Hajléktalan végállomás

(egy szociális munkás feljegyzéseiből)

„Ez velem úgysem történhet meg” – mondja idegesen Gyuri, a jól öltözött 23 éves vékony fiú,

akit akarata ellenére édesanyja hozott be a Drogambulanciára. És aztán mégis megtörtént…

Gyuri édesanyja kicsi, törékeny asszony, az egészségügyben dolgozik. Özvegy, egyedül

neveli a két fiát. Gyuri a kisebbik. Már sokadik alkalommal jár itt, fiát most hozta be először.

Megkérem, hadd beszéljek Gyurival négyszemközt. Felteszem a szokásos kérdéseket, amikre

vonakodva, bizalmatlanul válaszol. Belátom, hogy itt nem juthatunk messzire...

- Az anyám ki akar rakni otthonról, de már ez sem érdekel, vannak barátaim, tudok hova

menni - mondja.

- Igen? Akkor gondoljuk végig - javaslom, és meglepő módon elkezdi sorolni az ismerőseit, a

Lacit, aki a barátnőjével lakik, a Józsit, aki a mamájával él együtt és a Tamást, aki ugyan

egyedül él, de mindig pecóznak nála néhányan, meg a régi barátnőjét.

- És mit gondolsz meddig fognak befogadni Téged, egy-két napra, vagy talán hosszabb ideig?

Nincs válasz, lesüti a szemét, maga elé bámul. Nem tudja, vagy inkább nem akarja tudni.

- Akkor marad az utca - vágja ki magát hosszas csend után, - az sem olyan rettenetes,

megleszek valahogy.

- Igen? Próbáltad már?

- Nem - válaszolja csendesebben, és most néz először a szemembe. Ezt bíztatásnak érzem.

- Akkor honnan tudod, hogy nem olyan rettenetes? Szerinted milyen érzés az, amikor

esténként egyedül kódorogsz az utcákon, és a lakások ablakain kiszűrődő fények egyike sem

azt jelzi, hogy Téged oda hazavárnak? Vagy amikor a lépcsőházba, ahová bevackoltad magad,

lakatot szerelnek fel, hogy oda többet ne tudj bemenni, és kidobálták minden meleg cuccodat?

Szerinted milyen az, amikor kint ülsz egy padon, a hideg a csontodig hatol és még az

elvonással is küszködsz? Milyen érzés, mikor a most még szép tiszta nadrágod, kabátod csupa

kosz, és nem tudod hol kimosni, vagy amikor már magad is undorodsz a saját szagodtól és

nem tudsz hol lezuhanyozni? Vagy szerinted milyen érzés, amikor lekoszolódott csövesként

feltűnő jelenség vagy, akire megvetéssel néznek az emberek, akit folyamatosan megtalál a

rendőrség, meg a közteresek? Vagy, milyen az, amikor bemész egy boltba, rögtön kiszúrnak,

figyelnek, és már lopni sem tudsz? Vagy amikor már a dealered is visszautasít, mert koszos és

büdös vagy és most sincs elég pénzed a cuccra? Vagy, hogy a régi haverjaid már nem akarnak

megismerni az utcán és te is inkább elfordítod a fejed szégyenedben? Vagy, hogy milyen

érzés, mikor egész éjszaka buszoztál és hajnalban hulla fáradtan ledőlsz egy padra, leveszed a

cipődet, hogy végre kiszellőzzön a befülledt lábad, majd jól besztondulsz, és arra ébredsz,

hogy kiraboltak, ellopták a papírjaidat, és már cipőd sincs, mehetsz tovább mezítláb? Aztán

szerinted milyen érzés, amikor a péntekesti bulizó részeg fiatalok csak úgy, minden ok nélkül

beléd kötnek, jó alaposan megvernek, összerugdosnak, mert számukra te egy senki vagy?

Tényleg nem olyan rettenetes? Mi marad akkor Neked, végiggondoltad? Az elfertőződött

sebeid, a kukázás, a kéregetés, meg a segged, amiből még pénzt csinálhatsz. És persze a drog

is a Tiéd, hogy mindezt rövid időre elfelejtsd. És van még valami - folytatom, hajléktalan

drogosként beállhatsz pushernek, így meglesz a napi adagod, a cigid, talán le is fürödhetsz

időnként a dealerednél, és fertőzheted az agyon higított drogoddal a fiatalokat, amíg le nem

buksz. És jön néhány év börtön, ahol megint csak a seggedre számíthatsz. Tényleg megleszel

valahogy?

Nincs válasz, csak ideges feszengés, lesütött szem és hallgatás. Behívom anyukát. Sír, zokog.

- Higgye el - mondja -, én már teljesen ki vagyok borulva, nem bírom tovább. Mindent

megpróbáltam már, amit lehetett - folytatja -, kértem, könyörögtem, hogy hagyja abba, hogy

változzon meg, kezeltesse magát, de Gyurival nem lehet. Csak ígérget, és közben semmit sem

csinál, folyamatosan hazudik, követelőzik, veszekszik, mintha kicserélték volna, mintha már

nem is az én fiam lenne. Az iskolát is abbahagyta, dolgozni meg nem akar, és egyáltalán,

semmit sem akar, csak drogozik, meg lop is, szinte minden mozdíthatót eladott már otthonról.

A saját lakásomban nem merem lerakni a táskámat, mert azt is elvitte néhányszor. Nem tudok

már együtt élni, nem lehet, nem megy a Gyurival…És ott van Lacika, a testvére, aki olyan

normális, dolgozik, barátnője van, de már Ő is teljesen ki van idegileg. Többször

megfenyegette már Gyurit, hogy álmában megöli. Nem tudom mit tegyek…Milyen anya az

olyan, aki kilöki a gyerekét az utcára? De a Gyurival nem lehet, már nem bírom tovább….A

rendőrség is kereste már otthon, micsoda szégyen, pont az én gyerekem…- és sír, zokog a

törékeny asszony.

Adok zsebkendőt és kicsit várok, hogy megnyugodjon. Azzal kezdem, hogy ezt a helyzetet

nem Ők, hanem egyedül Gyuri tudja megoldani, amihez mi itt minden segítséget meg tudunk

adni. A változás, a gyógyulás Gyuri nélkül nem megy. Neki kell meghoznia a döntést. Ha a

sok kérés és könyörgés ellenére Gyuri mégis a drogozást választotta, akkor ez az Ő döntése,

ezért Neki kell vállalnia a felelősséget. Ha most kizárják otthonról, akkor nyilván nem azért

zárják ki, mert nem szeretik, hanem azért, mert drogos életmódjával Gyuri felrúgta az

együttélési szabályokat. Ez Gyuri döntésének, a drogozásának következménye. Ha Gyuri előtt

most bezárul egy ajtó, akkor arról egyedül Gyuri tehet. Végső soron nem Ők zárják ki Gyurit,

hanem Gyuri zárja ki saját magát azzal, hogy nem tarja be a szabályokat.

Az utca végállomás - folytatom -, hajléktalan végállomás. Sokan vannak ott, vegetálnak, aztán

lehet, hogy meghalnak. Ez ilyen. De innen is el lehet indulni. Vannak utcai szociális

munkásaink, akik időről-időre megjelennek, adnak ennivalót, meleg ruhát, takarót, a

túlélésben segítenek. Visznek reményt és bíztatást a változtatásra, hogy nem muszáj

hajléktalan drogosként vegetálni, be lehet szállni az autóba, lehet engedni, hogy megtörténjen

a változás. Még innen is lehet új életet kezdeni.

Látom, hogy Gyuri nem hisz nekem. Ideges, feszült és már nagyon utálja ezt a beszélgetést.

Legszívesebben szaladna, futna el innen jó messzire. Aztán átadok egy szórólapot, amin az

utcai munkásaink, egy hajléktalan szállás, és tűcsere elérhetősége szerepel, de nem kell Neki,

az édesanyja teszi el. Bíztatom anyukát, hogy menjen el olyan csoportba, ahol találkozhat

hasonló helyzetben lévő hozzátartozókkal és ahol megértésre, bátorításra találhat. Gyuri jó

hangosan csapja be az ajtót, de előtte odavágja nekem, hogy „ez velem úgysem történhet

meg”. Távoznak, én meg hosszasan nézek utánuk az ablakból.

Néhány héttel később megkeresett Gyuri édesanyja, apró termete látszólag még kisebb lett.

Lecserélte a zárat. Azt mondja, Gyuri még néhány napig tombolt és fenyegetőzött a zárt ajtó

előtt, aztán most már nem. Azóta nagyon egyedül érzi magát, Lacikával sem tud miről

beszélni, túl nagy lett a csend otthon. Átadom a hozzátartozói csoport elérhetőségét és

vígasztalom kicsit, hogy mindig van remény, vannak olyanok, akiket az utca kijózanított, ma

már normális életet élnek, hazataláltak. Nehéz szívvel távozik, én meg hívom az utcai

munkásainkat, hogy van a városban egy új fiú, 23 éves Gyuri, aki nem hitte el, de Vele is

megtörtént.

Miletics Marcell