história 1983-056kÁkosy lászló régi és új istenek egyiptomban a görög (kr. e. 332), majd a...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-056

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Régi és új istenek Egyiptomban ............................................................................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 6 1. Vallás és etnikum. Zsidók az ókori Rómában ....................................................................... 6 2. Képek .................................................................................................................................... 9

3. ...................................................................................................................................................... 11 1. A jeruzsálemi templom ....................................................................................................... 11 2. Képek .................................................................................................................................. 13

4. ...................................................................................................................................................... 15 1. Az Árpádok és a kereszténység. A keresztény királyideál .................................................. 15 2. Képek .................................................................................................................................. 18

5. ...................................................................................................................................................... 21 1. A ferences rend a középkor végén ...................................................................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 24

6. ...................................................................................................................................................... 25 1. Keresztény vallások és egyházak a hódoltságban ............................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 28

7. ...................................................................................................................................................... 32 1. Pázmány Péter ..................................................................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 32

8. ...................................................................................................................................................... 34 1. Egyházak Magyarországon az újjáépítéstõl a polgárosodásig ............................................ 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36

9. ...................................................................................................................................................... 41 1. Egyháztörténeti adattár, 1711�1890 ................................................................................... 41

10. .................................................................................................................................................... 46 1. Az egyházak útkeresése Magyarországon 1850 után .......................................................... 46 2. Képek .................................................................................................................................. 48

11. .................................................................................................................................................... 50 1. Egyházpolitikai törvények .................................................................................................. 50 2. Képek .................................................................................................................................. 50

12. .................................................................................................................................................... 52 1. Zarándokok és fotográfusok. Fotográfusok a Szentföldön .................................................. 52 2. Képek .................................................................................................................................. 53

13. .................................................................................................................................................... 57 1. A politikai katolicizmus kezdetei, 1890�1918. Kronológia ............................................... 57

14. .................................................................................................................................................... 59 1. Fasizmus és kereszténység .................................................................................................. 59 2. Képek .................................................................................................................................. 61

15. .................................................................................................................................................... 63 1. Eucharistia, 1938 ................................................................................................................. 63 2. Képek .................................................................................................................................. 64

16. .................................................................................................................................................... 65 1. A keresztény-nemzeti Magyarország kereszténysége ......................................................... 65 2. Képek .................................................................................................................................. 66

17. .................................................................................................................................................... 71 1. Történettudomány, egyháztörténet ...................................................................................... 71

18. .................................................................................................................................................... 74 1. A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt ............................................... 74

19. .................................................................................................................................................... 77 1. Egyházpolitika, papok, karikatúrák ..................................................................................... 77 2. Képek .................................................................................................................................. 77

20. .................................................................................................................................................... 85 1. Mindszenty József és az amerikai követség ........................................................................ 85 2. Képek .................................................................................................................................. 88

História 1983-056

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

21. .................................................................................................................................................... 92 1. Egyház és oktatás a felszabadulás után ............................................................................... 92 2. Képek .................................................................................................................................. 94

22. .................................................................................................................................................. 100 1. A vallásos élet emlékei ...................................................................................................... 100 2. Képek ................................................................................................................................ 101

23. .................................................................................................................................................. 105 1. Ortodox egyházak és nemzeti mozgalom .......................................................................... 105 2. Képek ................................................................................................................................ 107

24. .................................................................................................................................................. 108 1. Magyar egyházak az Egyesült Államokban ...................................................................... 108 2. Képek ................................................................................................................................ 110

25. .................................................................................................................................................. 111 1. Luther útja a reformációhoz .............................................................................................. 111 2. Képek ................................................................................................................................ 113

26. .................................................................................................................................................. 116 1. Luther Márton ................................................................................................................... 116 2. Képek ................................................................................................................................ 116

27. .................................................................................................................................................. 118 1. Kálvin és a magyar rendi ellenállás ................................................................................... 118 2. Képek ................................................................................................................................ 119

28. .................................................................................................................................................. 121 1. A magyar Lourdes: Máriapócs .......................................................................................... 121 2. Képek ................................................................................................................................ 123

29. .................................................................................................................................................. 129 1. Az osztrák keresztényszocializmus történetéhez ............................................................... 129 2. Képek ................................................................................................................................ 131

30. .................................................................................................................................................. 133 1. Muszlimok Magyarországon ............................................................................................. 133 2. Képek ................................................................................................................................ 135

31. .................................................................................................................................................. 138 1. A magyar katolikus egyház struktúrája a polgári korszakban. I. rész ............................... 138

32. .................................................................................................................................................. 142 1. Kereszt és trikolór. A katolikus egyház a nagy francia forradalomban ............................. 142 2. Képek ................................................................................................................................ 145

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Régi és új istenek Egyiptomban

KÁKOSY László

Régi és új istenek Egyiptomban

A görög (Kr. e. 332), majd a római (i.e. 30) hódítás jelentős változásokat hozott Egyiptom kultúrájában, de az

ősi, akkor már három évezredes múltra visszatekintő fáraó kori vallás létét nem fenyegette. Míg Alexandriában

a kor legmodernebb szintű tudománya (a matematika, a csillagászat, orvostudomány és irodalomkutatás)

virágzott, addig Dél-Egyiptom nagy templomaiban (Dendara, Edfu, Philae) a papság a hagyományokat őrizte,

fejlesztette tovább. A képzett egyiptomi papok megismerkedtek a görög nyelvvel, műveltséggel, de birtokában

voltak egy olyan tudásanyagnak is, mely az idegen hódítók előtt mindvégig zárva maradt. A hieroglifákat,

melyekkel az írott történelem kezdetéig visszanyúló szertartások szövegét, a mítoszokat, himnuszokat felvésték

a templomok falaira, csak ők értették, a mindennapi életben az egyiptomiak már régóta a démotikus írást

használták.

Az egyiptomi és a görög vallás, valamint a keletről jövő kultuszok békésen éltek egymás mellett, sőt megindult

egy összeolvadási folyamat, a szinkretizmus, melyből sajátos keverék-vallások születtek. Alexandria fő istene,

Szarapisz (Ozirisz-Apisz) az egyiptomi Ozirisz, a görög Zeusz, Hádész, Héliosz és más istenek vonásait

egyesítette magában. A sokistenhívő, politeista vallások általában türelmesek, könnyen átveszik saját

pantheonjukba más népek isteneit, nem dogmatikusak.

Egyiptom és az Imperium Romanum keleti felének istenei – Izisz, Szarapisz, Anubisz, Mithrasz, Attisz, Adónisz

– eljutottak szinte valamennyi provinciába. Nálunk a savariai (Szombathely) Iseum a legismertebb emléke az

egyiptomi kultuszok térhódításának. A Római Birodalom nagy vallási konglomerátumában a nemzeti, etnikus

kultuszokat mind szűkebb térre szorította vissza az a szellemi irányzat, mely szerint különböző neveken minden

nép, minden időben voltaképpen ugyanazokat az isteneket imádta, de ezeknek az isteneknek valódi nevét,

tiszteletük legmegfelelőbb formáit csak Kelet régi népei ismerték.

A régi vallás és a kereszténység

Keletről indult el a kereszténység is, mely hamarosan komoly vetélytársává lett a hagyományos nemzeti

vallásoknak és a szinkretisztikus kultuszoknak egyaránt. Valószínűleg már az 1. században megjelent

Egyiptomban, Alexandriában, de jelenléte a 2. században válik forrásszerűen is megfoghatóvá. A 120-as évekre

keltezhető egy görög papirusztöredék Egyiptomból, mely János evangéliumának néhány sorát őrizte meg. A

század végétől Alexandria a kereszténység egyik szellemi központja: a görög filozófiát és a régi vallásokat is jól

ismerő egyházatyák működtek itt, mint Clemens Alexandrinus és Origenész.

A keresztény egyház kezdettől élesen szembeszállt a régi egyiptomi vallással, állatkultusszal, bár a 2–4.

században még kimutathatók olyan irányzatok, amelyek egyezéseket próbáltak keresni a kereszténység és a

pogány vallások között. Numéniosz filozófus például rokonságot látott a Genezis bevezető szavai és az

egyiptomi Ősvíz-elképzelés, a Nun között.

A keresztényüldözések – különösen Diocletianus (284–305) kísérlete az új vallás megsemmisítésére –

kibékíthetetlen ellentéteket támasztottak a keresztények és a régi vallások hívei között. Amikor azután a

keresztények szabad vallásgyakorlatát biztosították (313), megkezdődött az ideológiai és politikai harc a régi

istenek hívei ellen.

391-ben szenvedte el Alexandriában a sokistenhit a döntő csapást. Ekkor foglalták el a keresztények Szarapisz

világhírű templomát. Sok mendemonda forgott közszájon erről az építményről. Beszélték például, hogy olyan

hatalmas mágnest erősítettek az egyik terem mennyezetére, hogy vonzerejének hatására a Napisten vasból

készült szobra szabadon lebegett a levegőben a padló felett. A behatoló katonák attól féltek, hogy Szarapisz

szobrának megsemmisítésekor bekövetkezik a világ vége. Az események egyik krónikása gúnyosan ír arról,

hogy a szobor szétzúzásakor egerek hada futott szét a roncsok közül.

A Szarapisz-kultusz megszüntetésével lehullott a „bálványimádás feje”, de nem tűnt el mindenütt a régi vallás.

Például az Alexandria közvetlen közelében levő Menuthiszban egészen az 5. század végéig ápolta titokban az

egyiptomi és görög istenek tiszteletét egy pogány csoport. 484-ben a szerzetesek egy feljelentés alapján

behatoltak a házba, ahol az istentiszteleteket tartották. Kronosz vértől borított szobra mellett szent állatok,

kutyák, macskák, krokodilusok, kígyók képeit találták meg. A rossz állapotban levő faszobrokat nyomban tűzre


vetették, a többit – melyek fémből vagy márványból készültek – húsz tevén szállították Alexandriába, ahol a nép

jelenlétében megsemmisítették.

Kivételes helyzetben volt a déli határon, Philae szigetén álló Ízisz-templom. Mivel a núbiai törzsek csak a 6.

században vették fel a kereszténységet és addig Ízisz hívei voltak, a bizánci kormányzat a béke érdekében

kénytelen volt eltűrni, hogy az istennőnek ezen az utolsó menedékhelyén továbbra is a múlt isteneinek

dicsőítése kísérje a vallási szertartásokat. A templomot 530–540 között zárták be és az istenszobrokat

Konstantinápolyba vitték.

Ettől kezdve csak egyes kopt varázsigékben tűnnek fel a régi istennevek. A titokban őrzött varázslás hosszú

ideig pogány jellegű maradt. Bizonyíték erre egy varázsló könyvtára Fajjumból, amelyben egyes iratok a 7.

vagy 8. századból valók. A bujkáló pogány mágiának azonban már nem volt hatása az ország vallási életére. A

régi, fáraó kori vallás és a görög–egyiptomi keverék kultusz intézményes formája megszűnt. A templomok egy

része rombadőlt, másokat keresztény templomokká alakítottak át. III. Thotmesz karnaki ünnepi csarnokában a

régi oszlopokon ma is láthatók glóriás szentek alakjai, melyek a fáraók isteneinek feliratait takarták el.

Továbbélések

Az egyiptomi vallás, mely nagymértékben befolyásolta különböző ókori népek hiedelemvilágát, természetesen

nem maradt hatás nélkül a Bibliára sem; az Ó- és Újszövetség egyaránt tartalmaz egyiptomi elemeket. Az

egyiptomi hatás világosan megmutatkozik József történetében, a környezet korhű rajzában. A Példabeszédek

könyvéből és a 104. (a Septuaginta fordítás számozásában 103.) zsoltárból a Nílus-völgy irodalmának alapos

ismerete derül ki. Az utóbbiban Ehnaton naphimnuszának költői szárnyalása nem a Napistent, hanem az Urat

dicsőíti. Ezek az elemek beépültek a kereszténységbe is, melynek kánonikus és apokrif könyvei szintén

kapcsolatot mutatnak Egyiptommal. Lukács evangéliumának egy része, a gazdag ember és a szegény Lázár

története (16:19–31) meglepő azonosságot mutat a későegyiptomi irodalom egyik remekművével, Szetna és

Sziuszire történetével. Szetna és fia a túlvilágra tett utazásuk során megismerkednek az isteni

igazságszolgáltatással. A szegény, akit senki sem kísért ki a temetőbe, Ozirisz birodalmában a megdicsőültek

közé kerül, a hivalkodó gyászpompával eltemetett gazdag emberre viszont szörnyű szenvedés vár.

Az istentől való születés első leírásai Hatsepszi királynő templomából és Luxorból (III. Amenhotep kora)

származnak a Kr. e. 15–14. századból. A királynő és III. Amenhotep csodálatos születéséről van szó. A két

uralkodó atyja maga Amon, „az istenek királya”, aki földi asszonnyal, az akkori királynéval nemzett magának

gyermeket.

János Apokalipszisében feltűnik (2:11; 20:14) az egyiptomi irodalomból jól ismert „második halál” fogalma. A

Halottak Könyve egyes fejezeteinek (44., 175., 176. fejezet) az volt a célja, hogy az elhunytakat megmentsék

ettől a veszélytől, mely az egyéniség teljes és végleges megsemmisülését jelentette. Az első halál az

örökkévalóságba, a második az enyészetbe nyitott utat.

Más környezetben és szövegösszefüggésben, de mégis felismerhetően került át az egyiptomiak jövendőt mondó

báránya az Apokalipszisba. Itt a Bárány nyitja fel a könyvön a hét pecsétet (Apok. 6:8), míg az egyiptomi

hagyomány szerint egy bárány tárta fel Bokchórisz király idejében (Kr. e. 8. század) az ország szomorú jövőjét.

Oly nevezetes volt ez a jóslat, hogy közmondás is született a bárány jóstehetségéről.

Egyiptomban és a görögöknél is nagy szerepe volt a koszorúnak, mint győzelmi szimbólumnak. Pál apostol

Timotheosznak küldött második levelében (4:8) találkozunk az „igazság koszorújá”-val. Az egyiptomi

„megigazulás koszorúja” – melyről a Halottak Könyvének 19. fejezete beszél – előképül szolgálhatott, annál is

inkább, mivel a görög–római korban is szokás volt koszorúval díszíteni a múmiák fejét.

A középkori keresztény művészet is megőrzött egyiptomi motívumokat. Legismertebb az újjászületés,

megújulás jelképe, a főnix-madár, melyet Egyiptomban benu-nak neveztek, de egyiptomi eredetű a pelikán-

motívum is. A mai kopt és görög ortodox templomokat díszítő strucctojások is talán az egyiptomi sírokban

található strucctojások sorát folytatják.

A két vallás központi tanításaival van kapcsolatban két másik motívum. A gyermek Jézust tartó Madonna-

ábrázolásokat azokra az egyiptomi Ízisz szobrokra és képekre vezetik vissza, ahol az istennő a gyermek Hóruszt

szoptatja. Mivel ez a típus a görög és római időkben is rendkívül népszerű volt, hatása a keresztény

ikonográfkára nagyon valószínű. Ízisz egyik gyakori jelzője egyiptomi szövegekben az „istenanya”.

Vitatottabb a középkori lélekmérlegelési jelenetek eredete. A halál utáni sorsot eldöntő mérlegelésről

Egyiptomban a Halottak Könyvének 125. fejezete szól. Ozirisz bírósági termében állítják fel a mérleget, az


egyik serpenyőbe az igazság hieroglifája, a másikba a halott szíve kerül. Mivel a római kori egyiptomi vallásban

is megőrződött ez az elképzelés, lehetséges, hogy a mérleget tartó Mihály arkangyal motívumát innen merítette

az európai művészet.

Heket egyiptomi béka-istennő, a szülő nők egyik patrónája keresztény agyaglámpásokon, az ún. béka-

mécseseken él tovább. E típusból igen sok maradt fenn, egyes darabokon a János evangélium szavai (11:25)

olvashatók: „Én vagyok a feltámadás”. A békához tehát pogány és keresztény időkben egyaránt az új élet

szimbolikája kapcsolódott.

Az egyiptomi hieroglifák közül az élet jele, az anh (†) a kopt művészetben a kereszt képévé lett. A külső forma

és a jelentés egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az élet-hieroglifa – amelyet hajdan az istenek tartottak kezükben

és amulettként is használtak – a kopt sírköveken az örök élet, a mennyország reményét fejezhette ki. Mellette

gyakran az alfa és az ómega, a kezdet és a vég jelképe látható. Rufinus egyházatya (4–5. század) beszél az

egyiptomi papok egyik korabeli tanításáról. Eszerint egy régi hagyomány úgy tartotta: az egyiptomi vallás addig

fog fennállni, amíg megjelenik az élet jele, vagyis a kereszt. Úgy látszik, a papok ebben az időben is igyekeztek

tekintélyüket megvédeni: azt hirdették, hogy a kereszténység győzelmét az ő őseik már előre látták, s most az ő

szavaik teljesednek be.

*

A kereszténység diadalmaskodott a fáraók istenein, majd az iszlám a kereszténységet szorította vissza (7.

század), tette egy törpe kisebbség vallásává. Nagy istenek, kifinomult teológiai rendszerek nem élik túl az egyes

vallások eltűnését. A tömegek tudatában azonban soha nincs – még a vallási szempontból legtürelmetlenebb

időszakokban sem – olyan éles határvonal, mely a képzetek körét, a hiedelemvilágot szigorú rendszerekbe

foghatóan lehatárolná. Éppen ezért a néphit mindig könnyen befogadja más vallások hiedelmeit, de ragaszkodik

az ősi szokásokhoz, szent helyekhez, még átértelmezés árán is megőrzi azokat. Nemcsak a régész ásója hatolhat

Egyiptom földjén kultúrák során át a Nílus-völgy legrégibb lakóinak világába, a mai néphit kutatója is

megtalálhatja a falvak lakóinál az egymásra rakódott tudati rétegeket, le egészen az iszlám és a kereszténység

előtti vallásokig.

2. Képek


1. Vallás és etnikum. Zsidók az ókori Rómában

HAHN István

Vallás és etnikum

Zsidók az ókori Rómában

Kedvező előjelekkel indult, baljós csillagzat alatt folytatódott és mindvégig ellentmondásoktól terhes maradt a

zsidóknak Rómában és a Római Birodalomban való jelenléte. Az első zsidók – akiknek a Városban tett

látogatásáról tudunk – a Szeleukida birodalom elleni felkelés vezérének, Júdás Makkabeusnak követei (i. e.

161), akik a szenátussal barátsági („amicitia”) szerződést kötöttek. Ezt a követjárást újabbak követték Júdás

Makkabeus utódai részéről (Jonathán főpap i. e. 151-ben, Simon fejedelem i. e. 140 körül). De csakhamar

bekövetkezett – ettől valószínűleg teljesen függetlenül – az első összeütközés is. Az i. e. 139. év praetor

peregrinusa, Cornelius Hispalus eltávolította Rómából a zsidók egy csoportját, „akik megkísérelték, hogy

rítusaikat átadják a rómaiaknak”. Nagyobb számú zsidó jelenlétéről a Városban Cicero révén értesülünk.

Valerius Flaccus, Asia provincia helytartója ellen per indult (i. e. 62), s a vádak egyike az, hogy önkényesen

lefoglalta a jeruzsálemi szentély fenntartására szolgáló önkéntes adó már összeadott összegét, kb. 90 000

denariust. Cicero védte a sokszorosan bűnös helytartót, régi barátját, és beszédében – többek között – említette a

római zsidók Flaccus ellen szervezett tüntetését. Ez arra vall, hogy Rómában ekkor már nagyobb számban

vannak jelen, és van bátorságuk, önérzetük és befolyásuk kisebb-nagyobb tüntetések szervezésére is. Cicero –

védőügyvédi szerepének megfelelően – lekicsinylően szól a vádat emelő zsidókról, görögökről és egyéb

„szolganépekről”. De bármily megvetéssel szól is ellenfeleinek vallási szokásairól, ezek szabad gyakorlását nem

kérdőjelezi meg. Tudja: Róma nem avatkozik alattvalóinak vallási ügyeibe. Ám mielőtt e türelmes

valláspolitikának a bennünket most érdeklő vonatkozásait megismernénk, egy pillantást kell vetnünk Rómának

az idegen vallásokhoz való általános viszonyulására.

Vallásszabadság – vallási korlátozások

A római valláspolitika alapelve: a Város szent határán, az ún. pomeriumon belül csak azon isteneknek lehet

áldozni, oltárt és szentélyt építeni, akik Róma ősi istenei, vagy ezekkel azonosíthatók, ill. az ősi istenekkel

hivatalosan egyenrangúaknak nyilváníttattak. Más, idegen isteneknek legfeljebb a pomeriumo kívül lehet

hódolni, még akkor is, ha kultuszukat – mint pl. a kisázsiai Magna Mater kultuszát – szenátusi határozat

honosította meg. Viszont Róma városának a pomeriumon kívüli részein és a Róma fennhatósága alatt álló más

területeken, provinciákban, protektorált királyságokban stb. minden olyan vallási szertartás gyakorolható, amely

1. az ott élő népnek ősi hagyománya; 2. gyakorlása nem ütközik Róma politikai érdekeibe és jó szokásaiba; 3.

amelyet nem akarnak mások (pl. római polgárok) körében terjeszteni; s 4. amelyet nem titokzatos módon, zárt, s

ezért eleve gyanús összejöveteleken gyakorolnak. Azokat a vallási csoportosulásokat, amelyek e feltételeknek

megfeleltek, a társadalmi társulások, collegiumok közé sorolták, és ezeket a később használatossá lett jogi

kifejezéssel a religio licita rangjára emelték. Közéjük tartozott a zsidó vallás is.

Tilalom alá estek az újonnan bevezetett, titkosan gyakorolt vallások (így már i. e. 188-ban a Bacchus-

misztériumok, a Bacchanáliák), azok, amelyek hívei tömegesen vettek részt felkelésekben, lázadásokban, azután

például Caesar óta a gall druidák vallása és az erkölcstelen cselekményekkel vádoltak (így Tiberius korában az

Ízisz-kultusz hívei). Az eddig elmondottak részben érthetővé teszik a korai kereszténység elleni lépéseket: fiatal,

népi hagyományokhoz nem kötődő, erőteljes misszióval rendelkező vallás volt, politikailag gyanús

mozzanatokkal, így a császárkultusz tagadásával terhelten.

A fent ismertetett elvek indokolják a zsidó vallás iránti nagyobb fokú engedékenységet. Ugyanakkor a zsidó nép

politikai ellenállása, ill. fegyveres felkelései a római uralommal szemben, kísérletei a zsidó vallás terjesztésére,

emellett a zsidó rituálé néhány sajátos, a nem zsidókkal való érintkezést megnehezítő mozzanata (étkezési

előírások, szombati munkaszünet stb.) és a zsidók elzárkózása a szinkretizmus („valláskeveredés”) minden

tendenciájával szemben, meg is kérdőjelezték a rómaiak szemében az engedékenység jogosságát.

Zsidó nép és zsidó vallás

A zsidók a rómaiak szóhasználatában olyan népet, származási közösséget alkottak, amelynek megvolt a maga

kizárólagos vallása is. A zsidó népnek más népektől megkülönböztető jellegzetességét vallása által motivált

életmódja határozza meg, nem pedig politikai hovatartozása vagy nyelve. Polgárjogi szempontból

megkülönböztették a Heródes uralma idején annak királyságában, fiai fejedelemségeiben vagy Iudea


provinciában élőket a szétszórtságban, a diaszpórában élőktől. De ezek is, azok is az egységesnek tartott ethnosz

Iudaión (zsidó nép) tagjainak számítottak.

Az ethnosz Iudaión, a natio Judaea körébe tartozást tehát két körülmény szabta meg: a származás és az életmód.

A két kritérium azonban elválhatott egy mástól. A származás szerinti zsidók túlnyomó többsége ragaszkodott a

„iudaikosz biosz”, a zsidó életmód előírásaihoz. A két csoportnak a zsidósághoz való tartozása mégsem volt

egyértelmű. Azokat, akik bár nem voltak zsidó származásúak, e vallás alapvető hitelveit és a rítusok egy részét –

pl. a filozófusok egy részének igen rokonszenves egyistenhitet és az emberi alakban való istenábrázolás

elutasítását, esetleg a szombati munkaszünetet – elfogadták, összefoglaló névvel „istenfélők”-nek nevezték. Az

időszámításunk első évtizedéig meglehetősen intenzív zsidó vallási propaganda elsősorban ilyen

„szimpatizánsokat” nyert meg. Akadtak olyanok is, akik a teljes rituálét, ideértve a körülmetélést (circumcisiót)

és az étkezési megszorításokat is magukévá tették – ők a proszélütoi (prozeliták), „jövevények” csoportját

alkották. A skála másik szélén helyezkednek el azok, akik zsidó származásuk ellenére életmódjukban

hellenizálódtak vagy rómaiakká váltak, többé-kevésbé elszakadtak népüktől, szélsőséges esetben megtagadták

eredeti közösségüket. Az átmeneti és az ellentmondásos besorolások természetesen csak az esetben számítottak,

ha a „zsidó nép” egészével szemben hoztak megszorító intézkedéseket: egyébként a zsidó néphez való tartozás

az illető személyes ügye maradt.

A görög–római közegbe való beilleszkedés és hasonulás, az asszimiláció a diaszpórán belül legáltalánosabban

nyelvi téren jelentkezett. A júdeai, szíriai és mezopotámiai zsidóság beszélt nyelve az arameus volt, ettől

nyugatra fekvő diaszpórában azonban leginkább a görög. Az Alexandriában élő nagyszámú zsidó közösség

tagjai alig értették a hébert, mindennapjaikban és még zsinagógai életükben is a Biblia görög fordítását

használták. A Rómában feltárt zsidó katakombák sírfeliratainak kb. 70%-a görög, 25%-a latin, és csak 4–5% -a

héber. S ez utóbbiak is csupán néhány sztereotip formulára szorítkoznak. A nevek kb. kétharmada idegen, görög

vagy latin hangzású, csak egyharmada bibliai eredetű héber név.

Sokan ennél is tovább léptek. Már Arisztotelész ismert olyan zsidót, aki „nemcsak nyelvében, hanem lelkében is

görög volt”. Szélsőséges példák is vannak, egészen a teljes hittagadásig. Tiberius Julius Alexander (kb. 10–75)

az alexandriai zsidóság legnagyobb filozófusának, Philon Alexandrinusnak unokaöccse – akinek már apja

megkapta a római polgárjogot – anélkül, hogy ősei hagyományaival szakítania kellett volna „elhagyta népe

életmódját” és római szolgálatba állt. Judea (44–46), majd Egyiptom (kb. 67–69) helytartója volt, tehát a

legmagasabb lovagi tisztségek egyikét töltötte be. Ő kezdeményezte – Syria legátusával együtt – Vespasianus

császárrá történő kikiáltását, utóbb, Jeruzsálem ostroma idején – származása ellenére – az ostromló Titus

vezérkarának első embereként részt vett a Jeruzsálem sorsát eldöntő haditanácson. (Itt a Szentély megmentéséért

emelt szót – eredménytelenül.) Felvonult és kitüntetést kapott a Judea fölötti győzelmet követő diadalmenetben,

utolsó éveiben pedig Vespasianus testőrségének parancsnoka volt. Fia, Tib. Julius Alexander Julianus már a

szenátusi rendnek is tagja lett. Igaz, egyedi eset ez, de érzékelteti az ilyen irányú lehetőségeket.

Polgárjog, szervezet és életmód

A klasszikus kor görög polisza egyszerre és egymástól elválaszthatatlanul állami és vallási szervezet, a

poliszhoz tartozás együtt járt a vallás rítusaiban, ünnepeiben való részvétellel, az áldozatok bemutatásával. Ez a

felfogás öröklődött egyre halványulóbb hagyományként a hellenizmus poliszaira is. Így a pogány kultuszokat

elutasító zsidók számára elvileg lehetetlenné, gyakorlatilag mindenesetre problematikussá tette a teljes értékű

polgárjog megszerzését e városokban. Súlyosbította a helyzetet az az elv, hogy Nagy Sándor és a birodalmának

felbomlásával létrejött hellenisztikus monarchiák uralkodói városaikat a hódító makedónok és a politikai –

társadalmi bázist jelentő görög kereskedők, kézművesek, „alkalmazottak” számára alapították. A nem görög

beköltözöttek mindvégig többé-kevésbé megtűrt idegenek maradtak, akik a görög poliszközösségen kívül létező

közösségeket, politeumákat alkottak. Bizonyos belső önkormányzattal, saját bírákkal, saját közösségükre

érvényes törvények hozásának jogával bírtak, de mégis kívül álltak a polisz teljes jogú, pl. a gümnaszionok

látogatására és földtulajdon szerzésére is felhatalmazott polgárainak körén. A zsidó (és hozzájuk hasonlóan

perzsa, szír stb.) „politeumák” tagjai ezért állandó küzdelmet folytattak a teljes polgárjogért.

A római polgárjog elnyerése azonban nem kapcsolódott vallási rítusokhoz. Gyakori jelenség volt már a kései

köztársaság és a korai császárság idején is, hogy zsidók elnyerték az akkor még meglehetősen ritka római

polgárjogot anélkül, hogy görög poliszuknak teljes jogú polgárai lettek volna. Így alakult ki az a helyzet, hogy a

diaszpórában élő zsidók kétfajta szervezetet alkottak. A keleti, hellenizált városokban saját, egységes politeuma-

szervezetük keretében maradtak meg, a nyugati, latin városokban pedig – korlátozottabb jogkörű – collegium-

szervezetet alkottak. Míg a politeuma-szervezetek az egész életet átfogták, a collegiumok főként vallási

tevékenységgel foglalkoztak: zsinagógát, temetőt létesítettek és tartottak fenn. A vallási funkciók ellátására saját

vezetőket is választottak, de közösségi funkcióik kimerültek a vallási szféra ápolásában. Rómában a zsidó


közösségnek 13 zsinagógája volt, több zsidó temetőről is tudunk, és mindegyikről külön collegium

gondoskodott. Alighanem hasonló volt a helyzet a „latin” Nyugat más városaiban is. Ezekben tehát, a görög

poliszok nagy részétől eltérően, a zsidók nem alkottak egységes szervezetet.

A vallási rítusok sem a keleti hellenizált, sem a nyugati, latin típusú zsidó közösségek számára nem tették

lehetővé a beolvadást a környező társadalomba; ez csak a rítusok egy részének (különösen az étkezési

előírásoknak) elhanyagolása árán valósulhatott volna meg. Az étkezési és szombati előírások megnehezítették a

közfunkciók ellátását és a nem zsidó jellegű katonai egységekben való részvételt is. Julius Caesar – a birodalom

egészére vonatkozó – rendeletek sorával küszöbölte ki az ebből származó hátrányokat. Több edictumban és

kérvényekre adott válaszban általános elvként szögezte le, hogy a zsidók, vallásuk előírásainak megtartása

mellett is részesüljenek a polgárok minden jogában. Mindig csak egyes városok zsidó közösségei számára adta

meg ugyan az általa méltányosnak tartott jogokat, de ezeknek indoklása elvi és általánosítható álláspontot

fejezett ki. Ebben Caesart nemcsak nagyvonalú és nivelláló szándékú politikai szemlélete vezette, hanem annak

a katonai segítségnek elismerése is, amelyet a Pompeius elleni polgárháborúban Antipatrosztól (Heródes

apjától) és Hürkanosz jeruzsálemi főpaptól kapott. (A jeruzsálemi szentélyt erőszakkal elfoglaló Pompeiusszal

szemben a zsidók mindenütt Caesart támogatták.)

Míg a görög poliszokban rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb összetűzések, addig a birodalom nyugati

felében – magában Rómában is – kiegyensúlyozott volt a zsidóknak környezetükhöz való viszonya. Ebben

szerepe volt a többé-kevésbé spontán és kétoldalú elszigetelődésnek is. Róma város kb. 8–10 ezer főnyi zsidó

közössége zömmel a Tiberisen túli XIV. régióban lakott, tehát a pomeriumon kívüli városrészben. A gazdasági

életben sem keltettek feltűnést. Róma zsidó közössége nagyrészt kézművesekből állt, egyetlen kiemelkedő

gazdagságú zsidó személyről sincs tudomásunk – aminthogy az ókor zsidóellenes szerzői közül sem veti fel

senki állítólagos gazdagságuk, vagy a bankárok, uzsorások közötti túlsúlyuk vádját. Sajátos ellentmondás, hogy

míg majd Augustus (Kr. e. 31–Kr.. u. 14) környezetének tagjai közül Agrippa a zsidók jogainak biztosítása

mellett a vallásuk iránt is érdeklődést, sőt jóindulatot tanúsított, addig Augustus élesen megkülönböztette a

vallásgyakorlat szabadságának biztosítását saját egyéni fel fogásától. Így az orientális vallási szokások

propagandisztikus célú elutasításának keretében a zsidó vallási szokásoktól is távoltartotta magát.

Augustus kettős magatartása, a zsidó vallás gyakorlatának engedélyezése, s ugyanakkor ennek a

vallásgyakorlatnak tüntető elutasítása bizonytalanná, vitathatóvá tette a szabad vallásgyakorlatot engedélyező

dekrétumok erkölcsi értékét. Ennek veszélye hamarosan megmutatkozott. Tiberius (14–37) például zsidógyűlölő

kegyence, Aelius Seianus praefectus praetorio sugallatára – egy zavaros sikkasztási ügy kapcsán, amelynek

elkövetői is, kárvallottjai is a zsidók voltak – tömegesen utasított ki zsidókat, valamint Ízisz-hivőket Rómából.

Ezt az intézkedést azonban a császár Seianus bukása (i. sz. 31) után visszavonta. Súlyosabbá vált a diaszpóra

helyzete a „zsidó háború” idején (66–70), és a roppant méretű felkelés leverése után. Igaz, Vespasianus (69–79)

a katonai akciónak kizárólag politikai jellegét, csak a felkelés leverésére irányuló céljait hangsúlyozta,

óvakodott a zsidó vallásgyakorlat korlátozását célzó lépésektől. A felkelés kitörésével egyidejű, sok tízezer

áldozatot követelő pogromokat a keleti görög városokban a hadjárat vezetői azonban nem tudták, s feltehetően

nem is akarták megakadályozni.

A nyugati területek zsidó lakosságát ilyen vérengző támadások csak kisebb mértékben érték. Annál súlyosabb

sérelmet jelentett viszont Vespasianusnak az a döntése, hogy a zsidókat, akik évi két denarius összegű önkéntes

adójukkal a jeruzsálemi szentély fenntartásának költségeihez járultak hozzá, most – a szentély elpusztítása után

– ugyanilyen összegű különadóra kötelezte. Ezt az adót külön császári kincstár a fiscus Judaicus kezelte, és

ebből fedezték a 80-ban elhamvadt capitoliumi Jupiter templom újjáépítését. A sértő megkülönböztetést is

érzékeltető adót Vespasianus csak a diaszpóra azon tagjaitól szedte be, akik mindaddig rendszeresen fizették a

Szentélynek járó adományt. Fia, Domitianus (81–96) azonban „a legkegyetlenebb módon” hajtatta be, és

érvényét kiterjesztette egyrészt a zsidózó „istenfélők” körére, másrészt azokra is, akik elhagyták, ill. nem

gyakorolták vallásukat. Egyidejűleg a császár megtiltotta mind a zsidó, mind a keresztény szokások követését,

ennek keretében a származásuk szerint nem zsidókon a körülmetélés végrehajtását is. Az állam istenei iránti

tisztelet elmulasztását istentagadásnak minősítette; zsidók és később keresztények ellen gyakran emeltek ilyen

vádakat. A császári család néhány tagja, így Flavius Clemens, a 96. év consula is áldozatul esett (a császárral

együtt viselt consulatus lejárta után) e tilalom megszegésének. Nem sokkal később (96) összeesküvés vetett

véget a császár életének. Utóda, Nerva (96–98) lényegesen enyhítette a „zsidóadó” behajtását, és ezt oly fontos

intézkedésnek ítélte, hogy emlékérmet is bocsátott ki ezzel a felirattal: Fisci Judaici calumnia sublata („A fiscus

Judaicus rágalma [ = »botránya«, »gyalázata«] megszűnt”). Úgy látszott, visszatért legalább az „augustusi”, a

fenntartásosan szabad vallásgyakorlás időszaka, de ez csak időleges reménynek bizonyult.

A hamarosan bekövetkezett újabb véres események: a 115–117. évi, Cyrenaica és Mezopotámia térségét átfogó

felkelések, majd a Barkochba-felkelés (132–135) és annak kegyetlen elfojtása hosszú időre különválasztotta


egymástól a „keleti” (Judaeában és a szomszédos területeken, valamint a hellenizált Keleten) és a nyugati

diaszpórában élő zsidó közösségek sorsát. A 2. század utolsó évtizedeitől kezdve pedig az új és dinamikusan

fejlődő vallás, a keresztény hit a Római Birodalom valláspolitikája számára soha nem sejtett konfliktusokat

teremtett. Olyanokat, amelyekhez képest a zsidóság jelenléte által felvetett kérdések háttérbe szorultak.

2. Képek


1. A jeruzsálemi templom

ÍGY ÉPÜLT

FRÖHLICH Ida

A jeruzsálemi templom

„Most pedig Jahve, az én istenem nyugalmat adott nekem mindenfelől, mivel semmilyen ellenségem és senkitől

semmilyen bántódásom nincs. Ezért, íme, azt gondoltam magamban, házat építek Jahve, az én istenem

nevének…” (I. Kir. 5:4–5). Salamon király (Kr. e. 970–931) az ószövetségi hagyomány szerint ezekkel a

szavakkal kezdett hozzá a jeruzsálemi Jahve-szentély építéséhez. A templomépítés eseménye döntő jelentőségű

volt az éppen megalakult izraeli királyság életében: a Jahve-vallás ezzel az aktussal emelkedett az állami vallás

rangjára és vált az egységes izraeli királyság ideológiájának legfőbb közvetítőjévé. A jeruzsálemi templom

jelentősége – legalábbis az ószövetségi iratok tanúsága szerint – megmaradt a különálló júdai és izraeli

királyságok idején is. A templom ezen időszak prófétai hagyományában a Jahve-vallás hívőinek egységét,

összetartozását szimbolizálja, amely – a prófétai felfogás szerint – a politikai megosztottság ellenére is

megmaradt. A Salamon építtette templom majd négy évszázados fennállás után, Kr. e. 586-ban megsemmisült,

az újbabiloni seregek támadásának esett áldozatul. Ez a támadás jelentette a júdai állam megszűnését is és a

zsidók babiloni fogságának kezdetét.

Néhány évtized múlva azonban, amikor a perzsák megdöntötték az újbabiloni birodalmat, a Júda területére

visszatelepült zsidó közösség felépítette az úgynevezett második szentélyt (Kr. e. 6. század vége). Ez majd

hatszáz évig, i. sz. 70-ig a zsidó háború végéig állott fenn. Ekkor – mint ismeretes – a rómaiak hódoltatták a

zsidókat. A templom központ-szerepe a salamoni állam bukása után azonban már csak eszmei maradt.

Jelentőségét a vallás életében viszonylag rövidnek számító salamoni időszak elteltével sohasem nyerte vissza.

A salamoni templom helye

Paradox helyzet, hogy az ókori zsidó, de a középkori mohamedán és keresztény hagyomány által is egyik

leghíresebbként számontartott szentély pontos helyére vonatkozóan csak feltevéseink vannak.

Az ószövetségi hagyomány szerint Salamon a Mórija-hegynek nevezett magaslaton építtette fel templomát (II.

Krón. 3:1). Ez a hely – az úgynevezett keleti domb – egyike azoknak a magaslatoknak, amelyekre az ókori

Jeruzsálem épült. Voltaképpen völgyek által határolt lapos fennsík, amely egy délen mintegy 100 méterre

kiszélesedő, 500 méter tengelyű háromszöget alkot. Az itt létesült ősi jebúszi település nagyjából követte a

domb természetes vonalát. Ez a terület volt az, amelyet – a várost birtokba véve – már Dávid is fővárosának

szánt, és Dávid-városnak nevezett el (II. Sám. 5:7; I. Krón. 11:5,7). Ugyanezt a területet (II. Sám. 5:6 és I. Krón.

11:4) még korábbi néven Cíjónnak nevezi; ez a név válik a későbbi prófétai hagyományban a város, majd a

babiloni fogságban élő zsidó közösség szimbólumává.

Ez a hely a mai jeruzsálemi óváros délkeleti részén található, arabul harám as-sarífnak („a dicső szentély”)

nevezik, és a mohamedánok szent helyeként tisztelik. Két igen jelentős kultikus objektum áll itt: egyik az

úgynevezett szikla mecset (es-sakhra) kupolás épülete, amely egy nagy kiterjedésű, természetes sziklalap fölött

emelkedik. Ettől az épülettől délre fekszik az al-Aksza („a távoli”, ti. Mekkától) mecset. E két épület alapjai

alatt kereshetők mind az első salamoni, mind a második szentély maradványai. Ebben egyezik a szakemberek

véleménye. A templom pontos helyét illetően azonban már nem. A tudósok egyik csoportja szerint a salamoni

templom a sziklamecset helyén épült volna, mások azonban úgy vélik, hogy a templom alapjai csakis a másik

épület, az al-Aksza mecset alatt, vagy annak közvetlen közelében kereshetők.

Rekonstrukciós kísérletek

Arra vonatkozóan, hogy miként festhetett a Salamon által építtetett templom, hiteles ásatási adataink nincsenek;

az eddigi rekonstrukciós kísérletek, így a ránk maradt leírások és a salamoni építkezések korából származó

építészeti, stílusbeli analógiák alapján készültek.

A három leírás közül a legkorábbi (I. Kir. 5–7) Kr. e. 620–607 között keletkezett. Ezt a szöveget a Kr. e. 6.

században átdolgozták. A szöveg első változata azonban Salamon korabeli források alapján készült, így

adataiban megbízhatónak tekinthető. Ez a templom építésének munkálatait, a templom méreteit, a helyiségek

elrendezését és az épület díszítéseit írja le. A másik leírás (II. Krón. 2–5) a babiloni fogságot követően, tehát

már a salamoni szentély lerombolása után keletkezett, szerzője viszont felhasználhatott régebbi leírásokat,


köztük az előbb említettet is. A harmadik leírás olyan szerzőtől származik, aki fiatal korában még látta a

templomot, és később, emlékezetből írta le. Ezékiel ez a szerző, a babiloni fogság prófétai könyvei őrizték meg

leírását. (Ez. 40–48). Közlése – noha az épület méreteit illetően eltér az ismert adatoktól – lényegében nem

mond ellent a másik két leírásnak.

Ezek és a korabeli építészeti emlékek tanulmányozása alapján ma a tudomány a jeruzsálemi templomot az

észak-szíriai szentély típusba sorolja, amelynek stílusa Mezopotámiából származott, és amelyet egész Szíriában

és Föníciában ismertek. Az ószövetségi hagyományból ismeretes, hogy Salamon éppen föníciai kapcsolatait

használta fel a királyi palota és a templom építésénél és díszítésénél. Nemcsak az építőanyagként szükséges,

messze földön híres libanoni cédrus kitermelésére és szállítására kötött kereskedelmi szerződést Hirám türoszi

fejedelemmel (Kr. e. 970–940 körül), hanem szakértő kézműveseket, építőmestereket is a föníciai városállamok

területéről toborzott (I. Kir. 5; II. Krón. 2.). A templom bronz díszítéseinek, kultikus rendeltetésű

bronztárgyainak elkészítője a türoszi fejedelem névrokona, a kézműves Hirám volt, aki nyilvánvalóan a hazulról

ismert formakincset alkalmazta a jeruzsálemi templom munkálatainál is.

A templom belső elrendezése

A templom három, egymásba nyíló helyiségből állt. Az első terem az előcsarnok volt, amelybe kettős kapun

keresztül lehetett belépni, és amely a szíriai szentélyek előcsarnokaihoz hasonlóan valószínűleg egybeépült az

épület további részeivel. Az előcsarnok szélessége 20 könyök (kb. 10 m), hossza 10 könyök (kb. 5 m) volt,

magassága nem ismeretes. Az előcsarnok előtt, a kapu két oldalán állt a Jákinnak és Boáznak nevezett két

bronzoszlop, ezek magassága 18 könyök lehetett.

Az előcsarnokból egy cédrusfa ajtón keresztül lehetett a templom középső csarnokába, a héberül hékálnak

nevezett terembe jutni. Ez a helyiség volt a templom legnagyobb terme: szélessége azonos az előcsarnokéval,

hossza pedig ennek a kétszerese. Ennek a teremnek ismert a magassága is: 15 m. (A salamoni temploméhoz

hasonló méreteket és arányokat találtak az észak-mezopotámiai Mári város királyi palotájának trónterméhez

kapcsolódó szentély épületénél is, ami mindenesetre megerősíti az ószövetségi források szavahihetőségét.)

A hékálból a debirbe, más néven a „szentek szentjé”-be lehetett jutni. Ez a terem kocka alakú volt: szélessége,

hossza s magassága egyaránt 10–10 méter. (A szíriai templomokban ennek a helyiségnek az alapja magasabb,

mint a többié – valószínűleg így volt ez a jeruzsálemi templom esetében is). Ez az ablaktalan, egyetlen bejáratú

terem volt a templom kiemelt része, itt helyezték el az istenszobrot, vagy az istenséget jelképező tárgyat. A

jeruzsálemi szentély kultusztárgya az úgynevezett szövetség ládája (frigyláda) volt, amely az izraeli törzseknek

Jahvéval kötött szövetségét jelképezte, és amelyet Salamon ünnepélyes külsőségek között, az építkezések

befejezése után vitetett a szentélybe. A láda jelentőségének kiemelését célozta a debir hátsó falának díszítése is:

két egyforma, kb. 5 méter magas, aranylemezzel díszített faszobor, amelyek az egész hátsó falat beborították. A

héberül keruboknak nevezett, ember alakú, szárnyas védőszellemek kétoldalt álltak a láda mellett, magasba

emelt, illetve leeresztett szárnyaikkal védőn közrefogva a ládát. Valószínűleg azokra az egyiptomi föníciai

stílusban készült védőszellem ábrázolásokra hasonlítottak, amelyek egyikét egy Arszlán Tásban talált

elefántcsont-faragvány őrizte meg: ezen a gyermek Hóruszt fogja védőn közre két szárnyas szellem.

A templomot körben alacsonyabb helyiségek koszorúja vette körül három szintben, amelyből a főépületnek csak

a felső része emelkedett ki. (Ezen a felső részen helyezkedtek el az ablakok is, amelyeken keresztül a templom

csarnoka a világítást kapta.) Ilyen, a templomokat övező, a főépülettel egybeépült kápolnák építésének szokása

ismert egész Mezopotámia és Szíria területéről; ezek a helyiségek a templomok kincseinek, kegytárgyainak és

fogadalmi ajándékainak, istenszobrocskáinak elhelyezésére szolgáltak. A Jahve-kultusznak és a szentélynek a

salamoni királyságban játszott politikai szerepe ismeretében nem zárható ki, hogy Salamon a templomot

kezdettől fogva kincstár céljaira használta, amint az más ókori keleti templomoknál is szokás volt. Annál is

inkább feltételezhető ez, mivel később a templom bizonyíthatóan kincstárként is szolgált.

Kultusztárgyak a templomon kívül

A hivők által a templomban bemutatott állatáldozatok elvégzéséhez készült az úgynevezett bronzoltár. Ez egy

10x10 méter alapterületű, 5 méter magas építmény volt, amelyhez valószínűleg lépcsőkön lehetett feljutni. Az

oltár pontos helye ismeretlen. A templom jobb oldalán, vagyis délkeleti részén állott az úgynevezett

bronztenger: nagyméretű, mintegy 5 m átmérőjű és 2,5 m magasságú, félgömb alakú bronzmedence. A leírások

szerint oldala díszített volt, magát a medence-részt pedig négy oldalon összesen 12 bika bronzfigurája tartotta.

Szimbolikus funkciója lehetett. A medencét tartó bika az ókori Közel-Kelet szimbolikájában az állati, a

medencét megtöltő víz a növényi termékenység jelképe. Rituális tisztálkodásra valószínűleg inkább a kisebb,

kerekeken mozgatható bronzmedencéket használták, amelyeket a leírások további része említ. Ezek a víztartók


valószínűleg azokhoz a szögletes alakú, díszített, kerekes bronzedényekhez hasonlítottak, amelyeket Szíria és

Ciprus különböző helyein találtak.

Az uralkodóval, illetve a dinasztiával kapcsolatos a templom bejárata két oldalán álló két bronzoszlop, illetve

ezek nevei, a Jákin és a Boáz. A furcsa, értelmetlennek tűnő elnevezések valószínűleg egy dinasztikus jóslat

egyes szavait idézik: „Jahve örökre megszilárdítja (jakin) trónját” és „Jahve erejében (be’ oz) örvend a király”.

A két oszlop által jelképezett gondolat tehát az izraeli király-ideológia fontos része, mintegy a Jahve vallás, a

jeruzsálemi szentély és a Dávid-dinasztia közötti szoros kapcsolat szimbóluma volt. Erre enged következtetni az

is, hogy később, a salamoni időszak után Jóást (Kr. e. 837–797), az újonnan felkent gyermek királyt Jehójada

főpap az egyik bronzoszlop mellé állítva mutatja be a népnek (II. Kir. 11:14) és hogy ugyanitt köt újra

szövetséget Jahvéval, vagyis újítja meg királyságát Jósijá (Kr. e. 638–608), a reformer uralkodó is (II. Kir.

23:3), felújítva a központi szentély és az önálló királyi hatalom szoros egységének salamoni koncepcióját.

De ez már a zsidók társadalom- és politikai történetéhez vezető téma.

2. Képek


1. Az Árpádok és a kereszténység. A keresztény királyideál

GYÖRFFY György

Az Árpádok és a kereszténység

A keresztény királyideál

Az eurázsiai pogány népek általában vezéreiken keresztül vettek fel valamilyen tételes vallást (a buddhizmust,

kereszténységet, iszlámot, judaizmust). Áll ez a magyarokra is, akik már évszázadokkal a honfoglalás előtt

kapcsolatba kerültek a kereszténységgel.

A magyarok elődei finnugor nyelvrokonaikkal az időszámítás előtti évszázadokban a Volga és Káma vidékének

az Urál hegység felé eső részén laktak, s az 5. században az onogurok a szabirok elől menekülve sodródtak az

Azovi-tenger (Maeotis) környékére. A magyarok Ungar neve ugyanis végső fokon a bolgár-török onogur

népnévből ered, s annak emléke, hogy a magyarok és onogurok között valamilyen szimbiózis állott fenn. A

Krím-félszigeten a 4. századtól kezdve terjedt el a kereszténység. Gordas, a krími Bosporos közelében élő,

„hun”-nak nevezett nép vezére 527–528-ban Konstantinápolyba hajózva felvette a kereszténységet. Gordas

testvére, Muageris nevében többen a magyar népnév változatát látják.

Ha ennek az adatnak a magyarokhoz való kapcsolata vitatható is, valószínű, hogy a magyarok vezérei – és

legfelső uruk, a nyugati türk kagán – a következő évszázadokban kapcsolatba kerültek a kereszténységgel. A

nyugati türkök 569-ben már hódoltatták az Uráltól nyugatra lakó ugur népet, 575-ben pedig az onogurokat is.

Az onogur-bolgárok fellázadtak a türkök ellen és nagy részük elköltözött, de az ungar-magyarok helyben

maradtak és a Kazár birodalom alattvalóiként éltek több mint 250 éven át. A Kazár birodalomban a 8. században

megindult a görög térítés: egy e korbeli püspökségi jegyzék alapján a krími Doros pátriárkája alá hét, kazár

uralom alatt álló nép püspöke tartozott. Ezek között szerepel a hun és az onogur, egyikük rejthet magyarokat is.

A kazár kagánok az égi eredetűnek tekintett kök-türk dinasztiától származtak. Közelebbről annak az Ištemi

nyugati türk kagánnak a leszármazottai voltak, aki 569-ben Justinus császárral váltott követeket. Ezt tudva

feltehető, hogy a magyar nyelvben Isten neve eredetileg a kazár dinasztia istenként tisztelt ősapját jelölte. A

kazárok a 9–10. században kettős királyság alatt éltek. A „szent”-nek tekintett főkirály elzártan élt, az

alkirályon, feleségein és belső szolgáin kívül nem érintkezett emberekkel. A tényleges uralmat – hasonlóan a

japán mikádó és sogun intézményéhez – a mindenható alkirály gyakorolta. Az eladdig samanisztikus őshitben

élő kazár uralkodók 860 táján még ingadoztak, hogy a keresztény, a mohamedán vagy a zsidó hitet vegyék-e fel,

de végül is a három vallás papjai között lefolytatott vita eredményeként az uralkodó réteg zsidó vallású lett, míg

a nép és a katonaság – a keresztényektől és a mohamedánoktól eltekintve – pogány maradt.

A Fekete-tengertől északra élő, kettős fejedelemség alatt álló magyarság a 830-as évektől kezdett függetlenedni

a kazároktól. A szakrális főfejedelem, a kende (kündü) talán a kazár dinasztiából eredt, míg a hadvezér, a gyula

(džila) tisztét Árpád felmenői töltötték be. A magyar uralkodó réteg nem vette fel a zsidó hitet, sőt valószínű,

hogy a három fellázadt, a magyarokhoz csatlakozott s részben mohamedán hitű khwárezmi és alán eredetű

kazár-kabar törzs éppen a kazár judaizmus miatt lázadt fel. Ugyanakkor a magyar főemberek és vitézek lejártak

a fekete-tengeri görög gyarmatvárosokba és kapcsolatban voltak a görög kereszténységgel. A türk eredetű

magyar rovásírás betűi közé ekkor kerülhetett néhány görög betű, ami arra vezethető vissza, hogy görög térítők

működtek a magyar fejedelmek udvarában, s szent szövegeket is lefordítottak nyelvükre.

Nem tudjuk, hogy a kereszténység mennyire terjedt el a vitézek és a nép között. Mindenesetre amikor magyar

vitézek rohanták meg a Krímben utazó Cirillt, ő imádkozni kezdett, mire elengedték. 882-ben a magyarok

„királya” magához hívatta az Al-Duna mellett utazó Metód püspököt, elbeszélgetett vele, megcsókolta s azt

mondta neki: „Emlékezzél meg mindig rólam tisztelendő Atyám szent imáidban”. Valószínű, hogy a magyarok

két fejedelme közül a kazár kultúrájú kende hajlott a kereszténység felé.

Kendétől a kereszténységig

A honfoglaló magyarok a Kárpát medencében is találtak morva, pannóniai szlovén és bolgár-szláv

keresztényeket. Európai hadjárataik során állandó kapcsolatban voltak velük, jobbára mint ellenfelek, de

szövetségesként is, e hadjáratok azonban nem vezettek országukban a keresztény csírák kisarjadásához.


904-ben a bajorok egy lakomán megölték az utolsó kendét, s ekkor tettek szert egyeduralomra az Árpádok. Az

Árpád-házi fejedelmek kezdetben nem a római, hanem a bizánci kereszténység felé orientálódtak: 948-ban a

magyarok harmadik méltósága, Bulcsú harka, Tormás herceggel, Árpád dédunokájával együtt Bizáncba ment,

ahol megkeresztelték őket; 952-ben követte őt a második fejedelem, a gyula, aki görög püspököt is hozott

magával, s megindította a templomépítést Magyarországon. Az Augsburg mellett, a Lech-mezőn 955- ben I.

Ottó királytól elszenvedett vereség állította meg azt a folyamatot, hogy az egész magyar nép a görög rítusú

kereszténységet vegye fel.

962-ben Taksony fejedelem – I. Ottó császár megkerülésével – közvetlenül Rómából kért püspököt, de a pápa

által a magyarok számára felszentelt Zacheus püspök elutazását a császár megakadályozta. Mikor 972-ben az

ifjú II. Ottó Theophana görög hercegnő házasságával olyan német–római–bizánci görög szövetség jött létre,

amely Magyarországot két tűz közé szorította, Géza nagyfejedelem az Itáliából Sankt Gallenen át hazatérő Ottó

császártól kért püspököt, aki Brun (Prunward) Sankt Gallen-i szerzetest szenteltette a magyarok püspökévé.

Brun a passaui Pilgrim püspök segítségével kezdte meg a térítést. Ekkor épültek a fejedelmi udvarhelyek körül a

Szent Gálnak szentelt templomok.

Civakodó (II.) Henrik bajor hercegnek a magyarok rovására terjeszkedő uralma (968–995) vezetett oda, hogy

Géza nagyfejedelem Adalbert prágai püspöktől kérjen egyházi utánpótlást. Így a magyar egyházat az

ezredfordulón Adalbert két híve, Radla-Sebestyén és Anasztáz-Asztrik szervezte meg. Noha II. Henrik bajor

herceg halála után, 996-ban a magyarországi térítés ügyében fáradozó Wolfgang regensburgi püspök létrehozta

a már születése után megkeresztelt István (Vajk) herceg és Henrik leánya, Gizella házasságát, ez nem gátolta az

önálló magyar egyház szervezését. Istvánnak Anasztáz apát közbenjárásával sikerült elérnie, hogy közvetlenül

Rómából, II. Szilveszter pápától kapjon koronát, és Esztergom központtal magyar érsekséget szervezzen.

István király 41 éves uralma alatt tíz püspökséget (köztük két érsekséget) szervezett. Ezek az egész Kárpát-

medencét behálózták az akkori 50 vármegye területén. Országszerte minden 10 falu köteles volt templomot

építeni. Ez az egyházszervezés azt jelentette, hogy az egész Magyarország, a Kárpátoktól a Száván túli Kapella

hegységig a latin rítusú kereszténységre tért, nem csupán a magyarok, hanem az itt élő szlávok is. A magyar

királyság a Róma által eretneknek tartott szláv rítust kirekesztette az országból, s azt csak az ochridai bolgár

érsekség alá tartozó szláv rítusú vlachok hozták magukkal a 12. század végén. (Amennyiben a latin nyelvű

vlachok már 1000 körül Erdélyben laktak volna, a latin rítust kellett volna felvegyék. Elképzelhetetlen, hogy

egy országban, ahol minden szláv a latin rítusú kereszténységre tért, egy latin nyelvű nép szláv rítust vett volna

fel.)

A görög rítussal szemben István király és utódai elnézőek voltak: a bizánci egyház hívei ugyanis nem voltak

határosak a magyarországi latin kereszténységgel. István idejében közel tíz monostor épült, főként bencés rendi

szerzetesek számára, de volt két görög rítusú bazilita monostor is.

A szentek és Könyves Kálmán

Ez az önálló szervezet, melynek biztonságot a királyi várak és udvarházak hálózata adott, már alapításakor olyan

szilárd volt, hogy átvészelte a pogánylázadást (1046), a belső trónharcokat és a külső támadásokat is. A

pogánylázadás és a 11. század derekának trónharcai a század végére világosan megmutatták, hogy az ország

békéjét csak a kereszténység és a Szent István által létrehozott rend biztosítja, s ezért I. László király (1077–

1095) – Vazul unokája – VII. Gergely pápától kieszközölte azok szentté avatását, akik Magyarországon a

keresztény hit magvait elvetették. 1083-ban felemelték a székesfehérvári bazilikában István király és Imre

hamvait, Csanádon pedig Gellért püspökét, aki a pogánylázadás alkalmával szenvedett mártírhalált. Lászlót erre

az intézkedésre több tényező indította. Szerepe volt benne a magyar állam és egyház megszilárdításának, László

vallásos buzgalmának, de lépése Róma felé tett gesztusként is felfogható. Imre herceg szentté avatása ugyanis a

reformpápaság aktuális követelménye, a cölibátus támogatása érdekében történt. Imre és felesége – egy bizánci

hercegnő – házassága gyermektelen maradt, Imre 1031-ben vadkanvadászaton halt meg. De 1083-ra – amikor a

herceg magánéletének már alig volt élő tanúja – pannonhalmi szerzetesek és más egyháziak körében elterjedt a

nézet, hogy Imre szűzházasságban élt. Imrét példaként lehetett állítani a papság elé, amellyel szemben a pápaság

ekkortájt lépett fel a nőtlenség igényével. László egyházi intézkedéseivel is támogatta, a felső papság

nőtlenségének eszméjét. Ő alapította Magyarországon a püspökségek melletti székeskáptalanokat, s uralma alatt

több társaskáptalan is létrejött. Az ezekben szerzetesek módjára együtt élő kanonokok közül sokan kerültek

utóbb vezető egyházi stallumokba. László, hogy a káptalanok alapításának és fenntartásának anyagi

előfeltételeit biztosítsa, igen nagy adományokat tett a püspökségeknek és egyéb alapítványoknak. A magas,

kitűnő megjelenésű László – akit egy francia kortárs „elegantissimus rex”-nek (a legelegánsabb királynak)

titulált – kiváló hadi erényei mellett kegyetlenül szigorú törvényeket hozott. Igaz, mély vallásosságának is


maradt tanújele, mindazonáltal egyházi kultusza – amely 1190-ben szentté avatásához vezetett – mégsem ennek,

hanem vallási alapítványainak tudható be.

Jellemző az egyház befolyására a Lászlót a trónon követő unokaöccse, Könyves Kálmán (1095–1116)

megítélése. Kálmánt gyermekkorában papnak szánták. Váradi püspök volt, amikor László meghalt, s pápai

beleegyezéssel foglalta el a trónt. Egykorú feljegyzések szerint kora legműveltebb uralkodója volt;

könyvszeretetéről kapta jelzőjét is. Ő azonban nem kedvezett anyagiakban az egyháznak, sőt László túlzott

adományaiból vissza is vett. De nemcsak ennek tulajdonítható, hogy a krónikák előnytelen képet rajzolnak róla,

hanem annak is, hogy az uralma ellen öt ízben külföldi csapatokkal támadó öccsét, Álmos herceget és kisfiát

megvakíttatta és hogy 1131-től kezdve Álmos fia, Vak Béla s az ő utódai uralkodtak.

Kálmán – akinek felvilágosultságára jellemző: 1100 körül kiadott törvénykönyvében kinyilvánította, hogy

boszorkányok nincsenek – minden vonatkozásban méltó folytatója volt Szent István és Szent László művének.

Törvénykezésével és zsinati határozataival másfél évszázadra meghatározta Magyarország belső igazgatásának

rendjét. Külpolitikájában folytatta elődje azon törekvését, hogy Magyarországnak tengeri kijárót szerezzen az

Adrián Róma felé, mivel a szárazföldi utat a Német-Római Birodalom elzárta.

A horvát dinasztia kihalásával (1090) egy horvát főúri párt és Ilona (Lepa) özvegy királyné, I. László nővére

meghívta László királyt a horvát trónra. László 1091-ben bevonult Horvátországba, minek következtében

szembekerült Rómával és Bizánccal: mindkét hatalom igényt formált ugyanis a horvát királyságra, mint hűbérre.

László egy nomád kun támadás miatt hagyta abba a tengermellék megszállását. Kálmánnak most hosszas

diplomáciai előkészítés után sikerült az egész Horvátországot és Dalmáciát megszállnia és társországgá tennie.

Velencével barátsági szerződést kötött, Rómával az invesztitúráról való lemondás alapján egyezett ki, Bizáncot

pedig házassági szerződéssel nyerte meg: László leányát, Piroskát feleségül adta Komnenos Jánoshoz.

Bizánc és Róma között

A 11. század három Árpád-házi szentje, István, Imre és László úgy halt meg, hogy nem hagyott fiú utódot maga

után. László szentté avatása III. Béla (1172–1196) műve volt. Béla fiatalon került Bizáncba Komnenos Mánuel

császár udvarába, akinek anyja az említett Piroska, nagyapja I. László magyar király volt. Mánuel Bélát

mindaddig leánya jegyesének és trónutódjának tekintette, míg fia nem született. 1172-ben Bélát hazahívták a

magyar trónra. A bizánci egyházi befolyástól tartó Lukács esztergomi érsek megtagadta Béla megkoronázását.

Így a kalocsai érsek tette Béla fejére a szent koronát. Béla, aki Bizáncban ismerkedett meg a lovagkirály, László

tiszteletével, 1190-ben kanonizáltatta őt, s így ő gyökereztette meg Magyarországon a „lovagszent” ideálját.

III. Béla első felesége Châtilloni Ágnes antiochiai hercegnő, második pedig Capet Margit, Fülöp Ágost francia

király húga volt. E francia kapcsolatnak jelentős egyházi kihatása lett. Uralkodása idején a ciszterci rend számos

kolostort hozott létre Magyarországon, s Margit királyné – korábban Henrik angol trónörökös felesége – az

általa szeretett és tisztelt Becket Tamás mártír emlékére társaskáptalant emeltetett Esztergom városának egyik

dombján.

III. Béla fiai – Imre (1196–1204) és II. Endre (1205–1235) – belső küzdelmektől terhes uralkodása alatt a

pápaság támogatta a magyar királyság arra irányuló politikai törekvését, hogy a bizánci uralom alól felszabadult,

Magyarországgal határos országokra kiterjessze fennhatóságát, s az „eretnek” szlávokat a római egyháznak

megnyerje. Ez a törekvés ugyanolyan sikertelennek bizonyult, mint a galíciai (halicsi) fejedelemségnek a

magyar szent korona országai közé sorolása.

Mindenesetre a pápaság az Árpád-házi királyokban azt a szilárd szövetségest látta, amely alkalmas a római

kereszténység terjesztésére, a török és tatár népek támadásai ellenében védőbástyául szolgál, sőt arra is, hogy

bekapcsolódjék a Szentföld visszafoglalásáért való küzdelmekbe, amire számos buzdítás után csak 1217-ben, II.

Endre keresztes hadjáratával került sor.

Ha már most azt kérdezzük, hogy ezek az Árpád-házi királyok mennyiben testesítették meg azt a iustus, pius et

pacificus (igazságos, kegyes és békés) királyideált, amit Szent Ágoston és Intelmeiben Szent István követendő

példaképül fia elé állított, nem válaszolhatunk egyértelműen. Egy középkori nagyhatalom uralkodója ritkán

tudta kivonni magát a háborúra kényszerítő bel- és külpolitikai hatások alól. A trónutódlás rendezetlensége, az

ősi magyar senioratus és a primogenitura (azaz a legidősebb férfi családtag ill. az elsőszülött jogán való utódlás)

ellentéte újból és újból testvérháborúkat robbantott ki. Bizáncnak és a Német-római Császárságnak a magyar

trónutódlásba beavatkozó politikája, valamint a feudális széttagoltságban élő orosz fejedelmek egyikének

másikának megsegítése a 12. századi magyar uralkodók többségét értelmetlen háborúságba sodorta.


Ha azt állítjuk mércéül, hogy Magyarországon kívüli hódolt területen hogyan ítélték meg tetteiket, III. Béla

alakja emelhető ki sorukból: a horvát tengermelléken kiadott oklevelek igazságot szerető uralkodóként

emlegetik, ezzel szemben az elfoglalt Halicsban rossz emléket hagyott maga után.

Fiai, Imre és II. Endre egymás elleni harcaik és belső intézkedéseik nyomán nem testesítették meg a keresztény

királyideált, de II. Endre 13. századi leszármazottai közül ötöt avatott az egyház szentté vagy boldoggá:

Erzsébetet, Lajos thüringiai őrgróf feleségét, IV. Béla leányai közül a domonkos apáca Margitot, Kingát,

Boleszláv lengyel herceg feleségét és Jolantát, Boleszláv pomerániai herceg nejét, valamint III. Endre leányát, a

tössi domonkos apáca Erzsébetet. S hogy nemcsak a boldogok, de az akkor egyetlen szent (Erzsébet) is nő volt,

mutatja azt, hogy az Árpád-házban is erős volt a kolduló rendek és a begina vallásos mozgalmak hatása,

amelyek új női ideáltípusokat hoztak létre. De mutatja azt is, hogy a magyar királyi udvar a 13. század elejétől a

társadalomtól elkülönült rendektől elfordulva a tömegek közt tevékenykedő vallási mozgalmakkal teremtett

kapcsolatot.

2. Képek


1. A ferences rend a középkor végén

SZŰCS Jenő

A ferences rend a középkor végén

A ferences rend története a kezdetektől, a 13. század első évtizedeitől fogva a kiegyensúlyozhatatlan

kiegyensúlyozási kísérlete. Assisi Szent Ferenc (1182– 1226) követői, a „kisebb testvérek”, fratres minores

(innen: „minoriták”) egyszerre tűzték ki célul a krisztusi szegénységhez való visszatérést és az alázatos

szegénységtől oly régóta eltávolodott egyház intézményi tekintélyének helyre állítását – nem utolsósorban az

eretnekségekkel szemben. (Melyeknek célja egyébként szintén a krisztusi elvek megvalósítása volt.)

Ugyanakkor korszerű és „modern” volt ez a kiegyensúlyozási kísérlet, hiszen aktuális kihívásra próbált választ

adni: az egyház elvilágiasodására és az eretnek mozgalmakra. És „modern” volt a kísérlet színtere is: az immár

városiasodott Nyugat-Európa. A ferencesek a régi rendek többségével ellentétben nem az emberektől távol eső

helyeken, hanem a városokban építették fel kolostoraikat, mivel a városi környezet volt az eretnekségek

melegágya. Egyébként is ez kínálta a legkedvezőbb talajt az üres monotóniába süppedt lelki gondozás és

prédikációs tevékenység megújítása számára. A mezítlábas, durva kámzsás, alamizsnából élő barátok

fogadtatása kezdetben éppúgy teli volt ellentmondásokkal, mint célkitűzésük természete. Hol gúnnyal, hol

rajongással fogadták őket; az egyházi hierarchia részint újabb eretnekeket gyanított bennük, részint – felismerve

szerepüket – felkarolta mozgalmukat. Végül is néhány évtizeden belül páratlan sikerrel hódították meg az egész

keresztény Nyugatot. Magyarországon az 1229. évben jelentek meg az első szürke kámzsás barátok; 1280 táján

már közel ötven kolostort fogott szervezeti keretbe a magyar rendtartomány. A kolostorok területi megoszlása

nagyjában-egészében tükrözi Magyarország akkoriban kialakuló városhálózatát.*

Az új szerzetesi mozgalom története egyben a meg-megújuló hasadások története. Nehéz volt egyidejűleg

törekedni az egyház belső, spirituális megújítására, és az egyház mint intézményrendszer alapjában már éppen

nem spirituális tekintélyének helyreállítására. Ahogy a kolostorok betagolódtak a „világba”, egyre inkább

kezdtek elfordulni a krisztusi szegénységtől; másfelől viszont már 1270 táján egyre többen ismerték fel magát az

ellentmondást, s az eredeti spirituális alapelveket hangsúlyozva (innen a lázadók neve: spirituales) nemcsak a

renddel, hanem az egyház világi tekintélyét a csúcson megtestesítő pápai hatalommal is szembekerültek. Az

Itáliából hamar az Alpokon túlra is átterjedő ferences spiritualizmus hovatovább kereken eretnekségnek

minősült és az inkvizíció fojtotta el (1316–18). Hasonló volt a sorsa a 14–15. század fordulója után a spirituális

radikalizmus újjáéledő áramlatának, a fraticelli-mozgalomnak, amely a „lélek szabadsága” eszméjén át megint

csak eljutott a nyílt eretnekségig. A 15. század folyamán viszont maga a rend hasadt szét két ágra, midőn az

újabb mozgalom az eredeti regulák szigorú betartása, regularis observantia alapján (innen az új ág neve:

„obszervánsok”) egyszerre hirdette meg a harcot az eretnekségbe áthajló radikálisok és a régóta tulajdont is

halmozó, a kolostori konventekben kényelmes tespedésbe süppedő konzervatívok („konventuálisok”) ellen.

Arra azonban, hogy a kiegyensúlyozhatatlant kiegyensúlyozni ebben a viszonylatban, mintegy a mérsékelt

spiritualizmus alapján sem igen lehetett, egyebek közt éppen a ferences obszerváncia magyarországi

történetének újabban feltárt részletei vetnek éles fényt.

Eszmei repedések

A ferences rend obszerváns ága Magyarországon a 14. század vége felé hajtott ki (1440 táján 25 kolostora volt),

majd szervezetileg az 1448. évben önállósult. Miközben a konventuális ág kolostorai egymás után néptelenedtek

el, a megmaradtakban pedig a bencésekhez és a régi rendekhez hasonlóan tengette életét egyre kevesebb barát,

az obszerváns helytartóság már 1475 körül mintegy 50, 1510 táján 70 rendházat fogott át 1500–1700

szerzetessel. Vándorprédikációra, térítésre és „tévtanok” irtására, nem utolsósorban a tábori papság szerepére a

török hadjáratokban úgyszólván csak a szerzetesség e friss hajtása volt képes már e korban. Így érthető, hogy a

szegénység elvét valló és megvalósító „cseri barátok” – ahogy egyszerű szürke kámzsájuk után nevezték őket –

a leghatalmasabbak támogatását élvezték; a pártfogók közül is kiemelkedik Hunyadi János. Mindazonáltal már a

század második felében itt is, ott is mutatkozni kezdtek az első repedések az új egyensúlykísérleten.

A ferences mozgalom belső eszmei repedésének kezdeteit Itáliában és egyebütt a 13. század óta csalhatatlanul

jelezték kisebb csoportok kiválásai a kolostorokból. A renden belüli ellenzék kezdetben mindig remeteségekben

kereste a „tökéletesebb” regulát és vallási elveket. A magyarországi rendi helytartó már az 1462. évben az

esztergomi érsekhez fordult panasszal a szétszéledő és kisebb közösségeket alakító rendtagok ügyében. Egy

ilyen kis kolostort, mely a Somogy megyei Igal mellett egy erdőben létesült, az érsek ki is közösített. Mások –

mint az 1470-es évekből értesülünk– kifutottak Moldvába, ahol az inkvizíció elől egy emberöltővel előbb a

Szerémségből elmenekült, magukat „az isteni törvény testvéreinek” nevező husziták éltek. E disszidensek


eszméire nézve tanulságos egy epizód, melyet a ferences obszerváncia kiemelkedő tekintélye, Laskai Osvát

jegyzett fel még 1497 előtt. Midőn egy gvárdián engedelmességre szólított fel egy renitens barátot, az így

válaszolt: „Én, szeretett atyám, engedelmességemmel Krisztus urunknak köteleztem el magam, érette és

országáért, de bizony kevesen értik ezt...”. Krisztus országának szembeállítása az egyházi hierarchiával: ez az a

pont, ahol minden középkori eretnekség kezdődött. A másik pont a rendi helytartók körleveleinek sorában

tükröződik, kivált egy 1505-ben keletkezettben, mely súlyos szavakkal bélyegzi meg azt a „merészséget”, ahogy

némely rendtagok „a világiak előtt az egyház főpapjait és egyéb egyházi férfiakat, nem különben tetteiket

gúnyosan támadják, miáltal nem egyebet, mint botrányt, civódást és gyűlöletet hintenek el”.

Az évtizedek óta érlelődő ellenzéki mozgolódás ügye az 1513. május 15-én Visegrádon tartott káptalanon

robbant – egyelőre még csak a renden belül. Az akkori helytartó, Pécsváradi Gábor már a megelőző évben

súlyos szavakkal ostorozta bizonyos fiatal, nemrég felszentelt „hamis barátok rebellióját”. Ezek az ifjú

szerzetesek „lábbal tiporták” a rendi fegyelmet, sőt elöljáróiknak „nem átallottak emelt fővel nap mint nap

ellenszegülni, vakmerően követve gonosz hajlamaikat... Mind nagyobb a veszély, hogy sokan a tökéletesedés és

az erények útjáról letérve, eme öntelt barátok botrányos példájától megrontva, vagy egyáltalán levetik szent

rendünk öltönyét, vagy nap mint nap letérnek az üdvösség útjáról” – olvasható egyebek közt az 1512. évi

körlevélben. Visegrádon aztán kemény határozat született a lázadó csoportosulás ellen: a javíthatatlannak ítélt

„hamis barátokat” kizárták a rendből.

Mi volt a bűnük e fiatal, s „bűnnel fertőzötteknek” minősített szerzeteseknek? A homályos általánosságokban

mozgó vádak között még az 1514. évi fejlemények előtt egy másik helytartói körlevél árul el valami közelebbit,

midőn e rendtagok „vakmerőségét” bélyegzi meg: „azon fáradozván, hogy többet értsenek meg, mint helyes, a

közösségben bizonyos könyveket terítenek ki magyarázatra, s különféle dolgokat nyilvánítanak ki... ami nem

szentírás-magyarázat, hanem sokkal inkább szemfényvesztés és a nyugalom megbontása”. Egyéb adatok alapján

nagyon valószínű, hogy ama bizonyos „könyvek” egyike Petrus Olivi (1248–1298) Apokalipszis-kommentárja

lehetett, az európai fraticelli-mozgalom radikális spiritualizmusának legfőbb szellemi forrása, mely egyebek

között megjövendölte a „választottak” győzelmét az evilági igazságtalanságok, az „Antikrisztus szektája” fölött.

Ez a gondolatkör lehetett ama misztikus elmélkedések tárgya, melyeket az egykori pálos krónika tudósítása

szerint a magyar parasztháború majdani ideológusa, Lőrinc pap (akkor még a váradi ferences kolostor tagja) egy

pálos szerzetessel folytatott a kápolnai kolostorban való „gyakori látogatásai” során a parasztfelkelés előestéjén.

Lőrinc pap alighanem azok közé tartozott, akiket az 1513. évi káptalan kizárt a rendből, mert a későbbi

forrásokból kiderül, hogy egyike volt a ferences rend „aposztatáinak”. Ez volt a műszava a rendi fegyelmet

megtagadó, „kóbor” szerzeteseknek, tágabb értelemben az eszmeileg külön utakra tévedt, eretnek gyanús

disszidenseknek.

Az 1513. évi káptalanon még csak a rend belső ellentétei robbantak: Az 1514. évben azonban kirobbant a

középkori Magyarország legnagyobb társadalmi-politikai válsága a nagy parasztháborúban. A ferences rend

hasadásának törésvonala egyenesen futott bele a sokkalta mélyebb hasadékba.

Obszerváns ferencesek – parasztháború

Dózsa György vállalkozása – mint tudjuk – eredetileg keresztes hadjáratnak indult. Minthogy más országos

szervezetű szellemi erő nem is létezett, a keresztesek toborzását Bakócz Tamás érsek az obszerváns

rendtartományra bízta; ma már ismeretes a megbízólevelek szövege is (1514. április 25.). De már az érsek május

15-i okleveléből tudjuk, hogy a közbeeső időben szerte az országban „hamis és ellenséges prédikátorok”

izgatták a népet, gyűléseiken a földesúri cenzus és a királyi adók, egyáltalán „a felsőbbségnek való

engedelmesség megtagadására” szólítottak fel, maguk az izgatók pedig már korábban kiközösített szerzetes

„aposztaták” voltak. S valóban, a parasztháború négy olyan helyi forradalmi gócban kezdődött meg május elején

– Abaúj és Zemplén, Békés és Bihar határvidékén, Csanád környékén és a Duna–Tisza köze alsó részén –‚ ahol

neves ferences kolostorok csoportjai tömörültek: pontosan ama őrkerületekben, ahova még 1514 forró nyarán a

rendi elöljáróság statáriális jogkörrel rendkívüli biztosokat küldött ki a rendet „meggyalázó és befeketítő bűnök”

kivizsgálására, mindennek a rendből való „kinyesésére és a bűnösök legvégső büntetéssel sújtására”. A

parasztháború nyolc kiemelkedő színtere közül ötben „aposztaták” voltak a parasztseregek kapitányai, még több

helyütt ők voltak a felkelés ideológiájának megfogalmazói. A parasztháború eszméjének vezérmotívuma a

„kiválasztottság” radikálisan értelmezett misztikája volt. Ez Dózsa ceglédi hadparancsának is központi eleme: „a

keresztesek áldott népének” jogos bosszúja a „hitetlen” nemeseken. A hadparancs minden jel szerint a ferences

aposztata, Lőrinc pap fogalmazványa, aki május 24-e körül csatlakozott Várad felől Dózsához 2000 főnyi serege

élén. Az „isten jelével, a kereszttel” megjelölt had, „Krisztus új katonáinak” győzelmét – Petrus Olivi vízióját –

csak át kellett fordítani a Végítélet idejéből a jelen valóságába, az „Antikrisztus szektáját” pedig azonosítani az

elnyomó nemességgel. Az 1513. évben megbélyegzett és a rendből kitaszított „hamis barátok rebelliója” egy

éven belül átfordult szociális dimenzióba; zömmel e körből rekrutálódott Dózsa felkelésének értelmisége.


De ez eszmei gyúanyagot nem is kell kizárólag csak a szerzetesi misztika tiltott irodalmában keresni. Ott

lappangott az az obszerváncia – e „mérsékelt spiritualizmus” – legális könyveiben is, például az említett Laskai

Osvát közkézen forgó prédikáció-minta gyűjteményeiben, melyek 1500 táján már sorozatosan jelentek meg

nyomtatásban. A kiegyensúlyozhatatlan kiegyensúlyozási kísérletéhez tartozott, hogy a ferencesek legjobbjai

magukat a hatalmasokat kívánták heroikus fanatizmussal meggyőzni: hagyjanak fel jobbágyaik elnyomásával. E

sziszifuszi igyekezetben Laskai valósággal teoretikus szinten fogalmazta meg a problémát. „Isten nem két

Ádámot teremtett, egyiket földből, másikat aranyból, hanem csakis egyet: földből” – hangzik el több beszédében

is minden európai parasztfelkelés közös motívuma, az Ádám-motívum. Következésképpen a természet törvénye

szerint „nem adatott meg az embernek a felsőbbség, hogy embereken uralkodjék”. „Ez pedig azok ellen szól,

akik a parasztokat is jószágnak tekintik, mint a barmokat” – kapcsolódik a tételhez mindjárt a félreérthetetlen

értelmezés. A hatalom eleve a bűn terméke, s csak az adja meg relatív jogosultságát, ha erkölcsi magaslaton

gyakorolják. De mi történjék, ha valamely hatalmas nem így gyakorolja, hanem „bitorolja” azt? „Az ilyen úr

tolvaj és rabló, s szüntelenül bűnben leledzik; az ilyen úrnak nem kötelesek az alattvalók engedelmeskedni és

adót fizetni!” – olvasható a Szentekről való beszédek 50. mintaprédikációjában. „Meg szabad-e bosszulni az

elszenvedett jogtalanságokat?” – hangzik a kérdés a Vasárnapi beszédek 117. prédikációjában. Igenis van jogos

bosszú – szól a felelet –‚ sőt bizonyos körülmények között (ide tartozik az „isteni dolgok megsértése”) „ha

valaki nem gerjed haragra és nem bosszulja meg, amit meg kell bosszulnia, feddésre méltó”. Az ilyesféle

gondolatmenetek keresztül- kasul szövik e közkézen forgó, s kifejezetten prédikáció-mintául szánt köteteket,

ehhez hasonló végkicsengésekkel: „Az elnyomorított szegények az Úrhoz kiáltanak bosszúért könyörögve és

kiáltásuk el is jut az Úr füleihez, aki Mikeás próféta által mondotta: Halljátok Jákob fejedelmi és Izrael házának

vezérei, nem a ti dolgotok-e tudni az Ítéletet...?”

Amikor 1514 tavaszán–nyarán Magyarország parasztsága már nemcsak az Úrhoz kiáltott, hanem maga vette

kezébe a bosszú ügyét, voltak, akik mindjárt közvetíteni és értelmezni voltak képesek e gondolatmeneteket,

jogosnak nyilvánítva ki a bosszút. Magában a ferences mozgalom billenékeny természetében van a magyarázat,

hogy az obszerváns szerzetesek természetesen mindkét oldalon ott forgolódtak. Mert magára a szervezetre –

élen Dézsi Balázs helytartóval – várt volna a lázadásba átfordult keresztes had sürgős feloszlatása is május 24-e

után. A helytartó nemcsak rendkívüli biztosokat küldött szét még a felkelés idején a parasztokkal tartó

szerzetesek megfékezésére, hanem mindjárt a bukás után, augusztus 15-én összehívta a rendtartomány

elöljáróságának rendkívüli gyűlését, ahol elkezdődött az, amit majd az 1515 pünkösdjén tartott káptalan

határozatai fejeznek be: a vétkes szerzetesek vallatása, kolostori börtönökbe csukása, „súlyos és rendkívüli

bűnök” esetén átadása a világi hatóságnak.

Lutherrel egy időben...

Nem tudjuk, hány lázadó szerzetes bűnhődött 1514. évi tetteiért, a megtorlást azonban a belső erjedést már nem

tartóztathatta fel. Dézsi Balázs helytartó 1516. február 6-i körlevelében van egy figyelemreméltó,

Magyarországon első ízben leírt passzus: szigorú tiltása annak, hogy a rendtagok „az Apostoli Szentszék és az

egyház gazdagsága ellen” prédikáljanak a szószékről. A pápai hatalom célbavétele nagy súlyú újdonság – ne

feledjük, hogy Luther fellépése előtt vagyunk egy évvel. Négy évre rá, 1520-ban aztán a rend generalis

ministerének vizsgálata napfényre hozta, hogy sokan vannak a magyar provinciában, akik „a tökéletesebb

obszerváncia szellemétől vezettetve ... újabb reformáció érdekében esküdtek össze”. Ezeket a többség

„nyakasoknak, pártosoknak, nyugtalan zavargóknak és újítóknak” nevezte, aggódván, hogy a rend újabb ágakra

hasad szét.

A „reformációt” ezek az újítók 1520 táján még mindig az „obszerváncia” tökéletesítése formájában képzelték el.

Csakhogy ebben és a következő évtizedben nem a rend, hanem immár az egyház hasadt szét. Ezután a káptalani

határozatokban (1531, 1533, 1535) sorra olyan „aposztaták” tűnnek elő, akik immár a „lutheri tévelygés”

áldozatai. Sőt ekkoriban már ki is emelkednek a névtelenség homályából a lázadók. A magyarországi

reformáció élharcosai – mint pl. Dévaj Biró Mátyás, Ozorai Imre, Benczédi Székely István, Sztárai Mihály,

Szkárosi Horvát András és mások – a ferences rend „aposztatái” voltak. Hogy volt-e személyes kapcsolatuk az

1510-es évekbeli „hamis barátok rebelliójával”, nem tudjuk, de nem is lényeges. Egy áramlat szabadult itt fel,

mely része volt a kései középkor általános válságának, s fegyelmi határozatokkal, büntetésekkel már nem volt

elrekeszthető. Az 1500 körüli időktől fogva, áthömpölyögve 1514 kataklizmáján, a reformáció felé sodródott

tovább. Részesei feladták a kiegyensúlyozhatatlan kiegyensúlyozási kísérletét: szakítottak a pápai hatalom alá

rendelt katolikus egyházzal. A reformátorok – kivált Szkárosi Horvát András – kemény társadalombírálatában

pedig immár magyar nyelven zengett tovább ugyanaz a morális hangszerelésű szociális kritika, mely a

ferencesek legjobbjainak sajátja volt a középkorban. Az sem érdektelen, hogy a reformáció legnagyobb költője

– Szkárosi Horvát – ugyanonnan indult el, mint Lőrinc pap, a parasztháború legfőbb ideológusa: a váradi

ferences kolostorból.


* Vü. erre térképünket e számunk 14–15. oldalán! (A szerk.)

2. Képek


1. Keresztény vallások és egyházak a hódoltságban

SZAKÁLY Ferenc

Keresztény vallások és egyházak a hódoltságban

„A török igazgatás alatt – jelentette Gyalui Torda Zsigmond 1545 karácsonyán Philipp Melanchtonnak –

szabadon hirdettetik az evangélium, olyannyira, hogy Isten különös gondviselésének tartható, hogy megengedte

e részeknek a barbárok által való elfoglalását, mert az ottani lakosok testileg ugyan szolgálnak a töröknek, de

bizony fennen tündöklik nekik az evangélium világa és lelkük teljes szabadságban él, amit a mi királyunk [I.

Ferdinánd], ha ezek a részek az ő hatalmában volnának, tűzzel-vassal akadályozna. Abádi Benedek… Szegeden

... mind az iskolában, mind a templomban nagy kedvességgel tanít a pasa előtt, olyannyira, hogy a minap egy

hitvita alkalmával a pasa hallgatást parancsolt a barátoknak, akiket afféle bohócoknak tekint és megfenyegette

őket, hogy ha csendesen nem viselik magukat, rövid nap kiűzeti őket a városból. Mind ezt közhírből hallottam,

de kevéssel ezelőtt Abádi Benedek leveléből is biztosan értesültem róla.”

Az ilyen, és más hasonló híradások nyomán sokan hajlottak rá, hogy a török apparátus pártfogását az

evangéliumi hit megvilágosító erejével magyarázzák, Sőt akadtak olyanok is, akik a mohamedánok tömeges

áttérésében reménykedtek. Már a tisztábban látó kortársak előtt sem volt azonban kétséges, hogy a megszállók

ilyetén cselekedeteit a politikai számítás mozgatja. „Én azonban azt hiszem – folytatódik Torda idézett levele –‚

hogy az ellenség csak azért enged annyi szabadságot, hogy magához édesgesse a népet, amely mivel annyira

áhítja az Isten igéjét, oda seregel, ahol azt tisztán és igazán hallja hirdettetni. Nem is oly esztelen, hogy erdők és

pusztaságok fölött akarjon uralkodni, s fegyverrel hódított és vérén szerzett helyeket a lakosok által elhagyni

engedje.”

A törökök balkáni hódításaik során ugyanis hamar felismerték, hogy uralmuk a fegyverrel meghódított

területeken csak akkor nyugodhat szilárd alapokon, ha az alattvalók bizonyos csoportjainak lojalitását is sikerül

biztosítani. Noha ennek érdekében felhasználtak minden lehetséges eszközt, különös előszeretettel vették

igénybe az alávetett egyházak szolgálatait. (A birodalom fővárosában a 15. század második felétől fogva

görögkeleti és örmény pátriárka, valamint főrabbi működött.) A brutális erőszak és az ügyes konszolidációs

lépések váltogatásával komoly sikereket értek el a Balkánon; az egyháza révén a birodalom érdekeihez kötött

délszláv lakosság évszázadokon át biztosította a török hadsereg katona-utánpótlását és hosszú időn át békén

viselte a török igát.

A hódítók – akik kezdetben itt is a Balkánon jól bevált konszolidációs módszerekkel kísérleteztek –

Magyarországon merőben szokatlan, az általuk ismerttől eltérő körülményekkel találták szembe magukat. A

magyar katolikus egyház, amely a törökök berendezkedése idején, a reformáció előretörése ellenére is erős

pozíciókkal rendelkezett, egy egész Európára kiterjedő, központosított és kívülről (is) irányított szervezet része

volt. Ráadásul az ország egyik legnagyobb birtokosa, amelynek vezetői szinte megszállva tartották az államélet

irányításának legfontosabb posztjait. Érthető tehát, hogy a főpapok és az előkelőbb egyházi személyiségek

mindenki mást megelőzve menekültek a hódítók által célba vett területekről, majd új (királyi magyarországi)

rezidenciájukból a birtokon belül levő törökkel vetekedő, adóztató hatalomként jelentkezzenek újra.

A törököktől mindennek dacára sem volt idegen a gondolat, hogy a katolikus hierarchia egyes elemeit is

beleépítsék konszolidációs rendszerükbe. Igazán jól használható partnerre azonban az éppen kiformálódóban

levő protestáns egyházban találtak, amely napról napra nagyobb területeket vont a befolyása alá, s amely

ráadásul – nem függvén semminő külső központtól – formailag a leginkább hasonlított a Balkánon már

megismert egyházi szervezetekhez.

Az 1552. évi háborút követő években azonban már hiába kutatnánk a helyi török apparátus egyértelmű

protestáns barátságára utaló jelek után. Úgy látszik, a szultáni kormányzat rádöbbent: a Nyugaton iskolázott és

törökellenességtől fűtött protestáns lelkészek soha sem lesznek célkitűzéseinek engedelmes végrehajtóivá.

Később is előfordult persze, hogy egy-egy pasa vagy bég ennek vagy annak a felekezetnek kedvezett a korban

gyakori hitviták során, döntéseikben azonban már nyoma sincs az 1540-es években tisztán megfigyelhető

protestánsbarát átgondoltságnak. A török apparátus most már egészében véve közönyösen szemlélte a hódoltság

vallási és egyházszervezeti viszonyainak alakulását, s azokba csak akkor avatkozott, ha a felekezeti villongások

a közbékét veszélyeztették, illetve ha a közbelépés pénzt vagy ajándékot hozott számára.

Protestáns egyházak


A hódoltság legjelentősebb gazdasági központjai közül több (pl. Kálmáncsehi, Tolna, Ráckevi, Szeged) egészen

kiemelkedő szerepet játszott a reformációnak a magyar lakosság közti meggyökereztetésében és

elterjesztésében. Polgárságuk az élen járt az ágostai, majd a helyét irányzat gyors befogadásában, a prédikátorok

anyagi és erkölcsi támogatásában, s az új hit sok élharcosának is e mezővárosokban ringott bölcsője. A helvét

irányzat úttörője, Méliusz Juhász Péter debreceni lelkész különösen azon kalmárok támogatásáról emlékezett

meg dicsérettel, akik „Debrecenben, Szombatban, Kassán és Váradon laknak”, jól tudjuk viszont, hogy e

városokban mindenütt a hódoltsági (főként szegedi) menekültek karolták fel elsőnek a kálvinizmus ügyét.

Az 1560-as években az ország magyarlakta területein mindenütt a svájcinak is, szakramentáriusnak is nevezett

kálvini irányzat kerekedett felül. A megszállt országrészekben olyannyira, hogy mire a lutheri egyház szervezeti

keretei kialakultak volna, a lelkipásztorok és a községek rendre-sorra a kálvinizmus táborába álltak, s így a

hódoltságban gyakorlatilag csak református egyházszervezetről beszélhetünk. (A 17. században csak a határ

menti részeken alakultak ki jelentősebb evangélikus szórványok, zömmel a felvidéki szlovákok betelepülése

révén.)

A változó területű hódoltság kálvinista lakosságán öt egyházkerület (az alsó és felső-Duna melléki, a Tiszán

inneni, a tiszatáji és a dunántúli) osztozott, különböző arányokban. Az egyes szuperintendenciák – külön

hitvallásaik (kánonjaik) által szabályozott – önálló életet éltek, de hitfelfogásuk közt szoros kapcsolatot

teremtett, hogy mind ugyanazon helyekről – kivált Pápáról, Tolnáról, Debrecenből és Sárospatakról, illetve ezek

partikuláiból, fiókiskoláiból – nyerte a lelkész- és tanító-utánpótlást.

A kezdeti heves összecsapások dacára a református és a katolikus egyház csakhamar megtalálta a békés egymás

mellett élés útjait. Ahol nem akadt két megfelelő nagyságú imaház, többé-kevésbé békésen megosztoztak az

egykori plébániatemplomon, néhol a helyi lelkésznek a püspöki tizedből kijáró részen is. A reformátusok az

1570-es években nem is a katolikusokat, hanem a szentháromság tagadókat (antitrinitárius vagy unitárius)

tekintették a fő ellenségnek. Ez a Krisztus istenségét tagadó irányzat Erdélyből terjedt át a hódoltság keleti és

dunántúli részeire. A két protestáns felfogás nézeteltérései a Tiszatájon kíméletlen hangvételű hitvitákba, a

Dunántúlon nemegyszer véres leszámolásba torkolltak. Az 1574-es nagyharsányi hitvitán vesztesnek

nyilvánított helyi lelkészt Veresmarti Illés alsó-Duna melléki református püspök a török hatósággal felköttette,

mire egy, a törökök előtt is nagy tekintélynek örvendő nagymarosi kalmár ösztönzésére a budai pasa

Veresmartit ítélte halálra. (Az ítéletet Válaszuti György pécsi antitrinitárius lelkész közbenjárására utóbb

pénzbírságra változtatták.)

Az antitrinitárianizmus előretörését végül a soraiban keletkezett szakadás állította meg. Bár számos hitközségük

túlélte a török uralom második századát is, súlyuk csak néhány hódoltsági helységben (pl. Pécsett) volt

számottevő.

A reformáció térnyerését, a katolikus–protestáns, majd a református–unitárius küzdelmet a hódoltságban is

élénk irodalmi tevékenység kísérte, amelyből nemcsak a prédikátorok, de a polgárok is kivették részüket. A

legtöbben persze zsoltárok, bibliai széphistóriák magyarításával és oktató-feddő énekekkel írták be nevüket a

magyar irodalom történetébe, de a reformációs irodalom hódoltsági termésében éppúgy találunk szubjektív

helyzetjelentést, bensőséges hangvételű életrajzot, mint hitvitázó drámát és hittételeket boncolgató iratot.

Egynémely, hódoltsági reformátorok tollán született könyv a külföld figyelmét is felkeltette: Szegedi Kis István

hittani rendszerezéseit például német földön is tankönyvként használták.

Az ellenreformáció sikerei nemigen gyűrűztek be a hódoltságba. Ugyanígy azok a csatározások sem, amelyeket

az Angliából és Németalföldről hazatért puritánusok a református ortodoxia megtörése és a testületi

egyházkormányzat bevezetése érdekében folytattak. S noha a protestáns prédikátorok ellen 1674-ben indított

státusperek vádlottjai közt több hódoltsági is akadt, a 16. században kialakult vallási és egyházi viszonyok

lényegében változatlanul maradtak a 17. században is. Érthetőképp, hiszen a rekatolizált földesurak – noha más

ügyeikbe gyakran beleszóltak – török uralom alatt élő jobbágyaikat nem igen kényszeríthették

vallásváltoztatásra. A 17. század hódoltsági parókiáin hiába keresnénk az evangélikus Sztárai Mihályhoz, a

református Szegedi Kis Istvánhoz és Skaricza Mátéhoz, vagy az unitárius Válaszuti Györgyhöz fogható, európai

mércével mérve is nagyformátumú literátor-prédikátorokat. Népének elkötelezett, kötelességtudásból példát

mutató férfiú, sőt buzgó tollforgató sok akadt köztük, irányt szabni képes, igazi tehetség annál kevesebb.

Egyenes következménye volt ez az „új” egyházak megmerevedésének, bezárkózásának, a zsinatokon forgó

témák kisszerűségének. Prédikátornak lenni – élethivatásból megélhetési formává vált. A vizitátorok gyakorta

kénytelenek panaszkodni a prédikátorok tudatlansága, anyagiassága, nemtörődömsége, sőt erkölcstelen

életvitele miatt. Pedig a lelkésztől ugyancsak megkövetelték a példamutató életet, hiszen – bár alkalmaztatása és

elbocsátása ügyében a gyülekezet dönt – súlyos szava van a közösség dolgaiban, s néhol még a törvénykezésbe

is bevonják.


A katolikus egyház

A török kor Habsburg-házból vétetett magyar uralkodói makacs következetességgel újra és újra betöltötték azon

megüresedett egyházi méltóságokat is, amelyek székhelyén a török volt az úr. E főpapoknak és

prebendáriusoknak persze eszük ágában sem volt odahagyni a királyi Magyarország védett területét, ahol

mintegy „főállásban” rendszerint segédpüspökként vagy valamelyik káptalan kanonokjaként működtek.

Miközben rendszeres, sőt néhol tetemes jövedelemhez jutottak hódoltsági birtokaik adójából és a tizedből,

mohamedán uralom alatt sínylődő nyájuk lelki gondozásával alig törődtek; a terhes és rosszul jövedelmező

feladatokat valamelyik – vikáriusnak kinevezett – helyi világi papra vagy házfőnökre testálták. A főpapi helyek

folyamatos betöltése ellenére is „lefejezettnek” tekinthető hódoltsági katolikus hierarchia tagjai magukra

hagyatva küszködtek a rájuk zúduló, tengernyi feladattal. Joggal mondhatta tehát az 1673-ban a hódoltságban

járt missziós püspök, hogy itt a híveknek „saját püspökeikből nincs sem hasznuk, sem vigasztalásuk”.

A töröktől való félelem, de még inkább a hitújítás iszonyú pusztítást végzett a világi papság soraiban. Fráter

György 1549-ben úgy vélekedett, hogy csak minden tizedik hódoltsági községben működik katolikus

lelkipásztor. Bár az ellenreformáció rendkívül nagy súlyt helyezett a papi utánpótlás-képzésre, a felsőbb

iskolákat végzett papokból legfeljebb a határközeli (nógrádi, pesti és hevesi) részekre jutott. 1622-ben Pázmány

Péter mindössze húszra becsülte a hódoltságban dolgozó világi papok számát, s noha e szám az idők folyamán

némileg növekedett – sőt egyes plébániák kifejezetten jövedelmezőnek tűnnek – még a 17. század végén is

messze alatta marad a szükségesnek.

A munka dandárja így végig az egész török korban az itt élő szerzetesekre hárult. Már a győzedelmesen

előretörő reformációval is csak a kolduló rendiek tudták eredményesen felvenni a harcot. Aligha lehet ugyanis

véletlen, hogy a katolicizmus csak azon hódoltsági mezővárosokban (pl. Gyöngyösön, Jászberényben,

Kecskeméten, Szegeden) tudta átmenteni, illetve visszahódítani korábbi pozícióit, amelyekben ferences rendház

működött. Az említett helységek kolostorai a magyar rendtartományhoz tartoztak, részt vettek annak életében, s

– mivel a rendtagok sűrűn váltották helyüket – utánpótlásuk és tájékozódásuk is biztosítva volt. A bosnyák

ferenceseknek elsősorban a délszlávok lakta déli országrészeken (a Szerémségben és a Maros mentén), emellett

például Mohácson és Pest környékén voltak állomásai. Ők, kivált az itt élő raguzaiak és a katolikus délszlávok

(sokácok, bunyevácok) lelki gondozásában jeleskedtek.

Kezdetben néhány itt ragadt domonkos, utóbb – a 17. század derekától fogva – a jezsuita misszió segítette a

ferencesek lelkipásztori tevékenységét. (A jezsuiták pl. Pécsett, Koppányban, Gyöngyösön s – időlegesen –

Kecskeméten és Temesvárott találtak otthonra.) A kolostorok elhelyezkedéséből kitetszik, hogy egyiknek-

másiknak szinte bejárhatatlanul hatalmas terület jutott. A szerzetesek székhelyükön és a környék nagyobb

katolikus gócpontjaiban rendszeresen ellátták világi papi funkciókat (kereszteltek, eskettek, temettek), folyvást

úton voltak.

Mint az évszázadok viharaitól megmentett gyöngyösi és szegedi kolostori könyvtár állománya tanúsítja, a

hódoltságban dolgozó szerzetesek is igényelték a művelődést és önképzést. Olyasféle irodalmi tevékenységre

azonban, amilyet a protestánsoknál regisztrálhattunk, nem tellett erejükből, s talán felkészültségükből sem. A

katolikus nép mégis tanítójának és vezetőjének érezte őket, s buzgón látogatta búcsújáró helyeiket és

körmeneteiket. „Nálunk pedig – írja 1669-ben Gyöngyös tanácsa – Isten segedelméből, feles az kereszténység,

és sok ízben hol éppen az váras körül, s hol a piacon levő nagytemplomunktul az Páter franciskánusokhoz és

onnan vissza derekas processióink lesznek esztendő által, amelyekre falukról is feles kereszténység gyűl,

annyira, hogy az várasnak legtérebb utcáján is tolongva megyen az sokaság.” A ferencesek népszerűségét

nagyban öregbítette gyógyító tevékenységük, és az, hogy gyakran szót emeltek a magyar hatóságoknál a nép

érdekében.

A szerzetesek áldozatos munkája ellenére persze bőven voltak olyan hódoltsági területek, amelyekre évtizedekig

nem jutott el egyetlen felszentelt egyházi személy sem. Ezek lakossága részben a más vallású (protestáns és

görögkeleti) papokhoz, részben az úgynevezett licenciátusokhoz fordult a szentségek kiszolgáltatása végett. A

licenciátusok olyan, egyházi iskolákat nem végzett, de a ceremóniák elvégzésében járatos világi személyek

voltak, akik püspöki engedéllyel vagy anélkül eskettek, kereszteltek, temettek. A Szentszék 1669-ben azt az

értesülést kapta, hogy Lippán és Temesvárott rendezett hitélet folyik, a lakosság azonban jobban kedveli a

licenciátust, mint a bosnyák ferenceseket, mert az az anyanyelvükön szól hozzájuk és énekel nekik. A hivatalos

hierarchia persze rosszallóan tekintett rájuk, s mivel konkurenst is látott bennük, korlátozni igyekezett

tevékenységüket. Az intézmény felszámolására azonban ők sem gondolhattak, hiszen a licenciátus szolgálataira

még olyan helyeken is szükség volt, ahol – mint például Szegeden – virágzó ferences élet folyt.


Az eretnekek közti térítés előmozdítására 1622-ben létrehozott szentszéki hivatal, a Congregatio de propaganda

de Fide csakhamar felfigyelt a magyarországi hódoltság ellátatlanságára és a viszonyok rendezetlenségére.

Javaslatára a pápa felszólította a hódoltságba eső egyházmegyék főpapjait: menjenek híveik közé, vagy

mondjanak le. Mivel ezt nem sikerült keresztülvinnie, a Propaganda a magyar hódoltság egyházi ügyeinek

felügyeletével is a megszállt területen székelő belgrádi misszióspüspököt bízta meg, akit rendszerint a nagy

helyismerettel rendelkező bosnyák ferencesek közül választottak. A 17. század második felében a

misszióspüspökök több ízben végigjárták a Duna menti országrészeket, s ott templomokat szenteltek és

bérmáltak. Bár a nép – amelynek többsége még sohasem látott főpapot – áhítattal sereglett az álruhában utazó

püspök elébe, körútjaik felemelő epizódnál többet aligha jelenthettek számára.

A görögkeleti szerb egyház

A hódoltság elpusztult déli területeire már a 16. században nagy szerb tömegek vándoroltak be a Balkánról. Még

nagyobb méreteket öltött a szerbek betelepedése a tizenöt éves háború (1593–1606) után. A hódoltság délkeleti

sávja egybefüggő szerb területté alakult, amelyet a kortársak általában Rácországnak neveztek. Jócskán

megszaporodtak a szerb telepek a Dunántúlon is: a 17. század utolsó harmadában már Buda fölött húzódott az

etnikai határ.

A szerb egyházat a szultáni kormányzat egészen más elbírálásban részesítette, mint a többi keresztény

egyházszervezetet. A szultánok az ipeki szerb pátriárkától – és a vezetése alatt álló hierarchiától – várták, hogy a

szerb nép erőit a birodalom szolgálatába állítsa, s ennek fejében az egész szerbség vezetőjének tekintették.

Mivel az autonóm szerb egyház a hívei fölötti világi bíráskodás egy részét is magához ragadta, tulajdonképpen

„theokratikusan kormányzott vazallus államot alkotott az oszmán birodalom kötelékén belül”.

A magyarországi hódoltságban működő szerb metropoliták, püspökök, valamint a délebbi részeket sűrűn ellepő

monostorok kalugyerei éppúgy a hívekre szinte évi adóként kivetett adományokból éltek, mint pátriárkájuk. A

beszedők pénzt éppúgy elfogadtak, mint élőállatot, háziipari terméket és háztartási eszközöket. Mivel a szerb

papoknak jövedelmük arányában évi adót kellett beszolgáltatniuk a szultáni kincstárba, fennhatóságukat

igyekeztek kiterjeszteni az itt élő katolikus délszlávokra is.

2. Képek


1. Pázmány Péter

Pázmány Péter

Isteni igazságra vezérlő kalauz. E címet adta a katolikus hitvédelem érveit rendszerező munkájának Pázmány

Péter, aki egész életét e célnak, nemzete katolikus hitre való „visszakalauzolásának” szentelte. Mintegy 30

főrangú családot rekatolizált, s ez – a „cuius regio, eius religio” (akié a föld, annak a vallása [követendő]) elvet

tekintve – az ország lakosságának tekintélyes részét jelentette.

Református családban nevelkedett, 12 évesen katolizált, majd a gimnázium elvégzése után a Jézus társasága

tagja lett. Krakkóban, Bécsben, majd Rómában, a „szentek városában” él és tanul, Gonzaga Alajos, Kalazanci

József, Néri Fülöp és Szalézi Ferenc spirituális örökének légkörében, egy rendházban az ellenreformáció

szellemi vezérével, Roberto Bellarminóval. Hazatérve rövidesen a katolikus restauráció vezéralakja lesz. Írói

munkássága, főleg biblikus sodrású magyar nyelvű vitairatai a 17. századi magyar próza legjelesebb értékei

közé sorolhatók.

Nagy súlyt helyezett az új művelt réteg, a „katolikus középosztály” kiképzésére. Nagyszombatban 1619-ben

nevelőintézetet és papneveldét, 1635-ben egyetemet, Bécsben 1623-ban papneveldét (Pazmanaeum),

Pozsonyban jezsuita kollégiumot és iskolát, Érsekújváron és Körmöcbányán ferences kolostort alapít.

A történeti irodalom leginkább Habsburg-hűségét, „labancságát” vetette szemére, politikai álláspontját, melyet

legtömörebben így fogalmazott meg: „Lehetetlen, hogy Magyarország erejével a két hatalmas fejedelemség

között megmaradhasson, hanem avagy pogány torkába kell esni, avagy a szomszéd keresztyén fejedelem

szárnya alatt kell megnyugodni.”

Pázmány Péter 1570. október 4-én született Nagyváradon. 1587-ben lépett be a jezsuita rendbe. 1597–1601,

majd 1603–1607 között Grazban tanított. 1616-tól esztergomi érsek, 1629-től bíboros, 1637. március 19-én halt

meg Pozsonyban.

2. Képek


1. Egyházak Magyarországon az újjáépítéstõl a polgárosodásig

KOSÁRY Domokos

Egyházak Magyarországon az újjáépítéstől a polgárosodásig

A mai olvasónak, ha a különböző egyházak szerepét a 18. század eleji Magyarországon meg akarja érteni, a

múlt eltérő feltételeivel kell tisztában lennie. Az egyik nagy eltérés az, hogy egy egész sor olyan fontos

társadalmi funkciót, amelyet manapság magától értetődően az állam tart kezében, akkoriban – főleg a

művelődés, nevelés terén – az egyházak láttak el, saját hatáskörükben. Az „állam” csak bizonyos alapvető

politikai, katonai, pénzügyi, igazságszolgáltatási feladatok ellátásáról gondoskodott, méghozzá úgy, hogy a

feudális hatalom bizonyos fokig megoszlott a központi kormányhatóságok, a fejedelem, az udvar, illetve a

másik oldalon, a kiváltságos rendek, nemesek, és azok szervei, így a megyék között. A 18. század első, nagyobb

felében senki sem vitatta még, hogy az egyházak teendői közé tartozik az emberek lelki, hitbéli gondozásán,

ellenőrzésén túlmenően sok más, olyan feladat is, amelyet senki nem végzett el helyettük.

Az állam inkább csak abba szólt bele, hogy a különböző egyházak milyen arányban osztozzanak meg az

embereken, a társadalmon s annak pozícióin. Ebbe viszont annyival is inkább beleszólt, mivel egész Európában

még mindig előtérben mozgott az az elképzelés, hogy egyazon hatalom területén belül egyetlen vallásnak kell –

vagy kellene – uralkodnia. Igaz, már elmúlt az az idő, amikor a politikai vezetés képes volt mai szemmel

példátlan és értelmetlen eszközökhöz folyamodni, amikor Angliában a katolikusokat gyötörték,

Franciaországból kiűzték a hugenottákat vagy magyar protestáns prédikátorokat gályarabságra küldtek. De még

jó darabig továbbélt az az elképzelés, hogy az „államvallás” uralkodó helyzetét különleges eszközökkel is meg

kell erősíteni. Csak lassan, a 18. század derekán kezdett tért nyerni errefelé az a felismerés, hogy a „más”

felekezetek üldözése – főleg a viszonylag nagyobbaké – gyengíti az állam gazdasági, politikai erőforrásait.

Továbbra is előfordult tehát, hogy a magyar katolikus egyház, mint legerősebb, a Habsburg hatalom és a magyar

katolikus rendek támogatásával sorra megfosztotta gyengébb, protestáns versenytársait egy sor templomtól,

iskolától és működésének más eszközétől. De azt, hogy az ilyen eszközök egyházi hatáskörbe tartoznak,

egyelőre senki nem vonta kétségbe.

A késői visszatekintők elsősorban a feudális egyházak egymással vívott küzdelmére szoktak felfigyelni. Egykori

– jogos– panaszok alapján hajlamosak az éppen üldözött ügyet egyszerűen a szabadságéval, a társadalmi

haladáséval azonosítani. A valóságban azonban az a nagy társadalmi nekilendülés, amely a reformációt, mint új

vallási törekvést a 16. században jellemezte, lényegében véve már rég lezárult. A protestáns felekezetek is

betagolódtak a késő feudális társadalomba és létrehozták a maguk ortodoxiáját. Az tehát, ha az erősebb egyház

gyötri a gyengébbeket, együttérzést válthat ki az utókor igazságérzetéből, de nem változtat azon, hogy itt

lényegében véve feudális egyházi szervezetek mérkőzése folyt. Ezek, mint utóbb a polgári nacionalizmusok,

önmagukat szent célnak tekintették. Mind maradéktalan áldozatkészségre tartottak igényt, és helyzetüktől

függően voltak ártatlan üldözöttek vagy a hatalom jogos birtokosai. Erdélyben az unitáriusokat közös erővel

szorongatta a két nagyobb protestáns felekezet és a katolikus egyház. A kérdés lényegét nem a kölcsönös rossz

vélemények és panaszok felújításával, hanem csak annak bemutatásával lehet megragadni, hogy a különböző

egyházak mit tettek és mit értek el a társadalom művelődésének pozitív szolgálatában, amelyet akkor ők

végeztek, s ezzel történeti feladatot láttak el a háborús évszázadok pusztulásából újjáépülő Magyarországon.

Valamennyien. Hogy milyent, azt nem utolsósorban az döntötte el, hogy mindegyiken belül hogyan, mennyiben

bontakoztak ki a feudális ortodoxiával szemben új, a „polgárosodás” felé mutató, nyitottabb tendenciák. Ez

pedig nagyrészt attól függött, hogy egy-egy felekezet milyen társadalmi erőket képviselt a maga körén belül.

A másik nagy eltérés – amely az előzővel részben összefüggött – az volt, hogy a különböző művelődési

funkciók még kevéssé váltak külön. A vallásos ideológia még annyira általános volt, hogy egy ideig a

viszonylag új is inkább csak azon belül jelentkezhetett. Az egyház – mindegyik változatban– olyan gyűjtő keret

volt, amely szervezetileg is közvetlenül átfogta az iskolázást, a tananyaggal együtt nagyrészt a tudományokat,

amelyek – ugyancsak meglehetősen osztatlanul – a „filozófián” belül foglaltak helyet, de sokban a színjátszást,

zenét, irodalmat, a könyvkiadást, építészetet, művészeteket is. Egy-egy nagy oktatási központ körül valóságos

művelődési kombinát szerveződött. A jezsuiták Nagyszombatban, Kassán, Kolozsvárt rendházat, a felsőoktatást

is magában foglaló iskolarendszert, konviktust, nyomdát, gyógyszertárat tartottak üzemben. De ilyenféle volt a

helyzet az olyan nagy református központokban is, mint Debrecen. Ezzel együtt járt, hogy az egyházi

értelmiségnek – ugyancsak mindegyik oldalon – igen sokféle funkciót kellett végeznie: egyszerre volt teológus,

lelkész, egyházi író, tanár (nemegyszer többféle tárgyból), különféle tudományok művelője, mint a debreceni


kollégium híres tanára, Hatvani István, aki orvos, fizikus, kémikus, statisztikus volt egy személyben. E nagy

központok egyben az egyházi értelmiség – lelkészek, tanárok – utánpótlásának is nevelő, elosztó központjai

voltak. Ez az egyházi értelmiség nagyobbrészt szegény diákokból került ki, azok számára nyújtott megélhetést,

védő keretet, de ezeket szigorú szolgálatra, engedelmességre nevelték, és jaj volt annak, aki renitenskedni

próbált.

A vallási megoszlásról pontos számadataink nincsenek. A katolikusok arányát (Erdély nélkül) 60%, a

reformátusokét 15%, az evangélikusokét 9% körül becsülik. Jelentős volt viszont – főleg szerb és román

viszonylatban – a görögkeletiek száma.

A katolikus egyházi szervezet – élén a nyugati egyházmegyékkel – a 18. század folyamán jó ütemben újjáépült.

A régi püspöki székhelyek is sorra helyreálltak – csak az esztergomi érsek székhelye maradt meg

Nagyszombatban. A középkorban kiépültek a szükséges feltételek: a püspöki rezidenciák, nagy székesegyházak,

káptalani épületek, konviktusok. Nagy igyekezettel folyt – az udvar sürgetésére is – a plébániák hálózatának

kiépítése, ellenőrzése, új falusi templomok építése – eleinte, ha kellett, fából –, kisiskolák szervezése. Az egyház

elsősorban ezen a hálózaton át tudta fő társadalmi funkcióját, széles néprétegek gondolkodásának, hitvilágának

irányítását elvégezni. A püspökök, érsekek főleg a magyar főúri családok (Esterházy, Csáky, Nádasdy,

Barkóczy) fiaiból kerültek ki. Ezek nemegyszer a főispáni méltóságot is viselték. Egy-egy gazdagabb

egyházmegye nagy birtokaival roppant anyagi erőt és hatalmat biztosított az élükön álló főpapoknak. S így azok,

ha volt szervező tehetségük, maradandó emlékek sorával örökíthették meg nevüket. Említsük ezek közül gr.

Esterházy Károlyt, aki 1762-től egri püspökként nagy építkezést, barokk városformáló tevékenységet folytatott

és egyetemalapítási tervekkel foglalkozott. A sok főnemes közt a paraszt származású Klimó György, a

könyvtáralapító pécsi püspök, a kivételek közé tartozott. Az alsópapság azonban mind társadalmi, mind anyagi

szempontból messze elmaradt mögöttük.

A társadalom, a tömegek irányításában nagy szerep jutott a katolikus szerzetesrendeknek, elsősorban a

jezsuitáknak. Magyarországon 1750 körül 19 rendházban és 10 missziós házban összesen 884 jezsuita

működött. A céltudatos fegyelem és szervezettség azonban külön is fokozta e gárda hatásfokát. Az adott

társadalomban bevált módszerek alkalmazása, a lelkek szigorú ellenőrzése, gondozás, szónoklat, az írott és

nyomtatott betű, a vallásos társulatok irányítása, kegyhelyek propagálása, búcsújárások, körmenetek,

színjátékok, zenei produkciók szervezése, és főleg az oktatás és nevelés terén ők jártak az élen. Mindehhez nagy

anyagi bázissal, birtokjövedelmekkel rendelkeztek. Évi jövedelmük 350 ezer forint – akkor roppant nagy összeg

– körül mozgott; az ugyancsak gazdag, de kevésbé aktív pálos rendé ugyanakkor csak mintegy 160, az összes

többi szerzetesrendé együtt pedig 250 ezerre becsülhető. Magyarországon (Erdély nélkül) 1765-ben a katolikus

latin – tehát közép- és felsőfokú – iskolák 50%-a, 62 közül 31 volt a jezsuiták kezén. Konviktusaikban főleg a

főnemesség és a magasabb középnemesség fiait nevelték társadalmi fegyelemre. Igaz: elavult latin tanrendszer

szerint oktattak, de alapjában véve más iskolák is ezt követték. Az is igaz, hogy a 18. század elején még sokban

a skolasztikus filozófiánál tartottak – de a viszonyokkal és részben a konkurenciával tovább fejlődtek.

Az 1760-as évek elején a nagyszombati egyetem jezsuita tanárai írták meg az első newtoni fizika tankönyveket.

A társadalmi struktúra lépcsőzetéhez igazodó munkamegosztás jeleként a falusi és mezővárosi paraszti-polgári

rétegek irányítását, népies vallásosságuk és egyházi művészetük formái közt, más szerzetesrendek, főleg a

ferencesek végezték.

Régebbi történetírásunk a jezsuitákat jó ideig mint a Habsburg hatalmi önkény végrehajtóit tartotta számon, akik

a nemességgel, vagyis a nemzettel szemben álltak. S Rákóczi, a szabadságharc idején, valóban száműzte őket.

Azóta azonban, hogy a jezsuiták azt a késő feudális rendi dualizmust képviselték, amelynek egyik pillére

valóban a Habsburg uralkodó, a másik viszont – kiegészítő ellensúlyként a harmonikus egészként felfogott

mechanizmuson belül – a magyar rendi, nemesi hatalom volt. A jezsuita latin irodalom maradandó hatással

magasztalta az ősi nemesi dicsőséget, vitézséget, és ezt a minden másnál gazdagabb és szabadabb országot.

Alapjában véve a „világi főpapság” is hasonló politikai képletet képviselt, csak éppen most már, ahogy az

erőviszonyok módosultak, maga kezdte átvenni a vezetést a jezsuitáktól.

Mindinkább elfordultak a jezsuitáktól a világi birtokos nemesi rétegek is, amelyek ugyancsak megerősödtek, és

más, hasznosabb, reálisabb ismeretekre, hivatali pályákra akarták taníttatni fiaikat. Ezért nőtt meg az új nemesi

igényekhez jobban igazodó piarista, vagy kegyes tanítórend szerepe, főleg magyar honosságának elnyerése

(1715), illetve az önálló magyar rendtartomány létrejötte (1721) után. Egymás után – és nagyrészt főnemesi

támogatással – alakultak meg a nagy piarista iskolák, amelyek közül Pest, Vác és Nyitra volt különösen jelentős.

A piaristák nagyobb hangsúlyt adtak az olyan tárgyaknak, mint a magyar történelem és a matematika, és az

1740-es évek végétől kezdve filozófiai kurzusaikon olyan „újabb”, eklektikus bölcseletet kezdtek tanítani,

amely – olasz mintára – már Newton és az új természettudományok eredményeit is hasznosította.


A protestáns felekezetek korlátok közé szorítva, alárendelt pozícióban éltek tulajdonképpen a II. József-féle

türelmi rendeletig. De a maguk körében így is, minden nehézség ellenére jelentős munkát végeztek. Közülük az

evangélikus volt a kisebb, 4 szuperintendencia keretében összesen 209 egyházközséggel, amelyhez még az

erdélyi szász dekanátusokat kell hozzászámítanunk. Értelmiségének szerepe viszont meghaladta a puszta

számarányokat, nagyrészt abból érthetően, hogy a régi ország északnyugati, kevésbé pusztult és polgárilag

fejlettebb peremvidékére támaszkodhatott és annak városaira, amelyek többnyelvű, német, magyar, szlovák

polgársága a 18. században még mind „Hungarus”-nak vallotta magát. A német polgári pietizmus, mint korszerű

kegyességi irányzat hatása itt közvetlenül érvényesült. Ez jelentkezett vallásos és pedagógiai munkák magyarra

fordításában, és a neves pozsonyi líceum korszerűsítésében a tudós Bél Mátyás irányítása alatt, 1714-től. Egy

sor kisebb latin iskola mellett Sopron, Késmárk, Lőcse és Eperjes volt még jelentősebb központjuk. Tessedik

Sámuel, a „jakobinus” Hajnóczy József és az antifeudális nemesi reformer, Berzeviczy Gergely nevelődött e

hagyományokon.

A református egyház jóval szélesebb, népesebb bázissal rendelkezett, főleg az alföldi és keleti széleken. A 4

szuperintendencia, amelyek közül a tiszántúli volt a legfontosabb, központjában Debrecennel, Magyarországon

45 esperességet (1258 egyházközséget) képviselt, amelyhez azonban még az 50 külön erdélyi egyházközséget is

hozzá kell számítanunk. A hivatalos korlátok közt is erős pozícióban vitték tovább hagyományaikat. A nagy

református oktatási központok körül helyezkedtek el a városukhoz tartozó kisebb-nagyobb iskolák, egykori

nevükön partikulák. E központok a nagy kollégiumok voltak. A két legfőbb Magyarországon Debrecen és

Sárospatak. Három hasonló típusú, bár szerényebb méretű Erdélyben: Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed.

Debrecen, amelyet 1740 körül a jeles Maróthi György kezdett korszerűsíteni, a 18. század folyamán nőtt erőssé,

több mint 1400 diákkal, és anyagilag is oly megalapozottá, hogy az egyházi ortodoxia önálló erőként próbált

versenyre szállni a hatalommal, a világi nemességgel, amely egyébként a protestáns egyházakon belül is egyre

nagyobb befolyásra tett szert.

Az első nagy fordulat valamennyi egyház életében akkor következett be, amikor a felvilágosult abszolutizmus

az állam irányítása alá kezdte, akarta helyezni az iskolázást, és az állam hivatalnoki apparátus afelé próbálta

terelni az egyházak helyett a szegény diákokat, az értelmiséget. Ez a szakasz ugyan 1790 körül egyelőre lezárult,

de más, további események ezután is egyre világosabban jelezték, hogy az egyházi, vallási szempontokat más,

újabb meggondolások kezdik mindinkább háttérbe szorítani. A francia forradalomradikális szakaszának

fenyegetésével szemben katolikusok és protestánsok részint a bécsi udvarral, részint immár egymással kezdtek

összefogni a rendi nacionalizmus jegyében. Nemcsak a katolikus főpapság hátrált, hanem a debreceni ortodoxia

is, Budai Ézsaiás szellemében. A reformkorban viszont 1830 után, a polgári-nemzeti átalakulás új, liberális

eredményei hatnak az egyházakra is, nemcsak a protestánsokra, hanem a katolikus klérus elég nagy részére,

főleg az alsópapságra, szemben az egyházi nagybirtok és hatalmi pozíciók konzervatív védőivel. Az 1848–1849.

évi forradalom és szabadságharc idején már ezek az új erővonalak mutatkoznak, az egyébként továbbra is saját

hagyományaikat őrző egyházakon belül.

2. Képek


1. Egyháztörténeti adattár, 1711�1890

PÓTÓ János

Egyháztörténeti adattár

1711–1890

1711. április 30. a szatmári béke megerősíti a korábbi vallási törvények érvényét. (Ezek az 1681 XXV. tc., mely

a földesurak jogainak fenntartásával megerősíti a vallás szabad gyakorlatát biztosító 1608I. tc.-t, továbbá

kimondja, hogy senki vallásgyakorlatát nem lehet háborgatni, a száműzött prédikátorok és térítők hazatérhetnek;

az 1681 XXVI. tc., amely az elvett protestáns templomok helyébe – a 12 nyugati megyében, ahol a protestánsok

kisebbségben voltak – újak építésére jelöl ki helyet (articularis helyek); és az 1687 XXI. tc., amely megújítja az

1681. évi országgyűlés vallásügyi rendelkezéseit.)

1711Visszatérnek az országba a jezsuiták a száműzetésből, melybe Rákóczi küldte őket.

1715. június 15. XXX. tc. megújítja az 1681. és 1687. évi vallásügyi törvényeket és bizottságot küld ki a

vallásügy rendezésére. XXXI. tc. egyházi zsinatot vagy más népes, különleges gyűlést csak királyi engedéllyel

lehet tartani. CII. tc. honosítja a kegyes (piarista) tanítórendet.

1715 III. Károly megalapítja Erdélyben a fogarasi görög katolikus (unitus) püspökséget.

1721. március 21. Pesten megkezdi munkáját az 1715 XXX. tc. értelmében létrehozott vallásügyi bizottság. A

nyílt katolikus–protestáns ellenségeskedés miatt a király augusztus 10-én feloszlatja a pesti commissiót.

1723. június 12. Rendelet a megyékhez mérsékletre inti a protestánsokkal szemben ellenségesen fellépőket. A

katolikus klérus tiltakozására a rendeletet nem hirdetik ki.

1723. október 19. Rendelet a vallási kérdésekről türelemre inti az országot és elrendeli a vallásügyi bizottság

működése előtti állapotok visszaállítását.

1725–1742 Andreas Mayerhoffer osztrák építész irányításával felépül a pesti pálos – későbbi egyetemi –

templom.

1731. március 21. III. Károly rendelete (Carolina Resolutio) szabályozza a protestáns vallásügyet. A protestáns

vallásgyakorlat csak az 1681 XXVI. tc.-ben felsorolt, articularis helyeken engedélyezhető. Itt – előzetes királyi

engedéllyel – lelkész alkalmazható. A másutt élő nem katolikusok lakóhelyük katolikus plébánosa alá tartoznak.

A protestáns egyházak választhatnak maguknak szuperintendenst. A katolikus hit elhagyása (aposztázia)

büntetendő. Vegyes házasságok csak katolikus lelkész előtt köthetők. A hivatali eskü letételénél a katolikus

formula a kötelező (decretalis eskü).

1731. május 23. A váci püspök tiltakozik a Carolina Resolutio ellen, mert az sérti a katolikus egyházat. Ezért

III. Károly zár alá véteti egyházi javait, s csak 1732 őszén, XII. Kelemen pápa közbenjárására oldja ezt fel.

1734. október 20. A Carolina Resolutio kiegészítése a református és evangélikus egyház egyaránt 4–4

szuperintendenciát állíthat fel. Elismeri a világi protestáns főurak részvételét az egyházi kormányzatban

(felügyelők, gondnokok).

1742. július 20. Mária Terézia megerősíti Erdély szabadságjogait, a kiváltságos rendek közé sorolva a görög

katolikus vallásúakat is.

1743 Minden zsidó család köteles 6 forintot a kincstárba beszolgáltatni, ellenkező esetben kiutasítják az

országból (türelmi adó).

1744. március Mozgalom indul az erdélyi románok között a Rómával való unió, a görög katolikus egyház ellen.

1744. augusztus 7. Az 1743. évi erdélyi országgyűlés törvénye VI. tc. az 1742. július 20-i rendeletben

biztosított kiváltság csak a görög katolikus vallású román nemesekre és egyháziakra vonatkozik, de a román

közrendűekre és a közrendű papok fiaira nem érvényes. Eltörli a három nemzet 1437. év unióját, a négy bevett

vallás fenntartásával.


1746 A zsidó türelmi adót személyenként 2 Ft-ra emelik.

1749. március 17. Győrben a katolikusok erőszakkal elfoglalják a protestáns templomot.

1749 A zsidó türelmi adó évi 20 000 forint, s ezt a zsidók összessége tartozik befizetni. (1755-ben 25 000, 1760-

ban 30 000, 1772-ben 50 000, 1778-ban 80 000, 1813-ban pedig 160 000 forintra emelkedik a türelmi adó.)

1751. augusztus 19. Mária Terézia rendelete büntetéssel sújtja a katolikusról protestáns vallásra áttérőket.

Vegyes házasságot csak katolikus püspök engedélyezhet; katolikusoknak tilos nem katolikus iskolát látogatni.

1751. augusztus 20. Véres összetűzés Vadosfa articularis faluban a templom fölszentelésén részt vevő

katolikusok és az evangélikusok közt.

1752 Egy 1718. évi királyi rendelet alapján megszüntetik Pápán a reformátusok nyilvános vallásgyakorlatát.

Templomaikat, iskoláikat a katolikusoknak kell átadniuk. (1783-ban térhetnek vissza a városba.)

1754. január 11. XIV. Benedek pápa engedélyt ad Mária Teréziának, hogy országaiban csökkentse az egyházi

ünnepek számát. (A vasárnapokon kívül 16 ünnepnap marad meg.) 1756. január 27. Rendelet a katolikus

egyház felügyeleti jogának kiterjesztéséről valamennyi nem articularis helységre, azaz a protestánsokra is.

1763 Szencen gazdasági iskola létesül a piaristák vezetésével.

1771 A királynő újjászervezi a munkácsi görög katolikus püspökséget és az esztergomi érseknek rendeli alá.

1773. szeptember 21. Kihirdetik a jezsuita rend feloszlatásáról szóló július 21-i pápai bullát. A rendnek ekkor

Magyarországon (Erdéllyel, a Bánsággal és Horvátországgal együtt) 935 tagja, 1 egyeteme, 3 akadémiája, 41

gimnáziuma és 7 konviktusa van. Vagyona több mint 7 millió forint értékű. (Ebből 3 millió a valóban egyházi

jellegű, így kizárólag tanügyi célokra fordítható rész.) A rend vagyonából a kisajátítást végző Magyar Kamara

tanulmányi alapot létesít. A tanulmányi alap jövedelméből a kormányzat évente 182 000 forintot fordíthat a

katolikus iskolák fenntartására és a többi iskola segélyezésére.

1773 A Helytartótanács kimutatása szerint Magyarországon (Erdély, Horvátország és a Bánság nélkül) 502

mezővárosban és 8240 faluban 1991 római katolikus, 1274 görög katolikus, 1015 református és 179 evangélikus

lelkész, valamint összesen 4415 tanító él.

1774 Klimó György pécsi püspök megnyitja a nagyközönség előtt a 15 ezer kötetes püspöki könyvtárat. Az első

nyilvános könyvtár Magyarországon.

1776. november 2. Minden önálló görögkeleti egyházközség állítson iskolát.

1776 A nagyváradi (román) és a kőrösi (szerb) görög katolikus püspökség megalapítása.

1777. augusztus 22. Mária Terézia kiadja az oktatásügy szabályozásáról szóló rendeletét (Ratio Educationis).

Állami irányítás alá rendeli a közoktatásügyi igazgatást, a felekezeti iskolákat állami felügyelet alá helyezi.

1777 Magyarországon (Erdéllyel s Horvátországgal együtt) mintegy 130 középfokú tanintézet működik, ebből

79 katolikus, 47 protestáns.

1781. március 24. II. József elrendeli, hogy a szerzetesrendek alakítsanak külön magyar rendtartományokat.

Eltiltja külföldi elöljárók utasításainak elfogadását, Rómába pénz küldését.

1781. március 26. Királyi engedélyhez kötik a pápai rendeletek magyarországi kihirdetését. (Placetum regium.

Az 1767. május 21-i birodalmi rendelet Magyarországra való kiterjesztése.)

1781. május 13. Rendelet szabályozza a magyarországi mintegy 83 ezer zsidó helyzetét. Biztosítja a saját

nyelvű istentiszteletet (de egyébként az ország nyelvét kell használniuk), az iskolaállítás, a szabad ipari

foglalkozás, a bérelt földeken történő gazdálkodás és a szabad királyi városokban való letelepedés jogát. Német

családnevek felvételére kötelezi őket.

1782. január 12. Rendelet a szerzetesrendekről. Feloszlatja azokat a női és férfi kolostorokat, amelyek tagjai

nem foglalkoznak oktatással, betegápolással vagy a tudományok művelésével. Vagyonuk a vallásalap

kezelésébe kerül és új plébániák létesítését szolgálja. A feloszlatott rendek tagjai más rendbe vagy a világi

papság sorába léphetnek. A rendelet értelmében 1786-ig feloszlik a kamalduli, a kapucinus, a karmelita, a


karthauzi, a klarissza, a bencés, a cisztercita, a domonkos, a ferences, a pálos és a premontrei rend, összesen 134

kolostor és 6 zárda, 1484 férfi és 190 női szerzetessel. Megmaradnak a piaristák, angolkisasszonyok és

irgalmasrendiek kolostorai.

1782. március 22. VI. Pius pápa Bécsbe érkezik, hogy rábírja II. Józsefet az egyházat érintő rendeletének

visszavonására, de eredménytelenül távozik.

1782. október 10. Rendelet arról, hogy a papság csak haszonélvezője, nem pedig (mint a magyar rendi jog

vallotta) nemesi jogon birtokosa az egyházi vagyonnak.

1783. november 1. II. József elrendeli állami papnevelő szeminárium felállítását Pesten, Pozsonyban és

Zágrábban.

1783 Királyi rendelet megadja a zsidóknak a szabad költözés lehetőségét, csak a bányavárosok maradnak

továbbra is elzárva előlük.

1790. január 26. II. József visszavonja rendeleteit. A Türelmi Rendelet érvényben marad.

1790. november 7. II. Lipót válasza az országgyűlés feliratára szabad vallásgyakorlatot, templom- és

iskolahasználatot biztosít a protestánsoknak. Szavatolja hivatalviselési jogukat, eltörli a protestáns vallásra való

áttérés büntetését, szabályozza a gyerekek vallását a vegyes házasságokban.

1790 XXVI. tc. Szabad és nyilvános vallásgyakorlatot és iskolahasználatot biztosít a protestánsoknak, katolikus

papnak nem kötelesek stólát fizetni, hivatali kinevezéseknél a vallás nem lehet előny vagy hátrány forrása, a

protestáns vallásra való áttérést be kell jelenteni a királynak, vegyes házasságban, ha az apa katolikus, minden

gyermek az ő vallását követi, ha az anya katolikus, csak a lányok követik vallását. A XXVII. tc. kimondja a

görögkeletiek jogegyenlőségét.

1791 A budai református és a pesti evangélikus zsinat megalkotja a két protestáns országos egyházat, azok

szervezeti kereteit s az összekapcsoló intézményeket.

1792. szeptember 25. A Helytartótanács rendelete az 1790 XXVI. tc.-kel szemben foglal állást vegyes házasság

esetén minden gyermek a katolikus vallást követi.

1792. november 28. Az erdélyi országgyűlés törvényei az LIII. tc. biztosítja a négy bevett vallás szabadságát és

egyenlőségét. A LX. tc. szabad vallásgyakorlatot engedélyez a görögkeletieknek.

1796. május 16. Királyi rendelet bevett felekezetnek nyilvánítja a görögkeleti vallást.

1802 I. Ferenc visszaállítja a ciszterci, premontrei és a bencés rendet, s ez utóbbit kötelezi 10 gimnázium

felállítására.

1804. március 16. Királyi rendelet az egri püspököt érseki rangra emeli.

1805–1815 Péchy Mihály tervei alapján a leégett helyén felépül a debreceni nagytemplom.

1811 Pollack Mihály tervei alapján felépül a pesti (Deák téri) evangélikus templom.

1822–1856 Kühner Pál, majd Hild József vezetésével felépül az esztergomi főszékesegyház.

1831–1836 Hild József tervei alapján felépül az egri főszékesegyház.

1834. július 12. „…azon javak, melyek az egyházi rend kezénél vannak, a status [állam] javai” – mondotta

Deák Ferenc az alsótábla kerületi ülésén.

1836. május 2. III. tc. Ahol a templomban magyarul szólnak a gyülekezethez, ott az anyakönyvet is magyarul

vezessék.

1839. március 15. Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök felszólítja egyházmegyéje papságát, hogy ne áldják meg

azokat a vegyes házasságokat, amelyekben a protestáns fél nem ad kötelezvényt a születendő gyermek katolikus

hitben való neveléséről.


1840. május 13. VI. tc. Három év múlva az egyházi anyakönyvezés nyelve kizárólag a magyar. XXIX. tc.

Biztosítja a zsidóknak a városokban való szabad letelepedés jogát (kivéve az 1790XXVIII. tc.-ben felsorolt

bányavárosokat), a szabad kereskedelem és iparűzés jogát, megengedi a polgári ingatlanszerzést és kötelezővé

teszi számukra is az anyakönyvezést.

1840. szeptember 8–11. Az evangélikus egyház pesti egyetemes gyűlése határozatot hoz az egyház iskoláinak

magyarosításáról.

1841. január 11. Zala vármegye közgyűlése körlevélben javasolja a vegyes házasságok megáldását megtagadó

katolikus papok pénzbüntetésre ítélését. (A vármegyék többsége ezzel egyetért, a Helytartótanács leállítja az

akciót.)

1841. április 13. XVI. Gergely pápa levelében megtiltja a magyarországi katolikus papságnak a vegyes

házasságok megáldását. A király október 12-én engedélyezi ennek kihirdetését.

1841. szeptember 8–9. Az evangélikus egyház konventje és a református egyház egyetemes gyűlése közös

választmányt alakít a két felekezet szervezeti egyesülésének előkészítésére.

1842. április 14. A király Josip Rajačićot karlócai görögkeleti érsekké nevezi ki.

1844. november 13. III. tc. törvényesíti az 1839. március 15. óta protestáns lelkipásztor előtt kötött vegyes

házasságokból született gyermekeket és engedélyezi a protestáns vallásokra való szabad áttérést.

1848. április 11. XIII. tc. A jobbágyszolgáltatások és a papi tized megszűnnek. A XX. tc. kimondja a teljes

egyenlőséget és viszonosságot a hazai bevett felekezetek között.

1848. május 13–15. A szerb nemzeti kongresszus Karlócán Josip Rajačićot pátriárkává választja. Június 3-án

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter érvényteleníti a kongresszus határozatát.

1848. augusztus 2. István nádor felfüggeszti Josip Rajačić karlócai görögkeleti metropolitát egyházi

méltóságából.

1849. január 12. Hám János esztergomi érsek körlevélben utasítja egyházmegyéje papságát, hogy támogassák a

császári csapatokat, a császári kiáltványokat pedig hirdessék ki a templomokban. Január 20-án a püspöki kar

többsége által aláírt pásztorlevél szólít fel ugyanerre.

1849. május 15. A kormány hazaárulási pert indít Hám János esztergomi érsek ellen. (Július 14-én I. Ferenc

József lemondatja az esztergomi érsekségről.)

1849. július 28. A szegedi nemzetgyűlés kimondja a zsidók emancipációját, de a törvény a szabadságharc

leverése miatt nem lép életbe.

1850. április 23. Császári nyílt parancs eltörli a királyi tetszvényjogot, s a katolikus egyháznak az uralkodótól és

az államtól szinte teljesen független jogállást biztosít.

1850. december 12. Császári rendelet a fogarasi görög katolikus püspökséget érsekség rangjára emeli.

1851–1905 A budapesti Bazilika építése (1867-ig Hild József, 1891-ig Ybl Miklós, majd Kauser József

vezetésével).

1852. december 15. Uralkodói leirat hagyja jóvá a visszaállított jezsuita rend behívását az országba.

1852. december 18. IX. Pius pápa bullája a zágrábi püspökséget érsekségi rangra emeli. 1853. március 2.

Császári nyílt parancs a zsidók ingatlanszerzési lehetőségének megszüntetéséről. 1854. december 16. Leo Thun-

Hohenstein gróf kultuszminiszter rendelete, az „Entwurf” egységes szabályzatot ad a birodalom összes

középfokú iskolájának. Ennek bevezetésétől teszi függővé az iskolák nyilvánossági jogának elismerését, s mivel

ez súlyos anyagi áldozatot jelent, sok felekezeti iskola nem tudja vállalni.

1855. augusztus 18. I. Ferenc József konkordátumot köt a római Szentszékkel. Lemond a királyi

tetszvényjogról, biztosítja az egyházi javak autonóm igazgatását, egyházi tulajdonná nyilvánítja a vallás- és

tanulmányalap magyarországi birtokállományát, messzemenő jogokat biztosít a közoktatásban a katolikus

egyháznak. (1855. november 5-én hirdetik ki – összbirodalmi hatállyal.)


1858 Ludwig Förster bécsi építész tervei szerint elkészül a pesti Dohány utcai zsinagóga.

1859. szeptember 11. Megjelenik a szeptember 1-jén kelt protestáns pátens, amely az állam és a protestáns

egyházak viszonyát szabályozza. Nemcsak a magasabb egyházi tisztségviselők, de a lelkészek és falusi tanítók

megválasztását is a kormányhatóságok megerősítésétől teszi függővé. A református és evangélikus egyház

tiltakozik a pátens ellen. 1860. január 10. Rendelet a protestáns pátens templomokban történő kihirdetéséről. A

rendeletnek csak 25 református és 226 evangélikus lelkész tesz eleget.

1860. május 15. Császári kézirat gyakorlatilag hatálytalanítja a protestáns pátenst.

1864. december 24. A szerb és román görögkeleti egyház szétválasztásával Nagyszebenben görögkeleti román

érsekséget állítanak fel. Az új érsekség alá rendelik az aradi és karánsebesi görögkeleti püspököket.

1867 XVII. tc. „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására

egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.”

1868. december 8. Az 1868 LIII. tc. egyenlő jogokat biztosít a törvényesen bevett keresztény

vallásfelekezeteknek.

1868. december 14. Országos zsidó kongresszus Budapesten. 1869 februárjában fogadják el a hitközségek új

szervezetét és a felekezeti iskolák működését szabályozó tervezetet. Bár a szabályzat csak az adminisztrációra

vonatkozik, a vallásos intézményekre nem, az ortodox Hitőr egylet folyamodványára a képviselőház 1870

márciusában felfüggeszti a tervezet végrehajtását.

1869. július 13. – 1871. március 29. A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszus megalkotja a szerb egyházi

önkormányzat új szabályzatát, mely döntő befolyást biztosít a világiaknak az egyházi és iskolai ügyek

kezelésében.

1870. július 18. A vatikáni zsinat elfogadja a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját.

1870. július 23. A minisztertanács megtiltja a pápai csalatkozhatatlanság dogmájának kihirdetését, és

elhatározza a királyi tetszvényjog felújítását.

1870–1871 Az első katolikus autonómiai kongresszus. Az elfogadott tervezet szerint az egyházi javak a

magyarországi katolikus egyház tulajdonát képezik; a püspöki kinevezéseknél 6 világi és 3 egyházi tagból álló

igazgatótanács dönt.

1872. május 23. Közzéteszi programját a Deák-párton belüli ókonzervatív katolikus csoport, az úgynevezett

Katolikus Konzervatív Párt, melyben a királyi tetszvényjog megszüntetését, a katolikus felekezeti iskolák

támogatását kívánják és elítélik a polgári házasságot.

1872. július 3. Az erdélyi románok értekezlete Balázsfalván. Emlékiratban kérik az egyházi önkormányzat

biztosítását.

1882. április 4. Az eltűnt tiszaeszlári Solymosi Eszter anyja feljelentést tesz, azt gyanítva, hogy lánya zsidó

rituális gyilkosság áldozata lett. 1883. augusztus 3-án felmentik a vérvádper zsidó vádlottait.

1883. augusztus–szeptember Antiszemita zavargások országszerte.

1883. október 6. Istóczy Győző és Simonyi Iván vezetésével megalakult az Országos Antiszemita Párt.

1884. július 11. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete az „elkeresztelésekről”. A vegyes

házasságokban született fiúgyermekek csak az apa, leánygyermekek csak az anya vallását követhetik.

1886. augusztus 22. XIII. Leó pápa enciklikájában leszögezi, hogy katolikusoknak tilos más vallásúakkal

házasságra lépni.

1890. február 25. Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter úgynevezett „elkeresztelési rendelete”

büntetést szab ki azokra, akik vétenek az 1868 LIII. tc. ellen. Elrendeli a keresztelési bizonylatok kölcsönös

megküldését.


1. Az egyházak útkeresése Magyarországon 1850 után

KÓSA László

Az egyházak útkeresése Magyarországon 1850 után

Még a két világháború közötti magyar társadalomnak is egyik fontos és az egész társadalmat egységesen

megosztó problémája volt a katolikus–protestáns ellentét. Valójában nem teológiai-dogmatikai kérdések körül

kialakult különbözés volt ez: benne évszázados, sokáig reális társadalmi, kulturális és politikai magatartások,

ellentmondások fejeződtek ki. És ha a feudalizmus felszámolásával a konfliktus reális alapjai nagyrészt meg is

szűntek, a társadalmi magatartásban a protestáns és a katolikus magatartásformák, típusok különbözősége még

sokáig észlelhető maradt. Az alábbi tanulmány e típusoknak az immár polgárivá alakult magyar társadalomban

öntudatlan csökevényként sokban máig is élő, közgondolkodásunkban megmaradt elemeit, ezek történelmi útját

kívánja bemutatni. (A szerk.)

Bár az egyháztól és a vallástól való távolodás példái jóval korábbról, a 18. század második feléből ismertek, a

szélesebb tömegek körében az 1850-es években jelentkeztek. Persze az ateizmus Magyarországon még hosszú

ideig elszigetelt jelenség maradt, az egyházak társadalmi befolyása sem csökkent túlzott mértékben, sőt az

egyházpolitikai harcok a századvégig eltartottak. Az azonban, hogy a vallásosság legszembetűnőbb külső jele, a

templomba járás az 1850–60-as években erősen visszaesett, nyilvánvalóan nem váratlan fordulat eredménye.

Nagy szellemi áramlatok rendszerint megkésve éreztetik hatásukat a tömegek magatartásában, kulturális és

világnézeti tájékozódásában. Végső soron egy, a felvilágosodástól indult, a vallástól és az egyháztól elidegenítő

befolyás jelentkezéséről van szó, amihez hozzájárultak az egyházak korábbi teológiai irányzatai és közvetlenül

bizonyára az is, hogy a szabadságharc bukása utáni évtized tele volt életmódbeli változások kibontakozásával,

az élet szemléletének megváltozásával.

Az abszolutizmus első éveiben azonban nincsen nyoma annak, hogy az egyházi vezetők érzékelték volna: ha

társadalmi súlyukat meg akarják őrizni, be kell illeszkedni a formálódó új társadalmi rendbe. Egyelőre a

szélesedő laicizálódás ellen vették föl a küzdelmet.

A katolikusok pozíciója lényegében kedvezőbb volt, mint a protestánsoké. A fiatal uralkodó szinte minden

támogatást megadott, hogy a jozefinizmus maradványai teljesen eltűnjenek, s ehhez a tiltott nézeteket tartalmazó

Syllabus kibocsátása (1864), valamint a pápai csalatkozhatatlanság dogmájának elfogadása (1870) szolgált

szellemi háttérül. A Szentszék és az osztrák császárság ügyeit rendező konkordátum (1855) ugyan valamelyest

sértette a hazai klérus régi, feudális eredetű kiváltságait, de szervezetileg mindenképpen erősítette az egyházat.

Visszahozták a jezsuitákat és megnyitották kollégiumaikat (1853-tól), fölújították a II. József által betiltott

kongregációkat (1855-től), megalakult az első katolikus legényegylet (1856) és oltáregylet (1859), folyt a papi

szemináriumok reformja, kiterebélyesedett a katolikus sajtó és könyvkiadás. A nagy energiával kiépülő védelmi

vonalakban új, kifejezetten polgári elemet képviselnek az egyletek és az újságok, de a polgári társadalmi

rendhez illeszkedés ekkor még szinte teljesen formai, a hitelveknek a kor friss kérdéseire adott válaszaival nem

találkozunk, minden erővel a régi álláspontokat védték.

Más volt a protestánsok helyzete. Nemcsak a protestáns, a katolikus alsópapság is tevékenyen kivette a részét a

szabadságharcból; kivégzés, börtönbüntetés, emigráció nekik is bőven jutott, sőt a legfelső klérusból is

néhányan arra kényszerültek, hogy magatartásuk miatt megváljanak tisztségeiktől. A katolikus közvélemény egy

részét mégis sikeresen hangolták arra a meggyőződésre – különösen szívesen fogadta ezt a nézetet az aulikus

arisztokrácia –‚ hogy a forradalomért és a szabadságharcért elsősorban a protestánsok felelősek. A 17. századi

rendi fölkelések szelleme kapott ismét erőre attól, hogy a megyei életben a protestáns köznemesség

érvényesítette akaratát: „...hogy ezen nagyszerű lázadás máshonnan forrásozott volna, mint a megyékben túl

hatalmas protestáns elem tradicionális életéből, mely 50 évek óta főleg történeti hazugságokkal lőn élesztve, és a

katholikusok közt elterjesztve, azt alaposan senki sem vonhatja kétség be” – írta nem egészen egy héttel az aradi

gyásznap után a Religio hasábjain a változatos életű és meggyőződésű Danielik János apát. A protestánsoknak

azonban nemcsak e vádak ellen kellett védekezniük, a dinasztia iránti hűségüket hangoztatva alkalmanként

szorult helyzetükben. A rendi Magyarországon határozottan elkülönülő szervezeti és iskolai autonómiájuk volt,

ami most az abszolutizmusban veszélybe került. Az 1848 előtti helyzet visszaállítását, a meglevő pozíciók

változatlan megtartását akarók bíztak a hívek áldozatkészségében, de ez – épp a laicizálódás folytán –

meggyengült, nem volt a régi hitbuzgó összetartás. A Thun gróf által kibocsátott tanügyi reformnak, az

Entwurfnak (1854) – mely az állami beavatkozásért cserébe anyagi támogatást ígért – nagyon nehéz volt

ellenállni, így nem is sikerülhetett.


Nyílt összecsapásra került sor, amidőn több kísérlet és huzavona után 1859. szeptember 1-jén Ferenc József

nyílt parancsban törölte el a protestáns egyházak autonómiáját. Ha nem az abszolút kormányzat áll a rendelet

mögött, annak számos mozzanata hasznára válik a hazai protestáns egyházaknak, segíti polgárivá válásukat,

mint ahogy külföldi hitsorsosaik – nem ismerve a magyarországi állapotokat – többnyire így is látták. Az

oktrojált rendelkezés azonban sok ponton nem számolt a hagyományokkal, a feltételekkel. Hívei csupán a

szlovák és – kisebb számban – a német evangélikusok körében akadtak. Az önkényuralmi rendszer válságba

jutott, és a bátran szembeszegülő protestánsokkal szinte az egész ország szolidaritást vállalt. Felekezeti

különbség nélkül ott voltak a rokonszenvezők között az ókonzervatív arisztokrácia, a római katolikus püspöki

kar tagjai is. Közben az erőszakos föllépések során kiderült, hogy a bécsi kormány a polgárosításnak ezt a tervét

valóban összbirodalmi érdeknek és egy bizonyos ponton rendőri ügynek tekinti. Tudvalevő, hogy az uralkodó

nyolc hónap után kénytelen volt hatálytalanítani pátensét. Ballagi Mór pesti református teológiai tanár erre az

időre visszaemlékezve kiábrándultan írta: mindazok, akik a protestantizmusban csak intézményt láttak, úgy

viselkedtek, mint a „szabad martalócok”, mert veszély idején összetartottak, aztán szétszóródtak. Azzal

vigasztalta magát, hogy nem mindenki távolodott el az egyháztól, s aki megmaradt, bizonyítja a katolikusok

vádjával szemben: a protestantizmus nemcsak politikum. Valóban az történt 1859–60-ban, hogy az üres

templomok hirtelen zsúfolásig teltek, majd ugyanolyan gyorsan ismét csökkent a templomozó hívek száma.

Mindkét nagy protestáns egyházban ekkor már huzamosabb ideje túlsúlyra jutottak a teológiai racionalizmust

hirdető lelkészek, sőt az 1840-es évektől már a liberális teológia hívei voltak a hangadók. Ezek az irányzatok

nem szolgálták a hitbuzgóság elevenségét, különösen nem kedveztek azoknak, akik bensőséges vallásos életet

kívántak élni. A racionalizmus fő erőssége a bibliakritika volt, kétségbe vonta a csodákat, illetőleg azoknak

természettudományos magyarázatokat adott. A liberális teológia erősen összefonódott a korszak német filozófiai

áramlataival, mivel a protestáns teológusok – a hagyománynak megfelelően – százával látogatták a német

egyetemeket. A liberális teológusok többsége a század evolúciós elképzeléseinek volt híve, ennek jegyében

háttérbe szorította a dogmákat és nem tulajdonított jelentőséget a hitvallásoknak, mert az egyikben a fejlődéssel

állandóan avuló formát, a másikban vallási ellentéteket mozgató iratokat látott.

Mindez nagyjából-egészéből az egész korabeli európai protestantizmust jellemezte. Magyarországon azonban

egy sajátos történeti összetevő kölcsönzött külön színt a protestantizmusnak, és itt mindenekelőtt a

reformátusokra kell gondolnunk. A liberális teológusok megkísérelték vallástudományként fölfogni a teológiát.

Ez a gondolat találkozott a Magyarországon az 1850-es években előretörő egyháztörténet-írási igénnyel. Az

igény indítékai nagyon régiek voltak. Magyarországon a vallási kérdés hagyományosan rendi kérdés volt. Az

abszolút kormányzatnak az 1850-es években meg-megújuló protestánsellenes intézkedéseivel szemben a nemesi

rendi ellenállás szolgált modellül, de nemcsak a vallási ügyekben tanúsított magatartásával. Segítségül jött egy,

a romantikában megfogalmazott gondolat: a liberális eszmék családfáján a legrégebbi ős a reformáció. A

protestánsok ezt úgy értelmezték, hogy a „korszellem” az „protestáns szellem”. De mutatis mutandis elfogadták

ezt a katolikusok is: a „korszellemmel” szemben áll az egyházias-vallásos, dinasztikus és pápahű „katolikus

szellem”. Minden „rossz” és „kellemetlenség” – a felvilágosodáson, a francia forradalmon, a 19. századi

természettudományos és az ateista gondolkodáson át – végső soron a reformációtól ered. A világtörténeti

vonulatnak nem volt nehéz megkeresni hazai párhuzamát, hiszen felekezeti ellentétek és egyházpolitikai

nézeteltérések a reformkorban is napirenden voltak. A katolikus egyház minden liberális vallásügyi reform

elfogadásánál, a protestánsok egyenjogúsítása felé vivő lépésnél vesztesnek érezhette magát. A hazai

protestánsok között viszont az 1850–60-as években markáns lett a historizálás. A kor protestáns egyháztörténete

szinte kizárólag a reformáció és vallási küzdelmek korára összpontosította figyelmét, és ettől az időtől kezdte

hangsúlyozni a protestánsok kulturális hivatását. A 17. században a „magyar vallás” még inkább etnikai

fogalom, mert a reformátusok szinte teljes számban magyarok voltak, a 19. század derekán tetőzik történeti-

ideológiai telítődése. Az a Ballagi Mór, aki Északkelet-Magyarországra frissen bevándorolt zsidó családból

született, és harmincadik éve körül Németországban lett evangélikus, később idehaza református, így írt: „A

nemzet geniusa és a protestantizmus szelleme közt valami különös rokonságnak kell létezni, hogy a református

vallást a magyarsággal annyira azonosítjuk, miszerint ezt közönségesen magyar vallásnak nevezik.”

A protestánsok, különösen a reformátusok, vallási azonosulási tudata ebben az időben világi elemmel telítődött.

Legnagyobb vonzereje volt, hogy összhangban állt a hazafiság fogalmával, sőt ápolta a korban oly fontosnak

minősülő ellenállási szellemet. Már nem tartalmazta ilyen egyértelműen a haladás szükségének és a szabadelvű

gondolkodásnak az elfogadását, melyet a liberális teológia hirdetett, mert ezeket az eszméket részint világnézeti

okokból, részint mert elvontabb gondolati szerkezetet alkottak, nyilván nem vallotta mindenki. De akik csak az

etnikai-nemzeti hitvallást vállalták a kor protestantizmusából, azoknak sem kellett lelkiismereti problémákkal

szembenézni. Az egyházak ekkor már nem szankcionálták a vallásgyakorlat elhanyagolását; bárki tarthatta

magát „jó” evangélikusnak vagy reformátusnak akkor is, ha csak a pátensharc idején járt templomba.

Míg a protestánsok világnézetében vallás és politika – az ellentmondásokat kikerülve – harmóniát alkotott, azon

katolikusokéban, akik a kor nagy szellemi áramlatának, a szabadelvűségnek híveiül szegődtek, súlyos


feszültségeket okozhatott. A hivatalos egyház merev antiliberalizmusa és ultramontánizmusa lelkiismereti

kérdések sorát vetette föl. „Jó” katolikusnak csak az egyház előírásainak megfelelve, annak eleget téve lehetett

maradni, amit sokan – elsősorban értelmiségiek – nem vállaltak.

A katolikus egyház az említett módon erősítette magát továbbra is, és csak a század vége felé, a társadalmi

érzékenység megjelenésével, a modernebb polgári formák befogadásával változott némileg arca. A protestánsok

morális prédikációkkal próbálták megtölteni – sikertelenül – a templomokat. Változást ugyancsak a századvég, a

bensőséges hitéletet hirdető mozgalmak és a modern polgári egyházformák megjelenése hozott.

2. Képek


1. Egyházpolitikai törvények

PÓK Attila

Egyházpolitikai törvények

Szokatlanul hosszú idő után, közel fél évvel az országgyűlés mindkét házának jóváhagyását követően 1894.

december 9-én szentesítette Ferenc József az úgynevezett egyházpolitikai törvényeket: az 1894: XXXI.

törvénycikket a házassági jogról, a XXXII. törvénycikket a gyermekek vallásáról, valamint a XXXIII.

törvénycikket az állami anyakönyvekről. A buzgón katolikus uralkodó halogató magatartásával fenntartásait

akarta kifejezni, hiszen hosszas küzdelem záróakkordja volt ez az esemény. Ferenc Józsefnek államfőként az

általa kinevezett kormány, az állam erejét a katolikus klérus befolyásával szemben támogatnia kellett. A

katolikus vallás társadalomszervező erejében hivő katolikusként viszont komoly ellenérzései voltak az

egyházpolitikai reformokkal szemben.

A kiegyezés utáni első magyar kormányok idején számos problémát okozott, hogy az oktatás, házasságkötés és -

bontás, anyakönyvvezetés – a polgári államban állami – feladatai az egyházak hatáskörébe tartoztak. Ötféle –

felekezetek szerinti – házassági jog volt érvényben. A legfőbb nehézséget a katolikus egyház adta: tiltotta a

különböző vallásúak házasságát és csak akkor adott mentesítést, ha írásbeli garanciát (reverzálist) kapott, hogy a

születendő gyermekek katolikusok lesznek. Ez természetesen sértette a többi egyházat. Az állam különböző

rendeletekkel azt próbálta elérni, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek közül a fiúk apjuk, a lányok

anyjuk vallását kövessék. A katolikus papság – Róma intenzív támogatásával – nem volt hajlandó

engedelmeskedni, így az 1890-es évek elejére nyilvánvalóvá vált: csak átfogó intézkedéssel, az állami

anyakönyvezés és a polgári házasság bevezetésével oldható meg a helyzet. Nagyban elősegítette a reformok

megvalósulását az, hogy az 1890–1895 között kormányon lévő, szabadelvű miniszterelnökök: Szapáry Gyula és

Wekerle Sándor, ugyanúgy, mint a kultuszminiszter Csáky Albin és az igazságügy-miniszter Szilágyi Dezső

felismerte: a politikai katolicizmus agresszív fellépése lehetővé teszi, hogy az egyházpolitikai reformok

programjával a kormánypárt – hacsak ideiglenesen is – maga mögé tudja sorakoztatni az ellenzéket. Sikerült

megalkotnia a polgári átalakulás fontos követelményét, az állam és az egyház szétválasztását, biztosítania vallási

téren a polgári szabadságjogokat. A katolikus egyház világi, állami eszközökkel nem tilthatta meg többé a

másfelekezetűekkel kötendő házasságot, a gyermekek vallását házasságkötésük előtt a szülők maguk

határozhatták meg. Az 1895: XLIII tc. pedig minden vallás gyakorlásának szabadságát biztosította valamennyi

állampolgár részére.

A polgári szabadságjogok kiteljesülése irányába hatott, hogy az izraelita vallást külön törvényben a többi

vallással egyenjogúvá (bevett vallássá) nyilvánították (1895: XLII. tc.). A magyar polgári fejlődés és kultúra sok

értékét emelték ezzel be a nemzeti kultúra folyamába.

2. Képek


1. Zarándokok és fotográfusok. Fotográfusok a Szentföldön

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

PETNEKI Áron

Zarándokok és fotográfusok

Palesztina, a Szentföld tájainak megörökítése sok évszázados hagyományra tekint vissza. A korábbi századok

tájképei azonban sokkal inkább képzeletbeli vidékeket állítottak szemlélőik elé, semmint a tényleges helyszínt.

(Természetesen mindez nem érinti az alkotások művészi értékét – gondoljunk csak El Greco nagyszerű Sinai-

hegy ábrázolására, amelyet egyébként görög ikonok, ill. fametszetek nyomán festett.)

A polgári utazás föllendülésével egy időben a turisztikai célpontokon megjelentek az új találmány, a

dagerrotípia első használói is. 1839-ben Frédéric Goupil Fesquet volt az első, aki fényképező masinájával a

Szentföldet felkereste. Három felvételét is ismerjük, természetesen nem eredetiben, hanem metszet formájában.

A dagerrotípiáról ugyanis a kor nyomdatechnikája még nem tudott klisét készíteni, így a Lerebour francia

optikus által kiadott Excursion Daguerrienne csak metszet formájában közölhette Fesquet Jeruzsálemet,

Názáretet és Akkrát ábrázoló felvételét.

Az első eredeti, máig fennmaradt fényképek a múlt század közepén készültek. 1849–1859 között már hét

fényképész is felkereste a Közel-Kelet e tájait. Dolguk korántsem volt olyan könnyű, mint a mai fotóamatőröké.

A kamerák fából készültek, fémrészeiket rézből esztergálták, hatalmas állványokra kellett szerelni a rendkívül

hosszas expozíciós idő miatt. Még 1857-ben is egy 14 hüvelykes (1 hüvelyk, inch = 2,54 cm) gyújtótávolságú

optikával 7 percig (!) exponáltak napfényes időben. Ezért pl. ha fújt a szél, bizonytalanná vált a fényképezés.

(Összehasonlítás kedvéért: a mai alapoptikák általában ennél jóval rövidebb gyújtótávolságúak, 50–55 mm, s ma

már minden valamirevaló gépen 1/1000 másodperccel lehet exponálni.) A fényképezés úttörői egész

laboratóriumot voltak kénytelenek magukkal vinni, hiszen a felvétel és az előhívás között nem telhetett el

hosszú idő. Az első negatívok papír alapanyagra készültek, a fényérzékeny anyaggal bevont üveglapot csak

később kezdték el használni.

Az első fényképész, aki már nemcsak zarándokként vagy turistaként kereste föl Palesztinát, egy francia régész,

Auguste Salzmann volt, aki egy régész kollégája és barátja, Louis-Félicien de Soulcy számára több mint 200

képet készített.

A fényképészet igen hamar komoly üzleti tevékenységgé vált. Az állandó fényképészek az 1850-es évek

közepén jelentek meg Jeruzsálemben. Az egyik legeredetibb fotográfus azonban nem volt más, mint maga az

örmény pátriárka, Yessayi Garabedian. Nemcsak saját gyönyörűségére művelte ezt a „hobbyt”: saját könyvtára,

nyomdája, múzeuma volt, s itt nagy hasznát vehették a fotólaboratóriumnak is. A későbbi szentföldi fényirdák

tulajdonosainak jelentős része is örmény volt. Érdekes viszont az a tény, hogy a legkorábbi helyi fényképészek

között nem találunk sem zsidó, sem mohamedán vallásút. Magyarázatul szolgál, hogy mindkét vallás tiltja az

emberábrázolást. Aki tudatosan a zsidó folklór, a zsidó műemlékek megörökítését végezte, csak a nyolcvanas

években működött Palesztinában: ez az oroszországi származású J. Rafflalovich, a későbbi brazíliai főrabbi volt.

A modern közlekedési eszközök, elsősorban a gőzhajózás fellendülésével a zarándokok és a turisták tömege

évről évre egyre nagyobb lett. Ezeknek emléktárgy-igényét ki kellett elégíteni. Hatala Péter útikalauzából

tudjuk, hogy például 1857 táján képeket (vagyis szentképeket!) még nem nagyon lehetett kapni. Már csak ezért

is kitűnő vállalkozás volt a fotográfia, amely itt – ellentétben más országokkal – nem elsősorban az arcképek,

hanem a tájképek készítésére összpontosult. Átutazó és helyi fényképészek képes albumokat adtak ki, vagy

egyszerűen saját, a terepen készült felvételeik albumin nyomatait vagy papírképeit árulták. Ilyenek láthatók

most a História hasábjain is. Érdekességük, hogy egy neves francia fényképész, Félix Bonfils készítette ezeket.

Ő 1867-ben nyitott stúdiót Bejrútban, és bejárta az egész Közel-Keletet. 1876-ig, ameddig működése

kimutatható, 1680 általa regisztrált felvételt készített 8 ½ x 10 cm-es üvegnegatívokra, sőt működése kezdetén

több száz sztereó felvételt is készített a Szentföldről (ezeket speciális, két optikával ellátott kamerával

fényképezte, a felvételeket – két, egymás mellé ragasztott papírképet – ugyancsak speciális nézőkével kellett

szemlélni a kívánt térhatás érdekében). Az itt látható felvételek 1870 körül készültek. A negatívokról később is

lehetett nagyításokat készíteni, így ezeket a képeket is csak 1892-ben vásárolta meg későbbi tulajdonosuk

Jeruzsálemben (aki nem volt más, mint a későbbi múzeumalapító, Hopp Ferenc, maga is lelkes amatőr fotós).


Bonfils felvételei először jelennek meg Magyarországon, ezeket a képeit nyugat-európai fotótörténeti munkák

sem közölték.

2. Képek


1. A politikai katolicizmus kezdetei, 1890�1918. Kronológia

SZABÓ Dániel

A politikai katolicizmus kezdetei

1890–1918

1893. április 26. A képviselőházban beterjesztik az első két egyházpolitikai törvényjavaslatot. (Vö. erre

írásunkat a 26. oldalon.)

1893. szeptember 2. XIII. Leó Constanti Hungarorum című enciklikája az egyházpolitikai törvények elleni

tiltakozásra és fokozott katolikus szervezkedésre szólítja fel a magyarországi papságot és hívőket. Ez

felgyorsítja a katolikus egyleti mozgalom fejlődését: 1897-ben már 337, 1914-ben 1169 egyesület működik

Magyarországon.

1894. január 16. Az egyházpolitikai törvények ellenzői tiltakozó nagygyűlést tartanak Budapesten.

1894. november 17. A székesfehérvári katolikus nagygyűlésen kimondják a Néppárt megalakulását.

1895. január 28–29. A Néppárt alapító értekezletén programot fogadnak el, mely kimondja: „A párt czélul tűzte

ki, hogy társadalmunk keresztény jellegét megóvja, s hazánkban a katholikus egyházon, valamint általában a

kereszténységen ejtett sérelmeket orvosolja; a nemzet és a nép közgazdasági és politikai érdekeit fölkarolja.” A

párt vezetői: gróf Zichy Nándor és gróf Esterházy Miklós Móric Fejér megyei nagybirtokosok.

1896. október–november Az országgyűlési választásokon a Néppárt csak 17 mandátumot szerez. Megbukik

Zichy Nándor és Esterházy Miklós Móric is.

1899. február 16. Megalakul a Néppárt kezdeményezésére a Keresztény Szövetkezetek Központja. Célja: a

szövetkezet tagjainak, elsősorban parasztoknak, kisembereknek anyagi segítséget (hitelt stb.) nyújtani. 1912-ben

209 tagszövetkezete van.

1900. március A párt új elnöke Zichy János gróf, Zichy Nándor unokaöccse, alelnöke Rakovszky István.

1901. október Az országgyűlési választásokon a Néppárt 25 mandátumot szerez.

1903. október 23. Megalakul a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége.

1903. november Gróf Zichy János lemond a pártelnökségről, mert a párt nem tartja magát korábbi

álláspontjához, mely szerint: „Minden istencsapásnak idegen neve van Magyarországon. A magyar érzék nem is

talál megfelelő szót az olyan átkos fogalmakra, minők a liberalizmus, a szocializmus, az anarchia, a filoxera, az

influenza, az obstrukció és az ex-lex.”

1906. április 8. Megalakul a Wekerle-kormány, melyben Zichy Aladár gróf, a Néppárt elnöke, a király

személye körüli miniszteri tisztet kapja.

1906. május Az országgyűlési választásokon a Néppárt 33 mandátumot szerez.

1907. október 12. A Néppárt a népért! című program: a „társadalom valláserkölcsi megújhodásán kívül, a

liberális rendszer által elhanyagolt, vagy tönk szélére juttatott osztályok lábraállítása a legsürgősebb feladat.”

1907. december 7. A Néppárt politikusai Katholikus Népszövetség néven tömegszervezetet alakítanak. 1913

végén már 2886 helyi szervezettel és 297 440 taggal rendelkezik. Legfontosabb vezetői: Rakovszky István,

Zboray Miklós, Ernszt Sándor.

1911. november 9. A katolikus püspöki kar évi 15 000 koronát ajánl fel a Néppártnak választási, agitációs és

sajtócélokra, ha az tartózkodik a képviselőházi és választójogi „radikalizmustól”.

1913. október A Néppárt országos szervező konferenciája elhatározza a párt községi, választókerületi és

megyei szervezeti hálózatának kiépítését.


1915. október 25. A püspöki kar kijelenti: egy párt politikájának állandó meghatározása lehetetlen, ezért az

1911-ben elfogadott támogatást megszünteti, és a püspökök jóindulatára bízza a Néppárt anyagi segélyezését.

1917. június 15. A megalakuló Esterházy-kormányban Zichy Aladár, a Néppárt elnöke, a horvát–szlavón–

dalmát tárca nélküli miniszteri tisztet kapja.

1918. február 3. A Néppárt megszűnik, illetve a Keresztény Szocialista Párt és a Keresztény Szocialista

Szövetség Keresztényszocialista Néppárt néven egyesül. Programja: „1-ször: a keresztény világnézetből folyó

elveknek a vallási, politikai, kulturális, gazdasági és szociális élet minden területén való érvényesítése;... 3-szor:

ezen keresztény és nemzeti alapon szociális és gazdasági életünknek időszerű reformokkal való fejlesztése”.


1. Fasizmus és kereszténység

ORMOS Mária

Fasizmus és kereszténység

Vannak tudósok, akik szerint a címben leírt két fogalom összeegyeztethetetlen, a két jelenség kizárja egymást. A

fasizmus – mondják lényegénél fogva támadta az egyházakat és ugyancsak lényegénél fogva szétzüllesztette a

vallásos szemléletet. És megfordítva: a vallásos szemlélet nem fogadhatta be a fasizmust, az egyházak pedig

kénytelenek voltak önvédelmükről gondoskodni. Ugyanakkor ismerünk vaskos könyveket, amelyek az

egyházak és fasizmusok együttműködéséről tárnak elénk hiteles okmányokat.

Ha a fasizmust a német nemzetiszocializmussal azonosítanánk, úgy az első álláspontot kellene osztanunk. Ebben

az esetben azonban azonnal zavarba jönnénk, mihelyt a többi fasizmusra próbálnánk a tételt alkalmazni.

A fasizmus és az egyház, a vallásos és a fasiszta gondolkodás ellentéte és együttműködési lehetősége

országonként változott, hiszen különböző volt az országok történelme, fejlettségi szintje, társadalma, intézményi

és szellemi világa, a fasizmusok és az egyházak jellege. Ahol a fasizmus nem hatolt be a társadalomba, az

egyházak ellene foglaltak állást.

Frontális támadást a vallásos szemlélettel szemben egyedül a nácizmus hajtott végre, s ez a támadás távlatilag

magába foglalta a fennálló egyházak megsemmisítésének programját is. Ebben az esetben viszont nemcsak arról

volt szó, hogy a náci fajelmélet, a faji alapon végrehajtott és tervezett emberirtás végeredményben

összeegyeztethetetlen volt minden vallás és minden egyház princípiumával. És nem is csak arról, hogy a

nácizmus természetéből következően teljhatalomra akart jutni a lelkek felett, s ezért az egyházak az útjában

álltak.

Hitler és a nácizmus fajirtáson és az egyházak világi hatalmának letörésén túl valami másra is törekedett: arra,

hogy a kereszténységgel kezdődő és a marxizmusba torkolló egész európai humanista univerzalista civilizációt

kiirtsa. Saulus-Paulus és „Mordechai-Marx” figurája nála ugyanabban a vonalban és ugyanabban a mondatban

helyezkedett el. Mindkettő az „ember egyenlő emberrel” álláspontjára helyezkedett, mindkettő az egész

emberiséget kívánta megváltani, illetve szabaddá és boldoggá tenni a maga módján. Hitler és a nácizmus pedig

ezt az elvet nemcsak nevetségesnek, hanem károsnak, bűnösnek tartotta, mert szembenállt az általa vallott

„természeti” törvényekkel. A természet előtt, amely „csak az erőseket kedveli és jutalmazza”, a nácik szemében

nem volt helye sem keresztény pietizmusnak, sem szocialista humanizmusnak. Mindkettő zsidó találmány volt,

mindkettőt a zsidók „smuggerolták” (csempészték) be az európai civilizációba, tönkretéve így az antikvitás szép

„szabad–rabszolga” hagyományait. A nemzetiszocialisták szemében a két nagy pólus között helyezkedett el az

ugyancsak zsidó eredetű liberalizmus és demokrácia is.

A náci fajelmélet – lényegét tekintve – a felsorolt zsidó „találmányok” ellen irányult; antiszemitizmusa

voltaképpen csak más megfogalmazása a keresztény-, liberalizmus- és marxizmus-ellenességnek.

Hitler azonban nem elégedett meg szimbolikus áldozatokkal. Tudatosították-e vagy sem az egyházi vezetők, a

német egyházak kétségtelenül a megsemmisítésnek néztek elébe abban az esetben, ha a nácizmusnak sikerül

meghosszabbítania uralmát. A nácik egyelőre megelégedtek az egyházak szorongatásával, a papságot lejárató

perek rendezésével, s Hitler csillapította Rosenberg és Goebbels új vallásalapító buzgalmát. Mindez azonban

ideiglenes volt, és a viszonylagos tolerancia csak a háború tartamára volt érvényes.

Bár az egyházi vezetők a nácik terveit nem ismerhették, elegendő jellel találkoztak ahhoz, hogy képük

alakulhasson ki saját jövendőjükről. A megfélemlített és sarokba szorított egyházi vezetők – eleinte néha

nacionalista alapon is, később inkább önvédelemből – tettek ugyan gesztusokat a náci államnak, ennél messzebb

azonban akkor sem mehettek volna, ha minden igyekezetük erre irányul. A nácizmus ugyanis nem igényelte

kollaborálásukat.

Hitler szemében a „nemzetibb” és póriasabb evangélikusok valamivel kedvesebbek voltak a katolikus

egyházfőknél, akik nemcsak a katolikus univerzalizmus vétkében voltak elmarasztalhatók, de akikről alighanem

jól sejtette, hogy őt, a senkiházi parvenüt szívük mélyén megvetik. Így azután az evangélikusokat ki játszotta a

katolikusok ellen; érdemben azonban egyik egyházzal sem állt szóba.


Ebben a megvilágításban érthető, hogy az evangélikusok közül került ki több „együttműködő”, hogy ez az

egyház barátságosabb viszonyban állt az állammal, mint a katolikus, s hogy az utóbbinak legfeljebb a hallgatás

volt biztosítva.

Ahogyan az idő előrehaladtával mind jobban megmutatkozott a náci állam természete, úgy halmozódtak a

feszültségek, s növekedett a katolikus egyház elégedetlensége. Püspökök, akik eleinte Hitlerben még a nemzeti

vágyak megvalósítóját köszöntötték – mint például Innitzer kardinális Ausztriában –‚ eltávolodtak a náciktól és

elhatárolták magukat, vagy egyenesen szembeszálltak egyes intézkedéseikkel. Hitler legjobban talán Galen

kardinálist gyűlölte, aki az eutanázia-program (a szellemi fogyatékosok meggyilkolása) elleni szervezkedést

irányította – méghozzá sikerrel – s akit a náciellenes püspöki pásztorlevelek, köriratok stb. értelmi szerzőjének

tartott.

Mussolini fasizmusának arca e tekintetben is más volt. Végtére is 40 millió olaszból körülbelül 40 millió

katolikussal kellett, hogy számoljon. Mussolini egyik legnagyobb sikerét ország-világ és saját maga is éppen a

Vatikán és az olasz állam között 1870 óta fennálló ellentétek kiküszöbölésében és az 1929-es lateráni

egyezmények létrehozásában látta. Az egyház és az állam között itt is voltak súrlódások, harc folyt a társadalmi

és szellemi befolyási övezetekért, az ifjúsági szervezetek irányításáért. De Mussolini soha nem támadt rá sem a

kereszténységre, sem a vallásra. Ellenkezőleg: az egyház univerzalisztikus szellemi hatalmát az italianizmus

eszközének tekintette, a vallásosságot pedig olyan lelki tartalomnak, amely beilleszkedhet a fasizmus egyébként

aktívabb, harcosabb szemléletébe. Az olasz tömegek a Duce áldása mellett vonulhattak vasárnap délelőtt a

templomba, hogy délután majd valami fasiszta megmozduláson, vagy népünnepélyen vegyenek részt.

Az olasz egyház a Mussolini-rendszerrel szemben lényegében véve nemzeti egyházként viselkedett. A Vatikán

Mussolini segítségére volt katolikus néppárti ellenzékének felszámolásában, a pápa nemcsak a lateráni

egyezményeket kötötte meg, de Mussolinit a „Gondviselés emberének” nevezte, a híveket pedig felhívta, hogy a

nagy népszavazáson „si”-vel (igennel) szavazzanak. Az egyház védte befolyását, de e befolyással a fasizmus

ellen alig élt.

Spanyolországban és Portugáliában a fasiszta diktatúrának az egyház nemcsak támasza, de résztvevője lett, a

katolicizmus sajátos, harcosan reakciós válfaja pedig beépült az ideológiába. Hitlert a gutaütés környékezte,

midőn egyre-másra értesült a katolikus egyháznak adott Franco-féle kedvezményekről, az iskolák

visszajuttatásáról az egyház kezébe, az egyházi személyiségek magas pozíciókba helyezéséről és ugyancsak

magas állami kitüntetésekben való részesítéséről.

Szorosabb kapcsolat azután fasizmus és egyház között már valóban nehezen képzelhető el annál, ami

Szlovákiában kialakult, ahol a fasizmus konzervatív szárnyának zömét, radikális szárnyának pedig egy kisebb

részét a papság alkotta. Közismert ugyanakkor a horvát Usztasa Állam esete, amelyben viszont a civil

államhatalom a legnagyobb kényelemmel vonhatta be az intézkedéseit végrehajtó közegek sorába a fiatal papok

és szerzetesek nem kis részét.

A harcos egyház misszionárius magatartását különösen könnyen össze lehetett egyeztetni a fasizmussal még

fajelméleti alapon is akkor, ha az állami etnikai üldözés és az egyházi vallásos térítés tárgya egybeesett (pl. a

Tiso-rendszerben és az Usztasa Államban). Kapcsolódási pontot jelentett továbbá, ha a fasizmus által kialakított

államelmélet vagy a szerveződőben levő államszerkezet közel állt a keresztényszocialista korporatív államhoz.

Összetartó elemet képezhetett az esetleges erős baloldali mozgalom, ami növelte az egyházak hajlamát arra,

hogy a belpolitikai csatában aktivizálódjanak.

Mi történt közben a vallásos morállal és a vallásos lélekkel? Ami az előbbit illeti, a keresztény és különösen a

katolikus moralitás a történelem folyamán rendkívüli rugalmasságról tanúskodott. Társadalmi szükségletekből

keletkezett, illetve ilyeneket fejezett ki és mindig megtartotta interpretációs nyitottságát. Ha a kereszténység

ezzel a titokkal nem rendelkezik, aligha él meg kétezer évet. Amíg a fasizmus cselekményei még egyáltalán

belefértek a harcos egyház nómenklatúrájába, az eretneküldözés tág teret engedett a keresztény morál

értelmezésének. Szükségszerűen el kellett azonban jutni egy olyan pontra, ahonnan az egyházak és a vallásos

emberek a fasizmust már semmiképpen sem követhették tovább. E határra akkor jutottak el, midőn tudomásul

kellett venniük, hogy a nácik faji alapon saját hitsorsosaikat mészárolják le. E gesztus jóváhagyása egyértelmű

lett volna azzal, hogy az egyház önmagára emel kezet.

Ami a vallásosság és a fasiszta életszemlélet viszonyát illeti, a kettő békés együttélése egyetlen ember fejében és

életében számtalanszor megvalósult. Arnaldo Mussolini buzgón imádkozott Istenhez kegyelemért halálosan

beteg fia számára, Joris Van Severen vakbuzgó katolikus, Codreanu misztikus ortodox volt, hogy csak a

legszélsőségesebb eseteket említsük. Emeljük ki viszont a képből a másik szélsőséget, a mélyen etikus embert,


aki lehetett vallásos, de éppen úgy vallástalan is. Emeljük ki azt az etikus embert, akinek magatartási formáit

sikerült kívül tartania a társadalmi morális normák interpretációs zivatarain. Ha ezt megtettük, úgy visszamarad

a hétköznapi vallásos és hétköznapi fasiszta „átlag”, amely sem nem vallásos, sem nem fasiszta a szó minden

vonatkozásában. Vallásos meggyőződését a modern idők tudományossága szétrágcsálta, s ha lelki békéje meg is

kívánja néhány hittétel vallását, ez nem akadályozza meg abban a felfedezésben, hogy a fasisztáknak, a

náciknak, a nyilasoknak stb. ebben vagy abban „igazuk” van. Annál is könnyebben megtörténhetett ez, mert a

fasiszta propaganda távolról sem volt azonos a fasiszta célokkal. Az előbbit ismerték a sokmilliós tömegek, az

utóbbit pedig néhány beavatott. Így vált lehetővé, hogy a délelőtt vallásos tömeg délután fasiszta tömeggé

alakuljon át.

A háborúzó fasiszta országok egyházait azonban egy ponton túl a további együttmenetelés már alapvető

funkciójukban és létükben kezdte veszélyeztetni. Ettől kezdve a fasizmus támogatása ellentétessé vált minden

politikai értelemmel. Időben viszont ez egybeesett azzal, hogy a világ értesüléseket szerzett a náci

tömeggyilkosságokról, s ez olyasmi volt, amin az egyház és az akárcsak halványan is vallásos ember már nem

tehette túl magát. Ekkor lépett fel a lelkiismereti konfliktus és egyúttal az a kérdés is, hogy egyáltalán létezhet-e

olyan érv, amely a nácik által felidézett apokaliptikus eseménysort igazolná. A nácizmus és a maga után rántott

rendszerek olyan szférába jutottak, ahol világossá vált, hogy cselekményeik ellentétesek minden pozitív

társadalmi morállal, mert pusztítást és önpusztítást fejeznek ki.

Egyházak és vallások nem kerülhetnek deklarált immoralitásba, amíg egyházak és vallások akarnak maradni.

Nem adhatják áldásukat sem a fajirtásra, sem az anarchisztikus pusztításra és nemzet pusztulásra. Csak addig

állhatnak fenn, amíg megtartják pozitív társadalmi funkciójukat; ezzel pedig átmeneti partnerük, a fasizmus

szembekerült.

2. Képek


1. Eucharistia, 1938

EGY KÉP – EGY ESEMÉNY

SIPOS Péter

Eucharistia, 1938

1936. november 30-án hercegprímási plakátok adták tudtul szerte az országban, hogy az 1938-ban esedékes 34.

Eucharisztikus Világkongresszus színhelye Magyarország lesz. (A római katolikus egyház 1881 óta rendezett

hasonló nagyszabású gyűléseket az oltáriszentség kultusza jegyében.) Serédi Jusztinián már 1930-tól, a Szent

Imre év óta buzgón tevékenykedett annak érdekében, hogy az eseményt Budapesten rendezzék meg. A

kongresszus alkalmat nyújthatott arra, hogy az egyház állást foglaljon azokkal a változásokkal kapcsolatban,

amelyek a harmincas évek második felében Közép- és Kelet-Európában bekövetkeztek.

A Szovjetunió erőteljes aktivizálódása az európai diplomáciában, a spanyolországi események és a kommunista

pártok népfront-taktikájának sikerei a Szentszék szerint szükségessé tették a kommunizmus elleni harc

fokozását a „keresztény világ” egységének védelmében. Ugyanakkor Berlin és a Vatikán viszonya is feszültté

vált. XI. Pius „Mit brennender Sorge” című enciklikája 1937. március 14-én a birodalmi kormányt az 1933-as

konkordátum megszegésével, új „kultúrharc” provokálásával vádolta és kifejezte azon gyanúját, hogy a

nemzetiszocialista párt végső célja az egyház felszámolása Németországban.

Az Anschluss, a katolikus jellegű ausztrofasiszta rendszer felszámolása újabb ellentétek forrásává vált a pápai

kúria és a hitleri rezsim között. Schuschnigg osztrák kancellár bukása (1938. március 11.) után úgy tűnt, hogy a

katolicizmus utolsó közép-európai bástyája, ahol fórumot találhat a tiltakozás a német módszerek ellen –

Magyarország. „Tévedések és keresztényellenes erőszakok dühöngenek ma Európában…” – jelentette ki gróf

Della Torre, az Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja főszerkesztője. – „A magyarság a tévelygések és

erőszakosságok rohamaival szemben ezentúl is éppen olyan pajzsa és végvára marad a keresztény kultúrának,

mint amilyen volt hajdan. A magyar nemzet ... ma is Róma mögé sorakozik.”

Másfelől ilyen nagyszabású esemény, amelyre számos tekintélyes külföldi vendég volt várható – elsősorban

persze egyházi főméltóságok –‚ sokrétűen kiaknázható alkalmat nyújtott revíziós propagandára. „Az egész világ

szeme Magyarországon lesz ezekben a napokban” olvashatjuk a szervező bizottság felhívásában. „Száz évben

egyszer is ritkán adódik egy ilyen alkalom a nemzetnek. Szinte kiszámíthatatlan az az erkölcsi és minden irányú

hatás, amelyet ez a világraszóló vallási ünnep jelent hazánknak.”

1938-ra, az államalapító király halálának kilencszázadik évfordulójára soviniszta hangulatkeltés céljából Szent

István jubileumi évet is hirdettek. Ily módon 1938 „kettős szentévvé” vált, melynek során egymást érték az

eucharisztikus missziók, helyi kongresszusok.

Az Eucharisztikus Világkongresszus 1938. május 25-én kezdődött a Hősök terén megrendezett nagyszabású

ceremóniával. Figyelemreméltó a pápai legátus személye: XI. Pius Eugenio Pacelli bíboros államtitkárt és

camerlengót, várható utódját küldte Budapestre, hogy ily módon is hangsúlyozza az esemény fontosságát.

Az ünnepélyes megnyitót követő négy napon egymást érték a látványosságok. Május 26-án este fényárban

ragyogott a Duna mindkét partja. A sötét víztükröt az ezernyi villanyégővel megvilágított hidak és hajók

gyémántfüzérei ékesítették s a pesti oldalon lobogó több ezer fáklya lángja szinte elenyészett, amikor a

Gellérthegyen felszikrázott a tűzijáték.

Május 30-án nagyszabású körmenettel ért véget a világkongresszus. A dísz öltözéket viselő, csúcsos sisakú

lovasrendőrök után rövidnadrágos, széles búrkalapjukon lobogó árvalányhajat viselő cserkészek lépkedtek; őket

népviseletbe bújtatott EMSZO és KALOT ifjak, „gyöngyösbokrétás” leánycsapatok követték; nyomukban imára

kulcsolt kezekkel vonult a szertartáskönyvek szigorú előírásai szerint felsorakozott papság. A főurak

díszmagyarjai nehézveretű, súlyos kardokkal, prémekkel és ékkövekkel kirakott csatokkal, a hölgyek színes

pruszlikjai, bársony mentéi vakító csillogású ódon ékszerekkel a millenniumi ünnepségek pompáját idézték az

idősebb nemzedék emlékezetébe.

S ahogyan 1896-ban egy roskatag rendszer pusztulása előtt még utoljára elkápráztatta Európát, úgy tűnt most

mindez a középkorias ragyogás, amely persze csak halvány visszfénye volt a 42 év előttinek, a „neobarokk”

társadalom végső nagy erőfeszítésének, utolsó fellángolásának.


2. Képek


1. A keresztény-nemzeti Magyarország kereszténysége

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

GERGELY Jenő

A keresztény nemzeti Magyarország kereszténysége

Az 1919-es nyárutón felülkerekedő magyar ellenforradalom és a belőle születő társadalmi-politikai rendszer

elsődlegesen kereszténynek nevezte magát. Rövid ideig úgy tűnt a kor szemlélőjének, hogy a mindent átfogó

kereszténységben végre valóra válhat a nemzeti egység is. Az illúziók azonban hamar szertefoszlottak, és

Prohászka Ottokár püspök írta le először – igaz, csak titkos lelki naplójában –‚ hogy a keresztény kurzus:

kereszténység keresztények nélkül. (Valójában a „hivatalos” kereszténységnek a „hivatalos” Magyarország

minden megnyilatkozásában, életének valamennyi, még a legprofánabb mozzanatában is megvolt a féltve őrzött

helye és szerepe.)

A haladó katolikusok joggal bírálták Horthy országát abból a szempontból, hogy hivalkodó kereszténysége csak

talmi, mert nélkülözi a keresztényi szeretetet és igazságosságot.

A tízéves Bethlen-korszakban a kormányfő után a második ember egy jóvágású főpap volt, aki nem annyira

szociális alkotásaival, mint inkább magánéletének botlásaival foglalkoztatta a bulvársajtót. Ha valaki katonának

állt, lelki üdvéről a tábori lelkész gondoskodott; a nagyobb szemléken és ünnepségeken pedig hallgathatta a

második Kapisztrán pózában tetszelgő, barátból lett tábori püspök zengzetes szólamait hitről és hazáról, mígnem

őt is egy világraszóló botrány vitte el (Zadravecz). Ha valaki a kultuszminisztériumba vette útját ügyeinek

intézésére, ott az első, legfontosabb ügyosztály élén mindig katolikus papot, a második ügyosztály élén

protestánst talált.

A társadalom egész életét éppúgy totálisan áthatotta az egyházak jelenléte, mint az egyes emberét. Amikor a

nemzeti hadsereg Székesfehérvárra érkezett, a megyéspüspök áldotta meg Horthy zászlóit, mondott Te Deumot

és celebrált ünnepélyes szentmisét. Ugyanezt tették a fővárosba történt bevonuláskor a hercegprímás és a többi

egyházak vezetői.

A nemzetgyűlés összeülése előtt a keresztény párti képviselők felekezetüknek megfelelő istentiszteleten vettek

részt, ami azután tradícióvá vált. (Utoljára 1947-ben került erre sor, amikor a Barankovics-féle Demokrata

Néppárt képviselői a Bazilikából indultak az országgyűlés megnyitó ülésére.) A kormányzóvá választott

református felekezetű fővezért a katolikus Prohászka püspök vezette delegáció hívta az Országházba.

A törvényalkotásban az egyháziak szerepe kiemelkedő. A hercegprímásnak a kormány előzetes

véleményalkotásra megküldte a fontosabb törvényjavaslatokat. Ha valaki a parlamenti ülésterem karzatára

belépőt kapott, mindig láthatott reverendákat és pirospozsgás protestáns lelkészeket a padsorokban. Ha a

felsőház ülésére nyert bebocsátást, elkápráztathatta a püspöklila tobzódása, az ünnepélyes feketében megjelenő

protestáns főpapok, vagy akár a szabályszerű viseletben lévő két zsidó főrabbi látványa a nagy történelmi nevek

és még inkább titokzatos pénzmágnások gyülekezetében. Ha pedig a „világ végén” egy megyei vagy városi

törvényhatóság ült össze, a jelenlévők zengzetes szónoklatokat hallgathattak az ebben jártas helyi egyházi

nagyságoktól.

De volt egy másik Magyarország is, és volt egy másik kereszténység is, amely bár közelről sem volt barokk

színekben pompázó, mégis őszintébbnek és időtállóbbnak bizonyult. Ez a „mindennapi” kereszténység a

születéstől a halálig (keresztelő, esküvő, halál, temetés) az ember életének szerves, természetes részét képezte.

Az élet és a természet egyes „aktusaihoz” kapcsolódó egyházi ünnepségek emberarcúak és emberközpontúak

voltak, egyesítették magukban a népi kultúrát és az egyháziasságot. Így a népi vallásosság hagyományőrző és

kultúragyarapító funkciót töltött be.

A nemzeti és egyházi ünnepek éppúgy összefonódtak, mint a lokális szokások és a liturgikus események. Az

igazi búcsú néhány évtizede még a templomban kezdődött, mindig az illető templom védőszentjének egyházi

ünnepén. A „lelkek megtisztítása” után az idegenbe szakadt rokonság családi összejövetele következett. Délután

a körhintát legények hajtották, a leányok színes szalagot, a gyerekek kiflit kaptak. Az esti mulatságban szólt a

cigányzene, de a kificamodott műdalok közé még gyakran szép népdalok is kerültek.


Ha az ember a kultúrával találkozott, ismét csak találkozott egyházával is. Már elemista korában egyházi

iskolába járt, ahol a fő tantárgy a hittan volt. A templomban tanult meg énekelni, s ha jó hangja volt, bekerült a

dalárdába. Ha kalendáriumot vett, leginkább az épületes erkölcsi tanulságokat kínáló egyházi kiadványokat

forgatta. Hosszú téli estéken sem igen akadt más olvasmány, mint a Biblia, amelynek hátuljába az ősökhöz

hasonlóan beírta gyermekeinek születési adatait.

A középosztály számára éppígy megvoltak az egyházak által motivált normák és lehetőségek. Az egyháziak a

Magyar Tudományos Akadémiától a napi sajtóig, az úri kaszinótól a komoly kulturális szervezetekig mindenütt

jelen voltak. Az irodalom, a művészetek, a zene, a „társasági élet” mindig magáénak tudhatott néhány ragyogó

szellemű egyházi személyt, vagy ha mást nem, bőkezű egyházi mecénást.

A szekularizált magyar polgári társadalomban – amilyen a Horthy-rendszer is volt – szervesen jelen voltak az

egyházak, de közelről sem csak azért, mert az kereszténynek vallotta magát. A „hivatalos” jelenlét nem a nép

egyházának jelenléte volt.

2. Képek


1. Történettudomány, egyháztörténet

GLATZ Ferenc

Történettudomány, egyháztörténet

Lassan-lassan nyílnak a felszabadulás utáni évek irattermését őrző levéltárak állagai, történetkutatóink mind

árnyaltabb képet rajzolnak elénk a világháborús éveket követő hónapokról, hetekről. Hetek, sőt napok alatt

történtek emberek százezreit – a történetírás azt mondja: társadalmi rétegeket, osztályokat – megrendítő, olyan

változások, amelyek konszolidált időszakban éveket, évtizedeket igényelnek. A kor embere szinte nem is tudja

követni azokat. A történetírás ma még nem képes érzékeltetni különböző korok eltérő időfogalmait…

Porló, rossz minőségű papírra nyomott újságok nagybetűs vezércikkei, parlamenti jegyzőkönyvek idézik szinte

életre-halálra folytatott politikai viták érveit. De vajon mennyit képes akár a modern – immáron iparrá

terebélyesedett – íráskultúra is, betűbe öntve megőrzi az utókor számára egy több milliós közösség indulataiból?

Régi filmhíradók kopott filmkockái, ránk maradt fényképek segítenek politikai jelszavakat, követeléseket kiáltó

arcokkal, arcvonásokkal benépesíteni az új Magyarország berendezése körüli összecsapásokat… De vajon

milyen forráscsoport teszi lehetővé a betekintést azokba a vívódásokba, amelyek a politikai harcok múló

pillanatai után az egyes emberben dúltak, családok tagjait állították szembe egymással, s leszámolásra

ösztönöztek sokakat eddigi életük ideáival, érzelem- és szokásvilágukkal? Regényírók, filmrendezők

vállalkoznak a történelem hősei ezen belső mozgatóinak megvilágítására. Talán ez is közönségsikerük titka a

hivatásos történetírókkal szemben…

Kétségtelen, megrázkódtatással fogadta a mindennapok embere a felszabadulás utáni években miniszterek,

miniszterelnökök, pártvezérek „árulásáról”, disszidálásáról szóló híradásokat. Mégis, az ország lakosságának

nagy részében, az egyén szintjén a legmélyebb megrázkódtatást feltehetően az egyház társadalmi szerepének

megváltozása és az ehhez kapcsolódó világnézeti átértékelés okozta. Életre-halálra, evilágiságra vonatkozó

nézetekről, évezredes hagyománnyá rögzült szokásegyüttesekről – keresztelésről, egyházi házasságról,

temetésről, ünneplési hagyományokról – kívántuk rövid néhány év alatt lemondatni egy ország lakóinak nagy

részét…

I.

Újabb történeti irodalmunk már figyelmezet arra a szűkkeblűségre, amellyel a baloldali pártok akkori vezetői az

egyház szerepét és lehetőségeit megítélik. Azonosították a katolicizmust Mindszenty hercegprímás politikájával

legkonzervatívabb, polgári demokrata mércével is reakciós politikusai közé számított: aki elutasította a

köztársasági államformát, az együttműködést a Szovjetunióval, a tulajdonviszonyok átalakításának, az állam és

egyház szétválasztásának következményeit. Lassan fény derül arra – nem utolsósorban egy másként gondolkodó

egyházpolitika hatására – milyen erős volt az egyházias politikán belül az a másik irányzat, amelyek együtt akart

élni az új, népi demokratikus renddel. Amelyik – büszkén utalva az egyház fasisztaellenes hagyományaira –

szabadulni akart azoktól a vádaktól, hogy a katolicizmus a régi rendhez ragaszkodik, kimondta, hogy az egyház

nincs összekötve a kapitalizmussal, felismerte az együttműködés szükségét a szomszédos országokkal és a

Szovjetunióval. Szekfű Gyula, Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, sőt a katolicizmus politikai pártjának, a

Demokrata Néppártnak vezére, Barankovics István, illetve az egyháziak sorából Sík Sándor, Hamvas Endre,

Czapik Gyula neve fémjelezte ezt a politikai tábort. A kereszténység – és mindenekelőtt a politikailag

legexponáltabb katolicizmus – helyét az új társadalomban megtalálni akaró szándék szülte a kor legnagyobb

hatású történeti-politikai művét. Szekfű Gyula „Forradalom után” c. könyvecskéjét (1947). A régi politikai

vezető réteg, a keresztény középosztály máig legőszintébb önkritikáját és legmélyebben szántó kritikáját. De a

hidegháborúvá éleződő nemzetközi ellentétek korában ez az „evangéliumi szocializmus” beszorult a nyugati

hatalmak beavatkozását remélő Mindszenty és az értetlen Rákosi-féle politikai vezetés közé. Sem a politikai

kűzdőtéren, sem a társadalmi érintkezések rendszerében nem találta meg helyét…

A történész elveti azt a gondolkodásmódot, amelyik – mint egy sakkpartit – megpróbálja újra játszani a

történeteket, másként mozgatva a figurákat. Annál inkább kutatja a lépések következményeit. Így a korábbi

egyházpolitika lépéseinek következményeit. Titokban templomba járók, a halál előtt egyházukhoz visszatérők, a

válságokban tragikus kihatású kétlelkűségek – máig ható gyakori tömeglélektani tehertételek a népi demokrácia

történetében. Konfliktusai a társadalmi szinten megharcolt politika eltérő ütemei között…

II.


1949 márciusában fogalmazódott meg a magyar történettudomány új programja. Gondolatmenetének

középpontjában a marxista szemlélet kibontakoztatásának igénye és a régi történetírás örökségének kritikai

felmérése állt. Mindszenty 1948 december végétől letartóztatásban; februárban a per; hatalmas nemzetközi

sajtókampány; február elején a Barankovics-féle Néppárt – előzetes adminisztratív lépések, disszidálások után –

…….. A napi események minden történetíráson rajta hagyják nyomukat. Így volt most is. Az új

történettudományos program egyik alaptézise: „a hivatalos magyar történetírás mindmáig alapvetően feudális és

klerikális történetírás volt”, s hogy „alig akad még egy ország, amelynek történeti irodalmában olyan óriási

helyet foglalnának el az egyháztörténelmi, különösen a katolikus egyháztörténelmi munkák, mint nálunk…”

Igaz-e ez a megállapítás vagy nem a magyar történetírás korábbi évszázadaira – ezt a történetírás története

kutatásának kell eldöntenie. A program megállapításának hatását az utóbbi három évtized történetírására, az

egyházról alkotott történeti képünkre azonban ma is nap mint nap érezzük. Vajon az egyház történelmi

szerepének hiányos megvilágítása marxista összefoglalásainkban, történeti irodalmunkban jórészt nem annak

tudható-e be, hogy a marxista történetírás pozícióinak kiépítésekor, az egyházi történetírást és az egyház

történelmi szerepének megítélését az egyház elleni politikai harc részének tekintettük? Hogy az egyház

történetéből azokat a mozzanatokat ragadtuk ki, amely mozzanatokkal mintegy történetileg is igazolható volt az

egyház jelenkorig tartó, vagyis mindenkori negatív szerepe. És nem is csak az új- és legújabb korban, amikor a

klérus, mint önálló politikai erő, a társadalmi forradalmak ellenfeleihez sorakozik fel, hanem nagyon is sok

esetben a megelőző korok történetében is.

Vajon látjuk-e történeti összefoglalóink, tankönyveink írásakor, hogy az egyház, igaz, „ideológiai támasza” volt

a feudális uralkodó osztályoknak, de ugyanakkor ő biztosította az értelmiség termelését: hordozója a mai

európai értelemben vett állam működéséhez szükségszerűen hozzá tartozó írásbeliségnek; évszázadokon át a

modern akadémiák, egyetemek kialakulásáig az elitkultúra jól szervezett nagyüzeme. (Noha az utóbbi időben

két ilyen témájú monográfia is született, Mályusz Elemér nagyszerű tanulmánya az egyházi társadalomról és

Mezey László műve a középkori deákságról.) Láttatjuk-e eléggé a kora újkor történetében a feudális

arisztokráciával összefonódott katolikus egyházszervezet mellett az államot megelőzve ispotályokat,

szegényházakat fenntartó egyházat, az egyházi főurak mellett az ápolásban, szegénygondozásban élenjáró

szerzeteseket, apácákat?

Nekünk, a társadalom termelési, politikai és kulturális intézményrendszerét kölcsönhatásukban vizsgáló

marxistáknak, fel kell tennünk az önkritikus kérdést: vajon miért nem tudunk a mindenkori egyházra úgy

tekinteni, mint amely a társasági életben, a kultúrában, sőt a termelésben is csak annyira kapott teret, amennyire

a kor munkarendjének, politikai-kulturális intézményrendszerének fejlettsége ezt lehetővé, illetve szükségessé

tette? A vallásosság az adott kor termelési-társadalmi rendjétől meghatározott gondolkodási szint, amelynek

kifejlesztése nem az egyház „bűne”. Az egyház csak fogalmazója, rendszerbe foglalója annak.

Vajon nem segíthetné az egyház történetének behatóbb megismerése mind a közép-, mind az újkor emberét úgy

megragadni, mint aki nemcsak a politikai harcokban vesz részt (amennyire részt vesz) nemcsak tizedet vagy

adót fizet, de aki a világról alkotott egyfajta ítéletrendszer szerint próbálja berendezni életét. Értékrendek

szerint, amelyeket – tudjuk – döntő mértékben az egyház közvetített és fogalmazott meg számára. Az egyház

jelen volt élete legfontosabb eseményeinél: az egyház nyújtotta fórumokon, a hitközségben, a gyülekezetben, a

templomban emelkedhetett felül a mindennapok gondjain, talált rá az őt a közösséghez kötő közös

viselkedésformákra (közös éneklés, együttes imádkozás), a zsoltárokban, a Szentírásban rögzült közösségi

gondolati anyagra. Vajon mennyire ismerjük a közösségek belső életét, ahová az államszervezet, technikai

fejletlensége következtében is, évezredeken át nem tudott behatolni, de amely területen az egyház hitelveivel az

emberi együttéléshez szükséges, egyféle rendnek a biztosítója is volt. Egyáltalán, a „hit” fogalmát miért nem

tudjuk megfosztani „teológiai tartalmától” és olyan tényezőt látni benne, amelyik az emberi együttélés

normatíváinak kerete is volt. (Gondoljunk csak a legkézenfekvőbb esetre; a tízparancsolatra, mint a közösségi

élet „ne ölj! ne lopj!”-szerű alapnormatíváinak megfogalmazására.) Látjuk-e, hogy a papság – miközben az

újkori világnézeti harcok során a materializmussal szemben álló világnézet egyik hordozója – egyben

évszázadokon át biztosította a társadalom egyedeinek a „lelki életet”. A „lelki életet”, amely végső fokon az

egyén életét nagy részben kitevő gondoknak (barátság, szerelem, a közösséghez illeszkedés erkölcsi

megfontolásai stb.) tudati-érzelmi feldolgozása. Vajon nem a ma már meghaladott politikától indíttatott

berögződések okozzák-e, hogy doktori, kandidátusi disszertációk tematikáiban oly ritkán találkozunk az egyház

történelmével? Hogy a helytörténeti dolgozatok nem érdeklődnek a helyi közösségek szerveződésében vezető

szerepet játszó egyház történelme iránt, nem élnek az egyházi jellegű forrásanyag nyújtotta lehetőséggel a

társadalom, a kultúra, a gazdasági élet kutatásában. (….. Tihamér, már 1941-ben módszertani tanulmányt

készített a plébániatörténet-írás lehetőségeiről.)

Vagy látjuk-e az egyház történetében azt a közösségformáló erőt, amelyik nemegyszer az etnikai összetartozás-

tudatot éltette, különösen olyan esetekben, amikor a közösség önálló államszervezettel nem rendelkezett?


Hiszen ilyen szerepet töltöttek be a magyarországi protestáns egyházak a török hódoltság területén, az unitus és

az ortodox egyház a román nemzetfejlődésben, vagy az ortodox egyház a szerb és a bolgár történelemben. És ha

csak a mai világpolitikai események történeti mozgatóira gondolunk, a 19. századtól a lengyel katolicizmus

társadalomszervező erejét jórészt az adja, hogy a katolicizmus a protestáns poroszsággal és a pravoszláv

oroszsággal szembeni lengyel etnikai különbözőség megfogalmazója. És a példákat sorolhatnánk. A 20. század

világtörténetében olyannyira fontos szerepet betöltő zsidóság közösségi életének szervezésében az erőt gyakorta

a vallási közösségek biztosították. Ázsia és Afrika harmadik világnak nevezett országai történetében az állammá

szerveződés s hindu egyház vagy az iszlám mozgósító hatása nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Felfigyelünk-e arra, hogy a történeti Magyarország az európai történelem leginkább kevert felekezetű állama

volt, ahol a török kortól különböző etnikumok torlódtak egymásra, különböző vallásokat hozva magukkal, s

hogy a polgárosodás kohójában a munkásszervezet okozta vándorlásokkal, házasodásokkal egyedülállóan tarka

felekezeti színkép állt elő? Él-e történetírásunk azzal a lehetőséggel, amelyet ezen egyedülálló felekezeti

keveredés nyithatna az összehasonlító európai újkorkutatás számára? S hogy ez a felekezeti és etnikai keveredés

az egyén szintjén a rögzült szokásegyüttesek, viselkedésformák ütköztetése is volt, és társadalmi szinten egy

nemzet asszimiláló, idegen kultúrákat befogadó képességének alapja lett…

III.

A történetíró nem csupán a régi kor emlékeiből, vagy kora történetírásának elméleti vitáiból nyeri indítékait.

Magával ragadják az Európa több nagyvárosát elöntő béketüntetések, a jövőt megélni akaró fiatalok százezrei,

az atomveszélyt megfojtani akaró emberláncai. Tiltakozások egy világégés vagy az emberi természeti környezet

pusztulása ellen, kérdőjelek a modern technikai civilizáció új kinövéseivel szemben.

Sajtótermékek kilogrammjai. Tárgyalásokról szóló riportok, kommentárok tömege. Talán el is veszünk

közöttük. Talán nem látjuk, hogy korunk technikai-katonai apparátusa a társadalom szervezete fölé nőtt, hogy

lassan rosszul működő radaroknak, hatalmi pozícióikat féltve őrző militarista technokratáknak lesz

kiszolgáltatva az emberiség, s hogy az így keletkezett „modern problémák” legyűrésére a 16–19. századtól

örökölt nemzeti, állami és államközi hagyományos szervezeteink alkalmatlanok. A történetíró úgy érzi, fel kell

tennie a kérdést: nem kell-e felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy ezen intézmények jellegükben nagyon is

egy korábbi történeti korszakhoz kötődnek? Rámutatni arra, hogy az emberi közösségi élet története – hiszen mi

más az emberi történelem, mint a közösségi életformák fejlődésének története – több évezrede során milyen

sokféle szerveződési formát, keretet termelt ki? S kiragadni a történetírást az elmúlt másfél évszázadban

megrögzült nemzeti-állami szempontok bűvöletéből?

„Kenyeret a világnak” – mozgalom 1959 óta az éhezés visszaszorítására a fejletlen országokban, ez évben

gyűjtötte a legmagasabb összeget. „Segítsd közeledben a rászorulót”-mozgalom az egyéni segítőkészség

felébresztésére. Lélektani tanácsadás családi, egyéni konfliktusokban… Méltóságos katedrálisok bejáratánál kis

asztalkákon propagandairatok mondják el a látogatóknak: milyen vállalkozásokat, kísérleteket tesz az egyház e

nagyon is modern világproblémák megoldására. Egyházi könyvesboltok kínálják a könyveket: évtizedek óta

következetes tiltakozások az atomfegyverek ellen; útkeresések az orvosi ellátás javulása következtében

arányaiban mind jelentősebb „öregek” társadalmi helyének, a nők sajátos biológiai és társadalmi szerepének

megtalálására…

A történésznek nincs kétsége: az egyház önmagában soha nem lenne képes a fegyverkezés megállítására, vagy a

szegénység felszámolására. Sőt, az egyház modern kori történelme életterületei zsugorodásának története. Mégis

úgy látszik előtte: mivel az egyház a társadalmi közösségekhez, mint egyének összességéhez közelít, az

egyénekben pedig a közösségi viszonyaikban gondokkal, indulatokkal, érzelmekkel telített embereket lát, még

mindig képes valós emberi és társadalmi problémákat megfogalmazni…


1. A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt

IZSÁK Lajos

A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt

Magyarországon a katolikus párt újjászervezésének gondolata már 1944 tavaszán, közvetlenül a német

megszállás után felmerült. Az új párt, a Keresztény Demokrata Néppárt (KDN) későbbi vezetője, Pálffy József

gróf ugyanis részt vett a Magyar Front megalakításában, és 1944 nyarától a nemzeti ellenállás szervezésében is.

A párt szervezése azonban az illegalitásban csak 1944 őszén kezdődött meg.

Nagy Töhötöm és munkatársai 1944 szeptemberében végigjárták a német megszállás alatt levő dunántúli

egyházmegyéket, ahol ismertették elképzeléseiket. Tervük: olyan új politikai pártot kell létrehozni, amelynek

programja megegyezik a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) céljaival.

Serédi hercegprímással pedig Kovrig Béla és Pálffy József tárgyaltak a párt megalakításáról.

A Keresztény Demokrata Néppárt 1944. október végén alakult meg. Szervezeti kiépülése elhúzódott 1944.

december végéig–1945 január elejéig. A párt nem vett részt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF)

megalakításában Szegeden, mivel vezetője – Pálffy József – a német megszállás alatt levő Budapesten

tartózkodott. A KALOT vezetői közül azonban többek között Kerkai Jenő páternek sikerült eljutnia Debrecenbe,

ahol megszerezte a párthoz dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, gróf Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi

miniszter és Vörös János honvédelmi miniszter támogatását. Kerkai ezután Szegedre utazott, ahol Meggyesi

Sándorral, Bálint Sándorral és másokkal együttműködve 1945. január 21-én megtartották a párt zászlóbontó

gyűlését. Szeged után Egerben, majd Debrecenben is megindult a párt szervezése.

A zászlóbontással egy időben hozták nyilvánosságra programjukat is. Ez bevezetőjében leszögezte: a párt az

MNFF többi tagjával együtt „részt akar venni az összeomlott magyar haza romjainak eltakarításában és az új

ország felépítésének művében”. A KDN az örök kereszténységet, a „Magyarok Nagyasszonya előtt az országot

felajánló Szent István király halhatatlan alakját ragyogtatja” és azt hangsúlyozza, hogy a Párt „megdönthetetlen

világnézeti alapokra épít: Isten, Krisztus hódoló elismerésére, az Egyház megbecsülésére, ebből következik az

ember méltóságának tisztelete, a munka és a munkás értékelése, a magántulajdon védelme, a családi élet

szentsége, az otthon szeretete és a haza szolgálata”. Követelték az egyesülési, gyülekezési, szólás- és

sajtószabadság helyreállítását, az általános, egyenlő és titkos választójog megvalósítását, „mélyreható és

gyorsütemű földreformot” – az egyházak komoly kártalanításával –‚ „Krisztusi alapon” igazságot minden

állampolgár számára nemzetiségre, vallásra és fajra való tekintet nélkül. Végül a párt külpolitikai célját abban

jelölték meg, hogy az újjászülető független Magyarország a környező népekkel együttműködve teljesítse

„történelmi küldetését”.

1944–1945 fordulóján a párt szervezői összeállították a pártvezetőség listáját is. Ezen díszelnökként Szekfű

Gyula, országos elnökként Pálffy József, választmányi tagként pedig Barankovics István, Schlachta Margit és

Bálint Sándor kapott helyet.

A párt gyors fejlődése egyrészt jelezte, hogy a politikai katolicizmusnak a felszabadulás idején is volt bázisa,

másrészt mutatta azt is, hogy a párt vezetői felismerték: lehetőség nyílott az ellenforradalmi rendszer

kompromittálódott konzervatív kormányzó pártjai nyomán keletkezett űr betöltésére, és így az egész polgári

jobboldal képviselőjévé válásra. A koalíció baloldala természetesen útját állta e törekvésnek.

Az 1945-ös választások

E párt ellen az első kifogások az MKP részéről merültek fel. Rákosi Mátyás 1945. február 24-én, a párt

budapesti nagygyűlésén kijelentette: „Ez a párt [ti. a KDN] lényegében a régi reakciós Keresztény Párt. Ez a

párt előbb átalakult Néppárttá, és most, hogy nagy a demokrácia keletje, odabiggyeszti neve elé a Demokrata

jelzőt. Mi nagyon jól emlékszünk rá, még nem is olyan régről, amikor ennek a pártnak a fő munkája abban állt,

hogy pergőtüzet indítson a munkásság és a parasztság összefogása ellen.” Rákosi ugyanakkor hangsúlyozta:

amennyiben a KDN Budapesten is zászlót bonthat, az nem a demokrácia kibontakozását segítené elő, hanem „a

reakciónak demokratikus köntösben való megerősítését”. Elutasította a KDN részvételét a politikai életben.

1945 áprilisában – hosszabb viták után – hasonló álláspontra helyezkedett a Budapesti Nemzeti Bizottság

(BNB), valamint az Ideiglenes Nemzeti Kormány, májusban pedig az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai

Bizottsága is.


A Kisgazdapárt képviselői a BNB ülésén, illetve Balogh István az Ideiglenes Nemzeti Kormány ülésén azonban

a párt mellett érvelt. Ők hiányolták valamiféle konzervatív párt jelenlétét a politikai életben. 1945 tavaszán

azonban – a fentebbi negatív állásfoglalások és döntések ellenére is – a KDN (most már „Demokrata Néppárt”

/DNP/ néven) tovább folytatta szervező munkáját.

1945. március 29-én elhunyt a párt megszervezését támogató Serédi Jusztinián hercegprímás. Grősz József

kalocsai érsek, mint rangidős, 1945. május 24-re hívta össze a püspökkari konferenciát. A konferencia

leszögezte: „a Demokrata Néppárt indulási szándékát és azt, hogy a keresztény elvek szerint kíván dolgozni,

örömmel veszi tudomásul”.

A katolikus püspöki kar támogatásának megszerzése után is nehezen haladt a szervezés. Ebben a már korábban

említett akadályok mellett most már szerepet játszott a párton belül kirobbant személyi és elvi ellentét is. Pálffy

és Barankovics, valamint a mögéjük felsorakozott csoportok nézeteltérései a fejlődés további menetéről, a

demokrácia korabeli értelmezéséről és a szövetségi orientációról vallott ellentétes felfogásból fakadtak. Pálffy

nyíltan szembehelyezkedett a demokratikus erőkkel, ő legfeljebb a „polgári pártokkal” volt hajlandó együtt

haladni. Elítélte az addigi demokratikus vívmányokat, mindenekelőtt a földreform végrehajtását. Külpolitikában

pedig szoros együttműködést szorgalmazott az angolszász nagyhatalmakkal. Barankovics is a polgári

demokrácia megteremtésének híve volt, de azt közel sem olyan úton szerette volna elérni, mint Pálffy. Ő

egyrészt sokkal nagyobb megértést mutatott a népi demokratikus erők iránt, sőt igényelte a velük való

együttműködést, másrészt pedig – felismerve a nemzetközi helyzetben bekövetkezett változásokat – külpolitikai

téren a Szovjetunió támogatása, illetve a vele való együttműködés mellett foglalt állást.

A két csoport között elkezdődött a vetélkedés Mindszenty kegyeinek elnyeréséért is. Pálffy és Barankovics

külön-külön, majd megbízottaik útján tárgyalásokat folytattak Mindszentyvel a párt jövőjéről. Az ekkorra már

esztergomi érsekké kinevezett Mindszenty megpróbálta útját állni a párt kettészakadásának. Ezért tárgyalásokat

folytatott Sulyok Dezsővel, hogy vállalja el a DNP elnöki tisztségét. A kisgazda politikus azonban nem vállalta

ezt, mondván: ő nem tartja időszerűnek a DNP szervezkedését, mivel az megbontaná a „polgári arcvonal”

egységét. Maradt a megosztottság. Az Országos Nemzeti Bizottság 1945. szeptember 17-én döntött a

választásokon indulni kívánó pártok ügyében. Demokrata Néppárt elnevezéssel két kérelem érkezett: az egyiket

Barankovics István, a másikat Pálffy József nyújtotta be. Az ONB Barankovics kérelmét fogadta el és

engedélyezte indulását a választásokon. Nyilván azzal a meggondolással, hogy a Barankovics-féle párt

várhatóan baloldalibb színezetű lesz és valamelyest lazábbak a kapcsolatai a katolikus klérushoz, mint Pálffy

csoportjának.

Barankovics programja főbb pontjaiban a kistulajdonosi, kispolgári és középrétegek igényeit fogalmazta meg. A

katolikus egyház felső vezetése azonban – annak ellenére, hogy a program egészében megfelelt igényeinek –

egyelőre lemondott az önálló párt szervezéséről. Így szeptember végén Pálffy csoportjával együtt csatlakozott a

Polgári Demokrata Párthoz (PDP), Barankovics István DNP-jának hívei pedig a Kisgazdapártot támogatták a

választási küzdelemben és egyelőre ennek révén próbáltak a politikai életben is érvényesülni.

Barankovics hívei közül Eckhardt Sándor és Bálint Sándor professzorok a nemzetgyűlés 1945. december 6-i

ülésén jelentették be, hogy „törvényhozói munkájukat” a DNP tagjaiként kívánják folytatni. A parlamentben

Eckhardt Sándor képviselte a DNP-t. Pálffy József gróf a PDP listáján nem jutott mandátumhoz. 1946-ban

csoportjával együtt a Sulyok Dezső alapította Magyar Szabadság Párthoz csatlakozott.

A második párt

1947 nyarán új választások kiírására került sor. A DNP augusztus 10-én Győrben nyilvánosságra hozott

programjában a keresztény állameszme 20. századi „modernizált” változatát állította középpontba. Ezzel ígérte

felváltani a népi demokratikus rendszert. Nem a katolikusok, hanem a keresztények pártjaként lépett fel.

Követelte a „párturalmi törekvések” megszüntetését, az államélet súlypontjának áthelyezését a végrehajtó

hatalomról a törvényhozóra, az egyházak iskolafenntartó jogának csorbítatlan biztosítását, a közületi

önkormányzatok demokratikus kiépítését, a magántulajdon védelmével együtt az egyéni kezdeményezés és a

vállalkozói szellem „erőteljes” érvényesítését stb. Külpolitikai téren legközelebbi célként a magyar függetlenség

„teljes helyreállítását” jelölte meg. Különösen fontosnak tartotta, hogy Magyarország minden nagyhatalommal

egyaránt jó viszonyban legyen, ugyanakkor elutasította a Kelet és Nyugat közötti „híd” szerepével kapcsolatos

elképzeléseket. A szomszédos országokat illetően a „viszonosság” elve alapján a jószomszédi viszony kiépítését

és fenntartását javasolta, s egyúttal leszögezte: nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy „magyarok a határon

túl is élnek, akiknek emberi jogai felett – a nemzetiségi jog is ezek közé tartozik – őrködni nemcsak erkölcsi,

hanem népi és nemzeti kötelességünk is, amelynek teljesítéséről soha le nem mondhatunk”.


A DNP nem egyszerűen az egyik ellenzéki párt kívánt csupán lenni, hanem az egész koalíció ellenzéke. A

választási küzdelembe különösen a Dunántúlon kapcsolódott be igen nagy hévvel. Az „Istennel a hazáért és

szabadságért!”, „Lendülj kereszt magasba – keresztet a hatosba!” jelszavaival harcba induló párt a

munkáspártokat, főként az MKP-t tekintette tényleges ellenségének. „Senkinek sem lehet kifogása az ellen,

hogy mi világnézeti párt vagyunk és hogy világnézetünkként a kereszténységet valljuk” – szögezte le a DNP

egyik szónoka, de ehhez nyomban hozzátette azt is, hogy „Néppárt vagyunk, nem osztálypárt”.

Az egy hónapig tartó választási küzdelem után a szavazatok számát tekintve a DNP 820 453 szavazatot szerzett,

s ezzel valamennyi párt közül a második helyet foglalta el az MKP után. Zalában és Vasban 56,9–56,3

százalékkal abszolút többséget szerzett, ezenkívül Baranya, Tolna, Somogy, Győr-Moson-Sopron, Veszprém és

Szabolcs-Szatmár-Bereg választókerületekben került az első helyre. Az új országgyűlésben 60 mandátumhoz

jutott.

Jogos mindezek után a kérdés: e választási siker ellenére miért nem tudott a DNP politikai erővé válni

Magyarországon?

Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy a választások után igen kevés figyelmet fordítottak szervezeteik

kiépítésére. A párt szempontjából hátrányt jelentett az is, hogy a katolikus egyház vezetői, mindenekelőtt

Mindszenty József hercegprímás a választások után sem támogatta a DNP-t, sőt a pártban levő híveit

megpróbálta Barankovics és társai ellen fordítani. A Párt 1947–48 fordulóján kettészakadt. Barankovicsék

kettős politikát vittek: kisebb lépéseket tettek a baloldal felé, ezzel párhuzamosan csaknem minden esetben

kísérletet tettek arra is, hogy Mindszenty és környezetének támogatását elnyerjék. Ez a kettős politika azonban

morzsolta a párt tekintélyét. Ugyanakkor 1947 őszétől a nemzetközi események és a Tájékoztató Iroda

létrejöttének hatására az MKP is „más szemmel” figyelte már a polgári ellenzéket, pontosabban: hozzálátott

annak kiszorításához a politikai életből.

A bomlás

1948 tavaszán–nyarán a DNP elindult a végső széthullás útján. Része volt ebben a koalíció elutasító

magatartásának és annak is, hogy Mindszenty sem támogatta Barankovicsékat. (Annak ellenére, hogy

Barankovics az egyházi iskolák államosításakor nemleges kisebbségi véleményt adott, s nemlegesen szavazott.)

És része volt a szétesésben annak is, hogy a baloldal követelésére adminisztratív intézkedések történtek a Párt

vezetőivel szemben.

Az egyházi iskolák államosítása után – Barankovicsék megpróbálkoztak 1948 őszén egy úgynevezett

Világnézeti Akadémia létrehozásával és így ideológiai támadást intézni az MDP és a függetlenségi front ellen.

Eredménye azért sem lehetett, mert a december elején lemondott Dinnyés Lajos miniszterelnök helyébe lépő új

kormányfő, Dobi István kijelentette: „...A Barankovics-párt teljesen elszakadt a demokrácia felé forduló

népünktől ... Idejét múlt jelenséggé vált ... egyre inkább felesleges tehertétellé válik a magyar nép nyakán.” A

kormányprogram feletti vitában a parlamentben Barankovics még egyszer felszólalt. Megpróbálta elhárítani a

vádakat, szólt a parasztságot leginkább érintő szövetkezeti kérdésről, az egyházpolitikában fellelhető hibákról,

helytelenítette, hogy a „kisgazdák egy részét kuláknak minősítik”. A kormány programjára nemmel szavazott.

A DNP végső összeomlásához az utolsó lökést a Mindszenty-ügy kiéleződése és a hercegprímás letartóztatása

adta meg. A párt 1949. január 4-i képviselői értekezlete elhatárolta magát Mindszentytől. Az esztergomi érsek

letartóztatása után december végén és január elején a DNP-ból több képviselő kilépett, mások pedig – köztük

Bálint Sándor, a párt egyik alapítója és vezetője – lemondtak képviselői megbízatásukról. A Párt főtitkára,

Barankovics István február elején – a Mindszenty-per tárgyalásának megkezdésekor – Nyugatra távozott.

Közvetlenül Barankovics távozása után a párt már csak néhány képviselőből álló „politikai bizottsága” 1949.

február 4-én határozatban mondta ki a DNP önfeloszlatását. Ezzel egyidejűleg megszűnt a párt sajtóorgánuma, a

Hazánk is.


1. Egyházpolitika, papok, karikatúrák

DEMETER Zsuzsanna

Egyházpolitika, papok, karikatúrák

„Isten szolgái”, a papok már a középkortól kezdve kedvelt figurái a vicceknek és a karikatúráknak. A hatalmas

egyházi vagyon, a klérus egyes tagjainak a papi fogadalommal össze nem egyeztethető, „e világi boldogságot”,

élvezeteket hajszoló életmódja, a felekezetek közötti konfliktusok vagy az állami és egyházi apparátus

szétválása során napirenden lévő viták (anyakönyvezés, polgári házasság, válás, oktatás) visszatérő témái a

karikaturistáknak. Szinte természetes, hogy az 1945-ben meginduló új magyar szatirikus hetilap, a Ludas Matyi

rajzai között is szép számmal találhatunk egyházzal, papokkal foglalkozó karikatúrákat. Ezek a karikatúrák,

ugyanúgy, mint a korábbiak, jellemzőek a kor egy-egy társadalmi-politikai irányzatának felfogására egyházról,

vallástól. Tükröződik bennük a katolikus egyház tényleges, illetve jórészt feltételezett szerepvállalása a napi

politikai küzdelemben.

Ez magyarázza, hogy az 1945–1953 között megjelent rajzokra általánosan jellemző az egyháznak, illetve

kizárólagosan a katolikus egyháznak mint politikai ellenfélnek megjelenítése. A rajzok az egyházellenes

propaganda részeivé váltak. Olyannyira, hogy többségükből a humor már teljesen hiányzik. Nem egy közülük

csak sértegető, durva. A karikatúrák a papokat mindegyre mint a demokrácia, az újjáépítés ellen agitáló politikai

tényezőket mutatják be. Ez részben – mint a felszabadulás utáni történelemből tudjuk – igaz is volt. De csak

részben. A karikatúrák, ugyanúgy, mint a korszak egyházpolitikája, nem tesznek különbséget Mindszenty hívei

és az együttműködésre kész, de vallásukat továbbra is gyakorolni akaró katolikusok között. Mint ahogy nem

differenciálnak a rajzok a Schlachta Margit vezette Keresztény Női Tábor és Barankovics Demokrata Néppártja

között sem.

Mintegy 100 egyházi karikatúra jelent meg a Ludas Matyiban a fentebb említett időszakban. Ezek egynegyedét

adják az 1948-ban és 1949 elején megjelent, Mindszenty személyével, politikai szereplésével, letartóztatásával,

perével foglalkozó rajzok. Ugyanígy külön „csoportot alkotnak” a „Grősz karikatúrák”, Grősz József kalocsai

érsek elítélésekor (1951. június). Jól tükröződik a polgári ellenpártok háttérbeszorításáért folytatott harc is

rajzaikon: az 1947-es választási előkészületek idején Mindszenty hercegprímás mellett Schlachta Margit és

Barankovics István a karikatúrák központi figurája.

A nem konkrét személyhez köthető karikatúrák egyik része a politizáló papokat ábrázolja, akik prédikáció

helyett agitálnak az állami iskolák ellen, szavaztatnak, rémhíreket terjesztenek. A másik típus – főleg 1950 után

– a vidéken élő alsópapság, a „klerikális reakció” ellen lép fel, akik – a karikatúrák véleménye szerint – a

kulákokkal karöltve akadályozzák a mezőgazdasági termelést, a termelőszövetkezetek létrehozását és

szabotálják a beszolgáltatást.

A hidegháború időszakában azután új téma a Vatikán és XII. Pius személye. 1951-től az egyházi témájú rajzok

többsége külpolitikai vonatkozású. Jellemzőjük, hogy a vatikáni politikát teljesen azonosítják a trumani

politikával. De ezek már csak egy más történelmi korszak politikájának feltárásával értelmezhetőek...

2. Képek


1. Mindszenty József és az amerikai követség

SIPOS Péter – VIDA István

Mindszenty József és az amerikai követség

A magyarországi római katolikus egyház hosszú utat tett meg a mai politikai-társadalmi magatartásáig, a

tevőleges közreműködésig a békés építőmunkában. Különösen nehezek voltak az indulás évei.

Abban, hogy a felszabadulás utáni években nem alakult ki párbeszéd az egyház és állam között, sőt a katolikus

egyház mereven szembekerült a népi demokratikus fejlődéssel, meghatározó szerepe volt Mindszenty Józsefnek

és környezetének.

Mindszenty kinevezése

1945. március 29-én meghalt Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás. Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak egy

korábbi, 1927-ből származó megállapodás alapján joga volt előterjesztést tenni az esztergomi érsek személyére

vonatkozóan. A kormány hat főpapot javasolt a Vatikánnak, élükön Bánáss László prépost, debreceni plébános,

püspöki helynökkel. Általános meglepetésre 1945. szeptember 16-án XII. Pius pápa a nemcsak külföldön,

hanem addig itthon is alig ismert Mindszenty József veszprémi püspököt nevezte ki a magyar katolikus egyház

élére. „Nagy meglepetés volt és kellemetlen meglepetés – mondotta később Balogh István plébános, volt

miniszterelnökségi államtitkár, népszerű nevén Balogh páter –‚ különösen azoknak, akik Mindszentyt

zalaegerszegi plébános vagy veszprémi püspök korából már ismerték.” A magyar kormánykörökben fel is

merült, hogy esetleg nem fogadják el kinevezését, de abból a megfontolásból kiindulva, hogy az egyház és állam

viszonyát ne terheljék újabb problémákkal, s ne nehezítsék a Vatikánnal való kapcsolatok rendezését, elálltak a

tiltakozástól. Máig sem tisztázott, hogy ki vagy kik ajánlották Mindszentyt és miért esett rá a Vatikán választása.

Nagy Töhötöm jezsuita pap szerint ő és Kerkai Jenő páter – a KALOT vezetői – ajánlották Mindszentyt XII.

Piusnak azzal a hátsó szándékkal, hogy – ismerve képességeit – a jezsuiták majd kézben tarthatják. Más

források szerint Angelo Rotta, volt budapesti pápai nuncius állt kinevezése mögött. Feltehetően azért emelték a

magyarországi katolikus egyház élére, mert ismerték ultrakonzervatív beállítottságát, fanatizmusát. A nyilasok

által történt letartóztatásából politikai tőkét is reméltek szerezni. Bárhogyan is történt, Mindszentyvel egy

nagyon makacs, kicsinyes és meglehetősen szerény képességű főpap került Esztergomba. Ő ahelyett, hogy

modus vivendi kialakítására törekedett volna a demokratikus erőkkel és a Szovjetunióval, tudatosan elutasított

mindenfajta reálpolitikát, a merev szembenállást választotta, élesen bírálta az új népi demokratikus viszonyokat,

diktatórikus módszerekkel lépett fel mindenki ellen az egyházon belül és kívül, aki másként vélekedett mint ő.

Politikai nézetei és környezete

A hercegprímás meggyőződéses monarchista volt, a Habsburg restauráció híve. Bár a nyilvánosság előtt azt

hangoztatta, hogy Magyarország számára a nyugati demokráciák politikai berendezkedését tartaná

követendőnek, szűkebb körben a királyság visszaállításában, s – mint a zirci cisztercita apátnak írt leveléből

kiderül – „egy darab középkori Magyarország felépítésében” jelölte meg programját. Három dolgot fájlalt

különösen: azt, hogy az egyház a földreform során elveszített több mint 760 ezer hold földet és saját anyagi

háttér nélkül maradt; azt, hogy a katolikus sajtó összezsugorodott, az egyháznak nem volt napilapja; valamint

azt nehezményezte, hogy a klérus nem rendelkezett közvetlen politikai érdekképviselettel, politikai párttal.

Mindszenty tervei megvalósulását attól remélte már 1945–46-ban, hogy hamarosan kirobban az új világháború,

amelyben a nyugatiak győznek, s a Szovjetunió kénytelen lesz kivonulni Kelet-Európából. A nyugati sajtó

háborús hisztériát keltő kampányát fenntartás nélkül elhitte. Rá jellemző apróság: 1946 márciusában Rómában

aggódva közölte Nagy Töhötöm jezsuita páterrel: attól fél, hogy nem jön érte repülőgép, mert közben kitör a

világháború és ő az olasz fővárosban reked.

Mindszenty tudatosan gyűjtötte maga köré a régi világ embereit; rájuk kívánt támaszkodni a népi demokrácia

elleni harcban. Tanácsadói közé tartozott többek között herceg Esterházy Pál, a magyar arisztokrácia egyik

korábban leggazdagabb és legbefolyásosabb tagja, Baranyay Jusztin, az egyházjog professzora, akiről 1946-ban

azt írta a Köztársaság című lap, hogy „a politikai konzervativizmus legkonzervatívabb szárnyán helyezkedik el”.

Valamennyien közismert legitimisták voltak. De felkereste a prímást Baranyai Lipót, a Nemzeti Bank volt

elnöke, a háború előtti konzervatív ellenzék, a Bethlen–Chorin csoport vezető embere, valamint Rassay Károly

és báró Ullmann György, a Hitelbank ügyvezető igazgatója. Ifj. Pallavicini György őrgróf a Párizsban

tartózkodó Habsburg Ottó és Mindszenty között próbált közvetíteni. Jó kapcsolatot tartott fenn a prímás Vörös

Jánossal, az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi miniszterével is, amíg az hivatalában volt.


Mindszentynek már a megjelenése is zavart és megütközést keltett a kormány és a demokratikus pártok körében.

1945. október 7-i beiktatása alkalmából a hozzá intézett miniszterelnöki üdvözlő táviratra válaszul – lakonikus

rövidséggel – közölte: mint „az ország első közjogi méltósága, hazája rendelkezésére áll”. A prímás

emlékiratában később azt írta, hogy a koalíciós kormány, a sajtó és a közvélemény tudomásul vette az őt

megillető közjogi szerepet. Igazában erről szó sem volt, hisz az ellentétes lett volna a kibontakozó demokratikus

átalakulás egész szellemével. Mindszenty táviratát a korabeli sajtó az apró közlemények közé rejtve jelentette

meg, s ebben a kommunista Révai József és a kisgazdapárti Balogh páter teljes egyetértésben működtek közre.

Mindszenty – a fentiek alapján – igényt tartott arra, hogy közvetlenül beleszóljon a politikába, s alig volt olyan

jelentősebb politikai esemény, amelyről ne mondott volna véleményt. Joggal vádolta a korabeli baloldali sajtó

azzal, hogy „hiányzott belőle a szimpátia a magyar demokrácia problémái iránt”. Kezdeményezője és szerzője

volt a püspöki kar 1945. október 18-i – a választások előtt kelt – körlevelének, amelyben éles kritikát mondott a

népi demokratikus viszonyokról, elítélte többek között a földreformot s a válás megkönnyítését. Felszólította a

katolikus hivőket, hogy ne szavazzanak a baloldali pártokra. Mozgósította híveit, széles körű legitimista

kampányba kezdett, hogy megakadályozza a köztársasági államforma beiktatását. 1946. január elején levelet írt

Ries István igazságügy-miniszternek, amelyben amnesztiát kért a háborús és népellenes bűnösök számára.

Tiltakozott a katolikus ifjúság egyesületeinek feloszlatása és a fakultatív hitoktatás bevezetése ellen. Gyakran

jelent meg a nyilvánosság előtt; 1946-ban például 10 egyházi ünnepségen vett részt és mondott beszédet.

Szónoklatai nemcsak tartalmukat, de hangvételüket tekintve is szokatlanul élesek, mondhatni durvák voltak.

Az egyházon belül

Esztergom ura ugyanakkor igényt tartott a katolikus politika közvetlen irányítására is. Gondolkodásának,

mentalitásának megfelelően e téren is a legkonzervatívabb csoportokat pártfogolta; a gróf Pálffy-féle Demokrata

Néppártot, amely végül is nem kapott legális működésre engedélyt, Schlachta Margit Keresztény Női Táborát,

egyes keresztény szocialista csoportokat, s néhány, a Kisgazdapártba bekerült katolikus politikust. Az

úgynevezett „haladó” katolikusokat – a jelentős antifasiszta múlttal rendelkező Barankovics Istvánt és körét,

Szekfű Gyulát és a józanabb jezsuitákat –‚ akik alkalmazkodni kívántak az új helyzethez, együtt kívántak

működni a demokratikus erőkkel, rossz szemmel nézte, s megvonta tőlük támogatását.

Mindszenty politikai merevsége, s az általa megvalósított főpapi diktatúra az egyházon belül sem talált

egyetértésre. A püspöki kar maga is megoszlott. Shvoy Lajos székesfehérvári, Pétery József váci és Papp

Kálmán győri püspökök, valamint Grősz József (1946 őszétől) kalocsai érsek nyíltan felsorakoztak a prímás

mögé. Mindszenty ellenzékét Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök vezették, akik

elfogadták a földreformot, nem támadták a demokratikus intézkedéseket, s a koalíciós kormánnyal is jó

kapcsolatok kiépítésére törekedtek. Az alsópapság körében is sokan voltak, akik az egyházra és a katolicizmusra

nézve katasztrofálisnak ítélték az egyházfő politikáját.

1945–46-ban Mindszenty a Vatikánban sem örvendett túl nagy népszerűségnek. Az új háború, a Habsburg

restauráció vagy a földreform kérdésében XII. Pius és környezete másként vélekedett, mint a magyar főpap.

Erőszakossága, hajthatatlansága sem keltett túl jó benyomást. Ez idő tájt a Vatikán távolról sem állt úgy

Mindszenty mögött, mint azt a baloldali pártok hitték. Egy évvel később, a hidegháborús nemzetközi légkörben

azonban már megváltozott a helyzet.

Mindszenty és a nagyhatalmak

A szövetséges nagyhatalmak magyarországi képviselői és az egyház között sem alakult ki harmonikus viszony.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága, majd a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet missziója kezdetben

messzemenő támogatást nyújtott a magyar egyháznak. Balogh páter visszaemlékezésében később elmondotta:

nem volt olyan, az egyházzal kapcsolatos kérdés, amiben a szovjet szervek ne segítettek volna. Ennek ellenére

Mindszenty nem volt hajlandó – többszöri sürgetés ellenére sem – tisztelgő látogatást tenni Vorosilov

marsallnál, a SZEB szovjet elnökénél. Kellemetlenül érintette a szovjet hatóságokat az 1945. október 18-i

körlevél néhány kitétele is. Az egyház és a papság egy részének szovjetellenes agitációja 1946 nyarán már

teljesen elrontotta a viszonyt, s Mindszentyre szovjet részről is egyre nagyobb gyanakvással néztek.

A prímás politikája és magatartása az angolszász diplomácia számára is sok kellemetlenséget okozott.

Mindszenty elég hamar felismerte, hogy ha a nyugatiaktól támogatásra van szüksége, akkor azt elsősorban az

amerikaiaktól várhatja. Kezdetben az amerikaiak nyújtottak is segítséget neki. Például 1945–46-ban mindkét

római utazását a budapesti amerikai misszió gépén tette meg. Rómában kapcsolatba lépett az ott tartózkodó

amerikai katolikus főpapokkal, akiknek közbenjárására az amerikai egyházi segélyakciót Magyarországra is

kiterjesztették.


Mindszenty a magyar kormányhoz küldött memorandumait, tiltakozásait rendszeresen eljuttatta az angol és az

amerikai követségre. Az amerikai képviselet szintén figyelemmel kísérte Mindszenty tevékenységét, s

igyekezett közvetlen információkat is beszerezni róla. Schoenfeld követ pl. 1946. március 29-én táviratban

jelentette az amerikai külügyminisztériumnak, hogy Balogh páter beszámolt neki a hercegprímással aznap

folytatott beszélgetéséről. „Balogh elmondta, hogy ma egy hiábavaló órát töltött el azzal, hogy meggyőzze a

prímást: az együttműködésre hajlamosabb magatartást kell tanúsítania a magyar demokrácia iránt. Különösen

arra kérte a prímást, hogy a római utazásával kapcsolatban tegyen sajtónyilatkozatot, amelyben említést tesz a

magyar demokrácia nehézségeiről és kéri a katolikus egyház támogatását. A prímás csökönyös maradt és

elutasította, hogy fontolóra vegyen bármilyen békülékeny lépést. Balogh szerint a prímás óriási kárt okoz a

katolikus egyháznak, minthogy most minden lelkészt príma facie reakciósnak bélyegeznek. Szerinte a prímás

makacs, csekély intelligenciájú, alapvetően kulturálatlan és körülveszi magát szűk látókörű vidéki papokkal,

valamint néhány régi arisztokrata földbirtokossal, akik rossz tanácsokat adnak neki. [Balogh] azt mondja, a

prímás meg van győződve arról, hogy az amerikaiak nemsokára felhasználják az atombombát a szovjetek

kiűzésére Magyarországról.”

A beavatkozás sürgetése

1946 őszétől kezdve Mindszenty változtatott magatartásán, s nem csupán a püspöki kar és saját hivatalos

dokumentumait küldte meg az angoloknak és az amerikaiaknak tájékoztatásul, hanem bizalmas levél formájában

közvetlenül Schoenfeld követhez fordult. 1946. december 12-i levelében pl. azt kívánta, hogy az USA kormánya

sürgősen akadályozza meg a Horthy-rendszert szolgáló tisztviselők eltávolítását a közigazgatásból. Magát az

eljárást, az úgynevezett Bé-listázást, „terror”-nak nevezte. Az érseket különösen az háborította fel, hogy „új

közhivatalnokokat alkalmaznak és képeznek ki nagy sietséggel rendezett tanfolyamokon”. December 16-án

küldött újabb levelében Mindszenty önmagát nevezte „az egyetlen független embernek Magyarországon”, akit

„a pozíciója kötelez arra, hogy beavatkozzék” a közügyekbe. Ebben az írásműben, amely valójában egy torz

vádirat az új Magyarország ellen, a prímás kérte Anglia és az USA segítségét, hogy „a magyar nép a keresztény-

európai kultúra szellemében nevelt népek családjának a tagja maradjon”, s kifejezte hajlandóságát arra, hogy

„tanácsokat ad”, mit kellene a nyugati országoknak tenniük. Úgy véljük, érdemes részleteket közölnünk

Schoenfeld Mindszentynek 1946. december 27-én küldött válaszából:

„Az Ön leveleinek másolatait felterjesztettem a külügyminisztériumnak. Meg kell jegyeznem, hogy az Ön

december 12-én és 16-án kelt levelei, amelyek Magyarország belpolitikai problémáit érintik, az Egyesült

Államok kormányának a segítségét kérik bizonyos, olyan viszonyok megváltoztatásában, amelyeket Eminenciád

helytelenít. Ebben az összefüggésben Ön bizonyára tudatában van kormányom azon hosszú távú politikájának,

miszerint nem avatkozik be más nemzetek belső ügyeibe. Hosszú időn át és sok nehéz helyzetben igazolódott,

hogy ez a politika a legjobb garanciája a spontán, életerős és valódi demokratikus fejlődésnek. Nyilvánvaló

Eminenciád számára, hogy ez eleve megakadályoz minden olyan akciót e követség részéről, amelyet indokoltan

lehetne a magyar belügyekbe való beavatkozásként értelmezni, vagy amely kívül esik egy diplomáciai

képviselet rendes feladatkörén.

Megragadom az alkalmat, hogy biztosítsam Eminenciádat, továbbra is örömmel veszem nézeteinek kifejtését,

bármely olyan tárgyról, amelyre szükségesnek tartja a figyelmemet felhívni.”

Mindszenty magatartásáról és hozzá intézett válaszlevelének hátteréről saját főnökeinek a State Departmentben

a következőket jelentette a budapesti amerikai követ:

„Eltekintve attól a kockázattól, amelynek Mindszenty bíboros kitette magát e levelek írásával, úgy vélem, ezek

elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a hercegprímás félreérti a diplomáciai funkciókat és a

gyakorlatot. Ezzel kapcsolatban egy tájékozott magyar világi férfiú [tehát nem egyházi személy], akinek közeli

érdekeltsége van egyházi ügyekben, mostanában közölte egyik beosztottammal, hogy véleménye szerint

Mindszenty bíboros, bátorsága dacára, politikáját arra alapozta, hogy a belátható jövőben ellenségeskedés tör ki

a Szovjetunió és a nyugati hatalmak között és ennek megfelelően a közbenső időben oly módon kíván

viselkedni, hogy a jövő történészei számára ne legyen kétséges, melyik oldalt részesítette előnyben a

magyarországi katolikus egyház, még ha ez esetleg a vértanúságot is jelenti a bíboros számára. A bíboros saját

kijelentései időről-időre személyzetem tagjai előtt, úgy tűnik, alátámasztják ezt az elemzést, s miközben a

bíboros ragaszkodása az elveihez megbecsülésre méltó, nem látszik helyénvalónak, hogy

engesztelhetetlenségének megörökítése az utókor számára bármely módon az Egyesült Államok mostani

magyarországi szerepének helytelen értelmezésén vagy a magyarországi amerikai követség tényleges

helyzetének a félreértésén alapuljon. Ezért látszott kívánatosnak helyreigazítani a bíboros tévhiteit hozzá intézett

december 27-i levelemben.”


A diplomácia nyelvén fogalmazott finom elutasítás nem vette el Mindszenty kedvét a levelezés folytatásától.

1947 elején a „Magyar Közösség” összeesküvésével kapcsolatos letartóztatások miatt írt tiltakozó levelet s vette

védelmébe dálnoki Veress Lajos tábornokot és barátait, de ezt csak május 1-én küldte el az amerikai követnek.

Május 22-i levelében nagyszabású szovjet letartóztatásokról tájékoztatta az amerikaiakat, akik hitetlenkedve

fogadták a közlést. Utánajártak a dolognak s kiderült, Mindszenty légből kapott hírekkel traktálta őket.

Az 1947-es választások előkészületei sem kerülték el a prímás figyelmét. Már május elején arról próbálta

meggyőzni Schoenfeldet és munkatársait, hogy a baloldali pártok különböző intézkedések egész sorával előre

igyekeznek biztosítani választási győzelmüket, jóllehet akkor még nem született döntés az új választások

kiírásáról. 1947. augusztus 13-án levélben fordult Weems tábornokhoz, az amerikai katonai misszió

vezetőjéhez, hogy – tekintettel a szabálytalanságokra – tegyen előterjesztést a Szövetséges Ellenőrző

Bizottságban a választások elhalasztására.

Mindszentynek nem voltak gátlásai a tekintetben, hogyan számol le ellenfeleivel. Ezt mutatja, hogy a

választások után megpróbálta befeketíteni Barankovicsékat az amerikaiak előtt. Chapin új amerikai követnek

1947. szeptember 6-i bizalmas levelében azt írta, hogy az egyháznak nincs kapcsolata a Barankovics vezette

Demokrata Néppárttal, s azt nem ismeri el katolikus világnézetű pártnak. A választási eredmény – a párt az

MKP mögött a második lett – szerinte nem mutatja a párt erejét és erősségét, csak az emberek félrevezetésével

szerzett szavazatokat. „Barankovics pártja – figyelmeztette Mindszenty az amerikaiakat – Moszkva-barát, s

jóllehet katolikus világnézet képviseletére törekszik, nem áll az egyház irányítása alatt.” Befejezésül

„szerényen” megjegyezte: azért jellemzi így Barankovicsékat, nehogy az amerikaiak tévesen értékeljék őket, ha

netán fontolóra veszik az országgyűlési választások érvénytelenné nyilvánítását.

*

Mindszenty 1948-ban is szorgalmasan küldözgette bizalmas leveleit az amerikai követségre, de ezekre most

nem térünk ki. Úgy véljük, az eddigiek is egyértelműen bizonyítják: a magyar hercegprímás nem csupán

határozott ellensége volt minden demokratikus reformnak, hanem szüntelenül követelte a nyugati hatalmak,

elsősorban az USA sürgős és erőszakos, közvetlen beavatkozását a magyar belpolitikába bármiféle haladó lépés,

vagy a baloldal térnyerésének megakadályozása érdekében. Az amerikaiak nem hallgattak rá, ami azzal függött

össze, hogy az USA globális érdekei szempontjából Kelet-Európa és Magyarország „másodlagos”-nak

számított, s saját céljaik érdekében a mérsékeltebb, megbízhatóbb politikai erőkre igyekeztek támaszkodni, s

nem olyan személyekre és csoportokra, akik és amelyek túlságosan kompromittálódtak.

2. Képek


1. Egyház és oktatás a felszabadulás után

BALOGH Sándor

Egyház és oktatás a felszabadulás után

A népi demokratikus kormányzat a nyolcosztályos általános iskola életre hívásával, a nemzetiségi iskolai

oktatás rendezésével a népi kollégiumok hálózatának kiépítésével és a felnőttoktatás intézményesítésével,

valamint az iskolai oktatás tartalmának és szellemének korszerűsítésével jelentősen hozzájárult a magyar

közoktatás átalakításához. A lendületesebb előrehaladást erősen gátolta az ország szűkös anyagi helyzete, a

közoktatási intézmények súlyos háborús károsodása, s különösen az a körülmény, hogy az alsó- és középfokú

iskolák többsége változatlanul az egyházak kezében maradt. (1938-ban az ország 6899 hatosztályos elemi

iskolája közül 4643 az egyházak, s főleg a katolikus egyház kezében volt. A 64 tanító- és óvónőképzőből 50, a

156 gimnáziumból 87 volt felekezeti, közöttük nagy múltú, országos hírű alma materek.)

A népi hatalom igénybe vette ugyan az egyházak földbirtokát, de egyéb tulajdonát, érdekeltségeit és funkcióját

teljesen érintetlenül hagyta. Sőt a szegényebb egyházközségeknek – tekintet nélkül felekezeti hovatartozásukra

– 1945 szeptemberéig 20 000 katasztrális hold földet juttatott, a hitélettel és a közoktatással kapcsolatos

teendőik zavartalan ellátását pedig az állami költségvetésből támogatta.

1945–1946-ban a függetlenségi fronton és a kormánykoalíción belül még fel sem merült az iskolák államosítása

és az iskolai vallásoktatás, bár az egyházak, s mindenekelőtt a katolikus klérus a népi demokratikus hatalom

ellenségeinek oldalára állt.*

Fakultatív vallásoktatás

A koalíciós pártok 1947. március 11-i pártközi értekezletén – az új kormányprogram kidolgozásával

összefüggésben – a kisgazdapárt képviselője felvetette a fakultatív vallásoktatás bevezetését minden iskolában.

A kisgazdapárt – és személy szerint Nagy Ferenc pártelnök és miniszterelnök – célja e radikálisnak tűnő

javaslattal az volt, hogy igazolja a baloldali pártokkal való együttműködési szándékát. Másfelől pedig azt

remélte, hogy a fakultatív vallásoktatás bevezetése hosszabb időre elodázhatja az egyházi iskolák államosítását.

Mindszenty József bíboros azonban kezdettől fogva élesen ellenezte a fakultatív vallásoktatás bevezetését, és a

kötelező vallásoktatás melletti kitartásra hívott fel. Sőt a katolikus egyház mellett a protestáns egyházakat is

megnyerte egy tiltakozó tömegmozgalomra, amely 1947 márciusában és áprilisában országos méreteket öltött.

Az esztergomi érsek kezdeményezésére egyházi és világi személyek, a Katolikus Szülők Vallásos

Szövetségének szervezetei százszámra küldték tiltakozó távirataikat, leveleiket a kormány és a pártok vezetői

címére. Ezeket legtöbbször az egyházközségi képviselőtestületek ülésein, a szülők iskolában rendezett gyűlésein

fogadtatták el, de olykor az egyházi szertartás keretében a templom látogatóit is megszavaztatták a fakultatív

vallásoktatás kérdésében. 1947. március 21-én több ezer diák „Kötelező hitoktatást!” és „Hittant akarunk!”

jelszavakkal tiltakozó felvonulást rendezett Szegeden. A „Christus vincit”-et éneklő több ezer főnyi résztvevőt

csak nagy erőfeszítések árán sikerült a hatóságoknak jobb belátásra bírniuk. Zalaegerszegen 12 000-en vettek

részt a klérus szervezte úgynevezett „missziós” felvonuláson. Győr megyében pedig a március 25-i Mindszenty-

gyűlésen 15 000 ember tüntetett az iskolai kötelező vallásoktatás mellett.

A polgári jobboldali csoportokhoz tartozó képviselők a nemzetgyűlésben szinte egymást túllicitálva tiltakoztak a

fakultatív vallásoktatás ellen. A katolikus főpapság azonban korántsem volt maradéktalanul elégedett a

sikerekkel. A szülők körében ugyanis rövidesen az aggodalom és a bizonytalanság jelei mutatkoztak, s főleg

ilyen aggályok merültek fel: „Nem lesz jó ajánlólevél a továbbtanulásra és elhelyezkedésre, ha valaki hittant

tanul”. Az Actio Catholicát és a katolikus sajtó munkatársait viszont az aggasztotta, hogy a bíboros utasításainak

fenntartás nélküli végrehajtása megtorlásaként a kormány esetleg betiltja a katolikus lapokat, s féltek, ha a

kormány megvonja anyagi támogatását, nem tudnak olcsó tankönyveket adni a tanulóifjúság kezébe. Gondot

okozott, hogy ebben a kérdésben a nyugati demokráciák példájára történő szokványos hivatkozás is Mindszenty

és követői ellen szolgáltatott érveket. Így azt próbálták elhitetni, hogy a fakultatív vallásoktatás bevezetése

magának a vallásgyakorlatnak a megszüntetését és az ország erkölcsi csődjét jelentené.

A katolikus püspöki kar 1947. április 12-én – minden tagjának aláírásával ellátott – levélben követelte a

miniszterelnöktől a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét és a fakultatív vallásoktatás levételét a napirendről.

Mindszenty József április 28-án, majd május 13-án újabb levelet intézett a miniszterelnökhöz, követelve, hogy a

kisgazdapárt véglegesen vétesse le a napirendről a fakultatív vallásoktatást. Ezt azonban Nagy Ferenc nem

merte vállalni, mint ahogyan azt sem, hogy a nyilvánosság előtt beismerje: eredetileg a kisgazdapárt vezetői


kezdeményezték a fakultatív vallásoktatás bevezetésének napirendre tűzését. A fakultatív vallásoktatás ügye

tehát 1947. május végén–június elején lényegében zsákutcába jutott, de a vele kapcsolatos politikai küzdelmek

és bonyodalmak nagymértékben járultak hozzá, hogy Nagy Ferenc az egyházi tiltakozó tömegmozgalmak idején

tanúsított „semleges” magatartásával gyakorlatilag mind a koalíciós partnerek, mind a katolikus klérus bizalmát

elveszítette.

Egyházi iskolák államosítása

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások után aligha lehetett kétséges, hogy az erejében

megnövekedett és az egységét megszilárdító kormánykoalíció a korábbiaknál határozottabban halad majd előre

az állam és az egyházak kapcsolatának rendezése terén is.

Dinnyés Lajos miniszterelnök 1947. október 7-i országgyűlési programbeszédében az általános- és főiskolai

oktatás reformját, valamint az egységes állami tankönyvek mielőbbi bevezetését jelölte meg a legfontosabb

teendőnek az oktatásügy terén. Kifejezésre juttatta ugyanakkor, hogy kormánya az állam és az egyházak

kapcsolatának végleges, megnyugtató rendezésére törekszik.

1947. december 4-én a törvényhozás megszüntette a „bevett” és az „elismert” vallásfelekezetek jogállása közötti

különbségeket, felszámolta a „bevett” egyházak, köztük a katolikus egyház által addig élvezett előnyöket,

amivel megszűnt az egyházi adók kényszerjellege. Ez kétségtelenül döntő lépést jelentett a vallásszabadság

irányában. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948. május 15-i sajtókonferenciáján jelentette be az iskolák

államosítását. A Magyar Dolgozók Pártja programnyilatkozata követelte „az egyházi iskolák államosítását az

egyház hitoktatási jogának és a papnevelő iskolák egyházi jellegének csorbítása nélkül”.

A kormány államosítási tervét a legtöbb egyház megértéssel fogadta, vagy legalábbis tudomásul vette. (A

Szabad Egyházak Tanácsa kezdettől fogva kiállt az állam és az egyház elválasztásáért.) Így 1948 tavaszán a

kormánynak a református, az evangélikus és a többi kisebb egyházzal, amelyek sok nyilvános iskolát

megtarthattak, lényegében sikerült megegyezésre jutnia az államosítás ügyében.

Ezzel szemben a katolikus klérus – élén Mindszenty bíborossal – állásvesztéssel, kiközösítéssel stb. fenyegette

meg azokat az egyháziakat és világiakat, akik az egyházi iskolák államosítása mellett nyilatkoznak. A Katolikus

Szülők Vallásos Szövetsége ezúttal is nyomban tiltakozott az államosítás ellen, sőt tömegakciókat is próbált

kezdeményezni. Ugyanezt a célt szolgálták a bíboros által kibocsátott és a templomokban felolvasott

pásztorlevelek, továbbá különböző felhívások és az aláírásgyűjtő kampány is. A klérus és a polgári jobboldali,

illetőleg legitimista körök ilyen tevékenysége kétségtelenül nem csekély hatással volt elsősorban a politikailag

elmaradottabb, vallásos falusi lakosság körében. Helyenként zavargásokra, sőt tragikus kimenetelű

összecsapásra (Pócspetri) is sor került. A klérusnak azonban most már nem sikerült jelentősebb méretű tiltakozó

tömegmozgalmat kibontakoztatnia, mert e kérdésben nemcsak a többi egyháztól szigetelődött el, hanem jórészt

a katolikus hivőktől is. Az államosításról szóló törvényjavaslat ugyanis változatlanul hagyta a kötelező iskolai

vallásoktatást és egyáltalán nem érintette azokat az intézményeket, ahol az egyházak vallásos tevékenysége és a

papi utánpótlás biztosítása folyt. Ilyen körülmények között még a hivők többsége előtt sem volt egészen világos,

miért hadakozik a katolikus klérus oly elkeseredetten az iskolák államosítása ellen.

Az országgyűlés 1948. június 16-án Bognár József (FKgP) előadása alapján tárgyalta meg az iskolák

államosításáról szóló törvényjavaslatot.

A vita befejezésekor az országgyűlés elnöke – 66 ellenzéki képviselő írásbeli indítványára – név szerinti nyílt

szavazást rendelt el. A 293 jelenlevő képviselő közül 230 szavazott igennel és 63 nemmel. Ez utóbbiak közé

tartoztak a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor, s részben a Független Magyar Demokrata Párt tagjai.

A törvényjavaslat megszavazásával (1948: XXXIII. tc.) a nem állami iskolák és a velük összefüggő

tanulóotthonok, továbbá a kisdedóvók és a hozzájuk tartozó berendezés, felszerelés, valamint a fenntartásukat

szolgáló vagyon az állam tulajdonába ment át. A törvény végrehajtásáról a 8000/1948. VKM számú rendelet

intézkedett, amely a következőket tartalmazta az állam által át nem vett intézetekkel kapcsolatban:

„2. § (1) Mivel kizáróan egyházi célokat szolgáló tanintézetek, az állam nem veszi át a következő iskolákat:

hittudományi főiskola, államérvényes bizonyítványt ki nem adó egyházi tanárképző főiskola, lelkészképző

intézet, rabbiképző intézet felső tagozata, hitoktatónő-képző főiskola, baptista szeminárium, diakónus- és

diakonisszaképző intézet, egyházi énekiskola, misszionáriusképző intézet, keresztény felebaráti nevelőintézet,

árvaház, szeretetotthon és a keresztényi szeretet gyakorlására létesített más intézmény.


(2) Nem veszi át az állam az egyébként a törvény 1. § (1) bekezdése alá eső tanulóotthonoknak azt a részét,

amelybe rendtagok, papnövendékek vagy lelkészi szolgálatra készülő növendékek rendszeresen el vannak

helyezve. Ez a rendelkezés nem vonatkozik az ún. kisszeminaristákra, akik papnövendékeknek nem tekinthetők.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter esetenként állapítja meg, hogy az állam által átvett tanulóotthon

szolgáltatásaiban a tanulóotthon át nem vett részében lakó növendékek milyen mértékben és milyen feltételek

mellett részesülhetnek.”

A felekezeti alkalmazású pedagógusok úgyszólván kivétel nélkül állami státusba kerültek. (1948 májusáig már

több mint 13 000 felekezeti pedagógus aláírásával fejezte ki egyetértését az iskolák államosításával.)

A katolikus egyházi főhatóság a mint egy 5000 szerzetes tanárnak, tanítónak, óvónőnek stb. megtiltotta az

állami iskolában való tanítást. A szóban forgó döntés kétségtelenül hátrányosan befolyásolta az államosított

iskolák, különösen a magas szakmai színvonalú volt katolikus gimnáziumok jövőjét, de valójában még ennél is

jobban sújtotta a szerzetes tanárokat, sőt általában megkérdőjelezte a katolikus szerzetesrendek további

fennmaradását is Magyarországon.

A törvény megalkotásával illetve végrehajtásával egy olyan célkitűzés valósult meg, amelyet már a korábbi

évtizedekben a polgári demokrácia következetes képviselői is rendre követeltek.

* Vö. Izsák Lajos cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. A vallásos élet emlékei

ELSÜLLYEDT VILÁG

PAMLÉNYI Klára

A vallásos élet emlékei

A vallási élet olyan megnyilvánulásaival, amelyeket a hivők otthon gyakoroltak, a néprajztudomány

foglalkozott. A vallásnak a házban, otthon nemcsak szellemi gyakorlata, hanem tárgyai is vannak. A tárgyak

szerepe, funkciója falun és városban egyaránt megváltozott, átalakult. Érdemes áttekinteni ezt a folyamatot, a

szakrális emlékeknek a társadalom, az életrend megváltozásával járó sorsát.

Azok a tárgyak, amelyek most a vallási élethez kapcsolódnak, eredetileg egyedi, művészi minőségű, művészi

értékű festmények, szobrok, faragások, textíliák és ötvösmunkák voltak. Ezeket csak a társadalom felső rétege, a

katolikus egyház gazdagabb templomai vásárolták meg. Művészi minőségű alkotások kerültek a főúri

kastélyokból, kápolnákból a társadalom más rétegeinek környezetébe, olcsó változatban, gyengébb, az eredeti

műre csupán emlékeztető minőségben. Ez azonban nem gátolta meg a tárgyak tulajdonosát abban, hogy bennük

gyönyörködjön; szépnek látta őket, hiszen számára ezek hitének tárgyát testesítették meg.

Házuk homlokzatára régen a módos gazdák szentképet vagy kis szobrocskát készíttettek. A szobrok

elhelyezésére szolgáló fülke azonban ma már legtöbbször üres, a szentképek is eltűntek. A homlokzat díszítése

viszont ma is a módosabbak portáin látható: színes csempedara tükör és üvegtörmelékből őzikék, fák készülnek,

vagy meghatározhatatlan, talán op-art konstrukciók, a szentképek helyett változó minőségű és tárgyú freskók,

képek helyettesítik – pótolják ma a valamikor funkcióval is rendelkező díszítményt.

A házon belül kiemelkedő szerepe volt a szentképeknek. A szoba falán meghatározott helyen és rendben, az ágy

fölött általában, Jézus és Mária képe, kézzel festett mű, vagy nyomott reprodukció. Jézus képe idealizált, az

olasz reneszánsz mesterek után, vagy Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képének reprodukált része. A díszes

keretű képek jól alkalmazkodtak a szoba sötét bútorainak, terítőinek hangulatához. Gyakori volt a szentképek

között egy-egy bibliai jelenet ábrázolása síkban és plasztikusan, festmény és szobor kombinációja. Szentképeket

őrzött az énekeskönyv, ajándékként az áldozás, bérmálás, egyéb jelentős esemény emlékére. A színes képecskék

imádságot, verset illusztráltak.

A Biblia a család életében esetleg – a kalendáriumon kívül – egyetlen nyomtatott könyv volt. Üres lapjaira írták

be a családban történt nagyobb eseményeket, a születés, esküvő, halál időpontját, valamint az időjárással,

nagyobb természeti csapással kapcsolatos megfigyeléseiket. Ma már az aktív vallási életet élő családoknál sincs

a Biblia az asztalon, megszűnt a krónika jellege is.

A falon legtöbb lakásban méltó helyen ott a kereszt, egyszerű, sima, vagy díszesebb fakereszt corpusszal. Talán

ez az a tárgy, amelyhez a hivő a legerősebben kötődik, hite leginkább ebben testesül meg.

Ma is megtalálható a háziáldás: rendszerint fordítás alapján készült szöveggel. Ezek készítési módja eléggé

vegyes, gobelin, hímzett, gyöngyökkel kivarrott, vásárokon, búcsúkban is kapható keretes kép, helye általában

az ajtó fölött van.

A rózsafüzér, olvasó csak az idősebb generációnál található meg. Búcsúkban, kegyhelyeken vásárolták,

értéküket ez az esemény emelte. Anyaga változó, legtöbbször láncszemekkel összekapcsolt gyöngy, kis érmével

vagy corpusszal ellátott kereszttel.

Jóságra, szeretetre, más erényekre intenek a szekrény polcain elhelyezett fehér vásznak hímzett szövegei,

ugyanígy az ajtók feletti vászonra hímzett egysoros idézetek.

A fenti tárgyak egy részét búcsúkban, a templom felszentelésének évfordulóján vásárolták, vásárolják ma is. A

filmszínész arcképe mellett Szent Antal aranyos-sárga keretben, olvasót imitáló mézeskalács lánc, a szentek

apró, fehér porcelánszobrai, Mária szobra átlátszó műanyag bura alatt, kis keresztek, érmék lánccal, kegyes

szövegű falvédők – valamennyi vásári tárgy, minőségét tekintve is.

Az otthoni vallásos élet tárgyai azonban nemcsak funkciójukat, helyüket tekintve változtak: minőségi

változásukkal együtt környezetük is megváltozott. A városi árucikkekkel, bútorokkal felszerelt falusi ház ma

alig különbözik a városi lakásoktól, városlakók nyaralóitól. A lakásban élő idősebb generáció vallási okokból,


hagyománytiszteletből megtartja a nagyobbrészt fiatalságához, a szülők emlékéhez kapcsolódó tárgyakat is.

Ezért tűnik anakronizmusnak a porcelánfigurák fölött függő, egészséges, tűzrőlpattant Madonna képe, amely

eredetileg falusi környezetbe, falusi ember számára készült.

A vallási élet tárgyai a 19–20. században még megtalálhatók a lakásokban, azonban csak átmenetként. A

városban dolgozó, városi életformát választó fiatalok ritkán érzik magukhoz tartozónak a nekik nem túl sokat

mondó, esetleg nem is az ő világnézetükhöz kapcsolódó tárgyakat. Ennek a változásnak lett áldozata pl. sok

szép, muzeális értékű képkeret, a kis szenteltvíztartók, a nyomtatás korábbi időszakában készült énekes- és

imakönyvek ugyanúgy, mint sok olyan tárgy, amely a falusi életformához tartozott.

A vallási élet tárgyai éppúgy megtalálhatók a múzeumok néprajzi, történeti gyűjteményeiben, kiállítások

enteriőrjeiben, mint más dokumentumok, amelyek hozzátartoznak egy elmúlt – elmúló életformához.

2. Képek


1. Ortodox egyházak és nemzeti mozgalom

ELSÜLLYEDT VILÁG

NIEDERHAUSER Emil

Ortodox egyház és nemzeti mozgalom

Az ortodox vagy pravoszláv, vagy ahogy nálunk jobban ismerik – bár a név pontatlan – a görögkeleti egyház

forma szerint csak a 11. század derekán szakadt el a nyugati egyháztól, a kettő közti különbségek azonban már

évszázadokkal korábban jelentkeztek. A nyugati egyház feje, a pápa elég hamar meg tudott szabadulni a világi

hatalom intézményesített befolyásától, a keleti egyház azonban Bizáncban a császári hatalomnak rendelődött

alá: az egyházi zsinatokon is a császár elnökölt, az egyház államegyházzá vált.

Az 1054. évi szakadás után az ortodox egyház igen élesen szembefordult a nyugati, katolikus egyházzal, azt

eretnekké nyilvánította. Ebből az egyházszervezeti szembenállásból idővel általános Nyugat-ellenesség

bontakozott ki, s ez messze a 19., sőt a 20. századig éreztette hatását. Az oszmán birodalom létrejötte és

terjeszkedése során a Balkánon és a Kaukázusban jelentős területek, sokmilliós ortodox vallású tömegek

kerültek oszmán fennhatóság alá, ez pedig a muzulmán vallással, mint pogánnyal való szembenállást

eredményezte, amely időnként majdnem erősebb volt a Nyugattól való idegenkedésnél. Ez a mozzanat már

lehetőséget nyújtott arra, hogy az ortodox egyház az elnyomott keresztény népek mozgalmaiban is szerephez

jusson.

Jelentős tényező volt az, hogy Konstantin Cirill és Metód 863. évi morvaországi missziója révén az ortodox

egyház a görög mellett az ószláv, gyakorlatilag az óbolgár nyelvet is az istentiszteleti nyelv rangjára emelte, ezt

használta szertartásaiban. Tehát a szláv népek, bolgárok, oroszok, szerbek körében a kereszténység felvételének

idején voltaképpen mindenki számára érthető nyelvet használt, nem a holt latint, miként a nyugati egyház.

A nemzeti, vagy legalábbis a világi hivők számára érthető istentiszteleti nyelv eleve széles lehetőségeket

biztosított az idegen hódítóktól való elkülönülésre, idővel a szembeszállásra, megóvta az elnyomott népeket az

asszimilálódástól. Csak azok nem menekültek meg ettől, akik az oszmán hódítás után átvették a hódítók

vallását, az iszlámot, mint a szerb és a bolgár feudális uralkodó osztály jelentős része, amely fel is szívódott az

oszmán hódítók soraiba.

A feudalizmus korában az egyház szerepe érdemben csak a különállásnak, a pogány hódítóktól való

különbözésnek tudatosítására szorítkozott. Oroszországban a feudális széttagoltság korában, amikor a

részfejedelemségek – külön-külön és erőtlenül – megint csak muzulmánokkal, ezúttal a tatárokkal álltak

szemben, az orosz egyház tartotta fenn az egység, az együvé tartozás tudatát, az egykori orosz állam

hagyományait, amivel nem csekély mértékben járult hozzá később az állam helyreállításához. Itt azonban nem

volt az idegen vallás és a hódítók uralma olyan közvetlen, mindennapi élmény, mint a Balkánon vagy a

Kaukázusban.

Az itteni népeknél évszázadokon keresztül a kolostorok voltak a kultúra egyetlen őrhelyei, ezáltal pedig az

etnikai tudat fenntartásának letéteményesei. Az oszmán kormányzat nem törekedett az iszlám elterjesztésére a

meghódított népek körében (legfeljebb bizonyos időpontokban, katonai szempontból fontos területeken),

biztosította – viszonylag nem is nagyon szűk korlátok között – az ortodox egyház szabad működését. Így a

balkáni és a kaukázusi kolostorok, szlávok, görögök és mások a nemzeti kultúra alapvető műhelyeivé váltak. A

Szent Hegyen, az Athoszon működő kolostorok a görög és szláv nyelvű írásbeliség fenntartói voltak. A

szerzetesek itt – mint ahogy másutt is – szorgosan másolták az egyházi könyveket, bibliai szövegeket,

legendákat, szertartások textusait. Saját nyelvükön még akkor is, mikor a beszélt nyelv az oszmán uralom

későbbi századaiban kezdett már eltávolodni az ószláv vagy ógörög szövegek nyelvétől, de ez utóbbiak még

mindig, legalább is jórészt, érthetőek voltak. A kéziratok szorgos másolása, nagy ritkán már – különösen a

legendák, életrajzok esetében – a nyomtatás igénybevétele, egyfajta szépirodalom megjelenése mind-mind

fontos emeltyűje volt az etnikai öntudatnak.

A kolostorok azonban nemcsak a könyvek másolásával szereztek elévülhetetlen érdemeket. Ezek a kolostorok

voltak jóformán az egyetlen műhelyei az oktatásnak is, itt tanulták meg a gyerekek – főképp persze a

szerzetesnek készülők – az írást, olvasást, a számolást, a vallás alapjait, az egyházi éneklést. A 18. században

már egyre nőtt azoknak a száma, akik nem csupán az egyházi pálya kedvéért kívánták ellesni a betűvetés titkait,

hanem egyáltalában valamiféle műveltséget kívántak szerezni. És éppen ez a század volt az, amikor az ortodox

egyház szerzetesei az addig oly átkosnak tartott Nyugat felé is fordultak, és bár kellő óvatossággal, a


felvilágosodás egyes gondolataival is megismerkedtek. Ez pedig nemzeti elhivatásuk tudatosítását is

elősegítette.

Ez a leggyorsabban a görögöknél ment, egyúttal az egyház köldökzsinórjától való elszakadást is magával hozva.

Például 1789–1799 közt rengeteg nyomtatott görög könyv jelent meg, főként nyugati munkák fordításai, de

ehhez már a gazdag görög kereskedőknek és a belőlük kikerült értelmiségieknek több közük volt, mint az

egyháznak. Érdemes viszont külön megemlíteni két történeti munkát, amely a 18. század derekán jött létre. Az

egyik egy bolgár szerzetesé, Paiszijé (1722–?), aki az Athosz-hegyi Hilendari kolostor lakója volt, és 1762-ben

fejezte be Bolgár-szláv történet című kéziratát. Ebben nagy öntudattal bizonyította, hogy a bolgárok egyetlen

más népnél sem gyengébbek. Jovan Rajić (1726–1801) egy dél- magyarországi kolostorban dolgozta fel négy

kötetben számos nép, de elsősorban a bolgárok, horvátok és szerbek történetét, érdemben persze a szerbekét.

Rajić munkája az 1760-as években íródott, 1794–95-ben jelent meg nyomtatásban. Paiszijét évtizedeken át csak

kéziratban másolták, nyomtatásban 1844-ben jelent meg Budán. Mindkét munka erősen nemzeti öntudatú, de az

ortodox egyházhoz való tartozás tudata még ezzel egyenrangú tényező.

A kolostorok a képzőművészet műhelyei is voltak. Az ikon-festészet a maga zárt egyháziasságával, szigorú

előírásaival alig tudott nemzeti színezethez jutni, bár egyes kolostori iskolák sajátosságait bizonyos mértékig

nemzeti jellegzetességeknek is tekinthetjük.

A történeti munkákkal azonban már eljutottunk a nemzeti ébredés, újjászületés korszakába, a modern burzsoá

nemzet kialakulásának a korszakába, vagy legalábbis annak első, kulturális szakaszába. Az ortodox egyház –

addig évszázadokon át az etnikai öntudat megőrzője, a kulturális fejlődés egyetlen menedéke – természetesen a

bontakozó nemzeti mozgalomban is megtalálta a helyét. Igaz, ennek a szerepnek korlátai voltak, s ezek egyre

inkább éreztették hatásukat. Pontosan azon a két területen szorult háttérbe az ortodox egyház, ahol eddig

fennhatósága korlátlan volt, az oktatás és az irodalom területén. Az oktatásban azért, mert a 19. század első

évtizedeiben vagy az állam vette át az oktatást, mint a görögök vagy a szerbek esetében, vagy módos

kereskedők és egyéb mecénások hoztak létre iskolákat, mint a bolgároknál. És ha az iskolákban szerzetesek is

tanítottak tovább, egyre nőtt a világiak száma.

A nemzeti nyelvű szépirodalom is kinőtt már abból a korból, hogy csupán a szentek életét ábrázolja, most már

világi témák iránt érdeklődött. Az a mozzanat pedig, amelyik évszázadokkal korábban olyan pozitív volt, hogy

ti. az istentisztelet közérthető nyelven folyt, most éppenséggel visszájára fordult. Az ószláv – vagy annak

módosított változatai, mint a szlaveno-szerb a szerbeknél – már akadályozta a beszélt nyelv térhódítását, az új,

irodalmi nyelvnek éppen ezzel az egyházival szemben kellett harcolnia és uralomra jutnia. Inkább

kivételszámba ment az olyan tevékenység, mint Neofit Rilszki (1793–1881) szerzetesé, aki 1835-ben a modern,

beszélt bolgár nyelv nyelvtanát állította össze.

Az ortodox egyháznak – az oszmán birodalmon belül – jelentős politikai súlya is volt. A kormányzat nem ismert

nemzetiségeket, csak vallásokat, azok vezető képviselőivel – így az ortodox egyház vonatkozásában a

konstantinápolyi pátriárkával – tartott kapcsolatot. Ez viszont lehetővé tette, hogy a görög nemzeti mozgalom a

pátriárkát, vele az egész egyházi szervezetet és a mögötte álló nagy vagyonú konstantinápolyi görög polgári

rétegeket is bevonja a nemzeti mozgalomba. A pátriárka mindig görög volt, a balkáni területen ő nevezte ki a

püspököket, érsekeket, s gondja volt rá, hogy azok is lehetőleg görögök legyenek. Ezek pedig az egyházat, s

vele együtt az oktatást a görög politikai célok szolgálatába állították. Arra törekedtek, hogy a Balkán nem görög

népei közt a görög kultúrát terjesszék – amelyet a többiek is a magukénál magasabb rendűnek éreztek –‚ s ennek

révén megnyerjék a többieket a görög mozgalom számára. A végső cél az egykori bizánci birodalom

feltámasztása volt, csakhogy most már modern görög nemzeti államként. Ha ez végső soron valahol akadályozta

a nem görögök nemzeti igényeinek a teljesülését, a görög célok elérését nagyban segítette.

A szerbek esetében az egyház politikai szerepe nem nőtt meg ennyire, itt ugyanis már elég korán, a 19. század

elején megindult a fegyveres felkelés, amely Szerbiát az oszmán hatalomtól függő, de belső fejlődésében

autonóm állammá tette. Az albánok körében kevés volt az ortodoxok száma, azok is hajlottak a görögökkel való

együttműködésre. A két dunai fejedelemségben az egyesülésért és a teljes önállóságért vívott harc a 19. század

derekán már nem egyházi vezetés alatt folyt. Az egyház fenntartó szerepe ekkor már itt is a múlté volt. Annál

fontosabb volt persze még sokáig Erdélyben és Kelet-Magyarországon. Itt viszont a nemzeti mozgalomban az

ortodoxoknál sokkal jelentősebb szerephez az unitusok, vagy ahogy nálunk szokták nevezni, a görög

katolikusok jutottak. Ők persze a pápa egyházfőségének elismerésétől és a dogmatikai eltérések félretételétől

eltekintve azt folytatták, amit az ortodox egyház kezdett, csak éppen modernebb eszközökkel, magasabb

színvonalon, amit éppen jobb iskolázottságuk biztosított (nem egy kiemelkedő egyéniségük Rómában végezte

hittudományi tanulmányait).


Vagyis a bolgárok voltak azok, akiknél a nemzeti mozgalom politikai szakaszában is még jelentős tényező volt

az egyház. Ez a magyarázata annak, hogy a bolgárok esetében a politikai harc elsődleges formája a bolgár

egyház függetlenségéért vívott küzdelem volt. Két szerzetes, Ilarion Makariopolszki (1812–1875) és Neofit

Bozveli (1785–1848) voltak itt a kezdeményezők, ezért a felsőbb hatóságok – mármint a görögök – el is zárták

őket. Neofit Bozveli egy Athosz-hegyi kolostorba száműzve halt meg, Ilarion Makariopolszkinak azonban

sikerült kiszabadulnia. Az 1849-ben Konstantinápolyban, az ottani bolgárok költségén felépített templomban

1860 húsvétján az ünnepi istentiszteleten azon a helyen, ahol a pátriárkáért kellett volna imádkoznia, a szultánt

nevezte meg. Ez hadüzenet volt a görög egyházi főhatóságoknak. Az oszmán kormányzat nagy sokára

felismerte, milyen lehetőségei vannak itt az ortodoxok egymás ellen fordításának. 1870-ben elismerte a

pátriárkától független bolgár nemzeti egyházi szervezetet, az exarchátust.

Az ortodox egyházi szervezetek nemzeti alapon történő szembefordulása másutt sem volt ismeretlen. A

magyarországi és erdélyi ortodox románok a karlócai szerb érsek fennhatósága alá tartoztak, aki kicsiben

ugyanazt próbálta tenni, amit a pátriárka a Balkánon – a román egyházközségek fölé szerb püspököket rendelt.

Itt is csupán az állami hatóságok segítségével sikerült kiharcolni – de már 1849 után – egy ortodox román

érsekség létrehozását.

Mindezzel viszont már eljutottunk a nemzeti mozgalmak újabb szakaszába, amelyekben az ortodox egyház

szerepe még inkább a háttérbe szorult. Nemcsak az egész mozgalom, s ami ennél még fontosabb, az egész

társadalom elvilágiasodása hozta ezt magával. A politikai szerep korlátait elsősorban az jelentette, hogy az

ortodox egyház alapvetően konzervatív volt még a 19. században is, sokkal inkább a múlthoz kapcsolódott, mint

a jelen feladataihoz, és sohasem tudott megszabadulni a világi hatóságokhoz való kötődésétől, még akkor sem,

amikor ezek a világi hatóságok nem a nemzetállamot jelentették – mint Szerbiában, Romániában,

Görögországban, később Bulgáriában –‚ hanem az idegen hatalmat, mint a szerbeknek és románoknak Ausztria-

Magyarország, vagy az örményeknek és grúzoknak Oroszország.

Ahogy a nyelv esetében már láttuk, az egykori pozitív vonás ismét visszájára fordult. Az ortodox egyház

konzervatív, vagyis megtartó ereje most már gátolta a fejlődést, még ha az idegen hatalmakkal szemben a

nemzeti öntudat ébrentartásában még hosszú ideig meg is volt a szerepe. Ez a megtartó, konzervatív erő viszont

évszázadokon át igen pozitív kihatással volt számos kelet-európai és kaukázusi nép fejlődésére, etnikai, később

nemzeti öntudatának megőrzésére. Ezt a pozitív szerepet az illető népek mai történészei, általában a történetírás

teljes mértékben elismeri és becsüli.

2. Képek


1. Magyar egyházak az Egyesült Államokban

MAGYAROK KÜLFÖLDÖN

PUSKÁS Julianna

Magyar egyházak az Egyesült Államokban

A magyarok, Közép-Kelet- és Délkelet-Európa népeivel együtt, a tengerentúlra vándorlás áramlatába a 19.

század utolsó és századunk első évtizedében kerültek. Az „új bevándoroltak” – ahogyan őket Amerikában

nevezték – többségükben falvakból érkező parasztok, kézművesek voltak. Etnikai és nyelvi tarkaságuk született

amerikaiak számára szinte bábeli zűrzavar képét jelenítette meg. Mivel e bevándorlási hullám az expanzív

iparfejlődés munkaerő-szükségletét elégítette ki, az újonnan érkezők a bánya- és iparvidékekre, városok

külterületeire húzódtak. A már korábban letelepedett és urbanizálódó népesség idegenkedéssel és előítéletekkel

igyekezett elzárkózni tőlük.

A fiatal amerikai köztársaságban a nemzeti politika egyik fontos elve lett, hogy az állam és az egyház egymástól

elkülönülve működjön. Ne legyen hivatalos államvallás, ne kérhessen kedvezményeket egyik felekezet sem a

kormánytól. Saját vallásos meggyőződéséhez, annak kifejezéséhez minden embernek joga legyen.

E hagyományos tolerancia ellenére is a magyarországi bevándoroltak megütközést keltettek az amerikai

egyházakban népi vallási kultúrájukkal, sajátos egyházi szokásaikkal. „Evangelizálni kell az idegeneket, vagy

ők fognak minket pogánnyá tenni. Amerikanizálni kell őket, vagy ők fognak minket idegenné tenni.” Ez az

idézet kifejezi azokat az értékítéleteket és célkitűzéseket, amelyekkel az amerikai egyházak megkezdték

belmissziós tevékenységüket az „új bevándoroltak” „megtérítésére”, „evangelizálására” az amerikanizálás

érdekében. Eszközül anyagi támogatást, erkölcsi ösztönzést és nyomást használtak.

Egyoldalú lenne azonban a kép, ha csak az amerikai egyházak e törekvéseiből vezetnénk le az új bevándoroltak

egyházi közösségeinek, intézményeinek szerveződését. Körükben szintén megvolt ezekre az igény és

csoportjaik öntevékenyen is fáradoztak létrehozásukon. Ösztönözte őket vallási érzületük, még inkább vallási

gyakorlatuk olyan közösségi tevékenységeinek szükséglete, amelyekhez szülőföldjükön hozzászoktak. Az

egyház hiányát különösen érezték sátoros ünnepekkor, valamint családi eseményeknél: házasságkötés, gyermek

születése és főleg haláleset idején. A közösség részvételét, a papok szolgáltatását ilyenkor még a vallásos

érzelmektől mentesebb személyek is szükségelték. De az egyházak ígérkeztek olyan szervezeti keretnek is,

amelyen belül leginkább reprodukálhatták korábbi falusi közösségek számukra fontos szokásait. Érthető tehát,

hogy legváltozatlanabb formában az új környezetbe a bevándoroltak egyházi tradícióikat igyekeztek átplántálni.

A magyar bevándoroltak körében a szervezkedést a reformátusok indították, és ők jártak a munkában mindvégig

élen. Az első magyar egyház 1890-ben Clevelandben, Ohio államban alakult „Clevelandi Magyar Evangéliumi

Reformált Egyház” néven. Alkotmányában leszögezte, hogy az egyház „szerves tagja az Egyesült Államokban

létező reformált egyháznak (Reformed Church in the United States), mindazonáltal a magyarországi ev. ref.

egyház tagjának is tekinti magát, amennyiben ezzel a lelki közösséget mindenkor fenn fogja tartani”. Az első

római katolikus magyar egyházi közösség szintén Clevelandben alakult, 1892-ben, „Szent Erzsébet” néven. Bár

a protestáns Bodrogköz volt a magyar anyanyelvű kivándorlók egyik központja, az amerikai magyarok között a

római katolikusok számszerű többsége már a századfordulón vitathatatlan. Hogy egyházaik mégis lassúbb

ütemben épültek, azt részint magyarázza, hogy a liturgia nem kötődött olyan kizárólagosan az anyanyelvhez,

mint a protestánsoknál, részint, hogy a római katolikus egyházi főhatóságok szigorúbb feltételekhez kötötték az

etnikai egyházak létesítésének engedélyezését. Az ír püspökök, akik ez időre az amerikai római katolikus

egyházi pozíciókat uralták, mint az amerikanizálódás legbuzgóbb szorgalmazói csak akkor járultak hozzá az

etnikai egyházközségek szerveződéséhez, ha a közösség tanúsítani tudta, hogy papjának eltartásához,

intézményének működéséhez anyagi erővel rendelkezik. Ehhez még hozzájárult, hogy az ír püspökök teljesen

tájékozatlanok voltak a magyarországi népesség nemzetiségi viszonyairól. Nem értették, hogy miért lépnek fel a

magyarok egyházközség alapításának igényével akkor, amikor ugyan azon a helyen például szlovákok már

építettek római katolikus templomot.

A magyar egyházi közösségek alakulásának, templomaik építésének fő időszaka századunk első két évtizede.

Ekkor már valamennyi felekezethez tartozók létrehozták a maguk közösségeit: az említettek mellett a görög

katolikusok, izraeliták, luteránusok és baptisták. Sőt ez időben kezdenek már önálló egyházi közösségeket

formálni azok a szekták is – például a „hetednapos adventisták” –‚ amelyek nem Magyarországról eredtek.


Az 1920-as évek közepére több mint kétszáz magyar egyházi közösség létesült az Egyesült Államokban: 89

református, 61 római katolikus, 13 görög katolikus, 9 evangélikus és 8 izraelita. Több településen, összesen 23

helyen létrejöttek a baptisták kis létszámú gyülekezetei.

Azt, hogy milyen erős volt a bevándoroltak által szerveződő egyházak kötődése az óhazához, mutatja többek

között, hogy a magyarországi református konventnek 1904-től sikerült közülük többet fennhatósága alá vonni és

megszervezni az „Amerikai Magyar Református Egyházmegyét”. Hasonló akciókra a római katolikus egyházak

szervezeti hierarchiája nem nyújtott módot. A római katolikusokkal a kapcsolatokat a magyarországi egyház

papok küldésével igyekezett fenntartani. Törekvéseiben érvényesültek politikai szempontok is: egyházi munkára

olyan, a magyar nemzethez lojális személyeket jelöltek ki, akiktől a magyarországi nemzetiségeknek

Amerikában kibontakozó mozgalmai ellensúlyozását remélhették.

Az új környezet, a megváltozott körülmények, a bevándorlók szándékai ellenére kezdettől fogva módosították

egyházaikat. A magyarországi bevándoroltak felekezeti megosztottsága és sok nemzetiségű összetétele

következtében a „magyar egyházi közösségek” etnikailag és vallásfelekezetileg többnyire vegyes tagsággal

formálódtak. Volt, amikor ez az egyház nevében is kifejezésre jutott, pl. a „Pittsburghi Magyar és Tót

Református Evangélikus Egyházközség”.

A bevándoroltak izoláltsága az idegen környezetben, amelyet legalábbis kezdetben valamennyien éreztek, azok

között, akik egymással kommunikálni tudtak, háttérbe szorította az óhazában érvényesülő felekezeti és etnikai

elkülönülést. Ahogyan viszont növekedett a bevándorlók száma, bontakozott etnikai tudatuk és öntudatuk,

felerősödtek az identitási igények. Előtérbe kerültek az elkülönülési törekvések, s így a kezdeti összeverődések

után egyházi közösségek váltak a rivalizálások és konfliktusok fő területévé, az etnikai, nemzeti aspirációk

kifejezőinek centrumaivá.

Közösségi szinten az egyházak lettek az etnikai történeti tradíciók képviselői. A magyar egyházak például

ünnepélyesen megemlékeztek olyan történelmi évfordulókról, mint március 15., október 6., Szent István napja.

De a csoporttudat erősítését, az egymáshoz tartozás demonstrálását szolgálták az ünnepségek templom alapkő

lerakásán, új templom vagy iskola avatásán, harangszenteléskor és egyházi közösségeik fennállásának

évfordulóin. A vallási közösségek magyar voltának hangsúlyozására szolgáltak a kifejezetten magyar

szimbólumok. Templomaikat óhazai modellek alapján igyekeztek felépíteni, a katolikusok azokat magyar

szentekről nevezték el. A magyar zászló és címer valamennyi templomban helyet kapott. Ünnepségeik

elmaradhatatlan tartozéka volt magyar ruhába öltözött csoportok szerepeltetése.

A papok magyarországi egyházi főhatóságaikhoz küldött leveleikben is gyakran utalnak arra, hogy a

bevándoroltakat egyházi létesítményeik alapítására sokkal inkább a nemzeti, mint a vallásos érzelem ösztönözte.

„Tagadhatatlan, hogy népünket – írta a hercegprímásnak a clevelandi római katolikus pap – csak kifejezetten

magyar érzelem kimutatásával és ennek ápolásával lehet megtartani a templom, a katolika szent

hitközösségének.”

Az egyházak vállalták az anyanyelv intézményesített oktatását. Irányításuk alatt kezdenek működni a

bevándorolt gyermekek számára az 1890-es évektől a „magyar iskolák”. Legtöbbjük hétvégi vagy nyári

foglalkozások keretében nyújtott magyar nyelven elemi ismereteket. Néhány nagyobb római katolikus

egyházközség még mindennapos iskolákat is tudott tartósabban működtetni.

A közösségi-társas tevékenységek sokfélesége, a feladatkörök kiszélesedése az etnikai, így a magyar

egyházaknak is legfőbb jellegzetessége az USA-ban. Ezek tették oly „világiakká” őket az óhazából odalátogatók

szemében, akik többnyire értetlenül és megbotránkozással szemlélték, hogy a templom alagsorában bált

tartanak, hurkát, kolbászt és más magyar holmikat árusítanak.

Az új környezet demokratikusabb légkörében és az egyházaktól függetlenül tevékenykedő társadalmi

szervezetekben szerzett tapasztalatok megnövelték a bevándoroltak emberi öntudatát. „A betegsegélyző

egyletek havi gyűlésein megtanultak indítványozni, szónokolni, szavazni, építeni és rombolni: ezen hatalmat

szeretnék a hitközségek terén is érvényesíteni” – olvasható az egyik római katolikus pap levelében.

*

Az egyházak a múlt és jövő közötti kapcsolat megteremtésének szolgálatával jelentős szerepet játszottak azon

pszichikai egyensúly elősegítésében, amely természetes szükséglet volt a kivándoroltak számára, amikor eredeti

közösségükből és kultúrájukból kiszakadtak és egy másik közösségbe, kultúrába való beilleszkedés útjára

léptek.


Az amerikai magyar egyházak jellege, funkciói azonban jelentősen módosultak, különösen a második generáció

felnövekedésével. Fokozatosan tért hódított a közösségekben az angol nyelv, a tágabb környezet értékrendje.

Napjainkban a bevándorolt nemzedék kihalásával a magyar egyházak száma az Egyesült Államokban egyre

csökken. A még meglévőkben – a későbbi bevándorlásokból nyert utánpótlások ellenére is – az

amerikanizáltság erőteljes. Ugyanakkor azokat a közösségi szokásokat, amelyeket a magyar kivándoroltak első

csoportjai magukkal vittek, leginkább az egyházak őrzik még ma is.

2. Képek


1. Luther útja a reformációhoz

FIGYELŐ

MAKKAI László

Luther útja a reformációhoz

Ebben az évben világszerte megemlékeznek Luther Mártonról, a reformáció elindítójáról, születésének 500.

évfordulóján. A Luther-évforduló egyben alkalmat ad arra is, hogy a protestáns – mind a lutheri (evangélikus),

mind a kálvini (református) – tanok történelmi szerepét a történeti irodalom feltárja. (A szerk.)

„Az én szüleim nagyon szigorúan bántak velem, s ettől félénk lettem... Az ő szigorúságuk okozta, hogy végül is

egy kolostorba meneküljek és szerzetessé legyek” – mondta Luther, visszatekintve arra a saját és a reformáció

jövőjét meghatározó lépésére, hogy félbeszakítva éppen csak megkezdett jogi tanulmányait, 1505. július 17-én,

22 éves fővel felvételét kérje az Ágoston-rendi remeték erfurti kolostorába. Menekülni akart, nem a haláltól,

hanem attól az élettől, amelyet nem ő szánt magának, hanem szigorú és ambiciózus apja.

Maga Hans Luther parasztfiú volt, de földnélkülivé vált, mert a kor szokása szerint a paraszti birtokot a

fiútestvérek csak egyike örökölhette, s az nem ő volt. Ha nem akart gazdatestvére bérese lenni, máshol kellett

kenyerét megkeresnie. Bányásznak ment és kemény, önmaga és családja szigorú fegyelmezésével jómódú

bányavállalkozóvá küzdötte fel magát. Fiában tovább akart emelkedni, jogásznak szánta, mert az a képzettség

biztosította akkor a leggyorsabb vagyoni és társadalmi előrelépést. Mikor Márton fia dicséretes eredménnyel

elvégezte az erfurti egyetemen a filozófiai tanfolyamot, melyről a továbbtanulás három útja, a jogi, az orvosi

vagy a teológiai szak nyílt, egy törvénykönyvet adott a kezébe drága ajándékul és szigorú elkötelezésül.

Megtoldotta ezt azzal a még elkötelezőbb tisztességadással, hogy ettől kezdve fiát nem tegezte, hanem jövendő

„úri” foglalkozásának elismeréséül „Ön”-nek szólította, sőt már feleséget is szemeit ki számára. Márton félt az

apjától, de tisztelte, sőt szerette is. Ezt a fájdalmas kettősséget nem enyhítette benne az anya hagyományos, s

ebben a korban, a Mária-tiszteletben különösen kiemelt közvetítő szerepe. Az ő anyja éppúgy rabja, sőt eszköze

volt az apai szigornak: egyszer – amit Luther soha sem tudott elfelejteni – egy szem dió elcsenése miatt véresre

verte. Luther engedelmeskedni akart apjának abban, hogy többre viszi nála, de nem úgy, ahogy apja szerette

volna.

A kor jellemzője a családi élet patriarchális jellege, mely az apának jóval nagyobb hatalmat adott mint ma, s a

gyermektől jóval nagyobb engedelmességet követelt. Ráadásul a kor a gyermeki engedelmességet vallási

szentesítéssel tette még nyomasztóbb kötelességgé. Nemcsak a tízparancsolat azon rendelésével, hogy „tiszteld

apádat és anyádat”, ami Luther szorongásainak is egyik forrása volt. De még inkább azzal, hogy az isteni Atyát,

s az istenember Krisztust mint az ember bűneire haragvó s ezekért őt kárhozatra taszító ítélőbírót mutatta be

elsősorban. Az utolsó ítéletkor adható kegyelmet a középkori egyház az embernek az isteni törvény iránt

legalább igyekvő engedelmességéhez, a „szent” életvitelhez, jócselekedetekhez kötötte. Persze az emberek nem

voltak „szentek”, s jócselekedeteket sem teljesítettek annyit, amennyivel „szentségük” hiányát pótolhatták

volna. „Szentnek” csak az érezhette magát, s az egyház csak azt fogadta el annak, aki még gondolatban sem

vétett a tízparancsolat egyike ellen sem, vagy ha ilyesmi mégis megfordult volna az agyában, böjttel vagy

imádsággal levezekelte. A „szent” ember „igaz” ember volt, amit ma úgy mondanánk (ha már ez a szó kopott

volna meg annyira!), hogy jó lelkiismerettel élt. A jó lelkiismeret mércéje a középkorban igen magas lévén,

elvileg csak a „bűnös világtól” elvonuló szerzetesek érhették el, gyakorlatilag közülük is csak azok, akik állandó

öngyötréssel vezekeltek. Az ilyeneknek ezután olyan „érdemeket” tulajdonítottak, amelyek már fölösen

meghaladták az „üdvösséghez” szükséges „szentséget”. Az „üdvösség” a „szenteknek” a haláluk utáni örök

nyugalma volt, a többiekre a pokol örök gyötrelmei vártak.

Márpedig a 14. századdal kezdődő s állandóan visszatérő pestisjárványok korában a földi élet nagyon rövid volt,

az örök élet pedig a pokol végtelen hosszúságával fenyegetett. Annál inkább fenyegetett, mivel a középkor végi

Európa az utolsó ítélet hamaros bekövetkezésétől rettegett. Előjelének vélték a háborúkat, járványokat,

üstökösöket, különösen pedig a török veszedelmet. Egyre-másra röppentek fel jóslatok, hogy ez vagy az a közeli

év lesz az utolsó. A növekvő pánikhangulatot csendesíteni kellett. Az ősi néphit ködéből előhozták és

„megszentelték” a halottak árnyéklelkeinek birodalmát mint purgatóriumot, tisztítótüzet, melyben a halál után

az utolsó ítéletig szenvedéssel le lehet vezekelni a földi életben elkövetett bűnöket. Az alamizsnálkodás

üdvösségszerző erejére hivatkozva pénzért is engedtek el purgatóriumi szenvedést a rászorulóknak, megszabott

összegért megszabott időre. Olyan jó üzletnek bizonyult a váltók, a „búcsúcédulák” árusítása, hogy végül már

bankárok vették bérbe lebonyolítását. Becsületes emberek, papok és világiak, főleg az ókori katolikus erkölcsöt


felelevenítő humanisták, élükön Luther idősebb kortársával, Rotterdami Erasmussal (1466?–1536), már akkor

hangot adtak megbotránkozásuknak. De hangjuk nem jutott el a tömegekig, mert a kiváltságos műveltek

számára írtak – latinul, míg a bűnbocsánatot árusító szerzetesek anyanyelven kínálgatták az annyira kívánatos

árut.

A szerzetesség, mely a korai középkorban otthont adott a kolostoraiba menekülő szegényeknek, s munkájukat

technikai találmányokkal (őrlő, kallózó, csertörő, kovácsoló malmokkal stb.) könnyítette, a középkor végére

egyetlen társadalmi „hasznot” tudott csak hozni: a „szentek érdemeit” öngyötrő aszkézissel gyarapítani. A

kolostori élet során a szerzetesek képzeletében a kísértő sátán fizikai létet öltött. A népi hiedelemvilág sokszor

kellemetlenkedő, de sokszor csak „lóvá tett” és kinevetett ördögöcskéiből a szerzetesek lázálmaiban emberevő

szörnyeteg lett, mely szövetségébe von embereket, főleg nőket (akikre a szerzetesnek még gondolni sem volt

szabad), általa megszállott és rontó hatalommal felruházott boszorkányokat. Luther maga is hitt a kísértő Sátán

fizikai megjelenésében. De kolostori életének első évtizedében még a Sátánnál is jobban félt az Istentől, a

haragos bírótól, akinek a Törvényben kimondott akaratát még a legszélsőségesebb aszkézis gyakorlásával sem

bírta teljesíteni, s mint később ráébredt, egyetlen ember sem képes teljesíteni.

Könnyű volna, s visszatekintőleg nem is volna tévedés Luther életét abban összefoglalni, hogy a kegyetlen földi

apától a kegyelmes mennyei Atyához menekült a kolostorba. A kor embere volt; a saját érdemeivel, „szent”

életével akarta kiérdemelni a bűnért haragvó legfelsőbb bíró felmentő ítéletét, elsősorban önmagának, hogy földi

apjával megbékülhessen, de embertársainak is, hogy fölös érdemei által kibékíthesse őket a mennyei Atyával.

Tökéletes szerzetessé lett, elöljárói is annak tekintették, sőt tehetségét felismerve egyetemi, de nem jogi, hanem

teológiai tanulmányokra küldték. Közben már morálteológiai előadásokat tartattak vele a nemrég létesült

wittenbergi egyetemen, végül hozzásegítették a legmagasabb teológiai képesítés, a doktorátus megszerzéséhez.

Így lett 1513-ban a „bibliaolvasás” professzora, s az maradt 1546-ban bekövetkezett haláláig.

Bibliai tanulmányai azonban sokáig nem juttatták el őt a Biblia lényegéhez, mert mint egyházának hű fia, nem

közvetlenül saját fejével és szívével olvasta, hanem az egyház hivatalos tanítóinak, a „doktorok”-nak

értelmezésén, mintegy szemüvegén keresztül. Nem is merve arra gondolni, hogy ő maga-magától lehet ilyen

tekintélyes „doktor”, alázatosan magáévá tette az akkor kötelező magyarázatot: az Isten „igazsága” az ember

elítéltetése, amitől úgy szabadulhat meg, hogy szabad értelmével és akaratával igyekszik az isteni törvényt

teljesíteni.

A kor elzárta Luthert a vigasztalás forrásától, a Bibliától. Ahogy kortársai, a humanisták közvetlenül

visszanyúltak az „emberség” eredeti forrásaihoz, az ókori morálfilozófusokhoz, úgy kellett Luthernek is a

másfél évtizeden át rárakódott átmagyarázásokon keresztül utat törni magának a szabad, jó lelkiismeret eredeti

forrásához, a Bibliához. A Biblia különös könyv, a szabadság könyve. Nincs görög és zsidó, nincs szolga és

szabad, nincs nő és férfi, hanem mindnyájan egyek az önmagát mindenkiért feláldozó Krisztusból áradó

szeretetben – mondja. Mondotta ezt egy olyan korszakban, amikor a római birodalom minden természetes

közösséget, családot, népet felbomlasztott és beleolvasztott a „római polgár” mesterséges, jogi rendjébe, amely

azonban maga is válságba került. Csak ebben a válságban válhatott ki egy új, addig nem ismert közösségteremtő

erő, a szeretet, mely természeti és jogi korlátokat nem ismerve kapcsolta össze az embereket egy kívülről,

felülről kapott eszmében, pontosabban ennek élményében, az egyedül Istentől és nem emberektől való

függésben. Önkéntesen szeretni pedig csak egy még nagyobb szeretet viszonzásával lehet. Az isteni szeretet

viszonzásával szerették az őskeresztények egymást, sőt ellenségeiket is, fő ellenségüket, a római birodalmat is,

melyet végül ez a szeretet legyőzött és az egyház oltalmazójává (igaz, idővel meghamisítójává is) tett.

Az egyéni és társadalmi szorongattatás válságából való szabadulás útját, az embertárs felé feltétel nélküli

bizalommal, azaz szeretettel való kéznyújtásnak szabadságát a Bibliában akkor fogalmazták meg, amikor a

keresztények még nem uralkodtak, hanem üldöztetést szenvedtek. A Krisztusban és követőiben mindent eltűrő

szeretet „örömüzenete” (az evangélium) belezárult a Bibliába. A bibliai kánon – az egyszer s mindenkorra

érvényes mérce – ezzel egy robbanóanyagot zárt magába, mely minden újabb egyéni és társadalmi válság

jelentkezésekor kiszabadulhatott és hathatott, ha volt valaki, aki kétségbeesésében végigjárta a visszavezető utat.

A válság az a visszavezető gyújtózsinór, mely végül is előidézi az újabb és újabb robbanást.

Luthernek másfél évezredet kellett visszafelé megtennie, s ez neki egy évtized gyötrelmet jelentett. Voltak

persze útmutatói is, közel fél évezred távolságban Szent Bernát (1091–1153), közel évezrednyi távolságban

Szent Ágoston (i. sz. 354–430), de valóban csak útmutatók voltak. Az ő szomjúságát csak a forrásnak és nem a

belőle csörgedező patakoknak és áradó folyóknak a vize csillapíthatta. Mikor a Zsoltárokat magyarázza

diákjainak, már megütötte fülét Dávid imádsága: „Igazságoddal szabadíts meg engem”, s mikor Pál apostolnak

római leveléről szóló előadásait készítette elő, valamikor 1514-ben, meghallotta a szabadító szavakat: „az igaz

ember hitből él”. Ez a hit pedig nem kevesebbet jelent, minthogy Isten a magát kereszthalálra adó Krisztus


„igazságát”, azaz másokért való feltétlen önmegadását tulajdonítja annak, aki ugyanúgy feltétlen önmegadással

hiszi és átéli azt, hogy a bosszúálló Isten önmagát adta halálra Krisztus keresztjén, s feltámadt Krisztusban mint

megbocsátó Isten.

A megkegyelmezett ember szabad ember, amnesztiát kapott, bűnei el vannak felejtve a Törvény előtt, de nem

önmaga előtt. Luthernek azt a meghatározását, hogy a hivő „egyszerre bűnös, egyszerre igaz és egyszerre

vezeklő”, úgy értelmezi a teológiáját talán legmélyebben megértő Henri Strohl (Luther jusqu’en 1520, 1962),

hogy „alázatos, bizakodó és aktív”. Nem bizakodik érdemeiben, de bizakodik abban, hogy nem várnak tőle

érdemszerző jócselekedeteket, s így szabadon, önként cselekedheti a jót. Így találta meg Luther a pszichológus

szerint identitását, a történész szerint a szabadság eszméjét, a teológus szerint az evangéliumot, mindmegannyi

forrását egy túláradó életörömnek, mely élete folyamán – nem hullámvölgyek nélkül – haláláig övé maradt.

S nem tartotta meg magának, hanem a kor nyelvére fordítva igyekezett azt átadni a német s ezen keresztül az

európai társadalomnak. Az 1517-ben kiszögezett 95 tétellel elindított reformáció iránytűi Luther röpiratai voltak

a római pápaság ellen, a német nemzet keresztény nemességéhez, a pápaság „babiloni fogságáról”, a keresztény

szabadságról. Ezekben végleg leszámolt a középkori egyházzal s annak mindenkit kötelező világnézetével.

Megtagadta a papi rend üdvösségközvetítő monopóliumát s meghirdette az egyetemes papságot: mindenkinek

közvetlen menetele van Istenhez a Biblián át, melyet maga fordított németre, megalapozva a német irodalmi

nyelvet. Ezzel megtagadta az egyházat mint emberi intézményt, s helyébe állította a „láthatatlan egyházat”, a

hivők időt és teret meghaladó szeretetközösségét, amely az embertárs önzetlen szolgálatában válik láthatóvá. S a

szolgálatokban nincs értékkülönbség, a dolgát jól végző cselédlány éppúgy hivatást teljesít, sőt istentiszteletet

végez, mint a pap, sőt sokkal inkább, mint az imákat mormoló szerzetes. Ezeket a gondolatokat kortársai

érdekeik szerint fogadták el és próbálták megvalósítani, fegyverrel. De Luther a fegyvertelenség prófétája

maradt. Hitet nem szabad karddal terjeszteni, mert ahol a prédikált evangélium nem segít, az erőszak még

kevésbé. A szembenálló parasztoknak és földesuraknak azt mondotta: ám harcoljanak mint emberek jogaikért,

de nem mint keresztények, mert azoknak csak engedelmesség van parancsolva.

Igen, igaza volt Lucien Fèbvre-nek, mikor Luthert a német idealizmus atyjának nevezte, s abban is, hogy

Németországban a forradalmak mindig egyéniek maradtak. Sokkal keményebben bélyegezte meg Marx a német

ideológia társadalmi tehetetlenségét. De megszülethetett volna-e Luther idealizmusa nélkül Kant, Fichte, Hegel

filozófiája? Marxé sem. Ezért mondhatta Lucien Fèbvre, mikor Luthernek eszméi tökéletlen megvalósulása

miatt érzett szomorúságáról szól: „Ennek az embernek talán joga volt, hogy szomorkodjék. A prófétának nem.”

2. Képek


1. Luther Márton

Luther Márton

Luther Márton bányászcsaládban született 1483-ban a szászországi Eislebenben. Egyetemi tanulmányait

Erfurtban végezte. 1512-től – Bölcs Frigyes szász választófejedelem meghívására – az új wittenbergi egyetemen

filozófiát adott elő. 1517. október 31-én függesztette ki 95 tételét a wittenbergi templom kapujára, melyekben a

valódi bűnbocsánatról, az isteni kegyelemről nyilatkozott, s elítélte a búcsúcédulákkal űzött visszaéléseket. A

következő években – különböző egyházi nagyságokkal folytatott vitái során – fejtette ki a katolikus dogmáktól

eltérő tanait. 1520. január 16-án a pápa kiátkozta. Luther válaszként megégette az átok bullát és az egyházi

törvénykönyvet. 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés elé idézték és felszólították, hogy vonja vissza tanait.

Miután ezt megtagadta, őt és követőit birodalmi átokkal sújtották. Bölcs Frigyes színleg elfogatta és Wartburg

várában 10 hónapig biztonságban tartotta. Itt fordította le az Újszövetséget és röpiratokat szerkesztett. 1522-ben

visszatért Wittenbergbe. Fejedelme megbízására írta meg az 1530-ra, Augsburgba hirdetett birodalmi gyűlésnek

az úgynevezett Ágostai Hitvallást. Élete utolsó éveiben folytatta teológiai munkásságát, lefordította az

Ószövetséget. Ő állította össze az első katekizmusokat, szorgalmazta az anyanyelvi oktatást. 1546. február 18-án

halt meg Eislebenben.

2. Képek


1. Kálvin és a magyar rendi ellenállás

BENDA Kálmán

Kálvin és a magyar rendi ellenállás

16–17. századi történelmünkön végigvonul a nemesség és a Habsburgok ellentéte. Mi volt a rendi álláspont elvi

indoklása, hatottak-e a nemesi magatartás kialakulására a kálvini tanítások?

Magyarország lakossága ebben az időben nagy többségében valamelyik protestáns egyházhoz tartozott. Egy

1606 elején, a római Curia tájékoztatására készült jelentés szerint ez időben Magyarország egész területén „ezer

eretnek esik az országban egy katolikusra”. A görögkeleti román és rutén lakosságot most nem számítva,

Magyarországon és Erdélyben a parasztságnak mintegy 10–15%-a tartozhatott a katolikus egyházhoz. A

városok szinte teljesen, a nemesség pedig legalább 9/10 részében protestáns volt. Az ország nyugati részében a

nemesség jórésze lutheránus, keleten viszont szinte teljes egészében kálvinista volt. Mindezt lényeges tudnunk,

mert miután az 1600-as években Rudolf császár-király megindította az erőszakos ellenreformációt, a

vallásszabadság kérdése élesen előtérbe került, s látszatra a fő ütközési pontot képezte az udvar és a nemesség

közt.

Tudjuk, hogy a katolikus egyház a világi hatalom isteni eredetét hirdette, és az uralkodó iránt teljes

engedelmességet követelt. A világi hatalom elleni támadás Isten elleni lázadásnak minősült. Ezt a tanítást

lényegében Luther is átvette, amikor hangsúlyozta a világi felsőbbség iránti engedelmességet. Hitbeli

kérdésekben ugyan Luther nemcsak megengedte, de meg is kívánta az engedelmesség megtagadását, idézve a

Biblia szavát, hogy „inkább kell engedelmeskedni az Istennek, hogy sem az embereknek”, de ez csak passzív

ellenállás lehetett.

Az uralkodói hatalom isteni eredetét vallotta Kálvin (1509–1564) is, azzal a kiegészítéssel, hogy az uralkodók

nem önmagukért, hanem a köz javára rendeltettek, s a hatalommal kötelességek is járnak. Az uralkodó köteles

gondoskodni az „igazi hit” előmeneteléről, népe békéjéről és jólétéről, s minderről Istennek számadással

tartozik; aki elmulasztja kötelességeit, vagy aki túllépi jogait, az szembehelyezkedik Isten parancsával, uralma

törvénytelen, ő zsarnok.

Isten – mondja Kálvin – két módon nyújthat szabadulást a zsarnok uralma alól. Az első: „Isten olykor az ő

szolgái közül támaszt valakit a nyilvánvaló megtorlásra és megbízza azzal, hogy bosszulja meg a bűnös uralmat

és szabadítsa fel az igazságtalanul elnyomott népet szánandó nyomorúságából”. Mindehhez hozzáteszi: „Isten

mindig igaz embereket választ ki erre a feladatra, akik felkelve a királyok ellen, valójában nem követnek el

erőszakot a királyi méltóságon, mely Istentől van. Pusztán egy magasabb hatalom megbízásából helyreigazítják

az alacsonyabb hatalom hibáit.”

Az aktív ellenállás másik formája az, amelyet Kálvin a magisztrátusoknak engedélyez. „Ha vannak a néptől

szervezett bizonyos felsőbbségek, amelyeket a királyok önkényének korlátozására állítottak fel (amilyenek

voltak hajdan a lakedémoniaknál a királyok ellenőrzésére rendelt eforoszok, vagy a római konzulokkal

szembeállított néptribunok...), akkor nem vagyok ellene, hogy ezek kötelességszerűen közbelépjenek a királyok

dühöngő önkénye ellen; sőt, ha ezek az erőszakosan önkényeskedő és a föld népét sanyargató királyokkal

szemben gyáván meghunyászkodnak, hallgatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel álnokul elárulják a

nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten annak védőiül rendelte őket.”

Kálvin tanait az ellenállásról még tovább fejlesztette tanítványa, Béza Theodor (Théodore de Beze), aki

nemcsak megengedte, hanem bizonyos esetekben kötelességévé tette a felsőbb és alsóbb magisztrátusoknak a

zsarnok uralkodóval szembeni fegyveres ellenállást. Kálvin és Béza munkái az 1550-es években tűntek fel

Magyarországon. Kálvin Genfi Katekizmusa már 1562-ben megjelent Méliusz Péter fordításában Debrecenben,

s az 1566-os gönci zsinat már arról rendelkezett, hogy a papok olvassák és tanulják Béza genfi hitvallását és

Kálvin katekizmusát. 1568. május 1-én a Tisza-jobbparti esperesek már arról tudatják Bézát, hogy Kálvin iratait

Magyarországon igen nagyra becsülik és szorgalmasan olvassák. Igaz, Kálvin Institutioja csak 1624-ben jelent

meg magyar fordításban, de a magyarországi protestáns papság és világi értelmiség már ezt megelőzően

ismerhette.

A kálvini tanok elterjedésével magyarázhatjuk meg, hogy korábban szokatlan hang jelentkezik a Habsburgok

uralma alá tartozó országrészben már az 1560-as években, amely valósággal számonkéri a katolikus uralkodótól

kötelességei elmulasztását. „Elfogytanak Úr Isten az jámbor fejedelmek, nincs gondviselője népednek, oltalma

seregednek” – panaszkodik a névtelen énekes. Miskolczi Csulyak István Bocskait búcsúztató prédikációja 1607-


ben pedig precíz felsorolását adja az uralkodói kötelességeknek. Helyenként a kötelességek felsorolása szinte a

kálvini Institutio átvételének hat. „Az igaz és Isten szerént való fejedelemnek tiszti nemcsak az – az mint mostan

sokaknak szokások –‚ hogy egyék-igyék és hasát, mint egy zsákot töltse, tárházát pénzzel rakja, jobbágyit

törvénytelen dolgokkal és adófizetéssel sarcoltassa, azonközben penig azt, hogy az őalattok valók mit egyenek,

igyonak, vagy minemő csendességben éljenek, meg nem gondolja, hanem [az a tiszte], hogy a tartományát,

jószágát békességben és igazságban tartsa, az szent tudományt homály és konkoly nélkül hirdesse, az

közönséges társaságot [érts: a társadalmat] jó törvényével és igaz atyafiúi szeretetével szentül és jámborul bírja

és igazgassa.”

De nemcsak a kálvini uralkodói eszmény volt ismert, hanem az isteni törvény útjáról letért uralkodóval

szembeni ellenállás joga is. Ezt tanúsítja a felső-magyarországi rendek magabiztos válasza, amikor a kassai

nagytemplomnak a protestánsoktól való elvétele ellen tiltakozva 1604 elején ezt mondják a császárt képviselő

Belgiojoso generálisnak: „Azok ellen, akik minket törvénytelenül hitünkben akarnak háborgatni, általán fogván

megoltalmazzuk magunkat, és ezért minket semmilyen vád nem illethet”.

De ha a kálvini tanok a zsarnokkal szembeni ellenállásról ismertek voltak Magyarországon, mi az oka, hogy

nem találjuk nyomát az 1604-es felkelés irataiban? Az, hogy a kortársak szemléletében a Bocskai-szabadságharc

nem tartozott az Institutioban második helyen említett rendi ellenállás kategóriájába. Magyarországon nem a

rendek keltek fel a zsarnok ellen, hanem a Kálvin említette első lehetőség valósult meg: Isten szabadítót küldött

Bocskai személyében.

Bocskai, felkelése első percétől kezdve Istentől küldött szabadítóként lépett fel. 1604 novemberében a Kassára

egybehívott rendekkel közölte: „Kegyelmeteknél nyilván lehet az, hogy engemet ily rövid idő alatt erre a

felséges Isten bölcs tanácsa indétott”, s a császárnak is megüzente: „ebben az Úr Isten cselekedett velem, e

mostani állapotomban Istennek az ő titkos tanácsából való végezését tekintse”. Isten küldöttének vallotta magát,

akinek feladata, hogy megszabadítsa népét a zsarnokság jármából. Minden lépéséről „onnan fellyül bizonyos,

Istennek az ő titkos tanácsából”, éppen ezért (megint tipikusan kálvini gondolat) az elért eredményekért nem az

övé a dicsőség: „Istené a dicsőség, valamennyire eddig is segített”.

De az országgyűlésre összegyűlt rendek is a szabadítót üdvözölték benne, a „magyarok Mózesét”, aki „az Úr

Istennek kedves és kellemes szent akaratjából” eljött, hogy levegye népéről a bilincset.

Szepsi Lackó Máté, a prédikátor krónikás följegyzéseiben olvassuk az 1604-es évnél: Ez időben a magyar

keresztyénség minden külső emberi segítségtől megfosztva vala. Nem vala kire szemeit oltalomnak okáért

függeszteni.” Aztán a krónikában új fejezetet kezd, melynek ez a címe: „Isteni segítség kezdetik”, első mondata

pedig: „Bocskai István urunk, a hitnek és a megromlott Magyarországnak hajnalcsillaga föltámada”. Ugyanezt

az érzést fejezi ki Debreczeni S. János Bocskaihoz írt költeménye, a Militaris congratulatio is. „Bihar

vármegyéből, hogy te ez kis helyből származtál oltalmunkra? Krisztus is jászolból és kis Názeretből jött világ

válságára. Így szokott ez lenni, ezt szokta mívelni az mennyek szent ura: az kisded szíveket, vezérelvén őket,

viszi derék dolgokra. Mojzes és Aron, Józsué, Gedeon példája ezt mutatja.”

Bocskai tehát a kortársak szemében a kálvini értelemben Istentől küldött szabadító, aki megvédi az „igaz,

orthodox hitet”, az „isteni törvényt semmibe vevő zsarnokkal szemben”, és visszaállítja az Istentől kívánt

rendet. Ez a rend azonban az évszázadok során kialakult nemesi jogok és kiváltságok restaurálása volt az

uralkodó és a vele szövetkezett katolikus klérus ellenében. A kálvini tanítás tehát erősítette, mert korszerű

ideológiai fegyverrel látta el a régi rendi törekvéseket, amelyek a vallásos meggyőződéssel nem is függtek

össze. Ez magyarázza meg, hogy a felkelők soraiban, sőt annak főnemesi élvonalában nemcsak kálvinistákat és

lutheránusokat, de katolikusokat is találunk. Ugyanakkor a kálvini ideológia azáltal, hogy Bocskait kiemelte a

rendi keretek közül, Isten felkent küldöttévé magasztosította és megkönnyítette a polgárság és parasztság

megnyerését is.

2. Képek


1. A magyar Lourdes: Máriapócs

HÁRSFALVI Péter

A magyar Lourdes: Máriapócs

„A lourdes-i Mária, összeszedte minden csodatévő erejét. Újra istenek alkonya van. Költözőben van már a

legjámborabbak hite is. A lourdes-i Mária még egy utolsó vergődéssel akar a szívekre hatni. Önök olvashatják.

A lourdes-i forrás csodákat mível. Elvisznek egy haló leányt, egy árnyat, aki kerek esztendő óta járni nem tud

már. A lesorvadt teremtést bemerítik néhányszor a forrásba. A leány jár, eszik, sőt énekel. A mankószüret

sohasem volt még olyan nagy Lourdes-ban, mint az idén. Így krónikázzák ezt a francia istenes lapok. Úgy

látszik, hogy közel van a vég. Tavaly csak híre kelt Lourdes bezáratásának. Jövőre már csaknem bizonyos lehet

az elmúlás. Csodák kellenek. Csodák. Jobban, mint valaha...”

Amikor Ady Endre Istenek alkonya című cikke a Budapesti Naplóban megjelent 1904 szeptemberében, még

nem tudhatta, hogy a következő esztendő végén Mária csodatévő erejét meg fogja mutatni Magyarországon,

éppen szülőhelye, a Szilágyság közelében, egy jelentéktelen kicsiny nyírségi falucskában, Pócson (illetve akkor

már Máriapócson) is.

1905. december 9-én a Budapesten megjelenő Görög Katholikus Hírlapban vastag betűkkel nyomtatva jelent

meg a következő közlemény: „A boldogságos Szűznek Máriapócson lévő kegyképét a hívők és hitetlenek nagy

száma f. hó 3., 4. 5-én könnyezni látta...”

Közöttük volt Gávris Kelemen szerzetes atya is, aki éppen a kegyképpel összefüggő szertartást végzett, s ő is

látta természetesen, hogy Mária csodatévő képén a szemek könnyben úszva csillognak.

A szerzetes atya a jelenlévő szemtanúk közül néhányat hivatalos tanúként kért meg, olyanokat, „kiknek

tanúsága teljesen pártatlan”. Köztük volt a falu jegyzője, Isoó György, aki protestáns vallású, dr. Balkányi Ernő

körorvos, zsidó vallású, Virtzfeld Jenő lutheránus gyógyszerész, a nyírbátori járásbíró és telekkönyvvezető.

Másnap pedig már ott volt a templomban a kislétai esperes-lelkész is fiával és Legeza Miklós végzős

papnövendékkel, s ők „saját szemeikkel is meggyőződtek a csodáról, a bűnbocsánatért esdeklő hivőkkel telt

templomban”.

Külön figyelmet érdemel a közlemény záró mondata: „Csodálatos esemény ez, mely éppen akkor történik,

midőn az alsóbb nép lelketlen izgatók által felbujtva a vallás szent meggyőződésében ingadozni kezd.”

A könnyező Mária-kép eredete Csigri Lászlóhoz, a község 1675. évi bírójához nyúlik vissza. Ő tette 1675-ben

azt a fogadalmat, hogy festet egy Mária-képet, melyet vagy meg akart magának tartani, vagy a pócsi, szerény kis

görög katolikus fatemplomban óhajtott elhelyeztetni. A kép el is készült. A helybéli paróchus öccse, Papp István

készítette, s hat magyar forintot kért érte. Ezt a bíró sokallta, nem vette át a képet, amely egy másik pócsi

lakoshoz, Hu Lőrinchez került és ő a templomnak ajándékozta.

Ez a kép „könnyezett” először 1696. november 4-én, vasárnap. Azután még – szünetekkel – 17 napig „sírt”,

december 8-ig. Az egri püspök a következő esztendőben rendelte el a vizsgálatot. Tekintélyes egyházmegyei

személyek 53 embert hallgattak ki, közöttük Corbelli császári tábornokot, a Tiszán inneni és túli részek

főparancsnokát. A vizsgálat 1698-ban zárult le, természetesen a könnyezés tényének megállapításával.

Azután a Mária-képet a császári család, főként a császárné kívánságára Bécsbe szállították, s a Szent István

székesegyházban helyezték el, a kendők pedig, amelyekkel a szent könnyeket felfogták, letörölték, az egri

jezsuiták templomába kerültek. A Mária-kép Bécsbe szállításának körülményeiről az egyházi szerzők

megjegyzik, hogy már szállítás közben jótékony hatással volt a népre, s Bécsben is, ahol magas fokra hágott ez

időben a vallási háborgás és zavargásoktól lehetett tartani. Az elvitt kép helyére az arról előzőleg Telekessy

István egri püspök által készíttetett másolat került.

Két évtized sem telik el, s 1715 augusztusában most már az új kép is könnyezni kezd. De ez idő tájt a környék

még több helységéből – Huszt, Tokaj, Mikola, Klokocsó – is jeleznek Mária-képről könnyezést. Pócson s az

említett helyeken is „hivatalosan” igazolják a könnyezést a szemtanúk, akik között mindig ott vannak a császári

katonaság tisztjei, s vannak más hiten lévők, főként protestánsok is. A vizsgálatot majd minden esetben

jezsuiták végzik.


Mindez, úgy látszik, megosztotta a pócsi könnyezés tömeghatását, mert Telekessy püspök arról panaszkodik,

hogy nem nagy tiszteletnek örvend a pócsi Mária-kép. Azt tervezi, festet még egyet, de azt Nagykállóban fogja

elhelyeztetni. Kálló előkelőbb hely, mint Pócs, sok kamarai hivatalnok és sok nemes ember lakik ott. Azt a

reményét is kifejezi a püspök, hogy ebben a tervében és még további terveiben is segítségére lesz az Isten és a

boldogságos Szűz. A kállói tervekből nem lett semmi, feltehetően Telekessy halála miatt, de azért is, mert Pócs

vonzereje mégiscsak növekedésnek indult.

A kép ilyen csodás híre nyilván közrejátszott abban, hogy a második „könnyezés” után, a század közepén

megépül az ócska kis fatemplom helyett a mai tetszetős, bár elég egyszerű barokk kegytemplom, mellette pedig

bazilita rendbéli görög katolikus szerzetesek számára egy kolostor. A szerzetesek 1750-ben költöznek be ide. A

bazilita rend ide telepítését Károlyi Ferenc támogatta, ő adott telket a rendház építéséhez, sőt pócsi birtokait is a

szerzeteseknek adományozta, akik ott gazdálkodni kezdtek, hogy ne szoruljanak rá a hivők adományaira. Sőt

olyan terv is felmerült, hogy Pócson papnevelő intézetet is létesítenek, de ebből nem lett semmi.

A pócsi görög katolikus egyházszervezéssel azonban szinte egy időben és szintén a Károlyi család

támogatásával minorita szerzetesek települnek meg Nyírbátorban, melynek népessége akkoriban protestáns

hiten volt. A minoriták és a pócsi baziliták együttesen végezték a környék népének lelki gondozását. A

minoriták főként a magyar ajkú protestánsok körében, a baziliták pedig a román és rutén nép körében

tevékenykedtek. A pócsi kegykép – hasonlóan Magyarország és általában Európa számos más hasonló

csodatevő kegyképéhez, kegytárgyához – így mindkét (egyaránt Rómának alárendelt) felekezet hitbuzgalmi

munkájának regionális központjává vált.

A könnyezések és a megismétlődő csodás gyógyulások híre eközben egyre nagyobb tömegeket vonzott Pócsra.

A pócsi lakosok a búcsúk alkalmával értékesíteni tudtak minden élelmiszert, s egyre nagyobb számban

vállalkoztak arra is, hogy különféle játékok, élvezeti cikkek, ajándéktárgyak árusítására sátrakat állítsanak fel,

alkalmi szállást adjanak a búcsúsoknak, akik nagy távolságokról, külföldről, napokon át gyalogosan

zarándokolva érkeztek a kegyhelyre. Nem véletlen, hogy a pócsi urbárium kiadásakor, 1772-ben a helység

benefíciumai között említik a búcsújárást is, ilyen szövegezésben: „Ezen helységben Boldogságos Szűz

Máriának tsudálatos szent képe lévén, mind római, mind görög szertartáson lévőknek búcsú alkalmatosságával

nagy sokasága szokott összvejönni, mely alkalmatossággal mindeneket jó pénzen eladhattyák.”

Nos, ezek után visszakanyarodhatunk a cikkünk elején már említett harmadik „könnyezés” kérdéséhez. Főként

azért, mert az 1905-ös „csoda” és a Görög Katholikus Hírlap már ismertetett közleménye erőteljes sajtóvitát

váltott ki, érthető módon főként a szabolcsi megyeszékhely lapjában, a Nyírvidékben. A lap akkori liberális és

művelt szerkesztője, Inczédy György jóvoltából többnyire olyan közlemények kaptak itt teret, amelyek a csodás

könnyezést és annak a néptömegek körében való terjesztését elítélték.

A lap 1905. december 17-én veszi át a pesti egyházi közlöny hírét, s a következő kommentárt fűzi hozzá:

„Képtelen és lehetetlen helyzet elé állít bennünket ez az újságközlemény – szerencsétlenségünkre – hogy

megláttuk.

– Komolyan beszéljünk róla!

– Miről?

– Arról, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy egy vászonra festett kép könnyezhet-e?

– Vagy talán arról, hogy azt a szép és kegyeletes kultuszt, a Szűz Mária kultuszát meg kell védelmezni a

profanizálástól – talán kufárok ellen, akik ebből a szent dologból üzletet csinálnak.”

Nincs értelme – és lehetetlen is – a sajtóvita részletesebb ismertetésének. Egy-két mozzanatot ragadunk csak ki.

Az egyik: Isoó György pócsi jegyző nyilatkozata. Az egyházi közlemény szerint ő az egyik tanúja a

könnyezésnek, aki az arról szóló nyilatkozatot aláírásával is igazolta. Most a Nyírvidékben két fontos dolgot ír

meg. Azt, hogy ő valóban ott volt a templomban, de a Mária-képet könnyezni nem látta, a másik pedig az, hogy

az arról szóló nyilatkozatot szintén nem látta és nem írta alá.

A másik: az egyháziak ennél az esetnél bevonták a vizsgálatba Ekkert László műegyetemi tanársegédet is, aki

oly nyilatkozatot tett, hogy a kegyképen semmi sérülés, semmiféle külső beavatkozásra utaló nyom nem látható.

Ezt a nyilatkozatot sokan a valóságos probléma megkerülésének tekintették, azzal gyanúsítva Ekkertet, hogy a

csodás jelenséget elfogadja. Erre ő nyilatkozatot adott, melyet szintén a Nyírvidék közölt. Ebből idézünk: „Mi

volt, amit a hivők a képen láttak és hogyan került az oda, erre csakugyan nem feleltem. És pedig azért, mert e

kérdést hozzám senki sem intézte, de nem is intézhette. Hiszen én nem voltam a kiválasztottak egyike, mert


bizony nem láttam, hogy a kép könnyezik. A pócsi Szűz Mária kép legújabb történetének a következő phásisait

különböztethetnők meg: A hívők e képet könnyezni látták. Én a képen mesterkedés nyomát nem láttam. Mások

következtetése pedig: csoda történt.”

Noha még itt sem fogalmaz Ekkert elég tisztán és egyértelműen, az mégis félremagyarázhatatlan: mások látták

könnyezni a Mária-képet, ő nem, mások következtethetnek arra, hogy csoda történt, ő nem.

A magyar szellemi és kulturális élet nagy egyéniségei is reagáltak a harmadik könnyezés után Máriapócsra, a

pócsi könnyezésre. Ady Endrét említjük először, aki 72 soros, 18 versszakból álló költeményt írt 1910-ben A

pócsi Mária címmel. A vers akár néprajzi elemzésre is kínálja magát, de inkább a költő akkori lelkivilágához ad

kulcsot. A válságok, csalódások után megújuló költő számára a pócsi Mária „regina vitae és maga az Élet”, s ez

a Mária, meg a „szilágyfalvi oláhok”, a pócsi búcsúsok és processziók elesettjeinek és buzgó hivőinek hite adja

vissza a költő hitét, és újra életre, harcra készülődik.

A magyar szellemi progresszió másik nagy alakja, Jászi Oszkár 1910-ben személyesen látogat el Máriapócsra,

hogy a helyszínen tanulmányozza a búcsújáróhely és az oda sereglettek természetrajzát. Ő nevezi Máriapócsot

Magyar Lourdes-nak. Folytatásos cikkét 1910. szeptember 11-én kezdi közölni a Világ című liberális-radikális

lapban. „Ez az a hely és ez az a kép, mely nyártól őszig, de az egész éven át is, mint hatalmas mágnes vonzza

maga felé a magyarországi mindkét felekezetű katolikusságot. Komoly emberek 400 000-re is teszik azt az

embertömeget, mely egy év alatt Pócson megfordul. A mai búcsú például a rossz idő és a kolerás hírek miatt

nagyon kevéssé sikerült, de azért mégis egybegyűlt vagy 10–12 ezer ember az ország minden vidékéről. Ez a

kisasszonynapi búcsú (szeptember 8.) a vagyonosabb és műveltebb római katolikus hívők napja, ellenben a

boldogasszonyi, úgynevezett orosz búcsún (augusztus 15.) az idén is vagy 60 000 ember kereste a szűz

csodatevő erejét.”

Jászi tüzetesen jellemzi a „szorosan vett ájtatosok”, „vallási prokuristák” szertartásait, ájtatosságait, de a búcsú

vidám vásárias komédiázását, felszabadult népünnepély jellegét is. Ez utóbbiból nézzünk egy részletet:

„Egyre új búcsúsok jönnek és az élet egyre hullámzóbb lesz. A nagy templom körül már vagy tízezer ember

hömpölyög, imádkozik, énekel, pihen, vásárol, a vacsoráját eszi, vagy a korcsmába fordul be ... Az utcákon az

elárusító bódék és asztalok százai. Lacikonyhások, perecesek, mézeskalácsosok, gyümölcsárusok, szentkép-,

olvasó- és keresztkereskedők, vallásos könyvek és füzetek kínálói ... Az árucikkek közül az idegen figyelmét

azok a sárga viaszfigurák ragadják meg leginkább, melyek minden bódé asztalán hatalmas garmadában

hevernek. Ezek a sárga viaszalakok a primitív mágikus művészet továbbélését jelentik a 20. század elején,

egyházi közreműködés mellett. A legmeztelenebb babona abban az egyházban, mely állítólag a pogányság

durva szertartásait megdöntötte. Olyan hamisítatlan varázslat, aminővel Afrika és Ázsia legelmaradottabb népei

foglalkoznak.”

Az egyházi szertartás leglényegibb mozzanata az úgynevezett „értetés”, de nem az „eredeti” kegykép

érintésével, hanem annak éremszerűen kicsinyített, szív alakú másán. Az érintés által a hívőre áldás száll,

bűnbocsánat, gyógyulás, megerősödés.

De Jászi nemcsak tüzetes tanulmányozója, leírója a pócsi búcsúnak és a búcsúsoknak. Jelzi a módját annak is,

hogyan lehet ebből a „babonavallásból” kivezetni, kiemelni a társadalom elesettjeit.

„Jó állami, felekezetnélküli népiskolákban tanítsuk népünket természettudományos ismeretekre. Adjunk neki jól

fizetett körorvosokat, tanítókat és mérnököket. Adjunk neki a szekularizáció útján földet, államilag organizált

termelő, fogyasztó és elárusító szövetkezetekkel. Szabadítsuk ki a falusi uzsorások és a celnai zsiványok

kezéből. Bocsássuk be a népet az elavult osztályparlament és a középkori vármegye sáncaiba. A klerikális és

soviniszta hecclapok helyett becsületes, ismeretterjesztő újságokat írjunk a számára. Ez az igazi

antiklerikalizmus. Az egyetlen, amely célra vezet.”

1983-ban a máriapócsi búcsúk rendjében 14 búcsúnap szerepel. Az első március 27-én volt, Gyümölcsoltó

Boldogasszony napjának tiszteletére, az utolsó december 4-én, Szent Miklós püspök ünnepe és Mária

szeplőtelen fogantatásának ünnepe alkalmából.

Az utóbbi esztendőkben évenként 80–100 000 fő vesz részt a pócsi búcsúkon. Közülük 5–7 ezer a külföldi,

többnyire a szomszédos országokból.

2. Képek


1. Az osztrák keresztényszocializmus történetéhez

KEREKES Lajos

Az osztrák keresztény-szocializmus történetéhez

A keresztényszocializmus a katolikus egyház válasza volt a kapitalizmus múlt századbeli robbanásszerű

fejlődésével együtt járó szociális problémákra. Ausztriában a keresztényszocializmus szellemi alapjait Karl

Freiherr von Vogelsang (1818–1890), Mecklenburgból származó földbirtokos vetette meg. 1859-től Bécsben élt,

ahol jelentős publicisztikai és tudományos munkát szentelt a keresztény morál elveire felépítendő társadalom

tervének kidolgozására.

Vogelsang egyike volt azoknak a katolikus szociálreformereknek, akiket a „Gründerzeit” látványos gazdasági

sikerei nem kápráztattak el annyira, hagy észre ne vegyék a munkástömegek körében egyre növekvő

nyomorúságot.

Vogelsang átfogó magyarázatot és megoldást keresett. Elméleti és publicisztikai munkásságának gerincét a

vallásos humanizmustól vezérelt társadalom megteremtése alkotta, egy olyan társadalomé, amelyik az

evangélium szellemében elítéli a kapitalista kizsákmányolást, megszünteti a „kamatrabszolgaságot”, az

államnak vezető szerepet biztosít az árak alakításában, társadalmi szerződéssel kiegyenlíti az osztályok

ellentéteit, a hivatásrendekbe szervezett társadalom egyes csoportjai egyenrangú partnerekként állnak majd

egymással szemben, a birtokos rétegek ismét vállalják a középkorban viselt kötelezettségeiket, védővámok

biztosítják majd a nemzetgazdaságok kiegyensúlyozott fejlődését. Mindezek hátterében a valóságos cél: a

kizsákmányoltak távol tartása a marxista szellemű munkásmozgalomtól. Vogelsang elméleti következtetései

többnyire irracionálisak voltak, mert figyelmen kívül hagyták a gazdasági és társadalmi fejlődés objektív

törvényeit, romantikus antikapitalizmusába és a középkori hivatásrendek újjáélesztésének tervébe reakciós

elemek is vegyültek, de a szociális viszonyokról adott elemzései értékesek, cselekvésének morális indítékai

tiszteletreméltók voltak.

Dr. Karl Lueger

Vogelsang tanítványai és követői közül jelentős egyéniségek egész sora emelkedett ki, akik a múlt század utolsó

évtizedeiben fontos szerepet játszottak a Keresztényszocialista Párt megalakításában és fejlődésében. Első

helyen a legendás hírnévvel övezett Dr. Karl Luegert (1844–1910), egykori bécsi főpolgármestert említjük meg,

aki valódi tömegpárttá fejlesztette a keresztényszocialista irányzatot. 1877-ben egyik alapító tagja volt a

„Keresztényszocialista Egyesületnek”, amely a 19. század utolsó évtizedében nagy tömeghatással képviselte a

keresztényszocialista reformeszméket. Ezek térnyeréséhez jelentős indítékot adott XIII. Leo pápa 1891-ben

kiadott enciklikája, a munkáskérdésekkel foglalkozó „Rerum novarum”. Noha a „szegények polgármestere”

nagy érdemeket szerzett a főváros modern kommunális berendezéseinek megalapozásában (villamoshálózat,

csatornázás, parkosítás, városrendezés), a néptömegek megnyerése érdekében nem riadt vissza az antiszemita

demagógiától sem, ami egy időre szembefordította őt az udvarral és a liberális polgársággal is. De ez csak

néhány évig tartó kisiklás volt a „szép Karl” pályafutásában. A századforduló idejére – éppen Lueger

vezetésével – a Keresztényszocialista Párt megbékült a hatalommal, sőt nélkülözhetetlen támasza lett a

nagytőkével és a nagybirtokkal összefonódott udvari politikának.

Az „irgalom nélküli prelátus”

A Habsburg birodalom 1918 novemberében történt széthullása és az 1918– 1919. évi forradalmi

tömegmozgalmak kirobbanása idején a Keresztényszocialista Párt – amely a paraszti és középrétegek körében

tekintélyes tömegbefolyással bírt – átmenetileg bizonytalanul ingadozott a Habsburg-restauráció és a

köztársasági államforma elfogadása között. Végül is a nemzetközi és belső realitásokat elismerve, a

Keresztényszocialista Párt is a köztársaság alapjára helyezkedett, sőt 1922 nyarától egészen az Anschlussig ez a

párt állította a köztársaság kancellárjait. Közülük is messze kiemelkedik Dr. Ignaz Seipel prelátus, a párt elnöke,

aki korábbi „szürke eminenciás” szerepét 1922 nyarán feladva a köztársaság – sőt az európai politika –

színpadára lépett, hogy 1932-ben bekövetkezett haláláig ott főszereplőként mozogjon.

Seipel politikai nézetei a forradalmi időszakban a korábbinál is nagyobb mértékben tolódtak el a társadalmi

haladás és a demokrácia elleni szenvedélyes szembenállás irányába. Lelke mélyén monarchista volt, de sokkal

világosabb elme annál, semhogy Keresztényszocialista Pártját elkötelezze a kül- és belpolitikailag kivihetetlen

restauráció programja mellett. Ellensége volt a köztársaságnak, de felismerte, hogy az adott feltételek között

együtt kell vele élnie, ezért belülről és felülről igyekezett annak fejlődését saját konzervatív szemléletével


egyező irányba terelni. Anschluss-ellenes volt, de nem az osztrák önállóság bázisáról, hanem mert a független

Ausztria létében kiindulópontot vélt látni a Monarchia visszaállításához. A protestáns Észak-Németországgal

szemben érzett fenntartásai ellenére tőle származik az „Ein Volk in zwei Staaten” (egy nép két országban)

jelszó, amely mégis nyitva hagyta a Németországhoz való csatlakozás lehetőségét. Politikája ambivalens volt,

csak a szocialista munkásmozgalommal szemben volt könyörtelenül következetes. A kommunisták és a

szociáldemokraták megítélésében a taktikai megfontolásokat szinte mindig elnyomta benne a megalkuvást nem

ismerő világnézeti hitvallás, ebből eredően egy olyan irracionális küldetéstudat, hogy modern inkvizítorként ő

hivatott az osztrák népet a szocialista eszmék kísértésétől megvédelmezni, illetve megtisztítani. Pártjának

vezetéséből kiszorította azokat, akik szemben álltak vele, vagy nem teljesen osztották „irgalmat nem ismerő”

politikáját.

Az 1922–1932 közötti évtizedre közvetlenül is Seipel nyomta rá bélyegét, de tanítványai, Engelbert Dollfuss és

Kurt von Schuschnigg politikájában, valamint a hivatásrendi társadalom fel építésének koncepciójával még

halála után is az ő árnyéka borult Ausztriára.

Az „osztrák fasizmus” kora

Hitler hatalomra jutásától kezdve Ausztria a két fasiszta vezér, Hitler s Mussolini egyre elviselhetetlenebb

hatalmi vetélkedésének lett a tárgya. A német nemzetiszocializmus a „német–osztrák nemzeti összetartozás”

teóriája alapján jogot formált Ausztriára és egyre brutálisabban lépett fel a védtelen kis szomszéd ellen, amely

végső kétségbeesésében a másik fasiszta vezérnél, Mussolininél, és az akkor erőteljesen olaszbarát magyar

Gömbös kormánynál keresett támogatást. Ausztria akkori keresztényszocialista kancellárja, Dr. Engelbert

Dollfuss megszívlelte Mussolini és a már régebben olasz vizeken evező Rüdiger von Starhemberg herceg, a

fasiszta jellegű Heimwehr fegyveres szervezet vezetőjének tanácsát, hogy a náci Németország külső

fenyegetését a demokratikus-köztársasági belpolitikai rendszer fasiszta szellemű átalakításával igyekezzék

kivédeni. 1934 februárjában a bécsi munkásság leverésével, a szociáldemokrata és kommunista Párt betiltásával,

majd a hivatásrendi fasiszta alkotmány bevezetésével Ausztria belpolitikai rendszere hasonlatossá vált a német

és olasz fasizmushoz. Rövidesen kiderült: naivitás volt azt hinni, hogy ettől megoldódnak a német–osztrák

ellentétek. 1934. július 25-én náci merénylők megölték Dollfuss kancellárt és az ország is – melynek élére

1934–1938 között Kurt von Schuschnigg keresztényszocialista politikus került – változatlanul a német annexiós

politika első számú célpontja maradt. Csak idő és a nemzetközi erőviszonyok változásának függvénye volt,

hogy Németország mikor határozza el magát a bevonulásra.

1934–1938 között Ausztriában a fasizmus sajátos formája uralkodott. Az akkori társadalmi és politikai

viszonyokat jellemezve többféle meghatározással lehet találkozni. Egyes szerzők a német és olasz fasizmustól

eltérő jegyei alapján „ausztro-fasizmusnak”, mások az egyház domináló befolyása miatt „kleriko fasizmusnak”,

némelyek az olasz korporatív társadalom-szervezethez való hasonlósága miatt „hivatásrendi

államszervezetnek”, vagy a jobboldali fordulat előkészítésében fontos szerepet játszó Heimwehr-szervezet neve

alapján „Heimwehr-fasizmusnak” is nevezik. Előfordul a „konkurens-fasizmus” megjelölés is, arra utalva, hogy

a külső kényszerítő erőkkel szembeni megelőző szándék volt a döntő. Mindegyikben rejlik valami igazság.

Megítélésünk alapvető szempontja az a tény kell legyen, hogy a parlamenti demokrácia megsemmisítésével, a

baloldali demokratikus erők likvidálásával, majd a hivatásrendi alkotmánnyal Ausztriában fasiszta rendszer jött

létre, amely átvette és alkalmazta, ugyanakkor sok tekintetben az osztrák viszonyokra alakította át a német és

olasz fasizmusok jegyeit.

Témánk szempontjából még egy érdekes vonást kell kiemelnünk: a fasiszta átalakulás a Keresztényszocialista

Párt irányítása alatt ment végbe, de úgy, hogy a parlamenti demokrácia általános likvidálása keretében a párt

önmagát is feloszlatta. Dollfuss és Schuschnigg ezzel a szemfényvesztő „önfeloszlatással” akarták megteremteni

a jogi alapot a pártok általános tilalmához, így akarták elkerülni az új parlamenti választást, attól félve, hogy az

a nácik átütő sikerét eredményezné. A végrehajtott fordulat értelme számukra az volt, hogy a pártokat

helyettesítő Hazafias Front anonimitása mögé rejtve változatlanul megőrizzék a Keresztényszocialista Párt

1930-ban kialakult vezető szerepét.

Osztrák katolikusok az „ezeréves birodalomban”

1938. március 13-án a német Wehrmacht bevonult Ausztriába, majd az április 10-én megrendezett népszavazási

komédia eredményeire hivatkozva közölték: az osztrák nép egyhangú akarattal csatlakozik a Harmadik

Birodalomhoz és teljes egészében lemond eddigi függetlenségéről.

Az osztrák katolikus egyház – élén Theodor Innitzer érsekkel – az Anschluss után megkísérelt békés

kapcsolatokat teremteni a birodalom vezetőivel, de a püspöki kar látványos közeledési gesztusai, demonstratív


hűségnyilatkozatai ellenére az egyház és a náci állam közötti béke nem maradhatott tartós, mert a birodalom

ausztriai helytartói – elsősorban Joseph Bürckel gauleiter – a katolikus egyházban, annak tanításaiban ugyanúgy

a konzervatív monarchista gondolat megtestesítőjét látták, mint Hitler a német katolikus egyházban. Az új rend

megszilárdításához elengedhetetlennek tartották, hogy a lakosság 90%-át egyesítő egyház befolyását

visszaszorítsák, sőt teljesen megszüntessék az ifjúság nevelésében, a jóléti, szociális és egészségügyi

intézményekben, a könyvkiadásban és az élet más területein. Innitzer érsek már néhány héttel az április 10-i

népszavazás után panaszos levélben hívta fel Bürckel gauleiter figyelmét az egyház sérelmeire, hogy a párt- és

állami szervezetek alacsonyabb beosztású képviselői ellenséges magatartást tanúsítanak a vallásos

meggyőződésüket hangoztató katolikus hivőkkel szemben, és ezeket növekvő számban bocsátják el állásukból.

1938 nyarán és őszén már nem lehetett kétséges, hogy a megtorló rendszabályokat a legfelsőbb helyről

diktálják: feloszlatták a salzburgi és innsbrucki egyetemek teológiai fakultásait. A katolikus kezelésben levő

iskolákat, internátusokat, tanfolyamokat, napköziotthonokat, óvodákat, csecsemőotthonokat és más

intézményeket bezáratták, illetve „nyilvános közösségi” iskolákká és „nemzetiszocialista diákotthonokká”

alakították át. Az addig katolikus kezelésben levő iskolák vezetőit leváltották és posztjukat rendszerhű

elemekkel töltötték be. Az iskolákból eltávolították a katolikus vallási jelképeket. A hatalom megkísérelte a

„Munkaközösség a vallási békéért” nevű államilag irányított szervezet létrehozásával a, mintegy 8000 katolikus

papot és szerzetest a nemzeti szocialista uralom támogatásának megnyerni, de ezzel az akcióval csak a papok

negyedrészénél értek el eredményt.

Az éleződő ellentétek 1938. október 7-én nyílt összeütközésig fokozódtak. Mint minden évben, ez alkalommal

is megrendezték a törökök ellen 1571-ben aratott spanyol tengeri győzelem napját, a „rózsakoszorú-napot”, ami

egyben az iskolaév kezdetének ünneplése is volt. Az egyház vezetőinek meglepetésére 9000 fiatal vonult fel a

Stephansdom elé, ahol olyan jelszavakat kiáltottak: „A mi vezérünk Krisztus!” – tehát nem Adolf Hitler. A

fiatalok soraiba csempészett 200 Hitler-Jugendista megkísérelt zavart kelteni és azt üvöltözték: „Dachauba az

áruló Innitzerrel!”, de a gyűlés többsége rövid úton eltávolította őket és éltette az osztrák függetlenséget.

Az osztrák nácik 200 000 ember fenyegető felvonulásával válaszoltak, ahol Bürckel nyílt harcot hirdetett a

„Judás Innitzer”-rel és katolikus egyházzal szemben. Valamennyi katolikus lapot betiltották, ugyanúgy a

kulturális szövetségeket is. Feloszlatták a rendeket és kolostorokat, az egyházadó megszüntetésével biztatást

akartak adni az államilag kívánatosnak minősített kilépési mozgalomnak. Később még brutálisabb eszközökhöz

is folyamodtak A Keresztényszocialista Párt volt vezető funkcionáriusainak nagy részét Dachauba deportálták,

majd a háború végéig letartóztattak 700 papot és rendtagot, közülük 110-et koncentrációs táborba hurcoltak, 40

papot kivégeztek, illetve életfogytiglani börtönre ítéltek. A terror a katolikus lakosság körében is fokozta az

ellenállást. A baloldali ellenállási mozgalom mellett a katolikus egyház hozta a legnagyobb áldozatokat a

független Ausztria újjászületéséért.

2. Képek


1. Muszlimok Magyarországon

HEGYI Klára

Muszlimok Magyarországon

Középkori magyar nyelvünk bővelkedett a muszlim szó szinonimáiban: izmaelitáknak, a muzulmán szó

elrontásával böszörményeknek, a saracenus-ból szerecseneknek, a Khorezm helynév után kálizoknak nevezte az

iszlám Magyarországon élő követőit.

Az első muszlimok a magyarokhoz csatlakozott kabarokkal érkeztek a Kárpát-medencébe. A honfoglalás után

számuk volgai bolgár és iráni néptöredékekkel szaporodott, a 11–13. században pedig további bolgár, kazár,

arab és baskír bevándorlókkal. A 13. században nemcsak számuk volt olyan magas, hogy még magyarokat is a

hitükre térítettek, hanem mint a pénzverő és sókamarák, meg vámok bérlői és kezelői, komoly gazdasági

befolyást is szereztek. Térnyerésük I. András (1205–1235) és IV. Kun László (1272–1290) idején már politikai

bonyodalmakra vezetett, olyannyira, hogy az uralkodók belső ellenzékük és az egyház nyomására kénytelenek

voltak adminisztratív intézkedésekkel korlátozni az izmaeliták gazdasági és politikai súlyát. A muszlimok

középkori pályafutásának az Anjou királyok szívós térítési munkája vetett véget: a 14. század végére ők is

katolizáltak, s mivel szétszórtan, legfeljebb kisebb településtömbökben éltek, nyomtalanul beolvadtak a

magyarságba. Hajdani elnevezéseik család- és helynevekben éltek tovább.

Ezután másfél évszázadon át csak átutazó muszlimokat, kereskedőket és diplomatákat látott az ország belseje,

déli vidékei viszont mind gyakoribb és több oszmán-török portyázót. Végül a 16. század derekán a törökök

megszállták az ország középső részét, s itt százötven évre az iszlámot tették „uralkodó” vallássá.

Az oszmán-törökök magyarországi uralma és berendezkedése sok tekintetben másként alakult, mint a balkáni.

Ezek közé tartozott az iszlám terjedése is. A balkáni hódításokat szervezett telepítési akciók követték, a félsziget

déli részét tömegesen, északi felét kisebb csoportokban szállták meg Kis-Ázsiából ideirányított telepesek.

Hatásukra a 15. században már a helyi lakosság minden rétegét elérte az áttérés: először a városok, a század

végére a falvak népességét is, mellettük a török hadseregben segédszolgálatra kényszerített keresztényeket. A

helyi földbirtokosok közül is sokan az iszlamizálásban látták kiváltságos helyzetük átmentésének egyetlen

esélyét. Keresztény családok ezrei próbáltak áttéréssel menekülni a gyermekadó, a devsirme rettenetes terhétől.

Végül néhány fanatikus helyi nagyság véres térítő hadjáratainak is áldozatul esett egy-egy kisebb körzet szinte

teljes keresztény népessége.

A későn megszerzett, távoli Magyarországra már nem jutott kisázsiai telepes, ez a veszélyes határtartomány

önkéntes vándormozgalomra sem csábított. Az országban, amely a török korban különben is a reformáció és

ellenreformáció harcával volt elfoglalva, az iszlám semmilyen vonzerőt nem gyakorolt. Nem úgy jelent meg,

mint a győztes hódítók vallása, amelyhez érdemes vagy szükséges csatlakozni, hanem mint az ellenség

kárhozatos hite, a háborús szenvedések kiváltó oka, amelyet keresztény ember akkor is megvet, ha politikai

kényszerből békére vagy éppen szövetségre lép a törökkel. A magyarok között kisszámú egyedi esettől

eltekintve ismeretlen volt az iszlamizálás.

Így a hódoltság muszlimjait azok között kell keresnünk, akiket a török államvezetés szolgálatra iderendelt.

Részben megbízható, részben csak sejthető adatok alapján a török terület várait védő haderőt az 1560-as

években 20–22 000 katonára becsülhetjük. A birtok jövedelmekkel fizetett szpáhi-katonaság száma messze

elmaradt a várvédőké mögött, az egész hódoltságban néhány ezerre tehető. Nagyobb centrumokban a katonaság

mellett népesebb-kisebb hivatalnoksereg, templomi alkalmazottak, velük iparosok és kereskedők éltek, az

apróbb helyőrségekben viszont nemigen találkozunk polgári lakossággal.

Számuk az ország akkori népességének legfeljebb 1%-át tehette ki, s még ők sem követték valamennyien

Mohamed hitét. A várkatonaság néhány alakulatában, elsősorban a lovas martalócok és a gyalogos azabok

között pravoszláv délszlávok szolgáltak, sok helyőrségben csak elöljáróik voltak muszlimok. A mohamedán

nevű katonák egy részéről is biztosan tudni, hogy frissen áttértek. S hogy a többi is inkább a Balkán szláv

népeiből, s nem az anatóliai törökségből származott, arról utazók tájékoztatnak, akik minduntalan megjegyzik,

hogy a magyarországi „törökség” nagy része bosnyákul vagy szerbül beszél. Török eredetű, muszlim

neveltetésű és iskolázottságú emberekkel főleg a vallási és vallásjogi alkalmazottak között találkozunk. Vallásos

fanatizmussal pedig az igazgatás felső köreiben, ahol a gyerekfővel áttérített és a szeráj iskoláiban kinevelt

renegátok szolgáltak.


A magyarországi muszlimok feltehetően nagyobb részének délszláv eredete világos nyomokat hagyott hitéletén,

mentalitásán és mindennapi szokásain. Már az iszlámtól erősebben érintett balkáni területeken is gyakran

érhetjük tetten a régi és az új vallás elemeinek keveredését. Muszlimmá azáltal vált az ember, hogy a hitvallás:

Allah istenségének és Mohamed prófétaságának elismerésével kinyilvánította ebbéli önkéntes vagy

rákényszerített akaratát, s ha férfi volt, alávetette magát a circumcisiónak.

E formális aktus nem okozott maradandó változást egy felnőtt keresztény lelkében, s minthogy „átnevelésével”,

új vallása megismertetésével senki nem törődött, ő maga pedig jószerivel a törököt is rosszul értette, a liturgia és

a vallási könyvek nyelvét, az arabot pedig sehogyan, még fiaiban sem hasonlított Kis-Ázsia vagy a Közel-Kelet

született muszlimjaihoz. Megtanulta és betartotta a vallás legfontosabb előírásait és tilalmait, mert

megszegésükért büntetés járt, de életmódjában és gondolkodásában a megtagadott keresztény vallás és

szokásrendje sok elemét megőrizte. A birodalom európai felében a közrendű muszlimok gyakran keresztény

nőkkel kötöttek házasságot, s ez generációkon át biztosította a régi szokások továbbélését.

Európai utazók csodálkozva látták, hogy pravoszláv kolostorok javára muszlimok is adományokat tettek, a török

főváros szomszédságában pedig muszlim szerzetesek gondozták egy keresztény szent sírját, ahová mindkét

vallás hívei elzarándokoltak. S gyakran és szánalommal írtak a „titkolt” keresztényekről, akik kényszerű

áttérésük után titokban régi vallásuk hívei maradtak.

A hódoltság szerbül és bosnyákul beszélő muszlimjai ilyen felemás hitet és szokásokat hoztak magukkal. Mivel

hitük emelte őket a másvallásúak fölé, öntudatuk hangsúlyozottan muszlim, s a nyilvánosság előtt folyó

hitéletük is az.

Az állam és a kegyes intézményeket alapító főemberek a vallásos élet minden kellékét biztosították. Muszlim

lakosságú helyeken templomok: kis, gyakran csak fából készített mecsetek, és nagyobb, kőből emelt dzsámik

épültek vagy alakultak át keresztény templomokból. Fontosabb központokban maguk a dzsámik vagy a melléjük

emelt alsó- és középfokú iskolák adtak otthont a vallástól erősen átitatott oktatásnak. A templomok közelébe

épültek és vallási alkalmazottak gondviselése alatt álltak a szociális intézmények: az ingyenkonyhák,

szállóházak és menhelyek, amelyeknek fenntartásához minden jó muszlim igyekezett tehetsége szerint

hozzájárulni, hogy a szegények gyámolításával is erősítse esélyét a túlvilági boldogságra.

A templomokban állami alkalmazásban álló személyzet látta el a hívek lelki gondozását. Míg a főváros és a

többi nagyváros óriási dzsámijaiban hadseregnyi alkalmazott működött, a kisebb vidéki templomokban gyakran

az általános papi teendőket ellátó imám és a híveket imára szólító müezzin alkotta az egész személyzetet.

Közepes nagyságú vidéki dzsámikban még előimádkozó váizt és a pénteki istentisztelet ünnepi imáját éneklő

hatibot is alkalmaztak. A budai Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomból átalakított Nagy Dzsámiban tíz

körül járt az alkalmazottak száma.

Az imám, a hatib és a müezzin köztiszteletnek örvendtek. Velük egészült ki a helyi vallási hierarchia, amelynek

élén a vallásjog alapján ítélkező bíró, a kádi, a jogtudós müfti és az oktatást vezető tudós müderrisz állt. A

közember tisztelte és szerette a szerzeteseket, a derviseket is, de az előbbi csoporttal ellentétben, nem fűzte

hozzájuk személyes kapcsolat. A birodalom eredendően muszlim területein a misztikus tanokat hirdető dervisek

az elidegenedett, ortodox vallással elégedetlen emberek tömegeit vonzották; a lanyha vallási és szellemi életet

élő, távoli európai határvidéken rendházaikba húzódva élték csöndes szerzetesi életüket.

A vallás és vallásjog alkalmazottai, összefoglaló nevükön az ulemák, nem tagolódtak egyházi szervezetbe, mert

európai értelemben vett egyház nem létezett. Nemcsak legmagasabb rangú fővárosi méltóságviselőik, hanem a

kisvárosi mecsetek alkalmazottai is Isztambulból kapták kinevezésüket és fizetésüket, a vallási intézmények

létrehozása és fenntartása is nagyobbrészt a kincstárat terhelte. Csak a magánalapítványokból élő létesítmények

örvendtek anyagi függetlenségnek, az illetékes bíróságok azonban az ő pénzügyeiket is rendszeresen

ellenőrizték. Ez az államnak alárendelt, egyház nélküli ulema-rend a török társadalomnak mégis élesen elváló és

önmagán belül is erősen tagolt rétegét alkotta, amely féltékenyen őrizte azt a hatalmat, amelyet mint a mindenre

kiható vallás letéteményese mondhatott magáénak.

Magyarországi képviselői e vallási hierarchia alsóbb régióiban foglaltak helyet. Viszont ők, meg az

igazgatásban szolgáló, tanult emberek alkották a helyi muszlimoknak azt a művelt, könyveket ismerő, olvasó és

elvétve gyűjtő rétegét, amelyik e messzi, idegen közegben is igyekezett a vallásos élet otthon megszokott rendjét

életben tartani. A helyi hatalmasságok, mint vallási intézmények alapítói támogatták őket.

A közemberek nagy tömege passzívan tűrte, hogy lelkéről gondoskodjanak, aktivitása kimerült a legfőbb vallási

előírások betartásában. Az iszlám öt parancsa közül ez idő tájt már csak kettő jelentett megterhelést: a napi


ötszöri, magányosan vagy közösségben végzett ima, melynek mosakodással egybekötött hosszadalmas rituáléja

nem tűrte a hevenyészettséget, meg a ramazán havi böjt, amelynek nappali sanyarúságáért evés-ivással töltött

vidám éjszakák nyújtottak kárpótlást. A maradék három parancs már anakronisztikussá vált: a kötelező hitvallás

legfeljebb az áttérőknek jelentett egyszeri megpróbáltatást, a mekkai zarándoklat ilyen távolságból

megkövetelhetetlen lett, és a szegények segítésére rendelt adó is rég beolvadt a többi adó közé.

A 16–17. század átlagemberét az öt parancs helyett inkább a viselkedési normák és tilalmak terebélyes

rendszere nyomasztotta. A nők elzártsága, a család bezárkózása, az erősen visszafogott társasági élet, amely

csak néhány vallási ünnepben meg a templomba, fürdőbe és piacra járás élvezetében oldódott fel, a kifelé

szigorú erkölcsi követelmények, az alkohol tilalma, az öltözködés társadalmi rétegekre megszabott előírásai, és

még egy sereg kisebb-nagyobb szabály még nehezebbé tette a veszélyes tartományban folyó amúgy is kemény

életet.

Az átlagos muszlim kereste és megtalálta az arany középutat látszat és valóság között. Az imákat és a böjtöt

betartotta, nehogy hitetlenség gyanújába essen; a nyilvánosság előtt erkölcsös életet élt többnyire egy feleséggel,

de ha megunta, könnyű válással másikat vett magához; nem látogatta a keresztény városnegyedek kocsmáit, de

szőlőt művelt és borát otthon iszogatta, egybekötve a tiltott dohányszívással; zajos társasági élet helyett pedig

inkább rabolni járt.

Háza lefoglalt magyar ház volt, nem hasonlított az anatóliai vagy balkáni lakóépülethez, használati tárgyainak,

kisegítő gazdálkodása módszereinek egy része is átvett. A magyarokkal alig érintkezett, viszont keresztény hiten

maradt katonatársai, esetleges keresztény rokonsága révén szoros kapcsolatban maradt a Magyarországra

beköltöző ortodox délszlávokkal: elkeveredve laktak közös városrészekben, együtt gazdálkodtak és kereskedtek,

ingatlanokat cseréltek, magánemberként összebarátkoztak vagy dühödten pereskedtek a kádi előtt.

Így azután nem lehet meglepő, hogy a jezsuita misszióknak már a török uralom idején is sikerült muszlimokat –

nyilván hajdani keresztényeket – megtéríteniük. Amikor pedig a törökök szorultak az országból, a katonákkal

nem ment el az egész muszlim népesség. Egy részük lakóhelyén maradt és kikeresztelkedett: feltehetően

visszakeresztelkedett.

Ha az iszlám Magyarországon még a hosszú török korban is kívülről hozott, idegen vallás maradt, különösen

így kellett lennie az újkorban. Számottevő muszlim népesség most is kívülről érkezett. Először 1878-ban,

amikor Bosznia és Hercegovina okkupációjával e két tartomány népességének 39%-át kitevő muszlimok is a

Monarchia határain belülre kerültek. Azután az első világháború alatt és után, amikor a megélénkülő államközi

kapcsolatok hatására néhány száz fős török kolónia: művészek, kereskedők és diákok éltek Budapesten. Az

1916: XVII. törvénycikk elismert vallássá emelte az iszlámot, ám a kolónia vágya, a saját mecset nem épült fel.

Helyette a távolról érkező zarándokokkal együtt Gülbaba rózsadombi türbéjéhez jártak ájtatoskodni.

2. Képek


1. A magyar katolikus egyház struktúrája a polgári korszakban. I. rész

LEXIKON

GERGELY Jenő

A magyarországi katolikus egyház struktúrája a polgári korszakban

I. rész

A római katolikus egyház a magyar történelem elmúlt ezer évében szerves része volt a mindenkori

társadalomnak. Az egyház kulturális missziójának, társadalomszervező funkciójának betöltését egy csodálatos

precizitással működő apparátus tette lehetővé. Az alábbiakban ezt mutatjuk be vázlatosan.

Az egyetemes egyház. A római katolikus egyház, mint elnevezése (katolikus) is jelenti: általános, egyetemes.

Jellegénél és természeténél fogva monarchikus, ami mind hierarchikus felépítésében, mind kormányzatában

kifejezésre jut. Másik fontos jellemzője, hogy episzkopális egyház: az egyházban a püspökökön (episzkoposz)

kívül senki másnak, sem a papoknak (klerikusok), sem a világi hivőknek (laikusok) – sem ezek valamiféle

testületének – nincs eredeti joghatósága; minden szerv a püspöktől nyerte egyházi jogkörét. A 118. kánon

kimondja, hogy kizárólag csak egyházi személyek nyerhetnek joghatóságot a pápától vagy a püspököktől; a

világiakat teljesen kirekeszti az egyház kormányzásából.

Az episzkopális egyház kialakulását követően, fokozatosan emelkedett a többi püspök (az apostolutódok) fölé

Róma püspöke, a mindenkori pápa, aki a középkortól abszolút uralkodóként áll az egyház élén. Az egyház

tanítása szerint a pápa Szent Péter, az Apostol-fejedelem utóda a római püspökségben és ezzel az egész egyház

feletti hatalomban. Az egykori magyar hercegprímás, a kiváló egyházjogász Serédi Jusztinián így foglalta össze

a pápa törvényhozó, tanító és igazságszolgáltató hatalmát (218. kánon): „A római pápa mint Krisztus

egyházának látható feje, Krisztus akarata szerint legfőbb, teljes, egyetemes és közvetlen joghatóságot gyakorol

az Anyaszentegyház minden része és minden tagja felett, az összes hit- és erkölcsi, továbbá fegyelmi és

egyházkormányzati ügyekben.”

A kánonok, az egyetemes zsinatok és a pápák által alkotott egyházi törvények, amelyek szervezeti, működési,

egyházkormányzati, fegyelmi, büntetőjogi stb. szabályokat foglalnak magukba. Ezeket kánongyűjteményekben,

a Corpus Juris Canoniciben foglalták össze. A római katolikus egyház 1918 óta érvényben levő törvénykönyve a

Codez Juris Canonici, amelynek összeállításában a fiatal Serédi fontos szerepet töltött be. A Codex

dokumentumanyagát pedig Codicis Juris Canonici Fontes címmel, 9 kötetben adta közre, amelynek utolsó

köteteit már saját neve fémjelezte. XXIII. János pápa 1963-ban – a II. vatikáni zsinat szellemében – elrendelte a

kánonok revízióját. A nagy munka 1965-ben indult, és napjainkban fejeződött be. A magyar egyházjogászok

újabb kitüntetése volt, hogy Bánk József, jelenlegi váci érsekpüspök, akinek kánonjogi munkái itthon és

külföldön is ismertek és elismertek, részt vett az új Codex munkálataiban. Az új egyházi törvénykönyvet II.

János Pál 1983. február elején mutatta be és emelte törvényerőre. Életbe lép ez év november 27-én.

A magyar egyház. Az egyes nemzeti egyházak – így a magyar katolikus egyház is – a világegyház szerves

részei. Püspökei – bizonyos hierarchikus közvetítést nem tekintve – közvetlenül a pápának alárendeltek. Az

egyház külső formájában Magyarországon is mint szuverén püspöki hatalom jelent meg, István király

államalapításának részeként. Szent István az egyháznak a maga illetékességi területén belül teljes szabadságot

biztosított saját alkotmánya (a kánonok) szerint, és ezt törvénybe is iktatta. Utána a magyar törvényhozás, az

igazgatási és bírói joggyakorlat a püspököt nevezi meg az egyház jogos képviselőjének és kormányzójának. Az

egyházkormányzat önálló territóriuma az egyházmegye, szuverén ura a megyéspüspök. A püspök a saját

egyházmegyéjében – a kánonok és az isteni jog által némileg korlátozott – szuverenitással, lelki és kormányzati

hatalommal bír. A katolikus egyház hierarchiája tehát a római pápára és a helyi püspökökre épül.

A katolikus egyházon belül a papi rend élesen elkülönül a világi hívektől. A katolikus klérus jellegét tekintve

két nagy csoportra oszlik: világi papságra és szerzetesekre. Nézzük először, hogyan alakult nálunk a világi

papság hierarchiája.

A hercegprímás. A hierarchia felülről lefelé a teljes jurisdictionalis alá-fölérendeltséget jelenti és egyben az

egyházkormányzat mechanizmusát is mutatja. A magyar katolikus egyházi hierarchia élén a hercegprímás, a

mindenkori esztergomi érsek áll. Az érseki joghatóság az ő esetében megkülönböztetendő a prímási


joghatóságtól, amely az egész magyar egyházra kiterjed. Az esztergomi érsek prímás különleges közjogi és

egyházkormányzati méltóság volt. Mint esztergomi érseknek legősibb joga a magyar király megkoronázása és

felesketése. 1384 óta Esztergom vármegye örökös főispánja. 1714 óta „római szent birodalmi herceg”. (III.

Károly király Keresztély Ágost esztergomi érsek prímás – aki 1707–1725 között töltötte be ezt a tisztet és a

szász hercegi családból származott – kérésére adományozta mindenkori utódainak e rangot. Ezt az 1712–15. évi

pozsonyi országgyűlés CXI. tc.-kel becikkelyezte. Utoljára Mindszenty József viselte. 1951-ben XII. Pius pápa

megszüntette a főpapok hercegi és egyéb feudális eredetű címét.) Az esztergomi érsek továbbá a magyar királyi

legfőbb titkos kancellári méltóság is.

Az esztergomi érsekek prímási rangja és a vele járó egyházkormányzati és közjogi jogosítványok a 13–14.

században alakultak ki. Az első esztergomi érsek, akit királyi oklevél 1239-ben prímásnak említ, Mátyás volt

(1239–1241). Ladomér esztergomi érsek (1279–1298) személyében nyerte el a prímási rangot, „primas ad

personam”. Végül is Kanizsay János esztergomi érsek (1387–1418) és utódai 1394-től viselik a „prímás és az

Apostoli Szék követe” méltóságot. A „legatus a latere” vagy „legatus apostolicus” megbízást mint esztergomi

érsekek kapták a pápától különleges ügyekben. A mindenkori esztergomi érsek prímás 1452-től külön pápai

kiváltság alapján „legatus natus”. Mint ilyen, a nuncius kikapcsolásával közvetlenül intézhette ügyeit Rómával,

és valamennyi egyházmegyét és kolostort (a pannonhalmi kivételével) szabadon vizitálhatott.

Az esztergomi érsek prímás a prímási jog alapján nemzeti zsinatot hívhatott össze, s azon elnökölt. A prímási

főszentszék a harmadfokú egyházi bíráskodási fórum. A prímási joghatóságból következik a püspökkari

konferenciákon való elnöklés joga is.

Az esztergomi aula, illetve annak egyházkormányzati része, két fő egységre tagolódott: az esztergomi általános

érseki helynökségre és ezen belül az 1892-ben felállított budapesti általános érseki helynökségre. (Miután a

főváros 1950 előtti területe az esztergomi főegyházmegyéhez tartozik.) Az érseket püspöki teendői ellátásában

egy vagy több segédpüspöke támogatta. Az esztergomi általános érseki helynök állt az adminisztráció élén. Az

oldalkanonok biztosította a személyes kapcsolatot a székesfőkáptalan és az érsek között, általában a prímás

bizalmi emberének számított és részt vett az egyházkormányzatban is. A prímási és érseki hivatal (Cancellaria

Primatialis et Archiepiscopalis) élén az irodaigazgató állt, aki egyben kanonok is volt. Az irodaigazgató után a

prímás titkára következett, aki személyes és bizalmas szolgálatokat végzett. Utána a ceremoniális, a levéltáros és

a könyvtáros következtek, akiknek munkáját az irodai segédszemélyzet támogatta.

A budapesti általános érseki helynökség vezetője is rendszerint esztergomi kanonok volt, személyzete egy titkár

és egy vagy több irodai alkalmazott. Az esztergomi érsekségnél, illetve a prímási irányításnál kell

megemlítenünk, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium I. (katolikus) ügyosztályának élén is többnyire

egy esztergomi kanonok állt, aki egyben állami rangot (miniszteri tanácsos stb.) is kapott. Hivatali ideje lejárta

után az illető legtöbb esetben – szolgálatai fejében – püspöki stallumot nyert. Az esztergomi székesfőkáptalan

tagjai közül került ki az érsek joghatósága alá tartozó bécsi Pazmanaeum igazgatója, illetve a budapesti

Központi Papnevelde prefektusa.

Érsekek és püspökök. Az egyes egyházmegyék történetileg kialakult tradíciók szerint érseki tartományokba

tartoznak. Az érseki tartomány élén a főegyházmegye főpásztora, az érsek-metropolita áll. Az érseki

tartományba tartozó egyházmegyék püspökei pedig az érsek suffraganeusai. A főegyházmegye (nálunk most az

esztergomi, a kalocsai és az egri) mint felsőbb szervezeti egység, mint érseki joghatóság, másodfokú bíráskodási

fórum, de nem korlátozza a megyéspüspökök önállóságát. Az egyháztartomány püspökei prezentálhatják a

jelöltet a tartományon belüli széküresedés esetén, és többnyire ők működnek közre a tartományba kinevezett új

püspök szentelésekor is.

Az alapvető egyházkormányzati egység az egyházmegye. Ennek élén az egyházmegye területén teljes

jurisdictióval bíró ordinarius áll, aki rendszerint megyéspüspök. Az egyházmegye kormányzását tartós betegség,

aggkor vagy egyéb akadály miatt egyedül ellátni nem tudó megyéspüspökök támogatására segítőt (koadjutort)

állítottak. A koadjutor lehetett „cum iure successionis” – azaz utódlási joggal felruházott – vagy anélküli, ekkor

a kódex egyszerűen segédpüspöknek nevezi. A püspökök koadjutorai általában felszentelt püspökök, és

korszakunkban a pápa nevezi ki őket.

Amennyiben széküresedés következik be, az egyházkormányzati teendőket a püspöki szék újbóli betöltéséig a

székeskáptalan tagjai által 8 napon belül választott káptalani helynök látja el. Nálunk a püspöki székek betöltése

1918-ig, amíg a király gyakorolta a főkegyúri jogot, a következőképp történt: a főkegyúr nevezte ki a püspököt,

akit a pápa prekonizált (ünnepélyesen püspöknek kihirdetett). A kinevezettet püspökké szentelték (consecratio).

A szentelést kivételes esetben a pápa, de bármelyik érsek és püspök végezhette, a püspöktársak

koncelebrálásával. Az új püspököt a világi hatalom közreműködésével beiktatták javadalmába (installáció). A


befejező aktus az illető egyházmegye székesegyházában történő ünnepélyes székfoglalás (intronizáció) volt.

1918 után a kinevezés jogát – a főkegyúri jogok gyakorlásának szünetelése miatt – az Apostoli Szentszék vonta

magához. A kinevezések azonban továbbra is a magyar állam előzetes meghallgatásával történtek. Ennek

menetét a kialakult gyakorlat alapján egy 1927-ben kötött megegyezés (intesa semplice) rögzítette.

Előfordulhatott az is, hogy a püspöki széket tartósan nem lehetett, vagy nem volt kívánatos betölteni. Ilyenkor

az egyházmegye élére a pápa teljes joghatósággal bíró apostoli adminisztrátort állított. Nálunk a trianoni határok

által kettészelt egyházmegyék egy részénél az itt maradt plébániákból önálló egyházkormányzati egységeket,

apostoli adminisztratúrákat különítenek ki. Ezek élén apostoli adminisztrátorok álltak, akik nem tartoztak

egyháztartományba, nem voltak érseki függőségben, hanem közvetlenül Rómának rendelték alá őket. Abban az

esetben, ha a szelt egyházmegye itt maradt (általában kisebb) részéből nem szerveztek adminisztratúrákat, akkor

az illető megyés főpásztor vikárius (helyettes) útján kormányozta egyházmegyéjének ezt a részét.

A megyéspüspököt az egyházmegye kormányzásában a segédpüspök és a püspöki aula, az

egyházkormányzatban közreműködők összessége segítette. Az aula adminisztratív szervezet, amelynek élén az

általános helynök (vicarius generalis) áll. Az őt követő szentszéki elnök (officialis) a püspöki szentszék, a

bíróság elnöke. Ez az alapfokú egyházi bíráskodási fórum. (Nem bocsátkozhatunk itt bele az adminisztráció és

az aula egyéb fórumainak ismertetésébe, mint pl. a tanügy, a cenzúra, a liturgia, az egyházi zene stb.)

A megyéspüspök egyházmegyéje plébániáit időközönként személyesen ellenőrzi. Az ilyen mindenre kiterjedő

vizsgálatot nevezik canonica visitatiónak, amelyről részletes jegyzőkönyvet vesznek fel. (Ezek a történetírás

becses forrásai.) A megyés főpásztor egyházmegyéjének valamennyi klerikusát tanácskozásba hívhatja. A

törvényhozó jellegű egyházmegyei zsinatra csak ritkán kerül sor. (Még ritkábban a tartományi vagy az országos

zsinatra.) A rábízottak kormányzásáról a püspök jelentéssel tartozik; püspöktársaival egyetemben 5 évente „ad

limina” látogatáson kell megjelennie a pápa előtt.

A káptalan és a kanonokok. Nem egyházkormányzati, de egyházmegyei szintnek megfelelő szervezet a

székeskáptalan. A főegyházmegye mellé szervezett káptalan a székesfőkáptalan. Ezek általában nagyobb

létszámúak voltak, mint az egyéb káptalanok. 1918-ig több egyházmegyében előfordult, hogy a székeskáptalan

mellett (amely helyileg a székesegyház mellett, tehát a püspöki székhelyen volt), egyéb, úgynevezett

társaskáptalanok is léteztek, önálló javadalommal és funkcióval. (Így pl. a szombathelyi székeskáptalan mellett

a vasvári, a kalocsai mellett a bácsi, az esztergomi mellett a nagyszombati és a pozsonyi stb.) A Horthy-

korszakban már csak egy egyházmegyében, a győriben működött társaskáptalan, a soproni, amelynek 5 tagja

volt. (1945 után ez a káptalan kihalt.) Az apostoli adminisztratúrák esetében a káptalan a püspöki székhelyen

maradt.

A székeskáptalan önálló javadalommal rendelkezett és mint jogi személy, nagyjavadalmasnak számított. A

káptalanokra kegyúri terhek hárultak (plébániákat tartottak fenn); eredeti funkciójuk a megyés főpásztor segítése

egyházi, liturgikus tevékenységének végzésében, valamint a tudományok előmozdítása volt. (Például a váradi

székeskáptalannak volt egy úgynevezett irodalmi stalluma is.) Így a káptalan tagjai, a kanonokok csak részben

végeztek lelkipásztori munkát és csak széküresedés esetén volt átmeneti jellegű egyházkormányzati funkciójuk.

Korszakunkra már megszűnt a káptalan tagjainak együttlakása és egy helyben maradása; a kanonokok önálló

házakban és háztartásban éltek. (Székhelyüket azonban tartósan csak a megyéspüspök engedélyével hagyhatták

el.) A káptalanonként változó számú kanonokok a káptalani javadalmakból a stallumuknak megfelelő rátában

jutottak jövedelemhez.

A káptalan élén a nagyprépost (praepositus maior) áll. A nagyprépost többnyire felszentelt (címzetes) vagy

választott püspök. Őt és a következő három kanonokot – lector vagy olvasókanonok, cantor vagy

éneklőkanonok és custos vagy őrkanonok – nevezték oszlopos vagy kolumnás kanonokoknak. A kanonokok

második csoportjába a prépostok, a kisprépostok – az egyházmegye területén élő társaskáptalan(ok) vezetői – és

a főesperesek tartoztak. A nagyváradi székeskáptalan kis prépostja pl. a Horthy korszakban az egyházmegye

megmaradt részének Debrecenből kormányzó adminisztrátora volt. Az esztergomi székesfőkáptalanban pedig a

4 kolumnás kanonokot 3 prépost követte, akiket Esztergom 3 városrészéről neveztek el. A harmadik kategóriába

a mesterkanonokok tartoztak, akiknek száma káptalanonként változó volt. Rangsoruk a stallum bírásának ideje

szerint alakult. A mesterkanonokok közé tartozott az oldalkanonok (canonicus a latere) – a püspök mellett

közvetlenül szolgáló kanonok –‚ továbbá a püspöki iroda igazgatója és az egyházmegye szemináriumának

rektora.

A káptalan tagjai a fent leírt szigorú rend szerint fokozatos előlépéssel követték egymást a tisztségekben. A

kinevezés, illetve adományozás mindig az így megüresedő mesterkanonokságra történt. A kanonokok

kinevezésének módja az évszázadok során sokat változott. A javaslattevés a megyéspüspök, a kinevezés a


főkegyúr joga volt. 1918 után a Szentszék igényt tartott e méltóságok betöltésére, de ezt csak a nagyprépostok

esetében tudta realizálni.

A káptalanok gazdagsága eredetileg a kultúra és a tudományosság emelését szolgálta. A polgári korban emellett

gazdasági és politikai szerepet vállalásuk is megnőtt. A lokális szerepvállalás mellett ott találjuk a kanonokokat

az országos katolikus társadalmi és politikai mozgalmakban, sőt még a sajtóban is. Ők töltötték be a napi

politikába ritkán bonyolódó főpásztorok intenciói szerint a közvetlen irányító szerepet.

Apátok és esperesek. A világi papság „középrétegének” felső részén helyezkedtek el a reális apátok és

prépostok. Ezek az apátok és prépostok nem szerzetesek, hanem olyan világi papok voltak, akik javadalmukat a

főkegyúrtól kapták. Csak eredetüket tekintve voltak szerzetesi rangok, az idők során szekularizálódtak. A

hierarchiában a püspöknél alacsonyabb, de a kanonoknál magasabb rangnak számítottak. Közülük néhányan

nagyjavadalmasok is voltak.

Az egyházmegye alacsonyabb szintű kormányzati egységei a főesperességek. A megyés főpásztor az általa

kinevezett főespereseken keresztül irányítja az egyházmegyéjét. Számuk az egyházmegye nagyságától és a

tradícióktól függően változó. Közülük első a székesegyházi főesperesség, melynek élén az egy házmegye

székesegyházának plébánosa áll, mint főesperes.

A főesperességek két vagy több esperesi kerületet fognak össze. Az esperesi kerület élén az esperes vagy

alesperes áll, aki az adott kerület valamely jelentős plébániájának plébánosa. Az esperest a püspök nevezi ki. Ő

érintkezik közvetlenül a lelkészkedő papsággal, a plébánosokkal; ő felelős a főpásztor rendeleteinek

végrehajtásáért, amelyek közül a publikusokat az egyházmegyei körlevélben (circulares) teszik közzé. Az

esperes volt a felekezeti iskolák felügyelője is. A hozzá tartozó plébániák papjait időnként értekezletre (papi

corona) hívja össze. Egyszóval tipikusan középszintű egyházi hatóság.

Plébánia, plébános. Az egyházkormányzat legalsó egysége a plébánia. A plébánia élén a plébános áll. A

plébánost – a kegyúr megkérdezésével – a megyéspüspök nevezte ki. A plébános közvetlen hatósága alá

tartoztak a segédlelkész(ek) vagy káplán(ok), a hitoktató(k), a felekezeti iskola tanítója illetve tanítói és a kántor

(kántortanító). A lelkipásztori munkát végző plébános – ha tartósan nem tudta ellátni feladatát – helyettest

állított maga helyett. (Például ha püspöki engedéllyel képviselőséget vállalt.) A nagy lélekszámú egyházakból

úgynevezett filiális lelkészségek (fiók- vagy leányegyházak) különültek ki. Ezeknek nincs plébánosuk,

lelkészeikről az anyaegyház gondoskodik. A plébánia mint alapegység mellett a megkeresztelt hívek összessége

alkotja az egyházközséget, amelynek választott elöljárósága a képviselőtestület.


1. Kereszt és trikolór. A katolikus egyház a nagy francia forradalomban

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

HAHNER Péter

Kereszt és trikolór

A katolikus egyház a nagy francia forradalomban

A 18. században hivatalosan minden francia katolikusnak számított, ezért a katolikus egyház volt a születések,

házasságok, halálozások nyilvántartója és törvényesítője. Teljes egészében kezében tartotta az oktatást. Kiterjedt

földbirtokaival a munkaképesek egyik fő munkaadója, jótékonysági intézményeivel (árvaházak, kórházak) a

munkaképtelenek egyetlen reménye volt. Aki nem részesült szentségeiben, az jogilag nem is létezett: nem

örökölhette szülei vagyonát, éhen pusztulhatott, nem nyugodhatott a temetők megszentelt földjében, a túlvilágon

pedig a „kárhozat” várt rá. A közigazgatási rendeleteket a pap hirdette ki a szószékről. A paraszt és a

mesterember hétköznapjait a templomi harangszóhoz igazodva szervezte meg, ünnepnapjai jó részét egyházi

szertartásokon töltötte. Az író és a tudós kártékonynak ítélt műveit az egyházi cenzúra semmisítette meg.

Minden jelentősebb esemény alkalmából közös imádságot, misét vagy körmenetet rendeztek. Ez utóbbi

megtiszteltetésben részesült 1789 májusában az a rendi gyűlés is, amely a forradalom első győzelmeivel

Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánította magát és hozzálátott Franciaország újjáteremtéséhez.

A régi rendszer olyannyira összefonódott a katolikus egyházzal, hogy az előbbi megdöntése szükségszerűvé

tette az utóbbi újjászervezését. A nemzetgyűlési képviselőket semmiféle antiklerikális elfogultság nem

befolyásolta egyházi rendeleteik meghozásánál. A hitélet kérdéseibe nem kívántak beleavatkozni, de nemzeti,

demokratikus és az új alkotmánnyal összhangban álló egyházszervezetet akartak kiépíteni. A népszuverenitás

elvéből kiinduló intézkedéseik azonban fokozatosan szembekerültek a katolikus hagyományok alapelveivel, a

francia püspöki kar és a befolyását féltő római Szentszék érdekeivel.

Az első csapást 1789. augusztus 4-e híres éjszakáján még megadóan fogadta az egyház; az egykori papi rend

képviselői hozzájárultak a tized eltörléséhez. A második lépéssel már monopolhelyzetüket számolták fel: az

Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata kimondta a vallásszabadságot. A következő rendeletet az egyre

kilátástalanabb pénzügyi helyzet követelte meg: Talleyrand püspök javaslatára 1789. november 2-án a nemzet

tulajdonává nyilvánították a klérus javait. Ezek után elkerülhetetlenné vált az egyházszervezet egészének

megreformálása, s a Nemzetgyűlés 1790 júliusában elfogadta „az egyház polgári alkotmányá”-t. A francia

katolikus egyházat kivonták a pápaság fennhatósága alól, az állami fizetéssel ellátott püspökök és papok

kinevezését pedig demokratikus választásokkal helyettesítették. A törvényhozók számára ezek után magától

értetődő volt, hogy az állami alkalmazottá váló papok (akár a katonák és a közhivatalnokok) hivatalba lépésük

előtt letegyék az esküt a nemzetre, a királyra és a törvényre – vagyis a papság polgári alkotmányára is. Ezt a

kötelezettséget azonban a papok és püspökök többsége már nem vállalta.

Az alsópapság fele, valamint – hét kivételével – valamennyi püspök megtagadta az esküt. A pápa 1791 tavaszán

ünnepélyesen elítélte a francia egyház polgári alkotmányát, és ezzel a konfliktus jó időre megoldhatatlanná vált.

Sok püspök emigrált, több pap visszavonta a már egyszer letett esküt, s a vallásos XVI. Lajos, aki komolyan

vette a francia uralkodók „legkeresztényibb királyi” címét, elszánta magát a forradalommal való nyílt

szembeszállásra.

Bekövetkezett az egyházszakadás: a francia papság az „alkotmányosok” és az „ellenszegülők” táborára bomlott.

Híveik között egyre gyakoribbá váltak a tettlegességig fajuló összecsapások. Az „ellenszegülők” hamarosan az

ellenforradalom leghatásosabb agitátorainak bizonyultak, az Alkotmányozó helyébe lépő Törvényhozó

Nemzetgyűlés pedig egyre fenyegetőbb dekrétumokkal kísérelte meg visszaszorítani tevékenységüket. A

forradalom balratolódásával az „alkotmányosok” is elveszítették lábuk alól a talajt. Ők az alkotmányos

monarchia egyházügyi rendeleteire tettek esküt – a királyság megdöntését, XVI. Lajos kivégzését, majd a

Gironde néven közismert, mérsékeltebb képviselők megbuktatását már egyre kevesebben fogadták el közülük.

A szélsőségesebb forradalmárok szemében ezért hamarosan az egész egyház azonossá vált a reakcióval: a

polgári alkotmány csak zavargásokhoz vezetett, a királypárti felkelőket az „ellenszegülő” papok lelkesítik.

Legjobb lenne talán egyszer s mindenkorra szakítani az egész kereszténységgel!


1793 őszén megindult a keresztényellenes kampány. Előbb vidéki városokban ütötte fel fejét, majd fokozatosan

a kormánypolitika szintjére emelkedett. Véget vetettek az istentiszteleteknek, házasságra kényszerítették a

papokat, az egyházi élet kellékeit pedig profán körmenetekben gúnyolták ki. A templomokat kisajátították, a

temetők bejárata felett táblák hirdették: „A halál örök álom!” E kampánynak konkrét politikai és gazdasági

funkciója is volt, képviselői megsemmisítették az ellenforradalmár papok agitációs lehetőségeit, a templomi

harangokból ágyúkat öntöttek, az egyházi kincseket pedig a nemzeti ügy javára értékesítették.

A kereszténység jogi felszámolását a Konvent végezte el. Eltörölte a keresztény időszámítást, új naptárt és új

ünnepeket vezetett be, eltiltotta a harangszót, a nyilvános istentiszteleteket és a papi ruha viselését. A

templomok elkobzásával, a közoktatás világi jellegének kimondásával, s végül a papság fizetésének

megszüntetésével gyakorlatilag 1794-re elválasztotta az egyházat az államtól.

Vallásalapítási kísérletek és népi kultuszok

A keresztény vallással a forradalom szakítani kényszerült, tehát a megoldás magától értetődik: létre kell hozni

egy új vallást, új kultuszokkal és új szimbólumokkal. És mi más lenne méltóbb az imádatra, mint maga az új

társadalmi helyzet, a forradalom évei, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség?

1793-tól 1797-ig háromszor tettek kísérletet új államvallás létrehozására. Mindhárom kísérlet az 1790-ben

megrendezett szövetségi ünnepek szertartásaiból építkezett. A kultusz színhelye a szabad ég alatt felállított

„haza oltára”, papjai a törvényhozók és az állami tisztviselők, a családon belül természetesen a családfő. Az új

szentírás az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, a katolikus szimbólumokat pedig a kokárda, a trikolór, a

vörös sapka és a szabadságfa helyettesíti. A haza oltáránál tartották meg – forradalmi himnuszok éneklése

közepette – az állami és családi ünnepélyeket, mégpedig a forradalmi naptárban kijelölt ünnepnapokon.

Az Ész kultuszát a keresztényellenes kampánnyal egy időben, 1793 őszén kezdték terjeszteni a párizsi sans-

culotte-ok mozgalmának vezetői. Az új istennő (egy színésznő által megszemélyesítve) népes kísérete ujjongása

közepette november 10-én a Konvent ülésére is bevonult, helyet foglalt az elnök mellett, majd magával ragadta

a képviselőket a Notre Dame-ban megrendezett „istentiszteletre”. A székesegyház belsejében egy dombra

felépítették a „Bölcsészet templomá”-t, mellette az „Igazság fáklyája” égett, s körülötte cserfaágakkal

koszorúzott, fehérruhás lányok énekelték az Ész himnuszait. Ész istennő az ateizmus, racionalizmus és a

materializmus elveit testesítette meg. A párizsi templomokban megszervezett frivol és szabados népünnepélyek

sikeresnek bizonyultak, maga a kultusz azonban a néptömegek körében alig talált követőkre.

A második vallásalapítási kísérlet Maximilien Robespierre, a forradalmi kormányzat legismertebb vezető

személyiségének nevéhez fűződik. „Aki meg akarja akadályozni a misét, ugyanolyan fanatikus, mint aki részt

vesz rajta!” – jelentette ki 1793 őszén, amikor reálpolitikai meggondolásokból szembeszállt a keresztényellenes

kampánnyal. A hatalom központosítására törekvő forradalmi kormány 1794 tavaszára felszámolta a sans-

culotte-ok mozgalmát, s az Ész istennője híveivel együtt elvérzett a guillotine alatt. Az idealista meggyőződésű

Robespierre azonban az ateizmust „arisztokratikus” eszmének tekintette, hiszen a népnek szüksége van arra a

tudatra, hogy egy mindenható lény felügyelete alatt áll, aki minden lépésére ügyel és – legalább – a túlvilágon

igazságot szolgáltat számára. Robespierre az 1794 tavaszán kibontakozó politikai válságból a franciák vallási

érzelmeinek újjáélesztési kísérletével kereste a kiutat. Kimondatta a Konventtel a modern világtörténelem

legabszurdabb parlamenti határozatát: a képviselők a francia nép nevében elismerték a lélek halhatatlanságát és

a személyes istenség, a „Legfelsőbb Lény” létezését. Az újabb istenség tiszteletére megrendezett ünnepély

azonban mind technikailag, mind politikailag balul ütött ki. Az 1794. június 8-án lezajlott szertartáson

ünnepélyesen felgyújtották az Önzés és az Ateizmus allegorikus szobrait, amelyek mögül a Bölcsesség szobra

koromtól feketéllve bukkant elő. A szertartást a Konvent elnökeként Robespierre vezette. „Főpapi” szerepében

nemcsak nevetségessé vált, de sikerült magára haragítania mind az ateistákat, mind a szkeptikusokat, mind a

keresztényeket.

A harmadik kísérletre a forradalmi kormányzat bukása és Robespierre kivégzése után két és fél évvel, 1796

végén került sor. A kultusz neve teofilantrópia volt, alapítójának Jean Chemin-Dupontès professzort, legfőbb

támogatójának Révellière-Lépaux-t, a végrehajtó hatalom élén álló direktórium egyik tagját tekintették. Elvetve

a katolicizmus (és Robespierre) személyes istenségét, a teofilantrópia „prófétái” az antik, távol-keleti és újkori

vallási nézetek szintézisét kívánták összekovácsolni, azzal a leplezetlen céllal, hogy „a polgárokat a vallás

segítségével családi és társadalmi kötelezettségeik teljesítésére késztessék”. Az új vallás szertartásai a korábbi

forradalmi és szabadkőműves kultuszokra hasonlítottak, sikerei pedig még az Ész istennője és a Legfelsőbb

Lény szerény népszerűségénél is mérsékeltebbnek bizonyultak.


Az új „próféták”-nak rá kellett ébredniük, hogy a keresztény vallás legfeljebb az ő polgári-értelmiségi

környezetük számára veszítette el intellektuális és emocionális vonzerejét. A városi és különösen a vidéki

néptömegek előtt az antikvitás és a felvilágosodás szimbólumaiból építkező, szabadkőműves jelképeket

felhasználó állami kultuszok formavilága teljes egészében idegen maradt; az államhatalom mindenhatóságát

hirdető mondanivalójukat pedig határozott ellenszenvvel fogadták. Gondolat és érzelemvilágukat a régi vallás

olyannyira uralta, hogy még a forradalommal rokonszenvező rétegek is katolikus- keresztény lelki

beállítottságuk „szűrőjén” keresztül tették magukévá az új politikai eszméket. Elég néhány pillantást vetni a

forradalom idején elterjedő népi kultuszokra, hogy az új politikai tartalom mögött tisztán láthatóvá váljanak a

régi vallás formai elemei.

A harcok során elesett nemzeti hősök sírjai több faluban búcsújáró hellyé váltak, ahol állítólag csodálatos

gyógyulásokra is sor került. A katolikus szentek helyére lépő forradalmi mártírok közül Jean-Paul Marat élvezte

a legnagyobb népszerűséget. Limoges-ban körmenettel vitték át szobrát a városon, s amerre a menet vonult, a

kereskedőknek be kellett zárniuk üzleteiket. Chablis-ban egy bizonyos Thomassin polgártárs a háza egyik

falmélyedésében álló Szent József szobrot Marat szobrára cserélte ki. Carcassone-ban, a jakobinus klub

tisztogatásai során ezt a kérdést tették fel valamennyi tagnak: „Mennyi időre veszítette el bizalmát Marat-ban és

a Hegypártban?” Aki nem tudott meggyőző hitvallást tenni, kizárták a klubból. Párizsban szent ereklye gyanánt

őrizték Marat kádját, lámpáját és hálósapkáját, bebalzsamozott szívét a ferencesek templomában helyezték el.

Álljon itt egy részlet az egyik közismert imából: „Ó, Marat, kinek emlékét örökké őrizzük, vigyázz az égből is

szabadságunkra, melyet oly bátran védelmeztél, oltalmazd a Hegypártot, melyet egykor tüzes lelked világított

meg...”. David híres festménye a halott Marat-ról az ünnepeken az új Piéta szerepét töltötte be, s hamarosan

összeállt a forradalmi hármasság s (csak éppen a „szent” jelzőt nem tették elé). Egyik tagja Marat volt, a másik

Lepelletier de Saint-Fargeau konventképviselő, akit a király halálára leadott mindent eldöntő szavazata miatt

gyilkoltak meg, a harmadik pedig Chalier, a lyoni jakobinusok kivégzett vezetője. Terjedőben volt a „hazafias

keresztvetés”, Marat, Lepelletier, a szabadság vagy a halál jegyében.

1794 tavaszán a forradalmi kormányzat képviselői már gyanakodva figyelték a mártírkultuszt. Aki „eltúlozza a

szabadság mártírjait joggal megillető tiszteletet”, azt egyes túlbuzgó tisztviselők gyanússá nyilvánították, s

hamarosan sikerült is állampolgári kötelességgé lefokozniuk a tömegek vallási jellegű érzelmi

megnyilvánulásait. A forradalmi kormányzat bukása után a mártírkultusz néhány hónapra újjáéledt. Marat

hamvait 1794 szeptemberében a Panthéonba szállították. 1795-re azonban a nyíltan fellépő ellenforradalmi

csoportok még a szabadság mártírjait ábrázoló szobrokat is összetörték, kultuszaiknak pedig erőszakosan véget

vetettek.

A kiegyezés

A vallási probléma a konzulátus megszilárdulásáig (1799) megoldatlan maradt. Bonapartét azonban nem

kötötték a népszuverenitás és a demokrácia előítéletei. „A társadalom nem létezhet vagyoni egyenlőtlenség

nélkül – jelentette ki –‚ a vagyoni egyenlőtlenség pedig nem létezhet a vallás nélkül... A vallás az égbe vetíti az

egyenlőség eszméjét és ezzel megakadályozza, hogy a szegények lemészárolják a gazdagokat.” A

katolicizmusnak nemcsak társadalmi funkciójával, de konkrét, politikai szerepével is tisztában volt: „Ma ötven,

Anglia zsoldjában álló emigráns püspök irányítja a francia egyházat. Meg kell semmisítenünk befolyásukat.

Ehhez szükség van a pápa tekintélyére.” A megegyezést meggyorsította, hogy Szent Péter trónját 1800-ban VII.

Pius néven az elődjénél jóval liberálisabb és türelmesebb Chiaramonti kardinális foglalta el.

1801. július 15-én Bonaparte és a pápa képviselője aláírta a Konkordátum néven közismert egyezményt. A

katolicizmust „a franciák többsége vallásá”-nak nyilvánították, papjai és püspökei részére állami fizetés

folyósításáról gondoskodtak. Az államilag kinevezett püspökök kánonjogi beiktatását a pápa hatáskörébe utalták

és meghirdették a nyilvános vallásgyakorlat teljes szabadságát. Mindezek fejében a papságnak végképp le

kellett mondania egykori kiváltságairól és tizenkét éve elkobzott birtokairól. A plébánosok hűségesküt tettek az

államnak, akárcsak a püspökök, akik ezen túl kizárólag a kormány engedélyével olvashatták fel a pápai

leveleket és nevezhették ki a papokat. Az „alkotmányosok” és az „ellenszegülők” ellentétének valamennyi

püspök lemondatásával és új kinevezésekkel vetettek véget. A beköszöntő vallási békét Bonaparte azzal tette

teljessé, hogy a pápa megkérdezése nélkül kiegyezett a protestáns egyházak képviselőivel is, és rendszeres

állami fizetéssel támogatóivá tette őket.

Talleyrand elismeréssel állapította meg: az első konzul nemcsak igazságosan, de nagyon ügyesen járt el. A

Bourbonokat megfosztotta a katolikus papok támogatásától, s ugyanakkor megnyugtatta az egyházi földek

felvásárlóit: birtokaik nem kerülnek vissza korábbi tulajdonosaik kezébe. 1789 legfontosabb vallásügyi

vívmányai fennmaradtak, s bebizonyosodott, hogy a vallási egység nem feltétele a szilárd államhatalomnak.


Franciaországot az egyház ismét „legidősebb leányá”-nak ismerte el – de az a „leány” már nemcsak gondját

viselte kiöregedett „apjá”-nak, hanem szigorúan kordában is tartotta.

2. Képek

história 1983-056kÁkosy lászló régi és új istenek egyiptomban a görög (kr. e. 332), majd a...

Documents