Jánosi Zoltán

A LÁZADÁS BÖLCSŐHELYE (Népmese, szerep és küldetéstudat az induló Ratkó József lírájában)1

1.

Alig van olyan jelentősebb tanulmány, amely Ratkó József lírájának a népköltészettel való erős kapcsolatát ne említené, és nincs a költőnek olyan pályaszakasza, ahol ez a mélyben fogant viszony versek sorában ne testesülne meg. A folklórhatás — a nép­daloké — ott van már első hozzáférhető zsengéiben is, azokban a kéziratos versek­ben, amelyeket az alkotó nyíregyházi középiskolás éveinek kísérleteiből Margócsy József tett közzé először a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 1996-os Ratkó-számának hasábjain.2 Az a népköltészeti és folklórközeg, amely a költői fejlődés különböző szakaszaiban átáramlik Ratkó József lírájába, természetesen nem korlátozódik csu­pán a népdalokra. A szárnypróbálgatás évei után az archaikus kapcsolatrendszer e költőiség alakító erejének tekintetében is hatalmas mértékben kitágul, s a Ratkó-versek szövegvilágában szinte a teljes verbális magyar folklórművészet alapformáit megjeleníti. Az indulás népdalai, meséi, népi gyermekköltészet-motívumai után bal­ladákat, ráolvasásokat, bájolókat, keserveseket, siratókat, monda- és erőének-allúzi-ókat fogad magába, s a népi frazeológia, szókincs (szólások, közmondások, népi be­szédfordulatok, régies és táj szavak stb.) számos elemét, továbbá a folklór igen sok rituális elemét is magába szűri. A népköltészet szövegei igen gyakran a velük együttélő rítus szcenikájának, vázának áttűnésével együttesen lényegülnek át versei­be, s — többek között — gyermekjátékok, siratások, varázsoló cselekvések képleteit rögzítik műveiben. A folklórelemek integrálása e költészetbe már annak kezdetén sem egyszerűen hangpróba, miméziskísérlet vagy népies ,játék" csupán, hanem a legtermészetesebb identitás-kifejezés. Az emberi-költői szerep és a poétikai hangütés egymásra találása történik meg a folyamatban. A folklórbeemelés a néppel és a sze­génységgel való azonosulás stiláris-poétikai megnyilvánulása, eredménye, az induló „költői hovatartozás biztos megnevezése"3 is. E mély folklórkapcsolatok kialakulá­sában az első ösztönösebb érintkezések után nagy szerepet kapott József Attila és a népi lírikusok (elsősorban Sinka István) példája, majd Juhász Ferenc, Nagy László hatása, valamint a zeneköltő (és -gyűjtő) Bartók és Kodály kultúraszemlélete, szelle­misége. Mindezek eleven mintaként segítették elő Ratkó születésének századában

1 A tanulmány az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok T 025 238. nyilvántartási számú ku­tatási pályázatának támogatásával készült. 2 Margócsy József: Ratkó néhány ifjabbkori verse. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. aug. 3. 405-411. Különösen a Kérés, a Virágba borult már, a Havas mezőn, a Csillagocska c. verseken érzé­kelhető jól a népdalok hatása. 3 Margócsy József: Ember és munka. Kelet-Magyarország, 1963. máj. 1.7.

annak a költői programnak a megszületését is, amely költészetünk „bartóki" szintézi­se modelljében összegezhető, s amit később tudatosan kialakítandó, felépítendő mo­dellként vallott alakuló líravilága lényegi vonatkoztatási pontjának, iránytűjének (több magyar költő társaságában) Ratkó József is. A folklór verbális, rituális­motorikus, hiedelmi-koncepcionális, szimbolikus, világ- és társadalomértelmező tar­tományainak mind mélyebbre és messzebbre vezető, gondolatilag és stiláris szem­pontból is mind alaposabban bejárt útjai révén Ratkó József lírája eleven kapcsolatot teremt a folklórt és a népköltészetet feltápláló ősmaggal, az archaikus mítoszok vi­lágképével, poétikájával is. S noha versei folklórvonulatának van egyfajta — minden nép folklórjában természetes — nemzeti aurája, e líra szegénység-védelmének, szo­ciális érzékenységének, közösségért küzdő, annak gondjait vállaló felelősségtudatá­nak szempontjából ez csupán háttérvonás. A költő szemléleti fókuszában ugyanis a folklóron átszűrődő globális archaikum univerzális életelvűsége áll, az arra a kultu­rális, morális, művészeti és elvi-ideológiai erőrendszerre tekintés, amely a közössé­get, a szűkebb és a tágabb családot, a „nép" életét az archaikus mítoszok embervédő gondolati és poétikai modelljének közvetlen átsugárzásaként, hagyományaként az életelvet képviselő, közösségvédő hősök és a velük szembenálló negatív erők köré szervezi a népköltészetben. Tipizálva, polárisán elrendezve így a létezést és annak egymásba fonódó, egymás ellen küzdő erőit, a hős helyét egyértelműen jelölve ki az emberérdekű pólus, a szocium védelme oldalán.4

Ennek a folklórból felörvénylő világképnek az első közvetítői, ahogyan a legtöbb gyermek, úgy Ratkó József számára is az archaikus mítoszok, eposzok koncepcioná­lis hagyatékát minden folklórműfajnál színesebben és világosabban őrző népmesék voltak. E műfaj képletei lobbantak át a népdalok, a gyermekköltészeti formák mellett leghamarabb és legközvetlenebb módon az induló Ratkó költészetébe. (Majd oppo-nálódtak is a sorssal, a történelemmel, s később modulálódtak is egyes motívumaik­ban, beleütközve a kor külső és a személyiség belső történéseibe.) Az első népmesé­ket a költő is, ahogyan arról a korai születésű (1960) Keserű torkú ének, majd a Fé­lelem nélkül c. kötetben 1966-ban napvilágot látott Önéletrajz tanúskodnak, a nagy­mamától s az édesanyjától hallotta. Édesanyja meséire Önéletrajzéiban mint a háború szörnyűségeit oldani akaró, a világból kiemelő szándékú szavakra emlékezik vissza, de már a mesehallgatás körülményeiben is a későbbi Ratkó-sors fájdalmas prognózi­sa, a világ nyers erőinek kitettsége nyilatkozik meg. Még a mesehallgatás átmeneti idilljét is megtagadja a történelem. „Éjszaka nem szoktunk lemenni a bunkerba, pe­dig egyre sűrűbben bombáznak éjszaka is. Ha fölébredünk, összebújunk az ágyban, s figyelünk. Anyám megpróbált mesével nyugtatni bennünket — de nem a mesét, a be­csapódásokat hallgattuk." Édesanyja a mesemondáson kívül másképpen is megpró­bálja átvarázsolni körülöttük a háborútól, majd „csupán" a szegénységtől s az apa in­dulataitól rémes világot, belecsempészni a mese kimenekítő, feloldó mozzanatait, a

4 Vö. Meletyinszkij, Jeleazar: A mítosz poétikája. Budapest, 1985. (a továbbiakban Meletyinszkij, 1985.) Fordította: Kovács Zoltán. A Nemzetségalapító ősök, demiurgoszok — kultúrhéroszok, az Archaikus te­remtésmítoszok és A szocium etiológiája c. fejezetek.

játékot és a csodát. Rongylabdát készít, saját szájától vonja meg s hozza vissza a munkából gyerekeinek a „madárlátta" kenyeret, énekel, de a nyomor s a részeges apa keltette szenvedéseket mindezek alig-alig tudják enyhíteni. Ratkó József önéletrajzá­ból egy Dickens tollát megszégyenítő nyomorú, szenvedő gyermekvilág realisztikus rajza bontakozik ki a háború utáni évek Magyarországán, amit a sorstörött, iszákos apa jelenléte egyre lidércnyomásosabbá tesz. Ez a világ még a háború utáni gyermek­szenvedéseket, sorsokat bemutató világhírű, Radványi Géza rendezte filmünk, a Va­lahol Európában (1947) képeinél is mélyebb megalázottságot, nélkülözéseket mutat. Ott a szabad gyerekközösség és a jövő reménye, gondoskodó és felelős felnőttek enyhítették a tragédiát, ennek az életközegnek viszont szinte semmiféle perspektívája nincs. „Apám naponta elküld bennünket csikket szedni. Ha nem szedünk egy-egy gyufásdobozzal, akkor megver. Ha látok egy csikket az utcán, körülnézek, nem jön-e valaki, s aztán nyúlok érte. Utálom a csikkeket. Olyanok, mint egy-egy nagy döglött hernyó." Az önéletrajz több szakaszában a Twist Olivér-i nyomorban vergődő világ, sőt az Andersen által megírt, még szívfacsaróbb Kis gyufaárus lányéhoz hasonló — korábban József Attila által is megélt — gyereksors válik szinte sebeiben is ta­pinthatóvá, huszadik század középi, eleven valósággá. „Ma nagy öröm ért. A Marx Károly utcán ődöngtem, s a kocsiúton a jégbe fagyba sok-sok napraforgómagot lel­tem: valaki a verebeknek szórta ki. Nekiestem, és sikerült fölkapirgálnom egy jó zsebrevalót. Otthon megpirítottuk, megettük " A veréseket, a megalázásokat, a nél­külözést, az anyát is sújtó ütlegek látványát, a lelket és testet érő pofonokat, rúgáso­kat csak (a környezet világát természetszerűen visszatükröző, ezért olykor nyersnek, keménynek tűnő) játékaik, egy-egy velük megtörtént esemény mesei kiszínezése, majd az olvasás tudják úgy-ahogy átfényezni. Amikor például a háborús időben, akár a mesei cimborák, heten „kerekednek fel" „kenyérvadászatra", vagy amikor „nagyes­küt" tesznek („Ha olyanra kellett esküdni, ami nem volt bizonyosan igaz, így esküd­tünk: »Edesapám haljon meg tüzes koporsóban, ha nem igaz. «")> v a g y ha kis mese­hősökként szabályszerűen „világgá mennek", szökni próbálnak, többször is, a gyöt­relmek eme infernójából. („Egyszer édesanyám elment Orosházára nagyanyámék-hoz. Két bátyámmal utánaszöktem.", „Laci sejtette, hogy szökni készülünk", „Újra megszöktünk anyám után Orosházára." stb.) Vágyálmaikban, mesei sugallatokon, a zsarnok apától és a szegénységtől való szabadulást egyszerre képzelték el. „Apám megint elverte édesanyámat s elment inni. Sanyi azzal vigasztalja, hogy ha majd megnő, megveri, elzavarja apukát, s hoz egy zsák aranyat. Azon már én is elgondol­koztam, hogy kéne elverni apukát, de a zsák arany nem jutott az eszembe. Nem is hi­szem, hogy el tudna hozni valahonnan." Ebben az „emberi" környezetben már a jól­lakás is szinte mesei csodának számított. így épül bele az emlékezetben egy öreg szilvafa látványába is a napot megváltó gyönyörű áhítat. „ Csodálatos napunk volt! A környékbeli szőlőkben böngészgetve leltünk egy hatalmas, öreg szilvafát, telisdedteli aszalódott szilvával, s alatta is — istenem — micsoda rengeteg szilva! Mohón, szót­lanul markoltuk tele körül az ingünket, elkötöttük a nadrágszárat, s

lyukas zsebünkön át csurgattuk, potyogtattuk egész a combunkig, föl, a szilvát Négy­szerfordultunk, míg haza tudtuk hordani mindet."

2.

E széteső „otthonból" a későbbi lelencsorsba jutás csak az apai dührohamoktól és a huzamosabb éhezésektől menti meg a gyermek Ratkó Józsefet. A még szörnyűséges állapotában is valamiképpen a „család" tűzhelyének nyomait őrző közösség széthul­lása a gyerek kiszolgáltatottságát még inkább Twist Olivér-i méretűvé, sőt azt meg­haladóvá teszi. A lelenceket munkára vivő — akár a rabszolgavásáron, izmaikat ta­pogató — „nevelőszülők" és a kis gondozottak találkozása az angol író tollára és kor­festésére visszakívánkozóan szívszaggató, utólagos életrajzbeli leírása is mindenféle mesétől távol állóan realisztikus. „Szinte mindennap járnak itt idegenek. Nagykendős nénik, csizmás, kucsmás parasztbácsik. Rendszerint akkor jönnek, amikor reggeli­zünk. Megállnak az ebédlő ajtajában, állnak, s nézegetnek bennünket... Tegnap hoz­zám is idejött egy bajuszos bácsi, fölállított, megfogta a vállam, körbefordított, nagy, undok tenyerével végigtapogatta a karomat, hümmögött, azután elment."

A lelencállapotba sodródás, különösen pedig a falura, nevelőszülőkhöz kerülés néhány vonatkozásban mégis a népmesék előhívó vidékét, környezeti-színtérbeli elemeit, tartalmi és strukturális mozzanatait teremti újjá, immár a gyermek Ratkó Jó­zsef családból „száműzetésének" éveiben. A kiszolgáltatottság, az úr-szolga viszony már-már a mesék (a változtatás igényét eleve magába programozó) indító képeihez hasonló mértékűvé lesz. A kisfiú, az ép családba belépő „idegen" a családi hierarchi­ában a legalsó — gyakran az állatokénál alig magasabb szinten található — helyet foglalja el. Sorsa így a mesebeli, elnyomott szegénylegényét s ezzel együtt a mese­születést inspiráló történelmi sorsot és kort ismétli meg, s az archaikus mítoszokat a külső társadalmi valóság fejleményeiből átalakító egyik tipikus hősmese-evokáló po­zíciót (a család peremszférájába jutást) teremti újjá. Körülményeiben is mindazokat — az egységes közösségből kisodródást eredményező — világkereteket izzítja köré a sorsa: a kitaszítódást és a „családszerkezet legaljára kényszerülést, ahonnan a hős­mesék kulcsszereplői is igen gyakran világgá indultak. S amely állapot őstörténeti prototípusainak medréből egyébként e meseműfajok kialakulását maga a tudomány is eredezteti. „A mesebeli család bizonyos mértékig a »nagy család«, vagyis a féltörzsi típusú patriarchális képződmény általánosítása. Implicite társadalmi értelme van, a törzs bomlásának a jele, hogy a család elnyomja a mostohalányt, s hogy a legkiseb­bik testvért megbántják. A kisebbik testvér motívuma feltehetően az archaikus mino­ritás elsorvadását s a családon belüli egyenlőtlenség kialakulását tükrözi"5 — írja Meletyinszkij. Felfogására a magyar népmesekutatás egyik reprezentatív összefog­laló tanulmánya is egyetértően hivatkozik a Magyar Néprajz Népköltészet kötetének (1988) Népmese című fejezetében. „Óceániai mesékig terjedő összehasonlítások

5 Uo. 345.

272

alapján Meletyinszkij úgy látja — fejti ki Banó István —, hogy az elnyomott, gyak­ran ügyefogyott legkisebb testvér alakja a nemzetségi nagycsalád széthullása követ­keztében a bátyjai áltál elnyomott legkisebb fiú sorsával hozható kapcsolatba."6

Ratkó Józsefnek a többé-kevésbé koherens saját és idegen családok, emberi közössé­gek perifériájára kerülése azt a tipikus, szociális identitásában és egyenlőségében megalázott, abból kivetett sorsot rekonstruálja a századközép Magyarországán, amely az archaikus folklórban fontos összetevőként vezetett a mítoszokból kivirágzó nép­mesék születéséhez. Meletyinszkij a jelenség univerzalitását az egyetemes folklórnak mind a szociális, mind — az egyébként szokásokban és nyelvben is eltérő — civili­zációs szféráiban kimutatja. „A mesében... a hős szerepébe szándékosan társadal­milag elesett, üldözött ember, a család, nemzetség, falu megalázott-megvetett képvi­selője kerül... a mese tudatosan e hős társadalmi elesettségét emeli ki. Idesorolható a sok szegény árva a melanéziai folklórban, a tibeti-burmai hegyi törzsek, az eszkimók, a paleoaziatikus népek, észak-amerikai indiánok stb. folklórjában. Hősünket a nagy­bácsi feleségei (Melanézia), a rokonság és a szomszédok (Észak-Amerika) alázzák meg... Hozzá hasonlók a kemencesutban kuporgó szereplők, a kisebbik testvér vagy Hamupipőke, a mostohalányok az európai folklórban. "7 Az ostoroktól, ütlegektől a gyermek Ratkó Józsefnek a szó szoros értelmében a saját bőrén megszenvedett ta­pasztalatai az egyetemes civilizáció egy évezredekkel túlhaladott fázisbeli tragikus élményét is közvetítik tehát, s e kultúrtörténeti háttér nemcsak a későbbi, érett költő folklórra és a benne megjelenített igazságelvre támaszkodásának univerzális dimen­zióit s megszenvedett komolyságát segíthet megérteni, hanem a személyiségébe tö­mörülő, nagyon messziről felszakadó történelmi indulatokat is.

A szociális kitaszítottság olyan mély vermét mutatják meg az állami gondozásba jutott Ratkó József életkörülményei, ahonnan a legkisebb fiú szerepébe átlényegített csodás lázadások és teljesítmények képesek csak kiemelni. A képzelet tudja csupán valamiképpen ellensúlyozni a maga fantasztikus diadalaival vagy kimenekítésével a valóság komor tényeit. Ennek a mesei szerepkörnek a mitológiai magja a közösségi lételveket magába tömörítő kultúrhérosz volt.8 A mesék fiának küzdelmeiben a sze­mélyes hányattatásokon való győzni akarás mellett ezért mindig meghatározó vonás a kollektív sérelmek, a közös kisemmizettség orvoslása is. Szélsőségei ellenére már a kis Ratkó József sorsa is tipikus vonásokat visel. Gyermekkora világát és a kor társa­dalmát elemezve Bíró Zoltán mutat rá arra, hogy a nélkülözések, bennük az apa iszá­kossága, sorstöröttsége is, mennyire társadalmi eredetűek voltak, s így szélesebb ré­tegeket érintettek. „Az apa a maga rossz sorsát és tönkrement életét a kocsmákban igyekszik felejteni, majd az egész nyomorúságot leverni a családon. Nemcsak Ratkó, egy egész nemzedék élte meg ilyenformán vagy hasonlóképpen az apák elrontott és a

6 Banó István: Népmese. In: Magyar Néprajz. 5. köt. Népköltészet. Főszerk. Vargyas Lajos. Budapest, 1988. 66-67.

7 Meletyinszkij, 1985. 343. 8 Vö. Erdész Sándor: A mese és hiedelemvilág kapcsolata. In: Magyar Néprajz. 5. köt. Főszerk. Vargyas Lajos. Budapest. 1988.79. és Meletyinszkij, 1985. 339.

történelem által megrontott életét és az anyák megszomorítottságát. Annak idején a pesterzsébeti szoba-konyhák és a faluszéli kis házak mindennapos csetepatéi voltak ezek, ezekben a csetepatékban folytatódott a történelem "9

A lovak alól trágyát hányó, kora hajnalban munkára hajtott, veréssel fegyelmezett „nevelt" fiú sorsa így alig különbözött Illyés felpofozott béreseinek (Puszták népe, 1936) vagy a Móricz által az irodalomba emelt éhező tiszántúli zselléreknek a sorsá­tól, azzal a nem csekély eltéréssel, hogy Ratkó József ekkor még gyermek volt és fé­lig árva, családtalan, tehát sem életkora, sem szűkebb emberi közössége nem véd­hette meg a gyötrő külső erőktől. S e félelmetes trauma már egy feudális nyűgeit le­vetkező, háború utáni világban érte. Ratkó József sorsában így mintha a második vi­lágháború utáni magyar nép legelnyomottabb, leghátrányosabb rétegeinek erői és kínjai gyűltek volna egybe, és készülődtek — a mesei alapzatokon is — az önfelmu-tatásra és a lázadásra.

3.

A művészi önéletrajz verses vagy prózai formáiból kiragadott illusztrációk arra is ke­serűen mutatnak rá, hogy ezt a világot a szegényember mesei nyomorától valóban csupán egy hajszál választotta el:

Huszonkilenc esztendős lettem. Voltam lelenc, hát vertek engem.

Istállóban háltam saroglyán. Sárban-hóban hajszolt a gazdám.

A Dal című versében írja le mindezeket, prózában pedig így emlékezik részlete­sebben ugyanerre: „Tegnap este megmondta a gazdám, hogy kora hajnalban me­gyünk szántani. Nem tudom, mit jelent nála a kora hajnal, hiszen én négyre már mindig megitatom a lovakat. Egyszer történt csak meg — alig két-három napja le­hettem Parasznyán —, hogy későbben keltem a kelleténél, akkor a gazda villával piszkált le a szénatartó fölött lógó saroglyáról, amely fekhelyemül szolgált. "10 A kis lelencfiú úgy szólítja rendszeresen „gazdámnak" éppen soros nevelőapját, ahogyan röghöz kötő, őket deresre húzó, pallosjoggal is rendelkező urukat a történelem ködbe

9 Bíró Zoltán: Sors és szerep. Arcképvázlat az ötvenéves Ratkó József költészetéhez. Napjaink, 1986. 8. sz. 21.

1 0 Ratkó József: Önéletrajz. In: R. J.: Új évszak kellene. Szerk. Márkus Béla. Miskolc, 1995. 21. A to­vábbi idézetek nem hivatkozott részei is az Önéletrajzból valók.

vesző századainak jobbágyai. Szóhasználata a második jobbágyságba rekedt magyar középkort idézi, a megszólításban a keserves, történelmünk sötét árnyékaival füstöl­gő úr-szolga viszony feszül, a „gazdám" szó akusztikai erőterében letűnt századok hierarchiájába ragadt jobbágyok és földesurak állnak. Korántsem a népmesék beszélő állatainak a szegényemberhez szóló bizalmas-hűséges viszonya élesedik ki e szóban, hanem pofonok vörös tenyérnyoma. A két világháború közötti falukutató irodalom­ban ezerszer is megírt kikényszerített alázat, a magát régesrég túlélt idő nyomorúsá­ga. „ Gazdámnak van egy nagyon fiús természetű lánya. ", „ Gazdám fölkapta a söp-rűt, s azzal futott utánam káromkodva... ", „...egy sorban dolgozom a gazdámmal: szántok, boronálok, markot szedek, kerékagyat fúrunk, meg fújtatok a gazda kovács­műhelyében, s hajtom neki a vas- meg faesztergát.", „A gazdámékon úgy álltam bosszút, hogy eldugdostam a tojásokat...", „Putnokon Tóth István volt a gazdám, aki néha elengedett az iskolába, és sokkal ritkábban vert, mint az előbbi. " — olvashat­juk rendre az Önéletrajzban.

Az állati kiszolgáltatottság a legtermészetesebben csiholja elő a gyerek képzeleté­ből a mesei mozzanatokra is emlékező szembeszegülés képeit. Néha a gazda is úgy ront rá — túl az embertelen munka ráerőltetésén — a kisfiúra, alattomosan, hatalma­san, akár egy szörnyeteg. Emberségéből kivetkőzött vadként, mintha „valóban" em­beralakba bújt sárkány volna. Effajta, a védtelen gyerekre törő gáttalan dühkitörésről tanúskodott már a fenti, seprűvel hajszolás jelenete is, de verték a fiút ostorral is, s amikor a gazda arra kérte, hogy a szomszéd földjéből szántson el egy darabot, s a bűmé felbujtónak később a felháborodó szomszéddal kellett szembesülnie, annak az árát is a kisfiúval fizettette meg. Az egész tolvaj lást alattomosan a tehetetlen gyerekre fogja, és agyba-főbe veri: „Ez a büdös lelenc, ez találta ki! Ez, hogy köpné ki a nyel­vét, ha ilyet mond! — S veszett dühvel ütni, rugdosni kezdett." A rémségesen felébe tornyosuló, gonosz és erkölcstelen felnőttvilág elnyomása ellen Ludas Matyim, Ku­korica Jancsira emlékeztető dühök, lázadó vágyak születnek meg benne: a visszaütés akarata és daca. Ezzel a mesei szegényember sárkány bíró ereje csírázik ki — a ma­gyar népmesék világközegét, a parasztudvart, az állatokat, szerszámokat, növényeket közvetlenül is maga körül látó — fiatalember képzeletében. Lmriár nem iszákos apja vagy a családja szegénysége, hanem az igazságtalan, emberalázó világ ellen, s ez a szembeszegülő dac töltekezik majd később szociális és politikai tartalmakkal is. Kezdetben ez a környezet hatalma fölé emelkedést célzó, a visszaütésre, igazságszol­gáltatásra irányuló erőszerző vágy még közvetlen és konkrét tartalmú: „Nekem csak egy kívánságom van azon kívül, hogy hazajussak, meg, hogy apám ne igyon — az, hogy jó nagyra, erősre nőjek, és meg tudjam verni a gazdámat. " Allatok rugdosásá-ban, tojások eldugásában keres tehetetlen kiutat, később viszont mind erősebben átpoetizálódik, és színes, a mítoszokkal és a mesékkel azonos ívekben sodródó hul­lámokat vet a fantázia birodalmának Óperenciás-tengerén. „Nézek akárhová, gyerek­arcom bujkál a fák közt. Rátalál mindenkori gazdám, s — ipiapacs, egy-kettő há­rom — csattan a tenyere. S kereshetek más búvóhelyet, de ott is meglelnek. Hát mit tehetek?

Bosszúból elszeretem tőlük a lovakat, hogy csak nekem fogadjanak szót. Madarat szoktatok a kezemhez, magamhoz édesgetem a füveket, bokrokat. Kinézem gazdáim szájából a szót is. Földjeikre uszítok vihart. S gyilkolom őket álmomban. S amikor túladnak rajtam, viszem magammal az egész falut mindenestül. Hová? Magyaror­szágra. " n — emlékezik megaláztatása éveire és szabaduló képzelete lobbanásaira, már-már samanisztikussá stilizálva sorsa ellen lázadó egykori személyiségét, az érett költő. Ezeknek a keserű gyerekkori élményeknek a hallott vagy olvasott népmesék mellett igen nagy, az emberi érzékenység eredendő, belső igazságérzetét és ezért ki­álló tettvágyát az élet irányából fölborzoló és elrendező szerepük van abban, hogy az elnyomott, kirekesztett közösség érdekeit szolgáló mesehősi szerep később a lírai én természetes önszemléleteként, Ratkó József ars poeticájának elemi összetevőjeként fogalmazódjék meg.

4.

A mese fikcióinak csodáival, a meseígéretek álmaival keserűen le kell azonban szá­molnia a kamaszkorba érkező, a való világba gyötrelmek lélekrázó kátyúin át belenö­vő költőnek mindahhoz, hogy később a történelemben helyreállítható emberiesség hitének, az ezért érdemes küzdésnek és erre vonatkozó gondolatrendszerének az egyik feltápláló és kifejező eszmei-képi rétegévé emelje a mesét.

E fiatalkori leszámolásnak a Keserű torkú ének az összegző verse. A Fegyvertele­nül c. kötetben (1968) megjelent, de még 1960-as datálású mű (ami címe szerint a teljes Ratkó-líra érzelmi atmoszférájának emblémája is lehetne) az életkornak a vers­dátumnál is egy jóval korábbi periódusára utalva vissza mutatja meg a mesei és a való világnak a gyermeklélekben történt kettészakadását. A költemény a mesei „ígé­retek" és a valóságos élet nyomorának éles és tanulságos, konklúziós érvényű szem­besítését végzi el. A Keserű torkú ének meg-megszakadó, zaklatott fél párbeszéd a „föld alatti nagyanyá"-val, a régi mesék új felidézése egyszerre kérdés- és válaszso­rozatban. Megfordítva a korábbi szerepeket, most az egykori gyerek felelget,_magya-rázgatva a világot a nagymamának, a nagymama emlékének, megfosztva a mesét, a mítoszt egykori varázslatától. Részint azoknak a mesemozzanatoknak, képeknek, történeteknek a felidézése ez a mű, amelyek a nagyanya szájáról repülhettek először a világ csodás ígéreteiként a gyermek Ratkó tudatába, részint pedig e mesei elemek valóságbeli hiányának sorolása is. A gyermekkorból kinövő ember, körbenézve im­már az általa bemérhető világban, sem az otthon helyreállítható melegségét nem ta­lálja többé („én nem tudom, hol alszunk holnap") sem a „kunyhó" voltában is mene­déketjelentő anyai házat, sem pedig a segítő, a ,,Fanyűvő" erejű idősebb testvért. S a további megszólító kérdéssor és az erre adott válaszhalmaz csak fokozza a vesztesé­geket. A felidézett mesei varázsképletek egytől egyig kifordulnak önmagukból, saját

1 1 Ratkó József: Szűkebb hazám: Magyarország. In: Ratkó-breviárium. Szerk. Magyar József. Nyíregy­háza, 1993. 67-68.

lényegük negatív lenyomataivá válnak, színességük fekete-fehérre kopik, semmivé foszlik a felnőttkor törvényei szerint átalakuló időben. A mesei káprázatok után olyan világba jut a gyermek, ahol a mesés kincsek, a biztonság, az erő ígéretével szemben a helyét és küldetését kereső „hősnek" — a „ néhány éjjelre, padra, kőre / adjatok nékem fekhelyet"12 vágyát alig egy-két évtizede világgá kiáltó József Attilá­hoz hasonlóan — még egyetlen éjszakára nyugtot adó ágya sincsen. A világ hirtelen köréje dermedését érzékletesen kifejező képben „csupa-csupa kő" lett a (Jancsi és Juliska meséjét idéző) egykori cukorház, s minden itt megnevezett korábbi mesemo­tívum: a nagybeteg „vasorrú néne", a „szikkadt kenyérke hajából" épülő kórház képei is egy kihűlő, varázsaitól fosztott világ merev kontúrjait idézik. S egy egészségtelen, beteg emberi közegnek a hős köré zárulását is.

Föld alatti nagyanyám tudod-e én nem tudom hol alszunk holnap kis Ferkó leesett az ágyról nyomomban szél szimatolgat

Föld alatti nagyanyám tudod-e nem igaz a kunyhó nincs meg békák hullnak a számból sohase szóltam kincset

Föld alatti nagyanyám tudod-e lebegő deszkán hálok keresem Fanyüvő testvért senkit se látok

Vasorrú néne beteg lett csupa-csupa kő a cukorház szikkadt kenyérke hajából épül kórház

Mindezek miatt válik hát „keserű torkúvá" ez az ének: a mesei remények lélek-óvásától megfosztottság tudata ébred rá önmagára, leplezi le a mesevilágot, s rajzolja át ijesztően rideggé a valóságot is. Csak e leszámolás után emeli majd vissza az éret­tebb költő ismét a mesét. Elsősorban annak egyik központi mozzanata: a sárkánnyal viaskodó harmadik fiú szerepének a lírai személyiségbe integrálásával, az abban rejlő küzdelemmotívum és igazságképviselet kiragadásával. A sárkánnyal vívó küzdelmet a kor szociális-történeti valóságára is leleplezően vetíti rá majd a fiatal költő. A me­sebeli harmadik fiú szerepébe öltözés és ezzel egyidejűen a költői-emberi program kristályosítása után mind szigorúbb lesz e mesemotívumoknak a korral való szembe­sítése is. A Keserű torkú ének hagyatékát folytató versréteg már ki fog lépni a

1 2 József Attila: Két dal. 1. Éji dal

személyesebb érintettségek köréből is, s olyan műveket eredményez majd, mint a pe­rifériákon tengődök sorsát a nép meséivel borzongatóan szembesítő Tanyák vagy a költői hagyaték darabjaiban, töredékeiben immár a teljes haza e századvégi sorsára irányított leleplező-átvilágító meseallúzióknak egy megdermedt országot mutató ké­pei.

5.

A mesevonások gondolati és stiláris beépítése e líra rétegeibe, s ezzel együtt a mese­hősi szerep modern átlényegítése a Ratkó-életmű poétikai és eszmei koncepciójába nagyon mélyen gyökerezik tehát az induló költő életében. Varga Lajos Márton analí­zise összegzésszerűen fogalmazza meg ezeknek a sorsparamétereknek az egymást át­ható, finom összefüggéseit. A személyes sorscsapásokat és ebben a kollektív érintett­séget, majd a közös sorsból jövők s az új kisemmizettek iránti elkötelezettséget egya­zon vonatkozási rendszer egymást fölerősítő, egymásra sugárzó elemeiként fogja fel. „Mert kétséges lehetett-e Ratkó József számára, hogy az indítóközegnek képviselő és programadó személyiségre van szüksége? S tétovázhatott-e az, aki, mint ő, olyan környezetből lép ki, amelynek tagjai elemi szükségleteik kielégítésében ugyanúgy korlátozottak, ahogy érzelmi-szellemi szabadságukban? Szerepe, innen nézve kike­rülhetetlenül a környezet felnagyító megszemélyesítése kellett legyen. Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy az önéletrajz sokféleképpen gyötrött gyermeke, eredete szerint, a magyar költészet nagyjain át a mesék legkisebb fiújával tart rokonságot. Azzal a hőssel, aki a kisemmizett szegénység élet- és embertiszteletét, az élet és az ember alakíthatóságába vetett hitét, jóság- és igazságvágyát, egészre való jussát testesíti meg. "1S Ratkó József költői indulásban így nem nehéz megvonni a párhuza­mokat korábbról József Attila, Sinka István, Erdélyi József, Veres Péter, később Nagy László, Juhász Ferenc s a más kulturális területeken magasba emelkedett, de gyökereikhez mindvégig hűséges népi tehetségek: Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Czine Mihály és mások indulásával, egész életüket meghatározó értéktudatá­val.

A Keserű torkú ének után a személyes csalódásokból, sorscsapásokból kiszaba­duló, immár az ember tágasabb problémáira néző, átfogóbb természeti vagy történeti összefüggéseket is stilizáló, kisebb vagy erőteljesebb versképző funkcióban álló me­semotívumok sokasága hatja át a Ratkó-lírát. Ezek olykor csupán egy-egy metaforáig sisteregnek fel, másutt nagyobb egységeket hatnak át, több esetben pedig meghatáro­zóan szabják meg versegészek teljes karakterét is.

Apróbb, még csupán színező, atmoszférateremtő szerepű gyakori kellékek például a meseszámok. Az egykori jó barát, N. Géza például „hét határon / hét országon" keresztül szökik a hazai gondok elől (N. Géza jó barátom), a szegénységnek is „hét­szer" kell „próbára tenni" az emberek hitét (Szegénység, maradj még velünk), a

1 3 Varga Lajos Márton: Ratkó Józsefről. Alföld, 1986. 5. sz. 74.

parasztasszony is „hétfelé szeli" az ölébe fogott kenyeret (Arckép). A harmadiknak születés, a három kívánság mozzanata is több verset érint (Szerelem, Félek, hogy, Harmadik). A mesei figurák is kezdettől fogva eleven természetességgel lépnek be e költészetbe. A néven nevezett mesehősök közül Fanyűvő szerepel a leggyakrabban, hiánya fáj már a Keserű torkú énekben is, de feltűnik alakja a Fanyűvő-karok segít­ségét váró költői fohászban a Félek, hogy c. versben, s a természet változását a társa­dalom stagnálásával egybevető „fanyűvő ősz" képében (Új évszak kellene) is. A költőbarátot, Gál Sándort arrafelé viszi az útja, „ahol már" — a mesei formulát két hang kicserélésével hirtelen a történelembe fordítva — „a tatár se jár" (Valahol), s a griffinadár is meg-megsuhogtatja szárnyait Ratkó József műveiben (Mese). A mese­hősi önszemlélet megizmosodásával egyidejűen felbukkan a nagy, örök ellenfél, a sárkány figurája is. Az egyik arcával mint a természetben, a másikkal mint a történe­lemben tobzódó emberellenes erők jelképe. Az „igyekvő, koraőszi nap"-nak így a „havat köpködő, fagyot fúvó sárkánnyal" kell majd vitézül verekednie (Igyekvő), Bartók pedig „kiállva sárkányos kapukba" kiáltja haza — mindenféle kételkedéssel, tagadással szemben — a jövőt (Bartók). Az apróbb meseelemek néhány műben azu­tán átfogó kompozíciós erővé állnak össze.

A költőt megérintő reményelvű mesehősi szereptudat a nagyobb egységeket, sza­kaszokat és az egész verseket is a felismert küldetés, a mesei világrendet maga köré szervező hősi önszemlélet látószögéből világítja át. A mesemotívumokat 1970-ig magukba vonó teljes versek csoportja és a mesével erősebben átszőtt műegységek e periódusban elsősorban a fellelt küldetéses sorsprogram öntanúsítását, egy tisztább élet rontó sárkányai ellen zúduló morális és poétikai erő felmutatását és kihirdetését fogalmazzák meg. A Harmadik, a Félek, hogy, a Jutok majd és a görög mítoszra ala­pozó Ariadné-fonalam jelentik az e típusú művek sorát. Az 1970-től jelentkező, kor­ral szembesítő, társadalomleleplező ,^atkó-meséket", a Tanyák, a Mese, a Töredék című költemények s a De akkor jött a tündér kezdetű mű képviselik, s e sor élén he­lyezkedik el továbbá a jóval korábbi, még 1970 előtti Biztató is. A „bartóki" ideákat célként maga elé tűző költészet mind élesebb eszmei funkcióban, mind stilizáltabban s a lényegre szorítkozóbb módon építi magába, s helyezi szembe a kortárs történelem folyásával a magyar népmesék képeit és erkölcsi, világképi tapasztalatait.

A felnőtt korba érő Ratkó József az évek haladtával a kezdeti emocionálisabb kapcsolatok után intellektuálisan is jóval közelebb kerül a mesékben kifejeződő em­bervédő elvek civilizációs ,jelbeszédéhez". Egyik fontos részmozzanata s fényjelző dokumentuma is ennek, hogy még nyíregyházi újságíró korszakában, 1964-ben A mese becsülete címmel riportot készít „Új faluréten, a Kállósemj éntől kilenc kilo­méterre fekvő tanyán" a kor egyik legmegbecsültebb népi mesemondójával, az akkor hetvenkilenc esztendős Papp Jánossal. A riport készítése előtt Erdész Sándort, a nyír­egyházi Jósa András Múzeum néprajzkutatóját is alaposan kifaggatta a népmesékről és Papp János tudásáról. Erdész Sándor szavaiból az értékmegjelenítő, eleven népha­gyományra, a népmesék mítoszokig villogó ősiségére és tudományos becsére kapott élesebb rálátást. A költő mesékre nyíló figyelme e mozzanat által jelzetten is a

folklór sokrétűen összetett, teljesebb világa felé tágult. „János bácsi meséi a nép-rajztudomány részére azért értékesek — mondta a költőnek a néprajzkutató —, mert az ősi magyar hiedelemvilág legrégibb elemeit tartalmazzák. Amikor Papp János sárkányokról, táltosokról, más misztikus lényekről beszél, önkéntelenül is a sámá­nizmusból ismert alakok jutnak az eszünkbe. Mágikus vasfüvekről, lidércekről éppoly részletességgel tud beszélni, mint az emberalakú sárkányokról, vagy a különféle ál­latok képében járó boszorkányokról. "15

A sárkányok, boszorkányok emberalakú voltáról Ratkó József a gyerekkori élmé­nyek, a könyvek és a parasztudvar után rövidesen a kor, a történelem jóval tágasabb udvarában is újra, s a korábbiaknál még keservesebben győződhet meg. Ám ekkor már nem teljesen védtelen: neki is vannak eszközei a közösségzsaroló hatalom, a bá­rányarcot öltő erőszak, az embertelen világ rontásai és a kishitűség, megalkuvás el­len. Nem a táltos ló, a csodás kard, a sérthetetlenséget okozó balzsam a fegyverei, hanem az ezeket szülő még nagyobb varázslatok: a szabadságeszme és a költői szó. Ezek birtoklásához segítette hozzá iszonyú kivertségében, szegénységében is a folk­lór s legelőször a népmese. S indult is tovább rövidesen a folklór által elsőként tisz­tán megmutatott, az elemi emberérdekek kavicsaitól csillogó úton, Bartók, Kodály, József Attila, Nagy László nyomában — a még mélyebb folklórkincshez, a még fá­jóbb, keményebb igazságok kimondásához.

£ fogást keresve rajta, botolt — már nem az őshaza iránt — de a lélek felé.16

1 4 Erdész Sándorban Ratkó József a korszak egyik legképzettebb népmesekutatóját „vallatta". A Vargyas Lajos főszerkesztésében 1988-ban az Akadémiai Kiadónál megjelent Magyar Néprajz sorozat Népkölté­szet című kötetébe később ő írta A mese és hiedelemvilág kapcsolata fejezetet. E tanulmányában Papp János gondolatait is idézi. 1 5 Ratkó József: A mese becsülete. Táltosok, sámánok, lidércek — Papp János bácsi útja a pásztorélettől a „Népművészet mestere" címig. Kelet-Magyarország, 1964. okt. 11.7. 1 6 Ratkó József: Kodály