história 1991-01 · korunkban. a 20. század második felére minden gondolkodó értelmiségi...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1991-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1991-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az új történetírásról ............................................................................................................... 1

2. ........................................................................................................................................................ 6 1. A paraszti munkaeszköz-használat átalakulása 1870�1910 ................................................. 6 2. Képek .................................................................................................................................. 10

3. ...................................................................................................................................................... 14 1. A Sack-eke .......................................................................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 14

4. ...................................................................................................................................................... 15 1. A magyar burzsoázia, 1867�1918 ...................................................................................... 15 2. Képek .................................................................................................................................. 18

5. ...................................................................................................................................................... 21 1. A halál Budapesten és Bécsben. A nagyvárosi halál elidegenedése a múlt század végén .. 21 2. Képek .................................................................................................................................. 25

6. ...................................................................................................................................................... 26 1. A budapesti polgár a két világháború között ....................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 30

7. ...................................................................................................................................................... 35 1. Iskolázottság és társadalmi emelkedés. Iparosok és kereskedõk Magyarországon, 1919�1945

35 2. Képek .................................................................................................................................. 37

8. ...................................................................................................................................................... 41 1. A hazai munkásság társadalomtörténete, 1910�1941 ........................................................ 41 2. Képek .................................................................................................................................. 43

9. ...................................................................................................................................................... 46 1. Magyarország a szovjet típusú gazdasági rendszerben, 1949�1956 .................................. 46 2. Képek .................................................................................................................................. 49

10. .................................................................................................................................................... 55 1. Beszélgetés 1956 történeti irodalmáról ............................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 58

11. .................................................................................................................................................... 62 1. 1956 francia visszhangja ..................................................................................................... 62

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az új történetírásról

GLATZ Ferenc

Az új történetírásról

Tézisek

A történettudomány kutatói, írói és – mindenekelőtt – gondolkodói tevékenység. Szerintünk az ezredforduló

történész nemzedékeinek már más típusú történészműveltséggel és társadalmi programmal kellene pályáján

megindulni, mint ahogy megindultunk mi és részben elődeink évtizedekkel ezelőtt.

Sok kezdeményezés, kísérlet mutat az itt megjelölt irányba. Bizonyos pontokon szükséges e kezdeményezések

végiggondolása (társadalomtörténet, egyetemes történet etc.) szakmánk egészére.

A téziseket először a stuttgarti történész világkongresszuson ismertettük (1985), ezek közül most azt az ötöt

emeltük ki, amelyek a társadalom (nyilvánosság) és történetírás viszonyával foglalkoznak Az első két tézist –

amely a tematikai megújulósról és a történeti ábrázolás új lehetőségeiről íródott – rövid kifejtésben, az ehhez

szorosan tartozó következő hármat csak a tézis rövid formájában adjuk közre.

Első tézis: Korunk tematikai kihívásai

A történettudománynak szinkronban kell lennie kora világnézeti kihívásaival. A 19. század második felében

kifejlődött klasszikus történetírás egész szaktudományos apparátusával megteremtette ezt a szinkront

szaktudomány és világnézet között. Korunk szaktudománya viszont sokban elmaradt, aszinkronba került a

társadalmi nyilvánosság kihívásaival szemben.

A történettudományból a 19. század állami-nemzeti fejlődése csinált nagy tudományt. A korszak nagy élménye

a nemzeti ébredés és a nemzeti államok szerveződése. A század polgára úgy érzi, hogy az állam az az

intézmény, amely biztosítja a most már szabad polgárok együttélésének kereteit, biztosítja a szabad mozgás, a

gazdagodás, a termelés, a kereskedés feltételeit, sőt az állam biztosítja a modern termeléshez szükséges

színvonalas munkaerőt is az általános oktatásban, az iskolarendszer révén. Ugyanakkor az állam az, amelyik a

nemzeti közösség külpolitikai presztízsét (németekét, franciákét, magyarokét etc.) biztosítja. A nemzeti

történelem ennek a nemzeti állami ideológiának, tudatvilágnak természetes összetartó habarcsa lesz. Nem

véletlen, hogy a nemzeti ébredés kora és a modern nemzeti tudat kialakulása szorosan összefonódik a történeti

gondolkodás erősödésével.

Igaz, hogy a történelem nemzeti szempontú bemutatása a történetírásban kezdettől benne rejlett, az európai

népek első gestái, legendái az uralkodó nemzetségekhez, illetve etnikumokhoz kötődtek. Mégis, a történeti

összetartozás most, a 19. században lesz az etnikai összetartozás egyik legerősebb alapja. Egyes esetekben még

erősebb összetartó erő, mint a közös nyelv. Az érdeklődés középpontjában a közös eredet, az anciennitás áll, a

középkor. Minél korábbiak az állami intézményes összetartó erők, annál nagyobb az állampolgári nemzeti

büszkeség. Megíródnak a nagyszabású történelmi összefoglalók, az emberiség történelmét a nemzeti és állami

szempontok szerint adva elő. Természetes, hogy a korszerű állampolgári ismeretek között a történelem kiemelt

helyet kap. Mind a magán, mind az állami oktatási rendszerekben már a 18. század második felétől a történelem,

mint tantárgy, az alaptárgyak egyike. A kialakuló nemzeti középosztályok – nagy részben az állami és a helyi

közigazgatási és szakigazgatási (technika, egészségügy) adminisztráció alkalmazottai – egyleteinek,

társaságainak, de olvasmányainak is szerves tartozéka a történelem.

A polgári állam nyilvánossági fórumai igénylik a történelemmel professzionálisan foglalkozók tevékenységét.

Az iskolák számára tanárokat kell képezni, a tömeges tanárképzés az egyetemeken a történelem tanszékek

differenciálódásával, történelemtanári, professzori stáb kialakulásával jár. A nemzeti történelmi emlékek

gyűjtése kialakítja a levéltárak és a múzeumok modern rendszerét, azaz a forrásőrző helyek szakszerű

intézményeit. A történelem műveléséből meg lehet élni. Ezekben a gyűjteményekben, iskolákban, főiskolákon

dolgozó történészek már a múlt század 50–70-es éveiben megalkotják nemzeti történelmi társulataikat. Ezekhez

az állami-nemzeti nyilvánosság igényeihez igazodva kialakul Európában szaktudományunk máig élő

intézményrendszere. 1857–1880 között a kontinens minden jelentős állama megjelenteti központi történeti

folyóiratát, amihez majd a forrásközlő és helytörténeti folyóiratok tömege kapcsolódik. A Monumenta

Germaniae mintájára megszületnek a nagy szakszerűséggel kiadott, a nemzetek középkori történelmét bemutató

okmánytárak, sőt a családi okmánytárak is. Kialakulnak a szakszerűséget biztosító ún. segédtudományok, a

diplomatika, a paleográfia, a szfragisztika, numizmatika, genealógia etc. Ezek adják majd kézikönyvekbe


foglalva a szakszerű történettudományos alapismereteket. Tárgyuk természetesen elsősorban a középkor

emlékanyaga, azon belül is az írott emlékek, az oklevél, a krónikák. A történészképzésben máig a forrástani

műveltség alapismeretei.

Elmondhatjuk: a történelmet kutató és bemutató tudomány, a történettudomány, gondolati eszköztárával,

folyóirataival, történész-hivatalnokaival besorolódik az állami-nemzeti kulturális intézményrendszerbe.

És mi történik a 20. században?

A 20. században ezt az állami-nemzeti szemléletű és felépítésű történettudományt a társadalmi nyilvánosság

három nagy világszemléleti kihívása érte.

Először: a szocialitás eszmevilágának szembekerülése a nemzeti-állami alapelvekkel; másodszor: az érdeklődés

gyors növekedése a legújabb kori történelem iránt; harmadszor: az ún. globális, glóbusz-szélességű témák

előtérbe kerülése.

A szocialitásról. A múlt század ipari forradalmai, a tömeges termelés és ennek üzemei a század, végére

megnövelték az eddig a társadalom perifériájára szorult rétegek szerepét. Nem túlzás azt állítani, hogy a 20.

század történelmének egyik döntő ismertetőjegye a mind szélesebb néptömegek beáramlása a kultúrába, a

társasági életbe és a politikába is. És a nyilvánosság fórumain mind hangosabban artikulálódik a szocialitás

eszméje. Mind nagyobb lesz az aktuális kíváncsiság, hogy vajon a korábbi századokban mennyire voltak a

tömegek meghatározóak? Vajon valóban az állami intézmények, országgyűlések, kormányzatok képezik a

történelemben az emberiség megmaradásának gerincét, vagy pedig jobban a termelési tényezők, a

közösségszerveződés (család, település stb.) egyéb keretei? És az új tematika, a társadalomtörténet, századunk

végére el is nyeri folyóiratait, tanszékeit a szaktudományon belül. De az már kérdéses, hogy vajon lépést tart-e

tudományunk kritikai-filológiai műveltsége, forrástani műveltsége ezzel a tematikai érdeklődéssel?

Megkérdőjeleződik szakmai műveltségünk írott forrásokra való koncentráltságának jogossága. Miért? Mert

éppen az új- és legújabb kori társadalom történetére alapvető információt őrző tárgyi, képi és orális emlékek

forráskritikai feldolgozása még nem alakította ki a maga segédtudományait a történettudományon belül – mint

arról még más vonatkozásban is szólni fogunk.

Az újkor történelméről. A második tematikai kihívás a nyilvánosság érdeklődése az újkor iránt. Ahogy a

politizálás, az emberek saját dolgainak intézése mind általánosabbá válik, úgy válik a társadalom számára a

történelemben mind fontosabbá a hozzánk legközelebb eső korok története. Ma már a történelmi érdeklődés

elsősorban azt jelenti: tudni akarja a társadalom, milyen előzmények vezettek a mai helyzethez. A

történettudományon belül gyorsan fejlődnek ki az újkorkutatás intézményei: tanszékek, társaságok, folyóiratok.

Sőt, a mai disszertációk már nagyrészt nem is a klasszikus korszak tematikáiból, az ókorból, középkorból,

hanem az új- és legújabb korból merítik tárgyukat.

Mindennek ellenére a módszertanban, és így a történészképzésben még a speciálisan újkori források

tanulmányozása, éppúgy, mint a társadalomtörténet-írás esetében, lemarad. A szakma egyik lábával a

nyilvánosság igénye után lép, a másikkal állva marad. A történettudományban ma tevékeny generációk

képzésükben a középkoron iskolázódtak. Az újkori forráskritika körvonalai még az írott forrásokra vonatkozóan

is csak részben alakultak ki.

De – hogy ismét a nem írott emlékekhez térjek vissza – hiányzik annak végiggondolása: mennyiben különbözik

a 20. század, mint emlékeket termelő korszak, a történelem korábbi szakaszaitól. A már előbb is említett

tömegesség nemcsak az állami és hivatali élet kitermelte tömeges aktatermelésből áll, sőt nem is csak a tömeges

privát írott emlékek (levelek, feljegyzések) kitermeléséből, de jelenti azt is, hogy az ipari forradalmak

következtében az emberi környezet tárgykultúrája a korábbiaknál sokkal gazdagabb lett. Azt is mondhatnánk: a

legújabb korban az emberi történelemnek sokkal több oldala csapódik ki a tárgyi környezetben, mint korábban;

a tárgyi és környezetkultúra elemein sokkal több leolvasható az újkori társadalom életéből, mint a korábbi

korszakok esetében.

A globális témákról. A következő, harmadik tematikai kihívás a globális problémák jelentkezése jelen

korunkban. A 20. század második felére minden gondolkodó értelmiségi előtt egyértelművé válik, hogy a

nemzeti államok rendszere a maga bonyolult bürokratikus gépezetével, sőt parlamentáris és pártrendszereivel

sem képes az emberiség általános problémáit, a 20. század teremtette új problémákat megoldani. A 19.

században rögzült és ma is élő intézményeinkkel nem tudjuk legyűrni ember és környezet, azaz a bioszféra

tönkretételének veszélyeit, a stratégiai fegyverek keltette világpusztulás veszélyét. A társadalmi nyilvánosságot

mind jobban érdekli az ember nembéli viszonyának, az embernek mint biológiai egységnek problémája


(gyermekkor, az öregség, a nemek viszonya, önmagunk megőrzése). Kevésbé akarja legyőzni a természetet és

mind jobban békében kíván vele élni, és értékmérője mindinkább az lesz, hogy a különböző politikai és

társadalmi intézmények (nemzeti állam, parlament etc.) mennyiben segítik az embert az egyszer megélhető élet

mind teljesebb kiéléséhez. Ha most ezzel az érdeklődéssel szembehelyezzük azt, hogy tanszékeink,

intézményeink mennyire az állami és a nemzeti tematikákhoz igazodnak, akkor azt mondhatjuk, hogy a 20.

század második felének társadalmi nyilvánossága a történelem iránti kíváncsiságban előtte jár a

történettudománynak. Míg mi szorgalmasan írjuk disszertációinkat a diplomácia, egyik vagy másik kormány és

párt parlamenti harcainak történetéből, addig az embereket sokkal inkább az érdekli, hogyan táplálkoztak,

ruházkodtak, szeretkeztek elődeink, hogyan élték meg a nap 24 óráját, amiből talán csak elvétve fordítottak

átlagban fél vagy negyedórát a politikára, az intézményekkel való törődésre. És történetírásunk az emberek által

megélt ezen negyedórák történetére összpontosítja többnyire figyelmét.

Második tézis: Az új kultúraközvetítő lehetőségekről

A történetírásnak minden korszakban igénybe kell vennie a kultúra közvetítő eszközeit, amelyeket a technika,

illetve az emberi érintkezés rendszere kitermelt. A 19. század történetírása teljes mértékben kiterjeszkedett a kor

kínálta ilyen eszközökre, az írásbeliségre és a szóbeli előadásokra. A 20. század végének történetírása azonban

nem képes birtokba venni az új ismeretközlési rendszereket és nem képes kialakítani az ehhez szükséges új

irodalmi műfajokkal.

A 19. század második felének nagy kultúrkonzumációs élménye a tömeges írásbeliség. Igaz, máig adós a

történettudomány annak méltatásával, hogy az európai kultúra középkori kiemelkedése, majd 19. századi

robbanásszerű fejlődése, mennyiben köszönhető a tömeges írásbeliség elterjedésének, a zsinórírás, majd a

gépírás tömegesedésének. De azt senki nem vitatja, hogy a modern állam 19. századi megszervezése a tömeges

írásbeliség nélkül lehetetlen lett volna. Az írás szervezi az államigazgatást, a kereskedelmet, a közlekedést, a

helyi hivatali életet, és szervezi a kisközösségi (családi, baráti, egyleti) kapcsolatrendszert. A tömeges

nyomdatermékek elterjedésével a könyv, a folyóirat, majd az újságipar kibontakozásával az írás az elsőszámú

ismeretközlési tevékenység, és az olvasás az elsőszámú ismeretelsajátítási tevékenység. Hogyan helyezkedett el

a történetírás ebben a kulturális intézményrendszerben?

A történeti ismeretek közvetítésének két hagyományos formája az előadás és az írás. Mindkettő igazodik az új

kulturális intézményrendszerhez. A 19. század második felére szinte minden európai ország

történettudományában kialakulnak a történettudomány írott műfajai. A tudományos monográfia, a folyóiratokba

szerkesztett tanulmány a megfelelő jegyzetapparátusokkal, a forráskiadás és a recenzió. Ehhez járult a történeti

szintézis, lehetőleg sok kötetben. A századvég francia, német, olasz vagy akár magyar tisztviselő

középosztályának könyvespolcairól egy-egy történeti összefoglaló munka, sőt a központi vagy a helyi történeti

folyóirat egy-egy kötete sem hiányozhatott. A történettudománynak kialakul a fogalomtára, részben

tudományos, részben a széles közönséghez szóló nyelvezete.

A történettudomány birtokba veszi természetesen a kor szóbeli közvetítési fórumait, az iskolai, az egyetemi

oktatótermeket és az egyleti előadói pódiumokat is.

Összefoglalóan megállapíthatjuk: a 19. századi történetírás számára tudomány és nyilvánosság viszonya

problémamentesnek látszott; ahogy előző tézisünkben már szóltunk erről, a történettudomány teljesen birtokba

vette azokat a tematikákat, amelyeket a kor világszemléleti fejlődése napirendre tűzött, és most a kultúrközvetítő

eszközökről szólva, teljesen birtokba vette azokat a fórumokat, az írásbeliséget és a szóbeliséget, amelyeket a

kor kulturális színvonala számára kínált.

A 20. században azonban sorozatban érik a kihívások a történetírást, mint kultúraközvetítő tevékenységet. És

ezek, sajnos, kevéssé késztették mozdulásra a történetírást az új ábrázolási formák kialakítása terén.

Már az első kihíváshoz, a tömeges újságolvasáshoz is csak az elmúlt évtizedekben – tehát félévszázados

késéssel – zárkóznak fel az ún. történelmi magazinok. A napilapokban cikkeket írni vagy a képes hetilapokban

történeti elbeszéléseket közreadni, nem tartozott a szakmai céh által elismert tevékenységhez. Tudományos

eredményeinket rövid, néhány oldalas fogalmazványban elmondani, új írói műfaj kialakítását, író és olvasó új

típusú kapcsolatát kívánja. Az irodalmi és képes hetilapok, havilapok már száz esztendeje fekszenek a széles

közönség asztalán, amikor az 1970-es években megjelennek a történeti magazinok az újságárusok standjain. És

napjaink céhes tudósa is még gyakran fintorog, amikor a történelmi magazinok írásra kérik fel. Az ún. történeti

ismeretterjesztő lapok helyett az előkelő – igaz, már kevesek által olvasott – akadémiai folyóiratait emlegeti

büszkén.


És még kevésbé készteti a történetírást az új írói műfajok irányába a második kihívás, az 1930 után elterjedt

tömeges rádiózás, majd pedig a harmadik, az 1950-es évektől kibontakozó tömeges mozgóképkultúra, a

televízió, illetve napjainkban a képmagnó elterjedése.

Pedig gondoljuk csak végig, amit biológusok, pszichológusok állítanak; az utóbbi két évszázadban

visszafejlődött látási kultúránk a fogalmi apparátussal dolgozó írásbeliség mögött. Állítják: az emberben, mint

biológiai egységben, nagy tartalékok rejlenek a vizuális megértés, gondolkodás terén. A rádió, a lemez, a

magnetofon tömegessé válása a hallást fejleszti, a tömeges fotózás, filmezés, a televízió a látást finomítja. És

ahhoz már nem is kell természettudósnak lenni, hogy lássuk: mennyit fejlődik a képi úton közvetített jelentés

megértésében az emberi agy. Az alak, a szín, a tér, a mozgás mint aspektus, jelen van a gondolkodásban. A

televízió, általában a mozgóképkultúra a 20. század végére a legerősebb nyilvánosságteremtő fórummá

emelkedett. És milyen lehetőségeket kínál? Tudomásul kell vennünk: a vizuális és audiós információnyerés az

olvasással egyenrangúvá nőtt.

Ha most már azt vizsgálom, hogy a történetírás mennyire vette birtokába ezeket az új kultúraközvetítési

lehetőségeket, akkor azt kell mondani, nagyon kevéssé. És nem tudta kialakítani az írásbeliségen túlmenően a

szükséges új műfajokat sem. Video- és hangkazettákat kölcsönző gyermekeink számára magától értetődik a

felismerés, hogy a kamera, vagy akár egymás mellé sorakoztatott képek segítségével pillanatok alatt átláthatóak

a történés körülményei, amely körülmények leírására a történetíró könyveiben oldalakat kénytelen szánni. És

ezzel az olvasó óráit veszi igénybe. Sőt, a történelemnek olyan szinkronikus és diakronikus különbségei

ismerhetők fel néhány negyedóra alatt, amelyek megértésére különben monográfiákat kell áldozni. Vagyis: a

történetírás, mint kultúraközvetítő tevékenység, nem tud megfelelően élni azokkal az előnyökkel, amelyeket a

történeti ábrázolásban a képi és a hangi eszközök képviselnek az írásos kifejezési formákkal szemben.

Harmadik tézis: Az új történetírói műfajokról

Amennyiben a történetírás nem veszi birtokába a nyilvánosságteremtő új kultúraközvetítési intézményeket,

amennyiben megmarad az írásbeliségre szorítkozó irodalmi műfajoknál akkor szakmány a történettudomány,

mind jobban ki fog szorulni korunk kultúrkonzumációjából. Napjaink történetírójának sürgősen meg kell

tanulnia megjeleníteni a történelmet nemcsak tanulmányokban, könyvekben, hanem a hangszalag, a filmszalag,

a képeskönyv kínálta új műfajokban. Ehhez azonban újra kell gondolni a történeti ábrázolás alapkérdéseit.

Negyedik tézis: Az új típusú szakmai műveltségről

Korunk tematikai kihívásai és az új ábrázolási lehetőségek a kialakítandó új történetírói műfajok új szakmai

követelményeket is állítanak a történésszel szemben.

Mivel a képen vagy a magnószalagon egyénített, hús-vér emberek jelennek meg, történelmileg nagyon is

adekvát tárgyi környezetben, szokásvilágban, jellegzetes hanghordozással, így mind a látható tárgyi világnak,

mind a mozdulatoknak, viselkedésformáknak, a mozgásnak is információközvetítő szerepük van. A képi, a

tárgyi, valamint orális emlékeknek nemcsak mint az ábrázolás eszközeinek nő meg jelentőségük, de gyakran

ezek lesznek primer forrásaink is. Ahhoz viszont, hogy a tárgyi, képi, orális emlékeket el tudjuk helyezni

keletkezési körülményeikbe, funkcionális környezetükbe, vagyis: az őket hagyományozó társadalom egész

termelési, környezetkultúrájában, szokásvilágában, ahhoz új típusú filológiai képzettségre van szükségünk. És

ehhez felül kell vizsgálni az úgynevezett segédtudományok hagyományos rendszerét. Szakítani kell a

segédtudományokban a középkor-centrikussággal és az írott forrásokra koncentrálással.

Ötödik tézis: A történeti emlékek megőrzéséről

A történelem újszerű bemutatásához elengedhetetlenül szükséges, hogy az írott emlék mellett a tárgyi, képi

emlékanyagot is jobban megismerjük, de elengedhetetlenül szükséges az is, hogy kritika alá vegyük a történeti

emlékek megőrzésének egész rendszerét.

A levéltár, mint az állami (és magánjogi) praxis számára fontos aktákat őrző intézmény, fokozatosan került

kifejlesztésre. A politikai intézmények nemcsak a politikát „csinálták”, de egyben termelték is az írásos

forrásanyagot. Mint ahogy épp a történetírás története mutatja: a levéltárost, mint szakszerű hivatalnokot is, a

napi ügymenet gyakorlati igénye termelte ki, aki ismeri az aktákat előállító intézmények történetét, és így tudja,

hol kell azokat keresni. Az államnak és a vállalati adminisztrációnak politikai és üzleti érdeke volt a szakszent

levéltár, a szakszenten képzett tisztviselő-garnitúra kialakítása. De sokkal kevésbé fűződött politikai–

társadalomtudományi vagy üzleti érdek a tárgyi, képi anyag rendszeres gyűjtéséhez, az ezzel foglalkozó

intézmények fejlesztéséhez


Epilógus, 1991

De amikor mondatainkat faragjuk a szakmai önkritikáról, vagy a társadalmi nyilvánosságról, a társadalomról

magáról, nem tudunk szabadulni a kiindulópontként választott gondolattól: minden kritika, önkritika ki van

szolgáltatva a napi politikai szférának. A történész álmodozhat íróasztala mellett vagy kedves hegyei, erdői

között a 21. század tudományáról, a 21. század nyilvánosságáról, miközben a politikai adminisztrációk a maguk

több száz éves, elöregedett, méregdrágán fenntartott intézményeikkel, állami, katonai, diplomáciai

apparátusaikkal nem képesek megóvni a világot a katasztrófáktól. Az állami-nemzeti erőkifejtésre felépült

társadalmi gondolkodás csődje már nem is az alapelvek kidolgozójánál, Európánál jelentkezik, hanem az

„exportvidékeken”, korunk civilizációs peremvidékén. Az egyén, az egyes ember, aki maga fölé növesztette –

igen demokratikusan különben – ezeket az intézményeket, szentnek mondott kollektív eszmék jegyében, az

egyén fázósan és félőn húzódik össze kis dolgozószobájában, s miközben önmagával is perpatvarkozva szántja a

papírt nyilvánosságról, tudományról, minduntalan felteszi a kérdést magának – ahogy feltette két évtizeddel

ezelőtt is – vajon szükségszerű-e az ész, az értelem, az értelmiség kiszolgáltatottsága? Kiszolgáltatottsága

immáron nem egyedül a diktatúrának, mint két évtizeddel előbb gondolta, de a magunk, az évszázaddal ezelőtt

kitermelt ideológiáknak, eszmerendszereknek. És vajon nem túlságosan is rabjai vagyunk saját

intézményeinknek, túlságosan is jól érezzük magunkat az elért státus-kényelmünkben, és ez lelassítja

gondolkodási reflexeinket? Vajon mindaz, amit írtunk, tanítottunk mi, történészek, professzorok az elmúlt

másfél évszázadban, mennyire részes mindabban a világbomlásban, amelyet ma átélünk? S mennyire vagyunk

netán elmarasztalhatók azért, hogy ezoterizmusba süllyedve hallgattunk, vagy hallgatunk?


1. A paraszti munkaeszköz-használat átalakulása 1870�1910

A magyar társadalom a 20. században

A volt szocialista országok történettudományai közül először Magyarországon fogalmazódott meg, hogy nem

egyszerűen bizonyos tények értékelésén kell változtatnunk, hanem egész történelemértelmezésünket kell

alapjaiban felülvizsgálni (Békásmegyer, 1987. január). És a legsürgetőbb ezeknek a kérdéseknek újragondolása

a történelemtanításban: míg a tudomány megteheti, hogy monográfiákban megkerüli a történelem „hosszú távú”

és az emberiség fejlődésének alapproblémáit, a történelemtanítás nem tehet ezt. A tanárnak ki kell állnia az

osztály elé és valamiféle rendszerben, valamiféle szempontegyüttes szerint át kell tekintenie az emberiség

történelmének egészét. Vagyis nap mit nap a szemlélet az alapkérdésekkel szembesül.

A marxistaként meghirdetett történelemfelfogás egy könnyen áttekinthető – de tudjuk, hogy leegyszerűsített és

vitatható kiindulópontból tájékozódó – képet festett a történelem-tankönyvekben a tanulók és a tanárok elé.

Joggal teszik fel a kérdést tanáraink mit és hogyan tanítsanak? Kétségtelenül az új tanterveknek és az új

könyveknek kell majd választ adniuk a kérdésre. 1988-ban megindultak az új tankönyvszövegek

előtanulmányai, 1991-re meg is jelenik könyvsorozat formájában. Ezt követhetik majd az új tankönyvek

(remélhetően alternatív tankönyvek).

A legtöbb bizonytalanságot a politikailag legérzékenyebb 20. századi történelem oktatása jelenti. Nem csak a

politikai hangsúlyok áthelyezése, a szereplők–mozgalmak átértékelése szükséges, de az újkori ember élete

értékelésében az egész nézőpontrendszer megváltoztatása. Ami legjobban hiányzik az a társadalom- és

művelődéstörténelem.

Az alábbiakban a História majdnem egész számát a 20. századi magyar társadalomtörténet köréből vett

írásoknak szenteljük. Segítséget kívánunk nyújtani a tanároknak – és talán ösztönözni is olvasóinkat –

gondolkozzunk csak el, vajon melyek is a fontos tényezők az emberi életben. Az egyszer megélhető emberi

életben, amelyről végül is a „politika” (kormányok parlamentek elöljáróságok) dönt. Amely politikának

értékmércéje mégiscsak az kell, hogy legyen: mennyire biztosítja az egyénnek az életkerete sokoldalú

megélését. Értékmérő a jelen politikájában, a múlt történelmében.

G.

TAKÁCS Péter

A paraszti munkaeszköz-használat átalakulása

1870–1910

A magyar mezőgazdaság kapitalizálódásának jogi, gazdasági és társadalmi feltételrendszerét az 1848. évi

jobbágyfelszabadítás teremtette meg. A feltétel-rendszernek történelmi, társadalmi gyakorlattá érleléséhez

azonban hallatlan mennyiségű munkát kellett elvégezni. Évtizedekre volt szükség, amíg sikerült a

telekkönyvezett földtulajdont megteremteni, az agrártársadalom mentalitását, szorgalmát, szemléletét,

határhasználati szokásait minőségileg átrendezni.

Az agrártermelést, vele együtt az agrártársadalmat minőségileg átrendező folyamat egyik el nem hanyagolható

mozzanata és következménye a paraszti munkaeszközök kicserélődése, korszerűbben szólva: az

agrártechnológia minőségi cseréje a paraszti gazdaságokban. Ennek a technológiai megújulásnak számos

előfeltétele közül – urbanizáció, iparfejlődés, a hitelélet korszerűsítése, az agrárszakoktatás megszervezése,

keresleti agrárpiac kialakulása, társadalmi értékrendváltás stb. – kettőt jelzésszerűen érintenem kell. Egyik

vitathatatlanul legfontosabb előfeltétel a négyszögölnyi pontossággal felmért és telekkönyvileg rögzített

szabadforgalmú földtulajdon megteremtése volt. Ez a roppant mennyiségű földmérő munkával, végeláthatatlan

paraszti zenebonák közepette zajló folyamat az 1870-es évek közepére lezárult. Ekkortól adni-venni, örökölni,

elidegeníteni, hitellel terhelni, perelni csak négyszögölnyi pontossággal telekkönyvezett birtokot lehetett. Bár ha

nehezen is, ebbe belenyugodott a magyar társadalom.

A másik; legalább ilyen elő- és kényszerítő feltétel volt a korszerű infrastruktúra, mindenekelőtt a vasút- és

közúthálózat, a hitelintézeti hálózat kiépítése. Ez teremtett ugyanis kockázatot és keresleti piacot a

magyarországi agrártermékek számára. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ehhez a folyamathoz társult a


Tisza- és Duna-völgy szabályozása, melynek eredményeként 5 749 677 katasztrális holddal növekedett

Magyarországon a magasabb szinten hasznosítható agrárterület.

Mellőznünk kell most a gazdaságban és a társadalomban lezajló értékrendváltás egyéb mozzanatait: időérzék

átrendeződése, a szorgalom megnövekedése, a takarékosság meghonosodása, a piacérzékenység megjelenése, a

vállalkozó kedv növekedése, a haszonelvűség meghonosodása stb. Szorosan a témánál, a paraszti munkaeszköz-

váltásnál maradva, ennek igazi jelentőségét csak pontos számszerűsítéssel érzékeltethetném. Előre kell azonban

bocsátanom, hogy a paraszti munkaeszköz-használat megújulását és átrendeződését objektív számsorokkal csak

részben kísérhetjük nyomon. Néhány eszköz – eke, borona, vetőgép, kultivátor stb. – számát, szaporodását,

minőségi cserélődését regisztrálta olykor-olykor a statisztika, de az agrártermelésben használt, illetve

nélkülözhetetlen eszközök többségét sohasem vették számba. Az általam vizsgált korszakban ezek többségének

az értéke olyan alacsonyra szállt, elterjedésük annyira mindennapivá vált, hogy a leggondosabb paraszti

végrendeletek is megfeledkeztek róluk. Számos eszközt maga a paraszt készített el. Számszerinti tömegükre

ezeknek az eszközöknek csak a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos adatokból, a magyarországi

agrártársadalom egésze által elvégzendő évi munkamennyiségbál következtethetünk. Ezért szükségesnek vélem

a magyarországi mezőgazdaság 1870–1910 közé eső legjellemzőbb adatait felidézni, hogy sejthessük a

szükséges munkaeszközök mennyiségét.

I. A mezőgazdaság általános jellemzői

A művelési ág szerinti megoszlás gyors ütemben növekedő szántóföldekről, a rétek zsugorodásáról, a legelő

fogyásáról, a kert- és szőlőkultúra állandósulásáról (a filoxéravész átmeneti nagy veszteségeit leszámítva), az

erdőterület lassú visszaszorulásáról, a nádas, és terméketlen területek visszaszorulásáról tanúskodik.

Ezen belül külön figyelmet érdemel, hogy a szántóföldi vetésszerkezetben növekedett a búza, az árpa, a

kukorica, a burgonya, a cukorrépa és a szálastakarmány területe. Újabb táblázat szükségeltetne e változások

érzékeltetéséhez, de ezúttal elégedjünk meg néhány adat közlésével. A búza vetésterülete az 1871. évi 3 678 000

katasztrális holdról 1910-ig 5 943 000 holdra, a kukoricáé ugyanezen idő alatt 2 704 000 holdról 4 168 000

holdra növekedett. A cukorrépa 34 ezer hold helyett 191 ezer holdon termett. A burgonya vetésterülete az 1871-

es 635 ezer holdról 1910-re 1 018 000 holdra emelkedett. A szántással hasznosított terület növekedésével

arányosan zsugorodott az ugar. Időrendi részletezés helyett elégedjünk meg most azzal, hogy amíg 1871-ben

még 3 978 632 katasztrális hold volt az ugarterület, addig 1910-re és 1 997 011 katasztrális holdra zsugorodott.

Ez a számadat jelzi, hogy a Magyar Királyság peremvidékeit kivéve, 1910-re majdnem mindenütt felváltotta a

nyomásos gazdálkodást a vetésforgó. Ez nemcsak az elvégzendő munka mennyiségét, hanem a munkához

szükséges szerszámok számát is megnövelte, illetve új, nagyobb teljesítményt lehetővé tevő szerszámokat

igényelt.

Gazdák

A mezőgazdasági munkaeszközök számának megbecsülését segítené elő, ha pontos adatunk lenne a gazdaságok

és a birtokosok számáról. Egy-egy önálló egzisztencia megteremtésére alkalmas parasztgazdaság egyik

jellemzője ugyanis, hogy teljes eszköz-készlettel igyekszik felvértezni magát. E téren is homályban

tapogatódzunk, mert 1895-ből ismerjük a gazdaságok számát, 1900-ból pedig a birtokosokét. Pontos

következtetések levonására, az eszközváltás folyamatának megragadására ez elégtelen, de némi segítséget mégis

adnak e számsorok a tendencia érzékeltetéséhez.

Állatok

A „felhívott” számsorok a szántóföldi termelés dominanciájáról tanúskodnak. Az ugar szűkülése, a legelők

zsugorodása visszaszorította a rideg állattartást. Az „istállózás” eszköz-igényesebbé tette az állattartást is. E

téren – csak utalnék arra, hogy a rideg állattartás visszaszorulása a paraszti porta szerkezetében, építményeiben

eredményezett minőségi változást. A paraszti portán megépültek az istállók, ólak, takarmány- és abraktárolók, a

drágább mezőgazdasági eszközök tárolására, óvására a színek, pajták. E folyamat megértése céljából szükséges

az állatállomány ismertetése.

Íme az adatsorok, melyek meghatározták a paraszti eszközkészlet elterjedését, szaporodását, minőségi cseréjét.

Ezekhez kiegészítésül már csak az ország lakosságszámának alakulását kell emlékezetbe idéznünk, annak

előrebocsátásával, hogy 1870-ben Magyarországon a társadalom 75%-a, míg 1910-ben 62%-a élt és dolgozott

az agrárszektorban.


A tanúként „felhívott” adatok jelzik dualizmus kori mezőgazdaságunk kapitalizálódásának mozgásirányát.

Birtokukban érthető a tény: 1850 és 1910 között a magyar mezőgazdaság 250%-kal növelte termelékenységét.

II. Eszközök, szerszámok

A termelékenység jelzett növekedésének egyik előfeltétele és szükségszerű velejárója volt a parasztgazdaságok

munkaeszköz használatának minőségi átrendeződése. Az adatok bizonyította szántóföldi termelés

dominanciájával függ össze, hogy először a növénytermesztéssel kapcsolatos eszközök fölött kell „szemlét

tartanunk”.

Szántóföld

A 19. századi szakirodalom a „legfontosabb, legtöbbrétű feladatot ellátó talajművelési eszköznek” az ekét

tekintette. Ez „lazítja, keveri és porhanyósítja… a talajt, tehát tömörítésen kívül a talajjal végzendő összes

lehetséges mechanikai műveletre” alkalmas. A 19. században az eke fejlődésének forradalmi korszakát élte meg.

Magyarországon e században kétszeres eketípus-váltás történt. Előbb a vaspapucsos ekét váltotta fel a vastestű

ekék tucatnyi fajtája (Mátyusházi-, Zugmayer-, Vidats-, Farkas-, Temlin-, Edelmeyer-, Schuller- stb.-féle), majd

e sokféleség fölött aratott győzelmet a Sack-típusú eke. Pontos számadatunk sajnos az ekékről sincs.

Korszakunkban két eke-összeírás volt: 1872-ben és 1895-ben. 1872-ben a statisztikusok 1 109 460 ekét vettek

számba. Ebből 578 000 faekét találtak. 1895-ben 1 287 985 eke íratott össze, melyből fagerendelyes vaseke volt

1 035 553, míg vastestű eke 252 432 találtatott. A faekék ekkorra eltűntek. Az eke-váltás rohamos ütemét az

említett számadatok is érzékeltetik.

A szántás porhanyítására, a felszakadó rögök szétzúzására, a „magház” előkészítésére, a magvak takarására, a

fagy megszívta, fellazította föld tömörítésére, a talajvíz, eső „megfeküdte” földek lazítására használták a

parasztgazdák a boronát.

A vizsgált időpontban a boronának három típusa volt általánosan használt: a tüskés- vagy tövisborona, a

fakeretes borona és a vasborona. 1895-ben 1 055 568 fogasboronát írtak össze, s ezekhez társult 286 235

„kökény és galagonya ágból” rámába, keretbe foglalt tövisborona. A boronák száma majdnem egyezik az ekék

számával. A 230 ezernyi különbség azzal függ össze, hogy a közép- és nagybirtokon 8-10 ekére is elegendő volt

egy borona.

A saját igaerővel és ekével rendelkező parasztgazdaságok mindegyike törekedett az eke és borona együttes

birtoklására. A gazda a friss szántást igyekezett azonnal megboronálni. Ezzel lassította a föld kiszáradását,

javította a talaj vízháztartását, megakadályozhatta a rögök „összekeményedését”. Azonnal betakarhatta az

elvetett magvakat, védve őket a madár-kártevőktől, gyorsítva csírázásukat is.

A paraszti tapasztalat és hagyomány mellett fokozatosan tért hódítottak a mezőgazdaságban a tudományos

kutatás eredményei is. Ezzel függ össze a talajtömörítő eszközök fokozatos térhódítása. E célból alkalmazták a

hengereket. Galgóczy Károly az 1850-es években figyelt fel lassú terjedésükre, de még az 1895. évi

mezőgazdasági statisztika is csak 145 024 hengert vett számba. Ezek többsége is egyszerű keretes fahenger volt.

A fogas vashengerek száma 17 848 volt. Ez utóbbiak szinte kizárólag közép- és nagybirtokon használtattak.

A hengerek használata számuknál sokkal elterjedtebb volt. Egyike volt a henger azon paraszti eszközöknek,

melyeket szívesen és ellenszolgáltatás nélkül kölcsönöztek tulajdonosaik. Gyakran előfordult az is, hogy egy-

egy gazda saját igaerejével „fordult” néhányat a szomszédja, rokona, ismerőse, az őt megkérő falubéli

szántásán, vetésén a saját hengerével.

Az eddig említett eszközök a hagyományos gabonatermelés nélkülözhetetlen eszközei voltak. A vetésforgó

elterjedése, a kapásnövények térhódítása új, korábban alig használt eszközök megjelenését és térhódítását

eredményezte. Ezek egyike volt a vetőgép.

Vetőgépből 1872-ben még csak 6239-et írtak össze Magyarországon. 1895-re 44 168-ra szaporodott a számuk.

A nagybirtokon 320, a kisbirtokon 622, a törpebirtokon 2519 holdra jutott belőlük egy. Elterjedésüket kezdetben

a tökéletlen szerkezetük okozta gondok, később a vontatásukhoz szükséges igaerő hiánya akadályozták.

Jelentősége és szükségessége a sorműveléses kapásnövények – kukorica, cukorrépa, napraforgó, burgonya stb. –

térhódításával vált nyilvánvalóvá. A vetőgéppel vetett kapásnövények talajművelése, gaztalanítása

kultivátorokkal, ekekapákkal könnyíthető volt, és roppant mennyiségű időt lehetett ezáltal megtakarítani. Az

árban elérhetetlen, saját igaerővel vontathatatlan vetőgépet a parasztgazdák rafinériával, ügyes ötletekkel

pótolták. A vastestű eke szarvára szerelhető „vetőcsővel” végezték szántás közben a sorvetést. A répa vetéséhez


„sorhúzót” használtak. A vetőcsövet bármelyik falusi kovács elkészítette, a sorhúzót bármelyik parasztgazda

„összeeszkábálta”. Mindezek a vetőgépet szükségből és szegénységből helyettesítő eszközök egyenletessé és

párhuzamossá „varázsolták” a kapásnövények sorközét. A jobbmódú gazdák beszerezték a vetőgépet is, és

vállalták mások földjének bevetését is, de ezért már ellenszolgáltatást követeltek: kapálást, répa, mák, cirok

egyeselését, esetleg aratást.

Kapások

A kapásnövények elterjedése gazdagította a paraszti gazdálkodás eszköztárát az ekekapával, a töltögető ekével,

a kultivátorral. Ezen falusi kovácsok és mezőgazdasági gépgyárak által egyforma szorgalommal készített

eszközökből 1895-ben 129 066-ot írtak össze a statisztikusok. A paraszti gazdaságokban a sima kapálásra és

töltögetésre egyformán alkalmas ekekapák terjedtek el, amiket természeti juttatásokért is készítettek a kovácsok.

Ezek teljesítménye a napi két holdat is elérte, s egy lóval, két tehénnel vontathatók voltak. Elterjedésük újabb

eszközzel gyarapította a falusi gazdaságot: a jószágok „pofájára” szerelhető „szájkosárral”, amivel a növényeket

védték a lelegeléstől. A kapásnövények elterjedése tette szinte nélkülözhetetlenné minden falusi portán a

kapákat, kapircsokat, az ezek élezéséhez szükséges reszelőt, kalapácsot, üllőt.

A kapások betakarítását könnyítette a kukoricafosztó, a répaásó, a csimázókés, a csutka- és kóróvágó.

A kapásnövények terjedése megszaporította a ponyvák, kosarak, kötelek, zsákok, kasok, kukorica-szurkálók,

morzsolók, darálók, répaszeletelők, szecskavágók számát, ami már összekötötte a szántó-vető foglalatosságot az

állattartással

Aratás

Mielőtt azonban az állattartás legfontosabb eszközeiről szót ejtenénk, szólnunk kell a kalászosok betakarításával

kapcsolatos, a 19. század második felében lezajló teljes eszközváltásról, a kaszával való aratás eszközeiről.

A paraszti munka „legszentebb”, legnagyobb gonddal végzett folyamata továbbra is az aratás volt. Ezt a

munkafolyamatot teljes eszközváltás kísérte. A sarlóval való aratást felváltotta a kaszával való aratás, ami

eszközrendszerét tekintve alig-alig hozott minőségileg új szerszámot, de – néhány más munkafolyamattal együtt

– a paraszti életmód, ruházkodás, táplálkozás, családszervezet, munka- és értékrend teljes megváltozását

eredményezte. Nincs most terem ennek a bonyodalmait kibogozni. Most csupán annyit említenék, hogy a

kaszával való aratás legfontosabb munkaeszközei a következők voltak: kasza, marokszedő (amit

helyettesíthetett a sarló), gereblye, kalapács, üllő, fenőkő, fenőtok, csobolyó stb. Ezek számát pontosan

megmondani képtelenség. Megbecsülni is csak százezres nagyságrendű tévedésekkel lehet. 1910-ben a kaszálni

való majdnem megközelítette a 14 millió holdat, s ebből a rétek, lucerna- és lóhere-földek kétszer-háromszor

kaszálódtak, s olykor még a kalászosok tarlóját is megkaszálták őseink. Másfél milliónyi kaszát kellett hát

rendenként fenni, egy-egy hold lekaszálása után kalapálni, még akkor is, ha minden kaszára 10 holdat számítunk

évenként. Munka tehát volt a földeken. Szerszámok, eszközök kellettek hozzá, egyre jobb minőségben,

százezres, milliós nagyságrendben.

Istállózó állattartás

Új, eddig nem vagy alig használt eszközök kellettek az istállózó állattartáshoz is. Jászolra szorultak a lovak,

szarvasmarhák, vályúra a sertések. Kötőfék, lánc, tézsla, járom, trágyahordó saroglya, lószerszámok, hámfa,

gúzsok, vendégoldal-rúd, keresztfa, rudallókötél, gyeplő, ostor, vesszőkasok, oldalmagasító deszkák,

keresztkötő láncok, vasvilla, balta, szekérülés, lópokróc stb… Mind-mind tartozékai egy-egy

parasztgazdaságnak. És ott sorakoztak még a rocskák, tejesszilkék, moslékosdézsák, teknők, vajköpülők,

rokkák, guzsalyok, gerebenek, orsók…, hogy a kamrákba, konyhákba, paraszti „kis” és „nagy” szobákba ne is

pillantsunk be…

Mielőtt berekeszteném ezt a befejezhetetlen felsorolást, egy paraszti eszközről külön is szólnom kell: a vasalt

szekérről.

Emberi elmével ma már felmérhetetlen, hogy a robbanómotorok elterjedése előtt milyen fontos szerepet

töltöttek be a mezőgazdaságban a szekerek. A szekér majdnem egyidős a kerékkel. Igazi jelentőségét azonban

minden nép életében az egységes nemzeti piacok kialakulásával, a vasúti közlekedés megteremtésével, az

árutermelés általánossá válásával nyerte el. Magyarországon az 1870–1910 közé eső négy évtizedben legalább

másfél millió vasalt szekér járta a mezőket, országutakat, hegyi utakat, s ezek közül legalább egymillió paraszti

tulajdonban volt.


A legmodernebb számítógépek birtokában is ismeretlen marad, hogy évenként hány tonna terhet cipeltek, vittek,

fuvaroztak e négy évtized alatt a vasalt szekerek Magyarországon 1900 és 1910 között évenként átlagban 40-45

millió mázsa búza, 12-13 millió mázsa rozs, 12-13 millió mázsa árpa és 11-12 millió mázsa zab termett. Ezt

szalmástól, kalászostól, a bennük elegyedett gazzal a cséplőgép alá kellett hordani. A „szemet” a cséplőgép alól

a padlásokra, magtárakba, kamrák hombáraiba, onnan a malomba, vasútra, vásárra, a megőrölt lisztet vissza…

Évenként átlagban 4 millió hold kukorica termését, annak szárát, egy millió holdnál több burgonya termését,

150-160 ezer hold cukorrépa, 250-300 ezer hold takarmányrépa termését kellett „megszekereztetni”. Szénát,

lucernát, szálastakarmányt, dohányt, repcét, kendert, lent, tűzi- és épületfát, vetőmagot, téglát, vályogot, követ,

trágyát… Volna még mit sorolni, de ennyi is elég, hogy képzeletünkben meginduljon másfél milliónyi szekér,

vágtatva, bandukolva, ballagva, vánszorogva, cammogva, nyikorogva, zörögve, függően attól, hogy egy-két

lovacska, hat paripa, két ökör, pár bivaly, két göthös tehénke, egy vagy két öszvér, szamár vonszolta maga után

a vasalt szekeret és annak terhét. Ezeknek a szekereknek többségét falvak és apróbb városok bognárai,

kerékgyártói készítették, és falusi, uradalmi kovácsok vasalták.

*

A praktikum, a tapasztalat, a hagyományok ereje, a szükség, a paraszti önellátással összekapcsolódó

haszonelvűség, a takarékosság és a paraszti gazdaságban megvalósuló természeti körforgás előnyeinek

kihasználása egy nagyon tarka, és nagyon gazdag használati eszköztár felhalmozására kényszerítette a magyar

parasztgazdaságot. Ebben a rövid eszmefuttatásban a legszükségesebb eszközökről, a normális gazdálkodás-

vitelben nélkülözhetetlenekről tudtam csak szót ejteni.

2. Képek


1. A Sack-eke

EGY KÉP – EGY ESEMÉNY

TAKÁCS Péter

A Sack-eke

Rudolf Sack szász paraszt 1863-ban kezdte gyártani az általa tökéletesített eketípust, mely mindazon előnyös

sajátosságok szintézisét valósította meg, amit az eke korszerűsítésén munkálkodók egy század alatt

kikísérleteztek. Egyszerű megoldással állítható volt a barázda szélessége, mélysége, egytől elméletileg végtelen

számú eketag volt összekapcsolható, s a Sack-féle eke a leghitványabb vonóerővel is tökéletes szántást

biztosított. Össze- és szétszántásra is alkalmazható volt Egy kamasz fiúcska „két göthös” tehénke mellett is

tökéletes talajmunkát végezhetett vele. Az eke a mankókerekes taligával könnyen kezelhető, és „örök életű”

volt. Egyedül a két vagy három csavarral felerősített, szabvány után készített ekevasat kellett időnként

megújítani, ami ha nem is filléres, de forintos áru volt, s rendszeres élezés mellett is évekig „szolgált”. A

tökéletesnek nevezhető magágy-előkészítés, amit a Sack-eke lehetővé tett, jelentősen növelte a terméshozamot.

Így az eke ára két-három év alatt megtérült a paraszti gazdaságban is. Magyarországon az 1870-es években

jelentek meg első példányai, és az 1890-es évektől rohamosan terjedt, háttérbe szorítva minden más eketípust.

1910-ben a Magyarországon használt ekék több mint a fele Sack-típusú volt.

2. Képek


1. A magyar burzsoázia, 1867�1918

VÖRÖS Károly

A magyar burzsoázia

1867–1918

Ha a burzsoázia fogalma alatt a klasszikus megfogalmazást értjük (amely szerint ez a kapitalista társadalom

uralkodó osztálya, az alapvető termelési eszközök tőkés tulajdonosa), úgy kétségtelen, hogy az Európán 1848

tavaszán átvonuló forradalmi hullám időpontjában Magyarországon ez az osztály még nagyon gyenge volt. Így

nem meglepő, ha e burzsoázia 1848-ig még csak kevéssé – és a gazdasági életnek egyelőre még csak keskeny

sávjában – volt képes azoknak a lehetőségeknek kiaknázására, melyeket a feudális viszonyok már egyre

érezhetőbb bomlása a polgári átalakulás számára Magyarországon is megteremtett. Jellemző, hogy a polgári

átalakulás érdekében folytatott és végül 1848-ban győztes politikai küzdelemben a döntő szerepet a liberális

középbirtokos nemesség és átmenetileg, a tömegek szervezésével, a radikális értelmiség játszotta.

Magyarország a birodalom területi munkamegosztásában

A polgári forradalom korabeli magyarországi burzsoázia ilyen gyengeségének közvetlen okai között elsőként az

országnak a birodalom területi munkamegosztásában kiosztott, az örökös tartományok agrártermékekkel

történő, vámokkal szabályozott ellátásának funkcióját, másodikként az örökös tartományok már a manufaktúra-

korszakba lépett iparának egyre érezhetőbb konkurenciáját kell említeni. Harmadikként a burzsoázia

kialakulásában döntő tőkefelhalmozást korlátozó, Magyarországon 1848-ig fennálló feudális intézményeket

idézhetjük: ezek közül is elsősorban az ún. ősiséget, mely gyakorlatilag lehetetlenné téve nemesi birtoknak a

család kezéből való kikerülését, a hitelezők számára rendkívül kockázatossá tett és így meg is gátolt minden

olyan hitelműveletet, amelyben fedezetként nemesi birtok volt lekötve. Ilyen körülmények között nem csoda, ha

az ország 1827. évi városhálózatát elemző kutatás szerint a kor Magyarországán (az Erdélyi

Nagyfejedelemséget itt nem számítva) a városi funkciók akárcsak viszonylagos teljességével is csupán 57

városban találkoztunk. Ezek között is azonban csupán 38 olyan, amelyik szabad királyi város, tehát a városi

jogok teljességével rendelkezik; a többi az udvari kamara, vagy világi, egyházi nagybirtokosok birtokaként,

azoknak függésében él.

Ezzel egy időben azonban már megindul és kibontakozik az a folyamat is, melynek során Magyarország a

napóleoni háborúk terménykonjunktúrájának következtében egyre erősebben bekapcsolódik az európai

gazdaságba is. Olyan folyamat ez, melyben ha a terményeket szállító magyar földbirtokosok hasznát a

háborúkat követő inflációk és devalvációk lecsapolják is, magát a kapcsolatot többé nem lehet visszafordítani.

Egyrészt az 1848-ig vezető évtizedek során ugyanis kitágul Magyarország exportképes termékeinek köre, majd

megszaporodnak a manufaktúrák és a gyári szabadalmat nyert vállalkozások, 1846-ban felépül Pesten az ország

első nagy teljesítőképességű gőzmalma, megszületnek a vasúthálózat tervei és épülnek egyes szakaszai is,

ugyanúgy, amint a két legnagyobb folyót a gőzhajózás veszi birtokába. Mindezt támogatja a kereskedelmet, a

hitel növekvő igényeit kiszolgálni kész hitelügyi hálózat: 1846-ban létrejön Pesten az ország első valódi bankja,

a nemességnek a lehetőségeket kihasználni kívánó és erre képes reformer csoportja keresztülviszi a tőkés

gazdálkodás igényeinek megfelelő kereskedelmi és váltótörvények meghozatalát: ezek már lehetővé teszik a

nemesi földbirtok lefoglalását adósságok fejében. A polgári forradalom pedig 1848-ban többek között kimondja

az összes feudális viszony, köztük az ősiség eltörlését is. Nem egy, még mindig korlátozva ható feudális

maradvány meghagyása ellenére is, Magyarország ezzel a század közepén rálépett a tőkés fejlődés útjára.

A burzsoázia színre lép

A modern polgári Magyarország megteremtésének most, 1848-cal megindult és 1867-tel politikailag,

intézményeiben is stabilizálódott, átmeneti dekonjunktúrák, visszaesések ellenére is tendenciájában is 1914-ig

végig emelkedő folyamatában a burzsoázia természetszerűen döntő szerepet játszik részint a fejlődés új és új

elemeinek kezdeményezőjeként, részint ennek termékeként, majd továbbfejlesztőjeként. Létezésének azonban

természetszerűen döntő feltétele a megfelelő tőke birtoklása, illetve részvétele egy e tőkét létrehozó

felhalmozásban. Korszakunk magyarországi burzsoáziájának kialakításában e felhalmozás részint belföldi,

részint külföldi előzményekre, alapokra megy vissza, ezeknek az alapoknak létrejöttében pedig még a

feudalizmusból öröklött polgári vagyon vagy annak hiányában részint megfelelő vállalkozói szellem, üzleti

érzék, vagy kíméletlen takarékosság – nemegyszer a társadalmi tevékenység valamely területén

monopolhelyzetet biztosító szakismeret játszik egyre nagyobb szerepet.


Ami a burzsoázia összetételét illeti – megfelelően a létrejöttének alapjaiként a fentiekben megfogalmazott

tényezőknek –, sok oldalról és viszonylag gyorsan kialakuló osztályról van szó, amely míg egyik oldaláról az új

igényekre válaszolni képes új meg új tagokkal állandóan gyarapodik, addig más oldalról állandóan selejteződik

is, kihullatva soraiból a magukat ott fenntartani nem képes elemeket.

A burzsoáziát kialakító fenti tényezők közül ’48 után leghamarább a még feudális eredetű (de többnyire nem

nagy múltú) és ennek megfelelő formájú polgári vagyon (nyílt árusítású iparcikk-kereskedés, kézműipari

műhely, esetleg manufaktúra) veszíti el jelentőségét: ez egyúttal a régi polgár gyors kiesését is jelenti a

burzsoázia soraiból. A hanyatlást a régi polgárságnak végül is csak az a túlnyomó, részben kereskedő rétege

tudja elkerülni, mely idejében felszámolva hagyományos tevékenységét, annak szerény felhalmozását képes volt

a kor modern vállalkozásaiba fektetni: részvényeket vásárolni vagy nagyobb városok esetén (immár

„patríciussá” változva) értékes házingatlanainak tulajdonosaként telekspekulációkba bocsátkozni, esetleg régi

üzletét luxuscikkek, specialitások kereskedelmére szakosítani. A kereskedelemmel ellentétben a céhes iparból

már nemigen vezet út a burzsoázia felé – felhalmozása ugyanis már nem, vagy csak nagyon kivételes esetben

volt elégséges birtokosának átmentésére a burzsoázia soraiba: szerény felhalmozás legfeljebb kisebb-nagyobb

szőlőbirtok vásárlására lesz elégséges.

A hazai burzsoázia gyors kibontakozása így a hagyományos előzményeknek gyengesége folytán túlnyomóan új

alapokból kellett, hogy kiinduljon. Egyik, s talán a legfontosabb ezek közül – mint arra már utaltunk is – az

agrárországra természetesen jellemzően, a terménykereskedelem, ezen belül is elsősorban a szemes termények,

valamint a gyapjú, később a dohány stb. kereskedelme – ideértve az állatkereskedelmet is. Mindez együtt így

hosszú időre a terménykereskedő burzsoáziát emeli az átalakulás vezető pozíciójába, amit megkönnyít az, hogy

mindezekkel az árukkal a hagyományos városi kereskedőpolgárság – nyilván tőkehiány miatt is – nem

foglalkozott, így az új vállalkozók számára eleve nem is jelentett konkurenciát. Másik új alap – kezdetben

részben ugyancsak a terménykereskedelemből kinőve, és a budapesti, majd a vidéki nagymalomipart

megteremtve – az ipari burzsoázia első lépéseit segíti. Mert a malomipar csakhamar kiegészül az élelmiszeripar

egyre több ágazatával, a terményeket egyre távolabbi termőterületekről egyre távolabbra szállító vasúti hálózat

igényei megteremtik a közlekedési eszközök, majd az élelmiszeripari berendezések gyártását, ezáltal

megalapozva a modern gyáripari burzsoázia kibontakozását. E kettős (terménykereskedelem és gyáripar) bázis

mellé lép be harmadiknak, ugyancsak már a fejlődés kezdetén, a vasútépítés, a városépítés, a folyamszabályozás

és (nem utolsósorban a hadsereg igényeire válaszolva) az építő- és az építőanyag-ipar, valamint az elsősorban az

iparban és a közlekedésben rohamosan növekvő gépesítés hajtóanyagát termelő szénbányászat, megannyi

ugyancsak sajátos arculatú burzsoá kategóriát alakítva ki.

Hosszan sorolhatnánk még a magyarországi burzsoázia 19. század második felében kialakuló új meg új

csoportjait, alapjaikként a gazdaság egyre szélesebb fronton jelentkező kibontakozásával.

De még így is meg kell említeni a burzsoáziának azt a csoportját, amely meglátva a magyarországi politikai

viszonyoknak a kiegyezés utáni stabilizálódása által kínálkozó lehetőségeket, saját korábbi (esetleg éppen

hagyományos) felhalmozású tőkéjét az induló hazai hitelügyi vállalkozásokba (bankalapításokba) fekteti be,

vagy külföldi tőkék közvetítését, adminisztrálását vállalja. Utóbbiak között már a 70-es évek elején előtérbe

lépnek a hazai banki nagytőkének a dualizmus korában legnagyobb, legjelentősebb vezetői: jórészük nagy

osztrák vagy nyugat-európai bankok helyi képviselőjeként kezdi pályáját.

A magyarországi burzsoáziát kialakító társadalmi mozgás egyik legjelentősebb mozzanata az értelmiség egy

részének a burzsoáziába való betagolódása volt. A polgári állami és társadalmi struktúra kibontakozása

természetszerűen tette egyre bonyolultabbá az emberek egymás közötti, valamint a hatóságokhoz való

viszonyát, régi emberi viszonylatok lazultak meg, új viszonylatok keletkeztek. Ez megnövelte az ügyvédek

iránti keresletet, éppen úgy, ahogy a differenciálódott társadalomban az emberi élet és egészség megőrzésére

való törekvés az orvosok iránti igényt fejleszti ki. A modern technika adaptálása, majd később továbbfejlesztése,

a gyorsuló, bővülő városépítés, a vasútépítések és más műszaki feladatok a mérnökök számát növelik nagyra.

Az iskolakötelezettség a tanítók, a legkülönbözőbb főiskolai pályákra való előkészítés a tanárok, a

tudományosság igényei az egyetemi tanárok, kutatóintézeti alkalmazottak, közgyűjteményi tisztviselők számát

növeli nagyra. Ebből az egyre népesebb értelmiségi rétegből emelkedik ki a már a burzsoázia funkcióját ellátó

értelmiségi vezető réteg.

A burzsoázia és a bank

Az így már egy polgári, de legalábbis erősen polgárosuló társadalom lehetőségei és igényei által kialakított

magyarországi burzsoázia a fejlődést megindító tőkéinek eredetét illetően meglehetősen tarka képet mutatott.

Benne a hagyományos szabad királyi városi, jelentős hányadában német polgárság egyre csökkenő szerepére


már utaltunk – ugyanebben a keretben utalni kell azonban arra a balkáni eredetű makedón-görög

kereskedőrétegre, mely balkáni eredetű áruknak a törökökkel kötött megállapodás alapján vámmentes

behozatalából és forgalmazásából a 18. század folyamán igen jelentős tőkéket halmozott fel –, a 19. század

elejétől kezdve azonban lassanként már visszavonul az üzlettől, elsősorban ingatlanainak (Budapesten nagy

értékű bérházaknak) jövedelméből élő, ilyenként részben nemességet is szerző járadékossá változva.

A terménykereskedő burzsoázia és tőkéjének gyökerei azonban jelenős részben a birodalom örökös

tartományaiba nyúlnak vissza: az ott, a cseh–német arisztokrácia nagybirtokai termékeinek forgalmazásával már

némi tőkét szerzett polgári vállalkozók kiterjesztik ezt a tevékenységüket az e tőke számára immár jobb

feltételeket ígérő Magyarországra is, ahol ugyancsak a nagybirtokosok védőszárnyai alá húzódva (jogilag

azoknak mintegy alkalmazottaiként) többnyire egy tételben átveszik birtokaiknak termékeit, megszervezve

azoknak szállítását, majd, már korábbi kapcsolataikra támaszkodva, eladását, értékesítését is az osztrák vagy

délnémet piacon. Kapcsolataikat a nagybirtokhoz e vállalkozók a polgári forradalom után is fenntartják – ha

persze már más, számukra jóval előnyösebb pozíciókból is, hiszen a tőke szabad mozgását ekkor már nem

gátolják feudális intézmények. Ez a terménykereskedő burzsoázia (mely – mint ugyancsak láthattuk – a

gyáriparban kibontakozó burzsoázia kialakulásában is jelentős szerepet játszott) vált gyorsan növekvő tőkéjével

fő kezdeményezőjévé a magyarországi hitelügyi intézmények: bankok és takarékpénztárak alapításának is.

Elsősorban az így, az e réteg felhalmozására alapozva létrehozott magyarországi hitelintézetek közül a

legnagyobbak révén áramlottak be az országba azok a jelentős külföldi tőkék, melyeknek az 1860-as évekkel

meginduló és az 1873. évi nagy bécsi tőzsdekrach által ugyan visszavetett, de meg már nem szüntethető

fejlődése oly nagy, mondhatni döntő szerepet játszott a magyar kapitalizmus kibontakozásában és

megerősödésében. Ezek elsősorban részben osztrák, részben német tőkék voltak, de szerepet játszottak jelentős

francia tőkék is.

A zsidó polgárság

Sajátosan jellegzetes – bár Kelet-Közép-Európában éppen nem egyedülálló – vonása a magyarországi

burzsoáziának a zsidóság jelentős aránya. Mint évszázadokon át a feudális társadalomszerkezet margójára

szorított elem, természetes, hogy a feudalizmus társadalmi szabályozó erőinek hanyatlásakor elsősorban a

zsidók találják meg azokat a sajátlag polgári funkciókat és értékeket, melyek a győzelmes tőkés viszonyok

között a leggyorsabban és leghatározottabban biztosíthatják az egyén fennmaradását, sőt emelkedését. Abban a

terménykereskedő rétegben, amely – mint láttuk – elsősorban az örökös tartományokban szerzett tőkéjével a

feudalizmus utolsó évtizedeiben megkezdte a nagybirtokterményeinek forgalmazását, jelentős rész volt zsidó,

éppúgy, mint az első hazai tőkés ipari és hitelügyi vállalkozásoknak elsősorban a terménykereskedőkből kikerült

fő részvényesei között. A polgári forradalom, majd a kiegyezés politikai alapjain szabaddá vált tőkés fejlődés

mozgatói között a zsidók mindvégig igen nagy szerepet játszanak, és súlyuk gyorsan növekszik az

értelmiségben is. A befogadó társadalom a tolerancia jegyében áll: a zsidók bevándorlását közömbösen,

nemegyszer rokonszenvvel is nézi, és a tiszaeszlári vérvád alkalmával több helyütt felbukkanó antiszemitizmus

ellen a kormány igen határozottan lép fel. A zsidó burzsoázia erre erőteljes asszimilációval válaszol: nemcsak

németes nevének megváltoztatásával és magánéletében is egyre inkább a magyarnyelvűségre való áttéréssel, de

a századfordulótól nagyobb mértéket öltő kitéréssel, kikeresztelkedéssel is, valamint a magyar állam sajátlag

nemzeti céljaival való teljes azonosulással. Ennek jellemző bizonyítéka a zsidó burzsoázia erős és sikeres

törekvése nemesi, később bárói rangok megszerzésére, és életmódjában a birtokos nemesi, sőt főnemesi

életforma követésére.

Ami persze nem jelentette azt, hogy a Magyarországra a 19. század folyamán bevándorló nagy zsidó tömegek

helyzetét egészében ilyen burzsoá szerepek és igények jellemzik, túlnyomó többségük megreked a szegényes

kispolgár, vagy éppenséggel a proletár szintjén – igaz, e rétegnek újabb generációjában a századfordulóra már

erőteljes a törekvés az értelmiség soraiba való emelkedésre. A 20. század elejének magyarországi kapitalizmusa

meg is teremti számukra az ilyen emelkedés lehetőségét (elsősorban a magángazdaságban; a közigazgatási

pályákon kevés zsidót találni) – ám ugyanakkor a rendszer közelről való szemlélete és így szerzett tapasztalataik

kialakítják bennük a rendszernek azt a kritikáját, amely majd jelentős részüket az első világháború utáni

forradalmi mozgalmak résztvevőivé és részben irányítóivá is fogja tenni. Olyan magatartások ezek, melyek

végül is a magyarországi burzsoázia és az őt felemelő kapitalista gazdaság történetéből a zsidó burzsoázia

szerepét kitörölhetetlenné teszik.

Az önálló nemzeti piac felé

Azonban a dualista monarchia magyarországi burzsoája, legyen magyar, német, görög, asszimilált vagy nem

asszimilált zsidó – és legyen híve vagy ellenfele a kiegyezésnek –, végül is egyetért abban a törekvésben, mely

az Osztrák–Magyar Monarchián belül egy önálló magyarországi nemzeti piac megteremtését célozza –


természetesen e burzsoázia saját befolyása alatt, és a számára legkedvezőbb feltételek mellett. Végigtekintve a

dualista monarchia hét évtizedét, megállapíthatjuk, hogy e törekvés nagyjában-egészében sikerrel is járt, ha a

piac önállósága természetszerűen már nem jelenthette is ennek teljes függetlenségét a birodalom osztrák felétől.

A két államrész ekkor már, éppen gazdaságilag, sokkal erősebben függött egymástól, hogysem teljes

szétválasztásukra bárki is komolyan gondolhatott volna.

A magyarországi burzsoázia önállósodási törekvéseinek ilyen sikerében jelentős szerepe volt Budapestnek. Az

ország évszázados hagyományos központja (már a kiegyezéskor legnagyobb városa is) igen alkalmas volt

ugyanis arra, hogy a kapitalizálódó polgári országnak is ellássa központi funkcióit, nemcsak az állami

közigazgatás és a politikai élet, hanem a magyar gazdaság számára is olyan központként, amelynek létezése

lehetővé teszi a gazdaság leghatékonyabb szervezését. Ennek döntő tényezőjeként központosítja e burzsoázia az

ország kiépülő vasúthálózatának összes fő vonalát (a már a reformkorban kidolgozott terveket realizálva)

Budapesten, a közlekedési központ bázisán itt teremtve meg Magyarország legnagyobb árupiacát, hitelpiacát,

munkaerőpiacát, legnagyobb gyáripari koncentrációját – és technikailag legurbanizáltabb városát is. Budapest

fejlődése jellemzően mutatja e burzsoázia erejét, de gyengeségét is: elég erős egyetlenvalóban európai méretű

nagyváros létrehozására, de már gyenge ahhoz, hogy egyidejűleg erős középvárosokat is kialakítson: erre már

csak a századfordulótól fog sor kerülni. De mindezzel együtt is: a nagyváros létrehozása olyan eredmény, mely

lehetővé tette az e centralizációt megteremtő budapesti burzsoáziának, hogy mind a vidék, mind az osztrák

partner felé kellő tekintéllyel léphessen fel, nyomatékosítva igényeit.

Burzsoázia és kultúra

A művelődés Budapesten összpontosuló intézményei (színházak, opera, egyetemek, múzeumok, könyvtárak

stb.), a sajtó és könyvkiadás, és a nyomukba itt kialakuló, gazdagon differenciált értelmiségi központ

természetszerűen ugyanúgy nem tudja magát kivonni a burzsoázia igényeinek nyomása alól, mint ahogy a

politika sem. Ez a kultúra, ha a maga területén nem is mindig, és nem is csak a legmagasabb színvonalat

képviseli, a politikai hatáséval legalábbis egyenlő súlyú befolyást gyakorol az egész országra is. E kultúrában a

századfordulótól így már nagy szerephez jut a legsajátlagosabban polgári társadalmi viszonylatok ábrázolása és

ennek során a sajátlag polgári értékrendek alkalmazása. Ez a kultúra már szakít a 19. század nemzeti romantika

jegyében kelt hagyományos, sokban nemzeti hangsúlyú kultúrájával, ennek eszményeivel és értékrendjeivel,

helyettük a városi, sőt nagyvárosi polgári életvitel modelljét juttatja el az ország minden pontjára.

De ezekre a kérdésekre kiterjeszkedni már egy további kutatás feladata kell, hogy legyen.

2. Képek


1. A halál Budapesten és Bécsben. A nagyvárosi halál elidegenedése a múlt század végén

HANÁK Péter

A halál Budapesten és Bécsben

A nagyvárosi halál elidegenedése a múlt század végén

A halál egykoron a természeti körforgás természetes része, elfogadott aktusa volt: a mulandó anyag és

halhatatlan lélek szétválása. A halál jelen volt a mindennapi életben, a közösség tagjai együtt éltek a halottal,

hiszen az a szemük láttára haldoklott, feküdt kiterítve a ravatalon, s aztán körükben, a falu vagy a város közepén

a cimiteriumban, a templomon belül vagy a kertjében aludta örök álmát – a feltámadásig. A gyászban és a

temetési szertartásban az egész közösség osztozott. Az egyházi szertartáson kívül is volt valami közös a

középkori halálban: csakis a helyi közösségre és egyházára tartozott, az ő organikus létformájuk fejeződött ki

benne.

Aztán jött az abszolutista állam a maga racionális hivatali szervezetével, amely nem tűrhette az élet és halál

organikus kuszaságát. A halál ténye, a halott földi elhelyezése, az egész temetőügy a hivatalos ügymenet és

szabályozás tárgya lett. A monarchiában először Mária Terézia rendelte el 1775-ben a templom és a temető

szétválasztását. II. József pedig arra utasított, hogy 1783-tól kezdve a Linienwallon (a mai Gürtelen) kívül kell

az új temetőket elhelyezni. Eszerint a templom körül a házak közelében többé nem volt szabad temetkezni,

hanem a településen kívül kellett új temetőket nyitni. A közegészségügyi és városfejlesztési szempontból

hasznos rendelkezéssel megindult, ámbár roppant vontatottan haladt a városon kívüli köztemetők kialakítása.

Csupán a 19. század derekán, amikorra az urbanizáció felgyorsult s a felvilágosult polgár is szabadulni akart a

halál mindennapos jelenlététől, nyíltak meg a nagyvárosi köztemetők, amelyek a század végén nyerték el mai

telephelyüket és rendjüket. (Bécsben a két Währingeri, a Sankt Marx-i, Budán a Farkasréti, Pesten a Kerepesi,

majd a Rákoskeresztúri köztemető.)

Bár a törvény értelmében egyházak és magánosok is tarthattak fenn temetőt, ezek engedélyezésének és

felügyeletének joga, valamint a köztemetők fenntartása és gondozása a községek, a fővárosban a budapesti

tanács hatáskörébe tartozott.

A főváros 1882-ben és 1901-ben adott ki a szakigazgatási bürokrácia szellemében fogant szabályrendeletet. Ez

pontosan szabályozta a temető – többnyire geometrikusan kiképzett – területi beosztását, a sírboltok (kripták) és

a sírhelyek méreteit, egymástól való távolságát, a sírdomb magasságát, a sírok használatát, díszítését,

megszüntetését. A haza, illetve a főváros nagyjainak adományozott örök emléksírokon kívül minden más

temetkezési helyet a használók csak bérelhettek, éspedig a sírboltot száz, a sírhelyet harminc évig. A

szabályrendelet kimerítő alapossággal meghatározza a sírboltok, a díszsírhelyek, a kettős sírok és a rangsor alján

álló közős sírvermek bérleti díját, a gyepesítés, az öntözés, a tisztogatás, a síremlékjavítás és egyéb fenntartási

teendők költségeit. Rendelkezett a halottak főkönyvének és a sírboltkönyvek vezetéséről. A temetőbürokrácia

gondossága az élőkre is kiterjedt: megszabta a látogatási időt, a látogatók öltözékét, viselkedését, a bevihető és

kivihető tárgyakat. Szakigazgatási szempontból a temetőt is egyfajta zárt intézményként kezelték, mint egy

kegyelettel bélelt kórházat vagy börtönt, amelynek lakóit utólag, illetve már jó előre rendszerezni és

fegyelmezni kell.

A szakigazgatási logika szerint persze temetésről csak akkor lehetett szó, ha valaki annak hivatalos módja

szerint elhalálozott. A halottszemlét és a halotti bizonyítványt Magyarországon az 1876. évi közegészségügyi

törvény (XIV. tc. 110.§) tette kötelező érvényűvé. Kimondta: „Minden halott az erre hatóságilag kirendelt

személy által megvizsgálandó aziránt, vajon a halál valóban bekövetkezett-e, vajon az illető nem erőszakos

halállal vagy nem valamely ragályos járvány folytán múlt-e ki.” Ha a halottkém semmilyen gyanús jelet nem

talált, akkor megállapította a temetés idejét, és kiállította a halottvizsgálati bizonyítványt, amelynek alapján a

helyi hatóság megadta a temetési engedélyt és bevezette az anyakönyvbe a halálesetet. Fertőző betegség vagy

erőszakos halálok gyanúja esetén a halottkém az állami és rendőri hatóságnak jelentette az esetet. Ez az

önmagában felettébb racionális és hasznos intézmény azonban lassacskán vaskosra duzzadt. Idővel szabályozták

a halottkémi képesítés kellékeit, a nem orvosi képesítésűeket a körorvos felügyelete alá rendelték; pontosabban

szabályozták a ragályok és erőszakos halálok esetén követendő eljárást, kitérve a halva születések és a talált –

ismeretlen – hullák fokozott vizsgálatára is. Az 1910. évi kézikönyv a közegészségügyi bürokrácia

mintapéldánya, amely még a halottvizsgálati díjak fokozatait is tartalmazza.


„Társadalmi emelkedés” igénye – az elmúlásban

A halál pénzbe került, sok pénzbe, és egyre drágult, ahogyan a sírig és azon túl minden mozzanata üzletté vált.

A halottasházat, amelyet egykoron a család, a kis közösség díszített, a temetkezési vállalat szakemberei

öltöztették gyászba. A szállítást, amely a városban egyre inkább felváltotta a gyalogos gyászmenetet, ugyancsak

meg kellett fizetni. A nagyúri halottat már a 19. század elején is hatlovas gyászkocsi szállította, a módosabbakat

négylovas, az egyszerűbb közembert kétlovas kocsi, és csak a nincstelen, elhagyatott koldusféléket vitték

talicskával. Már a ravatalnál és a szállításnál kezdődik a pompa, panaszkodik az egyik pesti krónikás, és még a

szegény emberek is eladják kis értékeiket, hogy legalább kétlovas kocsin vihessék halottjukat a temetőbe.

Mindez azonban csupán mellékes kiadás volt a nagy érvágáshoz, a sírhely és a temetés költségeihez képest.

A sírhelyek felett túlnyomórészt a főváros, kisebb részben egyes egyházak rendelkeztek. A szertartást is az

egyház végezte, magát a temetkezést tőkés vállalatok bonyolították le. Budapest város tanácsa igyekezett

leszorítani a ravatalozás, szállítás és temetés költségeit. 1886-ban szerződést kötött az Első Magyar Szállítási

Vállalattal. A vállalat kötelezte magát, hogy a magánköltséges halottakat egyenként, mértékadó dísszel, a

közköltségen temetetteket pedig közös gyűjtőkocsiban (de legfeljebb hat tetemet) szállítja, viszonylag csekély,

2-től 10 koronáig terjedő díjazás fejében. A temetői ravatalozás, akárcsak Bécsben, négy osztályú volt, díjtétele

10-től 80 koronáig terjedt – ez utóbbiért már egy nagytermet lehetett bérelni, fáklyákkal, gyertyákkal,

selyemmel, bársonnyal.

Csakhogy a közönség zöme tartózkodott a városi, illetve a községi temetéstől. Túl sivárnak, mondhatjuk:

minden osztályban rangon alulinak érezte. Még a munkások is inkább kiizzadták a szerény 4. vagy 5. osztályú

díjszabást, semhogy a szegénytemetés szégyenét kelljen elviselniük. Talán a tisztes temetést jámbor kegyeleti

aktusnak vagy a halálban való társadalmi emelkedés jelének tartották. Bécsben „élhetett valaki szegény

ördögként, de azért tanácsosként tehették a sírba. Aki olyan kopott felöltőt hordott, hogy már a viccein sem

nevetett senki sem; aki olyan szerényen ebédelt, hogy az asztalszomszédja egyenesen tolakodónak nevezte, ha

jó étvágyat kívánt neki; aki olyan észrevétlenül baktatott keresztül az életén, hogy egyetlen fiákeres sem szólt

neki: »szálljon már fel, nagyságos úr«, az most az elegancia és az udvarias bánásmód iránti költséges igényét a

halálban olcsón kielégítheti, ha a »pompes funébres« vállalattal temetteti el magát. Ez esetben a halottas kocsiját

igazi gyászlovak húzzák, akik csak velük született szemérmességből nem indulnak a Steeple-Chase lóversenyen;

s a koporsóját olyan koszorú díszíti, amelynél nagyobbat még a meidlingi színház első primadonnájának

fantáziája sem fonhat” – élcelődött a halálesztétikáról egy bécsi humorista, Daniel Spitzer. Így aztán érthető,

hogy csak a szegények legszegényebbjei vették igénybe az ingyentemetés municipiális juttatását.

Bécs városa e téren továbbment Budapestnél. 1907-ben megváltotta a két legnagyobb temetkezési vállalatot, az

Entreprise de pompes funébres-t és a Concordiát, és a díjtételek mérséklése ellenére tetemes haszonra tett szert.

Mégsem tudta kiküszöbölni a kisebb vállalatok versenyét, sem megszerezni a széles közönség rokonszenvét.

Egyrészt a tőkés vállalatok ügyesebben, erőszakosabban, befolyásos részvényesek bevonásával működtek,

másrészt a temetési szertartásban érdekelt egyházak maguk is versenyben álltak a kommunális szociálpolitika

szerveivel s a temetkezési egyletekkel. Így aztán a monarchia két fővárosában – alighanem valamennyi

nagyvárosában – magánvállalatok bonyolították le, hatósági engedéllyel és egyházi segédlettel – a temetkezést.

A halott jóformán még ki sem hűlt, máris élelmes ügynökök keresték fel a gyászoló családot, és a szó szoros

értelmében kihasználva a fájdalmat, a temetésrendezés bő választékát kínálták fel.

Az első lépés a ház feldíszítése, a ravatal felállítása volt. Minthogy a dualizmus korában még nem tették

kötelezővé a temetőbeni ravatalozást, a lakosság többsége otthon állította fel a ravatalt. A vállalkozó

felszámította az egész lakás feldíszítését, a koporsót, a derékaljat, a gyertyatartók kölcsönzését és a fogyasztott

gyertyákat, mécseseket, a szemfödelet, a fejvánkost, a kézi keresztet, a koszorúkat, a fátylakat, a sírkeresztet,

Szent Mihály lovát és a hozzávaló terítőt. Egy budapesti egyszerű kültelki ravatalozás legalább 50 koronába

került. Ehhez járult a szállítás, ugyancsak egyszerű kétlovas fekete kocsiban, két halottkísérővel és

társaskocsival a közeli rokonok számára, további 30 korona. Az igazi urakat persze hatlovas gyászhintó vitte oly

méltóságteljesen, hogy még a fekete posztóval letakart, álarcos-tollbóbitás lovak és a kocsikísérő gyászvitézek is

komor megrendüléssel vonultak a menetben. Ez a méltóság több száz koronába került, csakúgy, mint a koporsó

minőségében tárgyiasult rang és státus.

De hát Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, mondhatjuk joggal, hiszen az egyház szolgáit is meg kellett

fizetni, mégpedig a kerületek, a napszakok és a szertartás minősége szerint változó összeggel. A délutáni

temetés drágább volt, mint a délelőtti, különösen, ha a család díszes beszentelést kívánt karinges vagy palástos

pappal, egyházi segédlettel, énekkarral, orgonás misével, nagyharangozással. Az ilyen temetés 300-400


koronára rúgott. A szerényebb, egyszerű beszentelés, egy pappal, csöndes kismisével és kisharangozással

kitellett 15-20 koronából is.

Hozzávetőleges becsléssel elmondhatjuk, hogy a két fővárosban a legelőkelőbb temetés, családi sírboltban,

érckoporsóban, díszpompával elérte a 15 ezer koronát, de az egyszerű szegénytemetés is meghaladta a 100

koronát.

Elidegenedés – vigaszkeresés

A halál és a temetés a 19. század folyamán nemcsak minden részletre kiterjedően, szakszerűen

bürokratizálódott, hanem éppen a szakszerű részletekhez kapcsolódva teljes mértékben kommercializálódott is.

Bürokratikus szabályozás és szabadpiaci értékképződés egyebütt többnyire keresztezte, a haláliparágban

azonban tökéletesen kiegészítette egymást. A hatósági szabályozás egybevágott a szociális differenciálással, ez

pedig szinte provokálta a presztízs-áralakulást – a szolgáltatások rangjelző minősége szerint.

A bürokratizmust és a kommercializálódást elősegítette a modernizáció harmadik jelensége, az urbanizáció. A

nagyvárosban a hagyományos kisvárosi és falusi közösség felbomlott, a mindennapi élet privatizálódott, a

városlakó elmagányosodott. A halott már nem az egész közösségé volt, csak a családé és a barátoké. Ők sem

kísérhették utolsó útjára halottjukat, hiszen az új köztemetők a belterülettől sok mérföldnyire feküdtek, s a

forgalmas közutakon a zászlós-gyertyás processzió lehetetlenné vált. Többnyire a szertartást végző pap sem

ismerte a megboldogultat, így a búcsúztatás is személytelenné vált. A gyász érzelmi töltése jobbadán kiürült,

úgy mint a fél órára egy órára szabott szertartás után a halottasház.

A halál elidegenedésének folyamatához nagymértékben hozzájárult a gyógyászat a közegészségügy rohamos

fejlődése is. És itt nemcsak arról volt szó, hogy a dualizmus korában Magyarországon megkétszereződött az

orvosok és a gyógyszertárak, s csaknem megtízszereződött a kórházak száma, s mindebből Budapesten

működött az orvosok és a kórházak (a férőhelyek) egynegyede, hanem arról is, hogy a nagyvárosi

középrétegekben elterjedt a tudomány gyógyító erejébe, az új és új gyógyszerek és terápiák hatásosságába vetett

hit. Igaz, a „jobb famíliák” szokáskultúrájához még a századforduló idején is hozzátartozott, hogy szeretettjük

otthon, a család körében hunyja le szemét, de éppen a művelt középosztály nem riadozott a kórházi haláltól sem.

Így aztán a család, a kisközösség elválasztódott a meghalás tényétől és a halott testétől. A modern nagyvárosi

civilizáció kiszakította a halált a mindennapi élet organikus teljességéből, a gyász rituáléját – az egykoron

bensőségesen átélt külsőségeit – néhány órára, néhány aktusra zsugorította és formalizálta: a halált racionalizálta

s ezzel még jobban elidegenítette az élettől, az élőktől.

A bürokratizálódás, az üzletszerűség, a nagyvárosi élet és a tudományos alapozású racionalizmus tehát

megváltoztatta a civilizált ember viszonyát a halálhoz. Maga a gyógyítás professzionalizálódott, a

gyógyszerkészítés és -forgalmazás – akárcsak a temetés – iparággá és kereskedelmi tevékenységgé változott. Az

egyén betegsége és halála elszemélytelenedett: a betegség kóreset lett, a halál pedig végül is nem rá, hanem az

orvosára, a kórházra tartozott. Nagy belső megértéssel jellemzi a viszony megváltozását Rilke. A halál

üzemszerűvé vált, írta 1910-ben, s a hatalmas termelés miatt az egyes halál már nem lehet pontos, kidolgozott,

egyéni. „Úgy hal meg az ember, ahogy éppen adódik; a betegségéhez tartozó halállal, mert amióta valamennyi

betegséget ismerik, tudják azt is, hogy a különféle letális exitusok a betegséghez tartoznak, s nem az

emberekhez; a betegnek pedig mondhatni semmi teendője sincs.” A kórházakban, szanatóriumokban az

emberek az ott használatos halált használják, „ezt szereti az intézet”.

A felvilágosult ráció korában a gyógyászat terén is sok minden megváltozott, sok minden megismerhetővé és

megérthetővé vált, csak egy nem: a halálfélelem. Sőt, minél alaposabban megismerte a gyógyászszakma és a

beavatott laikus a kórokozókat, a szervi bajok okait, a rizikótényezőket, a gyógyszerek és a terápiák várható

hatását, annál több okuk volt a szorongásra, a szimptómák aggályos figyelésére és beképzelésére, a szorongásra.

Milyen vigasz, milyen ellensúly maradt meg a századforduló nagyvárosi lakóinak, különösen művelt

középosztályának? A vidéken még eleven halottas népszokások jószerint kivesztek környezetükben. Maradt a

vallás vigasza, az egyházi gyászszertartások még mindig katartikus ereje. A keresztény és a zsidó vallások

nemcsak a halott eltávolításával, a test elföldelésével, hanem alapvető hitelveivel is tagadják, sőt szentesítik, és

így örök életté alakítják a halált. Külsőségeiben legmegragadóbb korunkban is a katolikus temetés volt. A

ravatalnál és a sírnál való ünnepélyes beszentelés, a tömjénfüsttel való áldozat, a fekete palástba öltözött, fehér

karinges, stólával és süveggel díszített pap, a gyülekezettel együtt énekelt karének, amelyben a Circum

dederunt, a Kyrie eleison, a Libera és a Requiem ismert dallama borzongatta meg a lelkeket, áhítatot és

kegyeletet árasztott. Még a latin nyelvű szertartás is – mondják katolikus teológusok – az elmélyülést segíti,

mert a titokszerű félhomály erősen hat az érzelemre.


A protestáns temetés egyszerű volt és komor. Elmaradt a többszöri beszentelés, el az üdvösség ígérete. A

református liturgia a hangsúlyt nem a túlvilágra, hanem az evilágra helyezi, az ima nem a halottért, hanem az

élőkért, az ő vigasztalásukra szól. A halálon túli, örök élet ígéretéből csak egy maradt: a feltámadás. A Boldog

Feltámadás Reménye Alatt temették el a halottat. Ezt vésték a fejfára is: BFRA.

A halál felfogásában nem tért el ettől a zsidó vallás sem. A halállal a lélek visszatér teremtőjéhez. „Az Isten az

embert a föld porából alkotta, és örökké élő lelket lehelt belé.” Ez a vallás is a lélek halhatatlanságával és a

feltámadással vigasztalta, s a transzcendentálisba szellemítette át a hívőket.

A zsidó gyász nem pompás külsőségekben, nem katartikus megdicsőülésben, hanem önsanyargatásban

nyilvánult. meg. A halottat, igaz, fehér vőlegényi, illetve menyasszonyi ruhába öltöztették, de egyszerű

fakoporsóban temették. Az egyszerű, ugyancsak komor hangulatú temetés után a közvetlen hozzátartozók egy

hétig otthon, a padlón ülnek, nem borotválkoznak, nem dolgoznak. Minden reggel és este kaddist mondanak az

elhunytért. Egy hónapig nem mutatkoznak nyilvános helyen, nem mennek ki a temetőbe, nem ünnepelnek.

Megszelídíthető a halál?

A hívők számára minden bizonnyal vigaszt és menedéket nyújtott a vallás, a hajdani szellemengesztelő és

szelleműző mágia zsidó-keresztény spiritualizása.

Ámde ez a beletörődés is aligha adatott meg a racionális kor felvilágosult elméi, liberális katolikusok és

protestánsok, neológ zsidók, szabadgondolkodók, vallási indifferensek számára. Az ilyen felvilágosult elmék

búcsúleveleiből, végrendeleteiből határozott szorongás érződik, és egy csaknem általános késztetés a nevük,

tevékenységük és emlékük megörökítésére. A múlt század utolsó negyedétől kezdve szemlátomást növekszik a

végrendeletekben a közcélú alapítványok s a valamilyen személyes feltételhez kötött adományozások,

örökhagyások száma. Örök élet és feltámadás helyett csak a kisközösség megtartó emlékezete maradt meg,

néhány évre, évtizedre – s utána: beomlott sírkövek. A művelt értelmiség jó része nemcsak magától a haláltól

félt, hanem a jeltelen megsemmisüléstől is.

A halálfélelem leküzdésében a múlt század evolucionistái a tudományt hívták segítségül. Az újkor

halálfelfogásában egyre nagyobb szerepet játszik a mágia racionalizálása – vagy más oldalról: a tudományos

ráció misztifikálása. Az orvosi karnak és tudománynak Molière óta ugyancsak megfogyatkozott tekintélye

hatalmasan megnőtt, sőt orvos, gyógyszer, kúra körül valóságos kultusz alakult ki. Az orvos ismét karizmatikus

személlyé vált, a pap szerepét is betölti, eszközei és gyógyszerei e karizma modern szimbolizációi. Amióta a

baktériumokat felfedezték, a higiénia, a sterilitás kultikus elemmé vált (az orvos és az ápolónő fehér köpenye, a

sztetoszkóp, a szájvédő maszk, a szertartásos kézmosás stb.). A gyógyszer olyasféle hatású a köznép és a művelt

rétegek szemében, mint az ima vagy a ráolvasás (gyakran együttesen alkalmazták). Egy karlsbadi

gyógyvízkúrának, egy Lukács gyógyfürdőbeli kezelésnek hasonló rituáléja és pszichikus hatása alakult ki, mint

a lourdes-i zarándoklatnak.

A gyógyítás elszemélytelenedése, mechanizálása és kemizálása ellen lépett fel a liberális–racionális civilizáció

ellenkultúrájának igényével az életmódreform-mozgalom. A reform hívei a nosztalgikus visszavágyódás örök

gyógymódját hirdették meg, a visszatérést a természethez. A természetes gyógyászat, a Naturheilkunde kezdetei

német földre, a 19. század elejére nyúlnak vissza. A természetes gyógyászatnak máig ható mentalitásformáló

alapelve volt, hogy a betegséget nem tüneteiben, hanem gyökerében kell megragadni, vagyis az emberi

szervezet egészét, s nem elkülönített részét kell vizsgálni, gyógyítani. A gyógyítás legfőbb elve eszköze maga a

természet: a szabad levegő, a víz, a nap és a föld ősereje.

A halál megszelídítésének egészen más útja nyílt meg a félelemnek az esztétikumba való át- és levezetésével. A

19. század folyamán széles körben elterjedt a népi kultúrában is meghonosodott a temető, a sír díszítése. Ami

korábban csak a kiváltságosoknak adatott meg, a síremlék, most a gazdag polgárok, az értelmiségiek, sőt a

közemberek sírján is megjelent, olykor szoborral, relieffel, olykor sírverssel ékesítve.

Az élet és halál szerves összetartozásának újrafelismeréséért persze nem kellett a temetőbe kijárni vagy éppen

meztelenül napfürdőzni, salátán és gyümölcsön élni. A gondolat megtermett a dohányfüstös, alkoholgőzös

nagyvárosi kávéházakban és csehókban is. A századvég szimbolizmusának és szecessziójának alapélménye a

halál jelenvalósága és személyessége. Mindaz, amit egy későbbi nagyon is magabiztos és egészséges küllemű

koráramlat sommásan „dekadenciának” minősített, voltaképpen protestálás volt a halálrokonság megtagadása,

az elszemélytelenedés, a halál hűvös-racionális technicizálása és bürokratizálása ellen.


A századelőn bontakozik ki a polémia a kínnal, szorongással várt és elidegenedetten beálló halál gyakorlata és

az eutanázia elve között. Az eutanázia propagandája számos ponton érintkezett a természetes gyógyászatért, az

egészséges életmódért, az egyéni halál szabadságáért, a hazug konvenciók ellen megindult reformmozgalom

céljaival, és néhány ponton találkozott a radikálisok és a szocialisták felfogásával is.

Mindazonáltal századunk megoldatlan halálgondot örökölt, amellyel mindmáig nem mer bátran szembenézni:

végleges vég vagy átmenet; személyes vagy orvosi halál; – hit az irracionálisban vagy eutanázia.

2. Képek


1. A budapesti polgár a két világháború között

RÁNKI György

A budapesti polgár a két világháború között

I. Kereskedők

A kereskedők létszáma Budapesten 19 185 volt (a kofákat, alkalmi munkásokat, akiknek száma a

kereskedelemben közel 5 ezer főre rúgott, eleve kizártuk).

A közel 20 ezer kereskedő egyharmada az élelmiszer-kereskedelemben, további mintegy 20 százalékuk a

textiláruk árusításában tevékenykedett, végül egyenként 10–10 százalékkal részesedett három további

kereskedői szakmacsoport: a vas- és fémáru, a bor, fa s egyéb áru, továbbá az állatkereskedelem. Az 1926. évi

adóstatisztika alapján – ez az év a két háború közötti konjunktúrában, ha nem is kimagasló, de jó évnek

tekinthető – megpróbálhatunk képet nyerni a budapesti kereskedők jövedelmi és életviszonyairól. Ismeretes,

hogy a kereskedők általában magasabb keresettel bírtak és jobb életkörülmények között éltek, mint az iparosok.

A munkásság átlagkeresete Budapesten évente 1200–1800 P között mozgott; kb. 5000 P tekinthető egy jó évi

középfizetés (pl. egy középiskolai tanár fizetése) nagyságának; a magas fizetéseket, melyeket az uralkodó,

illetve a kormányzati elit élvezhetett, minimum évi 10 ezer P körül jelölhetjük meg.

A budapesti kereskedők megoszlása évi üzleti forgalom szerint

I. 0–1600 P 21,2%

II 1600–4000 P 21,5%

III. 4000–20 000 P 33,5%

IV. 20 000–28 000 P 13,9%

V. 28 000 P felett 9,9%

Ismert, és szinte minden közgazdász által elfogadott nézet, hogy az önálló kisiparosok és kiskereskedők

jövedelmük, illetve forgalmuk mintegy 50 százalékát eltagadták adóterheik csökkentése érdekében. Ha tehát a

fenti kategóriákat egyszerűen megkétszerezzük és a forgalom 25 százalékát tekintjük a jövedelemnagyságnak,

akkor a következő eredményre jutunk:

A legalsó kategória, a 1600 P alatti forgalmat lebonyolító kereskedő-réteg gyakorlatilag még a munkás

jövedelmét sem érte el (hiszen ez havi 140 P alatti jövedelmet jelenthetett). Az átlagforgalom alapján a

trafikosok, a házalók, a cukorka-kereskedők kerültek ebbe a csoportba. A második csoport zömét a kis

élelmiszer-kereskedők és szatócsok, valamint a háztartási szénkereskedők tették ki, ezeknek jövedelme a

munkásokéval lehetett azonos (havi 80–200 P). A harmadik csoportot jövedelme szerint jórészt a

kispolgársággal azonosíthatjuk. A tulajdonképpeni polgárság keretébe (közép- és nagypolgárság) a két utolsó

kategóriát sorolhatjuk, mely egészében legfeljebb 4000–4500 családot jelentett. Ezek között a budapesti

kereskedelmi nagyburzsoázia mintegy 1000 fő körül mozgott.

Lakásviszonyok

A fenti értelmezést alátámasztja az a tény is, hogy 1421 kereskedőnek volt 4 szobás és 621-nek 4 szobásnál

nagyobb lakása. Figyelembe véve a budapesti lakásviszonyokat, a 3 illetve 4 szobát tekinthetjük a közép- és a

nagyburzsoázia válaszvonalának. A lakásnagyság egyébként fontos kritériuma lehet a belső csoportosításnak,

hiszen a kereskedők 27,9 százaléka lakott egy szobás lakásban (mely zömmel munkáslakástípus; a főbérlettel

rendelkező munkások 80 százaléka egy szobás lakásban élt). További 35 százalék 2 szobás lakásban lakott, ez a

kispolgárság tipikus lakásnagysága; újabb 21,1 százalék 3 szobás lakásban, mely középpolgári szintet

jelenthetett.

A budapesti kereskedők megoszlása lakásnagyság szerint (%)


1 szobás 27,4

2 szobás 35,4

3 szobás 21,4

4 szobás 9,4

4 szobásnál több 4,1

Háztartási alkalmazott. Más ismérveket vizsgálva, a számba vett 13 449 kereskedő között viszonylag elterjedt,

5160 volt a háztartási alkalmazottat tartók száma. 3000 körül mozgott a 4 középiskolánál magasabb

végzettséggel rendelkezők aránya, 2300 dolgozott 2 vagy több alkalmazottal, és 1055 volt nagykereskedő (sok

alkalmazottal). Mindezek alapján a középpolgárság jelenlétét a kereskedők között mintegy 4 ezer családra

tehetjük; ez a réteg a budapesti kereskedők mintegy 25–30 százalékát jelentette.

Jövedelem és lakás. Laky Dezső, a főbérleti lakások bére és a jövedelem közötti összefüggést kutatva, arra a

következtetésre jutott, hogy az egyszobás lakásban lakók évi jövedelme 1688 P-re, a 2 szobában lakóké 3925 P-

re tehető. Az előbbi a munkáskeresetek szintjén állt, így az utóbbit lehet kispolgári jövedelemnek tekinteni.

Ezek szerint a budapesti kereskedők 60 százaléka legfeljebb kispolgári szinten élt. A 3 szobás lakással bírók

átlagos jövedelme 5836 P, azaz közel havi 500 P. Ez tekinthető polgári jövedelemnek, mellyel a kereskedők 21

százaléka rendelkezett; végül a 4 illetve

több szobás lakások tulajdonosainak havi jövedelme legalább 1000 P volt, s így többé-kevésbé a nagyburzsoázia

körébe sorolhatók.

Iparosok

Vagyon és jövedelem tekintetében a különbség igen nagy az önálló iparosok és kereskedők között.

Iparosok lakása. Nem is annyira azt a különbséget kell kiemelnünk, hogy amíg a kereskedők 4,1 százaléka,

addig az iparosok 1,3 százaléka lakott nagy (4 szobásnál nagyobb lakásban), hanem azt a tényt, hogy az

iparosok túlnyomó többségét Pesten még a középpolgárság soraiba sem sorolhatjuk, hiszen közöttük csak 2,5

százalék lakott 4 szobás lakásban (a kereskedők 9,4 százaléka), s mindössze 8 százalékuk lakott 3 szobás

lakásban (a kereskedők 21,1 százaléka). Az iparosok 56 százaléka egyszobás lakásban lakott, ami a

munkásosztállyal azonos életkörülményekre utal, további 30 százalék pedig 2 szobás lakásban, azaz a jobb

szakmunkás és a kispolgárság határán lévő életfeltételekkel azonosítható lakástípusban lakott. Valójában tehát

az iparosok között sokkal nagyobb a szakadék a felső 2–4 százalék – akik feltehetően a nagyipar tulajdonosai

voltak – és az iparosok többsége között. A mintegy 20 ezer önálló pesti iparos túlnyomó többségét, 70

százalékát munkás vagy alsó kispolgári életkörülmények között találjuk. A középpolgárságba a budapesti

iparosok közül a legjobb esetben 3 ezer családot sorolhatunk, mely szám szerint jórészt azonos volt a

kereskedők közül idesorolhatók létszámával.

A 18 810 budapesti kisiparosból 14 887 rendelkezett önálló illetve főbérleti lakással, 1553 volt a főbérlő

családtagja, a többi albérlő, ágybérlő stb. volt. Ez utóbbiakat nyilván a legalsó kategóriába sorolhatjuk.

A legalsó kategóriát teljes joggal a félproletár és kispolgári lét határán mozgó rétegek közé kell számítanunk.

Hiszen a statisztikai felvételben szereplő iparosok közül 8484 egyáltalán nem tartott alkalmazottat, 4715 iparos

nem rendelkezett önálló munkahellyel, vagyis az 1 szobás lakásban lakók száma nagyjából e két érték között

van.

Iparosok alkalmazottai. A kisiparosok közül 1 alkalmazottal 3083 (többnyire nem segéddel, hanem inassal), 2

alkalmazottal 2141 dolgozott; ez a nagyságrend közel járt a 5605 főt számláló, 2 szobás lakással rendelkezők

kategóriájához. Ezt a csoportot jórészt egyértelműen a kispolgárság kategóriájába sorolhatjuk. A kispolgár és a

(közép)polgár közötti választóvonal valahol a 3 szobás lakások kategóriájában található. Weiss István szerint

„legalább három szobás lakás szinte kivétel nélküli szabály volt ahhoz, hogy valakit középosztálybeli embernek

tartsanak”.


2037 iparos lakott a 20-as évek végén 3 szobás lakásban, ezek közül 1613 fürdőszobás lakás volt (jóllehet a 30-

as évekig a fürdőszoba nem volt feltétlen kritériuma a polgári lakásnak). Egyébként a felső kategóriákra más

mutatók figyelembevételével is következtethetünk. A háztartási alkalmazottak száma túlságosan tágan vonja

meg a határokat, hiszen a 18 810 iparosból 4743 megengedhette magának ezt a „luxust”. Ez a tény határozottan

utal arra, hogy a cselédtartás nem tekinthető ebben az időben a közép és nagypolgárság kritériumának, hanem

mélyen belenyúlt a kispolgári rétegekbe is.

Iparosok üzemei. Az üzemek felszereltsége jobb mutató, mint az alkalmazott-tartás vagy a lakás, hiszen kiderül,

hogy a munkahelyek 85 százaléka géppel nem rendelkezett, további 5 százalék elsősorban kézi erőt használó

gépekkel dolgozott, és csak 1932 üzem (hozzávetőlegesen az üzemek 10 százaléka) használt elektromos

energiával hajtott gépeket. Kb. 10 százalékuk jelezte azt is, hogy termékeit nemcsak Budapesten, de vidéken, sőt

néhányan külföldön is értékesítik.

Iparosok iskolázottsága. Végül, jóllehet az egybeesés távolról sem bizonyos, nem hagyhatjuk figyelmen kívül,

hogy a 18 810 iparos közül 11 211 csak elemi iskolát, további 4415 pedig legföljebb 4 középiskolát végzett. A

754 érettségivel, a 411 valamiféle főiskolai végzettséggel rendelkező személy további 1226 olyan kisiparossal

egészült ki, akik valamilyen szakiskolai vagy szaktanfolyami végzettség birtokában voltak. Iskolai végzettség

szempontjából tehát mintegy 2500 kisiparos tartozott a felső kategóriákba. Mindez arra enged következtetni,

hogy iskolai végzettség szempontjából 3 ezer fő körülire tehető azon kisiparos családok száma, amelyek a

polgárság kategóriájába sorolhatók. A többség vagy a kispolgársághoz tartozott, vagy a félproletár egzisztenciák

közé.

III. Tisztviselők, értelmiségiek

A közép-, illetve nagypolgárság kategóriájába sorolható tisztviselőknek és értelmiségieknek a kispolgári

egzisztenciáktól való megkülönböztetése során többé-kevésbé azonos szempontokat vehetünk figyelembe, mint

a fenti elemzésben. Így egyebek között a fizetés, illetve jövedelem nagyságát, a lakásviszonyokat, esetleg a

cselédtartás, iskolázottság stb. adatait.

Magántisztviselők. A fővárosi magántisztviselői létszámot 21 432-ben adta meg a statisztika. Ennek a

létszámnak közel fele az iparban kereste kenyerét, további 20 százalék a kereskedelemben, több mint 15

százalék a hiteléletben.

Iskolázottság. Ha a réteg iskolázottságát tekintjük, közülük 2858 személy nem végzett többet, mint 4

középiskolát, illetve még annyit sem. Ezek feltehetően igen alacsony irodai beosztásban dolgoztak, esetleg mint

gépírók, így tehát nagyobb tévedés nélkül eltekinthetünk ezektől, amikor a polgárság számszerű nagyságát

kívánjuk meghatározni. További 3000 fő érettségivel, 7700 fő felső kereskedelmi iskolai végzettséggel, 2616 fő

főiskolai, s végül mintegy 4000 ember felsőbb szakiskolai végzettséggel rendelkezett. A magántisztviselők

között alig 496 embernek volt saját háza, 9819 rendelkezett főbérleti lakással, közel 9 ezer ember viszont a

szüleinél, illetve rokonainál mint családtag lakott, és alig 2 ezer embernek nem volt saját főbérleti lakása.

A magántisztviselők lakásviszonyai

1 szobás 1930

2 szobás 4194

3 szobás 2456

4 szobás 987

5 szobás és nagyobb 438

A határt a lakásnagyság szempontjából a kis- és középpolgár között nézetünk szerint a 2 és 3 szobás lakás között

vonhatjuk meg. A kétszoba–fürdőszobás (2721) lakás is inkább közép-, semmint kispolgárinak tekinthető, mint

ahogy a 3 szobás lakás is (2456). Tehát egészében 4-5 ezer középpolgári családdal számolhatunk, s 1500 család

élt nagypolgári szinten.


Háztartási alkalmazott. Eredményünk igen közel áll a háztartási alkalmazottakat tartó 6123 főhöz. A fizetés

nagysága szerint 4500 személy, vagyis 20% havi fizetése alatta maradt a 150 P-nek, tehát nagyjából a

szakmunkás fizetéssel volt egyenértékű vagy alatta maradt annak. (Természetesen nem tudjuk figyelembe venni

az életkorból származó kezdő fizetéseket.) További 4409 tisztviselő fizetése nem érte el a 200 P-t, melyről a

híres sláger szólt: „Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel.” Ezeket is a kispolgárokhoz kell

sorolnunk. Figyelembe véve a háztartási statisztika kimutatásait, nem járhatunk messze a valóságtól, ha a kis- és

középpolgárok közötti határvonalat valahol a 350 P körüli havi fizetésnél húzzuk meg. Ebben az esetben további

6922 személyt kell a kispolgári kategóriába sorolnunk. A középpolgárság soraiba eszerint 3999 tisztviselőt

sorolhatunk, mely kiegészül a havi 700 P-nél többet keresők 1219 létszámú, többé-kevésbé nagypolgárinak

tekinthető csoportjával.

Köztisztviselők

Iskolai végzettség. Hasonló módszereket alkalmazva, a köztisztviselők esetében a következő adatokra jutunk. 21

960 közalkalmazottból 6548 személy 6 elemit, illetve annál kevesebbet végzett, további 2578 pedig legfeljebb a

4 középiskolát fejezte be. Ezeket eleve kirekeszthetjük a polgárság kategóriájából. Így az iskolai végzettség

szempontjából a 4325 érettségizett, az 1117 szakiskolát végzett és a 6608 egyetemi vagy főiskolai diplomával

rendelkező jöhet számításba.

Lakásviszonyok. A lakásviszonyokat illetően sajátos különbség, hogy a köztisztviselők túlnyomó többsége saját

lakással (tulajdonos 917, főbérlő 15 932) rendelkezett, szemben a 9 ezer családtag magánalkalmazottal, csupán

2620-an voltak főbérlő családtagjai.

Köztisztviselők lakásviszonyai

1 szoba, 7285

2 szoba 5343*

3 szoba 2584

4 szoba 1005

5 szoba 700

(*ebből 2503 fürdőszobával)

Lakásnagyság szerint tehát 10 ezer családot egyértelműen kispolgári (sőt annál alacsonyabb) kategóriába

sorolhatunk, például azt a 6548 főt, akiknek legmagasabb iskolai végzettsége az elemi iskolánál fejeződött be.

A köztisztviselők körében 7742 személynél találunk az átlag munkásfizetésnél alacsonyabbat; ez a csoport

kiegészül 9187 fővel, akiknél a havi fizetés 150 P és 350 P között mozgott; őket sorolhatjuk a kispolgári

kategóriába. 3398 kereső fizetése 350 és 700 P között mozgott, végül 556 személyt találunk a nagypolgárival

azonosítható kategóriában. Mindenesetre ez a megközelítés 4 ezer polgári életszínvonalú köztisztviselő családot

ad; ez igen közel állt a cselédet tartó családok számához.

Ügyvédek, mérnökök, orvosok

A polgári lakosság egyéb csoportjába az ügyvédeket, orvosokat és mérnököket sorolhatjuk. Jóllehet mind a

jövedelmi, mind a lakásviszonyokat tekintve bizonyos különbségeket itt is felfedezhetünk, mégis úgy véljük,

hogy a képzettség, a diploma és a társadalmi elhelyezkedés alapján itt a teljes létszámot a polgárság

kategóriájába sorolhatjuk. Feltételezhető, hogy az ennél alacsonyabb életviszonyok között jórészt kezdők,

fiatalok éltek, akiket azonban nem lehet tartósan a kispolgárság soraiba sorolni. 1930-ban például a 2749 ügyvéd

közül mintegy 10 százalék lakott albérletben, 2236 főbérlő és háztulajdonos közül 53 egyszobás, 370 kétszobás

lakással rendelkezett, 3 szobás lakása volt 660 ügyvédnek, 629-nek 4 szobája, 534-nek 5, illetve 5-nél több

szobája volt. Közel 2 ezer ügyvédnél szolgált háztartási alkalmazott.


Az orvosok (2697 fő) közül 1786 rendelkezett főbérleti lakással, ebből 34 egyszobás, 291 kétszobás lakást

tartottak nyilván, viszont 584 személy 4 szobás, 422 fő 5 szobánál nagyobb lakásban lakott. 1638 orvos tartott

rendszeresen háztartási alkalmazottat.

Végül 3658 mérnök közül 2543 volt főbérlő (ehhez járult 755 családtag). Itt nagyobb volt a kislakások száma:

114 mérnök lakott egy-, és 531 kétszobás lakásban. Itt is viszonylag jelentős volt a középpolgári három- (928

személy) és a négyszobás lakás (638 fő), több mint 300 mérnök tartott fenn 5 szobásnál nagyobb lakást. A

mérnökök 60 százaléka háztartási alkalmazottat tartott. Egészében a három diplomás foglalkozású csoport

mintegy 10 ezer családot jelentett. Részben a magánipar, részben az állam foglalkoztatta őket.

*

Ősszegezve megállapíthatjuk: ha az önállók 7-8 ezres, a magán- és közalkalmazottak 12-15 ezres, s az

értelmiségi foglalkozásúak 8-10 ezres létszámát összesítjük, úgy a Budapesten élő közép- és nagypolgári

családok számát mintegy 30-35 ezerre becsülhetjük a két világháború között.

A fiatalon, 1988 februárjában elhunyt Ránki György akadémikus egyik utolsó írása. Rövidített, szerkesztett

formában közöljük. (A szerk.)

2. Képek


1. Iskolázottság és társadalmi emelkedés. Iparosok és kereskedõk Magyarországon, 1919�1945

L. NAGY Zsuzsa

Iskolázottság és társadalmi emelkedés

Iparosok és kereskedők Magyarországon, 1919–1945

A két háború között kormányzati programmá lépett elő a népesség iskolai végzettségének emelése, az

írástudatlanság csökkentése. Kollégáink kutatásaiból tudjuk, hogy az elemi népiskolai hálózat kiépítése a

trianoni országban s az addig elhanyagolt tanyavilágban a Bethlen-kormány idején indult meg és jórészt meg is

történt. Ennek eredményeként az 1920. évi 15%-ról 1941-re 7%-ra esett vissza az írástudatlanok aránya.

Nem kisebb jelentősége volt annak, hogy az 1927:XII. tc. – némileg megreformálva az 1868-ban létesített

polgári iskolát – elrendelte ilyen iskolák felállítását minden ötezernél népesebb településen. Már a húszas

években, majd a következő évtizedben a középiskolák mintegy 60%-át a polgári iskolák tették ki, s például

1924–25-ben többen tanultak polgári iskolában a trianoni területen, mint 1911–12-ben a régi Magyarországon.

A polgári iskola fő funkciója szerint az elemi iskolánál magasabb, a gimnáziumokkal szemben nem latinos

műveltséget adott azoknak, akik nem kívántak egyetemre menni, hanem a gyakorlati életben akartak

elhelyezkedni.

A két háború között végbement technikai fejlődés, a villamosítás, a motorizáció, a vegyipar kiépülése új

szakmákat fejlesztett ki, s ezek a gyártás és eladás szintjén egyaránt nagyobb általános műveltséget,

szakképzettséget követeltek, mint a hagyományos szakmák zöme. A polgári iskola nagyobb arányú elvégzése

ezt is elősegítette.

Vagyis: a polgári iskola nemcsak arra szolgált, hogy az önálló iparosok, kereskedők, szakmunkások általános

műveltségét emelje. Ez az iskola volt a kapu, amelyen át a kispolgári, munkás, paraszt családok gyermekei

átléphettek apáik társadalmi csoportjából egy másik, magasabb csoportba vagy megtehették hozzá az első,

legfontosabb lépést. Az iparos, a kereskedő gyermeke leginkább így válhatott tisztviselővé, értelmiségivé.

Iskolázottság

Igaz, hogy a dualizmus idején egyetlen törvény sem szabott meg minimális iskolai végzettséget az ipar vagy

kereskedelem gyakorlásának feltételeként, ezt majd csak az 1922:XII. tc. teszi, mégis meglepő, hogy 1930-ban

az iparosok; kereskedők, akiknek üzletvitele, a hatóságokkal szembeni kötelezettsége megkövetelte volna a

teljes írás-olvasás tudást, több mint 6, illetve több mint 4%-ukban részleges írástudatlanok voltak. Ez az arány

ugyan jóval alacsonyabb, mint az iskolaköteles és felnőtt népesség egészéé, mint az ipar és kereskedelem

keresőié általában, mégis kiábrándító. (Az 1930. évi adatokról szólva nyomatékosan le kell szögezni, hogy azok

– így az apák iskolázottsága –, nem a Horthy-korszak, hanem a dualizmus viszonyait mutatják. Az 1930-ban

összeirt iparosok, kereskedők iskoláikat – kevés kivételtől eltekintve – 1918 előtt végezték, mivel önállósulni 30

éves kora előtt általában az iparos is kevéssé, a kereskedő még annyira sem tudott.)

Az aktív iparosok több mint 80%-a, a kereskedők 65%-a az elemi iskolában fejezte be tanulmányait, az volt

legmagasabb iskolai végzettsége. A korábbiakhoz mérten e számok annyiban rejtenek javulást, hogy a csak

elemi iskolát végzettek között nőtt azok aránya, akik nem négy, hanem hat osztályt jártak ki. Ha ezt azzal vetjük

össze, hogy a törvényes előírások csak 1936-tól követelték meg a hat elemi iskolai végzettséget a szakmát

tanulóktól, s így a majdani önállóktól, akkor az 1930-as állapotot biztatónak minősíthetjük. Valójában azonban

az apák iskolázottsága igen alacsony szinten maradt.

Az elemi iskolai végzettség túlsúlyából következően az iparosoknak csak 10%-a, a kereskedőknek azonban több

mint egynegyede jutott el középiskolába, gimnáziumba, még inkább polgáriba. A kereskedők iskolázottsága

számos, itt nem említett körülmény következtében jóval kedvezőbb volt, mint az iparosoké. Ezt nemcsak az

említett arányok mutatják már önmagukban is. A középiskolai végzettség adatai azt takarják, hogy a kereskedők

között nagyobb volt azok aránya, akik gimnáziumba jártak, annak 8. osztályát is elvégezték, mint az iparosok

között azoké, akik csak a polgári iskola 4. osztályáig jutottak el.


Az iskolázottságnak az életkorral való összefüggését, a fiatalabb generációk előnyét világítja meg, hogy az

1930-ban összeírt ipari munkások valamivel nagyobb százaléka szerzett polgári iskolai végzettséget, mint az

ugyanakkor számba vett iparosok. Még kirívóbb a különbség a kereskedelem terén: az önálló kereskedők 16%-

ával a kereskedelmi munkások 21%-a állt szemben.

A történeti irodalom már rámutatott, hogy az egyetem, a főiskola a két háború között mindenekelőtt a

középosztály, az értelmiség gyermekeinek iskolája volt, hogy a megnövekedett létszámú értelmiségi,

középosztályi családok gyermekei tömegükkel mintegy kiszorítottak onnan minden más réteget. Ez különös

erővel érvényesült az iparosoknál, akiknek még fél százaléka sem végzett főiskolát vagy egyetemet, de a

kereskedőknél is, akik ugyan jobb helyzetben voltak, de e tekintetben csak egy százalékkal „dicsekedhettek”.

Igaz, egy jól jövedelmező műhely vagy üzlet fenntartásához egyáltalán nem volt szükség diplomára.

A nők sajátosan, esetleges előfeltételezéseinktől eltérően motiválták a két réteg tanultságát. Összevetve a nő és

férfi iparosok illetve kereskedők azonos iskolai végzettségű csoportjait, azt látjuk, hogy a nő iparosok

egészükben javítottak, míg a nő kereskedők rontottak rétegük általános helyzetén. A nő iparosok nagyobb

csoportja végezte el a közép- illetve polgári iskolát, mint a férfiaké. Ezzel szemben a kereskedők között éppen

fordítottan alakult a két csoport viszonya. A nők iskolázottsága azért is fontos tényező, mert 1930-ban az

iparosok 20%-a, a kereskedők 29%-a közülük került ki. Ha a nők végzettségét az egész réteg színvonalához

mérjük, s nem a nemek szerinti csoportokat vetjük össze, a fentitől eltérő és kedvezőtlen képet kapunk róluk.

Tanonciskolák

Az iparos és kereskedő tanonciskolák tanulóit úgy tekinthetjük, mint az iparosok és kereskedők potenciális

utánpótlását, noha tudjuk, hogy túlnyomó részük nem az önállók, hanem a szakmunkások, a kereskedősegédek

rétegét gyarapította. Amit róluk tudunk, kétségen kívülivé teszi, hogy az iparosok és kereskedők fiatalabb

korosztályai messzemenően iskolázottabbak lettek, mint voltak az előttük járók, és ez a különbség az idő előre

haladtával még markánsabbá vált.

Az 1930–31. tanévben az iparostanoncok 18%-a, a kereskedőtanoncok 38%-a úgy ment tanonciskolába, hogy

már zsebében volt a négy polgári elvégzését tanúsító bizonyítvány. Alig néhány év múltán, az 1937–38.

tanévben viszont már az iparostanoncok 27%-a, a kereskedőtanoncok közel 47%-a végzett négy polgárit. Ez

igen jelentős előrehaladás volt, hiszen – mint emlékszünk – az iparosoknak csupán 7,4%-a, a kereskedőknek

kereken 16%-a végzett négy polgárit az 1930. évi adatok szerint.

S e számok nemcsak az iparosok és kereskedők tanultságának javulását tanúsítják, hanem azt is, hogy tágult

azoknak a rétegeknek iskoláztatási lehetősége, amelyekből a tanoncok jöttek. 1937–38-ban az iparostanoncok

22,5%-a iparos, 19%-a munkás, közel 23%-a pedig kisparaszti, mezőgazdasági munkás származású volt. A

kereskedőtanoncok között ugyanebben az időben jóval magasabb volt az ipari, az ipari munkás származásúak

aránya (37%), mint a kereskedőké és kereskedelmi munkásoké együttvéve (22%).

Társadalmi presztízs

Azt, hogy az iparos, a kereskedő milyen foglalkozást szánt gyermekének, milyen iskolába íratta, a körülmények

és lehetőségek széles skálája befolyásolta, de korszakunkban mind fontosabbá vált az iparos és kereskedő

társadalmi értékelése, társadalmi presztízse. Ez pedig messze elmaradt – többek között – a kistisztviselőké

mögött is, bár a kereskedőket előbbre sorolta az értékrend, mint az iparosokat, s maguk az iparosok is

emelkedésnek értékelték, ha gyermekük kereskedő lett. A kereskedőcsaládok viszont süllyedést láttak abban, ha

utódaik iparosokká váltak. A tisztviselő rétegek számára deklasszálódást jelentett, ha gyermekük műhelyt

nyitott, de valamivel kisebb szégyennek tekintették – főleg lányok, asszonyok esetében –, ha azok kereskedésbe

fogtak. Ezért az 1930-ban összeírt iparosoknak még 5%-a sem volt kereskedő származású és 4% alatt maradt a

tisztviselő szülők aránya is. Ezzel szemben a kereskedők csaknem egyötöde iparos, több mint 5%-a tisztviselő

családból jött. Az ipari munkások közel olyan arányban adták gyermekeiket kereskedőnek, mint iparosnak. Az

iparos foglalkozását, társadalmi helyét a paraszti népesség tekintette a legvonzóbbnak, gyermekei számára az

volt a társadalmi emelkedés egyik kívánatos és viszonylag könnyen elérhető útja.

Iparosdinasztiák vagy „emelkedés”

Ha az iparosok és kereskedők gyermekeikben megvalósuló társadalmi emelkedését vizsgáljuk, sajátos

ellentmondásba ütközünk, amellyel a történeti irodalom kevéssé foglalkozott. Ez az ellentmondás abban áll,

hogy stabil, értékhordozó iparos és kereskedő réteg, dinasztiák kialakulása, megerősödése csak úgy lehetséges,

ha a fiatalabb generációk megmaradnak apáik helyén, viszont a társadalmi emelkedés ennek ellenkezőjét


kívánja meg. A korszakban uralkodó felfogás szerint „igazi emelkedés” nem a vagyoni gyarapodás, a szakmai

előrelépésben és sikerben öltött testet, hanem abban, ha az iparos, a kereskedő gyermeke tisztviselő, értelmiségi

lett, s még inkább akkor, ha e tisztviselői, értelmiségi foglalkozás már nem az iparhoz, nem a kereskedelemhez

kapcsolódott.

Az iparosgyerekeknek csak egy része kapott olyan nevelést, hogy folytatója legyen apja mesterségének, átvegye

a műhelyt vagy más szakmában önállósuljon, egyáltalán az iparban maradjon. Mégis a harmincas évek végén

ezek az iparos gyerekek alkották a legnagyobb csoportot az iparostanonc iskolákban (22,5%), mint az ipari

szakiskolákban (18%).

A polgári iskolák diákjainak egyötöde volt iparosgyerek, s e csoport akár szakmát tanulhatott, akár alkalmazott,

tisztviselő lehetett. Határozottan a szülőknél előnyösebbnek ítélt foglalkozás igénye mutatkozik abban, hogy a

felsőkereskedelmi iskolák növendékei között az iparosgyerekek megközelítették a 15%-ot.

A pályaválasztás, az emelkedés tömegesebb, lehetőségeit ezek az iskolák kínálták az iparos származásúaknak.

De a két háború között mind nagyobb szerephez jutottak más, kifejezetten értelmiségi pályára felkészítő

iskolatípusok is. Főleg az iparoslányokat íratták óvónő- és tanítónőképzőbe, ahol a növendékek több mint 11%-

át tették ki ők. A fiúkat – szerény mértékben – főiskolára, egyetemre küldték. Az egyetemeken, főiskolákon a

harmincas évek második felében az iparos származásúak meghaladták a hallgatók 8%-át. Ez az arány nem volt

csúcs, hanem a negyedszázad átlagában a legalacsonyabb. Kétségtelen, hogy az iparosgyerekek legkevésbé a

legmagasabb képzettséget adó oktatási intézményekbe kerültek és kerülhettek be. Nem tagadható azonban az

előrehaladás sem, hiszen ezeknek a fiúknak apjai csak fél százaléka szerzett diplomát.

Kereskedőgyermekek

A kereskedőgyerekek iskoláztatását az iparosokétól eltérő körülmények befolyásolták. Ilyen volt az, hogy a

kereskedők maguk is tanultabbak voltak, mint az iparosok, hogy jobb anyagi helyzetben éltek azoknál, kevesebb

eltartottról kellett gondoskodniuk. Mindez csak részben érvényesülhetett gyermekeik taníttatásában, mivel a

kereskedők több mint 45%-a 1930-ban is zsidó volt, s az egyetemi, főiskolai numerus clausus, s az, hogy a két

háború között a köz- és államigazgatásban elhelyezkedésre aligha számíthattak, határt szabott a gyerekek

taníttatásának.

A kereskedőgyerekek iskoláztatásának jellege is eltért az iparosokétól, de nem volt alacsonyabb színvonalú. Ha

a kereskedőgyerekek arányszáma az egyes iskolatípusokban kisebb, mint az iparosoké, annak elsősorban az az

oka, hogy két és félszer annyi iparos volt, mint kereskedő, s hogy az iparoscsaládokban általában több volt a

gyerek.

Az apák foglalkozásának folytatása, általában a kereskedelemben való megmaradás szükségszerűen erős vonás a

kereskedőgyerekek iskoláztatásában. De a cél: lehetőleg magasabb végzettséggel induljanak pályájukon. Ezt

mutatta a kereskedőtanoncok előiskolázottságának már említett magas foka, nem különben, hogy a

kereskedőgyerekeknek nagyobb hányada járt gimnáziumba, mint polgáriba. A középiskolai végzettség

természetesen nemcsak tisztviselőként való elhelyezkedést tett lehetővé az ipari, kereskedelmi, bankvilágban,

hanem bizonyos értelmiségi pályákra is belépőt adott, mint például az újságírás, lapszerkesztés.

A felső kereskedelmi iskolákban a kereskedő származásúak nem sokkal maradtak el az iparosgyerekek mögött

(12,2%), viszont az egyetemeken, főiskolákon már sokkal kisebb arányban voltak jelen. Nemcsak az iparosok

mögött maradtak el, de a paraszti származású hallgatók is messze megelőzték őket.

A korábban említettek alapján nem meglepő, hogy az iparos tanonciskolákban kisebb a kereskedőgyerekek

csoportja, mint az egyetemeken, hogy alig nagyobb az ipari szakiskolákban, de nem gyakorol vonzerőt az

óvónő-, tanítóképző sem a kereskedőgyerekekre.

Az iparosok és kereskedők tanultsága – egy mindenképpen alacsony induló színvonalhoz mérten – a korszak

végére, a fiatalabb korosztályokban, jelentős mértékben javult. Az iparosgyermekek iskoláztatásának

lehetőségei tágultak, a társadalmi emelkedésre való esélyeik nőttek. Ebben – a tanultság oldaláról – kiemelkedő

szerepet játszott a polgári iskola és azok a további tanintézetek, amelyek polgári iskolai végzettséggel

közvetlenül elérhetőek voltak. Másként alakultak a kereskedőgyerekek esélyei, amelyeket a Horthy-korszakban

már nem a társadalom belső erői és törvényei, hanem politikai-kormányzati döntések befolyásoltak.

2. Képek


1. A hazai munkásság társadalomtörténete, 1910�1941

GYÁNI Gábor

A hazai munkásság társadalomtörténete 1910–1941

A mezőgazdaságon kívül, tehát az iparban és a szolgáltatás területén foglalkoztatott „városi” munkásság az

egyik legnépesebb társadalmi csoport hazánkban a vizsgált évtizedekben. A századelőn (1910) a fő- és

mellékfoglalkozású ipari munkások száma (a bányászokat is beleértve) 900 ezer fő körül alakult, ennek

nagyjából a fele nagyipari (vagyis 20 munkásnál többet foglalkoztató) üzemek dolgozóiból, és fele részük

kisipari műhelyek munkásaiból állott. A szolgáltató szektor fizikai alkalmazottai ugyanakkor mintegy 950 ezer

főt számláltak. Összességében a teljes „városi” proletariátus létszáma közel kétmillió, pontosabban 1,9 millió

volt. Ennek a kiterjedt népességnek kereken a felét az ipar foglalkoztatta, egyötöde (!) volt házicseléd, mintegy a

tizede nem mezőgazdasági napszámosként kereste a kenyerét; a fennmaradó húsz százalék fele volt

kereskedősegéd (és egyéb bolti alkalmazott), további harmad részét a közlekedésben alkalmazták

„segédszemély”-ként vagy irodai altiszt volt.

A trianoni határ- és népességszám-változások nyomán az ipari munkásság létszáma kereken a felére (50%), a

szolgáltatás foglalkoztatottjainak a lélekszáma pedig 55%-kal esett vissza. A belső szerkezeti arányok azonban

alig módosultak a korábbiakhoz képest: az ipari munkásságon belül 5–7%-kal csökkent a nagyipari dolgozók

aránya, ami így 1920-ban 42%. A teljes „városi” munkásságnak azonban továbbra is a fele jutott az ipari

munkás keresőkre, némileg csökkent viszont a házicselédek aránya (18%) és felére zuhant vissza a nem

mezőgazdasági napszámosok százalékaránya. Végül a közlekedési dolgozók és a kereskedelemben

foglalkoztatott fizikai munkavállalók százalékaránya kiegyenlítődött.

A két háború között elsőként a húszas évek számottevő könnyűipari beruházásai, majd az 1930-as évek végi

háborús gazdasági készülődés eredményeképpen folyamatosan nőtt főleg az ipari munkások létszáma. 1930-ban

az ipari munkásság 630-640 ezer főt számlált, ez a szám 1941-ig 830 ezerre nőtt. Ebből rendszerint 60%

dolgozott a kisiparban és csak minden ötödik ipari munkás (20%) volt 20 munkásnál többet foglalkoztató ún.

nagyipari üzem (valójában sokszor csak felduzzasztott kisüzem) alkalmazottja.

Az ipari munkásság számbeli gyarapodásától elmaradt a szolgáltatási szektor fizikai alkalmazottainak a

növekedése: 1930-ban 492 ezer itt a foglalkoztatottak száma, egy évtized múlva pedig csak 474 ezer. Egészében

a „városi” proletariátus összlétszáma 1 millió 125 ezer (1930) és 1 millió 300 ezer (1941) között alakult ebben a

korszakban: ezen belül folyamatosan emelkedett az ipari dolgozók aránya, amely 1930-ban 56%, 1941-ben

viszont már 64%! A belső szerkezeti változások további fontos eleme a döntően nőket magába foglaló

házicseléd foglalkozás egyenletes mennyiségi zsugorodása (1941-ben arányuk csupán 12%), a napszámosok

számbeli eljelentéktelenedése vagy a kereskedelmi fizikai keresők számszerű stagnálása, sőt csekély térvesztése.

A közel fél évszázad folyamatait értékelve ki kell emelni, hogy az ipari és szolgáltatásbeli munkásság töretlenül

növelte a számát és mind meghatározóbb mennyiségi súllyal volt jelen a társadalomban. Gondoljunk arra, hogy

amíg az ország lélekszáma 1910 és 1941 között több mint a felével kisebbedett, közel 21 millióról (1910) az

1941. évi 9,3 millióra változott, a teljes „városi” munkásság ebben az időben csak mintegy 30%-kal kisebbedett,

a század eleji 1 millió 847 ezer főről 1 millió 307 ezer főre módosulva.

Nők, férfiak, fiatalok, öregek

Az ipari munkások (bányászokat is magában foglaló) tágabb csoportjában a nők meglehetősen alacsony, a két

háború között azonban valamelyest emelkedő százalékarányban voltak képviselve: arányuk a századelőn 13%,

ám 1941-ben már 23%. A szolgáltatás szektorában kiegyenlítettebbek az arányok, aminek oka a kizárólag nőket

tömörítő házicselédség nagy számbeli súlya így végeredményben a teljes „városi” munkásságból, enyhe

ingadozások mellett, rendszerint 30-32% került ki a női nemből ezekben az évtizedekben. Ugyanakkor

jelentősen módosult a női munkaerő foglalkozási, gazdasági ágak szerinti összetétele. A századelőn közel

háromötödük házicseléd és csak egyötödüket foglalkoztatta az ipar; 1941-ben viszont már közel fele részük állt

ipari alkalmazásban és kevesebb mint kétötödük tartozott továbbra is a cselédek közé.

Figyelemre méltó az ipari munkahelyek irányába történő eltolódás a 30-as években: minden második munkásnő

vállalt ekkor az iparban munkát és a tulajdonképpeni ipar (a bányászat nélkül) körében a dolgozók egynegyede

nő volt, ami igen nagy arány, kivált ha arra gondolunk, hogy a századelőn 14% volt a megfelelő arány.


A szerkezetre hasonlóan nagy hatással van a kormegoszlás. A „városi” munkásság korstruktúráját az jellemezte,

hogy amíg a századelőn annak több mint a harmada fiatalabb volt 20 évesnél, addig ez az arány 1930-ban

valamivel 20% alatt maradt. A döntő az, hogy a 20–39 év közötti munkaképes korosztályok amelyek 1910-ben a

„városi” munkásság 43%-át alkották, később túlsúlyba kerültek a fiatalabb korosztályok rovására (1930-ban

arányuk már 62%). Különösen az ipari munkások körében hatott ez a folyamat, de máshol is végbement, így a

házicselédség körében, ahol egyébként állandóan átlagon felüli a legfiatalabb korosztályok jelenléti aránya.

Mindez jelzi a munkába lépés életkori kitolódását, a gyermek- és felnőttkor közé ékelődő kamaszkor növekvő

jelentőségét.

A nők és a férfiak munkavállalási gyakorisága közti eltérések, illetve az aktív népesség életkori megoszlásának

a változásai szorosan összefüggtek a keresők családi státusával, annak módosulásaival. Általában igaz, hogy a

„városi” munkások abszolút többsége mindenkor a nem házas munkavállalókból verbuválódott. A meglepő

ebben az, hogy a munkások később mutatkozó „korosodásával” sem következett be a házasok túlsúlyba jutása:

1910-ben 61%, de 1930-ban is még 54% a nem házas keresők aránya. Természetesen, ahol a korosabb dolgozó

rétegek voltak inkább képviselve, mint pl. a bányászok vagy a közlekedés segédszemélyzete körében, ott

házasok alkották a többséget; ott viszont, ahol a fiatalok domináltak (házicselédek, bolti kiszolgálók, segédek)

az átlagosnál is nagyobb a nem házasok aránya. Közrejátszott ebben a nőknek az egyes foglalkozásokban vagy

gazdasági ágakban eltérően alakuló képviseleti aránya is. Mindenütt, ahol sok nő dolgozott, a mérleg nyelve a

nem házasok felé billent, ahol viszont kevésbé foglalkoztattak nőket (pl. a bányászatban), értelemszerűen a

házasok nyomtak inkább a latba. Az összefüggés világos: nők elsősorban fiatalon s hajadonként vállaltak

tömegesen kereső munkát, ellenben férjhezmenetelüket követően, kivált gyerekszülések, a kisgyermekek

gondozása idején rendszerint távol maradtak a munkaerőpiactól. A férjezett nők mindenkor igen kis hányada

vállalt kereső munkát, amit áttételesen az is mutat, hogy a „városi” munkásság női hányadából 1910-ben tíz

százalék, 1930-ban is csak 13% volt férjnél; ugyanakkor a férfiak közel fele (a századelőn), vagy felénél is

nagyobb része (1930) volt házas.

A család újabb fontos kérdés, hogy milyen nagyságúak voltak a döntően egykeresős munkáscsaládok, és kikből

álltak? Erre a kérdésre közvetlenül nem vonatkoznak statisztikai adatok, a felelet ezért csak közelítő lehet. Amíg

a bányászokat és a közlekedés fizikai munkavállalói esetében egy (többnyire férfi) keresőre a századelőn három,

a két háború között a bányászok körében már közel négy, a közlekedésiekre viszont kevesebb mint három

eltartott jutott, addig az összes többi munkásrétegben már a századelőn is csak egy keresőre kettő, a két háború

közti időszak derekán pedig legföljebb másfél–két eltartott esett.

Hogyan is alakult a munkásság természetes (biológiai) reprodukciója? Ezzel kapcsolatban nyomatékosítani kell,

hogy: 1. két évtized folyamán (1909–12 és 1929–32) is észrevehetően visszaesett a termékenységi arányszám

minden egyes munkásrétegben; 2. emellett nagy különbségek mutatkoztak mindvégig az egyes munkásrétegek

között a termékenység szintjében. Magas volt a termékenység pl. a bányászoknál és kivált a század elején a

közlekedési dolgozók körében, ugyanakkor roppant alacsonynak bizonyult a házicselédeknél (ahol viszont a

törvénytelen születések voltak gyakoriak), vagy a bolti fizikai alkalmazottak esetében. Mindez valójában

közvetlenül adódott a házasságok gyakoriságából, hiszen a házas termékenység alakulása volt a döntő.

Áttérve tehát a házasodás kérdésére, azt tapasztaljuk, hogy a közlekedési munkások bizonyultak a legnagyobb

gyakorisággal házasulóknak, az ezt kifejező mutató – a századelőn – 66%-kal, de 1929–32 átlagában egyenesen

100%-kal szárnyalta túl a bányászok házasodási gyakoriságát, azét a népes munkásrétegét, amely harmadik volt

a gyakorisági mutatók rangsorában. Az eddigiekhez hasonló tendencia jellemezte a munkásság halálozási

gyakoriságát is, 1929 átlaga 80%-kal javult a két évtizeddel korábbi többéves átlaghoz képest. Ugyanakkor az

egyes munkásrétegek mortalitása igencsak elütött egymástól – ebben a tekintetben is heterogén arculata volt a

„városi” munkásságnak.

Felekezet, nemzetiség, műveltség

A századelőn a soknemzetiségű Magyarországon munkásságunk is tarka képet mutatott etnikailag, igaz, kevésbé

tarkát, mint a népesség egésze. Hiszen amíg a „városi” munkásság kétharmada vallotta magát – anyanyelvében

– magyarnak 1910-ben, addig az ország egész népességéből csak 55% tette ugyanezt. De a bányászok között

ugyanakkor kevesebb mint 50% a magyarok aránya, ugyanígy a napszámosok kereken fele nem magyar

nemzetiségű. Az ilyen értelmű tagoltság jelentősége 1920-at követően elveszti jelentőségét az ország – benne a

munkásság – etnikai-nemzetiségi egyneművé válása folytán.

Sajátosan alakult e körben a felekezeti összetétel is: mindent egybevetve alapvetően a kétharmad katolikus

többség és az egyötöd protestáns kisebbség, amely utóbb egynegyedre duzzad – ez határozta meg a főbb

kontúrokat. Vagyis: a katolikusok mindvégig, különösen a század elején, nagyobb arányban képviseltetik


magukat a „városi” proletariátusban, mint az össznépességben, és hasonló érvényes az izraelita felekezetűekre

is! Érdekes, hogy a katolikus munkások főleg a bányászat és egyéb ipari munkahelyek felé tendáltak nagy

előszeretettel, a protestánsok viszont a szolgáltatás különféle területeit részesítették előnyben. Végül a zsidó

munkások nagy számban tömörültek a forgalom szférájában és a vele szoros kapcsolatban lévővel, fogyasztási

cikkeket előállító kisipari ágazatban.

A kulturális státus közvetlen indikátora az alfabetizáció és az iskolázottság; a bennük végbemenő előrehaladás.

Már a századfordulón sem beszélhetünk e munkástársadalom tömeges analfabétizmusáról. Ez csak a

napszámosok körében volt számottevő (48%), és jelentős még a bányászok (26%), valamint a házicselédek

(23%) esetében. 1930-ig óriási a javulás, még a legkevésbé alfabetizált munkásrétegekben is 10% alá esik az

analfabéták számaránya (kivéve a napszámosokat – 24%), és az alfabetizációban élenjáró rétegek körében pedig

2–4%-ra zsugorodik az írni-olvasni nem tudók százalékos súlya.

Az iskolázottságról kevés adat szól, általánosságban megállapítható, hogy a napszámosok kivételével a „városi”

munkásságra a két háború között a négy elemi iskolai végzettség vált jellemzővé, sőt: a házicselédektől

eltekintve, e társadalom meghatározó hányada – a kétharmada – hat elemi osztályos végzettséggel rendelkezett

1930-ban.

Társadalmi mobilitás

Az eddigi statikus képet kiegészítik a munkásság migrációjára (azaz területi

mozgására) és társadalmi mobilitására (azaz a társadalmon belüli mozgására) vonatkozó adatok. Mivel

statisztikai adatok egyedül 1930-ból állnak rendelkezésűnkre, e jelenségek a maguk hosszabb folyamatában nem

ragadhatók meg.

A migrációról. Az 1930. évi adatfelvétel a „városi” munkásság 60%-át máshol találta, mint ahol született.

Legmozgékonyabbnak, természetszerűleg, a házicselédek mutatkoztak, akiknek 80%-a változtatta meg a helyét

időközben, de fokozott mozgékonyság jellemezte a közszolgálati és a közlekedési segédszemélyzetet is (66–

69% volt itt a „mozgó hányad” aránya). A fizikai mobilitás többnyire a faluból a városba költözést jelentette.

Ebből azonban nem következik, hogy az érintett tömegek kizárólag városi lakosok lettek volna, ellenkezőleg,

1910-ben kétharmaduk és 1930-ban is háromötödük vidéken (falvakban és kisebb, megyei jogú városokban) élt.

Az viszont igaz, hogy a belőlük kifejezetten városi illetőségű rész mind nagyobb hányada koncentrálódott az

ország fővárosába; a század eleji kiegyenlítettebb eloszlást követően a két háború közötti időben, amikor a

„városi” munkásság 30%-a lakott már Budapesten, városi illetőségű hányadából 70% esett a fővárosra!

A „városi” munkásság származásának társadalmi összetevőit véve nagyító alá megállapítható, hogy az osztályt

nagyfokú nyitottság jellemezte, hiszen csak egyharmada (!) tartozott már apja révén is „a városi”

proletariátushoz, ennyi volt az „önrekrutáció” hatóköre. Ha az „önrekrutáció” fogalmát szélesen értelmezzük és

a mezőgazdasági munkásságot is a „merítési bázis” részének tekintjük, akkor e társadalmat már „önellátónak”

minősíthetjük, mivel háromötödének a hátterében rejlett proletár családi miliő.

Az egyes rétegek között a szociális eredet tekintetében ugyanakkor hallatlanul nagy különbségek voltak

megfigyelhetők, ezek egyenkénti bemutatására itt nincs mód. Az ipari munkásságot (a bányászok nélkül)

említve egyedüli példaként kiemelném, hogy az egyike a legkevésbé zárt munkásrétegeknek: utánpótlásának

57%-át biztosította önmagából, ám 40%-ának az apja volt önálló egzisztencia. Valójában az utánpótlása az ipari

munkásságból és igen nagy mértékben az ipari önállókból került ki, de kevés számban vonzotta magához a

mezőgazdasági munkások és kivált a parasztbirtokosok leszármazottait.

A kilépési mobilitást illetően a megelőző, a századfordulón aktív generációkhoz viszonyított elmozdulás (vagy

egyhelyben maradás) vizsgálható. Az ipari munkásságot (vele együtt a bányászokat) véve számba azt

tapasztaljuk, hogy a folytonosság, az immobilitás a meghatározó: háromötödük örökítette át az apa ipari

foglalkozását és több mint négyötödük vitte tovább szülei proletár státusát. Azok a kevesek, akik kiléptek ebből

a társadalmi közegből, akkor, ha nők voltak, elsősorban cselédnek szegődtek be, ha férfiak, akkor a szolgáltató

szektor más területei irányába orientálódtak.

2. Képek


1. Magyarország a szovjet típusú gazdasági rendszerben, 1949�1956

PETŐ Iván

Magyarország a szovjet típusú gazdasági rendszerben 1949–1956

Folyóiratunk előző, 1990/5–6. számában közöltük a szerző tollából a háború utáni gazdasági talpra állás

összegző történetét. (A szerk.)

A gazdaságirányításnak a negyvenes évek végére lényegében befejezett átalakítása egy új, tökéletes társadalom

megteremthetőségének kommunista ideáját szolgálta. A hatalmat megszerző vezetés azt hirdette, hogy a

gazdaságilag fejlettebb országokkal szembeni elmaradás rendkívül feszített iparosítással rövid idő alatt

felszámolható. Úgy vélte: a tudatos, tervszerű irányítás lényegében kiiktathatja az áru, pénz és piaci

viszonyokat, a megtermelt értékek központosítása és az iparosítási elképzeléseknek megfelelő újraelosztása

biztosítja a korábban elképzelhetetlennek tartott célok megvalósítását. Az 1949 végére – az agrárágazatokon

kívül – döntővé vált állami tulajdon biztosította a központi újraelosztás feltételeit. A mezőgazdaságban 1948

őszétől ugyan célnak tekintették a – gyakorlatilag állami tulajdonként irányítható – mezőgazdasági

termelőszövetkezetek megteremtését, de a teljes kollektivizálást az ötvenes évek első felében nem tűzték

napirendre. Itt a háború alatti, illetve utáni beszolgáltatási, illetve termeltetési rendszer kiszélesítése biztosította

az állam számára a javak elvonásának lehetőségét.

Ötéves terv

Az 1950–1954 közötti évekre szóló ötéves terv már kezdetben, 1948-ban abból indult ki, hogy a fő feladat az

ipar súlyának gyors növelése, más megfogalmazásban a szocialista iparosítás. 1948 végétől azonban, a

közvetlen háborús veszély hitében a tervekben egyre nagyobb szerepet kapott a honvédelem fejlesztése is. Sőt,

az ötéves terv kezdetére már a katonai fejlesztési szempontok kerültek középpontba, s az egyéb célok egyre

inkább háttérbe szorultak. Minderről azonban a terv egymást követő változataiban tételesen nem esett szó.

A tervek készítésekor a vezetés szinte kizárólag a Magyarország és a polgárháború utáni Szovjetunió helyzete

közti hasonlóságot tartotta szem előtt (az agrárnépesség nagy számát, az iparfejlesztés szükségességét, a

legfejlettebb országoktól való elmaradottságot, a külső katonai veszélyt). Nem vette tekintetbe, hogy a hazai

elmaradottság csak viszonylagos, a modernizálás sok területen a meglévő gazdaság esetleges fejlesztésével is

biztosítható. A feladatokat így eleve nem a lehetőségek és az adottságok elemzésével, hanem a kitűzött célok

alapján jelölték ki. Ugyanakkor a vezetés alapjában véve nem ismerte a gazdaság működését meghatározó

törvényszerűségeket, illetve az ismert tényezőket akarati úton megváltoztathatónak tekintette, így a lehetőségek

eleve túlértékelhetővé, a tervszámok az igények módosulásához igazíthatókká váltak.

A vágyak gazdasága

A gyáripari termelés öt év alatti növekedését 1949 végén is rendkívül gyorsüteműnek, több mint 86

százalékosnak tervezték, de amikor 1951-ben módosították a tervet és öt évre összesen 310 százalékos

növekedést írtak elő, már egyértelműen csak a vágyak vezérelték a hatalmon lévőket. A katonai célokra

elkülönített beruházási keret már 1950-ben elérte az összes beruházás 14%-át, az 1951 februárjában, az MDP II.

kongresszusán elfogadott, ún. felemelt terv pedig már 18%-os, hihetetlenül magas részesedéssel számolt.

Nem egyszerűen a nehézipar került a gazdaságfejlesztés középpontjába, hanem az alapanyag-termelő iparágak,

amelyek végül is a terv első négy évében a nehézipari beruházások 80%-át kapták. Ezek fejlesztése az ország

adottságai miatt rendkívül költséges és egyébként is a modernizáció évszázaddal korábbi, korszerűtlen útját

jelentette. A szükséges forrásokat ugyanakkor csak a viszonylag fejlett, jól jövedelmező területekről,

munkaigényesebb hagyományos iparágaktól, a feldolgozóipartól, valamint a mezőgazdaságtól lehetett elvonni.

De az úgynevezett tervezés sajátosságai közé tartozott, hogy a nagyarányú beruházások forrásait nem is

vizsgálták előzetesen. Ez tette lehetővé, hogy az egyre feszítettebb beruházási elképzelések ellenére

változatlanok maradjanak, vagy még ígéretesebbekké váljanak az életszínvonal-politikai és jóléti célok. (1949-

ben az életszínvonal öt év alatti 35%-os, 1951-ben már 50%-os növekedését ígérték.)

Miközben a beruházások egyre kisebb hányadát tervezték a nehéziparon kívüli célokra, a mezőgazdaságban és a

gazdaság egyéb, nem ipari részein is látványos fejlődést irányoztak elő, így az ígéretek itt is egyre

megalapozatlanabbakká váltak.


A fejlesztés irányát külgazdasági szempontból is önkényesen szabták meg. Az iparteremtés önmagában is

meglehetősen importigényes vállalkozás, különösen azzá vált a nyers- és alapanyag-igényes ágazatok

nagyarányú fejlesztésével. Az ugrásszerűen emelkedő behozatal fedezetét biztosító kivitel eléteremtése

megfelelő termékek hiányában állandó nehézségekbe ütközött. Végül is a külkereskedelem szerepe az önellátást

szorgalmazó gazdaságpolitikai törekvésekkel szemben nemhogy csökkent volna, de folyamatosan nőtt. Míg a

nemzeti jövedelem 1949 és 1954 között mintegy 50%-kal gyarapodott, addig a behozatal több mint 100%-kal, a

kivitel pedig (a kényszerű és gazdaságtalan export révén romló cserearányok miatt) majdnem 150%-kal. A

gazdaságpolitika áttörhetetlennek látszó körbe került: egyre inkább azért kellett – minden áron –, exportálni,

hogy legyen fedezet az importra és azért kellett importálni, hogy megteremtsék a további export lehetőségeit.

Látszatteljesítmények, ésszerűtlenség

A választott fejlesztési irány és az erőltetett ütem a lakosság igényeit lényegében figyelmen kívül hagyta. A

feladatok végrehajtásakor ugyanakkor mindenkitől a legvégső erőfeszítést kívánták. A vezetés nem bízott a

sokat hangoztatott öntudatban, lelkesedésben, hanem a kényszerítő eszközök átfogó rendszerét alakította ki. Az

éberségre, az ellenséges aknamunkára hivatkozó, az élet minden szférájára kiterjedő ellenőrzés, az egymást érő

kampányok, a minden részletkérdést felülről megoldani kívánó tervutasítások, a súlyos és kiszámíthatatlan

büntetésekkel együtt látszólag valóban segítették a vezetést céljainak megvalósításában. Valójában az

alkalmazott eszközök az egyes embereket és a termelőegységeket egyaránt olyan védekező mechanizmusok

kiépítésére kényszerítették, amelyek inkább akadályozták, mintsem segítették a kitűzött célok megvalósítását.

Látszatteljesítmények váltak uralkodóvá, s a feladatok végrehajtása soha nem látott pazarlással járt. A sokat

hangoztatott tervszerűség, tudatosság helyett kapkodás, ésszerűtlenség, rögtönzések jellemezték az irányítást.

Mindamellett az ígéretekkel szemben az életszínvonal nem hogy javult, de rohamosan esett vissza.

Bár már a tervfelemelés évében, 1951-ben egyértelműen megmutatkozott, hogy a meghirdetett célok nem

teljesíthetőek (egyedül a nehézipari termelés mennyisége közelítette meg az előirányzottat), a vezetésben fel

sem merült a gazdaságpolitika módosításának gondolata. Sőt, a sajtó, a rádió, az agitáció és propaganda egyéb

eszközei sikerekről, diadalokról, győztes termelési csatákról számoltak be, az úgynevezett helyi gondok,

nehézségek mögött mindig a külső, vagy a vele szövetséges belső ellenség aknamunkáját, esetleg a rossz

szervezést, a kellő szigor és akarat hiányát fedezték fel, olykor a végrehajtásban mutatkozó emberi

gyengeségeket leplezték le.

Nem változott a helyzet értékelése 1952-ben, s 1953 első felében sem, amikor pedig az 1952. évi aszály az

addigiaknál is világosabban megmutatta a kényszerre épülő mezőgazdasági termelés gyengeségeit, amikor az

életszínvonal csökkenése már drámaivá vált.

Jellemzi a változtatni nem akarást, hogy az 1955–60-ra érvényes második ötéves terv kidolgozásakor, az 1953.

év első felében nem a várható tervteljesítést, hanem az 1951. évi felemelt terv céljait tekintették kiindulási

pontnak. Az ötéves terv első három évében a nemzeti jövedelem például 40%-kal gyarapodott, így semmi

realitása nem volt annak, hogy a hátralévő két évben elérhető a meghirdetett cél, az 1949. évi nemzeti jövedelem

két és félszerese. Mégis, az új terv azzal számolt, hogy az 1954-re tervezett nemzeti jövedelem 1960-ra

kétszeresére növelhető.

1953: változtatások

A változtatásokhoz végül is a Sztálin halála utáni szovjet vezetés közvetlen beavatkozására volt szükség. A

széles nyilvánosság az 1953. július elején megalakult új kormány programjából, az új miniszterelnök, Nagy

Imre beszédéből értesült a változásokról, az új irányvonalról.

Az elkövetett hibák közül ekkoriban legtöbb szó a mezőgazdasági termelés elhanyagolásáról, a túlzottan gyors

kollektivizálásról, valamint a túlfeszített iparosításról, különösen a nehézipar erőltetett fejlesztéséről esett.

Súlyosan elítélték a lakosság életszükségleteinek elhanyagolását, az életszínvonal csökkenését. Meglehetősen

részletesen foglalkoztak az ún. adminisztratív módszerek elharapódzásával, ahogy nevezték, „az

önkényeskedésekkel”, de a koncepciós perekről még nem beszéltek.

Az 1953 júliusa utáni másfél évben, amikor több-kevesebb következetességgel érvényesült a korabeli

elnevezéssel – „júliusi út”, más néven az „új szakasz” vagy a kormányprogram, az intézkedések többségénél a

pillanatnyi feladatokra figyeltek. A gazdaságpolitika változása három fő területet érintett: a megtermelt nemzeti

jövedelem elosztását (a felhalmozási hányad csökkentésével, a fogyasztásra fordított hányad növelésével), a

mezőgazdaság szerepének felértékelését, valamint (a fogyasztói árak csökkentésével, a bérek emelésével, az

áruellátás javulásával) az életszínvonal emelését.


Jelentősen csökkentették a beruházásokra szánt összegeket, különösen az iparban, elsősorban a nehéziparban.

Valamelyest nőtt viszont a mezőgazdaság támogatására és a fogyasztási cikkek gyártásának fejlesztésére

fordítható keret. Leállították vagy lassították a megkezdett beruházások kivitelezésének jelentős részét.

1953 közepén nem általában az addigi iparosítási politikát ítélték el, hanem a túlfeszítést, tehát mint azt meg is

fogalmazták, az 1951-es tervfelemelés utáni gyakorlatot. Ily módon az iparpolitikában csak igen általános

elveket, átmeneti elképzeléseket sikerült megfogalmazni, s az intézkedések is megrekedtek a beruházások

említett leállításánál, a fogyasztási cikk-gyártás tervutasításos mechanizmus eszközeivel történő elrendelésénél.

A zömében még magántulajdonú, kis gazdaságokra épült mezőgazdaságban más volt a helyzet. Az

agrárpolitikában már 1953 közepétől mélyre ható és koncepciózus változások kezdődtek. Ebben döntő szerepet

játszott, hogy itt ideológiai tételek kevésbé kötötték meg a gazdaságirányítás kezét. A hadikommunizmus

kudarca utáni lenini új gazdaságpolitika, a NEP ugyanis mintát adott a paraszti érdekeltségre is építő gyakorlat

számára.

Az 1953 közepétől egymást követő intézkedések a mezőgazdasági termelési kedv fokozására törekedtek,

könnyítették a kisgazdaságok helyzetét, különleges kedvezmények biztosításával támogatták a tsz-ek

megerősödését.

A tsz-ek ügye az új gazdaságpolitika egyik központi kérdésévé vált. Az előző négy év nem győzhette meg a

parasztságot a kollektivizálás előnyeiről, ugyanakkor az új kormány központi célnak tekintette a termelési kedv

fokozását, az adminisztratív eszközök háttérbe szorítását. Ez a tsz-eknek nyújtott kedvezmények ellenére is a

tagság korábban is meglévő kilépési szándékának megerősödéséhez vezetett. A kilépést nehezítő és az egyéni

gazdálkodást választók számára egyértelműen hátrányos kormányintézkedésekkel végül a szövetkezetek

felbomlását sikerült megakadályozni, de 1953 második felében így is közel negyedével csökkent a tsz-ek

földterülete, tagjaik száma pedig mintegy harmadával esett vissza.

Az életkörülmények javítását célzó intézkedések az előző évek gyakorlata után jól érzékelhetőek voltak. A

mezőgazdaságnál is viszonylag egyszerűen lehetett a változtatási szándékot demonstrálni. A beruházások

ütemének, irányának megváltoztatásához ugyancsak elegendő volt egy-egy központi döntés. Az ipari

termelésben azonban a fél évtizedes erőltetett fejlesztés következményeit nem lehetett ilyen eszközökkel

megváltoztatni. Ráadásul amikor a fordulat bekövetkezett, itt már mozgósítható tartalékok alig álltak

rendelkezésre. A gondokat fokozta, hogy a termelésirányítás addigi drasztikus módszerei, amelyek mögött

sokan nem látták a gazdaság anarchikus állapotát, fellazultak, s a felszínre kerülő, alig enyhülő gondok okát a

vezetés egy része a „lazításban” látta.

Az 1953-as fordulat elhatározásában a legfelsőbb vezetésben még teljes volt az egység, hiszen aki másképp

foglalt volna állást, az a nemzetközi kommunista mozgalom élén álló SZKP nézetével került volna szembe. A

korábbi gazdaságpolitika irányítói, akik zömükben továbbra is vezető poszton maradtak, természetesen eleve

hajlottak arra, hogy az önkritikát minél korlátozottabb érvényességi körrel értelmezzék. Míg a legfelsőbb

vezetés tagjainak többsége csupán a túlzásként emlegetett elemekre szűkítették le az önkritikát s a változtatási

szándékot, addig Nagy Imre és a vezetés néhány más tagja egyre inkább úgy látták, hogy az addigi eszközök,

módszerek nem elegendők.

1955: Visszarendeződés

A Szovjetunióban időközben megerősödött a sztálini hagyományokhoz hű, a változtatások korlátozására törekvő

vezetés, minek következtében természetesen a hazai hasonló törekvések is egyre nagyobb befolyáshoz jutottak.

Az 1955 márciusában tartott központi vezetőségi ülésen szavakban ugyan még a júniusi út folytatásáról

beszéltek, de számos téren élesen elítélték az előző másfél év gyakorlatát. Nagy Imrét április közepén

visszahívták kormányelnöki megbízatásából, helyére Hegedüs Andrást nevezték ki, s gyors visszarendeződés

kezdődött az 1953 közepe előtti célok, módszerek óvatosabb, kevésbé szélsőséges követésének irányában.

A legégetőbb gazdasági és politikai feszültségek enyhítése után, 1953 végétől egyre nagyobb figyelem irányult a

gazdaság irányítására. Az intézkedéseket kezdetben az a hit vezérelte, hogy a háború előttihez képest

többszörösére nőtt irányítási, igazgatási apparátus a feladatok, hatáskörök jobb elrendezésével, ésszerűsítésével

csökkenthető, a bürokratikusnak tartott irányítás egyszerűsíthető.

1954 első felében sorozatban születtek az ésszerűsítő (egykorú szóhasználattal: racionalizáló) határozatok a

tervezés, irányítás egyszerűsítésére. Hosszabb távon a racionalizálási kampánynál összehasonlíthatatlanul


nagyobb jelentősége lett az akkoriban kezdett tényfeltáró munkának, a gazdaságirányítási rendszer ebből

kibontakozó bírálatának.

Az 1955 eleji politikai, gazdaságpolitikai fordulattal azonban a vezetés már nem látta szükségesnek az irányítás

módszereiben az érdemi változtatást, így az előző év lassan kibontakozó reformnézeteivel szemben ismét a

meglévő irányítási rendszer javítása, a létszámcsökkentésre irányuló próbálkozások kerültek előtérbe.

A gazdaságpolitikában 1955 elejétől egyértelműen azaz elképzelés érvényesült, amely nem talált más

lehetőséget, mint a megalapozatlannak nevezett életszínvonal-növekedés visszafogását, a paraszti gyarapodás

korlátozását. A gazdaságpolitika elveit tételesen nem rögzítették ugyan, de a gyakorlat, a gazdaságfejlesztés

iránya és nem utolsósorban a vezetők 1953–54-es időszakot bíráló állásfoglalásai egyértelműen megmutatták: az

1953 közepén meghirdetett nézetek egyetlen tétele maradt érvényes, el akarták kerülni a felemelt ötéves terv

szélsőségeit. Kezdetben még érződött, hogy figyelembe vették a lakosság tűrőképességének korlátait, de az

ismét elhatározott gyors gazdasági növekedés más források hiányában csak a régebbi eszközökkel volt

biztosítható.

A következő számban cikket közlünk a magyar gazdasági rendszer 1956–1968 közötti történetéről. (A szerk.)

2. Képek


1. Beszélgetés 1956 történeti irodalmáról

DEÁK István (USA)

Beszélgetés 1956 történeti irodalmáról

1990. augusztus 21–23-án rendezték meg Budapesten a Magyar történészek II. nemzetközi tudományos

találkozóját. A konferencia programján Mátyás és kora, illetve 1956 történeti vitakérdései szerepeltek. Alábbi

írásunkkal megkezdjük az ülésszakon elhangzott előadások közlését. (A szerk.)

Mit tud a nagyközönség, elsősorban a diákság 1956-ról? Mit tud a történetírás? A két kérdés összetartozik, vagy

össze kellene, hogy tartozzon. De nem tartozik.

A „szocialista” államokban azért nem, mert ott három évtizeden át az igazság ellenkezőjét állították, amit

viszont kevesen hittek el. Nyugaton azért – és ez az egyik tézisem –, mert ott a forradalmat egy bizonyos

mértékig szentté avatták, és mert a forradalomról szóló tudományos munkák nemigen találták meg az utat a

közvéleményhez.

Hozzátartozik a kérdéshez még, hogy Nyugaton – különösen az Egyesült Államokban – a történelmi tudat és a

történelem ismerete meglehetősen hiányos, hogy finoman fejezzem ki magam. Diákjaink, diákjaim agyában a

vietnami háború is csak homályosan ismert történelem, koreai háborúról sokan nem hallottak. A második

világháborúra meg úgy gondolnak, mint én gyermekkoromban, mondjuk, a japán–orosz háborúra.

34 év! Elegendő lenne a tárgyilagos megközelítéshez. Valóban könyvtárnyi írás jelent meg a témáról. Mégis, a

meglévő irodalom sok hiányosságot takar. Több hiányosságot takar, mint ez 34 év után normális lenne.

Hasonlítsuk össze a mai helyzetet egy másik 34 éves időközzel! Mit tudott, mit tudhatott a nagyközönség és a

történetírás az 1848-as forradalomról 1882-ben, és mit tudunk, mit tudhatunk az 1956-os forradalomról 1990-

ben? Nem kétséges, hogy az 1882-es nemzedék jobb helyzetben volt, mint a miénk.

1882-ben a forrásanyag jelentős része a kutatók rendelkezésére állt. Igaz, hogy az eredeti iratokból sokat

megsemmisítettek, s hogy a bécsi állami katonai levéltár meg a szentpétervári udvari levéltár még féltve őrizte a

maga titkait. 1882-ben élt még, sőt írt, dolgozott a 48-as forradalom jó néhány főszereplője: Kossuth, Görgey,

Klapka, Andrássy, Jókai Mór, Iványi, a Madarász fivérek, Pulszky, Albrecht főherceg és Ferenc József: A 48-as

polgári vezetők nagy része kimenekült. 1882-ben a 48-as forradalom szüntelen politikai és irodalmi vita tárgyát

képezte. Igaz, hogy a tárgyilagos megközelítést megnehezítette a Magyarországon szinte kötelező forradalmi

áhítat és a Bécsben, Prágában, Zágrábban szinte kötelező Kossuth-ellenesség. Hogyan állunk 56 emlékével

napjainkban? A levéltári anyag a legújabb időkig zárolva volt, vagy ami még rosszabb, a forrásokhoz csak

„egyesek” jutottak hozzá. A szovjet forrásanyag a mai napig megközelíthetetlen, a Nyugaton is csak valamivel

jobb a helyzet. Kivétel talán az amerikai levéltári anyag, ami ugyan nyitva áll, de amelyben igen kevesen

kutattak.

Az 56-os forradalom fő vezetői közül csak kevesen vannak életben: Nagy Imrét, Losonczyt, Gimest, Malétert,

Szilágyi Józsefet megölték. Rákosi, Gerő, Münnich, Kádár, Hruscsov, Mikoján, Szuszlov, Vorosilov,

Andropov, Tito, Mao, Csou-En-laj, Eisenhower, Dulles, Eden, Dag Hammerskjöld mind halott. A fentiek közül

csak Hruscsov írt nagyon hiányos emlékiratokat. Hol van a Kossuth, Görgey, Klapka, Horváth Mihály-féle

emlékiratoknak a mai megfelelője?

A legújabb időkig 1956 nem volt vitatéma. Gyakorlatilag csak két tábor létezett, a szovjet kommunista és a

másik tábor. Ezek egymástól elszigetelve működtek, s vita helyett leginkább csak egymást szapulták. Még a

nem kommunista táboron belül sem alakult ki igazi vita. Akadtak nagyon erősen különböző nézetek, de nem

alakultak ki egymással, ellentétes iskolák Hol van a német Historikerstreit-hoz hasonló szenvedélyes viszály az

56-os történetírásban? Hol vannak a revizionista irányzatok? Jó ismérve a helyzetnek a forradalomról szóló

doktori disszertációk csekély száma. Igaz, hogy születik itt-ott, Amerikában, Nyugat-Európában néhány 56-os

témájú disszertáció, de szerzői leginkább magyar származásúak, a témát nem egyszer jobb híján választották,

vagy hogy magyarul nem értő barátaik kíváncsiságát kielégítsék. Szakmai feltűnést egyetlen disszertáció sem

keltett. Az igazat megvallva, Nyugaton magyar témáról írni önfeláldozást követel, szerzőjét a szakma peremére

szorítja.

*


A hazai történetírásban 1956 után egyedülálló helyzet alakult ki, amelynek keretében az számított bátornak és

tisztességesnek, aki nem írt az ún. „ellenforradalomról” vagy azt néhány semmitmondó szóval intézte el. Azok

viszont, akik részletesen értekeztek a témáról, azok csak a hivatalos álláspontot szajkózták. Ez az 56-os

történelmi irodalom nagy tragédiája. Emlékezzünk vissza, hogyan ment ez a hivatalos értelmezés: a) Az 1950-es

évek elején kialakult és előretört a szocialista világrendszer. 900 millió ember építette a szocializmust. b) Velük

szemben a kapitalista imperializmus a sarokba szorult, onnan acsarkodott. Elkeseredésében ellentámadást

szervezett, és erre a célra kiszemelte Magyarországot, mint a szocialista erőd pillanatnyilag meggyengült

bástyáját. c) Okot adott erre a magyarországi fasiszta és nacionalista tradíció, a személyi kultusz hibái és bűnei,

az átmeneti gazdasági nehézségek és a párton belül dúló ellentétek a dogmatikus vezetés és a kalandor,

hatalomra vágyó ún. reformerek között. d) A nyugati ellentámadást gondosan előkészítették: propagandával,

kémek átdobásával, összeesküvések szításával. Az összeesküvők között találunk olyan veszélyes bandákat, mint

a Szeretet Párt, a Jézus Szíve Népleányai és a Botond hadosztály. e) 56 októberében a tömegek jogos

elégedetlensége tüntetésekhez vezetett, amit kihasználtak a Nyugatról átdobott agitátorok. Kitört az

ellenforradalom. Hatalomra került a lumpenproletariátus. Következett a vérengzés, a fasizmus és a terror,

amelyeknek az utolsó pillanatban vetett véget a Szovjetunió baráti segítségnyújtása. Azóta minden rendben.

Érvényesült tehát a dialektikus történelmi törvényszerűség. Tézis: a személyi kultusz hibái és bűnei; antitézis: az

ellenforradalom; szintézis: a Kádár-rendszer és a megtisztult szocializmus.

Így a séma, s ami a legszomorúbb, ez az álelemzés érvényes volt 1957-től, amikor Hollós Ervin és társai írtak

történelmet, egészen az 1980-as évek közepéig, amikor Berecz János tárgyalta az ellenforradalom történetét.

1957 és az 1980-as évek között nagyon sok minden változott Magyarországon, de a „sajnálatos októberi

események” hivatalos történetírása alig valamit mozdult előre. Mindez érthető, hiszen 56 ilyen értelmű

magyarázata a Kádár-rendszer legitimációjának alapját képezte.

*

Nyugaton persze nem így látták az eseményeket, bár a szovjet nézőpontot ott is képviselték néhányan. Ilyen volt

például az amerikai vezető kommunista, Herbert Aptheker Igazság Magyarországgal kapcsolatban című, 1957-

ben megjelent könyve, amely a legdurvább hamisításoktól sem riadt vissza. Aptheker művét mégsem szabad

alábecsülni, mert erősen befolyásolta a nyugati baloldali közvéleményt, elsősorban olyan állításokkal, hogy 56

fasiszta, antiszemita megmozdulás volt, és hogy reménytelen káoszhoz vezetett, amelynek csak a szovjet

hadsereg beavatkozása vetett véget.

Ezzel kapcsolatban említem, hogy a jobboldali angol történész, David Irving 1981-ben megjelent Felkelés című

vaskos munkája végeredményben ugyanarra a következtetésre jut, mint Aptheker (fasizmus, antiszemitizmus,

anarchia), legfeljebb ellenkező előjellel. De Irving könyvét sem szabad elhanyagolni, mert bár irányzata

őszintén fasiszta, hatalmas forrásanyagot, rengeteg interjút tartalmaz.

*

Nagy többségében a nyugati irodalom 56-ot dicsőséges forradalomként elemzi, s az alapvető különbség ezen

írások között leginkább abban rejlik, hogy egyes szerzők a forradalom nemzeti jellegét, mások viszont annak

reformer, szociális célkitűzéseit hangsúlyozzák.

Hogyan is lehetne osztályozni ezeket a műveket? Az első hullám: 1957. Jellegzetes műfajai: élménybeszámolók,

dokumentumkötetek. Az élménybeszámolók közül kiemelkedő Noel Barber újságírói riportja, Egy marék hamu,

és a nagyhírű regényíró, James Michener beszámolója, amely egyedül nagyobb példányszámot ért el, mint az

összes többi, 56-tal kapcsolatos mű együttvéve. A dokumentumkötetek különösen értékesek és jelentősek. Csak

példaként említem: (1) az ENSZ Magyarországgal foglalkozó különbizottságának jelentései; (2) a Szabad

Európa Rádió kiadványai, az amerikai szenátusi albizottság jelentése; (3) Kovács Imre szerkesztésében a

Tények Magyarországról; (4) Harold Lasky szerkesztésében a Magyar forradalom; (5) Pálóczi-Horváth György

antológiája, Egy mondat a zsarnokságról; és (6) Paul Zinner nagyfontosságú dokumentumkötete a magyar és a

lengyel eseményekről, Nemzeti kommunizmus és népfelkelés – Lengyelországban és Magyarországon.

Az első hullámot alkalomszerűen követték a korai 1960-as évek komolyabb és átfogóbb elemző írásai,

amelyeknek szerzői vagy volt forradalmárok, vagy külföldi, gyakran magyar származású politológusok.

A Nyugatra menekült forradalmárok közül első helyen említendők Méray Tibor és Aczél Tamás, akik 1961

körül megjelent írásaikban a kommunista reform-intellektuelek döntő szerepét hangsúlyozták. Hasonló

megközelítés jellemezte a brüsszeli Nagy Imre Intézet kiadványait, vagy például Molnár Miklós írásait.


Gosztonyi Péter is a hatvanas években írt először – de nem utoljára – a forradalom katonai és politikai

vonatkozásairól.

A nyugati politológusok közül elég megemlíteni Kecskeméti Pál, Váli Ferenc és Paul Zinner neveit. Alapvető

megállapításaik nagyrészt a mai napig érvényesek. Kecskeméti Pál A váratlan forradalom című könyvében,

amely 1961-ben jelent meg, a társadalmi erők ellenállhatatlan megmozdulásáról ír. Váli Ferenc, akinek a műve

ugyanabban az évben jelent meg, inkább a forradalom nemzeti jellegét hangsúlyozza, és Paul Zinner 1962-es

könyvének egyik fő érdekessége, hogy jelentős részben a Columbia Egyetem magyar menekültekkel folytatott

bő és részletes interjúsorozatára épült.

Nem meglepő módon az 56-ról szóló írások második, bár már kisebb hullámát a tizedik évforduló váltotta ki. E

művek közül csak egyet említek itt, az Aczél Tamás szerkesztette Tíz évvel később című gyűjteményes kötetet,

amelyben olyan nagyhírű szerzők szerepelnek, mint Raymond Aron, Ignotus Pál, Molnár Miklós, Szász Béla,

Arthur Koestler, Fejtő Ferenc és Polányi Mihály.

Érdemes megállapítani, hogy Polányi már 1966-ban megértette és hangsúlyozta a poszt-indusztriális

technológiai forradalom politikai jelentőségét. Úgy érvelt, hogy a sztálini iparosítás véget érvén, a technológiai

forradalom elkerülhetetlenné tette a szovjet rendszeren belül egy új politikai forma keresését. Ami 1953 óta

történt, írja Polányi, az valójában nem más, mint ezzel az új politikai formával való kísérletezés, amely azonban

nem lehet sikeres, mert az államszocializmus képtelen megbirkózni az informatikai forradalom problémáival

Polányi egyébként igen élesen bírálja az új nyugati tudományos irányzatokat, amelyek relativizálnak mindenféle

társadalmi fejlődést, tagadják az idealizmus létezését. Polányi szemében 56-ot az idealizmus, az igazság

szolgálata jellemezte.

Raymond Aron nem kevésbé lelkesen ír a forradalomról. Véleménye szerint 56 paradox módon megvalósította

Marx álmát az 1848-as időkből. 1956 olyan forradalom volt, írja Raymond Aron, amelyet filozófusok vezettek

és amelynek a proletárok voltak a katonái.

Aron nem kevesebb szenvedéllyel ostorozza a Nyugatot” amely szerint elvesztette a hitét a demokráciában és a

többpártrendszerben, de amely mégis nem szégyellte félrevezetni és becsapni a szabadságharcosokat.

Aron szerint a nyugati propaganda sohasem mondta ki nyíltan, hogy a világrend 1944 óta egy be nem vallott

szovjet–amerikai megegyezésen alapul, amelynek célja egy új világháború elkerülése, s, lényege a status quo

tiszteletben tartása. De Aron ellentmond önmagának, amikor bírálja a nyugati vezetőket azért, hogy

cserbenhagyták a magyar forradalmárokat, de ugyanakkor elismeri, hogy a szovjet–amerikai megállapodás

szükséges rossz, ami biztosítja a világbékét.

Mit tehetett volna a Nyugat Nagy Imréék érdekében? Ez természetesen a legtöbb nyugati tanulmány témája, de

kielégítő választ senki sem ad, már azért sem, mert a tényeket ma sem ismerjük teljes mértékben.

George Fletcher, aki szintén az Aczél Tamás szerkesztette műben szólal meg, az 56-os eseményeket beilleszti a

szovjet totalitarianizmus ellen irányuló ellenállási mozgalmak hosszú sorába. Fletcher kimutatja, hogy Sztálin

többször volt kénytelen ágyúkat és tankokat bevetni az ellenállási mozgalmak leverésére.

Fletcher is bírálja a nyugati közvéleményt, elsősorban azért, mert többet törődik a gyarmati népek sorsával, mint

a kelet-európai népek tragédiájával.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Tény, hogy az elmúlt 34 évben alig akadt olyan nagyhírű író és gondolkodó, aki

ne tört volna lándzsát a magyar ügy igazsága mellett. Gondoljunk Hannah Arendt, Albert Camus, Arthur

Koestler, Bertrand Russel, Jean-Paul Sartre vagy Salvador de Mederiga fellépésére! De tény az is, hogy 1956-tól

(és a legújabb időktől) eltekintve, a magyar és a kelet-európai ügy nem mozgatta meg a nyugati tömegeket. A

magyar forradalom évfordulójának megünneplése hivatalos ritussá vált, a nagyközönséget kevéssé

foglalkoztatta. A százezrek, akik az utcára mentek Vietnamért, a dél-afrikai feketékért vagy az etiópiai éhínség

enyhítéséért, még csak nem is gondoltak arra, hogy az utcára menjenek Kelet-Európáért. S az is tény, hogy az

egy Michener-könyvön kívül egyetlen magyar tárgyú műből sem lett nemzetközi bestseller.

Nyugati kiadók lelkiismeretesen vállalják az 56-ról szóló művek megjelentetését, de terjesztésükről alig

gondoskodnak. Be kell látnunk, hogy a Prágai Tavasz históriájával ellentétben, a magyar forradalom kevés

olvasót érdekel. Ennek egyik oka – paradox módon – a nagy tisztelet és lelkesedés. „Legszebb esemény”,

„sorsforduló” – 56 vitán felül áll. Dicshimnuszok, halotti beszédek…


*

1956 után következett még egy historiográfiai hullám, illetve hullámocska, a huszadik évforduló alkalmával.

Fontosabbak azonban az utolsó húsz évben, különböző időpontokban megjelent művek, amelyek közül jó

néhány határozott, vitatkozó szellemű.

Az emlékiratok sorozatába tartozik Noel Barber Hét nap szabadság című könyve, Szász Béla A bitófa

önkéntesei című megrázó írása, amely meglehetős közönségsikert aratott, Marton Endre Az eltiltott ég

(Forbidden Sky) című írása, illetve Kopácsi Sándor és Radványi János elemző élménybeszámolói.

Ide sorolható Molnár Miklós összefoglaló története Budapest 1956-ban címmel, Bennett Kovrig és Molnár

Miklós írásai a Magyar Kommunista Párt történetéről, és Charles Gáti Magyarország a szovjet blokkban című

tanulmánya, ami itthon is megjelent.

Kimondottan revizionista célú Bill Lomax tanulmánya, amely elsősorban a munkástanácsokról mond újat, és a

Kádár-rendszert, valamint a Nyugatot balról támadja, valamint Fehér Ferenc és Heller Ágnes 1983-ban

megjelent tanulmánya, a Hungary 1956 Revisited, amely sok más tézis mellett azzal is érvel, hogy a magyar

forradalom megrendítette a jaltai és moszkvai egyezményekre épített világrendet, és ugyanakkor megnyitotta az

utat az eurokommunizmus felé, ami első lépés volt a szovjet típusú kommunizmus megdöntése útján.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Mielko Micsunovics jugoszláv diplomata izgalmas

beszámolóját moszkvai éveiről, amely rávilágít a szovjet vezetőség gondolkodására, valamint Mao és Tito döntő

szerepére a forradalom elnyomásában és Nagy Imréék kivégzésében.

*

Bakó Elemér, Sztáray Zoltán, Halász de Beky és Széplaki József jóvoltából ma már terjedelmes forradalmi

bibliográfiákkal is rendelkezünk, mégis, ha áttekintőnk a forradalom historiográfiáján, meg kell állapítanunk,

hogy még sok munka vár a történészekre.

Mi hiányzik? Mi lenne a legsürgősebb? (1) Önéletrajzok a forradalmi vezetőség életben lévő tagjairól: Molnár

Miklós, Király Béla, Méray Tibor, Aczél Tamás, Heltai György stb. De Aczél Györgytől is várunk önéletrajzot.

(2) Tudományosan előkészített interjú-program a volt forradalmárokkal és a forradalom volt ellenségeivel, a

pufajkás tiszti különítmények tagjaival. Mit éreztek, mit gondoltak akkoriban? Hogy ítélik meg az akkori

szereplésűket? (3) Életrajzok! Rákosi, Gerő, Kádár, hogy csak a legfontosabbakat említsük. (4) A forradalmár

politikusok és az utcai harcok résztvevőinek szociográfiája, kollektív életrajza. (5) A szomszéd államok szerepe,

magatartása 56-ban. (Ideológia vagy kisantant. A revizionizmustól való félelem.) (6) A szovjet döntési

mechanizmus kérdése. (7) A hidegháború és Magyarország. – A nyugati hidegháborús történészek szinte

semmit sem tudnak Kelet-Európáról. Egy ilyen mű, ha jó, biztosan nagy feltűnést keltene. Megindíthatná a

hidegháború újraértékelését.

Valóban nagy, hatalmas történelmi eseményről van szó. Ezt tudatosítani kötelesség és hálás feladat. Hírünk a

világban! Röviden tehát, igen sok feladat vár a történészekre. Sőt, most kezdődik az igazi munka.

A közölt képek Jean-Pierre Pedrazzini és Franz Goëss felvételei, akik a Paris Match tudósítóiként tartózkodtak

Magyarországon 1956 október 27–november 2 között. A fényképeket Franz Goëss ajándékozta a Legújabbkori

Történeti Múzeum Fényképtárának, cserébe azokért a fotómásolatokért, amelyeket a gyűjteményből 1956-ról

készített filmjében felhasznált. (Lásd Hunyadi István cikkét a 33. oldalon.)

2. Képek


1. 1956 francia visszhangja

HUNYADI István (Franciaország)

1956 francia visszhangja

Az 1956-os forradalom eseményei tisztítótűzként hatottak Franciaországban, a 20. század eleje óta ugyanis a

francia értelmiség körében és a közvéleményben egyre inkább a magyarellenes szemlélet kerekedett felül.

Akkoriban az egyre élesebb francia–német ellentétben a magyarok mint a németek feltétlen szövetségesei, mint

a „Duna-medence porosza” és mint az itt élő nemzetiségek gőgös és kegyetlen elnyomói tűntek fel.

E szemlélet kialakításában a francia „szlavofil iskola” játszotta a főszerepet, alátámasztva az új angol–francia

entente cordiale, és az orosz guruló rubelek, vagyis a nyugati politikusok közönséges lepénzelése által. A

koncepció lényege az volt, hogy a német túlsúly megtöréséhez szükséges, hogy a Habsburg-monarchia szláv

vezetés alá kerüljön vagy szláv többségű nemzetállamokra bomoljon. A magyarok jelentőségét – mint

javíthatatlan németbarát elemekét – a minimumra kell csökkenteni. Ez az elképzelés valósult meg a trianoni

szerződésben, és ezért is játszotta Franciaország a kisantant védőangyalának a szerepét. Ez a koncepció

rögződött a francia köztudatban a II. világháború után is. 1945-ben a francia hatóságok eleinte ezért bántak

nagyon keményen a kezükbe került magyar hadifoglyokkal, holott a két ország tulajdonképpen nem is volt

hadiállapotban.

Ezt a beidegződést sem a két világháború között Magyarországon járt franciák kedvező tapasztalatai, sem a

francia hadifoglyok – akik Németországból szöktek át Magyarországra és itt előzékeny, sőt barátságos

fogadtatásban részesültek – nem tudták megváltoztatni. Az ötvenes évek elején Magyarország a franciák

számára „ex-ennemi”, azaz „volt ellenség” maradt.

E kép alakulásához egy új tényező is járult: a kommunista tömb kialakulása. A gyanútlan nyugati szemlélő, így

a francia is, látva a kommunista felvonulások és ünnepélyek átszellemült arcú tömegeit és tapsvihart, tényként

elfogadta, hogy miként a többi megszállt országban, úgy Magyarországon is megtört minden kommunistaellenes

ellenállás. Vagy ha van is, néhány év múlva nyomtalanul el fog tűnni.

Ezt a szemléletet tükrözte, illetőleg vette bírálat alá Berthelot tábornok 1957 elején. Cikkéből kiderül, hogy a

NATO-hadvezetés helyzetértékelésében egy NATO–szovjet háború esetén teljesen lojális csatlósnépekkel

számoltak, és ugyanúgy atombombát kívántak ledobni Varsóra, Budapestre vagy Prágára, mint Moszkvára vagy

Leningrádra. Ezt a szemléletet – írja Berthelot – a magyar forradalom fényénél teljesen át kell értékelni, és a

megszállt államokat nem lehet a szovjetekkel azonos elbánásban részesíteni.

Nos, az „56-os események” ilyen légkörben érték Franciaországot. Igaz, már az 1953. évi berlini felkelés és az

1956. évi lengyel átalakulás némileg előre jelezték a közelgő eseményeket, de még így is elemi erővel hatott a

francia közvéleményre a harcos hevessége, a felkelők hősiessége, az erők aránytalansága. Amikor arról érkeztek

hírek, hogy fegyvertelen tömegek álltak ki a harckocsik elé, hogy a szovjet katonák és az ávósok tüze nem tudta

megtörni a tüntetőket, hogy tizenéves vagy még fiatalabb gyerekek harckocsikat tettek harcképtelenné, hogy az

ellátási problémák ellenére nincs fosztogatás, vagy alig van, sőt hogy vidékről a parasztok hozzák fel az

élelmiszert a városnak – a francia közönség számára úgy tűnt, minden lehetséges lesz. Ezt a csodaváró

hangulatot még fokozta az, hogy a francia tudósítók a helyszínről közvetítették a harcokat, interjúkat készítettek

a rádióban és az ekkor még újdonságként ható televízióban. A francia polgár úgy érezte, ott van a helyszínen,

részt vesz az eseményekben. A Marseillaise-t éneklő tüntetők menete, a Köztársaság téri pártház

megrohamozása a „szemük előtt”, „fülük hallatára” zajlott le. Az utóbbinak különös súlyt adott, hogy az egyik

tudósítót, Jean-Pierre Pedrazzinit filmezés közben érte a halálos golyó. Utolsó felvételei, amelyeket már

összerogyva készített, mindenki szeme előtt ott lebegtek.

A forradalom átmeneti győzelme csak tovább fokozta a csodaváró hangulatot. Az oroszok fenyegető

felvonulása, a tudósítók pesszimizmusa feszült várakozást teremtett, de nagyon sokan nem akarták elhinni, hogy

az oroszok tényleg megszegik adott szavukat; remélték, hogy mindez csak fenyegetés, zsarolás marad. Amikor

azután az oroszok mégis nyíltan támadtak, a felháborodás nem ismert határokat. Eközben a francia kommunista

párt azt kezdte el hirdetni, hogy a magyar forradalom külföldi, főleg német és amerikai ügynökök bujtogatására

robbant ki. Így a tüntetések nemcsak az oroszok, hanem a Francia Kommunista Párt ellen is irányultak. A

párizsi nagy tüntetés élén számos miniszter vagy volt miniszter, sőt miniszterelnök ment. A tüntetés után a

feldühödött tömeg egy része megrohamozta a kommunista párt székházát, a páncélozott ajtók helyett az

ablakokon át behatolt és felgyújtotta az épületet. Strasbourgban csak a rendőrség erélyes fellépése akadályozta

meg ugyanezt.


Neves és névtelen tagok tömege hagyta ekkor ott a kommunista pártot és a befolyása alatt álló szakszervezeti

szövetséget, a CGT-t. Ezzel indult meg a párt és a szakszervezetek hanyatlása. Az 1956 előtti 25–30%-os

választási szavazatarány 20–24%-ra esett, s ez a tendencia azóta is tart.

A november elején meginduló magyar menekültáradat óriási részvéthullámot indított el. Franciaország korlátlan

számban fogadott be menekülteket, és rengeteg segélyt osztatott szét az országon belül és kívül. Franciaország

lett a széttelepülés egyik főállomása. Állandó otthonként azonban csak kb. 15 ezer magyar választotta

Franciaországot; a franciáknak rosszul is esett, hogy aránylag kevesen maradtak, és jobbára azok, akiket nem

fogadtak be mások. A magyarok között Franciaországnak nem volt jó híre: Trianon emléke, a Francia

Kommunista Párt ereje, az algériai háború bizalmatlanná tette a menekülteket. Sokan, teljesen alaptalanul, attól

is féltek, hogy az idegenlégióba fogják őket besorozni.

A megtelepedett magyarok egy kisebb része – labilis elemek vagy rovott múltúak – betörésekkel és lopásokkal

hívták fel magukra a figyelmet. A francia hatóságok hamar semlegesítették őket, annál könnyebben, mivel a

magyarok többsége nem vállalt ilyen menekülttársaikkal közösséget.

A többiek azután hamarosan helyreállították a magyar becsületet munkájukkal. Ugyanakkor ébren tartották 1956

emlékét akkor, amikor Magyarországon nem volt szabad erről megemlékezni. A francia hírközlés a legteljesebb

mértékig velük érzett és támogatta az akcióikat. Újságok, rádiók, tv-csatornák minden év október 23-án még ha

csak röviden is, de megemlékeztek a forradalomról. Emellett bármelyik magyar vonatkozású tudósításban vagy

a szovjet tömb valamily megmozdulásával kapcsolatban valahogy mindig ráterelték á szót 1956 emlékére.

Amikor jött a Kádár-rendszer konszolidációja és liberalizálódása, akkor Magyarország éppen a liberalizálódás, a

törhetetlen életkedv és a szabadságvágy példája lett anélkül, hogy a forradalom emléke elhalványult volna.

história 1991-01 · korunkban. a 20. század második felére minden gondolkodó értelmiségi...

Documents