsgő belváros alsó i eszének bérkaszárnyáitól, a középosztály birodalma volt, amely a

folyóparti gyárakban kereste a pénzét. Ám a szin-le elővárosi házakból, Jack Levy

kifejezésével élve, apartmanok lettek. A költségekkel takarékoskodó építési vállalkozók

felszabdalták széles pázsitjaikat, leválasztották, vagy pedig mindenestül lebontották őket,

hogy helyet csináljanak szolid, alacsony lakbérű sorházaknak. A lakosság nyomása és a

vandalizmus az iskola füves tereit sem hagyta érintetlenül, ezért az egymást követő

városvezetések szemében nagyon fortélyos és jövedelmező átrendezésnek tűnő döntéssel a

tavasszal futóversenyeknek is helyt adó

113 futballpályát és a baseballpályákat, amelyeknek kiil.n pályáin az ifjúsági válogatott

mérkőzött a futballidénybm átköltöztették a busszal tizenöt perc alatt elérhető Whelau és

Fiai-féle régi tejgazdaságba, amely a New Prospei I i fiatalság nemzedékeinek csontjait

erősítette kalciummal, a belvárosi sportpályákból pedig túlzsúfolt dzsumbuj leli.

A nagystílű középiskola és számos melléképülete kon falat húztak olasz kőművesek,

akiknek művét később a szögesdrót villogó spiráljaival fejelték meg. A szakaszon ként

történő elfalazás volt a folytatólagos válasz a külön böző panaszokra, rongálásokra, és a

robbanásszerűen bui jánzó festékszórós firkákra. Az elcsúfított, rozsdásodó sánc

véletlenszerű zugokat hozott létre, például a repedezett betonnak azt a néhány

négyzetyardját a félig földbe süppedt, klinkertégla épület mellett, ahonnan az eredetileg

széntüzelésű, óriási kazánok dühös kótogással küldik a gőzt az osztályokba. Az egyik

klinkertégla falon kosárlabdapalánk van, amelynek abroncsát majdnem függőleges állásba

görbítették a nemzeti profi kosárlabdacsapat játékosainak zsákolós stílusát utánozó fiúk.

Onnan húsz* lépésre belülről keresztléccel védett, jó időben kitámasztott kétszárnyú ajtó

4

8

vezet a főépületbe; az ajtón belül vaslépcső visz az alagsorba, ahol egymással átellenben

van a fiúk és a lányok öltözője, köztük a menza és a tanműhelyek. A beton réseiben

ujjasmuhar, ökörfarkkóró és pitypang nő, kávéőrleményhez hasonlóan fénylenek a

tarajokba csucsorodó, miniatűr göröngyök, amelyekefa hangyák hoznak a felszínre. Ahol

a kavernásra maródott beton elporlott, gyökeret vertek a szálasabb gyomok, a porcsin, a

kígyógyökér,

114 . | meg egy százszorszépféle, és keszeg szárakkal iiln.ik a hosszabbodó világosság felé.

I /in az eltorzított kosárlabdaabroncsával legfeljebb

i , i-j-y stikában elszívott bagóra, felszívott kokóra, pofa in il Iledobására vagy

háborúzó fiúk leszámolásaira alkálin i.. esikorgós és őrizetlen területen néz farkasszemet

I \ li-nol Ahmaddal, aki még mindig a futáshoz való rövid-|U'li.i;'ját viseli. Az iskolai

busz hozta el a parkolóba az Innen tizenöt percre levő, egykori tejgazdaságban tartott ■

il/esről. Tíz perce van, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, i lefussa a hét sarkot a mecsetig,

ahol hetente kétszer 1« i keket vesz a Qur'anból; azt remélte, megtakaríthat pár l< i'est. ha

keresztülvág a kétszárnyú ajtóig, amelynek ilyen-ki ii nyitva kell lennie. Ilyen későn a

tanítás után általában nies a tér, legfeljebb néhány kilencedik osztályos dobál losarra,

akiknek ebben a romos állapotában is megfelelő .1/ abroncs. Ma azonban, mintha a jó idő

meghozta volna i legyverszünetet, elegyesen őgyelegnek rajta feketék és litinok, akiknek

hűbéri kapcsolatait a logó fenekű, bő nadrágot tartó övek, homlokpántok, szoros kendők

kékje vagy pirosa hirdeti.

– Hé, te arab! – Tylenol megveti előtte a lábát, szűk kék i/omtrikós udvarának körében.

Ahmad sebezhetőnek, s/inte meztelennek érzi magát rövidnadrágjában, csíkos zoknijában,

pihekönnyű futócipőjében, ujjatlan pólójában, amelynek mellére és hátára sötét

pillangókat áztatott a verejték, tudja, hogy szép, a hosszú, meztelen tagjaival, a szépség

pedig sértés a világ barmainak.

– Ahmad – helyesbít. Pórusaiból még mindig árad az edzés, a megerőltető vágták és

ugrások forrósága. Úgy

115 érzi, mintha világítana. Tylenol mélyen ülő, apró szr…..

összehúzódik, ahogy nézi.

– Hallom, voltál templomba, meghallgattad Joryln m énekelni. És ezt most hogy?

– Ő hívott.

– Egy szart. Te arab vagy. Te nem mész oda.

– Pedig elmentem. Az emberek barátságosak voli.ik Egy család kezet fogott velem, és

mosolyogtak rám.

– Mert nem tudták, ki vagy. Megjátszottad ott magadal Ahmad kisterpeszben áll

súlytalan cipőjében, hogy

jobb legyen az egyensúlya, és készül Tylenol támadására De a görcsös hunyorgásból

bazsalygás lesz. – LállaK benneteket, ahogy elmentek.

– Templom után, igen. És? Most biztosan jön a támadás. Ahmad azt tervezi, hogy

balra cselez a fejével, aztán belevág a jobbjával Tylenol puha gyomrába, aztán felrántja

a térdét. Ám az ellenség bazsalygása vigyorrá szélesedik. – És semmi, Jorylecn szerint.

Azt mondta, mondjak meg neked valamit.

– Igen? – A többi fiú, a kék izomtrikós udvaroncok fü lelnek. Ahmad úgy tervezi, hogy

amikor Tylenol levegőéit kapkodva fetreng a földön, a meghökkenést kihasználva átvág a

többiek között, és bemenekül az iskola viszonylagos biztonságába.

– Azt mondja, hogy gyűlöl téged. Joryleen azt mondja, hogy nagy ívben leszar téged.

Tudod te, arab, mi az, hogy nagy ívben leszarni?

4

9

– Hallottam a kifejezést. – Az arca megmerevedik, mintha valami meleg kérgesedne rá

lassan.

116 i'gvliogy már nem is parázok miattad és Joryleen

ii…..i vonja le a következtetést Tylenol, és közelebb

ln|i>l majdnem úgy, mint egy szerelmes. – Ki szokunk in ■ mi leged. Főleg mikor

baszom. Mostanában sokat mik. Ez az, amit te csak magaddal szokol csinálni, iiinii .1/

összes arabok. Ti mind buzik vagytok, apám. \ kis hallgatóság nevet, és Ahmad tudja

arcának égésé-hogy elpirult. Ettől annyira felbőszül, hogy mikor | il mi utat tör magának

az izmos testek között az öltöző – 111 i|.i leié. immár lekésve a zuhanyt és elkésve az

óráról, ni i se tartóztatja fel. Helyette füttyögnek és kurjongatnak iini)'iiiie, mintha fehér

lány lenne, akinek csinos lába van.

A mecset, a legszerényebb New Prospect számos mecset-ír közül, az emeletet foglalja

el egy manikűrszalon és egy • sekkbeváltó fölött az apró üzletek sorában, amelyek közi mi

van egy poros ablakú zálogház, egy antikvárium, egy s/.mdálkészítő és cipészműhely, egy

kínai mosoda, amely-In-/ rövid lépcső vezet lefelé, egy pizzacsárda és egy közel-keleti

élelmiszerekre szakosodott vegyesbolt – szárí-inlt lencse, lóbab, hummusz, halva, falafel,

kuszkusz és i.ihbuli porlad egyszerű, síknyomású csomagokban, amelyek furcsának

látszanak képek nélkül Ahmad amerikai szemében. Innen nagyjából négy sarokra

kezdődik a Fő utca úgynevezett arab szakasza, amely a régi gyárak török és szír

kelmefestőivel és tímárjaival kezdődött, de Ahmad sose merészkedik be oda; iszlám

identitásának felderítése a mecsetnél végződik. A mecset fogadta be mint tizenegy éves

gyermeket; az segítette, hogy újjászülessen.

117 Benyit a 278 l

lA számú, hámló zöld ajtón a manikűr*/¿1 Ion és az intézmény között,

amelynek nagy ablakait ho\/ szú szőke reluxák takarják, és reklámja CSEKKEK Hl

VÁLTÁSÁT ígéri minimális kezelési díjért. Keskeny Icpi-.it vezet fölfelé, ahol az al-

masjidal-jámi', a letérdelés helye van. A zöld ajtó és az ablaktalan hosszú lépcső ma|

ijesztette az első néhány alkalommal, mert keresett vala mit, amit fekete osztálytársai

fecsegésében hallott a/ é mecsetjeikről és prédikátoraikról, akiket „nem lehel ilyesmikkel

átbaszni”. Más fiúk az ő korában beléptek a kórusba vagy kiscserkészek lettek. Ő azt

gondolta, hogy ebben a vallásban megtalálhatja jóképű apja nyomai, akinek az alakja

abban a percben homályosodott el, amikor Ahmad emlékei kezdődtek. Léha anyja, aki

sose járt misére, és panaszkodott vallásának megkötései miatl, azzal kedveskedett neki,

hogy autóval hozta el az emeleli mecsetbe az első időben, és később is, ha engedte a

beosztása, addig, amíg Ahmad fel nem serdült, és viszonylagos biztonságban tudhatta az

utcán. Az imádság helyévé alakított terein valaha tánciskola volt, az imám irodáját az

előszobában rendezték be, ahol a szteppre és társastáncokra beiratkozott növendékek

várták – ha gyerekek voltak, a szüleik kíséretében –, hogy elkezdődjön az óra. Az

átalakítás és a bérbeadás a múlt század utolsó évtizedében történt, ám az állott levegő

Ahmad képzeletében még mindig őrzi a dörömbölő zongoraszó visszhangját, és a

nehézkes, istentelen erőlködés fuvallatát. A kopott, ingatag deszkákat, ahol annyi

verejtékes lépést gyakoroltak, letakarták nagy keleti szőnyegekkel, szőnyeg szőnyeg

hátán, amelyek ugyancsak kopottak kissé.

118 I npürödött, koros, hajlott hátú, sánta libanoni gondnok l»ii,/ivózza a szőnyegeket,

takarítja az imám irodáját és a (!\iiekszobát, amelyet a nyugati gyermekmegőrző előírá-nl

miatt kellett kialakítani, ám az ablakokat, amelyek jó in.i)Msan vannak, hogy senkinek se

legyen kedve kilesni a mik nlókat vagy az imádkozókat, nem éri el a nyomorék i.il.uító,

ezért hályogosak a réteges piszoktól. Legfeljebb a lihegek látszanak át rajtuk, azok is

5

0

sötéten. A letérdelés Melye kihasználatlan még a pénteki salát al-Jum'a idején ív amikor

prédikáció hangzik el a minbarból, holott II.11 lem és Jersey City viruló modernista

mecsetjei majd kiesattannak Egyiptom, Jordánia, Malajzia és a Fülöp-gyetek friss

bevándorlóitól. New Prospect fekete muzulmánjai és az Iszlám Nemzet hitszegő hívei

ragaszkodnak i.iktárjaikhoz és boltjaikhoz. Nem valósul meg Rashid sejk alma a második

emeleti kuttabról, ahol általános iskolások seregeinek tanította volna a Qur'ant. Az órákon,

amelyeket hét éve Ahmad nyolc-egynéhány, kilenc-tizenhárom éves társával együtt

kezdett el, ma ő az egyetlen tanítvány, ügyedül van a tanítóval, akinek lágy hangja

mindenesetre esekély hallgatóságnál érvényesül igazán. Ahmad nem egészen érzi jól

magát a tanítója társaságában, de tiszteli, ahogy azt a Qur'an és a Hadith előírja.

Ahmad hét éven keresztül járt ide, hogy heti kétszer másfél órában tanulja a Qur'ant, de

ezen kívül nincs alkalma, hogy a klasszikus arabot használja. Torokhangú szótagjaival

még mindig keresztbe áll a szájában az ékesszóló zengő nyelv, az al-lugh al-fushá, szeme

még mindig nem veszi be a pontozott, hangsúlyos mássalhangzókat; kicsinyeili a

diakritikus jelek uszályát vonszoló, dőlt betűs

119 szedést, és fejben még mindig sebességet kell váltania, ha jobbról balra olvas. Míg a

leckék lassan vonulnak 11/ ismétlések, összefoglalások, finomítások stációi közöd I

szentíráson át, Rashid sejk elárulja, hogy jobban kedveli a rövidebb, korai mekkai

szárakat, amelyek költőiek, erőteljesek és titokzatosak a könyv első felének terjengi-seihez

képest, ahol a Próféta aprólékos törvényeket ho/, cn világias tanácsokat osztogat Medina

kormányzásához.

Ma a tanító azt mondja: – Forduljunk „Az elefánt”-hoz. Ez a százötödik szúra. – Mivel

Rashid sejk nem óhajiü ja beszennyezni tanítványának nehezen megszerzed klasszikus

arabságát a modern köznyelv – al-lugha <//• 'ámmiyci – fürge jemeni idiómájával,

folyékony, bár elé formális angol nyelvet használ némi viszolygással, vkw laszín ajkát úgy

csücsörítve a nett szakáll és bajusj keretében, mintha ezzel is az ironikus távolságtartás

jelezné. – Olvasd fel – mondja Ahmadnak –, de némi ritmikus érzéssel, kérlek. – Behunyja

a szemét, hogy jobban figyelhessen, szemhéján néhány bíborszín hajszálérben izzik fel az

arc viaszos fehérsége.

Ahmad recitálja a szertartásos könyörgést: „Bi-smi lláhi r-rahmábi r-rahim „, majd

mert a tanítója ritmusos érzést parancsolt, idegesen veselkedik neki a szúra hosszú első

sorának: „A-lam tara kayfa fa'ala rabbuka bi-ashábi 'l-fil”.

A sejk még mindig behunyt szemmel hátradől a magas támlájú, öblös, füles karosszék

ezüstszürke párnáira, amelyben az íróasztalánál ül, és meginti a tanítványt, aki az asztal

sarkánál kuporog egy spártai, fröccsöntött műanyag székben, olyasfélében, amilyeneket

kisvárosi repülőterek falatozóiban látni: – S, h; két külön hang, nem „sz”. Úgy

120 f M< il nket, mint az, ó, ehm, a „baszhatna” szóban. Bocsáss iui|\ de ez az egyetlen szó

jut eszembe az ördög nyel-

IhiI. Ne túlozd el a hangszalag-zárhangot: a klasszikus 11 1I1 nem holmi afrikai

kattogás. Suhanj át rajta kecsesen, fiiul ha második természeted volna. Mint ahogy az is az

|n> .myelvűeknek és a kellően szorgalmas tanítványoknak. I nisd meg a nehéz hangok

ellenére is a ritmust! Hang-•mlvo/d az utolsó szótagot, a rímelő szótagot! Emlékszel a

.ibalyra? A hangsúly a két mássalhangzó közötti hosszú magánhangzóra, vagy a két

mássalhangzó által követett ik\í(I magánhangzó előtt álló mássalhangzóra esik. Foly-

UL'id, kérlek, Ahmad. – Még abban, is, ahogy a mester az

Ahmad” szót ejti, megvan a garat-réshangnak az a csupa lelek, finom éle.

a-lam yaj'al kayaduhun fi tadlil – - Erősebb legyen az a lil! – mondja Rashid sejk,

akinek csukott szemhéja úgy remeg, mintha nem bírna a mögötte levő kocsonya súlyát. –

5

1

Hallhatod még Rodwell tiszteletes i'xlon tizenkilencedik századi fordításában is! „Nem

fordí-lolta-e visszájára a cselüket?” – Szeme kinyílik, ahogy magyaráz: – Emberei vagy

harcostársai, mármint az elefántoknak. Feltételezések szerint a szúra megtörtént

eseményre céloz, egy támadásra, amelyet Mekka ellen intézett Abraha al-habashi, azaz

kormányzó, aki történetesen éppen Jement, harcos őseim levendulaszín földjét

kormányozta. Azokban a napokban a hadseregeknek természetesen szükségük volt

elefántokra; az elefántok voltak a korszak Sherman Ml tankjai, páncélos terepjárói,

reméljük; vastagabb volt a bőrük azoknak a szerencsétlen hamviknak a páncéljánál,

amelyeket Bush bátor seregei

121 kaptak Irakban. A történelmi esemény a feltétele/csel szerint a Próféta születése körül,

a keresztény időszániii.r szerinti 570-ik évben zajlott le. A Próféta a rokonaitól nem a

szüleitói, mert apja az ő születése előtt meghall anyját hatévesen veszítette el, de talán a

nagyapjától, 'AM al-Muttalibtól és a nagybátyjától, Abü Tálibtól – hallhali.i amint erről a

híres csatáról beszélgetnek a hasemita tábor tüzek mellett. A gyermeket egy időre egy

beduin dajka gondjaira bízták; arra is gondoltak, hogy talán ettől az as/ szonytól szívta

magába arab tudásának mennyei tisztaságai

– Uram, ön azt mondja: „feltételezések szerint”, ám a szára ezt kérdezi az első sorban:

„Nem láttad-e?” – mini ha a Próféta és hallgatósága látták volna az eseményt.

– Lelkének szemével – sóhajt a tanító. – Lelkének szemével a Próféta sok mindent

látott. Ami azt illeti, hogy Abraha támadása történelmi tény volt-e, ebben megoszlik az

egyként jámbor és a Qur'an isteni ihletettségét egykém valló tudósok véleménye. Olvasd

fel nekem az utolsó három sort, amelyek különösen ihletettek! Egyenletesen áradjon

benned a levegő! Elsősorban az orrjárataidat használd. Halljam a sivatagi szelet!

– wa arsala 'alayhim tayran abábil – intonálja Ahmad, annyira igyekezve

visszanyomni a torkában a hangját arra a pontra, ahol a szépség és a komolyság lakozik,

hogy hallja arcüregeinek vibrálását. – tannihim b-hijáratin min sijjil – folytatja, sikeresen

megzengetve a hangot, legalábbis a saját fülében – fa-ja'alahum ka-'asfin ma'kül.

– Jobb – ismeri el egykedvűen Rashid sejk, és hanyagul legyint puha, fehér kezével,

amelynek ujjai hosszan kanyarodnak, habár pompás hímzésű kaftánba burkolt teste

122 ni il >l> vékony és kicsiny. A kaftán alatt a sirwál nevű, fehér a nliagol viseli; ápolt

fején az amcana. a kerek, fehér, csípte, zenien áttört sapka mutatja, hogy imám.

Gyermekesen l'ii i es tömpe orrú cipője előfeketéllik a kaftán alól, ha li h ineli és átteszi a

lábát a párnázott zsámolyra, amelyet ugyanazzal az ezer ezüstszálat villantó, pompás

kelmével I upiioztak, mint a tanítás trónszerű karszékét. – És mit niiiiulanak nekünk ezek

a magasztos versek?

Azt mondják – kockáztatja meg Ahmad és elvörö-• ülik. amiért beszennyezi a szent

szöveget a saját ügyetlen iilogalmazásával, amely ráadásul nem is az ősi arab ere-ililm.

hanem az alattomban elolvasott angol fordításon ■lapul –, azt mondják, hogy Isten

madárseregeket küldött, mkiröptette őket az égetett agyagköveknek, és az elefán-ins

emberek olyanok lettek, mint a gabonaszár, amit meg-rllek. Kirágtak.

Igen, többé-kevésbé – mondja Rashid sejk. – Az „egeiéit agyagkövek”, ahogyan te

fogalmaztál, feltételezhetően l.ilat képeztek, amely összeomlott a madarak pergőtüzétó'l.

!•/. a rész ma is kissé rejtélyes számunkra, habár nem kétséges, hogy kristálytiszta a

Qur'an vésett eredetijében, amely a Paradicsomban található. Ó, a Paradicsom! Alig

várjuk!

Lassan kialszik Ahmad pirulása, kényszeredett kéreg marad utána a fiú arcán. A sejk

ismét behunyta a szemét, és álmodozásba merült. Mikor a csend már kínossá nyúlik,

Ahmad megkérdezi: – Arra céloz, uram, hogy a számunkra hozzáférhető változat, amelyet

5

2

az első kalifák írattak le nem egészen húsz évvel a Próféta halála után, bizonyos

mértékben tökéletlen az örökkévaló eredetihez képest?

123 A tanító tudtul adja: A tökéletlenségeknek bciiiuitiU magunkban kell lenniük – a mi

tudatlanságunkban, cs 4 feljegyzésekben, amelyeket az első” tanítványok és írnokuk

készítettek a Próféta szavairól. Akár a mi szúránk címeiül is elképzelhető például, hogy

téves átírás: Abraha urának és királyának Alfilas volt a neve, amelynek lemaradt « vége,

és lett belőle al-Fíl – „az elefánt”. Továbbá felte telezik, hogy a madárraj csak metafora

valamiféle kai a pultlövedékekre, különben itt állunk egy nehézkes képpel, amelyben az

Ezeregyéjszaka ruk-madaránál kevésbé féld metes, de mindenesetre számosabb

szárnyasok vájkáljak csőrükkel a b-hijáratin-t, az agyagtéglákat. Megfigyelhc ted, hogy

ebben a versben a sor végére kerülnek a hosszú magánhangzók. A Próféta, bár hevesen

tiltakozott ellene, hogy költőnek nevezzék, különösen ezekben a korai mekkai versekben

kifinomult hatásokra volt képes. Nos. igen, a ránk maradt változat, noha istenkáromlás

lenne tökéletlennek nevezni, nem egyértelmű, mert emberi tudatlanságunk kétségbeesetten

igényli az értelmezésekel, és a tizennégy évszázad értelmezései nem egységesek. Például

az abábil szó jelentését ennyi idő után is csak találgathatjuk, mert nem fordul elő másutt.

Van egy görög kifejezés, kedves Ahmad, az ilyen egyedülálló, ennél fogva

meghatározhatatlan szóra: hapax legomenon. Ugyanennek a szárának a másik titokzatos

szava a sijjil, habár ezzel háromszor találkozunk a Szent Könyvben. Maga a Próféta is

számított a nehézségekre, és a harmadik szúra – az 'Imrán nemzetsége – hetedik versében

elismeri: meghatározott versek – muhkamát – egyértelműek, ám másokat csak Isten tud

értelmezni. Ezeket a többértelmű részeket –

124 t»m,i\li(ibihát – pécézik ki az igaz hit ellenségei, azok, ■1 il nek a szívében ferdeség

lakozik”, mint azt a Próféta

uh cli)»almazta, ám az okosok és a hívek azt mondják: 111 .ylink benne. Minden a mi

Urunktól ered.” Untatlak, ihcsem?

Jaj, dehogy! – feleli Ahmad az igazságnak megfeleli” 11. mert míg a tanító hanyagul

dünnyög, a tanítvány úgy ■'1 /1. hogy megnyílik benne egy mélység, az idő gomolygó . .

hozzáférhetetlen világűrszakadéka.

A sejk előredől a nagy székben, és heves indulatot önt ,1/ értekezésbe, amelyet hosszú

ujjú kezének méltatlanig io mozdulataival kísér: – Vak rosszindulatukban az ateista

nyugati tudósok azt állítják, hogy a Szent Könyv a ímedékek és hamisítványok kapkodva

összehordott, zűr-.iwiros halmaza, ráadásul a lehető leggyermekdedebb sor-nudben,

nagyság szerint, a leghosszabb szúrákkal kezdve. Azt hangoztatják, hogy

megszámlálhatatlan ellentmondás es homályos rész van benne. A közelmúltban került sor

egy elég mulatságos vitára: egy bizonyos Christian Luxen-herg, az ókori közel-keleti

nyelvek tudósa azt bizonygatja, hogy sok kétértelműség azonnal eltűnne a Qur'anból, ha

.iz arab szavak helyett azoknak más jelentésű, de azonos alakú szír homonimáit olvasnák.

Képes kijelenteni, hogy „A füst” és „A hegy” csodálatos száraiban a hagyományos ,nagy

szemű hurik” olvasat valójában „kristálytiszta fehér szőlőt” jelent. Továbbá „Az ember”

nevű szúrában az elszórt gyöngyökhöz hasonlított, elbűvölő ifjak alatt is „hűtött szőlő'

értendő, vagyis hűsítő szőlőlé, amelyet kifinomult udvariassággal kínálnak a

Paradicsomban, míg a kárhozottak olvasztott fémet isznak a Pokolban. Attól fé-

125 lek, e sajátságos helyesbítés számos fiatalember szemein n jelentősen csökkentené a

Paradicsom vonzerejét. Mii s/nl sz te ehhez, úgy is mint szemrevaló fiatalember? – A m.u

már komikusan felélénkült tanító várakozón nyitott s/em mel-szájjal még jobban

előrehajol, de a talpát a padlmi hagyja, így a cipője egy fekete villanással eltűnik.

5

3

– O, nem, én szomjazom a Paradicsomra! – mondja u meghökkent Ahmad, habár

odabent tovább tágul a s/a kadék.

– Nem csak szép – folytatja Rashid sejk –, nem csal, holmi távoli hely, ahol kellemes

időzni, mint például 11a-wann, hanem olyasmi, ami után áhítozunk, szomjú szívvel

áhítozunk, nem így van?

– De igen.

Ezért nincs türelmünk ehhez a világhoz, amely elmo sódó, gyászos árnyéka csupán a

következőnek?

– Pontosan így van.

– És, még ha úgy is van, hogy a nagy szemű hurik valójában fehér szőlőfürtök,

mérsékeli az étvágyadat a Paradicsomra?

– Nem, uram, nem mérsékeli! – feleli Ahmad, miközben agyában túlvilági képek

örvénylenek.

Noha némelyek a gyehennával való gunyoros, sőt veszedelmes kacérkodást láthatnának

Rashid sejk e provokáló hangulataiban, Ahmad mindig szókratészi bábáskodásnak

tekintette őket, amelyekkel az imám napvilágra kényszeríti tanítványából a szükségszerű

árnyékokar és ellentmondásokat, így mélyítve el a felületes és ártatlanul együgyű hitet.

Ám ma jobban szúr a bábáskodó irónia

126 i. |i A liú gyomra megfájdul, szeretné, ha vége lenne

• 'i inak. I lilyes! – jelenti ki a tanító, és feszes, húsos csücsör-

• nk ja a száját. – Én mindig úgy értelmeztem, hogy a liniil esak költői képek az

elképzelhetetlen üdvösségre,

i>lyan üdvösségre, amely szűzies és végtelen, nem !>■ ■Ii|> konkrét közösülésre

utalnak hús-vér nőkkel – gom-l'i'lvileil, meleg rabszolganőkkel. A párzás hétköznapi

i'liiu-nve bizonyosan a legtökéletesebben fejezi ki a földi ■ l> i niiilandóságát, a hívságos

örömet.

I )e… – hebegi Ahmad, és újra elpirul.

De – ?

De a Paradicsomnak igazinak kell lennie. Az létezik. 1 lát persze, drága fiam – mi más

lenne? De hogy még • y\ kis időt szenteljünk a szövegszintű tökéletesség k/n lésének, a

hitetlen tudósok még a Próféta medinai korín, myzásának idejére datált, mérsékeltebb

szúrákban is i.il.ilni vélnek kínos mozzanatokat. Felolvasnád nekem – imlom, az árnyak

nyúlnak, ablakaink előtt szívet fájdítóan haldokol a tavaszi alkonyat –, olvasd fel nekem,

kérlek, a hatvannegyedik szúra, „A kölcsönös becsapás” tizenne-cyedik versét!

Ahmad kapkodva felkutatja a saját szamárfüles Qur'-anjában a kérdéses oldalt, és

hangosan utat tör benne magának: – yá ayyuhá 'lladhina cimanü inna min azwájikum wa

iiwládikum 'aduwwan lakúm fa 'hdharühum, wa in ta'fü wa tasfahü wa taghfirü fa-inna

'lláha ghafürun rahim.

– Jó. Mármint elég jó. Természetesen még keményebben kell dolgoznunk a

kiejtéseden. Meg tudnád mondani, Ahmad, méghozzá gyorsan, hogy mit jelent ez?

127 – Izé, azt mondja, hogy a feleségeitek és a gyermeki ■ tek az ellenségetek, tehát

óvakodjatok tólük. De ha, \ró, fátyolt borítotok rá, elnézőek vagytok, és megbocsáloh >k

akkor Allah is megbocsátó és könyörületes.

– De hát a feleségek és a gyermekek! Mi lehet beniuik „ellenség?” Miért lenne

szükségük a megbocsátásra?

– Hát talán mert elvonnak a jihőd-tól, a harctól, amely lyel szentek akarunk lenni, és

közelebb akarunk kerülni Istenhez.

5

4

– Tökéletes! Micsoda pompás tanítvány vagy te, Ah^ mad! Magam sem

fogalmazhattam volna meg szebben1

ta [fú wa tasfahü wa taghfirü – 'afa és safaha, mondj

le, es fordulj el! Élj e szentségtelen húsú asszonyok, e földi sárkoloncok, a szerencse e

tisztátalan túszai nélkül! Uta// teher nélkül, egyenesen a Paradicsomba! Mondd meg

nekem, drága Ahmad, félsz belépni a Paradicsomba?

– Jaj, nem, uram! Miért félnék? Alig várom, mint min den jó muzulmán.

– Igen. Természetes, hogy várják. Várjuk. Megvidámítod a szívemet. A következő

órára légy szíves feldolgozni „A könyörületes” és „A bekövetkező” szúrákat, számi szerint

az ötvenötöst és az ötvenhatost – kényelmes módon épp egymás mellett vannak. Igaz is,

Ahmad –

– Igen? – A fölfelé néző ablakok mögött a tavaszi nap átment estébe. Az indigókék eget

túlságosan beszennyezik New Prospect belvárosának higanygőzlámpái, hogy mást is

lehessen látni egy maroknyi csillagon kívül. Ahmifd azon töpreng, hogy otthon találja-e az

anyját? Mert ha még nem jöhetett el a kórházból, akkor be kell érnie a hűtő-

I ii iívben talált joghurttal vagy meg kell kockáztatnia a 11 nilperec kétes tisztaságú

snackjeit.

Ili/om benned, hogy nem térsz vissza a kafir temp-liuiib.i a város közepén. – A sejk

tétovázik, majd úgy foly-t ■■ 11 mintha szent szöveget idézne: – A tisztátalan tud

mmluktilni, és az ördögök ügyesen utánozzák az angyali.I ii Maradj az Egyenes Úton –

ihdiná 's-sirata l-mus-/.1./1//1 Őrizkedj mindenkitől, legyen bármily tetszetős, aki ■ In

teli a figyelmedet Allah tiszta lényéről!

De hát az egész világ egyetlen figyelemelterelés? –\.ill|a be Ahmad.

Nem kell annak lennie. A Próféta is világi ember volt: I iieskedő, férj, leánygyermekek

apja. Negyvenes eveiben mégis őt választotta közvetítőül Isten, hogy elküldje hozzánk

mindent betetőző végszavát. – Váratlanul elcsendíti il.iilnmszerúen trillázó könyörgését a

sejk ruházatának egymást átfedő hullámaiba temetett mobiltelefon, és Ahmad megragadja

az alkalmat, hogy kimeneküljön az estelié, ahol hazafelé robognak a fényszórók, készülő

étkektől ••/aglanak a járdák, és magasban virágtól és ragadós barkától sápadtak az ágak.

Akármilyen giccs, és akárhányszor látott is ilyet, Jack Levy majdhogynem könnyekig

el tud érzékenyülni a Belvárosi Középiskola évzáróin. Mindig azzal kezdődik, hogy a

„Pomp and Circumstance”-ra ünnepélyesen bevonulnak, lengő fekete talárban, fejük

búbján billegő, négyszögletes fekete fejfedőben a végzősök, és azzal fejeződik

129 be, hogy kivonulnak a széksorok között, de most már p.n togósabban, vigyorgósabban,

rokonokat üdvözölve, tenv<' ret összeütve a „Colonel Bogey's March” és a „Szentek

bevonulása” dallamára. Még a legrebellisebb, legnyaka sabb diákokat, akik a VÉGRE

SZABADON szavakat írják lel fehér ragasztószalagból a süvegükre vagy pikírt papírvii.i

got fonnak a bojt zsinórjába, még azokat is mintha elcsen desítené az ünnepség

határjellege és a beszédek idóiol elnyűtt jámborságai. Segítsétek Amerikát, mondják nekik

Foglaljátok el a helyeteket a demokratikus vállalko/.is békés hadseregében! Még ha a

sikerért harcoltok, akkor is legyetek emberségesek a felebarátaitokhoz! Gondoljatok a

közjóra még a gazdasági galádságok és a politikai korrupció ellenére is, amelyeknek

botrányaival naponta csüggeszt és émelyít a média! Tájékoztatják őket, hogy most

kezdődik az igazi élet; a közoktatás édene becsapta a kertkaput. Olyan kert, elmélkedik

Levy, ahol kötelesség szerűen elengedik a fülük mellett a gépies tanításokat, ahojj a

gonoszok és a tudatlanok uralkodnak a bátortalanokon és a kötelességtudókon, de akkor is

kert, a remények gyomo* parcellája, rosszul megművelt, rögös ágyasa annak, aminek ez

az ország látni akarja magát. Ne törődj az auditórium hátuljában ácsorgó, fegyveres

rendőrökkel és a fémdetektorokkal minden kijáratnál, ami nincs belakatolva és leláncolva.

Figyeld inkább a végzősöket, a mosolygó buzgóságot, amellyel szerepelnek, a lojális

5

5

tapsot, amely kijár a legbutábbnak és a leggarázdábbnak is, figyeld percnyi vonulásukat a

színpadon, a Roxy-mozira emlékeztető proszcénium alatt, virághegyek és cserepes pálmák

között, hogy átvegyék az oklevelüket a rámenős Nat Jeffersontól,

130 a Pmspect oktatásügyének vezetőjétől, miközben Irene t iiuiMHiras, a pici igazgatónő

a mikrofonba dalolja a in Mikii! A nevek változatosságát tükrözik a talárok lengő ■ k-

alól kilátszó, foltos Nike tornacipőben szökdécselő, ni ..ii k.ikon pipiskedő, laffogó

szandálban csoszogó lábak is.

bick Levynek kezd elszorulni a torka. Milyen szófo-i i>In az emberi lény, alapjában

mennyire akar tetszeni! i un ipa zsidói a legjobb ruhájukat vették fel, hogy abban in.i-

.iioztassák be őket a haláltáborokba. Diákok és diáklányok, akik hirtelen férfiak és nők

lettek, megrázzák Nat I. Ileison gyakorlott kezét, amit addig sose csináltak, és v.e

esinálnak többé. A vállas fekete adminisztrátor, a he-l\i politikai hullámlovaglás mestere,

aki a fehérektől a hkelékhez, újabban pedig a latinokhoz állt a szavazatával,

…..idcn egyes végzőshöz felfrissíti a mosolyát, és mint

laek Levy látja, különös kegyességgel köszönti az itt határozott kisebbségben levő

fehér diákokat. Köszönöm, lit'gy kitartottál mellettünk/, üzeni Jefferson szívélyesen

elnyújtott kézfogása. Mi majd beindítjuk Amerikát/New l'mspectet/a Belvárosi

Középiskolát! A végtelennek tűnő lista közepéről Irene felolvassa: – AhmadAshmawy

Mulloy!

A fiú elegánsan mozog, magas, de nem idétlen, eljátssza, nem túljátssza a szerepét –

túlságosan méltóságteljes ahhoz, hogy vihogva-integetve alakítson a nézőtéren ülő

szurkolóknak, mint néhány társa csinálja. Kevés szurkolója van, kevés tapsot kap. Levy,

aki az első sorban ül a tantestület két tagja között, ujjpercével lopva elmasszírozza orra két

oldalán a kibuggyanással fenyegető könnyeket.

Az áldást egy katolikus pap és – a muzulmán közösségnek tett gesztusként – egy imám

mondja. A bevezető imát

131 egy rabbi és egy presbiteriánus tiszteletes adta elő, Jai k Levy szerint mértéktelenül

hosszan. A kaftánt és vakiiiun neonfehér, szoros turbánt viselő imám kiáll a pulpitushoz,

és orrhangon elpenget egy verset arabul, mintha tőrt doliu' a hallgató hallgatóságba. Utána

talán lefordítja angolra 0 a rejtett és a nyilvánvaló dolgok tudója, a nagy és a ina gasztos!

Minden dolog teremtője! Ó az egyedüli, a mm denható! És vizet bocsát le az égből, és

vádik áradnak im-jj mértékük szerint. Az áradat tajtékot visz a felszínen. J'-ji abból a

fémből, amit a tűzben olvasztanak – ékszerekel rí háztartási eszközöket kívánván készíteni

–, ahhoz hason latos tajték támad. A tajték pedig salakként hullik el. Ami pedig hasznos az

embereknek, az megmarad a földben Azoknak, akik ma ballagtak el, azt mondjuk:

emelkcd jenek a tajték, a salak fölé, maradjatok inkább hasznosan f földön! Azoknak,

akiket az Egyenes Út a veszedelembe visz, megismételjük a Próféta szavait: „De ne

mondjátok azokról, akik Allah útján ölettek meg, hogy halottak, meil ők bizony élnek!” –

Levy tanulmányozza az imámot – vékony, makulátlanul nett ember, egy olyan

hiedelemrend szer megtestesítője, amelynek, nem is olyan sok éve, többek között a New

Jersey északi részéből bejáró ingázók százait is sikerült megölnie. New Prospect

magasabb pontjain összeverődött a tömeg, és nézte annak a napnak az egyetlen felhőjét, a

Világkereskedelmi Központ ikertornyából felszálló füstöt, ahogy lassan visszahúzódik

Brooklyn felé. Ha Levy a csatarendben álló Izraelre gondol, majd pedig Európa

szánalmasan kevés megmaradt zsinagógájára, amelyeket éjjel-nappal őriztetni kell, kezdeti

jóindulata az imám iránt elpárolog; a fehér ruhás

132

5

6

miiéi keresztbe áll az ünnepség torkán, mint egy csirkéin ii. Levyt nem zavarja

Corcoran atya orrhangja, amely-hi I oiszegezi a hosszú ünnepség koporsófedelére a hár-

ni.e- isten áldását: zsidók és írek nemzedékek óta osztják inig Amerikát, és nem neki,

hanem az apja és a nagyapja in uizedékének kellett elviselni a „krisztusgyilkos” gúny-in

vet.

Na, öreg, ezen is túl vagyunk! – mondja a jobbján ülő lmí/ír. Adam Bronson az, egy

barbadosi bevándorló, aki ii/Ieli matematikát tanít a kilencedik és tizedik osztályosuknak.

– Mindig hálát adok Istennek, ha öldöklés nélkül 11 véget egy tanév!

– Túl sok híradót nézel – mondja Jack. – Ez nem a i olumbine, az Coloradóban volt, a

vadnyugaton. A Belvárosi ma biztonságosabb, mint az én időmben. Akkor a lekete bandák

barkácsolt stukkerrel jártak, nem voltak beléptető kapuk, se őrök. A folyosói

felügyelőknek kellett volna gondoskodniuk a biztonságról. Tarthatták szerencséinknek, ha

nem lökték le őket a lépcsőn.

– Először nem hittem a szememnek, mikor idejöttem – mondja Adam nehezen érthető

kiejtésével, amelyben egy lávoli szelíd sziget muzsikájához vernek olajoshordóból készült

dobot. – Rendőrök a menzán és a folyosón! Barba-doson széthulló könyveket adtunk át

egymásnak, a legkisebb lecni papírnak is teleírtuk mind a két oldalát, ilyen drága volt

nekünk a tanulás. Almunkban se fordult meg a fejünkben, hogy rosszalkodjunk. Itt, ebben

a nagystílű épületben őröket kell alkalmazni, mint egy börtönben, és a diákok elkövetnek

mindent, amivel rombolni lehet. Nem értem, miért gyűlölik ennyire az amerikaiak a

tisztességes rendet.

– Gondold szabadságszeretetnek. A tudás szabadság

– A tanítványaim nem hiszik, hogy valaha is szükscj-nl lesz üzleti matematikára. Azt

képzelik, mindent megcsln.1l helyettük a számítógép. Azt gondolják, hogy az enilx-il

elme örök szabadságra ment, és mostantól nincs in dolga, mint magába szívni a

szórakoztatást.

A tanári kar kettesével csatlakozik a menethez. Adain, aki a túlsó széksor egyik

pedagógusával áll párba, Levy cld kerül, de aztán megfordul, és folytatja a beszélgetést: «

Jack, mondj már meg valamit! Restellném mástól kérde/m Ki az a J-Lo? A tanítványaim

folyton őt emlegetik.

– Énekesnő. Színésznő – kiáltja előre Jack. – Lalin Nagyon jó testű. Príma segg.

Többet nem tudok róla. Eljön az idő az ember életében – magyarázza, nehogy a barbadosi

udvariatlannak tartsa –, amikor a hírességek elveszítikj a korábbi szerepüket.

Most veszi észre, hogy a pedagógus, akivel párba állították, nő, Miss Mackenzie, a

tizenkettedik osztálynak tanít angolt, keresztneve Caroline. Szikár, szögletes állúj

fitneszbolond, őszülő haját régimódi apródfrizurára nyírat-l ja, a frufruja a szemöldökéig

ér. – Carrie! – mondja Jack| barátságosan. – Mit hallok, te a Sexus-t adod ki kötelező'

olvasmánynak a végzőseidnek? – Miss Mackenzie egy másik nővel él fent Paramusban,

Levy ezért úgy érzi, hogy őt lehet úgy heccelni, mint egy másik férfit.

– Ne légy disznó, Jack – mondja Carrie, és nem mosolyog. –Az egyik emlékirat volt,

az, amelyiknek a címében a Big Sur szerepel. Az ajánlott olvasmányok listájára tettem,

senkinek sem volt kötelező elolvasni.

134 la, de mit szóltak hozzá azok, akik mégis elolvasták? A mondja Carrie színtelen

hangján, kezdődő ellen-■ i'i'skedéssel a kivonulás csörömpölésében és csoszo-

i .il>an –, nem halnak bele. Láttak már mindent otthon. A díszünnepély emberi

halmazata – végzősök, tanárok, i/iilok, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik, unokahú-l'i

>k cs unokaöcsök – kinyomakodik az auditóriumból az ikusarnokba, ahol bajnokságok

trófeái őrködnek hosszú * mmekben, mint egy mágikus múltban lezárt fáraósír kincsei,

utána a széles főbejáraton, amelynek szárnyait ki-i.ii iák a korai júniusi napsütésre és a

5

7

törmeléktenger poros panorámájára, végül győzedelmes kurjongatással és ko-ívngással

lehömpölyög a lépcsőn. A nagy gránitlépcső \alamikor széles zöld pázsitra,

szimmetrikusan ültetett hokrok közé vezetett, ám az autó igényei előbb lecsipeget-ick,

majd lehasogatták ezt a peremet, kiszélesítve a Tildén utat (amelyet a masszívan

demokratikus városi elöljáróság keresztelt át dacosan erre a névre, miután 1877-ben a né-

j:er lakosságot védelmező északi katonaság kivonásában érdekelt Déllel összejátszó,

republikánus többségű választási bizottság ellopta az elnökséget), úgyhogy a gránit alsó

széle közvetlenül egy járdával határos, ezt a járdát az aszfalt úttesttől keskeny földsáv

választja el, amely csak néhány hétig zöld, mielőtt a nyár perzselő forrósága és a

nemtörődöm talpak sokasága a halott fű lapos szőnyegévé tiporja a tavaszi hajtást. Túl a

járdán az aszfaltos utat, amely olyan gyűrött a sokszorosan befoltozott kátyúival, az

elrobogó személyautók és teherautók folyamatos nyo-

ásától keletkezett kátránygodreivel, akár egy kapkodva bevetett ágy, erre az órára

narancsszín torlaszokkal lezar-

135 ták a forgalom elől, hogy legyen egy hely, ahol a/. cv/.in\» közönség megállhat,

lubickolhat az önelégültségben, *» megvárhatja, hogy a végzősök leadják talárjukat a/,

éphli i ben, majd örökre elváljanak tőle.

Jack Levy, aki rosszkedvűen érzi a Carrie Macken/ie \< I folytatott nyájaskodás után,

hogy kihullik ebből a minden mehet társadalomból, és nem sürgős hazamennie, hogy i

felesége társaságában nézzen szembe a kezdődő nyan.il ebben a tömegben őgyelegve

szalad bele Teresa Mulloylu A hőségtől piros, szeplős asszony egy máris elfonnyaili

orchideát tűzött világos lenvászon kosztümjének gyűrött ka bárjára. Jack komolyan

üdvözli: – Gratulálok, Ms. MulloyL

– Halló! – feleli Ahmad anyja, alkalmat csinálva a/ összefutásból a felkiáltásra.

Könnyedén megérinti Jack felkarját, mintegy visszaállítva legutóbbi találkozásul^

bimbózó meghittségét, és azt mondja, pihegőn kapva a/ első szavak után, amelyek eszébe

jutnak: – Bizonyára cso dálatos nyara lesz!

Jack meghökken. – Hát csak a szokásos – mondja. – Nem vagyunk nyaralósak. Beth

csak néhány hét szabadságol kap a könyvtártól. Én magánórákból próbálok szert tenni egy

kis tűpénzre. Van egy fiunk Új-Mexikóban, őt szoktuK meglátogatni egy hétre, általában

augusztusban; nagy a forróság, de nem olyan fojtós, mint itt. Bethnek van egy nővére

Washingtonban, de az még a miénknél is fojtósabb hely, úgyhogy a sógornőm jön fel

hozzánk, és úgy egy hétre mi fel szoktunk menni a hegyekbe a Delaware-völgy

valamelyik oldalán. De most, hogy ilyen rohadt sok a dolga, és mindig adódik valami

váratlan, ezen a nyáron nem… – Pofa be, Levy! Ne beszéld agyon! Talán jó is,

136 i .nii

-' kicsúszott a száján; emlékeztette ezt az asz-uiw liogy felesége van. Különben

mindkettő ugyan-.i.Im .1 kontinuumhoz tartozik a világos bőrével, a hízé-t •)!, .ij-aval,

csak Beth húsz évvel előbbre van. – Hát iii,i|-iik'' Maga és Ahmad?

biiv öltözéke elég komoly – tojáshéjszín lenvászon l. mm, fehér blúz –, ám színes

foltok utalnak benne a ili.ul s/ellemre, aki művész is, nem csak anya. Gyűrűk pia

i/koloncai húzzák le rövid körmű, kemény húsú kezét, <n M karján, amelynek pihéjét

nimbusszá izzítja a napfény, Voi.ill és aranykarikák sokasága csilingel. De az a

legmeglepőbb, hogy az álla alatt megkötött, meredt szemű fciVokkel és szögletes

absztrakt idomokkal mintázott, nagy . Ivemkendőt visel, amely eltakarja a haját, csak

néhány l^ns/a rőt szál látszik ott, ahol az elmosódó haj vonal a homlok fehér ír dombjával

találkozik. Ahmad anyja követi I evy pillantását, és mikor látja, hogy az ő hetykén ille-

ilelmes kendőjét bámulja, fölnevet, és megmagyarázza: – Ahmad akarta, hogy viseljem.

5

8

Azt mondta, ha kér egyál-lalán valamit az érettségijére, akkor az az, hogy az anyja ne

nézzen ki úgy, mint egy szajha.

– Jóságos ég! Mellesleg egész jól áll. Az orchidea is Ahmad ötlete volt?

– Nem egészen, de a többi fiú is vesz az anyjának, feszélyezte volna, ha ebből kimarad.

Van benne egy adag konformizmus.

Arca és a kidülledő zöld szeme, amely olyan halvány, mint a tengerparton az

üvegcserép, olyan a kendő keretében, mintha a sarok mögül lesne Levyt; a beburkolás

kihívó, mert szédítő és elsöprő meztelenségre célozgat.

137 A fejkendő engedelmességről beszél, ami megbi/snp n Jack Levyt. Közelebb húzódik a

tolongásban, miniha \4 delmébe venné Ahmad anyját, aki azt mondja: – I .iii.iui más

fejkendős asszonyokat is, fekete muzulmánoknl, \<<\< pant drámai jelenségek hófehérben,

meg a vég/.o\ofc között is, a törökök lányait – lánykoromban „törökm-l hívtuk az összes

sötét bőrű embert, akik a gyárakban do! goztak, bár persze nem mind voltak azok. Az

jutott eszem be, hogy fogadni mernék, hogy nekem van a legvörö.ubb hajam a kendő alatt!

Az apácák ujjonganának. Azt moml ták, fitogtatom a bájaimat. Akkoriban nem értettem,

mi leli' bájakról beszélnek, és hogy lehet azokat fitogtatni. Nekem úgy tűnt, hogy azok

csak úgy vannak. Az én úgyneve/cii bájaim!

Jackhez hasonlóan ő is hajlamos karattyolni ebben a/ izgatott tömegben. – Jó anyuka

volt, hogy kedvében jaii Ahmadnak – mondja halkan Jack Levy, és ezt komolyan ín

gondolja.

Tény arca elveszíti vásott csillogását. – Igazán, olyan keveset kért mindezekben az

években, és most elmegy! Olyan magányosnak látszott mindig! Önállóan csinálta e/l az

egész Allah-dolgot, én nem segítettem semmiben. Nemhogy nem segítettem, haragudtam

érte, amiért ennyire fontos neki egy apa, aki nem tartott ki mellette. Mellettünk. De

gondolom, egy fiúnak szüksége van apára, és ha nincs neki, kitalál magának. Mit szól

ehhez a leszállított árú Freudhoz?

Tudja-e Terry, hogy mit művel? Hogy megkívántatja magát? Bethnek sose jutna

eszébe, hogy szóba hozza Freudot. Freudot, aki száz éve ana biztatott, hogy keféljen

138 i. ni i ameddig bír. – Csinos volt Ahmad abban a 11' in mondja Levy. – Sajnálom, hogy

késve ismertem i ii.il Kedvelem, bár gyanítom, nem viszonozza. 11 ved, Jack. Ahmad

méltányolja, hogy maga el akar-fi ulti lm benne az ambíciót. Később talán benne is ki-«l il

ni Igyelőre se lát se hall, úgy hajt a kamionvezetői |ni n iivanyra. Az írásbeli vizsgát már

letette, két hét múl-i li •./ az orvosi. A Passaic megyeieknek odaát Wayne-Im ii \kkor

állapítják meg, hogy nem színvakok-e, és elég ini||\ e a perifériális látásuk. Ahmadnak

olyan gyönyörű «/< ine van, mindig ez volt a véleményem. Koromfekete. I tilmios, az

apjának világosabb szeme volt, olyan mézes-i iI.k s-arnyalatú. Azért mondom, hogy

„különös”, mert az i mbei arra számítana, hogy Omar szeme volt a sötétebb, iiniiiaii az

enyém ilyen világos.

Ahmadéban a magáéból is látok egy csepp zöldet. Icrry elengedi a füle mellett a

kokettálást, beszél to-\ .ihh: – De nem húsz-húsz a szeme. Ahmadé. Inkább húsz-li.iuninc

– szemtengelyferdülés – de mindig túl hiú volt, hogy szemüveget viseljen. Az ember azt

képzelné, hogy ennyi istenkedés mellett nem lehet hiú. Pedig az. Talán nem is hiúság,

talán csak azt gondolja, hogy Allah adna neki szemüveget, ha azt akarná, hogy viselje. A

baseball-ban is nehéz volt követnie a labdát, többek között ezért vette fel tavaszi sportnak

a terepfutást.

Ezek a váratlanul eléje zúdított adatok egy fiúról, akit lack Levy agyában nem sok

minden különböztetett meg a többi százaktól, akikkel minden évben dolga akad,

5

9

megerősíti a gyanúját, hogy ez az asszony ismét találkozni akar vele. – Gondolom, ezek

után nem lesz szüksége azok-

139 ra a főiskolai katalógusokra, amiket egy hónapja beadi.un – mondja.

– Remélem, képes lesz előásni; kész dzsumbuj a s/nlni ja, kivéve a sarkot, ahol

imádkozik. Már rég vissza kclli n volna adnia magának, Jack.

– No probléma, senora. – Észreveszi, hogy a tülcknlfl, ujjongó, de már ritkuló

tömegben mások feléjük nézcp-i nek, és távolabb húzódnak tőlük, mintha éreznék, hogy ■

i ■ készül valami. Vétkesnek érzi magát Terry túlfűtött élcnk ségében, miközben

igyekszik összehangolni a mosolyai az asszony szeplőktől csillagos, kerek arcán ragyogó

nm sollyal.

Sötét magvú nagy felhő árnyéka söpri félre a napfényi. és homályba borítja a képet – a

törmeléktengert, az utcai amelyből ki van tiltva a forgalom, a szülők és rokonok ha tor

harsánysággal kiöltözött sokaságát, a Belvárosi Közép iskola állampolgárias homlokzatát,

oszlopos kapuival, berácsozott ablakaival, amely olyan magas, mint egy opc rai díszlet, és

eltörpül előtte az éneklő kettős.

– Udvariatlanság volt Ahmadtól – mondja az anya –, hogy nem adta vissza magának

őket még az iskolában. Most aztán késő.

– Már mondtam, hogy nem probléma. Beugorhatok, és elvihetem – mondja Levy. –

Előtte odatelefonálok, hogy otthon találjam.

Gyerekkorában, amikor a Totowa úton laktak, azon az új kockaházakat leszámítva

akkor még elég falusias környéken, telente az iskolába menet néha kimerészkedett egy

azóta régen beépített mocsaras tó jegére, hogy próbára tegye a bátorságát. A víz nem volt

elég mély, hogy bele-

140 l.111> >ii nádbugák és füves zsombékok mutatták, menyit ■ ikcly –, de ha betört volna

a jég, a jó bőrcipője át-• .11 is besározódott, talán még tönkre is ment volna, t.ii|«ilig az

katasztrófa lett volna egy olyan családban, •Imi .mnyira megvolt a helye minden fülérnek,

mint az » il i ben. A felhő ezüst szélén áttör a nap, felszivárvány-lil liiry selyemkendője, és

Jack Levy remegve figyeli, •ilini'V lörik a jég.

141

II]

Cseng a telefon. Beth Levy összeszedi az erejét, hogy ki fejtse magát kedvenc

székéből, ami egy Lusti Törp nevn. állítható támlájú, gyűrött marhabőrt utánozó

műanyaggal kárpitozott hintaszék, emelővel működtetett, kipárnázod lábtámasszal. Ebből

nézte a Drága gyermekeim-et a WABC-n, mielőtt átváltott a kettesre, ahol az Ilyen az élei

megy, és közben a csoki morzsásnál vagy a szendvics-krémesnél sokkal alacsonyabb

kalóriatartalmú, mazsolás-zabpelyhes kekszet evett tányérból. Sokszor gondolt rá, hogy

kellene egy hosszabb kábel, akkor odahozhatná a készüléket a széke mellé, és letehetné a

padlóra ebben a napszakban, amikor nem megy be a Clifton könyvtárba, de mindig

elfelejti megkérni Jacket, hogy vegye meg a hosz-szabb kábelt a telefonos üzletben, ami a

23-as út melletti bevásárlóközpontban van. Lánykorában csak fel kellett hívni az AT&T-t,

és kiküldtek egy szürke (vagy zöld volt?) formaruhás és fekete cipős embert, aki mindent

megjavított pár dollárért. Monopólium volt, és ma már tudja, hogy az rossz dolog – ha az

ember interurbán telefonált, fizetnie kellett minden percért, most pedig órákig beszélgethet

Markie-val vagy Hermmel úgyszólván ingyen –, de ma

142

…..i ■. is telefonjavítás. Kidobják a telefont, úgy, ahogy a

ri számítógépet vagy a tegnapi újságokat. Invábbá valamilyen szinten nem akarja még

ennél is i.ui megkönnyíteni az életét; szüksége van minden nyo-iM..mit kis testmozgásra,

6

0

amelyhez hozzájuthat. Fiatalasz-n/oiiv korában egész délelőtt futkosott, ágyazott,

porszívó-..ii, edényeket rakott el, de olyan szakértő lett benne, In m'y úgyszólván álmában

is meg tudja csinálni; alva-i miként ődöngve ágyaz és takarít, bár igaz, már nem pormozik

úgy, mint valaha – az új gépek könnyebbek, Beth tudja, hogy hatékonyabbra tervezték

őket, de sose találja a i mi végére a megfelelő kefét, és nehezen tudja kiszedni a kis

porzsákot, ami benne van a porszívóban; majdnem ni van az összeszerelés, mint egy

kirakós, bezzeg az öreg uaktort csak bekapcsolta az ember, de az ki is szívta a port i

szőnyegből olyan széles sávban, mint a fűnyíró a kert-heii, és hogy égett az elején az a

kedves kis lámpa, mint 11szaka egy hóekén. Szinte sose fáradt el a házimunka közben.

Bár akkor kevesebbet is nyomott – ez az ő keresztié, ahogy a vallásos emberek mondták.

Sok munkatársának a Clifton könyvtárban és az összes |ovő-menő fiatalnak ott a

retiküljében vagy az övére csíptetve a mobil, de Jack azt mondja, rablás az egész, a díjak

összeadódnak, mint a kábeltévénél, amit Beth akart, nem lack. Az úgynevezett

elektronikus forradalom, mondja a férje, a trükkök légióját hozta, hogy havonta mivel

vághatnak meg bennünket fájdalommentesen olyan szolgáltatásokért, amelyekre nincsen

szükségünk, bár kábellel bizonyosan tisztább a kép – nem ugrál, nem vibrál, nincs

szellemkép –, és összehasonlíthatatlanul szélesebb a válasz-

143 ték: némelyik este Jack maga is bekapcsolja a Misimy Channelt. Bár azt állítja, hogy a

könyvek sokkal különln l és alaposabbak, szinte egyet se olvas végig. A molnli illetőleg

pedig így belemondta Beth képébe, hogy min akarja, hogy mindig utol lehessen érni, főleg

akkor, ha mai ad – ha Bethnek valami baja van, a mentőt kell hívnia, nem a férjét. Hát ez

nem valami gyöngéd. Tudja ő, hogy Jai k valahol nem bánná, ha ő meghalna.

Kétszáznegyven íoni-tal kevesebb nyomná a vállát. Másrészt Beth tudja, hoj'v sose hagyná

el őt: zsidó kötelességérzetből és érzelme)* hűségből, ami ugyancsak zsidó tulajdonság

lehet. Ha valakiket kétezer évig üldöztek és gyaláztak, jó túlélési taktika lehet a

ragaszkodás a szeretteinkhez.

Tényleg különlegesek, ebben igaza van a Bibliának.. A könyvtári személyzetben ők

sütik el az összes viccet, ok állnak elő az összes ötlettel. Amíg meg nem ismerte Jackei a

Rutgersen, azt sem tudta, hogy létezik ilyen emberi elekl romosság. Jack többi

nőismerőse, az anyját is beleértve, bizonyára nagyon okosak lehettek. Igazi intellektuálil

zsidók. Jack mulatságosnak tartotta őt, a lezserségével, a vidámságával, és bár ezt így sose

mondta ki, a naivságá* val. Azt mondta neki, hogy a lutheránus Tányértalpúi Apuisten

oltalmában nőtt fel. Lehántotta Beth idegeiről a védőréteget, és rátelepedett; mindenestül

belevette magát Bethbe, akkor még ő is vékonyabb volt, és nagyon magabízó, született

pedagógus, mint kiderült, pergő nyelvű, fürge eszű, aki fontolgatta, hogy beáll gegírónak

Jack Bennyhez, vagy talán Milton Berle volt az?

Ki tudja, merre jár most odakint, ezen az elviselhetetlenül ragadós, rekkenő nyári

napon, amikor Beth alig bír

144 in oj-ni. Jobb lenne dolgozni, ott legalább működik a lég-h.inluionálás; az övék a

hálószobájuk ablakában legin-k íhli csak zajt csap, és Jack mindig húzódozott attól, hogy

>i ii>Ms/inten is fogyassza egy az áramot. A férfiak csatan-,nliiak, részt vesznek a

társadalom életében. Beth mindig ii.i|lainosabb volt hallgatni, főleg Hermione mellett, aki

…..kke karattyolt az elveiről és az eszményeiről. Her-

niiDiie meg akart őrülni a szüleiktől, akik, mondta, lomhán i lloj-adnak mindent, amit a

szakszervezetek és a demok-i ii.ik és a Saturday Evening Post feltálal, viszont Elizabeth

mij'iiyugtatónak találta lomha passzivitásukat. Mindig Hin/ották a csendes helyek, a

parkok és a temetők és a I inivvtárak, még mielőtt zajosak lettek, némelyikben még

li.merzene is van, mint az éttermekben, annak a fele, amit .1/ emberek kivesznek, kazetta,

6

1

most meg DVD. Lány-kmában szeretett a Szép utcán lakni, ahonnan egy kényelmes

sétával el lehetett érni az Awbury Parkot, mennyi zöld, is kevéssel mögötte volt a Chew

mellett az Arborétum, a nyírfa akár egy zöld iglu, Beth valahol ezeknek a magas-magas

fáknak a koronájában képzelte el a mennyországot, a nyárfalevél a legenyhébb fuvallatra

is megmutatta fehér fonákját, mintha szellemek élnének benne, meg is lehet eiteni a

primitív népeket, hogy a fákat imádták valaha. Ha a másik irányba ment az ember a

villamossal, ami egy háztömbbel arrébb közlekedett a Germantown úton a Fair-mont

Parkig, hát az csakugyan végtelen volt, átfolyt a közepén a Wissahickon, és a villamos

megállt az Evangélikus Teológia kedves, ódon kőépületeinél, és milyen fiatalok, jóképűek,

komolyak voltak a teológusok; látni lehetett őket, ahogy sétálgatnak az árnyékban, akkor

nem volt ez a

145 gitározás, nem voltak lelkésznők, és nem volt ennyi bcs/i <\ az azonos neműek

házasságáról. A fiatalok a könyviaih.m úgy diskurálnak, mintha otthon lennének a

nappahh.ui ugyanez érvényes a mozira, nincs már semmiféle jo mo dor, a televízió

tönkretett mindent. Ha ő és Jack elrepülő Markie-hoz az új-mexikói Albuquerque-be, a

többi ui.r. olyan neveletlen, hogy rövidnadrágot és ilyen pizsamas/i-rűségeket vesznek fel

a gépre; a televízió miatt az embeiel. most már azt hiszik, hogy mindenütt otthon vannak,

nem érdekli őket, hogy néznek ki, olyan asszonyok húznak soi tot, akik semmivel sem

soványabbak nála, ezek se szoklak tükörbe nézni.

Mivel heti négy napot dolgozik a könyvtárban, nem nézhet eleget a nappali

sorozatokból, hogy követhesse a cselekmény minden kanyarát, de most három-négy

cselek* ményt sodornak össze, ami lelassítja a tempót, Bethnek nem kell azt éreznie, hogy

kimaradt valamiből. Rászokott, hogy idehozza az ebédjét, szendvicset vagy salátát vagy

mikrobán melegített pár napos maradékot, Jack mostan ban mindent ott hagy, desszertnek

egy kis túrótortát vagy, néhány sutit, mazsolás-zabpelyhest, ha éppen erényességi rohama

van, és betelepszik a hintaszékbe, és mosatja magát a fiatal színészekkel és színésznőkkel,

akik általábanJ ketten-hárman vannak egy jelenetben, színpadiasan vissz-l hangzó, túl

nagy díszletek között, ahol minden vadonatújnak látszik ahhoz, hogy igazi szoba lehessen,

és az a kalamoló zene szól benne, amit mostanában használnak, nem orgonaszó, ami a régi

rádiósorozatokat kísérte, hanem szintetizált, ha jól tudja, ez az a szó, időnként majdnem

úgy hangzik, mint a hárfa, máskor meg mint a xilofon

146 1» ,i linkkel, és minden olyan túlfűtött, hogy jelezze a fe-nli eget. A zene kiemeli a

drámaian vallomásos vagy jy.nl mutációs kijelentéseket, amiktől a színészek hökkent tn

«libcn merednek egymásra, szemgolyójuk megüvege-ilik a búbánattól vagy az

ellenségeskedéstől, ahogy jár-it ik ule-oda fáradhatatlanul kapcsolataik végtelen szöve-ri

iivének rövid hídjain. „Komolyan nem érdekel Kendall ii'liie…” „Bizonyára tudod, hogy

Ryan sose akart gye-ii leket, rettegett a családi átoktól…” „Az egész életem iniiiilia

kicsúszna a kezemből. Már nem tudom, ki vagyok, iaj'v mit gondolok…” „Látom a

szemedben, hogy min-■ linki a győztest szereti…” „Szeretned kell magadat annyi-i.i.

hogy eljöjj attól az embertől. Kapja meg az anyád, ha ív kell neki… megérdemlik

egymást…” „Őszintén és mélységesen gyűlölöm magamat…” „Úgy érzem magárnál,

mint aki eltévedt a sivatagban…” „Még soha életemben nem fizettem a szexért, és nem

most fogom elkezdeni” Aztán egy kevésbé haragos, ijedt hang, egyenesen a nézőhöz: „A

női domborulatok dörzsölődhetnek és kisebesedhetnek! A Monistat gyártói megértették

ezt az intim problémát, ezért jelentkeznek egy új és egyedülálló termékkel!”

Bethnek úgy tűnik, hogy a fiatal színésznők új módon beszélnek: a szavak

meggörbülnek a mondatok végén, visz-sza a torkukba, mintha gargarizálni akarnának, és a

nők természetesebbek, vagy inkább kevésbé természetellenesek és nem olyan

6

2

műanyagszerűek, mint a fiatalemberek, akikben jobban látni a színészt, mint a lányokban

a színésznőt – jobban hasonlítanak Kénre, Barbie partnerére, mint a lányok Barbie-ra. Ha

három szereplő van a képer-

147 nyőn, az általában két nő, akik egymást vágják egy lopm gó, befagyott állkapcsa

kölyökférfi miatt, és ha négyi u vannak, akkor az egyik férfi idősebb, gyönyörű, deresedi

hajjal, mint az Előtte fej a Hellász hajfesték reklámjakui és az ellenáramlatok addig

vastagodnak a levegőben, ainflj a hátborzongatóan öblösödő zene meg nem menti oki i

átmenetileg, jelezve, hogy újabb „üzenetek” blokkja kn vetkezik. Beth egész egyszerűen el

van bűvölve a gomlo lattól, hogy ez itt az élet, ez a gyilkosságig fajuló versengem, ez a

szex, féltékenység és kapzsiság, ami ezeket az a III tólag hétköznapi embereket hajtja Pine

Valleyben, a tipl kus pennsylvaniai közösségben. Hát ő pennsylvaniai, es sose látott ilyen

helyet! Hogy hagyhatott ki az életből ilyen sokat? „Az egész életem mintha kicsúszna a

kezemből”, mondta a Drága gyermekeim egyik szereplője, talán Erin Vagy Krystal. A

kijelentés úgy hatolt keresztül Bethen, akai egy nyílvessző. Szerető szülők; boldog, bár

nem egészen hagyományos házasság; egy csodálatos gyermek; könyvek kiadásának,

adatok internetes keresésének intellektuálisan vonzó, fizikailag nem fárasztó munkája; az

egész világ összeesküdött, hogy puhává és túlsúlyossá tegye, szigetel je a szenvedély és a

veszély ellen, amely villámlik, ha igazán összedörzsölődnek az emberek. „Ryan, annyira

szerelnék segíteni rajtad! Komolyan megtennék mindent! Ha kérnéd, megmérgezném az

anyádat!” Bethnek senki se mond ilyeneket; az volt a legszélsőségesebb dolog, ami történt

vele, hogy a szülei nem akartak eljönni a polgári esküvőre, amikor összeházasodott egy

zsidóval.

A kölyökférfiak, akiknek ezeket a lángoló fogadalmakat teszik, általában nem sietik el

a választ. Hátbor-

148 ■ ■iíjMioan sűrű a csend a társalgás hézagjában, Beth sok-ni áltól fél, hogy

elfelejtették a szövegüket, de aztán, •/n-ii bosszú szünet után, kimondják a következő

dolgot. A esti programokra – kék fény, komédiák, híradó a csip-i< Indo négyfős stábbal

(egy férfi, egy női hírfelolvasó, egy iiiinrnős sportriporter, valamint humoruk és jólelkű

zsém-Im lisük tárgya, a kissé lüke meteorológus) – nem jellemző Hiúdon a nappali

szappanoperák a tömény, túláradó csend li.iiiere előtt zajlanak, olyan csendben, amelyet

nem törhet iné)' semmiféle érzéki vallomás, görcsös gyónás, álságos In/onygatás,

fortyogó gyűlölet, másvilági csilingelő mu-

•aka vagy a váratlanul felhangzó gyatra sláger záró témá-i.i Ijesztő csend a háttér,

amely a helyükön tartja őket, niiiil a hűtőmágneseket, ott tartja őket a visszhangzó, há-

ninioldalú szobákban, Beth pedig az extra széles hintaszékeben mérgelődik magára, mert

nem hozott elég zabpely-lies sutit, és a telefon sem akar elhallgatni, úgyhogy el kell

hagynia a Lusti Törp tökéletesre párnázott kényelmét, éppen most, amikor Dávid, a

hihetetlenül jóképű kardiológus baljósan túlfűtött szavakat mormol Mariának, a bombázó

agysebésznek, akinek férjét, Edmundot, a Pulitzer-díjas újságírót meggyilkolták egy

korábbi epizódban, amelyet Beth sajnálatos módon kihagyott.

Szakaszonként emelkedik: először meghúzza az emelőt, hogy leengedje a lábtámaszt,

majd a ringó mozgással megküzdve áthelyezi talpát a padlóra, két kézzel megragadja a

szék bal karfáját, hogy majdnem függőleges helyzetbe tornázza magát, végül hangos

kiáltással áthelyezi súlyát meghajlított térdére, amelyet őrjítő lassúsággal kiegyenesít, és

közben levegő után kapkod. A folyamat

149 kezdetén arra gondolt, hogy átteszi a tányért a szék km fájáról a biztonságos asztalkára,

de az ölében felejtem ■ televízió távirányítóját, és az most a padlóra hullik. I :íija ahogy

6

3

visszanéz rá számozott gombokból álló kis mj'v szögletes paneljével a halványzöld

szőnyegről, a kavi foltok és az idők során felgyűlt ételmorzsák közül, .lat I, figyelmeztette,

hogy ezen a színen meg fog látszani mm den kosz, de abban az évben a faltól falig érő

halvány padlószőnyeg volt a divat, az ügynök azt mondta: „Klassz, korszerű benyomást

kelt!” – biztosította Bethet. „Megim veli a tért!” Mindenki tudja, hogy a perzsaszőnyegben

(un nek el a legjobban a pecsétek, de mikor engedhettek m« maguknak ők egy perzsát?

Van egy hely a Reagan körúton, ahol alkalmi áron kapható használt, de Jack és ő sose jai

nak együtt arra, ahol főleg feketék vásárolnak. Különben is egy használt szőnyegnél sose

tudni, mit locsolhattak rií a korábbi tulajdonosai, ami most megbújik a szálak közöd, és ez

a gondolat ugyanolyan gusztustalan, mint egy szal lodai szőnyeg. Beth gondolni sem akar

arra, hogy megforduljon és lehajoljon a távirányítóért – az egyensúlyérzékc romlik a

korral –, és kell lennie valamilyen okának, hogy| a telefonáló nem teszi le. Egy ideig volt

üzenetrögzítőjük, de annyi utálatos hívást kaptak szülőktől, akiknek a srácai nem jutottak

be a főiskolára, hogy Jack azt javasolta, kapcsolják ki. – Ha itt vagyok, megfelelek nekik –

mondta. –Az emberek sokkal kevésbé harapósak, ha valódi hang válaszol.

Beth tesz még egy lépést, ott hagyja a televíziós népséget, hadd rotyogjon saját bő

levében, a fal melletti asztalhoz döcög, és fölveszi a kagylót. Az új stílusú telefon

150 iiiiY<>k'gesen áll a tartójában, és a fülhallgató likacsai alatt i il.illiaió kis tábláról

elvileg leolvasható a hívó neve és Iiii.i Ez itt most azt írja, hogy KÖRZETEN KÍVÜL,

tehát urv Markié, vagy a nővére Washingtonból, vagy valamiben telefonos ügynök, aki

onnan telefonál, ahonnan ezek i> Irionálni szoktak – lehet akár Indiából is. A készülék ik

végén levő perforáció nem ér el a szájáig úgy, mint • irgi kagylóknál, a becsületes fekete

bakelitből készült, ■ rvszerű, drabális kagylóknál, amelyek fejjel lefele pihen-h k a villán,

és Beth hajlamos felemelni a hangját, mert > lilien nem bízik.

Hermione vagyok, Beth! – Hermione mindig tüntetőin pattogó és elfoglalt, mintha rá

akarna pirítani tétlen, Hpuhult húgára. – Mi tartott ilyen soká? Már le akartam lenni!

Bár tetted volna.

– Igazán kedves vagy, hogy ezt mondod!

– Herm, én nem vagyok olyan, mint te. Már nem olyan 111ige a lábam.

– Ki beszél a háttérben? Van nálad valaki? – Hermione szavai sorra vetődnek rá a

dolgokra, kíméletlenségig nyers modora mégis jólesően emlékeztet lánykoruk

pennsylvaniai német stílusára. Beth északnyugat-philadelphiai otthonukra gondol tőle,

arra a sok nyirkos lombra, a villamosokra és a sarki élelmiszerboltokra, ahol Maier- és

iTeihofer-féle kenyeret árultak.

– A televízió. A távirányítói kerestem, hogy kikapcsoljam… – nem akarja bevallani,

hogy lehajolni is lusta és ügyetlen – …de nem találtam a nyomorultat.

151 – Hát akkor keresd meg! Nem lehet messze. Én várba tok. Beszélni se tudunk, ha megy

az a kelepelés a hátin ben! Mellesleg mit nézel te fényes nappal?

Beth válasz nelkul leteszi a készüléket. Úgy beszel, mint anya', gondolja, és odatotyog a

távirányítóhoz – kiil sőre és fogásra furcsán emlékeztet a telefonra, matt fekele, meg van

tömve áramkörökkel, olyanok, mint két ellenke/o nővér –, amely hanyatt fekszik a

halványzöld szőnyegen. Tengerzöld, mondta rá az ügynök. Az erőlködéstől nyögve

megragadja egyik kezével a szék karfáját, a másikai lefelé nyújtva – a mozdulat felébreszti

keveset használt izmaiban egy gyakorlat, az arabesque penchée élményét, amelyei nyolc-

vagy kilencévesen tanult Miss Dimitrova Széles utcai balettstúdiojában egy belvárosi

falatozó fölött – visz* szaszerzi a távirányítót, és rászögezi a televízió képernyőjére, ahol

baljósan csönögő hangok felhőjében az Ilyen az élet megy a hetes csatornán. Beth

felismeri az indulatosan értekező Craiget és Jennifert, és akkor is azon töri a fejét, miről

6

4

folyhatott a szó, amikor lekattintja őket. Craig és Jennifer apró csillaggá változnak, amely

egy másodpercig sem tart.

A balettórákon ő volt a rugalmasabb és ígéretesebb; Hermione-ban, mondta Miss

Dimitrova lenéző fehérorosz modorában, nincs ballon. – Könnyen, könnyen! – kiáltotta, és

aszott torkán ugráltak az inak. – Vous avez besoin de légereté! Képzeljék azt, hogy maguk

des oiseaux! A lég teremtményei! – Hermione, aki idétlenül magas volt a korához képest,

és már akkor látszott rajta, hogy csúnyácska lesz, nehézkesen cammogott, Beth érezte

magát madár-

152 1/cnTiiek en faisant des pointes, ahogy pörgött, vékony I injait kitárva.

Te lihegsz! – vádaskodik Hermione, amikor Beth visz-vaier, és nyögve beleengedi

magát a kemény kis székbe, .miely a konyhából került be, miután Mark elment, és nem i-

Mil a szüleivel többé. A juharfa Shaker-utánzatnak olyan keskeny az ülése, hogy Bethnek

szabályszerűen bele kell i elűzni a fenekével; pár éve félig mellétalált, amitől a szék

megbillent, és a padlóra borította. Eltörhette volna a medencéjét, ha nincs olyan jól

kipárnázva, mondta Jack. Bár eleinte ő se nevetett. Rémülten rohant a feleségéhez, és

mikor Beth biztosította, hogy nem esett baja, csalódottnak l.ilszott. – Csak nem valami

rendkívüli közleményt néztél? kérdezi Hermione élesen.

– A televízióban? Nem. Miért, van valami?

– Nem, de… – Hermione tétovázásában idegek rojtolód-nak, mint a szappanoperák

szüneteiben – …vannak kiszivárogtatások. Előbb kerülnek ki dolgok, mint szabadna.

– Mi kerül ki? – kérdezi Beth, mert tudja, hogy nyájas indatlansággal lehet megnyitni

Hermione-t, aki imád basáskodni a húga felett.

– Semmi, drágám. Ezt, természetesen, nem közölhe-icm. – Mégis folytatja, mivel nem

bírja elviselni Beth hallgatását: – Nagyon megy a fecsegés az interneten. Úgy gondoljuk,

készül valami.

– Ó, jaj! – mondja Beth készségesen. – A miniszter hogy viseli?

– Az a szegény szent! Olyan lelkiismeretes, az egész országot ő tartja a vállán,

komolyan attól félek, hogy egyszer megöli. Azt tudod, hogy magas a vérnyomása.

153 – A tévében egész egészségesnek látszik. Bár min tudom, nem kellene-e változtatni a

frizuráján. Ez a ía/mi olyan harciassá teszi. Az arabok és a liberálisok röglmi átmennek

defenzívába. – Nem bírja elűzni magától nm egy mazsolás-zabpelyhes keksz képét – hogy

omlana s/n a szájában, hogy keresgélné a nyelve a mazsolaszenickci, hogy játszadozna

velük, mielőtt rágni kezd! Valamikui cigarettával ült le a telefonos diskurálásokhoz, de

aztán ■ egészségügyi miniszter addig hajtogatta, hogy ez mcny» nyire árt, míg abba nem

hagyta, és az első évben felszedni harminc fontot. Mit bántja az a kormányt, ha meghalnak

az emberek? Nem a tulajdonosuk. Az ember azt képzelné, inkább megkönnyebbülés, ha

kevesebbet kell korma nyozni. Bár igaz, a tüdőrák kiszipolyozza a társadalombiztosítást, a

gazdaság munkaórák millióit veszíti rajta. Gyanúm szerint – mondja segítőkészen – ennek

a fc-csegésnek a zöme csak főiskolás és gimnazista srácot) kutyálkodása. Azt tudom, hogy

egyesek pusztán a szüleili bosszantására nevezik magukat mohamedánnak. VanJ például

ez a fiú a középiskolában, akinek Jack volt a tanács-l adója. Muzulmánnak képzeli magát,

mert az a pancser apja is az volt, és levegőnek nézi a keményen dolgozó ír katolikus

anyját, akivel együtt lakik. Gondold el, mit szóltad volna a szüleink, ha beállítunk egy

muzulmán vőjelölttel!

– Hát te majdnem meg is csináltad – vág vissza Her-mione bosszút állva a frizurát illető

kritikáért.

6

5

– Szegény Jack – folytatja Beth, nem véve fel a csípést –, kezét-lábát törte, hogy

kiszabadítsa azt a fiút a mecsetje karmaiból! Olyanok, mint a fundamentalista baptisták,

csak rosszabbak, mert nem érdekli őket, ha meghalnak. –

154 I 11 s/iiletett békeszerző – talán minden húg az –, vissza-i i l li-i uiione kedvenc

témájához. – Mondd már el, mi llipa-./.i ja mostanában. A minisztert.

\ kikötők – vágja rá a nővére. – Naponta sok száz h In i hajó jár ki-be amerikai

kikötőinkben, és a tizedéről se Imiink, mit szállít. Hozhatnak atomfegyvert, amire azt n i

il. a fuvarlevélben, hogy argentin marhabőr vagy akármi Itiazil kávé – ki mondja meg,

csakugyan kávé-e? Vagy imiiilolj ezekre az óriási tartályhajókra, amelyek nemcsak

i>l.i|.il hoznak, de folyékony propánt is. Mert a propánt így »/Allílják, cseppfolyós

halmazállapotban. Gondold csak el, mii lehetne csinálni Jersey Cityben vagy a Bayonne

híddal

…..ulössze néhány font semtexszel vagy TNT-vel? Tűzvész

iiime, Beth; ezrek halnának meg! Vagy New Yorkban a inhlalatti – gondolj Madridra!

Nézd meg, mi volt pár éve 1 ok ióban! A kapitalizmus olyan nyitott volt – annak is kel-li ii

lennie, hogy működjön! Képzelj el néhány embert fcpkarabéllyal Amerika akármelyik

bevásárlóközpontjában! Vagy a Saksban, vagy a Bloomingdale-ben! Emlékszel a régi

Wanamakerre? Milyen boldogan jártunk oda gyerekkorunkban! Maga volt a paradicsom,

főleg a liftek es a játékosztály a legfelső emelten. Hát ez most mind oda. Soha többé nem

lehetünk boldogok – mi, amerikaiak.

Beth megsajnálja Hermione-t, aki annyira a szívére vesz mindent. – 0, de hát a többség

most is elszöszmötöl! Az életben mindig volt veszély. Járványok, háborúk. Forgószelek

Kansasban. Attól még nem áll le a világ. Élned kell az életet, amíg a végére nem érsz,

aztán meg már úgysem tudsz semmiről.

155 – Hát éppen ez az, Betty, hát éppen azt akarják, hoj-v vége legyen! Mindenütt, akáriiol

– csak egy kis bomlu, csak néhány puska kell hozzá! Egy nyitott társadalom olyan

védtelen! Olyan törékeny minden, amit a modem szabad világ elért!

Egyedül Hermione szólítja máig Bettynek, ő is csak akkor, ha mísze van. Jack és a

munkahelyén a baral.u Bethnek szólították, és miután férjhez ment, még a szülei is

megpróbáltak átállni a Bethre. Hogy elsimítsa a kis nyelvbotlást, udvarolni kezd a

húgának, megpróbálja ráolvasztani rajongását a miniszter iránt: – Vele és ezekkel a

szakértőiekéi együtt éjjel-nappal a legrosszabb forgató könyveken kell törnünk a fejünket!

Például a számítógépek, Beth! Beépítettük őket a rendszerbe, úgyhogy minden rajtuk

alapul – nem csak a könyvtárak, de az ipar, és a' bankok és a brókerházak és a

légitársaságok, és az atom erőművek és még sorolhatnám akármeddig!

– Azt nem kétlem.

Hermione figyelmét tökéletesen elkerüli a gúny. Beszél tovább: – Lehet úgynevezett

kibertámadás. Vannak ezek a férgek, amelyek átjutnak a tűzfalakon, betáplálják ezeket az

úgynevezett applet alprogramokat, amelyek titkos üzeneteket küldenek vissza, leírva a

hálózatot, amelybe behatoltak, és megbénítanak mindent, összezavarják ezeket az

úgynevezett terelő táblázatokat, és kikerülik az átjáró protokollokat úgyhogy nem csak a

tőzsde és a közlekedési lámpák, de minden lefagy – az elektromos hálózatok, a kórházak,

maga az internet, el tudod ezt képzelni? A férgeket úgy fogják programozni, hogy

terjedjenek és terjedjenek, addig terjedjenek, míg a végén bekrepál a te tévéd

156 i .miit néztél, vagy pedig kizárólag Oszama bin Ladent mulatja minden csatornán!

Herm, édesem, Philadelphia óta nem hallottam sen-l női, hogy „bekrepál!” De hát

ezeket a vírusokat és fér-p-ket egyfolytában küldözgetik, és a küldőről kiderül, Imgy

6

6

valami beilleszkedni nem tudó, szerencsétlen kamasz; egy bangkoki vagy bronxi mocskos

szobában. \inienetileg csinálnak egy kis keverést, de ettől nem dől össze a világ. Egy idő

után el lehet fogni, és börtönbe lehet i ukni őket. Megfeledkezel arról a sok okos férfiról –

és nőről is –, akik ezeket a tűzfalakat vagy micsodákat tervezik. Csak képesek kivédeni

néhány fanatikus arabot – a számítógépet végül is nem ők találták ki, hanem mi.

– Azt nem, de ők találták ki a zérót, amit talán nem ludsz. Nem szükséges feltalálniuk a

számítógépet, hogy mindnyájunkat elsöpörjenek vele! A miniszter kiberhá-horúnak hívja.

Abban vagyunk most benne, ha tetszik, ha nem, a kiberháborúban! A férgek máris

körülöttünk furkál-nak; a miniszternek nap mint nap jelentéseik százaival kell

megbirkóznia, amelyek támadásokról szólnak!

– Kibertámadásokról.

– Úgy van. Szerinted ez vicces, hallom a hangodon, pedig nem az. Halálosan komoly,

Betty!

Kezd vágni ez a Shaker szék. Akkoriban nyilván más alkatuk lehetett a kvékereknek és

a puritánoknak. És más elképzeléseik a kényelemről és a szükségletekről. – Nem tartom

viccesnek, Herm. Természetesen nagyon rossz dolgok történhetnek, némelyik már be is

következett, de… – Elfelejtette, mihez szolgált volna bevezetőül a „de”. Az jár a fejében,

hogy kimegy a hordozható telefonnal a konyhába,

157 és benyúl a kekszes fiókba. Szereti a halmazai lapui 11 ezeknek a kekszeknek,

amelyeket csak a Tizenegyei hl utcán meghagyott egyetlen ódon sarki fűszerüzletbcn .uu|

nak. Jack szokta hozni. Vajon mikor jön meg Jack? Mai tanában tovább tartanak a

magánórái, mint szoktak. I »• nincs tudomásom róla, hogy a közelmúltban sok kibeiM

madás történt volna.

– Nos, ezt köszönd meg a miniszternek. Még éjnek evail ján is érkeznek hozzá a

jelentések. Ebbe fog belevénnlni szavamra! Máris ősz hajszálai vannak a füle mögött, i

karikás a szeme. Olyan tehetetlennek érzem magamat!

– Hermione, hát nincs felesége? És egy csomó gyeir ke? Láttam őket az újságban,

ahogy testületileg kivonul nak húsvétkor a templomba.

– Természetesen van! Tudom én azt! Tudom, hol a lie lyem. Kapcsolatunk tisztán

hivatali. És ha már így provo kálsz – de ezt most nagyon bizalmasan mondom! –, a/ egyik

térség, ahonnan a legtöbb jelentést kapjuk, éppen New Jersey északi része! Tucson,

Buffalo térség, és a/ állam északi része. A miniszter nagyon titoktartó – annak is kell

lennie –, de vannak bizonyos imámok, ha helyesen ejtem a szót, akik határozottan megérik

a figyelést. Vala mennyien borzasztó dolgokat prédikálnak Amerika ellen, de vannak, akik

még ennél is tovább mennek! Ez alatt a/l értem, hogy az állam elleni erőszakot hirdetik!

– Na, legalább csp'c az imámok csinálják. Ha már a rabbik is elkezdik, Jacknek is

csatlakozni kell. Habár sose jár templomba. Pedig talán boldogabb lenne, ha tenné.

Hermione-ból kirobban az ingerültség: – Komolyan, néha megáll az eszem, hogy bír

elviselni Jack! Te semmit sem veszel komolyan!

I lésze volt a vonzerőmnek – magyarázza Beth. –II |lil i ilepresszióra, és tetszett neki,

hogy olyan súlyta-

• ••i \ ti'Viik. S/iiiiei következik, amelyben Beth érzi, hogyan áll ellen 4 innen- a kézenfekvő

visszavágásnak: de már nem vagy mM.il.ui! – Nos – sóhajtja Hermione odalent

Washington-in visszaengedlek a szappanoperáidhoz. Hunyorog a l'ini'. I.inipa a másik

telefonomon, ő akar valamit. < >uilök, hogy felhívtál – hazudja Beth.

I li-i mione átvette az anyjuk helyét abban, hogy nem ini'iili elfelejteni a húgának,

mennyi minden hibája van. Ili ili, ahogy mondják, „elengedte” magát. Szag szállong a h

i|lmrkáit elválasztó, mély barázdákból, ahol sötét göm-Imh skékbe gyűlik az izzadság; a

6

7

fürdőkádban úgy úszkál li'iulötte a húsa, mint egy lomhán rengő és hullámzó, fél-h'luis,

óriás buborékfüzér. De hát hogy történt ez? Lány-l mában azt evett, ami jól esett; sose

látta úgy, hogy többet ■ mié másoknál, ma sem látja: egyszerűen jobban ragad rá .1/ elei.

Vannak, akiknek nagyobbak a sejtjeik másoknál, ni vásott ilyet. Más az anyagcseréjük.

Talán attól van, hogy ni van kitéve ennek a lakásnak a lakatlan szigetén, mint .ihogy ki

volt téve az előzőben is, a Tizennyolcadik utcán, meg az azt megelőzőben, fél mérfölddel

közelebb a belvá-ioshoz, mielőtt túlságosan lezüllött a belváros – kitette egy ember, aki

úgy hagyta el, hogy az nem is látszott elhagyásnak. Ki hibáztathatná, mikor naponta meg

kell keresnie a betevőt a gimnáziumban? Fiatalasszony korában sajnálta, de ahogy

öregedett, egyre jobban látta, hogy Jack agyondramatizál mindent, télen még sötétben

megy el, és jóval besötétedés után tud csak hazajönni a munkaköri leírásán

159 kívül eső problémás tanulók és bűnöző szülők miau. 11 hangoltan jön haza a rengeteg

probléma miatt, amelycki i nem tud megoldani, New Prospect céltalanul tengődj

szegényei miatt, akik most már átadják a szegénységei i gyerekeiknek: – Beth, le se

szarják. Sose tanultak terve/m Az életük nem tart tovább a következő lövésnél, a kövei

kező piálásnál, a következő balhénál a zsarukkal, a bankk.il vagy az adóhivatallal.

Szegény gyerekek, sose részesüllek abban a fényűzésben, hogy gyerekek lehessenek.

Mikin kilencedikbe kerülnek, még maradt bennük egy kis remény, egy csipet a

másodikosok lelkesedéséből, a hit, hogy h i betartod a szabályokat, és átesel a kiképzésen,

megkapná érte a jutalmadat, de mire érettségiznek, már ha egyáltalán, mi kiverünk belőlük

mindent. Ki az a „mi”? Gondolom, Amerika, bár ezt így nehéz pontosan meghatározni,

hogy hol romlik el a dolog. A nagyapám úgy gondolta, hogy .1 tőkés rendszer halálra van

ítélve, egyre zsarnokibb les>J míg végül a proletariátus megrohamozza a bástyákat, és

bevezeti a munkások paradicsomát. De nem történt meg; vagy a tőkések voltak túl okosak,

vagy a proletárok túl buták. Biztonság kedvéért átváltoztatták a „kapitalizmus'! címkét

„szabad vállalkozásra”, de ettől még megmaradt a» erősebb kutya törvénye. Túl sok a

vesztes, és a győztesek^ túl nagyokat szakítanak. De ha nem hagyod a kutyákat verekedni,

akkor egész nap csak alszanak a kennelben. Abban látom az alapvető problémát, hogy a

társadalom megpróbál jóravaló lenni, csakhogy a természet nem esik hasra a

jóravalóságtól. Vissza kellene mennünk vadásznak és gyűjtögetőnek, százszázalékos

foglalkoztatottsággal, egészséges éhenhalási arányszámokkal.

160 \/lán Jack azért jön haza lehangoltan, mert kezdenek ini.'ilmasak lenni a megoldhatatlan

problémák, és az ő tö-n k\ese a megoldásra lélektelen rutin, simli, kamu, stikli. –I nleg az

készít ki – mondja – hogy nem hajlandók felfogni, mennyire rosszul vannak eleresztve.

Azt hiszik, remekül megy nekik, mert összeszedtek féláron valami rikító új v.ie.ikot, vagy

a legújabb hipererőszakos számítógépes játéiul, vagy egy dögös új CD-t, amely

mindenkinek meg kell Imgy legyen, vagy egy nevetséges új vallást, amihez csak \ issza

kell drogozni az agyukat a kőkorszakba. Komolyan el kell gondolkozni rajta, hogy

megérdemlik e az emberek .1/ életet – hogy nem a tömeggyilkosság ruandai, szudáni és

n.iki nagymestereinek van-e igazuk?

Azzal pedig, hogy hagyta magát elhájasodni, Beth is elveszítette a jogot, hogy úgy

vidítsa fel a férjét, mint régen. Jack ezt sose mondaná ki. Sose lenne durva. Vajon ez

henne a zsidó? Az érzékenység, a teher viselése, a fel-si'íbbség tudata, amely magában

akarja tartani a bánatát, ha korán ébred, inkább az ablakhoz áll, de nem ébreszti fel a

feleségét azzal, hogy az ágyban forgolódik. Jól megvannak ők ketten, dönti el Beth, és

felnyomja magát a kemény kis deszkaülésű Shaker székről: fél kézzel a támlára

támaszkodik, vigyázva, nehogy felborítsa a súlyával. Szép látvány is lenne, ha elterülne a

6

8

padlón törött medencével, még arra is képtelenül, hogy lehúzogassa magán a

fürdőköpenyét, mikor megjönnek a mentők.

Le kell vetnie ezt a fürdőköpenyt, és el kell mennie vásárolni. Kezdenek kifogyni az

alapdolgok – szappan, mosópor, papír kéztörlő, vécépapír, majonéz. Süti és ropi. Nem

várhatja el Jacktől, hogy még ezt is ő szerezze be,

161 azon felül, hogy ő hozza el a Spórból a mikrózhato eh U ket vagy a kínaitól a készételt,

ha Bethet hatig bent loj.–.|.ih a könyvtárban. És macskatáp. Hol van Carmela? A inat kát

nem simogatják eleget, egész nap depressziósán al-./ik a dívány alatt, éjszaka pedig

őrjöngve rohangál. Bizonya* értelemben hiba volt ivartalanítani, de ha nem teszik, mm

férnének el a cicusoktól.

Jó életük van nekik kettejüknek, mondja magáink Beth, azzal kereshetik a pénzt, hogy

tologatják az akták.ii – dletve ma számítógépen kopácsolnak –, és kedvesek segítőkészek

az emberekhez. Ez több, mint amit a rcp amerikaiak tehettek, akiknek robotolniuk kellett a

gyárak ban, amikor még volt termelés; az emberek annyira félnek az araboktól, pedig az

olcsó japánok és kínaiak és nic xikóiak és guatemalaiak tesznek tönkre minket, ami km

elveszik az állásokat a saját munkaerőnktől. Idejöttünk ebbe az országba, rezervátumokba

tereltük az indiánokai, építettünk felhőkarcolókat és szupersztrádákat, azlan pedig

mindenki a mi belső piacainkból akar egy darabod mint a cápák a széttépett bálnából

abban a Hemingway* történetben, illetve az kardhal volt. Hermione is szerencsés volt,

hogy szerzett magának egy fontos washingtoni állási a kormány egyik kulcsszereplője

mellett, bár az azért nevetséges, ahogy rajong a főnökéről – úgy beszél róla, mini a

megváltónkról. Az embernek aggszűz gondolkodása lesz, ha elfojtja a hormonjait, mint

azok az apácák és papok, akik olyan kegyetlenek és kicsapongok, a cselekedeteikből ítélve

egy szót se hisznek abból, amit prédikálnak, csak molesztálják azokat a szegény,

jóhiszemű kisgyermekeket, akik jó katolikusok próbálnak lenni. Férjhez menni,

162 kii imiliii a férfiak dolgait, szagát, viselkedését, az legalább …..m.ilis: megszabadítja az

embert a kielégítetlenségtől, és

iiiiiahan fojtja el a nevetséges, romantikus képzelgé-■ 111 l Jtban a lépcső és a szobája

felé, hogy átöltözzön ni. .11 ruhába (de mibe?, ez itt a kérdés; semmi sem rejti el * fi Hí is

száz fontot, semmitől sem lesz még egyszer fess az mi .in). Bethnek eszébe jut, hogy

szívesen bekukkantana a knnvliába, hátha akad valami elmajszolni való a hűtőszek-h

nyhen, akkor is, ha most ebédelt. Mintha a kísértéstől ilaiiia szabadulni, visszarogy a

Lustiba, és feljebb emeli a l ilit.imaszt, hogy enyhítse bokájának lüktetését. Vízkóros,

t mondják a doktorok arra, amit Jack valamikor át tudott l'ifiii a hüvelyk- és a középső

ujjával. Alighogy beleragadt i s/ék ölelésébe, rájön, hogy pisilnie kell. Hát majd nem \csz

tudomást róla, és elmúlik az inger. Erre megtanította .1/ elet.

Na mármost, hova lett az a távirányító? Felvette és lekap-esolta vele a tevét, de

onnantól üres az agya. Ijesztő, milyen gyakran üres az agya. Megnézi a szék karjain, majd

erőlködve áthajol a karfákon, lebámul a tengerzöld szőnyegre, amit az az ember eladott

neki, és aznap másodszor gondol Miss Dimitrovára és izomnyújtó gyakorlataira. Az egyik

karfán kellett egyensúlyoznia, mielőtt belecsúszott a párna melletti résbe, amikor ő ledobta

ide magát, ahelyett hogy felment volna öltözködni. Jobbjának ujjai felderítik a szűk rést, a

műanyag marhabőrt utánoz a vadnyugat fénykorából, amit valószínűleg nem találtak

annyira csodálatosnak azok, akik benne voltak, aztán a bal kéz ujjai kutatnak a túloldali

résben, és rá is találnak a hosszúkás távirányító matt hűvösségére. Sokkal könnyebb lenne,

ha a teste nem volna

163

6

9

ennyire útban, és nem nyomná ilyen feszesen a párnál .11 ••• fához, de így vigyáznia

kell, nehogy egy varratba vagy vnl| mi fémbe akadjon a körme. Hajtűk, aprópénzek, sol

ím | gombostűk és varrótűk is összegyűlnek az ilyen repcdcsi 1 ben. Otthon az anyja

folyton varrt vagy foltozott val.iinii abban a fodros, skót kockás huzatú fotelben, amelyet

11/ ablak mellé állítottak, ahol a legvilágosabb; gerániumuk nyíltak a széles deszka

ablakpárkányon, a pettyes tüllliiy. gönyök között, és olyan sűrű volt a zöld, amelyre az

nhl.il> nyílt, hogy helyenként délig nem száradt fel benne a hármai Felemeli a távirányítót

és a kettes CBS-csatornára Kapcsol: 1 szólított elektronok lassan összegyűlnek hanggá és

kép|* Az Ilyen az élet háttérzenéje szimfonikusabb, nem olyan felületes pop, mint a Drága

gyermekeim-é – fafúvósok, mélyhegedűk, amelyek közé kísértetiesebb hangok kevc

rednek, kopogás, mintha lódobogás távolodna. Beth a/ izgatott muzsikából és az épp most

elhallgató fiatal színes/ és színésznő arcából – haragos, összeráncolt szemöldökű, sot ijedt

arcukból – tudja, hogy sorsdöntő, sarkalatos jelen tőségű szavakat mondtak, talán

búcsúztak vagy gyilkosság ban egyeztek meg, de ő lemaradt róla; lemaradt arról, hogyan

fordul a föld. Sírni tudna.

De milyen különös az élet, ahogy így segítségére siet a/ embernek! A semmiből előjön

Carmela, és Beth ölébe ugrik. – Hát hol járt a bébi? – kérdezi Beth magas, ujjongó

hangon. – Már hiányolt a mama! – Ám a következő pillanatban türelmetlenül lesöpri

öléből a macskát, amely kényelmesen elhelyezkedett a doromboláshoz a téres, meleg, lágy

húson, és Összeszedi az erejét, hogy újra felkeljen a Lustiból. Hirtelen nagyon sok dolga

akadt.

164

i ii lirKel a Belvárosi Középiskola évzárója után Ahmad ■in i- ./erezte a

haszongépjármű-vezetői jogosítványt Wayne-i.n Anyja, aki sok tekintetben a gyerekére

bízta saját in \elesét, elkísérte Wayne-be a viharvert gesztenyebarna .iili.nu kombival,

amellyel a kórházba jár, és a képeit szállni. 1 a ridgewoodi ajándékboltba vagy más

kiállítóhe-

I 'he, például templomokban és iskolai nagytermekben

ii mle/ctt amatőr tárlatokra. A téli sózás megette az alváz kihó széleit, az anyja

nemtörődöm vezetése, más gépko-

ik uil nagy hévvel nyitogatott ajtói a parkolókban és a l.nivarodó rámpájú garázsokban

megviselték a Subaru ■ ■k Lilát és lökhárítóit. A jobb első lökhárítót, amely egy ni

kereszteződés stoptáblájánál történt félreértésnek esett Iklozatul, Bondo spatulázó

anyaggal foldozta ki az anyja iyyik fiúja, amatőr szemétszobrász, aki jóval fiatalabb volt

lénynél, és átköltözött az arizonai Tubacba, mielőtt a Mondót csiszolhatták és lefesthették

volna, így hát megmaradt a durva, érdes, enyvszínű folt. Más helyeken, főleg .1 tetőn és a

motorház fedelén barackszínre fakult a gesztenyebarna festék, mert a Subaru télen-nyáron

a szabad ég alatt parkol. Ahmadnak úgy tűnik, hogy az anyja hivalkodik a

szegénységével, mindennapos képtelenségével a beolvadásra a középosztályba, mintha az

ilyen kudarc hozzátartozna a művészélethez és a személyi szabadsághoz, mii olyan drága

a hitetlen amerikaiaknak. Karkötőinek cigányos sokaságával és furcsa ruháival, például a

mai napon viselt, gyárilag kőmosott farmerjével és bordóra festett bőrmellényével az anyja

mindent elkövet, hogy feszélyezze őt, valahányszor együtt jelennek meg a nyilvánosság

előtt.

165 Azon a wayne-i napon az anyja kacérkodott a kinő* emberrel, az állam e nyomorult

tányérnyalójával, aki a \ i/« gát intézte. Azt mondta: – Fogalmam sincs, miért gondolt, ja a

fiam, hogy teherautót kell vezetnie! Az imani|.iiol vette az ötletet – nem a mamijától, az

imámjától! Mű/uh mánnak tartja magát a drága gyermek.

7

0

Az embert a Gépjármű-vezetői Regionális Szolgáltam Központ asztalánál zavarba

hozta az anyai bizalomnak 0.1 az áradata. – Hát azzal rendesen lehet keresni – bökte li

rövid gondolkozás után.

Ahmad érezte, hogy a közalkalmazottnak nehezen esnek a szavak, mintha sekély és

becses belső forrásból kellene pazarolnia. Arca, amely rövidülésben látszott attól, ahogy

gubbasztott az asztalánál, a hunyorgó neoncsövek alatt, kissé kivetkőzött a formájából,

mintha ráfagylak volna egy régi, heves indulat hullámai. És erre a reményié len kreatúrára

pazarolta a kacérságát az anyja, méltatlan helyzetbe hozva a fiát! Az ember annyira

elmosódott éleiéi élt előírásainak pókhálójában, hogy nem szúrt szemet neki az

ellentmondás, mármint hogy Ahmad van elég idős haszongépjármű-vezetői jogosítványért

folyamodhatni, de ahhoz nem elég férfi, hogy megtagadja az anyját. Kizárólag az asszony

ildomtalanságáról, várható gúnyolódásáról vett tudomást. Kitépte a jelentkező kezéből az

orvosi1

vizsgálat kitöltött űrlapját, utasította Ahmadot, hogy dugja be az arcát egy

dobozba, amelyben felváltva fél szemmel kellett színes betűket olvasnia,

megkülönböztetve a vöröst a zöldtől, és ezt a kettőt a sárgától. A gépezet megmérte,

mennyire alkalmas egy másik gépezet vezetésére, és ez a vizsgabiztos belefagyott

valamilyen haragfélébe, mert a nap

166 i…….i.ip végzett munka ől is gépezetté, a könyörtelen,

»i in oalista Nyugat könnyen helyettesíthető elemévé váltó laita. Rashid sejk

nemegyszer elmagyarázta, hogy az i l.uii őrizte meg a görögök tudományát, egyszerű gé-

|m /eleit akkor, amikor a barbár keresztény Európa elfelejti ne ezeket a dolgokat. Ma a

Nagy Sátánnal szembeni i l.'im ellenállás hősei orvosok és mérnökök, akik értenek i olyan

szerkezetekhez, mint a számítógép, a repülőgép a telepített bomba. A kereszténységtől

eltérően az iszlám nem fél a tudományos igazságtól. Allah alkotta meg a h/ikai világot,

amelynek minden szerkezete szent, ha szent »i ha használják. Ilyen gondolatok között

vette át Ahmad a teherautó-vezetői jogosítványát. A C kategóriához nem tellett gyakorlati

vizsga.

Kashid sejk elégedett. Azt mondja Ahmadnak: – A lát-s/at csalhat. Tudom, hogy

mecsetünk kopottnak és külső •.allangokban fogyatékosnak tetszik a fiatal szemnek, ámde

szívós szálakból szőtték, és az emberi szívek mélyén tejlő igazságokra épül. A mecsetnek

vannak barátai, épp oly erős, mint jámbor barátok. Épp a múltkorában szólt a ('hehab-

család feje, hogy virágzó vállalkozásuknak szüksége lenne egy fiatal teherautó-sofőrre,

akit nem szeny-nyeznek tisztátalan szokások, és erősen vallja hitünket.

– Az én jogosítványom csak C kategóriás! – hátrál Ahmad, mert úgy érzi, túl gyors és

túl könnyű ez a belépés a felnőttek világába. – Csak az államhatáron belül vezethetek, és

nem szállíthatok veszélyes anyagokat.

Élvezettel lustálkodott az évzáró óta eltelt hetekben: alkalmilag dolgozott a

kíméletlenül kivilágított Másodperecben, mindennap lelkiismeretesen imádkozott,

egyszer-

167 kétszer moziba ment, hüledezett, hogy mi pén/i hinni Hollywood a munícióba,

megcsodálta a robbanásán. 1.1 húzta régi rövidnadrágját, és futott az utcákon, mli.i i abba

a sorházas kerületbe, ahol azon a vasárnapon véj;l| mentek Joryleennel. Őt sose látta, csak

hasonló s/nnf lányokat, akik ugyanúgy illegetik magukat, tudva, lui|iy Figyelik őket.

Ahogy suhan a lepusztult háztömbök kozoii eszébe jutnak Mr. Levy homályos szavai a

főiskoláról, í*» a homályos, de jól csengő „természettudomány, filolopa, történelem”

téma. A nevelési tanácsadó egy szer-kel.s/ci csakugyan járt náluk, de, bár elég

barátságosan viselkedni Ahmaddal, gyorsan el is ment, mintha elfelejtette volna, miért

jött. A válaszra nem nagyon figyelve megkérde/ie Ahmadtól, hogy állnak a tervei, tényleg

7

1

itt akar-e ves/ie gelni, vagy ki akar lépni a nagyvilágba, úgy, ahogy eyy fiatalembernek

kellene. Furcsa, hogy épp Mr. Levy mondja ezt, aki egész életét New Prospectben élte le,

kivéve M egyetemi éveket, és a katonaidőt, amelyet akkoriban li kellett szolgálniuk az

amerikai férfiaknak. Habár akkui folyt a bukásra ítélt amerikai háború a vietnamiak

önrendelkezése ellen, Mr. Levy sose hagyta el az Egyesült Álla* mokat, megmaradt az

irodai munkáknál, és ezért bűntudn* ta van, mert bár a háború tévedés volt, lehetőséget

kínált neki, hogy bebizonyítsa bátorságát és hazaszeretetét. Ahmad azért tudja ezt, mert

anyja időnként szóba hozza Mr. Levyt – micsoda rendes embernek látszik, habár nem

valami boldog, az iskola vezetése nem méltányolja eléggé, és már se a feleségének, se a

fiának nem számít valami sokat. Az utóbbi időben az anyja szokatlanul beszédes és

kíváncsi; jobban érdeklődik a fia iránt, mint amit Ahmad

168 |' /okásból elvár, kérdezgeti, mikor megy el, mikor jön, in lia bosszúsnak mutatkozik,

ha a fiú azt válaszolja: – fcl i|d valamikor.

Is mikor lesz az pontosan?

Anya! Szállj le rólam! Nemsokára. Lehet, hogy Ih nlok a könyvtárba.

Nem kérsz egy kis pénzt mozira?

Van pénzem, és most láttam két filmet, az egyiket Imii Cruise-zal, a másikat Matt

Damonnal. Mindkettő Hívatásos orgyilkosokról szólt. Igaza van Rashid sejknek, ii mozi

bűnös és buta dolog. Ízelítőt ad a pokolból.

Hűha, de jámborok lettünk! Hát egy barátod sincs? \ \cled egykorú fiúknak általában

van barátnője.

– Anyu, ha arra célzói, nem vagyok homokos. Honnan tudod?

Ahmad felháborodott. – Tudom!

– Nohát én annyit tudok – mondta az anyja, és begör-Iniett ujjú bal kezével hátrafésülte

a haját a homlokából, a gyors mozdulattal elismerve a beszélgetés csapzott jellegét, és

mutatva hajlandóságát a befejezésre –, hogy sose tiiilom, mikor méltóztatsz hazajönni.

Most pedig Rashid sejk feleli ugyanolyan zsémbesen: – Nem akarják, hogy az államon

kívül vezess. Nem akarják, hogy veszélyes anyagokat fuvarozz. Azt óhajtják, hogy

bútorokat szállíts. Chehabéké az Excellencia Lakberendezés a Reagan körúton. Észre

kellett venned, vagy fel kellett figyelned rá, amikor a Chehab családot említettem.

– Chehabékat? – Ahmad időnként attól fél, hogy ameny-nyire beletemetkezik Isten

közelségének tudatába – olyan közel van hozzá, hogy oszthatatlan, megbonthatatlan,

169 szent egységet alkotnak, közelebb van, mint a nyaki iiiA ere, ahogyan a Qur'an kifejezi

–, kevesebb földhö/iapuli részletet vesz észre, mint más emberek, a vallástalan ■ in berek.

– Habib és Maurice – világosítja fel az imám, és Ilin I metlenségében ugyanazzal a

szabatossággal pattogtál|.i n szavakat, amellyel a szakállát nyíratja. – Libanoniak, m m

maroniták, nem drúzok. Fiatalon érkeztek ebbe az országi <• a hatvanas években, amikor

úgy rémlett, hogy Libanon is u cionisták csatlós állama lehet. Hoztak magukkal némi toki

i és az Excellenciába fektették. Olcsó bútor, új és hasznall. <\ feketéknek, ez volt az

alapötlet. Sikeresnek bizonynll Habib fia, akit nem hivatalosan Charlie-nak szólítana!

foglalkozik az árusítással és a szállítással, de azt szerelne! ha tevékenyebb szerepet

vállalna az irodában, most, hogy Maurice a néhány nyári hónapot leszámítva visszavonult

Floridába, és Habiból egyre jobban megviseli a cukoi betegsége. Charlie majd – mi is az a

kifejezés? – felokosii Rokonszenves lesz neked, Ahmad. Nagyon amerikai.

A jemeni szürke, asszonyos szeme elkeskenyedik a derűtől. Neki Ahmad amerikai.

Semennyi hitbuzgalom és Qur'an-stúdium nem változtathat az anyja fajtáján vagy a/ apja

eltűnésén. Ennek a hanyatló és gyökértelen társada lomnak az egyik jellemző tulajdonsága

7

2

az apák hiánya; elképzelése az apaságról nem bírhatja rá a férfiakat, hogy hívek

maradjanak a családjukhoz.

Rashid sejk – kicsi és vékony, akár a tőrpenge, és van benne valami veszedelmes

kópéság, amely időnként olyanokat sejtet, hogy a Qur'an talán nem is létezett előzőleg a

Paradicsomban, amelyet a Próféta egyetlen éjszaka alatt

170 ón meg a mennyek lovának, a Buráknak a hátán – nem lm il|a lel magát apának;

valahogy testvéries és gúnyos pil-I iiii.i.aban, amelyet Ahmadra vet, barátságtalan szálka

szúr.

I >e igaza van, Ahmadnak valóban rokonszenves a har-iniii. egynéhány éves, colos,

vállas Charlie Chehab, aki-in I. barázdált, füstös arca, széles, mozgékony szája van, ni' lv

utóbbi sokat is mozog. – Ahmad! – mondja, egyformán megnyomva a két szótagot, és

megkérdezi: – No és unni haragszol?* – Választ nem várva folytatja: – Isten In i/ott az

úgynevezett Excellenciánál! Papa és a nagybajain nem egészen tudtak angolul, mikor

elnevezték; azt luiiek, valami kiváló dolgot jelent. – Beszéd közben bonyolult lelki

áramlatokat fejez ki az arca, például lenézést, Hiioesárlást, gyanakvást és (felvont

szemöldökkel) jó liiimorú tudatát annak, hogy őés hallgatója valamiképpen kínos

helyzetbe került.

– Mi tudtunk angolt! – tiltakozik mellette az apja. Mi unitunk angolt a bejrúti Amerikai

Iskolából. – „Excel-lencia” valami minőségi dolgot jelent. Mint New l'iospectnél a „new”.

Nem azt jelenti, hogy a „kilátás” most ,uj”, hanem azt, hogy akkor volt új. Ha „Chehab

Lakberendezésnek” nevezzük, az emberek azt kérdezik: ..Mit jelent az, hogy »Chehab?«„

– Halkan harákolja a „ch” hangot, amelyet Ahmad a Qur'an-leckéivel kapcsol össze.

Charlie, aki jó lábnyival magasabb az apjánál, ártatlanul megjátszott birkózással, simán

átfogja a karjával az idősebb, sápadtabb ember fejét, és szeretettel megszoron-

* Lefordíthatatlan szójáték. „Mad” angolul a.m. haragos. (A fordító megjegyzése)

171

szent egységet alkotnak, közelebb van, mint a nyaki nti> ere, ahogyan a Qur'an kifejezi

–, kevesebb földhözragaj részletet vesz észre, mint más emberek, a vallástalan cin berek.

– Habib és Maurice – világosítja fel az imám, és tüicl metlenségében ugyanazzal a

szabatossággal pattogtatja a szavakat, amellyel a szakállát nyíratja. – Libanoniak, nem

maroniták, nem drúzok. Fiatalon érkeztek ebbe az országba, a hatvanas években, amikor

úgy rémlett, hogy Libanon is a cionisták csatlós állama lehet. Hoztak magukkal némi

tőket, és az Excellenciába fektették. Olcsó bútor, új és használt, a feketéknek, ez volt az

alapötlet. Sikeresnek bizonyult Habib fia, akit nem hivatalosan Charlie-nak szólítanak,

foglalkozik az árusítással és a szállítással, de azt szeretnek, ha tevékenyebb szerepet

vállalna az irodában, most, hogy Maurice a néhány nyári hónapot leszámítva visszavonult

Floridába, és Habibot egyre jobban megviseli a cukor betegsége. Charlie majd – mi is az a

kifejezés? – felokosít. Rokonszenves lesz neked, Ahmad. Nagyon amerikai.

A jemeni szürke, asszonyos szeme elkeskenyedik a derűtől. Neki Ahmad amerikai.

Semennyi hitbuzgalom és Qur'an-stúdium nem változtathat az anyja fajtáján vagy az apja

eltűnésén. Ennek a hanyatló és gyökértelen társadalomnak az egyik jellemző tulajdonsága

az apák hiánya; elképzelése az apaságról nem bírhatja rá a férfiakat, hogy hívek

maradjanak a családjukhoz.

Rashid sejk – kicsi és vékony, akár a tőrpenge, és van benne valami veszedelmes

kópéság, amely időnként olyanokat sejtet, hogy a Qur'an talán nem is létezett előzőleg a

Paradicsomban, amelyet a Próféta egyetlen éjszaka alatt

170

7

3

ím meg a mennyek lovának, a Buráknak a hátán – nem 1 inalja lel magát apának;

valahogy testvéries és gúnyos pil-I ini.isaban, amelyet Ahmadra vet, barátságtalan szálka

szúr.

I >e igaza van, Ahmadnak valóban rokonszenves a harminc-egynéhány éves, colos,

vállas Charlie Chehab, aki-ii. k barázdált, füstös arca, széles, mozgékony szája van, unt v

utóbbi sokat is mozog. – Ahmad! – mondja, egyformán megnyomva a két szótagot, és

megkérdezi: – No és Oiiért haragszol?* – Választ nem várva folytatja: – Isten lm/ott az

úgynevezett Excellenciánál! Papa és a nagybá-iv.un nem egészen tudtak angolul, mikor

elnevezték; azt hitték, valami kiváló dolgot jelent. – Beszéd közben bo-ii\olult lelki

áramlatokat fejez ki az arca, például lenézést, uuóesárlást, gyanakvást és (felvont

szemöldökkel) jó humorú tudatát annak, hogy ő és hallgatója valamiképpen kínos

helyzetbe került.

Mi tudtunk angolt! – tiltakozik mellette az apja. – Mi mdtunk angolt a bejrúti Amerikai

Iskolából. – „Excel-lencia” valami minőségi dolgot jelent. Mint New l'rospectnél a „new”.

Nem azt jelenti, hogy a „kilátás” most „új”, hanem azt, hogy akkor volt új. Ha „Chehab

Lakberendezésnek” nevezzük, az emberek azt kérdezik: „Mit jelent az, hogy »Chehab?«„

– Halkan harákolja a „ch” hangot, amelyet Ahmad a Qur'an-leckéivel kapcsol össze.

Charlie, aki jó lábnyival magasabb az apjánál, ártatlanul megjátszott birkózással, simán

átfogja a karjával az idősebb, sápadtabb ember fejét, és szeretettel megszoron-

' Lefordíthatatlan szójáték. „Mad” angolul a.m. haragos. (A fordító megjegyzése)

171 gátja. Az oreg Mr. Chehab koponyája olyan ebben a Imi csőben, akár egy hatalmas

tojás: a feje búbján tar, és a boV| vékonyabb, mint gumiarcú fiáé. Az apa ábrázata kisv

áttetsző és püffedt, talán a cukorbetegségtől, amelyet Rashid sejk említett. Mr. Chehab

halványsága üveges, de a modora nem beteges: noha korosabb, mint, teszem a/l, Mr.

Levy, fiatalabbnak látszik gömbölyded izgékonysága val, és hajlandó nevetni akár a saját

fián is. Ahmadhoz fordul: – Amerika. Nem értem ezt a gyűlöletet. Idejöttem mint

fiatalember, házasember, de a feleségemet ott kelleti hagyni, csak a bátyám és én, és itt

sehol se volt az a gyn lölet és lövöldözés, ami a saját hazámban, mindenki törzsekre

szakad. Keresztény, zsidó, arab, mindegy, fekete, fehér, átmenet – itt mindenki elvolt. Ha

van valami jód eladni, az emberek megveszik. Ha van valami munkád elvégezni, az

emberek elvégzik. Minden tiszta, látható. Könnyűvé teszi az üzletet. Kezdettől semmi baj.

Úgy gon-| doltuk az óhazában, magasra szabjuk az árat, aztán lealkudják. De senki sem

érti, még szegény zanj, aki bejön szófát vagy széket venni, az is megfizeti a címkére írott

árat, mint a fűszerboltban. De kevés jön. Megértjük, ráírjuk a bútorokra az árat, amit

elvárunk – alacsonyabb árat –, és több jön. Mondom Maurice-nak: „Ez becsületes és

barátságos ország. Nem lesz probléma.”

Charlie kiengedi öleléséből az apját, a szeme közé néz Ahmadnak, mert az új

alkalmazott ugyanolyan magas, mint ő, habár harminc fonttal könnyebb, és kacsint. –

Papa! – mondja acsargó türelemmel. – Vannak problémák. A zanj nem kapott semmiféle

jogot, harcolnia kellett érte. Meglincselték, nem engedték be az éttermekbe, még innia

172 i knlön falikútnál kellett, a Legfelsőbb Bírósághoz kellett li'idúlnia, hogy egyáltalán

embernek nézzék. Amerikában ■ unni sincs ingyen, mindenért verekedni kell. Nincs se

imimah, se shari'a. A fiatalember is megmondhatja, most vígczte el a középiskolát.

Minden háború, igaz? Nézd csak meg Amerikát külföldön – háború! Rákényszerítettek

egy /-.idó államot Palesztinára, egyenesen bele a Közel-Kelet

ii ii kába, és most rákényszerítik az életmódjukat Irakra, hogy legyen ott egy kis USA,

és megszerezzék az olajat.

7

4

– Ne higgyél neki – mondja Habib Chehab Ahmadnak. Mondja ezt a propagandát, de

tudja, hogy neki jó itt. Jó

I ni. Nézd, mosolyog!

De Charlie többet tesz mosolygásnál, mert nevet, a fejét hátravetve, kimutatva felső

fogsorának lópatkóját, és nyelvének izomzatát, mint egy széles, szemcsés férget.

Hajlékony szája tűnődőén gunyoros mosolyban csukódik össze, a s/eme fürkészve néz

Ahmadra a sűrű szemöldök alól.

– Neked mi erről a véleményed, Haragos? Az imám azt mondja, nagyon jámbor vagy.

– Igyekszem az Egyenes Úton járni – vallja be Ahmad. – Ebben az országban nem

könnyű. Túl sok az ösvény, túl erőszakosan árulnak túl sok felesleges dolgot. A

szabadsággal dicsekszenek, de a szabadság, amelynek nincsen célja, egyfajta börtön.

Az apa közbekiabál: – Te sose ismerted, mi a börtön! Az embereknek ebben az

országban nem kell félniük a börtöntől. Nem mint az óhazában! Nem mint a szaúdiak-nál,

nem mint a régi Irakban!

– Papa – csitítja Charlie –, sehol sincsenek börtönben annyian, mint az Egyesült

Államokban.

173

– Nem többen, mint Oroszországban! Nem inliluu mint Kínában, hajói tudjuk!

– Akkor is sok. Kétmillió körül. A fiatal fekete nokiii'li nem jut elég hapsi. Mind a

sitten vannak, a szentségii1

– A börtönök, azok a bűnösöknek vannak. Eveiiir ha romszor-négyszer betörnek

üzletbe. Ha nem találnak pcu/i szétverik a bútort, és összeszarnak mindent. Undorító!

– Papa, halmozottan hátrányos helyzetűek. Nekik un gazdagok vagyunk.

– A te Szaddam Húszéin barátod, ő ismeri a börtönökéi, A kommunisták, azok ismerték

a börtönöket. Ebben .1/ országban az átlagember semmit se tud a börtönök ml Az

átlagember nem fél. Csinálja a munkáját. Engedelmes kedik a törvényeknek. Könnyű

törvények. Ne lopj. Ne öl| Ne húzd meg a másik Mrs-t.

A Belvárosiban Ahmad több osztálytársa is megszegic a törvényt, és a fiatalkorúak

bírósága elítélte őket kábító szerek birtoklásáért, betörésért, ittas vezetésért. A

legrosszabbak a normális élet részének tekintették a bíróságul es a bortönt, nem féltek

tőlük; már megbékéltek velük. Airr< ezzel nem járulhat hozzá az eszmecseréhez. Charlie

beleJ fojtja a szót. és azt mondja, furfangosan eltúlzott arckifejezéssel, amely egyszerre

kíván békíteni, de le is akarjJ tenni a garast: – Papa, mit szólsz a mi kis koncentráció*

táborunkhoz a Guantánamo-öbölben? Azok a szegény ürgék még ügyvédet se kapnak.

Még imám is csak olyanj mehet hozzájuk, aki tégla.

– Ellenséges katonák – dohog Habib Chehab, aki szeretné befejezni a vitát, de képtelen

beadni a derekát. – Veszélyes emberek. El akarják pusztítani Amerikát. Ezt

174 | 'n.l|.ik a riportereknek, habár mi jobban etetjük őket, hiim .1 i.ilibok. Azt gondolják,

hogy szeptember tizenegy ■ i von jó vicc volt. Nekik ez háború. Dzsihád. Ezt mon-Im,

.ii|.ik maguknak. Mit várnak, hogy az amerikaiak hasra . ipiilnak a földön, és nem

védekeznek? Még Bin Laden |« varja, hogy visszaüssenek neki.

A dzsihádnak nem kell háborút jelentenie – szól >■■/!•(■ Ahmad félénken megremegő

hangon. – Küzdelmet |i l> ni Isten ösvényén. Jelenthet belső harcot.

\/ idősebb Chehab újult érdeklődéssel tekint rá. A szeme ni 111 olyan sötétbarna, mint a

fiáé, inkább aranyszín golyó, 11 vizenyős szaruhártya közepén. – Jó fiú vagy – mondja

ünnepélyesen.

< harlie megragadja erős karjával Ahmad vékony vállát, niiiiiha hármuk szolidaritását

akarná kifejezni. – Ezt nem mondja ám mindenkinek! – közli bizalmasan az új munka-

i.nssal.

7

5

Hz a megbeszélés az épület hátuljában zajlik, ahol egy l'ull választ el néhány fémasztalt

és a mögöttük levő, kétszárnyú tejüveges ajtót a tér többi részétől. A tér többi része a

bemutatóterem kaotikus lidércnyomása: karosszékek, asztalkák, kávézóasztalok, asztali

lámpák, állólámpak, ihványok, nádszékek, ebédlőasztalok székekkel, lábzsá-molyok,

kredencek, csillárok csüngő liánjainak őserdei zsúfoltsága, fali lámpák különböző

fémekből és zománcozva, nagy és kis tükrök a puritántól a cifráig, keretükön aranyozott

vagy ezüstözött levelek és kövér virágok és faragott masnik és sasok profilban, kitárt

szárnyakkal, markolászó karmokkal; amerikai sasok bámulnak le a fe-

175 hér inges, fekete farmeres, vegyes származású AIhiimI vékony, meghökkent

tükörképére.

– A földszinten van a kerti bútor – mondja az alacsony, kövérkés apa, akinek fényes

sasorra van, és a szeme al.m fáradt bőrtasakok sötétlenek. – Pázsitra, tornácra, fonoii fii

összehajtható, még néhány alumíniumkabin is, szúnyog hálóval, hogy megszabadulhass a

bogaraktól a hátsó mlv.i ron, ha a család levegőváltozást akar. Fent van a hálos/o babútor,

az ágyak és éjjeliszekrények és szekreteicK, tükörasztalok a hölgynek, szekrény oda, ahol

nincs elén gardrób, sezlony a hölgynek, hogy feltehesse a lábát, kai pitozott karfátlan

székek és zsámolyok ugyanehhez a la/l tós hangulathoz, tompább fényű kis lámpák, tudod,

ahhoz, ami a hálószobában történik.

Charlie nyersen közbevág, talán mert látja, hogy Ah mad elpirul: – Használt, új, nem

csinálunk ügyet belőle. Az árcédula elmond mindent, meg a bútor állapota. A bu tor nem

olyan, mint az autó: nincsen sok titka. Amit látsz, azt kapod. Te meg én ott lépünk be,

hogy ami száz dollárnál több, azt ingyen elszállítjuk az állam akármelyiB részbe. Az

emberek szeretik az ilyet. Nem mintha sol? vásárlónk lenne Cape Mayről, de az emberek

szeretik, hl valami ingyen van.

– És a szőnyegeket – mondja Habib Chehab. – Perzsaszőnyegeket akarnak, mintha a

libanoniak Örményországból vagy Iránból jönnének. Úgyhogy tartunk lent válasz-1 tékot,

és minden, ami ott van, megvehető, és mi kitisztítjuk. Vannak kimondott szőnyegüzletek a

Reaganén, de az emberek hisznek a mi üzletünkben.

176 Hisznek bennünk, papa – mondja Charlie. – Jó nemik van.

Mimad érzi, ahogy megcsapja a létfenntartás összezsú-ImIi rendezéseiből a szerves

emberiség párnákban, sző-fifreckben, vászon lámpaernyőkben felgyűlt, halandó inii.i|.i;

stílusok és szövetek kétségbeesett változatossága i iiuielget szánalmas igényeket és

nagyjából hat testhely-hí a tükrökkel zsúfolt falak között, de így se jut másra a

imiiilcnnapos mocsok unalmán és fáradságán kívül, ahol ni lerek, padlók és mennyezetek

folyamatosan mérik a ■ucgmásíthatatlanságot, ahol szótlan áporodottság és

reménytelenség a társa az Isten nélkül maradt életeknek. \ l.ilvány felébreszti a

gyermekkor redői alá temetett be-n\omást – a bevásárlás álságos örömét, az ember terem-

iiiie bőség hamis, kísértő pompáját. Liften ment fel az Inyjával, amely az utolsó belváiosi

divatcsarnok illatos lolyosóira vitte őket, vagy az anyai szeplőknek és az ő .■(■vagszín

bőrének ellentététől feszengve kocogott utána .is/faltos parkolókban, hogy le ne maradjon

energikusan hosszú lépései mögött, be az összebarmolt, „doboz”-stílu-mi, éktelen nagy

hangárokba, ahol a csupasz tartógeren-i lakat verték az árutornyok. Ezeken a szigorúan

meghatá-lozott céllal történő kirándulásokon, amelyeken vagy egy nicgjavíthatatlan

háztartási gépet pótoltak, vagy a kérlelhetetlenül növekedő Ahmadnak vásároltak új ruhát

vagy, mielőtt az iszlám immúnissá tette, egy régóta kívánt és a következő idényre elavuló

elektronikus játékot, anyát és fiát minden oldalról ostromolták a vonzó, leleményes

tárgyak, amelyekre nem volt szükségük, és nem engedhették meg őket maguknak, a

lehetséges vagyontárgyak, amelye-

7

6

177 ket más amerikaiak látszólag könnyen megszerezIn-n. I de ők semmiképpen sem

szoríthatták ki egy férj nell ni maradt segédápolónő fizetéséből. Ahmad az alagsorig

kóstolgathatta az amerikai bőséget. Ördögöknek rémiéin V ezek a csiricsáré csomagok, a

mai múlékony divatnak c/el» a toronymagas állványai, a mikrocsipek gyilkos képi cg.

nyékbe ágyazott hatalmának polcai, és nyaggatták a lomé geket, hogy vásároljanak,

fogyasszanak, amíg a világntl vannak elfogyasztható tartalékai, zabáljanak a vályun.il

mielőtt a halál örökre befogja falánk szájukat. Ebben .1/ egész udvarlásban, amellyel a

szegényeket verik adósság ba, a halál a végállomás, a kassza, amelyben a fogyaikozu

dollárok csilingelnek. Siess, most vásárolj, mert a hal.il utáni élet egyszerű, tiszta öröme

csak mese!

Volt persze áru a Másodperecben is, főleg tasakos cs dobozos, sós és édes, egészségre

ártalmas ételek, műanyag légycsapók, és kínai ceruzák, végükön használhatatlan ia dírral;

de ebben a hatalmas bemutatóteremben Ahmad azt érzi, hogy mindjárt besorozzák a

kereskedelem hadseregébe, és bármily közel áll hozzá az Isten, akinek minden anyagi

dolog puszta árnyék, a fiú mégis izgatott. A Prófela is kereskedő volt. Az ember nem fárad

bele abba, hogy <i jóért fohászkodjon, mondja a negyvenegyedik szúraj Ezekbe a jó

dolgokba bele kell foglalni a gyártott dolgokai is. Ahmad még fiatal; bőven van ideje,

okoskodik, hogy bocsánatot nyerjen ezért a materializmusért, ha szükség van bocsánatra.

Isten közelebb van hozzá, mint nyakának ütőere, és Ó tudja, mit jelent kívánni a

kényelmet, különben nem tette volna olyan kényelmessé a túlvilágot; szőnyegek és

pamlagok vannak a Paradicsomban, mondja a Qur'an.

178 Mmiadot kiviszik, hogy lássa a teherautót, az ő leendő 1. hi'i.linóját. Charlie bevezeti

az asztalok mögé, majd egy

1 nj-en megvilágított folyosóra, amelynek tetőablakán l n.i|/olódik az üvegre hullott

levelek, ágak, szárnyas térim-.ck árnyéka. A folyosón van egy vízhűtő, egy naptár,

vuielynek számozott kockáit vastagon teleírták a szállítá-.'■I. dátumaival, és még valami,

amiről Ahmad később megtudja, hogy rozoga blokkolóóra, mellette polc az al-I

ilmazottak bélyegzőkártyáinak.

('harlie kinyit még egy ajtót, és ott várakozik a teher-aiiio egy vastag deszkákkal fedett

rakodórámpánál, egy I uigró eresz alatt. Ahmadot megrendíti az első találkozás ii magas,

narancsszín ládával, amelynek minden élét oda-. .avarozott fémcsíkok erősítik. Olyannak

látja a rakodó-1.1 n ipáról, akár egy tömpe orrú, hatalmas állatot, amely túl közel jön a

rámpához, mintha enni kérne. Úti portól kissé megfakult narancsszín oldalára az

Excellencia szót írták .–iránnyal keretezett indigókék dőlt betűkkel, alá nyomta-10ii

nagybetűkkel: LAKBERENDEZÉS, míg legalulra kisebb betűkkel az üzlet címét és

telefonszámát. Hátul dupla kereke van. Vaskosan kidudorodó, krómozott oldaltükrei

vannak. Vezetőfülkéje hézag nélkül csatlakozik ládaszerű lestéhez. Impozáns, de

barátságos. – Megbízható vén dög – mondja Charlie. – Száztízezer mérföld, komolyabb

problémák nélkül. Gyere le, ismerkedj meg vele! Ne ugorj, azt a lépcsőt használd. Az

utolsó, amire szükségünk van, hogy az első munkanapodon kitörd a bokádat.

Ahmad valamiért máris meghittnek találja ezt a teret. A jövőben majd jól meg fogja

ismerni a rakodórámpát, a vibráló nyári hőségben perzselődő, repedezett betonpar-

179 kólót, a környező alacsony téglaépületeket, a sorhazai rendetlen hátulját, az egyik

sarokban a rozsdásodó szemei tartályt valamelyik megszűnt üzemből, a négysávos km

úton hömpölygő járműhullámok félig hallható tengcr/u gását. Ebben a térben mindig lesz

valami varázslatos, valami nem e világi békesség, valami különleges sejtelem, mintha

nagyítóval figyelnék a magasból. Olyan hely e/, amelyre Isten rálehelt.

7

7

Ahmad lemegy a négy, vastag deszkával burkolt lep csőfokon, és megáll a teherautóval

egy szinten. A vezeti felőli ajtón azt mondja az embléma: Ford Triton E-35Q Super Duty.

Charlie kinyitja azt az ajtót, és így szól: – Tc ide ülsz, Haragos. Mássz be.

A vezetőfülke át van itatva a bőr, a férfitestek, az állon cigarettafüst, a hideg kávé, a

vezetés közben evett olasz húsos szendvicsek meleg szagegyvelegével. Ahmad, miután

hosszú órákig tanulta a haszongépjármű-vezetői jegyzetekből a kettős kuplungozást és a

visszakapcsolást veszélyes lejtőkön, meglepődik, mert nem lát a padlón sebváltól. – Hogy

váltunk sebességet?

– Nem váltunk – mondja Charlie. Az arcára savanyú ráncok gyűrődnek, de a hangja

elég semleges. – Automata. Mint a barátságos családi kocsitokban.

Az anyja bosszantó Subaruja. Új barátja megérzi kínos zavarát, és megnyugtatóan

mondja: – A sebességváltó csak egy felesleges plusz, amin izgulnod kell. Pár sofőrrel

korábban volt nálunk egy kölyök, lenyúzta a fogaskerekeket, mert lejtőn kapcsolt

rükverebe.

– De meredek lejtőn nem kellene kisebb sebességre kapcsolni? Ahelyett hogy a féket

tapossuk.

180 A kormánnyal is csökkentheted a sebességet, de lir.eynek ezen a részén nincsenek

olyan nagy hegyek. Nem olyan, mint Nyugat-Virginia.

( 'harlie ismeri az államokat, olyan ember, aki járatos a nagyvilágban. Megkerüli a

teherautót, kitárja a karját,

…..il egy majom, és könnyű ugrással felpattan az utasülés-

l>c. Ahmad úgy érzi, mintha az ágyába ugrottak volna bele. ( harlie elővesz egy félig

piros csomagot az inge zsebéből vastag, érdes anyag, mint a zsávoly, de nem kék, hanem

kincstári zöld –, ügyesen megrázza, mire több barna végű i igaretta ugrik elő egy

hüvelyknyire a csomagból. Megkérdezi Ahmadtól: – Egy blázt idegnyugtatónak?

– Köszönöm, nem, uram. Nem dohányzom.

– Csakugyan? Okosan teszed. Örökké fogsz élni, Haragos. Az „uram”-at mellőzheted.

„Charlie” bőven elég. ()ké, hadd lássam, hogy vezeted el ezt a kasznit.

– Most?

Charlie horkant, füstfelhőt pöffent Ahmad látóterének szélén. – Inkább a jövő héten?

Minek jöttél ide? Ne nézz már olyan rémülten. Sétameccs. Hülyék megcsinálják minden

percben, nekem elhiheted. Ez nem rakétafizika.

Reggel fél tíz van – Ahmad úgy érzi, túl korai az idő egy beavatáshoz. De ha a Próféta

rábízta a testét a félelmetes Burák lóra, Ahmad is felszállhat a magas fekete ülésbe,

amelyet összegyűrtek-mocskoltak-hasogattak az előző sofőrök, és elkormányozhatja ezt a

kerekeken guru-, toronymagas narancsszín ládát. Mikor elfordítja a gyújtásban a kulcsot, a

motor mély hangon morog, mintha a gázolajnál sűrűbb, testesebb dolog lenne az

üzemanyag. –Dízellel megy? – kérdezi Ahmad.

181 Charlie újabb füstfelhőt fúj; mélyről, a tüdejéből |i>n Viccelsz, kölyök? Vezettél valaha

dízellel? Összehiuln mindent, és egy örökkévalóságig tart, hogy a motor hciui legedjen.

Dízel mellett nincs olyan, hogy csak beülsz, <S rálépsz a gázra. Egy dolgot mindenesetre

tarts észben nincs hátrapillantó tükör a műszerfal felett. Ne ess paml ba, ha megszokásból

odanézel, és nincs ott semmi. Has/ náld az oldaltükröket. Még egy: ne felejtsd el, hogy

minden tovább tart: tovább tart megállni, tovább tart beindul ni. Piros lámpával úgyse

versenyezhetsz, ne is próbálkozz Ez itt olyan, mint egy öreg hölgy: ne hajtsad, de ne is be

csüld alá. Ha egy percre leveszed a szemed az útról, kcjvs és megöl. De ne hagyd, hogy

ijesztgesselek. Oké, akkui tegyünk egy próbát. Gyerünk. Állj: ellenőrizd, hogy hal

ramenetbe tetted-e. Több ütközésünk volt már a rámpával, Ugyanazzal a sofőrrel, akit

7

8

említettem. Tudod, mire tanítottak meg az évek? Nincs olyan, aminek az ostobák iu

ugornának neki, és ne csinálnák meg. Tolass, csinálj egy Y\ kanyart, hajts ki a parkolóból a

Tizenharmadik utcára, es indulj el a Reaganén. Balra nem mehetsz, ott van egy bc-

tonelválasztó, de, mint szívesen hangoztatom, nincs olyan,1

amit az ostobák ne csinálnának

meg, ezért inkább szólok.

Charlie még akkor is beszél, amikor Ahmad kitolat a teherautóval, leír egy takaros

félkört, aztán sebességbe kapcsol, és elhagyja a parkolót. Felfedezi, hogy ilyen távol a

földtől a magasban úszva néz le az autók tetejére. A körúthoz érve túlságosan kis ívben

kanyarodik, és felugratja a hátsó kereket a járdára, de alig érzi meg. Egy másik skálába,

egy másik síkra került. Charlie azzal foglalkozik, hogy

182 ■ ii.lisa a cigarettát a műszerfal hamutartójában, nem teszi nv:i a zöttyenést.

Néhány sarok után Ahmad szeme felveszi azt a szokást, Imj'V balra villan a hosszú

oldaltükörbe, aztán ki az utas-nle-, ablaka mögött a jobb oldali tükörre. Már nem idegein

az Excellencia krómozott élű, narancsszín tükörképe: a ii – ./.évé lett, mint annak az

alaknak a karja és válla, amit az ni. .111 járva érzékel a perifériális látásával. Gyerekkora

óta (llniodik olyanokat, hogy folyosókon repül vagy pár lábnyi magasságban cikázik

járdák felett, az ilyen álmokból néha ciekcióval ébred, vagy, ami még szégyenletesebb,

nagy neilves folttal a pizsamanadrágja belsején. A Qur'anban Inába keresett szexuális

tanácsadást. Van szó benne a nsztátalanságról, de kizárólag az asszonyokkal, a menst-i

nációval, a szoptatással kapcsolatban. A második szúrá-ban találta a titokzatos szavakat:

Az asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak akartok!

Küldjetek előre jócselekedeteket lelketek számára, és féljétek Allahot! Tudnotok kell, hogy

egyszer majd találkoztok Vele. Az előző versben olvasta, hogy az asszonyok kórságot

jelentenek. Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól, s ne közeledjetek hozzájuk,

amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy, ahogyan Allah

elrendelte számotokra. Allah szereti azokat, akik készek a megbánásra, és szereti azokat,

akik megtisztulnak. Ahmad tisztának érzi magát a teherautóban, elvágva az alantas

világtól, kutyapiszoktól szeny-nyes utcáitól, ahol műanyag és papírfoszlányokat sodor a

zél; tisztának és szabadnak érzi magát, ahogy repíti narancsszín dobozsárkányát az

oldaltükrökben.

183 – Ne menj jobbra! – szól rá Charlie váratlanul m aggodalomtól éles hangon. Ahmad

lassít, nem vellc c ./i hogy előzni kezdte az autókat a bal oldali sávban, ami a

forgalomelosztó, a jersey-i torlaszok szolid, szutykos rikádja határol.

– Miért hívják ezt jersey-i torlasznak? – kérdezi. – M.n v landben mi a neve?

– Ne tereld másra a szót. Haragos. Aki teherautót vc/ei nem álmodozhat. Élet és halál

van a kezeden, nem is s/ol va a javításokról, amelyek megugrasztják a biztosii.iil díjat, ha

idétlenkedsz. Itt nem lehet hot dogot zabálni, ín mobiltelefonnal baszakodni, ahogy a

személyaulókh.in csinálják. Te nagyobb vagy; jobbnak kell lenned.

– Csakugyan? – Ahmad megpróbálja kiugratni az iiUW sebb férfit, az ő libanoni-

amerikai barátját a fenyegeti ím komoly hangulatból. – Nem a személyautóknak kelleni*

kitérni az utamból?

Charlie nem látja, hogy Ahmad csipkelődik. Továbbra is az utat nézi a szélvédőn át. –

Ne legy ostoba, kölyök; nem tudnak. Ez olyan, mint az állatoknál. Nem méreti ugyanazon

mércével a patkányokat és a nyulakat, mint a*, oroszlánokat és az elefántokat. Nem méred

ugyanazon mércével Irakot és az Egyesült Államokat. Aki nagy, anj nak jobbnak kell

lennie.

Ahmad furcsának találja ezt a politikai felütést. Kissi falsul hangzik. De hát egy ágyba

került Charlie-val, és engedelmesen készül a kalandra.

7

9

184 li s/nsom! – mondja Jack Levy. – Ezért érdemes élni! b l|i – .i-n elfelejtettem, sose

vártam, hogy egyszer valaki »./■ mbc juttatja. – Ezzel az adott körülmények között ta-

|niii.iiosan, nevet nem mondva tesz egy tiszteletkört a fele-j'iiek, aki a maga idejében

ugyancsak megmutatta neki, iiin n érdemes élni.

L/ért – helyesel Teresa Mulloy, aki csupaszon fekszik un Melle, de aztán hozzáteszi

önvédelemből: – Csak nem i in ós. – Kissé kidülledő szemíí, kerek arca annyira kipi-inli,

hogy a halványbarna szeplők beleolvadnak a rózsa-in alapba.

– Mi tartós? – kérdezi Jack. Az asszonynak nem egéén letszik, hogy ilyen vállvonogató

hanyagsággal helye-M-i A rózsás pír átmegy a lekezelés csípésének vörösébe, mell

szembe kell néznie védtelenségével ebben a zsákutcás kalandban. Megint egy nős pasi.

Sose hagyná el a Ifíivér Bethjét, bár ezt Terry sem akarná. Jack huszonhatom évvel

idősebb, neki pedig olyan emberre van szüksége, aki élete végéig kitart.

New Jerseyben a nyár elérte a júliusi egyenletes, döglesztő hőséget, ám a szeretők,

noha szeretkezéstől felfőtt hőrük hűsnek érzi a levegőt, még így is magukra húzták a

lepedőt, amelyet ők gyűrtek lucskosra. Jack felül, a párnának támaszkodik, kitakarva

karjának löttyedt izmait, mell-szőrzetének szürke habját; Terry szeretetre méltó bohém

szemérmetlenséggel nem húzta feljebb a lepedőt, úgyhogy nap nem látta melle

szappanfehéren dülled, hogy Jack megcsodálhassa, és megmérhesse a súlyát még egyszer,

ha arra vágyik. Jack gömbölyűn szereti, bár a gömbölyűség könnyen túlzásba mehet. A

festékhígító és a lenolaj szaga

185 elálmosítja a szeretője ágyában. Terry, mint mondta, u nagyságra és az erőre hajt. Ha

dugásnál felnyársalja maj'.ii az ő merevedésére, Jack úgy érzi, mintha a falakról lefolyó

színek az ő tenyerével együtt csúszkálnának az asszony oldalán, hosszúkás, bordákkal

barázdált, illegő, ír feliéi oldalán. Bethről elképzelhetetlen, hogy ennyire szét tud|a

terpeszteni a combját, és az ő medencéje sem bírna el annyi súlyt; kifogytak a

helyzetekből, kivéve a kanalast, de a felesége óriási fara még akkor is úgy tolja el magától

az ágyban, mint egy féltékeny gyerek.

– A helyzet az – mondja Jack, mert hallja Terry csend jén, hogy az ő valamilyen

tapintatlansága elől húzódik visz sza –, hogy amíg tart, az embert nem érdekli, meddig

fog, tartani – az Anyatermészet azt mondja: „Kit érdekel?” Olyan érzés, mintha sose lenne

vége. Imádom a dudádat, mondtam már?

– Kezd megereszkedni. Akkor kellett volna látnod, amikor tizennyolc voltam. Még

ennél is nagyobb volt, és merőlegesen állt.

– Terry, kérlek! Ne izgass fel megint! Mennem kell. –Bethé is, erre még emlékszik,

olyan és akkora volt, mint két felfordított gabonapelyhes tál, és a bimbója úgy állt, akár a

szeder.

– Most hova, Jack? – Terry hangja fáradt. A szerető tudja, hogy a férfi hazug, míg a

feleség csak találgat.

– Magánóra. Igazi, a város másik végén. Nálam van a kocsi; szüksége lesz rá másfél

óta múlva, hogy bemenjen a könyvtárba. – Nem tudja az orgazmust követő kába kieséstől,

hogy ebből, amit mondott, mennyi az igaz. Beth-nek mindenesetre kell az autó.

186

lerry meghallja a bizonytalanságot, és panaszkodik: – I ii k, te mindig elrohansz!

Szaglók, vagy mi?

1 íz kegyetlenség, mert Beth csakugyan szaglik; ha ,il-/ík, betölti az ágyat a mély

bevágásaiból felszálló, csípés pára, amely tovább rontja a férje éjszakai szorongását . .

lettegését.

8

0

Kizárt – mondja, mert ennyi argót felszedett a diákjaitól. – Még a… – Elnémul, mert

majdnem átlépte a határt. A pinám se. Mondd ki.

Még ott se – enged Jack. – Főleg ott nem. Édes vagy. le vagy az én mézesbögrém. –

Igazság szerint nem szívesen dugja az arcát túl sokáig Tény lába közé, mert fél, hogy Beth

megérzi a másik asszony szagát az esti búcsú-i sókban – csak egy puszi, de kitartó

szokásuk házasságuknak harminchat éve alatt.

– Beszélj a pinámról, Jack. Hallani akarom. Lazulj el.

– Kérlek, Terry! Ez groteszk!

– Miért, te prűd pöcs? Te zsidó mimóza. Mi a groteszk az én pinámban?

– Semmi, semmi! – hagyja rá a ledorongolt Jack Levy. Tökéletes, isteni

– Micsoda? Mi az? Mire vonatkoznak ezek a kellemes dolgok? Hogy tökéletes és

isteni.

– A pinádra.

– Helyes. Folytasd. – Talán arra akar kilyukadni, hogy Jack úgy használja azt is, mint

ahogy őt használja, nem elég figyelmesen, nem érzékelve az egész képet – a szagot, a

kísérőjelenségeket, azt, hogy Ténynek fáj az egyedüllét, miután ő kihúzta magát belőle, és

tisztában van vele, hogy csak használják, méghozzá finnyáskodva.

187

– …és nedves folytatja Jack –, és bolyhos, és pulin, mint a virág belseje és feszülős –

– O! – mondja Terry. – Feszülős! Ez érdekes. Es szcivii – mondd el, hogy mit szeret.

– Szereti, ha csókolják és nyalják és játszanak vele én belemennek – Terry, ne mondass

velem többet! Nekem e/ megöli a dolgot. Tudod, hogy meg vagyok őrülve érted, lu vagy a

legjobb –

– Na ne mondd! – Terry dühösen félrelöki a lepedőt, és kipattan az ágyból. A fara

rezeg, és csakugyan kezd meg ereszkedni, mint ahogy egy másik részére mondta. Megje

lenőben vannak a farpofákon a ráncok. Mintha érezne, hogy Jack a hátsóját nézi, a

fürdőszoba ajtajánál megfoi dul, felé villantja cédrusvörös kis bozontját, közszemlére teszi

egész tésztás puhaságát, testének meghámozott febei kenyerét, Jack érzése szerint

kihívóan, a kedveskedés csa bításával, amit ő elmulasztott kellő lelkesedéssel fogadni.

Olyan meztelen és nőies, olyan érzékeny és tömény így, hogy Jack szája kiszárad, a

látvány kiszippantja belőle általában felöltözött, lelkiismeretes életének levegőjét. Terry

befejezi helyette a mondatot: – …a legjobb, ami történi veled azóta, hogy Beth meghízott,

mint egy disznó. Örülsz, ha megbaszhatsz, de nem akarod kimondani a „baszás” szót, mert

félsz, hogy Beth valahogy meghallja. Régebben azért rohantál el baszás után, mert attól

féltél, hogy Ahmad minden percben megjöhet, de most, hogy egész nap dolgozik, mindig

van valami más kifogásod, hogy egy perccel se kelljen tovább maradnod! Sose kértem

mást, csak azt, hogy élvezz engem, de nem, a zsidóknak muszáj hogy lelkifurdalásuk

legyen, így mutatják, mennyire különlege-

188 ■ I mennyire fölötte állnak mindenkinek, Isten kizárólag rtpik zabol, a büdös becses

frigyükkel! Hánynom kell ii'lid, Jack Levy! – Becsapja a fürdőszoba ajtaját, de az

megakad egy bolyhos szőnyegben, és kelletlenül csukó->lik, úgyhogy mikor Terry

dühösen felcsapja a villanykap-i .nlót, Jack még láthatja a résben, hogyan rezeg ír feneke,

.iinelyet sose csókolt a sivatagi nap.

Jack siralmasan fekszik az ágyon, fel akar öltözni, de nidja, hogy ezzel az asszonynak

adna igazat. Mikor Terry kijön a fürdőszobából, ahol lezuhanyozta magáról Jacket,

Ielszedi a fehérneműjét, és kiszámított sorrendben Időközik. A melle hintázik, mikor

lehajol, és elsőnek ezt i.ikarja el, befogja a melltartó pókhálóvékony kosaraiba, majd

hátranyúl, és pofát vágva bekapcsolja. Aztán belelép i bugyijába, megtámaszkodva

kinyújtott karjával és kemény húsú, formás kezével az íróasztalban, amelynek lapján

8

1

olajfestékek tubusai sorakoznak. Előbb fél kézzel, majd kettővel feljebb rántja a falatnyi

nejlont. A börtönbe /árt, cédrusvörös, gyapjas szőrpamacs kibuggyan a gumírozott pánt

fölött, mint a türelmetlen kézzel töltött sör habja. A melltartó fekete, de a tangabugyi lila,

és olyan kicsi, hogy a legmerészebb csípőnadrágok mélységéig megmutatja Terry hasának

gyöngygömbölyűségét, bár ő ezt közönséges, ócska farmerrel takarja el, amelynek

hagyományos szabású elején egy-két festékfolt van. Bordás kötésű pulóver, vászonszandál

és máris teljes a vértezet, amelyben Terry szembenézhet az utcával és lehetőségeivel. Egy

másik férfi ellophatja. Jack fél, hogy az utolsó lehet minden alkalom, amikor meztelenül

látja. Olyan sivár szomorúság söpör végig rajta, hogy felkiált: – Ne

189 vedd fel azt a sok marhaságot! Gyere vissza a/. nplM Terry! Kérlek!

– Nincs időd.

– Van időm. Most jutott eszembe, hogy csak három kni lesz az óra. Különben is egy

lúzer a kölyök, onnan l.m Lawnból, a szülei azt képzelik, hogy be tudom paukolm i

Princetonra. Hát nem tudom. Szépen kérlek!

– Na jó… de csak egy másodperc. Csak egy kis öss/c bújás. Utálom, ha veszekszünk.

Nekünk semmin sem len-ne szabad veszekednünk.

– Azért veszekszünk – magyarázza Levy –, mert fon tosak vagyunk egymásnak. Ha

nem lennénk fontosak, m-m veszekednénk.

Terry behúzza a hasát, amitől a szeme mulatságosan kiguvad egy pillanatra,

kipatentolja a farmerjét, és lila-lc kete alsóneműjében gyorsan visszabújik a gyűrött leped*

alá. Szerelése jókedvűen kurvás, mint a vakmerőbb lányoké a Belvárosiban, akik

tiniprostira veszik a figurát, és ez alal« tómban megdobogtatja Jack péniszét. Igyekszik

figyelmen kívül hagyni, átkarolja az asszony vállát – tarkóján a pihék még nyirkosak a

zuhanytól –, és magához húzza szűzies pajtáskodással. – Ahmad hogy boldogul? –

kérdezi.

Terry gyanakodva válaszol, hirtelennek tartja a váltási ringyóból anyába. – Úgy veszem

észre, jól. Kedveli a munkáltatóit – libanoni apa és fia, akik egyfajta jó rendőr/rossz

rendőrt játszanak meg Ahmadnak. A fiú nem egy átlagos pofa. Ahmad szereti a teherautót.

– A teherautót?

– Lehetne akármelyik teherautó, de ez az ő teherautója. Tudod, milyen a szerelem.

Minden reggel ellenőrzi a ke-

190 i.l.l.hcn a nyomást, a féket, ezt az összes folyadékot, mkel mond, hogy motorolaj,

hűtőfolyadék, ablakmo-ikkumulátor, szervokormányzás, automata áttétel… \ i liiszem,

ennyit. Ellenőrzi, elég szoros-e az ékszíj, meg un )• nem tudom, mit. Azt mondja, a

szerelők a szervizek-l'i ii lulságosan rohannak és túl másnaposak, hogy jól ■ málják a

beütemezett ellenőrzést. Még neve is van a i- bérautónak: Excellencia! Excellencia

Lakberendezés? –\/i hitték, hogy ez valami kiválóságot jelent.

Hát majdnem – ismeri el Jack. – Szellemes. – A me-it védése kezd lohadni, mert

megpróbál úgy gondolni lényre fekvés közben, mint anyára és dolgozó nőre,

'.egedápolónőre és absztrakt festőre, intelligens, sokoldalú ej'vénre, akinek ismeretségét

szívesen venné még akkor is, h.i nem tartozna a másik nemhez. Ám gondolatai a lila-

lekete alsónemű selymességéből indulnak ki, meg a köny-nved, sőt nemtörődöm

modorból, amellyel Terry kezeli őt .1/ ágyban – mennyi tapasztalatot és partnert halmozott

fel i lizenöt év alatt, miután Ahmad apja nem tudta megfej-leni Amerika rejtvényét, és

lelépett. De már előtte is katolikus neveltetésű lány volt, akinek cseppet sem volt ellenére

zsákolni egy gyapjasfejűvel, egy mohamedánnal. Vad lany volt, törvénytörő. Szent Terr-

or. – Ki beszélt neked a /.sidókról és a frigyükről Istennel? – kérdezi.

– Nem tudom. Valamelyik pasi, akit ismertem valamikor.

8

2

– Milyen értelemben ismerted?

– Ismertem. Nézd, Jack, nem egyeztünk meg valamiben? Te nem kérdezed, én nem

mondom. Otthagytak egyes-egyedül a legjobb éveimben, amik egy nőnek jut-

191 nak. Negyvenéves vagyok. Ne sértődj már meg, hoj-v egy kis múltam.

– Fejben nem is sértődök meg, természetesen. De mmi megbeszéltük, az, akinek fontos

a másik, hajlamos a kis« játításra.

– Ezt beszéltük meg? Nem hallottam. Annyit halltiii.nn hogy Bethre gondolsz. A

szánandó Bethre.

– A könyvtárban nem olyan szánandó, ahogy ül a/ m formációs pultnál, és sokkal

jobban mozog az internetei mint én.

– Csodálatos lehet!

– Az nem, de egyéniség.

– Klassz. Ki nem az? Azt mondod, hogy én nem v.i gyok az?

Az ír méregtől az ember rögtön méltányolja a lutheránusokat. Jack farka megérzi

Teresa hangulatának éghaj latváltozását, és megint fonnyadni kezd. – Mind azok v.i gyünk

– csitítja az asszonyt. – Főleg te. Ami meg a frigyei illeti, itt egy zsidó, aki sose érezte. Az

apám gyűlölte a vJ lást, az egyetlen frigyek, amelyekről hallottam, olyan környékeken

köttettek, ahova be se engedték volna a zsidókalJ Ahmad mennyire vallásos mostanában?

Terry elernyed kissé, és belesüpped a párnába. Jack pil lantása egy hüvelykkel lejjebb

vándorol a fekete melltartdl irányába. Terry mellkasának felső részén kissé kreppelt a

szeplős bőr attól, hogy évről évre leég, ellentétben a mell-J tartó kosarából kilátszó

szappanfehér csíkkal. Szóval járt\ már itt előttem zsidó, gondolja Jack. Ki még?

Egyiptomiak, kínaiak, jóisten tudja. Ezeknek a festőknek a zöme, akiket Terry ismer,

feleannyi idős srác. Nekik Terry egy

192 •m.i. aki baszik. Talán azért lett a saját gyereke buzi, már i ¡1/

Nehéz megmondani – mondja Terry. – Sose beszélt sokat. Szegény kis kölyök, olyan

törékenynek és

I iiihlinak látszott, valahányszor kitettem a mecsetnél, hogy vedül menjen fel azon a

lépcsőn. Mikor utána megkérik /lem, hogy ment, azt felelte: „Klasszul”, és begom-

liulkozott. Még el is vörösödött. Olyasmi volt, amit nem …/ihatott meg mással. Mesélte,

hogy a munka miatt mos-i m.ihan nehéz minden pénteken eljutnia a mecsetbe, és ez

I * < harlie, aki folyton vele van, nem látszik valami buzgó liiwxiek. De tudod, Ahmad

valahogy mindenben felsza-l'.nlultabbnak látszik, már abban is, ahogy beszél hozzám,

nkkal férfiasabb, a szemembe néz. Elégedett magával, |unzt keres, és nem is tudom, talán

csak képzelem, de nyi-iniiabb az új gondolatokra, nem zárkózik be annyira ebbe k

véleményem szerint nagyon szűklátókörű és türelmetlen vallásba. Friss input éri.

– Barátnője van? – kérdezi Jack, és hálás, amiért Terry .1/ ő gyarlóságai helyett most

egy másik témába feledkezik liele.

– Úgy tudom, nincs – mondja az asszony. Jack szereti a/t az ír száját, ha tűnődő

hangulatban van: ilyenkor elfelejti visszazárni a felső ajkát, közepén azzal a húsos kis

rügy-gyel. – Azt hiszem, tudnék róla. Fáradtan jön haza, hagyja, hogy megetessem,

olvassa a Koránt vagy az utóbbi időben az újságot – ezt az ostoba háborút a terror ellen –,

hogy megbeszélhesse Charlie-val, aztán lefekszik. A lepedője… – máris megbánja, hogy

szóba hozta, de azért

193 mondja tovább – …folttalan. – Hozzáteszi: – Nem mmdi| volt az.

– Honnan tudnád, hogy van csaja? – makacskodik lm

8

3

– Ó, beszélne őróla, ha másért nem, azért, hogy enni irt cukkoljon. Mindig gyűlölte,

hogy vannak barálann I I akarna járni esténként, de nem jár.

– Hát ez elég furcsa. Jóképű gyerek. Nem lehel, liugf' homokos?

Terryt nem borítja ki a kérdés; már ő is gondolt cin-Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem,

arról is tudnék. A t.i nítója a mecsetben, ez a Rashid sejk, elég hernyó, d Ahmad éber.

Tiszteli, de nem bízik benne.

– Azt mondod, találkoztál azzal az emberrel?

– Csak egyszer-kétszer, amikor hoztam vagy viliéin Ahmadot. Nagyon sima és

udvarias volt velem, de ére/icm a gyűlöletet. Neki én csak egy darab hús voltam – tis\ m

talán hús.

Tisztátalan hús. Jack merevedése feltámadt. Egy peu iy vagy még valamivel tovább

összpontosít, mielőtt megos/ taná a kényelmetlen fejleményt. Elfelejtette, mekkora öröm

már a tudat is, hogy megvan a dolog, a kemény, köpcös, tolakodó rúd, lényünk fontoskodó

kis önjelölt új közép pontja, és hozza magával az érzést, hogy többek lettünk

önmagunknál. – A munka – folytatja. – Sokat túlórázik?

– Változó – feleli Terry, akinek teste, talán válaszul Jack kigőzölgésére, bizsergető

szagegyveleget áraszt, leg-inkább a tarkó szappanillatát. Kezdi elveszíteni érdeklődését a

fia iránt. – Akkor szabadul, ha leszállította «i bútort. Van, amikor korán, többnyire későn.

Néha elhaj* tanak még Camdenig vagy Atlantic Citybe is.

194 \ bosszú út egy szál bútorért. Nemcsak visznek, de hoznak is. Sok bútoruk használt.

i'Hiil hagyatéki árverésekre, és elhozzák teherautóval a >i>i Van valamilyen hálózatuk;

nem tudom, mennyire • benne az iszlám dolog. A legjobb vevőik New li.i pe( iben a fekete

családok. Ahmad meséli, hogy látott i■ i-i■ náluk meglepően szép otthonokat. Szeret más

1» l\i kel, más életstílusokat látni.

Világot látni – sóhajt Jack. – Elsőnek New Jerseyt. En i i/i lel lem, csak kihagytam a

világot. Hát naccsága – un „■köszörüli a torkát –, volna nekünk egy problémánk.

leiesa Mulloy kidülledő, sápadt berillszeme nagyobbra nyílik a mérsékelt

aggodalomtól. – Problémánk?

I:ick felemeli a lepedőt, és megmutatja, mi történt vele dl iek alatt. Reményei szerint

osztozott annyira Terry • leieben, hogy az asszony is osztozzon ebben vele.

lerry bámul. A nyelve előbújik, megérinti felsőajkának dmidi közepét. – Ez nem

probléma – dönti el. – No probléma, senor.

i harlie Chehab gyakran utazik Ahmaddal, még akkor is, ha a fiú egyedül is képes lenne

fel- vagy lepakolni a bútorokat. Erősödik az emelgetéstől és a cipeléstől. Azt kérte, hogy a

csekkjeit – majdnem ötszázat kap egy héten, órabérben kétszer annyit, mint amennyit a

Másodperec lizetett – Ahmad Ashmawy nevére állítsák ki, noha még mindig az anyjánál

lakik. Mivel a társadalombiztosításnál es a gépjármű-felügyeletnél is Mulloy néven

szerepel, az anyja elment vele a belvárosi bankba, az egyik új üvegépületbe, hogy

megmagyarázza a dolgot, és kitöltse vele

195 az űrlapokat a külön számlához. Mert ilyen az anyja most. nem szegül szembe

Ahmaddal, bár ezt máskor sem vitte túlzásba. Így visszanézve most már látja, hogy az

anyja tipikus amerikai: hiányzik belőle a szilárd meggyőződés, ezért nélkülözi az erőt és a

békességet, amit a meggyőződés ad. A szabadság amerikai vallásának áldozata. Szabadság

mindenekfelett, de hogy miért és milyen célra, az függőben marad. Levegőben robbanó

bomba – az üres levegő tökéletes jelképe az amerikai szabadságnak. Itt nincs itmmah, mint

erre Charlie és Rashid sejk is rámutat –, nem létezik az isteni törvénynek az az átfogó

rendszere, amitől egymás mellett hajlik földig a gazdag és a szegény, nincs törvénytára az

önfeláldozásnak, nem létezik az az átszellemült alázat, ami az iszlám névadó lényege. Van

8

4

viszont az egyéni önmegvalósítások egymást ütő változatossága, amelynek a jelszava:

Használd ki az alkalmat!. és Vigye el az ördög az utolsót!, és Segíts magadon, az Isten is

megsegít, amit így kell lefordítani: Nincs Isten, nincs Végső Nap: szolgáld ki magadat! A

„szolgáld ki magadat” kettős jelentése – az önállóság és az „aki bírja, marja” – mulattatja a

sejket, aki, miután húsz éve él ezek között a hitetlenek között, büszke rá, hogy

folyékonyan beszéli a nyelvüket. Ahmadnak néha el kell fojtania magában a gyanút, hogy

tanítója a tiszta szavak félig irreális világában él, és elsősorban a nyelvezetéért szereti a

szent Qur'ant, az indulatos gyorsírásnak ezt a burkolatát, és a szótagokban, az „l”-ek, az

„a”-k, a torokhangok eksztatikus áradásában ízleli meg a lobogó köntösű, lovas harcosok

kiáltozását és vitézségét Arábia Deserta felhőtlen ege alatt.

196 Ahmad öregedő asszonynak látja az anyját, aki szívében meg kislány, játékszere a

művészet és a szerelem – mert az iHobbi időben annyira felélénkült, hogy a fia új

szeretőre gyanakszik, bár ez, a többiektől eltérően, nem állít be a l.ikasba, és nem verseng

Ahmaddal a revír uralmáért. Lehet ii te anyád, de én baszom, mondta a viselkedésük, és ez

is amerikai tulajdonság, hogy minden családi kapcsolatnál inbbre tartják a szexuális

teljesítményt. Az amerikai életmódhoz hozzátartozik, hogy gyűlöljük a családunkat, és

menekülünk tőle. Még a szülők is cinkosok ebben a folyamatban, bátorítják a gyerek

függetlenedését, és nevetnek a s/ófogadatlanságán. Nem létezik az a szenvedélyes szereiét,

amellyel a Próféta mondta Fatima nevű lányáról: Fatima az én testem része: aki őt bántja,

engem bánt, és aki engem bánt, Istent bántja. Ahmad nem gyűlöli az anyját, aki túlságosan

szétszórt ahhoz, hogy gyűlölhessék, túlságosan megkergítette a futkosás a boldogság után.

Noha még mindig együtt laknak az olaj festékek fanyar és édeskés szagától átjárt

lakásban, anyjának olyan kevés köze van ahhoz az énjéhez, amelyet Ahmad mutat a

nappali világnak, mint az éjszaka átizzadt pizsamának, amelyet ledob, mielőtt a zuhannyal

megtisztítaná magát a munkás reggel tisztaságához. Néhány évig kínosan feszélyezte,

hogy osztozniuk kell a lakás szűkös terén. Anyja elképzeléséhez az egészséges

viselkedésről az is hozzátartozik, hogy alsóneműben jelenik meg a fia előtt, vagy nyári

hálóingben, amelyen átlátszanak titkos részeinek árnyékai. A nyári utcákon nyakpántos

napozót és miniszoknyát, felül kigombolt blúzt visel, és olyan ejtett derekú farmert, amely

ott a legszorosabb, ahol az anyja a legjobban dudorodik. Ha Ahmad

197 szemérmetlennek és kihívónak mondja az öltözékét, úgy gúnyolódik és csipkelődik,

mintha a fia kacérkodna vele. Csak a kórházban, a szabados utcai ruházata fölött hordott,

illedelmesen buggyos halványzöld nadrágban felel meg annak az intésnek, amelyet a

Próféta a huszonnegyedik szúrában intéz az asszonyokhoz, hogy fedjék el ruhájuk

kivágását, csak férjüknek, apjuknak, fiaiknak, fivéreiknek, rabszolgáiknak, eunuchjaiknak

mutassák díszeiket, és, figyelmeztet nyomatékosan a Könyv, a gyermekeknek, akik még

nem tudnak semmit a nők szemérméről. Tízéves volt, vagy még annyi sem, amikor pesztra

hiányában megvárta egyszer az anyját a Szent Ferencben, és hogy örült, mikor meglátta a

munkájával járó szaladgálástól kipirultán, derékon alul zöld műtősnadrággal, vastag talpú

futócipővel leplezetten, és nem voltak rajta karperecek, hogy szétcsilingeljék a csendet.

Volt egy feszült pillanat a viszonyukban, amikor a tizenöt éves Ahmad magasabb lett nála,

és sötét pihe serkedt a felső ajkán; anyja még nem érte el a negyvenet, és még mindig

abban reménykedett bolond fejjel, hogy foghat egy férfit, kiragadhat egy gazdag orvost a

szemrevaló fiatal beosztottakból álló háreméből, és a kamasz fia leleplezte, hogy

középkorú.

Ahmad szemében fiatalosabbnak látszott és fiatalosabban viselkedett, mint ahogy egy

anyához illik. A Földközitenger és a Közel-Kelet országaiban az asszonyok

visszavonulnak a ráncokba és az önérzetes formátlanságba; nem lehet illetlenül

8

5

összezavarni az anyát és az ágyast. Magasztaltassák Allah, Ahmad sose álmodott arról,

hogy az anyjával hál, sose vetkőztette le agyának azokban a rekeszeiben, ahonnan Sejtán

mocsokkal fecskendezi össze az álmokat

198

és az álmodozást. Tulajdonképpen megengedi magának, hogy ilyen gondolatokat

kapcsoljon össze az anyja képével, de az az igazság, hogy neki nem ez a zsánere.

Anyjának szeplős, rózsaszín foltos bőre természetellenesen fehér, mint egy leprásé; a

középiskolás években kifejlődött ízlését a sötétebb árnyalatok, a kakaó, a karamella, a

csokoládé vonzza, és az olyan szemek igéző titka, amelyeknek első pillantásra átlátszatlan

feketesége a szilva bíborkékjévé mélyül, vagy a cukorszirup barnájában villog, amelyeket

a nagy, sötét szemű szüzek, sátrakba zárt hurik szavakkal ír le a Qur'an. A Könyv

megígéri: Nagy szemű hurik lesznek, akik jól elrejtett gyöngyökhöz hasonlatosak, mindez

fizetségül azért, amit tettek. Ahmad tévedésnek tekinti az anyját, amelyet az apja

elkövetett, de ő sose fog.

Charlie nős, egy libanoni asszony a felesége, akit Ahmad ritkán lát: zárás előtt jön be az

üzletbe, miután az ő munkaideje is lejárt egy ügyvédi irodában, ahol adóíveket töltenek ki

azoknak, akik maguktól nem képesek rá, és folyamodványokat írnak a város, az állam és

az ország vezetőségéhez, mert mindegyik kihasítja az adóját minden polgárból. Férfias

ízlésű, nyugatias kosztümöket és nadrágkosztümöket visel, csupán olajbarna bőre és

vastag, szedetlen szemöldöke különbözteti meg egy kafirtól. Haja több hüvelyk magas

bozontban meredezik a fején, de a képen, amely Charlie asztalán áll, széles kendővel

takarja el minden szál haját, és két kisgyerek feje fölött mosolyog. Charlie sose beszél

róla, pedig gyakran emlegeti a nőket, főleg azokat, akik a televíziós hirdetésekben

szerepelnek.

199 – Láttad a Levitra-reklámban, olyan pasasoknak, akik nem tudják felállítani?

– Ritkán nézek televíziót – mondja Ahmad. – Most, hogy már nem vagyok gyerek, nem

érdekel.

– Pedig kéne. Hogy akarod tudni, mit csinálnak velünk a trösztök, amelyek ezt az

országot irányítják, ha nem nézel televíziót? Ilyennek képzelem az abszolút puncit, mint

amilyennel a Levitrát hirdetik, ahogy ott dorombol a „barátjáról”, és hogy mennyire

szereti a pasas a „minősé-gi” erekciót – ezt így nem mondja ki, de erről szól az egész,

hogy kellően bekeményedjen a pöcs, a merevedési zavarok jelentik a válium óta a

legnagyobb lehetőséget, amibe a gyógyszergyártók beletrafáltak –, és ahogy bámul maga

elé középtávra, és elpárásodik a szeme, egyszerűen látni lehet, látszik a nő szemén át a

pasas nagy, merev dorongja, olyan kemény, mint a kő, és a nő szája – óriási szája van! –

ilyen furcsa mozdulatokat tesz, fodrozódnak benne az icipici izmok, szóval tudni lehet,

hogy arra gondol, elképzeli, ahogy furulyázik – tökéletes faszszopó száj –, aztán ilyen,

tudod, totál párásán, jóllakottan, kielégülten a pasihoz fordul – valami férfímodell, a

valóságban nyilván buzi –, és azt mondja: „Ezt nézzék!”, és megérinti a gödröcskét a

pasas képén, aki csak hallgatta pironkodva, mikor a nő mondta-mondta, hogy ő milyen

klassz. Az ember csak találgatja, hogy a fenébe csinálták – hány felvételt készíthettek,

mire a nőnek eszébe jutott, vagy a hirdetés forgatókönyvírójának jutott az eszébe, és beírta

–, de annyira spontánnak látszik, hogy azt találgatod, mivel tudták így begerjeszteni a nőt.

Tényleg olyan az arca, mint

200

egy boldogra baszott nőnek, tudod? És nem csak a lágy objektív miatt.

Ez, gondolja Ahmad kissé elkomorodva, férfibeszéd, amelynek a peremét ő is

kerülgette szigorú fehér inges-Ickete farmeros mivoltával a középiskolában, és amelyet az

apjától is hallhatott volna megfontolt és kevésbé trágár nlusban, ha Omar Ashmawy

8

6

bevárja, hogy eljátszhassa az apaszerepet. Ahmad hálás Charlie-nak, amiért befogadta a

íérfibarátság klubjába. Charlie, aki tizenöt-egynéhány évvel idősebb a fiúnál és

házasember, bár nem hangzik annak, feltételezi, hogy Ahmad tud mindent, amit ő, vagy ha

nem, akkor tudni akarja. A fiúnak könnyebb beszélni Charlie-val oldalvást, kibámulva a

szélvédőn, kezével a kormányon, mint szemtől szembe. Azt mondja, és pirul, amiért így

közszemlére teszi a jámborságát: – Nem úgy találom, hogy a televízió előmozdítaná a

tiszta gondolatokat.

– Nem, a fene egye meg. Ébresztő: nem is arra van. A túlnyomó része fos, amit csak

azért nyomnak be, hogy kitöltsék a reklámok hézagait. Ezt szeretném én csinálni, ha nem

papa üzletét kellene a víz felett tartanom. A bátyja, akivel elindították, odalent lazsál

Floridában, és az utolsó csepp vérünket is kiszipolyozza a részesedésével. Reklámokat

szeretnék csinálni. Kitervelni, összeszedni a hozzávalókat – rendezőt, szereplőket,

helyszínt, forgatókönyvet, ezekhez kell forgatókönyv –, aztán bemosni egyel vele Átlag

Jenőnek, egyenesen bele a pofájába, hogy soha többé ne tudjon normálisan gondolkozni.

Rámászni a képére, és közölni vele, mi az, ami nélkül nem élhet. Ezektől a

médiamoguloktól talán mást kapsz? A hírekben nyálazás – Diane Sawyer, azok a szegény

afgán bébik,

201 bruhühű – vagy direkt propaganda: Bush nyafog, hoj'v Putyin át akar menni Sztálinba,

holott mi rosszabbak vagyunk, mint szegény öreg trottyos Kreml valaha is voli. A

komcsik csak át akarták mosni az agyadat. A leendő új hatalom, a globális nagyvállalatok

szét akarják mosni a/ agyadat, pont. Fogyasztógéppé akarnak változtatni – tyúk

óltársadalom! Ez az egész szórakoztatás, Haragos, ez szaf, ugyanolyan szar, mint amivel a

gazdasági válság alatt tartották zombiállapotban a tömegeket, csak akkor sorba álltál, és

fizettél egy negyeddollárost a filmért, ma pedig ingyen kapod, a hirdetők fizetnek

egymillió dollárt egy percnyi alkalomért, hogy beleszarhassanak a fejedbe.

Ahmad kormányoz és igyekszik egyetérteni. – Ez nem az Egyenes Út.

– Viccelsz? Ez a Sárga Köves Út, kikövezve ármányos ambíciókkal. – Ár-má-nyos,

gondolja Ahmad, és az utolsó alkalomra emlékezik, amikor prédikációt hallgatott.

Látómezeje szélén nyálcseppek villognak, Charlie köpköd, annyira sürgős neki a beszéd. –

Sport! – köpi. – Milliárdokat fizetnek a jogokért, hogy sportot közvetítsenek! Valóság, de

nem valódi. A pénz tönkretette a profi ligákat; senki se ragaszkodik már a csapatához,

újabb tizenöt nulláért lelécelnek. pedig már így se tudják összeszámolni, mennyit

keresnek. Valaha volt csapatszellem, és egyfajta lokálpatriotizmus, de a barmok a lelátón

nem tudják, mit hagynak ki. Azt hiszik, mindig ez volt, kapzsi játékosok, és minden évben

rekorddöntögetés. Barry Bonds jobb, mint Ruth, jobb, mint DiMaggio, de ki tudja szeretni

ezt a felkokszolt, savanyú pofájú stricit? A szurkolók már nem tudják, mi a szeretet. Nem

is érdekli őket. A sport olyan,

202 iimit a videojáték, a játékosok hologramok. Hallgatod c/cket a betelefonálós műsorokat

a rádióban, ahogy ezek a < heeseheadek* vagy Jetheadek vagy micsodák túráztatják a

pofájukat vég nélkül, és a legszívesebben azt mondanád: „Menj már a picsába, légy szíves,

hát neked nincs életed?” I'des Istenem, szerencsétlen balekok úgy bemagolják az összes

statisztikát, mintha ők kapnának érte sztárgázsit! Na és az úgynevezett vígjátékok,

melyeket a hálózat tálal Jézusom! Hát ki nevet ezeken? Fos! És Leno meg I ctterman még

nagyobb fos! De a reklámok, azok fan-insztikusak! Olyanok, mint a Fabergé-tojás! Ha

ebben az országban valaki el akar adni valamit, akkor tényleg felköti a gatyáját! Akkor

tényleg feléled! Ha megnézed ugyanazt a reklámot hússzor, láthatod, hogy mérték ki

minden másodpercét patikamérlegen. Tele vannak azzal, amire a materialisták azt

mondják, hogy információ. Tudnád például, hogy az amerikaiak ennyire nyavalyások,

8

7

ennyire tele vannak emésztési zavarokkal, impotencia, kopaszság, örökké bepisilnek és fáj

a seggük lyuka, ha nem néznél hirdetéseket? Tudom, hogy sose nézed, pedig látnod

kellene abban az Ex-Lax reklámban azt a tutajos csajt azzal a hosszú, egyenes hajával és a

hosszú angolszász kálomista fogával, ahogy belenéz a kamerába, és azt mondja neked,

csak neked, ahogy ülsz ott a zacskó krumpliszirmoddal, hogy imádja a szemét kaját –

olyan sovány, mintha kilenc tetűt evett volna, de ő a szemét kaját imádja , ezért néha

meggyűlik a baja a székrekedéssel? Legfeljebb

Sajt alakú, sárga habszivacs sapkájukról Cheeseheadnek hívják a wisconsini

futballszurkolókat. (A fordító megjegyzése)

203 ha huszonöt, és lefogadhatod, hogy nem volt napja .1/ életének, amikor ne tudott volna

simán kulázni, de a/ V\ Lax vezérigazgatója azt akarja, hogy a vénasszonyok inj

szégyelljék az eldugult vastagbelüket. „Ide nézzenek mondja nekik az Ex-Lax

vezérigazgatója –, még egy ilyen sirály fehér kálomista tyúknak se megy mindig a száras,

még ez is maga alá csurrant néha a golfpályán, az ő napjai is képes elrontani az aranyér a

lelátón, úgyhogy, öreg anyám, nem ám holmi ócska darab retek maga a szeméi dombon,

mert egy csónakban evez ezekkel a fiatal bűbáj puncikkal!”

– Ez olyan társadalom, amelyik fél megöregedni helyesel Ahmad, és óvatosan fékez,

mert egy távoli zöld lámpa pirosra fog váltani, mielőtt a teherautó odaér. – A hitetlenek

nem tudják, hogy kell meghalni.

– Nem – mondja Charlie. Leállíthatatlan hangja elakad, óvatos lesz. – Ki tudja? –

kérdezi.

– Az igazi hívők – feleli Ahmad, ha már egyszer kérdezték. – Ok tudják, hogy az

igazakat a Paradicsom várja. – Nézi az Excellencia magas, maszatos üvege mögött az

olajfoltos makadámot, a vörös hátsó lámpákat, a visszavert napfény szemet maró foltjait,

amelyekből összeáll egy nyári nap New Jersey valamelyik országútján, és a Qur'ant idézi:

– Allah kelt életre, aztán küld halálba titeket. Majd ő gyűjt össze benneteket a Feltámadás

napjára, amelyhez nem férhet kétség.

– Abszolúte – mondja Charlie. – Jó szöveg. Nem férhet hozzá kétség. Én, ha jönne egy

jó ügy, boldogan bekasz-szíroznám. Te viszont még túl fiatal vagy. Előtted az élet.

204 Dehogy – mondja Ahmad. Nem érzékelte Charlie érdes válaszában a kétely remegését,

a rosszmájúság selymes csillámlását, amit észrevesz Rashid sejk hangjában. ( harlie világi

ember, de az iszlám szilárdan bele is van .igyazva a világba. A libanoniak nem olyan

kétélű, kifent i>>iök, mint a jemeniek, és nem is olyan jóképűek és dlekonyak, mint az

egyiptomiak. – Máris többet éltem, mint sok vértanú Iránban és Irakban – mutat rá

félénken.

Ám Charlie még nem végzett a nőkkel, akiket a televí-ios hirdetésekben lát. – És most

– mondja –, hogy a gyógy-s/ertrösztök akkorát kaszáltak a Viagrával, jelenleg a nőknek

árulnak szexfokozót, ahogy ők nevezik. Van egy hirdetés – lehet, hogy nem láttad, mert

nem megy túl gyak-lan –, abban szerepel egy nő, az a józan, jelentéktelen lajta, akit

tanítónőnek néznél vagy irodavezetőnek valami középkategóriás iparvállalatnál, nem a

szamárlétra tetején, es az arcán ott az a kis, gondterhelt ránc, amiből tudni lehet, hogy

hiányzik valami az életéből, és a zene adja az aláfestést, olyan nyűgös mollban, és

következőnek azt látod, hogy ilyen tüllbe bugyolálva lebeg mezítláb, amit okosan is tesz,

mert ha jól megnézed, azt látod, hogy a vízen jár, hullámbarázdákat húz maga után kint a

partnál, ahol csak pár hüvelykes a víz, de még így sem süllyed bele, és új frizurája van, és

jobb sminkje, és a nézése tisztára olyan párás. Mint azé a dögös faszszopóé, akiről

beszéltem – azt hiszem, valami pupillatágítót csepegtethetnek ezeknek a nőknek a

szemébe, hogy így nézzenek –, aztán közlik veled az okát, mert mutatják az emblémáját

8

8

ennek az új „hormonfokozónak”, ahogy ők mondják. Az üzenet: a nő vízszintesben volt

valakivel. Hülyére cseszte az agyát

205 a sokszoros orgazmussal. Tíz-tizenöt éve még be nem \ lották volna a hirdetésekben

ezt, hogy a nők akarják, n.i gyon akarják, mert a baszás szépít, és oldja a görcsök■-■ Hát

te, Haragos? Kaptál sokat mostanában?

– Miből sokat? – Ahmad figyelme talán elkalandozott, mert Baywaynél letértek a

sztrádáról, és most valami ncv telén belvárosban járnak, ahol sok a kettős parkolás, és a/

Excellenciának szűk helyeken kell átnyomakodnia.

– Snapperból – mondja Charlie türelmetlenül, és szisz szenve beszívja a levegőt, mikor

a teherautó majdnem súrolja a lomha iskolabuszt, amelyből apró arcok bámulnak.

Punciból – határozza meg konkrétabban. Mikor Ahmad csak pirul, de nem válaszol,

Charlie csendes elszántsággal közli: – Vízszintesbe kell téged hoznunk valakivel.

Észak-Jersey kisvárosai elég egyformák – boltok, járdák, parkolóórák, neoncégérek,

elsuhanó zöld közparkok –, hogy az ember még egy mozgó járművel is dugóban hihesse

magát. A területek, amelyeken őés Charlie keresz tülhajtanak, nagyjából egyformák

felpuhult aszfaltból, kifolyt motorolajból, utcára nyíló kis kajáidák sülő hagymájából és

sajtjából kevert nyári szagukkal, amíg el nem hagyják déli irányban South Amboyt vagy el

nem érik a Jersey gyorsforgalmin a sayreville-i leágazást. Ám ahogy váltják egymást a

kistelepülések, Ahmad felfedezi, hogy még sincs két egyforma, és mindegyiken belül

felismerhetők a társadalmi különbségek. Van, ahol nagy házak terpeszkednek az

árnyékban, jó messze az úttól, zöldellő pázsittal borított lankás tetején, és a fűben úgy

sorakoznak a zömök, nyírott cserjék, mint a biztonsági őrök. Az Ex-cellencia ritkán szállít

ilyen házakhoz, de előttük halad el

206 ,i belvárosi sorházak felé, ahol egyenesen a járdából nő ki i U'iárati lépcső, és hiába

keresnénk az előkert leghalványabb utánzatát. Többnyire itt laknak azok, akik a

szállítmányukra várnak: sötétebb bőrű családok, ahol beszéd i televízió hallatszik

láthatatlan hátsó helyiségekből, niiniha az előtérből húznák ki a családtagok szobáinak

iileszkópját. Néhol iszlám hitre utalnak a jelek – imasző-nycgek, fejkendős asszonyok, a

tizenkét imám, köztük az arctalan Elrejtőzött bekeretezett képe mutatja a síita családot.

Ahmad kínosan feszeng az ilyen házaknál, akárcsak .i/okban a városnegyedekben, ahol

angol keveredik az n/letek feliratának arabjába, és úgy létesítettek mecsetet, liogy

félholdra cserélték ki a szekularizált protestáns templom keresztjét. Nem szívesen időzik

ilyen helyeken, és nem tereferél, mint Charlie, aki nem ijed meg semmiféle aiab

nyelvjárástól, taglejtéssel, nevetéssel hidalja át a megértés hézagait. Ahmad úgy érzi,

kényes magányát, mdatos önazonosságát fenyegeti a közönséges, nehéz sorsú férfiak és a

jelentéktelen, földhözragadt asszonyok tömege, amely lanyha etnikai azonosítóként viseli

az iszlám hitet. Bár nem ő volt az egyetlen muzulmán hitű a Belvárosi Középiskolában,

senki se volt olyan, mint ő, akiben vegyes származása ellenére is lángolt a hit, amelyet

maga választott, és nem apától örökölt, akinek meg kellett volna erősítenie benne a

hűséget. Ahmad idevalósi, és ezeken az utakon New Jersey széltében-hosszában a hígított

Közel-Kelet zárványainál érdekesebbnek találja az amerikai valóság terpeszkedő kovászát,

amelyet a megbukott kísérletnek járó enyhe szánalommal szemlél.

207 Ennek a gyenge, satnya nemzetnek a történelmet iihy fejezi ki New Prospect

grandiózus városházája és a/, injjni lanfejlesztői törmeléktenger, amelynek partjairól a

berni mi zott ablakú középiskola és a koromfekete templom iie/ik egymást. Minden

városközpont őrzi a tizenkilenced d század ereklyéit, a barna mészkőkoloncokból vagy

8

9

puha piros téglából emelt középületeket, kiugró párkányokkal boltíves bejáratokkal,

büszke és díszes épületeket, amelyek túlélték a gyatrább huszadik századi szerkezeteket.

Ezekben a régibb, markosabb építményekben egy el múlt ipari fellendülés tükröződik, a

gyárak, gépek, vasutak gazdagsága, amelynek szolgálatában egy nemzet robotolt, a belső

konszolidáció kora, amely tárt karokkal fogadta a világ bevándorlóit. Aztán van egy

mélyrétege egy elő/o századnak, amely lehetővé tette a folytatást. Robog a narancsszín

teherautó kis öntöttvas táblák és egy felkelés bői lett szabadságharc elnézhető emlékművei

mellett, amely csatázott Fort Lee-től Red Bankig, és utána fiúk ezrei aludták álmukat a fű

alatt.

Charlie Chehab, a sok elütő részből álló ember, meg hökkentőén sokat tud erről az

ősrégi háborúról: – New Jersey az a hely, ahol megfordult a forradalom. Long Is-land csőd

volt; New York nagyjából ugyanaz. Visszavonulás és visszavonulás. Járvány és

dezertálás. Közvetlenül a hetvenhatos-hetvenhetes tél előtt a britek úgy jöttek le Fort Lee-

ből Newarkig, aztán Brunswickig és Princeto-nig, mint kés a vajban. Washington egy

lerongyolt hadsereggel vergődött át a Delaware-on. Ha hiszed, ha nem, egy csomóan

mezítláb voltak. Mezítláb, a tél küszöbén. Philadelphiában mindenki megpróbált kiszállni,

leszámít-

208 I i .1 torykat, akik ültek babérjaikon, és várták vörös kábáin, haverjaikat. Fent Új-

Angliában egy brit hajóhad harc in Ikúl elfoglalta Newportot és Rhode Islandet. Vége

volt.

Igen, és miért nem lett? – kérdezi Ahmad, aki nem érti, niuit meséli Charlie ilyen

lelkesen ezt a patrióta mesét.

Hát – feleli Charlie –, számos dolog miatt. Pár jó dolog történt. A Kontinentális

Kongresszus felébredt, felhagyott azzal, hogy irányítani akarja a háborút. Azt mond-i.ik:

„Oké, bízzuk ezt George-ra!”

– Innen van a mondás?*

– Jó kérdés. Nem gondolnám. A másik amerikai vezényli i tábornok, egy Charles Lee

nevű hülye pöcs – Fort Lee-t róla nevezték el, nagyon kösz! – hagyta magát elfogatni egy

Basking Ridge-i kocsmában, így Washington lett a loparancsnok. Azon a ponton

szerencséjének mondhatta, hogy egyáltalán van egy hadserege, mert látod, a briteknek

suna ügyet jelentettünk Long Island után. Hagyták, hogy a Kontinentális Hadsereg

visszavonuljon a Delaware mögé. Ami tévedésnek bizonyult, mert mint nyilván tanították

nektek az iskolában – mi a faszt tanítanak ezek nektek az iskolában, Haragos? –,

Washington és a szakadt szabadságharcosok bátor csapata karácsony napján átkelt a

Delaware-on, kiverte Trentonból a hesseni helyőrséget, és egy csomó foglyot ejtett.

Ráadásul mikor Cornwallis lehozott egy nagy sereget New Yorkból, és azt hitte, sarokba

szorította Trentontól délre az amerikaiakat, Washington meglépett az erdőn át, megkerülte

a Nagy Fenyőerdőt meg az

' A magyarban nagyjából az „Ej ráérünk arra még” nek felel meg. (A fordító

megjegyzése)

209 Óriásmedve-mocsárt, és északnak vonult Princelou l< l> I Mindezt rongyos katonákkal,

akik napok óta nem aludtai • Az emberek keményebbek voltak akkor. Nem féltek ¡1 lm

Iáitól. Mikor Washington beleszaladt Princetontól deli* egy brit seregbe, elfogtak egy

Mercer nevű amerikai iáin h nokot, és azt mondták neki, hogy rohadt lázadó, és kn

nyörögjön kegyelemért, ő pedig azt felelte, hogy nem lázadó, és nem hajlandó

könyörögni, mire agyons/m kálták szuronnyal. Nem voltak ám olyan finom lelkek e/ek a

britek, mint ahogy a Masterpiece Theatre sorozat beinn tatja. Mikor a dolgok a

legrosszabbul álltak Princetonban Washington egy fehér lovon – így igaz, egy színtiszta

9

0

feliéi lovon! – belevezette az embereit a brit tűzbe, megfordító!* ta a csata állását, aztán

üldözőbe vette a menekülő vörös kabátosokat, és azt ordította közben: „Jó kis

rókavadás/at, mi, fiúk?”

– Kegyetlenül hangzik – mondta Ahmad.

Charlie azt az elutasítást jelentő amerikai aalmn orft hangot hallatta, majd azt mondta:

– Nem igazán. A habom kegyetlen, de az emberek, akik csinálják, nem szükségszerűen

azok. Washington úriember volt. Mikor a princetonl csata véget ért, gratulált egy sebesült

brit katonának, hogy milyen vitézül harcoltak. Philadelphiában megvédte a hes> seni

foglyokat a bedühödött tömegtől, amely simán megölte volna őket. Tudod, a hessenieket,

mint a legtöbb hivatásos európai katonát, arra képezték ki, hogy csak bizonyos

körülmények között adjanak kegyelmet, egyébként ne ejtsenek foglyokat – azt is csinálták

Long Islanden, felkoncoltak minket –, és annyira elhűltek ettől az emberséges bánás-

210 …..iltól, hogy egynegyedük itt maradi a háború után. Összeházasodtak a pennsylvaniai

németekkel. Amerikaiak lettek.

Úgy hallom, teljesen bele vagy szerelmesedve < lenrge Washingtonba.

Miért ne? – Charlie tétovázik, mintha Ahmad felállí-inii volna neki egy egérfogót. –

Annak is kell lenned, ha fontos neked New Jersey. Itt esett át a tűzkeresztségen. A/ benne

a legnagyobb, hogy mindig tanult. Többek l-o/ötl megtanulta, hogyan jöjjön ki az új-

angliaiakkal. I cy virginiai ültetvényes szemében mosdatlan anarchista bagázs volt az

összes új-angliai: úgy harcoltak egy sorban .1 léketekkel és a rézbőrű indiánokkal, mintha

azok is fehér emberek volnának, és felengedték őket a bálnavadász hajóikra is. Mellesleg

Washingtonnak is volt egy fekete 1 sicskása, egy Lee nevű nagy marha ember, nem

tévesz-lendő össze Róbert E.–vel. Mikor a háború véget ért, Washington felszabadította a

forradalomnak tett szolgála-i.iiért. Megtanulta azt gondolni, hogy a rabszolgaság rossz

dolog. Eredetileg berzenkedett a feketék besorozása ellen, de a végén ő bátorította.

Hallottad már a „pragmatikus” lelzőt?

– Természetesen.

– Hát az volt Georgie. Megtanulta elfogadni azt, ami ion, megtanult gerillastílusban

harcolni: csapj oda, bújj el, csapj oda, bújj el. Visszavonult, de sose hátrált. Ő volt korának

Ho Si Minh-je. Olyanok voltunk, mint a Hamasz. Mi voltunk az Al-Kaida. New Jerseynél

az volt a helyzet – folytatja Charlie sietve, mikor Ahmad lélegzetet vesz, mint aki közbe

akar szólni –, hogy a britek példát akartak adni a pacifikálására – nyerjük meg a szíveket

és az elméket,

211 hallottál már ilyenről. Látták, hogy azzal, amit Long Isiim den műveltek, épp az

ellenkező hatást érték el, csak inén több lett az ellenálló, úgyhogy itt kedveskedni

prohali.il visszaédesgetni a gyarmatosokat az anyaországhoz, lón tonnái Washington azt

mondta a briteknek: „Ez a valós.1 > Ez túl van a kedvességen.”

– Túl a kedvességen – ismételi Ahmad. – Lehetne n címe egy tévésorozatnak, amit

rendezel.

Charlie nem reagál a játékos ötletre. O most elad val.i mit. Folytatja: – Megmutatta a

világnak, hogy meg lelni csinálni túlerővel szemben, egy szuperhatalommal szem ben.

Megmutatta – és itt jön be Vietnam és Irak –, hogy egy imperialista megszálló és a helyi

lakosság háborújából előbb-utóbb a lakosság kerül ki győztesen. Ismerik a terepet. Több

veszíteni valójuk van. Nincs máshova men niük. Nemcsak a Kontinentális Hadsereg volt

ám New Jerseyben, hanem a helyi milíciák is, helyiek ólálkodó kis csoportjai egész New

Jerseyben, akik a maguk szakállára dolgoztak, egyenként szedték le a brit katonákat, aztán

nyomtalanul eltűntek a vidéken – más szavakkal nem játszottak tisztességesen, nem

tartották magukat a másik pasas szabályaihoz. A hesseniek megtámadása, az is

9

1

orvtámadás volt – hóviharban, ráadásul ünnepen, amikor még a katonáknak sem kell

dolgozni. De Washington azt mondta: „Hé, ez a mi háborúnk!”Ami Valley Forge-ot illeti:

Valley Forge kapja az összes reklámot, de az utána következő teleken odakint New

Jerseyben táborozott – Middle-brooknál a Watchung-hegységben, aztán Morristownban. A

morristowni első tél volt a század leghidegebb tele. Hatszáz hektáron döntötték ki a tölgy-

és a gesztenyefákat,

212 hogy kunyhókat építsenek, és legyen tűzifájuk. Olyan sok ln> esett, hogy a

szállítmányok nem jutottak át, majdnem Éhen haltak.

Ami a világ mai állapotát illeti – vág közbe Ahmad, hogy ne maradjon le Charlie

mögött –, talán az lett volna i |obb. Az Egyesült Államok lehetett volna egyfajta Kanada,

békeszerető és józan ország, még ha hitetlen is.

Charlie meglepetten fölnevet, amiből horkantás lesz. –Álmodozz csak, Haragos. Itt túl

sok energia van a békességhez és a józansághoz. Az energiák versengése – ezt leszi

lehetővé az Alkotmány. Ezt kaptuk. – Fészkelődik az ülésben, és kiráz a dobozból egy

Marlborót. Füstbe burkolózik az arca, hunyorogva bámul ki a szélvédőn, és mintha a/on

töprengene, amit fiatal sofőrjének mondott. – Amikor legközelebb dél felé megyünk a

Kilences úton, tennünk kell egy kitérőt a monmouthi csatatérre. Az amerikaiak

visszavonultak, mégis olyan keményen állták a sarat a britekkel szemben, amivel

megmutatták a franciáknak, hogy érdemes támogatni őket. A spanyoloknak és a

hollandoknak is megmutatták. Egész Európa arra hajtott, hogy visszavágja Angliát. Mint

most az Egyesült Államokat. Ez azért ironikus: XVI. Lajos olyan sokat költött a

támogatásunkra, és emiatt akkora adókat vetett ki a franciákra, hogy egyszer csak

fellázadtak, és lecsapták a király léjét. Egyik forradalom vezetett a másikhoz. Így szokott.

–Charlie mély sóhajjal kifújja a füstöt, és komorabban, húzódozva kijelenti, mintha nem

lenne biztos benne, hogy Ahmadnak hallania kell ezeket a szavakat: – A történelem nem

olyan dolog, amit lezárunk, és kész, tudod. Ez mára

213 is érvényes. A forradalom sose áll meg. Levágod a le|<M, növeszt kettőt.

– A Hidra – mondja Ahmad, hogy mutassa, nem lein sen tudatlan. A kép visszatér

Rashid sejk prédikációikul szemléltetve Amerika keresztes hadjáratának hiábavalos.i gát

az iszlám ellen; Ahmad először gyerekműsorokh.m találkozott vele, a szombat reggeli

rajzfdmekben, amikoi az anyja sokáig aludt. Csak ő és a televízió voltak a n.i|> paliban – a

lázasan fontoskodó, csukladozó, pukkado/6. recsegő elektromos doboz, amelyben rajzolt

kalandok izgatott hősei sipítoztak lehalkítva, mert Ahmad anyjának ki kellett aludnia az

esti randevút, és a gyerek, aki a lej' mélyebb csendben és tökéletes mozdulatlanságban

figyelt A Hidra egy vicces alak volt, ahogy tekergette a sok nyakát, és az összes feje

egymással tereferélt.

– Ezektől a régi forradalmaktól – folytatja Charlie hí zalmasan – sokat tanulhat a

dzsihádunk. – Mivel Ahmad nem felel, Charlie gyorsan, puhatolózó hangon megkérdezi: –

Helyesled a dzsihádot?

– Hogy-e helyeselném? A Próféta is szorgalmazza a Könyvben! – Ahmad idézi: –

Mohamed Allah küldötte. Akik vele tartanak, azok szigorúak a hitetlenekkel szemben, és

könyörületesek egymáshoz.

De a dzsihád nagyon távolinak tűnik. O és Charlie modern bútorokat visznek ki,

bútorokat hoznak el, amelyek modernek voltak a néhai tulajdonosok számára, robognak az

Excellenciával a pizzázók, körömszalonok, ócskások, benzinkutak, White Castle

hamburgercsárdák, Blimpie szendvicsbárok füllesztő ingoványában. Krémes-fánk és

Varázs Vegytisztító, Tömlők és Abroncsok és 877-

214

9

2

ii i TI I-14. Csillagfény Motel és Minőségi Öltönyök, Bank |/ \merica és Metró

Iratmegsemmisítő, Testigos de h liíivah, és Új Keresztyén Tabernákulum: cégérek szédítő

sokasága ordítja, melyik mivel tudná élvezhetőbbé tenni i egykori legelők és vízzel hajtott

gyárak helyén i i.s/ezsúfolt életeket.

Az örökkévalóságnak szánt, vastag falú középületek meg állnak, megőrizték őket

múzeumnak, vagy lakásnak, \.igy civil szervezetek székházának. Amerikai zászlók

lengenek mindenfelé, némelyik olyan rongyos és fakó, liogy nyilvánvalóan kint

felejthették a rúdon. Egy ideig ide összpontosultak a világ reményei, de az az idő elmúlt.

Mimad látja az Excellencia magas szélvédője mögül a vele egykorú, csoportokban ácsorgó

hímeket és nőstényeket, ahogy egymáshoz csapódnak karattyoló semmittevésben, olyan

semmittevésben, amelynek fenyegető éle van, a nőstények barna bőrét semmi kis sort és

rugalmas, szűk napozó mutogatja, a hímek izomtrikót, nevetségesen lötyögő sortot,

fülbevalót, koponyához tapadó kötött sapkát viselnek, bohóctréfákat űznek magukkal.

A porosan vakító szélvédőn keresztül a rémület hasít bele Ahmadba a gondolattól, hogy

egy ilyen élet terhét kelljen viselnie. Ezeknek a párzás és a rosszindulat szagában

összeverődött, halálra ítélt állatoknak is megvan a vigaszuk a nyájtársak személyében, és

mindegyik rejteget valamilyen reményt vagy tervet: egy állást, egy célt, egy törekvést, ha

mást nem, legalább azt, hogy a díler vagy a strici rangjára emelkedhessen. Viszont neki,

Ahmadnak, aki Mr. Levy szerint sokoldalú képességekkel van megáldva, nincsen terve: az

Isten, aki hozzá van kötve, mint egy

215 láthatatlan ikertestvér, az ő második énje, nem a vállalko zás, hanem az

engedelmeskedés Istene. Noha sikerül naponta ötször imádkoznia, ha másutt nem, a

teherautó négyszögletes barlangjában, a csomagoláshoz hasznait pokrócok és alátétek

között vagy egy darab kavicsos földön valamelyik útszéli kajálda mögött, ahol kiterítheti

imaszőnyegét öt megtisztító pillanatra, az Irgalmas és a Könyörületes nem világította meg

a hivatáshoz vezelíT egyenes ösvényt. Olyan, mintha a jámborság édes álma közben

leoperálták volna róla a jövőjét. Amikor a mérföldeket habzsoló hosszú szélcsendekben

bevallja nyugtalanságát Charlie-nak, az általában beszédes és tájékozott ember mintha

meglepődne, és köntörfalazna:

– Nohát, nem egészen három év múlva megkapod az A kategóriás haszongépjármű-

vezetői jogosítványt, és attól kezdve mindent fuvarozhatsz – veszélyes anyagokat is,

vontatós kamionon – az államhatáron kívül. Nagyokat fogsz szakítani.

– De mi végre? Azért, ahogy te mondtad, hogy a fogyasztási javakat fogyasszam?

Hogy etessem és öltöztessem a testemet, amely előbb-utóbb rokkant és értéktelen lesz?

– így is nézhető. „Az élet egy szívás, aztán meghalunk.” De nem marad ki ebből sok

minden?

– Micsoda? „Feleség és srácok”, ahogy mondják?

– Hát az igaz, hogy feleséggel és srácokkal a kocsiban sok ilyen nagy, mi-az-élet-

értelme egzisztencialista kérdés a hátsó ülésre szorul.

– Neked van feleséged, vannak srácaid, mégis ritkán beszélsz róluk.

216 – Mit beszéljek? Szeretem őket. No és a szerelem, Haragos? Nem érzed? Mint

mondtam, vízszintesbe kell hoznunk téged valakivel.

– Ez kedves elhatározás részedről, de házasság nélkül csinálni, az ellenkezik a

hitemmel.

– Menj már! A Próféta sem volt szerzetes. O mondta, hogy egy férfinak négy felesége

lehet. A lány, akit szerzünk neked, nem rendes muzulmán lesz, hanem kurva. Neki nem

fog számítani, neked sem kell, hogy számítson. Mocskos hitetlen akkor is, ha semmit sem

csinálsz vele.

9

3

– Nem kívánom a tisztátalanságot.

– Hát akkor mi a fenét kívánsz, Ahmad? Felejtsd el a baszást, bocs, hogy felhoztam.

Ahhoz mit szólnál, hogy csak élsz? Beszívod a levegőt, nézed a fellegeket? Nem különb

ez a halálnál?

Az égből – a felhőtlen égből, amelynek egyenletes ónszürkéjén átüt az üszkös napfény

– váratlanul megered a nyári eső, és szétfröccsen a szélvédőn; Ahmad kezének érintésére

az esőtörlő megkezdi nehézkes csápolását. Az, amelyik a vezető oldalán van, vékony

ívben meghagyja a nedvességet, mert hiányzik egy darab a gumibetétből; Ahmad

gondolatban feljegyzi, hogy cserélje ki a hibás betétet. – Attól függ – mondja Charlie-nak.

– Csak a hiteiének rettegnek a haláltól.

– Mit szólsz a mindennapok örömeihez? Te szereted az életet. Haragos, ne is tagadd.

Már abban benne van, ahogy minden reggel korán érkezel a munkába, ahogy rögtön tudni

akarod, mi van beütemezve. Voltak nálunk más kölykök a teheren, akik nem láttak

semmit, fütyültek mindenre, lábon hordták ki az agyhalált. Annyi érdekelte őket,

217 hogy megállhassanak a zabáidákban, pisálhassanak, IhI.i pátolhassanak egy tonna

kaját, és mikor vége volt a napnak, elmehessenek beszívni a haverokkal. De benned v.in

lehetőség.

– Ezt már hallottam. De ha szeretem is az életet, mint mondtad, csak úgy szeretem,

mint egy ajándékot, amelyei Isten döntése értelmében ajándékba kaptam, de úgy U

dönthet, hogy visszaveszi.

– Oké, ahogy Isten akarja. Addig is élvezd az utat.

– Élvezem.

– Okos fiú!

Egy júliusi napon, visszafelé az üzletbe, Charlie utasít ja, hogy kanyarodjon be egy

drótkerítésekben, villogí szögesdrót kígyókban és elhagyott csonkavágányok rozsdásodó

sínpárjaiban bővelkedő raktárnegyeden keresztül Jersey Citybe. Régi raktárak helyén

épült, új, üvegbőiu magas bérházak mellett megérkeznek egy parkba, amelyhez

fenyegetően közel látszik lenni a Szabadság-szobor és Alsó-Manhattan. A két ember –

Ahmad fekete farmerben, Charlie laza zöldesbarna overallban, sárga munkásbakancsban –

magára vonja a korosabb keresztény turisták gyanakvó pillantásait, ahogy állnak egy beton

panoráma-platformon. Gyerekek futkosnak, akik most jöttek a kupolás Tudományok

Házából, és felugranak a meredek folyópart vaskerítésére. Szellő hoz muslincarajra

emlékeztető, szikrázó permetfelhőket az Upper Bayről. A világhírű, rézrozsdától zöld

szobor ebből a szögből inkább összezsugorodik oldalnézetben, ám Manhattan úgy tolja

előre az alsó részét, mint egy szédületesen sörtés pofát. – Klassz, hogy eltűntek azok a

tornyok – jegyzi meg Charlie. Ahmad

218 ml mohón szívja magába a látványt, hogy feleljen. Charlie magyaráz: – Rondák voltak.

Aránytalanok. Nem illettek ide.

– Még New Prospectből is látni lehetett őket a vízesés fölötti dombról – mondja

Ahmad.

– Fél New Jersey láthatta a rohadékokat. Rengeteg halottjuk lakott Jerseyben.

– Én szántam őket. Főleg azokat, akik leugrottak. Milyen rettenetes annyira csapdába

esni az emésztő tűzben, hogy jobbnak látszik még az ugrás is a biztos halálba! Gondold el,

hogy szédülhettek, mikor lenéztek az ugrás előtt!

Charlie hadarva mondja, mintha szavalna: – Azok az emberek pénzügyekkel

foglalkoztak, az amerikai birodalom érdekeit képviselték, azét a birodalomét, amely

Izraelt támogatja, és naponta vet véget palesztinok és csecsének, afgánok és irakiak

életének. Háborúban félre kell tenni a szánalmat.

9

4

– Sokan egyszerű őrök és pincérnők voltak.

– A maguk módján szolgálták a birodalmat.

– Voltak köztük muzulmánok.

– Ahmad, ezt úgy kell elgondolnod, mint egy háborút. A háború nem tiszta. Vannak

járulékos veszteségek. Azok a hesseniek, akiket George Washington az álmukból vert fel

és lelövöldözött, kétségtelenül derék német fiúk voltak, akik hazaküldték a fizetésüket

anyának. Egy birodalom olyan agyafúrtan szívja a leigázott népek vérét, hogy nem tudják,

miért halnak meg, miért nincs erejük. Körülöttünk ezek az ellenségek, a gyerekek és a

rövid nadrágos kövér népség, akik olyan csúnyán néznek ránk – észrevetted? –,

219 nem látják magukat elnyomóknak és gyilkosoknak. Átlát lanoknak látják magukat,

akiket csak a saját életük érdekel. Mindenki ártatlan – ők is ártatlanok, a tornyokból k i

ugró emberek ártatlanok voltak, George W. Bush ártatlan' egyszerű, jó útra tért texasi

alkoholista, aki szereti kedves feleségét és undok lányait. De ebből a sok ártatlanságból

mégis valahogy a gonoszság sül ki. A nyugati hatalmak ellopják az olajunkat, elfoglalják a

földünket –

– Elveszik az Istenünket! – szakítja félbe Ahmad mo hón a mentorát.

Charlie egy pillanatig mereven nézi, majd lassan bólint, mintha neki ez nem jutott

volna eszébe. – Asszem, igen. Elveszik a muzulmánoktól a hagyományaikat és az

öntudatukat, a büszkeséget önmagukra, amelyre minden ember jogosult.

Ez nem egészen az, amit Ahmad mondott, kissé hamisan hangzik, kissé erőltetetten, és

messze távol esik a konkrét, élő Istentől, aki Ahmad mellett áll, olyan közel, mint a nyakát

melegítő napfény. Vele átellenben Charlie áll, aki összevonja vastag szemöldökét, és

egyfajta sértődött makacssággal szorítja össze mozgékony száját; katonás merevsége

mögött eltűnik a nyájas útitárs, aki Ahmad látóterének oldalán foglalja el a szokott helyét.

Szemből nézve Charlie, aki ma reggel mellőzte a borotválkozást, és a szemöldöke összeér

gyűrött orrnyerge fölött, disszonáns folt a nap bőven mért szépségében – az ég felhőtlen,

csak Long Island felett foszladozik egy bodor, az ózon annyira tömény, hogy olyannak

látszik a szemhatáron, mint a kék tűz sima falú gödre, Alsó-Manhattan tornyai egyetlen

ragyogó halmazzá tömörülnek, az öbölben siklóhajók

220 dorombolnak, vitorlások dülöngélnek, a turisták kiáltozása, beszélgetése ártalmatlanul

gomolyog körülöttük. / írnek a szépségnek, gondolja Ahmad, jelentenie kell valamit – egy

célzás Allahtól, egy előkép a Paradicsomból.

Charlie kérdez valamit: – Tehát harcolnál ellenük?

Ahmad lemaradt róla, hogy kire vonatkozik az „ellenük”, de azt feleli: – Igen! – mintha

névsorolvasásra válaszolna.

Charlie mintha önmagát ismételné: – Az életeddel harcolnál?

– Hogy érted ezt?

Charlie nem enged: még jobban összehúzza a szemöldökét. – Odaadnád az életedet?

A nap rátámaszkodik Ahmad nyakára. – Természetesen! – mondja a fiú, és jobbjának

legyintésével próbálja köny-nyedebbé tenni az eszmecserét. – Ha Isten akarja.

A kissé hamis és fenyegető Charlie összeomlik, felváltja a jóindulatú szövegláda, a

fivérpótlék, aki egy vigyorral maguk mögé utasítja, elpakolja a párbeszédet. – Ahogy

gondoltam – mondja. – Bátor, jó gyerek vagy, Haragos.

Egyszer-másszor, míg a fogyatkozó nyárban az augusztus későbbre halasztja a

napkeltét, és korábbra hozza az alkonyt, Ahmadot az Excellencia-csapat elég rátermett,

elég megbízható tagjának minősítik, hogy a teherautón szállított villás targonca

segítségével önállóan is elvégezhesse a fuvarokat. O és két fekete minimálbéres

alkalmazott – „az izomerő”, ahogy Charlie mondja – tíz órára megpakolják

9

5

221 a teherautót, és Ahmad már indul is egy címlistával, t u» köteg átvételi elismervénnyel,

és a Sussex megvetni i Mayig terjedő, saját színes Hagstrom térképeivel, Hgy./« i egy ósdi

tárgyat, egy lószőirrel töltött borpuffot kell ki?./ál litánia a felső partszakasz Ashbury

Parktól délre eső rgvik kisvárosába: arra a napra az lesz a leghosszabb útja es 11/ utolsó

fuvarja. A Tizennyolcas útról rákanyarodik a Ki 11 Állam-sztrádára, keletről megkerüli a

haditengerészei In szerraktárát, majd a Keleti 195-ik leágazásnál Camp Evun| felé indul.

Mellékutakon, párás horpadásokon keresztül igyekszik a tengerhez, erősödik a vad, sós

szag, még lián got is hall: a hullámverés szabályosan tagolt lélegzését.

A partszakasz az építészeti furcsaságok birodalma Vannak itt elefántot, sütis dobozt,

szélmalmot és meszeli világítótornyot formázó házak. Ez egy jól berendezkedeii állam,

Charlie nem egyszer dicsekedett vele, hogy a teme tőkben olyan sírkövek vannak,

amelyek óriási cipőt, villanykörtét vagy valakinek a szeretett Mercedesét formáz zák; a

fenyőerdőkben és a hegyi utak mentén vannak el megyógyintézetek is, és olyan kúriák,

ahol állítólag kísér tétek járnak, villan át Ahmad agyán a fogyatkozó napvi lágnál. Az

Excellencia fényszórója kirajzolja a tömött sorokban álló tengerparti kunyhókat, amelyek

előtt satnya kertek tengődnek a gyéren füvesített homokon. Motelek és éjjeli szállások

mutatkoznak be neoncégérekkel, amelyeknek hibás csatlakozásai sercegnek a

szürkületben. SZOBA KIADÓ, SZOBA REGGELIVEL, ÜRESEDÉS, ajánlgatják az

ékes ácsmunkával pompázó, eredetileg módos családoknak és népes személyzetüknek

épített, de mostanra lefokozott házak. Ez az üdülőhely még augusztusban

222 in ml forgalmas. A főutcának tűnő útvonalon egy-két

11……et bedeszkáztak furnérlemezzel: még mindig hirde-

hl de már nem tálalják fel a gőzölgő osztrigát, kagylót,

1 unciát és homárt.

A járdát pótló, kifakult pallóról embercsoportok bámullak Ahmad magas, narancsszín

teherautóját, mintha megjelenése esemény volna; úgy festenek zagyva öltözé-I nkben –

fürdődresszben, fürdőlepedőben, rongyos sortban, pólóban, amire hedonisztikus

jelmondatokat vagy élceket itazlak –, mint a menekültek, akik nem kaptak elég időt a

■.iimagolásra. A gyerekek habszivacsból készült, toronymagas cilindert viselnek, és

azok, akik a nagyszüleik lehetnek, minden méltóságot sutba vágva testhez tapadó, inilarka

ruhákkal teszik nevetségessé magukat. A leégett

. elhízott emberek között néhányan ugyanolyan fejfedőkben feltűnősködnek valamiféle

arrogáns öngúnnyal, mint az unokáik: csíkos cilinderben, mint amilyen a dr. Seuss-lele

mesekönyvekben szerepel, vagy tátott szájú cápát, hatalmas, vörös ollójával integető

homárt ábrázoló süvegben. Ördögök! A férfiak hatalmas potroha mélyen lelóg, az

asszonyok szörnyűséges fara lomhán reng, ahogy dö-eögnek püffedi futócipőjükben a

pallón. Pár lépésre a haláltól ezek az amerikai vének dacolnak a tisztességgel, és úgy

öltözködnek, mint a totyisok.

Keresve az utolsó szállítólevélen feltüntetett címet, Ahmad eltávolodik az egymást

keresztező utcák rostélyában a parttól. Itt nincsenek kanyarok vagy járdák. A makadám

szélei parcellákká porlanak, amelyeken kiégett a fű. A szezonra minimális költséggel

karbantartott, apró, zsindelyes házak összebújnak. Körülbelül felében van élet – lámpa

223 ég, televízió képernyője vibrál. Néhány udvarban s/tu.« gyerekjátékok hányódnak:

szörfdeszkák, felfújható Nrsxu k és Spongyabobok várják a szúnyoghálós tornácokon a

Inil napi tombolást az óceánban.

Wilson út, 292 szám. A házon nem látszik, hogy Inku.t nak benne, a homlokzati

ablakokat zsalugáter lakaiji Ahmad meg is lepődik, mert alig néhány másodpcicul azután,

9

6

hogy megnyomta a csilingelő csengőt, felpallan a/ első ajtó. Szálas ember áll a

zsalugáteres ajtóban, akim k keskeny feje még keskenyebbnek látszik közel ülő szeme tői

és rövidre nyírott fekete hajától. A parton lézengd tömeggel ellentétben nem napozáshoz

öltözött: szuiki hosszúnadrágjához begombolt ujjú és nyakú inget visel, amelynek olyan

meghatározhatatlan színe van, mint egv olajpecsétnek. Merev nézése nem barátságos.

Egész teste feszes, akár a rugó, a hasa csodálatraméltóan lapos.

– Mr. – Ahmad belenéz a szállítólevélbe. – Karini? Hu tort hoztam az Excellencia

Lakberendezéstől, New Pros-pectből. – Ismét belenéz a szállítólevélbe. – Festett bőrrel

kárpitozott, többszínű puff.

– New Prospectből – ismételi a lapos hasú ember. –Nincs Charlie?

Ahmad lassan kapcsol. – Izé – most én vezetek, Charlie nak sok dolga van az irodában,

most tanulja az üzletet irodában. Az apja cukorbeteg. – Attól fél, hogy nem fogják

megérteni ezeket a felesleges mondatokat, és elvörösödik a sötétségben.

A szálas ember megfordul, és elismétli a „New Pros-pect” szavakat a többieknek.

Ahmad látja, hogy a többiek hárman vannak – mind férfi. Az egyik alacsony, tagbasza-

224 l hli, korosabb a többieknél, akik nem sokkal idősebbek, i iniiil Ahmad. Egyik sincs

strandruhában, hanem inkább

……llia fizikai munkához öltöztek volna, és most úgy

iilnek a bérelt bútorokon, mintha azt várnák, hogy kezdőd-|nii a munka. Helyeslő

dünnyögéssel válaszolnak; Ahmad hallani véli a hajlítgatások hantjai közül a fulüs és káfir

v/.ivakat; a szálas ember észreveszi, hogy figyel, és élesen megkérdezi: – Enta btehki

'arabi?

Ahmad elvörösödve feleli: – La'-ana aasif. Inglizi. Az ember elégedetten és egy

árnyalattal kevésbé fe-•./últen mondja: – Hozd be, kérem. Egész nap várunk.

Az Excellencia Lakberendezés nem sok puffot árul: e/ek, akárcsak New Prospect

városházája, egy ékesebb kmhoz tartoznak. A tárgy, amelynek absztrakt hatszögekbe

rendezett színes foltokból álló, érzékeny bőrét vas-i.ig, átlátszó plasztiklepel óvja,

használt, ám jó állapotú, kipárnázott, alacsony henger, elég erős, hogy rá lehessen ülni,

ugyanakkor puha előzékenységgel tartja a karosszékében kényelmesen elterpeszkedő

ember papucsos lábát. Könnyű súlyával éppen elfér Ahmad karjában, és halkan susog, míg

a fiú felviszi a teherautótól az ujjasmuharon keresztül az első szobába, ahol a négy ember

egyetlen asztali lámpa sápatag fényében ül. Egy se jelentkezik, hogy elveszi tőle a terhet.

– Padlóra. Oké – hallja.

Ahmad leteszi a puffot. – Nagyon jól fog illeni ide – mondja, hogy megtörje a szoba

csendjét, aztán felegyenesedik. – Itt legyen szíves aláírni, Mr. Karini.

– Karini nincs itt. Én írok Kariniért.

225 – Itt senki se Mr. Karini? – A három ember azoknál i készséges, reménykedő

mosolyával mosolyog, akik in m értik, mit kérdeznek tőlük.

– Én írok Kariniért – erősködik a csoport vezetője. I n kolléga Karininak. – Ahmad nem

akadékoskodik tóval ■! ■. leteszi az átvételi elismervényt az asztal végére, a homályt m

lámpafénybe, és mutatja a toll hegyével, hol kell aláírni A névtelen szikár ember aláír.

Ahmad megfigyeli, hogy 11/ aláírás teljességgel olvashatatlan, és most veszi észre, I10 1

valamelyik Chehab, apa vagy fia a „DM” betűket fírkanloi ta az elismervényre –

díjmentes, holott a puff messze alaiia marad az ingyenes szállítás százdolláros

minimumának.

Ahogy becsukja a zsalugáteres ajtót, újabb fények gyúlnak a ház első szobájában, és

mikor a teherautójához ballag a homokos pázsiton, nevetgélést és izgatott arah karattyolást

hall. Felkapaszkodik a vezetőülésbe, és feltií-ráztatja a motort, hogy hallják a távozását.

9

7

Lemegy :i Wilson úton az első kereszteződésig, jobbra fordul, leparkol egy lakatlannak

tűnő ház előtt. Halkan lélegezve, halk lépésekkel visszasiet a fűbe taposott keskeny

csapáson, amely a járdát pótolja. Se autó, se ember nem jár a csapzott kis utcán. Odamegy

a 292-es szám nagyszobájának oldalsó ablakához, ahol egy tengődő hortenziabokor aszott

lila virágai némi takarást nyújtanak, és óvatosan beleselkedik.

A puffot kivetkőztették plasztik védőburkolatából, és feltették a kopott kockás dívány

előtt álló kávézóasztal csempével burkolt lapjára. A vezető egy ezüstdollárosnál nem

nagyobb sniccerrel felvágta a puff kerek tetején a hatágú csillagot, zöld-vörös hópelyhet

alkotó háromszögek

226 C vi kének a varratait. Mikor eléggé meglazul a háromszögű leffentyű, a vezér szikár

keze benyomulhat rajta a puli belsejébe, és kiemelhet két hosszú ujjával egy zöld koieg

amerikai pénzt. Ahmad nem olvashatja le a haldokló lioilcnziabokor mögül a címleteket,

de a tiszteletből ítélve, miellyel a férfiak megszámolják és szétrakosgatják a bankjegyeket

a csempés asztalon, nagy címletek lehetnek.

227 IV

Maurice, aki Charlie nagybátyja és Habib Chehali ti i vére, ritkán hagyja el Floridát, de

a forró, nyirkos július. augusztus mindig felkergeti Miamiból északra. Ilycnlm egy darabig

Habib házában lakik Pompton Lakesben. c* időnként megjelenik az Excellencia

Lakberendezésben ahol Ahmad találkozik vele. Nagyon hasonlít a fivcici. csak

termetesebb és szertartásosabb, kedveli a krepp* ■! tönyöket, a fehér bőrcipőt, ingét és

nyakkendőjét tulsa gosan feltűnő gonddal hangolja össze. Szertartásosan kezet ráz

Ahmaddal, amikor először találkoznak, és a lm nak az a kellemetlen érzése támad, hogy

taksáljak Maurice szeme gyanakvóbb, mint a testvéréé, több benne az arany, és kevésbé

hajlamos a derűs felvillanásokra Kiderül, hogy ő a fiatalabb, habár a modora olyan váll

veregető, mintha idősebb volna. Ahmadot, lévén egyke, megbűvölik a testvérség előnyei,

hátrányai, a megkel tőződés élménye, amit bizonyos értelemben ad. Ha fivér rel áldja meg

az ég, talán kevésbé lenne magányos, és kevésbé támaszkodna az Istenre, akit a

pulzusában és a gondolataiban hordoz. Mikor találkozik Maurice-szal az üzletben, a

világos ruhájú, potrohos, sima modorú ember

228

li ilv.mv mosollyal kíséri a bólintást, mintha azt mondaná: I meilek, fiatalember.

Tudom, mi az ábra.

\/ a pillantás a dollárokra, amelyeket a négy férfinak

in a tengermelléki házba, úgy marad meg Ahmadban,

i…..i valami, aminek a természetfölöttihez van köze, ahhoz

*i alaktalan mérhetetlenséghez, amely a saját kifürkész-ln ii'ilcn akaratából mégis

leereszkedik odáig, hogy 1» lenyúljon az életünkbe. Nem tudja, merje-e megosztani

li lledezését Charlie-val. Tudta Charlie, mi volt a puff-ii.ni”' Még hány bútort

szállítottak ki és hoztak el, ámeneknek rései és belső üregei ugyanígy meg voltak töltve? l

s milyen célra? A titoknak olyan íze van, mint azoknak .1/ eseménybeszámolóknak,

amelyeknek fejléceire szinte i.i se pillant az újságban, meg az esti híradóban ismertetett

imliiikai erőszakcselekményeknek külföldön, családi erő-./akcselekményekben itthon,

amelyet átugrik, ha a csatornák között szörfözik anyja ódon Admiralján.

Rákapott, hogy a televízióban kutat Isten nyomai után ebben az istentelen

társadalomban. Néz szépségversenyekel, ahol fénylő bőrű és fehér fogú lányok, köztük a

forma kedvéért egy-két színes induló próbálja versengve elbűvölni ének- vagy

tánctehetségéve] a konferansziét, és sűrűn, bár elkapkodva hálálkodnak az Úrnak, amiért

elhalmozta őket áldásaival, amelyeket a fürdőruhás és dalos napok lejártával embertársaik

9

8

javára óhajtanak fordítani, i ilyan fennkölt foglalkozásokban, mint az orvosé, a

pedagógusé, az agronómusé, vagy a legszentebb hivatásban, a háziasszonyéban! Ahmad

felfedez egy speciális keresztény csatornát, ahol széles, fényvisszaverő kihajtójú,

szokatlan színű öltönyöket viselő, mély hangú, középkorú

229 férfiak hirtelen félbeszakítják szenvedélyes szónokl.i-.nl („Készen álltok Jézusra?”,

kérdezik, és: „Befogadunk Jézust a szívetekbe?”), és sunyin flörtölni kezdenek a h.ill

gatóság középkorú nőtagjaival, vagy az ujjaikkal esi-ttíiy ve dalra fakadnak. Ahmadot

érdekli a keresztény un I főleg a gospelek, amelyeket szivárványló talárban adn.il> elő

kórusok; a kövér fekete asszonyok szenvedélyes Imi lámzása és rázkódása néha

mesterkéltnek tűnik, maskoi viszont az látszik, hogy őszinte tűz lobog bennük. Hanp.k és

kezek egyszerre csapnak fel a magasba, az asszonyok ringatózva tapsolnak, ami olyan

ragályos, hogy a gyei számú fehér sem vonhatja ki magát a hatása alól; e/., i sporthoz és a

bűnözéshez hasonlóan, olyan területe a/ amerikai kísérletnek, ahol vitathatatlan

többségben vannak a sötét bőrűek. Ahmad tud Rashid sejk fanyar félmosollyal kísért

célzásaiból a szúfí rajongásról és eksztázisról, amely valamikor régen hatott az iszlámra,

de még halvány vissz hangját sem találja Manhattan és Jersey City iszlám csatornáin –

csak az öt hívást az imára egy diakép előtt, amely Mohamed Ali nagymecsetjét ábrázolja

Szaladin citadel* Iájában, ünnepélyesen komoly paneleket, amelyekben szemüveges

professzorok és mollahok értekeznek a mai Nyugaton eluralkodó, beteges

iszlámgyűlöletről, és egy kopár asztalnál ülő imám prédikációit, amelyeket statikus

kamera közvetít egy képektől szigorúan lecsupaszított stúdióból.

Charlie hozza szóba a témát. Egy napon a teherautó vezetőfülkéjében, amikor egy

szokatlanul néptelen területen haladnak New Jersey északi részében – egy tágas temető és

egy megmaradt darab láp között, ahol nád és

230 l. nyes levelű sás tenyészik a brakkvízben – megkérdezi: – \ni.mii bajod van, Haragos?

Úgy elhallgattál mostanában.

Általában hallgatni szoktam, nem?

Igen, de ez más. Kezdetben „Mutasd meg”-hallgatás \i>li, cz meg inkább „Kell

valami?”-hallgatása.

Ahmadnak nincs olyan sok barátja, hogy kockáztathatna egynek az elvesztését. Ettől a

keresztúttól nem táncol-li.it vissza; tudja, hogy kevés olyanja van, amihez visszamehet.

Azt mondja Charlie-nak: – Pár napja, mikor egye-ilul csináltam a fuvarokat, valami

furcsát láttam. Azt lát-iniii, hogy emberek vesznek ki pénzkötegeket egy puffból, aniit a

partvidékre szállítottam.

– Előtted vették ki?

– Nem. Eljöttem, aztán visszaosontam, és benéztem az ablakon. Viselkedésük

felkeltette a gyanakvásomat és a kíváncsiságomat.

– Ugye tudod, mit tett a macskával a kíváncsiság?

– Belehalt. De a tudatlanság is ölhet. Ha szállítanom kell, tudnom kell, mit szállítok.

– Miért, Ahmad? – kérdezi Charlie csaknem gyengéden. – Én olyannak láttalak, mint

aki nem akar többet tudni annál, ami megemészthető. Az az igazság, hogy kilencvenkilenc

százaléka a bútornak, amit fuvarozol, közönséges bútor.

– De ki az a szerencsés egy százalék, aki kihúzza a lottót? – Ahmad idegeket feszítő

szabadságot érez. Úgy képzeli, ugyanez a felszabadulás és felelősség töltheti el a férfit és a

nőt, amikor először vetkőznek le egymás előtt. Láthatólag Charlie is ezt érzi, mert a

hangja könnyedebb, amióta túllépett a színlelésen.

231 – A szerencsések – mondja – az igaz hívők.

9

9

– A dzsihádban hisznek? – találgat Ahmad.

– A tettben hisznek – helyesbít gondosan Clunhi

Abban hisznek, hogy lehet csinálni valamit. Hogy a i…..

danaói muzulmán földművelőnek nem szükséges iL n halnia, hogy a bangladesi

gyermeknek nem szükscgi vízbe fúlnia, hogy az egyiptomi parasztnak nem szükscgi

megvakulnia a bilharziázistól, hogy a palesztint nem s/nl séges legéppuskázni az izraeli

helikopterről, hogy a hívok nek nem szükséges teveganajt és homokot enniük, mikn/ ben a

Nagy Sátán cukron, disznóhúson és mesterségesen lenyomott árú olajon hízik dagadtra.

Abban hisznek, hogy ne mérgezze az iszlám egymilliárd követőjének szemei, fülét és

lelkét a mételyes hollywoodi szórakoztatás és egy könyörtelen gazdasági imperializmus,

amelynek keres/ tény-zsidó istene egy rozzant bálvány, üres maszk u ateisták

kétségbeesésének leplezésére.

– Honnan jön a pénz? – kérdezi Ahmad, miután Charlie szavai – mindent összevetve

nem nagyon különböznek attól a világképtől, amelyet Rashid sejk selymesebb ecsettel fest

– elvégezték futásukat. – És akik kapják, mihez kezdenek ezzel a tőkével?

– A pénz azoktól jön – mondja Charlie –, akik szeretik Allahot, mind az Egyesült

Államokban, mind külföldön. Gondolj arra a négy emberre úgy, mint elvetett magokra, a

pénzre pedig mint vízre, amely nedvesen tartja a talajt, hogy egy napon előtörjön a magból

a hajtás, és virágba boruljon. Allahu akbar!

– Nem jöhet valahogy Maurice bácsin keresztül a pénz? – makacskodik Ahmad. –

Valamiért fontosnak tűnik

232 ii jelenléte, noha ő megveti az üzlet hétköznapjait. És a te jn .ipad – neki mennyi része

van ebben?

( harlie elnézően nevet. Olyan fiú, aki túlnőtt az apján, ilr .i/ért továbbra is tiszteli,

akárcsak Ahmad a magáét. –He. ki vagy te, a Cl A? Apám régimódi bevándorló, hűséges a

rendszerhez, amely befogadta, és lehetővé tette, Imgy meggazdagodjon. Ha valamit is

tudna abból, amiről most beszélgetünk, jelentene minket az FBI-nak!

Uj minőségében Ahmad megpróbálkozik egy tréfával: Amelyik gyorsan elkeverné a

jelentést.

Charlie nem nevet. Azt mondja: – Ezek fontos titkok, Miniket kiszedtél belőlem. Ez

élet-halál kérdése, Haragos. Nem tudom, nem volt-e hiba elmondani neked.

Ahmad igyekszik bagatellizálni, ami közöttük történt. Kádöbben, hogy olyan tudást

nyelt le, amely nem vissza-kohöghető. A tudás szabadság, írták a Belvárosi Középiskola

homlokzatára. De a tudás börtön is lehet, amelyből nincs kiút, ha egyszer bekerültünk. –

Nem hibáztál. Nagyon keveset mondtál nekem. Nem te vezettél vissza az ablakhoz, hogy

lássam, miként számolják a pénzt. Sok magyarázat létezhet a pénzre. Letagadhattad volna,

hogy ludsz róla, és én hittem volna neked.

– Megtehettem volna – ismeri el Charlie. – Talán azt is kellett volna csinálnom.

– Nem. Az behozta volna az álságot közénk, ahol eddig csak bizalom volt.

– Akkor viszont meg kell mondanod nekem ezt: velünk vagy?

– Azokkal vagyok – mondja Ahmad lassan –, akik Istennel vannak.

233 – Oké. Ez is jó. Akkor hallgass erről úgy, ahogy nt Isten. Ne mondd el anyádnak. Ne

mondd el a barátin uhu k

– Nincs barátnőm.

– Igaz. Megígértem, hogy lépek valamit a dologi >.m ugye?

– Azt mondtad, hogy vízszintbe kell kerülnöm.

– Úgy van. Foglalkozni fogok vele. Kérlek, ne! Ez nem a te gondod.

1

00

– A barátok kisegítik egymást – makacskodik Charhi Átnyúl, és megszorítja a fiatal

sofőr vállát. Ahmadnak c/ nem nagyon tetszik; Tylenol durva szorítására kell gondol, nia

az iskolai folyosón.

Frissen elnyert, férfias méltósággal mondja: – Még egv kérdés, aztán nem szólok

semmit, amíg nekem nem szol nak ezekről a dolgokról. Alakul-e valamilyen terv ezekre a

magokra nézve, amelyeket öntöznek?

Ahmad olyan jól ismeri Charlie arckifejezéseit, hogy nem kell oldalra néznie, anélkül is

látja, hogy Charlie gu-miszája körbe-körbe mozog, mintha a fogazata nagyságái mérné fel,

aztán eltúlzottan ingerült sóhajtással fúj egyel. 1 Már mondtam, hogy mindig több terv van

terítéken, é% hogy miként alakulnak, azt kissé nehéz megjósolni. Mii mond a Könyv,

Haragos? És ők cselt szőttek Ám Allah is cselt szőtt. Allah a legjobb cselszövő.

– Ezekben a cselszövésekben nekem lesz valaha szerepem?

– Meglehet. Szeretnéd, kölyök?

Ahmad úgy érzi, ismét keresztúthoz ért, és egy kapu becsukódik mögötte. – Hiszem,

hogy igen.

– Hiszed? Ennél többre van szükség.

234 Te mondtad, hogy a konkrét eseményeket nem köny-

megjósolni. De a vonalak tiszták.

Vonalak?

– Arcvonalak. Sejtán hadai, szemben Isten hadaival. Mint

i könyv mondja: A megkísértés rosszabb, mintáz ölés.

– Úgy van. Úgy van! – helyesel Charlie, és rácsap a combjára, mintha fel kellene

ébresztenie magát az utas-

II lesben. – Ez tetszik. Rosszabb, mint az ölés! – Termés/ettől beszédes és jókedvű

ember, nehezére eshetett úgy I .eszelni Ahmaddal, mintha egy temetőben sétálnának, n hol

egy napon nyugodni fognak. – Egyvalamit tartsunk es/.ben – teszi hozzá. –

Szeptemberben évforduló lesz. És .i/oknak, akik dirigálnak – mondjuk úgy, a

tábornokainknak –, régimódi felfogásuk van az évfordulókról.

lacob és Teresa szeretkeztek, és most felhúzzák meztelen lestükre a lepedőt. Hűvös

szellő jön be az asszony hálószobájának ablakán. Magányos sárga levelek elszigetelt

szikrái mutatkoznak a fáradó zöldben. Mindketten leadhatnának par fontot, elmélkedik

Jack, miután meleg fürdőt vett Terry húsában. Ahol nem szeplős a bőre, ott szinte már túl

sápadt, mint egy műanyag babáé, csakhogy ha ezt Jack megnyomja a hüvelykujjával,

rózsaszín horpadás keletkezik, amely nehezen simul ki. Elkeseredik, ha ránéz a saját

bozontos karjára és mellkasára, hogy mennyire löty-tyedt és gyűrött; otthon, a fürdőszoba

tükrében láthatja hogy kezd ráncos melle nőni, és a hasa a kettős fekete szőrcsiga alatt

újabb hullámot vetett. A mellén a fehér szálak nem göndörödnek, hanem úgy meredeznek,

mint a reszketeg antennák. Egy öregember szőre.

235 Terry hozzábújik, fitos orrát belefúrja a férfi hoiial|.ilm Jackben úgy kavarog a

szerelem, mint a kezdődő h.mt inger.

– Jack – leheli Terry.

– Mi az? – Nyersebben hangzott, mint akarta.

– Mitől vagy ilyen szomorú?

– Nem vagyok – mondja. – Meg vagyok baszva I. nagyon megcsinálod az embert. Már

azt gondoltam, nichi i a vén tragacs testem a szemétdombra, de ismét begyűjtői tad a

gyertyákat. Isteni vagy, Terry.

– Ne nyomd a süketet, ahogy apám szokta mondám Nem feleltél a kérdésemre. Miért

vagy ilyen szomorú?

1

01

– Talán azon gondolkoztam, hogy jön a Munka Ünnepe-Nehezebb lesz összehoznunk.

– Megtanulta úgy ecsetelni | házasságtöréssel kapcsolatos nehézségeit, hogy ne emlilse

Beth nevét, amelyet Terry valamilyen felfoghatatlan okból gyűlöl hallani. Itt Bethnek

lenne oka féltékenységre és mel tatlankodásra.

Terry ki szagolja a gondolatát. – Annyira félsz, hogy Beth rájön! – mondja epésen. –

Na és ha igen? Hova me het? Kinek kellene ilyen formában?

– Ez a lényeg?

– Nem? Hát akkor mi a lényeg, bébi? Mondd meg te!

– Hogy ne okozzunk fájdalmat az embereknek? – ped zegeti Jack.

– Azt képzeled, nekem nem fáj? Azt képzeled, az nem fáj, hogy megbaszol, és a

következő pillanatban pucolsz?

Jack sóhajt. Már megint a veszekedés, ugyanaz a régi veszekedés. – Ne haragudj.

Szívesen töltenék több időt veled. – Az az igazság, hogy szívesebben megy el, mielőtt

236 li lln.sszankodna. A nők bosszantók tudnak lenni. Min-■ liiihen okot találnak a

sértődésre. Teljesen bele vannak |.il>alyodva az önvédelembe, az önfelvezetésbe, az

öndra-in.ilizálásba. A férfiakkal nem kell manőverezni, ott csak .■Uözöl. Nőkkel olyan,

mint a cselgáncs, folyton azt kell ne/ned, mikor gáncsolnak

Terry megérzi gondolatainak fenyegető áramlását, és meg ha duzzogva is, de tompít a

hangon. – Különben is valószínűleg sejti már.

– Honnan sejtené? – Bár Ténynek persze igaza van.

– Az asszonyok tudják az ilyet – mondja Terry, öntelten meglobogtatva a nemét.

Közelebb fészkeli magát a szeretőjéhez, és idegesítően játszik Jack gyűrött, ernyedt

hasának szőrével. – Pedig folyton biztatom magamat: „Ne szeresd annyira! A saját

érdekedben, lányom! De az övében is!”

De mikor Terry ezt mondja, belül elcsúszik valami, és ő megpillantja, micsoda

megkönnyebbülést érezhetné, ha ez az ember csakugyan kevesebbet jelentene a számára –

ha csakugyan véget érne snassz kapcsolata ezzel a mélakóros öreg lúzer nevelési

tanácsadóval. Negyvenéves korára számos férfitól szakadt el, és ebből hányat sír visz-sza?

Most úgy tetszik, hogy minden szakítás után friss eréllyel és energiával kezdte elölről a

magányos életet, mint mikor pár napos szünet után odaáll a feszes, üres, lealapozott

vászonhoz. Énjének megtört kore, amelyből egy ívszakaszt egy bizonyos férfi

telefonjában, kopogtatásában, valamilyen rohamszerű belső átalakulásban reménykedve

tartott nyitva, ismét osszezárul. Ez a Jack Levy, akármilyen eszes, sőt időnként érzékeny

is, nehéz

237 eset. Lehúzza a bűntudatos zsidó ború, és lehúzna 1< n\i is, ha engedi. Evekben

közelebb álló, nőtlen férfira vun szüksége. Ezek a nős férfiak mindig nősebbek, mini ckon

mutatják. Még meg is próbálják feleségül venni «if anélkül, hogy előbb otthagynák a

törvényes feleségei Hogy van Ahmad? – kérdi Jack műapás hangon Folyton Ahmadról

faggatja, holottTerry éppen távoliul ni akar az anyaszereptől, hogy áttérhessen valamire,

ann< hez jobban ért. – Mivel az utóbbi időben éjszakás vagyuk

– mondja –, ő pedig sokszor csak sötétedés után fejc/i m a fuvarozást, alig találkozunk.

Az arca teltebb lett, a többi része megizmosodott ettől a sok emelgetéstől – c/ a Charlie,

akit annyira szeret, úgy látom, csak azért megy vele, hogy kocsikázzon. Ezek a libanoniak

az utolsó csép pet is kifacsarják az alkalmazottaikból. A feketék, akikei felvesznek,

rendszeresen otthagyják őket. Ahmad emli tette. Úgy tűnik, nemrég előléptethették, mert

későbben ja i haza, és a néhány alkalommal, amikor összefutottunk, gondterhelten

viselkedett.

– Gondterhelt? – kérdezi Jack, aki maga is gondterhelt

1

02

– szorong behemót Beth miatt, ez nem kétséges. Talán művészre lenne szüksége, még

akkor is, ha olyan lesz, mint Leo, az utolsó: az önmagába hibbant Nyúlszívű Leo, a sikáló

és csöpögtető, aki hatvan év késéssel másolta Pollockot, és gyorsan visszaütött, ha

feloldotta a gátlásait a pia és a métádon, de legalább képes volt megnevettetni őt, és nem

próbált lelkifurdalást ébreszteni benne, olyasfélékre célozgatva burkoltan, hogy ő jobb

anyja lehetne Ahmadnak, mint Terry. Vagy talán egy gyakornokkal kellene járnia, mint az

a hebegő kis új hapsi, leendő idegse-

238 i>- ./, de nézzünk szembe az igazsággal, túl öreg már ő a in.ikornokokhoz, akik

egyébként is mindig lepasszolják i ápolónőket, akiket dugnak, és ráhajtanak a proktológus

l.invara. Ennek ellenére a gondolattól, hogy mennyi férfi vin olt kint New Jersey északi

részében még egy magako-in nőre is, megkeményíti a szívét ez iránt a siránkozó, niiialóan

jóakaratú, áporodott szagú ember iránt. Úgy dönt, hogy túllép rajta.

Titkolózó – helyesbít. – Talán fogott egy lányt. Remélem, így van. Bőven ideje.

– A mai srácoknak sokkal több mindenért kell izgulniuk, mint nekünk – mondja Jack. –

Legalábbis mint nekem – nem kellene úgy beszélnem, mintha egyidősek volnánk.

– Jaj, ne nyűglődj már! Beszélj, ahogy jólesik.

– Nemcsak az AIDS és a többi, van egyfajta éhség, nem is tudom, az abszolútumra,

amikor minden olyan relatív, es a gazdasági trendek az igények azonnali kielégítését és n

hitelkártyás adósságcsinálást nyomják le a torkukon. Nem csak a keresztényekre értem,

mint amilyen Ashcroft reggeli összejövetele volt az újjászületett keresztényekkel odalent

Washingtonban. Ahmadban is ezt látod. És a fekete muzulmánokban. Az emberek vissza

akarnak térni az egyszerűséghez – fekete és fehér, jó és rossz –, amikor a dolgok nem

egyszerűek.

– Szóval a fiam együgyű.

– Bizonyos értelemben. De az emberiség nagy része az. Különben túl kemény dolog

volna embernek lenni. Más állatoktól eltérően túl sokat tudunk. Más állatok csak annyit

tudnak, hogy elvégezzék a dolgukat, aztán meghaljanak. Enni, aludni, baszni, kölykezni,

és meghalni.

239 – Jack, minden egyes szavad nyomasztó! Azcil is \ii|tv ilyen szomorú.

– Én csak annyit mondok, hogy az Ahmadhoz hasonlít gyerekeknek szükségük van

valamire, amit már nem ku|< nak meg a társadalomtól. A társadalom nem engedi, lm y

ártatlanok legyenek. A bolond araboknak van igazuk hedonizmus, nihilizmus, ennyit

kínálunk fel. Hallgi.il meg ezeknek a rock- és rapsztároknak a szövegeit – csak gyerekek

ezek is, okos ügynökökkel. A gyerekeknek töMi döntést kell hozniuk, mint megszokták,

mert a felnőttek nem tudják megmondani nekik, mit tegyenek. Nem tudjuk, mit tegyünk,

nincsenek meg a régi válaszaink; csak töko részünk, és igyekszünk nem gondolkozni.

Senki sem 1 ■.■ i landó vállalni a felelősséget, így hát a srácok, egyes srácok vállalják.

Még egy ilyen porfészekben, mint New Pros pect, ahol a népességstatisztika összeesküdött

a tanulás ellen, még itt is ezt látod, ezt a vágyat a helyes cselekvésre, a helyes

viselkedésre, a közösségre, legyen az a hadsereg, a rezesbanda, a galeri, a kórus, a

diáktanács vagy akár a cserkészcsapat. A cserkészparancsnok és a papok, mint kiderült,

mást se akarnak, mint fartúrni, de azért a srácok csak mennek hozzájuk, valamilyen

útmutatásban reménykedve. Tényleg összeszorul az ember szíve, ha látja az arcukat a

folyosón, olyan reménykedők, annyira akarnak jók lenni, úgy akarják vinni valamire.

Várnak maguktól valamit. Ez Amerika, mind várunk valamit, még a szo-ciopatáknak is

van valamiféle jó véleményük magukról. Tudod, mi lesz a legproblémásabb esetekbői?

Rendőr vagy középiskolai tanár. Mind tetszeni akarnak a társadalomnak, holott azt

mondják, hogy nem akarnak. Értékesek

1

03

240 .lkainak lenni, még akkor is, ha mi nem tudjuk megmon-il.nii nekik, mi az érték. –

Értekezése, amely hadaró, indu-l.ilos motyogásban tör elő a szőrös mellkasból, zökken

egyet. – Francba, felejtsd el, amit most mondtam! A papok es a cserkészparancsnokok

nem csak fartúrni akarnak; ők is jók akarnak lenni, de nem tehetik, a kisfiúk fara

túlságosan hívogató. Terry, mondd már meg nekem: miért dumálok így?

A belül elcsúszott valami miatt Terry azt feleli: – Talán inert érzed, hogy ez az utolsó

esélyed.

– Az utolsó esélyem mire?

– Hogy megoszd magadat velem.

– Mit beszélsz?

– Jack, ez nem jó. Árt a házasságodnak, és nekem sem lesz jót. Kezdetben igen, mert

klassz pasi vagy – csak nem az én pasim. Amilyen trágyákkal nekem dolgom volt,

hozzájuk képest te szent vagy, és ezt komolyan értem. De nem szakadhatok el a

valóságtól. Gondolnom kell a jövőmre. Ahmad máris itt hagyott – tőlem már nincsen

szüksége másra, csak valami kajára a hűtőben.

– Nekem szükségem van rád, Terry.

– Van és nincs. A festményeimet mázolmányoknak tartod –

– Jaj, dehogy! Szeretem a képeidet! Szeretem, hogy eggyel több dimenziód van. Ha

Bethnek –

– Ha Bethnek volna eggyel több dimenziója, beszakadna alatta a padló! – Terry nevet

ezen a képen, felül, ugráló melle ledobja magáról a lepedőt; mellének felső része szeplős,

az alsót és a bimbóit sohasem érte nap, akárhány férfi keze és ujja járta is meg őket.

241 Ez az ír benne, gondolja Levy. Ez az, amit ő s/eici í az, ami nélkül nem lehet meg: a

vagányság, az cs/clo ségnek az a kihívó sziporkája, amelyet megláthat, aki < !■ sokáig

kitart – az írekben megvan, a feketékben és a /»i dókban megvan, deLevyben kialudt.

Komikus akarl lenni, de humortalan végrehajtója lett egy rendszernek, ami I nem hisz

magában. Mindezeken a reggeleken, aiinkm korán kelt, magának adott időt a meghalásra.

Tanuljál meghalni a szabad idejében! Mit mondott Emerson ■ halálról? Legalább nincs

több dolgod a fogorvosokkal. \ i nagyon megragadt benne negyven éve, amikor mci;

olvashatott értékes dolgokat. Ez a szaftos vörös hajú mm nem halt meg, és ezt nagyon is

tudja. De Beth érdekében tiltakoznia kell. – Őt hagyjuk ki ebből. Nem tehet rol.i. hogy

ilyen formában van.

– Eh, baromság! Ha ő nem tehet, akkor ki tehet? Ann azt illeti, hogy őt hagyjuk ki, én

boldogan megtenném. Ti vagy képtelen rá, Jack. Hozod magaddal. Csak rá kell nézni az

arcodra, rá van írva: „Bocsáss meg nekem. Istenem, mindössze egy óráról van szó!” Úgy

bánsz velem, mintha én is egy ötvenöt perces óra lennék az iskolában. Érzem, hogy várod

a csengőt. – így kell ezt, gondolja. Így kell taszítani, így kell visszataszítóvá tenni magát –

a feleségét kell támadni. – Nős ember vagy, Jack. Nekem te kurvára túlzottan nős vagy.

– Nem! – Úgy mondja, mintha pityeregne.

– Az vagy! – közli vele Terry. – Megpróbáltam elfelejteni, de te nem engedted.

Feladtam. Jack, a saját érdekemben fel kellett adnom. Engedj most el!

– Mi lesz Ahmaddal?

242 l'crry meghökken. – Hogy jön ő ide? Aggódom érte. Nekem büdös ebben a

bútorüzletben \ il.nni.

I'crrynek igencsak fogy a türelme. Az sem tesz jót neki, liogy Jack úgy terül el az ő

ágyának izzadt melegében, mintha még mindig a szeretője lenne, bérleti jogokkal. –N.i es?

– kérdezi. – Manapság mindenütt büdös valami. Nem élhetem Ahmad helyett az életét, és

1

04

nem élhetem a infdct. Minden jót kívánok neked, Jack, komolyan azt I ivanok. Kedves,

szomorú ember vagy. De ha még egy-\/cr felhívsz, vagy erre jössz, miután kimentél azon

az aIion, az már zaklatás lesz.

– Hé, ne csináld ezt! – mondja Levy megtörten, mert azt akarja, hogy minden olyan

legyen megint, mint egy órája, amikor még be sem csukódott a lakás ajtaja, de Terry máris

i >lyan nedves csókkal üdvözölte, ami egyenesen az ágyékába szállt. Szerette, hogy van az

oldala mellett egy asszony. Szerette Terry poggyászát: hogy anya, hogy festő, hogy

segédápolónő, aki megértő a mások testével.

Terry felkel az ágyból, ami kettejüktől szaglik. – Gyerünk, Jack! – mondja, és úgy áll,

hogy éppen kívül legyen a kartávolságon. Rosszhiszemű gyorsasággal lehajol, és

felkapkodja néhány ruháját, amelyeket a padlóra ejtett. Hangja pedagógusi, pirongató lesz:

– Ne légy ilyen pióca! fogadni mernék, hogy Bethen is így piócáskodsz. Szívni, szívni el

az életet az asszonyból, lerántani arra a szintre, ahol ő is olyan rettenetesen fog sajnálni,

mint te magadat. Nem csoda, ha eszik. Jack, én odaadtam, amit adhattam, most már

tovább kell mennem. Kérlek, ne nehezítsd meg!

243 Levy kezd megsértődni, és nem kér ennek a pics.iu.il • dorgatóriumából. – Nem hiszem

el, hogy minden ok nclk ul ilyet csinálj velem! – Túlságosan puhának, ernycdim I

nyirkosnak érzi magát ahhoz, hogy kibújhasson az agyi ml – ennyire belevette magát

Terry képe a piócáról. Ial.ni igaza van az asszonynak; teher ő az egész világon. Meg

próbál halogatni: – Adjunk magunknak egy kis gondol kn dási időt – mondja. – Egy hét

múlva felhívlak.

– Ne merészeld!

Ez az ellentmondást nem tűrő parancs az elevenén talál|.i Levyt. – Mi a kifogásod? –

fortyan fel. – Azt nem hallottam

– Tanár vagy, hallottál már a tisztára törült tábláról.

– Nevelési tanácsadó vagyok.

– Hát akkor adj magadnak tanácsot. Törüld le magadal i

– Ha megszabadulok Bethtől, akkor mi fog történni?

– Nem tudom. Valószínűleg nem sok. Mellesleg hogy akarsz megszabadulni tőle?

Tényleg, hogy? Tényre visszakerült a melltartó, mosi a farmerjét rángatja magára

mérgesen; az ő tunya pucérsaga pedig egyre szégyenletesebb és szánalmasabb. – Oké

mondja. – Eleget hallottam. Bocs, hogy ilyen nehéz :i fejem. – De azért fekszik tovább, és

eszébe jut egy régi melódia abból az időből, amikor a belvárosban egymást érték a mozik

védőtetői – egy zuhatagos, csúszós dallam. Eldúdolja a befejező futamot: – Pmú-pimm-pa-

pamm.

– Ezt meg mi? – kérdezi Terry dühösen, amiért ő győzött.

– Nem Terrytoon. Más: ez Warner Brothers. A végén kiugrott egy dobból egy dadogó

disznó, és azt mondta: „Ennyi vo-vo-volt, emberek!”

– Hát nem vagy túl kedves.

244 lack lerúgja magáról a lepedőt. Tetszik neki az érzés, hogy szőrös, pucér állat lehet,

kiürültén lötyögő ivarszervekkel, sárga sarkú, sajtszagú lábbal; tetszik neki a másik illat

üveges, kidülledő szemében fellobbanó aggodalom. Megáll ott pucéran, lógó, ráncos,

hatvanas mivoltának teljében, és azt mondja az asszonynak: – Piszkosul fogsz hiányozni. –

Ahogy nyalogatja bőrét a hűvös levegő, eszébe jut, amit évekkel ezelőtt olvasott

Leakeyről, a paleontológusról; mikor megtalálta a világ legrégibb emberét az (Mduvai-

hasadékban, kijelentette, hogy egy csupasz emberi lény lerohanhatott, és puszta kézzel

megölhetett akármilyen zsákmányt, még egy agyaras ragadozót is, ha az kisebb volt nála.

1

05

Ezt a képességet érzi most magában, kebirkózhaná a padlóra, és megfojthatná fajának ezt

a kisebb példányát. – Te voltál az utolsó… – kezdi.

– Mid? Az utolsó numerád? Te bajod, nem az enyém. Majd bérelsz. – Terry szeplős

arca rózsaszín a dactól. Nem lógja fel, hogy nem kell harcolnia, nem kell ilyen gorombán

kikiabálnia mindent. Jack nagyon jól tudja, hol szúrta el. Érzi kitakart húsának holtsúlyát.

– Nyugi, Terry! Azt akartam mondani, hogy az utolsó okom az életre. Az utolsó okom

a joie de vivre-re.

– Jack, nekem ne add itt elő az érző biboldót. Te is hiányozni fogsz nekem. – Bántóan

hozzáteszi: – Egy darabig.

Szeptember elején Charlie így köszönti Ahmadot egy reggelen: – Ez a te jó napod,

Haragos. – Hogyhogy?

245 – Majd meglátod. – Charlie higgadt, ám érdes voll .1/ utóbbi időben, mintha ette volna

magát valamin, de hat ím legyen is ez a meglepetés, olyan egyszerű öröme lelik benne,

hogy nyughatatlan szája oldalról nézve mosolyj'u gödröcskével olvad át az arcba. –

Először is van egy 1.1 hedli fuvarunk, az egyik egészen lent Camdenben.

– Mindkettőnkre szükség van? Nem bánom, ha egyedül kell csinálnom. – Sőt kezdi

jobban szeretni. Nincs egyedid a vezetőfülke magányában, mert Isten vele van. Bár Islen

maga is magányos, a legmagányosabb, Ahmad szereti a/ I magányos Istenét.

– Ja, szükség. Az egyik egy Szundi ágy, azok marh# nehezek azzal a rengeteg vassal, a

camdeni szállítmány egy nyolcvannyolc hüvelykes, valódi bőrkanapé, széles kartámasszal.

De nehogy a karjánál fogva emeld, mert azonnal eltörik, mint arra rájöttünk az egyik

elődöddel Több mint ezerért vette meg várószobai bútornak egy divatos magánklinika,

lelki beteg gyerekek számára.

– Lelki beteg?

– Ki nem az? Na mindegy, a két hozzáillő székkel megvan egy kétezres üzlet, pedig

ilyen nem jut a hét minden napjára. Ügyelj baloldalt arra a tartálykocsira, azt hiszem, be

van tépve a disznó.

Ám Ahmadnak már szemet szúrt a robogó, retkes Getty tartálykocsi, és gondolkozott is

rajta, hogy kellően figyelembe veszi-e a sofőrje a folyadékkilengést és a többi

rizikófaktort. A szeptember megnöveli a veszélyt az utcákon és a műutakon, mivel a

szabadságról hazatérő emberek tolakodva-lökdösődve próbálják visszavenni a régi

helyüket a nyájban. – Az Excellencia feltör ezekkel az új házak-

246 Itnl, amelyeket több mint millióért vesztegetnek – mondja Charlie. – Figyelted, hogy a

televíziós vetélkedőkön már nem nevetgél a hallgatóság, ha bemondod, hogy New

lerseybői jöttél? Mi leszünk a déli Connecticut, csak egy nlágútra a Wall Streettől. Papám

és a bácsi egyszerűségben ulaztak – festett nyárfát, tűzőgemkapcsozott műbőr kárpi-iot a

tömegeknek! – de most olyan fehérgalléros ingázóink vannak Montclairből és Short

Hillsből, akik simán kiperkálnak két lepedőt egy valódi bőrpamlagért, vagy hármat egy

európai stílusú ebédlőért, és mellé, mondjuk, egy stílusban egyező, gótikus vitrinért,

vastagon faragott lőlgyfából. Mostanában megy az ilyen; előtte sose volt kapós. Időnként

hozzájutottunk hagyatéki árveréseken egy-egy stílbútorhoz, aztán évekig állt a raktárban.

De most még a szegény öreg New Prospectben is van új pénz.

– Az jó, ha sikeres az üzlet – mondja Ahmad óvatosan, majd megkockáztatja, hogy

összhangban legyen Charlie rózsás hangulatával: – Talán arra is számítanak az új

ügylelek, hogy eldugott pénzjutalomra találnak a párnák között.

Charlie arcéle nem jelez találatot. Lezseren folytatja: – A kifizetéseket egyelőre

letudtuk. Maurice bácsi visszautazott Miamiba. Most mi várjuk a szállítmányt. – Kevésbé

1

06

lezseren mondja: – Haragos, ugye senkinek sem beszélsz a munkádról? A részletekről.

Ugye senkinek, aki rákérdez? Például az anyádnak. Vagy a hapsinak, akivel randizik.

– Anyám túlságosan bele van feledkezve önmagába, hogy fokozottabb kíváncsisággal

tiszteljen meg. Megköny-nyebbülés számára, hogy állásom van, és hozzá tudok járulni a

kiadásokhoz. Különben úgy kerülgetjük egymást a lakásban, mint az idegenek. – Ez nem

egészen igaz, vil-

247 lan Ahmad eszébe. Tegnap este, miközben együtl kolioii-el a szokatlanul finomra

sikeredett vacsorát a kerek as/ul nál, az anyja megkérdezte, sose érzett-e a bútorüzlet lóiul

valami „büdösét?” Soha az életben, felelte Ahmad. Ki >li megtanulni a hazugságot. De

hogy Charlie-hoz becsüli u legyen, azt mondja: – Azt hiszem, anyám nemrég eslutt n át a

szokott szerelmi bánatán, mert múltkor este vaiall.m érdeklődést tanúsított irántam, mintha

eszébe jutotl volna, hogy még mindig ott vagyok. De nála gyorsan elmulii ik az ilyen

hangulatok. Sose találtuk egymáshoz a s/ui Először apám távolléte állt közénk, aztán a

hitem, amelyei az előtt találtam meg, hogy beléptem a kamaszkoilu Anyám melegszívű

teremtés, és nem kétlem, hogy goml|.ii viseli kórházi betegeinek, de az anyasághoz annyi

telni sége van, mint egy macskának. A macskák engedik egy darabig, hogy a kiscicák

szopjanak, aztán úgy bánnak ve lük, mint az ellenséggel. Még nem egészen vagyok

felni>n hogy az anyám ellensége lehessek. De elég érett vagyuk, hogy közönyt mutasson

irántam.

– Ahhoz mit szól az anyád, hogy nincs barátnőd?

– Szerintem legalábbis megnyugvás neki. Ha lenne egy kapcsolatom, az komplikálná

az ő életét. Egy másik nő, legyen mégoly fiatal, esetleg elkezdhetné bírálgatni, és

rászorítaná, hogy bizonyos mértékig tartsa magát a viselkedés elfogadott normáihoz.

Charlie a szavába vág: – Itt balra lesz egy kanyar – nem ennél a lámpánál, hanem a

következőnél, ott rátérünk az 512-es útra, elmegyünk Summitba, leadjuk a fahéjszínre

lakkozott étkezőgarnitúrát. Tehát meg nem kerültél vízszintbe? –Ahmad hallgatását

igenlésnek veszi. – Az jó? –

248 \n elére visszatér a gödröcskés mosoly. Ahmad, aki meg-»/nkla, hogy profilból látja

Charlie-t, valósággal megdöb-Itii. amikor a férfi szembefordul vele a vezetőfülke árnyé-I

.ili.m, és megmutatja arcának mindkét oldalát. Miután ezt megtette, visszatér a tekintete a

szélvédő előtt csúszkáló lámpákra. – Igazad van a nyugati reklámokat illetőleg – mondja,

felvéve egy régi beszélgetésük szálát. – Azért nvomják a szexet, mert fogyasztást jelent.

Először a pia és

i virág, ami a randizáshoz jár, aztán a párzás, és a vásár-l.is, ami vele jár, bébiétel és

városi terepjáró és – Étkezőgarnitúra – egészíti ki Ahmad. Ha Charlie nem viccel, annyira

komoly, hogy muszáj ugratni. A profil magányos szeme pislog, a száj megrán-dul, mintha

savanyú igazságot kóstolna. – Egy nagyobb li.i/at, ezt akartam mondani. Ezek a fiatal

párok költekeznek, és egyre mélyebbre merülnek az adósságokba, a /sidó uzsorások pedig

éppen ezt akarják. Ez a „vásárolj most, fizess később” csapdája – nagyon csábító. – Foly-

lalja, meg se hallotta Ahmad évődését: – Hát persze, mi is kereskedők vagyunk. De papa

elképzelése ez volt: ésszerű árak. Ne biztasd az ügyfelet, hogy vásároljon többet, mint

amennyit megengedhet magának. Meg is bánná, mint ahogy előbb-utóbb mi is

megbánnánk. Pár éve még hitelkártyát se fogadtunk el. Most már igen. Az embernek be

kell állni a rendszerbe, addig a pillanatig – mondja.

– Melyik pillanatig?

– Addig a pillanatig, amíg fel nem robbantja belülről. –Charlie hangja türelmetlen.

Mintha azt gondolná, hogy Ahmad többet tud nála.

249

1

07

Ahmad megkérdezi: – Mikor jön el egy ilyen pillán.ii l Charlie gondolkozik. – Akkor

jön, amikor nicglei. m

tik. Lehet, hogy soha, de az is lehet, hogy hamarabb, mini

gondolnánk.

Ahmad úgy érzi magát, mint aki egy szalmából ki-./lili állványzaton egyensúlyoz

közös hitük szédítő űrjein u amely akkor tárult fel, amikor a másik ember a /sulii

uzsorásokról beszélt. Miután úgy látja, hogy Charlie cddt| nem látott mértékig fogadta be a

bizalmába, ő is uhu valamit: – Van egy Istenem, akihez napjában ötször lónjü lok. Az én

szívemnek nem kell más társ. A szexmama a hitetlenek ürességéről és rettegéséről

árulkodik.

Charlie felvidul: – Hé, ne szóld le, amíg nem próbáltad' Itt is volnánk.

Nyolcszáztizenegyes szám, Monroe. I'j-v fahéjszín étkezőgarnitúra rendel. Egy asztal,

négy szék.

A ház kolóniái hibrid, vörös tégla, fehér deszka, gon dosan öntözött, kicsi pázsiton. A

kínai amerikai, fial4 háziasszony kijön elébük a tipegőköveken. Míg a két fcili behordja a

székeket és az ovális asztalt, az asszony kei gyereke, a kiskacsa rátétes, rikító rózsaszín

kezeslábast viselő, óvodáskorú lány és a leevett pólós, lógó pelenkája, totyis fiúcska úgy

bámul és szökdécsel, mintha új testvér* part hoztak volna nekik. A fiatal anya olyan

boldog az új1

beszerzéstől, hogy tízdolláros borravalót adna Charlic-nak, ám ő csak

legyint, leckét adva az asszonynak as amerikai egyenlőségből. – Részemről a szerencse –

mondja. – Használják egészséggel.

Még tizennégy fuvar van erre a napra. Mire visszakerülnek Camdenből, hosszúra

nyúltak az árnyékok a Reagan körúton, a többi üzlet bezárt. Nyugatról közelednek.

250 A l\cellencia Lakberendezés mellett, a Tizenharmadik uh a túloldalán autógumikat árul

egy bolt, amely eredeti-I- v benzinkút volt, az alap még megvan, de a kutak eltűn-ii I iola.

Szomszédja egy temetkezési vállalkozás egy régi I diában, amelyet akkor alakítottak át,

amikor ez a város-iii)'ved elüzletiesedett. Széles tornác, fehér napvédő pony-v A. a

pázsiton diszkrét tábla: UNGER ÉS FIA. Leparkolják i teherautót, fáradtan felcaplatnak a

visszhangosan ilnhörgőrakodórámpára, majd be a hátsó ajtón a folyosóra, Ihol Ahmad

blokkol. – Ne felejtsd el, meglepetésed van? –mondja Charlie.

Ahmad meglepődik; olyan hosszú volt a nap, hogy el is lelejtette. Kinőtt a játékokból.

– Fent vár! – mondja Charlie, olyan halkan, hogy ne hallja meg az apja, aki sokáig

dolgozik bent az irodában. –Ma végeztél, menj ki a hátsó ajtón, és kapcsold be a riasztót!

Előkerül az irodájából Habib Chehab, aki megkopa-szodott a használt és új bútorok

dohos alvilágában, mint egy prérikutya. Fakó még a Pompton-tavaknál töltött nyár után is,

az arca betegesen püffedt, mégis barátságosan kérdezi Ahmadtól: – Hát hogy van a fiú?

– Nem panaszkodhatok, Mr. Chehab.

Az öregember szemügyre veszi fiatal sofőrjét. Úgy erzi, kell mondania még valamit,

hogy méltányolja az egy nyáron át végzett, hű szolgálatot. – Te vagy a legjobb fiú –

mondja. – Sok száz mérföld, két, háromszáz mérföld sok napon, se horpadás, se karcolás.

Se büntetőcédula gyorshajtásért. Kiváló!

251 – Köszönöm, uram. Tartom szerencsémnek. – Most \<>u rá, hogy ezt a kifejezést

Charlie-tól hallotta a nap folyni.mn

Mr. Chehab furcsán nézi: – Velünk maradsz most, liogj itt a Munka Napja?

– Persze! Hogyne maradnék? Szeretek vezetni.

– Csak azt gondoltam, olyan fiúk, mint te – okos, enji delmes –, többet akarnak tanulni.

– Javasolták, uram, de még nem érzem szükséget Attól fél, hogy még több tanulás

gyengítené a hitét. A ke telyek, amelyeket megzabolázott a középiskolában, meg.

1

08

zabolázhatatlanok lehetnének a főiskolán. Az Egyenes l ll tisztább, egyszerűbb irányba

viszi. Nem tudná jól meg magyarázni ezt. Ahmad azon tűnődik, hogy mennyit ind az

öregember a csempészett pénzről, a négy férfiról a pai t menti házban, a saját fia Amerika-

ellenességéről, az öccse floridai kapcsolatairól. Különös lenne, ha semmit sem sejtene

ezekről az áramlatokról, de hát a családok, mint o is tudja a saját kétszemélyes családjáról,

a titkok fészkei Ott ülnek bennük a tojások, felületesen érintik egymást, de mind a maga

külön életét zárja magába.

Ahogy a két Chehab megy a hátsó ajtóhoz, amely mögött az autóik – Habib Buickja,

Charlie Saabja – várnak rájuk a parkolóban, Charlie megismétli utasításait Ah-madnak,

hogy kapcsolja be a riasztót, és csukja be az ajtót a jól beolajozott, kettős zárral. Mr.

Chehab megkérdezi: – A fiú marad?

Charlie sürgetően az apja hátára teszi a kezét. – Papa, adtam Ahmadnak egy munkát az

emeleten. Megbízol benne, hogy be tud zárni, ugye?

– Miért kérdezed? Jó fiú. Mint családtag.

252 Az az igazság – hallja Ahmad, amint Charlie magyart/ az apjának a rakodórámpán –,

hogy a srácnak randevúja van, ezért szeretne lemosakodni és átöltözni.

Randevú?, gondolja Ahmad. Már kitalálta, milyen meglepetést szán neki Charlie:

pámázott puff lesz, olyan, iniiil amilyet leszállítottak, megtömve pénzzel, nyár végi

■■icinium. De mintha jóvá akarná tenni, hogy Charlie fül-In ilett az apjának, a vízhűtő

melletti kis mosdóban lesikál-|.i kezéről az egész napi szutykot, arcát-kezét leöblíti,

mielőtt elindulna az üzlet közepén levő lépcsőn az emeletié. Az emeleten ágyak és

tükörasztalok, éjjeliszekrények és szekrények, tükrök és lámpák vannak. Ezek a tárgyak

iludoros árnyékokká olvadnak össze egy távoli éjjeliszek-lenyen égő lámpa szűrt

fényében, míg a magas ablakokban az estit csúcsforgalom reflektorai villognak. Az elol-

lott lámpák ernyőinek hegyesszögei késként hasítják a homályt; a mennyezetről csillárok

pókhálója csüng. Vannak kárpitozott ágytámlák, virágosra faragott fából készült

ágytámlák, párhuzamos rézrudakból álló ágytámlák. Kétfelől fémkeretes, rugós

ágybetéteken az oldalukra állított, csupasz matracok alkotnak párhuzamos, rövidülő

síkokat. Ahogy a dobogó szívű Ahmad elindul a két rövidülő sík között, tiltott

cigarettafüst csapja meg az orrát, és egy ismerős hang a fülét. – Ahmad! Azt nem

mondták, hogy te leszel!

– Joryleen! Te vagy az? Nekem nem mondtak semmit!

A fekete lány kilép a szűrt fényű lámpa ernyője mögül, amely alatt sietően elnyomott

cigarettájának füstje úgy emelkedik a magasba a csokoládé ezüstpapírjából rögtönzött

hamutartóból, akár egy lassan forgó szobor. Mihelyt

253

Ahmad szeme hozzászokik a homályhoz, látja, liogjj Joryleen piros műbőr

miniszoknyát és mélyen kivaguii szűk, fekete felsőt visel, olyasfélét, mint a balett-tnku

Gömbölyűségét mintha újraöntötték volna egy másik, Ji réktájt keskenyebb formában, az

állkapcsa keményebb Haját rövidebbre vágta, és bespriccelte szőke festékkel, ahogy sose

viselte a középiskolában. Mikor Ahmad lejjebb néz, felfedezi, hogy Joryleen cikcakkos

varrású, lelni csizmát hord, amelynek legújabb divat szerinti, hoss/n, hegyes orra egy

csomó üres helyet hagy elöl. – Nekem csak annyit mondtak, hogy várjak itt egy fiúra, akit

szű/ie leníteni kell.

– Vízszintbe kell hozni, fogadjunk, hogy ezt mondta.

– Igen, ha jól emlékszem, tényleg ezt. Ritkán hasznall kifejezés, a többieket jóval

gyakrabban hallani. Azt mondta, hogy ő a főnököd, és itt dolgozol. Eredetileg Tylenollal

beszélt, de aztán engem is látni akart, és megmondta, hogy nagyon kedves legyek ehhez a

1

09

bizonyos fiúhoz. Magas forma arab volt, olyan sunyi gumiszájú. Mondtam is magamnak:

„Joryleen, ne bízz ebben az emberben”, de íi pénze jó volt. Szép tiszta bankók.

Ahmad meg van döbbenve: ő nem jellemezte volna Charlie-t sem úgy, hogy arab, sem

úgy, hogy sunyi. – Libanoniak. Charlie-t színtiszta amerikainak nevelték. Nem egészen a

főnököm, a tulajdonos fia, és együtt szállítunk bútorokat egy teherautón.

– Hát tudod, Ahmad, már bocsáss meg, hogy ilyet mondok, de az iskola alapján azt

hittem volna, hogy ennél valamivel többet akarsz. Olyasmit, ahol többet használhatod a

fejedet.

254 – Nos, Joryleen, én is ugyanezt mondhatnám rólad. Amikor utoljára alaposan

megnézhettelek, karénekhez öltöztél. Mit keresel itt ebben a kurvaszerelésben, és mit

beszélsz szűztelenítésről?

Joryleen védekezve hátraveti a fejét, és előretolja az i|kát, amely zsírosan fénylik a

korallszín rúzstól. – Ez nem íillandó – magyarázza. – Tylenol csak néhány kis szívességet

kér tőlem, amíg sikerül összeszednünk magunkat, és szereznünk egy saját házat. –

Körülnéz, témát vált. – Azt akarod mondani, hogy ez itt mind araboké? Honnan veszik ia

a pénzt?

– Te nem értesz az üzlethez. Kölcsönkérsz a banktól, hogy létesíthess egy

raktárkészletet, azán a kamatokat feltünteted a kiadások között. Ezt hívják

kapitalizmusnak. ('hehabék a hatvanas években jöttek át ide, amikor még minden

könnyebb volt.

– Hát gondolom – mondja Joryleen, és ruganyosan leül egy csupasz matracra,

amelynek kipárnázott rombuszmintáját ezüstös brokát takarja. A szurkolókóristákénál is

kurtább, kicsi piros miniszoknya megmutatja a combját a fiúnak, amely szélesen ellapul a

matrac szelének nyomásától. Ahmad egyedül a a lány bugyijára tud gondolni a csupasz

hátsó és a cifra huzat között; a gondolattól összeszorul a torka. Joryleenen fénylik minden:

a harsogó rózsaszín rúzsa, a sündisznótüskére emlékeztető, rövid csúcsokba zselézett haja,

a szeme körüli kencében az aranycsillám. A lány folytatja, hogy megtöltse a csendet: –

Könnyű kor volt a maihoz és a munkalehetőségeihez képest.

– Ha Tylenolnak pénz kell, miért nem szerez munkát?

255

– Túl jónak tartja magát a hagyományos állásokhoz. A/t tervezi, hogy egyszer még

nagy ember lesz, de addig is a/t kéri tőlem, hogy szerezzek egy kis kenyeret az as/lalia

Nem toszogat, hogy dolgozzak az utcán, csak annyil ku hogy hébe-hóba legyek kedves

valakihez, általában valami fehér emberhez. Ha egyszer rendbe jövünk, és meglesz n

magunk élete, azt mondja, úgy bánik majd velem, mini egy királynővel. – A középiskola

óta a szemöldökei i\ átfúratta, egy kis karika követte az orrgyöngyöt, és a/ ezüst gyűrűsort,

amely olyan, mintha egy hernyó eszeget ne fülkagylójának felső ívén. – Ejnye, Ahmad!

Elég ebből az ácsorgásból és bámulásból! Még kiesik a szemed. Mit szeretnél? Itt most

rögtön leszophatnálak, és akkor nincs vele piszok, de azt hiszem, a te Mr. Charlie-d

nagyon a szívén viseli, hogy valódi snappert kapj, amihez kell egy geciputtony, és utána

mosakodás. Mr. Charlie eleve fizetett mindenért, mert nem tudhatta, hogy akarod. Arra

számi tott, hogy szégyellős leszel.

– Joryleen – siránkozik Ahmad –, én nem bírom elvi selni, hogy így beszélj!

– Hogy beszéljek, Ahmad? Te még mindig az Arab Se-holországban kóvályogsz? Én

csak egyértelműen próbálok fogalmazni. Dobjuk le a ruhát, és válasszunk egy ágyat.

Apám, minden ágy a mienk!

– Joryleen, te csak tartsd magadon a ruhádat! Ugyanúgy tisztellek, mint régen,

különben sem akarom, hogy szűzte-lenítsenek, amíg törvényes házasságot nem kötök egy

rendes muzulmán lánnyal, ahogy a Qur'an parancsolja.

1

10

– Bébi, a rendes muzulmán lányod Seholországban van, én viszont itt vagyok, és

készen állok rá, hogy körbevigyelek a világon.

Mit jelent az, hogy körbevinni a világon? Megmutathatom. Még azt a buzis fehér

ingedet se kell levetni, csak a fekete nadrágodat. Gonosz ám ez a te s/uk nadrágod; mindig

ugrott tőle a pigém.

Azzal Joryleen, akinek az arca egy szinten van a fiú sliccével, kinyitja a száját, nem

olyan nagyra, mint mikor inekel, de elég nagyra, hogy Ahmad láthassa. Az íny és a belső

hártyák nedvesen csillognak a fogak tökéletes, gyöngyös ívének tövében, amely mögött

sápadtan duzzad a nyelv. Szemének fehérje szélesebbre kerekedik, mikor kérdőn felnéz a

fiúra.

– Ne légy ilyen undorító – mondja Ahmad, bár a hús a slicc mögött válaszolt.

Joryleen bosszankodik. – Azt akarod, hogy vissza kell-|en adnom Mr. Charlie pénzét?

Azt akarod, hogy Tylenol a szart is kiverje belőlem?

– Azt szokta?

– Igyekszik, hogy ne maradjon nyoma. Az idősebb stricik figyelmeztették, hogy magát

köpi szájba, ha ilyet tesz. – Leveszi a tekintetét Ahmadról, gyengéden megböki a fejével a

fiút a derékszíja alatt, úgy mozgatja a fejét, mint a kutya, amelyik a vizet rázza le magáról,

ismét felnéz. –Gyere már, szépfiú! Tetszem neked, látom rajtad. – Egyszerre tíz

hosszúkörmű ujjával érinti meg a dudort a slicc alatt.

Ahmad hátraugrik: nem Joryleen cirógatása riasztja meg, hanem a beleegyezés és a

behódolás ördögének zendülése, amely megkeményíti egy részét, és bódultsággal ernyeszt

másokat, mintha sűrítő anyagot fecskendeznének a vérébe; Joryleen ráébresztette egy

cukrosán telített állapot-

257 ra: a férfiéra, aki belép a magában hordozott mag szolgalai t ba. Az asszonyok az ő

szántóföldjei, olyan ágyakon, unu lyeknek brokát a bélése. És a két kert gyümölcsei méhen

l> csüngenek. – Túlságosan kedvellek, hogy úgy bánjak vek <l mint egy szajhával –

mondja Joryleennek.

Ám a lány turbékoló hangulatban van, mulattatja 6* bizgatja ijedős ügyfele. – Csak a

számba hadd vegyem Ixl – mondja. – Az nem bűn az öreg Korán szerint. Az csak

természetes rokonszenv! Erre csináltak bennünkrl. Ahmad! És nem leszünk ám örökké!

Megöregszünk, meg betegszünk. Légy természetes csak egy órára, és mindkri tőnknek

szívességet teszel. Nem akarsz játszani az én s/ep nagy dudáimmal? Láttam ám, hogy

mindig belebámultai .1 blúzomba, ha közel kerültünk egymáshoz az iskolában!

Ahmad nem jön közelebb, a lábikrája a szomszédos vetetlen ágy matracához tapad, de

túlságosan megszédül a vérében zúgó vihartól, hogy tiltakozzék, amikor Joryleen ollózó

mozdulatokkal kiszabadítja a szoros felsőt a kicsi szoknya derekából, áthúzza pettyekben

szőkített, rövid hajú fején, majd homorítva kikapcsolja pókhálószen] fekete melltartóját.

Barna melle olyan sötét a hússzín bimbót övező gyűrűben, akár a padlizsán. Ettől, hogy a

bordórózsaszín bimbók kikerültek a szabad levegőre, ahol nem látszanak annyira

hatalmasnak, mint félig elrejtve, Joryleen valahogy közelebb kerül ahhoz a régi,

barátságos lányhoz, akit Ahmad felületesen ismert, hetykén és mégis bátortalanul

mosolyogva a szekrényeknél.

– Ne mondd el Tylenolnak, hogy mit csináltunk és mit nem – mondja Ahmad szikkadt

szájjal és nehezen forgó nyelvvel.

258 Oké, nem fogom, megígérem! kiilönhen sem s/eieii hallani, hogy csinálom a fuvarokat.

– Vedd le a többi ruhádat. Csak leks/unk egy kn .n egymás mellett, és beszélgetünk.

Joryleen mintha ennyi kezdeményezéstől is lejei huj inna. Keresztbe teszi a lábát, előbb

az egyik hegyes orrú. fehér csizmáját húzza le, aztán a másikat, majd feláll. Most, hogy

1

11

mezítláb van, hajának szőkére festett hegy 11 mskéi nem érnek magasabbra Ahmad

kulcscsontjánál. I telefejel a fiú mellébe, amikor felváltva kell féllábon egyensúlyoznia,

hogy lehúzza a piros műbőr szoknyát, majd a hártyavékony fekete bugyit. Miután ezzel

végzett, lehajtja a fejét, lesüti a szemét, és keresztbe teszi a mellén .1 kezét, mintha a

meztelenség szemérmesebbé változtatná.

Ahmad hátralép, azt mondja: – Kis Miss Népszerű? –Ámulatba ejti az igazi, pőre,

sebezhető Joryleen. – Én nem vetkőzöm le. Utánanézek, hátha találok pokrócot és párnát.

– Elég fojtós fonóság van itt fent – mondja Joryleen. –Biztos, hogy szükségünk van

pokrócra?

– Alánk kell – magyarázza a fiú. – Hogy védje a matracot. Tudod te, mibe kerül egy jó

matrac? – A zömét vastag műanyag védi, de az undokul ragadna, ha ráfeküdnének.

– Hé, miért nem csináljuk már a bulit? – nyűgösködik Joryleen. – Tiszta pucér vagyok.

Mi van, ha bejön valaki?

– Meglep, hogy ennyi fuvar után még érdekel – mondja Ahmad. Ő most felelősséget

vállalt: lugast kell készítenie magának és a párjának: az élmény izgalmas, de nyugtalanító.

A lépcsőnél megfordul, és látja Joryleent: nyugodtan ül a lámpafényben, újabb cigarettára

gyújt, és a füst felépíti azt a hullámzó szobrot a kúpos izzásban. Ahmad

259 rohanvást megy le a lépcsőn, nehogy Joryleen elpun-Jojón. A fő bemutatóterem

bútorai között nem talál poho cot, de elhoz két mintás párnát egy zseníha huzatií s/óíl ról,

meg egy hatszor négyes, kis perzsaszőnyeget. A sieiii. kapkodás lehűti egy kicsit, bár a

lába még mindig remeg

– Mi tartott ennyi ideig? – köszönti Joryleen. Ahin.nl elrendezi a matracon a párnákat

és a szőnyeget, a lány elnyúlik a kékkel keretezett, összefonódott mintán – e/ ii

hagyományos kép, magyarázta Habib Chehab, folyóval övezett oázis kertjét ábrázolja.

Joryleen könyökben beh.i| lított karjára hajtja a fejét a zsenfliapárnán, megmutatva

borotvált hónalját. – Apám, hát ez perverz! – mondja ¡1/ épp csak a cipőjét levetett

Ahmadnak, aki talpig felöltő/vr heveredik mellé.

Az ing össze fog gyűrődni, de Ahmad úgy dönt, ez is hozzátartozik az árhoz, amelyet

fizetnie kell. – Átkarol hatlak? – kérdezi.

– O, francba, hát persze! Sokkal több mindent is meglehetsz.

– Ennyi az, amit elbírok – mondja a fiú.

– Oké, Ahmad, de most aztán lazíts!

– Nem akarok csinálni semmi olyat, amit undorítónak találsz.

Joryleen ezen elmosolyodik, aztán nevet. Nevetése melegen legyezi Ahmad nyakának

oldalát. – Az nehezebben menne, mint tudni szeretnéd.

– Miért csinálod ezt? Miért hagyod, hogy Tylenol csak így küldözgessen?

Joryleen sóhajt, az élet újabb fuvalma éri a fiú nyakát. – Nem sokat tudsz te a

szerelemről. Tylenol az én embe-

260 mii Nélkülem szinte semmije sincs. Sajnálatra méltó, és 11I.111 túlságosan szeretem,

hogy ezt az orra alá dörgöljem. 11 kete férfinak, aki szegénységben nőtt fel New Pros-

nrélben, nem szégyen, ha van egy nője, aki strichel rá – ez 1 gv mód, hogy bizonyítsa a

férfiasságát.

Ja, de mit kell bizonyítani neked?

Asszem, azt, hogy nem halok bele a szarba. Ez csak Átmeneti. Nem drogozok, a lányok

így szívják meg, elkezdenek drogozni, hogy kibírják a szart, aztán a drog lesz a

legnagyobb szar. Összesen csak füvezek, és időnként félsz ívok egy csíkot, az én ereimet

nem szurkálja senki. ' Kihagyhatom, ha megváltoznak a körülmények.

– Hogy változhatnak meg, Joryleen?

1

12

– Tylenol más kapcsolatokat talál – feleli a lány. – Vagy azt mondom, hogy nem

csinálom tovább.

– Szerintem nem engedné, hogy csak úgy lelépj. Magad mondtad, hogy te vagy

mindene.

Joryleen hallgatással ismeri el ennek az igazságát; a csend még sűrűbbé teszi a testét

Ahmad karja alatt. Könnyedén odatolja a hasát Ahmadéhoz, melle meleg vízzel töltött

szivacs a fiú ingének szintjén, amelytől még mélyebbek lesznek a zsebeken a ráncok.

Lábujjain a körmök – amelyeket, mint Ahmad megfigyelte, amikor a lány lehúzta a

hegyes orrú fehér csizmáját, Joryleen sima vörösre lakkozott, míg kezének hosszában

kettéosztott körmeit zöldre és ezüstre festette – játékosan kérdezgetve kapirgálják a fiú

bokáját. Csodálatosan jólesőek ezek az érintések, amelyek Joryleen hajának, fejbőrének,

izzadságának szagával, hangjának érdes bársonyával együtt átmossák Ahmad érzékeit. A

fátyolosságnak, amelyet a fiú hall a lány léleg-

261 zésében, önálló vibrálója van. – Nem akarok magamml beszélni – mondja Joryleen. –

Félek az ilyen bes/cdi..l Érzékelnie kell, ha kevésbé hevesen is, az izgalom \n tolulásos

buckáját a fiú dereka alatt, de nem nyúl oda, m> n engedelmesen betartja az egyezséget,

amelyet Alinuu! parancsolt. Ahmad még sose parancsolt senkinek a/ni.i, hogy férj nélkül

maradt anyjának életben kellett tailam.i

– Mi van azzal a templomi énekléssel, amit korábban csináltál? – makacskodik. – Azt

hogy egyezteted össze c//cl /

– Sehogy. Már nem énekelek. Anyám nem érti, micn maradtam ki. Azt mondja,

Tylenol rossz hatással van ram Nem tudja, mennyire igaza van. Figyelj: az egyezség ami

szólt, hogy megbaszhatsz, de nem, hogy basztathatsz.

– Én csak melletted akarok lenni, olyan közel, amcuy-nyire lehet.

– Jaj, apám, hogy hányszor hallottam ezt! Azok a csudl szív férfiak! Hát akkor halljunk

rólad. Hogy van az öreg Allah? Hogy ízlik a szentség most, hogy vége az iskola nak, és

kiléptünk a nagybetűs életbe?

Ahmad ajka hüvelyknyire elhúzódik Joryleen homlokától. Úgy döntött, nyíltan beszél

vele életének erről a dolgáról, amelyet ösztönösen titkol mindenkitől, még Charlie-tól,

még Rashid sejktől is. – Még mindig ragaszkodom az Egyenes Úthoz – mondja. – Az

iszlám még mindig az én vigaszom és vezetőm. De –

– De mi, bébi?

– Mikor Allah felé fordulok és megpróbálok Rá gondolni, mindig belém hasít,

mennyire egyedül van abban a csillagos térben, amelyet Ő parancsolt életre. A Qur'an

Szerető Szívűnek, Önmagában Valónak mondja. Régeb-

262 l>. ii sokat töprengtem a szereteten; ma már az rciulíl ineg. imgy magában való, abban

az ürességben. A/ emberek mindig magukra gondolnak – mondja Joryleennek. Scu-11 se

gondol Istenre – hogy szenved-e vagy sem, hogy »/i'iet-e az lenni, aki. Mi olyat lát a

világban, amiben (nőmét leli? De a mesterem, az imám azt mondaná, hogy éne gondolni,

Őt emberhez hasonló lénynek képzelni akkora istenkáromlás, amelynek büntetése egy

örökkévalóság a pokol tüzén.

– Jesszuskám, micsoda terhet veszel az agyadra! Talán () adott minket egymásnak,

hogy ne legyünk olyan egyedül, mint Ő. Ez így van benne a Bibliában.

– Ja, de mi vagyunk mi? Büdös állatok, de komolyan, egy csomó állati szükséglettel, és

még annyit se élünk, mint a teknősbékák.

Ez – a teknősbékák említése – annyira megnevetteti Joryleent, hogy egész pucér

testében rázkódik Ahmad mellett, és a fiú a belekre, a gyomorra meg a többi mindenfélére

gondol, amik be vannak csomagolva ebbe a testbe; ez mind megvan Joryleenben, és mégis

1

13

van gyengéd lelke, amely most az ő nyakának az oldalát legyezi, a nyakát, amelyhez Isten

olyan közel áll, akár egy ér. – Jobb lesz, ha túlteszed magadat ezeken a fura gondolatokon,

különben megbolondulsz tőlük! – mondja a lány.

Ahmad ajka hüvelyknyire megközelíti Joryleen homlokát. – Időnként úgy rám tör a

vágy, hogy elmenjek Istenhez, enyhítsek a magányán. – Alighogy kijöttek a száján, máris

ráismer a szavakban az istenkáromlásra. A huszonkilencedik szárában meg van írva: Allah

nem szorul rá a teremtményekre.

263 – Úgy érted, hogy meghalj? Már megint megrenitii t Ahmad! Hogy is van az a farok,

ami egész idd ahm bökdösött? Addig dumáltunk, míg elment? – (iyin..m szakértő kézzel

megérinti. – Nem, öreg, nem meni el M-1 mindig itt van, és azt akarja, amit akar. Nem

bírom én r/i – nem bírom a feszültséget! Te ne csinálj semmit. All.ih majd hibáztathat

engem. Kibírom. Én csak nő vngyol mindenképpen mocskos. – Megragadja két kézzel a

In) farkát, ütemesen húzogatni kezdi lökdöső puhaságán, iám ja feljebb, egyre feljebb a

vonagló átalakulásba, Almiad görcsös énjének abba a szökkenő szaltójába, amely tahin

akkor játszódik le, amikor a lélek belép a halálban .1 Paradicsomba.

A két fiatal test összetapad; ziháló hegymászók, akik most érkeztek egy párkányra. –

Meg is volnánk – mond|.i Joryleen. – Jó sok dzsuva ment a nadrágodba, de nem kel lett

geciputtonyt használni, és még mindig szűz vagy annak a feleségednek, aki majd

fejkendőt visel.

– A hidzsábot. Lehet, hogy sose lesz olyan feleségem.

– Ezt meg miért mondod? Megvan hozzá a felszerelésed, ráadásul a jó természeted is.

– Megérzés – mondja Ahmad. – Te állhatsz a legközelebb a feleséghez, aki nekem

jutott. – Enyhén vádló hangon teszi hozzá: – Nem kértem ám, hogy ezt csináld, hogy

elmenjek.

– Szeretek megdolgozni a pénzemért – közli Joryleen. Ahmad sajnálja, hogy a lány

fellazul a csevegésben, elhúzódva attól a szoros, nedves varrattól, amely egy testté tette

őket. – Nem tudom, honnan van benned ez a rossz megérzés, de a te Charlie barátod

játszik valamire. Miért

264 11 ndezte meg ezt a numerát, amikor te nem bniszndinl

.ne?

Ana gondolt, hogy olyasmi, amire szükségem van l.ilan tényleg szükségem volt.

Köszönöm, Joryleen. Itai, mint mondtad, tisztátalanság volt.

Majdnem olyan, mintha hizlalnának.

Kicsoda, mire?

– Cicám, nem tudom. Hallottad a tanácsomat. Pattanj le inról a teherautóról.

– És ha én mondanám neked, hogy pattanj le Tyle-noltól?

– Az nem olyan egyszerű. O az emberem.

Ahmad igyekszik megérteni ezt. – Kötődni akarunk, akár szerencsétlenül is.

– Eltaláltad.

A latyak az alsónadrágjában szárad, kezd ragadni; mégis ellenáll, amikor a lány ki akar

bújni a karja alól. –Mennem kell – mondja Joryleen.

Ahmad szorosabban, kissé kegyetlenül öleli magához. Megdolgoztál a pénzedért?

– Nem-e? Éreztem, mikor elsülsz, méghozzá hatalmasat.

Ahmad követni akarja a tisztátalanságban. – De nem basztunk. Talán azt kellene.

Charlie azt akarná.

– Rájöttél az ízére, he? Ene az alkalomra már késő, Ahmad. Mostantól vigyázunk a

tisztaságodra.

1

14

A bútorbolton kívül leszállt az éjszaka. Két ágyra vannak az egyetlen lámpától,

amelynek szűrt fényénél Joryleen arca fekete ovális a fehér zseníliapárnán, tökéletes

fekete ovális, amelyben csillámok aránylanak, apró ezüst-

265 villanásokkal mozog a szemhéj és a száj. Isten kezéből kihullott, de másért áldozza fel

magát, hogy az a szánni mas dúvad Tylenol élhessen. – Egy dolgot tegyél még meg értem

– könyörög Ahmad. – Joryleen, nem bírlak így elengedni!

– Miféle dolgot?

– Énekelj nekem!

– Hú! Hát te tényleg férfi vagy. Mindig akar még valamit.

– Csak egy kis éneket. Úgy szerettem a templomban, hogy meg tudom különböztetni a

hangodat a többiekétől.

– Most pedig valaki arra is megtanított, hogy hízelegj. Fel kell ülnöm. Fekve nem lehet

énekelni. A fekvés más dolgokra való. – Ez fölösleges otrombaság volt tőle. A

matractengeren égő magányos lámpa fénye árnyékfélholdakat rajzol Joryleen kerek,

súlyos melle alá; még csak tizennyolc éves, de a mellét már húzza a nehézkedési erő.

Ahmad hirtelen szeretné kinyújtani a kezét, és megérinteni, sőt meg is csípni a hússzínű

bimbók hegyét, hiszen Joryleen kurva, és rosszabbakhoz szokott; meglepő, hogy ilyen

kegyetlen is tud lenni, ha az ellágyulás ellen kell harcolnia, amely eltántorítaná a

legnehezebb hűségtől. Aki Allah útján fáradozik, mondja a huszonkilencedik szúra, az

sajátmagáért fáradozik. Ahmad behunyja a szemét, mert látja a száj pici izmainak, az

ajkat keretező, finom barázdának a feszüléséből, hogy Joryleen énekelni fog.

– Bűnünk s bánatunk – turbékolja Joryleen reszketeg hangon, a templomban hallott

változat szinkópás szökde-lése nélkül – Jézus, a jó barát vinni segít… – Ének közben

kinyújtja sápadt tenyerű kezét, és megérinti Ahmad hom-

266 lokát, az egyenes, szögletes homlokot, amely több hitet akar hordozni annál, amit a

legtöbb ember elviselni képes, ujjai, kétszínű körmei elkószálnak, és megcsípik a fiú fülét

a befejezésnél: – …vigye az Úrhoz a fohász.

Ahmad figyeli, amint energikusan öltözik: első a melltartó, aztán komikus

fészkelődéssel a falatnyi bugyi; a következő a szoros póló, amely olyan rövid, hogy

kilátszik egy csíkban a hasa, majd a skarlát miniszoknya. Leül az ágy szélére, hogy

felhúzza hosszú orrú csizmáját valami vékony, fehér zoknira, amit Ahmad nem vett észre

a vetkőzésnél. Hogy védje a bőrt az izzadságtól és a lábát a szagtól.

Hány óra van? Napról napra korábban sötétedik. Nem sokkal múlt hét: nem egészen

egy órát töltött Joryleennel. Az anyja már otthon lehet, várja, hogy megetethesse. Ujabban

több ideje van Ahmadra. Szólít a valóság: föl kell kelnie, el kell simítania ottlétük minden

árnyékát a műanyag fóliába burkolt matracon, vissza kell vinnie a szőnyeget és a párnákat

a földszinti helyükre, ki kell vezetnie Joryleent az asztalok és karosszékek között, a polcok

és a vízhűtő és a blokkolóóra mellett a hátsó ajtóhoz, majd onnan ki az estébe, ahol most

kevesebb a fényszóró, mert a munkások hazamentek, csak azok járnak, akik vadásznak

valamire: vacsorára vagy szerelemre. Joryleen éneke és az elélvezés annyira elálmosította,

hogy míg megteszi hazafelé a tizenkét sarkot, egyáltalán nem riasztja a gondolat, hogy

ágyba bújik, és nem ébred fel többé.

Rashid sejk a Qur'an nyelvén köszönti: – fa-inna ma'a 7-'usri yüsrá. – Ahmad, akinek

klasszikus arabsága berozsdásodott, miután három hónapig kihagyta a leckéket a

267 mecsetben, gondolatban megfejti az idézetet, és hiuinlom veszi, van-e rejtett jelentése.

A nehézség könnyehh\i,nnrl jár. Ez a „Vigasz”-ból van, a korai mekkai szúrnk l-nyi kéből,

amelyek rövid terjedelmük miatt a könyv vegem kerültek, de a sejk különösen szereti őket

1

15

tömör dlok/* tosságukért. „A kitárás”-nak is nevezett szúra mag.ii u Prófétát szólítja meg

Isten hangján: Nem tártuk-e ki tnk\,l a kehledet, s vettük le rólad a terhedet, amely

len>skn\, totta a hátadat?

Találkozását Joryleennel a Munka Ünnepét megelo/d péntekre szervezték, így csak a

következő kedden kénlczll meg tőle Charlie Chehab: – Hogy ment?

– Jól – felelte Ahmad émelyegve. – Történetesen tulokig ismertem a Belvárosiban.

Azóta sajnos tévútra térítettek.

– Megcsinálta a melót?

– Ó, igen. A melót megcsinálta.

– Helyes. A stricije szavatolta, hogy nagyon ügyesen megcsinálja. Micsoda

megkönnyebbülés! Mármint nekem. Valahogy nem volt természetes, hogy még mindig

szu/ vagy. Nem tudom, miért vettem annyira a szívemre, de úgy vettem. Új embernek

érzed magadat?

– O, igen! Új fátyolon át látom az életet! Új lencsén ál, hogy úgy mondjam.

– Príma. Príma! Az első numeráig nem is él igazán az. ember. Én tizenhat évesen

jutottam hozzá a magaméhoz. Tulajdonképpen kettőhöz: egy hivatásoshoz kotonnal, és az

egyik szomszéd lánnyal, natúrban. Persze azok vadabb idők voltak, még az AIDS előtt. A

te nemzedéked okosan teszi, ha óvatos.

268 Óvatosak voltunk. – Ahmad elvörösödik, amiért tit-inl|.i Charlie előtt, hogy még

mindig tiszta, de nem akart . ..ilodást okozni patrónusának ezzel az információval. Ta-

■■ni már túl sok mindent megosztottak a vezetőfülke közel-rgeben, miközben az

Excellencia forgó kerekei feldolgozok New Jerseyt. Joryleen beletörte a szálkát a

tanáccsal, hogy pattanjon le arról a teherautóról.

Nyugtalanság, ideges túlterheltség tapadt Charlie-hoz .1/011 a reggelen. Arcára túl

gyorsan gyűrődtek a ráncok, mozgékony szája túl gyorsan ugrált a bemutatóterem mö-

goiti irodában, ahol a reggeli kávét megitták, és a napi munkát megtervezték. Itt

várakoztak a mosatlan zöldes-liama overallok és a sárga esőkabátok azokra a napokra,

amikor esőben kell szállítani; úgy lógtak a kampójukon, akár a lenyúzott bőr. Charlie

közölte: – A hosszú hétvégén összefutottam Rashid sejkkel.

– Igen? – Persze, gondolta Ahmad, Chehabék fontos lagjai a mecset közösségének,

nincs semmi különös egy ilyen találkozásban.

– Szeretne találkozni veled az Iszlám Központban.

– Attól félek, azért, hogy megfenyítsen. Amióta dolgozom, elhanyagolom a Qur'ant, és

elmaradtam a pénteki istentiszteletekről is, habár, mint észrevehetted, sose mulasztom el a

szalátot, ha csak tölthetek öt percet olyan helyen, amely nincs beszennyezve.

Charlie összevonta a szemöldökét. – Azt nem lehet, Haragos, hogy csak te és az Isten.

O elküldte a Prófétáját, és a Próféta teremtett egy közösséget. Ha nincs ummah, ha nem

tudatosítod és nem gyakorolod a kapcsolatot, amely

269 egy erényes csoporthoz fűz, a hit olyan mag lesz, amily nem hoz termést.

– Ezt Rashid sejk mondta, hogy mondd meg nekem.' – Mert inkább Rashid sejkre

vallott, mint Charlie-ra

A férfi vigyorgott – azzal a váratlan, megnyerő mo/dn lattal mutatta ki a fogát, mint egy

csínyen kapott gyerek. Rashid sejk tud beszélni nélkülem. De nem azért hív, hogy

lehordjon – épp ellenkezőleg! Egy lehetőséget akar felajánlani. Most már befogom a nagy

számat, ezt sem kellcii volna elmondanom. Hadd közölje veled ő! Ma korán le/a arjuk a

szállításokat, utána kiteszlek a mecsetnél.

így szállították le Ahmadot mesterének, a jemcm imámnak. A mecset alatti

körömszalonban, noha jól el van látva székekkel, egyetlen unott vietnami manikűrösnc?

1

16

olvas egy képeslapot, és a CSEKKEK BEVÁLTÁSA ablakában a hosszú reluxa rése

keskeny bepillantást enged egy ráccsal védett, magas pultra, amely mögött vaskos fehér

ember ásítozik. Ahmad kinyitja a két üzlet között az ajtói, a 2781'/2 számú, hámló zöld

ajtót, és felkapaszkodik a lépcsőn az előtérbe, ahol egykor a tánciskola hallgatói vártak a

leckéket. A sejk irodája előtt a hirdetőtáblán még mindig ott vannak a számítógépen

kinyomtatott értesítések, amelyek arab nyelvtanfolyamokat, a mai világban is szent,

tisztességes és ildomos házassághoz adott tanácsokat, ennek és ennek a mollahnak a

közel-keleti történelemről tartott előadásait hirdetik. Rashid sejk ezüsttel hímzett

kaftánjában kijön, hogy szokatlanul szertartásosan és szenvedélyesen megszorítsa

tanítványa kezét; a nyár nem változtatott rajta, habár a szakállában mintha több lenne a

270 szürke szál, hogy jobban illeszkedjék galambszürke szeméhez.

Ahmad még mindig a köszöntés jelentésén rágódik, amikor Rashid sejk kiegészíti: – wa

la 'l-ükhiratu khayrun Inka mina 'l-ülá. wa la-safwa yu 'tika rabbuka fa-tardá. –

Ahmadnak úgy rémlik, ez is az egyik rövid mekkai szura, amelyeket mestere úgy szeret,

talán „A reggeli órák”, és arról szól, hogy a jövő, az eljövendő élet gazdagabb jutalmat ad,

mint a múlt. Bizonyosan adni fog néked az Urad, hogy elégedett leszel. Rashid sejk

angolul mondja: – Drága fiam, hiányoztak nekem az órák, amikor együtt tanulmányoztuk

az írást, és nagy kérdésekről beszélgettünk! Olyankor én is tanultam. Hited egyszerűsége

és ereje csiszolta és erősítette az enyémet. Oly kevesen vannak hozzád hasonlók.

Bevezeti a fiatalembert az irodájába, és leül a nagy, füles karosszékbe, amelyből

tanítani szokott. – Nos tehát! – fordul Ahmadhoz, miután mindketten elfoglalták szokott

helyüket az asztal mellett, amelynek lapján semmi sincsen egy kopott, zöld kötésű

Qur'anon kívül. – Utaztál a szélesebb, hitetlen világban – amelyet barátaink, a Fekete

Muzulmánok „holt világnak” hívnak. Változtatott-e a hiteden?

– Uram, nem vagyok tudatában, hogy ezt tette volna. Még mindig azt érzem, hogy Isten

közel van hozzám, olyan közel, mint nyaki ütőerein, és úgy szeret, ahogyan csak O képes.

– Láttál-e a városokban, amelyekben jártál, szegénységet és nyomorúságot, amelytől

megkérdőjelezted könyörületességet, egyenlőtlenségeket vagyonban és hatalomban,

amelyektől kétségbe vontad igazságosságát? Nem

271 fedezted-e fel, hogy a világnak ez az amerikai vént a n szennytől és a kapzsiságtól, a

bujaságtól és a hi.ih.ivn lóságtól, a reménytelenségtől és a fáradtságtól bűzlik, .inni az

okoz, hogy nem ismerik a Próféta ihletett üzencléV.'

Az imám retorikájának száraz szóvirágai, kétéhi li.m gon előadva, amely ad, de rögtön

vissza is vesz, az isménk kínos érzést keltik Ahmadban. Megpróbál őszintén val.i szólni,

kissé Charlie stílusában: – Hát gondolom, nem n föld legpuccosabb része, és megvannak a

lúzerei, de élve/ tem, hogy járhattam benne. Az emberek többsége iga/.m rendes.

Természetesen általában szállítottunk valanul, amit ők akartak, és amiről azt gondolták,

hogy jobbá tes/i az életüket. Charlie fényes pofa. Egy csomó mindent lud az állam

történelméről.

Rashid sejk előredől, a padlóra teszi a cipőjét, és öss/e illeszti finom kezecskéjének

ujjait, talán hogy elfőj.sa remegősüket. Ahmad nem érti, miért kellene idegeskednie a

tanárjának. Talán féltékeny, hogy egy másik ember ilyen mély hatást gyakorol a

tanítványára. – Igen – mondja. Charlie „fényes pofa”, de komoly célja is van.

Tájékoztatása szerint kifejezted készségedet, hogy meghalj a dzsi-hádért.

– Igen?

– Egy interjú során a Szabadság parkban, kilátással Alsó-Manhattanre, ahol a

kapitalista elnyomás ikertornyait győzedelmesen ledöntötték.

1

17

– Az interjú volt? – De furcsa, gondolja Ahmad, hogy azt a szabadban folytatott

beszélgetést ide jelentették, ebbe a szűk, belvárosi mecsetbe, amelynek ablakaiból csak

téglafalakat és sötét felhőket látni. Ma szürke fátyolrétegek

272 gvnrődnek az alacsony égen, amelyekből talán eső lesz. \niiál a korábbi interjúnál

harsányan sütött a nap, vaká-i io/.ó gyerekek rikoltozása pattogott a fiitteres Upper Bay es

a Tudomány Palotájának vakítóan fehér kupolája ki>/.ött. Léggömbök, sirályok, napfény.

– Meg fogok halni erősíti meg, rövid hallgatás után –, ha ez Isten akarata.

– Van egy módja – kezdi óvatosan a mester –, amellyel hatalmas csapás mérhető az O

ellenségeire.

– Összeesküvés? – kérdezi Ahmad.

– Mód – igazítja ki Rashid sejk pedánsan. – Kell hozzá egy shahtd, aki szenvedélyesen

szereti Istent, és türelmetlenül szomjazik a Paradicsom dicsőségére. Vagy ilyen, Ahmad? –

A mester majdnem lustán teszi fel a kérdést, miközben hátradől, és behunyja a szemét,

mintha bántaná a fény. – Légy becsületes, kérlek.

Ahmadhoz visszatért az az ingatag érzés, hogy vékony, gyenge pálcákból készült

állvány tartja feneketlen mélység fölött. Miután egész életében alig tartozott valakihez, itt

áll egy sugárzó közép reszkető peremén. – Azt hiszem, az vagyok – mondja a fiú a

tanítójának. – De nem vagyok képzett harcos.

– Úgy rendeltetett, hogy meglegyen minden képességed, ami szükséges. A feladat

abban áll, hogy el kell vezetni egy teherautót egy bizonyos helyre, ott pedig létre kell

hozni egy szimpla technikai kapcsolatot. Hogy pontosan miként, ezt majd elmagyarázzák

a szakértők, akik megszervezik ezeket a dolgokat. Vannak nekünk Istenért folytatott

háborúnkban – magyarázza könnyedén a csendes derűvel mosolygó imám – olyan

műszaki szakembereink, akik felérnek az ellenségével, ám akaraterejük és

273 bátorságuk elsöprő fölényben van az öveiéhez ké|h-»i Emlékszel a huszonnegyedik

szárára? al-nür, „A vil.i gosság”.

Vékony bíbor szálakkal erezett szemhéjai lecsukódnak 11/ emlékezés és a recitálás

erőfeszítésétől: – wa 'l-larlhtM kafarü a 'máluhuni ka-sarábi biqi'atin yahsabuhu 'z-Zfim

'<»<» má'an hattá idhá já'abu lam yajidhu shay'an wa wajudc 'lláha 'indabu fa-waffáhu

hisábahu, wa 'lláhu sarí'n /” hisáb. – Kinyitja a szemét, és látva Ahmadon a bűntudatul

értetlenséget, vékony, ferde mosollyal fordít: – „A hiteiknek cselekedetei azonban

olyanok, mind a délibáb a síkvidéken. A szomjúhozó azt gondolja róla, hogy vi/ Mikor

aztán odaér, nem talál ott semmit. Ehelyett Allaliol találja magánál, aki teljesen kifizeti a

számláját.” Mindig az volt a véleményem, hogy ez valami gyönyörű kép – a/ utazó azt

hiszi, víz, de csak Allahot találja ott. Ez meg rémíti. Az ellenség csak az önzés, a sok kis

egyén és érdek délibábjáért harcolhat: a mi táborunké az egyetlen, átszel lemült

önzetlenség. Alárendeljük magunkat Istennek, egyek leszünk vele, és egymással.

Az imám ismét behunyja a szemét a szent önkívület ben. A csukott szemhéjak

reszketnek a belső hajszálerek lüktetésétől. Ám a hangja határozott: – Azonnal átkerülsz a

Paradicsomba – szögezi le. – Családod – az anyád – kárpótlást, i'ála-i kap a veszteségéért,

akkor is, ha hitetlen. Fia áldozatának szépsége talán meggyőzheti, hogy megtérjen.

Allahnál minden lehetséges.

– Anyám világéletében megállt a saját lábán. Nem kaphatná a kárpótlást inkább egy

barátom, egy olyan nő, aki velem egykorú? Segíthetne rajta, hogy elnyerje a szabadságot.

274 – Mi a szabadság? – kérdezi Rashid sejk. Szeme kinyílik, áttöri a transz hártyáját. –

Amíg a testünkben tartózkodunk, rabszolgái vagyunk a testünknek és szükségleteinek. I

logy irigyellek, drága fiam! Hozzád képest öreg vagyok, es mindig a fiataloké a csata

1

18

legnagyobb dicsősége. Hogy leiáldozhatják az életüket – folytatja, és a szemhéja félig

leereszkedik, úgyhogy csak egy nedvesen csillogó, szürke sáv látszik ki alóla –, mielőtt

elhasznált ronggyá szakad. Micsoda végtelen öröm az!

– Mikor kerül sor az én istishMd-omrsP. – kérdezi Ahmad, miután az imám szavai

leülepedtek a csöndben. Az önfeláldozására: mostantól ez is a része, ugyanolyan élő,

tehetetlen része, mint a szíve, a gyomra, a vegyületeivel és enzimjeivel rágcsáló

hasnyálmirigye.

– Hősies áldozatodra – siet szépíteni a mester. – Egy héten belül, mondhatnám. A

részleteket nem én határozom meg, de ha eltelik még egy hét, az közel lesz időben egy

évfordulóhoz, és hatásos üzenetet küld a globális Sátánnak. Az üzenet ez lesz: „Akkor

sújtunk le, amikor nekünk tetszik.”

– A teherautó. Az lesz, amit az Excellenciánál vezetek? – Ha maga miatt nem is, de a

teherautóért búsulna – narancsba hajló, vidám sütőtökszínéért, ékes dőlt betűiért, a

kilátásért a vezetőülésből, amely áttolja az akadályok és veszedelmek, gyalogosok és más

járművek világát a szélvédő túloldalára, így könnyebb kiszámítani a mozgásteret, mintha

hosszú, püffedt motorháztetejű személyautót vezetne.

– Hasonló teherautót, amelynek vezetése rövid távon nem fog gondokat okozni. Az

Excellencia teherautója

275

ráterelné a gyanút Chehabékra, ha megmaradnának .i/h nosítható töredékek.

Remélhetőleg nem maradnak. A Vi lágkereskedelmi Központ első bombázásánál, te talán

iul fiatal voltál, hogy emlékezz rá, nevetségesen könnyu u>ll azonosítani a bérelt

teherautót. Ezúttal a tárgyi bizonyid kok inhumálódnak – ötölnyi mélybe, ahogy a n.igy

Shakespeare mondja.

– Inhumálódnak – ismételi Ahmad. Nem olyan s/i>, amelyet gyakran hall az ember.

Átlátszó, kellemetlen i/ii gyapjúra emlékeztető, különös réteg borult rá, amely meg

akadályozza, hogy érzékszervei kölcsönhatásban legyenek a világgal.

Viszont Rashid sejk, aki megújult élekkel emelkedett ki a transzból, megérzi a fiú

viszolygását, és siet közölni: Te nem leszel ott, hogy bármit is erezz. Te abban a pil

lanatban Dzsannahban leszel, a Paradicsomban, és látha tod Isten elégedett arcát. Úgy fog

köszönteni, mint a fiat – A sejk komolyan előrehajol, és sebességet vált: – Ah mad, figyelj

rám! Nem kell elvégezned ezt. Charlie-nak tett vallomásod nem kötelez, ha szívedben

elcsüggedtél. Vannak sokan mások, akik mohón vágynak a dicső névre, és az örök

üdvösség ígéretére. A dzsihádba özönlenek a/ önkéntesek, még a gonoszságnak és a

vallástalanságnak ebben az anyaországában is!

– Nem! – tiltakozik Ahmad, mert féltékeny a többieknek erre a feltételezett tömegére,

akik ellopnák a dicsőségét. – Szeretetem Allah iránt feltétlen! Az ön ajándéka olyan,

amelyet nem utasíthatok vissza. – Látva, hogy mesterének arca megrándul, mintha

összecsapna benne a megkönnyebbülés és a szomorúság, az általában összesze-

276 dett felszín meghökkent résén átvillan az emberség, Ahmad enyhít, és visszatér a

sejkhez az emberi léptékbe a tréfával: – Nem engedhetem, hogy azt higgye, hiába voltak

az órák, amikor az Örökkévaló Könyvet tanulmányoztuk!

– Sokan tanulmányozzák a Könyvet, kevesen halnak meg érte. Keveseknek adatik meg

a lehetőség, hogy bizonyítsák a Könyv igazságát. – Rashid sejk ugyancsak leszáll erről a

szigorúan fennkölt polcról: – Ha van bármilyen bizonytalanság a szívedben, drága fiam,

most mondd. Ne tarts büntetéstől! Úgy vesszük, mintha erre a beszélgetésre sohasem

került volna sor. Én csak csendet kérek tőled, csendet, amelyben valaki, akiben több a

bátorság és a hit, végrehajthatja a küldetést.

1

19

A fiú tudja, hogy manipulálják, mégsem tiltakozik a manipuláció ellen, mert szent

erőforrást szabadít fel benne. – Nem, a küldetés az enyém, habár féreggé töpörödöm a

nagysága mellett!

– Akkor jó – fejezi be a tanító. Hátradől, felemeli fekete cipőcskéit, megpihenteti őket

az ezüsttel átszőtt lábzsámolyon. –Te és én nem beszélünk erről többé. Nem is látogatsz

ide többé. Hallottam hírét, hogy az Iszlám Központot figyelhetik. Tájékoztasd Charlie

Chehabot hősies elhatározásodról. O majd megszervezi, hogy hamarosan megkapod a

részletes utasításokat. Add meg a nevét ennek a shar-moota-nak, akit többre becsülsz

anyádnál. Nem mondhatom, hogy helyeslem: az asszonyok a mi szántóföldjeink, de

anyánk maga a Föld, akitől életünket nyerjük.

– Mester, én inkább önre bíznám a nevét. Charlie olyan kapcsolatban áll vele,

amelynek hatására esetleg nem tartaná tiszteletben szándékomat.

Rashid sejk neheztel a bonyodalom miatt, amely i ultit ejt tanítványa

engedelmességének tisztaságán. – Almijy óhajtod – mondja mereven.

Ahmad ráírja egy noteszlapra: JORYLEEN (iKANi, ugyanolyan nagybetűkkel, mint

amilyeneket néhány li< hi.ij > ja látott golyóstollal írva egy középiskolai vastag Uinkniiyv

élén. Akkor majdnem egyenlők voltak: most ő Dzsaiiii.ihhn tart, a lány pedig a

Dzsahannanba, a pokol fenekére. () ,1/ egyetlen feleség, akit élvezhetett ezen a földön.

Eszi eve-,/1 írás közben, hogy a remegés átjött tanítója kezéből 1 övébe. Lelke úgy érzi

magát, mint azok a kései legyek, ame lyek foglyul esnek télen egy meleg szobában, és

makacsul zümmögve verik magukat a kinti napfénytől sűrű üvegbe/, amelyen túl

hamarosan meghalnának.

Másnap, szerdán, olyan korán ébred, mintha kiáltás gyorsan elenyésző hangja keltette

volna. A konyhában, a hat óra előtti sötétségben összefut az anyjával, aki megint delelőt

tös a Szent Ferencben. Szűzies bézs utcai ruhát visel, fölötte vállra vetett, kék szvettert,

lépteit letompítja a fehei Nike cipő, amelyben bejárja a mérföldeket a kórha/ kemény

padlóján. Ahmad hálásan érzi, hogy anyjának legújabb hangulata – a valamelyik zavaros

csalódás okozta ingerlékenység és szórakozottság, amelyeknek utóhatásai apró kora óta

bántották a fiút – múlóban van. Anyja nem festette ki magát: szeme alatt kifehéredett a

bőr, a szeme piros az úszástól az alvás vizeiben. Meglepetten köszönti a fiát: – Nahát,

hogyhogy ilyen korán? – Anya –

278 Mi az, drágám? Fogd rövidre, negyven perc múlva bent kell lennem.

Csak meg akartam köszönni, hogy ennyi évig elviseltél.

De furcsákat mondasz! Egy anya nem viseli el a C vérekét: a gyerek az életének az

értelme.

Nélkülem több szabadságod lett volna, hogy művész lehess, vagy akármicsoda.

O, vagyok én annyira művész, mint amennyi tehetségem van hozzá. Ha nem lettél

volna te, akiről gondos-nom kell, talán elsüllyedek az ónsajnálatban és a rossz életben. Te

pedig olyan jó gyerek voltál, de igazán – sose volt veled igazi gondom, mint amilyeneket

örökké hallok bent a kórházban. És nem csak a többi segédápolónőtől, de az orvosoktól,

ilyen magas képzettség és príma otthonok mellett! Megadnak a gyerekeiknek mindent,

mégis iszonyat, hogy mi lesz belőlük – önveszélyesek és közveszélyesek. Nem tudom,

mennyiben legyek hálás ezért a mohamedán vallásodnak. Már kicsinek is olyan bizakodó

és jó természetű voltál. Akármit mondtam, neked csak jó lehetett. Még aggódtam is, hogy

ennyire irányítható vagy, féltem, hogy esetleg majd károsan befolyásolnak, ha idősebb

leszel, Erre tessék! Igazi nagyvilági ember, olyan szép pénzt keres, ahogy mindig is

mondta, és ráadásul jóképű! Apád szép nyalánkságát, a szemét és a szexi száját örökölted,

de semmi sincs benned abból a gyávaságból, amellyel mindig azt nézte, hol a legrövidebb

út.

1

20

Ahmad nem szól a legrövidebb útról, amelyet hamarosan megtesz a Paradicsomba.

Helyette azt mondja: – Anya, mi nem mohamedán vallásnak nevezzük. Ez úgy

279 hangzana, mintha Mohamedet imádnánk. Ő sose állíinir* hogy Isten; csak Isten

prófétája volt. Egyetlen csodát inl.i| donított magának: a Qur'ant.

– Igen, drágám, a római katolikus vallás is tele v.in ezekkel a szőröző

megkülönböztetésekkel olyan dolgokml. amiket senki se láthat. Kitalálja valami

hisztérika, aztán urv adják tovább, mint szent evangéliumot. Szent Kristóf-érem. és ne

harapj az ostyába, és latin mise, és ne egyél pénteken húst, és örökösen hányd a keresztet,

aztán a második vatikáni zsinat úgy kivágja az egészet, mint a papírmacsk.ii – olyan

dolgokat, amikben kétezer évig hittek az emberek1

Az apácák olyan nevetséges cirkuszt

csináltak belőle, és a/t várták, hogy mi, gyerekek is ezt tegyük, de én csak azt lat tam,

hogy itt van körülöttem, ha csak rövid időre is, e/ a gyönyörű világ, és képeket akartam

alkotni a szépségéről.

– Az iszlámban káromlásnak minősül, ha valaki meg próbálja elbitorolni Isten jogát a

teremtésre.

– Jó, tudom! Azért nincs a mecsetekben kép meg szobor. Amit én szükségtelenül

sivárnak találok. Akkor mire adta nekünk a szemet az Isten?

Míg beszél, anyja elöblíti és odacsapja száradni a csepegtetőre a gabonapelyhes

tálkáját, kirántja a kenyérpirítóból a megpirult szeletet, lekvárt mázol rá két nagy korty

kávé között. – Isten leírhatatlan – közli Ahmad. – Ezt nem mondták az apácák?

– Emlékezetem szerint nem. De hát én csak három évig jártam egyházi iskolába, aztán

átkerültem az államiba, ahol nem emlegették Istent, nehogy valamelyik zsidó gyerek

hazamenjen, és befújja az ateista jogász szüleinek. –Órájára néz, amelynek

búvárkaróráéhoz illően széles

280 /amiapján nagy számok vannak, hogy jól láthassa őket, h.i pulzust mér. – Drágám,

imádom az ilyen komoly be s/elgetést, talán engem is megtéríthetnél, ha nem kellene

.i/okat a zsákszerű, dögmeleg ruhákat viselni, de most már tényleg késésben vagyok,

rohannom kell. Annyi időm sincs, ne haragudj, hogy elvigyelek a munkahelyedig,

különben is te lennél ott az első. Fejezd be a reggelidet, mosogass el, aztán sétálj el az

üzletig, esetleg fussál. Csak ii/, sarok.

– Tizenkettő.

– Emlékszel, hogy mentél mindenüvé futásban, abban a kis rövid nadrágodban? Olyan

büszke voltam rád, olyan szexi voltál!

– Anya, szeretlek.

Teresa ellágyul, sőt elérzékenyül; megérez a fiában valami mérhetetlen ínséget, de csak

annyira képes, hogy odaszökkenjen a szakadék széléhez, és már ugrik is vissza. Puszit

nyom Ahmad arcára, és azt mondja: – Hát persze, édesem, én is szeretlek. Hogy is mondja

a francia? Ca va sans dire. Magától értetődik.

Ahmad bután pirul, szégyelli forró arcát. De ezt ki kell adnia magából: – Ebben az

összes évben az apám volt a mániám, pedig te voltál, aki gondoskodott rólam. – Anyánk

maga a Föld, akitől életünket nyerjük.

Terry keze végigröppen magán, ellenőrzi, helyén van-e minden: ismét az órájára

pillant, és Ahmad érzi, hogy az esze már messze-messze jár. Válaszát hallva még abban is

kételkedik, hogy egyáltalán hallotta-e, amit ő mondott. –Tudom, drágám – mindenki követ

el tévedéseket a kapcsolataiban. Lehetne, hogy ma este magad gondoskodj a

281 vacsorádról? Újraindul a szerda esti rajzkör, ma este nu] deliünk lesz, mindenki bedob

a kalapba tíz dolhni egy ötperces állásra és egy hosszabb ülésre, pasztellt vihciiinj olaj

1

21

nemkívánatos. Leo Wilde telefonált a múltkoi. . * megígértem, hogy elkísérem. Emlékszel

Leóra, ugye? Ki > vid ideig jártam vele. Köpcös, lófarokban hordja a ilyen kis vicces

kerek szemüveg –

– Emlékszem rá, anya – mondja Ahmad hidegen. – A/ egyik lúzered.

Figyeli, ahogy anyja kisiet az ajtón, hallja párná/ott. gyors lépéseit a folyósóról, a

tompa zökkenést, amellyel .1 lift válaszol a hívásra. A mosogatónál újfajta buzgalommal,

az utolsó alkalom alaposságával elmossa a piszkos tálkát és a narancsleves poharat.

Odateszi száradni őket .1 csepegtető tálcára. Patyolattiszták, mint egy sivatagi reggel,

amikor a félhold osztozik az egeken a Vénusszal.

Az Excellencia parkolójában, ahol a frissen megrakott narancsszín teherautó eltakarja

őket az öreg, kopasz Mr. Chehabtól, aki észrevehetné őket beszélgetés közben az iroda

ablakából, és megérezhetné az összeesküvést, azt mondja Charlie-nak: – Benne vagyok.

– Hallottam. Helyes. – Charlie megnézi magának Ah-madot, és libanoni szeme most új

a fiúnak, olyan összetett, akár a kristály, ez a részünk nem egészen hús, szemcsék és

küllők borostyánszínű hordaléka van benne, a pupilla körül világosabb, mint az íriszt

övező, sötétbarna gyűrű. Charlie-nak van felesége, gyerekei, apja: úgy hozzá van kötve a

világhoz, ahogy Ahmad nem. Csomósabb az anyaga. – Biztos vagy benne, Haragos?

282 Isten a tanúm – mondja Ahmad. – Égek a vágytól. Kissé mindig feszélyezi, nem tudja,

miért, ha közte és < harlie között felemelkedik Isten. Charlie az egyik gyors mozdulatsort

írja le a szájával: összepréseli ajkait, aztán előrelöki őket, mintha valamit megakadályozott

volna a szökésben.

– Akkor találkoznod kell pár szakemberrel. Megszervezem. – Tétovázik. – Kicsit

trükkös: lehet, hogy nem holnap lesz. Hogy állsz idegileg?

– Isten kezébe helyeztem magamat, és nagyon derűs vagyok. Saját akaratom, saját

éhségeim pihennek.

– Helyes! – Charlie felemeli az öklét, és belebokszol Ahmad vállába a szolidaritás és a

kölcsönös gratuláció mozdulatával, mint mikor a futballisták összekoccantják a sisakjukat,

vagy a kosárlabdások összeütik a tenyerüket, miközben visszahátrálnak a védőállásba. –

Akkor indulhatunk! – mondja Charlie. Fanyar mosolya, óvatos pillantása olyan arccá

elegyedik, amelyben Ahmad felismeri minden földi szent vállalkozás – Mekka és Medina,

az elragadtatott ihlet és a türelmes aprómunka – összetett természetét.

Nem másnap, de az azt követő pénteken Charlie az utasülésből úgy rendelkezik, hogy a

teherautó kanyarodjon ki a parkolóból, induljon jobbra a Reaganén, aztán a lámpánál

forduljon be balra a Tizenhatodik utcába, azon menjen a Nyugati Fő utcáig, New

Prospectnek abba a részébe, néhány saroknyira az Iszlám Központtól, ahol nemzedékekkel

korábban, a selyemfestő üzemek és bőrgyárak aranykorában telepedtek le a Közel-Kelet

bevándorlói, a bűbájosán elegáns atlanti óceánjárók harmadosztályán összezsúfolt

törökök, szírek és kurdok. Arab és

283

latin betűk hirdetik pirossal sárga alapon, feketével /nM alapon: Al Madena Vegyesbolt,

Turkiyem Szépség, Al ÍUislui Baitul Wahid Ahmadiyya. Az utcákon látható idősebb I” i

fiak rég lecserélték a dzsalabiját és a fezt a járdából kiin>ii sorházak előző, mediterrán

lakosainak, a görög és s/u ilitu férfiaknak a kedvenc öltözékére, a mindennapos viselem!

elformátlanodott, porfekete, nyugatias stílusú öltönyök n A fiatalabb, tétlen és éber arab-

amerikaiak átvettek u fekete bennszülöttek puffadt futócipőjét, lógó fenekű túlméretezett

farmerját, csuklyás mackófelsőjét. Finnvn' fehér ingében, fekete, csőszárú farmerjában

Ahmad nem illene ide. Ezeknek a hitsorsosoknak az iszlám nem annyi ra hitvallás,

cizellált ajtó a természetfölöttihez, mint in kább szokás, egyik aspektusa hátrányos

helyzetüknek, ide genségüknek egy nemzetben, amely konokul felni bőrűnek, angol

1

22

ajkúnak és keresztyénnek tartja magái Ahmadnak olyanok ezek a háztömbök, mint egy

alvilág, ahova félénken lelátogat, kirekesztett a kirekesztettek között.

Charlie láthatólag jól érzi magát, víg halandzsával válaszol a halandzsázóknak, míg

utasítja Ahmadot, hogy kanyarodjon be a teherautóval egy tömött parkolóba egy Pep Boys

szerviz és az Al-Aksza Múlhatatlan Érték vaskereskedés mögött. Könyörögve feltartja a

tíz ujját a vaskereskedésből kirontó eladónak: senki értelmes ember, bizonygatja Charlie,

nem tagadhatja meg tőle, hogy tíz percig ne az utcán kelljen parkolnia; nézetének

alátámasztására egy tízdolláros bankó gazdát cserél. Mikor eljönnek, azt dünnyögi

Ahmadnak: – Kint az utcán olyan feltűnő lenne a nyavalyás, mint egy cirkuszos kocsi!

284 Nem akarod, hogy felfigyeljenek rád – vonja le a következtetést Ahmad. – De ki

figyelne fel?

Azt sose lehet tudni – hangzik a nem kielégítő válasz, i liarlie szokott tempójánál

pattogósabb léptekkel mennek .1 Fő utcával párhuzamos mellékutcában, szögesdróttal

megfejelt sodronykerítések, MAGÁNTULAJDON és CSAK VÁSÁRLÓK RÉSZÉRE

táblákkal fenyegető, leaszfaltozott telkek, hátsó kertekből lekanyarított cikkelyekben

.ílazatosan megbújó házak tornácai és lépcsői között, ahol a/ eredeti deszkafalakat

alumíniumzsindely vagy téglamintás bádog borítja. A nem lakás céljára szolgáló, időtől

megfeketedett, igazi téglaépületeket raktárnak és műhelynek használják a Fő utcát

szegélyező boltok; némelyik már csak bedeszkázott üres héj, amelynek minden ablakát

betörték módszeres garázdák; a többiekben az elöl még mindig működő kisüzemek vagy

szervizek világítanak és kalamolnak. Az egyik ilyen épületnél, amelynek tégláit fagyos

barnára festették, ugyanezzel a festékkel tették átlátszatlanná belülről a fémkeretes

ablakokat. A széles garázsajtót leengedték, fölötte a bádogcégéren csaknem

olvashatatlanná fakult az ügyetlen kézzel festett COSTEL-LO GARÁZS, mindenféle

javítás és szerelés felirat. Charlie bekopogtat egy kis vasajtón, amelynek felülete

steppelést utánoz, és új réz zárszerkezet ragyog rajta. Jelentős csend után belülről

megkérdezi egy hang: – Igen? Ki?

– Chehab – feleli Charlie. – És a sofőr. – Olyan halkan beszél, hogy Ahmad szerint

meg se igen hallhatták, ám az ajtó mégis kinyílik, és egy fenyegető képű fiatalember

félreáll. Ahmad javában töri a fejét, hogy látta-e már ezt az embert, amikor Charlie a

félelemtől merev ujjakkal

285

megragadja a karját, és gorombán belöki az ajtón. A Im-Imi tér olajtól ázott

betonszagába nem várt elem kevcicihl amelyet Ahmad azért ismer fel, mert tizennégy-

ti/riu'n évesen két nyarat dolgozott egy fűnyíró csapatban: miiii.i gya. Orra és arcüregei

kicserepesednek a maró, s/.n.i/ szagtól. Erezni lehet még egy acetilénhegesztő meg a mg.

dó vizet és levegőt régen látott, összezárt embertesick bűzét. Ahmad azon töpreng, hogy a

két férfi – a fiatalabb karcsúbb, és az alacsony köpcös, mint kiderült, a kvh nikus – közte

voltak-e annak a négynek a part menti ha/ ban. Csak pár percre látta őket egy homályos

szobában, majd egy koszos ablakon át, ám ugyanez a mogorva le szültség áradt belőlük,

mint a túl sokat edzett hosszútáv futókból. Haragszanak, ha beszéltetik őket, ám az egy

szinttel fölöttük álló Charlie-nak meg kell adniuk a tiszteletet, ami a szállítónak és

szervezőnek jár. Ahmadra egy fajta rémülettel tekintenek, mintha attól, hogy ennyire

hamar lesz mártír, máris kísértetté változott volna.

– LA ilíiha illa Allah – köszönti őket mintegy megnyugtatásul. Csak a fiatalabb – aki

fiatalságában is öregebb Ahmadnál néhány évvel – válaszol megfelelően: – Muhammad

rasiilu Allah – de úgy motyogja az előírásos szöveget, mint akit csellel beugrattak valami

illetlenségbe. Ahmad megérti, hogy ezektől nemcsak emberi reagálást, de együttérzést

1

23

vagy humort sem várnak: ezek ügynökök, katonák, egységek. Elfogadja hasonló szerepét,

és kihúzza magát, hogy jó véleményük legyen róla.

A Costello-garázsként leélt korábbi élet nyomai megmaradtak az áporodott levegőjű

helyiségben: a magasban gerendák, láncok és csigák a motorok és tengelyek emel-

286

Hetesére; munkapadok és apró fiókok, amelyeknek logan-i\nja megfeketedett a zsíros

ujjaktól; fogaspeekek, ame Ivekre eltűnt szerszámok sematikus képét festették; huzaluk,

bádoglemezek, gumicsövek maradványai, amelyek mi maradtak, ahol az utolsó kéz hagyta

őket az utolsó i.ivítás után; a sarkokban eldobott olajos dobozok, tömí-lesek,

vontatókötelek, kiürített alkatrészes dobozok torlaszai a szeméttartónak használt

olajoshordók mögött. A ce-inentpadló közepén, az egyetlen erős fényű világítótest alatt áll

egy nagyságra és formára az Excellenciára emlékeztető teherautó, amelynek

vezetőfülkéjéből úgy lógnak a meghosszabbító kábelek, mint az infúzióra kapcsolt

betegből a csövek. Nem Ford Triton E-350, hanem GMC <500, nem narancsszín, hanem

olyan sivárfehér, ahogy a gyárból kikerült. Oldalára az ÁRNYÉKOLÓRENDSZEREK

szót írta fekete nagybetűkkel egy gondos, bár nem profi kéz.

Ahmad első látásra megutálja a teherautót: sunyi névtelenséget, zsigeri

jelentéktelensége! érez benne. Lehasznált, topiák külseje van. A New Jersey

gyorsforgalmi szélén gyakran látott lerobbantán ácsorgó, püffedt, kéttonnás,

agyonkrómozott, a hatvanas-hetvenes évekből hátra-naradt, ásatag szedánokat,

amelyekben valami szerencsétlen színes család szorongott, várva a megmentő állami

rendőrséget, hogy elvontassa a koszlott alkalmi vételt. Ebből a csontfehér teherautóból

ugyanúgy csorog a szegénység, amely szánalmas erőlködéssel próbálna lépést tartani

Amerikával, betagolódni az óránként hetvenmér-földes, hanyag fősodorba. Az anyja

gesztenyeszín Suba-ruja, spatulázó anyaggal megfoltozott lökhárítójával, a New Jersey-i

savas levegőn töltött évektől vörösre maró-

287 dott dukkózásával egy másik szánalmas kísérlet. Uc//c »> milyen takaros és vidám az

aranyszegélyű betűivel a b.u sogó narancsszín Excellencia – ahogy Charlie mouduj valódi

cirkuszi jelenség!

Az alacsonyabb, idősebb ügynök, aki egy hajs/.ill.il barátságosabb, int Ahmadnak,

hogy jöjjön, nézzen be n vezetőfülke nyitott ajtaján. Olajos ujjú keze egy szokatlan elem

fölé röppen a két ülés között: kincstári drappra lesieii fémdoboz, akkora, mint egy szivaros

skatulya, a tetc|in két bütyök, amelyekből szigetelt huzalok vezetnek a teliét autó

rakterébe. Mivel kényelmetlen lenne lenyúlni a vczfl tőülés és az utasülés közötti mély

hézagba, a doboz nem .1 padlón van, hanem egy felfordított, műanyag tejesreke szen,

amelynek a fenekéhez a biztonság kedvéért ho/ záerősítették szigetelőszalaggal. A

detonátor egyik oldalán – mert annak kell lennie – sárga érintkezőkar van, a közepén,

félhüvelyk mélységű, apró horpadásban, ahova éppen befér egy hüvelykujj, fényes, piros

gomb. A színek bői ordít a létező legszimplább vonalak mentén kiképzeti, tudatlan

fiataloknak szánt katonai egyszerűség, a süllyes/. tett gomb a véletlen detonáció ellen véd.

A férfi megma gyarázza Ahmadnak: – Ez a kapcsoló biztonsági kapcsoló. Jobbra húz –

kait –, így, készülék élesítve. Aztán lenyom gomb és tart – bumm. Négyezer kiló

ammóniumnitrát hátul. Kétszer több, mint McVeighnek.* Ennyi kell, hogy áttörje alagút

acélbélését. – Fekete hegyű ujjai szemléltető kört rajzolnak.

' Timothy McVeigh követte el 1995-ben a 168 halálos áldozatol követelő

oklahomai robbantást. (A fordító megjegyzése)

288

1

24

– Alagút – ismételi Ahmad bután. Neki senki se beszélt alagútról. – Miféle alagút?

– Lincoln – feleli a férfi, kissé meglepetten, de olyan ci zelemmentesen, mint egy darab

fa. – Hollandba nem mehet teherautó.

Ahmad csendesen emészti a hallottakat. A férfi odafordul Charlie-hoz. – Tudja?

– Most már igen – feleli Charlie.

A férfi rámosolyog foghíjas szájával Ahmadra. Egyre barátságosabb. Repkedő keze

nagyobb kört ír le. – Reggeli csúcsforgalom – magyarázza. – Jersey oldalról. Jobb oldali

alagút csak teherautóknak. Legújabb építés három szakasz közül, kilencszázötvenegy.

Legújabb, de nem legerősebb. Régibb építés jobb. Kétharmad résznél gyenge pont, ahol

alagút fordul. Még ha külső lemez kitart, és nem enged be víz, szellőzőrendszer elpusztul,

és mindenki megfullad. Füst, nyomás. Neked nincs fájdalom, még pánik se. Csak siker

boldogsága, és Isten szerető üdvözlése.

Ahmadnak eszébe jut egy név, amit két hete hallott futólag. – Maga Mr. Karini?

– Nem, nem – mondja. – Nem, nem, nem. Nem is barát. Barát barátja – mind harcol

Istenért, Amerika ellen.

A fiatalabb ügynök, aki nem sokkal idősebb Ahmadnál, hallja az „Amerika” szót, és

megereszt egy hosszú, indulatos mondatot arabul, amit Ahmad nem ért. – Mit mondott? –

kérdezi Charlie-tól.

Charlie vállat von. – A szokásosat.

– Biztos vagy benne, hogy ez működni fog?

– Hát minimum csinál egy valag rombolást. Olyan nyilatkozatot tesz, ami főcím lesz az

egész világon. Damasz-

289 kuszban és Karacsiban az utcán fognak táncolni. Mi.ui.nl Haragos.

Az idősebb, azonosítatlan ember hozzáteszi: – Kaim ban is! – Megnyerőén mosolyog

azokkal a dohánylölto*. hézagos, szögletes fogaival, a mellére üt az öklével, és a/l mondja

Ahmadnak: – Egyiptomi!

– Apám is az volt! – kiáltja Ahmad, ám a kapcsol.ii elmélyítéséhez nem jut eszébe más

kérdés: – Mit gondol Mubarakról?

A mosoly megfakul. – Amerika bábja. Charlie, mintha beszállna a játékba, ugyancsak

kérdez – A szaúdi hercegekről?

– Bábok.

– Moamer Kadafi?

– Már az is. Báb. Nagyon szomorú.

Ahmad neheztel Charlie-ra, mert betört a beszélgetés be, amelyet végül is a

kulcsszereplők folytatnak, a technikus és a vértanú; mintha őt félre lehetne söpörni, miután

biztosították a mártírságát! Csak azért sem hagyja magái. Megkérdezi: – Oszama bin

Laden?

– Nagy hős! – mondja az olajtól fekete ujjú ember. –Nem lehet elfogni. Mint Arafát.

Róka. – Mosolyog, de nem feledkezik meg róla, hogy mi ennek a találkozásnak az igazi

célja. Azt mondja Ahmadnak a legszabatosabb an-golságával: – Mutasd meg, mit fogsz

csinálni.

Fagyos hideg csapja meg a fiút, mintha a valóság ledobta volna vastag álcájának egy

rétegét. Visszafojtja viszolygását a ronda, kopár teherautó iránt, amely nélkülözhető, mint

ő. A detonátor felé nyúl, arca kérdőjellé merevedik.

290 A köpcös technikus mosolyog, és megnyuglat ja: ()ke Nincs kapcsolva. Mutasd meg.

1

25

Úgy rémlik, nem annyira az ő ke/x érinti meg a/ I. keresztmetszetű, kicsi, sárga kart,

mint az érinti meg öt. Kifordítom ezt a kapcsolót jobbra – a kar mereven ellenáll, aztán

mintha megdelejezték volna, egy kilencven fokos fordulattal a helyére cuppan –, és itt ezt

a gombot lenyo mom. – Akaratlanul behunyja a szemét, amikor érzi, hogy a gomb

félhüvelyknyit süllyed.

– És lent tart – ismétli a tanítója –, amíg –

– Bumm – fejezi be Ahmad.

– Igen! – helyesel a férfi. A szó úgy lebeg a levegőben, mint a pára.

– Nagyon bátor vagy mondja a fiatalabb, magasabb, vékonyabb a két ember közül,

gyakorlatilag akcentus nélküli angolsággal.

– Hűséges fia az iszlámnak – mondja Charlie. – Mind irigyeljük, ugye? – Ahmad ismét

bosszús lesz Charlie-ra ezért a tulajdonosi modorért, holott neki itt nincs tulajdona. Ez a

tett egyedül a tettesé. Van Charlie viselkedésében valami gondterhelt, fontoskodó felhang,

ami kétségbe vonja az istishhád isteni természetét és az istishhádi rettenetes fenségét.

A technikus talán megérzi az enyhe disszonanciát a harcosok között, mert atyaian

ráteszi a kezét Ahmad vállára, összemaszatolva a fehér inget, és azt mondja a többieknek:

– Az ő útja jó. Hős lesz Allahért.

A barátságosan narancsszín teherautóban Charlie bizalmasan mondja Ahmadnak: –

Érdekes látni, hogy működik az agyuk. Eszköz, báb: nincsenek átmenetek. Mintha Mu-

291 baraknak, Arafatnak és a szaúdiaknak nem lenne incjj n maguk meghatározott helyzete

és bonyolult játékai!

Charlie megint olyan hangot üt meg, amelyet Aliiu.nl kissé falsnak érez ebben az új,

fennkölt és leegyszcuiso dött éntudatában. A relativizmus cinikusan hangzik. Isten is

egyszerű, és egyszerű embereket használ, hogy formálják a világot.

– Bábok! – mondja Charlie, és humortalanul bámul ki n szélvédőn, amelyet Ahmad

minden reggel letöröl, de estéd így is mindig bepiszkolódik. – Bábok vagyunk mind. Isim

megáldja az agyatlan bábokat – igaz, Haragos?

A rettegés, majd a lelkesedés leomló hullámhegyei köze eső mélypontokon valami

egyszerűség, a végezzünk-mai vele türelmetlensége keríti a hatalmába Ahmadot. Túl akai

lenni „rajta”, akármi legyen is az. Átköltözik az elképzel hetetlen tőszomszédságába.

Parányi szikrákat villogtatv.i ásítanak körülötte a világ szövedékének napsütötte részletei a

nyüzsgő üresség fényes üstjében, miközben belülről fekete bizonyosság ázott súlya

nyomja. Egy pillanatra sem felejtheti el az átalakulást, amely mintha egy fényképezőgép

zárja mögött várakozna, habár érzékszervei még mindig közvetítik a látványok és hangok,

szagok és ízek szokott bombázását. A Paradicsom ragyogása beszivárog a hétköznapjaiba.

Ott nagyon nagy, kozmikus léptékű lesz minden; gyerekkorában, amikor még csak néhány

évet ért meg ebből az életből, elalvás közben érzékelt ilyen irdatlanságot, amelyben

minden sejtje akkorára nőtt, mint egy-egy világ, és az ő gyermeki eszének ez bizonyította

a vallás igazságát.

292 Az Excellenciában könnyítettek a munkáján, sok az üres szakasz, amelyekben

olvashatja a Qur'ant. vagy tanul Hiányozhatja a tengerentúlról érkező röpiratokat,

amelyeket azért állítottak össze és nyomtattak, hogy a sluilml szellemét átmosva, lelkét

megtisztítva felkészítsék a férfit vagy a nőt, mert Palesztinában most már jár a vértanúság

kiváltsága a nőknek is, akiknek bő, fekete burkája jól elrejti a robbanó övet. Ám Ahmad

elméje túlságosan repes, hogy elmerülhessen a tanulásba. Egész léte egyetlen révület, mint

amilyen talán a Prófétáé lehetett, amikor Gábriel tollba mondta neki a szent szúrákat.

Ahmad minden percét átvette az ima bensőséges kettőssége, az önfelszabadító elfordulás,

amikor nem a saját énjéhez szól, hanem egy Másikhoz, egy olyan Lényhez, aki olyan

1

26

közel van hozzá, mint nyakának ütőere. Napjában ötnél több lehetőséget teremt magának,

leggyakrabban az üzlet kopár parkolójában, hogy leterítse kelet felé az imaszőnyegét, és

minden alkalommal megkapja a cement érintésétől az alázat vigasztalását. A belsejét

horzsoló, salakszerű, sötét súly elgörbíti a világról bejövő képet, és eddig nem látott

ékkövekkel borít el minden gallyat és telefondrótot.

Szombat reggel, nyitás előtt a rámpa lépcsőjének egyik fokán ül, és egy fekete bogarat

figyel, amely hanyatt fekve kapálózik a parkoló betonján. Szeptember tizenegyedike van,

még mindig nyár. A durva, érdes cementre ferdén hullik a napfény, amelynek szelídsége

ugyanúgy magában hordozza a közeledő forróságot, mint ahogy a ki nem csírázott mag is

őrzi magában a virágot. A beton réseiből gyomok nyúlnak a magasba, a halódó évszak

tejnedvű, szöszös levelű, őszi sűrű harmattól nedves, magas dudvá-

293 ja. Néhány szikkadt fátyolfelhőrongyot és egy szétfos/li> ban levő kondenzcsíkot

leszámítva felhőtlen az ég. M6i mindig tiszta, puha púderkék, nemrégen szállt ki sötét csil

lagfürdőjéből. A bogár, hogy hasra fordulhasson, a leve-gőben kapálózva keres támaszt

pici, fekete lábaival, amelyeknek szögletes árnyékát hosszúra nyújtja a reggeli rézsútos

napfény. Az apró teremtmény haragosformán nij-kapál és rángatózik, majd mozdulatlan

lesz, mintha azon gondolkozna, hogy juthatna ki a kutyaszorítóból. Honnan került ide ez a

bogár?, tűnődik Ahmad. Hogyan hullott ide, ahol láthatólag nem képes használni a

szárnyait? A kü/ delem folytatódik. Milyen szabatosak a lábak árnyékai, milyen

részrehajlás nélküli hűséggel rajzolják meg őket a fotonok, amelyek kilencvenhárommillió

mérföldet utaztak eddig a pontig!

Ahmad felemelkedik a szálkás deszkáról, és megáll isteni tartásban a rovar felett.

Óriásinak érzi magát. Ám vonakodik megérinteni ezt az ide hullott, rejtelmes életmorzsát.

Talán mérges a csípése, vagy pedig a Pokol küldötte – belecsimpaszkodik az ujjába, és

nem engedi el többé. Sok fiú – például Tylenol – egyszerűen elsikálná a talpával ezt az

idegesítő lényt, ám Ahmad számára ez a választás nem létezik: szétlapított hulla lenne

belőle, parányi részek és kiontott életnedv kásás gubanca, és ő nem óhajt látni efféle

szerves horrort. Körülnéz valamilyen eszköz, valami merev tárgy után, amellyel hasra

fordíthatná a rovart – jó lenne például a sötét kis kartonpapír, amely-lyel elválasztják a

Mounds csokoládé két darabját vagy megtámasztják a mogyorókrémes dupla Reese-t – de

nem lát semmi megfelelőt. Az Excellencia Lakberendezés igyek-

294 szik tisztán tartani a területét. Az afroamerikai „izomerőt”, sőt magát Ahmadot is

kiküldték már zöld szemeteszsákkal takarítani. Nem lát véletlenül otthagyott fagylaltos

lapátkát, ám ekkor váratlan ihlete támad, mert eszébe jut a tárcájában a jogosítványa, egy

műanyag négyszög, amelybe az ő fancsali, előnytelen fotóját, New Jersey Nagy

Pecsétjének hamisíthatatlan, hologramos képét, és az állam számára fontos számadatokat

ágyaztak. Néhány bizonytalan, viszolygó próbálkozás után sikerül megfordítania a

kényére-kedvére kiszolgáltatott, parányi lényt. A napfény szivárványló, zöld és bíbor

csillámokat lobbant az összehajtott szárnyak kettős osztatu héján. Ahmad visszatér a

tornác lépcsőjéhez, hogy élvezze mentőakciójának dicsé-etes eredményét, könyörületes

beavatkozását a természet rendjébe. Szállj, szállj!

Ám a helyes oldalra fordított bogár, amelynek fényes testét egy picivel följebb emeli a

betonról a hat láb, megteszi saját hosszának töredékét, aztán nem mozdul többé. Csápjai

tapogatóznak valami hullám után, aztán azok is megállnak. Ahmad egy ötperces

örökkévalóságig figyeli. Visszateszi a tárcájába a kódolt számok terhét hurcoló

jogosítványt. Rapzenét bőgő autók robognak láthatatlanul a Reagan körúton, a lárma

dagad és összelappad. Newark-ból fölfelé kapaszkodó repülőgép hörög a keményedő

égen. A bogár és mikroszkopikus szakaszonként zsugorodó árnyéka nem mozdul.

1

27

A hátán fekve agonizált, és most halott, olyan tömeget hagyva hátra, amely már nem

tartozik ehhez a világhoz. Ahmad bizonyosan tudja, hogy természetfölötti volt a furcsán

felnagyított élmény.

295 V

A miniszter rosszkedvű, amitől hűséges titkára aproi.i húzza össze magát. Rosszkedve

úgy csap át Hermione-on, mint a nagy teljesítményű motorcsónak farhulláma a lebegő

medúzán. Hermione tudja, mennyire gyűlöli a főnöke, ha vasárnap is berángatják a

hivatalába; ez megzavarja a szívének oly kedves, ráérős délutánokat, amelyet vagy

Baltimore-ban, az Orioles kései meccsén töltenek Mry Haffenrefferrel és a gyerekekkel,

vagy a Rock Creek Parkban sétálnak, amikor is az összes gyereket futáshoX öltöztetik,

kivéve az ötödiket, a legfiatalabbat, aki háromévesen még a futó babakocsiban utazik.

Miss Fogel nem lehet féltékeny a feleségre és a gyerekekre; szinte sose találkozik velük,

ugyanolyan láthatatlan részei a miniszternek, mint amiket illemtudóan elrejt a kék öltöny

és az alsónadrág alá. Ám gondolatban néha elkíséri, és ilyenkor elképzeli egy oldottabb,

férji változatát annak a feszülő idegzetű verekedőnek, aki a sarokba szorított irodában

felmerülő árnyékok ellen harcol. Hermione ösztönösen érzi, hogy most, mikor végre

enyhül a nyár posványos forrósága, és a Mail mentén méltóságteljesen komor árnyalat

jelenik meg a platánfák széles levelén, a miniszter szeretne kint lenni a szabadban. Látja a

nagyon sötét zakó hátát

296 dudorító feszültségen. Az amerikai munkahelyeken I' I. vagy barna öltönyt viseltek a

férfiak apu lelje* ej-v hei hosszat ugyanabban a barna hajszálcsikos, mellényes öltönyben

lépett ki a Szép utcai házból, hogy ícls/nll|<>ii .1 villamosra –, de most csak a fekete vagy

a fekelehe hajló sötétkék számít komoly színnek, amellyel az olcsó szabad ság lejárt

napjaiért viselik a gyászt.

A minisztert az utóbbi időben különösen meggyötörték a repülőtéri biztonság teljesen

megszokott, mégis nagydobra vert hézagjai. Minden silány újságíró és főcímért taposó

demokrata képviselő diadalmasan lobogtatja a késeket, gumibotokat, töltött revolvereket,

amelyek átcsúsztak a kézitáskaröntgenen. Ők ketten, a miniszter és a titkár vál-vetve állták

végig a biztonsági ellenőrzést, ahol lassú hipnózisba ejtette őket az irreális színekkel –

ciánzölddel, húsos barackrózsaszínnel, alkonybíborral és a fém árulkodó mélykékjével

megvilágított kísérteties táskabelsők végtelen menete. Autó- és lakáskulcsok

kártyaszerűen kitárt legyezői, karikákkal, apró láncokkal, kabalabi-gyókkal; filctokból

mereven bámuló drótkeretes olvasószemüvegek; cipzárak miniatűr kígyócsontvázai;

nadrágzsebben felgyűlt aprópénz buborékfüzérei; arany és ezüst ékszerek csillagzatai;

cipők fűzőlyukainak légies lánca; úti ébresztőórák parányi fémgombjai és fogaskerekei;

hajszárítók, villanyborotvák, walkmanek, miniatürizált fényképezőgépek: mind

belehullatják sötétkék kovamoszatjukat a katódsugarak sápadt folyamába. Nem csoda, ha

veszélyes fegyverek újra és újra tovalebeghetnek a kétdimenziós képek nyolc óra hosszan

tartó dekódolásába beleüvege-sedett szemek előtt, amelyek a rosszindulat rákos daga-

297 natát, a gyilkos elhatározás váratlan árnyképét keresik n másik városban vagy másik

államban töltendő néhány naphoz és a globálisan abnormális normáinknak megfeleld

anyagéivá' kényelemhez szükséges felszerelés alapvelo jegeceibe kicsapatott amerikai

életek hétköznapi cukoiol datának óceáni áramlatában. Észreveszik és elkobozzak .1

körömollót vagy a pár kötőtűt, de átmegy hoss/u cipőkanálként oldalnézetben a

négyhüvelykes kés, átsur« ran a nyeles ón tálka aljába ragasztott, nagyobbrészt ke mény

műanyagból öntött, pici pisztoly, és ha feltűnne a sötét félgömb, akkor ajándékba viszik

egy babának, akii holnap keresztelnek Des Moinesban. A szemle mindig azzal ér véget,

1

28

azzal kell véget érnie, hogy a miniszter megveregeti az alulfizetett strázsák egyenruhás

vállát, és közli velük, hogy így tovább: a demokráciát védelmezik.

A miniszter elfordul sötét öltönyében az Ellipse-re és a Mailre nyíló, sugárzó ablaktól,

amelyeknek letaposott rétjein a polgárság legel mackóruhában, szivárványszín sortban és

olyan futócipőkben, amilyenekre az űrhajókat rajzolták a harmincas évek képregényeiben.

– Nem is tudom – vallja meg bizalmasan Hermione-nak –, nem kellene-e visszaállítanunk

narancsszín készültségre a közép-atlanti térséget.

– Bocsásson meg, uram – szól Hermione –, de szoktam beszélni a húgommal New

Jerseyben, és nem vagyok bizonyos benne, hogy tudják-e az emberek, mit csináljanak

másképp, ha a szint emelkedik.

Ezen a miniszter dolgoztatja egy darabig erőteljesen komor rágóizmait, aztán kijelenti:

– Ok nem, de a hatóságok tudják. Ók maguk is emelik a saját szintjeiket; a szük-

298 ségintézkedések egész menüje all a icndclkr/t--.iikir Ani alighogy kiejti a száján

ezekéi a inegiiyiij'i.iio s/.i\.il..n

máris elfogja az ingerültség a hézagoktól I le…..nne l.ii|.i

abból, ahogy szép szeme összeszűkül a mélységesen I«-1 íias, de gyönyörűen formált

barna szemöldök nlnii .1/ o magányos, elszigetelt akarata és a hasznavehető vagy has/

navehetetlen, korrupt vagy feddhetetlen tisztviselők mi-nádjai között, akik, mint rongyolt

idegvégződések, vagy tartják a kapcsolatot a hatalmas, lomha, trehány tömeggel, vagy

nem.

Hermione tehetetlenül próbálkozik: – Én mégis azt hiszem, hogy az embereknek

csakugyan jólesik, ha egy egész kormányhivatal foganatosít lépéseket a belbiztonságukért!

– Az az én bajom – szalad ki az ugyancsak tehetetlen miniszter száján –, hogy

amennyire szeretem ezt az átkozott országot, nem tudom elképzelni, miért akarná bárki is

leteríteni? Mit kínálhatnak helyette ezek az alakok? Még több tálibot – a nők még

súlyosabb elnyomását, még több felrobbantott Buddha-szobrot? Észak-Nigériában a

molla-hok azt mondják az embereknek, ne engedjék, hogy a gyerekeiket beoltsák pólió

ellen, úgyhogy a srácok már bénák, mire beviszik őket a rendelőbe! Kivárják, amíg

lebénulnak, csak aztán viszik be őket, hogy végigcsinálták a hókuszpókuszt a helyi

kuruzslónál!

– Attól félnek, hogy elveszítenek valamit, ami drága nekik – mondja a meghittség új

fokozatának peremén remegő Hermione (a fokozatok finomak, és sose lépik át egy

sontja velejéig republikánus és keresztyén kormány feszes illemszabályainak keretét). –

Olyan drága, hogy a

299 gyermekeiket is feláldozzák érte. Ebben az országban 11 van ilyen. A marginális

szekták, amelynek tagjai! | karizmatikus vezér elzárja a józan észtől. A gyermekei

meghalnak, utána a szülők sírnak a bíróságokon, és U-I mentik őket – maguk is

gyermekek. Azért ijesztő, mekkn ra hatalma van a szülőknek tönkretenni a tulajdon gyei

mekeiket! Komolyan örülök, hogy nekem sose volt egy se'

Ez esdeklés? Panasz, amiért, noha itt állnak együtt ej-v tündöklő vasárnap küszöbén a

Föld első nemzetének lova rosában, Hermione aggszűz, a miniszter pedig nős embcí. akit

vallásának parancsai elválaszthatatlanul összekötnek, lélekben és törvény szerint, a

gyermekei anyjával'' Azoknak Hermione gyermekeinek kellene lenniük! Napi tizenkét-

tizennégy órát dolgoznak a szövetségi korma nyert egy szobában, vagy két szomszédos

szobában, majd nem mintha törvényes házasok volnának! Hermione-hoz képest a feleség

alig ismeri a minisztert. Ez a gondolái akkora elégedettségére szolgál, hogy gyorsan le kell

törülnie az arcáról egy óvatlan mosolyt.

1

29

– Francba! – robban ki a miniszter, akinek agya a sajál vágányán mozgott, és most

visszatért a kínos kérdéshez, ami behozta az irodájába ezen az állítólagos pihenőnapon. –

Gyűlölöm, ha elveszítem egy ügynököm! Olyan kevés* van belőlük a muzulmán

közösségben, ez az egyik gyengeségünk, ezért tudtak váratlanul lecsapni ránk. Nincs elég

emberünk, aki arabul tudna, és akik vannak, azoknak a fele nem úgy gondolkozik, mint

mi. Van valami bizarr abban a nyelvben – valahogy olyan gyengeelméjűek lesznek tőle.

Ahogy az interneten locsognak – Az ég pedig meghasad a nyugati folyó alatt, és befogadja

a fényt. Mi a fasz értelme

300 van ennek? Már bocsássa meg a parasztságomat, Hermione.

A titkár megbocsátóan dünnyög, a meghittség új szintjének szellemében.

A miniszter folytatja: – Az a probléma, hogy az ügynök nem vont be minket, túl sok

kártyát tartott a saját kezében. Nem követte a műveleti eljárást. Valami nagyszabású

leleplezésről és begyűjtésről álmodott, mint a filmeken, aminek na, ki lett volna a sztárja?

O. Tudunk a Floridába csorgatott pénzekről, de a zsákos ember eltűnt. Neki és a

testvérének fent, New Jersey északi részében van egy filléres bútorüzlete, de senki sem

veszi fel a telefont, és nem nyit ajtót. Tudunk valamit egy teherautóról, de nem tudjuk, hol

van, vagy ki fogja vezetni. Kettőt kikaptunk a négyfős robbantó brigádból, de nem

beszélnek, vagy a tolmács nem azt fordítja, amit mondanak. Mind falaznak ezek

egymásnak, még azok is, akiket mi fizetünk, az ember már a saját alkalmazottaiban sem

bízhat. Ocsmány egy piszok az egész, és persze pont vasárnap kerül elő a hulla!

Hermione tudja, hogy pennsylvaniai szülőföldjükön meg lehet bízni az emberekben. A

dollár ott még mindig dollár, az igen, az igen, és a nem, az nem. Rocky úgy néz ki, ahogy

egy bokszolónak kell, a tisztességtelen emberek szivaroznak, kockás öltönyt viselnek, és

sokat kacsingatnak. Bizony messze vetődtek, ő és a miniszter, a nyájas őszinteségnek attól

a tősgyökeres televényétől, a sorházaktól, ahol mindig legyező alakú a színes felülvilágító

ablak, a bányászok fiaitól, akikből sztár középhátvédek lesznek, a saját zsírjában sercegő

kolbásztól, a juharszirupban ázó májas fasírttól – olyan étkektől, amelyek nem játsszák

301 meg, hogy nincsenek teletömve gyilkos koleszterinnel Hermione mérhetetlenül

szeretné megvigasztalni az minis/ tert, soványságát szorítaná borogatásként a letaglózó

felelősség sajgó sebére; csontos testével akarja alátámas/ tani a de rigueur fekete

öltönyben feszengő, húsos terhel, a medencéjén akarja ringatni. Ehelyett azt kérdezi: – Hol

az az üzlet?

– Egy New Prospect nevű városban. Sose megy od.i senki.

– A húgom ott lakik.

– Egen? Hát jó lesz, ha elhúz onnan. Tele van arabokkal

– úgynevezett arab-amerikaiakkal. A régi gyárak hozták oda őket, és szép lassan

tönkrementek. Ahogy állnak a dolgok, lassan nem lesz semmi, amit Amerika gyárt. Kivé

ve a filmeket, amik évről évre szarabbak. A feleségemmel

– ismeri Grace-t, ugye? – valamikor szerettük őket, rengc teget jártunk moziba, mielőtt

jöttek a srácok, és pesztrái kellett fogadni. Judy Garland, Kirk Douglas – ők jó, be csületes

értékeket közvetítettek, százszázalékos volt minden alakítás. Most mást se hallani ezekről

a kölyökszíné székről – mert a nők már nem szeretik, ha színésznőnek nevezik őket,

mindenki színész –, mint hogy részegen vezetnek, és kit csináltak fel házasságon kívül.

Aztán ezek a szegény fekete kamaszlányok azt gondolják, hogy ez a menő, gyereket hozni

a világra, úgy, hogy nincs apja. Kivéve Samu bácsit. O majd fizeti a számlát, és nem ám

hogy megköszönnék: a munkanélküli-segély, az nekik jár. Ha van valami baj ebben az

országban – bár nem mondom, hogy lenne, bármelyik másikhoz képest, Franciaországot

és Norvégiát is beleértve –, akkor az az, hogy túl sok jo-

1

30

302

gunk van, és túl kevés kötelességünk. Na. majd ha az Ai.ib Liga átveszi itt az uralmat,

akkor megtanuljak a népek, un a kötelesség.

– Pontosan így van, uram! – Az „uram” arra szolgai, hogy emlékeztesse a minisztert

önmagára, az ő köie lességeire ebben a vészhelyzetben.

A miniszter meghallja. Rosszkedvűen visszatér a főváros vasárnapi nyugalmának

szemléléséhez. A távolban a Tidal Basin és a Jefferson-emlékmű sima fehér félgömbje,

olyan, mint egy obszervatórium, amelyen nincsen rés a távcsőnek. Ma megszólják

Jeffersont azért, mert nem szabadította fel a rabszolgáit, és az egyikkel gyermeket

nemzett, de elfelejtik az akkori gazdasági körülményeket, és a tényt, hogy Sally

Hemmings nagyon világos bőrű volt. Szívtelen város ez, gondolja a miniszter, síkos

hatalmi szövevény, nagy fehér épületei olyanok, mint a jéghegyek mezeje, amely

elsüllyesztette a Titanic-ot. Megfordul, és így szól titkárához: – Ha New Jerseyben robban

ez a dolog, nekem nincs több zsíros igazgatósági tagság. Nincsen szóvivői honorárium.

Nincs egymilliós előleg az emlékirataimra. – Olyasfajta vallomás volt, amit egy férfi csak

a feleségének tesz.

Hermione megbotránkozik. A miniszter közelebb került hozzá, de alább szállt a

megbecsülésében. Kissé csípősen mondja, próbálva visszatéríteni önmagához a köznek ezt

a gyönyörű, önzetlen szolgáját: – Miniszter úr, senki sem szolgálhat két urat. Az egyik a

Mammon; elbizakodottság lenne tőlem, ha megnevezném a másikat.

A miniszter úr feldolgozza ezt, aztán pislog meglepően világoskék szemével. – Hála

legyen az Istennek magáért,

303 Hermione! Hát persze. Felejtsük el Mammont. – lnil szűkös asztalához, hármas

kódszámokat kopácsol erélyesen a konzolon, utána hátradől ergonómiailag szabuioi

székén, és kaffogni kezd a telefonba.

Hermione általában nem telefonál vasárnap. Jobban s/e reti a hétköznapokat, mert

tudja, hogy Jack olyankoi nemigen van otthon. Sose volt túl sok mondani valója Jack

számára, amit Beth némileg sérelmesnek talál; olyan, mintha Herm tovább vinné szüleik

nevetséges lutheránus antiszemita előítéleteit. Továbbá, vonta le a következtetési Beth,

hétköznap a nővére hivatkozhat a telefonján villogó piros lámpára, ha úgy találja, hogy

Beth túlságosan terjeng. De ma akkor hívja, amikor harangoznak, és Beth örül a

hangjának. Meg akarja osztani vele a jó hírt. – Herm, elkezdtem egy fogyókúrát, és alig öt

nap alatt máris tizenkét fontot fogytam!

– Az első fontokat a legkönnyebb – mondja Hermione, aki mindig fitymál mindent,

amit Beth mond vagy tesz. –Eddig csak vizet veszítettél, amit azonnal visszaszedsz

magadra. Majd az lesz az igazi próba, mikor már észrevehető a különbség, és úgy döntesz,

hogy ennek örömére bezabálsz. Nem az Atkins-diéta véletlenül? Azt mondják,

veszedelmes. Egy csomóan már éppen be akarták perelni, azért is olyan gyanús az a

hirtelen halála.

– Ez csak a sárgarépa-zeller diéta – mondja Beth. – Ha rám jön, hogy nassolni akarok,

előveszek egy olyan bébirépát, ami ma már mindenfelé kapható. Emlékszel, hogy hozták a

delaware-i tanyákról Philadelphiába a sárgarépát, csomóba kötve, azon földesen-

homokosan? De utáltam,

1

31

304 mikor recsegett a homok a fogam alatt – visszhangzott tőle az ember koponyája!

Ezekkel a bébikkel nincs ilyen probléma: egyenesen Kaliforniából érkezhetnek hámozva,

pontosan egyformára vágva. Csak az a baj, hogy ha túl sokáig nem bontják ki őket,

nyálkásak lesznek a csomagolásban. A zellerrel meg az a baj, hogy ha megeszel két szárat,

felgyűlik a szádban a rostja. De el vagyok szánva rá, hogy betartom! Isten a

megmondhatója, könnyebb sutit majszolni, de minden falat növeli a kalóriaszámot.

Százharminc kalória van egyben, teljesen elképedtem, mikor olvastam a csomagoláson!

Olyan apró betűkkel nyomtatják, hogy az már ördögi!

Különös, hogy Hermione még nem vágott a szavába. Beth tudja, hogy unalmasak az

értekezései az étlenségről, de ha semmi másra nem bír gondolni, és ha beszél róla, ez

segíti, hogy kitarthasson, hogy ne essen vissza még az enyhe szédülések és

gyomorgörcsök ellenére sem. A gyomra nem érti, mit művel vele, miért büntetik, nem

tudja, hogy évekig ő volt Beth leggonoszabb ellensége, mert kiabált ki a szív alól, hogy

tömjék meg. Carmela sem ül Beth ölében többé, olyan ingerlékeny és ideges mostanában.

– Mit szól ehhez Jack? – kérdezi Hermione. A hangja sima és higgadt, enyhén habozó

és ünnepélyes, jól meggondolja minden szavát. Egy új, karcsú, szalonképes húg kilátása

olyasvalami, amin együtt vihoghatnának, mint annak idején, amikor közös volt a szobájuk

a Szép utcában, közös volt a tiszta öröm, hogy élhetnek. Aztán ahogy komolyabb,

tudákosabb lett, Hermione elfelejtette, hogy kell vihogni, nehezére esett a vidámság. Beth

azon tűnődik, hogy nem ez-e az oka, amiért nem talált férjet – Herm

305 nem tudta, hogy kell elfeledtetni a férfiakkal a gondjaik.it Hiányzott belőle a ballon,

ahogy Miss Dimitrova moiult.i

Beth lehalkítja a hangját. Jack a hálószobában olvas, ( talán álomba olvasta magát. A

Belvárosi Középiskolai mii elkezdődött a tanítás, önként vállalta, hogy állampolg.in

ismereteket fog oktatni, azt mondja, szüksége van rá, hogy többet találkozzék ezekkel a

srácokkal, akiknek tanácsokat kell adnia. Azt állítja, eltávolodnak tőle a gyerekek. A/t

állítja, túl öreg, de csak a depresszió beszél belőle. – Nem sokat – feleli Hermione

kérdésére. – Azt hiszem, attól lel. hogy elrontja a hatását. De örülnie kell neki; érte

csinálom.

Herm ismét ledorongolja. – Jó ötlet ez, azért csinálni valamit, mert úgy gondolod, hogy

a férjed akarja? Csak kérdezem – én sose voltam férjnél.

Szegény Herm, folyton ezen rágódhat. – Nohát te.. – Beth gyorsan befogja a száját;

majdnem kibökte, hogy Hermione akár a felesége is lehetne annak a bikafejii hátvéd

főnökének – …ezzel együtt is vagy olyan okos, mint akármelyik nő. Magamért is

csinálom. Annyival joh ban érzem magamat, amióta lement rólam tizenkét font! A

könyvtárban a lányok is látják a különbséget – nagyon segítőkészek, bár az ő korukban én

sem tudtam elképzel ni, hogy ennyire elszalad az alakom. Mondtam, hogy szeretnék

segíteni a könyvek visszarakosgatásában a polcokra, ahelyett hogy csak ülök a kövér

seggemen a pultnál, és guglizok a kölyköknek, akik ahhoz is lusták, hogy megtanuljanak

guglizni.

– Mit szól hozzá Jack, hogy megváltozott az étrendje?

– Megpróbáltam az övét úgy hagyni, továbbra is megkapta a húst és a krumplit, de azt

mondja, szívesebben

306 enne ő is egyszerű salátákat. Minél öregebb, mondja, annál jobban undorodik az

evéstől.

– Ez a zsidó benne – vág közbe Hermione.

1

32

– Áh, nem hinném! – mondja Beth dölyfösen. Ezután Hermione annyira elhallgat, hogy

Beth már arra

gondol, megszakadt a vonal. Irakban a terroristák olajvezetékeket és erőműveket

robbantanak, már semmi sem biztonságos. – Milyen odalent az idő? – kérdezi.

– Még mindig forró, főleg, ha kimész az épületből. A szeptember füllesztő tud lenni

Washingtonban. A fák nem olyan tarkák, mint amilyenekhez az Arborétumban szoktunk.

Itt a tavasz a szezon, a cseresznyevirágzással.

– Ma – mondja Beth, és ekkor kiéhezett gyomra akkorát nyilallik, hogy a konyhai szék

támlájába kell kapaszkodnia – éreztem az őszt a levegőben. Az ég olyan kristálytiszta,

mint… – Mint szeptember tizenegyedikén, kezdte volna mondani, de abbahagyta, mert úgy

vélte, tapintatlanság lenne fölemlegetni a Belbiztonsági Minisztérium titkárának a

mítosszá lett mesés, kék eget, a meny-nyék iróniáját, ami ugyanolyan része az amerikai

legendának, mint a rakéták vörös tűzcsóvája.

Ugyanarra kellett gondolniuk, mert Hermione megkérdezi: – Emlékszel, beszéltél

egyszer erről a fiatal arabamerikairól, aki iránt Jack annyira érdeklődött; aki, ahelyett hogy

Jack tanácsát megfogadva egyetemre ment volna, megszerezte a teherautó-vezetői

jogosítványt, mert a mecsetjének az imámja erre utasította?

– Homályosan. Jack egy ideje nem hozta szóba.

– Jack ott van? – kérdezi Hermione. – Beszélhetnék vele?

– Jackkel? – Sose akart még Jackkel beszélni.

307 – Igen, a férjeddel. Kérlek, Betty, fontos lehet!

Még Betty is? – Mint már említettem, talán szundilli.it Sétálni voltunk, hogy mozogjak.

A testmozgás ugyanolyan fontos, mint a fogyókúra. Átformálja az alakot.

– Lennél olyan szíves megnézni, kérlek?

– Hogy ébren van-e? Ha olyasmi, esetleg én is álad hatom neki szóban. Ha elszundított.

– Nem gondolnám. Inkább én beszélnék vele. Veled hétköznap is karattyolhatok,

amikor a sorozataidat nézed

– Azokról is lemondtam. Túlságosan összekapcsolód nak bennem a nassolással.

Egyébként is összezavarom a/l a sok szereplőt. Megyek, megnézem, ébren van-e – mond

ja csodálkozó engedelmességgel.

– Betty, még ha nincs is – felkeltenéd nekem?

– Nagyon nem szívesen. Olyan rosszul alszik éjszakán ként.

– Most azonnal meg kell kérdeznem tőle néhány dolgot, édesem. Nem tűrnek

halasztást. Ne haragudj. Most az egyszer tedd meg. – Ismét az idősebb testvér, aki többel

tud Bethnél, megmondja neki, mit kell csinálni. Hermione ismét beleolvas a gondolataiba

a telefonon át, és gyengéden buzdítja, az anyjukéra emlékeztető hangon: – És semmi

esetre se hagyd abba a fogyókúrát!

Vasárnap este Ahmad attól fél, hogy nem bír majd aludni élete utolsó éjszakáján. A

szoba, ahol van, ismeretlen. Olyan szoba, biztosította Rashid sejk, aki valamivel korábban

itt állt mellette, ahol senki sem találhatja meg.

– Ki keresne? – kérdezte Ahmad.

308 Kicsi, vékony mentora – különös érzés volt Ahmadnak, ahogy álltak, majdnem

összeesküvő közelségben, mennyivel magasabb lett a mesterénél, aki a Qur'an-leckék

közben az ezüsttel átszőtt székkel növelte termetét – a szokott metszően gyors mozdulattal

megvonta a vállát. Ma este nem a csillámló, hímzett kaftánt viselte, hanem nyugati stílusú

szürke öltönyt, mintha üzleti utazáshoz öltözött volna a hitetlenek között. Mi mással

lehetett volna magyarázni, hogy leborotválta a szakállát, szabatosan nyíratott, ősz

szálakkal elegyes szakállát? Ahmad sok kis sebhelyet látott a viaszfehér bőrön, valamilyen

1

33

betegség nyomait, amit jemeni gyerekkorában kapott meg a sejk, és Nyugaton

gyógyították ki belőle. A rücskökkel együtt az is lelepleződött, hogy van valami

visszatetsző violaszín ajkának barátságtalanul férfias metszésében, ami láthatatlanul

lappangott, míg a száj az arcszőrzet mélyedésében mozgott meggyőző gyorsasággal. A

sejk nem viselte turbánját vagy a fehér, csipkeszerűen áttört 'amáma-t, így látszott, hogy

kopaszodik.

Az Ahmad szemében összetöpörödött tanító azt kérdezte: – Nem fog hiányolni az

anyád, és nem értesíti a rendőrséget?

– Ezen a hétvégén éjszakás. Hagytam neki üzenetet, úgy, hogy azonnal meglássa, amint

bejön. Azt írtam, hogy egy barátomnál töltöm az éjszakát. Gondolhatja, hogy egy lány az.

Örökösen nyaggat, hogy keríteni kellene magamnak egyet.

– Az éjszakát olyan baráttal fogod tölteni, aki igazabb lesz minden gusztustalan

shannoota-nál: az örök, utánozhatatlan Qur'annak

309 Fonnyadt rózsaszín bőrbe kötött, angol-arab kétnyeUii könyv feküdt a keskeny,

alulbútorozott szoba éjjelis/ckie nyén. Az egyetlen új és drága tárgy volt a szobában J

„biztonságos szobában”, ami olyan közel volt New Pro*, pect közepéhez, hogy egyetlen

ablakából a városlia/.i manzárdtornyára lehetett látni. Sokszínű halpikkely/siu delyeivel a

városháza úgy magasodott a kisebb épületek fölé, mint egy fantasztikus tengeri sárkány,

amely abban » pillanatban vált kővé, amikor kitört a vízből. Mögötte a lat hatatlanul

lenyugvó naptól rózsaszínre festett felhők ha rázdálták az esti eget. A nap ordító

narancsszínben tükröződött a torony viktoriánus kopoltyúiban, annak .1 csigalépcsőnek az

üvegablakaiban, amelyet évtizedek óta lezártak a turisták elől. Ahogy Ahmad a nyakát

nyújtogatva próbált látni valamit ablakának piszkos, hullámos, régi, vékony üvegén át,

amelybe buborékok szorultak az ódon üzemben, úgy tűnt neki, mintha a halódó napfény

megolvasztaná az egyik üvegbőrű, szögletes magasház felső sarkát. A városháza

manzárdtornyában óra van, a fiú attól félt, hogy egész éjszaka nem alhat majd az ütések

hangjától, és így kevésbé hatékony shahid lesz. Ara a gépi zene – tizenöt percenként rövid

frázis, az utolsó magas hang hosszan kitartva, mint mondat végén a kérdően felvont

szemöldök, hatvanpercenként hosszabb dallam a búsan kongó óraütés előtt – inkább

elzsongítja, álomba ringatja, miután a sejk végre egyedül hagyta, ismételten megnyugtatva

a fiút, hogy a szoba biztonságos.

A kis szoba előző lakosai kevés támpontot hagytak a tartózkodásukat illetőleg. Néhány

horzsolás a padlón, két-három elnyomott cigaretta perzselése az ablakpárkányon

310 és az asztal lapján, a használattól kifényesedett kilincsgomb és kulcslyuk, a szúrós kék

takaró enyhén állatias szaga. A szoba vallásosán tiszta, sokkal szélsőségesebben az, mint

Ahmad szobája az anyja lakásában, ahol még mindig vannak profán tárgyak: elektronikus

játékok, amelyekben lemerült az elem, ócska sport- és autós magazinok, ruhák,

amelyeknek testhez simuló szabásukkal, szigorúságukkal kellett kifejezésre juttatniuk

kamaszos hiúságát. Életének tizennyolc éve történeti bizonyítékokat halmozott fel,

amelyeket vélhetőleg nagyon érdekesnek találnak majd a híradásokban: kartonpapírral

keretezett ényképek gyerekekről, ahogy belehunyorognak a májusi napsütésbe a Thomas

Alva Edison általános iskola barna kőlépcsőjén, Ahmad sötét szeme, mosolytalan

pillantása a zömmel fekete arcok sorában, amelyhez néhány fehér is csapódott, hogy közös

gyerekmunkában legyenek lojális és literátus amerikaiak; fényképek a futócsapatról,

amelyeken Ahmad Mulloy idősebb és egy hajszálnyival mosolygósabb; futóversenyek

szalagjai, amelyeknek olcsó festékje gyorsan megfakult; egy filc Mets-zászló egy

buszkirándulásról, amikor kilencedikes korában meccsen volt a Shea stadionban; a Qur'an-

osztály gyönyörűen kalligrafált névsora, mielőtt az osztály az egyetlen Ahmadra apadt; C

1

34

kategóriás vezetői jogosítványa; az apja fényképe, arcán a külföldiek tetszeni vágyó

vigyora, vékony bajusz, amely már 1986-ban divatjamúlt volt. középen elválasztott,

fényes haját alázatosan lenyalja, míg Ahmad büszkén felfésüli ugyanolyan fogású és

vastagságú hajának erdejét, amelyre egy csepp habot tesz. Adásba fog menni az apja arca,

amely sablonosabban csinos, mint a fiáé, bár egy

311

árnyalattal sötétebb. Az anyja sok interjút fog adni, mim .1 forgószelek és az árvizek

áldozatai, először összefüggést e lenül, sokkosán, sírva, később higgadtabban, bánatos cm

lékezéssel. Képe meg fog jelenni a sajtóban; egy peren-híres lesz. Talán a festményeire is

megugrik a kereslet.

Örül, hogy ő semmiféle nyomot sem fog hagyni a bizton ságos szobában. Úgy érzi, ez

az ő dekompressziós kamrája a rá váró erőszakos emelkedés előtt, egy robbanásban, amely

olyan sebes és erős lesz, mint a Burák, az izmos, fehér ló.

Rashid sejknek mintha nem akaródzott volna elmennie Ő is útra készült,

megborotválkozva, nyugati öltönyben; matatott az apró szobában, kelletlen asztalfiókokat

húzó gatott, megnézte, van-e a fürdőszobában mosdókesztyű es törülköző Ahmad rituális

mosakodásához. Fontoskodva rámutatott a földön levő imaszőnyegre, amelyen a beleszőtt

mihrab jelezte Mekkát keleten, és nyomatékosan közölte, hogy maga tette be a miniatűr

hűtőszekrénybe a narancsot, a natúr joghurtot és a kenyeret a fiú reggelijéhez – nagyon

különleges khibz el- 'Abbás, Abbász-kenyér, ame lyet a libanoni síiták sütöttek az Asura

vallási ünnep tisz teletére. – Mézzel készült – magyarázta – és ánizzsal, meg szezámmal.

Fontos, hogy holnap reggel erős legyél.

– Megtörténhet, hogy nem leszek éhes.

– Bírd rá magadat az evésre. Erős még a hited?

– így hiszem, mester.

– Ezzel a dicsőséges cselekedettel különb leszel nálam. Elém ugrasz a mennyekben

vezetett, arany névsorban. –Lesütötte hosszú pillájú, szép szürke szemét, amely mintha

ellágyult és könnybe lábadt volna

– Van órád?

312 – Igen. – Egy Timex, amelyet az első fizetéséből vásárolt, olyan drabáhs, mint az

anyjáé. Nagy számai, fosz-foreszkáló mutatói voltak, hogy este is le lehessen olvasni az

időt, amikor a vezetőfülkébe nehéz volt belátni, de köny-nyű volt kilátni belőle.

– Pontos?

– Azt hiszem.

Van a szobában egy szimpla szék, amelynek lábait összedrótozták, mert a

keresztléceket már nem tartja az enyv. Ahmad úgy gondolta, udvariatlanság lenne

elfoglalni a szoba egyetlen székét, ezért, megelőlegezve magának egy részt a hamarosan

elnyerendő, magasztos rangból, leheveredett az ágyra, ujjait összekulcsolta a tarkója alatt,

mutatva, hogy nem szándékozik elaludni, bár igazság szerint váratlanul elfáradt, mintha

valahonnan altatógáz szivárogna be a szegényes szobába. Szenvedélyesen szerette volna

megízlelni a magány óráit ebben a biztonságos, tiszta helyiségben, egyedül Istennel. Az a

különös tartás, ahogyan az imám lesütötte a szemét, arra emlékeztette Ahmadot, amikor ő

állt a féreg és a bogár fölött. Ő ugyanúgy megigézte Rashid sejket, mint valami

visszataszító, ugyanakkor szent dolog.

– Drága fiam, nem kényszerítettelek, ugye?

– Dehogyis, mester! Hogyan tehette volna?

– Vagyis önként vállaltad, hitednek teljességében.

– Igen, és gyűlöletből azok iránt, akik gúnyolják, és semmibe veszik Istent.

1

35

– Kiváló. Nem érzed úgy, hogy elöljáróid manipuláltak? Meghökkentő gondolat volt,

habár ugyanezt mondta

Joryleen is. – Természetesen nem. Úgy érzem, hogy bölcsen vezéreltek.

– Világos az utad a holnapi napon?

– Igen. Fél nyolckor találkozom Charlie-val az Excel lencia Lakberendezésnél, és

együtt hajtunk el a megrakod teherautóhoz. Charlie egy darabon elkísér az alagút felé.

Utána a magam ura vagyok.

Valami visszatetsző – elrútító kis rándulás – futott át a sejk csupaszra borotvált arcán.

Szakálla és dúsan hímzcil kaftánja nélkül zavarba ejtően hétköznapinak tűnt – vézna volt,

kissé ideges, kissé fonnyadt, már nem fiatal. A durva kék pokrócon elnyúló Ahmad

tudatában volt fölényes fiatalságának, magasságának, erejének, tudta, hogy a tanítója úgy

fél tőle, ahogy egy hullától félünk. Rashid sejk bátortalanul megkérdezte: – És ha Charlie

valamilyen előre nem látott nehézség folytán nem lenne ott, magad is képes leszel

végrehajtani a tervet? Képes leszel önállóan is megtalálni a fehér teherautót?

– Igen, tudom, melyik az a mellékutca. De miért ne lenne ott Charlie?

– Ahmad, bizonyos vagyok benne, hogy ott lesz. Bátor katonája ő ügyünknek, az igaz

Istennek, és Isten sose hagyja cserben azokat, akik a nevében indulnak háborúba. Allahü

akbar! – Szavai belevegyültek a városházi óra távoli dalolásába. Mostanra minden

távolodott halkuló rezgéssel. A sejk folytatta: – A háborúban, ha a szomszédod elesik, ha a

legjobb barátod volt, ha tőle tanultál mindent a katonáskodásról, megfutsz és elrejtőzöl-e,

vagy masírozol tovább, bele az ellenség puskatüzébe?

– Masírozok tovább.

– Pontosan. Jól van. – Rashid sejk szeretettel, mindazonáltal óvatosan tekintett az

ágyon heverő fiúra. – Most

314 el kell hagynom téged, drága tanítványom, Ahmad. Jól tanultál.

– Köszönöm, hogy ezt mondja.

– Bízom benne, hogy tanulmányaink során semmivel sem találkoztál, ami kételyeket

ébresztett volna benned a Könyvek Könyvének tökéletes és örökkévaló természetét

illetőleg.

– Valóban nem, uram. Semmivel. – Habár Ahmad néha úgy érezte tanulmányai során,

hogy tanítóját megfertőzték ilyen kételyek, ez most nem az az idő volt, hogy erről

faggassa. Ahhoz már késő. Azzal a hittel kell a halál szemébe néznünk, amit

megteremtettünk magunkban, és összegyűjtöttünk az Eseményre. És a saját hite, kérdezte

magától időnként, nem kamaszos hiúság-e vajon, eszköz, amellyel megkülönbözteti magát

a vesztükbe rohanó többiektől, Joryleentől, Tylenoltól, és a Belvárosi Középiskola más

kárhozottaitól, akik már életükben meghaltak?

A sejk zaklatott volt és sietett, mégis nehezen tudott elválni a tanítványától, kereste a

végszót. – Megvan a nyomtatott utasításod a végső megtisztuláshoz, mielőtt…

– Igen – felelte Ahmad, amikor az idősebb férfi nem tudta befejezni.

– De a legfontosabb a Szent Qur'an! – buzdította Rashid sejk. – Ha szellemed

gyöngülne a rád váró, hosszú éjszakán, nyisd ki, és engedd, hogy az egyetlen Isten szóljon

hozzád utolsó, tökéletes Prófétája szájával! A hitetlenek ámulnak az iszlám hatalmán;

Mohamed hangjából fakad az, egy férfias hangból, a sivatag és a piactér hangjából –

közülünk való férfi volt, aki ismerte a földi élet minden lehetőségét, mégis hallgatott a

földöntúli hangra,

315 és engedelmeskedett annak, amit az a hang diktált, holott Mekkában sokan nem voltak

restek a csúfolkodásra és .1 pocskondiázásra.

1

36

– Nem fogok elgyengülni, mester! – Ahmad hangja súrolta a türelmetlenséget. Miután

végre távozott a sejk, a fiú alsóneműre vetkó'zött, és elvégezte a mosakodást a pa rányi

fürdó'szobában, ahol a kézmosó kagyló nyomta a vállát mindenkinek, aki leült a vécére. A

kagyló belse jében hosszú, barna csíkot hagyott a rozsdás víz, amely évek óta csepeg a

csapból.

Ahmad odaviszi a szoba egyetlen székét a szoba egyel len asztalához, egy

éjjeliszekrényhez, amelynek politúros juharfájába hamuszín vájatok sebeit perzselték a

rézsútosan sarkított fedőlapra tett cigaretták. Tisztelettel kinyitja az ajándék Qur'ant. A

rugalmas, aranymetszésű lapok az ötvenedik szúránál nyílnak ki. A „QáF\ Olvassa a bal

oldalon az angol szöveget, és határozottan felismeri Rashid sejk szavainak visszhangját:

Ők csodálkoznak azon, hogy eljött hozzájuk egy közülük való intő'. És azt mondják a

hitetlenek: „ Csudálatos egy dolog ez!

Vajon, ha már meghaltunk, és porrá lettünk … Távoli visszatérés ez! „

A szavak szólnak hozzá, de nem eléggé érti őket. Tanulmányozza az átellenes oldalon

az arabot, és rádöbben, hogy a hitetlenek – milyen különös, hogy nekik, az ördögöknek,

van hangjuk a Szent Qur'anban – kételkednek a test feltámadásában, amelyről a Próféta

prédikált. Bár Ahmad is alig tudja elképzelni testének megújulását azok után, hogy sikerül

elhagynia; helyette a szellemét látja, azt a benne levő kis valamit, ami folyton azt

mondogatja:

316 „Én… Én…”, ahogy azonnal belép a következő életbe, mintha egy üvegezett

lengőajtón nyomakodna át. Ebben ő is olyan, mint a hitetlenek: bal kadhdhabü bi 'l-haqqi

lammá já'ahum fa-hum fiamrin marij. Hazugságnak tartották az igazságot, olvassa az

átellenes angol szöveget, amikor az eljött hozzájuk és zavarodottságban vannak.

Ám Isten, az O nagyszerű többes szám első személyben való beszédével félresöpri a

zavarodottságukat: Vajon nem néztek-e föl az égre, hogyan építettük és díszítettük föl azt

és hogy nincsen rajta repedés?

Ahmad tudja, hogy New Prospect ege zavaros a kipufogógáztól és a nyári nyiroktól:

szépia maszat a fűrészes háztetők fölött. Ám Isten azt ígéri, hogy fölötte van egy jobb ég,

egy makulátlan ég, amelyen kék csillagképek lángolnak. „Mi” folytatja: És kiterítettük a

földet, és szilárdan rögzített hegyeket vetettünk rá, és mindenféle pompás növényfajtát

sarjasztottunk rajta, a szemlélődés tárgyául és intésül minden megbánásra kész szolgának.

Igen, Ahmad Isten szolgája lesz. Holnap. Azon a napon, amely már majdnem

bekövetkezett. Ujjnyira a szemétől Isten leírja az O esőjét, amely kerteket sarjasztott, és

magasba nyúló pálmafákat, amelyeken fürt fürt hátán terem, szolgáink ellátására.

És vele keltettük életre a holt vidéket. Eképpen lesz a halottak előjövetele. Holt vidék.

Az ez az ország.

Ugyanolyan egyszerű és tagadhatatlan lesz a második teremtés, mint az első. Vajon

elfáradtunk-e az első teremtésben ? Am ők bizonytalanságban vannak egy új teremtés

felől.

317 Megteremtettük hajdan az embert, és tudjuk, milyi n gondolatokat sugallt néki a lelke.

Mi közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütőere.

Ez a vers mindig különös, személyes jelentőséget hoi dozott Ahmadnak; becsukja a

Qur'ant, amelynek rugalmas bőrkötése piros árnyalataival cirmos rózsasziromra

emlékeztet. Most már bizonyos, hogy Allah itt van ebben a különös, kis szobában, szereti

őt, fülel lelkének suttogására, hangtalan viharzására. Érzi nyaka ütőerének lük tetését, és

hallja New Prospect hol duruzsoló, hol robajlo forgalmát (motorkerékpárok, rozsdás

hangtompítók), ahogy néhány saroknyira kerülgetik a nagy törmeléktengert, hallja, miként

halkul, miután tizenegyet üt a városháza órája. A következő negyedórát várva alszik el,

1

37

holott azt hitte, hogy egész éjszaka ébren tartja önzetlen, fennkölt örömének lebegő,

kifehérült reszketése.

Hétfő reggel. Hirtelen elhúzódik tőle az álom. Megint azt érzi, mintha elhaló kiáltást

hallana. Nem érti a gyomrában sajgó csomót, amíg pár pillanat múlva eszébe nem jut a

nap és a küldetés. Még mindig él. A mai nap egy hosszú utazás napja.

Az órájára néz, amelyet gondosan letett az éjjeliszekrényre a Qur'an mellé. Húsz perc

múlva hét. Már hallatszik a forgalom, amelynek gyanútlan áradatához ő is csatlakozik,

majd megtöri. Ha Isten is úgy akarja, az egész keleti part megbénul. Lezuhanyozik egy

szakadt plasztikfüggöny-nyel takart tálcán. Várja, hogy a víz melegedjék, de mikor nem

melegszik, beparancsolja magát a hideg permet alá. Megborotválkozik, habár tudja,

micsoda viták tombolnak

318 azon, hogy milyen arccal szereti látni Isten a férfiakat. Chehabék jobb szerették, ha

borotválkozik, mert a szakállas muzulmán férfiak, még a tizenévesek is, nyugtalanítják a

kafír vásárlókat. Borotválkozott Mohammed Atta és a másik tizennyolc vértanú többsége

is. Szombaton volt hőstettük évfordulója, az ellenség nyilván lazított az éberségén, mint az

elefántos emberek a madarak támadása előtt. Ahmad magával hozta a tornazsákját, most

előveszi belőle a tiszta fehérneműt, zoknit, és az utolsó frissen mosatott fehér ingét,

amelyet tetszetősen kifeszít a sok kartonpapír betét.

Imádkozik az imaszőnyegen, amelynek absztrakt mih-rab-utánzata New Prospect

zavaró földrajzában is megmutatja, merre van Mekkában a szent fekete Ka'ba. Mikor

megérinti a homlokával a szőttest, feltűnik neki, hogy ugyanezt a gyenge emberszagot

érezte a kék pokrócban. Csatlakozott azoknak a menetéhez, akik valamilyen rejtett okból

előtte tartózkodtak a szobában, zuhanyoztak a hideg, rozsdás vízzel, szívták a

cigarettájukat, míg ütött az óra. Ahmad eszik, noha éhsége eltűnt gyomrának

feszültségében, hat gerezd narancsot, a plasztikpoharas joghurt felét, és egy kiadós darabot

Abbász kenyeréből, bár mézének és ánizsmagjainak édessége kevésbé ízlik ebben az

órában, amikor hatalmas tette köréje zárul, és fölfelé törekszik a torkán, mint egy

csatakiáltás. A legnagyobb vegy-tisztítói kartonra helyezi és visszateszi a hűtőszekrénybe

a ragadós ünnepi kenyér maradékát a joghurtos pohárral és a fél naranccsal együtt, mintha

itt kellene hagynia a következő lakónak, de úgy, hogy távol tartsa a lakomától a hangyákat

és a csótányokat. Elméje olyan homályban

319 működik, mint amilyen megelőzte a Katasztrófa cínin, mekkai szúrában leírt eseményt,

azon a napon, amikor a: emberek szétszórt molylepkékhez válnak hasonlóvá, és a hegyek

olyanok lesznek, mint a kártolt gyapjú.

Negyed nyolckor becsukja maga mögött az ajtót, hátra hagyva a biztonságos szobában

a Qur'ant és a tisztasági előírásokat a következő shahid-nak, de magával viszi I

tornazsákját, benne a szennyes alsónadrágot, zoknit, fehci inget. Keresztülvág egy sötét

folyosón, és kilép egy üres mellékutcába, amelyet valamikor az éjszaka megáztatott, egy

futó eső. A városháza tornyához igazodva észak felé indul, a Reagan körút és az

Excellencia Lakberendezés irányába. Bedobja tornazsákját az első szeméttartályba, amit

meglát.

Az ég nem kristálytiszta, hanem nyirkos és szürke, bolyhos, alacsony ég, amelyből

pihés páracsücskök csorognak. Az éjszaka fényesre lakkozta az aszfaltos utakat, a

csatornanyílásokat, a kátrány cseppjeit és foltjait. Nedvesség tapad a bejárati lépcsők és

tornácok mellett tengődő bokrok még mindig zöld leveleihez, a naptól színtelenre szívott

alumíniumzsaluzás egymást átfedő csíkjaihoz. A szorongó házak többségében, amelyek

előtt elmegy, még nem egészen ébredtek fel, bár a hátsó, gyengén megvilágított

konyhaablakokból a tányérok, edények csörömpölése, a Ma műsor hangjai, és a Jó

1

38

reggelt, Amerika szignál arra utal, hogy reggeliznek, kezdődik Amerikában egy sok más

hétfőhöz hasonló, újabb hétfő.

Egy házból láthatatlan kutya ugatja meg a járdán elhaladó Ahmad árnyékhangját. A

szúnyoghálós ajtó közelében bebocsátásra váró, félvak, vörös macska kuporog, vak

320 szeme olyan, akár egy repedt fehér üveggolyó. Felpúpozza a hátát, és összehúzott jó

szeméből arany szikrát villant, mert megérez valami kísértetiest a tovahaladó, fiatal,

magas ismeretlenben. Ahmad arcán bizsereg a levegő, de a szitálás nem elég, hogy

átáztassa az ingét. A keményített pamut ropogósán feszül a vállán, fekete, csőszárú

farmerba bújtatott, hosszú lába az öve alatti vizenyős közegben úszik, futócipője felnyalja

a távolságot, amely elválasztja a sorsától; ahol sima a járda, a cipősarkak ott hagyják

bonyolult rajzú, nedves pecsétjüket. Honnan tudod, hogy mi az? – emlékezik a

Katasztrófa-szúrára, és eszébe jut a válasz: Lobogó tűz! A távolság az Excellenciáig fél

mérföld, a bérkaszárnyák és a kisvállalkozások hat háztömbje – egy Dunkin' Donut már

kinyitott, egy sarki vegyesboltról is levették a rácsot, de egy zálogház és egy biztosító még

zárva. A Reagan körúton már harsog a forgalom, az iskolabuszok elkezdték portyájukat,

haragosvörös lámpáik felváltva villognak, ahogy nyelik a színes hátizsákos

gyerekfürtöket. Ahmadnak nincs visszatérés az iskolába. A Belvárosi minden fenyegető

csörömpölésével és istentelen gúnyolódásával miniatűr játékvárnak, a biztonság és a

halogatott döntés gyerekes helyének tűnik.

Kivárja, hogy a közlekedési lámpán megjelenjék a járó alak, mielőtt keresztülvág a

körúton. A teherautója ismerősebbnek érzi az olajfoltos betont, mint a talpa ezt a talányos

mintákkal jelölt, néma síkot. Balra fordul, keletről közeledik, elmegy a széles tornácú,

fehér napellenzős temetkezési vállalkozás – UNGER ÉS FIA, furcsa, kenetes név –, aztán

az autógumi-üzlet mellett, ami régen benzinkút volt, a kutakat kitépték, de a talapzat

megmaradt.

321

Ahmad megáll a Tizenharmadik utca járdáján, ahonnan beláthat az Excellencia

parkolójába. A narancsszín tchci autó nincs ott. Charlie Saabja nincs ott. Két ismeretlen

autó van ott, egy szürke és egy fekete, átlósan, helyet pn zarló nemtörődömséggel

parkolnak valamilyen titokzatos tevékenységre utaló műanyag kávéspoharak és kagyló

szerű készételes dobozok között, amelyeket olyan laposra tapostak a repedezett betonon a

jövő-menő kerekek, mini egy gázolásos gyilkosság áldozatát.

Fent a nap átégeti a felhőket és gyenge, fehér fényt ad, mint egy kimerülőben levő

elemlámpa. Mielőtt Ahmadol megláthatnák – habár mintha senki sem ülne a pökhendi

birtokháborító autók kormányánál –, jobbra kanyarodik, fölfelé a Tizenharmadik utcán, és

csupán akkor vág keresztül rajta, amikor elrejtőzhet a rozsdás szeméttartály mögötti

bokrok és magas dudva takarásában, nem a/ Excellencia telkén, hanem egy rég megszűnt

bisztró mögött, amelynek olyan a külseje, mint egy ódon villamosnak. Ez a bedeszkázott

műemlék a Frank Hague Terracc nevű keskeny utca sarkán áll, amelynek ikersorházai

hétköznap csendesek, amíg véget nem ér a tanítás.

Ahmad az órájára néz: fél nyolc lesz három perc múlva. Úgy dönt, hogy háromnegyed

nyolcig ad időt Charlie-nak, bár a megbeszélésük fél nyolcra szólt. Ám ahogy múlnak a

percek, egyre erősebben érzi, hogy valami baj történt: Charlie nem fog jönni. Ez a hely

mérgezett. Ezen az üres téren az üzlet mögött Ahmadnak mindig az volt az érzése, hogy

felülről figyelik, de most nem Isten figyel, nem Isten leheletét érzi. Ő, Ahmad figyel, a

lélegzetét visszafojtva.

322 Az üzlet hátuljából váratlanul kilép egy öltönyös ember a rakodórámpára, amelynek

néhány vastag deszkája még mindig fenyőgyantát izzad, és lejön a lépcsőn, amelyen

1

39

Ahmad sokszor üldögélt tétlenül. Itt jöttek ki Joryleennel azon az estén, aztán örökre

elváltak. Az ember arcátlanul odamegy az autójához, és valakihez beszél az első ülésen

levő rádiófélével vagy mobiltelefonon. Akár a rendőrök, ő sem törődik vele, ki hallja a

hangját, ám a közlekedés robajában Ahmad ugyanúgy nem érti a beszédét, mint a

madárcsiripelést. Egy másodpercre Ahmad felé fordítja fehér arcát – jól táplált, bár nem

boldog arc, olyan, mint a hitetlen kormányok, a hatalmukat múlni érző hatalmak ügynökéé

–, de nem látja meg az arab fiút. Nincs mit látni, csak a szemeteskonténcr rozsdásodik a

gazban.

Ahmad szíve úgy ver, mint azon az éjszakán Joryleennel. Már bánja a pazarlást, hogy

nem használta a lányt, holott azért fizették. De az gonoszság lett volna, kizsákmányolni

bukott állapotában, bár ő nem látta olyan rossznak, és csak átmenetinek tekintette a

helyzetét. Rashid sejk helytelenítette volna. Este a sejk zaklatottnak tűnt, nyomasztotta

valami, amit nem akart megosztani, valamiféle kétely. Ahmad mindig megérezte a tanítója

kételyeit, mert neki fontos volt, hogy ne legyen semmiféle kételkedés. Most megrohanja a

félelem. Az arca mintha megdagadt volna. Átkot mondtak erre a békés helyre, amely az ő

kedvence volt a világban, egy víz nélküli oázis.

Elindul a csendes Hague Terrace-on – a gyerekek iskolában, a szülők munkában –,

megtesz két sarkot, aztán visz-szatér a Reagan körútra, és megy az arab negyed felé, ahol a

fehér teherautó rejtőzik. Valamit összezavartak, Charlie-

323

nak ott kell várnia őt. Ahmad siet, a párás napfénytől kony nyű izzadság üt ki a bőrén.

A Reagan körúton az üzleii 1. méretes dolgokat árulnak: szőnyeget, tapétát, festéket, iv.\yy

konyhafelszereléseket. Aztán vannak autókereskedések, irdatlan parkolók tele új

gépkocsikkal, amelyek olyan szorosan állnak, akár a katonai alakulatok, autók hcktai

számra, szélvédők és krómozások villognak most, hogy .1 nap elnyűtte a párát, szélfújta

gabonatáblaként verik vissza a fényt, szikráznak a fénylő háromszögek füzérei és a las san

forgó, kígyóvá csavart pántlikák.

Új stílusú figyelemfelkeltők, a legújabb technológiai találmányok ezek a borzongatóan

emberszerű, szelvényes műanyag csövek, amelyek, ha a föld alól tclcfújtatják őkel

levegővel, a karjukat lengetik, és elkínzottan rángatóznak, örökös integető izgalommal

könyörögve az arra járónak, hogy álljon meg, és vegyen egy autót, vagy ha egy IHOI' elé

tették ki őket, egy halom palacsintát. Ahmad, aki az egyetlen gyalogos a Reagan körútnak

ezen a szakaszán, találkozik egy ilyen csőóriással, amely kétszer magasabb nála: a guvadt

szemű, zöld dzsinn mereven vigyorog, és hisztérikusan hadonászik. A magányos járókelő

gyanakodva halad tova, érzi arcán és bokáján a forró levegőt, amitől a tolakodó,

agyoncsigázott, vigyorgó szörnyeteg élni látszik. Egyedül Allah kelt életre, gondolja

Ahmad, aztán küld halálba.

A következő közlekedési lámpánál keresztülvág a körúton. Hosszú lépésekkel siet a

Tizenhatodik után a Nyugati Fő utca felé egy zömmel feketék lakta negyeden át, mint az

volt, ahova Joryleent kísérte haza, miután a lány énekelt a templomban. Milyen nagyra

nyitotta a száját,

324 milyen tejes rózsaszín volt a belseje! Amikor fent voltak az emeleten az összezsúfolt

ágyak között, talán engednie kellett volna, hogy Joryleen leszopja, úgy, ahogy felajánlotta.

Kevesebb piszokkal jár, mondta. Ma már minden lány megtanulja, nem csak a kurvák, az

iskolában folyton erről ment a trágár beszéd, hogy melyik lány hajlandó megcsinálni, és

melyik mondja, hogy szereti lenyelni. Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól, és

ne közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek

velük úgy, ahogyan Allah elrendelte számotokra. Allah szereti azokat, akik készek a

megbánásra, és szereti azokat, akik megtisztulnak.

1

40

Ahogy megy fekete-fehérben, fürge lépéseivel, amelyeken ollózó merevségük ellenére

is átüt a bennszülött amerikai caplatás, nyűtt igénytelenséget lát az utcákon, gyorsételek,

törött műanyag játékok szemetét, hajnali harmattól sötétlő, festetlen lépcsőket és

tornácokat, megrepedt és meg nem csináltatott ablakokat. A járdákat múlt századi

amerikai autók szegélyezik, amelyeket eleve nagyobbra gyártottak a kelleténél, és most

széthu Hóban vannak: hátsó lámpáik megrepedtek, keréktárcsáik eltűntek, kerekük

belelapul a lefolyóba. Hátsó szobákban felcsattanó női hangok panaszkodnak kíméletlenül

gyerekekre, akik kéretlenül születtek, és elhanyagoltságukban a televízióhoz húzódnak, az

egyetlenhez, ahonnan barátságosan szólnak hozzájuk. A karibi vagy a zöld-foki zanj

virágot ültet, befesti a tornácot, reményt és energiát merít abból, hogy Amerikában lehet,

ám az itt született nemzedékeknél tiltakozásnak minősül a lustaság és a mocsok, a

rabszolgák tiltakozásának, amely mostanra a lecsúszás élvezetévé

325

fajult, fittyet hányva a tisztaságnak, amelyet minden vallás előír. Ahmad tiszta. A

reggeli hideg zuhany második bőrként izzik a ruhája alatt, ízelítőként a nagy megtisztít

lásból, amely felé siet. Az óráján tíz perc van nyolcig.

Gyorsan megy, dc nem fut. Nem szabad feltűnést kel tenie, láthatatlanul kell átosonnia

a városon. Később jön nek a főcímek, a CNN riportjai ujjongással töltik el a Kö zel-

Keletet, a zsarnokok a fényűző washingtoni irodákban megremegnek. Most a remegés, a

küldetés még az övé, a/ ő titka, az ő feladata. Eszébe jutnak a futás előtti lazítások, ahogy

leguggol, rázogatja csupasz karjait, aztán várja a startpisztoly dördülését, hogy a gomoly

szétgöngyölődjék fiúk szálaira, akik dühös jégverésként dobognak a Belvárosi

Középiskola ódon salakpályáján; amíg a test át nem vette fölötte az uralmat, és az agya fel

nem oldódott az adrenalinban, idegesebb volt, mint most, mert az, amit most tesz, Isten

tenyerében történik, az Ő mindent magában foglaló, hatalmas akaratából. Ahmad legjobb

hivatalos ideje egy mérföldön 4:48,6 volt egy ruganyos kompozit pályán, amelynek

zöldjébe vörös sávelválasztó vonalakat mélyesztettek, odaát a belleville-i körzeti

gimnáziumban. Harmadik lett, utána úgy érezte, a tüdejét is megperzselte a végső hajrá az

utolsó száz yardon; két fiút megelőzött, de kettőt ugyanúgy nem érhetett utol a lába, mint a

távolodó délibábokat.

Miután megtett öt sarkot a Tizenhatodik utcán, kibukkan a Nyugati Fő utcára. Mint a

puha szobrok, ácsorognak a koros muzulmánok, a sötét öltönyök között fel-felbukkan egy

szennyes dzsalabija. Ahmad megtalálja a Pep Boys és az Al-Aksza Múlhatatlan Érték

kirakatát, és mö-

326 göttük a mellékutcát, amelyben Charlie és ó mentek a Costello-garázs felé.

Meggyőződik róla, hogy senki se figyeli, míg megközelíti a steppelt mintájú, hányásbai

nára festett kis vasajtót. Charlie nem áll kint. Bentről nem hallatszik hang. A nap átégette a

felhőket, Ahmad válla és háta izzad, fehér inge már nem hótiszta. Fél háztömbnyi

távolságra a Nyugati Fő utcán nyüzsög a hétfő. A mellékutcában is van valami forgalom,

gépkocsik és gyalogosok. Megpróbálja az ajtó rézgombját, de nem fordul. Ingerülten

csavargatja tovább. Hogy dacolhatnak agyatlan kis fémdarabok as-Samad, a Tökéletes

akaratával?

A pánikkal küszködve próbát tesz a nagy ajtóval, a tolóajtóval. Lent alacsonyan van

egy fogantyú, ha azt elfordítják, kiemel két rudat két reteszből. A fogantyú elfordul, az

ajtó megdöbbentő hirtelenséggel, önműködő könnyedséggel felcsúszik a magasba,

valósággal repül egy elgörbült pillanatig, mielőtt zörögve megállapodna a síneken, a

mennyezet alatti félhomályban.

Ahmad egy barlangba engedte be a lényt. Charlie nincs a szutykos üregben, se a két

ügynök, a technikus és fiatalabb segédje. A munkapadok és a peckek ugyanolyanok,

1

41

ahogy Ahmad emlékezett. A szemét kevesebb, a sarkokban mintha kisebbek lennének a

hulladéktorlaszok. A garázst kitakarították, rendbe szedték valamilyen célra. Olyan csend

van, mint egy sírban, amelyet nemrég raboltak ki. A mellékutca forgalma fenyegető

visszavert fényeket villogtat a barlangba, a járókelők lustán bebámulnak. Nincs itt senki,

de itt a teherautó, a szögletes GMC 3500, amelyre egy suta kéz az

ÁRNYÉKOLÓRENDSZEREK szót írta.

327 Ahmad óvatosan kinyitja a vezetőülés ajtaját, és hitj.i. hogy még mindig ott a két ülés

között a kincstári drapp doboz, szigetelőszalaggal hozzáerősítve a tejesrekes/hez A

gyújtáskulcs a műszerfalról lóg, biztatva a betolakodni, hogy fordítsa el. A detonátorból

még mindig hátranyúlik .1 raktérbe két vastag, szigetelt kábel. Az átjáró ajtaja, amely nem

magasabb egy guggoló embernél, csak hathüvelyk nyire nyílik, mielőtt a rajta átfűzött

kábelek feszülni ke/ denének. A hathüvelykes nyílásban Ahmad megérzi az

ammóniumnitrát műtrágya és a nitrometán szagát; látja a kísértetiesen sápadt műanyag

hordókat, mind olyan magas, hogy az ő derekáig ér, és mindegyik százhatvan kilo gramm

robbanókeveréket tartalmaz. A hordók fehér műanyagja fényesen dereng, mintha

valamiféle hús lenne. Sárga, sodort kábelek lógnak a hordók aljába ágyazott, pentrittel és

alumíniumporral megerősített gyutacsokról. Ahmad látja a félhomályban, hogy a huszonöt

hordót ötször ötös oldalú négyszögbe állították, akkurátusan átkötötték őket kettőbe hajtott

ruhaszárító kötéllel, majd, nehogy elcsússzon, rögzítették a köteget a raktérben található

eresztékekhez és keresztpántokhoz. Az egész olyan, mint egy modem műalkotás,

fáradságos és korlátolt. Ah-madnak eszébe jut a zömök technikus, az olajos kéz sima,

finom mozdulatai. Elképzeli, ahogy foghíjasán mosolyog, a munkásember ártatlan

büszkeségével. Egyetlen gyönyörű gépezet egymásnak feszülő alkatrészei ők. A többiek

eltűntek, de Ahmad megmaradt, hogy a helyére illessze az utolsó részt.

Óvatosan visszacsúsztatja az apró deszkaajtót, visszaadva a megtöltött műanyag

hordókat a szagos sötétségnek.

328 Rá bízták őket. Katonák ezek is, mint ő. Bajtársak veszik körül Ahmadot, akkor is, ha

elnémultak, és nem hagytak hátra utasítást. A teherautó rakterének hátsó ajtaját

lelakatolták. Feltették rá a nagy hevederpántot, a vastag zárókapocsba nehéz, kombinációs

lakatot akasztottak. Ahmad-dal nem közölték a kombinációt. Megérti az üzenetet: hinnie

kell testvéreiben, úgy, ahogyan ők hisznek benne meg nem magyarázott távollétükben is,

hogy végrehajtja a tervet. Ó az egyetlen megmaradt eszköze a Könyörületesnek, a

Tökéletesnek. Ellátták egy teherautóval, az ikertestvérével annak, amelyet vezetni szokott,

hogy sima és egyenes lehessen az útja. Bátortalanul beül a kormányhoz. Az ódon fekete

műbőr meleg, mintha most álltak volna fel az ülésből.

A robbanás, emlékezik Ahmad a Belvárosi fizikaóráira, annyiból áll, hogy egy szilárd

vagy cseppfolyós halmazállapotú anyag gyorsan átalakul légneművé, amitől a tömege nem

egészen egy másodperc alatt megszázszorozódik. Ennyi az egész. Egy ilyen szenvtelen

vegyi átalakulás percmérői figyeli apró, szabatos önmagát, ahogy elhelyezkedik a

szokatlan teherautóban, bekapcsolja a motort, finoman feltúráztatja, és kitolat a

mellékutcába.

Egy apróság zavarja. Mikor kiszáll, hogy leengedje mögöttük – maga, a teherautó, és

szövetségeseinek láthatatlan társasága mögött – a zörgő garázsajtót, érzi, hogy nyomja a

hólyagját a reggeli narancslé és az elfojtott idegesség. Jobb lesz, ha könnyít magán az

utazás előtt. Leparkolja a mellékutca egyik oldalán az üresben járó teherautót, ismét

feltolja a garázsajtót, és megtalálja a műhely mosdóját egy jelöletlen, szurtos ajtó mögött a

munkapad és a szerszámos tábla melletti sarokban. Van benne egy

329

1

42

madzag, amelynek megrántásától kigyúl a csupasz villanykörte, és egy ragyogó

porcelántartály, ovális nyílásában gyanús vízzel, amelyet leöblít, mihelyt kiadta magából a

kis sugarat. Aggályos gonddal kezet mos, használja a kagylóra helyezett zsíroldót.

Visszatér az utcára, leengedi a csomós gurtnival a zörgő ajtót, és akkor döbben rá, milyen

ostoba és veszélyes dolog volt járó motorral ilt hagyni, akár egy-két percre is, a teherautót.

Nem gondolkozik normálisan a végső dolgok e túlfűtött, ritka levegőjében. Meg kell

őriznie a józanságát, Isten eszközének kell képzelnie magát, hűvösnek, keménynek,

határozottnak és közömbösnek, amilyennek egy eszköznek lennie kell.

A Timexre néz: nyolc óra kilenc. Megint veszített négy percet. Elindítja a teherautót,

igyekszik kerülni a gödröket, a hirtelen indításokat és fékezéseket. Lekéste a menetrendet,

amit összeállítottak Charlie-val, de a késés még belül van a húsz percen. Most már

nyugodtabb, mert a teherautó mozog, ő is része a világ hétköznapi forgalmának; jobbra

kanyarodik a mellekutcából, aztán balra a Nyugati Főutcán, ismét elhalad a Pep Boysnak

az előtt az idegesítő rajz-Filmemblémája előtt, amelyben három ember – Manny, Moe és

Jack – feje ül ugyanazon a törpe testen.

Körülötte kanyarog és hunyorog a felébredt város. Elképzeli, milyen lenne

teherautójának négyszöge egy üldöző helikopter keresőjének körében, ahogy fordul be

utcából utcába, megáll a piros lámpáknál. Ezt a teherautót másképp kell kezelni, mint az

Excellenciát, amely olyan könnyedén ringott, mintha elefánt nyakában ülne a sofőr. Az

Árnyékolórendszerek vezetése nem kelt benne szerves szimpátiát. A kormány nem

illeszkedik a kezébe. Az út

330 minden egyenetlensége összerázza. Az első kerekek makacsul balra húznak, mintha

valamilyen baleset meggörbítette volna az alvázat. A súly – a kétszerese McVeighé-nek,

nagyobb, sűrűbb minden bútorrakománynál – megtolja hátulról, ha fékez a piros lámpánál,

és visszahúzza, amikor indulna a zöldnél.

Ahmad, hogy kikerülje a városközpontot – a középiskolát, a városházát, a templomot, a

törmelektengert, a vaskos üveg felhőkarcolókat, amelyeket alamizsnának lökött oda a

kormány –, bekanyarodik a Washington utcába, amelyet, mint Charlie-tól hallotta, azért

hívnak így, mert a másik irányban elhalad egy udvarház előtt, amelyik New Jerseyben az

egyik főhadiszállása volt a nagy tábornoknak. A dzsihád és a szabadságharc ugyanazt a

taktikát alkalmazta, magyarázta Charlie, az elnyomottak kétségbeesett, gonosz háborúját

vívta a birodalmi elnyomó ellen, amely inkorrektségről óbégat, ha nem tartják be a

szabályokat, amelyeket ő alkotott a maga javára.

Ahmad bekapcsolja a műszerfal rádióját: – valami undok rapadóra van állítva, amely

érthetetlen fajtalanságokat köpköd. Megkeresi a WCBS-t, amely pihegve közli, hogy a

Lincoln-alagút előtt a hurokban dugó van, mint rendesen. Hadarás következik egy

helikopterről, majd lármás popzene. Ahmad kikapcsolja a rádiót. Ebben az ördögi

társadalomban nincsen semmi, amit elete utolsó órájában hallgathasson egy férfi. Jobb a

csend. A csend Isten muzsikája. Ahmadnak tisztának kell lennie a találkozáshoz Istennel.

Gyomrából jeges csergeteg indul meg a beleibe a gondolattól, hogy találkozni fog a másik

énnel, aki olyan közel áll hozzá, mint nyakának ütőere, akiről mindig

331

érezte, hogy mellette van, mint egy testvér, egy apa, dfl egyszer se fordulhatott feléje

annyira, hogy szemtől szem be lássa tökéletes sugárzását. Most ő, akinek se apja, sc

testvére, megvalósítja Isten könyörtelen akaratát; Ahmad siet, hogy minél előbb

meggyújthassa Hutamát, az Emésztő Tüzet. Rashid sejk egyszer elmagyarázta, hogy »

Hutama konkrétabban azt jelenti, ami darabokra tör.

New Prospectből egyetlen ponton lehet rátérni a 80-as útra. Ahmad addig megy

délkelet felé a Washingtonon, amíg az találkozik a Tildén úttal, amely ebben a napszakban

1

43

mennydörgő fejest ugrik a Nyolcvanasba. Három háztömbbel északabbra a felhaj tótól,

egy széles sarkon, ahol egy Getty benzinkút néz farkasszemet egy Mobillal, amelyben van

Másodperec is, Ahmad kissé ismerős, integető alakot lát a járdán. Nem úgy integet, mint

az az ember, aki nevetséges módon azt reméli, hogy foghat egy taxit – New Prospectben

nincsenek drosztok, telefonon kell taxit rendelni –, hanem kimondottan neki integet, sőt

még rá is mutat Ahmadra a szélvédő mögött; úgy tartja fel a két kezét, mintha a testével

akarna megállítani valamit. Mr. Levy az, barna zakóban, ami nem illik szürke

nadrágjához. Tanításhoz öltözött ehhez a hétfőn, és helyette itt áll mérföldnyivel délre a

Belvárosi Középiskolától.

A váratlan látvány annyira elképeszti Ahmadot, hogy alig bír rendet tenni összevissza

kavargó agyában. Talán Charlie-tól hozott üzenetet Mr. Levy, habár nem hinné, hogy

ismerik egymást; a tanácsadónak sose tetszett, hogy ő haszongépjármű-vezetői

jogosítványt szerzett, és teherautó-sofőr lett. Vagy az anyja küld sürgős üzenetet, aki

332 ezen a nyáron kissé túl sűrűn emlegette Mr. Levyt, olyan hangon, ami arra utalt, hogy

megint kínos helyzetbe hozta magát. Ahmad ugyanúgy nem fog megállni, mint ahogy nem

állna meg azoknak a műanyag csőből és forró levegőből fabrikált, vonagló-tolakodó

szörnyeknek sem, amelyek annyira megbabonázzák a vásárlókat, hogy azok

lekanyarodnak a főútról.

Csakhogy a sarkon vált a lámpa, a forgalom lelassul, a teherautónak meg kell állnia.

Mr. Levy keresztülrohan a sávokon, sebesebben, mint amire Ahmad képesnek tartotta,

kinyújtja a kezét, és parancsolóan megzörgeti az utasülés ablakát. Ahmad, akit arra

kondicionáltak, hogy tisztelje a tanítókat, olyan zavarba esik, hogy lenyomja az ajtónyitó

gombot. Okosabb, ha itt van bent mellette, okoskodik a fiú, mintha kint marad és feltűnést

kelt. Mr. Levy feltépi az ajtót, feldobja magát, és belerogy a repedezett fekete bőrülésbe,

épp akkor, amikor indulni készülnek a járművek. Zihál. – Kösz – mondja. – Már attól

féltem, hogy elszalasztottalak.

– Honnan tudta, hogy itt leszek?

– Csak egy úton lehet feljutni a nyolcvanasra.

– De ez nem az én teherautóm.

– Tudtam, hogy nem azon leszel.

– Hogyhogy''

– Hosszú história ez. Én csak a töredékeit ismerem. Arnyékolórendszerek – hát ez jó.

Engedjük be a fényt. Ki mondta, hogy ezeknek a pasiknak nincs humorérzékük? –Még

mindig liheg. Ahmad az arcélére pillant ott, ahol Charlie szokott ülni, és megdöbbenti,

milyen öregnek látszik a tanácsadó, kiszakítva a középiskola fiatalos felfor-

333

dulásából. A fáradtság meggyűlt a szeme alatt. A szája ernyedt, a szemöldöke alatt

megereszkedett a bőr. Ahmad azon töpreng, milyen érzés lehet napról napra közeiebi)

csúszni a természetes halálhoz. O maga sose fogja megtudni. Talán nem is érzi az ember,

ha olyan sokáig él, mini Mr. Levy. A tanácsadó, aki még mindig nehezen lélegzik, kihúzza

magát az ülésben. Elégedett, hogy elérte a céljátsikerült bejutnia Ahmad teherautójába. –

Mi ez? – kérdezi a drapp fémdobozról, amelyet ráragasztottak a két ülés közé állított

műanyag ládára.

– Ne nyúljon hozzá! – Ez olyan élesen jött ki a száján, hogy udvariasságból hozzáteszi:

– Uram.

– Nem fogok – mondja Mr. Levy. – De te se nyúlj. – Elhallgat, nézi a dobozt, de nem

ér hozzá. – Külföldi gyártmány, talán cseh vagy kínai. Az biztos, hogy nem a mi szabvány

LD20 detonátorunk. Voltam katona, bár sose küldtek át Vietnamba. Ami zavart. Nem

1

44

akartam menni, de bizonyítani akartam. Te aztán megértheted, milyen, amikor az ember

bizonyítani akar.

– Nem, nem értem – mondja Ahmad. Ez a váratlan betolakodás megzavarta; a

gondolatai olyanok lettek, mint a poszméhek, amelyek vakon verik magukat a koponyája

falához. Közben azonban simán felkormányozza a GMC 3500-at az ívelt bekötőúton a

Nyolcvanasra, ahol összeérnek a lökhárítók a reggeli csúcsforgalomban. Kezd

hozzászokni, hogy ezt a teherautót keményen kell fogni.

– Úgy hallottam, ilyenekkel robbantották fel a betemetett Vietkong rókalyukakat,

amelyeket megtöltöttek robbanóanyaggal. Favágásnak hívták. Nem volt szép. De hát

abban az egészben nem volt semmi szép. Kivéve a nőket.

334 Bár úgy hallottam, bennük sem lehetett bízni. Ők is a Vietkonghoz tartoztak.

A zúgó fejű Ahmad igyekszik egyértelműen kifejteni az álláspontját: – Uram, ha

egyetlen mozdulattal is megpróbálja eltépni a huzalokat vagy engem próbál megzavarni a

vezetésben, felrobbantok négy tonna robbanószert. A sárga kar egy kiélesítő, amit most

bekapcsolok. – Jobbra fordítja a kart – katt –, mindketten várják, mi fog történni. Ha bánni

történik is, azt nem fogjuk tudni – gondolja Ahmad. Semmi sem történik, de a detonátor

most már aktiválva van. Annyi van hátra, hogy belenyomja a hüvelykujját a kis teknőbe,

amelynek az alja a vörös gomb, és kivárja a mikroszekundumokat, amíg a gyújtás

megérkezik az erősítő pentriten és a nitrometánon keresztül a több tonna nitráthoz.

Megérinti hüvelykujjával a piros gombot, de közben sem veszi le a szemét a zsúfolt

sztrádáról. Ha ez a szalonnás zsidó egyetlen mozdulatot tesz, úgy söpri el, mint egy

papírfecnit, mint egy kártolt gyapjúcsomót.

– Nem áll szándékomban – mondja Mr. Levy azon az álságosán hanyag hangon,

amellyel a bukásra álló diákoknak, a dacos diákoknak, a magukat feladott diákoknak

osztogat tanácsot. – Csak el akarok mondani néhány dolgot, amelyek talán érdekelhetnek.

– Miféle dolgokat? Mondja el. és kiengedem, amint közelebb érünk a célomhoz.

– Hát azt hiszem, a legfontosabb az, hogy Charlie meghalt.

– Meghalt?

– Konkrétan lenyakazták. Hátborzongató mi? Előbb még megkínozták. Tegnap reggel

találták meg a hullát a

335 mocsárban, a Giants stadiontól délre eső csatornánál. A/l akarták, hogy megtalálják.

Tűztek rá egy üzenetet is, arab nyelven. Charlie egyértelműen CIA-ügynök volt, és a

másik fél ezt végre kitalálta.

Volt egy apa, aki eltűnt, mielőtt az emlékezete képel alkothatott volna róla, aztán

Charlie volt hozzá barátságos, és mutatta neki az utat, most pedig elfoglalta a helyüket, a/,

üres helyet Ahmad mellett ez a fáradt zsidó, aki úgy öltözködik, mintha a sötétben szedné

össze a ruháit. –Pontosan mi volt az üzenetben?

– Ó, mit tudom én. A szokásos, hogy aki megszegi az esküjét, maga ítéli el magát, és

szörnyű büntetés lesz az osztályrésze.

– Úgy hangzik, mint a Qur'an, a negyvennyolcadik szúra.

– Vagy mint a Tóra. Vagy amit akarsz. Sok mindent nem tudok. Későn léptem be.

– Megkérdezhetem, honnan tudja, amit tud?

– A feleségem nővérétől. Washingtonban dolgozik a Belbiztonsági Minisztériumban.

Tegnap telefonált; a feleségem említette neki az érdeklődésemet irántad, és felmerült

bennük, hogy létezhel-e kapcsolat? De sehol sem találtak. Senki sem talált meg. Akkor

gondoltam, hogy megpróbálkozom ezzel.

– Miért kellene elhinnem bármit is abból, amit mond?

1

45

– Akkor ne hidd. Akkor hidd csak el, ha összevág azzal, amit tudsz. Az a spúrom, hogy

összevág. Ha én hazudok, hol van Charlie? A felesége azt mondja, eltűnt. Megesküdött rá,

hogy a férje kizárólag bútorokkal foglalkozott.

– Mi van a többi Chehabbal, és az emberekkel, akiknek pénzt adtak?

336 Ahmadra ráragadt egy sötétkék Mercedesben egy türelmetlen ember, aki túl fiatal

ahhoz, hogy megkeresse egy Mercedes árát. hacsak nem tőzsdei manipulációkkal a

kevésbé szerencsések rovására. Az ilyen emberek fényűző körülmények között élnek New

Jersey úgynevezett alvóvárosaiban, és kiugráltak a tornyokból, amikor Isten ledöntötte

őket. Ahmad fölötte érzi magát a Mercedes vezetőjének, hidegen hagyja a dudálás, az ide-

oda rángatott kormány, amivel az ember azt az óhaját igyekszik nyomatékosítani, hogy a

fehér teherautó kevésbé álmosan haladjon a középső sávban.

– Gondolom, lemerültek és szétszóródtak – feleli Mr. Levy. – Kettőt elkaptak, mikor

Párizsba akartak repülni Newarkból, Charlie apja kórházban van, feltételezhetőleg

agyvérzéssel.

– Igazából cukorbeteg.

– Mindegy. Azt mondja, szereti ezt az országot, mint ahogy a fia is szerette, és most a

fia meghalt ezért az országért. Van egy olyan elmélet, hogy ő dobta fel a fiát. A nagybácsi

Floridában van, a szövetségiek már egy ideje figyelik. Ezek az ügynökségek túl vannak

terhelve, és nem dolgoznak össze, de azért nem néznek el minden simlit. A nagybácsi

beszélni fog, vagy valaki más fog beszélni. Nehéz elhinni, hogy az egyik testvér nem

tudta, miben sántikál a másik. Ezek az arabok mind az iszlámmal szorongatják egymást:

miként mondhatnál nemet Allah akaratára?

– Nem tudom – mondja Ahmad mereven. – Tőlem megtagadták a testvér áldását.

337

– Nem valami nagy áldás, abból ítélve, amit az isko Iában látok. Olvastam valahol,

hogy a sakálkölykök egy mást marják halálra, mihelyt megszülettek.

Ahmad kissé fölenged, és mosolygó emlékezéssel mondja Mr. Levynek: – Charlie

nagyon ékesszólóan képviselte a dzsihádot.

– Nyilván ez volt az egyik alakítása. Sose találkoztam a pasassal, de eléggé elszabadult

hajóágyú lehetett. Az volt a hibája a sógornőm szerint – ő pedig csak azt szajkózza, amit a

főnöke mond, bálványozza a górét –, az volt a végzetes hibája, hogy túl sokáig halogatta a

csapda lecsap-pantását. Túl sok fdmet láthatott.

– Sokat nézte a televíziót. Azt tervezte, hogy egyszer majd reklámfilmeket forgat.

– Ahmad, az a véleményem, hogy nem kell végigcsinálnod ezt. Ennek vége. Charlie

egy pillanatig se akarta, hogy végigcsináld. Csak arra használt, hogy veled ugrassza ki a

bokorból a többieket.

Ahmad újra megnézi a hallottak csúszósán kigöngyö-lődő szövetét, és levonja a

következtetést: – Dicsőséges győzelem lenne az iszlámnak.

– Az iszlámnak? Hogyhogy?

– Megölne és bántana sok hitetlent.

– Most nyilván viccelsz – mondja Mr. Levy, míg Ahmad ügyesen átmanőverez a

Nyolcvanadik Keleti útról a Kilencvenötödik Délire. Elfoglalja a belső sávot, és nem

engedi, hogy a Mercedes megelőzze, mert a forgalom zöme továbbra is kelet felé tart, a

George Washington híd irányába. Balra a Hackensack felé igyekvő Overpeck folyó

borzong a szélben. A teherautó a New Jersey gyors-

338 forgalmin halad a mocsárvidék feleli, amelynek minden lecsapolható tenyérnyi darabjai

kizsákmányollak A j-vok forgalmi elágazik. A baloldali aga vezel a I incoln .iLigul

lehajtójához. Az összeesküvőknek gondjuk voh rá, hogy egy E-Z Pass úthasználati

1

46

válas/jeladoi helyezzenek el a szélvédő közepén: Ahmad így simán átgördülnél a szira

dakapun, a díj beszedője vagy az őr csak egy pillanatra láthatja a fiatal sofőrt.

– Gondolj anyádra! – Mr. Levy hangjából eltűnt a csevegő hanyagság, most mintha

inkább csikorogna. – Nem csak téged veszít el, de úgy fogják ismerni, mint egy

szörnyeteg anyját! Egy tébolyodottét!

Ahmad kezdi élvezni, hogy nem hagyja magát megrendíteni ennek a betolakodónak az

érveitől. – Sose voltam lényeges az anyámnak – magyarázza –, habár, elismerem,

teljesítette a kötelességét, miután szerencsétlenségére megszülettem. Ami meg a

szörnyeteg anyját illeti, a Közel-Keleten a vértanúk anyái köztiszteletben állnak, és

bőkezű járadékban részesülnek.

– Biztos vagyok benne, hogy anyádnak inkább te kellesz, mint a járadék – mondja Mr.

Levy.

– Megkérdezhetem, uram. hogy mitől olyan biztos benne? Mennyire jól ismeri az

anyámat?

Sirályok villannak el a szélvédő előtt, először csak néhány, majd több tucat is abból a

sok százból, amelyek egy hulladéklerakó felett köröznek. Túl a szárnyak mohó erdején, a

mogorva Hudsonon is túl sziklaszürkén magasodik a hatalmas városnak, Sejtán szívének

roppant kulcshoz hasonlatosan csipkézett sziluettje. Nyugaton sötétbe merülő tornyai

párásán sugárzanak a keleti ellenfényben.

339 Mr. Levy hallgatása új támadást sejtet Ahmad meggyé ződése ellen, de egyelőre vezető

és utasa megjegyzés nélkül merülnek el a világ egyik csodájának bámulásában, amelyet

hirtelen elránt előlük a meglóduló forgalom, és viszonylag üres terek váltják fel a

kilencvenötös út kél oldalán: nádasok, amelyeknek kanyargós vízi útjai kék lobbanásokkal

verik vissza az eget. A szélvédő felső szélénél kereszt formájú ezüst villanás vágódik a

magasba a newarki nemzetközi repülőtérről, ikerösvényt hasítva az égbolt tejes

ürességében, mintha utat törne másoknak a légi irányítók által előírt hálóban, és Ahmadot

olyan ujjongás tölti el egy pillanatra, mintha megszabadult volna a nehézkedéstől.

Mr. Levy tönkreteszi a pillanatot. – Hát miről beszélhetnénk még? Giants stadion.

Láttad tegnap a Jets meccsét? Mikor az a Carter kölyök elügyetlenkedte a kezdést, azt

gondoltam: Na már megint, akárcsak az elázó' idényben. De nem, sikerült kiverekedniük a

harmincegy-huszonnégyet, bár az ember nem lazíthatott, amíg az az újonc hátvéd

Coleman el nem fogta a labdát az utolsó percben, a Bengals végső hajrájában. – Ez

vélhetőleg zsidó komédia, amiről Ahmad nem vesz tudomást. Levy éíszintébb hangon

mondja: – Nem tudom elhinni, hogy komolyan meg akarsz ölni több száz ártatlan embert!

– Ki mondja, hogy a hitetlenség ártatlan? A hitetlenek mondják. Isten azt mondja: akik

Vele tartanak, azok szigorúak a hitetlenekkel szemben. Égesd őket, zúzd össze őket, mert

elfeledkeztek Istenről. Azt gondolják, ők egyedül is elegendők. Jobban szeretik ezt az

életet, mint a következőt.

– Vagyis öld meg őket most. Hat e/ eleg szigorúnak tűnik.

– Magának természetesen az. Maga, gondolom, hite hagyott zsidó. Maga nem hisz

semmiben. A Uhu 'an hm madik szúrája megmondja, hogy a világ összes aranya sem

válthatja meg azokat, akik egykor hittek, de most már nem hisznek, és Isten sose fogadja

el a bűnbánatukat.

Mr. Levy sóhajt. Ahmad hallja rekedt hangjában a félelem apró cseppjeinek

nyirkosságát. – Hát egen, sok visszataszító és nevetséges dolog van a Tórában is.

Járványok, gyilkosságok, személyre szólóan Jahvétól. A törzsek, amelyek nem voltak elég

szerencsések a választottsághoz – rekeszd ki őket, ne irgalmazz nekik! A poklot még nem

egészen dolgozták ki, az a keresztényekkel jött. Térj már észre, a papok a félelemmel

próbálják kézben tartani az embereket. Pokollal fenyegetőzni a világ legrégibb

1

47

megfélemlítő taktikája. A kínzás után. A pokol lényegében kínzás. Te tényleg beveszed

ezt? Istent, mint főhóhért? Istent, mint a népirtás Királyát?

– Mint a Charlie-ra erősített üzenet mondta: Ő nem tagadja meg tőlünk a jutalmunkat.

Említette a Tórát, a saját hagyományát. A Próféta sok jó szót mondott Ábrahámról. Engem

érdekelne, hogy hitt maga egyáltalán? Hogyan veszítette el a hitét?

– Hitehagyottnak születtem. Az apám és őelőtte a nagyapám gyűlölte a judaizmust. A

vallást hibáztatták a világ nyomorúságáért, mert megbékíti az embert a bajaival. Áttértek

egy másik vallásra, a kommunizmuséra. De te nem akarod hallani ezt.

340 341

– Nem bánom. Az jó. hogy megpróbálunk egyetértésit-jutni. Míg nem létezett Izrael,

muzulmánok és zsidók test vérek voltak – a keresztény világ peremvidékéhez tartoztak, a

nevetséges másfélékhez a vicces ruhájukban, a gazdagsa gukban támadhatatlan, hófehér

bőríí keresztények szórako/ tatására. Még az olaj ellenére is lenéztek minket, csalással

forgatták ki a szaúdi hercegeket a népük örökségéből.

Mr. Levy megint sóhajt egy keserveset. – Jó kis „minket” dolgoztál ki magadnak,

Ahmad.

A máris eldugult úton lelassul, besűrűsödik a forgalom. Útjelző táblák mondják:

NORTH BERGEN, SECAUCUS, WEEHAWKEN, 495. ÚT, A LINCOLN-

ALAGÚTHOZ. Ahmad, noha sose csinálta még, se Charlie-val, se nélküle, simán követi

az útjelzőket, még akkor is, amikor a 495-ös tökéletes hurokkal hajlik vissza önmagába,

lehozva a forgalmat a Weehawken-szirtről a folyó szintjére. Azt képzeli, hogy mellette azt

mondja egy hang: Csak lazán, Haragos. Ez nem rakétafizika.

Ahogy ereszkedik a négyszázkilencvenötös, északi és déli utak tápvezetékei tömik meg

újabb gépkocsirajokkal. Ahmad látja a járművek teteje fölött a közös célt, a hosszú,

rőtbarna falazást és a három, fehér csempével keretezett boltívet, amelyek mindegyike

alatt kétsávos út halad. TEHERAUTÓK JOBBRA, mondja egy tábla. Más teherautók –

barna UPS, sárga Ryder, iparosok szedett-vedett furgonjai, utánfutós kamionok, amelyek

tofogve-nyikorogva vonszolják roppant rakományukat, Kert Állam friss termékeit a

manhattani konyhák felé – nyomakodnak jobbra, guminak pár lábnyit, fékeznek.

– Most van itt az idő. hogy kiugorjon, Mr. Levy. A/ alagútban már nem állhatok meg.

A tanácsadó ráteszi a két kezét a zakóhoz nem illő szürke nadrágba bújtatott combjára,

mutatva Ahmadnak, hogy nem fog az ajtóért nyúlni. – Nem hinném, hogy ki akarok

szállni. Ebben együtt vagyunk benne, fiam. – Vitézül tartja magát, de a hangja rekedt,

gyönge.

– Nem vagyok a fia. Ha megpróbál bármiféle feltűnést kelteni, felrobbantom a

teherautót itt helyben, a dugóban. Nem eszményi hely, de jó sokan meg fognak halni.

– Én meg lefogadnám, hogy nem robbantod fel. Túl jó gyerek vagy te ahhoz. Anyád

mindig mondogatta, hogy sose bírtál eltaposni egy bogarat se. Megpróbáltad felvenni

papírra, aztán kidobtad az ablakon.

– Úgy veszem észre, jó sok beszélgetése volt az anyámmal.

– Megbeszéléseink voltak. Mindketten csak a legjobbat akarjuk neked.

– Nem szerettem eltaposni a bogarakat, de hozzájuk nyúlni sem szerettem. Attól féltem,

hogy megcsípnek vagy a kezemre székelnek.

Mr. Levy sértően nevet. Ahmad erősködik: – A rovarok képesek székelni – biológiából

tanultuk. Vannak emésztő-szerveik, végbélnyílásuk, mindenük, akárcsak nekünk. Agya

eszeveszetten csapkodja saját határait. Mivel láthatólag nem maradt idő a vitatkozásra,

elfogadja maga mellett Mr. Levy jelenlétét, mint valami anyagtalan, félig reális dologét,

amilyennek Istent érezte minden testvérnél közelebb, ahogy magát érzékelte félig

kinyitott, kettős

1

48

342

343 lénynek, mint egy könyvet, amelyben egybe vannak kötve páros és páratlan, elolvasott

és olvasatlan oldalak.

A Lincoln alagútnak ennél a három szájánál (Maiiny. Moe és Jack) hihetetlen módon

fák és zöld növények van nak a közlekedési dugó, a hunyorgó féklámpák és irány jelzők

zűrzavaros habzása fölött: egy földsánc tart egy háromszögletű pázsitot. Ez az utolsó

darab föld, amit látok, gondolja Ahmad. ez a parányi pázsit, amelyen sose áll, sose

piknikezik senki, és még sose fedezte fel a szem, mielőtt ráborult a sötétség.

Néhány szürkéskék egyenruhás férfi és nő áll az alvadtat i araszoló folyam partján.

Ezek a rendőrök inkább jóakaratú bámészkodóknak, mint ellenőröknek tűnnek, párosával

diskurálnak és lubickolnak az újjászületett, bár még mindig párás napfényben. Nekik ez a

minden munkanapon, mindig ugyanezekben az órákban beálló közlekedési dugó

ugyanolyan természetes, mint a napkelte vagy a dagály vagy a bolygó más lélektelen

ismétlődései. Az egyik rendőr egy tagbaszakadt nőstény; sapkája alá begyűrt szőke haja

szabadon hagyja a nyakát és a fülét, az egyenruha ingzsebére tűzött jelvény és a

fegyverszíjat dagasztó melle odavonzott két egyenruhás hímet, egy fehéret és egy feketét,

akik buja mosollyal mutogatják a fogukat, és derekukról fegyverek nehéz fürtjei lógnak.

Ahmad a Timexére néz: öt perc múlva kilenc. Negyvenöt perc telt el a teherautóban.

Negyed tízre vége lesz mindennek.

Jobbra manőverezett a teherautóval, szakszemen alkalmazva a tükröket, azonnal

kihasználva a melléje került vezetők legcsekélyebb habozását. A gubanc, amely egy ideig

áthatolhatatlannak rémlett, kibogozta magát, és bele-

344 folyt a Manhattan felé ve/elo páros .il.igtiiki Ahmiul egyszer csak azt látja, hogy

összesen lel iuciii liugou e\ személyautó választja el a jobb oldali alagút l>c|.ii.n.iiul Van

köztük U-Haul teher, van egyelőre lepanlult es bel.ik.i tolt, alumínium mozgóbüfé, amely

a kellő pillanatban lehajtja a pultot és begyújtja a konyhát, kevéssé kényes járókelő

tömegek etetésére, azonkívül vannak közönséges autók, köztük egy bronzszínű Volvo

kombi, és abban egy zartj család. Ahmad egy udvarias intéssel maga elé engedi a sorban.

– Nem jutsz tovább a fülkénél – figyelmezteti Mr. Levy. A hangja görcsös, mintha a

mellkasát hátulról szorongatná egy erőszakos támadó. – Túl fiatalnak látszol ahhoz, hogy

átléphesd az államhatárt.

Ám senki sincs a fülkében, amelyet az úthasználati díj beszedőjének építettek. Senki.

Zöld betűkkel felvillan: E-Z PASS FIZETVE, Ahmadot és a fehér teherautót beengedik

az alagútba.

Bent azonnal furcsa a fény: nem egészen fehér, hanem betegesen sárgás csempék

veszik körül szoros falakkal a teherautók és személyautók kettős sávját. A zajnak így

visszhangja lesz, kissé nyirkos mellékzöngéje, mintha vizenyős messzeségből jönne.

Ahmad máris a víz alatt érzi magát. Elképzeli a magasban, a csempés mennyezet fölött a

Hudson fekete súlyát. Az alagút mesterséges fénye bőséges, de nem tisztító; a járművek a

közöttük leglassabb ütemére, egyfajta kifakított sötétségben haladnak. Vannak itt olyan

hatalmas kamionok, hogy utánfutóik teteje csaknem horzsolja az alagút mennyezetét, de

személyautók is,

345 amelyek a bejárati fémes gabalyodásban a teherautók kó/r keveredtek.

Ahmad benéz a szélvédőn keresztül a bronz kombi, ej'y V90 hátsó ablakán. Két gyerek

néz fel rá, szórakoztatásban reménykedve. Ruházatuk nem elhanyagolt, de ugyanolyan

csúfondárosan csiricsáré cuccokba öltöztették őket goiulo san kiszámított gondatlansággal,

1

49

mint amilyeneket a fehei gyerekek viselnének egy családi kiránduláson. Ennek a fekete

családnak jól ment sora, amíg Ahmad előre nem engedte őket.

Az első nekirugaszkodás után, amikor az alagúton kívül végre megszűnt a torlódás, elöl

ismét beragad valamilyen láthatatlan akadálytól a gépkocsifolyam. A sima haladás

önáltatásnak bizonyult. A vezetők fékeznek, a féklámpák dühösen izzanak. Ahmad rájön,

hogy nem bosszantja a lassulás, az araszolás. Az időjárást sose látott felülethez képest

meglepően rázós és egyenetlen út lejtése túl hamar elvitte volna őt, utasát és

rakományukat a nadírhoz, amelyen túl az elméleti gyenge pont várakozik a kétharmadánál

elkanyarodó alagútban; mint figyelmeztették, ott a legsebezhetőbb a Lincoln. Ott lesz vége

az életének. Lelki szeme előtt a délibábhoz hasonlóan vibrál az az ápolt, de sose használt

füves háromszög az alagút szája fölött. Megsajnálta azt a pázsitot, amelyet sose látogat

senki.

Megköszörüli kiszáradt torkát, hogy beszélni tudjon. –Nem látszom fiatalnak –

magyarázza Mr. Levynek. – A mi közel-keleti vérünkből származó férfiak gyorsabban

érnek, mint az angolszászok. Charlie mindig mondta, hogy kinézek huszonegynek, simán

elvezethetnék kamiont is úgy, hogy senki sem állítana meg.

346 – Sok mindent mondott az a Charlie – feleli Mr. Levy. A hangja merev, kongó

pedagógushang.

– Jobban szeretné, ha nem beszélnék, mivel közel az idő? Talán szeretne imádkozni,

még ha el is hagyta a hitet.

Az egyik gyerek a Volvo hátuljában, egy lány, akinek hajbozontját a régi híres

rajzfilmegér füleire emlékeztető kis gombócokba kötötték, mosolyokkal próbálja felhívni

magára Ahmad figyelmét. A fiú nem vesz tudomást róla.

– Nem – mondja Levy, úgy, mintha még ezt az egy szótagot is fájna kiejtenie. – Beszélj

csak. Kérdezz valamit.

– Rashid sejk. Tudta az informátora, mi történt vele ennek a leleplezésnek a

következtében?

– Egyelőre eltűnt, de nem fog visszajutni Jemenbe, azt megígérhetem. Ezek a

faszkalapok nem úszhatnak meg mindent örökké.

– Tegnap este látogatóba jött hozzám. Szomorúság látszott rajta. Bár ő mindig

szomorúnak látszott. Azt hiszem, a tanultsága erősebb a hiténél.

– És nem mondta neked, hogy vége a dalnak? Charlie-t tegnap korán reggel találták

meg.

– Nem. Biztosított róla, hogy Charlie a terv szerint fog várni rám. Minden jót kívánt

nekem.

– Vagyis átadta neked a parancsnokságot.

Ahmad hallja a hangból a lenézést, és megerősíti: – Én parancsolok. – Kérkedve

folytatja: – Ma reggel két idegen autó állt az Excellencia parkolójában. Láttam egy

embert, aki a hatóságok emelt hangján beszélt egy mobiltelefonba. Én láttam őt, de ő nem

látott engem.

A lány noszogatására az öccse is a meghajlított ablakhoz nyomja az arcát. Meregetik a

szemüket, húzgálják a

347

szájukat, hogy Ahmad elmosolyodjék, nyugtázza a léie/c süket.

Mr. Levy meggörnyed az ülésben. Nemtörődömségei mímel vagy képzeletének képei

alatt roskadozik. – Samu bátyád újabb állatsága. A zsaru buzgón rendelte a kável, vagy

disznó vicceket mesélt a telefonba, ki tudja? Ide figyelj. Valamit el kell mondanom neked.

Megdugtam az anyádat.

1

50

Ahmad megfigyeli, hogy a csempés falak rózsapirosban izzanak, olyan sok lámpa gyúl

ki az ismétlődő fékezésektől. Az autók rángva megtesznek pár lábnyi távolságot, aztán

újból fékeznek.

– Lefeküdtünk egymással egész nyáron – folytatja Levy, miután Ahmad nem válaszol.

– Fantasztikus volt. Nem gondoltam, hogy még egyszer képes leszek beleszeretni valakibe

– hogy még egyszer beindul bennem a keringés.

– Azt hiszem, az anyám könnyen lefekszik emberekkel – mondja Ahmad némi

megfontolás után. – Egy segédápolónő ismeri a testet, ő pedig felszabadult, modem

asszonynak látja magát.

– Ne keríts neki ekkora feneket. Azt akarod mondani: nem ügy. De nekem az volt.

Anyád lett nekem a világ. Őt elveszíteni olyan volt, mint egy nagyműtét. Fájt. Túl sokat

iszom. Te ezt nem értheted.

– Már meg ne sértődjék, uram, de értem – feleli Ahmad elég gőgösen. – Nem hoz lázba

a gondolat, hogy az anyám egy zsidóval paráználkodik.

Levy nevet – rekedten, vakkantva. – Ugyan, menj már, itt mind amerikaiak vagyunk!

Ez volt az elképzelés, nem mondtam a Belvárosiban? ír-amerikaiak, afro-amerikaiak,

zsidó-amerikaiak; most már vannak arab-amerikaiak is.

348 – Egyet mondjon.

Levy meghökken. – Ornar Sharif – mondja. Tudja, hogy kevésbé stresszes

körülmények között mások is eszébe jutnának.

– Nem amerikai. Próbálkozzék még egyszer.

– Ohm – hogy is hívták? Lew Alcindor.

– Kareem Abdul-Jabbar – helyesbít Ahmad.

– Kösz. Jóval a te időd előtt.

– Akkor is hős. Hatalmas előítéletet győzött le. –Azt hiszem, az Jackie Robinson volt,

de mindegy.*

– Közeledünk már az alagút mélypontjához?

– Honnan tudjam? Az ember előbb-utóbb odaér mindenhez. Az alagút, ha egyszer bent

vagy, elég kevés támpontot ad. Ezeken a járdákon valamikor rendőrök álltak, de már azok

sincsenek itt. Büntetésből vezényelték őket ide. Szerintem másokkal együtt a rendőrök is

felhagytak a fegyelemmel.

Percek óta vesztegelnek. Mögöttük és előttük tülkölni kezdenek az autók: a lárma úgy

halad a csempék között, mint a lehelet egy roppant hangszerben. Mintha ez az ácsorgás

végtelen idővel ajándékozná meg őket, Ahmad odafordul Jack Levyhez és megkérdezi: –

Tanulmányai során találkozott-e Sayyid Qutubbal, az egyiptomi költővel és politikai

filozófussal? Ötven éve járt az Egyesült Államokban, ahol mély megdöbbenéssel töltötte

el a faji

' Jackie Robinson volt az első színes bőrű amerikai, aki bekerült a válogatón profi

baseball-ligába. Az Alcindornak .született Kareem Abdul-Jabbart minden idők

legnagyobb profi kosárlabdázójának tartják. (A fordító megjegyzése)

349 megkülönböztetés, és a nemek leplezetlenül ledér kapcsolata. Arra a következtetésre

jutott, hogy az amerikai népnél egy sincs távolabb Istentől és a jámborságtól. Ám a jáhi-

liyya, azaz a Mohamedet megelőző tudatlanság állapota érvényes az elvilágiasodott

muzulmánokra is, akiket ennál fogva törvényes dolog meggyilkolni.

– Logikusan hangzik. Ha életben maradok, felveszem az ajánlott olvasmányok közé.

Vállaltam erre a félévre az. állampolgári ismeretek oktatását. Halálosan unom, hogy egy

régi lomtárban beszéljek le bárdolatlan szociopatákat arról, hogy kimaradjanak az

iskolából. Maradjanak csak ki, ez az új filozófiám.

1

51

– Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem marad életben. Néhány perc múlva

meglátom Isten arcát. Szívem csordultig van várakozással.

Sávjukban vánszorogni kezd a forgalom. Előttük az autóban a gyerekek megunták a

próbálkozást Ahmad figyelmének felkeltésére. A kisfiú, aki piros ellenzős sapkát, és a

Yankees dresszét utánozó, csíkos pólót visel, összegömbölyödött és elszundított az örökös

elindulásbanmegállásban, a teherautók fékjének hörgése és nyüszítése közepette, a

finomított kőolajat szén-monoxiddá változtató, csempés pokolban. A lombos fejű lány a

hüvelykujját szopva dől az öccsének, üveges szemmel bámulja Ahmadot, már nem

udvarol elismerésért.

– Hát csak menj ahhoz a stricihez! – mondja Jack Levy, aki már nem roskadozik, mert

kihúzza magát, és az indulat elkergeti az arcáról a beteges színt. – Nézz bele Isten rohadék

arcába, mit bánom én? Felőlem! A nő, akiért meg voltam őrülve, ejtett, a munkám

dögunalom, minden

350 reggel négykor ébredek, és nem bírok visszaaludni. A feleségem – Jézus, olyan

szomorú ez az egész! Látja, mennyire boldogtalan vagyok, magát hibáztatja, amiért ilyen

nevetségesen elhízott, erre elkezdte ezt a gyorstalpaló fogyókúrát, ami meg is ölheti.

Szenved, hogy nem ehet. Szeretném azt mondani neki: „Beth, felejtsd el, semmi sem

hozhat vissza minket, amikor még fiatalok voltunk.” Nem mintha valaha is olyan

különlegesek lettünk volna. Sikerült jókat nevetnünk, szerettük megnevettetni egymást,

szerettük az egyszerű dolgokat, hetente egyszer vendéglőben ettünk, moziba mentünk, ha

volt energiánk, időnként a vízesés fölé, piknikezni. Az egyetlen gyerekünk, a neve Mark,

Albuquerque-ban lakik, szeretne elfelejteni minket, és ki hibáztathatná? Mi is így voltunk

a saját szüleinkkel – csak szabadulni tőlük, nem értenek semmit, olyan zsenán-sak. Ez a te

filozófusod, hogy is hívták?

– Sayyid Qutub. Pontosan Qutb. Volt tanítóm, Rashid sejk, nagyon kedvelte.

– Jól beszél Amerikáról. A faj, a szex – ez a mániánk. Ha egyszer kifújsz, Amerika

nem ad neked sokat. Még meghalni se hagy, mert a kórházak minél több pénzt ki akarnak

szipolyozni a társadalombiztosításból. A gyógyszergyárak simliseket csináltak az

orvosokból. Minek várjam be, hogy egy betegség fejőstehenet csináljon belőlem egy

tolvaj bandának? Hadd élvezze Beth azt a keveset, amit ráhagyhatok. Ez a véleményem.

Kolonc vagyok én már a világon, csak a helyet foglalom. Na, nyomd már meg azt a kurva

gombot! Mint az a pasas telefonálta valakinek szeptember tizenegyedikén az egyik

repülőről: gyors lesz.

351

– Jack a detonátor felé nyúl, és Ahmad már másodszor kapja el a kezét.

– Kérem, Mr. Levy! – mondja. – Ezt nekem kell megtennem. Ha maga teszi, a jelentése

átváltozik győzelemből vereséggé.

– Jóságos isten, neked ügyvédnek kéne lenned! Oké, ne szorítsd a kezemet! Csak

vicceltem.

A lány a kombi hátuljában látta a rövid küzdelmet, és érdeklődése felébresztette az

öccsét. Négy ragyogó, fekete szemmel bámulnak. Ahmad látóterének szegélyén Mr. Levy

az öklét dörgöli a másik kezével. Azt mondja Ahmadnak, talán meg akarja lágyítani a

hízelgéssel: – Megerősödtél a nyáron. Az interjú után olyan volt a kézfogásod, hogy az

felért egy sértéssel.

– Igen, már nem félek Tylenoltól.

– Miféle Tylenoltól?

– Ugyancsak a Belvárosi Középiskolában végzett. Ostoba állat, megkaparintott egy

lányt, aki tetszett nekem. És akinek én is tetszettem, akármilyen csodabogárnak tűnhettem

1

52

a szemében. Tehát nem csak önnek vannak regényes nehézségei. Az iszlám teoretikusok

szerint ez a pogány Nyugat egyik súlyos tévedése: bálványt csinál egy állati funkcióból.

– Mesélj csak a szüzekről! A hetvenkét szűzről, aki szolgálni fog neked a másik

oldalon!

– A szent Qur'an nem határozza meg pontosan a hii-riyyőt számát. Csak annyit mond,

hogy számosan vannak, sötét szeműek, szemérmes tekintetűek, és sohasem érintette őket

sem férfi, sem dzsinn.

– Dzsinn sem? Hűha!

– Gúnyolódik, mert nem ismeri a nyelvei Abui.nl éi/i az arcán a gyűlölt pirulás

forróságai, inig .1/1 iiiniidin .1 gúnyolódónak: – Rashid sejk megmagyarázta, hogv a lm

rik és a dzsinnek Isten irántunk való, örökké” megújuló szeretetének jelképei, amely ott

van mindenütt, de a ko/mi séges halandók meg sem érthetik.

– Oké, ha így látod. Nem vitatkozom. Hogy lehetne vitatkozni egy robbanással?

– Amit maga robbanásnak hív, nekem az egy tűszúrás, egy kis nyílás, amely beengedi

Isten hatalmát a világba.

Bár úgy tűnt, hogy a meg-megbokrosodó forgalomban sose fog eljönni a pillanat, az

alagút padlója kiegyenesedik, majd alig észrevehetően emelkedni kezd, jelezve

Ahmadnak, hogy megérkeztek a mélypontra, elöl pedig a csempés fal görbülete, amely

szaggatottan látható az elvonuló magas teherautók menetének hézagaiban, mutatja a

gyenge pontot, ahol a műanyag hordók fanatikus akkurátussággal kikötözött négyszögét

fel kell robbantani. Ahmad jobbja elhagyja a kormánykereket, és a kincstári drapp doboz

fölött lebeg, amelynek apró mélyedésébe éppen beleillik a hüvelykujja. Ha megnyomja,

elmegy Istenhez. Isten nem lesz olyan borzasztóan egyedül. Úgy fog köszönteni, mint a

fiát.

– Csináld! – biztatja Jack Levy. – Legalább lazíthatok. Jesszusom, de elfáradtam az

utóbbi időben!

– Maga nem fog szenvedni.

– Én nem, de mások igen – feleli az öregember, és előregörnyed, de a beszédet nem

bírja abbahagyni: – Nem így képzeltem el.

352 353

– Mit nem képzelt el így? – A visszhang magából sza kad fel Ahmad megtisztult,

kiürült állapotából.

– A halált. Mindig azt hittem, ágyban fogok meghalni. Talán azért is nem szeretek.

Agyban lenni.

Meg akar halni gondolja Ahmad. Ingerel, hogy tegyem meg helyette. Az ötvenhatodik

szúrában a Próféta arról a pillanatról beszél, amikor a haldokló lelke a torkához érkezik.

Az a pillanat itt van. Az utazás, a miraj. Burák készen áll, kitárja, megsuhogtatja fényes,

fehér szárnyát. Ám ugyanebben a szúrában, amelynek címe: „A bekövetkező”, Isten azt

kérdezi: Mi teremtettünk benneteket. Miért nem ismeritek el az Igazságot? Mit gondoltok?

Az ondót, amit kilövelltek, ti teremtitek-e, vagy mi vagyunk a teremtői? Isten nem akar

pusztítani; Ó teremtette a világot.

A csempék a falon és a kipufogógáztól sötét mennyezeten, amelyeknek harmadik

dimenzióba göngyölődó' óriás milliméterpapírja a végtelenségig ismételgeti az

elkeskenyedő négyszögeket, szétrobbannak Ahmad lelki szeme előtt a Teremtés hatalmas

parancsára, egyik koncentrikus kör követi a másikat, egyre messzebb lökve egymást a

semmi kiindulópontjától, miután Isten megparancsolta a nagy átalakulást semmiből

valamivé. Ez volt Jóságos, a Könyörületes, ar-Rahmán és ar-Rahim, az Elő, a Türelmes, a

Nagylelkű, a Tökéletes, a Fény, az Útmutató akarata. Nem akarja, hogy halállal gyalázzuk

meg az ő alkotását. Életet akar.

1

53

Ahmad visszateszi a jobbját a kormányra. Az előttük levő autóból ünnepélyesen

bámulja a két gyerek, aki kel szüleik szeretettel öltöztettek és csinosítottak, minden este

megfürdettek és álomba duruzsoltak; megérezték valami

354 zavart az összpontosításában, valami természetellenest a/ arcában, ami beleolvadt .1

s/elvédő csillogásába. Ahmad megnyugtatóan felemeli ujjait a kormányról, és úgy integet

velük, mintha hálára fordult bogár billegetné a lábát. A gyerekek mosolyognak, meri végre

tudomásul vették őket, és Ahmad nem lehel masl, mini hogy visszamosolyog. Az órájára

pillant: negyed tíz mull három perccel. A pillanat, amikor a legnagyobb kart oko/hatla

volna, elszállt; az alagút kanyarja lassan kiszélesedik a naplény négyszögévé.

– Egen? – kérdezi Levy, mintha nem egészen hallói la volna Ahmad válaszát az ő

utolsó megjegyzésére. Felegyenesedik a pasla görnyedésből.

A fekete gyerekek, akik ugyancsak érzik, hogy megmenekültek, pofákat vágnak a

Volvo hátsó ablakában, lehúzzák az ujjukkal a külső szemzugukat, kioltott nyelvüket

mozgatják. Ahmad újból megpróbál mosolyogni, és megismétli a barátságos integetést, de

gyöngén, úgy érzi, kiürült. Nő az alagút világos szája, hogy bekapja őt, a teherautóját és a

kísértetek; együtt bukkannak ki egy újabb manhattani hétfő tompa, de erősödő fényébe.

Akármi tette is az alagútban a közlekedést olyan akadozóvá, olyan dühítőén döcögőssé,

végre eloszlott, feloldódott egy kikövezett térben a mértéktartóan magas bérházak,

hirdetőtáblák, sorházak, és a számos sarokkal arrébb tornyosuló, törékenynek látszó, üveg

felhőkarcolók között. Lehetne egy névtelen hely Észak-Jerseyben; csak elöl az Empire

State Building mutat másra, amely ismét a legmagasabb épülete New York városának. A

bronzszín kombi jobbra kanyarodik, délnek. A gyerekeket leköti a nagyváros látványa, fe-

355 jük ide-oda forog, nem intenek búcsút Ahmadnak. A fiú ugy érzi, semmibe veszik az

áldozat után, amit értük hozott.

Mellette Mr. Levy azt mondja: – Apám! – bután utáni)/ va egy középiskolást. – Tiszta

latyak vagyok. Meggyőztél. – Érzi, hogy ez nem a megfelelő hang, és szelídebben

folytatja: – Gratulálok, barátom. Isten hozott a Nagy Almában.

Ahmad lassított, majd megállt, nem egészen a közepén a hatalmas, nyitott temek. A

teherautók és a személygépkocsik, amelyek az álló fehér teherautó mögött nyomakodtak

ki a szabadságba, kerülnek és tülkölnek, sértően mutogató kezek vágódnak ki a leengedett

oldalsó ablakokon. Ahmad észreveszi a gyorsító kék Mercedest, és elmosolyodik, mert

arra gondol, hogy összes dühös próbálkozása ellenére is kénytelen volt mögötte jönni

fontoskodó és becstelen vezetőjével, a befektetési tolvajjal.

Jack Levy észbe kap, hogy itt most ő lett a vezető. –Na! – mondja. – A kérdés tehát úgy

hangzik: mit csinálunk most? Vigyük vissza ezt a tehert New Jerseybe. Nagyon fognak

örülni neki. És örülni fognak neked is, sajnálattal kell közölnöm. De nem követtél el bűnt,

én leszek az első, aki ezt hangsúlyozni fogom, azon kívül, hogy C kategóriás

jogosítvánnyal kihoztál az állam területéről egy veszélyes rakományt. Valószínűleg

bevonják a jogosítványodat, de az semmi. Különben sem az volt a jövőd, hogy bútorokat

fuvarozz.

Ahmad előregurul a teherautóval, hogy kevésbé akadályozza a forgalmat, várja az

utasítást. – Egyenesen előre, és fordulj balra, amint teheted – hallja. – Kösz, de semmiféle

alagútba nem akarok bemenni még egyszer veled és ezzel

356 a dologgal. A George W»sliiiu;iou hídon megyünk. Mit gondolsz, visszaállíthatnánk e/l

a biztonsági kapcsolót?

Ahmad, aki most már lel megzavarni a gondosan kikötött szerkezetet, lenyúl akis sárga

karéit, amely azt mondja, katt; a nyomasztó rakomány csendlx'ii marad Mr. I x'vy

1

54

egyfolytában beszél megkönnyebbülésében, hogy eleiben maradt: – Ott fent annál a

lámpánál fordulj balra, a/l his/eni, annak kell a Tizedik sugárútnak lennie. Próbálok

emlékezni, hogy fel lehet-e hajtani a West Side sztrádára teherautóval. Lehet, hogy a

Riverside Drive-on kell mennünk, vagy el kell vergődnünk a Broadwayig, és azon kell

haladnunk a hídig.

Ahmad engedi, hogy irányítsák, befordul balra. Az út egyenes. – Úgy vezetsz, mint egy

profi – mondja Mr. Levy. – Minden oké? – Ahmad bólint. – Tudom, hogy sokkos

állapotban vagy. Én is. De csakugyan nincs olyan hely, ahol leparkolhatnánk ezt a ládát.

Ha eljutsz a hídra, akkor már majdnem otthon vagyunk. A nyolcvanashoz vezet. Rögtön

megyünk a rendőrségre, a városháza mögött. Nem hagyjuk, hogy megfélemlítsenek a

stricik. Rájuk vet jó fényt, ha egészben hozod vissza a teherautót, és ha csak fele agyuk

van, akkor ezt tudják is. Katasztrófa lehetett volna. Ha valaki megpróbálna hőbörögni,

csak emlékeztesd, hogy téged egy CIA-ügynök ugratott be egy törvényes szempontból

nagyon kétes provokációba. Te áldozat vagy, Ahmad – tőrbe csaltak. Nem tudom

elképzelni, hogy a Belbiztonsági Minisztérium meg akarná szellőztetni a részleteket a

sajtóban, vagy azt szeretné, ha egy bíróságon kérődznének rajta.

Mr. Levy hallgat egy-két sarkot, várja, hogy Ahmad mondjon valamit, aztán így szól: –

Tudom, hogy ez most nem időszerű, de nem viccből mondtam, hogy jó ügyvéd

357 lennél. Flegma vagy nyomás alatt. Jól beszélsz. Az elkövetkező években az arab-

amerikaiaknak rengeteg jogászra lesz szükségük. Ó, ól Úgy látom, a Nyolcadik sugárúton

vagyunk. Menjél csak tovább: ez bevisz a Broadwayra a Columbus Circle-nél. Gondolom,

még mindig így hívják, habár ma már politikailag inkorrekt szegény digó. Balra van a

kikötői buszpályaudvar – itt biztosan megfordultál egyszer-kétszer. Aztán keresztülvágunk

a Negyvenkettedik utcítn. Még emlékszem, milyen lepra volt, de a Disney kipucolta, hajói

tudom.

Ahmad összpontosítani akar a sárga taxik, a közlekedési lámpák, a sarkokon

összesereglő gyalogosok új világában, de Mr. Levynek folyton vannak gondolatai. Most

azt mondja: – Érdekelne, hogy tényleg be volt-e kötve ez az átkozott vacak, vagy az

emberünknek sikerült meg-buherálnia egy svédcsavarral, hogy mégse legyen. Ez volt az

én titkos ászom, de azért nagyon örülök, hogy nem kellelt kijátszani. Hála istennek, hogy

beparáztál! – Ez még neki is otrombán hangzik. – Vagy mondjuk inkább, hogy

megenyhültél. Megláttad a fényt.

Körülöttük a Nyolcadik sugárúttól a Broadwayig emberektől fortyog a hatalmas város,

vannak köztük elegánsak, a többség lompos, néhányuk gyönyörű, de a többség nem az,

mindegyiket hangyává zsugorítják a toronymagas épületek, de azért inalnak, rohannak,

hajtja őket a hályogos reggeli fényben valamilyen terv, számítás vagy dédelgetett remény,

indok még egy napi életre, elevenen fel vannak tűzve a tudatosság tűjére, belekövültek a

töltetesbe és az önfenntartásba. Abba, csakis abba. Ezek az ördögök, gondolja Ahmad,

elvették az Istenemet.

358

Európa Könyvkiadó, Budapest Feleló's kiadó Barna Imre igazgató Tördelte a

Kopf Bt. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Felelős vezető György Géza

vezérigazgató Készült Debrecenben, 2007-ben Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A kötetet Kállay Judit tervezte Készült 18,22 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963

07 8279 1