George Orwell

A fikusz

és az Antikrisztus

CARTAPHILUS KIADÓ

George Orwell: Keep the Aspidistra Flying

A FORDÍTÁS A KRITIKAI ÖSSZKIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

GEORGE ORWELL: THE COMPLETE WORKS. VOL. 1-20.

ED. BY PETER DAVISON, 1998 LONDON

SECKER AND WARBURG

Copyright © The Estate of Eric Blair

Fordította: Lázár Júlia

Sorozatszerkesztő: Nóvé Béla

Cartaphilus Kiadó, Budapest. 2005.

Felelős kiadó: Szász Zsolt

Hungarian translation ©

by Júlia Lázár

ISBN 963 9303 992

Nyomás Regiszter Nyomda és Kiadó Kft

HA EMBEREKNEK VAGY ANGYALOKNAK NYELVÉN

SZÓLOK IS, PÉNZEM PEDIG NINCSEN, OLYANNÁ LETTEM,

MINT A ZENGŐ ÉRCZ VAGY PENGŐ CZIMBALOM. ÉS HA

JÖVENDŐT TUDOK IS MONDANI, ÉS MINDEN TITKOT ÉS

MINDEN TUDOMÁNYT ISMEREK IS; ÉS HA EGÉSZ HITEM

VAN IS, ÚGYANNYIRA, HOGY HEGYEKET MOZDÍTHATOK

KI HELYÖKRŐL, PÉNZEM PEDIG NINCSEN, SEMMI

VAGYOK. ÉS HA VAGYONOMAT MIND FELÉTETEM IS, ÉS

HA TESTEMET TŰZRE ADOM IS, PÉNZEM PEDIG NINCSEN

SEMMI HASZNOM ABBÓL. A PÉNZ HOSSZÚTŰRŐ,

KEGYES; A PÉNZ NEM IRIGYKEDIK, A PÉNZ NEM

KÉRKEDIK, NEM FUVALKODIK FEL, NEM CSELEKSZIK

ÉKTELENÜL, NEM KERESI A MAGA HASZNÁT, NEM

GERJED HARAGRA, NEM RÓJJA FEL A GONOSZT; NEM

ÖRÜL A HAMISSÁGNAK, DE EGYÜTT ÖRÜL AZ

IGAZSÁGGAL: MINDENT ELFEDEZ, MINDENT ELTŰR...

MOST AZÉRT MEGMARAD A HIT. REMÉNY, PÉNZ, E

HÁROM; EZEK KÖZÖTT PEDIG LEGNAGYOBB A PÉNZ.

PÁL I. LEVELE A KORINTHUSBELIEKHEZ

13. RÉSZ (ÁTIRAT)

I.

FÉL HÁRMAT ÜTÖTT AZ ÓRA. MCKECHNIE

KÖNYVESBOLTJÁNAK HÁTULSÓ SZOBÁCSKÁJÁBAN GORDON, A

COMSTOCK CSALÁD UTOLSÓ SARJA, HUSZONKILENC ÉVÉHEZ

KÉPEST MÁRIS ELÉG ELNYŰTTEN, ÁTNYÚLT AZ ASZTALON, ÉS

HÜVELYKUJJÁVAL FÖL-LE BILLENTETTE A NÉGYPENNYS PLAYER’S

FEDELÉT.

Az utca másik oldalán a Prince of Wales órájának ütése

megrezzentette az állott levegőt. Gordon erőt vett magán,

fölegyenesedett, és a cigarettásdobozt a belső zsebébe gyűrte.

Majd elpusztult egy szál cigarettáért. Négy maradt. Még csak

szerda, és péntekig nem kapja meg a bérét. Belegondolni is

rossz, hogy egész este és a rákövetkező nap ne

dohányozhasson.

Előre lehangolták a másnapi dohánymentes órák, fölállt, az

ajtóhoz lépett, finom csontozatú, törékeny alakja remegett.

Jobb könyökén fölfeslett a kabát, a középső gombja

hiányzott, konfekciós flanelnadrágja elformátlanodott,

pecsétek mintázták. Felülnézetből is jól látszott, hogy a

cipőjét talpaltatni kell.

Apró csörrent a zsebében, mikor fölállt. Kívülről tudta a

pontos összeget. Öt és fél penny, kettő és fél meg egy

szerencsepénz. Megtorpant, előhúzta a nyomorúságos kis

hárompennyst, és rámeredt. Haszontalan vacak! Elment az

esze, hogy elfogadta! Előző nap történt, amikor cigarettát

vásárolt. – Ugye nem bánja, ha egy hárompennyst adok,

uram? – csiripelte az a kis szuka a boltban. Hát persze, hogy

elfogadta. – Hogyne, rendben. – Bolond volt, veszekedett

bolond!

A szíve összeszorult a gondolatra, hogy összes evilági

vagyona öt és fél penny, és ebből is három hasznavehetetlen.

Mégis mit kapna az ember egy hárompennysért? Nem is

pénzdarab ez, csak megoldás egy keresztrejtvényben. Ha

nem egy maroknyi apróval veszed elő, bolondnak néznek. –

Mennyi? – kérded. – Három penny – feleli a boltoslány, és

addig túrsz a zsebedben, míg elő nem halászod azt az

egyetlen, vacak kis érmét, úgy ragad az ujjad hegyére, mint

egy játékpénz. A boltoslány tüsszent. Azonnal rájön, hogy ez

az utolsó fityinged. Látod, amint rásandít, és biztosan

eltűnődik, rajta van-e még a karácsonyi sütemény

morzsaléka. Te pedig büszkén fölvetett fejjel kisétálsz, és az

életben többet be nem lépsz abba a boltba. Na, nem! Semmi

szerencsepénz! Két és fél pennyd van, tarts ki vele péntekig!

Ebben a magányos ebéd utáni órában csak ritkán dugta be

vásárló az orrát. Egyedül maradt a hétezer könyvel. Az

irodára nyíló, apró, sötét szoba por és málló papír szagát

árasztotta, csordultig megtöltötték a többségükben ósdi,

eladhatatlan könyvek. A mennyezet alatti felső polcokon,

mint egymásra hányt koporsók, kupacokban szenderegtek a

rég elfeledett enciklopédiák quarto kiadásai. Gordon elhúzta

a porral átitatott, kék függönyt, így nyitott utat a világosabb

szomszéd szobába. Ez volt a kölcsönkönyvtár. A

könyvmolyok kedvence, egyike a „kétpennys, letét nélküli”

könyvtáraknak. Persze csupa regény! És milyen regények!

Olyanok, amilyenek.

Legalább nyolcszáz regény borította a szoba három falát, föl

egészen a mennyezetig, egymásnak préselődött a sok

hosszúkás, tarka borító, mintha egymásra fektetett, színes

téglákból épült volna a szoba. A könyveket ábécésorrendbe

rendezték. Arlen, Burroughs, Deeping, Dell, Frankau,

Galsworthy, Gibbs, Priestley, Sapper, Walpole. Gordon mély

gyűlölettel méregette őket. E pillanatban, gyűlölt minden

könyvet, különösen a regényeket. Még rágondolni is szörnyű

volt az egész egy helyben felhalmozott, keletlen, sületlen

masszára.

Sósrúd szalonnás tésztája. Nyolcszáz szögletesre formált

darab, szabályosan beboltozza, sósrúdbörtönbe zárja.

Megnyomorító gondolat. Átment az üzlet elülső felébe.

Közben lesimította a haját. Megszokta, hogy így tegyen. Akár

lányok is lehetnek az üvegajtón túl. Gordon nem nyújtott

lenyűgöző látványt. Alig volt százhatvanöt centi, és mivel a

haja rendesen túl hosszúra nőtt, olyan benyomást keltett,

mintha a feje túl nagyra nőtt volna a testéhez képest. Kis

termetéről soha nem tudott egészen megfeledkezni. Ha

észrevette, hogy valaki nézi, szálegyenesre kihúzta magát, és

az egyszerű embereket alkalmasint megtévesztő rátartisággal

düllesztette ki a mellét.

Odakint azonban nem volt senki. Az elülső helyiség, az

üzlet többi részétől elütően rendezett, előkelő benyomást

keltett, a kirakatbelieket nem számítva, úgy kétezer könyvet

helyeztek el benne. Jobbra, egy üvegszekrényben tartották a

gyerekkönyveket. Gordon elfordította a tekintetét egy

Rackham-stílusú1 KÖNYVBORÍTÓRÓL: RAJTA TÜNDÉRGYEREKEK

HARANGVIRÁGOKTÓL KÉKLŐ TISZTÁSON. KIBÁMULT AZ

ÜVEGAJTÓN. UNDORÍTÓ NAP, ERŐSÖDIK A SZÉL. AZ ÓLOMSZÍNŰ

ÉG ALATT NYÁLKÁS KOCKAKŐ.

NOVEMBER 30-A VOLT, SZENT ANDRÁS NAPJA. A

MCKECHNIE KÖNYVESBOLT A SARKON ÁLLT, NÉGY UTCA

TALÁLKOZÁSI PONTJÁN, EGY FORMÁTLAN, SZÖGLETES

TERECSKÉN. BALRA, AZ AJTÓBÓL JÓL LÁTSZOTT AZ ÓRIÁS SZILFA,

CSUPASZ ÁGAI SZÉPIAKÉK SZALAGOT RAJZOLTAK AZ ÉGRE.

SZEMBEN, A PRINCE OF WALES MELLETT, MAGAS

DESZKAPALÁNKOKON FALRAGASZOK HIRDETTÉK, FOGYASSZ

ILYEN-OLYAN SZABADALMAZOTT ÉTELT VAGY GYÓGYSZERT,

HOGY SZABADON ROTHASZD A BELEIDET A SZINTETIKUS

SZEMÉTTEL. BABAARCGYŰJTEMÉNY – RÓZSÁS, ÜRES, BÁRGYÚ

OPTIMIZMUST SUGÁRZÓ ARCOK. QT SAUCE, TÁPLÁLÓ

CSOKIGOFYÓK („MINDEN GYERMEK ÁLMA”), KENGURU

BURGUNDY, VITAMALT CSOKOLÁDÉ, BOVEX. GORDONRA A

BOVEX HATOTT A LEGKOMISZABBUL. EGY KÁVÉHÁZI ASZTALNÁL,

PATKÁNYKÉPŰ, SZEMÜVEGES, MŰBŐR HAJÚ HIVATALNOK

VIGYOROG EGY FEHÉR BÖGRE BOVEX FÖLÖTT. „ROLAND BATTA

ÉLETÉT MEGÉDESÍTI A BOVEX” – HIRDETTE A FELIRAT.

Gordon tekintete most közelebb pásztázott. A poros

ablaktábla saját arcképét tükrözte vissza. Nem volt

megnyerő látvány. Még a harmincat sem töltötte be, mégis

elnyűttnek látszott. A sápadt arcon keserű, kiirthatatlan

1 Arthur Rackham (1867–1939) viktoriánus könyvillusztrátor,

többek közt Swift, Dickens és a Grimm-testvérek műveinek egykor

népszerű „látványteremtője”.

ráncok. Az emberek „nemesnek” mondták volna magas

homlokát, de apró, kihegyesedő álla az ovális helyett körte

alakúra formálta az arcát. Haja seszínű és rendezetlen, szája

barátságtalan vonalú, szeme mogyoróbarnából zöldbe

hajlott. Ismét távolabbra tekintett. Az utóbbi időben gyűlölte

a tükröket. Odakint minden zordnak, téliesnek hatott. A

villamos, mint egy rekedt acélhattyú siklott nyögve a

kockaköveken, nyomába a szél halomnyi összetaposott

levelet söpört. A szilfa ágai a levegőt karmolták, kelet felé

nyújtóztak. A QT Sauce-t hirdető plakát széle elszakadt, a

papírcsík lobogott, mint apró árboczászló. A jobbra eső

mellékutcában a járdát szegélyező, csupasz nyárfák kurtán

bólogattak a szél intésére. Gonoszul, durván támadt a szél.

Fenyegető hangja a tél haragjának első morranása volt.

Gordon agya két verssorral küszködött:

Suhog a valamilyen szél – mondjuk, rémisztő? Nem, inkább,

fenyegető. A fenyegető szél átfúj, nem, átsöpör.

A valamilyen nyárfákon – hátráló? Nem, inkább, lengő

nyárfákon. A fenyegető és a lengő túl közeli hangzás? Sebaj.

SUHOG A FENYEGETŐ SZÉL

CSUPASZ A LENGŐ NYÁRFAÁG.

Igen. Az „ág” ugyan nem a legjobb rímhívó, de ott az

„ég”, amire Chaucer óta minden költő küszködve próbált

rímet találni. Az ihlet azonban elhagyta Gordont. Zsebében

forgatta az apróját. Két és fél penny meg a szerencsepénz. Az

agya szinte ragadt az unalomtól. Nem bírt a rímekkel és a

jelzőkkel. Hogy is bírna bárki, két és fél pennyvel a zsebében.

Tekintete újra a szemközti plakátokra szegeződött. Tetves

vacakok. Személyes oka volt rá, hogy gyűlölje őket. Gépiesen

újraolvasta a reklámszövegeket. „Kenguru burgundy –

briteknek a legjobb”, „QT Sauce – az örök mosoly!”, „A

Vitauralt frissen tart!”, „Értelmiségi homlok? A korpa teszi”,

„Csokigolyó? Minden gyermek álma!” „Ínysorvadás? Soha!”,

„Roland Batta életét megédesíti a Bovex”.

Nicsak! Vásárló! Na jó, lehetséges vásárló.

Finom, középkorú férfi, fekete öltönyben, keménykalapban,

a kezében esernyő, aktatáska. Vidéki ügyvéd lehet, vagy

városi hivatalnok: bekukkant az ablakon, nagy szeme

tompán csillog. Bűntudatos a tekintete.

Gordon követte az irányát. Megvan! Kiszúrta a D. H.

Lawrence első kiadásokat az egyik távoli sarokban.

Trágárságra éhezik. Hallott valamit a Lady Chatterleyről.

Rossz arcú fickó, vélte Gordon. Halvány, fáradt bőr,

fölpuhult, rossz vonások. Ránézésre walesi. Vallástalan.

Szája sarkában a petyhüdt zacskók is azt mutatják, másképp

gondolkodó. Otthon biztos a helybéli Puritán Liga vagy a

Tengerparti Erkölcsrendészet elnöke (gumitalpú papucsban,

zseblámpával leplezi le a parton csókolózó párokat), de most

bejött murizni a városba. Gordon azt kívánta, bár belépne.

Eladhatná neki a Szerelmes nők egy példányát. Mekkorát

csalódna!

De nem! Walesi ügyvédünk begyulladt. Esernyőjét a hóna

alá dugta, hátra arcot csinált, és elmasírozott. Majd éjjel, ha a

sötétség elrejti arcán a pírt, beoson egy mocskos kis üzletbe,

és megveszi Feketekéz Sadie Tivornyák egy párizsi zárdában

című művét.

Gordon az ajtótól ismét a könyvespolcok felé fordult. Ha az

ember kilépett a könyvtárból, a bal keze felőli polcokon

hevertek az új vagy majdnem új könyvek – gerincük élénk

foltja volt hivatott odavonzani az üvegajtón benézők

tekintetét. Fényes, makulátlan borítójuk mintha sóvárogna. –

Engem vegyél meg! Engem! – A nyomdából frissen kikerült

regények: szeplőtelen menyasszonyok, a papírvágó késre

várnak, hogy elvegye a szüzességüket, és másodkiadások,

ifjú, még virágzó, de már nem érintetlen özvegyek, itt-ott

pedig tucatjával a remittenda: sanyarú sorsú vénlányok

reménykedve őrzik hosszantartó érintetlenségüket. Gordon

elfordította a szemét róluk. Rossz emlékeket idéztek. Saját

könyve, az a szegény kis vakarcs, két éve jött ki, elment

belőle pontosan százötvenhárom példány, aztán a

„leárazottak” között sem fogyott tovább. Ellépett az új

könyvek mellett, és megállt a tőlük jobbra eső polcoknál, a

használt könyvek előtt.

Még távolabb, jobbra várakoztak a versek. Közvetlenül előtte

kisebb prózadarabok. Szemmagasságban álltak a tiszta és

drága példányok, feljebb és lejjebb rangsorolva az egyre

olcsóbb és szakadtabb könyvek. Minden könyvesboltban

ádáz evolúciós harc dúl, melyben az élő szerzők művei

jutnak pozícióhoz szemmagasságban, a holtaké felfelé vagy

lefelé mozdulnak a Gyehenna tüzének vagy a mennyei

trónusnak irányába, de garantáltan oda, ahol észrevétlenek

maradnak. Az alsó polcokon feltűnés nélkül rothadoztak a

„klasszikusok”, a viktoriánus kor kihalt szörnyei: Scott,

Carlyle, Meredith, Ruskin, Pater, Stevenson – széles, foszló

borítójukon már alig olvasható a név. A felső polcokon,

szinte észrevehetetlenül szunnyadtak a hercegek dagadt

életrajzai. Alattuk, még eladható állapotban, tehát elérhető

magasságban a vallásos irodalom, szekták, krédók, válogatás

nélkül egymás hegyén-hátán. A mögöttes világ a Szent kezek

érintettek szerzőjétől. Dean Farrartól a Jézus élete. Jézus, a

Rotary Klub első tagja. Hilaire Chestnut atya legutóbbi

könyve a rómaikatolikus-propagandáról. A vallás mindig

eladható, ha kellően csöpög az érzelgősségtől. Lejjebb,

pontosan szemmagasságban a kortárs irodalom. Priestley

legújabb művei. A „középszerűek” újranyomott, vacak kis

változatai. Szívvidító „humor” Herberttől, Knoxtól, Milne-

től. Némi értelmiségi maszlag. Egy-két regény

Hemingwaytől és Virginia Woolftól. Csinos ál-Strachey,

előcsócsált életrajzok. Sznob, mesterkélt írások a biztos

befutókról, festőkről, költőkről, azokról a pénzes, ifjú

szörnyekről, akik kecsesen áteveznek Etonból Cambridge-be,

onnan meg valamelyik irodalmi folyóirathoz.

Gordon tompán meredt a könyvfalra. Gyűlölte mindet, régit

és újat, értelmiségi és szennyirodalmat, nyálasat és

lélekvidítót. Már a puszta látásuk is saját terméketlenségét

juttatta eszébe. Itt áll ő, az „író”, aki éppen csak „írni” nem

tud! Nem a megjelenés számít, hanem az, hogy nem

produkál semmit vagy szinte semmit. A polcokra zsúfolt

szenny legalább létezik – akármilyen is, de teljesítmény! Még

a Völgyek és árnyak is kiadja az évi nyomtatott papíradagját.

Legjobban mégis a nyálas „értelmiségi” irodalmat utálta. A

kritikát, az esszét. Amit ezek a pénzes ifjú szörnyetegek

Cambridge-ből kikerülve szinte álmukban is megírnak –

amit Gordon is megírhatott volna, csak lett volna egy kicsivel

több pénze. Pénz és kultúra! Egy olyan országban, mint

Anglia pénz nélkül legfeljebb annyi közöd lehet a

kultúrához, mint a legelőkelőbb klubhoz. Ugyanazzal az

ösztönösséggel, mellyel a gyermek a kilazult fogát piszkálja

meg, Gordon kihúzott egy nyálas külsejű könyvet – Az olasz

barokk néhány aspektusa – beleolvasott, majd undorral vegyes

irigységgel lökte vissza. Micsoda megsemmisítő

mindentudás! Ez a kártékony, szarukeretes kifinomultság!

Na és a pénz, amit ez a kifinomultság jelent! Mert végül is,

mi más van mögötte, mint pénz? Pénz a megfelelő

neveltetésre, a befolyásos barátokra, a pihenésre, a lélek

nyugalmára, pénz az olaszországi utazásokra. A könyveket

is pénz írja és pénz adja el. Ne adj nekem igazságot, ó, uram,

adj nekem pénzt, csak pénzt!

Megcsörgette a zsebében az érméket. Nemsokára betölti a

harmincat, de még nem ért el semmit, csak a verseskötete

lapult előtte, szánalmasabban, mint egy palacsinta. Azóta,

két teljes éve, egy félelmetes könyv labirintusában vergődött,

anélkül hogy tovább lépett volna, vagy ahogy világos

pillanataiban tudta, a remény nélkül, hogy valaha is tovább

léphet. A pénz hiányzott, egyszerűen a pénzhiány rabolta el

tőle az „alkotókészséget”. Ebbe kapaszkodott, ebben hitt.

Pénz és pénz: a pénz minden! Írhatsz-e akár egy filléres

regénykét anélkül, hogy lelket öntene beléd a pénz?

Találékonyság, energia, szellem, stílus, vonzerő – mindenért

kemény valutában kell fizetni.

Amint végignézett a polcokon, mégis valami békesség

töltötte el. A könyvek zöme megkopott, olvashatatlan. Végül

is, mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk. Memento

mori. Rád és rám és a nyálas Cambridge-i ifjakra ugyanaz a

feledés vár – bár az utóbbiakra kétségkívül kicsit később. Az

időkoptatta „klasszikusokat” nézegette lábmagasságban.

Halottak mind. Carlyle és Ruskin, Meredith és Stevenson –

mind halott. Isten rothassza meg őket! Végignézett a

megfakult címeken. Robert Louis Stevenson összegyűjtött

levelei. Ha-ha. Ez jó. A könyv felső pereme portól feketéllett.

Por a porhoz. Gordon belerúgott a Stevenson kanavász

hátsójába. Ott bujkálsz te vén sehonnani? Olyan hulla vagy,

amilyen egy skót csak lehet.

Bim! A csengő! Gordon hátrafordult. Ketten érkeztek a

könyvtárba.

Csüggedt, gömbölyű vállú, alsóbb osztálybeli nő volt az

egyik; leginkább szemétben turkáló, lompos kacsára

emlékeztetett, egy vesszőkosárral ügyetlenkedett, miközben

beóvakodott a boltba. Nyomában ugrált a másik, apró, telt

veréb, az arca kivörösödött, közép-középosztálybeli hóna

alatt a Forsyte Saga egyik kötetét szorongatta – címmel kifelé,

hogy a járókelők értelmiséginek nézhessék.

Gordon levedlette savanyú arckifejezését. A

könyvtárlátogatóknak fenntartott, barátságos háziorvosarcot

öltötte fel.

– Jó napot, Mrs. Weaver! Jó napot, Mrs. Penn! Micsoda rémes

időnk van!

– Elképesztő! – felelte Mrs. Penn.

Félreállt, hogy elhaladhassanak mellette. Mrs. Weaver a

földre borította a kosarát, Ethel M. Dell Ezüstlakodalom c.

munkájának egy kissé megviselt példánya bukott ki belőle.

Mrs. Penn élénk madárszeme felcsillant. Mrs. Weaver háta

mögött cinkosan Gordonra mosolygott, mint értelmiségi az

értelmiségire. Dell! Milyen sekélyes! Hogy miket nem

olvasnak ezek az alsóbb osztálybeliek! Gordon egyetértően

visszamosolygott. Bevonultak a könyvtárba, értelmiségi

mosolygott értelmiségire.

Mrs. Penn az asztalra fektette a Forsyte Sagat, és verébkeblét

Gordonnak szegezte. Mindig nagyon nyájasan viselkedett

vele. Mr. Comstocknak szólította, pedig csak egyszerű eladó

volt, és irodalmi beszélgetéseket folytatott vele. Összekötötte

őket az értelmiségiek szabadkőművessége.

– Remélem, tetszett a Forsyte Saga, Mrs. Penn!

– Ó, milyen hihetetlenül csodálatosan van megírva ez könyv,

Mr. Comstock! Tudja, hogy már negyedszer olvastam?

Valóságos eposz!

Mrs. Weaver a könyvek között keresgélt, kissé ködös agyával

még nem fogta fel, hogy betűrendben vannak elhelyezve.

– Nem t’om, mit is vigyek a héten – szűrte a szót ápolatlan

fogai közt. – A lányom azt a Deepinget ajánlotta. Nagyon

teccik a lányomnak a Deeping. De a vőm, az meg inkább a

Burroughs mellett vóna. Én aztán nem t’om.

Mrs. Penn arca megrándult Burroughs említésére. tüntetően

hátat fordított Mrs. Weavernek.

– Úgy érzem, Mr. Comstock, hogy van valami óriási

Galsworthyban. Olyan széles látókörű, olyan egyetemes,

miközben szellemében mélységesen angol és végtelenül

emberi. A könyvei igazi emberi dokumentumok.

– Akárcsak Priestly – toldotta meg Gordon. – Úgy vélem,

Priestly is remek, nem gondolja?

– Ó, hogyne! Olyan óriási, olyan széles látókörű, olyan

emberi! És olyan lényegbevágóan angol!

Mrs. Weaver lebiggyesztette az ajkát, s láthatóvá vált három

sárga, magányos foga.

– Mégis egy másik Dellt vinnék – szólalt meg. – Van még?

Megmondom én magának, jó az a Dell. Mondtam is a

lyányomnak, te csak tartsad meg a Deepingjeidet, meg a

Burroughsokat, oszt add nekem a Dellt, mondtam ám.

Dirr-durr Dell! Herceg és kutyakorbács! Mrs. Penn

tekintetében gúnyos értelmiségi fölény villant. Gordon

viszonozta a jelzést. Össze kell tartani Mrs. Pennel. Jó és

állhatatos kuncsaft.

– Hogyne, Mrs. Weaver! Egy teljes polcnyi Ethel M. Dellünk

van. Szeretné az Élete álmát? Vagy azt már olvasta is? Mit

szólna A becsület oltárához?

– Megvolna esetleg Hugh Walpole legutóbbi könyve? –

kérdezte Mrs. Penn. – Ezen a héten valami epikusra vágyom,

valami óriásira. Namármost Walpole-t én igazán nagy írónak

tartom, tudja, csak Galsworthy előzheti meg. Van benne

valami óriási. És mégis kifejezetten emberi.

– És annyira lényegbevágóan angol – tette hozzá Gordon.

– Ó, igen, igen! Annyira lényegbevágóan angol!

– Akkor én elvinném megin’ A sas felröpült – bökte ki Mrs.

Weaver. – Ebbe aztán sose fárad bele az ember, nem igaz?

– Valóban döbbenetesen népszerű – felelte diplomatikusan

Gordon, és Mrs. Permre nézett.

– Ó, döbbenetesen! – visszhangozta ironikusan Mrs. Penn, és

Gordonra nézett.

Gordon átvette tőlük a két pennyt, és ők boldogan szélnek

eredtek. Mrs. Penn Walpole-tól vitte a Rogue Herriest, Mrs.

Weaver A sas felröpüllel távozott.

Gordon átballagott a másik szobába, vissza a versek

polcához. Álmatag igézetbe ejtette a hely. A saját

szerencsétlen könyve is ott lapult köztük, az egekben, persze,

az eladhatatlanok között. Egerek, írta Gordon Comstock,

lapító nyolcadrét folio, az ára három font hat penny, de

leárazva mindössze egy shilling. A tizenhárom b...sz

kritikusból (A Times irodalmi melléklete szerint „kivételes

ígéret”) egy se értette a címben rejlő egyáltalán nem

kifinomult viccet. És két éve mióta McKechnie

könyvesboltjában dolgozik, soha senki le nem emelte az

Egereket a polcról.

Tizenöt-húsz polcot töltött be a költészet. Gordon savanyú

képpel méregette a versesköteteket. Nagy része szemét.

Kicsivel a szemmagasság fölött, útban a menny és a feledés

felé, a közelmúlt költői, kora ifjúságának csillagai

állomásoztak. Yeats, Davies, Housman, Thomas De la Mare,

Hardy. Halott csillagok. Alattuk, pontosan

szemmagasságban, a múló pillanat petárdái. Eliot, Pound,

Auden, Campbell, Day Lewis, Spender. Átnedvesedett,

elrontott petárdák. Halott csillagok odafent, selejt odalent.

Lesz-e még olyan írónk, akit olvasni is érdemes? Lawrence

tűrhető volt, Joyce nála is jobb, míg be nem dilizett. És ha

végre rábukkanunk valakire, akit érdemes olvasni, mihelyt

megismerjük ugyanúgy fuldokolnunk kell tőle, mint a

szeméttől?

Bimm! Csengettek. Gordon odafordult. Vásárló érkezett.

Húsz év körüli, cseresznyeajkú, aranyló hajú fiatalember

tipegett be. Látszott rajta, hogy fölveti a pénz. Körülvette a

pénz sugárzó aurája. Még nem járt náluk. Gordon felöltötte

az új vásárlóknak tartogatott, férfiasan szolgálatkész arcát. A

megszokott frázissal indított.

– Jó napot, uram! Miben segíthetek? Valami különlegeset

keres?

– Nem, kéhem. – R-nélküli kisasszonyhangon beszélt. –

Köhülnézhetnék? Nem bíhtam ellenállni ennek a kihakatnak.

Tudja, ez a gyengém, a helyes kis könyvesboltok. Hát csak

belibbentem, he-he-he!

Akkor libbenj is ki, te buzeráns. Gordon megeresztett egy

kulturált mosolyt, könyvbarát a könyvbarátnak.

– Parancsoljon, uram! Szeretjük a böngészőket. A költészet

nem érdekli véletlenül?

– Máh hogyne éhdekelne! Imádom a vehseket!

Máh hogyne! Ocsmány kis sznob! Ruhái sekélyesen

művésziesnek hatottak. Gordon egy karcsú, vörös kötetet

emelt le a verspolcról.

– Ez most jelent meg. Talán érdekli önt. Fordítás, egészen

különleges. Bolgár versek.

Pazar. Most hagyjuk magára. Így kell bánni a vevőkkel. Nem

szabad sürgetni őket. Csak böngésszenek vagy húsz percig,

akkor elszégyellik magukat, és nem távoznak vásárlás

nélkül. Gordon az ajtóhoz lépett, diszkréten kikerülte a

buzeránst, egyik kezét egy úriember nemtörődöm

eleganciával mélyesztette a zsebébe.

Odakint a nyálkás utca szürkén, örömtelenül csillogott. A

sarkon túlról patadobaj hallatszott, hideg, üresen kongó

hang. A szél belekapott a kémények fölötti sötét

füstoszlopokba, mire azok irányt változtattak, és ellapulva

csordultak végig a csúcsos háztetőkön. Hát igen!

Suhog a fenyegető szél

Csupasz a lengő nyárfaág.

Kéményből füstcsík hömpölyög,

Lecsap ránk, (pampa-ram, mondjuk:) a borús ég.

Nem rossz. De az ihlet elszállt. Ismét az utca túloldóra,

a reklámplakátokra meredt.

Szánalmasan gyengék voltak, nevethetnékje támadt a sok

gusztustalan tetszhalottól. Ki dől be ezeknek?! Pörsenéses

fenekű lidércek! Ettől még nem kevésbé nyomasztóak. A

pénz szaga, mindenhol utoléri a pénz szaga. Loppal a

buzeránsra pillantott, aki már odébbállt a versektől, és most

egy hatalmas, drága könyvet húzott elő az orosz balettről.

Finoman tartotta rózsaszínű, kapaszkodásra alkalmatlan ujjai

közt, nézegette a fotókat, mint mókus a diót. Gordon ismerte

a fajtáját. A pénzes „művészhajlamú” fiatalember. Ő maga

nem művész, de a művészeteken élősködik, megfordul a

műtermekben, terjeszti a pletykát. Buzeráns külleme ellenére

is helyes fiú. Tarkóján a bőr olyan selymespuha, mint egy

kagyló belseje. Évi ötszáz alatt az embernek sosem lesz ilyen

a bőre.

Megvolt a maga vonzereje, a gazdagok dicsfénye vette körül.

Pénz és vonzerő: ki képes szétválasztani a kettőt?

Gordonnak Ravelston, vonzó és gazdag barátja, az

Antikrisztus szerkesztője jutott eszébe, akit különösképpen

kedvelt, és akit mégis csak kéthetente látott, aztán meg Rose-

mary, a barátnője, aki szerette, imádta, ahogyan ő maga

mondta, és mégsem feküdt le vele soha. Pénz és megint csak

pénz. Minden emberi kapcsolatot pénzen kell megvásárolni.

Ha nincs pénzed, ügyet se vetnek rád a férfiak, és nem

szeretnek a nők, azaz a lehető legkevésbé szeretnek vagy

vesznek számításba. És milyen igazuk van! Hiszen

pénztelenül cseppet sem vagy szeretetre méltó. Bár

embereknek és angyaloknak nyelvén szólok hozzátok.

Viszont ha nincs pénzem, nem szólok az emberek és

angyalok nyelvén.

Újra a plakátokat nézte. Most valódi gyűlölettel. A

Vitamaltot, például. „Láss csudát napra nap, röpít a

Vitamalt!” Fiatal pár, fiú–lány, összetéveszthetetlen

túraszerelésben, sussexi tájon, éppen egy kerítésen átvezető

lépcsőre mászik, hajukat festőien borzolja a szél. Nézzük a

lány arcát! A rémesen vidám, pajkos sugárzását. Az ilyen

lány minden „rendes” mókában benne van. Szélfútta. Khaki

sortot visel, de ez nem azt jelenti, hogy belecsíphetnél a

fenekébe. A párocska mellett: Roland Butta. „Roland Butta

életét megédesíti a Bovex.” Gordon meghitt gyűlölettel

tanulmányozta a képet. Az idiótán vigyorgó arc egy

elégedett patkányé, rajta olajosan fénylő, fekete haj, buta

szemüveg. Roland Butta: korunk hőse, a waterlooi győztes,

Roland Butta, napjaink férfiúja, olyan, amilyennek gazdái

kívánják. Tanulékony disznó, ül a pénz-vályúban, és Bovexet

vedel.

Odakint szélsárga arcok. Villamos döcögött át a téren, a

Prince Williams órája hármat ütött. Idősebb pár, egy

csavargó, koldusforma és a felesége csoszogott az üzlet felé,

hosszú, zsíros kabátjuk a földet verdeste. Ránézésre,

könyvszarkák. Jobban teszi, ha a kirakott dobozokon tartja a

szemét. Az öregember néhány méter távolságban megállt a

járdán, az asszony az ajtóhoz lépett. Belökte az ajtót, zsíros

fürtjein át Gordonra pillantott, szemében reménybeli

rosszindulat.

– Maga vesz könyvet? – érdeklődött harsányan.

– Néha. Attól függ, milyet.

– Én hoztam epeárat.

Belépett, becsapta az ajtót. A buzeráns undorral pillantott

hátra a válla fölött, és behúzódott a sarokba. Az öregasszony

a kabát alól egy zsíros kis szütyőt bűvölt elő, és

bizalmaskodón közeledett Gordonhoz. Nagyon-nagyon

állott kenyérhéj szagát árasztotta.

– Megveszi? – kérdezte, míg a zsák száját bogozta. – Csak

egy fél koronát aggyon az egészé.

– Mégis, mi van benne? Láthatnám?

– Jók ám ezek – lihegte, lehajolt, hogy szétnyissa a zsákot, és

csak úgy áradt megint az állott kenyérhéj-szag.

– Nézze mán! – mondta, és egy halom mocskos külsejű

könyvet vágott oda, szinte Gordon képébe.

Charlotte M. Yonge regényeinek 1884-es kiadásain a jelek

szerint sok-sok éven át vetettek ágyat. Gordon undorral

hátralépett.

– Köszönöm, talán mégsem – mondta kurtán.

– Nem veszi meg? Mér’ nem veszi meg?

– Nem tudjuk eladni. Számunkra értéktelen.

– Akkó’ meg mér’ pakútatta elő velem? – harsogta mérgesen

az asszony.

Gordon óvatosan megkerülte, hogy szabaduljon a szagtól, és

csendben kitárta az ajtót. A vitának semmi értelme. Mások is

próbálkoztak már vele. Az öregasszony motyogva távozott,

még a görbe hátából is rosszindulat áradt, odakint

csatlakozott a párjához. A férfi megállt a járdán, és olyan

zaftosan köhögött, hogy behallatszott a csukott ajtón. Szája

szélén, apró fehér nyelv, egy adag slejm bukott ki, a

csatornába köpte. Aztán a két öreg, mint két vén bogár,

elaraszolt, a hosszú, zsíros kabátból csak a lábfejük látszott.

Gordon utánuk nézett. Melléktermékek. Pénzisten selejtjei.

Egész Londonban tízezrével vonszolódnak a hasonlók, mint

holmi tisztátalan rovarok, araszolnak a sír felé.

Elnézte a vigasztalan utcát E pillanatban biztosra vette, hogy

egy ilyen utcában, egy ilyen városban csak értelmetlen, csak

elviselhetetlen lehet az élet. Erőt vett rajta korunk

népbetegsége, a széthullás, a bomlás érzete. Ráadásul

mindez valahogy összekeveredett a szemközti plakátok

látványával. Értő szemmel nézte a majd egyméteres,

vigyorgó arcokat. Végül is több ez, mint ostobaság, mohóság,

közönségesség. Roland Butta látszólag optimistán vigyorog

az emberre a hamis fogsorával. De mi van a vigyor mögött?

Elszigeteltség, üresség, végzetes próféciák. Hiszen, ha jól

megnézzük, lehetetlen nem észrevenni, hogy az olajsima

önelégültség, a vacogtató, pocakos hétköznapiság mögött

ijesztő üresség tátong, rejtett kétségbeesés lapul. Modern

világunk óriási halálvágya. Öngyilkos tervek. Magányos

bérházakban fejek a gázsütőben. Gumióvszer és

angyalcsinálás. Eljövendő háborúk képzete. Ellenséges

repülőgépek London felett, a propellerek fenyegető, mély

búgása, a bombák fülsiketítő zuhanása. Mindez rá van írva

Roland Butta arcára.

További vásárlók érkeztek. Gordon egy úriember

szolgálatkészségével hátralépett.

Megszólalt az ajtócsengő. Két felső középosztálybeli hölgy

evezett be nagy zajjal. Egyikük zaftos, rózsás, harmincöt

körüli, mókusbundájából majd kibuggyant érzéki keble,

illata a nagyon nőies párurai ibolyáé. A másik hölgy

középkorú, kemény és csípős – talán egyenest Indiából.

Nyomban utánuk sötét hajú, félénk, ápolatlan fiatalember

csusszant be az ajtón, bocsánatkérően, akár egy macska. Ő

volt az egyik legjobb vásárlójuk, riadt, magányos alak, már-

már ahhoz is túl félénk, hogy megszólaljon, és szinte mindig

legalább egynapos borostával.

Gordon megszokott frázisát ismételte:

– Jó napot! Miben segíthetek? Talán valami különlegeset

keresnek?

Zaftos rávillantott egy mosolyt, de Csípős úgy döntött,

szemtelenségnek veszi a kérdést. Gordonról tudomást sem

véve az újdonságok melletti polchoz vonszolta Zaftost, ahol

a kutya- és macskakönyvek sorakoztak. Mindketten

egyszerre beszéltek, és sorra vették le a könyveket a polcról.

Csípős hangja leginkább egy kiképző őrmesterére

emlékeztetett. Ezredesfeleség, esetleg özvegy, kétség sem

férhet hozzá. A buzeráns, aki még mindig az orosz balettről

szóló könyvet bújta, illedelmesen félrehúzódott. Az arcára

volt írva, hogy azonnal távozik, ha még egyszer

megzavarják. A félénk fiatalember már rátalált a

verseskönyvekre. A két hölgy gyakran megfordult a boltban,

mindig kutya- és macskakönyvet kerestek, de sosem vettek

semmit. Pedig két teljes polcon válogathattak. Az öreg

McKechnie csak „Hölgysarok”-nak becézte a boltnak ezt a

csücskét.

Újabb kuncsaft jött, ezúttal a könyvtárba. Csúnya, húszéves

lány, kalap nélkül, fehér overallban, becsületes, ostoba

ábrázatát hatalmas szemüveg torzította el. A vegyesboltban

dolgozott. Gordon a barátságos könyvtáros arcát vette elő. A

lány rámosolygott, és egy medve kecses járásával követte a

könyvtárba.

– Ezúttal milyen könyvet szeretne, Miss Weeks?

– Hát – markolászta az overall elejét. Szemüveg torzította,

sötét melasz szemei bizakodóan ragyogtak egyenest az

övébe. – Hát, amit igazán szeretnék, az egy jó, szenvedélyes

szerelmi történet. Tudja, valami modern.

– Valami modem? Mit szólna Barbara Bedworthy-hez?

Olvasta a Szinte még szüzet?

– Nem, nem rá gondoltam. Nekem ő túl mély. Nem bírom

elviselni a mély irodalmat. Egyszerűen valami modernet

szeretnék, tudja. Szexuális problémák, válás, meg ilyesmi.

Tudja, no!

– Modern, de nem mély – ismételte Gordon, mint nem

értelmiségi a nem értelmiséginek.

Dúskált szenvedélyes, modern szerelmi történetekben. Nem

kevesebb mint háromszáz akadt a könyvtárban. Az elülső

szobából beszűrődött a két hölgy hangja, a zaftos és a csípős,

még mindig kutyákról vitatkoztak. Levették az egyik kutyás

könyvet, és a fényképeket vizsgálták. Zaftos egy pincsi

fotójában gyönyörködött, a dhága kis angyal, az óhiási,

éhező szemével meg azzal a pöttöm nózijával – az az édes!

Mire Csípőshang – igen, egész biztosan egy ezredes özvegye

– megjegyezte: a pincsik túl lagymatagok. Neki bátor kutya

kellene, harcos, mondta, utálja ezeket a lagymatag ölebeket. –

Nincs teneked lelked, Bedelia, nincs lelked – mondta

Zaftoshang panaszosan. Ismét megszólalt a csengő. Gordon

átnyújtotta az eladólánynak a Hét skarlátvörös éjszakát, majd

rávezette a könyvtári jegyére. A lány koszlott kis pénztárcát

húzott elő overallja zsebéből, és kifizette a két pennyt.

Gordon visszament az első szobába. A buzeráns felszívódott,

persze rossz polcra tette vissza a könyvét. Most szikár,

egyenes orrú, eleven asszony lépett be, szolidan öltözve,

aranykeretes cvikkerrel az orrán. Tanítónő lehetett,

valószínűleg feminista, határozottan közölte, hogy a

szüfrazsettmozgalom története érdekli, Mrs. Wharton

Beverlytől. Gordon titkos örömmel felelte, hogy nem

szolgálhat vele. Férfiúi tehetetlenségéért a nő szinte

felnyársalta a tekintetével, aztán kiment. A sovány

fiatalember bocsánatkérően álldogált a sarokban, arcát D. H.

Lawrence összegyűjtött verseibe temette, akár egy fejét a

szárnya alá rejtő, hosszú lábú madár.

Gordon az ajtónál várakozott. Odakint egy finom, de szakadt

külsejű öregúr turkált a hatpennys dobozban, az orra

szederjes, a nyaka khakisálba bugyolálva. A két hölgy

hirtelen távozott, egy halom nyitott könyvet hagytak az

asztalon. Zaftos vágyakozón vissza-vissza pillantott a

kutyakönyvekre, de Csípős azzal a határozott szándékkal,

hogy semmit sem vesz, kifelé rángatta. Gordon kitárta az

ajtót. A két hölgy zajosan kivonult, Gordont levegőnek

nézték.

Figyelte, amint szőrmekabátos, felső-középosztálybeli hátuk

eltűnik az úton. A szederjes orrú, idős ember magában

beszélt, míg a könyveket tapogatta. Lehet, hogy kissé zavart

az elméje. Nyilván elemelne valamit, ha nem figyelnék. A

szél hidegebbre váltott, fölszárította a nyálkás utcát. Ideje

kivilágítani. Egy légáramlat belekapaszkodott a QT Sauce

plakátjának elszakadt csíkjába, és csak lengette, bolondul,

mint mosott ruhát a kötélen. Ó, jaj!

Suhog a fenyegető szél

Csupasz a lengő nyárfaág.

Kéményből füstcsík hömpölyög.

Lecsap ránk korbáccsal az ég,

Csattog a plakát.

Nem rossz, nem is olyan rossz. Mégsem kívánta

folytatni, nem is lett volna rá képes. Ujjaival ismét

megolvasta zsebében a pénzt, de nem csörgette meg, nehogy

a félénk fiatalember meghallja. Két és fél penny. Holnap

egész nap nem lesz cigarettája. Belesajdult a csontja.

Fény gyúlt a Prince of Walesben. Biztosan felmossák a bárt.

A szederjes orrú öregúr egy Edgar Wallace-t olvasott, a

kétpennys dobozból. A távolban villamos döcögött. Az

emeleten Mr. McKechnie, aki szinte sosem jött le a boltba, ott

szendergett a gázkályha mellett, haja és szakálla hófehér,

keze ügyében tubákos szelence, és Middleton Utazások a

Közel-Keleten borjúbőrbe kötött kiadása.

A sovány fiatalember észrevette, hogy egyedül van, és

bűntudatosan felnézett. Törzsvendégnek számított a

könyvesboltokban, mégsem maradt sehol tíz percnél tovább.

Éhezett a könyvekre, de félt hogy alkalmatlankodik: a két

érzés szüntelenül hadban állt benne. Tíz perc után, bárhol is

járt, nyugtalankodni kezdett, de trop2 ÉREZTE MAGÁT, ÉS MÁR

MENEKÜLT IS, MIUTÁN PUSZTA IDEGESSÉGBŐL VETT VALAMIT.

SZÓ NÉLKÜL MAGA ELÉ TARTOTTA A LAWRENCE-KÖTETET ÉS

ÜGYETLENÜL ELŐBÁNYÁSZOTT HÁROM KÉTSHILLINGEST A

ZSEBÉBŐL. EGYET LEEJTETT, AHOGY GORDONNAK NYÚJTOTTA.

MINDKETTEN EGYSZERRE HAJOLTAK LE ÉRTE – ÖSSZEKOCCANT A

FEJÜK. A FIATALEMBER HÁTRALÉPETT, ÉS MÉLYEN ELPIRULT.

2 flslegesnek, létsz mflttinek (un de trop = eggyel tbb a kelleténél) –fr.

– BECSOMAGOLOM ÖNNEK – MONDTA GORDON. A FÉLÉNK

FIATALEMBER AZONBAN MEGRÁZTA A FEJÉT – ANNYIRA

DADOGOTT, HOGY NEM SZÍVESEN SZÓLT, HA ELKERÜLHETTE.

MAGÁHOZ SZORÍTOTTA A KÖNYVÉT, ÉS ÚGY SURRANT KI, MINTHA

VALAMI SZÉGYENLETESET KÖVETETT VOLNA EL.

Gordon egyedül maradt. Visszaballagott az ajtóhoz. A

szederjes orrú vénember a válla fölött visszanézett rá,

elkapta a pillantását, és legyőzötten továbbment. Éppen

Edgar Wallace-t készült a zsebébe csúsztatni. A Prince of

Wales fölött az óra elütötte a negyed négyet.

Bim-bam! Negyed négy. Kivilágítani elég lesz félkor. Marad

négy és háromnegyed óra zárásig. Öt és egynegyed

vacsoráig. A zsebében két és fél penny. Holnapra nincs

cigarettája.

Egyszerre ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy rágyújtson.

Eldöntötte pedig, hogy délután nem gyújt rá. Összesen négy

szál cigarettája van. El kell spórolnia estére, amikor „írni”

akar, mert cigaretta nélkül épp úgy nem tud „írni”, mint

levegő nélkül. Hiába, muszáj rágyújtania. Előkotorta a

Player’s dobozát, és kiválasztott egyet az apró cigarettákból.

Megbocsáthatatlan gyengeség volt, fél órát vett el az esti

„írás” idejéből. Mégsem állhatott ellen. Szégyenteli élvezettel

szívta tüdejébe a soványka füstöt.

A szürke ablakból önnön tükörképe nézett rá vissza.

Gordon Comstock, az Egerek szerzője; en l’an trentiesme de

son age,3 és máris elnyűtt. És csak huszonhat foga volt meg.

Villon ennyi idős korában saját bevallása szerint már

vérbajos volt. Legyünk hálásak a sors apró kegyeiért!

Nézte a QT Sauce szakadt, csattogó plakátját. A civilizációnk

haldoklik. Így kell lennie. De nem a saját ágyában hal meg.

Mindjárt jönnek a repülőgépek. Zzz – brrr – csalt! Az egész

nyugati világ elmerül a robbanóanyagok bömbölő zajában.

A sötétedő utcára nézett, arcának fakó tükörképére az

ablaktáblán, a szakadt alakokra, akik arra jártak. Mintegy

önkéntelenül mormolta maga elé:

3 harmincévesen. fr.

„C’est l’Ennui – l’oeil chargé d’un pleur involontaire,

ll rêve d’échafauds en fumant son houka!”4

PÉNZ! PÉNZ! ROLAND BUTTA! A GÉPEK BÚGÁSA ÉS A

BECSAPÓDÓ BOMBÁK.

Gordon az ólomszínű égre sandított. Jönnek a repülőgépek.

Képzeletben már látta is őket: raj raj után,

megszámlálhatatlanul, elsötétül tőlük az ég, mint óriás

szúnyogfelhőktől. Nyelvét a fogaihoz közelítve zümmögő

hangot adott – kékdongó az ablaküvegen – hogy utánozza a

gépeket. Abban a pillanatban hevesen vágyott rá, hogy

meghallja a hangot.

4 Idézet Charles Baudelaire: A romlás virágaic. ktetének elhangj bl:

„az Unalom! – szemén rest könny ragyog kövéren,

huká-t pöfékel és bitók felé mered” (Tóth Árpád fordítása)

II.

Gordon gyalog ment haza, a kerepelő szél

hátrasimította a haját, és még az eredetinél is „magasabb”

homlokot formázott neki. Viselkedése szándéka szerint azt

sugallta a járókelőknek, hogy puszta szeszélyből nem visel

felöltőt. Az igazat megvallva tizenöt shillingért zálogba

csapta.

Az észak-nyugati Willowbed Road nem is a

legnyomorúságosabb környékre esett, csak sivár volt és

nyomasztó. Az igazi nyomornegyedek úgy öt perc járásra

kezdődtek. Bérházaiban a családok ötösével aludtak egy

ágyban, és ha valaki meghalt, minden éjszakát a holttest

mellett töltöttek, amíg el nem temették.

Sikátoraiban tizenöt éves lányok szüzességét vették el

tizenhat éves fiúk a mocskos hirdető plakátoknak

támaszkodva. Maga a Willowbed Road azonban próbált

megőrizni valami fukar, alsó középosztálybeli méltóságot.

Az egyik házon még réztábla is díszelgett: egy fogorvosé.

Mintegy kétharmaduk, a nappali csipkefüggönye, egy fikusz

kandikáló levelei fölött, látni engedett egy zöld táblácskát,

rajta ezüst betűkkel, „szoba kiadó”.

Mrs. Wisbeach, Gordon háziasszonya, „egyedülálló urakra”

specializálta magát. Szobáiban gázlámpa, a fűtést mindenki

oldja meg maga, a fürdés külön szolgáltatás (vízmelegítővel),

étkezés a sírkamra sötét ebédlőben, az asztal közepén

kiszáradt mártások palackjainak tömkelege. Gordon, aki

hazajárt ebédelni, heti huszonhét shilling hat pennyt fizetett.

A gázláng sárgán világította meg a 31. számú ház kapuját.

Gordon megpróbálta kulcsát a zárba illeszteni – az ilyen

házakban a kulcs soha nem passzol teljesen a zárba. A sötét

kis előszoba – valójában csak egy átjáró – mosogatólétől,

káposztától, gyékény lábtörlőktől és áporodott ágyneműtől

bűzlött. Gordon pillantása az előszobaszekrényen álló,

fényezett tálcára esett. Levele persze ma sem jött. Próbálta

ránevelni magát, hogy ne reménykedjen hiába, de nem ment.

Nem fájdalom, de valami rossz érzés telepedett a mellkasára.

Rosemary igazán írhatott volna. Már négy napja nem ír.

Néhány verset is elküldött folyóiratoknak, és még nem

küldték vissza. Az estéit csak az tette elviselhetővé, ha levelet

kapott. És nagyon keveset kapott, legföljebb négyet-ötöt

hetente.

Az előszobából balra nyílt a használaton kívüli nappali.

aztán a lépcső, aztán átjáró a konyhába, majd a

megközelíthetetlen odú, ahol maga Mrs. Wisbeach lakott.

Amint Gordon bejött, az átjáró végén résnyire nyílt az ajtó. A

résben megjelent Mrs. Wisbeach arca, kurtán, ám

gyanakodva végigmérte Gordont, és eltűnt. Este tizenegy

előtt a ki-be járók gyakorlatilag nem úszhatták meg ezt a

vizsgálódó tekintetet. Nehéz lett volna megmondani, mire is

gyanakszik Mrs. Wisbeach: talán arra, hogy a lakók nőket

csempésznek be. Egyike volt csak a rosszindulatú, ám

tiszteletre méltó asszonyoknak, akik szobakiadásból élnek.

Negyvenöt éves lehetett, testes, de mozgékony, rózsás finom

vonásokkal, folyton fürkésző arccal, gyönyörű, ősz hajjal és

vonásain ülő, állandó szomorúsággal.

Gordon megtorpant a keskeny lépcső alján. Odafent valaki

harsogva énekelt: „Ki fél a nagy, szőrös farkastól?”

Harmincnyolc-harminckilenc éves, nagyon kövér férfi jelent

meg a lépcsőfordulóban, a kövér férfiakra jellemző, könnyed

tánclépéssel. Csinos, szürke öltönyt, sárga cipőt viselt, fején

hetyke puhakalap, hozzá kirívóan közönséges, kék, öves

kabát. Flaxman volt. az első emeleti lakó, a Sába királynője

Fürdőszobakellékek Vállalat utazó ügynöke. Citromszínű

Kesztyűjével odaintett Gordonnak, amint elhaladt mellette.

– Üdv, öregfiú! – mondta ragyogva. (Flaxman mindenkit

„öregfiúnak” becézett.) Hogy s mint vagy?

– Remekül – válaszolt Gordon kurtán.

Flaxman leért a lépcső aljára. Vaskos karját kedélyesen

Gordon vállára fonta.

– Csak vidáman, öregfiú, csak vidáman! Úgy nézel mintha

temetésről jönnél. A Crichtonba tartok. Gyere, igyál velem

egyet!

– Nem megy. Dolgoznom kell.

– A pokolba is. Légy jó cimbora! Mi élvezet van abban, hogy

odafönt darvadozol? Gyere le a Cribe, jól megcsípjük a

csapos lány seggét.

Gordon kiszabadította magát Flaxman karjából. Mint kis

termetű, törékeny férfiak általában, utálta, ha hozzáértek.

Flaxman a kövér emberek jellegzetes jó kedéllyel vigyorgott.

Iszonyúan kövér volt. A nadrágját úgy töltötte ki, mintha

előbb megolvasztották, és aztán beleöntötték volna. Persze,

sorstársaihoz hasonlóan, el nem ismerte volna, hogy kövér.

A kövér ember, ha teheti, elkerüli a „kövér” szót. „Vaskos”,

ezt szereti, de még jobb a „robusztus”. A kövér ember akkor

a legboldogabb, ha „robusztusnak” nevezheti magát.

Flaxman már éppen kiejtette volna a „robusztus” szót, de

észrevett valamit Gordon zöld szemében, és meggondolta a

dolgot. Kiegyezett magával a „vaskos” szóban.

– Beismerem, öregfiú – mondta –, egy csöppet talán

vaskosabb vagyok a kelleténél. Persze nem vészes. –

Megveregette a hasa és mellkasa közti elmosódó határt. – Jó,

tömör hús. És a lábam is egészen fürge. Azért, belátom, rám

lehet fogni, kicsit vaskos vagyok.

– Mint Cortez – segített Gordon.

– Cortez, Cortez. A fickó, aki mindig a mexikói hegyekben

mászkált?

– Igen. Vaskos volt, de sasszemű.

– Igazán? Vicces. Az asszony mondott egyszer valami

ilyesmit. „George, neked van a világon a legszebb szemed.

Olyan, mint a sasé.” Így mondta. Persze még mielőtt

megházasodtunk, érted.

Flaxman éppen külön élt a feleségétől. Nemrég a Sába

királynője Fürdőszobakellékek Vállalat váratlanul harminc

font jutalmat adott minden ügynökének, és egyúttal

Flaxmant két kollégájával Párizsba küldte, hogy győzzön

meg néhány francia céget az új, „Szexepil, a természetes

árnyalat” nevezetű rúzs utolérhetetlen előnyeiről. Flaxman

nem tartotta szükségesnek, hogy a harminc fontról említést

tegyen a feleségének. És persze remekül mulatott azon a

párizsi úton. Még most, három hónap múltán is csorgott a

nyála, ha beszélt róla. Zaftos részletekkel szórakoztatta

Gordont. Tíz nap Párizsban, harminc fonttal a zsebedben,

amiről az asszony még csak nem is hallott! Az ám, fiacskám!

Sajnos valami mégis kiszivárgott. Otthon megtorlás várta. Az

asszony a fején törte össze a metszett whiskyspalackot,amit

tizennégy éve nászajándékba kaptak, aztán a gyerekekkel

együtt visszament az anyjához. Hát ezért élt Flaxman

száműzetésben a Willowbed Roadon. Azért olyan nagyon

nem izgatta magát. Majd elmúlik ez is, elmúlt máskor is.

Gordon ismét megpróbálta megkerülni Flaxmant, hogy

fölmenekülhessen a lépcsőn. A legrémesebb az volt, hogy

arra sóvárgott, bár vele mehetne. Nagy szüksége volt egy

italra, már a Crichton Arms puszta említésére is

megszomjazott. Persze a dolog kizárt, hiszen egy fillérje

sincs. Flaxman a lépcsőkorlátra tette a kezét, hogy elzárja

Gordon útját. Őszintén kedvelte Gordont. „Okosnak”

tartotta, és az „okosság” afféle rokonszenves elmebaj volt a

szemében. Ráadásul utált egyedül maradni, még arra a rövid

időre is, míg átsétált az ivóba.

– Na gyere, öregfiú! Egy Guinness kell neked, hogy

összeszedd magad! Még nem is láttad az új pincérnőt!

Fiacskám! Mint egy hamvas őszibarack!

– Hát ezért csípted így ki magad? – kérdezte Gordon, és

hidegen méregette Flaxman sárga kesztyűjét.

– Mérget vehetsz rá! Hm, micsoda őszibarack! Hamvasszőke.

És tud ezt-azt. Tegnap este adtam neki egyet az új rúzsból.

Látnod kellett volna, hogy riszálta a seggét, valahányszor

elment az asztal mellett. Mit gondolsz, megdobogtatja a

szívem? Na, mit szólsz? Az ám, fiacskám!

Flaxman buján megvonaglott. Nyelvével megnedvesítette

ajkát. Aztán, váratlanul, mintha Gordon lenne a

hamvasszőke pincérnő, derékon kapta, és gyöngéden

megszorongatta. Gordon ellökte. Egy pillanatra úgy elfogta a

vágy, hogy lemenjen a Crichton Armsba, hogy alig bírt

ellenállni. Ó, az a korsó sör! Szinte érezte, ahogy lecsurog a

torkán. Bár lenne egy kis pénze! Csak hét penny egy korsó!

De mi haszna a képzelgésnek? Két és fél penny van a

zsebében. Nem hagyhatja, hogy más fizesse az italát!

– Az isten szerelmére, hagyj már! – mondta ingerülten.

Ellépett Flaxman mellől, és fölment a lépcsőn, anélkül, hogy

hátranézett volna.

Flaxman fejébe húzta a kalapját, és kissé megbántva a kijárat

fele indult. Gordon tompán érzékelte, hogy mostanában

mindig így jár, rendre elhárítja a barátsággal közeledőket.

Persze, hogy ennek is a pénz van a hátterében, mindig csak a

pénz! Az ember nem lehet barátságos, még udvarias sem, ha

egy vasa sincs. Rátört az önsajnálat. Lelke mélyén a Crichton

ivója után sóvárgott, vágyott a sör finom szagára, melegre,

fényre, vidám hangokra, a poharak csendülésére a sörtől

csuszamlós pulton. Pénz és pénz! Ment tovább, föl a sötét,

bűzös lépcsőn. Mint a végzet, rémlett föl előtte a tető alatti

sötét, hideg és magányos szoba.

A másodikon Lorenheim lakott, sötét hajú, sovány,

gyíkszerű lény, bizonytalan korú és fajú. Heti harmincöt

shillinget keresett azzal, hogy porszívókkal házalt. Gordon

mindig felgyorsította a lépteit az ajtaja előtt. Lorenheim az

olyan emberek közé tartozott, akiknek nincs egy szál

barátjuk sem, de majd megvesznek a társaságért. Annyira

szenvedett a magánytól, hogyha valaki csak meglassította is

a lépteit az ajtaja előtt, már ugrott is, rávetette magát, és

ráncigálással, hízelkedéssel terelte befelé, hogy aztán a

szerencsétlent vég nélküli, paranoid történetekkel traktálja a

lányokról, akiket elcsábított, és a munkaadókról, akiknek jól

megmondta a véleményét. A szobája pedig sokkal hidegebb,

nyomorúságosabb volt, mint amire a legvacakabb albérlet is

jogot formálhat. Mindenütt félig rágott kenyérdarabok és

margarinpacnik hevertek. A házban még egy mérnökféle

lakott, aki éjjelente dolgozott. Gordon csak ritkán találkozott

vele – nagydarab ember volt, zord, színtelen arccal, aki kint

is, bent is keménykalapot viselt.

Szobájának ismerős sötétjében Gordon a gázégő után

tapogatózott, és meggyújtotta. A közepes méretű szoba

ahhoz kicsi volt, hogy függönnyel ketté lehessen választani,

de ahhoz túl nagy, hogy egy nyavalyás petróleumfőző

bemelegítse. A bútorzat pont olyan volt, milyen egy sokadik

emelet hátsó szárnyában elvárható. Fehér takarós,

egyszemélyes ágy, a padlón barna linóleum. Mosdóállvány

kancsóval és mosdótállal, abból az olcsó, fehér porcelánból,

amire nem tudott ránézni az ember, hogy ne egy éjjeliedény

jusson eszébe. Az ablakpárkányon beteges külsejű fikusz állt,

zöldmázas cserépben.

Az ablak alatt konyhaasztal, rajta tintapacás, zöld terítő. Ez

volt Gordon „íróasztala”. Keserves küzdelmet kellett vívnia

Mrs. Wisbeach-csel, mire elérte, hogy az emeleti hátsó

szobába a megszokott nádasztalka helyett, mely inkább csak

a fikusz állványaként szolgált, konyhaasztalt tegyen. Azóta

persze folyton azt hallgatta, hogy miért nem engedi

„takaríttatni” az asztalát, melyen állandó rendetlenség

uralkodott. Majdnem teljesen elborította a papír, legalább

kétszáz ív, szutykos és szamárfüles, teleírva, áthuzigálva és

újraírva –dögletes papírlabirintus, melynek csak Gordon

ismerte a nyitját. Mindent vastagon borított a por, néhány

szutykos hamutálcán hamu és csikkek. A kandallópárkányra

állított néhány könyvet leszámítva, egyedül ez a

papírszeméttel teli asztal viselte Gordon egyéniségének

jegyeit a szobában.

Cefetül hideg volt. Gondolta, meggyújtja a petróleumlámpát.

Megemelte – és túl könnyűnek érezte. Üres volt a

tartalékkanna is – péntekig tehát olaj sincs. Gyufát gyújtott:

tompa, sárga láng kúszott kelletlenül a kanóc köré. Kis

szerencsével még bírja néhány órát. Mikor eldobta a gyufát,

pillantása a fikusz fűzöld cserepére esett. Különlegesen

nyiszlett példány volt. Összesen hét levelet hozott, és

nemigen látszott képesnek többre. Gordon titkos harcban állt

a fikusszal. Többször is megpróbálta alattomban elpusztítani:

nem adott neki vizet, a szárán nyomta el a cigarettát, még sót

is kevert a földjébe. Ám ezek a veszedelmes szörnyek

gyakorlatilag halhatatlanok. Bármilyen körülmények között

megőrzik fonnyadt, beteges külsejüket. Gordon felállt, és

szándékosan a fikusz levelébe törölte petróleumos kezét.

Ebben a minutumban felharsant Mrs. Wisbeach házsártos

hangja odalentről: – Mr. Cooom – stock!

Gordon az ajtóhoz lépett.

– Igen? – kiáltott le.

– Már tíz perce asztalon a vacsorája. Azért nem jön le

megenni, hogy várasson a mosogatással?

Gordon lement. Az ebédlő az első emelet hátsó szárnyában

volt, Flaxman szobájával szemközt. Hideg, áporodott kis

szoba volt, délben is félhomályos. Itt aztán több fikusz

díszelgett, mint azt Gordon valaha is meg tudta volna

számolni. Mindenhol ők uralkodtak, a tálalón, a padlón, a

kisasztalokon, az ablakban egy állványon, hogy végképp

elfogják a fényt. A fikuszok lakta félhomályban az embernek

olyan érzése volt, mintha egy naptól elzárt akváriumba

került volna, a vízinövények sivár útvesztőjébe. A vacsorája

az asztalon várta, körülötte fehér fénykör, amit a repedt

gázlámpa vetett a terítőre. Háttal ült a tűzhelynek (a

tűzrostélyt is egy fikusz foglalta el), és ette a hideg

marhasültet a két szelet morzeálló kenyérrel, vajjal,

lyukacsos sajttal, savanyúsággal, aztán ivott rá egy pohár

áporodott, de hideg vizet.

Mikor visszatért a szobájába, a petróleumfőző még úgy-

ahogy égett. Elég meleg volt ahhoz, hogy megforrósítsa rajta

a teáskannát. Következik az est nagy eseménye: egy tiltott

csésze tea. Szinte minden este készített magának egyet – a

leghalálosabb titokban. Mrs. Wisbeach megtagadta, hogy a

lakóknak teát főzzön a vacsorához, mert „miért is bajlódna

még a külön vízmelegítéssel is”, viszont teát főzni a

szobákban is szigorúan tilos volt. Gordon undorral nézte

asztalán a papírhalmot. Dacosan feltette magában, hogy ma

nem dolgozik. Megiszik egy csésze teát, elszívja maradék

cigarettáit, és a Lear királyt olvassa vagy Sherlock Holmest.

Könyvei a kandallópárkányon álltak, az ébresztőóra mellett –

Shakespeare az Everyman kiadásban, Sherlock Holmes,

Villon versei, a Roderick Random, a Les Fleurs du Mal5 és egy

halom francia regény. Mostanában semmi mást nem

olvasott, csak Shakespeare és a Sherlock Holmes jöhetett szóba.

És a csésze tea.

Gordon az ajtóhoz lépett, szélesre tárta, hallgatózott.

Nem hallotta Mrs. Wisbeachet. Nagyon óvatosan kellett

eljárni, mivel az asszony képes volt kígyómód nesztelenül

5 Charles Baudelaire versesktete: A romlás virágai

felosonni, és menet közben rajtakapni az embert. A házban

teakészítés volt az egyik főbűn, mindjárt a nők

becsempészése után következett. Gordon halkan elreteszelte

az ajtót, az ágy alól előhúzta az ócska bőröndöt. Elővarázsolt

belőle egy ócska kis teáskannát, egy csomag teát, egy doboz

sűrített tejet, egy porcelán kancsót meg egy csészét. Minden

darab újságpapírba volt csomagolva, nehogy megrepedjen.

Mindig a megszokott módon készítette a teát. Először félig

töltötte a kannát vízzel, és ráállította a főzőlapra. Ezután

letérdelt, és kiterített egy újságpapírt. Az előző napi teafű a

kancsóban maradt, ezt rázta az újságra, a hüvelykujjával

kitisztogatta a kancsót, csomóba gyűrte az egészet. A

csomagocskát kellett lecsempésznie. Ez volt a

legkockázatosabb mozzanat – eltüntetni a bűnjeleket. Mint

amikor a gyilkosnak meg kell szabadulnia a holttesttől. A

csészét mindig reggel mosta el a mosdótálban. Mocskos ügy.

Néha egészen belebetegedett. Különös, hogy milyen lopva

élhetett csak az ember Mrs. Wisbeach házában. Mintha

szünet nélkül azt leste volna, ki mit csinál és tényleg

naphosszat settenkedett lábujjhegyen föl és le, hátha valami

rosszaságon kap valakit. Olyan ház volt ez, ahol az ember a

vécére sem mehetett nyugodtan, mert úgy érezte, valaki

hallgatózik a közelében.

Gordon elszántan félrehúzta a reteszt. Senki. Hopp Odalent

edénycsörömpölés. Mrs. Wisbeach mosogatja a

vacsoraedényt. Akkor szabad az út!

Lábujjhegyen osont lefelé, melléhez szorította a nyirkos teafű

csomót. A vécé a másodikon volt. A lépcsőfordulóban

megállt, egy pillanatig hallgatózott. Újabb

edénycsörömpölés.

Gyerünk! Gordon Comstock, költő (a The Times Lit. Supp.

szerint „kivételes ígéret”), sietősen magára csukta a vécéajtót,

a lefolyóba dobta a teafüvet, és lehúzta a vécét. Azután

visszaloholt a szobájába, ismét bereteszelte az ajtót, és

óvatosan, hogy zajt ne csapjon, készített magának egy csésze

friss teát.

A szoba egészen átmelegedett. A tea és a cigaretta megtette a

magáét, működött a rövid életű csoda. Enyhült a tompasága,

a dühe. Talán mégis dolgoznia kellene? Persze, hogy

dolgoznia kell. Mindig utálta magát, ha elvesztegetett egy

egész estét. Félig öntudatlanul az asztalhoz tolta a székét, ám

ahhoz is erőfeszítésre volt szüksége, hogy megbolygassa a

félelmetes papírdzsungelt. Maga elé húzott néhány szutykos

papírdarabot, szétteregette és nézegette őket. Istenem,

micsoda zűrzavar! Írás, áthúzás, javítás, újabb áthúzás, míg

végül a lapok szegény, elgyötört rákbetegekre emlékeztettek

a huszadik operáció után. A kézírás azonban, már ahol

kilátszott, finom, „tudós” kézre vallott. Gordon kínnal-

keservvel tett szert rá, szabadulni akart a szörnyű,

kalligrafikus írástól, amire az iskolában okították.

Talán mégis dolgozhatna. Csak egy keveset. Beletúrt

papírhalomba. Hol lehet az a részlet, amin előző este

dolgozott? Egy nagyszabású költemény – vagyis majd az

lesz, kétezer sor, chauceri strófákban6, egyetlen londoni

napról. A címe: Londoni örömök. Hatalmas, és merész

vállalkozás. Csak olyan ember vághat bele, akinek végtelen

szabadidő áll a rendelkezésére. Ez eszébe sem jutott

Gordonnak, amikor belekezdett, most bezzeg átérezte.

Milyen könnyű szível fogott neki két ével ezelőtt. Mikor

mindent fölszámolt, és belemerült a szegénység mocskába,

éppen a vers fogantatása volt egyik fő indítéka. Biztosnak

érezte magát a dolgában: méltónak a feladatra. A Londoni

örömök mégis, kezdettől fogva, vakvágányra került. Az igazat

megvallva, túl nagy falat volt ez neki. Ahelyett, hogy

kibontakozott volna, szétesett a vers. Két év munkájából

mindössze ennyit tudott fölmutatni – önmagukban

semmitmondó, összeilleszthetetlen részleteket. A

papírhalom minden egyes lapjára egy-egy versrészletet

vázolt föl, aztán hónapokon át újra- és újraírta. Alig ötszáz

sort fejezett be tisztességesen. És már nem tudott hozzátenni,

inkább csak foldozgatta, a zűrzavarban hol itt – hol ott

belekapva. Már nem alkotott, hanem egy rémálommal

6 A chauceri strfa, a „rhyme royal”, Geoffrey Chaucer Canterbury

meséisajátos varformája. Hétsoros jambikus pentameterek alkotják,

rímképlete: ababbcc.

birkózott.

Ezen kívül, a két év alatt mindössze egy maroknyi

rövid vers tellett tőle, köztük talán ha egy igazán jó akadt.

Csak ritkán érzett olyan lelkinyugalmat, mely a vers- vagy

akár a prózaíráshoz szükséges. Egyre mindennapibb eset lett,

hogy nem „tud” írni. Az emberi lények között a művész az

egyetlen, aki azt meri mondani, „nem tudok dolgozni”.

Pedig így van: néha tényleg nem megy a munka. Pénz,

megint csak pénz! A pénzhiány kényelmetlenséget okoz,

mocskos aggodalmat, cigarettahiányt, a kudarc állandó

tudatát – mindenekfölött pedig magányt. Miért is ne lenne az

ember magányos heti két fontból? És magányban még

egyetlen tisztességes könyvet sem írtak. Biztos lehetett

benne, hogy a Londoni örömök sohasem lesz az, aminek

eltervezte – ha egyáltalán befejezi. Ha képes volt

szembenézni a tényekkel, Gordon nagyon jól tudta mindezt.

Mégis, vagy talán éppen ezért, folytatta az írást. Valamibe

kapaszkodnia kellett. Valamivel vissza kellett ütnie a

szegénységért, a magányért. És néha adódtak olyan

időszakok, amikor az alkotókedve visszatért. Ma például,

éppen csak annyi időre, míg elszívott két cigarettát. Míg a

füst csiklandozta tüdejét, képes volt elvonatkoztatni a létező,

sivár világtól. Beleengedte agyát a szakadékba, ahol a

költészet születik. A gázláng megnyugtatóan duruzsolt a feje

fölött. A szavak élénk, megragadható dolgokká változtak.

Egy párrímre esett a tekintete, egy éve írhatta, némi kétellyel

vizsgálgatta. Magában ismételgette, újra meg újra. Valami

nem stimmelt vele. Egy éve még jónak tűnt, most kissé

közönségesnek. Addig túrt a halomban, míg nem talált egy

üres lapot, lemásolta a párrímet, aztán írt hozzá egy tucat

variációt, mindegyiket újra és újra elismételte magának.

Végül egy sem állta ki a próbát. A párrímnek vesznie kell.

Olcsó és közönséges. Megkereste az eredetit, és vastag

vonalakkal áthúzta. Most úgy érezte, végre csinál valamit,

nem vesztegeti az időt, mintha a temérdek korábbi munka

megsemmisítése maga is alkotómunka volna.

Odalent kétszer megzörgették az ajtót, beleremegett a

ház. Gordon összerezzent. Agya fölröppent a szakadékból. A

posta! Azon nyomban megfeledkezett a Londoni örömökről.

Szaporán vert a szíve. Hátha Rosemary mégis írt! Na és a két

vers, amit a folyóiratoknak küldött. Az egyikről már szinte

lemondott, hónapokkal ezelőtt küldte el egy amerikai

lapnak, a Kalifornia Magazinnak. Talán még ginnyi fáradságot

sem vesznek, hogy visszaküldjék. A másik viszont egy angol

lap volt, a Kankalin Quarterly, amelyhez vérmes reményeket

fűzött. Egyike volt ez a veszedelmes irodalmi lapoknak,

melyekben a buzeráns és a hithű katolikus szerzők bras

dessus7 sétálnak. Mégis, Anglia legbefolyásosabb irodalmi

lapjának számított. Aki itt publikált, nevet szerzett. Szíve

mélyén Gordon tudta, hogy az ő versei soha nem fognak

megjelenni a Kankalin Quarterlyben. Szerintük nem ütik meg

a mércét. Mégis történnek csodák, vagy ha nem csodák,

véletlenek. Végül is hat hete ülnek a versén. Tartogatnák

ilyen sokáig, ha nem akarnák közölni? Próbálta lehűteni

magában az esztelen reménykedést. Legrosszabb esetben

legalábbis Rosemary írt. Már négy teljes napja nem

jelentkezett. Talán nem tenné ezt, ha tudná, menynyire

elkeseríti vele. A levelei – hosszú, helyesírási hibákkal,

képtelen viccekkel és szerelmi vallomásokkal tűzdelt levelei

– többet jelentettek neki, mint azt a lány sejthette volna.

Emlékeztették rá, hogy még mindig van valaki a világon, aki

törődik vele. Még azokat a napokat is segítettek átvészelni,

amikor valamelyik szörnyeteg visszaküldte a verseit,

márpedig a magazinok csaknem mindig visszaküldték a

verseket, az egy Antikrisztus kivételével, amelynek

szerkesztője, Ravelston, Gordon személyes jó barátja volt.

Odalentről papírzörgés hallatszott. Mint rendesen, beletelt

egy kis időbe, mire Mrs. Wisbeach fölhozta a leveleket.

Szerette megtapogatni őket, érezni a vastagságukat,

megvizsgálni a postabélyegzőt, a fénybe tartani őket, és

elképzelni, mi lehet bennük, mielőtt kiszolgáltatja őket a

jogos tulajdonosoknak. Valamiféle droit du seigneurt8

7 kart karba ltve, fr.

8 a n széjszaka joga, kzépkori nemesi kiv lts g –fr.

gyakorolt a levelek fölött. Mivel az ő házába érkeztek,

legalább részben az ő tulajdonába is tartoztak. Ha valamelyik

lakó a bejárati ajtóhoz lépett, és megpróbált hozzájutni a saját

leveléhez, a háziasszony igencsak zokon vette. Ugyanakkor

nehezére esett az is, hogy fölmásszon a levelekkel. Hallani

lehetett csoszogó lépteit, aztán, aki levelet kapott, hallatta,

ahogy a lépcsőfordulóban zihálva megáll – egyszersmind

tudatja, milyen áldozatot vállal a lakók kedvéért. Végül apró,

bosszús nyögés kíséretében becsúsztatta a levelet az ajtó

alatt.

Mrs. Wisbeach jött fölfelé. Gordon hallgatózott. A

lépések elhallgattak az elsőn. Flaxman levelet kapott.

Lépések ismét, aztán csönd a másodikon. Levél a

mérnöknek. Gordon szíve fájdalmasan dobolt. Levelet,

kérlek, Istenem, levelet! Lépések. Vajon fölfele vagy lefele

megy? Közeledik, most már biztos! Nem, mégsem! A hang

halkul. Lefele tart. A lépések nesze elhalt. Nincs levél.

Kézbe vette a tollat. Hiábavaló gesztus. Hát nem írt, a kis

bestia! Eszébe sem volt tovább dolgozni. Képtelen lett volna

rá. A csalódás elvette minden erejét. Öt perccel ezelőtt a

versét még élő dolognak érezte, most viszont tévedhetetlenül

tudta, értéktelen kacat. Undorodva, idegesen szedegette

össze a szétszórt lapokat, és rendetlen halomban az asztal

másik oldalára zsúfolta mindet, a fikusz alá. Rájuk se bírt

nézni.

Felállt. Ahhoz túl korán volt, hogy lefeküdjön, kedve se lett

volna hozzá. Valami szórakozásra vágyott, valami olcsó

könnyedségre. Mozi, cigaretta, sör. Képtelenség! Nincs pénze

egyikre sem. Majd olvasgatja a Lear királyt és elfelejti ezt a

mocskos századot. Végül mégis a Sherlock Holmest vette le a

kandallópárkányról. Ez volt a kedvence, mert tudta kívülről.

A főzőben már alig volt petróleum, a szoba rémesen kihűlt.

Gordon lehúzta az ágyáról a takarót, lába köré csavarta, és

leült. Jobb könyöke az asztalon, keze a kabát alatt, hogy ne

fázzon, már olvasta is A pöttyös nyakörvet. A kis Auer-égő

sziszegett fölötte, a lámpa egyre kisebb lánggal égett, s már

annyi meleget sem adott, mint egy gyertyaláng.

Odalent Mrs. Wisbeach odújában az óra fél tízet ütött. Egész

éjjel hallani lehetett az óraütést. Bim-bam, bam-bam: a végzet

hangja! Gordon újra meghallotta a kandallópárkányon álló

ébresztőóra ketyegését is, hogy meg ne feledkezzen az idő

fenyegető múlásáról. Körülnézett. Még egy este veszendőbe

ment. Órák, napok, évek suhannak el. Egyik este a másik

után, és mind egyforma. Magányos szoba, magányos ágy,

por, cigaretta, hamu, a fikusz levelei. És már majdnem

harmincéves. Puszta önostorozásképpen előhúzott egy köteg

Londoni örömöket, kiterítette a koszlott lapokat, és úgy nézett

rájuk, mint más a koponyára, ha a memento mori jár a fejében.

Londoni örömök, írta Gordon Comstock, az Egerek szerzője. Ez

az ő magnum opusa. Két év munkájának gyümölcse (szó

szerint gyümölcse!) ez az iszonyatos szólabirintus. Hozzá a

mai teljesítmény: két kihúzott sor, két lépés hátra, egy

előrelépés helyett.

A lámpa csuklásszerű hangot hallatott, és kimúlt. Gordonnak

erőt kellett vennie magán, hogy felálljon, és az ágyra dobja a

takarót. Inkább lefekszik, mielőtt még hidegebb lesz. Az ágy

felé tapogatózott. De várjunk csak! Holnap munka. Fel kell

húzni, és beállítani az órát. Semmit nem fejezett be, semmit

nem csinált végig, megszolgálta tehát az éjszakai pihenést.

Idő kellett hozzá, hogy erőt gyűjtsön a vetkőzéshez. Talán

egy negyedórán át teljesen felöltözve hevert az ágyán,

kezével a feje alatt. A plafonon egy repedés Ausztrália

térképére emlékeztette. Gordon igyekezett megszabadulni a

cipőjétől és a zoknijától, úgy, hogy ne kelljen hozzá fölülnie.

Feltartotta és nézegette az egyik lábát. Formás és kicsi. Épp

olyan hasznavehetetlen, mint a keze. Viszont ugyanolyan

koszos is. Legalább tíz napja nem fürdött. Egészen

elszégyellte magát a koszos lába miatt, ülő helyzetbe

zsugorodott, és ruháit a padlóra hányta. Aztán elzárta a gázt,

és csupaszon, dideregve bújt a takaró alá. Mindig meztelenül

aludt. Utolsó pizsamája már egy éve elenyészett.

Az óra odalent elütötte a tizenegyet. Amint a takaró

átmelegedett, Gordon gondolatban visszatért a délután

elkezdett vershez. Suttogva mormolta az egyetlen elkészült

versszakot:

Suhog a fenyegető szél

Csupasz a lengő nyárfaág.

Kéményből füstcsík hömpölyög.

Lecsap ránk korbáccsal az ég,

Csattog a plakát.

Az octosyllabusok ide-oda csapódtak. Kety-kety, kety-

kety. Megdöbbentette a sorok riasztó, mechanikus

ügyessége. Mintha valami hasznavehetetlen kis gép

ketyegne. Rím a rímre, kety-kety. Mint az óraszerkezet

bólogató babája. Költészet! A legnagyobb haszontalanság!

Ébren feküdt, tudatában saját haszontalanságának, harminc

évének, a zsákutcának, melybe életét terelte.

Az óra tizenkettőt ütött. Gordon kinyújtotta a lábát. Az ágyat

már kényelmesnek és melegnek érezte. Egy eltévedt

autólámpa, valahol a Willowbed Road egyik párhuzamos

utcájában, áthatolt a sötétítőn, és úgy szúrta át a fikusz

levelét, mint Agamemnon kardja.

III.

A Gordon Comstock istenverte név – Gordon istenverte

egy családból származott. A „Gordon” persze skót eredetű.

Az ehhez hasonló keresztnevek gyakorisága manapság része

az „elskótosodásnak”, amely az utóbbi ötven évben

végbement Angliában. „Gordon”, „Colin”, „Malcolm”,

„Donald” – íme, Skócia ajándékai világnak, a golf, a whisky,

a zabkása, valamint Barrie és Stevenson művei mellett.

A Comstockok a leglehangolóbb közép-középosztályhoz

tartoztak, azaz a földnélküli dzsentrikhez. Nyomorult

szegénységük még attól a jóleső, sznob vigasztól

megfosztotta őket, hogy rossz napokat látó, „ősi” családnak

lássák magukat, hiszen nem voltak „ősi” család, pusztán

egyike azoknak, akiket a viktoriánus kor emelkedő hulláma

felkapott, de aztán hamarabb elsüllyedtek, mint maga a

hullám. Utoljára vagy ötven éve számítottak viszonylag

vagyonosnak, azaz Gordon nagyapja, Samuel Comstock

idején – akit Gordonnak mindig Comstock nagyapaként

kellett emlegetnie, holott az öregúr meghalt négy évvel az ő

születése előtt.

Comstock nagyapa olyan ember volt, aki még a sírból is

komoly befolyást gyakorolt az övéire. Az életben csökönyös,

vén csirkefogó volt. Kizsákmányolta a proletariátust, és

ötvenezer fonttal, külföldi létére is, emelt magának egy

vöröstégla udvarházat, maradandót, mint a piramisok,

nemzett tizenkét gyereket, ebből tizenegyet felnevelt. Aztán

váratlanul elvitte egy agyvérzés. Gyermekei Kensal

Greenben emléktáblát állítottak a sírjára a ezzel a felirattal:

ÖRÖK EMLÉKÜL

SAMUEL EZEKIEL COMSTOCKNAK,

A HŰSÉGES FÉRJNEK, SZERETŐ APÁNAK,

AZ EGYENES ÉS ISTENFÉLŐ EMBERNEK,

AKI 1828. JÚLIUS 9-ÉN SZÜLETETT, ÉS

1901. SZEPTEMBER 5-ÉN TÁVOZOTT AZ ÉLŐK SORÁBÓL.

ÁLLÍTOTTÁK EMEZ OSZLOPOT

GYÁSZOLÓ GYERMEKEI.

NYUGODJÉK ISTEN KEBELÉN!

Szükségtelen elismételni mindazoknak az utolsó sor

ihlette istenkáromló megjegyzéseit, akik ismerték Comstock

nagyapát. Érdemes viszont kiemelni, hogy a gránittömb,

amire a feliratot vésték, legalább öt tonnát nyomott, és

bizonyosan azzal a be nem vallott szándékkal helyezték a

sírra, hogy garantáltan lent tartsa az öreget. Ha tudni akarod,

valójában mit gondolnak a halottról hozzátartozói, vizsgáld

meg a sírkő súlyát!

A Comstockok, amennyire Gordon ismerte őket,

különlegesen nehézkes, hitvány, élőhalott, tehetetlen

emberek voltak. Döbbenetes fokon hiányzott belőlük az

életerő. Persze ez is Comstock nagyapa műve volt. Halálakor

minden gyermeke felnőtt volt, sőt többen már élemedett

korban jártak, és nagyapának rég sikerült kiölnie belőlük a

szellemet, ha volt is valaha. Úgy nehezedett rájuk, mint

gyephenger a százszorszépekre, és esélyük sem maradt,

hogy agyonlapított egyéniségüket valaha is kiteljesítsék.

Egytől egyig fásult, pipogya, sikertelen népség. Egyik fiúnak

sem volt tisztességes foglalkozása, mert nagyapa mindent

megtett, hogy hozzájuk nem illő állásokba tuszkolja őket.

Csak egyikük, John, Gordon apja, merészkedett odáig, hogy

még Comstock nagyapa életében megnősült.

Elképzelhetetlennek tűnt ugyanis, hogy bármelyikük jelet

hagyjon a világban, létrehozzon vagy akár elpusztítson

valamit, boldog vagy látványosan boldogtalan legyen,

egyszerűen csak éljen vagy legalább legyen tisztességes

keresete. Csak sodródtak a félelőkelő, kudarcoktól terhes

világukban. Olyanok voltak, mint a többi lehangolóan

köznapi, közép-középosztálybeli család, akikkel soha nem

történik semmi.

Gordont kora gyermekkorától szörnyen nyomasztották a

rokonai. Kisfiú korában rengeteg nagybácsi és nagynéni

vette körül. Többé-kevésbé egyformák voltak – szürkék,

unalmasak és örömtelenek, gyenge egészséggel és állandó

pénzgondokkal megverve, anélkül hogy valaha is eljutottak

volna a csőd szenzációerejű robbanásáig. Már akkor látszott

rajtuk, hogy semmi késztetést nem éreznek önmaguk

reprodukálására. Az igazán eleven emberek csaknem azzal a

természetességgel szaporodnak, mint az állatok, akár van

pénzük, akár nincs. Comstock nagyapa, aki maga is egy

tizenkettes alomból származott, nemzett is tizenegy utódot.

Ennek a tizenegynek viszont már csak két leszármazottja

született, nekik kettejüknek – Gordonnak és testvérének,

Júliának, 1934-ig egy sem. Gordon, a Comstock család utolsó

sarja, 1905-ben született, nem kívánt gyermekként, ezután

harminc hosszú éven át születés nem, csak halál esett a

családban. És nemcsak a házasság vagy a fogantatás

kérdéseit tekintve, de úgy általában véve soha semmi

érdemleges nem történt a Comstock családban. Mintha minden

egyes családtagot lehangoló, eltompult, napvilágot el nem

bíró létezésre kárhoztattak volna. Egyikük sem tett soha

semmit. Az ilyen embert minden tevékenysége közben, még

ha buszra száll is, ellökdösik az útból. Persze mind

megvesztek a pénzért. Comstock nagyapa végül többé-

kevésbé egyenlően osztotta el közöttük a pénzét: azaz a

vöröstéglás udvarház eladása után mindenkire úgy ötezer

font jutott. És alig került Comstock nagyapa a föld alá, már

szórták is szét a vagyont. Egyiküknek sem volt annyi

bátorsága, hogy botrányosan veszítse el: nőkre költse, esetleg

lóversenyre, egyszerűen csak elcsorgatták, elcsöpögtették, a

nők buta befektetésekre, a férfiak eleve kudarcra ítélt üzleti

vállalkozásokra, melyek egy-két év alatt, kizárólag nettó

veszteséget termelve, kimerültek. A gyerekek több mint fele

meg sem házasodott. A nők közül néhány, már jócskán

benne a korban, férjhez ment ugyan, de rosszul, a férfiak

pedig, mivel képtelenek voltak a megélhetésüket biztosítani,

„nem engedhették meg maguknak” , hogy házasodjanak.

Gordon Angéla nénjének kivételével, még egy otthonnak

nevezhető helyet sem mondhattak a magukénak. Ők voltak

azok, akik „istentelen” hónapos szobákban, kriptajellegű

penziókban laktak. És évről évre pusztultak el kétes, ám

költséges betegségektől, melyek utolsó fillérüket is

fölemésztették. Gordon Charlotte nénikéje például 1916-ban

bevonult a claphami elmegyógyintézetbe. Anglia

elmegyógyintézetei csordultig teltek akkoriban. Ráadásul

általában kivénhedt aggszüzek igazgatták őket, szintén a

közép-középosztályból. 1934-re a testvérek közül már csak

hárman maradtak életben: Charlotte néni, Angéla, aki valami

csodás véletlen folytán még 1912-ben egy házhoz és egy kis

évjáradékhoz jutott, és Walter bácsi, aki ötezres örökségének

néhány száz fontnyi maradékán tengődött, ilyen-olyan, rövid

életű „ügynökségek” futtatásával próbálkozva. Gordon a

leárazott ruhák és olcsó pörköltek világában nőtt fel. Apja, a

többi Comstockhoz hasonlóan, csüggedt és ezért csüggesztő

személyiség volt, de legalább volt Hozzá némi esze és

irodalmi vénája is. Comstock nagyapa számára mi sem volt

természetesebb, minthogy az irodalmi érdeklődésű

gyerekből, aki a számoknak a látásától is borzadt, hites

könyvvizsgálót csináljon. Így vergődött aztán, esélytelenül,

időnként betársulva valamibe, de üzletei egy-két éven belül

mindig csődbe mentek. Jövedelme így évi ötszáz és kétszáz

font között hullámzott, de garantáltan csökkenő tendenciát

mutatott. 1922-ben halt meg, mindössze ötvenhat évesen, de

teljesen kimerülve – jó ideje veseelégtelenségtől szenvedett.

Mivel a Comstockok épp olyan úriemberek voltak, amilyen

tehetetlenek, szükségesnek ítélték, hogy óriási összegeket

vesztegessenek Gordon „neveltetésére”. Milyen félelmetes

dolog ez a lidércnyomásos „neveltetés”! Ahhoz, hogy a fiát a

megfelelő iskolába (azaz magániskolába vagy egy

magániskola utánzatába) küldje, a középosztálybeli

embernek olyan életmódot kell folytatnia, amely egy

darabbérben dolgozó víz- és gázszerelőt is megszégyenítene.

Gordont szánalmas, képmutató iskolákba küldték, ahol

átlagosan évi 120 font tandíjat kértek. Otthon ez az összeg is

óriási áldozatot követelt. Közben a nála öt évvel idősebb Júlia

gyakorlatilag semmilyen nevelést nem kapott. Elküldték egy-

két mocskos kis bentlakásos iskolába, de tizenhat éves

korában végképp „kivették” onnan is. Gordon volt a „fiú” ,

Júlia a „lány” , és mindenki számára természetesnek tűnt,

hogy a „lányt” fel kell áldozni a „fiúért”. Ráadásul, a család

viszonylag hamar eldöntötte, hogy Gordon „eszes”. Az volt

a dolga, hogy bámulatos „eszével” ösztöndíjakat nyerjen,

sikeres legyen az életben és szerezze vissza a családi vagyont

– így gondolták legalábbis, és senki nem hitt benne

szilárdabban, mint Júlia. Júlia magas, előnytelen külsejű lány

volt, Gordonnál jóval magasabb, arca keskeny, nyaka a

kelleténél kicsit hosszabb – az a fajta lány, aki már fiatalon is

menthetetlenül egy libára emlékezteti az embert. Viszont

egyszerű és vonzó természettel áldotta meg az ég.

Önfeláldozó alkat volt, otthon ülő, vasalgató, toldozgató,

foldozgató – igazi vénlánytermészet. Már tizenhat éves

korában, mintha rábélyegezték volna: „vénkisasszony”.

Bálványozta Gordont. A gyerekkora azzal telt, hogy az öccsét

dajkálta, kényeztette, rongyokban járt, hogy a fiú megfelelő

felszereléssel mehessen iskolába, vacak kis zsebpénzéből

karácsonyi és születésnapi ajándékra spórolt neki. Gordon

persze idősebb korában alaposan meghálálta mindezt:

megvetette a nővérét, mert nem elég szép és nem elég

„okos”.

Még a harmadrangú iskolákban is, melyekbe Gordon járt,

majdnem minden fiú gazdagabb volt nála. Persze hamar

ráébredtek a szegénységére, és pokollá tették miatta az életét.

Talán a legkegyetlenebb dolog, amit egy gyerekkel tehetünk,

ha nála gazdagabbakkal küldjük egy iskolába. A

szegénysége tudatában lévő gyermek a sznobéria olyan

keserveit szenvedi, amelyeket egy felnőtt elképzelni sem bír.

Különösen az alsóbb évfolyamokon Gordon élete merő

konspirációból állt, hogy fenntartsa a látszatot, a szülei

gazdagabbak, mint a valóságban. Micsoda megaláztatás!

Kezdődött minden terminus elején azzal a szörnyűséggel,

hogy a gyerekek nyilvánosan „adják be” az igazgatónak a

pénzt, amit a szünetről visszahoztak: a fiúk gúnyosan

vigyorogtak, ha Gordon nem tudott legalább tíz shillinget

„beadni”. Aztán, amikor a fiúk rájöttek, hogy Gordon

harmincöt shillinges készruhát visel! Ám Gordon a szülei

látogatásától rettegett a legjobban. Akkoriban még hívő lélek

volt, imádkozott tehát, bár ne jönnének el a szülei.

Különösen az apját nem lehetett nem szégyellni: a

halotthalvány, csüggedt férfi háta meggörbült, ruhája

reménytelenül lompos és divatjamúlt. A kudarc, az

aggályok, az unalom levegője lengte körül. Ráadásul

megvolt az a rémes szokása, hogy búcsúzáskor a többi fiú

szeme láttára nyomott Gordon kezébe egy félkoronást, hogy

mindenki lássa, az csak hogy félkoronás, nem az illendő tíz

shilling. Gordon még húsz év múlva is beleborzongott, ha

eszébe jutott az iskola.

Ezért aztán alázatosan tisztelte a pénzt. Gyűlölte viszont

szegénység sújtotta rokonait – apját, anyját, Júliát, mindenkit.

Gyűlölte őket a silány otthonukért, a slamposságukért,

örömtelen életükért – a három- és hatpennysek fölötti

állandó siránkozásért és aggályokért. A Comstock-háztartás-

ban a leggyakrabban elhangzó kifejezés a „Nem engedhetjük

meg magunknak!” volt. Akkoriban annyira vágyott a pénzre,

amennyire csak egy gyerek vágyakozhat. Miért is nem lehet

rendes ruhája, miért nem ehet annyi édességet, amennyi

belefér, és miért nem mehet moziba, amikor csak akar? Apját

és anyját hibáztatta a szegénységükért, mintha tehetnének

róla. Miért nem olyanok, mint a többi fiú szülei? Úgy látta,

mintha szeretnék a szegénységüket. Legalábbis gyermeki

logikája ezt sugallta.

Minél idősebb lett, annál inkább javult a helyzete. Megvetette

a lábát az iskolában, kevésbé bánthatták. Nem mintha

kitűnően tanult volna, keveset dolgozott, nem nyert

ösztöndíjakat sem, mégis sikerült a neki megfelelő módon

palléroznia az elméjét. Elolvasta mindazokat a könyveket,

melyeket az igazgató a pulpitusról kiátkozott, eretnek

módon gondolkozott XY Z-jéről, a patriotizmusról, és az

Öregdiákok nyakkendőjéről. Verseket kezdett írni, és néhány

évvel később már küldözgette is őket az Athenaeumnak, a

New Age-nek, a Weekly Westminsternek – ahol rendre

visszautasították. Akadtak hozzá hasonló fiúk, velük

barátkozott. Minden magániskola kialakítja a maga

öntudatos értelmiségét. Ezekben az években, közvetlenül a

háború után, Anglia annyira telítődött forradalmi eszmékkel,

hogy ezek még a magániskolákat is megfertőzték. A fiatalok,

még a harchoz fiatalok is, hadban álltak az elöljáróikkal:

szinte mindenki, akinek egy csöpp esze volt, forradalmár

lett. Közben az öregek – a hatvan fölöttiek – futották a

maguk köreit, és „felforgató eszmékről” karattyoltak.

Gordon és barátai pedig izgalmas órákat töltöttek a saját

„felforgató eszméikkel”. Egy egész éven át illegálisan

szerkesztettek egy Bolsevik című újságot, és stencillel

sokszorosították. Az újság a szocializmust, a szabad

szerelmet, a Brit Birodalom, a hadsereg, a haditengerészet

feloszlatását, más efféléket hirdetett. Remek mulatság volt.

Minden intelligens tizenhat éves szocialista, és ebben az

életkorban még senki nem veszi észre a jókora csaliból

kandikáló horgot.

Gordon a maga nyers, fiús módján kezdte kitanulni a

pénzügyletek csínját-bínját. Az átlagosnál korábban felfogta,

hogy minden modern üzlet, csalás. Érdekes módon, erre

először a metróállomásokon elhelyezett plakátok hívták fel a

figyelmét. Aligha tudhatta, mondanák az életrajzírók, hogy

később maga is egy reklámcégnél kap állást. Több volt ez a

felismerés a puszta ténynél, hogy minden üzlet csalás. Amire

rájött, és amit az idő múlásával egyre tisztábban látott, az

volt, hogy a pénzimádat a vallás rangjára emelkedett. Sőt,

talán ez maradt az egyetlen, igazi vallás – amit az ember

átérezhet. A pénz betöltötte Isten helyét. Jónak és rossznak

nincs többé jelentése, csak sikernek és kudarcnak. Innen a

mélységesen kifejező szó: „boldogulni”. A Tízparancsolat

kettőre csökkent. Az egyik a munkaadóknak szól – a

kiválasztottaknak, a pénz papjainak: „Pénzt kell csinálnod”;

a másik a munkavállalóknak – rabszolgának, alattvalóknak:

„Nem veszítheted el az állásod”. Gordon ekkortájt olvasta A

lerongyolódott emberbarátot9, ÉS OLVASOTT AZ ÉHEZŐ ÁCSRÓL,

AKI MINDENT ZÁLOGBA TESZ, DE RAGASZKODIK A FIKUSZÁHOZ. A

FIKUSZ ETTŐL FOGVA JELKÉPPÉ VÁLT GORDON SZÁMÁRA. ÉLJEN A

FIKUSZ, ANGLIA SZENT NÖVÉNYE! OROSZLÁN ÉS EGYSZARVÚ

HELYETT ENNEK KELLENE DÍSZELEGNIE A CÍMERPAJZSUNKON!

ADDIG SZÓ SEM LEHET FORRADALOMRÓL ANGLIÁBAN, MÍG

FIKUSZOK VIRÍTANAK ABLAKAINKBAN.

9 A lerongyolódott emberbarát (The Ragged Philanthropist) Robert Tressel

1908-ban megjelent regénye.

MÁR NEM GYŰLÖLTE, NEM VETETTE MEG A ROKONAIT –

LEGALÁBBIS NEM ANNYIRA. MÉG MINDIG NYOMASZTOTTÁK A

VÉNSÉGES, FONNYADT NÉNIKÉK ÉS BÁCSIKÁK, AKIK KÖZÜL MÁR

KETTEN-HÁRMAN MEG IS HALTAK, ELNYŰVŐDÖTT, EGYKEDVŰ

ÉDESAPJA, HALOVÁNY, IDEGES ÉS „TÖRÉKENY” ÉDESANYJA

(MINDIG IS BAJ VOLT A TÜDEJÉVEL), JÚLIA, AKI MÁR HUSZONEGY

ÉVESEN IS AZ A KÖTELESSÉGTUDÓ, LEMONDÓ KULI VOLT, AKI

TIZENKÉT ÓRÁT DOLGOZIK NAPONTA, MÉG SINCS EGY

TISZTESSÉGES RUHÁJA. MOST MÁR AZT IS FELFOGTA, MI A BAJ

VELÜK. NEM A PUSZTA PÉNZHIÁNY. INKÁBB AZ A TÉNY, HOGY

PÉNZTELENÜL IS A PÉNZ VILÁGÁBAN ÉLTEK, ABBAN A VILÁGBAN,

MELYBEN A PÉNZ ERÉNYNEK, A SZEGÉNYSÉG BŰNNEK SZÁMÍT.

NEM IS A SZEGÉNYSÉG TETTE TÖNKRE ŐKET, HANEM AZ, HOGY

MAGUK IS LENÉZTÉK A TISZTES SZEGÉNYSÉGET. ELFOGADTÁK A

PÉNZ TÖRVÉNYÉT, ÉS ESZERINT ŐK SELEJTNEK BIZONYULTAK.

ESZÜKBE SEM JUTOTT, HOGY KITÖRJENEK, ÉS PÉNZ IDE VAGY ODA,

CSAK ÉLJENEK, AHOGY AZ ALSÓBB OSZTÁLYBELIEK TESZIK. ÉS

MILYEN IGAZUK VAN! KALAPOT LE A GYÁRI MUNKÁS ELŐTT, AKI

NÉGY PENNYVEL A ZSEBÉBEN IS CSALÁDOT ALAPÍT A KEDVESÉVEL.

LEGALÁBB VÉR, ÉS NEM PÉNZ FOLYIK AZ EREIBEN!

Gordon naiv, önző fiú módjára végiggondolta mindezt.

Végül eldöntötte: kétféleképpen lehet élni. Vagy gazdag lesz

az ember, vagy elhatározásból nem lesz az. Lehet birtokolni

és lehet megvetni a pénzt: végzetes hiba csak az, ha az ember

imádja a pénzt, és képtelen megszerezni. Biztosra vette, hogy

ő soha nem lesz képes pénzt csinálni. Az még csak fel sem

merült benne, hogy lehet olyasfajta tehetsége, amit

értékesíthet. Ennyit köszönhetett a tanárainak: beleverték,

hogy csak egy lázadó kis senki, és úgysem „viszi semmire”

az életben. Elfogadta a tényt. Akkor viszont tényleg

„semmire nem akarja vinni”, egyetlen, különleges célja az

lesz, hogy ne „vigye valamire”. Jobb a pokolban uralkodni,

mint a mennyországban szolgálni, sőt, ami azt illeti, a

pokolban még szolgálni is jobb, mint a mennyben. Már

tizenhat évesen tudta, melyik oldalon áll. Ellene szegült a

pénzistennek és minden aljas papjának. Hadat üzent a

pénznek, ám egyelőre csak titokban.

Tizenhét éves volt, amikor meghalt az édesapja, kétszáz

fontot hagyva maga után. Júlia ekkor már évek óta dolgozott.

1918 és 1919 között például egy kormányhivatalban, azután

elvégzett valami szakácsművészeti tanfolyamot, és állást

kapott egy émelyítő, úrinőknek való kis teázóban, az Earl’s

Court metróállomásnál. Heti hetvenkét órát dolgozott, ezért

kapott ebédet, teát és huszonöt shillinget, ebből

tizenkettővel, néha többel járult hozzá az otthoni

háztartáshoz. A legjobb megoldás apjuk halála után az lett

volna, ha Gordont kiveszik az iskolából, állást keresnek neki,

Júlia pedig megkapja a kétszáz fontot, hogy egy saját kis

teázót nyisson. Ezzel szemben jött a szokásos Comstock-féle,

pénzzel kapcsolatos dőreség. Júlia és az anyja hallani sem

akartak arról, hogy Gordon otthagyja az iskolát. A

középosztályok idealista sznobizmusával előbb mentek

volna a szegényházba, mintsem hogy Gordon az előírásos

tizennyolc éves kor előtt kilépjen az iskolából. A kétszáz font,

de legalább a fele arra kell, hogy a fiú befejezze

„neveltetését”. Gordon rájuk hagyta. A pénz ellen ugyan

hadat üzent, de ez nem akadályozta abban, hogy átkozottul

önző legyen. Persze, hogy előre rettegett a munkába állástól.

Ki nem? Aktát tologasson valami ócska kis hivatalban?

Úristen! A nénikék és bácsikák már komoran taglalták,

hogyan is „indítsák el Gordont az életben”. Másra se bírtak

gondolni, csak a „jó” állásokra. Lám az ifjú Smithnek milyen

„jó” állása van a bankban, az ifjú Jonesnak meg a

biztosítónál! Belebetegedett, ha hallgatta őket. Mintha azt

szerették volna, hogy Anglia minden fiatalemberére

rászegezzék a „jó állás” koporsófödelét.

Közben pénzt kellett keresni. A házassága előtt Gordon

édesanyja zenét tanított, és alkalmanként azóta is fogadott

tanítványokat, ha a család anyagi helyzete megkívánta. Most

úgy döntött, ismét órákat ad. A külvárosban – Actonban

laktak – könnyű volt tanítványt szerezni, az óradíjakkal és

Júlia keresetével talán „kihúzzák” egy-két évig. A „törékeny”

szó azonban már kevésnek bizonyult Mrs. Comstock

tüdejének leírására. Az orvos, aki a férjét is kezelte halála

előtt, sztetoszkópját az asszony mellkasára tette, és komoly

képet vágott. Lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára,

öltözködjön melegen, egyen tápláló ételeket, és mindenek

fölött, kerüljön minden fárasztó tevékenységet.

A mozgalmas, fárasztó zongoraleckék persze a lehető

legrosszabb választást jelentették. Gordon az egészről mit

sem tudott, Júlia annál többet. A két nő gondosan őrizte a

titkot, hogy a fiú meg ne sejtse. Elmúlt egy év. Gordon elég

nyomorúságosan vészelte át, egyre jobban zavarta viseltes

ruhája, és a zsebpénz hiánya, a lányok így számára csak

örökös rettegés tárgyai lehettek. Abban az évben azonban a

New Age elfogadta egy versét. Közben az édesanyja huzatos

nappalikban, kényelmetlen zongoraszékeken, óránként két

shillingért zongoraleckéket adott. Aztán Gordon befejezte az

iskolát, és a kövér Walter bácsi, aki amúgy is mindenbe

beleütötte az orrát, és a maga szerény köreiben adódtak

üzleti összeköttetései, azzal a elő, hogy egy ismerős ismerőse

tudna Gordonnak egy „jó” állást egy cég elszámolási

osztályán. Tényleg ragyogó állás volt, csodálatos kezdés egy

fiatalember számára. Ha Gordon kellőképpen nekigyürkőzik

a munkának, valamikor még Fejes is lehet. Gordon lelke

görcsbe rándult. Aztán váratlanul, ahogy a gyönge

emberekkel előfordul, az egész család rémületére

megmakacsolta magát, még azt is megtagadta, hogy

utánanézzen, miről van szó.

Természetesen szörnyű veszekedések következtek. A alád

semmit sem értett. Szentségtörésnek tartották, hogy egy ilyen

„jó” állást visszautasítson, mikor megkaphatta volna. Újra és

újra azt hajtogatta, ő nem szeretne „ilyen” munkát. Akkor

mit szeretne? – kérdezték valahányan. „Írni” – felelte

morcosan. És az „írásból” akar megélni? – gyötörték tovább.

Erre persze nem tudott mit felelni. Valahol a lelke mélyén

úgy érezte, igenis meg tudna élni a költészetből, de maga is

olyan abszurdnak tartotta az ötletet, hogy eszébe se jutott

megemlíteni. Egy biztos, nem akar belépni az üzlet, a pénz

világába. Majd szerez állást, de nem „jó” állást. A családnak

fogalma sem volt róla, miről beszél. Anyja sírt, még Júlia is

„nekitámadt”, a bácsikák és nénikék (még mindig maradt

belőlük hat vagy hét) pedig sortűz alá vették, tehetetlenül

mennydörögtek. Aztán, három nap múlva rettenetes dolog

történt. Vacsora közben az édesanyját erős köhögési roham

fogta el, kezét a mellére szorította, előrebukott, és a szájából

vérpatak csordult.

Gordon nagyon megijedt. Az édesanyja nem halt meg, de

amikor karjába ölelve felvitte az emeletre, úgy festett, mint

egy halott. Gordon rohant az orvosért. Anyja napokig volt

élet és halál között. A huzatos nappalik, a sok utazgatás

tehettek róla. Gordon tehetetlenül lábatlankodott a házban,

szörnyű bűntudat vegyült addigi nyomorúságához. Még

mindig nem tudta, legfeljebb sejtette, hogy az édesanyja azért

ölte meg magát, hogy kifizethesse a fia tandíját. Ezek után

képtelen volt tovább ellenkezni vele. Elment Walter bácsihoz,

és közölte vele, hogy elvállalja az állást a cégnél, ha még

megvan. Walter bácsi tehát beszélt az ismerősével, az

ismerős egy másik ismerőssel, és Gordon már ment is, hogy

egy öregember, akinek rosszul illeszkedett a protézise,

elbeszélgessen vele. Végül próbaidőre megkapta az állást.

Heti huszonöt shillinggel kezdte. És hat évig a cégnél

maradt.

Elköltöztek Actonból, és egy sivár, vörös téglás háztömbben

találtak lakást, valahol Paddingtonban. Mrs. Comstock

magával vitte a zongorát, és amint egy kicsit erőre kapott,

alkalmi zongoraleckéket adott. Gordon fizetése fokozatosan

emelkedett, úgy-ahogy „boldogultak”, bár ez főleg Júliának

és Mrs. Comstocknak volt köszönhető. Gordon még mindig

fiús önzéssel kezelte a pénzt. A hivatalban nem dolgozott

rosszul. Azt tartották róla, megérdemli a fizetését, de nem az

a fajta, aki Sokra Viszi. A tökéletes megvetés, amit munkája

iránt érzett, furcsa mód megkönnyítette a dolgát. Kiegyezett

az értelmetlen hivatali élettel, mert soha, egy pillanatra sem

gondolta, hogy ez végleges. Valahogyan, valamikor, Isten

tudja mikor, de csak kiszabadul innen. Még mindig

megmaradt neki az „írás”. Egy napon talán az „írásból” él

meg, és egy író csak megszabadul a pénz szagától, nem?

Görcsbe rándult a gyomra azoktól az emberektől, főleg az

idősebbektől, akiket maga körül látott. Hát így kell

pénzistent imádni! Letelepedni, Sokra Vinni, és eladni a

lelked egy villáért és egy fikuszért. Átváltozni tipikus kis

keménykalapos álszentté – Strube „kisemberévé” –

engedelmes polgárrá, ki negyed hétre hazasurran, hogy

túrós lepényt és konzerv körtebefőttet vacsorázzon, fél órára

belehallgasson a BBC Szimfonikusok koncertjébe, aztán, ha a

felesége „hangulatban van”, még része :tegyen egy kevés

törvényes szexben is. Micsoda sors! Nem, az embert nem

ilyen életre teremtették! Ki kell ebből verekednie magát, el,

minél távolabb a pénzszagtól! Ilyen terveket dédelgetett

Gordon. Mintha a pénz elleni háborúnak akarná szentelni az

életét. De csak szigorúan titokban! A munkahelyén nem is

sejtették, milyen rebellis gondolatokat dédelget. Még arra

sem jöttek rá, hogy verset ír, nem mintha sok jelét adta volna,

hat év alatt talán ha húsz verse jelent meg a folyóiratokban.

Távolabbról nézve ő is csak egy városi hivatalnok volt, egy

katonája a fogantyún lógaszkodó hadseregnek, melyet a

metrószerelvények reggel keletre, este nyugatra lódítanak.

Huszonnégy éves volt, amikor meghalt az édesanyja. A

család széthullott. Az idősebb generációból már csak négyen

éltek: Angéla és Charlotte néni, Walter bácsi és még egy

nagybácsi, aki egy évvel később hunyt el. Gordon és Júlia

föladták a lakást. Gordon bútorozott szobát vett ki a

Doughty Streeten (már azt irodalmiasnak érezte, hogy

Bloomsburyben lakhat), Júlia pedig Earl’s Courtba költözött,

hogy közel legyen a teázóhoz.

Júlia már majdnem betöltötte a harmincat, de sokkal

öregebbnek tűnt. Egészséges volt, de a haja szürkült, és

soványabb volt, mint valaha. Még mindig napi tizenkét órát

dolgozott, a keresete viszont hat év alatt mindössze heti tíz

shillinggel nőtt. A rémesen úrinő-forma úrinő, a teázó

tulajdonosa, félig-meddig barátnak számított, tehát

„drágám”, „kedvesem” jelszóra a végsőkig kihasználhatta

Júliát. Négy hónappal anyja halála után Gordon egyszerűen

kisétált a munkahelyéről. Távozását nem indokolta. Azt

hitték, még „jobb” állást talált, s mint utóbb kiderült,

szerencsére egész jó ajánlásokat kapott. Meg se fordult a

fejében, hogy másik állást keressen. Mindent fel akart égetni

maga mögött. Mostantól szabad levegőt szív, kerüli a pénz

szagát. Nem várta tudatosan anyja halálát, hogy így

cselekedhessen, mégis anyja halála bátorította fel, hogy

megtegye a maga lépéseit.

Persze, a család maradékával nem kerülhetett el egy újabb és

még elkeserítőbb veszekedést. Azt gondolták, végképp

elment az esze. Újra és újra megpróbálta nekik elmagyarázni,

miért nem hajlandó a „jó állás” jelentette szolgaságra. „De

hát miből fogsz megélni? Miből?” – siránkoztak a fülébe.

Nem akart ezen gondolkozni. Még nem tett le arról, hogy

valahogyan megél majd az „írásból”. Ekkor már ismerte

Ravelstont, aki az Antikrisztus szerkesztőjeként, nemcsak a

verseit közölte, de alkalmanként recenziót is íratott vele.

Kilátásai tehát az irodalmi életben ígéretesebbek voltak, mint

hat éve. Mégsem az „írás” vágya motiválta elsősorban. A

pénz világából akart kikerülni. Valami pénz nélküli

remetelétezésben reménykedett halványan. Úgy érezte, ha

tiszta szívből megveti a pénzt, megél nélküle, mint az ég

madarai. Elfelejtette, hogy az ég madarai nem fizetnek

házbért. Padlásszobában éhező – de valamiképpen nem

kellemetlenül éhező – költőnek képzelte önmagát.

Lesújtó hét hónap következett. Megijesztette és kis híján

megtörte Gordont. Megtanulta, mit jelent végtelen heteken át

kenyéren és margarinon élni, úgy próbálkozni az „írással”,

hogy közben majd éhen halsz, zálogba csapni a ruháidat,

reszketve lopakodni a lépcsőn, mert tartozol háromheti

lakbérrel, és a háziasszony már les rád. Ráadásul e hét hónap

alatt szinte semmit sem írt. A szegénység első hatása, hogy

megöli gondolatot. Felfogta végre, mintha ez új fölfedezés

volna, hogy a pénztől nem menekít meg a pénztelenség.

Ellenkezőleg, egészen addig a pénz esélytelen rabszolgája

vagy, amíg nincs belőle elég, ahogy a szörnyű

középosztálybeli szólam hirdeti: „míg nem kielégítő az

anyagi helyzeted”. Végül, durva veszekedések után kidobták

a szobájából. Három napot és négy éjszakát töltött az utcán:

Kegyetlen dolog volt. Három reggel, egy férfi tanácsára,

akivel a rakparton találkozott, a londoni halpiacon találta,

halat talicskázott a piacról, meredek kaptatókon át, föl

Eastcheapre. „Két penny egy forduló”, ennyit lehetett

keresni, és a munka szétgányolta az ember combizmait.

Közben tömegek vártak erre a munkára is, még sorba is

kellett állni, szerencsés esetben hajnali négytől reggel

kilencig tizennyolc pennyt lehetett megkeresni. Három nap

után Gordon feladta. Mi értelme lett volna erőltetni?

Legyőzték. Egyebet nem tehetett, minthogy visszamegy a

családhoz, kölcsönt kér, és állást keres.

Persze ezúttal semmi nem ment olyan könnyen. Hónapokig

élősködött a családon. Júlia addig támogatta, míg

megtakarított pénzecskéje az utolsó fillérig el nem fogyott.

Kibírhatatlan állapot! Íme, szép reményeinek gyümölcse!

Ellenállt a becsvágynak, hadat üzent a pénznek, és mindez

odavezetett, hogy most a nővérét szipolyozza. Júliát pedig

jobban megviselte az ő kudarca, mint saját pénzének

elvesztése. Hiszen annyira bízott Gordonban! Minden

Comstockok között, neki esélye lehetett volna a

„boldogulásra”.

Júlia még mindig hitt benne, hogy egy napon Gordon lesz az,

aki visszaszerzi a családi vagyont. Hiszen olyan okos,

biztosan képes pénzt csinálni, ha megpróbálja!

Gordon két teljes hónapon át Angéla nénikéje apró,

highgate-i házacskájában lakott, szegény, halvány

mumifikálódott Angéla néninél, akinek magának is alig volt

mit ennie. Közben kétségbeesetten munkát keresett. Walter

bácsi ezúttal nem segíthetett. Addig sem túl nagy befolyása

időközben a nullára csökkent. Végül azonban, egészen

váratlanul, fordult a szerencse. Júlia munkaadójának volt egy

bátyja, annak pedig egy jó ismerőse, aki az Új Albion

reklámcég elszámolási osztályán állást szerzett Gordonnak.

Az Új Albion egyike volt a háború óta gombamód szaporodó

cégeknek, mondhatni a rothadó kapitalizmus talaján

tenyésző gombáknak. Apró, de feltörekvő cég lévén a

világon minden reklámtevékenységet elvállalt. Zabkását,

sütőporral kevert lisztet és más effélét reklámozó

óriásplakátokat is tervezett, de fő arculatát a divatáru- és

illatszerreklámok jelentették, illusztrált női magazinokban,

illetve kisebb hirdetések kétpennys hetilapokban, mint

például: „Galagonyabogyók női bajokra”, „Raratongo

professzor elkészíti horoszkópját”, „Vénusz hét titka”, „Mi

az igazság a fájós lábakkal kapcsolatban?”, „Hogyan szokhat

le három nap alatt ivásról?” és „Cyprolax hajszesszel minden

kéretlen betolakodó ellen!”. Komoly tervező gárda dolgozott

a hirdetéseken. Gordon itt találkozott először Rosemaryvel,

aki a „stúdióban” a divatplakátok tervezésénél segédkezett.

Hosszú idő telt el, mire egyáltalán szóba álltak egymással.

Gordon a lányt eleinte zárkózottnak tartotta, apró volt, sötét

hajú, fürge mozgású, határozottan vonzó, mégsem túl

bátorító. Mikor a folyosón elmentek egymás mellett, a lány

kissé gúnyosan pillantott rá, mintha mindent tudna róla, és

mulattatónak találná, mégis, a szükségesnél egyre

gyakrabban felejtette rajta a szemét. Gordonnak semmi dolga

nem akadt az ő részlegével. Ő az elszámolási osztályon

dolgozott, mindössze heti három fontért.

Az Új Albiont teljeséggel áthatotta a modern kor szelleme. A

cégnél alig akadt ember, aki ne lett volna tudatában a

ténynek, hogy a reklám – a hirdetésipar – kapitalizmus

eddigi legmocskosabb svindlije. Gordon előző cégénél még

beszéltek üzleti becsületről és hasznosságról. Az ilyesmin az

Új Albionnál csak nevette volna. A legtöbb alkalmazott

viharedzett, amerikanizálódott, rámenős alak volt (

olyasvalaki, aki előtt semmi nem szent, csak a pénz.

Kidolgozták a maguk cinikus törvénykönyvét. A közönség

disznócsorda, a reklám pedig annyi, mint bottal kolompolni

a moslékosvödrön. Mégis, minden cinizmus mögött ott

rejlett valami feltétlen naivitás, pénzisten vak imádata.

Gordon feltűnés nélkül tanulmányozta őket. Mint azelőtt is,

tűrhetően végezte a dolgát, és a munkatársai lenézték. Benne

pedig nem változott semmi. Továbbra is megvetette és

elutasította a pénz törvényét. Előbb vagy utóbb úgy is

megszabadul tőle: még most, legutóbbi kudarca után is, a

szökést tervezgette. A pénz világában élt, mégsem lett az

építőköve. Ami pedig az őt körülvevőket illeti, a nyomuló,

kis keménykalapos férgeket, a rámenősöket, az amerikai

üzleti főiskolán nevelt csatornatölteléket tulajdonképpen

szórakoztatták. Kedvtelve tanulmányozta e lelkes rabszolgák

ragaszkodj-az-állásodhoz mentalitását. Ő volt az idegen, aki

csak jegyzetelt magában.

Aztán egy nap különös dolog történt. Valaki véletlenül

meglátta Gordon versét egy folyóiratban, és elterjesztette,

hogy „költő van közöttük”. Nem túl bántóan ugyan, de

kinevették, s attól a naptól fogva csak úgy hívták, „a bárd”.

Jól szórakoztak, és csak kicsit viselkedtek lenézően. Minden

Gordonnal kapcsolatos addigi sejtésük beigazolódott. Aki

verset ír, az ugye nem viheti sokra. De más váratlan

következménye is lett az ügynek. Mire a kollégák

belefáradtak, hogy Gordont húzzák, Mr. Erskine, a

vezérigazgató, aki addig szinte tudomást sem vett róla,

váratlanul magához kérette.

Mr. Erskine nagy darab, lomha mozgású férfi volt. széles,

egészséges, kifejezéstelen arccal. Megjelenéséből és lassú

beszédéből bárki bizton arra következtethetett volna, hogy

vagy földműveléssel vagy marhatenyésztéssel foglalkozik.

Esze éppoly lassan járt, mint a nyelve, olyan ember volt, aki

csak akkor hallja meg, miről van szó, amikor a többiek már

elhallgattak. Hogyan lett egy ilyen ember egy hirdetési

ügynökség feje, annak csak a kapitalizmus szeszélyes istenei

megmondhatói. Viszont egészen szeretetre méltó ember volt.

Híjával annak a fanyalgó, zárkózott póznak. ami általában a

pénzemberek sajátja. Nehéz felfogása még kapóra is jött neki.

Mivel nem befolyásolták mások előítéletei, értékük szerint

becsülte meg az embereket, tehát jó érzékkel választott ki

tehetséges munkatársat. Ezért a hír, hogy Gordon verseket ír,

egyáltalán döbbentette meg, inkább egy kicsit még imponált

is neki. Az Új Albionnak irodalmi tehetségekre volt szüksége.

Miután Gordonért küldött, kicsit szunyókálva, kicsit a szeme

sarkából szemügyre vette, és föltett neki egy seregnyi

összefüggéstelen kérdést. A válaszra nem is figyelt, de a

kérdéseit ritmikus „hm, hm”ökkel festette alá. „Verset ír,

tényleg? Hm. És meg is jelent? Hm, hm. Talán még fizettek is

érte? Nem sokat, ugye? Felteszem, nem. Hm, hm. Költészet?

Hm. Kicsit nehéz lehet. Figyelni a sorok hosszára, meg

minden egyébre. Hm, hm. Ír mást is? Elbeszélést, meg

effélét? Hm. Tényleg? Nagyon érdekes. Hm.”

Azután, további kérdezősködés nélkül, előléptette Gordont

valami különleges titkári – valójában inasi – posztra, Mr.

Clew, az Új Albion fő reklámszövegírója mellé. Mint minden

más reklámügynökség, az Új Albion is folyton képzelőerővel

megáldott szövegírókat keresett. Furcsa, de képzett

fogalmazót sokkal könnyebb találni, mint olyan embert, aki

képes szlogeneket látni, lásd „QT Sauce – az örök mosoly!”,

„Értelmiségi homlok? A korpa teszi”. Gordon bérét még nem

emelték meg, de már felfigyeltek rá. Kis szerencsével, egy

éven belül önálló reklámszövegíró lehet. Elhibázhatatlan

lehetősége adódott, hogy Sokra vigye.

Hat hónapon át dolgozott Mr. Clew-val. Mr. Clew,

gondterhelt, negyvenes férfiú volt, gyakran túrt bozontos

hajába az ujjaival. Állott levegőjű szobácskájának minden

falát múltbeli győzelmeivel, azaz plakátokkal tapétázta ki.

Gordont barátságosan vette a szárnyai alá, szabad kezet

adott neki, sőt a javaslatait is meghallgatta. Akkortájt az

„Áprilisi harmat” , egy új dezodor reklámozásán dolgoztak,

magazinoknak terveztek hirdetéseket, a terméket a Sába

királynője Fürdőszoba-kellékek (meglepő módon éppen

Flaxman cége) dobta piacra. Gordon jól titkolt utálkozással

fogott a munkához. Ekkor azonban meglepő dolog történt.

Gordon, szinte az első pillanattól fogva, különleges

tehetséget mutatott a reklámszövegíráshoz. Úgy fogalmazott,

mintha erre született volna. Szinte gondolkodnia sem kellett,

máris készen állott az eleven szöveg, mely fülbe mászott, és

nem hagyott az embernek békét, vagy a csinos kis bekezdés,

mely száz szóba tömörített egy világra való hazugságot.

Mindig is ügyesen bánt a szavakkal, de ezzel most először

ért el sikert. Mr. Clew rendkívül ígéretes tehetségnek tartotta.

Gordon figyelte magán a változást, előbb meglepetten, aztán

élvezettel, végül rémülten. Hát ide jutott! Hazugságokat ír,

hogy pénzt bűvöljön elő a bolondok zsebéből! Nevetséges,

hogy ő, aki „író” akart lenni, most a dezodorok reklámozását

viszi sikerre. Ez persze kevésbé volt szokatlan, mint képzelte.

Hiszen a legtöbb reklámszövegíró sikertelen regényíró: vagy

fordítva lenne?

A Sába királynője nagyon elégedett volt a munkájukkal. Mr.

Erskine is elégedett volt. Gordon bére heti tíz shillinggel

emelkedett. És Gordon ekkor rémült csak meg igazán. A

pénz végül sarokba szorította. Csúszott egyre lejjebb és

lejjebb – egyenest a pénzvályúba. Még egyetlen lökés, és egy

életre beleragad. Különös, miképpen történnek ezek a

dolgok. Az ember szembeszegül a sikerrel, megesküszik,

hogy Nem Viszi Sokra – becsülettel hisz benne, hogy ha

akarná, sem Vihetné Sokra, aztán történik valami, merő

véletlen, és azon kapja magát, hogy szinte önkéntelenül,

máris Vitte Valamire. Tudta, ha most nem menekül el, akkor

soha. Ki kellett keverednie – ki a pénz világából – mielőtt

visszavonhatatlanul belesüpped.

Ezúttal azonban nem szándékozott a behódolásig

éhezni. Ravelston segítségét kérte. Elmondta neki, hogy

állásra van szüksége, nem „jó” állásra, csak olyanra ami

fönntartja a testét, anélkül hogy a lelkét kellene eladnia.

Ravelston tökéletesen megértette. Neki nem kellett

elmagyarázni az állás és a „jó” állás közti különbséget, ő nem

akarta bebizonyítani Gordonnak, mekkora marhaságot

csinál. Ravelston ezért felbecsülhetetlen. Mindig képes a

másik ember szempontjából nézni a dolgokat. Nyilván ezt is

a pénz teszi: a gazdagok megengedhetik maguknak, hogy

intelligensek is legyenek. Ráadásul, mivel ő maga gazdag,

könnyebben tud állást szerezni másnak. Két hét sem telt el,

máris szólt Gordonnak, hogy talált valamit, ami érdekelheti.

Mr. McKechnie, egy eléggé roskatag antikvárius keres

segédet a boltjába: Ravelston alkalmi üzleteket kötött vele.

Nem akar képzett segédet, mert az teljes bért kérne. Olyan

ember kell neki, aki jó megjelenésű és képes könyvekről

beszélgetni, aki boldogul a tudálékosabb vevőkkel is. Ez

éppen a „jó” állás ellentéte volt! Hosszú órákon át dolgozni

nyomorúságos bérért – heti két font – előrelépésre semmi

esély. Igazi zsákutca. És Gordon zsákutcára vágyott.

Ellátogatott hát Mr. McKechnie-hez, ehhez az álmos,

jóindulatú, vörös orrú, öreg skóthoz, akinek fehér szakállán

tubák éktelenkedett, és aki habozás nélkül felvette.

Ekkoriban került nyomdába a verseskötete: az Egerek is. A

hetedik kiadó, amelyiknek elküldte, végül elfogadta a

kéziratot. Gordon nem tudta, hogy Ravelston keze van a

dologban. Ravelston a kiadó személyes barátja volt. Az

ilyesmit mindig loppal intézte el az ismeretlen költőknek.

Gordon azt hitte, most nyílik meg előtte a jövő. Beérkezett

ember, ámbár fikusz-mércével mérve, avagy Smiles

elmélete10 SZERINT, ÉPPHOGY BE NEM ÉRKEZETT.

EGY HÓNAP FELMONDÁSI IDŐVEL BEJELENTETTE

TÁVOZÁSÁT. MEGLEHETŐSEN KÍNOS ÜGY VOLT. JÚLIA MOST,

HOGY MÁSODSZOR HAGYTA OTT A „JÓ” ÁLLÁST, MÉG INKÁBB

ELKESEREDETT. EKKORRA GORDON KÖZEL KERÜLT

ROSEMARYHEZ IS. A LÁNY MEG SEM PRÓBÁLTA LEBESZÉLNI RÓLA,

HOGY FÖLADJA AZ ÁLLÁSÁT. ELLENKEZETT A TERMÉSZETÉVEL,

HOGY BELEAVATKOZZON A MÁS DOLGÁBA: „A SAJÁT ÉLETED

KELL ÉLNED!” – EZ VOLT AZ Ő PARANCSOLATA. VISZONT A

LEGKEVÉSBÉ SEM ÉRTETTE, MIÉRT CSINÁLJA, AMIT CSINÁL.

GORDONT A LEGJOBBAN, FURCSAMÓD, A MR. ERSKINE-NEL

FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSE VISELTE MEG. MR. ERSKINE ŐSZINTE

KEDVESSÉGGEL FOGADTA. NEM AKARTA, HOGY GORDON

OTTHAGYJA A CÉGET, ÉS EZT NYÍLTAN MEG IS MONDTA. EGY

ELEFÁNT TAPINTATÁVAL MEGTARTÓZTATTA MAGÁT ATTÓL,

HOGY BOLOND TACSKÓNAK NEVEZZE GORDONT. VISZONT

MEGKÉRDEZTE A TÁVOZÁSA OKÁT. GORDON NEM BÍRTA RÁVENNI

MAGÁT, HOGY MEGKERÜLJE A VÁLASZT VAGY HOGY AZT

HAZUDJA, AMI A MR. ERSKINE SZÁMÁRA EGYEDÜL

ELFOGADHATÓ VÁLASZ LETT VOLNA: MÁSUTT JOBBAN

MEGFIZETIK. SZÉGYENKEZVE VALLOTTA BE, HOGY „AZ ÜZLET

VILÁGA IDEGEN TŐLE” ÉS „ÍRNI SZERETNE”. MR. ERSKINE

DIPLOMATIKUSAN REAGÁLT. „SZÓVAL AZ ÍRÁS, MI? HM. SOK

PÉNZ VAN AZ ILYESMIBEN MANAPSÁG? NEM? HM. NEM,

VALÓSZÍNŰLEG, NEM. HM.” GORDON NEVETSÉGESNEK ÉREZTE

MAGÁT, ANNAK IS LÁTSZOTT, DE KIBÖKTE, HOGY „ÉPPEN MOST

JELENIK MEG EGY KÖNYVE”. VERSESKÖTET, TETTE HOZZÁ, BÁR

NEHEZÉRE ESETT KIEJTENI A SZÓT. MR. ERSKINE A SZEME

SARKÁBÓL MÉREGETTE, MIELŐTT MEGSZÓLALT:

– Költészet, mi? Hm. Költészet. Azt hiszi, meg tud belőle

élni?

10 Samuel Smiles (1812–) az egyénbe vetett hit, az egyéni érdem

képviselje, aki Self-helpc men knyvet jelentetett meg.

– Hát, megélni nem. De azért segíteni fog.

– Hm. Nos, rendben van. Maga tudja. Ha mégis állásra lesz

szüksége, jöjjön vissza hozzánk! Amondó vagyok, találunk

magának helyet. Tudunk itt magával mit kezdeni. Ne

felejtse!

Gordon azzal a rossz érzéssel távozott, hogy ostobán és

hálátlanul viselkedett. Mégsem tehetett mást, ki kellett törnie

a pénz világából. Furcsa. Anglia szerte fiatalemberek

emésztik magukat, mert nem bírnak munkát találni, és erre

ő, aki már az „állás” szótól is hányingert kap, nem győzi

hárítani az ajánlatokat. Jó példa ez arra, hogy ebben a

világban bármit megszerezhetsz, ha nem akarod őszintén.

Ráadásul, Mr. Erskine szavai is szöget ütöttek a fejében.

Talán tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Talán

tényleg vár rá egy állás, ha úgy dönt, hogy visszamegy. Csak

félig égette hát föl maga mögött a pallót: az Új Albion éppúgy

lehet a jövője, mint a múltja.

Mégis, kezdetben valódi boldogság töltötte el Mr. McKechnie

könyvesboltjában! Kis időre – nagyon kis időre – abba az

illúzióba ringathatta magát, hogy tényleg kikerült a pénz

világából. Természetesen a könyvkereskedelem is csaláson

alapult, mint minden más kereskedelem: de legalább egészen

másféleképpen. Szó sem volt nyüzsgésről, csúszás-

mászásról, arról, hogy bárki Bármire Vigye. Egyetlen

rámenős alak sem bírta volna tíz percnél tovább a

könyvkereskedés állott levegőjét. Ami a munkát illeti,

nagyon egyszerűnek látszott. Főképpen abból állt, hogy napi

tíz órát töltsön el az ember a boltban. Mr. McKechnie nem

volt maradi vénember. Skót volt persze, de a skótok sem

egyformák. Nem volt különösebben fösvény, legfeltűnőbb

tulajdonságának a lustaság bizonyult. Antialkoholista volt és

valami nonkonformista szekta tagja, bár ez Gordont igazán

nem zavarta. Már egy hónapja a boltban dolgozott, mikor

megjelent az Egerek. Nem kevesebb, mint tizenhárom lapban

írtak róla. A Times irodalmi melléklete szerint, „kivételes

ígéret”. Csak hónapok múltán látta be, milyen reménytelen

kudarc valójában.

Csak most, hogy heti két fontból élt, és esélye se volt többre,

értette meg igazán, milyen csatát vív. A dologban az az

ördögi, hogy a lemondás iránti lelkesedés nem tart örökké.

Heti két fontból megélni csak rövid időre tűnik hősies

gesztusnak, onnantól nyomorult rutin. A kudarc legalább

akkora csalás, mint a siker. Föladta a „jó” állást, és kiátkozta

a „jó” állásokat mindörökre. Így kellett tennie. Nem kívánt

visszatáncolni. De kár lett volna azt színlelni, hogy a

szegénység pusztán, mert valaki önként választotta,

megkíméli áldozatát a szegénységgel járó bajoktól. Még csak

nem is a megpróbáltatásoktól. A heti két font arra elég, hogy

valódi fizikai nehézséggel ne szembesüljön az ember, ha

mégis, az nem számít. A pénz hiánya az elmét és a lelket

torzítja el. Az elme tompasága, a lélek hitványsága

elkerülhetetlenül rátelepszik az emberre, ha a jövedelme

bizonyos határ alá száll. Hit, remény, pénz – csak egy szent

bírhatja az első kettőt a harmadik nélkül.

Gordon érettebb lett. A húszas évei végén járt. Elérte a kort,

melyben a jövő már nem rózsaszín homály, hanem fenyegető

valóság. Megmaradt rokonainak látása egyre jobban

elkeserítette. Amint idősebb lett, egyre hasonlóbbnak érezte

magát hozzájuk. Hát ebbe az irányba tart! Néhány év, és

éppen olyan lesz, mint ők! Még Júliával kapcsolatban is így

érzett, vele gyakrabban találkozott, mint a nagybátyjával és a

nagynénjével. Elhatározásai ellenére időről időre megesett,

hogy pénzt kölcsönzött tőle. Júlia haja korán őszült, sovány,

kivörösödött arcára két mély ránc vésődött. Az életét olyan

kerékvágásba terelte, amely nem tette boldogtalanná.

Dolgozott a teázóban, esténként „varrogatott” bérelt

szobácskájában az Earl’s Courton (a második emelet udvari

szárnyán; bútorozatlanul heti kilenc shilling), időnként

találkozott vénlány barátnőivel, akik legalább olyan

magányosak voltak, mint ő. Ilyen volt a fillér nélkül maradt,

férjezetlen nők élete: Júlia elfogadta a sorsát, fel sem merült

benne, hogy esetleg másképpen is alakulhatott volna. Ha

szenvedett, inkább Gordon, mint önmaga miatt. A család

fokozatos hanyatlását tragédiának élte meg, csak hullottak

sorra, és semmit nem hagytak maguk után. Pénz és pénz!

„Soha egyikünk se fog meggazdagodni!” – panaszkodott

folyton. Mindannyiuk közt egyedül Gordonnak volt esélye

erre, és Gordon elzárkózott. Erőfeszítés nélkül süllyedt a

többiek után a szegénységbe. Az első veszekedés után Júlia

tapintatlanságnak érezte, hogy ismét „nekitámadjon”, mert

föladta állását az Új Albionnál. Indokait azonban

értelmetlennek tartotta. Szavak nélkül is, női megérzéssel

tudta, hogy a pénz ellen elkövetett bűn a végső bűn.

Ami pedig Angéla nénit és Walter bácsit illeti – ó, istenem,

micsoda páros! Gordon tíz évvel öregebbnek érezte magát

már akkor is, ha rájuk nézett.

Vegyük Walter bácsit! Walter bácsi nyomasztotta Gordont.

Hatvanhét éves volt, és különböző „ügynökségei”, valamint

örökségének végképp elapadó maradékai együtt hoztak neki

mintegy heti három fontot. A Cursitor Street közelében egy

rozzant kis irodát tartott fenn, és a Holland Parkban lakott,

egy igen olcsó penzióban. Járta a jól bevált utat: eddig

minden Comstock penziókban kötött ki. Ha valaki szegény,

öreg Walter bácsira nézett, nagy, rengő hasára, hallgatta

bronchitiszes hörgését, figyelte Sargent Henry James

portréjára emlékeztető, széles, sápadt, szelíden fontoskodó

arcát, teljesen kopasz fejét, halvány, táskás szemét és mindig

lekonyuló bajszát, melyet néha azért megpróbált fölfelé

kanyarítani – sehogy sem bírta elképzelni, hogy ő is volt

fiatal. Vagy hihető, hogy egy ilyen embernek valaha is élet

lüktetett az ereiben? Mászott-e valaha fára, ugrott-e fejest

ugródeszkáról, volt-e szerelmes? Megdolgoztatta-e valaha az

agyát? A kilencvenes években, mikor még kora szerint fiatal

volt, tett-e bármilyen próbát az élettel? Talán titkon egy kicsit

ingerkedett vele. Lehajtott néhány whiskyt félhomályos

kocsmákban, egyszer-kétszer ellátogatott az Empire

sétányra, kicsit járt a szajhák után is, azzal a lehangoló,

mocskos paráznasággal, ahogy az ember elképzeli az

egyiptomi múmiák nászát a múzeumban, zárás után. Aztán

sorra elmúltak az üzleti kudarctól, magánytól, istenverte

penzióktól terhes hosszú-hosszú évek.

Walter bácsi öregkorára azért mégsem volt egészen

boldogtalan. Soha nem vesztette el érdeklődését egyetlen

hobbija: tulajdon betegségei iránt. Állítása szerint már az

orvosi lexikonban leírt minden betegségtől szenvedett, és ha

a tüneteiről kellett beszámolnia, nem ismert fáradtságot.

Egyébként Gordonnak úgy tűnt, hogy nagybátyja

penziójában – Gordon néha meglátogatta Walter bácsit –

soha senki nem is beszélt másról. A sötét nappaliban a

színtelen, korosodó emberek általában párokban ültek, és

gondosan megvitatták egymás tüneteit. Beszélgetésük olyan

volt, mintha a lecsüngő cseppkő beszélgetne az álló

cseppkővel. Csepp-csepp. „Hogy van a lumbágója?” –

mondja a sztalaktit a sztalagmitnak: „Nekem jót tett a tengeri

só” – feleli erre sztalagmit. Csepp, csepp, csepp.

Azután ott volt Angéla néni a maga hatvankilenc évével.

Gordon megpróbált a lehető legritkábban rágondolni.

Szegény, drága, kedves, nyomasztó Angéla néni! Szegény,

összezsugorodott, pergamensárga, csont és bőr Angéla néni!

Apró, highgate-i házában – „Vadrózsaág”, így nevezik – az

északi hegyekben, az ő szép palotájában, ott lakozik Angéla,

az Örök-szűz, akiről se élő, se holt el nem mondhatja, hogy

megpecsételte ajakát szerelmes csókjával. Lakozik ő egyedül,

és mozdul té s tova, kezében a tollseprű, készült valahogy

nyakas pulyka farktollaiból, és porolgatja Angéla a fikusz

sötét leveleit, és lepöccenti a porszemcséket soha nem

használt, tündöklő, porcelán teáskészletéről. És azóta is

nyugosztó az ő drága lelkét a sötéten barnálló teával, a

Narancsvirággal és a Pekkóteával, mellyel Coromandel

földjének gyér szakállú fiai áthajóztak a borszínű tengeren.

Szegény, drága, aranyos, kedves, cseppet sem szeretetre

méltó Angéla néni! Az évjáradéka évi kilencvennyolc font

(ami heti harmincnyolc shillinget jelentett, de Angéla néni

ragaszkodott a középosztályra jellemző

gondolkodásmódhoz, miszerint a jövedelem évben és nem

hétben számolandó), ebből tizenkét shilling hat penny ment

el a házra. Ha Júlia időnként nem csempészett volna a

teázóból süteményt, kenyeret és vajat, talán éhezett volna.

Persze mindig azzal állított be: „Csak egy-két apróság, kár

lett volna kidobni”, eljátszotta, hogy Angéla néninek

egyáltalán nincs erre szüksége.

Még szegény öreg nagynéninek is megvoltak a maga örömei.

Idős korára falta a regényeket, a könyvtár pedig alig tíz

percnyi járásra esett a Vadrózsaágtól. Míg élt, Comstock

nagypapa valamilyen szeszélye folytán megtiltotta a

lányainak, hogy regényt olvassanak. Következésképpen

Angéla néni csak 1902-ben kezdett regényt olvasni, tehát

mindig néhány évtized lemaradásban volt az esedékes

divathoz képest. Kullogott leghátul, gyöngén, de kitartóan. A

kilencszázas években még Rhoda Broughtont és Mrs. Henry

Woodot olvasott. A háborús években felfedezte Hall Caine-t

és Mrs. Humphrey Wardot. A kilencszázhúszas években

Silas Hockingot olvasott és H. Setton Merrimant falta, a

harmincas években majdnem eljutott W. B. Maxwellig és

William J. Locke-ig. Ennél tovább pedig soha. Ami a háború

utáni regényírókat illeti, messziről hallott róluk:

erkölcstelenségükről, szentségtörő életmódjukról,

megsemmisítő „okosságukról”, de könyveiket sosem vette a

kezébe. Walpole, ismerünk, Hichens, olvasunk, de

Hemingway, ki az a Hemingway?

Itt tartottak 1934-ben, nagyjából ennyi maradt a Comstock

családból. Walter bácsi az „ügynökségeivel” és a

betegségeivel. Angéla néni, aki a Vadrózsaágban porolgatta a

porcelán teáskészletet. Charlotte néni, aki árnyékként

vegetált az elmegyógyintézetben. Júlia, aki heti hetvenkét

órát dolgozott, és esténként „varrogatott” szobácskája

gáztűzhelye mellett. Gordon, majdnem harmincévesen, aki

egy futóbolond munkáját végezte heti két fontért, és

küszködött létezésének egyetlen felmutatható

bizonyítékával, egy rémes könyvvel, amely nem akart

előrehaladni.

Talán akadt még néhány távolabbi rokon, hiszen Comstock

nagyapa tizenkét tagú családból származott. Ha éltek még,

bizonyára meggazdagodtak, és elvesztették a kapcsolatot

szegény rokonaikkal, mert a pénz sűrűbb, mint a vér. Ami a

család Gordonhoz tartozó ágát illeti, ötök összes jövedelme,

beleértve az egy összegben letett pénzt, mely Charlotte néni

elmegyógyintézetbe vonulásához kellett, lehetett úgy évi

hatszáz font. Koruk összesen kettőszázhatvanhárom év.

Egyikük sem hagyta el soha Angliát, nem harcolt háborúban,

nem került börtönbe, nem lovagolt, nem utazott

repülőgépen, nem házasodott és nem szült gyereket. Semmi

esély nem volt rá, hogy halálukig ezen bármit

változtassanak. Év múlt évre, és soha semmi nem történt a

Comstock-családban.

IV.

„SUHOG A FENYEGETŐ SZÉL

CSUPASZ A LENGŐ NYÁRFAÁG...”

Az igazat megvallva szél sem rezdült aznap délután.

Az idő megenyhült, már-már tavasziasra váltott. Gordon

előző nap elkezdett versét ismételgette magában, suttogva

skandálta, élvezettel morzsolta a szavakat. Pillanatnyilag

elégedett volt a versével. Jónak tartotta – jó lesz, mire

befejezi. Már elfelejtette, hogy előző este majdnem hányt tőle.

A platánfák halvány ködkoszorúk homályában,

mozdulatlanul tűnődtek. Odalent a völgyben villamos

nyöszörgött. Gordon fölsétált a Malkin Hillre, bokáig gázolt

a száraz, örvénylő levelekben. Az egész járda csupa gyűrött,

aranyló levél volt, mintha kiszórtak volna néhány doboz

amerikai kukoricapelyhet, mintha Brobdingnag

óriáskirálynője a domboldalra borította volna reggeli

müzlijét.

Milyen vidámak is a szélcsendes téli napok! Az év legszebb

napjai – legalábbis e pillanatban Gordon így vélte. Boldog

volt, már amennyire ember az lehet, megfosztva a napi

cigarettájától, három és fél pennyvel és egy szerencsepénzzel

a zsebében. Csütörtökön korán zárt az antikvárium, Gordon

délutánja felszabadult. Paul Doring, a kritikus háza felé

tar:ott, Doring a Coleridge ligetben lakott, és irodalmi

teadélutánokat rendezett.

Egy jó órába is beletelt, mire elkészült. Roppant bonyolult a

társasági élet, ha heti két fontot keres az ember! Rögtön ebéd

után, hideg vízzel és némi fájdalom árán, megborotválkozott.

Felvette a legjobb öltönyét; hároméves, de egész tűrhető, sőt

jól vasalt, ha nem felejti el a matrac alá hajtogatni. Gallérját

kifordította, és a nyakkendőjét úgy kötötte meg, hogy ne

látsszon ki a szakadt rész. Egy gyufaszál segítségével

kikapart a dobozból annyi bokszot, amennyivel kipucolhatta

a cipőjét. Lorenheimtől még egy tűt is kért kölcsön, hogy

megstoppolja a zokniját; fárasztó művelet, de még mindig

jobb, mint a lyukakon kivilágló bokáját tintával befesteni.

Szerzett egy üres Gold Flake cigarettásdobozt, és az

egypennys automatából vett bele egy szál cigarettát. Csak a

látszat kedvéért. Mégsem mehet az ember vendégségbe csak

úgy, cigaretta nélkül. Ha egy szál van a dobozban, mások azt

gondolják, valaha tele volt, tehát minden rendben. Elég

könnyű véletlennek feltüntetni, hogy csak egy maradt.

– Cigarettát? – kérdi lazán az ember.

– Ó, köszönöm.

Ekkor lebillenti a fedelet, elcsodálkozik. – Az ördögbe, az

utolsó! Esküdni mertem volna, hogy tele doboz!

– Az utolsót nem veszem ki. Inkább parancsoljon az

enyémből! – mondja a másik.

– Ó, köszönöm.

Ezek után persze a házigazda és a háziasszony folyvást

cigarettával kínálnak. De azért becsületből egy mindenképp

legyen nálad!

Suhog a fenyegető szél... Most befejezi a verset. Befejezheti,

amikor csak akarja. Furcsa, mennyire felpezsdítette az

irodalmi teadélutánnak már a kilátása is. Ha heti két font a

jövedelmed, nem terhelnek túl az emberi kapcsolatok. Már

az is élvezet, ha láthatod más valaki házát belülről. Feneked

alá párnázott karosszéket tolnak, teát kapsz, cigarettát,

érezheted a nők illatát – rögtön megtanulod élvezni az

ilyesmit, ha kiéhezel rá. A gyakorlatban persze, Doring

partijai a legkevésbé sem úgy alakultak, ahogy Gordon várta

volna. A szellemes, tudós beszélgetésekre valamiképpen

sosem került sor. Valódi beszélgetésre sem, csak arra az

ostoba locsogásra, amely Hampsteadtől Hong Kongig a világ

összes partijára jellemző. Doring partijaira soha nem jött el

olyasvalaki, akivel találkozni érdemes. Doring maga is csak

egy rühös oroszlán volt, követői legfeljebb sakálszámba

mentek. A társaság legalább felerészt tyúkeszű, középkorú

nőkből állt, akik nem rég menekültek el tisztes, keresztény

otthonaikból, és most próbáltak irodalmias színben feltűnni.

A kiállítási tárgynak szánt sztárok, általában csapatostul

megjelenő ifjú titánok, beugrottak egy fél órára, kizárólag

egymással társalogtak, és gúnyosan taglalták a távol levő ifjú

titánok érdemeit, szigorúan a keresztnevükön emlegetve

őket. Gordon általában alig kapcsolódott a beszélgetésbe.

Doring kedves volt a maga hebehurgya módján,

mindenkinek azzal mutatta be: „Gordon Comstock – tudod,

a költő. Ő írta azt az átkozottul okos verseskötetet, az

Egereket. Tudod!” Gordon még soha senkivel nem

találkozott, aki tudta. Az ifjú titánok egyetlen tekintettel

fölmérték, aztán többé tudomást sem vettek róla.

Harmincéves volt, elnyűtt, és a zsebe tökéletesen üres. Az

állandó csalódások ellenére mégis mennyire várta ezeket a

teadélutánokat! Mindenképpen változatosságot hoztak a

magányába. A szegénységben ez az ördögi: a makacsul

visszatérő magány. Amikor egyik nap telik a másik után, és

nincs egy értelmes ember, akivel szót válthatnál, egyik éjjel a

másik után, és mindig ugyanaz az istentelen, magányos

szoba vár. Ha gazdag vagy és népszerű, mindezt talán

mulatságosnak véled, de milyen más kényszerűségből így

élni!

Suhog a fenyegető szél... Autóáradat zümmögött a

gomboldalon. Gordon irigység nélkül szemlélte. Egyébként

is, kinek kell autó? Rózsaszín babaarcok. „elsőbb osztálybeli

nők bámultak ki az kocsik ablakán. Istenverte, tetűagyú

ölebek. Láncon szendergő, elkényeztetett szukák. Jobb egy

magányos farkas, mint egy meghunyászkodó kutya. A kora

reggeli metróállomásra gondolt. Hivatalnokok sötét rajai,

mint a hangyák, sürögtek, hogy mielőbb a föld alá

bújhassanak, hangyaemberkék rajokban, jobb kezében

mindegyiknek aktatáska, baljukban újság, szívüket féreg

rágja, az elbocsátástól való félelem. És milyen gyötrő, titkos

félelem! Különösen téli napokon, amikor hallani, hogy suhog

a fenyegető szél. Tél, elbocsátás, regényház, a rakpart padjai!

Ó, jaj!

Suhog a fenyegető szél

Csupasz a lengő nyárfaág.

Kéményből füstcsík hömpölyög,

Becsap ránk korbáccsal az ég,

A plakát csattog, döcög

A villamos, hideg paták

Dobognak, nyüzsgő emberek

Nézik a keleti határt,

Fázósan eltűnődnek –

Min is? Jön a tél. Biztos az állásom? Az elbocsátás

szegényházat jelent. És metéljétek körül a ti férfitestetek

bőrének elejét, mondá az Úr11. Nyaljátok a főnök cipője

talpát! Hogyne!

Fázósan eltűnődnek: „Jön a tél!

Csak ezt az évet add, uram,

Végigdolgoznom!”, s míg a fagy

Átjárja őket, sok fura

Gondolatuk támad –

Már megint tűnődnek. Nem baj. Min is? A pénzen és a

pénzen. Lakbér, taxi, tandíj, bérlet, cipő a gyerekeknek. Az

életbiztosítás meg a cseléd bére. És, egek, ha az asszony újra

viselős lesz? Elég hangosan, nevettem tegnap a főnök viccén?

Mikor esedékes az újabb részlet a porszívóra.

Ügyesen, örömét lelve a saját leleményességében, mintha egy

kirakós rejtvényt rakna össze, még egy versszakot

összehozott:

Gondolatuk támad: a bér,

A szén, a tandíj, a cipők,

A biztosítás vagy a részlet

A duplaágyra jön előbb?

Nem rossz, nem is rossz. Most kell befejezni. Még négy-

öt versszak, és kész. Ravelston leközli.

Seregély ült a platánfa csupasz ágán, édesbús hangokat

hallatott, amilyeneket a seregélyek szoktak langyos téli

napokon, mikor a levegőben először érzik meg tavaszt. A fa

tövében egy óriási homokszín macska ült mozdulatlanul,

szája tátva, sóvár vágyakozással bámult fölfelé, mintha arra

várna: a seregély önként a szájába pottyan. Gordon

elismételte magában versnek első négy versszakát. Most

jónak tartotta a szöveget. Tegnap miért érezte gépiesnek,

11 Bibliai idézet: Mzes 1. knyve 17:11

gyatrának, üresnek? Költő. Kihúzta magát, már-már

gőgösen, egy költő büszkeségével. Gordon Comstock, az

Egerek szerzője. „Különleges ígéret” – a Times irodalmi

melléklete szerint. Úgyszintén a Londoni örömök szerzője.

Hiszen azt is hamarosan befejezi. Most úgy érezte, bármikor

képes befejezni. Miért is esett kétségbe miatta? Kell hozzá

úgy három hónap: a nyárra éppen megjelenhet. Lelki szemei

előtt látta a „karcsú”, fehér kanavászkötést, a minőségi

papírt, a széles margót, a szép betűtípust, a finom

védőborítót. Na és a legjobb lapokban a kritikákat.

„Kiemelkedő teljesítmény” – The Times Lit. Supp. „Pompás

lírai dombormű a Sitwell-iskolából” – Scrutiny.

A Coleridge liget nyirkos, árnyas, elzárt utca volt, zsákutca,

tehát forgalommentes. Komor irodalmi asszociációk

nehezedtek rá (Coleridge állítólag 1821 nyarán töltött itt hat

hetet). Az ember nem nézhetett úgy a vén fák alatt, sötét

kertek mélyén omladozó, régi házakra, hogy a régmúlt

„kultúra” szele meg ne csapja. Némelyik házban még

kétségkívül virágzott mondjuk, egy „Browning-társaság”,

selyembe bugyolált hölgyek ültek kihalt költők lábánál,

Swinburne-ről és Walter Paterről csevegtek. Tavasszal a

kertekben lila és sárga krókuszok virítottak, később apró

vadjácint fürtök bukkantak fel a gyér fűben, Gordonnak úgy

tetszett, még a fák is rájátszottak az ódon környezetre, és

szeszélyes, varázslatos alakzatokba csavarták az ágaikat.

Furcsa, hogy egy ilyen sikeres kritikus-napszámos, mint

Doring, ezen a környéken lakik. Doring ugyanis

döbbenetesen rossz kritikus volt. A Sunday Postba írt

regénykritikát, és walpole-i rendszerességgel fedezte fel

kéthetente a nagy angol regényt. Azt várta volna tőle az

ember, hogy a Hyde Park Corneren legyen lakása. Talán

büntetésképpen rótta magára, hogy itt éljen, mintha a

Coleridge liget rafinált kényelmetlenségével

kiengesztelhetné az irodalom sértett isteneit.

Gordon befordult a sarkon, magában a Londoni örömök egy

sorát morzsolgatva. Egyszerre megtorpant. Valami nem

stimmelt a Doring-ház kapujánál.

Mi is? Hát persze! Nem sorakoztak előtte az autók. Megállt,

lépett egyet-kettőt megtorpant ismét, mint a veszélyt

szimatoló kutya. Valami nagyon nem stimmelt. Az autóknak

ott kellett volna várakozniuk. Mindig sokan jelentek meg

Doring partijain, és a többség autóval érkezett. Vajon miért

nincs itt senki? Korán érkezett volna? Nem valószínű. Fél

négyet mondtak, és már háromnegyed is elmúlt.

A kapuhoz lépett. Most már egészen bizonyos volt benne,

hogy a partit elhalasztották. Hirtelen hűvösség járta át, mint

egy felhő árnyéka. Talán Doringék nincsenek is otthon.

Elhalasztották volna a partit? A gondolat elkeserítette,

mégsem lepte meg. Ez volt az ő külön mumusa, magával

hurcolt gyerekes félelme, hogy meghívják valahová, és senkit

sem talál otthon. Ha kétség sem merülhetett föl a

meghívással kapcsolatban, ő akkor is ott sejtett valami

váratlan akadályt. Soha nem volt egészen biztos a

fogadtatásban. Magától értetődőnek tartotta, hogy az

emberek semmibe veszik, megfeledkeznek róla. Miért is ne?

Ha nincs pénzed, az életed lekezelések sorozata.

Kitárta a kaput. Magányosan nyikorgott. A nedves, mohos

ösvényt Rackham meseillusztrációira emlékeztető, rózsaszín

kődarabok szegélyezték. Gordon alaposan szemügyre vette a

ház homlokzatát. Ebben már nagy rutinja volt: Sherlock

Holmes-i technikával fürkészte ki, vannak-e a házban. Nos,

sok kétség nem maradt: a ház elhagyatottnak tűnt. A

kéményből nem szállt fel füst, ablak nem világított. Odabent

már sötét lehet – biztosan fölkapcsolták volna a lámpákat.

Egyetlen lábnyom sem látszott a lépcsőn – ez eldöntötte a

kérdést. Kétségbeesetten reménykedve mégis megrángatta a

csengőt. Persze ez is ódivatú. A Coleridge ligetben

közönséges és irodalmiatlan dolog lett volna fölszerelni egy

villanycsengőt.

Bim-bam!

Gordon utolsó reménye is elenyészett. Tévedés kizárva: a

harangszó üres házban visszhangzott. Ismét megragadta, és

úgy megrántotta a fogantyút, hogy majdnem elszakadt a

drót. A kis harang most ijesztőn lármázott. Mindhiába. Egy

láb sem dobbant odabenn, még a személyzet is szabadnapot

kapott. Ekkor arra lett figyelmes, hogy a szomszéd ház

alagsorából sötét hajú, csipkefőkötős, fiatal nő figyeli. Egy

szolgáló lehetett, aki kilesett a zajra. A lány elkapta Gordon

tekintetét, mire Gordon elfordult. Megértette, hogy

bolondnak nézték. Az embert mindig bolondnak nézik, ha

egy üres ház csengőjét rángatja. Egyszerre fölrémlett előtte,

hogy az a lány mindent tud róla, tudja, hogy a partit

elhalasztották, és Gordon kivételével mindenkit értesítettek.

Azt is tudta, mindez azért történt így, mert Gordon

ágrólszakadt, tehát nem érdemes szólni neki. A lány tudta. A

szolgálók mindig mindent tudnak.

Sarkon fordult, a kapu felé indult. A szolgáló szeme láttára

kellett könnyedén kisétálnia, mintha jelentéktelen csalódás

érte volna. Annyira reszketett a haragtól, hogy csak nehezen

maradt ura a mozdulatainak. A buzik, az átkozott

buzeránsok! Így becsapni őt! Meghívják, aztán

megváltoztatják a napot, és még csak nem is szólnak róla!

Biztosan van más magyarázat, de gondolni se akart rá. A

buzik, az átkozott buzik! Tekintete az egyik rózsaszín kőre

esett. Legszívesebben felkapta volna, és bedobta volna vele

az ablakot. Megragadta a rozsdás kapuoszlopot, olyan

erővel, hogy fájt, és majdnem fölsértette a kezét. A fizikai

fájdalom használt. Legyőzte a szív fájdalmát. Nem pusztán

arról volt szó, hogy megfosztották egy emberi társaságban

töltött estétől, bár ez is bőven elég lett volna. A tehetetlenség,

a jelentéktelenség, a mellőzöttség érzése volt a rosszabb,

hogy semmibe vették, mert miatta még aggódni sem

érdemes. Megváltoztatták a napot, és még csak nem is

szóltak neki. Mindenkinek szóltak, csak neki nem. Így

bánnak veled, ha nincs pénzed. Szándékosan, hidegvérrel

megsértenek. Doringék talán minden rossz szándék nélkül,

egyszerűen elfelejtették értesíteni, sőt az sem lehetetlen, hogy

ő tévesztette el a dátumot. De nem! Erre most gondolni sem

akart. Doringék szándékosan tették ezt vele! Hát persze,

hogy szándékosan! Nem vették a fáradságot, hogy szóljanak,

mert ágrólszakadt, tehát nem számít! A buzik!

Gyorsan továbbment. Éles fájdalmat érzett a mellkasában.

Emberi társaság, emberi szó! Mi értelme volt erre

vágyakozni? Most egyedül töltheti az estét, mint mindig.

Nincs sok barátja, és ők is messze laknak. Rosemary még

dolgozik, és a világ végén lakik, West Kensingtonban, egy

női szállón, amit nősténysárkányok őriznek. Ravelston

közelebb lakott, a Regent’s Park környékén. Ravelston

azonban gazdag volt, sok elfoglaltsággal, valószínűtlen, hogy

otthon tartózkodjék. Föl se hívhatja, ahhoz is kellene

legalább egy kétpennys, szemben az ő három félpennysével

és a szerencsepénzzel. Egyébként is, hogy találkozhatna

Ravelstonnal, ha nincs pénze? Ravelston garantáltan azt

mondaná: „Üljünk be valahová!”, vagy valami hasonlót. Ő

pedig nem engedheti, hogy Ravelston fizesse az italát.

Barátsága Ravelstonnal csak bizonyos feltételekkel volt

fenntartható: ha Gordon mindenből fizeti a részét.

Elővette egyetlen cigarettáját, és rágyújtott. Semmi öröme

nem telt benne, hiszen közben szinte rohant – hanyag

gesztus volt csupán. Nem is figyelte, merre jár. Ki akarta

fárasztani magát, addig menni, amíg az ostoba fizikai

fáradtság ki nem öli belőle Doringék lekezelő

bánásmódjának emlékét. Nagyjából délnek tartott – átvágott

Camden Town parlagon hagyott földjein, le a Tottenham

Court Roadon. Közben besötétedett. Átment az Oxford

Streeten, átfurakodott a Covent Gardenen, aztán a Stranden

találta magát, és a Waterloo hídnál átkelt a folyón. Az

éjszakával a hideg is leszállt. Séta közben a dühe kissé

megenyhült, de a hangulata nem sokat javult. Egyetlen

gondolat kísértette, menekült előle, de nem tudott

szabadulni. A verseire gondolt. Az üres, buta,

hasznavehetetlen verseire. Hogyan is hihetett bennük?

Elgondolni is rossz, hogy nemrég még azt képzelte, a Londoni

örömökből lehet valami! Most rosszullét környékezte, ha a

verseire gondolt. Olyan érzés volt, mint a másnaposság. A

csontjaiban érezte, hogy nem jó, mint ahogy a versei sem

azok. A Londoni örömöket soha nem fogja befejezni. Ha ezer

évig élne, akkor sem tudna írna egyetlen olvasható sort sem.

Most utálkozva idézte fel legújabb versének elkészült négy

szakaszát. Krisztusom, micsoda szennyirodalom! Rím a

rímre – kopp, kopp! Úgy kong, mint egy üres kekszesdoboz.

És erre a szemétre vesztegeti az életét!

Hosszú utat tett meg, legalább nyolc-tíz kilométert. Lába

sajgott, feldagadt, mert járdán gyalogolt. Lambethben

járhatott, elég lepusztult környéken, a keskeny, pocsolyás

utcák ötven méteren belül a sötétségbe vesztek. A lámpákat

párabúra vette körül, mint néhány magányos csillag,

kizárólag önmagukat világították meg. Pokolian megéhezett.

Csalogatták a kávézók gőzfelhős ablakai és a krétás feliratok:

„Egy igazi csésze tea, 2 dl, kanna nincs”. Értelmetlenül

vágyakozott, nem használhatta fel a szerencsepénzt.

Visszhangos vasúti átjáróhoz ért, azután a Hungerford hídra

vezető sétányhoz. A fényreklámok megvilágították a piszkos

vizet, Kelet-London minden mocska tartott innen a város

belseje felé. Parafadugó, citrom, hordódongák, döglött kutya,

karéj kenyér. Gordon a rakparton ment tovább, Westminster

felé. A szél megropogtatta a platánokat. Suhog a fenyegető

szél... Összerezzent. Már megint ez a szemét! Még most is,

pedig már december volt, elhagyatott, szegény öreg roncsok

telepedtek a padokra, újságpapír kötegeket hajtogatva

magukra. Gordon érzéketlenül tekintett rájuk. Csavargók.

Egyszer majd ő is erre a sorsra jut. Tán jobb is. Valódi

szánalmat sosem érzett az igazi szegények iránt. A

tisztviselők, a közép-középosztály, inkább nekik van

szükségük szánalomra.

Fölsétált a Trafalgar térre. Még hosszú órákat kell valahogy

elütni. Menjen be a Nemzeti Galériába? Már bezárt. Negyed

nyolc múlt. Még három, négy, öt óra lefekvésig. Hétszer

lassan körülsétálta a teret. „Négyszer az óra járásával

megegyezően, háromszor fordítva. Sajgott a lába, a legtöbb

pad üres volt, mégsem ült le. Ha egy pillanatra is megállna,

nem bírná ki cigaretta nélkül. A Charing Cross Roadon

teázók csábították, mint a szirének. Kivágódott az egyik

Lyons ajtaja, Gordont megcsapta a frissen sült sütemény

illata. Kicsi híján megadta magát. Végül is miért ne menne

be? Egy órát is elücsöröghetne odabent. Egy csésze tea két

penny, két péksütemény megint kettő, és neki a

szerencsepénzzel együtt pont négy és fél pennyje van.

Lehetetlen! Az az átkozott szerencsepénz! A lány a kasszánál

rajta vihogna. Maga elé képzelte, ahogy átnyújtja neki a

hárompennyst, s előre látta, ahogy a lány összevigyorog a

pult mögött társával. Azonnal rájönnének, hogy ez az utolsó

hárompennyse. Hiába. Gyerünk tovább!

A halotthalvány neonfényben sűrűn megteltek a járdák.

Gordon apró, kopott alakja ott araszolt közöttük, arca sápadt

volt, haja gondozatlan. A tömeg tovahömpölygött mellette:

került és kerülték. Van valami szörnyű a londoni éjszakában,

valami hideg, személytelen és közömbös. Hétmillió ember

hömpölyög ide-oda, kerülik az érintkezést, szinte tudomást

sem vesznek egymás létezéséről, mint halak az akváriumban.

Az utcán hemzsegtek a szép lányok. Tucatjával özönlöttek

mellette, arcukat elfordították, vagy vakon meredtek maguk

elé: hideg nimfák, megdermesztik a férfitekintetet. Meglepő,

milyen sokan látszottak magányosnak, vagy sétáltak egy

másik lánnyal. Sokkal többen egyedül, mint férfitársaságban.

Ez is csak pénzkérdés. Vajon hány olyan lány akad, aki

inkább választaná a pénztelen életet, mint a férfi nélkülit?

A kocsmákból savanykás sör szaga áradt. Az emberek

egyesével, kettesével csordogáltak be a mozikba. Gordon

megtorpant az egyik rikító kirakat előtt, s az egyenruhás

ajtónálló unott tekintete sem riasztotta el attól, hogy

megvizsgálja a fényképeket. Greta Garbo a Festett fátyolban.

Vágyott rá, hogy bemehessen, nem is Garbo, inkább a

bársonyszékek langyos puhasága miatt. Magát a mozit

persze utálta, akkor is ritkán ment oda, ha éppen

megengedhette magának. Ugyan miért kellene pártolni a

művészet ágat, mely arra rendeltetett, hogy helyettesítse az

irodalmat. Mégis van az egésznek valami ragacsos vonzereje.

Ülni a párnázott széken, a meleg, füstszagú sötétségben,

hagyni, hogy a vetítővásznon villódzó ostobaság legyűrjön,

érezni, ahogy a butaság hulláma körülötted csobognak, míg

merülni nem kezdesz, méregtől átitatva a nyúlós tengerbe –

éppen ilyen drogra van szükségünk. A társtalan embernek

éppen erre. A Palace Theatre felé közeledett, mikor egy

strázsáló utcalány kiszúrta magának, és elállta az útját.

Alacsony, zömök, olasz lány volt, nagyon fiatal, fekete szeme

óriási. Tűrhetően nézett ki, és az utcalányokra nem jellemző

módon jókedvűnek tűnt. Egy pillanatra meglassította lépteit,

sőt elkapta a lány tekintetét. A lány felnézett rá, készen arra,

hogy széles mosoly ömöljön el az arcán. Miért is ne állna le

legalább beszélgetni vele? Olyannak látszik, aki megértené.

Lehetetlen! Nincs egy vasa sem! Elfordította a tekintetét, és

ellépett mellette, az olyan férfi kimértségével, akit a

szegénység erényessé tesz. Milyen mérges lett volna a lány,

ha ő megáll, és utóbb kiderül, hogy nincs is pénze. Ment

tovább. Lám, beszélgetni sem lehet pénz nélkül!

Fárasztó volt fölkaptatni a Tottenham Court Roadon és a

Camden Roadon. Lassított a tempón, kicsit húzta a lábát.

Legalább tizenöt kilométert gyalogolt, végig járdán. A

lányok egyre csak hömpölyögtek körülötte, vakon meredtek

maguk elé. Lányok magányosan, fiatalemberekkel, más

lányokkal, egyedül. Kegyetlen, fiatal tekintetükkel

keresztülnéztek rajta, vagy elnéztek fölötte, mintha nem is

létezne. Túl fáradt volt ahhoz, rogy nehezteljen érte. Vállai is

megadták magukat, már csak vánszorgott, meg sem próbálta

megőrizni egyenes tartását, „le-vagy-te-ejtve” arckifejezését.

Azok is menekülnek előlem, akik nemrég még kerestek. Nem

hibáztathatom őket. Harmincéves volt, elnyűtt, híján a férfias

vonzerőnek. Miért nézne rá akár egyetlen lány is?

Ráébredt, ha aznap még enni akar, azonnal indulnia kell,

mert Madame Wisbeach senkit nem hajlandó kiszolgálni este

kilenc után. Hideg, asszony nélküli hálószobájának a

gondolatára rosszullét fogta el. Megmászni a lépcsőt,

elgyújtani a gázt, lepuffanni az asztala mellé, és csak elütni

az órákat, miközben se olvasnivalója, se cigarettája –

elviselhetetlen gondolat. Camden Townban megteltek a

lármás kocsmák, pedig még csak csütörtök volt. Az egyik

kocsma ajtajában három nő beszélgetett, kivörösödött karjuk

telt, mint a kezükben a söröskorsó. Bentről nyers hangok

hallatszottak, cigarettafüst és sörszag áradt. Gordon a

Chrichton Armsra gondolt. Flaxman talán ott van. Miért ne

kockáztatná meg? Egy korsó sör három és fél penny. Neki

négy és fél van a szerencsepénzzel együtt. Végül is törvényes

fizetőeszköz az is.

Máris szörnyen szomjazott. Hibázott: megengedte magának,

hogy a sörre gondoljon. Közeledett a Chrichtonhoz, énekszót

hallott. A nagy, rikító külsejű kocsmában a szokottnál is

világosabb volt. Odabent valamit ünnepeltek. Húsz érett

férfihang harsogta kórusban:

„Fo-or ree’s a jorrigoo’ fellow,

For ree’s a jorrigoo’ fellow,

For ree’s a jorrigoo’ fe-el-low-

And toori oori us!”12

VALAHOGY ÍGY HANGZOTT. GORDON KÖZELEBB

HÚZÓDOTT. MAJD ELEPEDT A SZOMJÚSÁGTÓL. A FÉRFIHANGOK

OLYAN ÁZOTTAK, OLYAN SÖRTŐL ISZAMOSAK VOLTAK, HOGY HA

MEGHALLOTTAD, MÁR LÁTTAD IS A JÓL MENŐ

VÍZVEZETÉKSZERELŐK KIVÖRÖSÖDÖTT ARCÁT. A PULT MÖGÖTTI

KÜLÖNSZOBÁBAN A BUFFALÓK TARTOTTÁK TITKOS

TANÁCSKOZÁSAIKAT. CSAK ŐK LEHETTEK OTT. VALAMILYEN

MEGEMLÉKEZŐ IVÁSZATOT RENDEZHETTEK, ELNÖKÜK, TITKÁRUK,

NAGYMESTERÜK, VAGY BÁRMINEK IS HÍVJÁK TISZTELETÉRE.

GORDON MÉG MINDIG A BÁR AJTAJA ELŐTT VÍVÓDOTT. TALÁN

INKÁBB A SÖNTÉSBE KELLENE MENNIE. OTT CSAPOLT SÖRT

MÉRNEK, A BÁRBAN MEG ÜVEGESET ADNAK. ÁTMENT A MÁSIK

OLDALRA. A SÖRÁZTATTA HANGOK KÖVETTÉK:

WITH A TOORI OORI AY,

AN’ A TOORI OORI AY!

FO-OR REE’S A JORRIGOO’ FELLOW,

FOR REE’S A JORRIGOO’ FELLOW –

Egy pillanatra megszédült. Fáradt volt, éhes, és a

szomjúság is gyötörte. Maga elé képzelte a kellemes

helyiséget, ahol a buffalók énekeltek: ropogó tűz, nagy,

csillogó asztal, a falon az állatok fényképei. Azt is maga elé

tudta idézni, ahogy az ének lankadtával, húsz skarlátpiros

arc merül a söröskriglibe. Zsebébe mélyesztette a kezét, hogy

megbizonyosodjék, még mindig ott a hárompennys. Miért is

ne? Kit érdekel ez egy söntésben? Csapd le a szerencsepénzt

a bárpultra, és süss el valami viccet. „A karácsonyi

pudingban találtam, azóta őrizgetem!” Körös-körül

12 „For he’s a jolly good fellow – Mert ő egy nagyszerű fickó...” –

angol férfit rsas gok kzkedvelt, eredetileg kollégiumi ksznt dala.

derültség. Már érezte is a csapolt sör fémes ízét a nyelvén.

Tétován pörgette a kezében az érmét. A buffalók újra

rákezdték:

With a toori oori ay,

An’ a toori oori ay!

Fo-or ree’s a jorrigoo’ fellow –

Gordon visszament a bár ablakához. Az ablak

zúzmarás volt, és párás a benti melegtől. Maradtak mégis

rések, melyeken át be lehetetett látni. Bekukucskált. Igen,

Flaxman bent volt.

A bár zsúfoltnak hatott. Mint minden szoba, amit kívülről

nézünk, menthetetlenül barátságosnak látszott. A tűz a

rostélyon táncolt, és visszatükröződött a sárgaréz

köpőcsészéken. Gordon szinte az üvegen át is érezte a sör

szagát. Flaxman két halképű fickó között ült, jobbfajta

biztosító ügynöknek látszottak. Flaxman könyöke a

bárpulton nyugodott, lába a lábtartón, kezében sörcsíkos

pohár, éppen a helyre kis szőke pincérlánnyal diskurált. A

lány a pult mögötti széken állt, a sörösüvegeket válogatta, és

válla fölött hátrafordulva pimaszul válaszolgatott. Hallani

nem lehetett, miről beszélnek, de nem volt nehéz kitalálni.

Flaxman mondott valami pikánsat, mire a halképűek hasa

rengett az obszcén nevetéstől. A kis szőke is kuncogott, és

meglepetten, de azért jólesőn riszálta csinos kis seggét.

Gordonnak elszorult a szíve. Bár odabent lehetne! A fényben

és melegben, emberek közt, akikkel szót lehet váltani, sör és

cigaretta mellett, egy lánnyal, akivel flörtölni lehet. De miért

is ne menne be? Kölcsönkérhet egy shillinget Flaxmantől.

Szívesen adna. Máris elképzelte, amint hanyagul

beleegyezik: – Üdv. öregfiú! Na, mi újság? Hogyan? Egy

shillinget? Hát persze! Kettőt is! Tessék! – és a kétshillinges

már csendül is a sörtől iszamos pulton. Flaxman a maga

módján rendes ember.

Gordon a szárnyas ajtónak támasztotta a kezét. néhány

centire be is nyomta. A résen kiszökött a meleg füst- és

sörpára. Ismerős, életadó illat: ám ahogy beleszagolt, megint

elhagyta a bátorsága. Nem! Lehetetlen. Nem lökheti be azt az

ajtót négy és fél pennyvel a zsebében. „Soha ne engedd, hogy

mások fizessék az italodat!” Ez a pénztelenek első

parancsolata. Megfordult és elindult a sötét járdán.

For ree’s a jorrigoo’ fe-ELL-OW –

And toori oori us!

With a toori oori ay!

An’ a –

A távolban elhaló hangok még utána úsztak, halványan

emlékeztették a sörre. Gordon fogta a hárompennyst, és

elgurította a sötétbe.

Hazaindult, bár inkább csak vonszolódott. Nem akart

hazamenni, de le kellett ülnie. Lába fájt, talpa zsebesedett, és

a vacak szobácska volt az egyetlen hely egész Londonban,

ahol jogában állt leülni.

Csendesen besurrant, de Mrs. Wisbeach azért persze

meghallotta. Kipislantott rá az ajtaja mögül. Kevéssel múlt

kilenc. Ha kémé, még adna valami vacsorát. Viszont

siránkozna, és szívességnek tekintené: tehát inkább éhesen

megy lefeküdni.

Elindult fölfelé. Az első lépcsőforduló feléig sem jutott,

mikor egy háta mögül hangzó kettős koppantás megállította.

A posta! Hátha levél jött Rosemarytől!

Odakint megbillent a levélnyílás fedele, és némi

erőfeszítéssel, mint amikor egy szürkegém visszaöklendezi a

lepényhalat, egy köteg levelet hányt a lábtörlőre. Gordon

szíve megdobbant. Hat-hét levél jött. Ebből neki is jutnia kell

egynek!

Mrs. Wisbeach szokása szerint kilőtt az odújából a postás

koppantására. Két év alatt Gordonnak egyszer sem sikerült

Mrs. Wisbeachnél előbb rátenni a kezét a levelére. Most is

féltékenyen melléhez szorította a köteget, aztán egyenként

föltartotta őket, és kibetűzte rajtuk a címzést. Modorából arra

lehetett következtetni, hogy mindegyikben bírósági idézést,

illetlen szerelmes levelet, vagy fogamzásgátlótabletta-

hirdetést sejt.

– Önnek is jött, Mr. Comstock – mondta savanyúan, és

átnyújtotta a levelet.

A szíve elszorult, szinte kihagyott. Hosszúkás boríték. Tehát

nem Rosemary. A saját kézírásával van megcímezve. Akkor

valamelyik újság. Most két verse „futott” éppen. Az egyik a

Kalifornia Magazinnál, a másik a Kankalin Quarterlynél. De

mégsem amerika a bélyeg. És a Kankalin már legalább hat

hete ül a versén. Te jó ég, lehet, hogy elfogadták!

Rosemaryról teljesen megfeledkezett. – Köszönöm’ –

kiáltotta, zsebre vágta a borítékot, és hűvös nyugalommal

indult felfelé a lépcsőn, de amint kiért Mrs. Wisbeach

látóteréből, hármasával kezdte venni a fokokat. Egyedül kell

maradnia, hogy kinyithassa a levelet. Mielőtt az ajtóhoz ért,

már a gyufát kereste, de az ujjai annyira remegtek, hogy

odakoccantak a burához, mialatt meggyújtani próbálta a

lángot. Leült. Kivette a zsebéből a levelet, aztán egyszerre

elillant a bátorsága. Nem bírta kinyitni. A fénybe tartotta, és

próbálta kitalálni, milyen vastag. A verset két lapra írta.

Bolond, mondta magának, és föltépte a borítékot. Kihullott

belőle a saját verse és egy csinos, ó, milyen csinos kis

nyomtatott kártya, pergamenutánzatú papíron:

A SZERKESZTŐ SAJNÁLATTAL KÖZLI, HAGY A BEKÜLDÖTT

KÉZIRATOT NEM ÁLL MÓDJÁBAN FELHASZNÁLNI.

A kártyát gyászszegélynek beillő babérlevelek

keretezték. Gordon szótlanul, gyűlölettel meredt a papírra. A

világ egyetlen visszautasítása sem ilyen végzetes, mert egyik

sem ilyen megválaszolhatatlan. egyszerre meggyűlölte és

szégyellte a versét. Úgy érezte, a leggyengébb, a legostobább

vers, amit valaha írt. Anélkül, hogy újra elolvasta volna, apró

darabokra tépte, és a papírkosárba hajította. Egyszer s

mindenkorra kiveri a fejéből ezt a verset. Az elutasító kártyát

egyelőre nem tépte össze. Gyűrögette, tapintotta gyűlöletes

simaságát. Elegáns kis vacak, pompás betűtípussal. Egy

pillantással felmérhette az ember, hogy „jó” lap küldte,

amolyan nyálas, értelmiségi folyóirat, háta mögött egy kiadó

pénzével. Pénz, pénz! pénz és kultúra! Ostobaságot követett

el! Egy ilyen lapnak verset küldeni, mint a Kankalin! Mintha

elfogadnának verset a hozzá hasonló alakoktól! Hiszen

számukra már az is árulkodó tény, hogy nem gépelte le.

Ennyi erővel a Buckingham-palotába is küldhetne

képeslapot. Azokra gondolt, akik a Kankalinba írnak: pénzes

értelmiségiek gyülekezete, simulékony, rafinált, fiatal

tenyészállatok, akik már az anyatejjel szívják magukba a

pénzt és a kultúrát. Elgondolta, milyen lenne befurakodni

ebbe az elpuhult társaságba! Közben átkozta valamennyit. A

buzik! Az átkozott buzik! „A szerkesztő sajnálattal közli!”

Mit kell úgy finomkodni? Miért nem mondják ki: „Nem

kellenek a vacak verseid. Csak azokét közöljük, akikkel

együtt jártunk Cambridge-be. Ti, prolik, csak tartsatok

távolságot!” Az átkozott, képmutató buzik!

Végül összegyűrte a kártyát is, kidobta és felállt. Jobb, ha

bebújik az ágyba, míg van ereje levetkőzni. Csak az ágy

melegére számíthatott. De előtte fel kell húzni az órát,

beállítani az ébresztőt. Szokott mozdulatait halálos

unottsággal végezte. Tekintete a fikuszra esett. Két éve lakott

ebben az ócska szobában, két végzetes éve, mialatt semmit se

csinált. Hétszáz elvesztegetett nap: mindegyik a magányos

ágyban végződött. Elutasítás, kudarc, sértés: mind

megbosszulatlanul. Pénz és pénz, a pénz minden! Doringék

azért űztek gúnyt belőle, a Kankalin azért utasította el.

Rosemary azért nem fekszik le vele, mert nincs pénze.

Társasági, művészi, szexuális kudarc, de a lényege ugyanaz –

a pénzhiány.

Valakinek valahogyan vissza kell ütnie. Nem fekhet le úgy,

hogy az elutasító kártya legyen az utolsó gondolata.

Rosemaryre gondolt. Már öt napja nem írt. Ha ma levél jött

volna tőle, még az se fájt volna annyira, hogy a Kankalin

Quarterly a körmére koppintott Rosemary azt mondta, hogy

szereti, és lám mégsem fekszik le vele, de még csak nem is ír!

Ő is csak olyan, mint a többiek. Megveti őt, és megfeledkezik

róla, csak mert nincs pénze, tehát nem számít. Írni kellene

neki egy hosszú levelet, elmagyarázni, milyen érzés

sértettnek és lenézettnek lenni, hadd lássa, milyen komiszul

bánik vele.

Talált egy tiszta papírlapot, és a következőket írta a jobb

felső sarkába:

31 WILLOWBED ROAD, NW, DECEMBER 1. ESTE 9.30

MIRE EZT LEÍRTA, ÚGY ÉREZTE TÖBBRE NEM KÉPES. EBBEN A

LEGYŐZÖTT ÁLLAPOTBAN MÉG EGY LEVÉL MEGÍRÁSA IS TÚL NAGY

ERŐFESZÍTÉST IGÉNYELT. MELLESLEG, MI ÉRTELME? ÚGYSE

ÉRTENÉ. VALAMIT MÉGIS ÍRNIA KELL. VALAMIT, AMIVEL

MEGSEBEZHETI A LÁNYT – MÁR CSAK ERRE VÁGYOTT. SOKÁIG

GONDOLKOZOTT, AZTÁN PONTOSAN A LAP KÖZEPÉRE A

KÖVETKEZŐT ÍRTA:

ÖSSZETÖRTED A SZÍVEMET.

SE CÍM, SE ALÁÍRÁS. CSINOSAN FESTETT, CSAK ÚGY,

ÖNMAGÁBAN, A LAP KÖZEPÉN, KISBETŰS, „ISKOLÁS”

KÉZÍRÁSÁVAL. MINT EGY RÖVID VERS. A GONDOLAT KISSÉ

FÖLVIDÍTOTTA.

A levelet egy borítékba dugta, lement a sarki postahivatalba,

és az utolsó három félpennyséért egy egypennys és egy

félpennys bélyeget vett rá az automatából.

V.

– A jövő havi Antikrisztusban hozzuk a versedet – szólt

le Ravelston lakásának első emeleti ablakából.

Gordon, odalent a járdán, úgy tett, mintha azt se tudná,

melyik versről beszél Ravelston, miközben persze

ugyanolyan pontosan emlékezett rá, mint minden versére. – Melyiket is? – kérdezte.

– A haldokló prostituáltról. Nagyon jó.

GORDON KAJÁNSÁGNAK ÁLCÁZOTT, JÓLESŐ ÖNHITTSÉGGEL

NEVETETT.

– Aha! A haldokló prostituált! Egyik kedvenc témám!

Legközelebb írok neked egyet a fikuszról is.

Ravelston dús sötétbarna hajjal keretezett, túlérzékeny,

kisfiús arca beljebb húzódott az ablakban.

– Kibírhatatlanul hideg van. Gyere inkább fel, és kapj be egy

falatot!

– Nem, gyere le te! Már ettem. Üljünk be valahova, igyunk

meg egy sört!

– Na jó, rendben. Csak felveszem a cipőmet.

Már néhány perce beszélgettek: Gordon a járdán állt,

Ravelston kihajolt az ablakon. Gordon nem kopogással

jelezte érkezését, hanem kavicsot dobott az ablakra. Ha csak

tehette, be nem tette a lábát Ravelston lakásába. Volt valami

a hely levegőjében, valami lebírhatatlanul felső osztálybeli

légkör, amitől alávalónak, piszkosnak, oda nem illőnek

érezte magát.

Csak az utcán vagy egy kocsmában tudott többé-kevésbé

egyenrangú félként viselkedni barátjával. Ravelston

megdöbbent volna, ha megtudja, hogy négyszobás lakása,

mely az ő szemében nyomorúságos lyuk volt csupán, így hat

Gordonra. Ravelston számára a Regent’s Park vadonjában

lakni nagyjából egyet jelentett a nyomornegyedekkel. Ő akart

itt élni, mint en bon socialiste13, ahogyan egy sznob a Mayfair

istállójába is beköltözne, csak ott legyen az „I. ker.” a

13 derék szocialista mdj ra, fr.

levélpapírján. Ravelston egész élete abból állt, hogy makacs

erőfeszítések árán próbált megszabadulni saját osztályától, és

tiszteletbeli tagként beépülni a proletariátusba. Mint annyi

más kísérlet, ez is eleve kudarcra ítéltetett. Soha egyetlen

gazdag sem képes szegénynek álcázni magát, a pénz, akár a

gyilkosság, mindig napvilágra kerül.

Az utcai ajtón sárgaréz tábla hirdette:

P.W.H. Ravelston

ANTIKRISZTUS

Ravelston az első emeleten lakott, a földszintet az

Antikrisztus szerkesztőségi szobái foglalták el. Az Antikrisztus

többé-kevésbé értelmiségi havilap volt, sarcos, de némiképp

zavaros szocialista beütéssel. általánosságban, olyan

benyomást keltett, mintha egy lelkes nonkomformista

szerkesztené, aki Isten helyett most Marxért lelkesedik, és

eközben vers libre költők14 bandájába keveredett. A leírás

mégsem illik Ravelston egyéniségére: ő pusztán túl

engedékeny szerkesztő volt, azaz kiszolgáltatta magát

szerzői kénye-kedvének. Az Antikrisztusban szinte bármi

megjelenhetett, ha Ravelstonban felmerült a gyanú: a

szerzője éhezik.

Ravelston egy pillanat múlva már jött is, fejfedő nélkül,

hosszú szárú kesztyűjét húzogatva. Lerítt róla, hogy gazdag

fiatalember. A jómódú értelmiségi egyenruháját viselte: régi

tweedzakót – látszott rajta a kitűnő szabó keze nyoma –, az

ilyen ruhadarab annál előkelőbbnek hat, minél régebben

viselik, hozzá bő flanelnadrágot, szürke pulóvert, viseltes

barna félcipőt. Szándékosan így járt mindenhová, az előkelő

házakba és éttermekbe is, csak hogy megmutathassa,

mennyire megveti a felsőbb osztályra jellemző konvenciókat

– fel sem fogta, hogy ezt is csak egy felsőbb osztálybeli

engedheti meg magának. Egy évvel idősebb volt Gordonnál,

de jóval fiatalabbnak látszott. Magas, vékony, vállas alakja

magán viselte a felső osztálybeli ifjú henye eleganciájának

14 szabadversel, modern kltk, fr.

minden jegyét. Mozgásában és arckifejezésében azonban volt

valami furcsa, bocsánatkérő vonás. Mintha mindig éppen

kitérni akarna valaki útjából. Ha véleményt mondott, bal

mutatóujjának belső felével megdörgölte az orrát. Igazság

szerint, életének minden pillanatában hallgatólagosan

bocsánatot kért a nagy jövedelméért. Gazdagságának

emlegetésével épp olyan könnyen zavarba lehetett hozni,

mint Gordont a szegénységére tett célzással.

– Gondolom, ebédeltél – mondta Ravelston a maga

bloomsburys könnyedségével.

– Réges-rég. Hát te?

– Én is, persze.

Már majdnem fél kilenc volt, és Gordon dél óta egy falatot

sem evett. Ravelston sem. Gordon nem tudta hogy Ravelston

éhes, de Ravelston tudta, hogy Gordon igen, és Gordon

tudta, hogy Ravelston tudja. Mégis mindketten szükségét

érezték a színjátéknak, hogy egyikük sem éhes. Szinte soha

nem ettek együtt. Gordon nem engedte volna, hogy

Ravelston meghívja, ő maga pedig nemhogy egy éttermet, de

a Lyons-teázót, sőt az ABC-t sem engedhette meg magának.

Hétfő volt, egy ötös és kilenc penny lapult a zsebében.

Megengedhetett magának néhány korsó sört, de egy rendes

étkezést semmiképp. Valahányszor Ravelstonnal találkoztak,

érvénybe lépett köztük valami hallgatólagos megállapodás,

hogy semmi olyat nem csinálnak, ami többe kerül tíz

shillingnél, amennyiért be lehet ülni egy kocsmába. Így

tartották fenn a látszatot, hogy anyagi helyzetüket tekintve

nincs köztük nagy különbség.

Gordon közelebb oldalazott Ravelstonhoz, amint lefelé

ballagtak a járdán. Karon is fogta volna, de hát az ember nem

csinál ilyet. Ravelston magasabb, kellemesebb alakja mellett

az övé törékenynek, nyugtalannak és szánalmasan kopottnak

tűnt. Gordon csodálta Ravelstont, és soha nem érezte magát

egészen fesztelennek a jelenlétében. Ravelstonnak nemcsak a

modora volt kellemes, de volt benne valami eredendő

méltóság, könnyed elegancia az élettel szemben, mellyel

Gordon másutt aligha találkozhatott. A jelenség kétségkívül

összefüggött a ténnyel, hogy Ravelston gazdag. Hiszen

pénzen megvásárolható minden erény: mert a pénz

hosszútűrő, kegyes; nem fuvalkodik fel, nem cselekszik

éktelenül, nem keresi a maga hasznát15. Ravelston mégsem

volt egyszerűen egy pénzes pasas. Az elme elhájasodásának

veszélye, mely gyakran együtt jár a vagyonnal, őt elkerülte,

vagy ő maga kerülte el tudatos erőfeszítéssel. Hiszen az

egész élete erről a küzdelemről szólt. Ezért áldozta az idejét

és a jövedelme nagy részét egy népszerűtlen szocialista

havilapra. Az Antikrisztustól függetlenül is szórta a pénzt

minden irányba. Egy csapat kéregető, költőtől járdafestőig,

szüntelenül rajta élősködött. Ami őt magát illeti, nagyjából

évi nyolcszáz fontból élt. Még ezt is örökösen szégyellte.

Tudta, hogy nem éppen proletárbér, de ennél kevesebből

nem tanult meg kijönni. Évi nyolcszáz volt számára a

minimum, mint Gordon számára a heti két font.

– Hogy megy a munkád? – kérdezte Ravelston.

– Elmegy. Álmosító. Vén tyúkokkal fecsegek Hugh Walpole-

ról. Nem vészes.

– Én a saját munkádra gondoltam – az írásra. A Londoni

örömök jól halad?

– Az isten szerelmére, ne is beszéljünk róla! Beleőszülök.

– Egyáltalán nem haladsz vele?

– Én nem haladok a munkáimmal. Ha csak nem visszafele.

Ravelston felsóhajtott. Mint az Antikrisztus szerkesztője,

olyan gyakran bátorított csüggedt költőket, hogy ez szinte

második természetévé vált. Nem kellett neki elmagyarázni,

Gordon miért „nem tud” írni, vagy a költők manapság miért

„nem tudnak”, ha pedig mégis, az miért hat úgy, mintha egy

nagy dob belsejében borsót zörgetnének.

– Elismerem – mondta együttérző mélabúval –, ez a kor nem

kedvez a verseknek.

– Hát nem.

Gordon a sarkával a járdát kalapálta. Bár ne került volna

szóba a Londoni örömök. Csak felidézte nyomorúságos, hideg

szobáját és a fikusz alatt szétszórt papírhalmot. Kurtán felelt:

15 Bibliai parafr zis – eredetije: P l 1. levele a korinthusbeliekhez 13:4

– Ez az írás egy f....g! Kuksolsz egy sarokban, gyötröd az

idegeidet, mindhiába. Ugyan kinek kell manapság a

költészet? Még a bolhacirkuszt is többre tartják.

– És mégsem adhatod fel. Hiszen képes vagy létrehozni

valamit, és ez több, mint amit a legtöbb költő manapság

elmondhat magáról. Ott van például az Egerek.

Gordon utálkozva gondolt a lapos kis kötetre. Negyven-

ötven szürke, élettelen vers, halva született csecsemők

felcímkézett lombikokban. „Kivételes ígéret” – írta a Times

irod. mell. Százötvenhárom példány fogyott el, a többi

remittenda. Mint néha minden művészt a saját művével

kapcsolatban, elfogta az önutálat, sőt a rémület.

– Halott az egész. Olyan halott, mint egy átkozott lombikba

zárt magzat!

– Azt hiszem, így van ez a legtöbb könyvvel.

Manapság nem kapkodják a verseket. Túl nagy a verseny.

– Nem így értettem. Maguk a versek halottak. Nincs bennük

élet. Semmiben, amit írok. Minden élettelen, vértelen. Nem

feltétlenül csúf vagy közönséges, csak halott, halott. – A

„halott” szó visszhangot vert az agyában, elindított egy

gondolatláncot. Hozzátette: – A verseim azért halottak, mert

én is az vagyok. Te is. Mindannyian. Halottak vagyunk egy

halott világban.

Ravelston egyetértően mormogott, furcsa bűntudattal.

Kedvenc témájuknál tartottak – Gordon kedvenc témájánál –,

a modern élet hiábavalóságánál, halálos nyomorúságánál.

Soha nem találkoztak anélkül, hogy legalább egy félórát ne

beszéltek volna erről. Ravelston ilyenkor mindig

kényelmetlenül érezte magát. Bizonyos értelemben persze

tudta – az Antikrisztus is erre akarta felhívni a figyelmet –,

hogy a hanyatló kapitalizmusban az élet halálosan

értelmetlen. Tudása azonban elméleti maradt. Ezt nem

érezheti át igazán, akinek nyolcszáz font az éves jövedelme.

Amikor épp nem a bányászokra, a kínai kulikra és a

middlesbrough-i munkanélküliekre gondolt, legtöbbször

úgy érezte, hogy az élet egész jó buli. Ráadásul megvolt az a

naiv hite, hogy a szocializmus hamarosan úgyis mindent

helyrehoz. Szerinte Gordon kicsit mindig túlzott. Így hát volt

köztük némi ellentét, de Ravelston volt olyan jól nevelt, hogy

soha ne akarja a végsőkig vinni a dolgot.

Gordonnal azonban nem így állt a helyzet. Ő heti két font

jövedelemből élt. Ezért aztán szívből gyűlölte a modem

életet, és szívből vágyott rá, hogy a pénzkultúrát szétvessék a

bombák.

Dél felé sétáltak, egy egészen tisztes lakónegyed sötét

utcáján, néhány bezsaluzott üzlet előtt. Egy ház tűzfaláról

Roland Butta lámpafénytől fakó arca vigyorgott rájuk,

legalább egy méter szélességben. Gordon az egyik lenti

ablakban észrevett egy fikuszt. London! Jellegtelen,

magányos házak mérföldjei, kiadott lakások és szobák, se

otthon, se közösség, csak értelmetlen életek, amint valami

álmos zűrzavarban, tömegével sodródnak a sír felé. Az utcai

járókelőkben is hullákat látott. A gondolat, hogy csupán

belső nyomorúságát vetíti másokra, meg sem kísértette.

Képzeletben ismét azt a szerda délutánt élte át, amikor arra

vágyott, hogy felzúgjanak az ellenséges repülők London

fölött. Elkapta Ravelston karját, a Roland Butta plakátra

mutogatott.

– Nézd azt a förmedvényt! Nézd, csak nézd! Nem támad

okádhatnékod?

– Esztétikai szempontból valóban bántó. Amúgy nem

hinném, hogy sok vizet zavar.

– Már hogyne zavarna – az egész város ilyenekkel van tele!

– Átmeneti jelenség. A kapitalizmus utolsó szakasza. Kétlem,

hogy érdemes volna bosszankodni miatta.

– Fontosabb, mint gondolnád! Csak nézd a fazon szájtáti

pofáját! Az egész civilizációnk sorsa rá van írva. Az

ostobaság, az üresség, a vigasztalanság! Nem tudsz úgy

ránézni, hogy eszedbe ne jutna a koton vagy a géppuska!

Tudod, a minap szinte kívántam, hogy törjön a háború.

Vágytam rá, majdhogynem imádkoztam érte.

– Na persze. A baj csak az, hogy Európa fiatalságának

legalább a fele ugyanígy érez.

– Bízzunk benne! Hátha akkor tényleg bekövetkezik.

– Nem, öregem! Egyszer elég volt!

Gordon nyugtalan léptekkel ment tovább. – Ezt nevezzük mi

életnek? Minden ez, csak nem élet: stagnálás, élőhalál! Nézd

ezeket az átkozott házakat, és bennük a sok céltalan embert!

Néha úgy érzem, mindannyian hullák vagyunk. Csak

függőleges helyzetben rothadunk.

– Rendben van, de mégis hibázol, ha úgy gondolod, a helyzet

menthetetlen. Ez egyszerűen a proletariátus hatalomátvétele

előtti állapot.

– Jaj, csak a szocializmusról ne beszélj nekem!

– Marxot kellene olvasnod, Gordon, de komolyan! Akkor

rájönnél, hogy ez csak átmenet. Nem tart örökké.

– Biztos? Nekem olyan, mintha örökké tartana.

– Egyszerűen csak rossz szakaszba léptünk. Meg kell

halnunk ahhoz, hogy újjá szülessünk, ugye érted?

– Már épp elég a haldoklásból. Az újjászületésnek pedig nem

sok jelét látom.

Ravelston megdörgölte az orrát. – Hinnünk kell, öregem. És

reménykednünk.

– Úgy érted, pénzt szereznünk – mondta komoran Gordon.

– Hogy jön ide a pénz?

– A pénz az optimizmus ára. Adj heti öt fontot, és szocialista

leszek!

Ravelston zavartan félrenézett. Megint a pénz! Mindenhol

utolér. Gordon azt kívánta, bár ne mondta volna ki. A pénz

az egyetlen dolog, amit a nálad gazdagabbak társaságában

nem hozhatsz szóba. Ha mégis, kizárólag elvont értelemben,

nagy „P”-vel, nem a konkrét összegre utalva, ami a te

zsebedben ott lapul, az enyémben nem. Az elátkozott téma

mégis vonzotta, mint a mágnes. Előbb utóbb, kiváltképp, ha

már néhány pohár ital is fűtötte, önsajnáló részletességgel

kezdte ecsetelni, milyen nyomorult is az élet heti két fonttal.

Néha, pusztán dacból, hogy azért is valami rosszat mondjon,

kibukott belőle egy-egy otromba vallomás – például, hogy

két napig nem volt cigarettája, hogy az alsóneműje csupa

lyuk, vagy hogy a felöltőjét zálogba csapta. Ma azonban

semmi efféle nem történhet, fogadta meg. Gyorsan ejtették

hát a pénz témát, és nagy általánosságban a szocializmusról

beszélgettek tovább. Ravelston évek óta próbálta Gordont

megtéríteni, de még az érdeklődését sem sikerült

fölébreszteni. Éppen egy mellékutcában jártak, egy rozzant

külsejű kocsmánál. Mintha savanyú sörfelhő lógott volna

fölötte. Ravelston undorodott a szagtól. Sietősebbre fogta

volna a lépteit. Gordon azonban megállt, orrlyuka

bizsergett.

– Szívesen innék egyet! – mondta.

– Nekem is jól esne – felelt lovagiasan Ravelston.

Gordon belökte a kocsma ajtaját, barátja követte. Ravelston

meggyőzte önmagát, hogy kedveli a kocsmákat, különösen a

rossz kocsmákat. A kocsma alapvetően proletár intézmény.

Itt egyenlő feltételek mellett találkozhat az ember a

munkásosztállyal – legalábbis elméletben. A gyakorlatban

Ravelston soha nem járt kocsmába, kivéve, ha olyasvalakivel

volt együtt, mint Gordon, és ilyenkor is úgy érezte magát,

mint a partra vetett hal. Áporodott, mégis hideg levegő vette

őket körül. Mocskos, füstös, alacsony mennyezetű helyiségbe

léptek, a padlót fűrészporral szórták fel, a sima

deszkaasztalokon söröskorsók generációinak lenyomata. Az

egyik sarokban négy termetes asszonyság ült, dinnye méretű

keblekkel, Portert vedeltek, és nekihevülten egy bizonyos

Mrs. Croopról harsogtak. A kocsmárosné, magas, mogorva

nő, fekete frufruval, úgy festett, mint egy bordély madámja,

a pult mögött állt, erős karját összefonta, és figyelte, hogyan

dob célba egy darttáblára négy munkás és egy postás. Át

kellett bújni a röpködő nyilak alatt, ha át akartál jutni a

helyiség túlfelébe. Egy pillanatra elcsendesedett a terem, az

emberek kíváncsian bámulták Ravelstont. Rá volt írva, hogy

úriember. Ilyen ember nem bukkant föl gyakran az efféle

kocsmákban.

Ravelston úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy bámulják.

A pult felé indult, egyik kesztyűjét lehúzta, hogy kitapintsa,

mennyi apró van a zsebében. – Mit kérsz? – kérdezte

könnyedén.

Gordon azonban már előre tört, és egy shillinget tett a pultra.

Az első kört mindig te fizesd! Ez volt az ő becsületkódexe.

Ravelston az egyetlen üres asztal felé indult. Egy kubikos,

aki a pultra támaszkodott, utána fordult, és hosszan,

arcátlanul végigmérte. „Piperkőc! – gondolhatta magában.

Gordon két korsó barna sörrel egyensúlyozott az asztal felé.

Az ormótlan, filléres korsók, lekvárosüveg vastagságúak

voltak, homályosak és zsírosak. A sörön vékony réteg sárga

hab. Vágni lehetett a füstöt. Ravelston észrevett a pult mellett

egy jócskán megtelt köpőcsészét, mire elfordította a

tekintetét. Átfutott az agyán, hátha a sör valami bogármászta

pincéből került ide, iszamos csöveken át, hogy a korsókat

még az életben nem mosták el, legfeljebb sörrel dúsított

vízben öblítették. Gordon nagyon éhes volt. Jól esett volna

neki egy kevés kenyér és sajt is, de ha rendelne, nyomban

kiderülne, hogy mégsem vacsorázott. Nagyot húzott hát a

söréből, és rágyújtott, ez kis időre elfeledtette vele az éhséget.

Ravelston is ivott, aztán óvatosan letette a korsót. Tipikus

londoni sör volt, gyönge, mégis valami műíz maradt utána a

szájban. Ravelston a burgundi borokra gondolt. Közben

tovább érvelt a szocializmus mellett.

– Tudod, Gordon, tényleg ideje lenne Marxot olvasnod –

mondta kevésbé bocsánatkérően, mint rendesen, mert a rossz

sör fölbosszantotta.

– Előbb olvasnék Mrs. Humphrey Wardot – felelte Gordon.

– Lásd be, milyen oktalanság, amit művelsz. Állandóan a

kapitalizmus ellen tirádázol, mégsem fogadod el az egyetlen

lehetséges alternatívát. Az ember nem teheti stikában

tisztába a dolgokat. Vagy a kapitalizmust vagy a

szocializmust el kell fogadni. Mindkettőt nem lehet

megkerülni.

– Már mondtam, hogy nem érdekel a szocializmus. Már a

gondolata is ásításra ingerel.

– Mégis mi a kifogásod ellene?

– Csak egyetlen lényeges kifogásom van: senki sem kér

belőle.

– Képtelenség ilyesmit állítani!

– Úgy értem, senki, aki valóban érti, mit jelentene a

szocializmus.

– Mégis mit jelentene, szerinted?

– Ó! Valami Aldous Huxley-féle „Szép új világot”, kevésbé

szórakoztató formában. Napi négy órát egy gyárban, azzal,

hogy több százszor meghúzod ugyanazt a 6003-as számú

csavart. Zsírpapírban felszolgált ételt a közkonyhán. Közös

kirándulást a Marx szállótól a Lenin Szállóig és vissza.

Ingyenes magzatelhajtást minden sarkon. Persze a maga

módján mindez nagyon ígéretes. Csakhogy nem ezt akarjuk.

Ravelston felsóhajtott. Az Antikrisztusban havonta egyszer

maga is elutasította az efféle szocializmust. – Nos, akkor mit

akarunk?

– Isten tudja. Csak azt tudjuk, hogy mit nem akarunk. Ez a

baj velünk mostanság. Állunk csak, mint Bálám szamara.

Csakhogy nem két lehetőség van, hanem három, viszont

mind a háromtól hányni kell. A szocializmus csak egy a

háromból.

– És mi a másik kettő?

– Mondjuk az öngyilkosság és a katolikus egyház.

Ravelston elmosolyodott a klerikális utaláson. – A katolikus

egyház? Te ezt tényleg alternatívának tartod

– Az értelmiség hagyományosan kísértésbe esik tőle, nem?

– Nem az, amit én hívok értelmiségnek. Igaz, ott van, például

Eliot – ismerte be Ravelston.

– És fogadok, hogy lesz még száz másik. Kényelmes az

anyaszentegyház szárnyai alá bújni. Kicsit egészségtelen, de

nyilván biztonságos.

Ravelston elgondolkodón dörgölte az orrát. – Szerintem ez

csak másik módja az öngyilkosságnak.

– Bizonyos szempontból. De ugyanezt elmondhatod a

szocializmusról is. Mindkét esetben a kétségbeesés a

tanácsadó. Én viszont nem lennék képes igazi

öngyilkosságra. Túl könnyű, túl szelíd megoldás. Senkinek

nem engedem át a föld nekem járó szeletkéjét. Előbb végezni

szeretnék legalább néhány ellenségemmel.

Ravelston ismét elmosolyodott. – És kik az ellenségeid?

– Bárki, akinek az éves jövedelme meghaladja az ötszázat. –

Kényelmetlen csend lett. Ravelston évei jövedelme adózás

után is elérte a kétezret. Gordon pedig mindig efféle

nyilatkozatokat tett. Hogy úrrá legyen mindkettejük zavarán,

Ravelston fogta a korsóját, acélkeménységgel legyőzte az

émelyítő ízzel szembeni undorát, és lenyelte sörének

mintegy kétharmadát – minden esetre eleget ahhoz, hogy

befejezettnek tekintse az ügyet.

– Idd ki! – mondta csinált szívélyességgel. – Eljött a második

kör ideje.

Gordon kiürítette a korsóját, és hagyta, hogy Ravelston

elvegye előle. Nem bánta, hogy mostantól a Barátja állja a

többit. Kifizette az első kört, eleget tett a becsületnek.

Ravelston öntudatosan a pulthoz sétált. Az emberek megint

rábámultak, mihelyt fölállt. A kubikos, aki még mindig a

bárpultnak dőlt, érintetlen söre fölött, csendes pimaszsággal

méregette. Ravelston elhatározta, hogy nem iszik többet

ebből a moslékból.

– Kérhetnék két dupla whiskyt? – mondta bocsánatkérően.

A zord kocsmárosné elképedt: – Hogy mit?

– Két dupla whiskyt kérek!

– Nincs whisky. Nem árulunk semmi töményet. Ez itten egy

söröző.

A kubikos bajsza alatt mosoly villant. – Ostoba piperkőc! –

gondolhatta. „Whiskyt kér egy sörözőben!” – Ravelston

sápadt arca kicsit elpirult. Eddig nem tudta, hogy a

szegényebb italmérések nem engedhetik meg maguknak,

hogy tömény szeszre is kérjenek engedélyt.

– Akkor világos sört kérek! Két fél literes világost!

Fél literes világost sem tartottak, négy kis üveggel kellett

beérniük. Nagyon szegény söntés lehetett. Gordon nagyot

kortyolt a világos sörből. Több alkohol van benne, mint az

iménti csapoltban, csiklandozta, szúrta a torkát, és mert éhes

volt, egy kissé a fejébe is szállt. Rögtön filozofikusabb és

önsajnálóbb hangulatba került. Elhatározta, hogy többé nem

hozakodik elő a szegénységével, de most mégis rákezdett.

Kurtán odavágta:

– Csupa f...gról beszélünk.

– Mégis mi csupa f...g?

– Hát ez a szocializmus, meg kapitalizmus, meg a világ

állapota, meg isten tudja, mi. Sz...k a világ sorsára. Ha egész

Anglia éhezne, kivéve engem, meg akiket szeretek, egy

cseppet sem izgatna.

– Nem túlzol egy kicsit?

– Nem. Ez az egész szócséplés – végül is csak kivetítjük a

saját érzéseinket. Közben pedig a zsebünk tartalma diktál.

Járkálok Londonban, azt mondogatom: ez a halottak városa,

civilizációnk haldoklik, bár kitörne a háború, és még isten

tudja, mi mindent nem mondok, pedig csak arról van szó,

hogy heti két fontot keresek és ötöt szeretnék.

Ravelston, akit ismét emlékeztettek a jövedelmére, bal

mutatóujja bütykével lassan végigsimította az orrát.

– No persze, bizonyos határig egyetértek. Végeredményben

Marx is csak ezt mondja: minden ideológia a gazdasági

viszonyok függvénye.

– Jó, de te kizárólag Marxból tudod az egészet. Fogalmad

sincs róla, milyen heti két fontból tengődni. Nem a

nélkülözéssel van a baj, az a legelviselhetőbb Azt az átkozott,

mocskos megalázottságot nem lehet elviselni! Végtelen

heteken át nem szólni senkihez mert ha nincs pénzed, nincs

barátod sem. Írónak nevezni magadat, mégsem írni soha

semmit, mert mindig túl kiégett vagy az íráshoz. Olyan,

mintha valami redves alvilágban élnél. Valami lelki

pöcegödörben.

Rákezdte újra. Sosem tudtak hosszabb időt együtt tölteni

anélkül, hogy Gordon ebbe az irányba ne terelte volna a

beszélgetést. Ez rossz modorra vallott, s szörnyen zavarta

Ravelstont. Pedig Gordon nem tehetett erről. Valakinek

beszélnie kellett a problémáiról, és Ravelston volt az

egyetlen, aki megértette. A szegénységet is föl kell tárni

időnként, mint minden más rút sebet. Gordon obszcén

részletességgel ecsetelte megpróbáltatásait a Willowbed

Roadon. Kitért a mosogatólé és a káposzta szagára, az

ebédlőben tornyosuló, kiszáradt mártásos üvegekre, a gyatra

ételre, a fikuszokra. Beszélt a lopott csésze teákról, a trükkről,

hogy a vécébe csempészi a használt teafüvet. Ravelston

bűntudatosan, nyomorultul meredt a poharára, és lassan

forgatta a kezében. Jobb mellkasának vádlón feszült a

négyszögletes levéltárca, benne nyolc egyfontos és két

tízshillinges bankjegy, hozzásimult egy vaskos, zöld

csekkfüzet. Milyen rémesek is ezek a részletek! Pedig ez csak

a szegénység peremvidéke. Milyen lehet akkor az igazi

szegénység. Vajon milyen az élete egy munkanélküli

családnak Middlesbroughban, ahol heten laknak egy

szobában, és heti huszonöt shillingből tengődnek? Míg akad

a világon ember, aki így él, más milyen jogon sétafikál

bankjegyekkel és csekkfüzettel a zsebében?

– Átkozott ügy – motyogta tehetetlenül. Közben titkon azon

tűnődött – mint minden hasonló alkalommal –, hogy Gordon

elfogadna-e tőle egy tízest kölcsön.

Ittak még egyet, ezt is Ravelston fizette, aztán kiléptek az

utcára. Lassan elérkezett az idő, hogy elköszönjenek

egymástól. Gordon soha nem töltött egy-két óránál többet

Ravelstonnal. Ha valaki gazdagokkal tart kapcsolatot, fogja

rövidre a találkozásokat, mint ahogyan magaslatokon sem

tartózkodik sokáig az ember. Sötét, csillagtalan éjszaka volt,

nyirkos szél fújt. Az éjszakai levegő, a sör és a lámpák

nedves csillogása szomorú világosságot teremtett Gordon

agyában. Felfogta, milyen lehetetlen egy gazdag embernek

elmagyarázni a szegénység lényegét, még ha a gazdag ember

ilyen tisztességes is mint Ravelston. Ezért aztán még

fontosabbnak érezte, hogy elmagyarázza.

– Olvastad Chaucertől A Törvénykező meséjét? – kérdezte

váratlanul.

– A Törvénykező meséjét? Nem emlékszem. Miről szól?

– Már nem emlékszem. Csak az első hat versszak jár a

fejemben, ahol a szegénységről beszél. Arról, hogy ez

mindenkit feljogosít, hogy rád taposson. És mindenki rád is

akar taposni. Az emberek meggyűlölnek, ha kiderül, hogy

nincs pénzed. Csak a sértegetés gyönyörűségéért

sértegetnek, no meg azért, mert tudják, hogy nem tudsz

visszaütni.

Ravelston tiltakozott. – Ez képtelenség! Az emberek nem

ilyen rosszak.

– Mit tudsz te erről!

Gordon utálta, ha azt mondták neki, „az emberek nem ilyen

rosszak”. Fájdalmas gyönyörűséggel ragaszkodott a

rögeszméhez, csak azért, mert szegény, mindenki bántani

akarja. Ez a gondolat jól beleillett az életfilozófiájába. Érezte,

hogy úgysem tudná leállítani magát, belefogott hát a

történetbe, mely két napja nyomasztotta: elmondta, hogyan

toltak ki vele Doringék csütörtökön. Szégyenérzet nélkül

zúdította Ravelston nyakába az egész történetet. Ravelston

elcsodálkozott. Nem értette, miért csinál Gordon ekkora

ügyet a dologból. Abszurdnak érezte, hogy valaki ekkora

csalódást érezzen csak azért, mert elmulasztott egy rémes

irodalmi teadélutánt. Ő akkor sem ment volna el egy ilyenre,

ha fizetnek érte. Mint a gazdag emberek általában, több időt

töltött azzal, hogy kerülje az emberek társaságát, mintsem

hogy keresse. Félbeszakította Gordont.

– Hát, tudod, nem volna szabad ilyen könnyen

megsértődnöd! Hiszen ezek a dolgok nem számítanak!

– Nem a dolog számít, hanem ami mögötte van. Hogy csak azért

csinálnak hülyét belőled, mert nincs pénzed.

– Nagyon valószínű, hogy véletlen volt. Miért akarna bárki hülyét

csinálni belőled?

– �hHa szegény vagy, a bátyád meg sem ismer”16

- IDÉZTE

GORDON FONÁKUL.

RAVELSTON, AKI A HOLTAK VÉLEMÉNYÉT IS TISZTELETBEN

TARTOTTA, AZ ORRÁT DÖRGÖLTE. – EZT MONDANÁ CHAUCER?

AKKOR, ATTÓL TARTOK, NEM ÉRTEK VELE EGYET. AZ EMBEREK

NEM GYŰLÖLNEK TÉGED, EZ BIZTOS.

– De igen! És igazuk is van. A szegénység gyűlöletessé tesz.

Mint a szájfertőtlenítő hirdetésben. „Miért van mindig

egyedül? Mert áporodott a lehelete.” A szegénység a lélek

áporodottsága.

Ravelston felsóhajtott. Kétségtelen, hogy Gordon fonákul

gondolkozik. Tovább sétáltak és vitatkoztak. Gordon

hevesen, Ravelston helytelenítően mondta a magáét.

Ravelstonnak ebben a témában, Gordonnal szemben, nem

lehetett igaza. Érezte, hogy Gordon túloz, de nem szívesen

mondott ellent neki. Hogy is tehette volna? Ő gazdag,

Gordon szegény. Hogyan vitatkozhatsz a szegénységről

olyasvalakivel, aki tényleg szegény?

– Na és a nők, hogy bánnak veled, ha nincs pénzed! –

folytatta Gordon. – Hát ez is az átkozott pénz-ügyletek

16 „If thou be poure, thy brother hateth thee” –Idézet Geoffrey Chaucer

Canterbury mesékc. mûvébl (Gergely gnes ford t sa.)

függvénye – a nők!

Ravelston komoran bólintott. Ez a kijelentés ésszerűbbnek

hatott, mint az összes eddigi. Hermione Slaterre, a saját

barátnőjére gondolt. Már két éve volt viszonyuk, de eszükbe

se jutott összeházasodni. Túl „vesződséges” lenne, mondta

mindig Hermione. Persze gazdag, legalábbis a rokonai azok.

Ravelston a lány vállára gondolt, fiatal és selymes vállára,

mely úgy emelkedett ki a ruháiból, mint sellő a habokból, a

bőrére és a hajára gondolt, amely meleg, álmos hangulatot

idézett, akár a napos búzamező. Hermione ásítozott, ha

Ravelston a szocializmust emlegette, az Antikrisztust pedig

látni sem akarta.

– Minek beszélsz nekem az alsóbb osztályokról? –

mondogatta. – Utálom őket. Bűzlenek. – Ravelston imádta

Hermionét.

– Persze, a nők néha nehéz esetek – ismerte be.

– A nő nem egyszerűen nehéz eset, hanem átok. Legalábbis,

ha nincs pénzed. A látásodat is gyűlöli, ha nincs pénzed.

– Ez azért egy kicsit erős. Az élet nem ennyire kegyetlen.

Gordon oda se hallgatott. – Mi haszna szocializmusról vagy

bármilyen izmusról beszélni, amíg a nők olyanok,

amilyenek! Minden nő csak pénzt akar: pénzt saját házra, két

gyerekre, előkelő bútorra, na és a kötelező fikuszra. Az ő

szemükben az egyetlen bűn, ha nem akarsz lecsapni a

pénzre. A nő a jövedelme alapján ítéli meg a férfit. Persze be

nem vallaná soha. Azt mondja: de kedves ember, és úgy érti,

rengeteg pénze van. Ha nincs pénzed, nem vagy kedves. Sőt,

a becsületed is oda. Bűnös vagy. Vétkeztél a fikusz ellen.

– Túl sokat beszélsz a fikuszokról – mondta Ravelston.

– Mert nagyon fontosak – felelte Gordon.

Ravelston megdörgölte az orrát, és zavartan elnézett.

– Mondd, Gordon, ha nem bánod, hogy megkérdezem, van

barátnőd?

– Krisztusom! Ne is beszéljünk róla!

És már mesélt is Rosemaryről. Ravelston még som látta a

lányt. E pillanatban maga Gordon sem emlékezett rá, milyen

is Rosemary. Arra sem, mennyire kedvelik egymást, milyen

boldogok együtt, és ritka együttléteik alkalmával Rosemary

milyen békésen tűri az ő már-már elviselhetetlen szeszélyeit.

Most semmi másra nem emlékezett, csak arra, hogy

Rosemary nem fekszik le vele, és egy hete nem írt. A nyirkos

éjszakában, a sörrel a hasában, szegény, elhagyatott

teremtménynek érezte magát. Rosemary „kegyetlenül”

elbánt vele – most így látta. Furcsa, de pusztán azért, hogy

önmagát megkínozza, és Ravelstont kínos helyzetbe hozza,

kitalált egy egészen új Rosemaryt. Érzéketlennek festette le,

mintha csak szórakozna rajta, miközben félig-meddig

megveti, olyannak, aki csak játszik vele, távolságot tart, és

véletlenül se omolna a karjaiba, amíg nincs több pénze.

Ravelstonnak, aki sosem találkozott Rosemaryvel, eszébe

sem jutott kételkedni. Közbevágott:

– Na de Gordon, figyelj ide! Akkor ez a lány, ez a Miss –

ugye azt mondtad Miss Waterlow a neve -, szóval,

Rosemary, egyáltalán nem is törődik veled? Gordonnak

megszólalt a lelkiismerete, de azért nem túl hangosan.

Mégsem mondhatta, hogy Rosemary nem törődik vele.

– Dehogynem. A maga módján nagyon is törődik. De

mégsem eléggé. Amíg nincs több pénzem, nem is teheti.

Minden a pénzről szól.

– Mégsem lehet ennyire fontos! Mégiscsak léteznek más

dolgok is, nem?

– Miféle más dolgok? Nem veszed észre, hogy az ember

egész személyiségét meghatározza a jövedelme? A

jövedelem maga a személyiség. Hogyan lehetsz vonzó egy

lány szemében, ha nincs pénzed? Hiszen nincs egy

tisztességes ruhád, nem viheted el vacsorázni, színházba

vagy egy hétvégére, és nem vesz körül vidám, pezsgő légkör.

És baromság azt állítani, hogy mindez nem számít. Igenis,

számít. Ha nincs pénzed, nem tudtok hol találkozni.

Rosemary és én kizárólag az utcán vagy képtárakban

lehetünk együtt. Ő valami redves női penzióban lakik, az én

kurva háziasszonyom meg be nem engedne egy nőt a házba.

Oda-vissza róni az esőáztatta utcákat: Rosemary számára ezt

jelentem én. Nem veszed észre, hogy ez mindent elront?

Ravelston elcsüggedt. Átkozott egy érzés lehet, ha annyi

pénzed sincs, hogy elvidd valahová a barátnődet.

Bátorítgatta magát, hogy mégis mondjon valamit, aztán csak

hallgatott. Bűntudatosan és vágyakozva gondolt Hermione

meztelen testére, mely olyan volt, mint egy napérlelte

gyümölcs. Ha kis szerencséje van, ma este is meglátogatja.

Talán már várja is. A middlesbroughi munkanélküliekre

gondolt. A szexuális ínség szörnyű. Közeledtek a lakásához.

Ravelston fölnézett. Világosak az ablakok. Hermione várja.

Van saját kulcsa.

Amint közeledtek a lakáshoz, Gordon egyre közelebb

húzódott Ravelstonhoz. Most, hogy véget ért az este, el kell

válnia a barátjától, akit csodál, és haza kell mennie ocsmány,

magányos szobájába. Minden este így ért véget: vándorlás a

sötét utcákon át, végül a magányos szoba, asszony nélküli

ágy. Ravelston mindjárt azt mondja: – Gyere föl egy kicsit! –

mire Gordon, kötelezően azt feleli: – Nem. – Tilos sokáig

együtt maradni azokkal, akiket szeretünk – ez is a

pénztelenek egyik parancsolata.

Megálltak a lépcsősornál. Ravelston a vaskorlát egyik

lándzsahegyébe kapaszkodott a kesztyűs kezével.

– Gyere föl egy kicsit! – mondta meggyőződés nélkül.

– Köszönöm, nem. Ideje hazamennem.

Ravelston ujjai ráfeszültek a lándzsa hegyére. Meglódult,

mintha indulna, aztán mégis maradt. Zavartan nézett el

Gordon feje fölött, és azt mondta:

– Idefigyelj, Gordon! Nem haragszol, ha mondok valamit?

– Mit?

– A csudába is! Nem tetszik nekem ez az ügy, hogy te meg a

barátnőd. Hogy nem tudod elvinni valahová, meg ilyesmi.

Átkozott rossz lehet.

– Nem számít, tényleg.

Mihelyt Ravelston szájából hallotta, hogy „átkozott rossz”,

mindjárt tudta, hogy túlzott az előbb. Már azt kívánta, bár ne

sajnáltatta volna annyira önmagát. Az ember azért mond

ilyesmiket, mert kibukik a száján, de utóbb mindig

megbánja.

– Eltúloztam a dolgot – mondta.

– A csudába, Gordon, figyelj! Hadd adjak kölcsön tíz fontot!

Egyszer-kétszer elviheted belőle vacsorázni a barátnődet.

Vagy elmentek valahová egy hétvégére. Ettől minden

megváltozhat. Rossz rágondolni, hogy...

Gordon keserű, szinte, fenyegető képet vágott. Hátralépett,

mintha megijesztették, vagy megsértették volna. A borzasztó

az, hogy majdnem legyűrte a kísértés: mondjon „igen”-t. Mi

mindent el lehetne intézni tíz fonttal! Látta önmagát és

Rosemaryt egy éttermi asztalnál: előttük egy tálon szőlő és

őszibarack, mellettük hajbókoló pincér, az asztalon sötét,

jóféle bor, gyékényfonatos palackban.

– Ne aggódj miattam! – mondta.

– Szeretném, ha elfogadnád. Nekem esne jól.

– Köszönöm. Nekem fontosabb, hogy megtartsam a

barátaimat.

– Nem túl... nos, nem túl nyárspolgári dolog ilyesmit

mondani?

– Te tényleg azt hiszed, hogy kölcsönvehetném azt a pénzt?

Tíz év alatt sem tudnám visszafizetni.

– Nem is igazán számítana – Ravelston zavartan elfordította

a fejét. Csak kimondta, megtette a szégyenletes, gyűlöletes

beismerést, amit ráadásul oly gyakran kényszerült megtenni!

– Tudod, elég sok pénzem van.

– Tudom. Éppen ezért nem fogadok el kölcsönt tőled.

– Tudod, Gordon, néha tényleg elég nagy szamár vagy!

– Igen. Nem tehetek róla.

– Nos, akkor jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

„Tíz perccel később Ravelston már déli irányba taxizott

Hermionéval. A lány félálomban várt rá a kandalló előtti

nagy karosszékben. Ha nem volt más teendője, Hermione

azonnal álomba zuhant, akár az állat, és minél többet aludt,

annál egészségesebbnek látszott. Amint odalépett hozzá, a

lány felébredt, kéjes, álmos mozdulatokkal nyújtózott, félig

mosolygott, félig ásított Ravelstonra, arca és csupasz karja

rózsásan csillogott a tűz fényében. Aztán legyőzte az ásítást,

hogy üdvözölje Ravelstont:

– Szervusz, Philip! Hol jártál ilyen sokáig? Már ezer éve

várlak!

– Azzal a fickóval találkoztam. Gordon Comstockkal. Nem

hiszem, hogy ismered. Költő.

– Költő! Mennyit kért kölcsön?

– Semennyit! Nem olyan ember! Elég nagy szamár, ha

pénzről van szó. De a maga módján nagyon tehetséges.

– Te és a költőid! Fáradtnak látszol, Philip. Mikor

vacsoráztál?

– Ami azt illeti, nem is vacsoráztam.

– Nem is vacsoráztál? Ugyan miért?

– Nem is tudom, hogy magyarázzam. Véletlenül így adódott.

És elmagyarázta. Hermionéból kitört a nevetés, és majdnem

egyenes helyzetbe küzdötte fel magát.

– Philip! Te egy buta, vén szamár vagy! Csak azért nem

vacsorázni, hogy ne sértsd meg annak a kis szörnyetegnek az

érzékenységét! Azonnal enned kell valamit! A bejárónőd

persze hazament. Miért nem tartasz rendes személyzetet,

Philip? Nem tetszik, hogy ilyen titokzatosan éldegélsz. Most

elmegyünk, és a Modiglianiban vacsorázunk.

– Már tíz is elmúlt. Zárva lesznek.

– Hülyeségi Kettőig vannak nyitva. Hívok taxit. Nem

hagyom, hogy halálra éheztesd magad!

A taxiban hozzásimult, még mindig félálomban, fejét a férfi

mellkasán nyugtatta. Ravelston a middlesbroughi

munkanélküliekre gondolt: heten alszanak egy szobában és

heti huszonöt shillingből kell megélniük. De barátnője teste

erősen hozzásimult, és Middlesbrough nagyon messze volt.

Ráadásul rettenetesen megéhezett. Kedvenc sarokasztala

jutott eszébe a Modiglianiban, aztán rögtön az ócska söntés, a

kemény padok, az áporodott sörszag, és a sárgaréz

köpőcsészék. Hermione félálomban leckéztette:

– Philip, miért élsz ilyen rémes körülmények között?

– Nem élek rémes körülmények között.

– De igen. Azt játszod, hogy szegény vagy, egy lepusztult

lakásban élsz, nem tartasz személyzetet, és szörnyű

emberekkel találkozol.

– Milyen szörnyű emberekkel?

– Hát ilyenekkel, mint a költő barátod. Olyanokkal, akik az

újságodba írnak. Mind csak potyázni akar. Tudom, hogy

szocialista vagy. Én is az vagyok. Szerintem összesen

ennyien vagyunk. De ez még nem ok arra, hogy

szétosztogasd a pénzedet, és az alsóbb osztályokkal

barátkozz. Szocialista maradhatsz úgy is, hogy közben

élvezed az életet.

– Hermione, kérlek, ne mondd, hogy alsóbb osztályok!

– Miért ne? Nem azok?

– Utálatos egy kifejezés! Mondj inkább munkásosztályt!

– Jó, akkor munkásosztály. Ettől még ugyanolyan büdösek.

– Nem kellene így beszélned! – tiltakozott erőtlenül

Ravelston.

– Tudod, Philip, néha azt hiszem, te szereted az alsóbb

osztálybelieket.

– Persze hogy szeretem őket!

– Milyen undorító! Milyen nagyon undorító!

Csendben feküdt, belenyugodott a vita lezárásába, karját

Ravelston köré fonta, mint egy álmos szirén. Asszonyi illata

szavak nélkül is a legharsányabb propaganda volt

mindenfajta önfeláldozás és igazság ellen. A Modigliani előtt

kifizették a taxit, és az ajtó felé indultak, mikor egy

hórihorgas, sovány emberi roncs mintha egyenest a járdából

pattant volna eléjük. Akár egy hízelgő állat, állta el az

útjukat, rettenetes mohósággal, egyszersmind félénken,

mintha attól tartana, hogy Ravelston megüti. Halottfehér,

borostás arca Ravelstonéhoz közelített. – Egy csésze teát,

naccság! – szűrődött át a szuvas fogakon. Ravelston

undorodva hátrált. Nem tehetett róla. Keze automatikusan a

zsebébe tévedt, de Hermione karon ragadta, és bevonszolta

az étterembe.

– Ha hagynám, az utolsó pennydet is odaadnád! – mondta.

Kedvenc sarokasztalukhoz ültek. Hermione szőlőt

csipegetett, de Ravelston nagyon éhes volt. Bélszínt rendelt,

hozzá egy palack beaujolais-t. A kövér, fehér hajú olasz

pincér, Ravelston régi barátja, már hozta is a gőzölgő húst.

Ravelston belevágott. Milyen ínycsiklandó a kékesvörös

belseje! Middlesbroughban az állástalanok szellőzetlen

ágyakba zsúfolódnak, a hasukban kenyér, margarin és üres

tea. Ugyanazzal a szégyenteli élvezettel ette a marhasültet,

mint a kutya a lopott birkacombot.

Gordon gyorsan lépkedett hazafelé. Az idő hidegre fordult.

December ötödike volt – igazi téli éjszaka. És metéljétek

körül a ti férfitestetek bőrének elejét, mondá az Úr. Nyirkos

szél süvített ellenségesen a csupasz fák között. Suhog a

fenyegető szél. Ismét eszébe jutott a szerdai vers, a hat

elkészült szakasz. Ebben a pillanatban nem gyűlölte. Ha

Ravelstonnal beszélt, mindig fellelkesült. Már a puszta

együttlét is magabiztosabbá tette. Ha a beszélgetés

félresiklott, akkor is úgy érezte, nem a megszokott

csődtömeg többé. Félhangosan mormolta a versszakokat.

Nem is rosszak, igazán nem is rosszak.

Közben végig az járt a fejében, miket is mondott

Ravelstonnak. Minden kimondott szóhoz ragaszkodott. A

szegénység igenis megaláztatás! Ezt nem képesek és soha

nem is lesznek képesek megérteni! Nem a nélkülözésről van

szó, heti két fonttal az ember nem nélkülözik, ha mégis, az

sem számít – de a megaláztatás, az átkozott megaláztatás

igen! A tény, hogy ez mindenkit feljogosít, hogy rajtad

taposson. Hogy mindenki rád is akar taposni. Ravelston nem

hiszi, hogy így van. Túl rendes ember. Azt gondolja, szegény

emberrel is lehet úgy bánni, mint emberi lénnyel. De Gordon

jobban tudja. Így lépett be a házba önmagának ismételgette,

ő jobban tudja.

A hallban, a tálcán levél várta. Megdobbant a szíve.

Mostanság minden levél felizgatta. Hármasával vette a

lépcsőfokokat, a szobájába zárkózott, meggyújtotta a gázt. A

levél Doringtól jött.

Kedves Comstock!

Milyen kár, hogy szombaton nem jöttél el! Volt ott néhány ember,

akinek színesen bemutattalak volna. Ugye figyelmeztettünk, hogy

most nem csütörtökön, hanem szombaton találkozunk? A feleségem

azt mondja, biztos benne, hogy ő szólt. Mindenesetre,

huszonharmadikán is partit adunk, amolyan karácsonyi előzetest, a

szokásos időben. Volna kedved eljönni? Ezúttal ne feledkezz meg az

időpontról!

Üdvözöl:

PAUL DORING

GORDON FÁJDALMAS NYILALLÁST ÉRZETT A MELLKASÁBAN.

DORING ÚGY TESZ, MINTHA CSAK FÉLREÉRTÉS TÖRTÉNT VOLNA!

MINTHA MEG SE SÉRTETTE VOLNA! SZOMBATON UGYAN

SEMMIKÉPP NEM MEHETETT VOLNA EL, HISZEN SZOMBATONKÉNT

DOLGOZIK, MÉGIS, A SZÁNDÉK AZ, AMI SZÁMÍT.

Sajgott a szíve, amint újraolvasta: „Volt ott néhány ember,

akinek szívesen bemutattalak volna.” Ilyen az ő szerencséje!

Azokra gondolt, akikkel találkozhatott volna – értelmiségi

folyóiratok szerkesztőivel, példának okáért. Kaphatott volna

tőlük recenzálásra váró könyvet, vagy kérhettek volna tőle

verset, Isten tudja, mi minden történhetett volna. Egy

pillanatig szörnyen vágyott rá, hogy higgyen Doringnak.

Talán tényleg figyelmeztették, hogy szombat és nem csütörtök.

Ha emlékezetében kutatna, talán rájönne, talán a levelet is

megtalálná a papírszemét közt. De nem! Nem akart erre

gondolni. Ellenállt a kísértésnek. Doringék szándékosan

megsértették. Szegény, tehát megsérthetik. Ha szegény vagy,

az emberek bátran sértegethetnek. Ez volt Gordon krédója.

Ragaszkodnia kellett hozzá.

Az asztalához lépett, Doring levelét apró darabokra tépte. A

fikusz sápadtzölden álldogált a cserepében, önnön

csúnyaságától betegen és szomorún. Gordon leült, magához

húzta a növényt, és tűnődőn nézegette. Megvolt köztük a

gyűlölet meghittsége. – Akkor is én győzök, te k...

szörnyeteg! – súgta oda a poros leveleknek.

Aztán addig túrt a papírjai közt, míg nem talált egy üres

lapot, fogta a tollát, és apró, csinos betűivel már írta is a lap

közepére:

KEDVES DORING!

LEVELEDRE VÁLASZOLVA: MENJ A P...BA!

Igaz barátod:

Gordon Comstock

BEDUGTA EGY BORITÉKBA, MEGCÍMEZTE, ÉS MÁR MENT IS,

HOGY BÉLYEGET KERÍTSEN RÁ AZ AUTOMATÁBÓL. MÉG MA

ELKÜLDI: REGGELRE AZ ILYESMIT MEGGONDOLJA AZ EMBER. MÁR

BE IS DOBTA A POSTALÁDÁBA. AKKOR HÁT, AGYŐ MÉG EGY

BARÁTNAK.

VI.

EZ A NŐ-KÉRDÉS! MILYEN FÁRASZTÓ! MILYEN KÁR, HOGY

NEM TUDJUK KIIKTATNI, VAGY ÚGY MEGÉLNI, MINT AZ ÁLLATOK:

NÉHÁNY PERCNYI VAD KÉJ, AZTÁN A RIDEG ÖNMEGTARTÓZTATÁS

HÓNAPJAI. VEGYÜK PÉLDÁUL A FÁCÁNKAKAST! FÖLPATTAN A

TYÚKOK HÁTSÓJÁRA, ÉS AZT SE MONDJA, HOGY SZÍVES

ENGEDELMÉVEL. ÉS MÉG VÉGET SEM ÉRT A DOLOG, MÁR EL IS

FELEJTETTE. TÖBBÉ ÜGYET SEM VET A TYÚKJAIRA, LEGFELJEBB

ODAVÁG A CSŐRÉVEL, HA TÚL KÖZEL MERÉSZKEDNÉNEK A

TÁPLÁLÉKÁHOZ. ÉS SENKI NEM SZÓLÍTJA FEL, HOGY

GONDOSKODJÉK AZ UTÓDAIRÓL. SZERENCSÉS FÁCÁN! MILYEN

MÁS SORA VAN, MINT A TEREMTÉS KORONÁJÁNAK, AKI MINDIG

UGRÁSRA KÉSZEN STRÁZSÁL AZ EMLÉKEZETE ÉS A LELKIISMERETE

KÖZÖTT!

Gordon meg sem játszotta, hogy dolgozik. Vacsora után újra

elindult. Délnek tartott, lassan sétált, és a nőkre gondolt.

Enyhe, ködös, őszies éjszaka volt. Ezen a keddi napon négy

shilling négy penny csörgött a zsebében. Bemehetett volna a

Chrichtonba. Flaxman és a cimborái már biztosan ott

vedeltek. A Chrichton azonban, mely fölért a

paradicsommal, ha nem jutott rá pénze, untatta és

undorította, ha éppen megengedhette magának. Utálta az

áporodott, szeszgőzös helyet, a látványát, a hangjait, a

szagát, harsány és közönséges férfiasságát. Nők nem jártak

ide, kivéve a buja mosolyú, mindent kínáló és semmit sem

adó csaposlányt.

Nők, nők! A levegőben mozdulatlanul álló köd a járókelőket

szellemekké változtatta húsz méter távolságban, de a

lámpaoszlopok körüli fénytócsákban fel-feltűnt egy-egy

lányarc. Rosemaryre gondolt, aztán a nőkre általában, aztán

megint Rosemaryre. Egész délután ő járt az eszében. Némi

nehezteléssel gondolt apró, izmos testére, melyet soha nem

látott meztelenül. Milyen átkozott igazságtalanság, hogy

csordultig telünk vágyakkal, melyeket aztán tilos

kielégítenünk! Miért kell az embernek, csak mert pénztelen,

megfosztatnia attól? Hiszen annyira természetes és

szükségszerű, és annyira az ember elidegeníthetetlen joga

volna! A sötét utcán, a hideg, mégis bágyadt levegőn, furcsa

remény ébredezett a szívében. Fölrémlett előtte, hogy valahol

a sötétségben egy női test vár rá. Közben tudta, hogy senki

nem várja, Rosemary sem. Már nyolc napja hogy nem is írt

neki. A kis szörnyeteg! Nyolc hosszú nap egyetlen levél

nélkül! Pedig tudta, milyen sokat jelentenek a levelei

Gordonnak! Milyen nyíltan a tudtára adja, hogy már nem

érdekli, hogy csak nyűgöt jelent számára a szegénységével, a

szomorúságával, állandó nyűglődésével, hogy Rosemary

bizonyítsa be: szereti! Valószínűleg soha többet nem ír! Már

rossz van Gordontól – rosszul van tőle, mert nincs pénze. Mi

másra számíthatna? Semmilyen módon nem kötötte

magához. Nincs pénz, nincs kötődés. Végeredményben mi

más kötne egy nőt a férfihoz, mint a pénz?

Magányos lány jött feléje a járdán. Elment mellette

lámpafényben. Munkáslány, tizennyolc ha lehet, feje

fedetlen, arca, mint a vadrózsa. Amikor észrevette, hogy

Gordon figyeli, gyorsan elfordította a fejét. Nem mert a

szemébe nézni. A vékony, övvel összefogott selymes

esőkabát alatt fiatal csípője takarosnak, hajlékonynak tetszett.

Megfordulhatna és követhetné. De minek? Hogy elszaladjon

vagy rendőrt hívjon? Arany fürtje kortól ezüstre vált.17

Harmincéves volt és elnyűtt. Ki az a nő, akit érdemes

megkívánni, és aki hajlandó ránézni?

Ez a nő-kérdés! Talán más lenne, ha már megnősült

volna? De hát réges-régen esküt tett a nősülés ellen. A

házasság is csak pénzisten egyik csapdája. Bekapod a csalit:

már rád is zárult a csapda, maradsz, lábadnál fogva

odaláncolva egy „jó” álláshoz, míg ki nem visznek a Kensal

Greenbe. És micsoda élet várná! Szeretkezést mímelne a

fikusz alatt. Babakocsit tologatna, és alattomban megcsalná

az asszonyt. A felesége rájönne, és a fején törné szét a

metszett üveg whiskyspalackot.

17 Idézet George Peele (1556–) angol klt és dr ma r Dal – a

Polyhymniábólc. versébl. Vidor Mikls ford t sa.

Mégis belátta, a házasságra szükség van. Ha a házasság

rossz, az alternatívája még rosszabb. Egy pillanatra azt

kívánta, bár nős lenne, vágyott a nehézségeire, a

valódiságára, a kínjaira. És a házasságnak feloldhatatlannak

kell lennie, jó és rossz, gazdag és szegény számára, míg a

halál el nem választ. A jó öreg keresztény ideál –

házasságtöréssel szelídítve. Kövess el házasságtörést, ha

muszáj, de legalább merd házasságtörésnek nevezni. Nem

kell az amerikai halandzsa a lelki társról. Mulass jól, aztán

óvakodj haza, amíg a tiltott gyümölcs nedve csöpög a

barkódról, és viseld a következményeket! A fejeden széttört

metszett palackot, a kárálást, az odaégett ételt, a gyereksírást,

a hadban álló anyós mennydörgését. Talán ez is jobb, mint a

rémisztő szabadság? Legalább tudhatod, hogy valódi életet

élsz.

Viszont hogy nősülhetsz heti két fonttal? Pénz és pénz,

mindig a pénz! Az ördögi a dologban az, hogy a házasság

szentségén kívül nem élhetsz tisztességes kapcsolatban egy

nővel. Gondolatban visszapörgette felnőtt életének utóbbi tíz

évét. Asszonyarcok úsztak el a szeme előtt. Lehettek tízen,

tizenketten. Köztük utcalányok is. Comme au long d’un cadaure

un cadaure étendu.18 Ha nem azok voltak, akkor is ocsmány,

mindig ocsmány volt az egész. Hidegvérű becserkészéssel

kezdődött, és alávaló, érzéketlen szökéssel végződött. Erről

is a pénz tehetett. Pénz nélkül az ember nem viselkedhet

egyenesen nőügyekben. Pénz nélkül nem válogathatsz, azzal

kell beérned, ami van, aztán persze szabadulni is muszáj. Az

állandóságért, mint minden más értékért, pénzben kell

fizetni. A puszta tény, hogy föllázadt a pénz törvénye ellen,

hogy nem hajlandó egy „jó” állás börtönébe vonulni – amit

egy nő már eleve nem érthet –, valami átmenetiséget,

csalódottságot vitt minden kapcsolatába. Azzal, hogy

lemondott a pénzről, a nőkről is le kellett volna mondania.

Szolgáld pénzistent vagy boldogulj nők nélkül – nincs más

alternatíva. Márpedig mindkettő egyformán lehetetlen.

18 Idézet Charles Baudelaire Éj volt, egy iszonyú zsidó nővel az ágyonc.

versébl: „... nyujtztam, mint hideg halotthoz bjt halott.” (Szab Lrinc ford t sa.)

Az előtte nyíló mellékutcából fehér fénynyaláb hasított a

ködbe, és utcai árusok harsány kiáltozása hallatszott. A

Luton Roadon heti két este szabadtéri piac működött.

Gordon gyakran járt erre. Mindig akkor tömeg volt, hogy

csak bajosan vergődhetett át állványok közti,

káposztalevéllel meghintett ösvényen. A villanykörték

fényében az állványokra kirakott holmi szép, élénk

színekben pompázott, karmazsinvörös hússzeletek,

narancshalmok, zöld és fehér brokkolihegyek, merev, üveges

szemű nyulak, élő angolnák zománcozott tartályokban,

kopasztott szárnyasok sorban föllógatva, csupasz mellkasuk

fehéren villogott elő, mint a parádén a díszőrségé. Gordon

kicsit felélénkült. Szerette a zajt, a nyüzsgést, az elevenséget.

Ha az ember fölkeresett egy szabadpiacot, úgy érezte, még

Anglia számára is van remény. A magány azonban itt sem

hagyta el Gordont. Mindenhol lányok nyüzsögtek,

négyesével-ötösével, vágyakozva sürögtek az olcsó

fehérneműs standok körül, közben a nyomukba szegődő

legényekkel feleseltek vagy vihorásztak. Gordonra senki rá

se nézett. Szinte láthatatlanul járkált közöttük, de a testükkel

kikerülték, ha elment mellettük. Na, nézzenek oda!

Akaratlanul is megtorpant. Egy halom műselyem fehérnemű

fölött három fiatal arc hajolt össze, három virág az éles

fényben, mintha egy csokor török szegfűt vagy lángvirágot

látna az ember. A szíve megdobbant. Úgyse néznek rá! Az

egyik lány fölemelte a fejét. Ó! Sietősen, sértetten el is

fordult. Mint egy vízfestményen, könnyű pír öntötte el az

arcát. Elijesztette Gordon kemény, sóvár tekintete. Hogy

menekülnek tőlem mind a nők, akik mezítláb illegtek

szobámban!19 Továbbment. Bár Rosemary is vele lenne! Most

megbocsátana, amiért nem írt neki. Most megbocsátana

mindent, csak lenne itt! Most pontosan tudta, mi mindent

jelent neki Rosemary, mert ő az egyetlen minden asszonyok

között, aki meg akarta menteni a megalázó magánytól.

Felnézett, és amit látott, attól a szíve majd kiugrott a

19 Idézet Sir Thomas Wyatt (1503-1542) angol klt Hogy menekülnek

tőlemc. versébl. Mészly Dezs ford t sa.

helyéből! Azonnal élesre állította a tekintetét. Egy pillanatig

azt hitte, csak képzelődik. De nem! Rosemaryt pillantotta

meg!

Az állványok között jött feléje, úgy húsz-harminc méternyire.

Mintha Gordon vágyakozása keltette volna életre. Még nem

vette észre a férfit. Közeledett az apró, kedves alak,

hajlékonyan kerülgette a tömeget és a mocskot a lába alatt,

arca alig látszott a széles karimájú, fekete kalaptól, melyet

úgy a szemébe húzott, mint egy vándorlegény a

szalmakalapját. Gordon feléje indult, és a nevén szólította.

– Rosemary! Szia, Rosemary!

Egy kék kötényes férfi, aki tőkehalat rakodott egy állványra,

hátrafordult, és rámeredt. Rosemary a nagy lármában meg se

hallotta. Gordon újra kiáltott:

– Rosemary! A csudába is, Rosemary!

Már csak néhány méter választotta el őket. Rosemary

összerezzent, és felnézett.

– Gordon! Mit keresel te itt?

– Te mit keresel itt?

– Azért jöttem, hogy lássalak.

– De honnan tudtad, hogy itt leszek?

– Nem tudtam. Mindig erre jövök. Camden Townnál

leszállok a metróról.

Rosemary néha meglátogatta Gordont a Willowbed Roadon.

Ilyenkor Mrs. Wisbeach savanyú arccal bejelentette, hogy

„egy fiatal hölgy látni kívánja”, mire Gordon lejött a

szobájából, hogy aztán együtt róják az utcákat. Rosemary

soha nem léphetett be a házba, még a hallba sem. Ez volt a

szabály. Annak alapján, ahogy Mrs. Wisbeach beszélt róluk,

bárki azt hihette volna, a „fiatal hölgyek” legalábbis pestist

terjesztő patkányok. Gordon belekapaszkodott a karjába, és

magához szorította a lányt.

– Rosemary! Micsoda öröm újra látni téged! Olyan

borzalmasan egyedül voltam! Miért nem jöttél mostanáig?

Rosemary lerázta magáról Gordon kezét, és hátralépett.

Lejtős kalapkarimája alól haragosnak szánt tekintetet lövellt

feléje.

– Engedj el! Nagyon mérges vagyok rád. Majdnem el sem

jöttem azután a szörnyű levél után, amit küldtél.

– Milyen szörnyű levél után?

– Tudod te azt nagyon jól.

– Nem, nem tudom. Menjünk innen! Menjünk valamerre,

ahol tudunk beszélgetni!

Gordon karon fogta a lányt, de Rosemary ismét lerázta a

kezét, miközben azért mellette ballagott tovább. Fürgébben

lépett, de apróbbakat Gordonnál.

Mellette különösen aprónak, hajlékonynak és fiatalnak

látszott, mintha valami fürge kis állat, mondjuk, egy mókus

ugrándozna az oldalán. A valóságban nem is volt sokkal

kisebb Gordonnál és csak néhány hónappal fiatalabb.

Mégsem mondta volna róla soha senki, hogy majd

harmincéves vénlány, pedig az volt. Erős és fürge, a haja

egyenes szálú, fekete, az arca apró, háromszög alakú, a

szemöldöke szépen ívelt. Kicsi, sovány, karakteres arc,

tizenhatodik századi portrékon látni ilyet. Ha az ember

először pillantotta meg kalap nélkül, meglepődött, mert a

feje búbján három fehér hajszál csillogott a feketék között,

mint három ezüstös drót. Jellemző Rosemaryre, hogy eszébe

se jutott kitépni a fehér szálakat. Még mindig úgy gondolt

önmagára, mint nagyon fiatal lányra, és így gondolt rá

mindenki más is. Ha valaki alaposan szemügyre vette,

tisztán táthatta az idő nyomait az arcán.

Gordon bátrabban lépkedett Rosemaryvel az oldalán. Büszke

volt rá. Az emberek megbámulták a lányt, s vele együtt őt is.

Nem volt már láthatatlan a nők számára. Rosemary, mint

mindig, csinosan felöltözött. Rejtély, hogyan csinálta heti

négy fontból. Gordon különösen szerette a kalapot, amit épp

viselt – ez a fajta széles karimás filckalap akkortájt jött

divatba, és az egyházi emberek lapátszerű fejfedőjét

karikírozta. Volt benne valami kihívóan frivol. Nehéz volna

leírni, de a szög, melyben a kalapkarima előre lejtett, kedves

összhangban állt Rosemary hátsójával.

– Tetszik a kalapod – mondta Gordon.

Rosemary szája szögletében akaratlan, apró mosoly villant

fel.

– Igen, egész helyes! – mondta, és kissé megveregette a

kalapot a kezével.

Még mindig úgy tett, mintha mérges lenne. Ügyelt rá, hogy a

testük ne érjen össze. Amint kiértek az állványok közül a

főutcára, megállt, és zordan szembefordult Gordonnal.

– Miért irkálsz te nekem ilyen leveleket?

– Milyen leveleket?

– Hogy én összetörtem a szíved.

– Így történt.

– Hát úgy is néz ki!

– Nem tudom. Az biztos, hogy úgy érzem.

A szavak félig-meddig tréfának hangzottak, mégis arra

késztették a lányt, hogy alaposabban szemügyre vegye

Gordont: a sápadt, elnyűtt arcát, a nyíratlan haját, az egész

lompos, elhanyagolt külsejét. Azonnal ellágyult, színleg

mégis zord maradt. Miért nem visel gondot magára? – járt a

fejében. Közelebb húzódtak egymáshoz. Gordon átfogta a

vállát. A lány hagyta, apró karját Gordon köré fonta és

erősen megölelte, félig vonzalomból, félig elkeseredésből.

– Gordon, te egy szerencsétlen alak vagy – mondta lány.

– Miért vagyok szerencsétlen alak?

– Miért nem vagy képes törődni magaddal? Úgy festesz,

mint egy madárijesztő! Nézd meg magad, milyen ócska, régi

göncöket viselsz!

– Illenek a helyzetemhez. Tudod, heti két fontból sem lehet

tisztességesen öltözködni.

– De azért nem kell úgy kinézni, mint egy rongyzsáknak.

Nézd, a kabátgombod kettétörött!

Ujjával tapintotta a törött gombot, aztán váratlanul

félrehúzta megfakult nyakkendőjét. Valamilyen női ösztön

azt súgta neki, hogy Gordonnak az ingén sincs gomb.

– Még ez is! Egyetlen gomb sincs rajta! Gordon, rémes vagy!

– Értsd meg, hogy nem tudok én az ilyesmikkel törődni. A

lelkem fontosabb, mint a gombjaim.

– Jó, de miért nem szólsz nekem, és hagyod, hogy fölvarrjam

helyetted? És Gordon! Ma még nem is borotválkoztál!

Szörnyű rendetlen vagy! Legalább minden reggel vehetnéd a

fáradságot, hogy megborotválkozz!

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy minden reggel

borotválkozzak! – hangzott a fonák válasz.

– Ezt meg hogy érted, Gordon? A borotválkozás nem kerül

pénzbe, vagy igen?

– Igen. Minden pénzbe kerül. A tisztaság, a tisztesség, az

energia, az önbecsülés – minden. Minden a pénz. Még nem

mondtam neked elégszer?

Rosemary ismét megszorongatta Gordon bordáit –

meglepően erős volt –, közben szigorúan vizsgálta, mint

anya a durcás gyerekét, akit mérhetetlenül szeret.

– Mekkora bolond vagyok! – mondta Rosemary.

– Miért?

– Mert túlságosan kedvellek.

– Kedvelsz?

– Hát persze. Tudod, hogy igen. Imádlak. Nem vagyok

épelméjű.

– Akkor keressünk valami sötétebb helyet! Meg akarlak

csókolni.

– Szép is olyan férfival csókolózni, aki még csak meg sem

borotválkozott!

– Akkor most új élményben lesz részed!

– Nem, Gordon. Hiszen már két éve ismerlek.

– Na gyere!

A házsor mögött találtak egy egészen sötét sétányt. A

szerelmeskedésük efféle helyekre korlátozódott. Csak az

utcán lehettek kettesben. Gordon a fal durva, nyirkos

tégláinak szorította Rosemary vállát. A lány készségesen

fordította feléje az arcát, és egy gyerek vad szenvedélyével

kapaszkodott beléje. És még így is, miközben testük

egymáshoz simult, mintha pajzs feszült volna kettejük közé.

A lány úgy csókolta, mint egy gyerek, mert tudta, hogy

Gordon erre vágyik. Mindig így történt. Gordon csak ritka

pillanatokra volt képes fölébreszteni benne a vágyat, utólag a

lány mintha teljesen elfelejtette volna, Gordonnak minden

alkalommal legelölről kellet kezdenie. Valami még

védekezett az apró, formás testben. Rosemary vágyott rá,

hogy megismerje a testi szerelmet, de rettegett is tőle.

Elveszítené vele az ifjúságát, az ifjúi, nem nélküli világot,

amiben eddig élt.

Gordon elvonta tőle a száját, hogy megszólalhasson.

– Szeretsz te engem? – kérdezte.

– Persze, te buta. Miért kérded mindig?

– Szeretem tőled hallani. Sosem vagyok biztos benne, csak ha

kimondod.

– De miért?

– Hát, bármikor meggondolhatod magad! Végül is nem én

vagyok egy lány álmainak netovábbja. Harmincéves, elnyűtt

pasas vagyok.

– Ne légy már nevetséges, Gordon! Bárki száznak gondolna,

ha beszélni hallana! Amúgy meg jól tudod, hogy pontosan

annyi idős vagyok, mint te.

– Igen, csakugyan de te egyáltalán nem vagy elnyűtt.

Rosemary Gordonéhoz dörgölte az arcát, érezte az egynapos

borostát. Hasuk szorosan összeért. Gordon a két hosszú évre

gondolt, amióta kívánja, és nem kaphatja meg. Majdnem a

lány füléhez ért az ajka, úgy suttogta:

– Lefekszel velem valaha is?

– Igen, egyszer igen. Nem most. Majd.

– Mindig „majd”. Már két éve „majd”.

– Tudom. De nem tehetek róla.

Gordon a falnak préselte a lány hátát, levette róla a

nevetséges kalapot, és a hajába temette az arcát. Kínzó érzés

volt ennyire közel lenni hozzá, és mégsem. Kezével a lány

álla alá nyúlt, fölemelte az apró arcot, és a koromsötétben

megpróbálta kivenni a vonásait.

– Mondj igent, Rosemary! Légy jó kislány! Mondj igent!

– Tudod, hogy egyszer igent mondok.

– De ne egyszer, most! Nem úgy értem, hogy ebben a

pillanatban, de hamarosan. Mihelyt alkalom kínálkozik.

Mondj igent!

– Nem lehet. Nem ígérhetem meg.

– Mondj „igen”-t! Rosemary, kérlek!

– Nem.

Még mindig a lány láthatatlan arcát cirógatva, Gordon

szavalt:

„Veuillez le dire donc selon

Que vous estes benigne et doulche,

Car ce doulx mot ne pas si long

Qu’il vous face mal en la bouche.”20

– MIT JELENT EZ?

Gordon lefordította.

– Nem, Gordon, képtelen vagyok rá.

– Rosemary, légy jó kislány, mondj „igen”-t! Nem

ugyanolyan könnyű „igen”-t mondani, mint „nem”-et?

– Nem. Neked könnyű. Te férfi vagy. De egy nőnek más.

– Mondj „igen”-t, Rosemary! „Igen” – milyen könnyű szó!

Próbáld meg, mondd: „Igen”!

– Az ember azt hinné, papagájt tanítasz beszélni, Gordon!

– Ó, a fenébe is! Legalább ne viccelődj ezzel!

Nem sok értelme volt a további vitának. Kiértek az utcára,

dél felé sétáltak tovább. Rosemary gyors, kecses

mozdulataiból, abból, ahogyan tudta, hogyan vigyázzon

magára, abból, ahogyan az élettel úgy birkózott meg, hogy

tréfának vette, következtetni lehetett a neveltetésére és a

szellemi hátterére. A legkisebb gyereke volt egy népes és

rettenetesen éhes családnak: még akadnak ilyenek a

középosztályban. Tizennégy gyerek – az apa vidéki ügyvéd.

Rosemary nővérei közül néhányan férjhez mentek, néhányan

tanítottak vagy gépíróirodát nyitottak, a fiúk földet műveltek

Kanadában, vagy teaültetvényt Ceylonban, vagy az indiai

hadsereg valamelyik ismeretlen ezredében szolgáltak. Mint

minden nő, akinek eseménydús gyerekkora volt, Rosemary

is meg akart maradni kislánynak. Ezért maradt szexuálisan

éretlen. Sokáig őrizte a nagy család nem nélküli, pezsgő

levegőjét. Így ivódott a csontjaiba a fair play, az élni és élni

hagyni törvénye. Végtelenül nagylelkű volt, képtelen a lelki

erőszakra. Gordontól, akit imádott, szinte mindent eltűrt.

Nagylelkűségének fokát az is mutatta, hogy kétéves

ismeretségük alatt egyszer sem hibáztatta Gordont, amiért

20 „Mondja csak ki,

Hiszen ön kedves és jó

Ez az édes szó, nem oly hosszú,

Hogy sebet okozzon.”

– Ismeretlen eredetű, vélhetően középkori, pajzán francia dalocska.

nincs tisztességes keresete.

Gordon mindezt jól tudta. Most azonban más dolgok jártak a

fejében. A lámpaoszlopokat körülvevő, sápadt fénykörben,

Rosemary apró és kecses alakja mellett, önmagát szakadtnak,

koszosnak, minden vonzerőtől megfosztottnak érezte. Bár

borotválkozott volna reggel. Lopva a zsebébe mélyesztette a

kezét, és kicsit aggodalmasan megtapintotta a pénzét –

visszatérő félelme volt, hogy véletlenül elejt egy érmét.

Azonnal megérezte legnagyobb pénze, a kétshillinges

fűrészes peremét. Négy shilling és négy penny. Ebből nem

tudja elvinni Rosemaryt vacsorázni. Megint róhatják az

utcákat, legjobb esetben beülhetnek a Lyonsba egy kávéra.

Átkozott ügy! Hogy érezze jól magát az ember, ha nincs

pénze? Tűnődve megjegyezte:

– Persze, mindennek a pénz az oka.

Rosemaryt váratlanul érte a megjegyzés. Meglepetten nézett

Gordonra:

– Hogy érted, hogy mindennek a pénz az oka?

– Úgy értem, annak, hogy semmi sincs rendben az

életemben. Mindig csak a pénz, pénz és a pénz van a dolgok

mélyén. Közötted és közöttem is. Ezért nem szeretsz engem

igazán. Mint egy hártya, elválaszt minket a pénz. Érzem,

ahányszor csak megcsókollak.

– A pénz? Mi köze ennek a pénzhez?

– A pénznek mindenhez van köze. Ha több pénzem lenne,

jobban szeretnél.

– Ez marhaság! Miért tenném?

– Nem tehetsz róla! Nem érted, hogyha több pénzem lenne,

érdemesebb lennék a szeretetre? Nézz rám! Nézd az arcom,

nézd a ruhám, nézz meg mindent körülöttem! Gondolod,

hogy ilyen lennék, ha évi kétezerből élnék? Ha több pénzem

lenne, más ember lennék.

– Ha más ember lennél, nem szeretnélek.

– Ez is marhaság. De nézzük máshonnan! Ha házasok

lennénk, lefeküdnél velem?

– Miket kérdezel! Persze! Különben mi értelme lenne a

házasságnak?

– Akkor, tegyük fel, ha közepesen jómódú lennék, hozzám

jönnél?

– Mi értelme erről beszélni, Gordon? Tudod, hogy nem

engedhetjük meg magunknak, hogy összeházasodjunk.

– Igen, de ha tehetnénk. Hozzám jönnél?

– Nem tudom. Igen. Azt hiszem.

– Na látod! Erről beszélek – ez is a pénz!

– Nem, Gordon, nem! Ez nem fair! Kiforgatod a szavaimat!

– Nem igaz! Neked is ez rejtőzik a szíved mélyén! Mint

minden nőnek: a pénz! Ugye most is azt kívánod, bár lenne

egy jó állásom?

– Nem, nem úgy, ahogy te gondolod. Szeretném, ha többet

keresnél, az igaz.

– És azt gondolod, ott kellett volna maradnom az Új

Albionnál, ugye? Azt szeretnéd, ha visszamennék, és

reklámszövegeket írnék a QT Sauce-ról és a csokigolyóról.

Ugye így van?

– Nem. Nem. Én sosem mondtam ilyesmit.

– De gondoltál rá. Erre gondolna minden nő.

Szörnyen igazságtalan volt, és ezt maga is tudta. Rosemary

soha nem mondta, valószínűleg képtelen lett volna ilyesmit

mondani, hogy Gordon menjen vissza az Új Albionhoz. De

ebben a pillanatban Gordon nem akart igazságos lenni. A

szexuális visszautasítás még mindig bántotta. Búskomor

diadalérzettel fontolgatta, hogy végül is milyen igaza van. A

pénz állt kettejük közé. Pénz és pénz, mindig csak a pénz!

Félkomoly tirádába tört ki:

– Nők! Minden eszménket lealacsonyítják! Mert a férfi nem

élhet nélkülük, és minden nő ugyanazt az árat fizetteti

velünk. „Nyeld le a méltóságodat, és keress több pénzt!” –

Ezt mondják a nők. „Nyeld le a méltóságodat, legyél a

főnököd talpnyalója, és vegyél nekem szebb szőrmebundát a

szomszédasszonyénál!” Minden férfinak lóg valami átkozott

nőstény a nyakán, és mint egy szirén, egyre lejjebb és lejjebb

húzza, le egészen valami putney-i ikervilláig, benne Drage-

bútor, hordozható rádió, az ablakban fikusz. A nők teszik

lehetetlenné a haladást. Nem mintha hinnék a haladásban –

tette hozzá kelletlenül.

– Milyen szörnyű butaságokat beszélsz, Gordon! Mintha a nők

tehetnének mindenről!

– Végső soron ők is tehetnek. A nők azok, akik hisznek a

pénz törvényében. A férfiak csak engedelmeskednek neki,

kénytelenek rá, de legalább nem hisznek benne. A nők teszik

lehetővé, hogy a pénzuralom fennmaradjon. A nők a putney-

i villáikkal, szőrmekabátjaikkal, kisbabáikkal és fikuszaikkal.

– Nem a nők, Gordon! Nem a nők találták ki a pénzt,

ugye? – Nem az számít, ki találta ki, a lényeg az, hogy a nők imádják. A

nőknek valamilyen sajátos, misztikus érzékük fejlődött ki a pénzzel

kapcsolatban. A jó és a rossz egyszerűen azt jelenti egy nő

agyában: pénz vagy pénzhiány. Nézd csak a mi esetünket! Nem

fekszel le velem, egyszerűen azért, mert nincs pénzem. Igenis, ez

az oka. (Megszorította a karját, hogy elhallgattassa.) Nincs egy

perce, hogy beismerted. Ha tisztességes jövedelmem lenne, akár

már holnap velem aludnál. Nem mintha számító lennél. Nem azt

akarnád megfizettetni, hogy velem alszol. Nem ilyen durva az

egész. Mégis, dolgozik benned a misztikus érzék, hogy egy

lerongyolódott férfi méltatlan rád. Puhány, nem is egészen

férfi – ezt érzed. Herkules, az erő és a pénz istene – így fogod

megtalálni a Lempričre-lexikonban. A nők tartják életben a

mítoszokat is. Nők!

– NŐK! – VISSZHANGOZTA ROSEMARY ELVÁLTOZTATOTT

HANGON. – UTÁLOM, AHOGYAN A FÉRFIAK A NŐKRŐL

BESZÉLNEK. „A NŐK ÍGY”, „A NŐK ÚGY”, MINTHA MINDEN NŐ

EGYFORMA LENNE!

– Persze, hogy minden nő egyforma Mi más kell egy nőnek,

mint a biztos jövedelem, két gyerek, villa Putney-ben és

fikusz az ablakban?

– Jaj, te meg a fikuszaid!

– Ellenkezőleg, a te fikuszaid! Te tartozol ahhoz a nemhez,

amely kedveli őket.

A lány megszorította Gordon karját, és kitört belőle a

nevetés. Tényleg különlegesen jó természettel áldotta meg az

ég. Amit Gordon mondott, olyan nyilvánvaló ostobaság volt,

hogy még föl sem háborította Rosemaryt. Gordon nők elleni

kirohanása szánalmas vicc volt: lényegében az egész nemek

háborúja is csak egy rossz vicc. Ki tudja, miért, de jó

mulatság az ember nemének megfelelően feminista vagy

antifeminista álláspontot képviselni. Miközben

továbbsétáltak, heves vitába bonyolódtak a Férfi kontra Nő

örök, bárgyú kérdésköréről. Az érvek ebben a vitában – mert

annyiszor folytatták le, ahányszor csak találkoztak – mindig

csaknem ugyanúgy hangzottak: „A férfiak vadállatok, a nők

lelketlenek, a nők mindig is alárendeltek voltak, és

tagadhatatlanul annak is kell maradniuk, és gondolj a szelíd

Griseldára és Lady Astorra, és mi van a poligámiával és a

hindu özvegyekkel, avagy Pankhurst mama boldog

békeidejével, mikor az asszonyok egérfogót hordtak a

harisnyatartójukon, és egy tisztességes nő nem nézhetett úgy

egy férfira, hogy közben a jobb keze ne viszketett volna egy

miskároló késért.” Gordon és Rosemary sosem fáradtak bele

a vitába. Mindegyik örömmel nevetett a másik

képtelenségein. Boldogan háborúztak. Még amint kart karba

öltve vitáztak is, élvezettel feszült egymásnak a testük.

Boldogok voltak. Imádták egymást. Örökös tréfaforrást,

végtelenül értékes tárgyat láttak egymásban.

Piros-kék neonfény jelent meg a távolban. Elértek a

Tottenham Court Road elejére. Gordon Rosemary derekára

fonta a karját, és jobbra, egy sötétebb mellékutcába

irányította. Olyan boldogok voltak együtt, hogy muszáj volt

csókolózniuk. Álltak összesimulva a lámpaoszlop alatt, még

mindig nevettek, két ellenség, testközelben. Rosemary

Gordonéhoz dörgölte az arcát.

– Gordon, te kedves vén szamár! Nem tudlak nem szeretni,

pedig nagyon szúr az állad!

– Tényleg szeretsz?

– Tényleg és igazán.

Karjával még mindig körülfonta a férfi nyakát, de kicsit

hátrahajolt, ártatlan kéjjel préselte Gordonnak hasát.

– Érdemes élni, ugye, Gordon?

– Néha.

– Csak egy kicsit gyakrabban találkozhatnánk! Néha hetekig

nem látlak.

– Tudom. Nagyon rossz. Ha tudnád, hogy gyűlölöm a

magányos estéket!

– Az embernek sosincs semmire ideje. Sokszor hét előtt el se

jöhetek abból a szörnyű irodából. Mit csinálsz

vasárnaponként, Gordon?

– Ó, istenem! Ődöngök, és szerencsétlennek látszom, mint

mindenki más.

– Miért nem megyünk el egyszer kirándulni? Mienk lenne az

egész nap. Mondjuk jövő vasárnap?

A lány szavai lehűtötték Gordont. Megint a pénzre gondolt,

pedig az elmúlt fél órában sikerült kivernie a fejéből. Egy

vidéki kirándulás pénzbe kerül, sokkal többe, mint amennyit

megengedhet magának. Semleges választ adott, és ezzel az

elvont dolgok birodalmába emelte át a kérdést.

– Persze, a Richmond parkban nem lehet rossz.

Vagy Hampstead Heathen. Főleg ha korán reggel odaér az

ember, még a tömeg előtt.

– Jó, de menjünk ki igazán vidékre! Valahová Surrey-be,

például, vagy Burnham Beechesbe. Olyan szép lehet vidéken

az ősz, hullott levelek a földön, és álló nap nem találkozol

egy teremtett lélekkel. Mérföldeket sétálunk majd, aztán

megvacsorázunk egy kiskocsmában. Olyan jó lenne! Ugye

elmegyünk?

Bumm! A pénzkérdés, megint. Az út Burnham Beechesig

legalább tíz shilling. Gordon gyors fejszámolást végzett. Ötöt

félretehet, Júlia „kölcsönad” még ötöt, azaz ad ötöt, ahogy

máskor is. Ugyanabban a pillanatban eszébe jutott mindig

megújított és soha be sem tartott esküje: nem kér kölcsön

Júliától. Ugyanolyan közömbös hangon folytatta, mint eddig:

– Nagyon jó mulatság lesz. Megcsináljuk. Valamikor hét

közben szólok.

Még mindig kart karba öltve, kisétáltak a mellékutcából.

Rosemary lábujjhegyre állt, Gordon karjába kapaszkodott,

így be tudott kukucskálni egy alul zúzmarás ablakon.

– Nézd, Gordon, ott egy óra! Már majdnem fél tíz! Nem vagy

rettenetesen éhes?

– Nem – vágta rá azonnal és minden igazságtartalom nélkül.

– Én mindjárt éhen halok. Menjünk, keressünk valami

harapnivalót!

Már megint a pénz! Még egy perc, és be kell ismernie,

minden evilági vagyona négy shilling négy penny – és ebből

kell kijönnie péntekig.

– Én most nem tudnék enni – mondta. – Inkább innék

valamit. Menjünk, igyunk egy kávét vagy ilyesmit! Talán a

Lyons még nyitva van.

– Jaj, ne a Lyonsba menjünk! Itt az utca végében tudok egy

nagyon kedves kis olasz éttermet. Eszünk nápolyi spagettit,

és megiszunk egy palack vörösbort. Imádom a spagettit!

Gyere!

Gordon szíve ólomnehéz lett. Ez így nem lesz jó. Színt kell

vallania. Egy vacsora az olasz étteremben kettejüknek

legalább öt shilling.

– Ami azt illeti, ideje hazamennem – mondta csaknem

mogorván.

– Ne, Gordon, máris? Miért?

– Nos, ha mindenáron tudni akarod, az összes vagyonom

négy shilling négy penny, és annak is ki kell tartania

péntekig.

Rosemary megtorpant. Olyan dühös lett, hogy teljes erőből

belecsípett Gordon karjába, hogy fájjon neki, hogy

megbüntesse.

– Gordon, te egy nagy szamár vagy! Egy idióta! A

legleírhatatlanabb idióta, akivel valaha találkoztam!

– Miért lennék én idióta?

– Azért, mert nem számít, hogy van-e pénzed. Én hívtalak,

hogy vacsorázz velem.

Gordon kiszabadította a karját, és ellépett Rosemarytől. Nem

akart az arcába nézni.

– Hogy képzeled, hogy bemegyek veled egy étterembe, és

engedem, hogy te fizess helyettem?

– De miért ne?

– Mert az ember nem csinál ilyesmit. Nem illik.

– ”Nem illik.” Mindjárt azt mondod, „nem tisztességes”. Mi

nem illik?

– Hogy te fizesd az én ételemet. A férfi hívja meg a nőt, és

nem fordítva.

– Na de Gordon! Viktória királynő idejében élnénk?

– Igen, ami a dolgoknak ezt a részét illeti. A gondolkodás

nem változik olyan hamar.

– Az én gondolkodásom megváltozott.

– Nem igaz. Csak azt hiszed, de mégsem. Nőnek neveltek,

nem viselkedhetsz másképp, mint egy nő, akármennyire

szeretnéd is.

– Mit értesz azon, hogy „úgy viselkedni, mint egy nő”?

– Minden nő egyformán viselkedik, ha bizonyos dolgokról

van szó. Megveti például a férfit, aki tőle függ, és élősködik

rajta. Persze mondhatja, hogy nem, gondolhatja, hogy nem,

attól még megveti. Nem tehet róla. Ha engedném, hogy

fizess helyettem, te is megvetnél.

Gordon elfordult. Tudta, milyen förtelmesen viselkedik.

Mégis ki kellett mondania mindazt, amit kimondott. Az

érzés, hogy az emberek, még Rosemary is, szükségszerűen

megvetik azért, mert szegény túl erősnek bizonyult ahhoz,

hogy elnyomja. Az önbecsülését csak merev, féltve őrzött

függetlenséggel tarthatja meg. Rosemary azonban ezúttal

tényleg elkeseredett. Elkapta Gordon karját, maga felé

fordította a férfit, és kényszerítene, hogy szembenézzen vele.

Sürgető gesztussal, egyszerre dühösen és követelően

Gordonnak feszítette a mellét.

– Gordon, nem engedem, hogy ilyesmiket mondj! Hogy

hihetted, hogy bármiért is megvetnélek?

– Mondtam, hogy nem tehetsz róla, de így lenne, ha rajtad

élősködnék.

– Rajtam élősködnél! Micsoda kifejezéseket használsz! Miért

élősködés az, ha egyszer megengeded, hogy fizessem a

vacsorádat?

Gordon megérezte a lány apró, kerek, feszes mellét éppen az

övé alatt. Rosemary fölnézett Gordonra, szigorúan, de

majdnem könnyek közt. Most kegyetlennek, esztelennek,

kitekert gondolkodásúnak érezte a férfit. Testi közelsége

viszont meggyötörte Gordont, aki csak arra tudott gondolni,

hogy két év alatt soha nem engedett neki. Éheztette az

egyetlen dologban, ami számít. Mi értelme azt játszani, hogy

szereti, ha a leglényegesebbet megtagadja? Pokoli élvezettel

jegyezte meg:

– A magad módján igenis megvetsz. Igen, tudom, hogy

kedvelsz is. Mégsem veszel igazán komolyan. Viccesnek

találsz. Kedvelsz, de nem vagyok veled egyenrangú –

valahogy így érezheted.

Ezt már előbb is mondta, de most komolyan is gondolta,

vagy legalábbis úgy hangzott. Rosemary könnyekkel

küszködve felkiáltott:

– Nem igaz, Gordon! Tudod, hogy nem igaz!

– De igen! Ezért nem fekszel le velem. Nem mondtam el az

előbb világosan?

Rosemary még egy pillanatig a férfi arcába nézett, aztán

váratlanul a mellére bújt, mintha ütés elől hajolna félre.

Könnyek öntötték el az arcát. Sírt a férfi mellkasán,

dühöngött, gyűlölte, mégis úgy csüggött rajta, mint egy

gyerek. Éppen ez a gyerekesség, mellyel a lány nem is beléje,

hanem egy férfimellkasba kapaszkodott, fájt Gordonnak a

legjobban. Utálta magát, mert visszaemlékezett a többi nőre,

aki ugyanígy zokogott a mellén. Úgy látszik az egyetlen

dolog, amire képes a nőkkel kapcsolatban, hogy megríkatja

őket. Átfogta Rosemary vállát, ügyetlenül cirógatta, hogy

megnyugtassa.

– Tessék, most sikerült megríkatnod! – pityeregte Rosemary,

és utálta érte önmagát.

– Sajnálom! Rosemary, drágaságom! Ne sírj, kérlek, ne sírj!

– Gordon, kedvesem! Miért viselkedsz velem ilyen

Borzalmasan?

– Sajnálom, nagyon sajnálom! Néha nem bírom abbahagyni.

– De miért? Miért?

Rosemary legyűrte a sírást. Összeszedte magát, elhúzódott

Gordontól, és keresett valamit, amibe megtörölheti a szemét.

Egyiküknél sem akadt zsebkendő. Rosemary végül

türelmetlenül megtörölte szemét az öklével.

– Hogy mi mindig milyen bután viselkedünk! Csak most az

egyszer légy hozzám kedves, Gordon! Gyere velem az

étterembe, vacsorázzunk, és hadd fizessek!

– Nem.

– Csak most az egyszer! Ne törődj a vacak pénzzel! Tedd

meg a kedvemért!

– Mondtam neked, hogy nem tehetem. Nem hagyhatom el

magam!

– Mit jelent az, hogy nem hagyhatod el magad?

– Háborút hirdettem a pénz ellen, és be kell tartanom

szabályokat. Az első szabály: soha ne fogadj el

könyöradományt!

– Könyöradomány! Gordon, azt hiszem, te tényleg buta vagy!

Rosemary újból Gordon bordáit szorongatta. Ez a békekötés

jele volt. Nem értette, talán soha nem is fogja megérteni a

férfit, de elfogadta olyannak, amilyen, még csak nem is

nagyon tiltakozott az esztelenségei ellen. Ahogyan a lány

csókra nyújtotta az arcát. Gordon érezte, hogy sós ízű az

ajka. Odacsöppent egy könny. Gordon magához vonta.

Rosemary teste már nem feszült védekezőn az övének.

Behunyta a szemét, és elengedte magát, mintha a csontjai is

elernyedtek volna, ajka szétnyílt és apró nyelve a férfiét

kereste. Nagyon ritkán csinált ilyesmit. És Gordon nem csak

azt érezte, hogy a lány teste elernyed, de most azt is biztosan

tudta, hogy a harc köztük véget ért. Most már az övé

Rosemary, amikor csak akarja. Talán Rosemary maga sem

értette még pontosan, mi az, amit fölajánl, ösztönösen

viselkedett nagylelkűen, hogy magabiztosabbá tegye

Gordont, hogy elcsitítsa benne a gyűlöletes érzést, hogy nem

szeretik és nem szerethetik. Szavakban nem mondhatta el. A

teste mondta el helyette. Gordon azonban akkor sem tudott

volna mit kezdeni ezzel, ha itt lett volna a megfelelő hely és

idő. Szerette Rosemaryt, de nem kívánta. A vágya majd

visszatér, ha nincs a fejében emlék egy friss veszekedésről, és

nem csüggeszti a zsebében a négy shilling négy penny

tudata.

Ajkuk szétvált, de továbbra is szorosan egymásba

kapaszkodtak.

– Ugye milyen butaság, hogy így veszekszünk, Gordon?

Mikor különben is olyan ritkán találkozunk?

– Igazad van. Az én hibám. Nem tehetek róla Felőrölnek a

dolgok. És mindennek a mélyén ott pénz. Mindig a pénz.

– Ó, a pénz! Túl sokat aggodalmaskodsz miatta, Gordon!

– Muszáj. Ez az egyetlen dolog, ami miatt érdemes

aggodalmaskodni.

– De ugye akkor is elmegyünk vidékre jövő vasárnap?

Burnham Beechesbe vagy valahová. Olyan jó lenne!

– Én is szeretném. Elindulunk korán, és egész nap ott

maradunk. Valahogy megszerzem a vonatjegy árát.

– De ugye megengeded, hogy az enyémet én fizessem?

– Nem. Inkább én szeretném. De mindenképpen elmegyünk.

– És tényleg nem engednéd meg – csak most az egyszer –,

hogy én hívjalak meg vacsorázni? Megmutathatnád, hogy

bízol bennem.

– Lehetetlen. Sajnálom, de elmondtam, miért.

– Jaj, drágám! Akkor azt hiszem, el kell köszönnünk, késő

van.

Aztán mégis sokáig beszélgettek, olyan sokáig, hogy végül

Rosemary nem kapott vacsorát. Tizenegyre haza kellett

érnie, különben a szálló nősténysárkányai megdühödtek.

Gordon felment a Tottenham Court Road tetejére, és

villamosra szállt. Egy pennyvel olcsóbb volt mint busszal.

Odafent egy faülőkére préselődött egy apró és piszkos skót

mellé, akiből sörszag áradt és sporthíreket olvasta. Gordon

boldog volt. Rosemary övé lesz. Suhog a fenyegető szél. A

villamos döcögő muzsikájára elskandálta magában a

versének hét befejezett szakaszát. Összesen kilenc versszak

lesz. Költő. Gordon Comstock, az Egerek szerzője. Még a

Londoni örömökben is tudott újra hinni.

A vasárnapra gondolt. Kilenckor kell találkozniuk a

Paddington pályaudvaron. Körülbelül tíz shilling lesz a jegy.

Ha az ingét kell zálogba csapnia, akkor is megszerzi. És

Rosemary az övé lesz, talán még ezen a vasárnapon, ha kerül

rá alkalom. Nem beszéltek róla. Mégis mindketten tudták.

Kérlek, Istenem, legyen vasárnap jó idő! Tél közepén jártak.

Micsoda szerencse lenne, ha a ragyogó, szélcsendes napok

egyike következne – szinte nyárias meleg, az ember órákig

elheverhet a száraz saspáfrányon, anélkül hogy fázna! De

ilyen napból nincs sok, egy télen legföljebb ha tucatnyi akad.

Akár eshet is. Eltűnődött, vajon adódik-e végül alkalom.

Olyan sok szerelmespárnak „nincs hová mennie”

Londonban, csak az utcák, a parkok fogadják be őket, de ott

nincs magány, viszont van hideg. Hideg éghajlaton még

szerelmeskedés sem könnyű, ha nincs pénze az embernek. És

a „soha nincs hozzá hely és idő motívum sehol nincs kellően

kifejtve a regényekben.

VII.

A kéményekből füstcsóvák futottak föl a kormos

rózsaszín égre.

Gordon nyolc után tíz perccel kapta el a 27-es buszt. Az

utcák még vasárnap reggeli álmukba merültek. A lépcsőkön,

mint kis fehér őrszemek, világítottak a tejesüvegek. Gordon

tizennégy shillinggel indult, pontosabban tizenhárom

shilling kilenc pennyvel, mert három pennybe került a

buszjegy. Kilenc shillinget elvett a heti béréből – Isten tudja,

ez majd hét közben milyen következményekkel jár –, ötöt

kölcsönkért Júliától.

Csütörtökön este kereste fel Júliát. Júlia Earl’s Court-i

szobája, a második emelet hátsó szárnyában húzódott meg,

mégsem volt olyan sivár, mint Gordoné. Például

kényelmesen le lehetett benne ülni. Júlia előbb halt volna

éhen, minthogy megbéküljön azzal a mocsokkal, melyben

Gordon élt. És tényleg, az évek során összegyűjtött,

kiselejtezett bútorok mindegyike a majdnem éhezés egy-egy

szakaszáról regélhetett volna. A díványt akár szófának is

nézhette a felületes szemlélő, de egy kis, kerek, pácolt

tölgyfaasztalka, két „antik” keményszék, egy díszes

lábzsámoly és egy Drage-től tizenhárom havi részletre

vásárolt, kartonhuzattal borított karosszék is állt az apró

gáztűzhely előtt. A polcokon apja, anyja, Gordon és Angéla

néni bekeretezett fényképei, egy nyírfakéreg naptár,

karácsonyi ajándék, beleégetve a felirat: „Mindennek eljön a

maga ideje”.

Júlia szörnyen nyomasztotta Gordont. Sokszor mondta

magának, hogy gyakrabban kellene meglátogatnia a nővérét,

de csak akkor kereste fel, ha „kölcsönt” akart kérni. Gordon

hármat koppantott – ez jelentette a második emeleti látogatót

–, Júlia a szobájába vezette, és a gáztűzhely elé térdelt.

– Begyújtom újra – mondta. – Ugye iszol egy teát?

Gordon fölfigyelt rá: „újra”. A szoba rettenetesen hideg

volt, aznap még biztosan nem égett benne tűz. Júlia mindig

„spórolt” a gázzal, ha nem jött vendége. Gordon elnézte

nővére hosszú, keskeny hátát. Mennyire megőszült! Már

egész fürtjei szürkék. Még néhány év, és tout court21 ősz hajú

lesz.

– Ugye erősen szereted a teát? – lehelte Júlia, és mint

egy liba, gyöngéd mozdulatokkal sürgölődött a teásdoboz

körül.

Gordon állva hörpölte a teáját, tekintetét a nyírfa

kalendáriumon jártatta. Na ki vele! Essünk túl rajta!

Majdnem cserben hagyta a bátorsága. Ez a gyűlöletes

pumpolás! Vajon mennyit kérhetett tőle összesen hosszú

évek alatt?

– A csudába, Júlia, sajnálom, utálok ilyesmit kérni, de...

– Igen, Gordon? – mondta csendesen. Már tudta, mi

következik.

– Sajnálom, de tudnál kölcsönadni öt shillinget?

– Igen, azt hiszem, tudok.

Előkereste az apró, fekete, kopott bőrerszény melyet a

fehérneműs fiók alján rejtegetett. Gordon tudta, mire gondol:

kevesebb jut a karácsonyi ajándékokra. Ez a legközelebbi

nagy esemény – a karácsony, az ajándékozás: szaladgálás a

csillogó utcákon, végső délután, mikor a teázó már bezár,

egyik pulttól a másikig, válogatva a kacatok közt, melyeket

úgy kedvelnek a nők. Zsebkendő- és irattartó, teáskanna,

manikűrkészlet, nyírfa kalendárium belevésett jelmondattal.

Egész évben keservesen spórolt a keserves fizetéséből X

karácsonyi és Y születésnapi ajándékára. És neki,

Gordonnak, nem megvette-e tavaly karácsonyra Sir John

Drinkwater válogatott verseit zöld szattyánbőrbe kötve, csak

azért, mert Gordon „szereti a költészetet”, és ő nem eladta-e

később fél koronáért? Szegény Júlia! Gordon olyan hamar

lépett le az öt shillingjével, ahogy csak tudott. Miért van az,

hogy az ember nem bír kölcsönt kérni egy gazdag baráttól,

de annál inkább egy majdnem éhező rokontól? Mert

családon belül, ugye „nem számít” az ilyesmi.

A buszon gyors fejszámolást végzett. Van tizenhárom

shilling kilenc pennyje. Két retúrjegy Slough-ba öt shilling.

21 egész rviden, itt: egészen, fr.

Buszjegyek, mondjuk még kettő, összesen hét shilling.

Kenyér, vaj, sör egy kiskocsmában: fejenként még egy, azaz

összesen kilenc shilling. Tea, fejenként tizennyolc penny, az

tizenkét shilling. Egy shilling cigarettára, az már tizenhárom.

Marad kilenc penny vésztartaléknak. Ez rendben is van. De

mi lesz a hét többi napján? Egy petákja sem marad

cigarettára. Nem szabad előre aggódnia. Mindenképp megéri

ez a nap.

Rosemary időben érkezett. Erényei közé tartozott, hogy

sosem késett, és még ezen a reggeli órán is friss volt és

jókedvű. Csinosan öltözött, mint mindig. Megint lapátforma

kalapját viselte, mert Gordon azt mondta, tetszik neki.

Gyakorlatilag övék volt a pályaudvar. A hatalmas, szeméttel

teleszórt, elhagyatott, szürke csarnok áporodott levegője azt

sugallta, hogy a pályaudvar még nem heverte ki a szombat

esti kicsapongást. Egy ásítozó, borotválatlan hordár útba

igazította őket Burnham Beeches irányába, és már zötyögtek

is nyugat felé, egy harmadosztályú dohányzó kocsiban.

London alattomos kőrengetege szűk, kormos mezőknek

engedett utat, de a mezőkön is ott éktelenkedtek a „Carter

mennyei májkapszulája” hirdetések. Csendes, meleg nap

ígérkezett, Gordon imája meghallgatásra talált. Nem fújt a

szél, majdhogynem nyárias volt az idő. A köd mögül már

előbújni készült a nap. Gordon és Rosemary mélységesen,

már-már képtelenül boldogok voltak. Már az is vad kalandot

ígért, hogy kikeverednek Londonból, és előttük állt az egész

hosszú nap „vidéken”. Rosemary hónapok óta, Gordon egy

éve nem hagyta el a várost. Szorosan egymás mellett ültek

térdükön a Sunday Times egy kiterített példánya, persze nem

olvastak, inkább bámulták a tovagördülő mezőket,

teheneket, házakat, üres teherautókat, nagy, alvó gyárakat.

Annyira élvezték a vonatozást, hogy azt kívánták, bár tovább

tartana.

Slough-ban kiszálltak, és egy furcsa, csokoládészínű busszal

tovább utaztak Farnham Common felé. Slough még félig

aludt. Rosemary emlékezett az útra, most hogy Farnham

Commonba értek. Keréknyom vájt földúton jártak, és

hamarosan friss, nedves, zsombékos fű vette őket körül.

Elszórtan vézna, csupasz nyírfák. Mögöttük bükkerdő. Egy

ág, egy fűszál se moccant. A fák, mint kísértetek álltak a

mozdulatlan, párás levegőben. Rosemary és Gordon

örömkiáltásokkal nyugtázták a látványt. A harmat, a csönd,

a nyírfák szaténtörzse, a lábuk alatt a puha tőzegi Eleinte

mégis gyámoltalannak, oda nem illőnek érezték magukat,

mint általában a londoniak, akik végre kiszabadulnak

vidékre. Gordon úgy érezte, mintha eddig a föld alatt élt

volna. Úgy érezte, fakó és ápolatlan. Séta közben Rosemary

mögé surrant, hogy a lány ne lássa ráncos, színtelen arcát.

Hamar kifogytak a szuszból, hiszen csak londoni sétákhoz

szoktak, így az első félórában alig beszélgettek. Beértek az

erdőbe: nyugatnak tartottak, bár nemigen tudták, hová –

akárhová, csak minél messzebb Londontól. Körülöttük

magasra szökő bükkfák, különös falloszok, kérgük sima,

mint a bőr, alul barázdált. A fák tövében nem nőtt semmi, de

a gyáraz levelek vastag szőnyege mintha a távoli lejtőket

rézszínű selyemmel vonta volna be. Mintha egy lélek ébredt

volna még. Gordon már Rosemary mellett baktatott. Kéz a

kézben sétáltak a kerékcsapásokban sodródó, rézszínű

levelek között. Néha az út kivezetett fák közül, ilyenkor

hatalmas, elhagyatott házakat érintettek; valaha, a

lovaskocsik idejében pazar vidéki paloták lehettek, ma

elhagyatottak és eladhatatlanok. Az út mentén a párával

szegélyezett sövények bíborral árnyalt barna színt öltöttek,

azt a buzérvörös árnyalatot, melyet a csupasz bozót kap

télen. Madarakat láttak – szajkókat bukórepülésben a fák

között, az úton ténfergő, hosszú farkú fácánok pedig szinte

olyan szelídek voltak, mint a tyúkok, mintha tudnák, hogy

vasárnap nem fenyeget veszély. Emberi lénnyel viszont nem

találkoztak az elmúlt fél órában. Álom ült a vidéken. Nehéz

volt elhinni, hogy csak harminc kilométerre távolodtak el

Londontól.

Most a tarlón jártak. Fölbátorodtak, a vér megpezsdült az

ereikben. Egyike volt ez azoknak a napoknak, mikor az

ember úgy érzi, akár százötven kilométert is legyalogolna.

Mire ismét kiértek az útra, a harmat gyémántfénnyel

csillogott a sövényen. A nap áthatolt a felhőkön. Rézsútosan,

sárgán érkezett a fény a mezőkön át, mindenütt finom,

meglepő színek ragyogtak fel, mintha az óriások gyermeke

kódorgott volna el egy festékes palettával a kezében.

Rosemary karon fogta, és magához vonta Gordont.

– Ó, Gordon, de szép napunk van!

– Szép bizony.

– Odanézz! Mennyi nyúl a mezőn!

És tényleg, a mező másik végében nyulak reggeliztek,

annyian, hogy akár birkanyájnak is beillettek volna.

Megzörrent a sövény. Ott is egy nyúl lapult. A harmatot

szétpermetezve ugrott elő a fűből, és fehér farkát emelintve,

máris ott szaladt a mezőn. Rosemary Gordon karjába vetette

magát. Meglepően meleg volt, szinte nyárias meleg. Mint a

gyermekek, minden szexualitás nélküli elragadtatásban

forrtak össze. Itt, a szabad levegőn Gordon tisztán látta az

idő nyomait Rosemary arcán. A lány majdnem harmincéves

volt, annyinak is látszott, Gordon ugyanannyi, de őt

mindenki idősebbnek nézte – mindez nem számított. Gordon

levette a mókás kalapot. A három ezüst hajszál megcsillant

Rosemary feje búbján. Gordon most ezt sem bánta.

Rosemaryhez tartoztak, tehát szerette őket is.

– Milyen jó veled itt kettesben! Boldog vagyok, hogy

eljöttünk!

– Gordon, ha arra gondolok, hogy egy teljes napunk van! És

az eső sem esik. Milyen szerencsések vagyunk!

– Igen. Mindjárt áldozati máglyát gyújtunk a halhatatlan

isteneknek.

Szertelenül boldogok voltak. Minden útjukba eső dologért

harsányan lelkesedtek: lehetett az egy szajkó lazúrkék tolla,

egy ágakat tükröző, sima tükrű pocsolya, vagy az óriási,

lelapult fülre emlékeztető, fák alján növekvő gomba. Hosszú

ideig azon vitatkoztak, mi lenne a bükkfa legpontosabb

jelzője. Abban egyetértettek, hogy a bükk érzékenyebbnek

látszik a többi fánál. Talán a kéreg simasága teszi, vagy a

törzsből nyújtózkodó ágak végtagszerű tekervényessége.

Gordon állította, hogy a kéreg apró göcsörtjei olyanok, mint

a mellbimbók, a kígyózó, sima felső ágak pedig, mint az

elefánt ormánya. Hasonlatokról és metaforákról beszéltek.

Időről időre szokásukhoz híven föllángolt köztük a vita.

Gordon azzal ugratta Rosemaryt, hogy csúf hasonlatokat

keresett mindenre, ami mellett elhaladtak. A gyertyán

rozsdavörös lombozatára azt mondta. olyan, mint a Burne-

Jones lányok haja, a vadborostyán pedig úgy fonja körbe a

fákat, hogy az indák lehetnének akár Dickens-hősnők karjai

is. Máskor a mályvaszínű mérgesgombákba kötött bele,

Rackham-illusztrációkra emlékeztették, és táncoló

tündéreket képzelt köréjük. Erre Rosemary lelketlen

disznónak titulálta. Közben térdig bükkfalevélben gázoltak,

súlytalan, vörösarany tengerben.

– Gordon, nézd a leveleket! Nézd, ahogy csillog rajta a nap.

Mint az arany. Mintha tényleg aranyból lennének.

– Mesebeli arany. Belőled meg mindjárt kőbéka esz. ha tovább

áradozol. Ha egy igazi hasonlatot akarsz, pont olyan a színük, mint

a paradicsomlevesé.

– Ne disznólkodj, Gordon! Hallgasd, hogy zizegnek! „Sűrűn,

egymáson, mint az őszi lomb / vallombrosai csermelyen.”22

– Vagy mint az amerikai müzlis csokigolyók... „Minden gyermek

álma.”

– Te szörnyeteg!

Rosemary nevetett. Kéz a kézben mentek, bokáig gázoltak a

levelekben és együtt skandálták:

„Sűrűn, egymáson, mint csokigolyók,

reggel a müzlis tálakon...”

Pompásan mulattak. Közben kiértek az erdőből. Most

már emberekkel is találkoztak, de az autókat továbbra is el

tudták kerülni, ha nem mentek a főút közelébe. Néha

harangszót hallottak, ilyenkor kerülőt tettek, hogy fussanak

össze a templomba igyekvőkkel. Aztán szétszórt falvakon

mentek át, szélükön ál-Tudor stílusban épült villák

terpeszkedtek dölyfösen, körülöttük garázsok, babérbokrok,

természetesnek ható pázsit. Gordon örömét lelte benne, hogy

csepülte a villákat, s a mögöttük álló, istentelen civilizációt,

tőzsdeügynökök, kirúzsozott feleségeik, a golf, a whisky, a

22 Idézet John Milton (1608–1674) Elveszett paradicsomának 1.

könyvéből. (Jánosy István fordítása)

szellemidézés, és a Jack névre hallgató skót terrierek világát.

Így tettek meg újabb hét kilométert, beszélgetve, és

gyerekesen perlekedve. Fátyolfelhők sodródtak az égen, bár

idelenn szellő se rebbent.

Sajgott a lábuk, és alaposan megéheztek. A társalgás

mindinkább az ebédre terelődött. Órája nem volt egyiküknek

sem, de mikor áthaladtak a legközelebbi falun, látták, hogy

már kinyitottak a kocsmák, tehát biztosan elmúlt tizenkettő.

Rövid ideig haboztak egy elég rossz külsejű kocsma előtt,

mely a „Jómadár” névre hallgatott. Gordon szívesen bement

volna, szerinte az ilyen helyen az ember kenyere, sajtja, söre

nem kerülhet többe egy shillingnél. Rosemary viszont

közölte, hogy a hely undorító, aminthogy az is volt.

Továbbmentek tehát, azt remélve, hogy a falu túlsó végén,

jobb kocsmát találnak. Igazából valami kellemes

kisvendéglőt képzeltek maguk elé, tölgyfapadokkal, netán

egy üveg alatt őrzött, kitömött csukával a falon.

A valóságban viszont kiértek a faluból, anélkül hogy újabb

kocsma került volna az útjukba, a nyílt mezőn jártak,

körülöttük látótávolságban se ház, se útjelző tábla. Gordon és

Rosemary kezdtek megriadni. Kettőkor bezárnak a

vendéglők, és aztán már aligha juthatnak élelemhez,

hacsaknem egy kis kekszhez valami falusi édességboltban.

Erre a gondolatra aztán őrjítő éhség szállta meg őket.

Elkínzottan kaptattak fel egy magas dombra, abban

reménykedve, hogy falut találnak a túloldalon. Falu ugyan

nem bukkant elébük, de odalent a völgyben sötétzöld folyó

kanyargott, fölötte szürke híd, és a szétszórt házakból jókora

városra következtethettek. Azt sem tudták, melyik folyót

látják – természetesen a Temze volt az.

– Hála istennek! – mondta Gordon. – Odalent aztán biztosan

bőven akad kocsma. Szerintem menjünk be a legelsőbe!

– Menjünk! Éhen halok.

Ám amikor a város közelébe értek, szokatlanul nagy csend

fogadta őket. Gordon azon tűnődött, mindenki templomba

ment-e, vagy éppen a vasárnapi ebédnél ül, míg lassan rájött,

hogy a hely ennyire elhagyatott. Crickham-on-Thamesben

jártak, egyikében a folyóparti városoknak, melyek a hajózó

szezon idején felélednek, de az év többi részében szinte téli

álomra szenderülnek. Legalább másfél-két kilométer hosszan

nyúlt el a város a folyó partján, szinte csak lezárt, üres

csónakházakból és bungalókból állt. Sehol nem mutatkozott

életjel. Végül egy kövér, mogorva, vörös orrú férfiba

botlottak, aki söröskancsó mellett ücsörgött, a gátoldalban.

Egy majd kétméteres vitorlarúddal horgászott. Odalent, a

sima, zöld vízen két hattyú körözött az úszója körül, s

ahányszor csak kirántotta a botot, megpróbálták ellopni a

csalit.

– Megmondaná, hol találunk itt valami ennivalót?

A kövér férfi mintha várta volna a kérdést, amely láthatólag

személyes gyönyörűséget szerzett neki. Rá se nézett

Gordonra, úgy válaszolt:

– Itt ugyan nem talál ennivalót, abban biztos lehet – mondta.

– A fenébe is! Azt akarja mondani, hogy az egész városban

nincs egy nyavalyás kocsma? Farnham Commontól

gyalogoltunk idáig.

A kövér ember szipákolt, és mintha elgondolkozott volna, de

a szemét le nem vette az úszóról.

– Aszondom, próbálják meg a Ravenscroft szállót’. Egy

kilométer sincs innét. Ők maj’ csak annak valamit, má’ ha

nyitva vannak.

– És nyitva vannak?

– Aká’ nyitva is lehetnek.

– És azt meg tudja mondani, hány óra van?

– Ippeg tíz perce’ mú’t egy.

A két hattyú ennivalóra várva követte őket, amint lefelé

haladtak a parton. Nem sok reményük volt rá hogy a

Ravenscroft Hotelt nyitva találják. Az egész környék a

szezonon kívüli üdülőhelyek elárvult légkörét árasztotta. A

bungalók fája megrepedezett, a fehér festék mállott, a poros

ablakok mögött csupasz helyiségek. Még a folyóparti

automaták sem működtek. A város túlvégén mintha még egy

híd ívelt volna át a folyón. Gordon káromkodott.

– Milyen átkozott bolondok voltunk, hogy nem mentünk be

mindjárt abba az átkozott kocsmába!

– Drágám, én egyszerűen éhen halok. Forduljunk vissza?

– Annak semmi értelme. Arra se találtunk kocsmát. Tovább

kell mennünk. Szerintem a szálloda a híd túloldalán van. Ha

az ott a főút, talán nyitva is tartanak. Ha nem, akkor végünk.

Elvonszolták magukat a hídig. Most már rettenetesen sajgott

a lábuk. És akkor, végre megpillantották, amire vártak:

éppen a híd mögött, egy magánlakféleség mellett állt egy

meglehetősen nagy, formás szálloda, hátsó pázsitja a folyóig

ért. Láthatólag nyitva tartott. Lelkesen indultak feléje, aztán

csüggedten megtorpantak.

– Ijesztően drága helynek látszik – mondta Rosemary.

Annak látszott. Közönséges, felvágós helynek, ahol minden

csupa aranyozás és fehér festék, olyan szállodának, melynek

minden téglája azt sugallja, itt mindenért többet számolnak,

és csapnivaló a kiszolgálás. A kocsifelhajtó mellett egy

fellengzős tábla hirdette aranybetűkkel:

RAVENSCROFT HOTEL

NEMCSAK SZÁLLÓVENDÉGEKNEK!

EBÉD – TEA – VACSORA

TÁNCTEREM ÉS TENISZPÁLYA

Estélyek szervezését vállaljuk.

A FELHAJTÓN KÉT CSILLOGÓ KÉTÜLÉSES AUTÓ PARKOLT.

GORDON ELCSÜGGEDT. A ZSEBÉBEN A PÉNZ SEMMIVÉ

ZSUGORODOTT. EZ AZTÁN AZ ELLENTÉTE VOLT A KEDÉLYES

KISVENDÉGLŐNEK, AMIT KERESTEK. VISZONT NAGYON

MEGÉHEZETT. ROSEMARY A KARJÁBA CSÍPETT.

– Szörnyű egy hely lehet. Szerintem menjünk innen!

– De hát csak ennünk kell valamit! Ez az utolsó esélyünk.

Erre már nem találunk több vendéglőt!

– Az étel is undorító az ilyen helyeken. Rémes hideg

marhasült, aminek olyan az íze, mintha előző évről maradt

volna meg. És csillagászati összeget kérnek érte.

– Majd csak kenyeret, sajtot és sört kérünk. Az mindenhol

nagyjából ugyanannyiba kerül.

– Ki nem állhatják az ilyesmit. Majd erősködnek, hogy

rendeljünk igazi ebédet, meglátod. Szilárdan ki kell

tartanunk a kenyér és sajt mellett.

– Rendben, szilárdak leszünk. Gyere!

Bementek, és elszánták magukat, hogy kitartanak. Már a

huzatos előcsarnokban is a drágaság szaga terjengett, halott,

festett virágok szaga, a Temze vizéé és az elöblített

borosüvegeké. A folyóparti szállodák jellegzetes szaga volt

ez. Gordon bátorsága egyre apadt. Tudta, mire számíthat.

Hasonló, elhagyatott szállodák szegélyezik az országutakat,

tőzsdeügynökök viszik oda a szeretőiket vasárnap délután.

Az ilyen helyeken szinte természetes, hogy sértegetik és jól

megvágják az embert. Rosemary közelebb húzódott hozzá. Ő

is megszeppent. Egy „Bár” feliratú ajtóhoz értek, belökték,

gondolván, hogy az lesz az ivó. Ehelyett egy csinosan

berendezett, hűvös és tágas helyiségbe értek, tele bársony

bevonatú székekkel és kanapékkal. Akár nappali szobának is

nézhette volna az ember, ha nincs az összes hamutartón

White Horse whiskyt hirdető felirat. Az egyik asztalnál ott

ültek a kinti autók utasai, két szőke, lapos fejű, kövér férfi,

tüntetően fiatalos öltözékben és két ellenszenves, ám elegáns

fiatal nő. Láthatólag éppen befejezték az ebédet, a pincér az

asztaluk fölé hajolt, és likőrt szolgált fel nekik.

Gordon és Rosemary megtorpantak a küszöbön. Az asztalnál

ülők már a felsőbb osztályhoz tartozók ellenséges

tekintetével méregették őket. A jövevények fáradtnak és

piszkosnak látszottak, és ennek tudatában is voltak. A

gondolat, hogy kenyeret, sajtot és sört kérjenek, szinte

elillant a fejükből. Egy ilyen helyen nem lehet csak úgy azt

mondani: „Kenyeret, sajtot és sört”.

„Ebédelnénk” – itt legfeljebb ez járja. Tehát az „Ebédelnénk”

vagy a futás. A pincér szinte nyílt megvetéssel közeledett.

Egy pillantás, és látta rajtuk, hogy nincs pénzük, talán azt is

megsejtette, hogy menekülhetnékjük támadt, és elhatározta,

hogy ezt megakadályozza.

– Urám! – mondta, és felemelte a tálcáját az asztalról.

Na most! Mondd, hogy „Kenyeret, sajtot és sört”, és fütyülj a

következményekre! De jaj, már el is ment a bátorsága.

„Ebédelnénk” lesz a vége. Látszólag hanyag gesztussal

zsebrevágta a kezét. A pénzét tapogatta, hogy még megvan-

e. Olyan úri tónusban mondta, ahogy csak tellett tőle:

– Ebédelhetnénk, kérem?

– Étkezni kívánnák? Erre páráncsoljon, urám!

A pincér fekete hajú, jóarcú fiatalember volt, a bőre sima és

fakó. Az öltözéke remek szabású, mégis kopottnak hatott,

mintha soha nem vetné le. Úgy festett, mint egy orosz

herceg, de lehet, hogy angol volt, csak azért beszélt külföldi

akcentussal, mert úgy vélte, ez illik egy pincérhez. Rosemary

és Gordon legyőzötten követték az étterembe, mely a hátsó

traktusból nyílott, és a belső pázsitra nézett. Pont olyan volt,

mint egy akvárium. Kizárólag zöldes árnyalatú üvegből

készült, és olyan nyirkosnak, hűsnek hatott, hogy az ember a

víz alá képzelte magát. Látni, szagolni engedte a kinti folyót.

Minden apró, kerek asztal közepén egy tál papírvirág

díszelgett, de az egyik falnál, az akváriumhatás

kiteljesítéseképpen egy virágüzletre való örökzöld, pálma,

sőt fikusz állt, mint megannyi barátságtalan vízinövény.

Nyáron kellemes lehet az ilyen helyiség, de most, hogy a nap

egy felhő mögé bújt, csak nyirkos volt és lehangoló.

Rosemary legalább úgy félt a pincértől, mint Gordon. Mikor

leültek, és a pincér egy pillanatra elfordult, Gordonra

fintorgott a háta mögött.

– Az én ebédemet én fizetem – súgta oda.

– Szó se lehet róla.

– Micsoda rémes hely! Biztos az étel is pocsék lesz. Bár ne jöttünk

volna ide!

– Pszt!

A pincér megjelent egy légypiszokkal mocskolt, nyomtatott

étlappal. Gordonnak nyújtotta, és megállt fölötte az olyan

pincér fenyegető arckifejezésével, aki tudja, hogy nincs sok

pénz a zsebedben. Gordon szíve a torkában dobogott. Ha

table d’hote23 három shilling hat pennyért, vagy fél koronáért,

akkor végük. Összeszorította a fogát és kinyitotta az étlapot.

Hála istennek! À la carte!24A legolcsóbb étel a hideg

marhasült volt salátával egy shilling hat pennyért. Gordon

azt mondta, vagy inkább motyogta:

23 önkiszolgáló panziós vendégasztal, fr. itt: menü

24 étlapról választható, fr.

– Hideg marhasültet kérünk.

A pincér finom ívű fekete szemöldöke megemelkedett.

Meglepetést színlelt.

– Tsák a hideg sültet, urám?

– Igen, kezdetnek mindenképpen.

– És semmi mást nem párántsol?

– Nos, természetesen kenyeret. És vajat.

– Levest nem párántsol, urám?

– Nem, nem kérek levest.

– És hálát, uráni? Tsák á hideg sültet?

– Kérünk halat, Rosemary? Nem, nem hinném. Nem kérünk

halat.

– Édességet sem? Tsák á hideg sültet?

Gordon alig bírt uralkodni a vonásain. Úgy érezte, még soha

nem gyűlölt így senkit, mint ezt a pincért itt.

– Majd szólunk, ha kérünk még valamit.

– Inni párántsolnák?

Gordon sört akart rendelni, de már ahhoz sem volt

bátorsága. Vissza kellett nyernie a tekintélyét a hidegsült-

affér után.

– Hozzon egy borárjegyzéket! – mondta közömbös hangon.

Légypiszokkal szennyezett itallap került az asztalra. Minden

bor elképzelhetetlenül drága volt. A lista legelején mégis

talált egy névtelen asztali vörösbort, palackját két shilling

kilenc pennyért. Sietősen kalkulált, ez a maximum, amit még

képes kifizetni. Hüvelykujjával rábökött a borra.

– Kérünk ebből egy üveggel! – mondta.

A pincér szemöldöke ismét megemelkedett. Ezúttal a

gúnnyal próbálkozott.

– Egy egész üveggel, urám? Nem inkább egy féllel?

Egyetlen, finom megvetést tükröző mozdulattal fejet hajtott,

megvonta a bal vállát, és távozott. Gordon nem bírta

elviselni. Elkapta Rosemary pillantását. Valahogy meg kell

leckéztetniük ezt a pincért! Egy perc múlva már jött is vissza,

nyakánál fogta az olcsó bor palackját, félig kabátszárnya alá

rejtve, mintha valami tisztátalan, méltóságán aluli holmi

lenne. Gordon kitalálta, hogyan vegyen elégtételt. Mikor a

pincér az asztalra állította a palackot, kinyújtotta a kezét,

megtapintotta az üveg falát, és elfintorította az arcát.

– A vörösbort nem így kell felszolgálni! – mondta.

A pincér egy pillanatra megrökönyödött. – Urám? – mondta.

– Jéghideg. Vigye vissza, és langyosítsa meg a palackot!

– Ahogy óhajtjá, urám.

Azért ez sem volt igazi győzelem. A pincér nem jött zavarba.

Megemelt szemöldöke azt mondta, „De megéri az ilyen bor a

törődést?” Könnyed lekicsinyléssel távolította el a palackot,

világossá téve Rosemary és Gordon számára, e hűhó nélkül

is elég sanyarú dolog, hogy a legolcsóbb bort választották az

itallapról.

A marhasült és a saláta jéghidegen érkezett, és egyáltalán

nem látszott valódi ételnek. Vízíze volt. A zsömle állott és

nyirkos. Mintha a náddal benőtt Temze-víz behatolt volna

mindenbe. Már meg sem lepődtek, amikor a felbontott bor

iszapízűnek bizonyult. Alkohol azért jutott beléje, és ez

nagyszerűen hatott rájuk. Meglepetten tapasztalták, milyen

pezsdítően hat, mihelyt az ember leereszti a torkán. Másfél

pohár után, Gordon sokkal jobban érezte magát. A pincér

gúnyos türelemmel, asztalkendővel a karján állt az ajtóban, s

jelenlétével igyekezett zavarba hozni őket. Eleinte sikerült is

neki, de Gordon a hátát fordította feléje, ügyet se vetett rá, és

csakhamar meg is feledkezett róla. Rosemary és Gordon

bátorsága fokozatosan visszatért. Hangosabban,

könnyedebben folytatták a beszélgetést.

– Nézd! – mondta Gordon. – A hattyúk egészen idáig

követtek minket.

A két hattyú ott úszkált föl s alá a sötétzöld vízen. Ebben a

pillanatban a nap ismét előtört, és a kopár akváriumot

kellemes, zöldes fény árasztotta el. Gordont és Rosemaryt

boldogság, melegség töltötte el. Semmiségekről fecsegtek,

mintha a pincér ott sem lenne, Gordon fogta az üveget, és

kitöltött még két pohár bort. A pohár fölött találkozott a

tekintetük. Rosemary megadó iróniával nézett rá: – A

szeretőd vagyok – súgta a szeme –, milyen vicces! – Térdük

összeért a kicsi asztal alatt, most éppen Rosemary szorította

Gordon térdét. Valami megmoccant benne, az érzékiség és a

gyöngédség meleg hulláma kúszott fölfelé a testében. Még

emlékezett rá! Rosemary az övé, az ő kedvese. Mindjárt

magukra maradnak, rejtekhelyet találnak, a langyos,

szélcsendes, szabad levegőn, és végre teljesen az övé lesz a

lány mezítelen teste. Mindezt tudta egész délelőtt, de a

tudása csak most lett valóságos. Most fogta föl. Szavak

nélkül, inkább a testével, de biztosan tudta, hogy egy órán

belül meztelenül öleli Rosemaryt. Amint ott üldögéltek, a

melengető fényben, térdük összeért és tekintetük találkozott,

úgy érezték, mintha már minden bevégeztetett volna. Mély

meghittséget éreztek. Akár órákig elüldögéltek volna, csak

hogy nézzék egymást és semmiségekről beszéljenek, melyek

sem nekik, sem másoknak nem jelentenek semmit.

Még húsz percig maradtak. Gordon teljesen megfeledkezett a

pincérről – sőt, az egész átkozott ebédről, amely utolsó

filléreitől fosztotta meg. Ekkor azonban újra elbújt a nap, a

helyiség ismét homályba borult, és ők ráeszméltek, hogy

ideje elindulniuk.

– A számlát! – szólt hátra Gordon.

A pincér még egyszer megkísérelte a támadást.

– A számlát, urám? Kávét nem párántsolnák, urám?

– Nem. A számlát kérjük.

A pincér elvonult, majd visszatért egy ezüsttálcával, rajta az

összehajtott számlával. Gordon széthajtogatta: hat shilling

három penny – az összes vagyona hét shilling tizenegy

penny! Persze, nagyjából tudta, mennyit fog fizetni, mégis

sokkszerűen érte a végeredmény.

Felállt, a zsebébe nyúlt, kivette az összes pénzt. A fakóképű,

fiatal pincér, karján a tálcával, nézte a maroknyi aprót:

nyilván sejtette, hogy ez Gordon összes vagyona. Rosemary

is fölállt, és megkerülte az asztalt. Belecsípett Gordon

könyökébe, jelezte, hogy fizetni szeretné a részét. Gordon

úgy tett, mint aki észre sem veszi. Kifizette a hat shilling

három pennyt, és miközben elfordult, még egy shillinget

dobott a tálcára. A pincér a tenyerén egyensúlyozta,

megfordította, aztán hanyagul a mellényzsebébe

süllyesztette, mint valami említésre sem érdemes apróságot.

Kifelé menet Gordon rémültnek, tehetetlennek – szinte

kábultnak érezte magát. Egyetlen csapásra minden pénze

odalett! Rettenetes! Bár soha ne jöttek volna erre az

elátkozott helyre! Az egész nap tönkre van téve – és mindez

két tányér hideg sült és egy palack iszapízű bor miatt!

Nemsokára teaidő, és csak hat cigarettája maradt, aztán ki

kell fizetni a buszjegyet vissza Slough-ba, és ki tudja, mi jön

még: az egészre maradt nyolc pennyje. Olyan érzéssel léptek

ki, mintha kidobták volna őket, és becsapták volna mögöttük

az ajtót. Az előző pillanat minden meghittsége odalett. Most,

hogy kiléptek, minden megváltozott. A szabad levegőn

felhevült vérük is lehűlt. Rosemary szótlanul, idegesen ment

előre. Már ijesztette a dolog, amire elszánta magát. Gordon

elnézte, erős, finom combjainak mozgását. Olyan régóta

kívánta már, és lám, most, hogy eljött az idő, elcsüggedt.

Akarta, hogy Rosemary az övé legyen, akarta, hogy minden

megtörténjen, de legyenek már túl rajta. Most ez is

erőfeszítést kívánt, össze kellett hozzá szednie magát.

Különös, hogy ez a nyomorult számla ennyire ki tudta

készíteni. A délelőtt könnyed gondtalansága tovatűnt,

helyébe a gyűlöletesen ismerős, emésztő gond lépett, a pénz

miatti aggodalom. Mindjárt be kell ismernie, hogy csak nyolc

pennyje maradt, és Rosemarytől kell kölcsönkérnie, hogy

hazajussanak – micsoda ocsmány, szégyenletes dolog! Már

csak a bor tartotta benne a lelket. A bor melege, és a

nyomorult nyolc penny tudata háborúzott venne, és

egyiknek sem sikerült legyőznie a másikat.

Elég lassan haladtak, de így is maguk mögött hagyták folyót,

és magasabb vidékre értek. Mindketten kétségbeesetten

kutattak a megfelelő szó után, de egyiküknek se jutott eszébe

semmi. Gordon Rosemary mellé lépett és megfogta a kezét.

Ettől máris jobban érezték magukat. De Gordon szíve még

mindig fájdalmasan vert, gyomra összeszorult. Azon

tűnődött, vajon Rosemary is így érez-e.

– Mintha egy lélek se járna erre – szólalt meg végül

Rosemary.

– Vasárnap délután van. Mindenki alszik a fikusz alatt, és

emészti a marhasültet meg a Yorkshire-pudingot.

Újabb csend következett. Megtettek még vagy ötven métert.

Nehezen uralkodott a hangján, amikor kimondta:

– Különlegesen meleg van. Leülhetnénk egy kicsit, ha

találunk megfelelő helyet.

– Rendben. Ha akarod.

Az út bal oldalán kis sarjerdőhöz értek. Halottnak, üresnek

látszott, semmi nem nőtt a csupasz fák alatt. A távolabbi

csücskében azonban kökény- vagy galagonyabokrok

összegabalyodott foltja látszott. Gordon átölelte Rosemaryt,

és szó nélkül abba az irányba terelte. A sövényen rés nyílt,

alatta szögesdrót. Gordon feltartotta a drótot, Rosemary

kecsesen átbújt. Gordon szíve ismét megdobbant. Milyen

hajlékony és milyen erős ez a lány! Ám amikor Rosemary

után mászott, a zsebében megcsörrent a pénze: egy

hatpennys és két egypennys, és ettől újra elfogta a

csüggedés.

A bokrokhoz értek, és egy természetes benyílóra találtak.

Három oldalát lombját vesztett, mégis áthatolhatatlan

galagonya alkotta, a negyedik oldalon, a domb alján a

csupasz szántóföld látszott. A domb lábánál egy lapos tetős

házikó állt, apró, mint egy babaház, a kéményéből nem szállt

föl füst. Egy lélek se mozdult sehol. Ennél nagyobb

magányra sehol nem találhattak volna. A fű selymes volt,

mint a moha.

– Hozhattunk volna egy esőkabátot – mondta Gordon, és

letérdelt.

– Nem számít. Száraz a föld.

Gordon lehúzta Rosemaryt maga mellé a földre,

megcsókolta, levette a bolondos kalapot, a lány fölé

hengeredett, és csókokkal borította az arcát. Rosemary

inkább megadóan tűrte, mint viszonozta. Nem tiltakozott,

mikor Gordon keze a mellét kereste, de a szíve mélyén még

mindig meg volt rémülve. Megteszi – igen, betartja a ki sem

mondott ígéretét, nem vonja vissza, de azért meg volt

rémülve. A szíve mélyén Gordon is habozott.

Elcsüggesztette, hogy ebben a pillanatban valójában milyen

kevéssé kívánja a lányt. A pénzhiány elbátortalanította.

Hogyan lehet úgy szerelmeskedni, rogy az ember zsebében

mindössze nyolc penny csörög, és képtelen róla

megfeledkezni? Persze bizonyos szempontból kívánta a

lányt. Képtelen lett volna meglenni nélküle. Az egész élete

megváltozik, ha egyszer igazi szeretők lesznek. Már hosszú

ideje feküdtek így, Rosemary félrefordított fejjel, Gordon az

arcát a lány nyakába, hajába temette, és nem is merészkedett

tovább.

Aztán újra előbukkant a nap. Már alacsonyabban állt égen. A

langyos fény elömlött rajtuk, mintha megpattant volna

valami égnek feszülő hártya. Amíg a nap a felhők mögé bújt,

a fű hűvösnek érződött, de most megint úgy átmelegedett,

mintha nyár volna. Mindketten fölültek, hogy örömükben

felkiáltsanak.

– Gordon, nézd! Mintha mindent felgyújtana a nap!

A felhők eloszlottak, és szélesedő, sárga sugárnyaláb

pásztázta a völgyet, bearanyozva mindent, ami útjába került.

Az eddig fakózöld fű most smaragdzöldben ragyogott.

Odalent az üres házikó is meleg színeket kapott, a tető

kékesbíbort, a tégla cseresznyepirosat. Arra, hogy tél van,

egyetlen dolog figyelmeztetett: nem énekeltek a madarak.

Gordon átkarolta Rosemaryt, és erősen magához szorította.

Arcukat egymáshoz simítva ültek, és nézték a domboldalt.

Gordon maga felé fordította a lány arcát, és megcsókolta.

– Ugye szeretsz?

– Imádlak, te buta.

– És ugye kedves leszel hozzám?

– Kedves?

– Hagyod, hogy azt tegyek veled, amit csak akarok?

– Azt hiszem.

– Bármit?

– Igen. Bármit.

Gordon a fűre döntötte a lányt. Most minden megváltozott.

A nap melege mintha átjárta volna a csontjaikat is. – Légy jó

kislány, és vedd le a ruhád! – súgta Gordon. Rosemary

egészen készségesen engedelmeskedett. Nem szégyellte

magát Gordon előtt. Olyan meleg volt, a hely pedig olyan

elhagyatott, hogy nem számított, mennyire vetkőzik neki az

ember. Szétteregették a ruháikat, hogy Rosemary

kényelmesen fekhessen. A lány meztelenül hátrahanyatlott,

keze a feje alatt, a szeme csukva, az ajkán könnyű mosoly,

mint aki mindennel számot vetett, és megbékélt önmagával.

Gordon hosszú ideig csak térden állva nézte a lányt. A

szépsége megdöbbentette. Meztelenül még sokkal

fiatalabbnak látszott, mint ruhában. Hátrahajló, csukott

szemű arca pedig szinte gyermekinek. Gordon közelebb

húzódott hozzá. Erre megcsörrent a zsebében a pénz. Csak

nyolc penny maradt. Mindjárt a nyakába szakad a baj. Kit

érdekel? Ami most következik, az a fontos, legyen átkozott a

jövő! Karját Rosemary alá csúsztatta, és testével testéhez

simult.

– Most – szabad?

– Igen. Minden rendben.

– Nem félsz?

– Nem.

– Olyan gyöngéd leszek, amilyen csak tudok.

– Ahogy te akarod.

Egy pillanattal később:

– Jaj, Gordon, ne! Ne, ne, ne!

– Miért? Mi történt?

– Ne, Gordon, nem szabad! Ne!

A kezét Gordonnak feszítette, és teljes erőből ellökte. Az arca

távoli volt, ijedt, szinte ellenséges. Szörnyű volt átélni, hogy

egy ilyen pillanatban Rosemary ellöki. Mintha jeges vizet

zúdítottak volna rá. Csüggedten elhúzódott, és sietősen

rendbe hozta a ruháját.

– Mi történt? Mi a baj?

– Gordon, én azt hittem... Ó, drágám!

Karjával eltakarta az arcát, az oldalára hengeredett, minél

távolabb Gordontól, szégyenkezve.

– Mi a baj? – kérdezte Gordon újra.

– Hogyan lehetsz ilyen gondatlan?

– Mit jelent az, hogy – gondatlan?

– Tudod jól, mit jelent!

Gordon szíve összeszorult. Már tudta, mire gondol

Rosemary, de ez eddig a pillanatig eszébe se jutott, persze

hogy gondolnia kellett volna rá. Felállt, és elfordult a lánytól.

Egyszerre úgy érezte, nincs tovább. Vasárnap délután, egy

nyirkos mezőn, ráadásul tél közepén! Lehetetlen! Ami egy

perccel azelőtt olyan természetesnek, olyan helyénvalónak

tetszett, most egyszerűen csak mocskosnak és csúfnak.

– Ezt nem vártam – mondta keserűen.

– De nem tehetek róla, Gordon! Neked kellett volna –

tudod...!

– Csak nem gondolod, hogy törődök ilyesmivel?

– De hát mi mást tehetnénk? Mégsem lehet most gyerekem,

vagy igen?

– Neked is kockáztatnod kell!

– Gordon, lehetetlen alak vagy

Fektéből nézett fel Gordonra, az arca csupa elkeseredés,

túlságosan zaklatott volt ahhoz is, hogy a meztelensége

zavarja. Gordon csalódottsága dühre váltott. Helyben

vagyunk! Megint a pénz! Életed legtitkosabb pillanatában

sem menekülsz előle, mindent tönkre kell tenned mocskos,

számító óvintézkedésekkel a pénz miatt. Pénz és pénz,

mindig a pénz! Még a nászágyon is a pénzisten kegyes intése

irányít! Ott van a magasságban és a mélységben. Zsebre

dugott kézzel föl-alá járkált.

– Látod, megint a pénz! – mondta. – Egy ilyen pillanatban is

közénk áll, és erőt vesz rajtunk. Pedig magunk vagyunk,

mérföldekre mindentől, egy lélek se láthat.

– Mi köze ehhez a pénznek?

– Állítom, eszedbe se jutott volna egy gyerek miatt aggódni,

ha nem lenne pénzkérdés. Hiszen akarnád azt a gyereket. És

azt mondod mégis: „nem lehet gyereked. Mit értesz ezen?

Azért „nem lehet”, mert nem mered megkockáztatni, hogy

elveszítsd az állásod, mert nekem nincs pénzem, és

mindannyian éheznénk. Ez az egész születésszabályozás! Ezt

is csak arra találták ki, hogy erőszakot tegyenek rajtunk. És

ezt te elfogadod.

– Mégis mit csináljak, Gordon? Mit kellene tennem?

Ebben a pillanatban a nap eltűnt a felhők mögött. Érezhetően

hűvösebb lett. A jelenet végül is groteszkre váltott: meztelen

nő fekszik a fűben, mellette felöltözött férfi áll zordan, zsebre

dugott kézzel. Rosemary mindjárt halálra fagy. Az egész

helyzet méltatlan volt, és abszurd.

– Mi mást tehetnék? – ismételte Rosemary.

– Talán fölvehetnéd a ruháidat – felelte Gordon hidegen.

Csak azért beszélt így, mert a saját ingerültségét nem bírta

elviselni, de Rosemaryt sikerült olyan fájdalmasan, olyan

nyilvánvalóan zavarba hoznia, hogy hátat kellett neki

fordítania. A lány pillanatok alatt felöltözött. Letérdelt, hogy

bekösse a cipőfűzőjét, és Gordon hallotta, hogy szipog. A

sírás határán állt, de még tartotta magát. Gordon szörnyen

elszégyellte magát. Legszívesebben térdre borult volna

előtte, átölelte volna a lábát, és a bocsánatáért könyörgött

volna. Mégsem tehette, a helyzet kényszerítene erre az

ügyefogyott otrombaságra. A legbanálisabb kérdéshez is alig

találta hangot.

– Készen vagy? – szólt oda közömbösen.

– Igen.

Visszatértek az útra, átmásztak a drót alatt, és szó nélkül

elindultak lefelé a domboldalon. Újabb felhők gördültek a

nap elé. Egyszerre sokkal hidegebb lett. Még egy óra, és beáll

a korai szürkület. Elérték a domb alját, és ismét

megpillantották a Ravenscroft Hotelt, szerencsétlenségük

színhelyét.

– Hová megyünk? – kérdezte Rosemary vékonyka, sértődött

hangon.

– Gondolom, vissza Slough-ba. Át kell mennünk a hídon, és

keresni egy jelzőtáblát.

Újabb néhány mérföldön át alig szóltak egymáshoz.

Rosemary nyomorúságos zavarral küszködött. Néhányszor

megpróbált Gordonhoz közeledni, hogy karon fogja, de

Gordon elhúzódott tőle, így mentek tovább, szinte egy

útszélességnyi távolságban egymástól. Rosemary azt hitte,

halálosan megsértette Gordont. Azt hitte, a csalódottsága

miatt viselkedik így – mert a kritikus pillanatban ellökte,

bocsánatot is kért volna, ha akármilyen csekély lehetőséget

kap rá. Gordon azonban már rég nem erre gondolt. Egészen

más irányba terelődtek a gondolatai. A pénz zavarta, az a

tény, hogy mindössze nyolc penny maradt a zsebében. És ezt

nagyon rövid időn belül be kell ismernie. Ki kell fizetni a

buszjegyet Famhamtól Slough-ig, a tea árát Slough-ban,

cigarettát kell venni, újabb buszjegyeket, talán még valami

ennivalót is, ha Londonba érnek, és minderre van nyolc

pennyje. Muszáj lesz kölcsönkérnie Rosemarytól, és ez

szörnyen megalázó. Gyűlöletes pénzt kérni valakitől, akivel

csak az imént vesztél össze. Mi lett végül a szép

reményekből! Felsőbbrendűen lehordja Rosemaryt,

megjátssza a döbbentet, hogy a lány magától értetődőnek

vette, ő gondol a fogamzásgátlásra, a következő pillanatban

pedig pénzt kér tőle. Hát ugyanott tartunk megint. Nincs

olyan szándék, amit a pénz, vagy a pénz hiánya meg ne

másítana.

Fél ötre csaknem teljesen besötétedett. Trappoltak a ködös,

megvilágítatlan úton, csak a házak ablakrésein szűrődött ki

valamennyi fény, vagy egy-egy elhaladt autó fénycsóvája

vetődött rájuk. Szörnyen lehűlt az idő, de a jó hat

kilométernyi séta átmelegítette őket. Lehetetlen volt szó

nélkül menni tovább. Lassan beszélgetni kezdtek, és

közelebb is araszoltak egymáshoz. Rosemary belekarolt

Gordonba. Aztán a lány megállt, és maga felé lódította a

férfit, hogy az arcába nézhessen.

– Gordon, miért viselkedsz ilyen rémesen velem?

– Miért viselkedem rémesen?

– Egy szót se szóltál egész úton.

– Ó, istenem!

– Még mindig haragszol az előbbiért?

– Egy percig sem haragudtam. Nem te vagy a hibás.

Rosemary Gordonra nézett, a sötétben próbálta kivenni az

arckifejezését. Gordon magához vonta, és mert érezte, hogy a

lány szeretné, hátrahajtotta a fejét, és megcsókolta. Rosemary

mohón kapaszkodott belé, teste szinte az övébe olvadt.

Nyilván régóta erre az ölelésre várt.

– Gordon, ugye szeretsz engem?

– Persze, hogy szeretlek.

– Valami elromlott akkor. Nem tehetek róla. Megijedtem.

– Nem számít. Majd máskor minden jó lesz.

Rosemary ernyedten támaszkodott rá, feje a férfi mellén.

Gordon érezte, ahogy ver a szíve. Olyan erősen dobogott,

mintha a gazdája éppen elszánná magát valamire.

– Nem érdekel – motyogta, fejét Gordon kabátjába várva.

– Micsoda?

– Hogy terhes lehetek. Megkockáztatom. Azt teszel velem,

amit akarsz.

Ezekre a megadó szavakra gyenge vágy ébredt Gordonban,

de rögtön el is halt. Tudta, miért beszél így Rosemary. Nem

azért, mert igazán szeretne az övé lenni. Csak nagylelkű

gesztusból, mert tudatni akarja Gordonnal, hogy szereti, és

inkább vállalja a kockázatot, minthogy neki csalódást

okozzon.

– Most? – kérdezte Gordon.

– Igen, ha te is akarod.

Gordon eltűnődött. Olyan nagyon szerette volna biztosan a

magáénak tudni a lányt De mostanra beburkolta őket a hideg

éjszakai levegő. A sövény mögötti fű már nyirkos és hűvös.

Nem ez a megfelelő hely és idő. És még mindig a nyolc

penny uralta a gondolatait.

– Nem vagyok rá képes – mondta végül.

– Nem vagy rá képes? De Gordon! Azt hittem...

– Tudom. De most már nem ugyanaz.

– Még mindig bánt?

– Igen. Valahogy igen.

– Miért?

Gordon kicsit távolabb tartotta magától Rosemaryt.

Mindegy, hogy most mondja el, vagy később. Mégis, annyira

szégyellte magát, hogy inkább dadogta, mint mondta:

– Szörnyű dolgot kell bevallanom. Egész úton ez aggasztott.

– Micsoda?

– Nos, tudsz valamennyit kölcsönadni? Teljesen leégtem. A

mai napra elég lett volna a pénzem, de az a borzalmas

számla mindent felforgatott. Csak nyolc pennym maradt.

Rosemary elámult. Olyannyira, hogy kitépte magát Gordon

karjából.

– Csak nyolc pennyd maradt! Mi az ördögről beszélsz? Mit

számít, ha csak nyolc pennyd maradt?

– Nem megmondtam, hogy kénytelen leszek tőled

kölcsönkérni? Neked kell kifizetned a saját buszjegyedet, az

enyémet, a teádat és még az ég tudja, mit. És én hívtalak

meg! A vendégem vagy. Átkozott ügy!

– A vendéged! Jaj, Gordon! És te emiatt aggódtál egész úton?

– Igen.

– Gordon, úgy viselkedsz, mint egy csecsemő! Hogyan

aggódhatsz egy ilyen hülyeség miatt? Mintha engem

zavarna, hogy pénzt adjak neked kölcsön! Nem elmondtam

százszor, hogy szeretném én fizetni a részemet, ha együtt

megyünk valahová?

– De. És tudod, mennyire utálom még a gondolatát is annak,

hogy te fizess. Erről beszéltünk a múltkor.

– Te teljesen, teljesen bolond vagy! Tényleg azt hiszed, hogy

szégyen, ha nincs pénzed?

– Persze, hogy az! Az egyedüli szégyenletes dolog a világon!

– És mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy mi ketten

szerelmeskedünk-e vagy nem? Nem értelek. Először akarod,

aztán mégsem. Mi köze ehhez a pénznek?

– Rengeteg.

Gordon átölelte Rosemary vállát, és megindultak lefelé az

úton. Rosemary úgysem fogja megérteni soha. Mégis

megkísérli elmagyarázni.

– Értsd meg, hogy nem lehet teljes értékű emberi lény – nem

érezheti annak magát – az, akinek nincs elég pénz a

zsebében!

– Szerintem ez butaság!

– Nem arról van szó, hogy nem szeretnék veled

szerelmeskedni. Nagyon is szeretnék! De nem tudok, amíg

nyolc penny csörög a zsebemben! Pláne ha még te is tudsz

róla, hogy ez az összes pénzem. Egyszerűen nem megy.

Fizikai képtelenség.

– De miért? Miért?

– Nézd meg a Lemprière-lexikonban! – mondta sötéten.

Ez véget vetett a vitának. Többet nem beszéltek róla. Gordon

már másodszor viselkedett helytelenül, mégis sikerült

elérnie, hogy Rosemary érezze magát hibásnak. Sétáltak

tovább. Rosemary nem értette Gordont, de megbocsátott

neki mindenért. Most értek Farnham Commonba, és kis

várakozás után, a keresztútnál felszálltak a slough-i buszra.

A sötétség mélyén, mikor már felderengtek a busz lámpái,

Rosemary megkereste a férfi kezét, és belecsúsztatott egy fél

koronát, hogy Gordon kifizethesse a buszjegy árát, és ne

kelljen nyilvánosan szégyenkeznie, amiért egy nő fizet

helyette. Gordon a maga részéről inkább gyalogolt volna

Slough-ig, hogy megspórolja a jegy árát, de tudta, hogy

Rosemary ebbe nem egyezne bele. Slough-ban pedig

egyenest ment volna a Londonba tartó vonathoz, ha

Rosemary nem jelenti ki méltatlankodva, hogy ragaszkodik a

teájához, betértek tehát az állomás melletti nagy, kopár,

huzatos szállodába. A tea, az apró, fonnyadt szendvicsek, és

a cementgolyókra emlékeztető teasütemény fejenként két

shillingbe került. Gordont halálra gyötörte, hogy Rosemary

fizet helyette. Duzzogott, nem evett semmit, és egy fojtott

hangú vita során elérte, hogy maradék nyolc pennyjével

beszállhasson a tea árába.

Hét órakor ültek fel a londoni vonatra. A fülkék

megteltek fáradt, khaki sortos túrázókkal, ők ketten alig

szóltak egymáshoz. Szorosan egymás mellé húzódtak.

Rosemary Gordonéba fonta a karját, és a férfi ujjaival játszott,

Gordon kibámult az ablakon. Az utasok meg őket nézték,

vajon min veszhettek össze. Gordon a mellette elsuhanó,

lámpákkal pöttyözött sötétséget figyelte. Véget ért a nap,

amire annyira vártak. Vissza kell térni a Willowbed Roadra,

és végig kell csinálni az egész pénztelen hetet. Hacsak csoda

nem történik, még egy szál cigarettát sem vehet magának.

Micsoda átkozott bolond volt! Rosemary nem dühös rá. Az

érintésével azt akarta Gordon tudtára adni, hogy szereti.

Gordon félreforduló, sápadt, elégedetlen arca, elnyűtt

kabátja, gondozatlan, seszínű haja, mely jobban nyírásra

szorult, mint valaha, mély szánalommal töltötte el

Rosemaryt. Gyöngédebben szerette, mintha minden

olajozottan ment volna közöttük, mert női megérzéssel tudta,

hogy Gordon boldogtalan, és nagyon nehéz neki az élet.

– Hazakísérnél? – kérdezte, mikor a Paddingtonon kiszálltak.

– Ha nem bánod, hogy gyalog megyünk. Nincs pénzem

jegyre.

– Hadd vegyem meg én a jegyet! Ó, istenem! Gondolom,

nem engeded. És akkor hogy jutsz te haza?

– Majd sétálok. Ismerem az utat.

– Még rágondolni is rossz, hogy végig gyalog tedd meg az

utat! Olyan fáradtnak látszol! Légy jó fiú; hadd adjak pénzt a

visszaútra! Kérlek!

– Nem. Éppen eleget fizettél így is.

– Jaj, istenem, de buta vagy!

Megálltak a földalatti bejáratánál. Gordon megfogta

Rosemary kezét. – Azt hiszem, jobb, ha itt elköszönünk –

mondta.

– Viszontlátásra, Gordon, drágám! Köszönöm, hogy veled

lehettem. Olyan szép volt a délelőtt!

– A délelőtt! Igen, akkor még minden más volt. –

Gondolatban visszatért a délelőtti órákhoz, amikor együtt

mentek az úton, és még pénz csörgött a zsebében. Bűntudat

fogta el. Végig hülyén viselkedett. Kissé megszorította

Rosemary kezét. – Ugye nem haragszol rám?

– Nem, te buta, persze, hogy nem.

– Nem akartam ilyen rémesen viselkedni. A pénz az oka.

Mindig a pénz.

– Ne törődj vele! Legközelebb ügyesebbek leszünk. Valami

jobb helyet választunk. Mondjuk, lemegyünk Brightonba egy

hétvégére.

– Talán, ha lesz pénzem. Ugye hamarosan írsz?

– Igen.

– A leveleid tartanak életben. Mondd meg, mikor írsz, hogy

várhassam!

– Holnap este írok, és kedden adom föl. A kedd esti postával

megkapod.

– Akkor jó éjszakát, Rosemary drágám!

– Jó éjszakát, Gordon kedvesem!

Gordon a jegypénztárnál vált el a lánytól. Húsz méterre sem

távolodhatott el, amikor valaki megérints a karját.

Villámgyorsan megfordult. Rosemary volt az. Egy húszas

csomag Gold Flake cigarettát csúsztatott villámgyorsan a

zsebébe, és már szaladt is, nehogy Gordon tiltakozhasson.

Marylebone pusztaságain és a Regent’s Parkon át vonszolta

magát haza. Végét járta a nap. Az utcák sötéten,

elhagyatottan álltak, a vasárnap esték apátiája érződött rajtuk

is, mikor az emberek fáradtabbak az egész napi pihenéstől,

mint máskor a munkától. Cudar hideg volt. A szél feltámadt,

mihelyt leszállt az éj. Suhog a fenyegető szél. Gordonnak fájt a

lába – legalább huszonöt kilométert gyalogolt – és éhes is

volt. Egész nap alig evett. Reggel siettében nem reggelizett

rendesen, az ebéd a Ravenscroft Hotelben nem olyan étel

volt, ami jóllakatná az embert, azóta pedig nem vett

magához szilárd táplálékot. Viszont esélye sem maradt rá,

hogy otthon kapjon valami harapnivalót. Bejelentette

Wisbeach mamának, hogy egész nap távol lesz.

Mikor kiért a Hampstead Roadra, a járdán kellett

várakoznia, amíg az autósor meg nem torpant. Még itt is

sötétnek és homályosnak tűnt minden, a vakító autólámpák

és az ékszerboltok kirakatainak hideg csillogása ellenére. A

nyers szél áthatolt Gordon vékonyka ruháján,

megborzongott. Suhog a fenyegető szél Csupasz a lengő nyárfaág.

Befejezte a verset, csak a két utolsó sor hiányzik. Ismét a

délelőtti órákra gondolt, a néptelen erdei útra, a szabadság és

a kaland örömére, hogy előtte állt az egész nap, és az egész

vidék, ahol kedvükre kóborolhattak. Persze, akkor még volt

pénze. Hét shilling tizenegy pennyvel indult. Rövidke

győzelmet aratott pénzisten fölött: egy délelőtt apoteózisa,

látogatás Astarte ligeteiben25. Az efféle dolgok nem tartanak

örökké. A pénz elfogy, és vele a szabadság. És metéljétek

körül a ti férfitestetek bőrének elejét, mondá az úr. Már

csúszunk is vissza és sírunk.

Még egy autóraj elhúzott előtte. Az egyik autón

különösképpen rajta feledte a tekintetét: a hosszú, karcsú

jószág egy fecske eleganciájával csillogott kékben és

ezüstben, legalább ezer guineába kerülhetett. A kormánynál

kék egyenruhás sofőr ült egyenes tartással, mozdulatlanul,

mint egy szobor. Hátul, a rózsaszín megvilágítású

utastérben, négy elegáns fiatal, két fiatalember és két ifjú

hölgy cigarettázott és nevetgélt. Egy hosszú pillanatra látta a

25 Astarte föníciai istennő, az „ég királynője”.

jól táplált nyusziarcokat, az elbűvölő rózsaszínt, a simaságot,

a hamisíthatatlan belső izzást, a pénz lágy, meleg sugárzását.

Átkelt az úton. Ma nincs mit enni. Viszont, hála istennek,

még maradt petróleum a forralóban: ihat egy titkos csésze

teát. Ebben a pillanatban minden önáltatás nélkül látta

önmagát és az életét. Minden este ugyanaz várja: a hideg,

magányos szoba és a soha el nem készülő vers koszos lapjai.

Zsákutcába jutott. Soha nem fejezi be a Londoni örömöket, nem

veszi el Rosemaryt, nem teszi rendbe az életét. Csak

sodródik és elmerül, sodródik és elmerül, mint a család többi

tagja, de még náluk is mélyebbre, valami félelmetes

alvilágba, annak is a legmélyére, melyet még elképzelni is

csak homályosan tud. Ezt választotta, amikor hadat üzent a

pénznek. Szolgáld pénzistent vagy süllyedj el – nincs más

törvény.

Valami mélyen odalent megrengette a fenti kősivatagot: egy

metrószerelvény szelte át a föld közepét. Fölrémlett előtte

London, a nyugati világ, rabszolgák miriádja vánszorgott,

fetrengett pénzisten trónja körül. A földek felszántva, a hajók

úton, a bányászok izzadnak a nyirkos föld alatti málló

tómákban, hivatalnokok sietnek a nyolc-tizenötöshöz,

nehogy a főnök megfossza őket a leglényegesebbtől. És még

a hitvesi ágyban is reszketnek és engedelmeskednek. Hogy

kinek? A pénz-papságnak, a világ rózsaszínképű gazdáinak.

A Legfelsőbb Rothadásnak. Fiatal, sima képű nyulak,

ezerguineás autókban hömpölygő áradata: golfozó

tőzsdeügynökök és kozmopolita bankárok, a kancellária

tagjai vagy divatos buzeránsok, újságok kiadói, regényírók

mind a két nemből, amerikai ökölvívók, női pilóták,

filmsztárok, püspökök, címzetes költők és chicagói gorillák.

A következő ötven méteren megtalálta a rímet a versnek

utolsó szakaszához. Míg haza nem ért, magában ismételgette

a verset:

SUHOG A FENYEGETŐ SZÉL

CSUPASZ A LENGŐ NYÁRFAÁG.

KÉMÉNYBŐL FÜSTCSÍK HÖMPÖLYÖG,

LECSAP RÁNK KORBÁCCSAL AZ ÉG.

Letép plakátot, míg döcög

A villamos, hideg paták

Dobognak, fázós emberek

Nézik a keleti határt,

Eltöprengenek: „Jön a tél!

Csak ezt az évet add, uram,

Végigdolgoznom!”, s míg a fagy

Átjárja őket, sok fura

Gondolatuk támad: a bér,

A szén, a tandíj, a cipők,

A biztosítás vagy a részlet

A duplaágyra jön előbb?

Mert gondtalan nyári napon

Láttuk Astarte ligetét

Most mégis megbánás fog el

Térdre hullunk, uram, sötét

Van, pénzisten, hideg, nagyúr,

Tiéd vérünk, kezünk, agyunk,

Tetőt te adsz fejünk fölé,

Ha adsz, veszel is, megfagyunk;

Féltékenyen minket lesel,

Nincs álom, titok, gondolat,

Szó nélküled, ruhánk szabod

Megtervezed a napokat,

Dühünk csitítod, a reményt

Kurtítod, játékkal fizetsz

Az életünkért, tört a hit,

A bántás neked élvezet

Költő szárnyát leláncolod

Bénítasz matrózt, katonát

Síkos pajzsot közénk te raksz,

Ha várna ránk a nászi ágy.

VIII

Mikor az óra elütötte az egyet, Gordon becsapta az

üzlet ajtaját, és sietett, szinte rohant az utcabeli Westminster

bankfiók felé.

Az óvatosság félig-meddig tudatos gesztusával szorosan

összefogta magán a kabátja hajtókáját. A jobb belső zsebében

lapult az a valami, aminek még el se merte hinni a létezését.

Vaskos, kék boríték, amerikai bélyeggel: a borítékban pedig

egy ötvendolláros csekk, „Gordon Comstock” névre kiállítva.

Testét szinte égette a boríték szabályos négyszöge. Egész

délelőtt ott lapult, akár hozzáért, akár nem, mintha a jobb

mellén különösen érzékeny bőrfelületet növesztett volna.

Legalább tízpercenként kivette a csekket a borítékból, és

aggályosan megvizsgálta. A csekk, végül is, ravasz dolog.

Félő, hogy a dátum vagy aláírás nem stimmel. Ráadásul el is

veszítheti, sőt eltűnhet, mint a mesebeli arany.

A csekk a Kalifornia Magazintól jött, attól az amerikai laptól,

melynek hetekkel, hónapokkal korábban elkeseredésében

küldött egy verset. Olyan régen történt, hogy szinte teljesen

meg is feledkezett róla, észen aznap reggelig, mikor a levelük

előbukkant a semmiből. És micsoda levél! Brit szerkesztő

sohasem ír ilyet. Nagyon „kedvező benyomást tett rájuk” a

vers. „Bátorkodnak” betenni a következő számba.

„Szerencséltetné” őket még néhány munkájával? (Hogy

megtenné-e? Naná, öregfiú! – ahogy Flaxman mondaná.) A

csekket a levélhez mellékelték. Ebben a gyönyörűséges 1934-

es esztendőben a lehető legkolosszálisabb dőreségnek tűnt,

hogy bárki is 50 dollárt fizessen egy versért. Mindenesetre,

kezében a levél és kezében a csekk, és akárhányszor

megvizsgálta, mindannyiszor valódinak látszott.

Addig semmiképpen sem lesz nyugta, míg be nem váltja – á,

a bank úgyis megtagadja –, ha mégsem... máris vad képek

száguldoztak az agyában. Lányok arca, pókhálós

borospalackok, korsó sörök, új öltöny, a zálogházból

kiváltott felöltője, brightoni hétvége Rosemaryvel, friss-

ropogós ötfontos bankjegy, melyet végre odaadhat Júliának.

Igen, ez a legfontosabb, az ötös Júliának. Majdnem elsőre ez

jutott eszébe, mikor megkapta a csekket. Bármihez is kezd a

pénzzel, legalább a felét Júliának kell adnia. Ez a

legkevesebb, ha meggondolja, mennyit „kölcsönzött” tőle az

utóbbi években. Egész délelőtt, a legfurcsább pillanatokban.

Júlia jutott eszébe és a tartozása. Valamiért mégis gyűlöletes

volt a gondolat. Fél órákra el is feledkezett róla, és

képzeletben egy tucatnyi módon elköltötte a tíz fontját az

utolsó vasig, és akkor mindig eszébe jutott a nővére. A jó

öreg Júlia! Meg kell kapnia a részét. Legalább egy ötöst! Ez

még mindig csak a tizede lehet a tartozásának. Már vagy

huszadszorra véste az agyába, halvány rossz érzéssel: öt font

Júliának.

A bank nem akadékoskodott a kifizetéssel. Gordonnak nem

volt bankszámlája, de jól ismerték, mert Mr. McKechnie az ő

ügyfelük volt. Korábban is váltottak be Gordonnak

szerkesztőségektől érkező csekkeket. A pénztáros egyetlen

percnyi tanácskozás után már fordult is vissza:

– Milyen bankjegyekben parancsolja, Mr. Comstock?

– Egy ötfontosat kérek, a többit egyfontosokban.

A könnyű, édes ötös és az öt ropogós egyfontos már

csusszant is át zizegve a sárgaréz rács alatt. Aztán a

pénztáros még utánuk küldött egy kis halom félkoronást és

pennyst. Gordon előkelően zsebre süllyesztette az aprót,

anélkül hogy megszámolta volna. Ez volt a ráadás. Az ötven

dollárért csak tíz fontra számított. Biztosan parin felül áll a

dollár. Az ötfontos bankjegyet gondosan összehajtotta, és

bedugta az amerikai borítékba. Ez Júliáé. Szent és

sérthetetlen. Azonnal föladja neki postán.

Nem ment haza ebédelni. Minek rágcsálja a papírízű

marhahúst a fikuszos ebédlőben, mikor tíz font van a

zsebében – na jó, csak öt? (Máris elfelejtette, hogy a pénz fele

érinthetetlen, azaz Júliáé.) Most nem bajlódik azzal, hogy

postára adja. Ráér este is. Különben is élvezte, hogy tele a

zsebe. Különös, hogy milyen más érzés, ha az embernek

ennyi pénz van a zsebében. Ez még nem a fényűzés, de

magabiztossá tesz, felélénkít, újjászül. Más embernek érezte

magát, mint tegnap. Nem volt többé az az eltaposható

nyomoronc, aki csak titokban főzhet teát a Willowbed utca

31-ben. Gordon Comstock volt, a költő, akit ismernek az

Atlanti-óceán mindkét partján. Publikációi: Egerek (1932),

Londoni örömök (1935). Most teljes magabiztossággal gondolt

a Londoni örömökre. Három hónapon belül napvilágot lát a

kötet. Tizenháromszor húsz centi, fehér kanavászkötés.

Most, hogy rámosolygott a szerencse, semmit nem érzett

lehetetlennek.

Betért a Prince of Walesbe egy kis harapnivalóért. Egy szelet

vesepecsenye, saláta, egy shilling két penny, egy korsó

világos kilenc penny, húsz Gold Flake egy shilling. És még

ezután a dőzsölés után is több mint tíz fontja maradt – na jó,

több, mint öt. A sör átmelegítette, csak üldögélt és tűnődött,

mi mindent kezdhet az öt fontjával. Új öltöny, vidéki

hétvége, egy nap Párizsban, öt felpezsdítő berúgás, tíz

vacsora a Sohóban. Erről eszébe jutott, hogy ma feltétlenül

együtt kell vacsoráznia Rosemaryvel és Ravelstonnal.

Csak hogy megünnepeljék a szerencséjét – az embernek

mégsem minden nap pottyan az ölébe tíz – öt – font. A

gondolat, hogy ők hárman jó bor és jó étel mellett együtt

lehetnek, és a pénz nem számít, ellenállhatatlan csábításnak

tetszett. Az óvatosság apró rándulását érezte. Persze, nem

költheti el minden pénzét. De megengedhet magának egy –

talán két fontot. A kocsmai telefonon mindjárt feltárcsázta

barátját.

– Te vagy az, Ravelston? A csudába is, Ravelston.

Idehallgass, ma velem kell vacsoráznod!

A vonal másik végén Ravelston erőtlenül tiltakozott.

– Francot, öregem, te vacsorázz velem!

Gordon nem hagyta magát. Badarság! Ma Ravelstonnak kell

vele vacsoráznia. Ravelston, nem szívesen, de megadta

magát. Rendben, akkor köszöni, és elfogadja a meghívást.

Kényszerű bocsánatkérés érzett a hangján. El nem tudta

képzelni, mi történt. Gordon valahonnan pénz kapott, és

azonnal el is akarja szórni.

Ravelston, mint rendesen, most is úgy érezte, nincs joga

beleavatkozni. Hova menjenek? Gordon igényes. Ravelston

magasztalni kezdte a Soho kisvendéglőit, ahol fél koronáért

remek vacsorát adnak. A Soho kisvendéglői! Gordon, hallani

se akart róluk. Nem! Menjenek valami tisztességes helyre.

Magában azt gondolta, hadd élvezzenek végre fontolgatás

nélkül valamit – két fontot, akár hármat is elverhet. Hová jár

Ravelston? A Modiglianiba, ismerte be a barátja. De a

Modigliani nagyon – Ravelston még így, a telefonon keresztül

sem tudta kiejteni a gyűlöletes „drága” szót. Hogy is

emlékeztethetné Gordont a szegénységére? Barátjának talán

nem is tetszene a Modigliani, mondta végül kis túlzással.

Gordonnak viszont nagyon is kedvére való volt az ötlet.

Akkor a Modigliani? Találkozunk, mondjuk fél nyolckor.

Rendben! Még ha három fontot költ, akkor is marad kettő új

cipőre, mellényre, nadrágra.

A következő öt percben Rosemaryval is megbeszélt mindent.

Az Új Albion nem szerette, ha az alkalmazottakat telefonon

keresik, de most az egyszer ki fogják bírni. A katasztrofális

vasárnapi kirándulás óta egyszer már hírt kapott tőle, de

nem találkoztak. Lelkesen válaszolt, amikor hallotta, hogy

Gordon keresi. Hogy vele vacsorázna-e? Hát persze! De jó

lesz! Tíz perc alatt el is rendeződött minden. Régóta szerette

volna összehozni Rosemaryt és Ravelstont, de ezt eddig

sehogy sem sikerült nyélbe ütnie. Mennyivel könnyebb az

ilyesmi, ha van az embernek pénze!

A taxi nyugati irányba vitte az alkonyodó utcákon át. Négy

és fél kilométer az út, mégis megengedheti magának! Amit

ma megehetsz, ne halaszd holnapra! Minek tartogatná a

pénzt a párna alatt? Gordon letett róla, hogy csak két fontot

költsön ezen az estén. Elkölt mondjuk három fontot, három

tízet – akár négyet, ha kedve van. Pazarolni, fontolgatás

nélkül – ez volt a lényeg. Mellesleg, ó, jaj! Júlia ötöse. Még

nem adta fel. Nem baj. Reggel első dolga lesz. Jó öreg Júlia!

Meg kell kapnia az ötösét!

Milyen kéjes érzés a taxi párnája a feneke alatt!

Nyújtózott jobbra-balra. Ivott is, persze, mielőtt elindult, két-

három pohárral. A taxis zömök volt, filozofikus alkat,

viharedzett arc, sokat sejtő szempár. Megértették egymást

Gordonnal. A bárban futottak össze, ahol Gordon fölhajtotta

a maga két-három italát. A West End közelében a taxis kérés

nélkül megállt egy diszkrét sarki kocsmánál. Tudta, mit érez

Gordon: jól jönne most egy feles. A taxis is hasonlókat

gondolt. Persze Gordon fizet, ezt is mindketten tudták.

– Maga gondolatolvasó – mondta Gordon, miközben

kikászálódott.

– Igen, uram.

– Meginnék egy felest.

– Én is így gondoltam, uram.

– Maga is legyűrne egyet?

– Ha akarja az ember, minden sikerülhet, uram – felelte a

taxis.

– Menjünk beljebb! – mondta Gordon.

Bajtársiasan támaszkodtak a sárgarézzel szegélyezett

bárpultra, könyöküket egymásnak döntötték, rágyújtottak a

taxis két cigarettájára. Gordon szellemesnek érezte magát, és

feszítette a mondanivaló. Szívesen elmondta volna a taxisnak

az egész élettörténetét.

– Uraim? – fordult feléjük a fehér kötényes csapos.

– Gint! – vágta rá Gordon.

– Legyen kettő! – mondta a taxis.

Bajtársiasan összekoccintották poharaikat.

– Sok boldogságot! – mondta Gordon.

– Születésnapja van, uram?

– Csak metaforikus értelemben. Mondjuk, az újjászületésem

napja.

– Nem sok iskolát jártam – mondta a taxis.

– Csak egy parabolával próbáltam érzékeltetni – mondta

Gordon.

– Jó lesz nekem angolul is – felelte a taxis.

– Ez Shakespeare nyelvén szólt – mondta Gordon.

– Talán csak nem író az úr?

– Miért, olyan szakadtnak látszom?

– Nem, uram. Csak olyan értelmiségifélének.

– Majdnem eltalálta. Költő vagyok.

– Költő! Sokat kell ahhoz tudni. Az egy más világ! – mondta

a taxis.

– És milyen átkozottul jó világ! – felelte Gordon.

Ma csak érzelgős gondolatokra volt képes. Ittak még egyet,

aztán még egyet, aztán kart karba öltve mentek vissza a

taxihoz. Gordon összesen öt gint hajtott le. Éterien

könnyűnek érezte magát, mintha a gin ott folyna az ereiben,

a vérével keveredve. Az ülés sarkába dőlt, nézte, ahogy a

nagy, vakító fényreklámok elúsznak előtte a kékes

szürkületben. A neonreklámok mesterséges kékje és zöldje

most jól esett a szemének. Milyen puhán siklott a taxi!

Inkább hasonlított gondolához, mint autóhoz. Ezt is a pénz

tette. Pénz olajozta a kerekeket. Az előtte álló estére gondolt:

jó étel, jó bor, jó beszélgetés – és mindenekfölött a jó érzés,

hogy nincs mit izgulni a pénz miatt. Nincs nyűglődés a

hatpennysekkel, nincsenek efféle mondatok, mint: „Ezt nem

engedhetjük meg magunknak!” vagy „Azt sem engedhetjük

meg magunknak!” Rosemary és Ravelston majd

megpróbálják leállítani. De nem hagyja magát. Elkölti az

utolsó vasát is, ha jól esik. Tíz egész elzülleni való font! De

legalábbis öt! Júlia képe átvillant az agyán, de gyorsan el is

tűnt.

Egészen józanul ért a Modiglianihoz. A nagydarab

egyenruhás ajtónálló, mint egy ízületek nélküli óriás

viaszfigura, mereven előrelépett, hogy kinyissa a taxi ajtaját.

Szigorú szeme bizalmatlanul méregette Gordon ruházatát.

Nem mintha a Modiglianiba fel kellett volna „öltözni”.

Rettenetes bohémság uralkodott ott, de azért a bohémságnak

is vannak fokozatai, és Gordon fokozata nem nyert. Viszont

Gordont ez most a legkevésbé sem érdekelte. Kedvesen

búcsút intett a taxisnak, és fél korona borravalót adott neki,

mire az ajtónálló tekintete kissé megenyhült. Ekkor

Ravelston bukkant fel az ajtóban. Az ajtónálló persze ismerte.

A magas, előkelő, hanyag eleganciával öltözött alak kilépett

a járdára, a tekintete meglepően borús volt. Már előre

aggódott, mibe fog kerülni ez a vacsora Gordonnak.

– Hát itt vagy, Gordon!

– Üdv, Ravelston! Nem láttad Rosemaryt?

– Talán odabent vár. Még nem találkoztunk, hiszen tudod.

Gordon. az ördögbe is, idehallgass! Mielőtt bemennénk, azt

szeretném...

– Odanézz, megjött!

Rosemary lépkedett feléjük fürgén és jókedvűen. Úgy siklott

ide-oda a tömegben, mint egy helyre kis torpedóromboló a

behemót teherszállító hajók között. Szépen felöltözött, mint

rendesen. A mókás kalap a lehető legkacérabb szögben

hajlott. Gordon szíve nagyot dobbant. Neked teremtették ezt

a lányt. Büszke volt rá, hogy bemutathatja Ravelstonnak. Ma

különösen vidámnak látszott. Rá volt írva, hogy sem

önmagát, sem Gordont nem akarja legutóbbi szerencsétlen

együttlétükre emlékeztetni. Talán kicsit túlságosan is élénken

nevetett és beszélt, miközben Gordon bemutatta, majd

bementek. Ravelston azonnal megkedvelte. Általában

azonnal megkedvelte, aki találkozott vele. Az étterem belseje

egy pillanatra megrémítette Gordont. Olyan szörnyen

művészies és választékos volt benne minden. Sötét,

lehajtható asztalok, óngyertyatartók, a falakon modern

francia festők képei. Az egyik utcai jelenet Utrillónak látszott.

Gordon kihúzta magát. A fenébe is, mitől fél? Az ötfontos

bankjegy ott lapult a borítékban, a zsebe mélyén.

Természetesen Júliáé: nem akarta elkölteni, de a tudata

biztonságot adott. Mint egy talizmán. A sarokasztalhoz –

Ravelston kedvenc asztalához – tartottak, a terem távolabbi

végébe. Ravelston karon fogta Gordont, és kicsit visszahúzta,

rogy Rosemary meg ne hallja, amit mond.

– Figyelj, Gordon!

– Tessék!

– Figyelj, ma én szeretnélek meghívni!

– Marhaság! A vendégem vagy.

– Nagyon szeretném! Utálom nézni, ahogy elszórod ezt a

pénzt!

– Ma este nem beszélünk pénzről.

– Akkor legalább felezzünk! – könyörgött Ravelston.

– Én fizetek! – mondta Gordon megingathatatlanul.

Ravelston megadta magát. A kövér, fehér hajú olasz pincér

máris ott hajlongott és mosolygott az asztaluknál. Persze

Ravelstonra, és nem Gordonra mosolygott. Gordon azzal az

érzéssel ült le, hogy mielőbb ki kell vívnia a saját jogait.

Elhessegette az étlapot, amivel a pincér közeledett.

– Előbb azt kell eldönteni, mit iszunk – mondta.

– Én sört kérek – mondta Ravelston gyanús sietséggel. –

Kizárólag sört szeretnék.

– Én is – visszhangozta Rosemary.

– Egy frászt! Bort iszunk. Vöröset vagy fehéret szeretnétek?

Hozzon, kérem egy itallapot! – szólt a pincérnek.

– Akkor igyunk bordóit! Medocot vagy St Julient – mondta

Ravelston.

– Imádom a St Julient! – kiáltotta Rosemary, aki lelki

szemeivel látni vélte, hogy mindig a St Julien volt a

legolcsóbb bor az itallapon.

Gordon magában átkozta őket. Na tessék! Máris összefogtak

ellene. Meg akarják akadályozni, hogy elköltse a pénzét. A

levegőben máris ott a gyűlöletes: „Nem engedheted meg

magadnak”. Következésképpen Gordon annál inkább

ragaszkodott a különcködéshez. Egy perccel azelőtt még

kiegyezett volna egy burgundiban. Most viszont eldöntötte,

hogy kifejezetten drága italt akar rendelni, valami

különlegeset, csípőset. Talán pezsgőt? Nem, azt

semmiképpen se hagynák. Megvan!

– Astit tartanak? – kérdezte a pincértől.

A pincér felragyogott, a bor után járó borravalójára gondolt.

Felfogta, hogy Gordon fizet és nem Ravelston. A francia és az

angol sajátos keverékén beszélt. – Astit, uram? Hogyne, uram! Az Asti remek bor! Asti Spumanti.

Trés fin! Trés vif!26

Ravelston aggódó tekintete Gordonét kereste az asztal fölött.

Nem engedheted meg magadnak, kérlelte a szeme.

– Ez az a habzó bor? – kérdezte Rosemary.

– Nagyon habzó, asszonyom. Nagyon könnyű bor. Trés vif!

Csak úgy pezseg! – Párnás kezével mintha habzó vízesést

mutatott volna.

– Astit kérünk! – döntötte el Gordon, mielőtt Rosemary

leállíthatta volna.

Ravelstonra rossz volt ránézni. Ő már tudta, hogy

Gordonnak tíz-tizenöt shillingjébe fog kerülni a palack por.

26 Igen kellemes! Igen élénk! – fr.

Gordon úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Stendhalról kezdett beszélni – Sanseverina herceg:őröl és a

„force vin d’Asti”-ról. Már érkezett is jegesvödörben az Asti

– Ravelston elmondhatta volna Gordonnak, hogy hiba így

felszolgálni. Már kinn volt a dugó is. Pukk! A habzó bor már

ömlött is a habkönnyű poharakba. A hangulat az asztalnál

rejtélyes módon megváltozott. Valami történt

mindhármójukkal. Még meg sem itták, a bor máris éreztette

varázserejét. Rosemary már nem volt ideges, Ravelston

elfelejtette, hogy mibe fog mindez kerülni, Gordon pedig

már nem akart dacosan költekezni, szardellát ettek, kenyeret,

vajat, sült nyelvhalat, roston sült fácánt zsemlemártással és

hasábburgonyával, de legfőképpen ittak és beszélgettek. És

milyen pompás társalgást folytattak – nekik legalábbis ez

volt az érzésük, Az átkozott modern életről és az átkozott

modern könyvekről beszéltek. Mi másról is beszélhettek

volna? Gordon, mint általában (most mégis egészen

másképp, mert pénz volt a zsebében, és maga se hitte igazán,

amit mondott) a kor érzéketlenségét és rémisztő voltát

ecsetelte kimerítően. Óvszer és gépfegyver! Roland Butta és a

Daily Mail! Mindez csontig ható igazság volt, mikor egy fillér

nélkül rótta az utcákat, de most csak viccnek hatott. Jó

mulatságnak – hiszen jó mulatság rothadó világról és

közönyről értekezni finom étellel és finom borral a

bendőnkben! A modern irodalom rovására szellemeskedett,

illetve szellemeskedtek mindhárman. A publikálatlan szerző

jóleső kajánságával szállított le sorra mindenkit a

piedesztálról. Nem menekült Shaw, Yeats, Eliot, Joyce,

Huxley, Lewis, Hemingway sem – egy-egy hanyag

megjegyzés mindet szemétkosárba söpörte. Milyen jó

mulatság, bár tarthatna tovább! És persze ebben a

pillanatban Gordon úgy érezte, igenis tarthat. Az első palack

Astiból Gordon három pohárral ivott, Ravelston kettővel,

Rosemary eggyel. Gordon észrevette, hogy egy lány a

szemközti asztalnál őt nézi. Magas volt, elegáns, a bőre

rózsaszín, mint a kagyló, a szeme csodálatos,

mandulavágású. Láthatólag gazdag, pénzes értelmiségi. A

lány érdekesnek látta Gordont, fontolgatta, ki lehet. Gordon

azon kapta magát, hogy a lány kedvéért talál ki

elméncségeket. És tényleg: szellemesen beszél, semmi kétség.

Erről is a pénz tehet. A pénz olajozza a kerekeket, az agy

fogaskerekeit éppúgy, mint a taxi kerekét.

A második üveg Asti mégsem aratott akkora sikert,

mint az első. Már a megrendelése is kínossá vált. Gordon

intett a pincérnek. – Hozna ebből még egy üveggel?

A kövér pincér ragyogott: – Igenis, uram! Mais certainement,

monsieur!27

Rosemary fintorgott, és az asztal alatt Gordon lábára lépett. –

Ne, Gordon, ne! Nincs rá szükség.

– NINCS SZÜKSÉG MIRE?

– Hogy még egyet rendelj. Nem kérünk.

– Marhaság! Hozzon, kérem, még egyet!

– Igen, uram.

Ravelston megdörgölte az orrát. Tekintete bűntudatosan

kerülte Gordonét, a borospoharára meredt:

– Gordon, hadd álljam én ezt az üveget. Nagyon

megtisztelnél!

– Marhaság! – ismételte Gordon.

– Akkor rendelj csak fél üveggel! – szólt Rosemary.

– Egész üveggel kérek – mondta Gordon.

Ezután már semmi nem lehetett ugyanolyan. Még mindig

beszéltek, nevettek, vitatkoztak, mégis minden megváltozott.

A szemközti asztalnál ülő, elegáns lány már nem figyelte

Gordont. Gordon már nem is volt szellemes. Majdnem

mindig hiba egy második üveggel rendelni. Mint amikor egy

nyári napon kétszer fürdik meg az ember. Bármilyen meleg

van, bármilyen jól esett az első, mindig megbánod, ha

másodszor is bemész a vízbe. A varázs lehullott a borról.

Már nem habzott, nem pezsgett annyira. Már csak bénító,

savanykás folyadék volt, amit félig undorral, félig azért

nyeldekelt az ember, hogy minél előbb berúgjon. Gordon

még titkon ugyan, de határozottan berúgott. Pontosabban az

27 Természetesen, uram! – fr.

egyik fele berúgott, a másik józan maradt Az a furcsa

bizonytalanság fogta el, ami a részegség második stádiumára

jellemző: mintha megduzzadt volna az arca, megdagadtak

volna az ujjai. A józanabbik fele még mindig ügyelt a külső

megjelenésére. A beszélgetés egyre fárasztóbbá vált. Gordon

és Ravelston olyan kínos udvariassággal csevegtek, mint

azok az emberek, akik kicsivel előbb jelenetet rendeztek, de

nem szándékoznak ezt beismerni. Shakespeare-ről

beszélgettek. A beszélgetés a Hamlet jelentéstartalmának

hosszas taglalásává, azaz merő unalommá fajult. Rosemary

elfojtott egy ásítást. Míg Gordon józan fele beszélt, részeg

fele félreállt, és hallgatta. A részeg fél dühöngött. Az

átkozottak, elrontották az estéjét, annyit vitatkoztak a

második üvegen!

Most már csak tisztességesen be akart rúgni, és túl lenni

mindenen. A második üveg bornak ő itta meg több mint

felét, hatból négy pohárral, mert Rosemary nem volt

hajlandó többet inni. Már úgy érezte, túl gyenge a bor, nem

jó semmire. A részeg fele italt követelt, még és még! Sört egy

literes csöbörrel! Az aztán felélesztené! Isten nevében, nem is

tesz le róla! A belső zsebébe rejtett ötfontosra gondolt. Végső

esetben még azt is elherdálhatja.

A Modigliani belső terében elrejtett zenélő óra tízet ütött.

– Elballagjunk? – kérdezte Gordon.

Ravelston könyörgő, bűntudatos tekintettel nézett rá az

asztal fölött. „Hadd szálljak be a számlába!” – mondta a

szeme. Gordon ügyet se vetett rá.

– Szerintem menjünk át a Café Imperialba! – mondta.

A számla sem józanította ki. Két fontnál kicsit többe került a

vacsora, harminc shillingbe a bor. Nem engedte, hogy a

többiek megnézzék a számlát, de így is látták, mennyit fizet.

Négy fontot dobott a pincér tálcájára, és hanyagul

odavetette: – Tartsa meg a visszajárót! – Az ötösön kívül már

csak tíz shillingje maradt.

Ravelston Rosemaryre segítette a kabátját: mikor a lány látta,

mennyi pénzt dob oda Gordon a pincérnek, a szája is elnyílt

bámulatában. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyibe

kerülhet a vacsora. Ravelston helytelenítően, komoran

nézett. Gordon átkozta őket ismét. Mi az ördögért aggódnak?

Kifizette, nem? És még mindig van egy ötöse! A fenébe is,

nem az ő hibája lesz, ha egy pennyvel a zsebében tér haza!

Kívülről viszont egészen józannak látszott, és sokkal

szelídebbnek, mint akár egy félórája. – Talán menjünk inkább

taxival a Café Imperialba!

– Dehogyis! – mondta Rosemary. – Sétáljunk! Hiszen itt van

egy lépésre!

– Nem, taxival megyünk.

Beültek egy taxiba, és már mentek is. Gordon került

Rosemary mellé. Már éppen azon volt, hogy Ravelston

jelenléte ellenére is átkarolja a vállát, mikor a nyitott

kocsiablakon beáramló hideg éjszakai levegő egy fuvallata

csapta meg a homlokát. Döbbenetes hatása volt. Mint amikor

az alvó váratlanul felriad az éjszakában és félelmetes

felfedezést tesz – például, hogy meg fog halni, vagy hogy

elszúrta az egész életét. Gordon egy egész hosszú percre

kijózanodott. Tisztába jött önmagával és az őrültséggel, amit

elkövetett; tudta már, hogy ostobaságokra szórt el öt fontot,

és most készül elszórni a másik ötöt, ami Júliáé. Egyszerre

nagyon élénken fölrémlett előtte Júlia alakja, sovány arca,

szürkülő haja, nyomorúságos szobácskájának hidege.

Szegény jó öreg Júlia! Neki áldozta az életét, egyik fontot

adta a másik után, és most mégsincs benne annyi tisztesség,

hogy ne nyúljon a neki szánt pénzhez! Visszarettent a

gondolattól, és menekült vissza a részegségbe. Gyorsan,

gyorsan, mert mindjárt kijózanodik! Szeszt ide, szeszt! Ha

újraélhetné az első, gondtalan mámort! Odakint a még nyitva

tartó olasz fűszeres tarka kirakata úszott elébük. Gordon

erősen megkocogtatta a taxis ablakát. A taxi megállt. Gordon

Rosemary térdén át mászott kifelé.

– Mit csinálsz, Gordon?

– Újraélem az első gondtalan mámort! – mondta Gordon már

a járdán.

– Micsoda?

– Ideje szeszt tartalékolni. Félóra múlva bezárnak a kocsmák.

– Ne, Gordon, ne! Nem kellene többet innod. Már bőven elég

volt.

– Várj!

Kifelé jövet egy literes üveg Chiantit dajkált. A fűszeres

kihúzta a dugót, és lazán újra bedugta az üvegbe. A többiek

most fogták föl, hogy Gordon részeg, hogy már a

találkozásuk előtt is jócskán ivott. Mindketten zavarba jöttek.

Követték a Café Imperialba, de a fejükben az járt, hogyan

dughatnák Gordont mielőbb ágyba. Rosemary azt súgta

Gordon háta mögött: – Kérem, ne engedje többet inni! –

Ravelston komoran bólintott. Gordon odamasírozott egy

üres asztalhoz, egyáltalán nem zavarták a rámeredő

tekintetek, mindenki a hóna alá csapott borosüveget

bámulta. Leültek, kávét rendeltek, Ravelston nagy

nehézségek árán megakadályozta, hogy Gordon konyakot is

rendeljen hozzá. Mindhárman feszengtek. Szörnyű volt az

óriási, ízléstelen kávéház, tömött, levegőtlen,

elviselhetetlenül zajos: több száz fecsegő hang, tányér- és

üvegcsörömpölés és a zenekar szüntelen üvöltözése töltötte

be. Mindhárman arra vágytak, hogy kijussanak innen.

Ravelston még mindig a pazarlás miatt aggódott, Rosemary

Gordon részegsége miatt, Gordon izgatott volt és szomjas. Ő

akart idejönni, de alig is lépett be, már – mehetnékje támadt.

A részeg fele mulatságra vágyott, részeg felét már nem

lehetett fegyelmezni. „Sört, sört!” – kiabálta a részeg fele.

Gordon utálta ezt az áporodott helyet. Kocsmai söntést látott

maga előtt, óriási söröshordókkal, habzó, literes csöbrökkel.

Az órát figyelte. Már majdnem fél tizenegyet mutatott, és a

kocsmák, még a város szívében is, tizenegykor zárnak. Nem

maradhat le a söréről! A bor csak vésztartalék, jó lesz, ha már

minden bezárt. Rosemary szemben ült vele, Ravelstonnal

beszélgetett, kissé kínban, de úgy tett, mintha jól érezné

magát, és nem volna semmi baj. Jobb híján, még mindig

Shakespeare-ről folyt a szó. Gordon utálta Shakespeare-t.

Míg a beszélgető Rosemaryt figyelte, erőszakos, perverz

vágy fogta el utána. A lány előrehajolt, könyökét az asztalra

támasztotta, Gordon látta, ahogyan apró mellei tisztán

kirajzolódnak a ruhán át. A lélegzete is elállt, sokkszerűen

érte, újból kijózanította a felismerés, hogy hiszen ő látta

Rosemaryt mezítelenül! Rosemary az övé! Megkaphatja,

amikor akarja! És bizony Isten, ma akarja! Miért is ne? Méltó

befejezése lenne az estnek. Helyet könnyen találnának, a

Shaftesbury Avenue környékén rengeteg olyan apró szálloda

van, ahol nem tesznek föl kérdéseket, ha a vendég fizet. Még

megvan az ötöse. Rosemary lábát kereste az asztal alatt, hogy

finoman megcirógassa, ehelyett sikerült rátaposnia. A lány

elhúzódott tőle.

– Menjünk innen! – állt fel Gordon minden átmenet nélkül.

– Menjünk! – mondta megkönnyebbülten Rosemary.

A Regent Streeten jártak ismét. Balra lent a Piccadilly Circus

borzalmas fényözöne villogott. Rosemary a szemközti

buszmegállóra nézett.

– Fél tizenegy – habozott. – Tizenegyre haza kell érnem.

– Ugyan már! Keressünk egy rendes kocsmát! Muszáj sört

innom!

– Ne csináld, Gordon! Ne menjünk több kocsmába! Én nem

is tudnék többet inni. Neked sem kellene.

– Nem számít. Gyere!

Karon fogta, és a Regent Street alsó vége felé vezette, olyan

szorosan fogva, mintha félne, hogy megszökik. A barátjáról

egy pillanatra meg is feledkezett. Ravelston követte őket,

miközben azon tűnődött, hagyja őket magukra, vagy

maradjon, és tartsa szemét Gordonon. Rosemary húzódozott,

nem tetszett neki, ahogy Gordon rángatta.

– Hova viszel, Gordon?

– A sarokra, ahol sötét van. Szeretnélek megcsókolni.

– Nem hiszem, hogy én szeretném.

– Dehogyisnem szeretnéd.

– Nem!

– De!

Rosemary engedett. Ravelston a Regent Palace sarkán

megállt, nem tudta, mit tegyen. Gordon és Rosemary

eltűntek a sarkon, sötétebb, szűkebb utcákon jártak.

Némelyik kapualjban utcalányok ijesztő arca virított, egy-egy

rózsaszín púderrel borított koponya. Rosemary összehúzta

magát. Gordont inkább mulattatta a helyzet.

– Azt hiszik, te is közéjük tartozol – magyarázta lánynak.

Az üveget a földre tette, óvatosan a falnak támasztotta, aztán

váratlanul megragadta Rosemaryt, és a falnak döntötte.

Rettenetesen kívánta, és nem akarta bevezetésre pazarolni az

időt. Összecsókolta a lány arcát, ügyetlenül, erőszakosan.

Rosemary eleinte hagyta, aztán megijedt: Gordon arca sápadt

volt, távoli és idegen. Lehelete bűzlött a bortól. Rosemary

küszködött, elfordította a fejét, így Gordon csókjai a haját és

nyakát érték.

– Gordon, hagyd abba!

– Miért?

– Mit csinálsz?

– Szerinted, mit csinálok?

Visszalökte a lányt a falhoz, és a részeg ember óvatos,

szórakozott mozdulataival próbálta kibontani elöl a ruháját.

A ruha persze nem nyílt elöl. Rosemary most már mérges

lett. Erővel hárította a férfi kezét.

– Gordon, azonnal hagyd abba!

– Miért?

– Ha még egyszer megpróbálod, behúzok egyet!

– Behúzol! Na ne gyere nekem a jókislány szöveggel!

– Engedj el, légy szíves!

– Gondolj a múlt vasárnapra! – mondta Gordon kéjesen.

– Ha nem hagyod abba, becsületszavamra, megütlek!

– Dehogy ütsz!

Gordon a lány mellébe markolt a ruha alatt. Mozdulata

meglepően brutális volt, mintha egy idegenhez érne.

Rosemary az arckifejezéséből értette meg: már nem őt látta,

csak egy nőt, egy női testet. Rosemaryt éppen ez bántotta.

Nagy nehezen kiszabadította magát. Gordon utána ugrott,

elkapta a karját, mire Rosemary lekevert neki egy akkora

pofont, amekkorát csak tudott, majd ügyesen kitért előle.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte Gordon, az arcát tapogatva,

de különösebb megrendülés nélkül.

– Mert semmi kedvem ezt eltűrni. Hazamegyek. Holnapra te

is másképp látod majd.

– Marhaság! Velem jössz. Lefekszel velem.

– Jó éjszakát! – mondta Rosemary, és már szaladt is fölfele a

sötét mellékutcán.

Egy pillanatig azt gondolta, utánamegy, de a lábát ólomsúly

húzta. Különben sem lett volna értelme.

Visszaballagott Ravelstonhoz, aki ugyanott várt rá,

komornak, magányosnak látszott, részben Gordon miatti

aggodalmában, részben, mert igyekezett nem észrevenni a

két reménykedő utcalányt, aki éppen mögötte strázsált.

Gordon tökrészeg, gondolta Ravelston. A haja a homlokába

hullott, arcának egyik fele holtsápadt, a másikon vörös folt,

Rosemary keze nyoma. Ravelston persze azt hitte, a bőrpírt

is a szesz okozta.

– Hova tetted Rosemaryt? – kérdezte.

– Elment – mondta Gordon, és egy kézlegyintéssel intézte el

a magyarázatot. – De még fiatal az éjszaka.

– Gordon, idehallgass, le kellene feküdnöd!

– Le bizony! De nem egyedül!

Állt a járdán, nézett bele az ellenséges éjszakába. Egy

pillanatra egészen elkeseredett. Eltett az arca. Az egész testét

félelmetesen duzzadtnak és tüzesnek érezte. A feje mintha

szét akarna pattanni. Egyszerre a vészjósló fény megtelt a

saját rémképeivel. Nézte a neonreklámokat, rikító kékben és

vörösben gyulladtak ki, majd kihunytak, föl-le száguldó

nyilak – egy elátkozott civilizáció szörnyű, vészjósló

csillogása, a süllyedő hajó még tündöklő fényei. Gordon

Ravelston karjába kapaszkodott, és a Piccadilly Circus felé

mutatott.

– A pokol fényei ilyenek lehetnek.

– Nem lepne meg.

Ravelston szabad taxi után nézelődött. Minden további

halogatás nélkül haza kell vinnie és ágyba dugnia Gordont.

Gordon azon tűnődött, élvezet ez még vagy haláltusa.

Ijesztette, hogy égett és szétrobbanni készült a belseje. A

józan fele még működött. Jeges élességgel látta, mit művelt

eddig és mire készül. Annyi ostobaságot követett el, hogy

holnap öngyilkos vágyat érez majd az emlékükre. Elszórt öt

fontot a puszta költekezés kedvéért, megrabolta Júliát,

megsértette Rosemaryt. És holnap, jaj, holnap jön a

kijózanodás! „Menj haza, menj már haza!” – kiáltott a józan

énje. „A p...ba!” – ordította megvetően a részeg én. A részeg

énnek még mindig nem volt elég. És ő volt az erősebb. Az

utcai órára esett a tekintete. Húsz perc múlva tizenegy.

Gyorsan, mielőtt bezárnak a kocsmák! Haro! La gorge m’ard!28

MEGINT LÍRAI MEDERBE TERELŐDTEK A GONDOLATAI. VALAMI

KEMÉNY, KEREK FORMÁT ÉRZETT A HÓNA ALATT: A CHIANTIS

PALACK, GORDON KICSAVARTA A DUGÓT. RAVELSTON INTETT

EGY TAXINAK, DE A SOFŐR NEM VETTE ÉSZRE. DÖBBENT VISÍTÁST

HALLOTT AZ UTCALÁNYOK IRÁNYÁBÓL. MEGFORDULT, ÉS

RÉMÜLTEN LÁTTA, HOGY GORDON FENEKÉVEL FÖLFELE FORDÍTJA

AZ ÜVEGET, ÉS VEDEL.

– HÉ! GORDON!

Odaugrott, és erővel leszorította a kezét. Egy csepp bor

Gordon gallérjára fröccsent.

– Az istenért, vigyázhatnál! Azt akarod, hogy bevigyenek a

rendőrök?

– Inni akarok! – panaszolta Gordon.

– Az ördögbe is! Nem ihatod le magad az utcán!

– Vigyél el egy kocsmába!

Ravelston tehetetlenül dörgölte az orrát. – Ó, istenem! Még

mindig jobb, mint a járdán iszogatni. Na gyere, keresünk egy

kocsmát! Ott kapsz inni.

Gordon gondosan visszadugaszolta az üveget. Ravelston a

körtér felé terelgette, Gordon a karjába kapaszkodott, de nem

támaszkodott rá, a lábai még egészen jól megtartották.

Megálltak a középső járdaszigeten, aztán amint a forgalom

engedte, átvágtak a Haymarket felé. A kocsmában még a

levegő is sörtől párállott. A sörszagot átjárta a whisky

halványabb, de csípős illata. A pultnál emberek tolongtak,

hogy még mielőtt tizenegyet kongatnának, fausti

mohósággal lenyomják az utolsó italokat. Gordon

könnyedén átcsusszant a tömegen. Most nem zavarta néhány

ütés-rúgás. Egy pillanat, és máris a pultnál állt, egy

Guinnesst vedelő, zömök kereskedelmi utazó és egy konya

bajszú, visszavonult őrnagyra emlékeztető, magas, ösztövér

férfi között, akiknek egész párbeszéde nagyjából annyiból

állt: – Nicsak! – és – Nono! – Gordon odadobott egy

28 Hej, a torkom ég! – F. Villon: Ballada és könyörgés. Vas István

fordítása

félkoronást a sörtől csuszamló pultra.

– Egy literes korsó barnát kérek!

– Nincs literes korsóm! – kiáltotta az elkínzott pincérnő, aki

félszemmel az órát lesve éppen whiskyt centizett ki.

– A literes korsók a fölső polcon vannak, Effie! – kiáltott oda

a tulajdonos, a kocsma túloldaláról.

A pincérnő háromszor egymás után megrántotta csapot. Az

óriási üvegedény Gordon előtt állt. Gordon megemelte.

Micsoda súly! Na és! Huss – glugy! Egy hosszú-hosszú korty

görgött le akadálytalanul a torkán. Levegőt vett, kicsit furán

érezte magát. Na gyerünk, még egyet! Huss – glugy! Ezúttal

majd megfulladt. De, ki kell tartania! A torkán leszáguldó sör

zuhogásán át hallotta a tulajdonos kiáltását: – Utolsó

rendelések, uraim, tessék! – Egy pillanatra kiemelte arcát a

csöbörből, elakadt a lélegzete, aztán mégis kapott levegőt. Na

most az utolsó. Huss – glugy. Ó-ó! Gordon letette a korsót.

Három nyelésre kiürítette. Nem rossz. A pulthoz csapta a

korsót.

– Hé! Jöhet a másik, hamar!

– Nicsak! – mondta az őrnagy.

– Van ám huzatja! – mondta a kereskedelmi utazó. Ravelston

a kocsma mélyéből, egy embergyűrűből látta, mit csinál

Gordon. Odakiáltott neki: – Hé, Gordon! – fintorgott, fejét

rázta, csak hogy ne kelljen mindenki előtt kimondania: – Ne

igyál többet! – Gordon fölállt. Még szilárdan állt a lábán, de

nagyon kellett figyelnie. A fejét óriásinak érezte, a testében

ugyanaz a tüzes duzzadás, mint előbb. Erőtlenül emelte föl

az újratöltött korsót. Már nem is akarta, a szagától is

émelygett. Utálatos, halványsárga, rossz ízű folyadék. Mint a

vizelet! Hogy ezt a vödörnyi lét máris szétrobbanni készülő

beleibe erőltesse – elgondolni is rémes! Na, gyerünk! Nincs

meghátrálás! Mi másért vagyunk itt? Le vele! Itt van, az

orrod előtt! Na, billentsd meg, és már lent is van! Huss –

glugy!

Ekkor szörnyű dolog történt. A nyelőcsöve magától

bezárult, vagy a sör nem találta a száját. Végigzúdította

magán a sört. Úgy fuldoklott az áradatban, mint Péter, a

laikus testvér, az Ingoldsby legendákban29. SEGÍTSÉG! KIÁLTANI

PRÓBÁLT, ÉS LEEJTETTE A SÖRÖSKORSÓT. KÖRÜLÖTTE

FELZÚDULÁS: AZ EMBEREK PRÓBÁLTÁK ELKERÜLNI A SUGÁRBAN

LÖVELLŐ SÖRT. PUFF: A SÖRÖSKORSÓ! GORDON MEGINGOTT.

EMBEREK, PALACKOK, TÜKRÖK FOROGTAK KÖRÜLÖTTE.

MEGINGOTT, KEZDTE ELVESZTENI AZ ÖNTUDATÁT. AZ EGYETLEN

DOLOG, AMIT HOMÁLYOSAN LÁTOTT, AZ EGYEDÜLI BIZTOS PONT

EGY ÖRVÉNYLŐ VILÁGBAN, A FEKETÉN, EGYENESEN MEREDŐ

SÖRCSAP VOLT. BELEKAPASZKODOTT, MEGRÁNTOTTA, SZOROSAN

FOGTA. RAVELSTON FELÉJE TARTOTT.

A PINCÉRNŐ INGERÜLTEN HAJOLT A PULT FÖLÉ. A PÖRGŐ

VILÁG LELASSULT, MAJD MEGÁLLT. GORDON AGYA EGÉSZEN

KITISZTULT.

– Hé, maga! Mi az ördögöt csinál a sörcsappal?

– Oda az egész átkozott nadrágom – ordította a kereskedelmi

utazó.

– Mi az ördögöt csinálok a sörcsappal?

– Igen! Mi az ördögöt csinál a sörcsappal?

Gordon oldalra lendült. Az őrnagy hosszúkás arca, benne a

konya bajusz, rámeredt.

– A pincérnő azt kérdezi: – Mi az ördögöt csinálok

sörcsappal?

– Nicsak! No!

Ravelston átfurakodott a tömegen, és végre odaér hozzá.

Erősen átnyalábolta, és talpra állította a barátját.

– Állj fel, az Isten szerelmére! Részeg vagy!

– Részeg? – kérdezte Gordon.

Mindenki rajtuk nevetett. Ravelston sápadt arca elpirult.

– Azok a csöbrök két shilling három pennybe kerülnek –

mondta kesernyésen a pincérnő.

– És mi lesz a francos nadrágommal? – kérdezte

kereskedelmi utazó.

– Kifizetem a korsót – mondta Ravelston, és így is tett. – Na,

gyerünk már! Részeg vagy.

Az ajtó felé terelte Gordont, egyik keze a vállán, másikkal a

chiantis üveget tartotta, amit már korábban elkobzott a

29 Utalás Thomas Ingoldsby (1688-1645) legendagyűjteményére.

barátjától. Gordon kiszabadította magát. Tökéletes

biztonsággal járt. Méltósággal közölte:

– Azt mondod, részeg vagyok?

Ravelston újra elkapta a karját. – Igen, attól tartok.

Határozottan részeg.

– Sós húst sütsz kis szűcs, sós húst sütsz kis szűcs – mondta

Gordon.

– Gordon, hidd el, hogy részeg vagy. Minél előbb kerülsz ágyba,

annál jobb.

– Vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra,

hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!30

– MONDTA

GORDON.

RAVELSTON EKKORRA MÁR KIVEZETTE AZ UTCÁRA. –

KERÍTÜNK EGY TAXIT – MONDTA, ÉS KÖRÜLNÉZETT.

Egy taxi sem járt arra. Az emberek zajosan áradtak ki

kocsmából, a kocsma zárni készült. Gordon jobban érezte

magát a szabad levegőn. Az agya nem is lehetett volna

tisztább. A neonfények távolban felvillanó sátáni vörösétől

újabb zseniális ötlete támadt. Megrántotta Ravelston karját.

– Figyelj csak, Ravelston!

– Tessék!

– Szedjünk fel két utcalányt!

Ravelstont még Gordon részeg állapota ellenére is

megbotránkoztatta az ötlet: – Drága öreg cimborám! Te nem

tehetsz ilyet!

– Ne légy már olyan átkozottul arisztokrata! Miért ne?

– Az ördögbe is, hogy tehetnéd! Hiszen most váltál el

Rosemarytól – hihetetlenül bájos lány!

– A sötétben minden tehén fekete – felelte Gordon olyan

hangsúllyal, mintha valami mély, cinikus bölcsességre

bukkant volna.

Ravelston úgy döntött, inkább meg se hallja a megjegyzést. –

Menjünk le a Piccadillyig! Ott rengeteg taxi lesz.

A színházak is most eresztették ki a népet. Emberek és autók

áradtak a félelmetes kísértetfényben. Gordon agya

csodálatosan kitisztult. Tudta, milyen ostoba és elvetemült

30 Bibliai idézet: Máté evangéliuma, 7:5.

volt, és lesz. Mintha mégsem számítana. Mintha a teleszkóp

másik végébe nézne, nagyon-nagyon távolról látta elmúlt

harminc évét, eltékozolt életét, az üres jövőt, Júlia öt fontját,

Rosemaryt. Filozofikus érdeklődéssel jegyezte meg:

– Nézd a neonfényeket! Nézd a gumiárus fölött azt a szörnyű

kéket! Ha ránézek, tudom, hogy elátkozott lélek vagyok.

– Igen – mondta Ravelston, aki oda sem figyelt. – Ott egy

taxi! – Intett. – A fenébe, nem vett észre! Várj itt egy percet!

Otthagyta Gordont a metrólejárónál, és átsietett az úton.

Gordon agya kis időre megint a semmibe veszett. Aztán

észrevett két fiatal, de kemény arcot, az övéhez közeledtek,

mint két fiatal ragadozó. Szemöldökük feketére festve,

kalapjuk Rosemary kalapjának közönségesebb változata.

Gordon évődött velük. Úgy rémlett, már néhány perce ezt

teszi.

– Helló, Dora, helló, Barbara! – (A jelek szerint tudta a

nevüket.) – Hogy s mint vagytok? És a jó öreg Anglia

szemfedele?

– Nahát, nem is vagy te szemtelen!

– És mit csináltok itt ezen a szép éjszakai órán?

– Hát, csak úgy sétálgatunk.

– Mint a prédára leső oroszlán?

– Nahát, ez egyre szemtelenebb! Barbara, te nem így

gondolod? Hallod, az vagy!

Ravelston végre fogott egy taxit, és odakanyarodott vele

Gordonhoz. Kiszállt, észrevette Gordon mellett a két lányt,

döbbenten állt.

– Gordon! Édes Istenem! Most meg mit csinálsz?

– Hadd mutassalak be! Dora és Barbara! – mondta Gordon.

Egy pillanatra Ravelston egészen dühösnek látszott, de az

igazat megvallva, képtelen volt a dühöngésre. Lehetett

bánatos, zavart, sértett, de dühös az nem! Előrelépett, kínos

erőfeszítéssel próbálta levegőnek nézni a két lányt. Ha

észreveszi őket, vége a játéknak. Karon fogta Gordont, és

készült betuszkolni a taxiba.

– Gyere, Gordon, az istenért! Itt a taxi. Hazamegyünk és

lefekszel.

Dora megfogta Gordon másik kezét, és elrántotta Ravelston

közeléből, mintha csak egy lopott kézitáska volna.

– Mi az ördögre készül? – kiáltotta Dora hevesen.

– Ugye, nem akarod megsérteni a hölgyeket? – kérdezte

Gordon.

Ravelston habozott, hátralépett, az orrát dörgölte. Most

kellett volna szilárdnak lennie, de Ravelston soha életében

nem volt szilárd. Doráról Gordonra nézett, Gordonról

Barbarára. Ez végzetes hiba volt. Ha már egyszer az arcukba

nézel, elvesztél! Ó, egek! Mit tegyen? Hiszen emberi lények –

nem sértheti meg őket. Ugyanaz az ösztön bénította most is,

ami a kezét a zsebébe süllyesztette, valahányszor koldust

látott. Szegény, nyomorult lányok! Nem volt szíve elzavarni

őket, vissza az éjszakába. Most jött rá, hogy végig kell

csinálnia ezt a förtelmes kalandot, amibe Gordon

belerángatta. Életében először szánta el magát, hogy

felszedjen egy utcalányt.

– A fene egye meg! – mondta erőtlenül.

– Allons-y31 – mondta Gordon.

A taxist Dora egy fejbólintással útba igazította. Gordon a

sarokülésbe süppedt, és úgy nézett ki, mint aki feneketlen

szakadékba süllyedt, ahonnan csak kínnal mászik elő, s

maga sem igen tudja, mi történt vele. Lágyan siklott a

fényekkel pöttyözött éjszakában. Vagy a fények mozogtak, és

ő állt egy helyben? Mintha az óceán fenekén lenne, a világító,

síkos halak között. Ismét az a képzete támadt, hogy

elátkozott lélek a pokolban. Ilyen lehet a pokolbéli táj. Felül

sötét, odalent hideg, gonosz fényű tűzszakadékok. A

pokolban gyötretik a lélek. Ez is gyötretés? Küszködött, hogy

osztályozza a benyomásait. A pillanatnyi tudatvesztés

elgyengítette, megrázta: rosszul érezte magát, majd

szétrepedt a homloka. Kinyújtotta a kezét. Egy térdbe

ütközött, harisnyatartóba, és egy apró, puha kézbe, amely

automatikusan az övét kereste. Aztán arra eszmélt, hogy a

vele szemben ülő Ravelston sürgetően, idegesen tapossa a

lábát. – Gordon! Gordon! Ébredj!

31 Gyerünk! – fr.

– Mi történt?

– Gordon! A fenébe! Causons en francais. Qu’est-ce que tu as fait?

Crois-tu que je veux coucher avec une sale32 – Ó, hogy az ördög

vinné az egészet! – Óó! Beszélni francia? – sikítoztak a lányok.

Gordon egész jól szórakozott. Jót tesz Ravelstonnal,

gondolta. Egy szalonszocialista, aki felcsíp egy prostit. Ez

lesz életének első hiteles proletár akciója. Mintha Ravelston

maga is ráébredt volna erre, csöndes sanyarúsággal süppedt

a másik sarokba, olyan messze Barbarától, amennyire csak

lehetett. A taxi megállt egy mellékutcában, egy félelmetesen

ócska szálloda előtt, még az ajtó fölötti „Szálloda” felirat is

ferdén lógott. Az ablakok majdnem sötétek voltak, de részeg,

siralmas gajdolás hallatszott odabentről. Gordon kitántorgott

a taxiból, és Dora karja után tapogatózott. Vigyázat, lépcső!

Nahát!

Szűk, sötét és bűzös előcsarnok ütött-kopott linóleum

padló, és az is csak foltokban. Balról, az egyik szobából

énekszó hallatszott, gyászosan öblösödött, mint az

orgonamuzsika. A semmiből előbukkant egy rossz külsejű,

bandzsa szobalány. Dora és ő mintha ismernék egymást.

Micsoda fizimiska! Utolérhetetlen! A balra eső szobában egy

másik hang vette át a prímet, és pikáns tónusban folytatta a

dalt:

Aki csinos lányt ölel,

Árulkodni ne merjen,

A mamának ne merjen

Vagy a száját...

Itt elhalt az ének, telve a dorbézolás kimondhatatlan,

álcázhatatlan szomorúságával. Az énekes nagyon fiatal

lehetett. Talán egy szegény fiú énekelt, aki szíve szerint

anyjával és nővéreivel maradt volna inkább, és

„komámasszony, hol az olló?”-t játszott volna velük. Egy

csapat fiatal bolond dőzsölhetett odabent whisky és lányok

32 Váltsunk franciára! Mit csinálsz? Azt hiszed, lefekszem egy ilyen

szemét nőcskével? – fr.

társaságában. A dal valamit eszébe juttatott Gordonnak.

Ravelstonhoz fordult, aki szintén belépett. Barbara a

nyomában.

– Hol van a Chiantim? – kérdezte.

Ravelston átadta az üveget. Sápadtnak, elgyötörtnek, szinte

űzöttnek látszott. Bűntudatos, nyugtalan mozdulatokkal

hárította Barbarát. Nem bírta volna megérinteni, nem bírt

ránézni sem, de eszébe se jutott megszökni. A tekintete

Gordonét kereste. – Az Isten, szerelmére, hogy tudnánk

kikeveredni ebből? – mondta a tekintete. Gordon

visszanézett: kitartás! Nincs menekvés! Újra Dora karjába

kapaszkodott. Gyerünk. Dora! Következik a lépcső. Na!

Várjunk csak! Dora, aki a derekát átkarolva támogatta, most

félrehúzta. A sötét, bűzös lépcsőn szenvelgő fiatal nő jött

lefelé, kesztyűjét gombolta, mögötte kopasz, középkorú férfi

estélyi öltözetben, fekete felöltőjéhez fehér sálat viselt,

cilindere a kezében. A férfi összeszorította vékony ajkát, és

úgy ment el mellettük, mintha meg se látná őket. Bűntudatos

tekintetéből ítélve, nyilván családos ember. Gordon nézte a

kopasz fejen megcsillant a lámpafényt. Az elődje. Talán

abból az ágyból kelt ki. Elizeus palástja33. NA GYERÜNK,

DORA! Ó, EZEK A LÉPCSŐK. DIFFICILIS ASCENSUS AVERNI.34 – NA

VÉGRE, MEGÉRKEZTÜNK! VIGYÁZZ, KÜSZÖB! – MONDTA DORA. A

FORDULÓN ÁLLTAK. FEHÉR-FEKETE LINÓLEUM, MINT EGY

SAKKTÁBLA. FEHÉRRE FESTETT AJTÓK. SZENNYVÍZ ÉS ÁPORODOTT

ÁGYNEMŰ SZAGA.

Mi erre, ti arra. A másik ajtónál Ravelston megtorpant, keze a

kilincsen. Nem megy, nem képes rá. Nem bír belépni abba a

rémes szobába. Még egyszer Gordonra nézett, a verésre

számító kutya tekintetével: „...Kell ez, biztos?” – kérdezte a

szeme. Gordon szigorúan visszanézett. Tarts ki, Regulus!

Menj a sorsod elébe! Atqui sciebat quae sibi Barbara.35

33 Bibliai utalás: Királyok könyve 19:19.

34 Nehéz az alvilágból feljönni. – Vergilius: Aeneis 6. ének, 126.

sorának parafrázisa: „Facilis descensus Averni. – Könnyű leszállni az

alvilágba.”

35 Pedig tudta. mit készít neki Barbara – Horatius: Ódák, 3. könyv, 5.

Ez most messze a legnagyobb proletár tett. Ravelston arca

ekkor megdöbbentő hirtelenséggel fölengedett.

Megkönnyebbülés. majdhogynem öröm lopakodott rá.

Csodálatos ötlete támadt. Hiszen mindig kifizetheti az ember

a lányt, anélkül, hogy bármit kérne tőle. Hála Istennek!

Kihúzta magát, összeszedte a bátorságát, Belépett. Az ajtó

becsukódott.

Hát bent vagyunk. Kopár, ocsmány szoba. A padlón

linóleum, gáztűzhely, óriási duplaágy, kétes tisztaságú

lepedőkkel. Az ágy fölött bekeretezett kép a La vie

parisienne36 SOROZATBÓL. SILÁNY MÁSOLAT, NEM IS HASONLÍT AZ

EREDETIRE. ÉS, A KUTYAFÁJÁT, AZ ABLAK MELLETTI

NÁDASZTALKÁN AZ NEM LEHET MÁS, CSAK EGY FIKUSZ! MEGINT

RÁM TALÁLTÁL, ELLENSÉGEM?37 GYERE IDE, DORA. HADD

VEGYELEK SZEMÜGYRE!

GORDONNAK ÚGY RÉMLETT, AZ ÁGYON FEKSZIK. NEM

LÁTOTT VALAMI SOKAT. A LÁNY FIATAL RAGADOZÓARCA, A

BEFEKETÍTETT SZEMÖLDÖKKEL, FÖLÉJE BORULT.

– És mi lesz az ajándékommal? – kérdezte félig hízelkedve,

félig fenyegetőn.

Ne is törődj vele! Munkára! Na gyere ide! Nem is csúnya

száj. Gyere! Gyere közelebb! Ó! Nem. Semmi értelme.

Lehetetlen. Az akarat kevés. A vágy követel, de a test cserben

hagy. Na még egyszer! Nem. Biztos a szesztől. Lásd,

Macbeth. Utolsó próbálkozás. Nincs értelme. Attól tartok, ma

este nincs.

Rendben, Dora, ne aggódj! A két fontodat mindenképpen

megkapod. Nem a végeredményért fizetünk.

Ügyetlenül intett. – Hozd ide az üveget! Az öltözőasztalról!

Dora hozta. Máris jobb. Ez legalább működik. Óriásira

dagadt kezével felfordította az üveget. A bor keserűn,

fojtogatóan ömlött le a torkán, még az orrába is jutott. Ez már

óda, 49–50. sorainak parafrázisa: „Atqui sciebat, quae sibi / Barbarus, tortor

paraset. – Pedig tudta, mit készít neki a barbár hóhér.”

36 „A párizsi élet” – sokszorosított, divatos századfordulós

zsánerképsorozat, ismeretlen művésztől.

37 Bibliai utalás: Királyok könyve 21:20.

legyűrte. Lecsúszott, siklott, zuhant az ágyról. Feje a padlóra

koppant. Lába még az ágyon. Egy ideig így maradt. Így

kellene élni? Odalent a fiatal hangok egyre gajdolták:

„Mert ma este mutatunk,

Mert ma este mulatunk,

Mert ma este mu-hu-latunk,

Holnap kijózanodunk!”

IX.

ÉS, A KUTYAFÁJÁT, MÁSNAPRA KIJÓZANODUNK!

Gordon hosszú, öntudatlan álomból arra ébredt, hogy a

kölcsönkönyvtár könyvei fejjel lefelé hevernek. A hátoldaluk

pedig valamiért fényes porcelánfehérre változott.

Kissé tágabbra nyitotta a szemét, megmozdította a karját. A

fájdalom apró nyilallásai, nyilván a mozdulat hatására, a

legváratlanabb helyeken törtek rá – a lábikrájában például,

vagy a halántékán. Az oldalán feküdt, kemény, lapos

párnával a feje alatt, durva pokróc szúrta az állát és a szája

szélét. Az apró nyilallásokon kívül, melyek minden

mozdulatnál kínozták, meghatározhatatlan, tompa fájdalmat

is érzett az egész testében.

Hirtelen ledobta magáról a takarót, és felült. Egy rendőrségi

cellában ébredt. Ijesztő émelygés fogta el. Homályosan látta,

hogy a sarokban van egy vécé, odakúszott és háromszor-

négyszer könnyített magán.

Halálosan fájt minden tagja. Alig tudott lábra állni, a feje

lüktetett, mintha szét akarna pattanni, a fény, forró lávaként

ömlött agyába a szemgödrén át. Az ágyra rogyott, és fejét a

két keze közé szorította. Amikor a lüktetés végre

alábbhagyott, ismét körülnézett. A cella négy méter hosszú,

két méter széles volt, és nagyon magas. A falon fehér

csempe, ijesztően fehér és tiszta. Tompán eltűnődött, vajon

hogy mossák le mennyezetmagasságban. Talán

gumitömlővel, gondolta. A cella egyik végében, nagyon

magasan, volt egy kis rácsos ablak, a másik végében, az ajtó

fölött masszív rácsozattal védett, falra szerelt villanykörte.

Amin ült, az nem is ágy volt, csak egy pokróccal és

vászonpárnával felszerelt pad. Az ajtó acélból készült, és

zöldre festették. A közepén kerek lyuk, a túloldalán

ráhajtható fedéllel. Eleget látott, lefeküdt, és fejére húzta a

takarót. Többé nem érdekelte a környezete. Ami az előző

estét illeti, emlékezett mindenre – legalábbis addig a

pillanatig,amikor borával belépett a fikuszos szobába. Isten

tudja, mi történt azután. Mintha lett volna valami

összezördülés, míg végül a dutyiban kötött ki. Fogalma sem

volt róla, mit művelt, ennyi erővel gyilkolhatott is. Akármi

történt, nem érdekelte. A falnak fordult, és fejére húzta a

takarót, hogy kizárja a fényt. Nagy sokára az ajtón

félrehúzták a kémlelőlyuk fedelét. Gordonnak sikerült arra

fordítania a fejét. A nyakizmai szinte csikorogtak. A

kémlelőlyukon át kék szemet látott és egy pufók, rózsaszínű

arc félkörét.

– Egy csésze teát? – kérdezte egy hang.

Gordon felült, és megint rettenetes émelygés fogta el. Fejét a

keze közé fogta, és felnyögött. A forró tea gondolata jól esett,

de tudta, ha cukrot tesznek bele, újból hányni fog.

– Kérek – mondta.

A rendőr kinyitott egy kisablakot, az ajtó felső részén beadott

egy vastag falú, fehér bögrét. Teát, cukorral. A rendőr

nagydarab, rózsás arcú ifjú volt, úgy huszonöt éves, az arca

kedves, a szempillája fehér, a mellkasa akár egy igásló

szügye. Jelentéktelen akcentussal, de közönséges

szófordulatokkal beszélt. Egy hosszú percig csak állt, és

méregette Gordont.

– Tegnap félennyire se volt rosszul – mondta végül.

– Most rosszul vagyok.

– Azért a tegnapi se volt kutya. Miért ütötte meg az

őrmestert?

– Megütöttem az őrmestert?

– Hogy megütötte-e? De még hogy! Az őrmester alaposan

bedühödött. Azt mondja nekem, fogja a fülét, így ni, és azt

mondja: – Ha ez az alak nem volna még ahhoz is részeg,

hogy megálljon a lábán, most bepancsolnék neki egy

rendeset. – Nyilvántartásba került minden. Ittasság és

garázdaság. Ha nem verekszik, akkor csak az „ittas és

magatehetetlen” szerepelt volna a jegyzőkönyvben.

– Meg tudja mondani, mennyit kapok ezért?

– Öt font vagy tizennégy nap elzárás. Az ügye Mr. Croom elé

kerül. Nagy szerencséje, hogy nem Mr. Walker elé. Ő egy

hónapot szabott volna ki, opció nélkül. Nagyon szigorú a

részegekkel. Antialkoholista.

Gordon belekortyolt a teába. Émelyítően édesnek érezte, de

átjárta a melege. Fölhajtotta. Ebben a pillanatban undok,

recsegő hangot hallott odakintről, nyilván az őrmesterét, akit

megütött:

– Hozd azt a fickót, de előbb mosdasd meg! Fekete Marcsa

fél tízkor indul.

A rendőr sietősen nyitotta a cellaajtót. Amint kilépett,

Gordon rosszabbul érezte magát, mint valaha, talán azért is,

mert a folyosón hűvösebb volt, mint a cellában.

Tett egy lépést, kettőt, és forogni kezdett vele a világ.

– Mindjárt hányok! – ordította. Megtántorodott, de kinyújtott

keze falat ért. A rendőr erős karja megtartotta. Mintha egy

korlátba kapaszkodna, Gordon rárogyott, kétrét görnyedve

sántikált. Aztán sugárban hányt.

Persze, a tea. Szerencsére a kőpadló szélén csatorna futott. A

folyosó végén, hiányzó derékszíja alatt csípőre tett kézzel

álldogált a bajszos őrmester, és undorral mérte végig

Gordont.

– Mocskos kis ficsúr! – morogta, majd elfordult.

– Na, gyerünk, öregfiú! – mondta a rendőr. – Mindjárt jobban

lesz.

Félig vezette, félig vonszolta Gordont egy nagy kőtálhoz a

folyosó végén, és segített neki derékig levetkőzni. Meglepően

kedves volt. Úgy bánt Gordonnal, mint kisgyerekkel a dajka.

Gordon erőt gyűjtött, hogy magára zúdítsa a jéghideg vizet,

majd kiöblítse a száját. A rendőr egy szakadt kendőt nyújtott

neki, hogy törölje magát szárazra, azután visszakísérte a

cellába.

– Most szépen itt marad, amíg Fekete Marcsa megérkezik. És

fogadjon meg egy tanácsot: amikor a bíró elé kerül, mondja

azt, hogy bűnösnek érzi magát és többet nem tesz ilyet. Mr.

Croom elnéző lesz.

– Hol van a gallérom és a nyakkendőm?

– Tegnap éjjel elvettük magától. Visszakapja, mielőtt a bíró

elé áll. Tudja, egyszer az egyik pasas fölkötötte magát a

nyakkendőjével.

Gordon leült a priccsre. Egy időre lekötötte a figyelmét, hogy

megszámolja, hány csempét lát a falon, aztán könyökét a

térdére támasztva, fejét a kezébe temette. Minden porcikája

sajgott, kihűlt, megdermedt de mindenekfölött – elfáradt.

Azt kívánta, bár elkerülhetné valahogy a fárasztó bírósági

ceremóniát. A gondolat is fárasztotta, hogy valami zötyögő

járgányon átszállítsák Londonon, végigvonszolják hideg

cellákon és folyosókon, vizsgálóbírók komor kérdésekkel és

prédikációkkal zaklassák. Semmi másra nem vágyott, csak

hogy egyedül maradhasson. Most azonban hangok

közeledtek, majd lépések dobogtak a folyosón. A

kémlelőablak kinyílt.

– Látogatói vannak – mondta a rendőr.

Gordont a látogatók gondolata is fárasztotta. Önkéntelenül

fölnézett: Flaxman és Ravelston nézett rá vissza. Rejtély,

hogy kerültek ide együtt, de Gordon a legcsekélyebb

kíváncsiságot sem érezte, hogy kiderítse. Fárasztották. Azt

kívánta, bár mennének el.

– Szevasz, öregfiú! – szólalt meg Flaxman.

– Te itt? – kérdezte Gordon fásultan, ellenségesen.

Ravelston szánalmasan festett. Kora reggel óta talpon volt, és

Gordont kereste. Életében először látott rendőrségi fogdát

belülről. Arca összerándult az undortól, amint végigmérte a

rideg, fehérre csempézett helyiséget, a sarokban a nyitott

vécével. Flaxman edzettebb volt efféle ügyekben. Megértően

kacsintott Gordonra.

– Láttam már rosszabbat is – közölte vidáman. – Adj neki egy

finom osztrigát, gyönyörűségeset okádik tőle! Tudod, hogy

néz ki a szemed, öregfiú? Mintha kivették, majd beverték

volna.

– Sokat ittam az éjjel – mondta Gordon, fejét a kezébe

temetve.

– Én is jártam már így, öregfiú.

– Idehallgass, Gordon – szólalt meg Ravelston. – Azért

jöttünk, hogy letegyük érted az óvadékot, de úgy látszik,

elkéstünk vele. Néhány perc múlva bíróság elé állítanak.

Átkozott színjáték lesz. Kár, hogy nem mondtál nekik hamis

nevet, mikor tegnap behoztak.

– Megmondtam volna nekik a nevem?

– Mindent megmondtál nekik. Bár ne engedtelek volna el a

szemem elől! Valahogy kisurrantál abból a házból, ki az

utcára.

– Az ám, öregfiú! Föl-le masíroztál a Shaftesbury Avenue-n,

és egy üvegből nyakaltál – tette hozzá Flaxman elismerően. –

De az őrmestert mégse kellett volna megütnöd! Veszekedett

bolondság volt! Meg kell mondanom, hogy Wisbeach mama

is a véredet akarja. Mikor a barátod ma reggel nála járt, és

elmondta neki, hogy egy éjszakát a sitten töltöttél, úgy

fogadta, mintha legalábbis gyilkoltál volna.

– Gordon, idehallgass! – szólt Ravelston.

Az arcán a jól ismert jelek elárulták, hogy feszeng. Már

megint pénzről lesz szó. Gordon fölpillantott. Ravelston a

távolba meredt.

– Figyelj!

– Igen?

– A pénzbírság. Jobb, ha rám hagyod. Elintézem.

– Nem, nem intézed el.

– Drága cimborám, téged leültetnek, ha nem teszem.

– A pokolba az egésszel. Nem érdekel.

Nem érdekelte. Ebben a pillanatban az sem izgatta volna, ha

egy egész évre leültetik. Persze, hogy ő maga nem tudja

kifizetni a bírságot. Meg se kellett néznie, tudta, hogy nem

maradt egy fillérje sem. Mindent odaadott Dorának, még

valószínűbb, hogy a lány vette el.

Újra elhevert a priccsen, háttal a barátainak. Mostani komor

és ázott hangulatában csak arra vágyott, hogy szabaduljon

tőlük. Megpróbálták szóra bírni, de semmire nem válaszolt,

így hát elmentek. Flaxman hangja vidáman dörgött a

folyosón. A prériosztriga elkészítésének részleteit ecsetelte

Ravelstonnak.

A nap hátralévő része nyomorultul telt. Nyomorúságos volt

az utazás Fekete Marcsán. A rabszállító leginkább egy

nyilvános vécére emlékeztetett, minden oldalán zárható kis

ketrecekkel, ahol a fogolynak alig jutott annyi hely, hogy

leüljön. Még nyomorúságosabb volt a várakozás a bírósági

fogdában, Ez a fogda pontos mása volt a rendőrséginek,

olyannyira, hogy még a fehér csempék száma is

megegyezett. Egyetlen dologban különbözött:

visszataszítóan mocskos volt. A levegő hideg és bűzös, szinte

belélegezhetetlen. A foglyok jöttek és mentek. Belökték őket

a cellába, egy vagy két óra múltán fölvitték őket a bíróságra,

aztán Díjra vissza, míg a bíró döntött a büntetésükről, vagy

új tanúkat idézett be. Egyszerre legalább öten-hatan

várakoztak, leülni csak a priccsre lehetett. A legrosszabb

azonban az volt, hogy szinte mindenki használatba vette a

vécét, ott, a szűk cella nyilvánossága előtt. Nem vehettek

mást. Nem vonulhattak félre. Ráadásul a förmedvény

öblítője sem működött tisztességesen.

Gordon egészen délutánig gyöngének, betegnek érezte

magát. Nem nyílt alkalma megborotválkozni, az arca

utálatosan borostás lett. Eleinte a priccs ajtóközeli sarkán

ücsörgött, olyan messze a vécétől, amennyire lehetett, nem

vett tudomást a többi fogolyról. Fárasztották és undorították.

Később, mikor a fejfájása alábbhagyott, halvány

érdeklődéssel kezdte szemlélni őket. Akadt köztük profi

betörő, egy csontos, szürke hajú férfi, akiről lerítt az

aggodalom, mi lesz, ha őt most bevarrják, mi lesz a

feleségével és a gyerekeivel. A vád ellene: „betörési

szándékkal ólálkodott” – elég halovány, de elítélik ezért is az

embert, ha már indult ellene hasonló eljárás. Föl s alá sétált,

idegesen csettintgetve jobb kezének ujjaival, mintha a sors

igazságtalansága ellen lázadna ilyen furcsa módon. Volt ott

egy süketnéma, bűzlött, mint a menyét, aztán egy középkorú

zsidó prémgalléros kabátban, kóser hentesek nagy cégének a

beszerzője. Meglépett huszonhét fonttal, minden városok

közül éppen Aberdeenbe ment, és kurvákra költötte a pénzt.

Neki is megvolt a maga bánata, mert szerinte neki a rabbi

előtt kell felelnie, nem a rendőrségen. Egy vendéglős

elsikkasztotta a karácsonyi klub pénzét. Termetes, szívélyes,

jómódúnak látszó, harmincöt körüli férfi, élénkvörös arccal,

élénkkék felöltőben – az a fajta ember, aki bukmékernek

állna, ha nem volna éppen kocsmáros. A rokonok tizenkét

font híján visszafizették a sikkasztott pénzt, a klubtagok

mégis vádat emeltek. Valami zavarta Gordont a férfi

tekintetében. Mindent feltűnő fesztelenséggel viselt, de a

tekintetében ott kísértett valami üres, bámész kifejezés,

mintha a beszélgetés szüneteiben ábrándozásba merülne.

Valamiért félelmetes látványt nyújtott. Csinos ruhában

feszített, rajta volt még az egy-két hónappal azelőtti

vendéglős élet csillogása, most mégis vége, talán

mindörökre. Mint minden londoni vendéglőst, őt is

markában tartotta a sörfőző, valószínűleg elárverezik az

összes bútorát, berendezéseit, és mire kijön a börtönből, se

vendéglője, se betevője nem marad.

A délelőtt gyászos lassúsággal telt. Dohányozni lehetett –

gyufát gyújtani nem, a szolgálatos rendőr adott tüzet a

kémlelőablakon át. Csak a kocsmárosnál volt cigaretta, neki

viszont duzzadt tőle az összes zsebe és szabadon osztogatta.

Jöttek és mentek a foglyok. Egy szakadt, koszos kis ember

jött, mozgóárusnak vallotta magát, egy fél órára hozták be,

mert akadályozta a forgalmat. Sokat beszélt, a többiek

gyanúsnak ítélték, és miután elvitték, egyhangúan

kijelentették, hogy „tégla”. A rendőrök, mondták, gyakran

tesznek a cellába fogolynak álcázott „téglát”, hogy

információt szerezzenek. Egyszer nagy izgalmat keltett, hogy

a szomszéd cellába egy gyilkost, vagy potenciális gyilkost

hoznak, a rendőr súgta meg a kémlelőablakon keresztül. A

tizennyolc éves suhanc hasba szúrta a „babáját”, akinek nem

sok esélye volt az életben maradásra. Másszor kinyílt a

kémlelőablak, és egy lelkész fáradt, sápadt arca nézett be

rajta. Megpillantotta a betörőt, és megviselten mondta: – Már

megint, Jones? – azzal ment is tovább. Az úgynevezett ebédet

déltájban szolgálták fel. Egy csésze tea és két szelet

margarinos kenyér. Ha valaki meg tudta fizetni, hozathatott

magának ennivalót. A vendéglősnek lefedett edényekben

hozták a jó ebédet, de nem volt étvágya, és szétosztotta a

javát. Ravelston is ott lézengett valahol a bíróság körül, de

nem ismerte eléggé a helyi viszonyokat ahhoz, hogy ételt

tudjon beküldetni Gordonnak. A betörőt és a vendéglőst

elvitték, majd az ítélethozatal után visszahozták őket, hogy

itt várjanak, amíg Fekete Marcsa értük jön. Mindketten kilenc

hónapot kaptak. A vendéglős arról kérdezgette a betörőt,

milyen is a börtön. Ismételhetetlen obszcenitással taglalták a

nők hiányát.

Gordon ügye fél háromkor került sorra, és oly gyorsan véget

ért, hogy nevetségesnek tetszett annyit várni rá. Később

egyáltalán nem tudott visszaemlékezni a tárgyalásra, csak a

bírói szék feletti címerpajzsot látta maga előtt. A bíró

átlagosan két ittas egyént intézett el egy perc alatt. „John

Smith ittas, magatehetetlen. Ittas volt? Igen. Hat shilling!

Vigyék! A következőt! „ Úgy sorjáztak a vádlottak padja

korlátjánál, mintha csak a jegyüket vennék át a pénztárban.

Gordon esetét azonban a szokásos harminc másodperc

helyett két egész percig tárgyalták, mert ő garázda módon

viselkedett, és az őrmesternek tanúsítania kellett, hogy

Gordon fültövön vágta és fattyúnak nevezte. Gordon

kihallgatása még némi szenzációt is keltett, rendőrségi

meghallgatásakor ugyanis költőnek vallotta magát. Nagyon

részeg lehetett, ha ilyesmit állított. A bíró gyanakvóan mérte

végig.

– Látom, költőnek mondja magát. Tényleg költő?

– Verseket írok – felelte Gordon barátságtalanul.

– Hm. Nos, úgy látszik, ettől még nincs tisztában a helyes

viselkedés alapszabályaival, ugyebár? Öt font vagy

tizennégy nap elzárás. A következőt!

Ennyi volt az egész. Valahol a terem hátsó sarkában mégis

fölfigyelt rá egy unatkozó firkász. A fal mellett egy

rendőrőrmester ült egy nagy könyv előtt, melybe az ittas

egyének büntetését jegyezte be, majd átvette a pénzt. Aki

nem fizetett, azt vitték vissza a cellába. Gordon maga is erre

számított. Már éppen beletörődött, hogy börtönbe megy.

Amikor azonban kilépett volna a teremből, kiderült, hogy

Ravelston vár rá, és már le is rótta helyette a bírságot.

Gordon nem ellenkezett. Hagyta, hogy Ravelston beültesse

egy taxiba, és elvigye a Regent’s Park-i lakásba. Mihelyt

megérkeztek, Gordon, forró fürdőt vett: nagyon ráfért az

elmúlt tizenkét óra tapadós mocska után. Barátjától kapott

borotvát, tiszta inget, pizsamát, zoknit, alsóneműt, sőt

Ravelston elment hazulról, hogy vegyen neki fogkefét.

Aggályos gondoskodással vette körül Gordont. Nem tudott

szabadulni a gondolattól, hogy az elmúlt éjjel eseményeinek

nagyrészt ő az okozója: a sarkára kellett volna állnia, és

hazacipelni barátját a részegség első jeleire. Gordon szinte

észre sem vette, mi mindent tesznek érte. Még az sem

zavarta, hogy Ravelston fizette ki helyette a bírságot. A

délután hátralevő részében egy karosszékben hevert a

kandalló előtt, és detektívregényt olvasott. Nem akart a

jövőre gondolni. Nagyon korán elálmosodott. Nyolckor

lefeküdt a vendégszobában, és aludt, mint a mormota kilenc

órán át.

Egészen másnap reggelig meg se kísérelte átgondolni a

helyzetét. Széles, kényelmes ágyban ébredt, puhább és

melegebb ágyban, mint valaha életében, és kotorászni

kezdett a gyufája után. Aztán eszébe jutott, hogy efféle

helyen nincs szükség gyufára a világossághoz, kinyúlt a

villanykapcsolóért, mely az ágy fejrészénél csüggött alá egy

zsinóron. Lágy fény öntötte el a szobát. Az ágy melletti

asztalkán szódásüveg állt. Gordon rájött, hogy még

harminchat óra után is rossz ízt érez a szájában. Ivott, aztán

körülnézett.

Furcsán érezte magát másvalaki pizsamájában és másvalaki

ágyában. Mintha semmi keresnivalója nem lenne itt – olyan

hely ez, ahova ő nem tartozhat. Bűntudat fogta el, hogy

luxuskörülmények között itt heverészik, miközben

tönkrement, egy fillérje sem maradt. Mert tönkrement, ahhoz

kétség sem fért. Tökéletes bizonyossággal tudta, hogy az

állásának búcsút mondhat. Isten tudja, mi vár rá. Az oktalan

dorbézolás emléke szörnyű élességgel rémlett föl az

agyában.

Minden részletre emlékezett az első melengető gintől Dora

őszibarack szín harisnyakötőjéig. Összerázkódott, ahogy

Dorára gondolt. Miért csinál ilyesmit az ember? A pénz,

megint a pénz! A gazdagok nem tesznek ilyet. A gazdagok

még a gaztetteiket is elegánsan hajtják végre. Ha valaki

nincstelen, azt se tudja, hogyan kell elköltenie, ha mégis

pénzhez jut. Őrjöngve szórja el, akár a partot érő matróz az

első bordélyban töltött éjszakán.

Tizenkét órát töltött a sitten. Még érezte a bírósági cella

ürülékszagát. A jövő ígérete. Ráadásul mindenki meg fogja

tudni, hogy lesittelték. Talán Angéla nénit és Walter bácsit ki

lehet hagyni belőle, de Júlia és Rosemary már biztos tudják.

Rosemary kibírja, de Júlia nyomorultul szégyellni fogja

magát. Júliára gondolt. A hosszú, sovány hátára, amint a

teáskészlet fölé hajol, jóságos, libára emlékeztető, legyőzött

arcára. Arra, hogy sohasem élt. Gyerekkorától áldozatokat

hozott – érte, a fiúért. Az évek során legalább száz fontot

kérhetett „kölcsön” tőle, és öt fontot sem volt képes

félretenni neki. A neki szánt pénzt képes volt elszórni egy

utcalányra!

Lekapcsolta a lámpát, hanyatt feküdt, teljesen éberen. Ebben

a pillanatban ijesztő élességgel látta önmagát. Leltárt

készített magáról és a tartozékairól. Gordon Comstock, a

Comstock család utolsó sarja, harmincéves, huszonhat foga

maradt, pénze nincs, állása nincs, kölcsönpizsamában fekszik

egy kölcsönágyban, nem vár rá más, mint kéregetés és

nyomor, és mögötte sincs más, mint válogatott ostobaságok.

Összes vagyona egy nyápic test és két viseltes ruhákkal teli

bőrönd.

Hétkor kopogtak Ravelston ajtaján. Álmosan a másik

oldalára fordult, és azt mondta: – Igen? – Gordon lépett be,

torzonborz alakja elveszni látszott a selyem pizsamában.

Ravelston ásítva föltápászkodott. Elméletben a proletárhoz

méltó hajnali hét óra jelentette számára az ébresztőt, a

gyakorlatban többnyire meg sem rezzent, amíg nyolc óra

tájban Mrs. Beaver, a takarítónő meg nem érkezett. Gordon

kisöpörte a szeméből a haját, és Ravelston ágyának végébe

ült.

– Idehallgass, Ravelston! Átkozott egy helyzet ez. Alaposan

átgondoltam. Pokoli nehéz lesz fizetni.

– Mi van?!

– El fogom veszíteni az állásomat. McKechnie nem

alkalmazhat azok után, hogy lesitteltek. Különben is tegnap

dolgoznom kellett volna. Talán egész nap ki se nyitott az

üzlet.

Ravelston ásított. – Minden rendben lesz. Az a kövér fickó –

hogy is hívják? Flaxman – fölhívta McKechnie-t, és azt

mondta neki, ledöntött az influenza. Biztos nagyon

meggyőzően csinálta. Negyvenfokos láz, meg ilyesmi. A

háziasszonyod persze tudja. De nem hiszem, hogy

elmondaná McKechnie-nek.

– Lehet, hogy bekerült a lapokba!

– Istenem! Még ez is! A takarítónő nyolckor hozza az

újságokat. De biztos, hogy beleteszik a részegeket? Csak

nem?!

Mrs. Beaver meghozta a Telegraphot és a Heroldot, de

Ravelston visszaküldte, hogy hozzon Mailt és Expresst is.

Gyorsan átfutották a rendőrségi híreket. Hála istennek!

Mégse „került be a lapokba”! Az igazat megvallva, miért is

került volna. Hiszen Gordon nem volt sem autóversenyző,

sem futballista. Viszont kicsivel jobban érezte magát, és

képes volt enni valamit reggelire, azután pedig Ravelston

távozott. Megegyeztek, hogy ellátogat az üzletbe, beszél Mr.

McKechnie-vel, tovább ecseteli Gordon betegségét, és

kipuhatolja a helyzetet. Ravelston egészen természetesnek

vette, hogy néhány napot arra vesztegessen, hogy kihúzza

Gordont a slamasztikából. Gordon álló délelőtt a lakásban

lézengett, és nyugtalanul gyújtott egyik cigarettáról a

másikra. Mire egyedül maradt, elhagyta a remény.

Ösztönösen érezte, McKechnie-nek hallania kellett a

letartóztatásáról. Ez nem olyasvalami, amit csak úgy el

lehetne titkolni. Elvesztette az állását, és kész. Lustán az

ablakhoz lépett, és kinézett. Sivár egy nap: a fehérszürke ég

mintha soha többé nem akarna kékre váltani. a csupasz fák

lassan hullatták könnycseppjeiket a csatornákba. A

szomszédos utcák egyikében gyászosan visszhangzott a

szenes kiáltása. Már csak két hét, és itt a karácsony! Vidám

dolog ilyenkor munka nélkül maradni! A gondolat mégsem

ijesztette, csak fárasztotta megint. A másnaposságra jellemző

letargia, a szemfenékre nehezedő nyomás mintha örökre

rátelepedett volna. Az a kilátás, hogy új munkát kell

keresnie, jobban fárasztotta, mint a szegénység gondolata. És

különben sem talál majd munkát. Manapság ez nem olyan

egyszerű. Süllyed majd lefelé, az állástalanok alvilágába, le,

isten tudja micsoda szegényházi mélységekbe, a mocsok, az

éhezés, a hiábavalóság közegébe. Most mégis leginkább az

járt a fejében, hogyan oldhatná meg a kérdést a legkisebb

hűhóval és a legkisebb erőfeszítéssel.

Ravelston egy óra felé tért vissza. Lehúzta és a székre

hajította a kesztyűjét. Fáradtnak, nyomottnak látszott.

Gordon egy pillantással fölmérte: a játszma véget ért.

– Tud róla? – kérdezte.

– Igen. Mindent tud, sajnálom.

– Na és kitől? Gondolom, az a Wisbeach nevű tehén

világosította fel.

– Nem, mégis bekerült az újságba. A helyi lapba. Abból tudta

meg.

– A pokolba! Erről megfeledkeztem.

Ravelston a felöltője zsebéből elővarázsolt egy példány

összehajtogatott Hampstead és Camden Városi Futárt. Ezt

járatták az üzletbe, mert Mr. McKechnie rendszerint ebben a

lapban hirdetett – erről feledkezett meg Gordon. Szétnyitotta

az újságot. Az áldóját! Micsoda szenzáció lett! Betöltötte a

teljes középső oldalt.

MEGBÍRSÁGOLTÁK AZ ANTIKVÁRIUS

SEGÉDJÉT

A BÍRÓ SZIGORÚ MEGROVÁSA

„BOTRÁNYOS KIHÁGÁS”

Majd két kolumna. Gordon soha nem tett és ezután sem

tehet szert ekkora hírnévre. Nagyon megszorulhattak az

újságnál, ha erre haraptak rá. Ezek a helyi lapok furcsán

értelmezik a patriotizmust. Olyan sóváran vágynak a helyi

hírekre, hogy a Harrow Roadon történt biciklibaleset bizton

nagyobb helyet kap, mint egy európai válság, és a

„Gyilkossággal vádolnak egy hampsteadi férfit” vagy a

„Megcsonkított csecsemő egy camberwelli pincében” jellegű

szalagcímek határozott büszkeséget sugallnak.

Ravelston leírta McKechnie-vel folytatott beszélgetését. Mr.

McKechnie majd ketté hasadt egyrészt a Gordon ellen

irányuló dühtől, másrészt attól az igyekezettől, hogy meg ne

bántson egy ilyen jó vevőt, mint Ravelston. Persze a

történtek után senki sem kívánhatja tőle, hogy visszavegye

Gordont. A botrány ártott az üzletnek, ráadásul jogosan

felháborították Flaxman telefonon rázúdított hazugságai.

Legjobban mégis az dühítette fel, hogy a segédje részegen

garázdálkodott. Ravelston szerint a részegség ténye egészen

kihozta a sodrából. Az volt a benyomása, hogy könnyebben

elnézte volna, ha belenyúl a kasszába. Ő maga persze

antialkoholista. Gordon ugyan nemegyszer eltűnődött rajta,

vajon nem zugivó-e, a derék skót hagyományok jegyében.

Az orra kellően vöröslött, de talán csak a tubákolástól.

Gordon mindenesetre benne volt a szószban, süllyedt,

legalább öt ölnyi mélybe.

– Wisbeach biztosan ragaszkodik a ruháimhoz, meg a

holmimhoz – mondta. – Kizárt dolog, hogy odamenjek érte.

Különben is tartozom neki egyheti lakbérrel.

– Emiatt ne aggódj. A lakbért, vagy más effélét elrendezem.

– Édes öregem, mégsem hagyhatom, hogy te fizesd ki a

lakbéremet!

– Már hogy a pokolba ne! – Ravelston elvörösödött.

Szánalmasan meredt a távolba, aztán hirtelen kitört belőle,

amit el kellett mondania. – Idefigyelj, Gordon, rendbe kell

hoznunk a dolgokat. Egyszerűen itt maradsz, amíg az ügy el

nem csitul. A pénzre meg az ilyesmire ne legyen gondod. És

azt se hidd, hogy nyűg vagy a nyakamon, mert nem.

Különben is csak addig tart az egész, míg új állást nem

találsz.

Gordon rosszkedvűen elfordult, kezét zsebre vágta. Persze,

ezt is látta előre.. Tudta, hogy nem fogadhatja el, nem akarja

elfogadni, mégsem elég bátor a visszautasításhoz.

– Nem szándékszom rajtad élősködni – mondta

barátságtalanul.

– Az ég szerelmére, ne mondj ilyeneket! Különben is hova

mennél innen?

– Nem tudom – gondolom, a híd alá. Ahová való vagyok.

Minél előbb, annál jobb.

– Marhaság! Itt maradsz, amíg nem találsz másik munkát.

– Az égvilágon sehol sincs munka. Egy évbe is beletelhet,

mire találok valamit. És nem akarok találni.

– Nem szabad így beszélned! Előbb-utóbb találni fogsz.

Valami majd csak adódik. Élősködésről pedig az ég szerelmére

ne beszélj! Barátok közti egyezségről van szó. Ha nagyon

akarod, mindent visszafizethetsz egyszer.

– Igen – egyszer!

Végül mégis hagyta magát meggyőzni. Tudta, hogy előbb-

utóbb hagyja magát meggyőzni. Ott maradt a lakásban, és

engedte, hogy Ravelston elmenjen a Willowbed Roadra,

kifizesse a lakbérét, és elhozza a két bőröndjét – még abba is

beleegyezett, hogy Ravelston további két fontot

„kölcsönözzön” váratlan kiadásokra. Nehéz szívvel, de

engedett. Ott élt – ott élősködött Ravelston nyakán. Hogy

lehet így köztük ismét valódi barátság? Ráadásul, a lelke

mélyén egyáltalán nem vágyott segítségre. Azt akarta, hogy

Fagyják magára. A híd alá vágyott, jobb gyorsan odajutni, és

túlesni rajta. Mégis ott ragadt Ravelstonnál, pusztán azért,

mert nem volt elég bátorsága másképp cselekedni.

Az álláskeresés persze tényleg reménytelen vállalkozás. A

semmiből munkát teremteni még a gazdag Ravelston sem

képes. Gordon előre tudta, hogy könyvszakmában hiába

kereskedik. A következő három napon lejárta a lábát,

könyvkereskedőtől könyvkereskedőig vándorolt, de hiába.

Összeszorított foggal járt üzletről üzletre, bemasírozott, kérte

az üzletvezetőt, majd három perccel később, emelt fejjel

masírozott kifelé. Mindenütt ugyanazt a választ kapta: nincs

üresedés. Néhány helyen kerestek ugyan kisegítőt

karácsonyi hajrá idejére, de Gordon erre nem látszott

alkalmasnak. Nem volt sem csinos, sem szolgálatkész

szakadtan öltözött, és előkelő kiejtéssel beszél. Egyébként is,

az első néhány kérdés után kiderült, hogy részegeskedés

miatt kirúgták az előző munkahelyéről. A harmadik nap

végére föladta. Tudta, hogy semmi értelme. Valójában csak

Ravelston megnyugtatására mímelte, hogy állást keres.

Esténként fájós lábbal és a sorozatos visszautasításoktól

elkeseredetten tért vissza a lakásba. Mindenhol gyalog ment,

hogy minél kevesebbet költsön a barátja két fontjából. Mire

hazaért, Ravelston is éppen megjött az irodából, a kandalló

előtti karosszékek egyikében ült, a térdén terjedelmes

hasáblevonat. Mikor Gordon belépett, felnézett, és

rendszerint megkérdezte:

– Sikerült?

Gordon nem válaszolt. Ha megtette volna, nyílván súlyos

káromkodások csúsznak ki a száján. Rá se nézet Ravelstonra,

bevonult a hálószobájába, lerúgta a cipőjét, és végigvágta

magát az ágyon. Gyűlölte önmagát. Miért jött vissza? Milyen

jogon tér vissza és élősködik Ravelstonon, mikor többé

eszében sincs munkát keresni? Kint kellett volna maradnia

az utcán, ott aludni a Trafalgar téren, koldulni – bármit. De

még nincs bátorsága szembenézni az utcával. A meleg, a

menedék tudata visszahúzta. Kezét a feje alá tette, az apátia

és az önutálat vegyes érzése kínozta. Mintegy fél ara múlva

meghallotta az ajtócsengőt, és azt is, hogy Ravelston indul

ajtót nyitni. Talán az a szuka Hermione Slater. Ravelston

néhány napja bemutatta Gordonnak, a lány úgy bánt vele,

mint egy féreggel. Egy pillanattal később kopogtak a

hálószobája ajtaján.

– Mi az? – kérdezte Gordon.

– Látogatód jött – felelte Ravelston.

– Nekem?

– Igen. Gyere át a másik szobába!

Gordon átkozódva, lomhán tápászkodott. A másik szobában

Rosemary várta. Félig-meddig persze számított rá, mégis

megviselte a látása. Tudta, miért jött: együttérzésből,

sajnálatból, vagy azért, hogy szemére hányja, mit tett – olyan

mindegy. Csüggedt, fásult állapotában nem kívánt

semmilyen erőfeszítést tenni, hogy beszéljen vele. Csak azt

akarta, hogy hagyják egyedül. Ravelston viszont örült

Rosemarynek. Egyetlen találkozásuk alkalmával

rokonszenvesnek találta, és úgy vélte, képes felvidítani

Gordont. Átlátszó ürüggyel lement tehát az irodába, és

magukra hagyta kettejüket.

Egyedül maradtak, de Gordon nem mozdult, hogy átölelje. A

kandalló előtt állt, zsebre dugott kézzel, Behúzott nyakkal,

lába Ravelston túlságosan is nagy papucsában. Rosemary

tétován lépett feléje, még a kalapját, báránybőr galléros

kabátját sem vette le. Fájt Gordont így látni. Egyetlen hét

alatt jelentősen leromlott. Máris magán viselte az állása

vesztett férfi eltéveszthetetlen jegyeit: ágrólszakadt

csellengőnek látszott. Arca lesoványodott, a szeme alatt

karikák. Az is nyilvánvaló volt, hogy aznap még nem

borotválkozott.

Rosemary Gordon karjára tette a kezét, kicsit sután, mint

általában az a nő, aki akarata ellenére, de mégis megteszi az

első lépést.

– Gordon...

– Nos?

Szinte barátságtalanul hangzott. A következő pillanatban a

karjában tartotta Rosemaryt. De a lánynak kellett megtennie

az első lépést. A feje Gordon mellén nyugodott, és lám,

minden erejére szüksége volt, hogy megbirkózzon a szemébe

gyűlő könnyekkel. Gordont rettenetesen fárasztotta. Olyan

sokszor megríkatta már. Nem akarta, hogy sírjanak miatta.

azt akarta, hogy hagyják békén. Egyedül a csalódottságával,

a rosszkedvével. Karjában tartotta lányt, egyik kezével

gépiesen cirógatta a vállát, miközben nem érzett mást, csak

fásultságot. Megnehezíti a helyzetét azzal, hogy idejött. Rá a

mocsok, a hideg, az éhezés vár, az utca, a szegényház, a

börtön. Emiatt kell megacéloznia magát. Képes is lesz rá,

csak: hagyják magára, és ne fertőzzék ide nem illő

érzésekkel.

Kicsit ellökte magától a lányt. Rosemary most is, mint

mindig, gyorsan összeszedte magát.

– Gordon, drágám! Annyira sajnálom!

– Mit sajnálsz?

– Hogy elvesztetted a munkádat és mindent. Olyan

boldogtalannak látszol.

– Nem vagyok boldogtalan. Az ég szerelmére, csak ne

sajnálj!

Kiszabadította magát a lány karjából. Rosemary levette a

kalapját, és egy székre dobta. Határozott céllal jött. Ki kellett

mondania valamit, amit éveken át, lovagiasságból, nem

mondott ki. Most eljött az ideje, és nyíltan kell előrukkolnia

vele. Nem természete kerülgetni a lényeget.

– Gordon, megtennél valamit a kedvemért?

– Mit?

– Visszamennél az Új Albionhoz?

Hát ezért jött! Tudhatta volna. Most kezdi gyötörni, mint a

többiek. Csatlakozik azokhoz, akik eddig is azzal

aggasztották, azzal kínozták, hogy „boldogulnia” kell. Mi

mást várt volna tőle? Minden nő ezt tenné. A csoda, hogy

Rosemarytől ez idáig nem hallott ilyesmit. Visszamenni az

Új Albionhoz! Életének egyetlen fontos lépése az volt, amikor

otthagyta őket. Ha úgy tetszik, ez volt az ő vallása, távol

tartani magát a pénz mocskos világától. Ebben a pillanatban

mégsem emlékezett tisztán egyetlen okra sem, miért is

hagyta ott az Új Albiont. Mindössze annyit tudott, hogy nem

megy vissza, ha rászakad is az ég, és már előre fárasztotta a

várható vita.

Megrántotta a vállát, és elfordította a fejét.

– Az Új Albion nem venne vissza – felelte kurtán.

– De igen. Emlékszel rá, mit mondott Mr. Erskine?

Ennek csak két éve. És jó reklámszövegíróra mindig szükség

van. Az irodában mindenki azt mondja. Biztosan tudom, ha

odamész, adnak neked munkát. És legalább heti négy fontot

fizetnének.

– Heti négy fontot! Remek! Abból már fikuszt is vehetek,

ugye?

– Gordon, ezzel ne viccelődj!

– Nem viccelek. Komolyan beszélek.

– Úgy érted, nem vagy hajlandó visszamenni, akkor sem, ha

munkát ajánlanak?

– Nem, a következő ezredévben. Akkor sem, ha heti ötven

fontot fizetnek.

– De miért? Miért?

– Már elmondtam neked, miért – felelte elnyűtten.

Rosemary tehetetlenül meredt rá. Hát minden hiába. Ez a

pénzdolog mindig ott áll közöttük – ezek az értelmetlen

skrupulusok, amelyeket sohasem értett meg, de elfogadott,

mert Gordonhoz tartoztak. Érezte annak nőnek minden

tehetetlen haragját, aki azt tapasztalja, hogy egy elvont

gondolat győz a józan ész fölött. Milyen őrjítő, hogy képes

csak azért lecsúszni, mert elvei vannak! Majdnem dühösen

mondta:

– Nem értelek, Gordon, most tényleg nem. Itt állsz, munka

nélkül, éhezni fogsz, ha így folytatod, és mégsem fogadod el

az állást, holott szinte könyörögnek, tedd meg!

– Igazad van. Nem fogadom el.

– Valamilyen állásra úgyis szükséged van, nem?

– Valamilyenre igen, de nem jó állásra. Isten tudja hányszor

elmagyaráztam. Előbb-utóbb találok valamit. Olyasfélét,

mint az előző.

– Szerintem, te nem is próbálkozol, vagy tévednék?

– Igenis, próbálkozom. Ma egész nap könyvkereskedőknél

házaltam.

– És ma még nem is borotválkoztál! – folytatta Rosemary, aki

nőhöz méltó fürgeséggel váltott témát.

Gordon végigsimított az állán. – Ami azt illeti, mintha

tényleg nem borotválkoztam volna.

– És még elvárod az emberektől, hogy állással kínáljanak! Jaj,

Gordon!

– Ugyan, mit számít? Túl vesződséges naponta

borotválkozni.

– Hagyod magad szétesni – mondta Rosemary keserűen. –

Mintha nem is akarnál erőfeszítést tenni. Egyszerűen el

akarsz süllyedni!

– Nem tudom. Talán. Inkább süllyedni, mint emelkedni.

Vitatkoztak. Rosemary először beszélt így Gordonnal.

Megint könnyek szöktek a szemébe, de megint legyűrte őket.

Mielőtt idejött, megesküdött, hogy nem fog sírni. A szörnyű

az volt, hogy a könnyei nem elkeserítették, csak fárasztották

Gordont. Mintha nem lett volna képes többé az

együttérzésre, a lelke legbelsejében valami mégis

megmozdult. Bárcsak Rosemary magára hagyná! Magára,

csak magára! Hogy megszabadulhasson kudarcának kínzó

tudatától, hogy szabadon süllyedhessen, egyre lejjebb, olyan

csendes világok mélyére, ahol többé nem létezik sem pénz,

sem erőfeszítés, sem erkölcsi kötelesség. Végül otthagyta

Rosemaryt, bement a vendégszobába. Veszekedtek, igen, ez

volt az első, valóban komoly veszekedésük. Hogy végzetes

lesz-e, még nem tudta. E pillanatban nem is érdekelte.

Becsukta maga mögött az ajtót, és cigarettázva elhevert az

ágyon. Ki kell jutnia innét, mégpedig minél gyorsabban!

Reggel szedi a sátorfáját. Nem élősködik tovább

Ravelstonon. Nem zsarolja tovább a méltóság isteneit! Le, le,

a sárba – le az utcára, a szegényházba, a börtönbe! Csak ott

lelhet végre békességet.

Ravelston egyedül találta Rosemaryt, amikor visszajött: a

lány éppen távozni készült. Köszönt, majd váratlanul

visszafordult, és a férfi karjára tette a kezét.

Úgy érezte, elég jól ismeri ahhoz, hogy a bizalmába fogadja.

– Mr. Ravelston, kérem, megpróbálná rávenni Gordont, hogy

szerezzen magának munkát?

– Megteszem, ami tőlem telik. Nem lesz könnyű. Azért azt

hiszem, hamarosan menni fog.

– Félelmetes őt ilyen állapotban látni. Szétesőben van. És

közben egész idő alatt ott vár rá egy állás, egy igazán jó állás,

amit könnyedén megkaphatna, ha akarna. Az a baj, hogy

nem akarja.

Beszélt Ravelstonnak az Új Albionról. Ravelston az orrát

dörgölte.

– Igen. Bevallom, hallottam róla. Megbeszéltük a dolgot,

mikor otthagyta őket.

– De ugye nem gondolja, hogy helyesen cselekedett? –

kérdezte, miközben jól sejtette, hogy Ravelston helyeselte Gor-

don döntését.

– Hát... tényleg nem volt bölcs döntés. De azért sok igazság

van abban, amit Gordon mond. A kapitalizmus velejéig

romlott, és kívül kell maradnunk rajta... legalábbis ő így

gondolkodik. Nem túl gyakorlatias, de ép gondolat.

– Elméletnek jó, megértem. De ha egyszer nincs munkája, ezt

meg megkaphatná, ha akarná – akkor, ugye tényleg nem

gondolja komolyan, hogy jogában áll visszautasítani?

– A józan ész szempontjából nem, de elvi okokból… nos,

igen.

– Ó, az elvi okok! Mi nem engedhetjük meg magunknak,

hogy elveink legyenek, mi, és a hozzánk hasonlók! Ez az,

amit Gordon nem akar megérteni.

Gordon nem távozott másnap reggel. Az ember elhatároz

effélét, meg is akarja tenni, de amikor elérkezik az idő, a

hideg reggeli fényben valahogy minden másképpen történik.

Csak még egy napot marad, mondta magának, aztán ismét

„csak egy napot”, míg öt hosszú nap el nem telt Rosemary

távozása után, Gordon még mindig ott lebzselt, élt Ravelston

nyakán, és álláslehetőségnek a szikráját se látta, se közel, se

távol. Még mindig úgy tett, mintha próbálkozna, de csak

becsületből. Útnak indult, hogy órákon át könyvtárakban

lebzseljen, aztán hazatért, hogy elheverjen a vendégszoba az

ágyán, felöltözve, épp csak a cipőjét vetve le, cigarettáról

cigarettára gyújtva. A tehetetlenség és az utcától való félelem

tartotta ott, és éppen ezért volt ez az öt nap

elmondhatatlanul, átkozottul szörnyű. Nincs is rémesebb

dolog a világon, mint másvalaki házában élni, a kenyerét

enni, és semmit nem adni cserébe. És talán az a legrosszabb

az egészben, ha a jótevőd egy pillanatra sem ismeri el, hogy a

jótevőd. Ravelston tapintata felülmúlhatatlan volt. Előbb

elpusztult volna, mintsem beismerje, hogy Gordon rajta

élősködik. Kifizette Gordon büntetését, a lakbértartozását,

eltartja egy hete, még két fontot is adott neki, de mindez

semmiség, barátok közti egyezség, Gordon is megtenné

ugyanezt érte. Gordon időről időre gyönge kísérleteket tett a

menekülésre, mind ugyanúgy végződött.

– Idehallgass, Ravelston! Képtelen vagyok tovább itt

maradni. Épp elég ideig eltartottál. Holnap reggel eltűnök.

– Édes öregem! Gondolkozz józanul! Hiszen nincs egy... – És

nem, Ravelston még most, mikor Gordon nyilvánvalóan a

tönk szélén táncolt, még most sem volt képes kimondani:

„Nincs egy vasad sem!” Az ember nem mond csak úgy

ilyesmit. Inkább kitalált helyette mást:

– Mégis, hova mennél lakni?

– Isten tudja. Nem érdekel. Vannak helyek, ahol lehet ágyat

bérelni. Maradt néhány shillingem.

– Ne légy már ekkora szamár! Sokkal jobb, ha itt maradsz,

amíg nem találsz munkát.

– Mondom, hogy az hónapokba telhet. Addig nem

maradhatok.

– A pokolba is, öregem! Nekem jó, ha itt vagy.

A lelke mélyén persze nem lehetett neki olyan jó. Miért is lett

volna? Lehetetlen helyzet. Mindig érződött köztük valami

feszültség. Így van ez, ha az egyik ember a másikból él.

Bárhogyan is álcázzák, rémes dolog a jótékonyság, az adó és

kapó között valami rossz érzés támad, majdhogynem titkos

gyűlölet. Gordon tudta, a barátsága Ravelstonnal már sosem

lesz a régi. Akármi történik ezután, ennek az ördögi

időszaknak az emléke mindig közéjük áll majd. Függő

helyzetének tudata, hogy nyűg, útban van, nemkívánatos

személy, se éjjel, se nappal nem hagyta el. Az étkezéseknél

alig vett magához valamit, nem szívta Ravelston cigarettáját,

de a tőle kapott pénz maradékán vett magának cigarettát.

Soha meg nem gyújtotta volna a szobájában a gázt.

Legszívesebben láthatatlanná vált volna. A lakásban és az

irodában naponta megfordultak emberek. Mindannyian

látták Gordont, és tisztában voltak a helyzetével. Ravelston

megint egy potyázót ajnároz, mondták Még a szakmai

féltékenység árnyalatát is felfedezte az Antikrisztus

sleppjének egynémely tagjában. Hermione Slater háromszor

jelent meg azon a héten. Az első találkozásból okulva

Gordon elmenekült a lakásból, mihelyt a hölgy megjelent,

egy alkalommal, mikor este érkezett, jóval éjfél utánig kellett

az utcán maradnia. Mrs. Beaver, a takarítónő is „átlátott”

Gordonon. Ismerte a fajtáját. Még egy a semmirekellő „író

urak” közül, akik szegény Mr. Ravelstonon élősködnek. Így

aztán a maga nem túl kifinomult módján igyekezett Gordon

életét megnehezíteni. Kedvenc módszere a „seprű-serpenyő”

volt: – Most itt kell rendet raknom, Mr. Comstock, ha nem

bánja – mondta bármelyik szobára, ahol éppen letelepedett.

A végén azonban váratlanul, és anélkül hogy a kisujját

mozdította volna, Gordon mégis munkát kapott. Egy reggel

levél jött Mr. McKechnie-től. Az öregúr sajnálkozott –

annyira persze nem, hogy visszavegye Gordont, de azért

eléggé ahhoz, hogy másik munkát ajánljon neki. Közölte,

hogy egy bizonyos Mr. Cheeseman, egy lambethi

könyvkereskedő segédet keres. Abból, amit írt, kiderült, ha

Gordon pályázik, megkapja a munkát, persze az is

nyilvánvaló volt, hogy valami bűzlik az állás körül. Gordon

nemigen hallott eddig Mr. Cheesemanről, pedig a

könyvszakmában mindenki ismer mindenkit. A lelke mélyén

ez a fordulat is fárasztotta. Nem akarta igazán a munkát.

Egyáltalán nem akart többé dolgozni, süllyedni akart,

erőfeszítésre képtelenül, süllyedni le, a sárba. Viszont nem

akart csalódást okozni Ravelstonnak, azok után, amit érte

tett. Még aznap délelőtt elindult hát Lambethbe, hogy

érdeklődjön az állás felől.

Az üzlet a Waterloo Roadon állt. Vacak, nyomorúságos kis

hely, a megkopott aranybetűk nem a Cheeseman, hanem az

Eldridge nevet hirdették. Az ablakban azonban hevert

néhány borjúbőrbe kötött fólió és néhány tizenhatodik

századi térkép, melyekről Gordon úgy vélte, értékesek

lehetnek. Mr. Cheeseman láthatólag a „ritkaságokra”

specializálódott. Gordon összeszedte minden bátorságát, és

belépett.

Az ajtócsengőre egy apró, gonosz ábrázatú teremtmény

kecmergett elő az üzlet mögötti irodából. Sűrű szemöldöke

alól, tolakodó rosszindulattal fürkészte Gordont. A szavakat

kurtán-furcsán ejtette, mintha félbeharapta volna mindet,

mielőtt engedte volna, hogy kibukjon a száján. – M’t t’hetek

‘nért? – valahogy így hangzott a mondókája. Gordon

elmagyarázta, miért jött. Mr. Cheeseman jelentőségteljes

pillantást vetett rá, majd szavait továbbra is elharapva így

szólt:

– Aha, Comstock, ‘ha! ‘re jöjjön! Ide, ‘z irodámba. M’r

vártam.

Gordon követte. Mr. Cheeseman külseje semmi jót nem ígért,

kissé torz termete még törpének is apró, haja koromfekete. A

törpe embernek általában arányos a törzse és hozzá

aránytalanul rövidek a végtagjai. Mr. Cheesemannal fordítva

állt a helyzet. A lába átlagos volt, de testének felső része

akkorára zsugorodott. hogy az ülepe szinte a lapocka alól

ugrott ki. Ettől aztán járás közben ollóra emlékeztetett. Erős,

csontos váll, óriási, csúnya kéz, a fej tolakodó, mozdulatai

hirtelenek. Ruházata felöltötte a nagyon régi és nagyon

piszkos ruhák merev, sajátosan fénylő állagát. Éppen

beléptek az irodába, amikor ismét megszólalt a csengő:

vásárló érkezett, kezében a hatpennys dobozból kiemelt

könyv és egy félkoronás. Mr. Cheeseman nem a kasszába

nyúlt a visszajáróért – kassza ugyanis láthatólag nem volt –,

hanem deréktájról, ruhája titokzatos bugyraiból, elővarázsolt

egy erősen zsíros bőrerszényt. Az erszény szinte elveszett

óriási kezében, de mintha szándékosan úgy is fordította

volna, hogy a tartalmát ne lássák.

– Sz’retem, ha a pénz’m a zs’bemben van – magyarázta, míg

az irodába léptek, és a plafonra meresztette a szemét.

Világossá vált, hogy Mr. Cheeseman azért harapja el a

szavakat, mert úgy gondolja, pénzbe kerülnek, tehát nem

pazarolhatók. Az irodában aztán addig beszélgettek, amíg ki

nem csikarta Gordonból, hogy részegeskedés miatt

bocsátották el. Ami azt illeti, már mindent tudott az ügyről.

Mr. McKechnie beszélte el, akivel néhány nappal azelőtt egy

árverésen találkozott. Hegyezte a fülét, mert éppen segédet

keresett, az olyan segéd pedig, akit kirúgtak

részegeskedésért, nyilván kevesebbért is elszegődik. Gordon

tisztán látta, hogy a részegséget fegyverként szándékoznak

felhasználni ellene. Azért Mr. Cheeseman mégsem

viselkedett barátságtalanul. Az a fajta ember volt, aki

becsapja a másikat, ha teheti, és erőszakos, ha hagyják, de aki

a maga kissé lekezelő, ám kedélyes módján, meg is becsüli

embertársát. Azonnal bizalmába avatta Gordont, beszélt az

üzletmenetről, és elégedett kuncogással ecsetelte a saját

ravaszságát. Sajátosan kuncogott, szája sarka felfele görbült,

annyira, hogy óriási orra szinte belesüppedt.

Elmondta Gordonnak, nemrégiben új ötlete támadt egy

jövedelmező melléküzletággal kapcsolatban. Be akar indítani

egy kétpennys kölcsönző rendszert, de elkülönítve az

üzlettől, nehogy a „ritkaságokra” vágyó előkelőbbeket

elriassza az alacsonyabb rendű közeg. Ezért nem messze

innen kibérelt egy másik helyet, amit ebédszünetben

mindjárt Gordonnak is megmutatott. Jócskán bent jártak a

sivár kis utcában, egy legyektől hemzsegő hentesüzlet és egy

helyre temetkezési vállalkozó között. A temetkezési

vállalkozó kirakatába elhelyezett hirdetések felkeltették

Gordon figyelmét. Manapság már két font tízért föld alá

dugják az embert. Sőt, részletre is eltemettetheted magad. A

hamvasztást is reklámozzák: „Diszkrét, higiénikus és olcsó”.

Az üzlethelyiség egyetlen szűk szobából állt, egy cső alakú

képződményből, mely nem volt szélesebb a falába vágott

ablaknál, bútorzata egy ócska asztal, egy szék és a katalógus.

A frissen festett polcok üresen várakoztak. Gordon egy

pillantással felmérte, ez semmiben sem hasonlít majd a Mr.

McKechnie-féle könyvtárhoz, melyet felügyelt. Mr.

McKechnie könyvtára nagyjából értelmiségi ízlésre vallott.

Nem süllyedt mélyebbre Dellnél, akadt benne Lawrence és

Huxley. Ez itt viszont az olcsó, silány kis könyvtárak egyike

lesz („gombakönyvtár” néven ismerik), mely London

különböző szögleteiben felbukkan, és kifejezetten a

tanulatlan közönséget célozza meg. Az efféle könyvtárban

véletlenül sem találni olyan könyvet, melyről valaha is

kritikát írtak, vagy amelyről civilizált ember valaha is hallott

volna. Az ilyesmit ócskább cégek adják ki, és zugfirkászok

állítanak elő belőle körülbelül évente négyet, olyan gépiesen,

ahogy mások a kolbászt, csak kevesebb hozzáértéssel. Az

eredmény: regénynek álcázott négypennys fércművek, a

könyvtár tulajdonosa fillérekért hozzájuk juthat. Mr.

Cheesman elmagyarázta, hogy még nem rendelte meg a

könyveket. Úgy beszélt a „könyvrendelésről”, mint más

arról, hogyan rendelt egy tonnányi szenet. Azt mondta,

ötszáz válogatott címmel kezd. A polcokat már rendszerezte:

„Szex”, „Krimi”, „Vadnyugat” és ehhez hasonló

címszavakkal.

Felajánlotta Gordonnak az állást. Végtelenül egyszerű

munka. Az ember azzal tölt napi tíz órát, hogy kiadja a

könyveket, elveszi a pénzt, és elkapja a legszemtelenebb

könyvtolvajokat. A fizetés, tette hozzá méricskélő

oldalpillantással, heti harminc shilling.

Gordon azon nyomban elfogadta az ajánlatot. Mr. Cheesman

talán csalódott is. Bizton számíthatott némi vitára, és

örömmel emlékeztette volna Gordont arra, hogy a koldus

nem válogathat. Gordon azonban elégedett volt. Ez a

megfelelő állás. Az ilyennel nincs gond, mert itt nincs helye

becsvágynak, erőfeszítésnek, reménynek. Tíz shillinggel

kevesebb, tíz shillinggel közelebb a mocsárhoz. Ezt akarta.

„Kölcsönvett” még két fontot Ravelstontól, és heti nyolc

shillingért kibérelt egy bútorozott szobát, a Lambeth közzel

párhuzamos, mocskos kis utcában.

Mr. Cheesman megrendelte az ötszáz válogatott címet, és

Gordon december huszadikán munkába állt. Ez éppen a

harmincadik születésnapja volt.

X.

A FÖLD ALÁ, A FÖLD ALÁ! LE A FÖLD BIZTONSÁGOS, PUHA

MÉHÉBE, ODA, AHOL NINCS ÁLLÁSKERESÉS ÉS ÁLLÁSVESZTÉS,

NINCSENEK ROKONOK ÉS BARÁTOK, NINCS REMÉNY, FÉLELEM,

BECSVÁGY, TISZTESSÉG, KÖTELESSÉG – SENKI NEM AKAR TŐLED

SEMMIT. ERRE VÁGYOTT.

Nem a halálra, a halál fizikai valóságára. Furcsa érzés volt.

Nem hagyta el, amióta a rendőrségi cellában ébredt. A

részegség utáni szokásos gonosz, lázadó hangulat nála

állandósult. Az az átkozott éjszaka kijelölte életének egy új

szakaszát. Meglepő váratlansággal húzta lefelé. Előtte is

harcolt ugyan a pénz törvénye ellen, de ugyanolyan erővel

ragaszkodott kevéske maradék méltóságához. Most azonban

éppen ez a méltóság késztette arra, hogy meneküljön. Le

akart merülni a mélybe, oda, ahol már nem számít a

méltóság, el akarta vágni önbecsülése szálait, hogy

alámerüljön – hogy elsüllyedjen, ahogy Rosemary mondta.

Az agyában mindez a föld alatt gondolatához kapcsolódott.

Szívesen gondolt az elveszett emberekre, az alvilágiakra,

csavargókra, koldusokra, bűnözőkre, prostituáltakra. Az egy

jó világ, ahol ők tanyáznak, áporodott vackukon és

odúikban. Szívesen gondolt rá, hogy a pénz világa alatt, ott a

nagy, lompos alvilág, ahol nincs jelentősége sem a

kudarcnak, sem a sikernek. Ebben az árnyékkirályságban

mindenki egyenlő. Ide kívánkozott, a becsvágyon aluli

világba. Megnyugtatta, ha Dél-London füstösen terpeszkedő

nyomornegyedeire gondolt, erre a kietlen, végeláthatatlan

vadonra, melybe örökre beleveszhet az ember.

Ez a munka pontosan, vagy majdnem pontosan olyan volt,

amilyet kívánt. Lambeth homályos, téli utcáin, ahol a

teafüggők szépiaarca sodródott a ködben, az ember átélhette

az alámerülést. Itt elvesztette a kapcsolatot pénzzel és

kultúrával egyaránt. Nem akadt értelmiségi vásárló, akinek

el kellett volna játszani az értelmiségit, senki nem

kérdezhette meg a jól menők tapintatlanságával: – Hát maga

mit keres itt ennyi ésszel és ilyen neveltetéssel?! – Az ember a

nyomornegyed része lett, és mint ilyen, magától értetődő. A

fiatalemberek, a fiatal lányok, és a nyúzott, középkorú

asszonyok, akik a könyvtárba jártak, aligha vették észre,

hogy Gordon tanult ember. Ő volt „a könyvtáros pasas”,

gyakorlatilag egy közülük.

Maga a munka hihetetlenül értelmetlennek bizonyult.

Gordon ott ült napi tíz órát, csütörtökönként hatot, kiadta és

följegyezte a könyveket, beszedte a kétpennyket. Közben az

olvasáson kívül semmi teendője nem akadt. Az elhagyatott

utca nem kínált látnivalót. A nap fő eseménye az volt,

amikor a szomszéd temetkezési vállalkozó elé beállt a

halottaskocsi. Gordon érdeklődését felkeltette, hogy az egyik

lóról részben lekopott a festék, a szőre lassan furcsa,

lilásbarna árnyalatot öltött. Ha nem járt nála kuncsaft, az idő

nagy részében a sárgakötésű szemetet olvasta: a könyvtár

anyagát. Az efféle könyvekből óránként egyet el lehet

olvasni. Illettek a hangulatához. Ezek a „kétpennysek” remek

„kiutat” kínálnak az irodalomból. Semmi nem ró ilyen

csekély terhet az értelemre, még a film is követel valamelyes

erőfeszítést. Ezért aztán, amikor ki-ki különböző műfajú

könyveket keresett: szexet, krimit, vadnyugati vagy

romantikus történetet (nagyon romantikusat), Gordon

mindig készen állt a szakértő válasszal.

Mr. Cheeseman nem volt rossz munkaadó, ha az alkalmazott

megértette, a végítélet napjáig sem fog fizetésemelést kapni.

Mondanunk sem kell, azzal gyanúsította Gordont, hogy

lefölözi a bevételt. Egy-két héten belül kidolgozott egy új

könyvelési rendszert, mely nyomon követhetővé tette

számára, naponta hány könyvet kölcsönöztek, és

összevethette a bevétellel. Még így is (mondta) Gordon

hatalmában áll bejegyzés nélkül kiadni a könyveket: a

lehetőség, hogy Gordon napi hat pennyvel, de akár egy

shillinggel is megkárosíthatja, úgy ingerelte, mint a matrac

alatti borsószem a hercegnőt. Mégsem volt egészen

ellenszenves a maga alattomos törpe módján. Esténként,

miután bezárta a boltot, átjött a könyvtárba a napi bevételért,

és kicsit elbeszélgetett Gordonnal, tolakodó kuncogással

előadta legújabb fortélyait. Ezekből a beszélgetésekből

Gordon lassan összerakta Mr. Cheeseman történetét. A

használtruha-kereskedésben kezdte, ezt tekintette fő

hivatásának; a könyvesboltot egy nagybácsitól örökölte

három évvel azelőtt. Akkoriban egyike volt csak a rémes kis

könyvesboltoknak, ahol még polcot se szereltek a falra, a

könyvek óriási, poros halmokban várakoztak, osztályozás

nélkül. A könyvgyűjtők bizonyos fokig kedvelték, hiszen a

szemétben alkalmasint értékre is bukkanhattak, de a

megélhetést a kétpennys, papírkötésű thrillerek jelentették.

Mr. Cheeseman eleinte undorral uralkodott a

szemétdombján. Utálta a könyveket, és még nem jött rá,

hogy lehet belőlük pénzt csinálni. Megtartotta a

használtruha-boltot is, egy helyettes segítségével, és vissza

akart térni a ruhakereskedésbe, mihelyt megfelelő ajánlatot

kap a könyvesboltra. Csak mostanában ébredt rá, hogy a

megfelelően forgatott könyv is hozhat pénzt. Mihelyt ezt a

fölfedezést tette, döbbenetes érzéket fejlesztett ki magában a

könyvkereskedésre. Két éven belül úgy felhozta a

boltocskáját, hogy méreteihez képest, az egyik legjobb

„ritkaságok” boltja lett Londonban. Számára a könyv

ugyanolyan portéka volt, mint a használt nadrág. Nemcsak

hogy soha életében el nem olvasott egy könyvet, de fel sem

foghatta, más miért tesz ilyet. A gyűjtőkhöz, akik kedvtelve

böngészték a ritkaságait, úgy viszonyult, mint a szexuálisan

érzéketlenné vált prostituált az ügyfeleihez. Mégis, ránézésre

tudta, értékes-e egy könyv vagy sem. A feje árverési

katalógusok és első kiadások aranybányája volt, a tetejébe

remek üzleti érzékkel áldotta meg az ég.

Könyvállományának gyarapítására kedvenc módszere a

nemrég elhunytak, főleg lelkészek hagyatékának fölvásárlása

volt. Ha egy egyházfi jobblétre szenderült, Mr. Cheeseman a

keselyű gyorsaságával termett a helyszínen. Gordonnak

elmagyarázta, a lelkészek után nagy eséllyel marad komoly

könyvtár és tudatlan feleség. Ő maga természetesen nem

nősült meg, a bolt fölött lakott, barátai nem voltak,

szórakozni nem járt. Gordon néha eltűnődött, vajon mit

csinál azokon az estéken, amikor éppen nem könyvek után

szaglászik. Elképzelte, amint Mr. Cheeseman a többszörösen

bezárt szobában üldögél, az ablakok elsötétítve, előtte

félkoronások és fontok halmaza, az átszámolt pénzt

gondosan cigarettásdobozokba hajtogatja.

Mr. Cheeseman szívesen kötözködött Gordonnal, alig várta,

hogy valamilyen ürüggyel lejjebb szoríthassa a bérét, de nem

táplált vele szemben semmiféle rosszindulatot. Esténként,

amikor átballagott a könyvtárba, általában előhúzott a

zsebéből egy átzsírosodott zacskó burgonyaszirmot, Gordon

felé nyújtotta, és a maga kurta módján odavetette:

– Kér?

Nagy keze úgy markolta a zacskót, hogy két-három darabnál

többet véletlenül se lehessen belőle kivenni. Ezt viszont

barátságos gesztusnak szánta. Ami Gordon lakhelyét illeti, a

Lambeth közzel párhuzamos Sörudvar déli oldalán, bizony

mocskos kis odú volt. A tető alatti szobácska heti nyolc

shillingjébe került. A mennyezet lejtett, a tetőablakos,

sajtdarab formájú padlásszoba minden eddiginél jobban

hasonlított egy mesebeli költő szállására. Az óriási, törött

támlájú, alacsony ágyon elnyűtt takaró, az ágyneműt

kéthetente cserélték, az asztalon teáscsészék generációinak

gyűrűs lenyomata, roskatag konyhaszék, bádoglavór,

főzőlap.

A viaszt soha nem látott padló ragadt a mocsoktól. A

rózsaszín tapéta repedéseiben egész bogártenyészet lakott,

de tél lévén zsibbadt mozdulatlanságban, hacsak a

tulajdonos túl nem fűtötte a szobát. A lakó maga vetett

ágyat. Mrs. Meakin, a háziasszony, elvben naponta takarított,

de valójában ötből négy napon biztosan túl magasnak találta

a lépcsőket. Szinte minden lakó maga készítette el

nyomorúságos ételét a hálószobájában. Gáztűzhely persze

nem volt, csak a főzőlap, két emelettel lejjebb pedig az óriási,

pokolszagot árasztó mosogató, amelyen az egész ház

osztozott.

A Gordonéval szomszédos padlásszobában egy magas és

csinos, idős asszony lakott, akinek valami nem volt rendben

a fejében, az arca időnként koromfekete volt a kosztól.

Gordon nem bírt rájönni, honnan ered a kosz. Szénpornak

látszott. A szomszédság gyerekei azt ordították utána,

„Szurtosképű!”, amikor tragikai fenséggel, maga elé

motyogva, végigvonult az utcán. A Gordon alatti emeleten

egy másik asszony lakott a csecsemőjével, aki egy pillanatra

sem hagyta abba a sírást. Mellettük fiatal pár, őrjöngő

veszekedéseiket és őrjöngő kibéküléseiket hallotta az egész

ház. A földszinti szobafestő feleséggel és öt gyerekkel

tengődött a munkanélküli segélyen és időközi alkalmi

munkákon. Mrs. Meakin, a háziasszony az alagsor egyik

odújában lakott. Gordon kedvelte a helyet. Nagyon

különbözött Mrs. Wisbeach házától. Itt nyoma se maradt a

fukar, alsó-középosztálybeli rátartiságnak, és az ember nem

érezte sem azt, hogy lesnek rá, sem azt, hogy helytelenítik a

viselkedését. Amíg a lakó fizette a bért, gyakorlatilag azt

csinált, amit akart, jöhetett részegen, fölmászhatott

négykézláb a lépcsőn, a nap bármely órájában fölhozhatott

bármilyen nőt, vagy naphosszat heverészhetett az ágyán, ha

úgy tetszett neki. Meakin mama nem szólt bele. A zilált

külsejű, öreg teremtés cipóformájú teste rengett, mint a

kocsonya. Azt mondják, fiatalon megérte a pénzét. Egy

biztos: rokonszenvvel viseltetett mindenki iránt, aki

nadrágot hordott. Mégis, ha nyomokban is, a

tiszteletreméltóság jegyeit viselte. Aznap, amikor Gordon

beköltözött, nagy fújtatással, küszködve caplatott fel a

lépcsőn, hallhatólag valami nehezet cipelt. A térdével,

pontosabban lábának azzal a részével, ahol a térde látszott

volna, lágyan megkoppantotta az ajtót. Gordon beeresztette.

– Nahát! – szuszogta kedvesen, miközben terhével befelé

nyomakodott. – Ez itten jót tesz majd magának. Oszt én meg

szeretem, ha a lakóim jól megvannak. No, hadd tegyem az

asztalra! Nahát! Otthonosabb tüle a szoba, ugye?

Egy fikusz állt az asztalon. Gordon beleborzongott. Még itt

is, ezen a végső menedékhelyen! Még itt is rám találsz, ó én

ellenségem? Szerencsétlen, satnya kis példány volt, láthatóan

haldoklott.

Ezen a helyen akár boldog is lehetett volna, ha békén

hagyják. Igen, egy ilyen helyen, a maga nyomorult módján,

boldog lehet az ember. A nappalt értelmetlen, gépies

munkával tölti, melyen szinte félálomban áteshet, aztán

hazatér és tüzet gyújt, ha van otthon szén (hat pennyért

árulja zsákját a fűszeres), befűti a csöppnyi padlásszobát,

megeszi nyomorúságos ebédjét, mely szalonnából,

margarinos kenyérből és a tűzhelyen főzött teából áll,

elhever a szellőzetlen ágyon, thrillert olvas, vagy

keresztrejtvényt fejt akár hajnalig. Gordon erre az életre

vágyott. Villámgyorsan leépült. Hetente legfeljebb

háromszor borotválkozott, és testének csak a ruhából

kilátszó részeit mosta meg. A közelben talált volna kitűnő

közfürdőt, de jó, ha havonta egyszer odavetődött. Soha nem

vetette be rendesen az ágyát, csak rádobta a lepedőt, az

edényeit sem mosta el, csak minden második használat után.

Porréteg ült mindenen. A tűzhelyen állandósult a zsíros

serpenyő, és egy-két tányér rántottamaradványokkal. Egy

éjjel a bogarak előjöttek a repedésekből, és kettesével

megindultak a mennyezeten. Gordon az ágyán hevert, kezét

a feje alá tette, és érdeklődéssel figyelte a vonulást.

Sajnálkozás nélkül, szántszándékkal hagyta magát darabokra

hullani. Érzéseinek legmélyén makacs dac uralkodott a

világgal szemben, holmi je m’en fous38 ÉRZÉS. AZ ÉLET

LEGYŐZTE, DE AZ EMBER MÉG ÍGY IS FELÜL MARADHAT, CSAK EL

KELL FORDÍTANIA A FEJÉT. JOBB SÜLLYEDNI, MINT EMELKEDNI.

LE, LE AZ ÁRNYÉK-KIRÁLYSÁGBA, AZ ÁRNYÉKVILÁGBA, AHOL NEM

LÉTEZIK SE SZÉGYEN, SE ERŐFESZÍTÉS, SE MÉLTÓSÁG.

SÜLLYEDNI! KÖNNYŰ IS LEHETNE, HISZEN VISZONYLAG

KEVÉS A VERSENYTÁRS. FURCSA, DE GYAKRAN MÉGIS NEHEZEBB,

MINT EMELKEDNI. VALAMI MINDIG VISSZAHÚZZA AZ EMBERT.

HISZEN RITKÁN MARADUNK TELJESEN EGYEDÜL, MINDIG

AKADNAK BARÁTOK, SZERETŐK, ROKONOK. AKI CSAK ISMERTE,

MOST MIND LEVELEKKEL BOMBÁZTA, SAJNÁLKOZOTT RAJTA, VAGY

FÖLRÁZNI PRÓBÁLTA. ÍRT ANGÉLA NÉNI, WALTER BÁCSI,

ROSEMARY ÚJRA MEG ÚJRA, DE ÍRT RAVELSTON ÉS JÚLIA IS. MÉG

FLAXMAN IS ÍRT EGY SORT, SOK SZERENCSÉT KÍVÁNT.

FLAXMANNEK MEGBOCSÁTOTT A FELESÉGE, VISSZAKÖLTÖZÖTT

PECKHAMBE, A FIKUSZPARADICSOMBA. GORDON MEGGYŰLÖLTE

38 Elegem van / torkig vagyok! – fr.

A LEVELEKET. KAPCSOLATOT JELENTETTEK A MÁSIK VILÁGGAL,

AMELYBŐL MENEKÜLNI AKART.

Még Ravelston is ellene fordult. Akkor történt, amikor

felkereste Gordont, az új lakhelyén. A látogatásáig nem

lehetett tisztában azzal, miféle szomszédságot jelent az új

lakás. Amikor a taxija befordult a Waterloo Road sarkán, egy

csapat rongyos suhanc úgy vetette magát a kocsira, mint

éhes halraj a csalira. Hárman is nyúltak az ajtó felé, és tárták

szélesre. A mocskos, alázatos arcokon felcsillanó remény

láttán Ravelston émelyegni kezdett. Odavetett néhány

pennyt, aztán, hátra se tekintve, szinte szaladt fölfelé az

utcán. A keskeny járdát kutyaürülék tarkította, de kutyát

sehol nem lehetett látni. Az alagsorban Meakin mama

tőkehalat főzött, az egész házban terjengett a szaga. A

padlásszobában Ravelston a roskatag székre ült, a lejtős

mennyezetbe majdnem beleverte a fejét. A tűz nem égett,

világítás nem volt a szobában, kivéve a fikusz mellett, egy

csészealjon olvadozó négy gyertyát. Gordon a rongyos

ágyon feküdt, teljesen felöltözve, de a cipőjét lehúzta. Szinte

meg se rezzent, amikor Ravelston belépett. Hanyatt feküdt,

néha elmosolyodott, mintha a plafonnal tréfálkozna. A

szobában más érződött az a sűrű, édeskés szag, mely a

hosszabb ideje lakott, takarítatlan helyiségek sajátja. A

tűzhelyen szanaszét koszos edények.

– Kérsz egy csésze teát? – kérdezte Gordon, de meg se

mozdult.

– Nem, nem köszönöm – felelte Ravelston gyanús sietséggel.

Látta a tűzhelyen a barna foltos csészéket, és odalent a közös

mosogatót. Gordon nagyon jól tudta, miért utasította vissza

barátja a teát. A hely egész légköre megdöbbentette

Ravelstont. Az a szörnyű szennyvízzel elegyedő tőkehalszag

a lépcsőházban! A rongyos ágyon hanyatt fekvő Gordonra

nézett. Az ördögbe is, Gordon úriember! Más esetben

elhessegette volna a gondolatot, de ebben a légkörben nem

segített az álszent csalás. Osztályöntudata, mely

meggyőződése szerint hiányzott belőle, lázadozva

ágaskodott. Elgondolni is szörnyű, hogy egy kifinomult lény,

akinek esze is van, így éljen. Elakarta mondani Gordonnak,

hogy ki kell kerülnie innen, szedje össze magát, szerezzen

tisztességes állást, és éljen úriemberhez méltón. Persze nem

mondott semmit. Az ember nem mond ki csak úgy ilyen

dolgokat. Gordon tudta, mi megy végbe Ravelston fejében. A

dolog még mulattatta is. Nem érzett hálát, amiért Ravelston

meglátta itt is, és nem is szégyenkezett, mint valaha tette

volna. Némi jóleső rosszindulattal mondta:

– Persze azt hiszed, hogy egy f... vagyok – szólította meg a

plafont.

– Ugyan, dehogy! Miért hinném?

– Mert azt hiszed. Egy f... vagyok, amiért ilyen mocskos

helyen élek, ahelyett hogy tisztességes munkát keresnék. Azt

gondolod, el kellene fogadnom az Új Albion ajánlatát.

– A pokolba vele! Eszembe se jutott. Megértem a te

szempontodat. Mondtam már, hogy elvben tökéletesen

egyetértek.

– És úgy véled, az elvekkel minden rendben, amíg valaki

nem próbálja őket a gyakorlatba átültetni.

– Nem. A kérdés mindig az, mikor ülteti át az ember a

gyakorlatba?

– Részemről egyszerű. Háborút indítottam a pénz ellen. Ide

vezetett.

Ravelston megdörgölte az orrát, aztán nyugtalanul

fészkelődni kezdett a székén.

– Nem érted? A hiba ott van, hogy szerinted, az ember egy

korrupt társadalomban is élhet úgy, hogy ő maga ne váljon

korrupttá. Végül is, mit érsz el azzal, hogy nem vagy

hajlandó pénzt keresni? Úgy viselkedsz, mintha a

gazdaságunk szabályai rád nem vonatkoznának. De ilyen

nincs. Az ember vagy megváltoztatja a rendszert, vagy nem

ér el semmit. Nem lehet a dolgokat sötétben, lopva

helyretenni, ha érted mire gondolok.

Gordon a bogaras mennyezet felé lendítette a lábát.

– Hát sötét az van itt, elismerem.

– Nem úgy értettem – mondta Ravelston bánatosan.

– Nézzünk szembe a tényekkel! Azt gondolod, rendes állást

kellene keresnem, ugye?

– Attól függ. Azt hiszem, igazad van, ha nem adod el

magadat annak a reklámügynökségnek. De azért kár, hogy

ezt a nyomorúságos munkát végzed. Hiszen tehetséges vagy.

Használnod kell a tehetségedet.

– Ott vannak a verseim – mondta Gordon, és jót mosolygott a

saját viccén.

Ravelston zavartnak látszott. Ez a megjegyzés elhallgattatta.

Persze, Gordon versei. Például a Londoni örömök. Ravelston

tudta, ahogy Gordon is tudta, és mindketten tudták

egymásról, hogy a másik tudja, a Londoni örömök sosem fog

elkészülni. Gordon talán soha többé le nem ír egy verssort,

addig biztos nem, amíg ezen a mocskos helyen marad, végzi

a sehová nem vezető dolgát és élvezi a vereség tudatát.

Egyelőre befejezte. De ezt nem lehet így kimondani, most

nem. Még mindig azt játszották, hogy Gordon a küzdelmes

életű költő, a költő a padlásszobában.

Ravelston hamarosan távozott. A bűzös hely nyomasztotta,

és egyre világosabban látta, hogy Gordonnak egyáltalán nem

hiányzik a jelenléte. Habozva indult az ajtó felé, fölhúzta a

kesztyűjét, visszafordult, lehúzta a kesztyűt a bal kezéről, és

a lábához verdeste.

– Gordon, ugye nem bánod, ha kimondom, mocskos egy

hely ez. A ház, az utca, az egész.

– Tudom. Mint egy disznóól. Illik hozzám.

– De igazán ilyen helyen kell élned?

– Édes öregem, tudod mennyit keresek. Heti harminc

shillinget.

– Igen, de... Csak találnál ennél jobbat! Mennyi lakbért

fizetsz?

– Nyolc shillinget.

– Nyolc shillinget? Ennyiért egész tisztességes bútorozatlan

szobát kaphatnál. Ennél biztos jobbat. Ide hallass, miért ne

költöznél el, és fogadnál el tíz font kölcsönt bútorra?

– ”Kölcsönt”? Azután, amit már „kölcsönadtál”! Úgy érted,

miért nem fogadom el ajándékba?

Ravelston boldogtalanul bámulta a falat. A pokolba, mit

lehet erre mondani? Szárazon közölte:

– Jó, akkor, ajándékba.

– Nos, látod, azért, mert nem akarom.

– De a fenébe is! Ugyanennyi erővel egy tisztességes helyen

is lakhatnál!

– Nem akarok tisztességes helyen lakni. Tisztességtelen

helyet akarok. Mint ez.

– De miért? Miért?

– Mert megfelel a helyzetemnek – felelte Gordon, és arccal a

falnak fordult.

Néhány nap múlva hosszú, bátortalan levelet kapott

Ravelstontól. A levél még egyszer elsorolta mindazt, amiről

beszéltek. A lényege az volt, hogy Ravelston tökéletesen

megérti Gordon szempontjait, sok igazság van abban, amit

mond, és elvben egyet is ért vele, de...! Ott volt a nyilvánvaló,

az elkerülhetetlen „de”. Gordon nem válaszolt. Néhány

hónapig nem is találkoztak. Ravelston még tett néhány

kísérletet. Furcsa, egy szocialista nézőpontjából pedig

egyenesen szégyenteljes dolog, hogy az okos és előkelő

születésű Gordon hányódása egy ilyen helyen, és

küszködése egy ilyen, szinte szolgai munkával, sokkal

jobban aggasztotta, mint a tízezer állástalan ember sorsa

Middlesbrough-ban. Néha, annak reményében, hogy ezzel

jobb kedvre deríti Gordont, írást kért tőle levélben az

Antikrisztus számára. Gordon egyszer sem válaszolt. Úgy

érezte, a barátságuk véget ért. Az az időszak, amikor Gordon

a nyakán élősködött, elrontott mindent. A jótékonyság

megöli a barátságot.

Aztán ott volt még Júlia és Rosemary. Abban különböztek

Ravelstontól, hogy nem szégyenlősködtek: kimondták, amit

gondoltak. Nem szépítettek, nem mondták, hogy Gordonnak

„elvben igaza van” , tudták, hogy egy „rendes” állást

visszautasítani semmilyen körülmények között nem helyes.

Újra és újra azért esdekeltek, hogy menjen vissza az Új

Albionhoz. A legrosszabb az volt, hogy egyesítették erőiket.

Az eset előtt nem is találkoztak, de közben Rosemary

valahogyan összeismerkedett Júliával. Női szövetséget

kötöttek ellene. Összejártak, és Gordon őrjítő viselkedését

taglalták. Ebben az egyben tökéletesen egyek voltak, a

Gordon „őrjítő” viselkedésével szemben táplált haragban.

Egyszerre vagy egyik a másik után, levélben vagy élőszóban,

de szüntelenül gyötörték. Elviselhetetlenül.

Hála istennek a Meakin mamánál bérelt szobát még egyikük

sem látta. Rosemary még csak elviselné, de Júlia belehalna a

mocskos padlásszoba látványába. Inkább a könyvtárban

keresték fel, Rosemary többször is, Júlia egyszer, mikor

megfelelő ürügyet talált, hogy elszabaduljon a teázóból. Ez is

éppen elég kárt okozott. Csüggedten látták, milyen

nyomorult, sivár kis hely ez a könyvtár. A McKechnie-féle

állást is rosszul fizették, de legalább nem kellett

szégyenkezni miatta. Gordon ott művelt emberekkel került

kapcsolatba, önmagát „írónak” látta, úgy érezte, ez vezethet

valahová. Itt azonban, ezen a nyomornegyedhez nagyon is

hasonló helyen, ahol heti harminc shillingért sárga

egyenborítású szeméttel szolgálta ki a közönséget, itt mit

remélhetett? Ez bizony bitang egy zsákutca volt. Rosemary

és Gordon esténként föl-le rótták az utcát zárás után, és erről

vitatkoztak. Rosemary egyre ugyanazt mondogatta.

Visszamenne az Új Albionhoz? Miért ne menne vissza?

Gordon mindannyiszor azt felelte, úgyse vennék vissza.

Nem jelentkezett ugyan, és maga sem tudta, fölvennék-e,

ezért inkább a bizonytalanságot választotta. Volt valami

Gordonban, ami elcsüggesztette, sőt megijesztette

Rosemaryt, Gordon nagyon hirtelen változott meg és romlott

le. Gordon sosem beszélt róla, Rosemary mégis megérezte,

hogy mire vágyik. Menekülne minden erőfeszítéstől, minden

méltóságtól, süllyedni akar, le és még lejjebb, a sárba.

Nemcsak a pénztől, az élettől is elfordult. Már nem úgy

vitatkoztak, mint a régi szép időkben, mikor Gordon még

nem vesztette el az állását. Akkor ugyanis Rosemary rá se

hederített Gordon lehetetlen elméleteire. A pénz-erkölcs

elleni szónoklatai kettejük között tréfának hatottak. Nem

igazán számított, hogy közben múlik az idő, és Gordon

esélyei a tisztes állásra egyre csekélyebbek. Rosemary még

mindig fiatal lánynak látta magát, a jövőt pedig

határtalannak. Gordon két évet eltékozolt a saját életéből, és

az övéből is, de kicsinyesnek érezte volna, hogy tiltakozzék.

Most viszont félt. Az időszekér közeleg.39 AMIKOR

GORDON ELVESZTETTE AZ ÁLLÁSÁT, ROSEMARY RÁÉBREDT, HOGY

MÁR NEM IS OLYAN FIATAL. GORDON HARMINCADIK

SZÜLETÉSNAPJA MÁR EL IS MÚLT, AZ ÖVÉ PEDIG KÖZELEDETT. MIT

VÁRHATTAK? GORDON, ANÉLKÜL HOGY BÁRMIT TETT VOLNA

ELLENE, SÜLLYEDT A SZÜRKE, HALÁLOS KUDARC LEGFENEKÉRE.

MINTHA NEM IS AKARNA MÁST. MENNYI REMÉNYE MARADT

ANNAK, HOGY VALAHA IS ÖSSZEHÁZASODHATNAK? GORDON

TUDTA, HOGY A LÁNYNAK IGAZA VAN. LEHETETLEN HELYZETBE

HOZTA. MINDKETTEJÜK AGYÁBAN FOKOZATOSAN MEGÉRETT A

GONDOLAT, HOGY EL KELL VÁLNIUK – ÖRÖKRE.

EGYIK ESTE A VASÚTI HÍD ALATT TALÁLKOZTAK. RÉMSÉGES

JANUÁRI ESTE VOLT, SEMMI KÖD, DE ANNÁL VADABB SZÉL, CSAK

ÚGY SIVÍTOTT AZ UTCASARKOKON, PORRAL, TÉPETT

PAPÍRDARABOKKAL HAJIGÁLTA A JÁRÓKELŐKET. GORDON

ÉRKEZETT ELŐBB, GÖRNYEDT ALAKJÁN A RONGYOSSÁGIG VISELTES

RUHA, HAJÁT VADUL LOBOGTATTA A SZÉL. ROSEMARY PONTOS

VOLT, MINT MINDIG. GORDONHOZ SZALADT, LEHÚZTA MAGÁHOZ

A FEJÉT, ÉS MEGCSÓKOLTA A HIDEG ARCÁT.

– Gordon, drágám, süt belőled a hideg! Hogy jöhettél el

kabát nélkül?

– A kabátomat zálogba tettem. Azt hittem, tudod.

– Ó, istenem! Igen.

Rosemary fölnézett Gordonra, és egy kicsit összeráncolta

fekete szemöldökét. Olyan soványnak, olyan csüggedtnek

látta a férfit a gyér megvilágításban, az arca csupa árnyék.

Karjába fonta a magáét, és kirángatta a fénybe.

– Menjünk! Túl hideg van ahhoz, hogy itt ácsorogjunk!

Valami fontosat akarok mondani.

– Mit?

– Dühös leszel.

– Ma délután felkerestem Mr. Erskine-t. Kértem, hadd

beszéljek vele néhány percig.

Tudta, mi következik. Próbálta kiszabadítani a karját, de

Rosemary nem eresztette.

39 Idézet Andrew Marwell (1621-1678) angol költő Rideg úrnőjéhez c.

verséből. (Vas István fordítása.)

– És? – mondta mogorván.

– Rólad beszéltünk. Megkérdeztem, visszavenne-e. Azzal

kezdte persze, hogy rosszul megy az üzlet, nem engedhetik

meg maguknak a bővítést, és így tovább. Akkor

emlékeztettem rá, mit mondott neked korábban, mire azt

felelte, igen, mindig is azt gondolta, tehetséges vagy. Végül

pedig közölte, neked szívesen ad munkát, ha visszamész.

Tehát igazam volt. Ők visszavesznek.

Gordon nem felelt. Rosemary megszorította a karját. – Te, mit

gondolsz? – kérdezte.

– Tudod, hogy mit gondolok – felelte Gordon hidegen.

A lelke mélyén egyszerre volt rémült és dühös. Mindig is

ettől félt. Tudta, hogy Rosemary előbb vagy utóbb, de

megteszi. A végeredményen ez sem változtat, csak még

jobban szégyellheti magát. Tovább vonszolódott, mindkét

keze a zsebében, hagyta, hogy Rosemary a karjába

kapaszkodjon, de rá nem nézett volna.

– Haragszol? – kérdezte Rosemary.

– Nem. De nem tudom, miért csináltad – a hátam mögött.

Ez fájt. Nagyon meg kellett küzdenie az ígéretért, amit végül

kicsikart Mr. Erskine-ből. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy

saját barlangjában támadjon az oroszlánra. Halálosan félt,

hogy ezért akár el is bocsáthatják. Erről azonban egy szót

sem szólt Gordonnak.

– Miért mondod azt, hogy a „hátad mögött”? Hiszen csak

segíteni akartam.

– Miféle segítség olyan munkahelyet keríteni nekem,

amelynek még a közelébe sem szeretnék menni?

– Tehát ezek után sem mész vissza?

– Soha.

– Miért?

– Muszáj elölről kezdeni? – mondta fáradtan.

Rosemary teljes erejéből megszorította Gordon karját, aztán

maga felé húzta, kényszerítette, hogy szembeforduljon vele.

Elkeseredetten kapaszkodott beléje. Megtette az utolsó

erőfeszítést, és ez sem segített. Úgy érezte, Gordon

halványodik, távolodik, mint egy kísértet.

– Egészen összetöröd a szívem, ha így folytatod – mondta.

– Azt szeretném, ha nem törődnél velem. Annyival

egyszerűbb lenne.

– Mondd meg, miért kell eldobni magadtól az életet?

– Már mondtam, hogy nem tehetek róla. Ki kell tartanom

amellett, amit gondolok!

– Tudod, mi következik ebből?

Hűvöset érzett a szíve táján, mégis megadóan, szinte

megkönnyebbülten mondta ki: – Arra gondolsz, hogy el kell

válnunk – hogy nem láthatjuk többé egymást?

Közben mentek tovább, és éppen befordultak a Westminster

Bridge útra. A szél süvítve tépett beléjük, porfelhő örvénylett

körülöttük, mindketten lehajtották a fejüket. Megtorpantak.

Rosemary apró arcán kiélesedtek a ráncok, nem használt

nekik sem a hideg szél, sem a hideg lámpafény.

– Meg akarsz szabadulni tőlem – mondta Gordon.

– Nem. Nem. Nem erről van szó.

– De úgy gondolod, el kell válnunk.

– Mégis, hogyan folytathatnánk? – kérdezte a lány lesújtva.

– Nehéz, elismerem.

– Olyan nyomorúságos, olyan reménytelen! Hova vezetne?

– Akkor már nem is szeretsz? – kérdezte Gordon.

– Dehogynem szeretlek! Tudod, hogy igen!

– A magad módján biztosan. De nem eléggé ahhoz, hogy azt

is kibírd, ha soha nem lesz annyi pénzem, hogy eltartsalak.

EIfogadsz férjnek, nem fogadsz el szeretőnek. Látod, ez is

pénzkérdés.

– Nem, Gordon, ez nem pénzkérdés!

– Dehogynem, csakis! Kezdettől fogva a pénz állt közénk. A

pénz, mindig csak a pénz!

A jelenet folytatódott, de már nem tarthatott soká.

Mindketten vacogtak a hidegtől. Nincs az az érzelem, ami

lebírná az utcasarkon csikorgó szelet. Amikor végül elváltak,

nem vettek visszavonhatatlanul búcsút. Rosemary

egyszerűen azt mondta: „Mennem kell”, azzal megcsókolta

Gordont, s már szaladt is az utca túloldalára, a

villamosmegállóba. Gordon leginkább megkönnyebbülést

érzett. Képtelen volt feltenni önmagának a kérdést: szereti-e

Rosemaryt? Menekülni akart, el a szeles utcáról, el a

jelenetek, az érzelmi zsarolás elől, vissza padlásszobájának

áporodott magányába. Ha könny ült a szemében, csakis a

hideg széltől.

Júliával még nehezebb volt. A nővére megkérte. hogy

látogassa meg egyik este. Ez az után történt, hogy Gordon

beszélt Rosemaryvel Mr. Erskine állásajánlatáról. Júlia

semmit nem értett, semmit, de semmit. Csak az volt számára

világos, hogy az öccsének „jó állást ajánlottak, és ő

visszautasította. Szinte térden állva könyörgött, hogy ne

dobja el magától ezt a lehetőséget is. Amikor Gordon

felvilágosította, hogy a döntése végérvényes, zokogni,

keservesen zokogni kezdett. Szörnyű volt. A szegény kis

libanyakú lány, a hajában már szürke csíkok, minden

méltóság, minden báj nélkül, egyszerűen csak zokogott a

bútorozott szobájában. Odalett minden reménye! Végignézte,

ahogy a család egyre lejjebb süllyed, a pénztelen,

gyerektelen, homályos szürkeségbe. Egyedül Gordonban

volt meg minden a sikerhez, és ő puszta konokságból

ellenállt. Gordon tudta, mit gondol Júlia, de érzéketlenséget

kellett színlelnie, hogy szilárd maradhasson. Holott csak

Rosemary és Júlia érdekelte. Ravelston nem számított,

Ravelston megértette. Angéla néni és Walter bácsi persze

hosszú és ostoba levelekkel bombázták. Róluk tudomást sem

vett.

Júlia elkeseredésében megkérdezte, mihez kezd most, hogy

eljátszotta élete utolsó lehetőségét. „Verset írok” – felelte

egyszerűen. Ugyanezt mondta Rosemarynek és

Ravelstonnak is. Ravelstont kielégítette a válasz. Rosemary

már nem hitt a verseiben, de nem mondta ki. Ami Júliát illeti,

neki soha nem is jelentettek semmit Gordon versei. „Nincs

sok értelme az írásnak, ha pénzt nem hoz” – mondta mindig

is. És már maga Gordon sem hitt a verseiben. Azért küzdött

még, legalább időről időre megpróbált „írni”. Nem sokkal

azután, hogy lakást változtatott, letisztázta a Londoni örömök

eddigi részeit – négyszáz sor se volt az egész. Még lemásolni

is unalmas volt. Alkalmasint mégis nekigyürkőzött: itt

kivágott egy sort, ott megváltoztatott egyet, de nem igen

haladt előre, nem is számított rá. A lemásolt oldalak

hamarosan ugyanúgy festettek, mint a régiek, összefirkált,

kusza szóhalmaz. Rászokott, hogy a mocskos kis

kéziratköteget a zsebében hurcolja. Ha megtapintotta, jobban

érezte magát: mégiscsak valami teljesítmény, amiről legalább

ő tud, ha más nem is. Ott lapult, két év, vagy ezer óra

egyedüli termése. Már nem is úgy gondolt rá, mint versre. A

költészet fogalma sem jelentett már semmit. Ha a Londoni

örömöket be tudná fejezni, legalább elragadna valamit a

sorstól, létrehozna valamit, ami a pénz világán kívül áll. A

korábbinál sokkal tisztábban látta azonban, hogy soha nem

fogja befejezni. Hogyan is volna lehetséges, hogy a mostani

életmódja mellett maradjon benne alkotóerő? Az idő

múlásával még az a vágy is elapadt benne, hogy befejezze a

Londoni örömöket. Még mindig a zsebében hurcolta a

kéziratot, de már csak gesztusnak szánta, magánháborúja

szimbólumának. Mindörökre leszámolt az esztelen álommal,

hogy „író” lesz. Hiszen nem becsvágynak számított-e ez is?

Ahhoz a világhoz tartozott, amitől el akart szabadulni, ami

alá akart kerülni. Le, lejjebb! Az árnyékkirályságba, kívül a

remény, kívül a félelem hatósugarán. A föld alá, a föld alá!

Odavágyott.

Ez sem ment könnyen. Egyik este, kilenc óra tájt, az agyán

hevert, a rongyos ágytakaró a lábán, két kezét a feje alatt

melengette. A tűz kialudt. Mindenen vastagon állt a por. A

fikusz már egy hete elpusztult, fonnyadtan állt a cserepében.

Lábát kidugta a takaró alól, és figyelmesen megszemlélte. A

zoknija csupa lyuk – pontosabban több lyuk, mint zokni.

Íme, itt fekszik Gordon Comstock a nyomorúságos

padlásszoba nyomorúságos ágyán, zokniból kikandikáló

lábujjakkal, egy shilling négy pennyvel kerek e világon,

maga mögött hagyott három évtizeddel, anélkül hogy elért

volna bármit. Legalább helyrehozhatatlanul így maradt?

Bárhogy is próbálják, úgyse vakarhatják ki egy ekkora

gödörből. Le akart süllyedni a posványba, hát most

megkapta, nem?

Tudta, hogy nem ilyen egyszerű. Az a másik világ, ahol a

pénz és a siker az úr, mindig olyan döbbenetesen közeli.

Pusztán azzal, hogy mocsokba, nyomorba merül az ember,

még nem kerüli el. Amikor Rosemary beszámolt neki Mr.

Erskine ajánlatáról, nemcsak dühös lett, meg is ijedt. Ismét

közelibbé vált a veszély. Egyetlen levél, egy telefonüzenet, és

a mélyből egyenesen visszaléphet a pénz: a heti négy font, az

erőfeszítés a rátartiság és a rabszolgaság világába. Nem is

olyan könnyű az ördöggel cimborálni. A megváltás néha,

mint Mennybéli Kopó cserkészi be az embert.

Egy ideje már csak hevert, nem gondolkodott, csak bámulta a

plafont. A teljes hiábavalóság érzése, hideg, a mocsok

átmenetileg megnyugtatta. Ebben pillanatban azonban

fölrezzent, mert valaki halkan megkocogtatta az ajtót. Nem

mozdult. Biztosan Meakin mama akar valamit, bár ez nem az

ő kopogása

– Tessék! – mondta.

Az ajtó kinyílt, és Rosemary állt a küszöbön.

Belépett, de rögtön meg is torpant, mellbe vágta a szoba

émelyítő, poros levegője. Még a lámpa halvány fényében is

rögtön látta, milyen mocsok veszi körül, az asztalon

ételmaradék és papírszemét, a kályharostély mögött a kihűlt

hamu, a platnin a mosatlan edény, és középen a halott

fikusz. Az ágyhoz lépett, közben lassú mozdulattal levette és

egy székre dobta a kalapját.

– Micsoda egy hely! – mondta.

– Hát visszajöttél? – mondta Gordon.

– Igen.

Gordon igyekezett elfordulni tőle, karjával eltakarta az arcát.

– Azért jöttél, hogy tovább leckéztess?

– Nem.

– Akkor miért?

– Mert....

Letérdelt az ágy mellé. Megpróbálta maga felé fordítani

Gordont, fölé hajolt, hogy megcsókolja, aztán meglepetten

elhúzódott, és ujja hegyével cirógatni kezdte a halántékára

simuló haját.

– Gordon!

– Mi baj?

– Őszül a hajad!

– Igen? Hol?

– Itt... a halántékodon. Egy egész fürt. Egyik napról a

másikra megőszült!

– ”Arany fürtje kortól ezüstre vált” – mondta Gordon

szenvtelenül.

– Mindketten őszülünk – felelt rá Rosemary.

Lehajtotta a fejét, és megmutatta Gordonnak a három ősz

szálat a feje búbján. Aztán odafészkelte magát Gordon mellé

az ágyba, karjánál fogva magához húzta, csókokkal borította

az arcát. Gordon hagyta. Nem akarta, hogy megtörténjen, ezt

akarta a legkevésbé. De Rosemary addig fészkelődött, míg

Gordon rá nem fordult a testére, s a mellük összeért. Teste

mintha beleolvadt volna a férfiéba. Arckifejezéséből Gordon

tudta, mire készül. Hiszen szűz volt. Nem tudta, mit tesz. A

nagyvonalúsága, kizárólag a nagyvonalúsága taszította

Gordon karjaiba. A férfi nyomorúsága hozta vissza. Pusztán

azért, mert fillérje sem maradt, mert csődtömeg lett, ha

egyszer is, de engednie kellett neki.

– Muszáj volt visszajönnöm – mondta.

– Miért?

– A gondolatát sem bírtam elviselni, hogy itt maradsz

egyedül. Rémes volt csak úgy elmenni.

– Nagyon jól tetted, hogy elmentél. Még jobb lett volna, ha

nem jössz vissza. Tudod, hogy úgyse házasodhatunk össze.

– Nem érdekel. Nem azt szeretjük egy emberben, ahogy

viselkedik. Nem érdekel, feleségül veszel-e. Szeretlek.

– Nem valami bölcs dolog – mondta Gordon.

– Nem érdekel. Bár évekkel ezelőtt megtettem volna.

– Inkább ne!

– De igen!

– Nem!

– De!

Végül nem bírt ellenállni. Olyan régóta vágyott a lányra, nem

mérlegelt tovább. Megtörtént tehát, elég örömtelenül,

Meakin mama mocskos ágyán. Rosemary azonnal fölkelt, és

rendbe szedte a ruháját. Az állott levegőjű szoba közben

dermesztően kihűlt. Mindketten dideregtek. Rosemary

feljebb húzta Gordon takaróját. Gordon nem mozdult, hátat

fordított Rosemarynek, arcát megint a karja mögé rejtette. A

lány az ágy mellé térdelt, megfogta Gordon másik kezét, és

egy pillanatra az arcához érintette. Gordon szinte tudomást

sem vett a jelenlétéről. Aztán Rosemary halkan becsukta

maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen ment le a csupasz,

rossz szagú lépcsőn. Csüggedt volt, csalódott, és nagyon

fázott.

XI.

Tavasz, tavasz! Jő március, jő április, pattan a lomb az

ágon!40 FÉNYES A FŰ, ÉLES A KARD, HOSSZÚ LEVÉLLÁNDZSA

SUHOG!41 HA RÓJA KOPÓKKAL A TÉLI CSAPÁST A TAVASZ, S

HOLDFÉNYBEN A TÁJ42, TAVASSZAL, MIKOR MINDENKI ANGYAL, S

CSÍZEK, RIGÓK MEG A PIRÓK ZENGIK, HOGY JÓ A CSÓK. IHAJ,

HALIHÓ, NO DE HOLLARIHÓ!43 ÉS ÍGY TOVÁBB, ÉS ÍGY TOVÁBB.

IDÉZET BÁRMELY KÖLTŐTŐL A BRONZKORTÓL 1850-IG.

HÁT NEM FURCSA, HOGY MÉG MA IS, A KÖZPONTI FŰTÉS ÉS A

KONZERV ŐSZIBARACK KORÁBAN ÚGYNEVEZETT KÖLTŐK EZREI

VÁLTIG UGYANARRÓL A TÉMÁRÓL ÍRNAK! MERT MI KÜLÖNBSÉG IS

VAN TÉL ÉS TAVASZ, VAGY BÁRMELY MÁS ÉVSZAK KÖZÖTT, EGY

ÁTLAGOS, CIVILIZÁLT EMBER ÉLETÉBEN? EGY LONDONHOZ

HASONLÓ VÁROSBAN A HŐMÉRSÉKLET VÁLTOZÁSÁN KÍVÜL AZ

EGYETLEN SZÁMOTTEVŐ VÁLTOZÁS ÉVSZAKRÓL ÉVSZAKRA, A

JÁRDÁN HEVERŐ SZEMÉT ÖSSZETÉTELE. A TÉL VÉGÉN LEGTÖBB A

KÁPOSZTALEVÉL. JÚLIUSBAN CSERESZNYEMAGRA LÉP AZ EMBER,

NOVEMBERBEN KIHAMVADT PETÁRDÁKRA. A KARÁCSONY

KÖZELEDTÉVEL ELURALKODIK A NARANCSHÉJ. A KÖZÉPKOR MÁS

ESET. AKKOR MÉG VOLT ÉRTELME VERSET ÍRNI A TAVASZHOZ,

MERT A TAVASZ FRISS HÚST ÉS ZÖLDSÉGET JELENTETT EGY

ABLAKTALAN KALYIBÁBAN TÖLTÖTT, ÍNSÉGES TÉL SÓZOTT

HALPENÉSZES KENYÉR DIÉTÁJA UTÁN.

Ha megérkezett a tavasz, hát Gordon észre sem vette. A

március Lambethben ritkán juttatja Persephonét az ember

eszébe. A nappalok hosszabbodtak, megjöttek a poros böjti

szelek, és az égbolton, ha csak foltokban is, de megjelent egy

harsogóan kék árnyalat. Talán néhány kormos rügy is

megjelent az ágakon, ha az ember nagyon kereste. A fikusz

40 Idézet az Alyson c. angol népdalból (‘Tóth Judit fordítása.)

41 Idézet a Robin Hood és Guy Gisborne c. balladából (Lázár Júlia

fordítása.)

42 Idézet Charles Swinburne (1837-1909) Atalanté Kalüdónban c.

tragédiájából. (Kálnoky László fordítása.)

43 Idézet William Shakespeare (1564–1616) Ahogy tetszik c.

darabjából. (Szabó Lőrinc fordítása.)

mégsem pusztult el egészen, a fonnyadt levelek lehullottak,

de a tő mellett tompazöld kis hajtások bújtak elő.

Gordon már három hónapja dolgozott a könyvtárban. Az

ostoba rutin nem fárasztotta. Már ezer „válogatott” darab

szerepelt a katalógusban, Mr. Cheeseman tisztán

megkeresett rajta heti egy fontot, tehát a maga módján

boldog volt. Közben mégis titkos haragot dédelgetett

Gordonnal szemben. Gordont ugyanis az iszákos ember

címkével vásárolta meg. Arra számított, hogy tényleg iszik,

hogy legalább egyszer majd elfelejt bejönni, és akkor lejjebb

szállíthatja a bérét. Gordon viszont nem részegeskedett. Sőt,

egyáltalán nem is kívánt inni. Akkor is jól meglett volna sör

nélkül, ha telik rá. A tea most megfelelőbb méregnek látszott.

Minden vágya és minden sérelme összetöpörödött. Jobban

megélt a heti harminc shillingjéből, mint korábban a két

fontból. A harminc shillingbe belefért, ha több nem is, de a

lakbére, a cigarettája, hetente körülbelül egy shilling jutott a

mosatásra, és napi kettő fedezte gázköltséggel együtt a szinte

kizárólag szalonnából, és margarinos kenyérből, teából álló

étkezéseit. Néha még maradt is egy hatosa, hogy beüljön a

Westminster Bridge út olcsó, de zsúfolt mozijába. Még

mindig magával hordta a Londoni örömök elnyűtt kéziratát,

csupán megszokásból, a munkának már a látszatát sem

színlelte. Minden estéjét ugyanavval töltötte. Az eldugott kis

padlásszobában, ha maradt szén, a tűznél, ha nem, az

ágyban, a keze ügyébe készített teáskanna és a cigaretta

mellett csak olvasott és olvasott. Méghozzá kizárólag

kétpennys hetilapokat. Apró-cseprő, Válaszok, Margó,

Gyöngyszem, Mágnes, Családi lap, Lányok lapja – egyáltalán

nem számított, melyiket. Tucatjával hordta haza őket az

üzletből. Mr. Cheesman óriási, poros kötegekben tárolta

őket, még a nagybátyja idejéből maradtak rá, és csak a

csomagolópapírt helyettesítették. Némelyik húsz évnél is

régebben hevert ott.

Rosemaryt hetek óta nem látta. A lány többször írt. aztán

váratlanul abbahagyta. Ravelstontól egyszer kapott levelet,

cikket kért az Antikrisztus számára a kétpennys

könyvtárakról. Júlia csüggedten, röviden megírta, mi újság a

családban. Angéla néni többször is csúnyán megfázott,

Walter bácsi hólyagproblémával küszködött. A személyüket,

a kötődésüket tehernek érezte. Nem bírt elszabadulni, nem

süllyedhetett szabadon a mocsár fenekére, míg

mindannyiukkal, még Rosemaryval is meg nem szakított

minden kapcsolatot. Egyik délután éppen egy hirtelenszőke

gyári munkáslánynak választott könyvet, amikor belépett

valaki, akit csak a szeme sarkából látott, és az ajtóban

habozva megállt.

– Milyen könyvet szeretne? – kérdezte a gyári munkáslányt.

– Hát, valami romántikusat:

Gordon kiválasztott egy romántikus regényt. Mikor

visszafordult, a szíve majd kiugrott a helyéből. Rosemary állt

habozva az ajtóban. Csak állt ott, sápadtan, aggódó arccal,

lényéből fenyegetés sugárzott.

Gordon leült, hogy rávezesse a könyvet a lány olvasójegyére,

a keze annyira remegett, hogy alig tudott írni. A pecsétet

rossz helyre nyomta. A lány elmenőben belekukkantott a

könyvbe. Rosemary Gordon arcát figyelte. Hosszú ideje nem

látta nappali fényben, és most megdöbbentette a változás.

Már nem szakadtan öltözött, hanem rongyokban járt, arca

még jobban lesoványodott, és felöltötte a hosszú ideje

margarinos kenyéren élők fakószürke árnyalatát. A koránál

jóval idősebbnek – legalább harmincötnek látszott. De

Rosemary sem volt a régi. Elvesztette vidám, takaros,

teherbíró jellegét, a ruháit is mintha csak sietősen magára

hányta volna. Világosan látszott, hogy baj van. Gordon

bezártra az ajtót a munkáslány után. – Rád nem számítottam

– kezdte.

– Muszáj volt eljönnöm. Ebédidőben eljöttem a stúdióból.

Azt mondtam nekik, beteg vagyok.

– Nem is nézel ki jól. Gyere, ülj le!

A könyvtárban csak egy szék volt. Gordon kihúzta az asztal

mögül, és suta kedvességgel Rosemary felé tolta. A lány nem

ült le, de apró kezét kiszabadította a kesztyűből, és a szék

támlájára támaszkodott. A támlát szorító, elfehéredő ujjain

látszott, milyen ideges.

– Gordon, szörnyű dolog történt. Végül is megesett.

– Micsoda?

– Gyerekem lesz.

– Gyereked? Istenem!

Megdermedt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki

alaposan behúzott volna egyet a bordái közé. Feltette a

szokásos értelmetlen kérdést:

– Biztos vagy benne?

– Teljesen. Hetek óta. Ha tudnád, mit éltem át! Csak vártam

és vártam, egyszer be is vettem valamit, szörnyű volt!

– Egy gyerek! Istenem, milyen őrültek voltunk! Mintha nem

láthattuk volna előre!

– Tudom. Biztosan az én hibám, de...

– A fenébe! Jön valaki.

Megszólalt az ajtócsengő. Ringó járású, kövér, szeplős

asszony lépett be, az alsó ajka rettenetesen csúf, követelő

hangon mondta: – Valami jó kis gyilkosságot! – Rosemary

leült, és az ujjai köré tekergette a kesztyűjét. A kövér

asszonyságnak semmi nem felelt meg. Ha Gordon talált

valamit, már utasította is el, azzal, hogy olvasta, vagy azzal,

hogy túl száraznak látszik. Rosemary hírei megrendítették

Gordont. A szíve majd kiugrott, orrlikai összeszűkültek, és

közben húzta elő egyik könyvet a másik után, hogy

meggyőzze a kövér asszonyt, ez az, amit keres. Végül jó tíz

perc után sikerült leráznia, miután az utolsó könyvre végre

azt morogta, „mintha még nem látta volna”.

Gordon ismét Rosemaryhez fordult: – Most mi az ördögöt

tegyünk? – kérdezte, mihelyt becsukódott az ajtó.

– Nem tudom, én mit tehetnék. Ha megtartom, biztosan

elvesztem az állásomat. De nem is csak erről van szó. Mi

lesz, ha az enyéim megtudják. Az anyám – ó, istenem!

Elgondolni se merem!

– A tiéid! Hát rájuk nem gondoltam! Megint a hozzátartozók.

Micsoda lidércnyomás!

– Az enyéimmel nincs semmi baj. Mindig is jók voltak

hozzám. De ez most más.

Gordon föl-alá járt. A hír megijesztette ugyan, de még nem

fogta föl. A Rosemary méhében növekvő gyerek, az ő

gyerekének képzete egyelőre csak félelmet keltett benne.

Nem az élőlényt látta maga előtt, hanem a katasztrófát. Előre

látta, hova vezet mindez.

– Akkor, gondolom, össze kell házasodnunk – mondta

határozottan.

– Azt mondod? Azért jöttem, hogy megkérdezzelek.

– Azt szeretnéd, ha megtennénk, nem?

– Csak akkor, ha te is akarod. Nem szeretnélek lekötni.

Tudom, hogy a házasság ellenkezik az elveiddel. Te döntesz.

– Nincs más választásunk – ha tényleg megtartod ezt a

gyereket.

– Nem mindenáron. Ezért kell döntened. Hiszen van egy

másik út.

– Miféle út?

– Te is tudod! A stúdióban egy lánytól kaptam egy címet. Az

egyik barátnőjének öt fontért megcsinálták.

Ez végre fölrázta. Most fogta föl, azzal a tudással, ami

egyedül számít, hogy miről is beszélnek ők ketten. A

„gyerek” szó új jelentőséget nyert. Nem valami elvont

szerencsétlenségről volt szó, hanem egy hús-vér lényről, az ő

egy darabkájáról, amely máris ott élt és növekedett

Rosemary hasában. A tekintete találkozott Rosemaryéval.

Furcsa összetartozás érzés töltötte el őket, mint soha azelőtt.

Egy pillanatra Gordon úgy érezte, hogy valami rejtélyes úton

eggyé lett a testük. Méternyi távolságból is úgy érezte,

összekapcsolódtak, valami Rosemary zsigereiből kiinduló,

láthatatlan, élő madzag köti össze őket. Tudta, hogy a

beszélgetésük rettenetes, úgyszólván szentségtörés, ha

egyáltalán jelent még valamit a szó. Ha másképp történt

volna, valószínűleg fel sem fogja a következményeket. A

nyomorult öt font emlegetésére volt szükség, hogy eljusson

az agyáig.

– Ne félj! – mondta. – Történjék bármi, azt nem tesszük meg.

Undorító lenne.

– Tudom, hogy az. De ha nem megyek férjhez, nem

szülhetek gyereket.

– Persze, hogy nem! Ha ez a két lehetőség van, feleségül

veszlek. Előbb vágatnám le a jobb kezem, minthogy az a

másik bekövetkezzen!

– Bimm! – szólt az ajtócsengő. Két otromba fajankó lépett be,

olcsó, világoskék öltönyben, egy vihorászó lány

társaságában. Az egyik fiatalember szégyenlős bátorsággal

kérdezte, van-e valami „zaftos” olvasnivalója. Gordon

csendesen a „szex” könyvek polcai felé mutatott. Több százat

tartottak a könyvtárban. Köztük a Párizs titkai, a Bíztam a

férfiakban, az elnyűtt sárga bontókon díványon heverésző

félmeztelen lányok, fölébük hajló, szmokingos férfiak.

Maguk a történetek szinte bántóan ártalmatlanok. A két srác

és a közöttük álló lány fel-felkuncogott, a képeket

nézegették, a lány apró sikkanásokat hallatott, és döbbentnek

akart látszani. Gordon annyira undorodott tőlük, hogy hátat

fordított nekik, amíg válogattak.

Mikor végre elmentek, Gordon Rosemary székéhez lépett.

Mögéje állt, átfogta apró, formás vállát, aztán kezét a lány

kabátja alá csúsztatta, hogy érezze a teste melegét. Szerette

erős, ruganyos testét, és jól esett arra gondolnia, hogy

odalent, a védett melegben egy magzat, az ő gyereke

növekszik. Rosemary nem szólt, csak megcirógatta a férfi

mellére simuló kezét. Várta a döntést.

– Ha elveszlek feleségül, tisztességes életet kell élnem –

mondta, tűnődve.

– Biztos? – kérdezte a lány majdnem a régi cinkossággal.

– Úgy értem, rendes állást kell szereznem. Vissza kell

mennem az Új Albionhoz. Gondolom, visszavesznek.

Gordon érezte, hogy Rosemary nagyon elcsendesedik, tudta,

hogy erre várt. A lány mégis elszántan kitartott a tisztességes

játszma mellett. Nem akart sem erőszakoskodni, sem

hízelegni.

– Sosem kértelek erre. Azt szeretném, ha elvennél – a kicsi

miatt. De ebből nem következik, hogy meg is kell tartanod.

– Nincs sok értelme a házasságnak, ha nem tudlak

megtartani. Mondjuk, elvennélek így, ahogy most vagyok, se

pénzem, se rendes munkám. Mihez kezdenél?

– Nem tudom. Dolgoznék, amíg bírok. Aztán, ha már

nagyon látszana a kicsi, azt hiszem, hazamennék a

szüleimhez.

– Igazán kedves tőled. De azért nagyon szeretted volna, ha

visszamegyek az Új Albionhoz. Meggondoltad magad?

– Átgondoltam a dolgokat. Tudom, hogy utálnád, ha gúzsba

kötne a munkád. Nem hibáztatlak. A saját életedet kell élned.

Gordon gondolkozott. – A lényeg ugyanaz. Vagy elveszlek,

és visszamegyek az Új Albionhoz, vagy te mész el egy

mocskos kis orvoshoz, hogy öt fontért agyongyötörjenek.

Rosemary kivonta magát Gordon szorításából, felállt és

szembenézett vele. A nyers szavak bántották. Világosabbá és

csúfabbá tették a helyzetet.

– Ezt most miért mondtad?

– Mert ez a két lehetőség van.

– Én egy percig se így gondolkoztam. Azért jöttem el, hogy

tisztességes legyek veled. Most meg úgy hangzik, mintha

erőszakkal akarnálak rávenni valamire, mintha az érzéseidre

akarnék hatni, fenyegetőznék, hogy különben

megszabadulok a gyerekemtől. Mintha rondán

megzsarolnálak.

– Nem így értettem. Csak felsoroltam a tényeket.

Rosemary arca ráncokba szaladt, fekete szemöldökét is

összehúzta. Megesküdött magának, hogy nem fog jelenetet

rendezni. Gordon el tudta képzelni, mit él át. Még nem

találkozott a rokonaival, de sejtette, milyenek. Halvány

fogalma arról is volt, milyen lehet egy vidéki kisvárosba

visszamenni egy törvénytelen gyerekkel. Vagy, ami legalább

olyan rossz, egy férjjel, aki nem tudja a családját eltartani. De

Rosemary tisztességesen játszott. Semmi zsarolás! Mély

lélegzetet vett, eldöntött valamit.

– Rendben, nem csinálok olyat a fejed fölött. Aljasság lenne.

Elveszel-e vagy sem, mindegy. Akkor is megtartom a

gyereket.

– Komolyan?

– Igen, komolyan.

A férfi a karjába vonta. Rosemary kabátja szétnyílt, teste

forrón simult az övéhez. Gordon azt gondolta, veszekedett

bolond lenne, ha elengedné. De a másik megoldás épp olyan

lehetetlennek látszott, ezt nem látta kevésbé tisztán attól,

hogy a karjában tartotta Rosemaryt.

– Természetesen azt szeretnéd, ha visszamennék az Új

Albionhoz – mondta.

– Nem, ha te nem akarod.

– De igenis, azt szeretnéd. És ez természetes is. Azt akarod,

hogy újra tisztességes jövedelmem legyen. Jó állásom, heti

négy fontom és fikusz az ablak előtt. Ugye, hogy így van?

Ismerd be!

– Jól van, beismerem. Tényleg szeretném. De nem akarnálak

minden áron rávenni. Egyszerűen, mert utálom, ha olyasmit

csinálsz, amit nem akarsz. Azt szeretném, hogy szabadnak

érezd magad.

– Igazán és teljesen szabadnak?

– Igen.

– Tudod, hogy ez mit jelent? Mi lenne, ha gyerekestől

cserben hagynálak?

– Tedd, ha tényleg ezt akarod. Szabad vagy, egészen szabad.

Kicsit később Rosemary elment. Gordon még aznap este

vagy másnap tudatja vele, hogy mit határozott. Persze az

sem egészen biztos, hogy az Új Albionnál tényleg megkapná

azt az állást, de nagyon valószínű, ha tekintetbe veszi, mit

mondott Mr. Erskine. Gordon gondolkozni próbált, de nem

bírt. Mintha az átlagosnál is többen jöttek volna a

könyvtárba. Megőrjítette, hogy valahányszor visszaült volna

a székére, jött valami futóbolond, és újabb krimit, szexet,

vagy valami romántikusat követelt rajta. Hat órakor aztán

fogta magát, leoltotta a villanyokat, bezárta a könyvtárat, és

elindult. Egyedül kellett maradnia. A könyvtárnak két órával

tovább nyitva kellett volna tartania. Isten tudja, mit szól

majd Mr. Cheeseman, ha észreveszi, hogy lelépett. Még el is

bocsáthatja. Egy csöppet sem érdekelte.

Nyugatnak fordult, a Lambeth köz irányába. Szürke este

volt, de nem hideg. A lába alatt nyirok, a feje fölött fehér

fények, a levegőben a házalók kiáltozása. Ki kellett bogoznia

ezt az egészet, és séta közben jobban tud gondolkozni. Nehéz

küzdelem volt. Vissza az Új Albionhoz vagy cserbenhagyni

Rosemaryt: nem maradt más lehetőség. Arra gondolni se

érdemes, hogy majd talál valami „jó” állást, ami nem sérti

annyira a méltóságát. Harmincas, elnyűtt férfiaknak nem

terem minden bokorban állás. Számára az Új Albion az

egyetlen esély.

A Westminster Bridge út sarkán megállt egy pillanatra. Vele

szemben a lámpafénytől hamuszürke óriásposzterek. Az

egyik, legalább háromméteres plakát egy Bovex hirdetés

volt. A Bovex emberei ejtették Roland Battát, és új taktikát

választottak. Négysoros versikék: az úgynevezett „Bovex-

balladák” lepték el a várost. A képen egy hihetetlenül jó

emésztésű család, vigyorgó. malacrózsaszín arcok a

reggelinél, alattuk ordító betűkkel:

Miért lenne ványadt, falfehér

És fáradt, fáradt, fáradt,

Igyon Bovexet, van remény,

Van gyógyulás, nincs bánat.

Gordon csak bámult. Itta magába a sült ostobaságot.

Istenem, micsoda szemét! „Van gyógyulás, nincs bánat.”

Milyen silány és oda nem illő. Még a szokásos fülbemászó

klapanciák életteli bárgyúsága is hiányzott belőle. Nyálas

érzelgés. A silányságában lehetett volna valami szánnivaló,

ha az emberek nem ezt bámulták volna egész Londonban, és

Anglia minden városában, és nem ez rongálta volna az

agyukat. Többször is végigpásztázott a minden bájt

nélkülöző utcán. Igen, hamarosan háború lesz. A Bovex-

hirdetések láttán nem is kétséges. Az elektromos fúrók

kattogása az utcán csak előjelzi a géppuska kerepelését. Már

nincs sok hátra, és jönnek a repülők! Zúgás-csattanás. Csak

néhány tonna TNT, és a civilizációnk visszakerül a pokolba,

ahová való.

Átment az utcán, s tovább sétált dél felé. Furcsa gondolat

cikázott át az agyán. Már nem akarta, hogy kitörjön a

háború. Hónapok – talán évek – óta először fordult elő, hogy

gondolt rá, de nem akarta.

Ha visszamegy az Új Albionhoz, egy hónapon belül ő is

Bovex-balladákat ír. Ebbe visszamászni! Minden „jó” állás

épp elég rossz, de ez! Krisztusom! Persze nem muszáj

visszamennie. Csak bátorság kérdése, hogy szilárdan

kitartson. De akkor mi lesz Rosemaryvel? Elképzelte, hogyan

élne a szülei házában, gyerekkel és pénztelenül, és

elképzelte, hogy viszi szét a hírt az óriási család: Rosemary

hozzáment valami semmirekellőhöz, aki még el se tudja

tartani. Az egész társaság együtt szekálná ki a világból.

Mellesleg, a gyerekre is gondolnia kell. Pénzisten nagyon

ravasz. Ha csak jachtok, lóversenyek, kurvák, pezsgők

bélelnék a csapdáit, milyen könnyű lenne kicselezni. Amikor

az emberi tisztességre apellál, akkor nincs mit tenni.

A Bovex-ballada ott csilingelt Gordon fejében. Szilárdnak

kell maradnia. Háborút hirdetett a pénz ellen – folytatnia

kell. Hiszen mostanáig kitartott valahogy. Végignézett az

életén. Értelmetlen volna becsapnia önmagát. Szörnyű élet

volt, magányos, nyomorúságos, hasztalan. Élt harminc évet,

és nem jutott túl a nyomoron. A nyomort választotta. Még

most is, a nyomort akarta. Süllyedni akart, olyan mélyre,

ahol a pénz már nem éri el. De ez a gyerek-dolog, ez most

mindent fölforgatott. Banális helyzet, végül is. Magánbűnök,

közerkölcsök – a dilemma egyidős a világgal.

Felnézett, éppen egy könyvtár mellett haladt el. Egy

gondolat megállította. Az a gyerek! Milyen is az, ha az

embernek gyereke van? Mi az, amit Rosemary most átél?

Csak nagyon homályos és nagyon általános elképzelései

voltak arról, milyen is a terhesség. A könyvtárban biztosan

talál erről szóló könyveket. Bement. A kölcsönző balra nyílt,

itt sorakoztak a kézikönyvek.

Az asztalnál ülő nő végzős egyetemista lehetett, színtelen,

szemüveges és undok. Mély meggyőződéssel hitte, hogy

hímnemű lényt az ilyesmi nem érdekelheti. legfeljebb mint

pornográf irodalom. Ahogy a közelébe értél, már fúrt is át a

csillogó, szemüveges tekintetével, éreztette, hogy a titkod

előtte nem titok. Különben is minden kézikönyv pornográf,

talán a Whitaker almanachot kivéve. Még az Oxford szótár is

szolgálhat ördögi célokat, ha az ember olyan szavakat keres

ki belőle, mint...

Gordon egy pillantással fölmérte, milyen típus, de

túlságosan lekötötték a saját gondolatai ahhoz, hogy törődjön

vele.

– Vannak nőgyógyászati kézikönyvei? – kérdezte.

– Milyen kézikönyveim? – kérdezte, és a szemüvege

félreérthetetlen diadallal villant. „Már megint! Még egy

lihegő hím!”

– Bármi, ami szülészettel kapcsolatos. Arról, hogyan

születnek a gyerekek, tudja.

– A nagyközönség számára nem adunk ki ilyen könyveket –

közölte az ifjú hölgy fagyosan.

– Sajnálom, bizonyos okból nagy szükségem lenne rá.

– Talán medikus?

– Nem.

– Ez az esetben nem látom be, mi köze lehetne a

szülészethez.

Átkozott némber, gondolta Gordon. Máskor megijedt volna

tőle, most egyszerűen csak untatta.

– Ha éppen tudni akarja, a feleségem gyereket vár. Egyikünk

sem tud túl sokat a dologról. Meg akarom nézni, nem

találok-e valami hasznos tanácsot.

A nő egy szavát se hitte. Túl szakadtnak, túl megviseltnek

látszik ahhoz, hogy újházas legyen, döntötte el magában.

Ám, mivel az a dolga, hogy kiadja a könyveket, ezt legfeljebb

gyerekeknek tagadhatja meg. Az ember a végén úgyis

hozzájut a könyvéhez, ha már elég mocskos disznónak érzi

magát. Úgy vezette Gordont a könyvtár közepén álló

kisasztalhoz, mintha ő maga a fertőtlenítőből lépett volna

elő, és a kezébe nyomott két vaskos, barna kötésű könyvet.

Azután magára hagyta, de végig rajta tartotta a szemét, a

könyvtár bármelyik csücskében járt is. Gordon érezte, amint

a pápaszem a tarkóját pásztázza, mintha a tartásából

próbálná kifürkészni, valóban információt keres, vagy csak a

mocskos részletek érdeklik. Kinyitotta az egyik könyvet, és

értetlenül meredt rá. Tengernyi apró betűs szöveg, tele latin

szavakkal. Ennek semmi értelme. Valami egyszerűbbet

keresett, képeket, például. Mennyi ideje is? Hat, talán kilenc

hét... Igen. Ez lesz az!

Rábukkant egy kilenchetes magzatot ábrázoló nyomatra.

Megdöbbentette a látvány, mert egyáltalán nem ilyennek

képzelte. Torz, törpeszerű teremtmény, egy emberi lény

ügyetlen karikatúrája, hatalmas, kupolás feje akkora, mint a

teste többi része. A nagy kiterjedésű fej közepén egy apró

gomb: a füle. A dolog profilból látszott, csont nélküli karja

behajlott, egyik befejezetlen, fókauszonyra emlékeztető keze

– talán szerencsére – eltakarta az arcát. Alul a sovány

lábacskák összetekeredtek, mint a kismajomé, a köröm befelé

fordult. Szörnyű volt, mégis nagyon emberi. Meglepő, hogy

ilyen hamar ennyire emberi. Valami sokkal kezdetlegesebbre

számított. Egy pacára pöttyel a közepén, egy buboréknyi

békapetére. Persze biztosan nagyon kicsi még. Megnézte alul

a méretarányt. Harminc milliméter. Egy nagyobbfajta

pöszméte.

Talán nem rég lett csak ilyen. Visszalapozott egyet-kettőt,

míg talált egy hathetes magzatot. Félelmetes – alig mert

ránézni. Milyen furcsa, hogy a kezdetünk és a végünk ilyen

csúf, a születés előtt az ember éppen olyan csúnya, mint

holtan. Ez a valami úgy festett, mintha máris halott volna. A

hatalmas fej, talán túl nehéz ahhoz, hogy egyenesen álljon,

szinte derékszögben lenyeklett a testről. Arcra semmi nem

emlékeztetett, talán csak egy ránc a szem vagy a száj? helyén.

Nem emberi lényre, inkább halott kölyökkutyára hasonlított.

Kutyaszerűek a rövid, vaskos karok is. a kéz csak tömör

mancs. Tizenöt és fél milliméter – nem nagyobb egy

mogyorónál.

Hosszan bámult a két képre. A csúnyaságuk hitelesebbé,

tehát megindítóbbá tette őket. A gyereke attól a pillanattól

számított valódinak, amikor Rosemary megemlítette az

abortuszt, de a valódisága nem öltött látható formát – valami

történt a sötétben, de csak azután vált fontossá, hogy

megtörtént. Mostantól peregnek az események. Itt ez a

szegény kis csúf valami, nem nagyobb, mint egy pöszméte,

vigyázatlanságában ő hozta létre. A jövője, a létezésének

folytonossága talán rajta múlik. Mellesleg belőle egy darab –

ő maga. Kijátszhat valaki ekkora felelősséget?

És a másik lehetőség? Felállt, átnyújtotta a könyveket az

undok nőszemélynek, és kifelé indult, aztán, gondolt egyet,

és betért a könyvtár másik részébe, a folyóirat-olvasóba. A

napilapokat a megszokott, ütött-kopott külsejű emberek

böngészték. Egy asztalt elkülönítettek a női lapoknak.

Találomra felvett egyet, és átvitte egy másik asztalhoz.

Amerikai újság volt, főleg háziasszonyoknak, csupa hirdetés,

közöttük néhány szánalmas elbeszélés. És micsoda

hirdetések! Gyorsan átpörgette a fényes lapokat. Női

fehérnemű, ékszerek, kozmetikai szerek, szőrmebundák,

selyemharisnyák cikáztak föl-le a lapokon, mint a gyerekek

kukucskálós játékának figurái. Egyik oldal a másik után,

hirdetés hirdetés hátán. Ajakrúzs, bugyik, konzervek,

gyógyszerek, fogyókúra, arckrémek. A pénz világának

keresztmetszete. A tudatlanság, mohóság, közönségesség,

sznobizmus, züllöttség és betegség panorámája.

És azt akarják, hogy ebbe a világba térjen vissza. Ebben az

üzletágban kell sokra vinnie. Lassabban pörgette a lapokat.

A képek cikáztak. Csodálatos – a mosolya. Az étel, ha

puskából lövik ki. Befolyásolja a lábfáradtság az ön

személyiségét? Nyerje vissza a hamvas őszibarackszínt a

Pihenő Szépség matracokon! Ezt a hatást csak egy igazán a

gyökerekig hatoló balzsam érheti el! Rózsaszín fogkefe?

Rózsaszín álmok! Azonnali hatás gyomorsav ellen! Vasgyúró

legyen a gyerek? Itt a rostban gazdag pempő! Ha öt kell,

önnek miért csak négy van? Íme a világhírű gyorsalbum, a

tömény tudás! Csak egy dobos, mégis Dantétól idéz!

Krisztusom, micsoda szemét!

Amerikai lap, igen. Az amerikaiak mindig elöl járnak

brutalitásban, legyen szó a jeges teáról, a gengszterekről

vagy a teozófiáról. Visszament a nők asztalához, elvett egy

másik lapot. Ezúttal egy angolt. Talán az angol lapok

hirdetései nem olyan rosszak, talán kevésbé agresszívak.

Szétnyitotta az újságot. Cikk-cakk! A britek sosem lesznek

rabszolgák.

Cikk-cakk! Guinnesst, a javából! A lány így szólt: Köszönöm,

hogy elkísért, de közben azt gondolta: Szegény fiú, miért

nem mondja meg már valaki neki... – Hogyan szeresse el

harminckét évesen huszonéves barátnője fiúját? Aki éjszaka

éhezik stb. Selymes érintés: a bársonyos toalettpapír. A

szájszag romlásba dönt. Ínysorvadás? Soha! Értelmiségi

homlok? A korpa teszi. Csokigolyó? Minden gyermek álma!

Iskoláslány komplexusok. A Vitamalt frissen tart!

Ebbe visszamászni! Benne és belőle élni – a részévé és

lényegévé válni! Istenem, istenem, istenem!

Kiment. A legszörnyűbb az volt, hogy már tudta, mit fog

tenni. Elszánta magát – már régesrég. A probléma magával

hozta a megoldását, a habozása mindvégig színlelés volt.

Úgy érezte, mintha egy rajta kívül álló erő mozgatná. Egy

telefonfülke előtt állt. Rosemary szállásán volt készülék, és

azóta biztosan hazaért már.

Bement a fülkébe, a zsebébe kotort. Igen, pontosan két

pennyje van. Bedobta az érméket és tárcsázott. Rekedt női

hang szólt a telefonba: – Ki beszél? Megnyomta a

válaszgombot. A kocka el volt vetve.

– Beszélhetnék Miss Waterlow-val, kérem?

– Ki keresi?

– Mr. Comstock. Tudni fogja. Hazaérkezett már?

– Megnézem. Tartsa a vonalat!

Csönd.

– Halló! Te vagy az, Gordon?

– Halló, halló! Te vagy, Rosemary? Csak el akartam

mondani, átgondoltam mindent, és döntöttem.

– Ó! – Csönd lett a vonal másik végén. Rosemary alig tudott

uralkodni a hangján, mikor végül megkérdezte: – És hogy

döntöttél?

– Minden rendben lesz. Elfogadom az állást – ha adják,

persze.

– Ó, Gordon, annyira örülök! De ugye nem haragszol rám?

És nem érzed úgy, hogy én erőltettelek?

– Nem, dehogy. Ezt kell tennem. Mindent végiggondoltam.

Holnap bemegyek az irodába, és jelentkezem.

– Olyan boldog vagyok!

– Persze, csak bizakodhatok, hogy nekem adják az állást.

Gondolom, úgy lesz, ha egyszer az öreg Erskine azt mondta.

– Biztos vagyok benne. De Gordon, még valamit! Ugye

szépen felöltözöl? Sokat számít ám!

– Tudom. Majd kiváltom a legjobb öltönyömet a zálogból.

Majd Ravelston ad kölcsön.

– Nincs szükség Ravelstonra. Majd én adok kölcsön.

Félretettem négy fontot. Most rögtön kiszaladok, és

elküldöm, mielőtt bezár a posta. Azt hiszem, új cipőre is

szükséged lesz és nyakkendőre. És Gordon!

– Igen?

– Vegyél kalapot is, ha bemész az irodába, jó? Egész más a

hatás.

– Kalapot! Istenem! Két éve nem volt rajtam kalap! Muszáj?

– Hát, az olyan üzletemberes, nem?

– Na jó. A kedvedért keménykalapot is veszek.

– Nem, elég lesz a puhakalap. De a hajadat vágasd le,

rendben?

– Jó, ne aggódj! Olyan leszek, mint egy kiköpött üzletember.

Jól vasalt, meg minden.

– Köszönöm, drága Gordon. Most sietek, hogy küldhessem a

pénzt. Jó éjt és sok szerencsét!

– Jó éjszakát!

Kilépett a fülkéből. Hát így. Rendesen megadta magának az

utolsó döfést.

Gyorsan lépkedett. Istenem, mit tett? Feladta a küzdelmet!

Megszegte minden korábbi esküjét! Hosszú és magányos

háborúja megszégyenítő véget ért. És metéljétek körűi a ti

férfitestetek bőrének elejét, mondá az Úr. Bűnbánóan

visszatért a nyájhoz. Mintha a járása is felgyorsult volna.

Furcsa változást észlelt, fizikai változást az egész testében, a

combjaiban, a szívében. Mi lehetett ez? Szégyen,

nyomorúság, csalódás? Harag, hogy visszakerült a pénz

markába? Az unalom, ha a halálos jövőre tekint? Előrángatta,

vizsgálta, ízekre szedte az érzést. Megkönnyebbülést érzett.

Igen, ez volt az igazság. Most, hogy túlesett rajta, csak

megkönnyebbülést érzett, örült, hogy legalább végzett a

mocsokkal, hideggel, éhezéssel és magánnyal, hogy

visszatérhet a tisztes, teljes, emberi élethez. Az elhatározásai,

most, hogy lerázta őket, végre levetett, ijesztő tehernek

tűntek. Ráadásul tudta, hogy a sorsát teljesíti be. Az agya

egyik távoli zugában mindig tudta, hogy egyszer ez is

bekövetkezik. Arra a napra gondolt, amikor beadta

felmondását az Új Albionnak, Mr. Erskine barátságos, vörös,

marhaszerű arcára, arra, ahogy finoman azt tanácsolta, ne

dobjon el egy „jó” állást a semmiért. Akkor bezzeg

keservesen fogadkozott, hogy egy életre végzett a „jó”

állásokkal. A végzet úgy akarta, hogy visszatérjen, és ezt már

akkor is tudta. Nem csak Rosemary és a gyerek miatt. Ez volt

az elsődleges, a kiváltó ok, de a végkifejlet enélkül is hasonló

lett volna, ha nem egy kisgyerek, akkor valami más kötötte

volna meg a kezét. Mégpedig azért, mert a lelke mélyén erre

vágyott.

Hiszen az életerejét nem vesztette el, csak a pénz

nélküli lét, melyre önmagát kárhoztatta, vetette ki az élet

sodrából. Visszatekintett a két utolsó, félelmetes évre.

Szentségtörést követett el, lázadt a pénz ellen, a pénz világán

kívül úgy próbált élni, mint egy remete, ez pedig nem csak

nyomorúságot, de ijesztő ürességet, elkerülhetetlen

fölöslegességérzetet hozott. Megtagadni a pénzt annyit

jelent, mint megtagadni az életet. Ne légy felettébb igaz...

miért halnál meg időd előtt?44 Most visszatért, vagy

hamarosan visszatér a pénz világába. Holnap majd elmegy

az Új Albionhoz a legjobb öltönyében és a felöltőjében (el ne

felejtse az öltönnyel együtt a felöltőjét is kiváltani a

zálogból), fején puhakalap, csinosan megborotválkozik, és

lenyíratja a haját. Mintha újjászületne. A ma lompos költőjére

rá sem lehet majd ismerni a holnap nett, ifjú üzletemberében.

Visszaveszik, persze, szükségük van a tehetségére. Ő pedig

nekiveselkedik a munkának, eladja a lelkét és megállja a

helyét.

És a jövő? Talán kiderül majd az is, hogy az elmúlt két

év nem is hagyott olyan mély nyomot rajta. Csak egy hézag,

egy kis visszaesés a pályaíven. Most, hogy megtette az első

lépést, hamar kifejleszti magában az üzletemberekre jellemző

cinikus, szemellenzős mentalitást. Elfelejti, mennyire

undorodott, nem dühöng többé a pénz zsarnoksága miatt –

sőt, nem is lesz tudatában –, nem rángatózik kínjában egy-

egy Bovex vagy Csokigolyó hirdetés láttán. Olyan

tökéletesen eladja a lelkét, hogy azt is elfelejti, valaha az övé

volt. Megházasodik, letelepszik, szerényen gyarapodik,

babakocsit tol, vesz egy villát, rádiót és persze fikuszt. Olyan

44 Bibliai idézet: Prédikátor könyve 7:16.

helyes kis törvénytisztelő polgár lesz, mint a többi helyes kis

törvénytisztelő polgár, a metrófogantyúba kapaszkodó sereg

egyik katonája. Talán jobb is így.

Kicsit meglassította lépteit. Harmincéves volt, deresedett a

haja, mégis az a furcsa érzése támadt, hogy most nőtt fel.

Fölrémlett előtte, hogy ami vele történik, minden emberi

lénnyel megesik. Mindenki lázad a pénz törvénye ellen, és

előbb vagy utóbb mindenki megadja magát. Ő az átlagosnál

egy kicsit tovább lázadozott, ennyi az egész. És milyen

nyomorultul kudarcot vallott. Azon tűnődött, gyászos cellája

mélyén vajon nem minden remete arra vágyike, hogy

visszatérhessen az emberek világába. Talán nem mindegyik.

Talán akadt, aki azt mondta, ez a világ csak szentek és

csirkefogók számára lakható. Ő nem volt szent. Akkor meg

talán tisztább ügy a többiekkel együtt nyíltan beállni a

csirkefogók közé. Titokban erre sóvárgott, most elismerte,

megadta magát, azaz békét kötött önmagával.

Többé-kevésbé hazafelé tartott. Felnézett a mellette elvonuló

házakra. Ezt az utcát korábban nem ismerte. Az öreg házak

kopárnak és sötétnek látszottak, zömmel kiadó garzonok

vagy szobák. Rácsok, füstmaszatos téglák, kopott lépcsők,

kétes tisztaságú függönyök. Az ablakok felében „Apartman

kiadó” tábla, és fikusz szinte mindegyikben. Az alsó

középosztály tipikus utcája. De azért mégse olyan utca,

melyet szívesen látott volna romokban, bombázások után.

Vajon miféle emberek laknak ilyen házakban? Talán

kistisztviselők, bolti eladók, kereskedelmi utazók, biztosítási

ügynökök vagy villamoskalauzok. Tudják vajon, hogy csak

marionettfigurák, és a pénz rángatja a köteleiket? Nem, nem

tudják. Vagy ha mégis, mit érdekli őket? Túlságosan leköti

őket a születés, a házasság, a nemzés, a munka, a halál. Ha az

embernek sikerül, nem lehet rossz közéjük tartozni, részévé

lenni az emberi nyájnak. Az egész civilizációnk a mohóságon

és a félelmen alapszik, de a mindennapi emberek életében a

mohóság és a félelem is valami nemesebbé alakul. Az alsó

középosztály, ott, a csipkefüggönyök mögött, a gyerekeivel,

a szedett-vedett bútoraival és a fikuszaival a pénz törvénye

szerint él, valahogy mégis megőrzi a tisztességét. A pénz

törvénye az ő értelmezésük szerint nem egyszerűen önző és

cinikus. Ők betartják a saját normáikat, a becsület

áthághatatlan törvényeit. Ők „tiszteletreméltóak maradnak” ,

ők felnevelik a fikuszt. Mellesleg, élnek. Beletartoznak az élet

szövetébe. És gyerekeket nemzenek, amire a szentek és a

lélek őrzői biztosan nem képesek.

A fikusz az élet fája, gondolta egyszerre.

A zsebében dudorodott valami. A Londoni örömök kézirata.

Egy lámpa alatt szemügyre vette. Nagy köteg gyűrött,

mocskos papír, olyan undorító, szamárfüles, zsíros, mint a

sokáig zsebben hordott papírok általában. Körülbelül

négyszáz sor. Száműzetésének egyetlen termése, soha meg

nem születő, kétéves magzat. Végzett vele. Költészet!

Költészet? Na ne! 1935-ben?

Mit csináljon a kézirattal? Legjobb, ha lehúzza a vécén. A

szobája messze volt még, és nem maradt egypennyse.

Megállt egy csatornalefolyónál. A legközelebbi ház ablakából

egy foltos fikusz kukkantott ki rá a sárga csipkefüggöny

mögül. Kisimított egy oldalt. A szólabirintus belsejében egy

sor megragadta a tekintetét. Egy pillanatra elfogta a

sajnálkozás. Egyes részei nem is olyan rosszak. Bárcsak

befejezhetné valaha! Szégyenletesnek tűnt annyi munka után

csak úgy elhajítani. Megőrizze? Tartsa magánál, és fejezze be

titkon, a szabad idejében? Talán még lehetne belőle valami.

Nem, nem! Tartsd a szavad! Vagy behódolsz, vagy

nem.

Félbehajtotta a kéziratot, és átgyömöszölte a lefolyó rácsán.

Odalent nagyot csobbant a víz.

Vicisti45, ó, fikusz!

45 Legyőztél... – lat.

XII.

Ravelston elköszönt volna tőlük, amikor kijöttek az

anyakönyvvezetőtől, de ők hallani se akartak róla,

elvonszolták magukkal ebédelni. Azért nem a Modiglianiba.

A vidám kis sohói vendéglők egyikébe tértek be, ahol fél

koronáért csodálatos négyfogásos ebédet szolgálnak fel.

Fokhagymás kolbászt ettek vajaskenyérrel, sült lepényhalat,

entrecote aux pommes frites46 és egy elég vizenyős karamell-

pudingot. Hozzá egy palack Médoc Supérieurt, három

shilling hat pennyért.

Csak Ravelston jött el az esküvőre. A másik tanú egy

szegény, jámbor, fogatlan ember volt, aki ebből élt, ott

szedték fel a hivatal előtt, és egy félkoronással jutalmazták.

Júlia nem tudott elszabadulni a teázóból, Gordon és

Rosemary pedig hosszas manőverezéssel ezt az egy napot

bírták szabaddá tenni a hivatalban. Senki nem tudta, hogy

összeházasodnak, csak Ravelston és Júlia. Rosemary még egy

vagy két hónapig dolgozni akart. Titokban akarta tartani az

esküvőt, főleg megszámlálhatatlan mennyiségű bátyja és

nővére miatt, akik nem engedhettek meg maguknak egy

esküvői ajándékot. Ha Gordonon múlik, ő hagyomány

szerint megadta volna a módját. Még templomi esküvőt is

akart. Rosemary azonban ezen a ponton nem engedett.

Gordon már két hónapja újra a cégnél dolgozott. Heti négy

tízet kapott. Nem fognak dúskálni, ha Rosemary már nem

dolgozik, de jövőre talán megemelik a fizetését. Rosemary

szüleitől is biztosan kapnak valamennyit, ha a kicsi

megszületik. Mr. Clew egy éve otthagyta az Új Albiont, és a

helyét egy kanadai töltötte be, aki öt évig dolgozott egy New

York-i reklámcégnél. Mr. Warner higanytermészetű, de

szeretetreméltó ember volt. Gordonnal együtt éppen egy

nagy attrakcióra készültek. A Sába Királynője

Fürdőszobakellékek Társaság éppen óriási hadjáratot indított

az egész országban egy dezodor, az „Áprilisi harmat”

46 sertésborda hasáb burgonyával, fr.

reklámozására. Úgy döntöttek, hogy a testszag és szájszag

ideje lejárt, valami új, frenetikus ijesztgetéssel akarták

megmozgatni a tömegeket. Jött az isteni szikra, valaki azt

javasolta, mi lenne, ha a lábszagra állnánk rá. Ezt a területet

még senki nem aknázta ki, és óriási lehetőségek rejlenek

benne. A Sába királynője passzolta az ötletet az Új Albionnak,

azzal a kéréssel, hogy találjanak ki egy igazán ütős szlogent,

valamit, ami mérgezett nyílként fúródik a köztudatba. Mr.

Warner három napig gondolkodott, aztán előállt a

feledhetetlen jelszóval: PP. „PP” annyit tesz, mint Pedikus

Párolgás. Egy igazi géniusz megnyilvánulása! Végtelenül

egyszerű, mégis figyelemkeltő. Ha már valaki tudja, mi áll a

rövidítés mögött, nem tud bűntudatos reszketés nélkül

azokra a betűkre nézni. Gordon próbálta kikeresni a pedikus

szót a nagyszótárból, és rájött, hogy ilyen szó nem létezik.

Erre Mr. Warren azt mondta: A fenébe is, nem mindegy? Így

is begyulladnak tőle! A Sába királynője persze két kézzel

kapott az ötleten.

Minden pennyjüket belerakták a kampányba. A Brit-szigetek

minden hirdetőtábláján óriási plakátok kalapálták a

nagyközönség fejébe: „PP”. Minden plakát tökéletesen

egyforma volt. Nem állt rajtuk egyetlen fölösleges szó sem,

vészjósló egyszerűséggel hirdették:

„PP”

És Ön?

Ennyi – se kép, se magyarázat. Nem is kellett

elmondani, mit jelent a két betű, ekkorra már egész Anglia

tudta. Mr. Warner Gordon segítségével az újságoknak és

magazinoknak szánt apróbb hirdetéseket tervezte. Mr.

Warner hozta az elsöprő, nagy ötleteket, nagy vonalakban

fölvázolta a hirdetéseket, eldöntötte, milyen képekre van

szükség – Gordon dolgozott a szövegen: szívszaggató

történeteket, százszavas realista kisregényeket írt harmincas,

csalódott szüzekről és magányos agglegényekről, akiket

magyarázat nélkül dobtak a barátnők, túlhajszolt

feleségekről, akik hetente csak egyszer válthattak harisnyát,

és végig kellett nézniük, amint a férjük „más asszonyok”

markába kerül. Remekül csinálta: sokkal jobban, mint előtte

bármi mást életében. Mr. Warner nem győzte dicsérni a

feljebbvalóinak. Gordon irodalmi képességeihez nem

férhetett kétség. Úgy bánt a szavakkal, ahogy csak az tud, aki

éveken át tartó erőfeszítések árán jutott el idáig. Gyötrő

küzdelme, hogy „író” lehessen, talán végül mégse veszett

kárba.

Az étteremből kilépve búcsút mondtak Ravelstonnak. Taxiba

ültek. Ravelston ragaszkodott hozzá, hogy az előzőt,

amellyel az anyakönyvvezetőtől a vendéglőbe hajtottak, ő

fizesse, úgy érezték, megengedhetnek hát maguknak még

egy taxit. A bortól áthevülten elnyújtóztak a kocsiban, az

ablakon átszűrődött a poros májusi napfény. Rosemary feje

Gordon vállán nyugodott, összefonódott kezük a lány ölében

pihent. Gordon a Rosemary gyűrűs ujjára húzott vékonyka

jegyűrűvel játszott. Dublé arany öt shilling hat pennyért. Jól

mutatott.

– El ne felejtsem levenni holnap, mikor dolgozni megyek –

mondta Rosemary megfontoltan.

– Ha belegondolok, hogy tényleg összeházasodtunk! Míg a

halál el nem választ. Megtettük, igen.

– Félelmetes, nem?

– Gondolom, most szépen megállapodunk. Lesz saját

házunk, babakocsink, fikuszunk.

Gordon felemelte Rosemary állát, hogy megcsókolja.

Rosemary, mióta Gordon ismerte, először, kisminkelte

magát, nem a legnagyobb sikerrel. Egyikük arca sem állta

valami jól a tavaszi napfény próbáját. A feleség arcán ráncok,

a férjén mély barázdák. Rosemary nagyjából

huszonnyolcnak, Gordon legalább harmincötnek látszott. A

három fehér hajszálat viszont előző nap Rosemary eltüntette

a fejebúbjáról.

– Szeretsz? – kérdezte Gordon.

– Imádlak, te buta.

– Meghiszem azt! Elvégre harmincéves vagyok, és alig

elnyűtt.

– Nem érdekel.

Csókolózni kezdtek, aztán gyorsan szétváltak, mert

észrevették, hogy a velük párhuzamosan haladó autóból, két

pózna jellegű felső középosztálybeli matróna rosszindulatú

érdeklődéssel figyeli őket.

Az Edgware Road-i lakás nem is volt olyan rossz. Unalmas

és elég nyomorúságos környék, de közel a belvároshoz, egy

csöndes zsákutcában. A hátsó ablakból (a legfelső emeleten)

a Paddington tetejére lehetett látni. Heti huszonegy shilling

hat penny, bútorozatlanul. Hálószoba, kis fogadószoba,

teakonyha, fürdőszoba (vízmelegítővel) és vécé. Már be is

bútorozták, a semmiből. Ravelstontól nászajándékba egy

teljes edénykészletet kaptak – nagyon kedves ajándék. Júlia

egy elég rettenetes „mozgatható” asztalkát ajándékozott

nekik, furnérlemezzel fedett diófa, hornyolt szegéllyel.

Gordon könyörgött, esedezett, hogy ne adjon nekik semmit.

Szegény Júlia! A karácsony megint tönkrevágta anyagilag,

mint rendesen, Angéla néninek pedig márciusban volt a

születésnapja. Júlia szemében azonban főbenjáró bűn lett

volna, ha egy esküvőre nem ad ajándékot. Isten tudja, miféle

áldozatokat hozott, hogy összekaparjon harminc shillinget a

„mozgatható” kisasztalra. Ágyneműnek és evőeszköznek

még így is híjával voltak. Majd apránként beszereznek

mindent, amint félre tudnak tenni egy keveset.

A lépcső tetején már szaladtak, izgatottan várták, hogy

hazaérjenek. Minden készen állt, hogy új otthonukat birtokba

vegyék. Heteken át minden estét a berendezkedéssel

töltöttek. Óriási kalandnak tűnt, hogy ez a hely egészen az

övék. Korábban egyiküknek sem volt például saját bútora,

gyerekkoruktól fogva bútorozott szobákban éltek. Most első

dolguk az volt, hogy körbejárták a lakást, mindent még

egyszer megnéztek, leellenőriztek és megcsodáltak, mintha

nem tudták volna rég fejből, melyik darab hol van és milyen.

Minden egyes bútorukat abszurd elragadtatással

köszöntötték. A dupla ágy tiszta ágyneművel várta őket a

rózsaszín derékaljon. A fehérnemű és a törölközők gondosan

a fiókos szekrénybe hajtogatva. A lehajtható asztal, a négy

masszív szék, a két fotel, a dívány, a könyvespolc, a vörös

indiai szőnyeg, és a réz szenesedény, amit a piacon vettek

fillérekért. És mindez, minden egyes darab, az övék –

legalábbis, amíg el nem maradnak a részletekkel! Beléptek a

teakonyhába. Minden készen állt, a legapróbb részletig. A

gáztűzhely, az ételszekrény, a zománcozott asztal, a

tányértartó, a serpenyők, a teáskanna, a mosogatóedény,

mosogató- és törlőruha – még egy doboz súrolószer is, egy

csomag szappanpehely és egy befőttesüvegben mosószóda.

Minden készen állt, minden élni akart. Azonnal főzhettek

volna valamit. Kéz a kézben álltak a zománcozott

asztalkánál, és csodálták a Paddingtonra néző kilátást.

– Ó, Gordon, de jó mulatság ez! Mienk az egész lakás, nincs

háziasszony, aki mindenbe beleütné az orrát!

– Én annak örülök a legjobban, hogy együtt fogunk

reggelizni. Te ülsz velem szemben, az asztal túlfelén, és

kitöltöd a kávét. De furcsa! Hány éve ismerjük már egymást,

és soha nem reggeliztünk együtt.

– Gyere, főzzünk valamit! Majd meghalok, hogy

használhassam azokat a serpenyőket!

Főzött egy kávét, és bevitte a nappaliba, azon a vörös

lakkozott tálcán, amit együtt vettek a Selfridge piacterében.

Gordon odalépett az ablak mellett álló „mozgatható”

kisasztalhoz. Odalent a kopott kis utca napfényben fürdött,

mintha tükörsima, sárga tenger öntené el sokölnyi

mélységben. A kisasztalra tette a kávéscsészéjét.

– Iderakjuk majd a fikuszt – mondta.

– Hogy micsodát?

– A fikuszt.

Rosemary nevetett. Gordon látta, hogy azt hiszi, tréfál, tehát

hozzátette: – El ne felejtsük megrendelni, mielőtt becsuknak

a virágüzletek.

– Gordon! Ugye viccelsz? Ugye nem gondolod komolyan,

hogy nekünk is lesz fikuszunk?

– Dehogynem! És mi nem hagyjuk, hogy porosodjon. Azt

mondják, fogkefével lehet a legjobban portalanítani.

Rosemary hozzálépett, és belecsípett a karjába.

– Ugye csak tréfálsz?

– Nem én!

– Fikusz! Hogy ide berakjunk egy ilyen nyomasztó vacakot!

Különben is, hová? Ebbe a szobába nem szeretném, a

hálószobába még kevésbé. Vicces lenne, fikusz a

hálószobában.

– Nem a hálószobába tesszük. Itt lesz. Az utcai ablakban,

ahonnan a szemközt lakók jól látják.

– Gordon, nem mondod komolyan, ugye nem?

– Dehogynem! Komolyan mondom, hogy kell ide egy fikusz.

– De miért?

– Mert így szokás. Ez az első dolog, amit egy házaspár vesz.

Tulajdonképpen ez is az esküvői ceremónia része.

– Ne hülyéskedj! Én nem bírnék elviselni egy ilyen vacakot!

Ha mindenáron akarod, akkor legyen, mondjuk, egy cserép

muskátli. De ne fikusz!

– A muskátli nem jó. Fikusz kell.

– Nem. Nem lesz fikuszunk, az biztos!

– De lesz. Nem éppen most fogadtál nekem

engedelmességet?

– Nem. Nem templomban esküdtünk.

– Nem baj. Benne van a szertartás szövegében. „Szerető,

hűséges és engedelmes” meg minden.

– Nem, nincs benne. És különben se lesz fikuszunk.

– De lesz!

– Nem, Gordon, nem lesz!

– De igen!

– De nem!

– De igen!

– De nem!

Rosemary nem értette. Azt gondolta, Gordon csak

makacskodik. Felhevültek, és ahogy az már meghitt

szokásuk volt, parázs veszekedésbe merültek. Ez volt az első

házastársi veszekedésük. Félórával később elindultak a

virágüzletbe, fikuszt rendelni.

Félúton, az első lépcsőfordulón azonban Rosemary

megtorpant és belekapaszkodott a korlátba. Ajka szétnyílt,

egy pillanatig nagyon furcsán festett. A hasára vonta a kezét.

– Gordon!

– Tessék!

– Megmozdult!

– Mi mozdult meg?

– A kicsi. Megmozdult a hasamban!

– Komolyan?

Furcsa, majdhogynem ijesztő érzés, meleg áramlat járta át a

zsigereit. Egy pillanatra úgy érezte, mintha szexuálisan

egyesült volna Rosemaryvel, de olyan gyöngéden, ahogyan

azelőtt elképzelni se bírta. Egy-két lépcsővel lejjebb megállt.

Térdre ereszkedett, a fülét odanyomta Rosemary hasához, és

hallgatózott.

– Nem hallok semmit – mondta végül.

– Persze, hogy nem, buta! Még hónapokig nem is hallhatsz!

– De akkor majd én is hallani fogom, ugye?

– Azt hiszem. Te hallod, amikor héthónapos, én érzem,

amikor négy. Valahogy így van.

– De tényleg megmozdult? Biztos vagy benne? Tényleg

érezted?

– Persze. Megmozdult.

Gordon hosszú ideig úgy maradt, térden állva, fejét

Rosemary puha hasának támasztva. Rosemary átfogta és

magához szorította a fejét. Gordon nem hallott mást, csak a

saját fülében dübörgő vért. De Rosemary nem tévedhetett.

Valahol odabent, a biztonságos, meleg, kipárnázott sötétben,

a kicsi élt és mocorgott.

Végre megint történik valami a Comstock családban.

„HA KÖLTENÉL S VAN RÁ KÖLTSÉG...”

MIBŐL KÖLTSÖN A KÖLTŐ,

HA KÖLCSÖN KÉRNI RESTELL,

S A ZÁLOGCÉDULÁIT

IS TELEFIRKÁLTA MIND

SÓVÁR ANAPESZTTEL?

A fenti címválasztás és e magam faragta, alkalmi mottó

– egy regénybeli poéta: Gordon Comstock ürügyén –

egyszerre két, hatásában máig eleven, huszadik századi

írónagyság előtt kíván tisztelegni. Egyikük egy éppen száz

éve született, magyar költő: József Attila, kitől a címbeli

versidézet is való; másikuk egy ugyancsak költőnek indult,

végül pamflet- és regényíróvá lett angol férfi: George Orwell,

aki tragikus végű magyar kortársánál alig két évvel volt

idősebb, és nem egész tizenhárommal élte őt túl. Utóbbi

mellesleg e regény írásakor harminckét éves volt – éppen

annyi mint József Attila két esztendő múlva bekövetkező

tragikus távozásakor.

Műveiket újraolvasva nem nehéz felfedezni: sokban rokon

lelkű, ízlésű és világnézetű írók voltak, szenvedélyes

igazságkeresők, akik sohasem csak a maguk igazáért vették

kezükbe a tollat. Rövidre szabott életében mindkettőnek

aránytalanul sok szenvedés jutott osztályrészül, s talán

emiatt is lettek utóbb a huszadik század derekának

emblematikus íróalakjai.

Mindketten maguk is eleget bajlódtak a dilemmával: miből

költsön a költő, ha kölcsönkérni restell? Avagy lehet-e a

pénztelenség ihlető forrás, szegények sorsában osztozó írói

vállalás, ars poetica?

Ez a regény már csak megszületése tényével is pozitív

választ ad: nem könnyen bár, de lehet. Feltéve persze, hogy

az eredmény, a szerző saját nyomorán túl mutat.

*

Ez a könyv elsőként 1936 áprilisában Victor Gollancz

kiadójánál jelent meg háromezer példányban, melyből alig

kétezer talált gazdára – a többi néhány év múlva egy londoni

légitámadás során a lángok martalékává vált. Szerzője rövid

életében nem is adták ki újra, halála után viszont vagy fél

tucat angol és számos más nyelvű kiadást megért, noha

végrendeletében Orwell – A lelkész lányához hasonlóan – e

másik korai regényét sem ítélte utánközlésre érdemesnek.

Hiába, az utókor, mint annyiszor, ezúttal is nagyvonalúan

fölülbírálta a szerző önminősítését és végakaratát.

A regény magyarul most jelenik meg elsőként Lázár Júlia

avatott fordításában a Cartaphilus Kiadó Orwell-sorozatának

immár kilencedik köteteként. (Itt kíván említést, hogy a

regényt eredeti címe – Keep the Aspidistra Flying – után

nálunk sokáig csak „Aspidistra”ként emlegették, vagy

makacsul félrefordítva: „Hadd szálljon a kukoricalevél”.

címmel. Nem volt szerencsésebb a pár éve elkészült brit-

kanadai játékfilm-adaptáció címének megmagyarítása sem:

„A költészet szárnyán”. A remek színészek játszotta,

izgalmas, koridéző filmet 2003 tavaszán, az író születésének

századik évfordulóján láthatta a budapesti közönség.)

Orwell e regénye kéziratát 1936 elején adja át két, korábban

megjelent könyve kiadójának, Vidor Gollancznak. Január

végén már azzal a tudattal indul el anyagot gyűjteni észak-

angliai bányászszociográfiájához, az A wigani mólóhoz, hogy

a kéziratot a kiadó elfogadta, mi több, a könyvet már javában

szedik is. Annál nagyobb az elképedése, amikor pár hét

múltán az első fejezetek kefelenyomatával együtt kézhez

kapja a kiadói ügyvéd levelét, melyben számos név, utalás és

egyéb szövegrész elhagyására, átdolgozására próbálják

rábírni, egyrészt a hírhedten rigid brit cenzoroktól, másrészt

az esetleges sajtóperektől tartva. (A korabeli bírói gyakorlat

szerint mindkettő súlyos pénzbírsággal és üzleti veszteséggel

járt.) Az ekkor tájt épp a Wigan környéki tárnákban fuldokló,

a munkanélküli bányászcsaládok nyomorában osztozó írót

igencsak felháborította az eljárás – s erre valóban több oka is

volt. Először is, mert szíve mélyéről gyűlölt mindenféle

cenzúrát – így annak önkéntes, preventív válfaját is –, még

ha csak jogi vagy üzleti skrupulus diktálta, nem pedig

politikai tilalom, nyers hatalmi érdek. Másodszor: a kiadói

igény ezúttal valóban nem volt „fair”, mivel jócskán

megkésve tudatták a szerzővel, akit, levelei tanúsága szerint

úgy ért, akár egy „baráti hátbaverés, amitől menten orra

bukik az ember” , és aki ez idő szerint éppen Gollanczék

megbízásából talpalt, interjúzott, jegyzetelt az észak-angol

bányavidéken, télvíz idején, tüdőbetegen, a legkimerítőbb

terepmunkát végezve. Végül méltatlannak érezte írónk a

kiadó öncenzurális buzgalmát azért is, mivel korábbi

könyvei: a Csavargóként Párizsban, Londonban és az A lelkész

lánya kiadásakor már jócskán tett engedményeket, és volt

alkalma megtapasztalni, miféle semmiségeken folyik az

alkudozás. (Később jórészt emiatt is tagadta meg e

„megnyomorított” korai művei utánkiadását.)

Nem csoda, ha ezúttal csak vonakodva és keveset engedett

az eredeti kéziratból – lássuk, miben is. Peter Davison, a

közelmúltban megjelent angol nyelvű kritikai összkiadás

(The Complete Works, Secker and Warburg 1998, London)

tudós szerkesztője, három csoportba sorolja az utólag

rekonstruálható változtatásokat. Ezek: 1) a regénybeli

hirdetésszövegek, 2) a személy- és cégnevek, továbbá 3) az

obszcénnek minősülő szövegrészek. Az eredeti gépirat

nagyobb részt fennmaradt anyaga, csakúgy, mint az író és a

kiadó levelezése arra vall, hogy egész jelenetek, epizódok

vagy figurák ezúttal nem maradtak ki, avagy lettek utólag

teljesen átírva (miként az történt az alig egy évvel korábban

megjelent regény: A lelkész lánya esetében.) Bosszúság,

vesződség, persze akadt így is elég, hiszen minden

változtatásnak betűszámra egyeznie kellett az eredetivel,

hogy a már nyomdakész kötetet ne kelljen szétdobni és

újratördelni. Kiváltképp izzasztó feladvány volt az egykori

reklámszövegek átírása, melyekből a bornírtság elrettentő

példatáraként bőséggel idézett szerzőnk. Orwell itt többnyire

azzal vágta ki magát, hogy az ismert cégnevek

betűsorrendjét felcserélve hasonló hangzású anagrammát, a

jelmondatokban pedig valami szinonimát írt be az eredeti

szó helyére. Ennél is fájóbb veszteség volt, hogy a

reklámozott áruk minősítését, túlzott óvatosságból, még így

is elhagyatták a szerzővel, holott az a regény egyik

legfontosabb üzeneteként éppen a modern fogyasztói

tömegkultúra talmi és eredendően manipulált voltát lett

volna hivatott megmutatni. „Miután a „szemét” szót is

töröltem – írja kiadójának keserűen a szerző –, a reklámozott

cikkek minőségére a szövegben semmilyen utalás nem

maradt, csupán a főhős általános tiltakozása kap hangot a

mai reklámipar egészével szemben.”

Hasonló okból kellett megváltoztatnia a regénybeli személy-

és cégneveket is, nehogy a jó hírnév megsértésével vagy

üzleti hitelrontással perek tucatjai zúduljanak a kiadó

nyakába. Az első kiadásból így rendre hiányzik az ismert

bútorgyártó cég, a londoni nagyáruház vagy a helyi újság

valódi neve, mi több, még a jó néhány „kényes” azonosítást

kínáló Waterloo Road is, a Guinness sörről vagy a Camel

cigerattáról nem is beszélve. Gollanczék óvatossága nem

ismert határt, és kis híján őrületbe kergette Orwellt. Így

például nem győztek aggályoskodni amiatt, nehogy a

regénybeli McKechnie alakjában bárki felismerhesse az író

korábbi munkaadóját: Francis Westrope-t, egy valódi

hampsteadi antikvárium: a „Booklovers Corner”

tulajdonosát. Orwell kétségbeesetten bizonykodott,

mondván: „a regénybeli antikvárius idős ember, ősz hajjal és

szakállal, megrögzött teaivó és tubákos. Ezzel szemben

korábbi munkaadóm simára borotvált, középkorú férfi, aki

nem iszik teát és nem él a tubákkal sem. Ha tényleg úgy

kívánjátok, akár írásos nyilatkozatot is beszerzek tőle, hogy

nem fog beperelni becsületsértésért.”

Külön szót érdemel az állítólagos „obszcén” jelenetek és

szövegrészek ügye, mely egyúttal a korabeli cenzori

gyakorlatban szánalmasan és makacsul túlélő

tizenkilencedik századi prüdériáról is fellebbenti a fátylat. A

regényben mindössze három sápatag – eleve jelzésszerűnek

szánt – „erotikus” jelenet akad, ámbár még ez is csak

megszorításokkal igaz, hiszen mindhárom inkább a szexuális

nyomor példatárába való. Az első Gordon és Rosemary –

óvszer hiányában meghiúsult – szabadtéri násza a Burnham

Beechesbe történt hétvégi kiránduláson; a második a

kicsapongás éjszakája, mely Gordon számára a bordélyban,

illetve a rendőri fogdában végződik, a harmadik pedig

Rosemary önfeláldozása, amikor nyomorult albérletében

fölkeresi Gordont, ki örömtelenül asszonnyá, sőt – mint

később kiderül – anyává teszi. Nos, e három „intim” jelenet

közül az első sajnálatosan nem maradt fenn az eredeti kézirat

szerint, csupán „javított” – rontott? – változatában, a

másodikat pedig a kiadói ügyvéd többször is át akarta íratni

a szerzővel, mivel az, úgymond, „alapos gyanúval az

obszcenitást tilalmazó sajtórendeletek hatálya alá esik.”

Orwell egy levelében fanyar gúnnyal felel az

aggályoskodásra: „A jelenet egyes részeit korábban

átigazítottam már, méghozzá Gollancz úr kiadói

íróasztalánál, s ezek után úgy vélem, nem lehet több

kifogása. „ Gollancz, persze, komoly kockázatot vállalt az

ilyen esetekben gyakran kirótt tetemes pénzbírság miatt, s

így óvatossága nagyon is érthető volt. Mégis, lehet-e

megalázóbb egy író számára, mint az a „létezett

szocializmus” rafinált cenzori regulatárába illő eljárás, hogy

saját írásművét ott helyben, egy kiadói íróasztalhoz

lenyomva kell „kijavítania”, holmi bűnhődő kisdiák

módjára, miközben árgus szemek figyelik minden

tollvonását, hogy mennyire ért célt a penitencia. És lám, még

ez sem elég! A házicenzor továbbra is ráncolja szemöldökét,

és ragaszkodik ahhoz, hogy ha már a teljes bordély-jelenet

nem is, legalább az orális szexre utaló – amúgy is hiábavaló –

biztatás töröltessék a szövegből.

Csakhogy Orwell ez egyszer megmakacsolta magát. „Nincs

változás – írta vissza – Semmi kivetnivalót nem látok itt.” A

jelenet végül is maradhatott az eredeti kézirat szerint.

Mindezek után cseppet sem meglepő, ha az író londoni

ügynökének keserűen ezt írja egy 1936 február végi,

Wiganből keltezett levelében:

„Ha még a tördelés előtt közölték volna, mi minden

kifogásuk van a szöveggel, inkább újraírtam volna az egész

első fejezetet, és még jó néhány részt a későbbiekből. (...) Egy

prózarészlet, de olykor akár egy egész fejezet is, rendszerint egy

vagy két kulcsszó köré épül, s ha pedig ezeket elhagyjuk, mint

történt itt is, az egész szöveg darabjaira hull.”

Írónkat leginkább az háborította fel, hogy a kiadó nem merte

nyilvánosan vállalni a párhuzamot egyrészt a „szintetikus

szemetet” reklámozó tápszer- és gyógyszerhirdetések

másrészt a korabeli silány regénygyártók: Ethel M. Dell,

Warwick Deeping ugyancsak tömegfogyasztásra szánt

szövegszemete között. Holott Mr. Gollanznak az ellen semmi

kifogása nem volt, hogy a szerző – regényhőse

véleményének álcázva – egy sor angol klasszikusról és

kortárs írónagyságról „leszedje a szenteltvizet”; nyilván

azért nem, mert Ms. Dellel vagy Mr. Deepinggel ellentétben

ők vagy jogutódaik sosem perelték volna a kiadót „üzleti

hitelrontásért” ...

Akárhogy is, Orwell nemsokára kellő elégtételt vesz majd

mindezért, amikor következő és egyúttal első sikerkönyvét:

A wigani mólót kétszeresen is túlírja az eredeti

megállapodáshoz képest, és tartalmában, műfajában

merészen a maga intenciója szerint alakítja. A derék Gollancz

– sokban a regénybeli Ravelston alteregója – ugyanis

eredetileg csupán egy szolid kis bányászszociográfiára lett

volna „vevő”, s utóbb nem kis rémülettel konstatálta, hogy

Orwell egy vakmerő politikai pamflettel toldotta meg azt. Ha

ezúttal is a szerző enged, s a kiadó kívánságára elhagyja

könyve második felét, Gollancz alighanem magát is

megfosztja első komoly üzleti sikerétől, hisz a könyv rövid

idő alatt 50.000 keménykötésű példányban talált gazdára.

Ennyit a regény első kiadás előtti, nehéz vajúdásáról. Mára

mindennek, szerencsére, alig maradt nyoma, hiszen a

későbbi kiadások – így e mostani is –, ahol csak lehetett,

gondosan visszaállítva közlik az eredeti kéziratszöveget.

*

A MODERN IRODALOM EGYIK JELLEMZŐ SAJÁTJA A

„VENDÉGSZÖVEGEK” GYAKORI, MÁR-MÁR TOBZÓDÓ

ALKALMAZÁSA, JELÖLT VAGY JELÖLETLEN IDÉZETKÉNT, AZ

IDEGEN ÉS SAJÁT SZÖVEGRÉSZEK MERÉSZ MONTÁZSAKÉNT.

FELTŰNŐ, HOGY ORWELL MŰVEIBEN MAGA IS ELŐSZERETETTEL

HASZNÁL MOTTÓKAT, BIBLIAI ÉS IRODALMI CITÁTUMOKAT, BON

MOT-KAT, NÉPSZERŰ KUPLÉ- ÉS REKLÁMSZÖVEGEKET, MI TÖBB:

POLITIKAI JELSZAVAKAT – VAGY ÉPPEN AZOK KIFACSART

VÁLTOZATAIT, LÁSD AZ ÁLLATFARM ÉS AZ 1984 SOKAT IDÉZETT,

MÁRA ÚGYSZINTÉN SZÁLLÓIGÉVÉ LETT JELMONDATAIT.

Persze, nem is oly különös ez, hiszen a húszas, harmincas

években alig akadt vérbeli író, költő, aki ne élt volna e

hatásos stíluselemekkel. A „modernség” hangsúlyos

emblémája volt ez, annak jele, hogy a szerző maga is egy

nyugtalan, sokféle ellentmondástól feszülő kor embere, aki,

ha szükségét érzi, éppoly bátran nyúl a Szentíráshoz vagy a

klasszikus elődökhöz, mint a populáris tömegkultúra ijesztő

dömpingben naponta újratermelt „szöveg-szemetéhez”. (E

viszonylag karcsú kötetben visszatérő motívumként legalább

egy tucatnyi eredeti vagy profanizált Biblia-idézet, számos

hivatkozott és még több jelöletlen forrású versrészlet mellett

– ld. a XI. fejezet elejét! – egy egész mai reklámújságra való

hirdetésgyűjteményt talál az olvasó.) Persze, hajlamosak

vagyunk megfeledkezni arról a korántsem mellékes

körülményről, hogy a huszadik századi írók, költők zöme –

már csak megélhetési kényszerből is – egyben gyakorló

újságíró, szerkesztő, riporter, publicista volt, „a tünékeny

pillanat napszámosa”, aki a porló újságlapokon elszórva nem

ritkán legalább akkora életművet hagyott hátra (lásd: Móricz,

Kosztolányi, Karinthy, Krúdy példáját), mint a posztumusz

regénysorozatok keménytáblái közé zárva. Orwell maga is

szenvedélyes újságolvasó és publicista volt, emellett állandó

könyvszemleíró, majd utóbb több lap és a BBC rádió

munkatársa. Hogyan is tudhatott volna ellenállni mások,

folyvást saját írásaiba kívánkozó, jó-rossz mondatainak?

Még többet elárul szerzőnkről, hogy néhány kedvelt

vendégszövege sok év múltán is makacs

vándormotívumként tér vissza nemcsak regényeiben, de

esszéiben, politikai pamfletjeiben is. Így az Aspidistrában is

rendre felbukkan a Canterbury mesék ismert fordulata: „Ó,

sajgó seb, szegénység szégyene”, ugyanaz a Chaucer-idézet,

amely ott áll már a legkorábbi Orwell-könyv: a Csavargóként

Párizsban. Londonban legelső lapján – mondhatni: egy egész,

még ezután megírandó életmű mottójaként. Hasonló

értelmű, kiemelt vándormotívum a korinthusbeliekhez írott

első páli levél szeretet-példázata (Pál 2. A korinthusbeliekhez

1:13), pontosabban annak profán átirata, amely mottóként áll

e könyv élén. Nem minden előzmény nélkül, hisz alig egy

évvel korábban megjelent regényében, A lelkész lányában is

többször feltűnik már az a kesernyés-gunyoros szellemesség,

miszerint a sokat idézett páli textusnak jóval több értelme

volna, ha a ‘szeretet’ kulcs-szavát mindenütt a ‘pénz’-re

cserélnénk. Akkor és ott, az élvhajhász, bohém festő:

Warburton próbálta e kihívón pragmatista poénnal a

lelkészlány Dorothyt meggyőzni, hogy hagyjon fel az

álszent, önemésztő kegyességgel, s legyen inkább a felesége,

ami egyben az életfogytiglani szűkölködéstől is megmenti.

Itt ugyanez a társalgási élc – mely Orwell barátaihoz írott

leveleiben is rendre felbukkan – egyszeriben egy egész

regény mottójává lép elő, megelőlegezve annak tárgyát és

mondandóját. Hogy életbölcsességnek mindez lapos,

crédónak kiábrándítóan kevés? Hogy valójában alig több

felszínes, zsurnaliszta poénnál? Nos, meglehet. Mindenesetre

sokat nélkülözött írónknak – akárcsak regénybeli

hasonmásának: Gordonnak – ekkor már évek óta ez volt a

nyomasztó alapélménye. Amiként, sok millió sorstársának is

szerte Európában, hitétől, reményeitől megfosztva, a nagy

válság nyomorából egy újabb világégés felé tántorogva. Az

pedig szentigaz, hogy az üres gyomor nemigen veszi be a

kegyes képmutatást, sőt attól kezd csak igazán háborogni.

E két korai regény főhőse mellesleg számos hasonlóságot

mutat – nem csupán egymással, de az író életrajzi tényeivel

is. Gordon például meglepő módon ugyanott lakik, ahol

Dorothy Londonba kerülve első nyomortanyáját kibérli: a

Lambeth közben, mely környék sivár panzióit Orwell is több

éven át meglakta. (Mellesleg érdekes összehasonlítást kínáló

adalék, hogy pályáját – éppen egy nemzedékkel korábban –

fiatal orvosként Sommerset Maugham is Lambeth

szegénynegyedében kezdte, sőt első regénye, az 1897-ben

megjelent Liza of Lambeth élményanyaga is innen való!) A két

regényhős életkora is nagyjából hasonló: mindkettő már nem

egészen fiatal, harminc körüli, magányos lázadó – akárcsak

teremtőjük, az író! –; Dorothy, az elveszett vidéki paplány és

Gordon, a szintúgy elveszett londoni poéta, aki, egy

hamsteadi antikváriumban sorvadozva készül nagy művét

megírni – tegyük hozzá: éppoly heroikus kudarccal, mint

ekkoriban Orwell. Valóban: Dorothy Hare és Gordon

Comstock, már-már iker-alakoknak tűnnek – harmadik

társukkal: az ekkor még inkább Eric Blair néven ismert,

pályakezdő íróval. És ez nem véletlen, hiszen e két figura

valójában alig leplezett írói hasonmás, nem is a külső

jegyeikben, inkább származásukban, élethelyzetükben,

aszketikus menekülő reflexeikben és öngyötrő

dilemmáikban.

Ráadásul mindkettő egy-egy tézisregény hőse: Dorothy

hányódása a hitvesztést, a hagyományos vallásosság

kiürülését példázza, míg Gordoné egy romantikus önáltatás:

a „művészi remetelét” esélytelenségét állítja elénk. És ezen a

ponton megkerülhetetlen a kérdés: vajon mi is ez a heves,

aszkézis iránti vonzalom Orwellben és az Orwell-hősökben.

Önbüntetés? Menekülési reflex? Önfelmentés egy merev és

zárt világ formális elvárásaival szemben?

Maga az író utólag így jellemzi ifjúkori nincstelen

hányódásai indítékát A wigani móló című könyvében:

„Jól tudtam, milyen rettentő súlyú bűnökért kell vezekelnem.

Ez talán túlzásnak hangzik, de bárki, aki öt hosszú éven át

olyan munkát végez, amellyel mélységesen nem ért egyet,

bizonnyal ugyanígy érez... Alá akartam merülni a

nyomorultak közé, hogy egy legyek velük, s az ő oldalukon

álljak zsarnokaikkal szemben. És mivel magamnak kellett

végiggondolnom mindent, határtalan gyűlölet támadt

bennem minden felsőbbség iránt. Akkoriban úgy éreztem, az

egyetlen erény a kudarc... Az érvényesülésre törekvés

leghalványabb jelét is lelki rútságnak, a törtetés egy

válfajának véltem, sőt azt is, ha valaki »vitte valamire« az

életben – még ha az csupán pár száz font jövedelmet jelentett

is évente.”

Első három regénye erről az „alámerülési kísérletről” szól –

annak kudarcáról és keserű felismeréseiről. A három közül

talán ez a könyv megy el a legmesszebbre: egy hiábavaló

világ elleni lázadás hiábavalóságát megmutatva. Hiszen

mindaz az érték: a szellemi, erkölcsi függetlenség, az önálló

alkotómunka, aminek nevében hőse elszántan „háborút indít

a pénzuralommal szemben”, Orwell szkeptikus példázata

szerint maga is rohamosan felmorzsolódik e kilátástalan

küzdelemben. A fikusz és az Antikrisztus a pénz mindenható

uralma, a „karrier-kényszer” elleni magányos lázadás

regénye. Balzac és Dickens után csaknem száz évvel persze

igazi nóvuma nem is az alaptézisben vagy a tárgyi

részletekben van – hogy mi mindent ural a pénz a modern

társadalomban –, inkább abban a felfedezésben, hogy maga a

„szegénységi fogadalom” még korántsem mentesít a

pénzvilág rabságától, ha lélekben nem tud függetlenedni tőle

az ember. S tegyük hozzá, magányos hősként nem is tudhat

– hacsak nem az őrület, a teljes leépülés árán... Márpedig

Orwell és hőse: Gordon egyelőre reménytelenül magányos, s

időnként nagyon is közel jár ehhez. Mint azt a regény

minduntalan sugallja: „Le akart merülni a mélybe, oda, ahol

már nem számít a méltóság, el akarta vágni önbecsülése

szálait, hogy egészen alámerüljön, elsüllyedjen...” Nos, az

alámerülés fokozatai közül valóban ez a legmélyebb. Ahogy

mondani szokás: az örvény alja, ahonnan vagy fölrúgja

magát az ember, vagy végképp alámerül. Szerencsére mindig

kerül egy Rosemary – vagy mint Orwell esetében egy Eileen

O’Shaughnessy, aki megment a végső alámerüléstől, s az

alkalom sem késik, hogy az ember immár nálánál nagyobb

tétekkel ismét alámerüljön a nyomorultak közé, hogy egy

legyen velük, s az ő oldalukon álljon zsarnokaikkal szemben.

Ezt a hasonlíthatatlanul izgalmasabb kalandot kínálja majd

nem sokkal e regény megírása után az észak-angliai

bányavidék és a spanyol polgárháború írónknak.

*

TOVÁBBI IZGALMAS TANULSÁGOKAT KÍNÁL, HA A REGÉNY

NÉHÁNY ALAPGONDOLATÁT EGYBEVETJÜK AZ ÍRÓ KORÁBBI VAGY

KÉSŐBBI MEGNYILATKOZÁSAIVAL. TÖBBNYIRE „MEGSZENVEDETT

IGAZSÁGOK” EZEK, EGY KÜZDELMES ÉLET INDULATOKTÓL,

ELŐÍTÉLETEKTŐL SEM MENTES FELISMERÉSEI, MÉGIS ÁTÉRZIK

RAJTUK A VALÓSÁG TÉNYEINEK KONOK TISZTELETE S A

TÁRSADALMI IGAZSÁG ELSZÁNT KERESÉSE.

A parazitizmus és az „angol jellem” viszonyáról például ezt

olvasni egy korábbi Orwell-kötet: a Csavargóként Párizsban,

Londonban végén:

„Az angol jellemmel nemigen fér össze az a fajta szándékos,

cinikus élősködés, amelyről Jack Londonnak az amerikai

csavargókról írott könyveiben olvashatunk. Az angol

aggályosan lelkiismeretes fajta, és határozottan úgy érzi: a

szegénység bűnös és szégyenteljes dolog. Elképzelhetetlen

hát, hogy egy átlagos angol szántszándékkal váljék

parazitává, és e nemzeti karakterjegy nem szükségképp

változik meg azután sem, ha egy nap kidobják a

munkahelyéről.

Mindennek már-már kínosan túlhangsúlyozott regénybeli

illusztrációja az a keserves néhány nap, amit a „görbe”

éjszaka után az állásából, albérletéből kirúgott Gordon

kénytelen barátja, Ravelston nyakán „élősködve” átvészelni.

Itt egyébiránt nagyon is nyilvánvaló az önéletrajzi indíték,

hiszen Orwell maga is csak végszükség esetén fogadott el

efféle baráti, rokoni szívességet, és mindig is rátartibb –

gátlásosabb? – volt annál, hogy másokat pumpoljon. Ahogy

a Gordonnak tulajdonított, aggályos „agglegény-elvek” is

szemlátomást inkább az író sajátjai: így az, hogy „a férfi

italát, dohányát lehetőleg maga állja”‘, még ha éheznie kell is

emiatt.

Egy másik, hangsúlyosan visszatérő probléma: a nincstelen

férfi társtalansága és elkerülhetetlen nemi nyomora. Erről

ugyancsak máig érvényes szociológiai alapigazságokat

találni a fent idézett könyv végén:

„Azt hinnénk, hogy a nincstelenek között a nemek aránya

ugyanaz, mint más rétegek esetében. Holott ez nem így van,

sőt, bátran mondhatni: bizonyos életszínvonal alatt a

társadalom csaknem kizárólag hímneművé válik. (...) A

jótékonysági intézményeket legalább tízszer annyi férfi veszi

igénybe, mint nő. Ennek oka feltehetően az lehet, hogy a

munkanélküliség kevésbé sújtja a nőket, mint a férfiakat,

továbbá, hogy ha minden kötél szakad, egy elfogadható

külsejű nő jobbára talál magának férfit, akivel összeállhat.

Így azután a csavargó örök cölibátusra kényszerül, hisz a

maga szintjén nemigen talál nőre, az övénél kicsit is különb

sorsúak pedig éppoly elérhetetlenek számára, akár a Hold.

Az okokat fölösleges taglalni, hiszen e nélkül is épp elég

nyilvánvaló, hogy a nők soha, vagy csak a legritkább esetben

adják össze magukat náluk jóval szegényebb partnerrel.” (...)

– Az eredmény pedig: „A szexuális vágy – hogy ezúttal ne

használjunk fennköltebb szót – alapkésztetés, s a nemi

nyomorúság csaknem éppúgy kikezdi az ember

személyiségét, mint a folyvást üresen korgó gyomor. A

szegénységben nem az a legfőbb rossz, hogy az ember

szenved tőle, hanem hogy fizikailag és lelkileg egyaránt

elsorvasztja. Nem kétséges, hogy e sorvadási folyamathoz a

nemi nyomor is nagyban hozzájárul. A csavargó férfi, aki

nőnek még csak közelébe se juthat, úgy érzi, lefokozták egy

nyomorék vagy elmebeteg szintjére, márpedig nincs

megaláztatás, ami inkább alááshatná az ember önbecsülését.”

Hasonló eszmefuttatások e kötet lapjain is sűrűn

felbukkannak, sőt azt mondhatni, az egész regény nem

egyéb, mint az iménti tézisek illusztrációja – elég csak

Gordon frusztrált és egyre torzabb viszonyára gondolni

Rosemaryvel, vagy ahogy űzötten London utcáit rója

reménytelenül nők után sóvárogva, akik szakadt külseje

miatt rendre levegőnek nézik.

Újabb nagy és Orwell írásaiban makacsul visszatérő

kérdéskör, a különféle társadalmi osztályok, rétegek között

feszülő előítéleteké. Például az, hogy „Szaglanak-e a prolik?”

E nagy horderejű, sok vitát kiváltó kérdést az angol irodalmi

és társadalmi életben elsőként Sommerset Maugham veti fel

teljes nyíltsággal az A kínai függöny (The Chinese Screen) című

könyvében, s a maga szókimondó módján sommásan erre

jut:

„Nem hibáztatom a munkásembert, mert szaglik, de szaglik

bizony. Érzékeny orrú egyének számára lehetetlenné is teszi

az érintkezést. A reggeli fürdő alkalmasint hathatósabban

különíti el az osztályokat a születésnél, a vagyonnál és az

iskolázottságnál is.”

Ugyanezt a kérdést a két világháború között szenvedéllyel

vagy fanyalogva, nyíltan vagy álszent elfogultsággal sokan,

sokfelől taglalják, főként balos értelmiségi körökben. Orwell

maga is többször megszólal e vitában, már csak azért is, mert

tulajdon kiadója nem restelli egy hozzákanyarított utószóban

kétségbe vonni az A wigani móló erre vonatkozó kitételeit.

Hetven év és kétezer kilométer távolából mindez ma talán

mulatságosnak hat, mégis fontos, korjellemző adalék, s talán

éppen itt fedezhető fel a legkézenfekvőbb hasonlóság a

regénybeli Gordon-Ravelston és a hajdani Orwell-Gollancz

ellentét-pár között.

„Mármost szaglanak-e a munkások? – teszi fel írónk a

kérdést. – Természetesen egészében véve piszkosabbak a

felsőbb osztályoknál. Ez nyilvánvaló is, ha

életkörülményeikre gondolunk, hiszen az angliai

otthonoknak még ma is kevesebb mint felében van

fürdőszoba. Az egész testben lemosdás szokása amúgy sem

oly régóta dívik Európában, s a munkásság rendesen

konzervatívabb a középosztálynál. Az angolok azonban

egészében egyre tisztábbak lesznek, s csak

reménykedhetünk, hogy száz év múlva közel olyan tiszták

lesznek, mint a japánok. Kár, hogy akik oly gyakran

idealizálják a munkásosztályt, úgy vélik: a munkások

valahány tulajdonságát dicsérniük kell, azaz úgy kell

tenniük, mintha a mocsok is holmi proletárerény volna.

Furcsa mód ezen a ponton a szocialista és a Chesterton-féle

érzelgős, katolikus demokrata bátran kezet foghat:

mindketten ugyanis azt állítják, hogy a kosz egészséges,

»természetes«, s ezzel szemben a tisztaság merő divathóbort,

vagy legjobb esetben is fényűzés csupán. Nem látják, hogy

ezzel csak az előítéletet igazolják, miszerint a munkásság

nem kényszerűen piszkos, hanem saját elhatározásából. Az

igazság ezzel szemben az, hogy akinek van módja fürdőt

használni, az rendszerint használja is.”

Első publikált könyvéről, a Csavargóként Párizsban, Londonban

című önéletrajzi indíttatású szociográfiáról írva másutt már

jeleztem, hogy a korabeli londoni élet „felülnézeti”

perspektíváját leginkább egy másik, Orwellnél – ekkor még –

hasonlíthatatlanul nevesebb kortárs: Aldous Huxley kínálja

Pont és ellenpont című regényében. Valóban, Huxley merőben

másfajta Londont tár elénk: a művelt, gazdag, jobbára

céltalan és cinikus kiváltságosakét, kíméletlen

szarkazmussal, egy korfestő tabló igényével. Persze, az

egykori valósághoz képest, ez a „felülnézeti” mustra is

nyilván éppoly hiányos lehet, akár az orwelli – gordoni –

„békaperspektíva”,amely egy ágrólszakadt költő szemével

láttatja ugyanazt a várost. A két regénybe foglalt kor- és

miliőrajz mindenesetre jól összeillik és remekül kiegészíti

egymást. E regényvilágok között tisztán szociológiai

szempontból ugyanis éppen Ravelston alakja lehet a

válaszvonal, helyesebben a kapocs, hiszen míg a hozzá

hasonló irodalmi dandyk és értelmiségi „osztályárulók”

Huxleynál az ábrázolt londoni társadalom alját, Orwellnél a

még személyes közelségből ismerhető csúcsát jelentik. A

többi arctalan masszaként belevész a már ekkor is

nyolcmilliós metropolisz napi gomolygásába. Hacsak –

hacsak nem hívunk segítségül egy harmadik, remek tollú

regényírót, még a századfordulós London tanújaként. Az

olvasó nyilván sejti: ismét csak Maughamot kell „tanúként”

megidéznünk, méghozzá két okból is. Egyrészt, hogy a maga

történeti dinamizmusában láthassuk – jó egy emberöltővel

visszanyúlva – a modern metropolisz születését, másrészt,

hogy a Maugham-féle sokszínű regénypanoptikum

némiképp pótolja azt a feltűnő hiányt, amit Orwell és Huxley

London-képe maga után hagy. Avagy tessék csak felütni a

fiatal, mohón mindenre kíváncsi Maugham regényeit és

novelláit: csak úgy rajzanak bennük az életvidám, tetterős,

középosztályi figurák: a kedélyes házinénik, a serény

polgáremberek, orvosok, ügyvédek, szerkesztők, művészek

és ambiciózus londoni vállalkozók. És mily sokat elárul már

csak a helyszín is, hogy e virulens középosztály a

századforduló éveiben jórészt épp azon a városi „tájon”,

Lambeth környékén „tenyészik”, ahol vagy harminc évvel

utóbb Orwell nyomor-látleletnek szánt regénye játszódik!

Még a regény megjelenésének évében Orwell külön kis

esszét kanyarít „Antikvár-emlékek” címmel hampsteadi

élményeiből, amely a Fortnightly című, londoni irodalmi lap

1936. novemberi számában jelent meg. (Magyarul lásd

ugyanezen sorozatban Az oroszlán és az egyszarvú címmel

megjelent válogatás I. kötetében!) Érdekes hangsúlyeltolódás

figyelhető meg e két írás között, mely alig félévnyi

különbséggel lényegében ugyanarról az önéletrajzi

élményről szól. Mindenek előtt az tűnik fel, hogy a regény

markánsan egyéni figuráit – a „buzeránst”, a két ráérős

középosztálybeli asszonyt, az öreg csavargó házaspárt, a

munkáslányt stb. – a későbbi emlékezésben felváltja

valamiféle nagyvonalú és enyhén fölényes tipologizálás,

ahogyan Orwell sorra veszi a „valódi könyvértők” (max.

10%), „az első kiadásokat vadászó sznobok”, „a

vékonypénzű egyetemisták” s az „üresfejű háziasszonyok”

jellemző ismérveit. No meg persze, a csodabogarakét:

„Egy olyan városban, mint London – írja a »kiszolgált«

antikvárius – számtalan rendes bolond járkál szabadon, s

ezeket szinte mágnesként vonzza az antikvárium, azon ritka

helyek egyike, ahol órákig elidőzhet az ember anélkül, hogy

egyetlen pennyt is költenie kellene. Az ilyen kuncsaftok egy

idő után már első ránézésre felismerhetők. Minden

hangzatos meséjük ellenére van valami molyrágta, tétova

elesettség a lényükben. Megesett nemegyszer, hogy amikor

egy ilyen, nyilvánvalóan paranoiás »vevővel« tárgyaltunk,

félretettük a »későbbi elvitelre« összeválogatott könyveit,

aztán, ahogy kilépett a boltból, mindjárt visszarakosgattuk a

helyükre. Mindenesetre feltűnő volt, hogy közülük soha

senki nem próbált fizetés nélkül könyvet elvinni. Beérték a

»rendeléssel«, ami, azt hiszem, épp elég volt a jámbor

önáltatáshoz, hogy tisztes vevőhöz illően valóban pénzt

szánnak a könyvekre.”

Az Antikvár-emlékekben a kuncsaftok típusainak enyhén

csípős jellemzésén túl már egy szemernyi, kedélyes

nosztalgiát is felfedezni. Vajon mivel magyarázható e

változás? Nyilván a megszépítő messzeséggel, hiszel Orwell

ekkor már közel egy éve eljött korábbi munkahelyéről, egy

maga mögött hagyott életszakasz záró epizódjának tekintette

azt, és öntudatos, egyre ismertebb íróként többé nem kívánt

visszatérni.

„Hogy szeretnék-e magam is főhivatású antikvárius lenni?

Mindent összevetve – a főnököm kedvessége és a boltban

töltött örömteli napok ellenére – azt kell mondanom: nem.

(...) Ám az igazi ok, amiért nem választanám egy életre a

könyvszakmát, sokkal inkább az, hogy amíg benne

dolgoztam, elvesztettem a könyvek iránti vonzalmamat. Egy

könyvárusnak óhatatlanul hazudnia kell a könyvekről, s ez

idővel valami általános viszolygást ébreszt benne irántuk.

Ám ennél is rosszabb, hogy folyvást porolgatni és pakolászni

kell őket. Volt idő, amikor valósággal bolondultam a

könyvekért: szerettem színüket, formájukat, a belőlük

megcsapó megannyi furcsa szagot és hangulatot – persze

csak az esetben, ha legalább ötvenévesek vagy még

régebbiek voltak. (...) Attól fogva, hogy beálltam dolgozni az

antikváriumba, nem vettem többé könyvet. Untatott, sőt kis

híján beteggé tett a látvány, hogy nap nap után öt-tízezres

tömegben kellett kerülgetnem őket. Mostanában olykor

megveszek egyet, ha mindenképp el akarom olvasni, és

kölcsönvenni sehonnan nem tudom – de ócska példányokra

már nem vadászom, s a korhadó papír illata többé már nem

tud megigézni. Valahogy túl hamar eszembe juttatja a

paranoiás kuncsaftokat s a döglegyek szikkadt tetemeit...”

*

Ez a regény a pályakezdő Orwell első írói szakaszának

utolsó darabja. Mára talán kevésbé számon tartott, de

mindenképp figyelemre érdemes határkő, mely egyformán

jelzi egy lázas szellemi, művészi útkeresés addigi

eredményeit és kudarcait, három már megjelent kötet: a

Burmai napok, A Csavargóként Párizsban, Londonban és A lelkész

lánya után – a valódi sikert és írói áttörést hozó Wigani móló,

majd a Hódolat Katalóniának közvetlen előzményeként. Írása

idején Orwell – akárcsak főhőse és leplezetlen hasonmása –

még maga is a spleenes londoni ködben botorkál, s

magányos lázadóként próbál kitörni az irodalmi

félismeretlenségből, titkon egy sosem volt „nagy művel”

készülvén meglepni a világot. Csakhogy az 1930-as évek

derekán – és ezt csakhamar Orwell is döbbenten belátja – a

világot többé nem az újrealista regénykísérletek és a

nagyszabású költői látomások izgatják, sokkal inkább az a

brutális meglepetéssorozat, amit egy sor, ekkoriban neki

gyürkőző diktátor: Hitler és Sztálin, Mussolini és Franco

tartogat számára, éppen e regény első londoni kiadásának

évétől: 1936-tól számítva. Locarno felmondása és a Rajna-

vidék német visszavétele, az olaszok által lerohant Etiópia,

Franco véres polgárháborút kirobbantó, marokkói puccsa,

majd Madrid ostroma, a nürnbergi „fajvédő” törvények és az

első nagy moszkvai kirakatperek, az NKVD és a szovjet

vérbírák mozgósításával ekkortájt elszabaduló sztálini

tömegterror.

És alig néhány év múlva hullani kezd a bomba Londonra is –

Gordon léhán borzongató, apokaliptikus várakozását valódi

borzalmakkal jócskán felülmúlva. Mindez egyszerre lesöpri

majd A fikusz és az Antikrisztus sokban még mesterkélt,

értelmiségi dilemmáit: a művészi „önmegvalósítás”, a

pénzuralom és a nyárspolgári életmód elleni lázadás avagy a

„valódi szocializmus” körüli, meddő eszmevitákat. A

közvetlen túlélés marad a tét, s ez új felismeréseket tartogat

az addig jórészt „magányos bozótharcosként” küzdő író

számára is. Egyebek közt arról, hogy mennyi éltető remény,

mennyi korábban nem sejtett, titkos tartalék rejlik még a

szabadságukért kiállni kész közösségekben – így a sokat és

méltán bírált Angliában! – a barbár pusztítás erőivel

szembeszállva. Arról, hogy a pénzvilág hazugságainál

alkalmasint jóval pusztítóbbak is vannak: a totalitárius

ideológiák, a mindent eluraló terror és a háborús

propaganda hullaszagú hazugságai.

Szerzőnknek az elkövetkező években erről is lesz még

mondandója, amint azt egy sor markánsan eredeti és

maradandó érvényű műve: a Hódolat Katalóniának, Az

oroszlán és az egyszarvú, A bálna gyomrában vagy az Állatfarm

és az 1984 tanúsítja.

Nóvé Béla

A CARTAPHILUS KIADÓ EDDIG

MEGJELENT KÖNYVEI

Allan Watts: A könyv (Az önmagad megismerését tiltó

taburól)

Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni. (Idézetes könyv)

Amo Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába

Az én szívemben boldogok a tárgyak (Kaláka-zenéskönyv)

Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak?

Bohumil Hrabal: Búvópatakok

Böde István: Megújulás

Brian Preston: Fűbolygó

Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő

Charles Bukowski: Ponyva

Charles A. Cross: A mennyeknél súlyosabb – Kurt Cobain

életrajza

Csapody Tamás – Vit László: Ámokfutás a NATO-ba

Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant esti mesék

Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant új mesék

Földes László (Hobo): Csavargók tízparancsolata

Földes László (Hobo): Hobo blues

Fövény Lászlóné: Befalazott szárnyak (válogatott versek)

Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet

Franz Kafka: Innen el

Franz Kafka: Töredékek füzetekből és papírlapokról

Kányádi Sándor: Kecskemesék

Jack Kerouac: Senkiháziak

Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés

Frédérick Leboyer: Shantala

Frédérick Leboyer: Szülés gyöngéden

Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása

George Orwell: A fikusz és az Antikrisztus

George Orwell: A lelkész lánya

George Orwell: A wigani móló

George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú (esszék I-II.)

George Orwell: Csavargóként Párizsban, Londonban

George Orwell: Háborús napló

George Orwell: Hódolat Katalóniának

George Orwell: Rádiós jegyzetek – Londoni levelek

Göbölyös N. László: Az ajtókon innen és túl (Jim Morrison)

Ha elhagysz, veled mehetek? (Idézetes könyv)

Hermann Hesse: A fürdővendég – A nürnbergi utazás

Hermann Hesse: A márványmalom (Válogatott elbeszélések I.)

Hennann Hesse: A pusztai farkas

Hermann Hesse: A varázsló gyermekkora (mesék)

Hermann Hesse: Assisi Szent Ferenc gyermekkorából (legendák)

Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Hermann Hesse: Csodálatos ifjúság (Válogatott elbeszélések

II.)

Hermann Hesse: Gertrud

Hermann Hesse: Gyermeklélek – Klein és Wagner – Klingsor

utolsó nyara

Hermann Hesse: Kerék alatt

Hermann Hesse: Knulp

Hermann Hesse: Knulp (bővített kiadás)

Hermann Hesse: Napkeleti utazás

Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

Hennann Hesse: Peter Camenzind

Hermann Hesse: Pillantás a káoszba (tanulmányok)

Hermann Hesse: Rosshalde

Huron’s Cross Quotes

Ingeborg Stadelmann: A bába válaszol

Jann S. Wenner: John Lennon emlékezik

Jim Morrison: A zenének vége (Földes László »Hobo«

fordításai)

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

Konrad Lorenz: A tükör hátoldala

Konrad Lorenz: Az agresszió

Konrad Lorenz: Az Orosz Kézirat

Konrad Lorenz: Ember és kutya

Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása

Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje

Maria Montessori: A gyermek felfedezése

Mentsd meg a világot, ne csinálj semmit! (Idézetes könyv)

Mesekönyv (Schäffer Erzsébet válogatása Csíkszentmihályi

Berta rajzaival)

Mircea Eliade: A jóga

Mircea Eliade: Az eredet bűvöletében

Mircea Eliade: Kovácsok és alkimisták

Monty Python és a Szent Kehely avagy: Gyalog Galopp

Monty Python Repülő Cirkusza: Csak a szöveg (I. rész Galla

Miklós fordítása)

Monty Python Repülő Cirkusza: Csak a szöveg (II. rész, Galla

Miklós fordítása)

Monty Python Repülő Cirkusza: Se kép, se hang

V. S. Naipaul: Mr. Biswas háza

Nicholas Reeves: Az ókori Egyiptom felfedezésének krónikája

Oscar Wilde: Sóhaj a mélyből

Radó Dezső: Töltsön 70 évet Magyarországon

Richard Brautigan: A gyep bosszúja

Richard Brautigan: Egy déli tábornok nyugatról

Samuel Beckett: Murphy

Schäffer Erzsébet: Bodobács

Schreiber László: Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady

Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében

Sylvia Plath: Naplók

Thomas Bernhard: A mészégető

Thomas De Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai

Ürmös Attila: Pink Floyd

V. S. Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában

V. S. Naipaul: Fél élet

William S. Burroughs: A narkós

ELŐKÉSZÜLETBEN

BOHUMIL HRABAL: A RÓZSALOVAG (ÁPRILKA LEVELEK III.)

Bohumil Hrabal: Búvópatakok (utánnyomás) (Áprilka levelek

I.)

Bohumil Hrabal: Novemberi förgeteg (Áprilka levelek II.)

Charles Bukowski: Nők

Charles Bukowski: Posta

Dave Thompson: By The Way (Red Hot Chili Peppers)

E. T. A. Hoffmann: Fantáziadarabok Callot modorában I.

George Orwell: Burmai napok

Hermann Hesse: Az álmok háza (Válogatott elbeszélések III.)

Hermann Hesse: Sziddhárta

Jack Kerouac: Az elhagyatottság angyalai

John Lydon: Rotten (Sex Pistols)

John Szwed: So What (Miles Davis – életrajz)

Ken Kesey: Néha egy erős késztetés

Mircea Eliade: Mítoszok, álmok

Mircea Eliade: Vallástörténeti értekezés

Monty Python: Brian élete

Romhányi József: Mekk mester

Salvador Dali: Egy zseni naplója

Stephen Davis: Jim Morrison életrajz

Steven Wishnia: Cannabis kalauz

A KIADÓ ÁRUSÍTÓHELYE:

Könyvesbolt a BKV metró

Kálvin téri állomásán

Telefon (06-1) 460-3790/41163

E-mail: cartaphilus©fibermail.hu

WEB: www.cartaphilus.hu