A mű eredeti címe:

Owls in my Family

Fordította:

Sárközy Elga

Illusztrációk:

Zsoldos Vera

ISBN 963 539 310 5

© 1961,1970 by Farley Mowat

Sárközy Elga, Hungárián translation, 2000

© Zsoldos Vera, illusztrációk, 2000

Farley Mowat

BAGLYOK A CSALÁDBAN

CICERO

Tartalom

Felfedezőúton / 7

Bagolylesen / 17

A zsákmány / 27

Pityogós / 35

Két jellem.

Tudnak-e a baglyok repülni? / 43

Botrányba fulladt ünnepség / 53

Fürdő a paradicsomlében / 62

A titkos barlang / 70

Egy kis ramazuri / 79

„A varjak teljesen becsavarodtak" / 87

Költözés és búcsú / 94

Az író utószava / 98

ben már egy másik, szelídebb fuvallat is lengedezett

a távoli gabonaföldek felől, és olyan édes illata volt,

mint a napsütötte, lágy iszapnak. Megjött végre a tavaszi

szellő, és már pusztán a szagától is szaporábban

szedtük a lábunkat. Minél előbb ki akartunk jutni a

városból, az igazi prérire, ahol egy pocoktúrás tetejéről

ezer mérföldnyire is ellátni - mert a préri csakugyan

ilyen lapos.

Saskatoon városának az volt a legnagyszerűbb sajátossága,

hogy a szélén egyszerűen véget ért. Nem

voltak külvárosai vagy külterületei. A híd végén a

villamosról egyenesen a prérire lépett ki az ember,

ott állt a kellős közepén - szabadon, akár a pockok.

A prérin egyébként pocokból volt a legtöbb. A

vackukat jelző sárga kis homoktúrások néhol olyan

sűrűn lepték el a talajt, mintha kanyarós lett volna.

De Bruce-t meg engem aznap kivételesen nem a

pockok érdekeltek. Ezúttal bagolyfészekre vadásztunk.

Elhatároztuk ugyanis, hogy házi baglyot fogunk

tartani, és aki házi baglyot akar magának, annak

először is egy fészket kell keresnie, amelyből kiszedheti

a fiókákat.

Elindultunk a legközelebbi nyárfás felé. Ezeket a

kisebb-nagyobb nyárfacsoportokat, amelyek itt-ott a

prérit pettyezték, Saskatoonban „liget"-nek nevezték.

Tornacsukánk alatt szivacsosán süppedezett a

föld, és ha nedvesebb helyre találtunk lépni, hangosan

cuppogott is. Váratlanul egy hatalmas baknyúl

szökkent fel csaknem a lábam alól, és úgy megijesztett,

hogy legalább akkorát ugrottam én is, mint ő.

8

Amikor a liget széléhez értünk, a sűrűjéből két varjú

cikázott elő éktelen károgással.

Tavasz idején elég fura hely a nyárfaliget. A fák

ilyenkor valami fehér, bolyhos, hóra emlékeztető

micsodaságot

eregetnek magukból. Ez néha olyan vastagon

lepi a földet, hogy bokáig el lehet merülni benne,

és az embernek az. a muris érzése támad, mintha

igazi hóban caplatna, pedig a nap úgy perzseli a hátát,

hogy az inge is átlucskosodik az izzadságtól.

Lábunkkal egész felhőket kotortunk fel a

nyárfahóból, miközben becserkeltük a ligetet. Szemünk

állandóan a lombkoronát vizslatta, és persze

hamarosan fel is fedeztük az egyik fa magasában a

gallyakból rakott, kesze-kusza varjúfészket.

- Na jó - kurjantott oda Bruce a két varjúnak,

amelyek izgatott rikácsolással kísértek bennünket -,

ha már ennyire akarjátok, hogy elszajrézzam a tojásaitokat,

mért ni?

Ezzel a markomba nyomta a hátizsákját, és fellódult

a fára.

Könnyedén megmászta, mivel a nyárfának általában

kényelmesen lépcsősek az ágai. Amikor feljutott

a fészekhez és belenézett, felkiabáltam neki: - Na, mi

van? - Bruce csak vigyorgott, de nem válaszolt. Láttam,

hogy kotorászik a szabad kezével - mármint

amelyikkel nem kapaszkodott - , és ebből tudtam,

hogy nem üres a fészek. Aztán azt is láttam, persze,

amint a tojásokat sorra berakosgatta a szájába, mivel

így lehet őket a legjobban leszállítani a fáról.

Mi legalábbis mindig így szállítottuk le. A bökke-

9

nő csak az volt, hogy a varjútojás szörnyen nagy, és

aki hármat-négyet pakolt a szájába, az kis híján megfulladt.

Bruce elindult lefelé. Már csak három méterre volt

a földtől, amikor egy korhadt ágra talált lépni. A

nyárfa alsó ágai rendszerint hamar korhadozni kezdenek,

azért nagyon oda kell figyelni rájuk. Azt hiszem,

Bruce megfeledkezett az óvatosságról. Akárhogy

is, az ág letört, és Bruce az út maradékát zuhanórepülésben

tette meg. Végül az ülepén landolt, jókora

puffanással.

A tojások persze összetörtek, és Bruce tisztes

mennyiségű, tojáshéjjal elegy rántottát köpködött ki

maga köré a nyárfahóba. Én úgy röhögtem, hogy

majd megfulladtam. Amikor Bruce-nak sikerült végre

kiköpködni a tojások javát, rám vetette magát, ledöntött

a földre, és gyapálni kezdett. Én meg őt. A

bunyó nem tartott soká, mert egy igazihoz túl meleg

volt. Bruce befalt gyorsan egy szardíniás szendvicset

hogy eltakarítsa szájából a varjútojások ízét, és újra

nekivágtunk a prérinek. Eltökéltük, hogy addig járjuk

a ligeteket, míg bagolyfészket nem találunk.

Ha jól számoltam, legalább száz nyárfást átkutattunk

aznap délelőtt, de egy megveszekedett baglyot

sem láttunk. Délre már kutyául megéheztünk, hát

letelepedtünk,

a nyárfahóból meg gallyakból valami

fészekfélét eszkábáltunk magunknak a földön, bele-

kuporodtunk, és kicsatoltuk a hátizsákunkat.

Bruce-nak szardíniás szendvicseket meg egy cit-

romot csomagolt be a mamája. Minden ismerősöm

10

közül Bruce volt az egyetlen, aki szerette a citromot.

Azt állította, hogy ezerszer jobb ízű a narancsnál.

Az én hátizsákomban egy kemény tojás is akadt,

és azt a hecc kedvéért Bruce kobakján törtem fel.

Bruce ettől begorombult, és megint bunyóztunk

egyet, de sajnos közben összelapítottuk a szardíniás

szendvicseket.

Éppen befejeztük az ebédet, amikor a nyárfahóban

egy szimatolgató erdei hörcsög közeledett felénk.

Az erdei hörcsögök szürke színűek, és csinos,

bozontos farkincájuk van. Ez a kis hörcsög minden

tétovázás nélkül odajött hozzánk, én pedig lassan feléje

nyújtottam egy darabka kenyérhéjat. A hörcsög

gondosan megszaglászta, aztán finoman elvette a kezemből.

- Ez a hörcsög tisztára ütődött - jegyezte meg

Bruce. - Utóvégre akár prérifarkas is lehettél volna,

és akkor most megnézhetné magát.

- Franckarikát - feleltem. - Ennek a hörcsögnek

több sütnivalója van, mint neked. Hát úgy festek én,

mint egy prérifarkas?

A hörcsög nem mondott semmit, csak fogta a kenyérhéjat

és elsurrant vele a ki tudja, hol rejtőző vacka

felé. M i is felkaptuk a hátizsákot. A nap hányta a

szikrát, akár a tűzijáték, az ég olyan áttetszően tiszta

volt, mint egy frissen mosott, kék ablak. Útnak eredtünk.

Bruce olyan hirtelen torpant meg, hogy a hátának

ütköztem.

11

- Nézz oda - mutatott a körülbelül fél mérföldnyire

eső nyárfás felé. Legalább egymillió varjú röpködött

fölötte. Teljesen úgy festett, mintha a liget alul

kigyulladt volna és fekete füstöt köpködne az égre -

olyan rengetegen voltak a varjak.

Amikor ennyi varjú rikácsol körül torkaszakadtából

valamit, mérget lehet venni rá, hogy baglyot hajkurásznak.

A varjak meg a baglyok halálosan gyűlölik

egymást, és ha egy varjú felfedez egy aránylag

védtelen baglyot, mérföldekről is képes odacsődíteni

az összes fajtársát, hogy együttesen csúfolják ősellenségüket.

Mi is rohanni kezdtünk a nyárfaliget felé. A varjak

látták, hogy jövünk, de olyan rémesen izgatottak voltak,

hogy ügyet sem vetettek ránk. Mire a liget széléhez

értünk, félig már megsüketültünk fültépő zenebonájuktól.

Egy kicsit leelőztem Bruce-t, amikor észrevettem,

hogy az egyik nyárfáról egy hatalmas valami

lebben át lassan a másikra. A valami egy nagy uhu

volt, a létező baglyok legnagyobbika. Mihelyt a levegőbe

emelkedett, nyomába zúdult a varjak egész serege,

dühödött károgással. Megállapítottam viszont

azt is, hogy óvakodnak túlságosan a közelében férkőzni.

Bruce meg én rögvest a fészkét kezdtük keresni.

Kis idő múlva a baglyot jobban idegesítettük mi ketten,

mint az összes varjú együttvéve, ezért hamarosan

odébb is állt. Egészen alacsonyan szárnyalt, kis

híján érintette a talajt, így azután a varjak nem tudták

követni. Ha ugyanis zuhanórepülésben próbál-

12

tak volna utána eredni, sorra becsapódtak volna a

sárba.

Végigkajtattuk az egész ligetet, de nyomát sem találtuk

bagolyfészeknek. Ez azonban egy csöppet sem

keserített el bennünket, mert tudtuk, hogy itt kell

lennie valamelyik közeli nyárfásban, és csak az a dolgunk,

hogy nyitva tartsuk a szemünket.

Délután sorra becsatangoltuk a környékbeli ligeteket.

Találtunk szám szerint hét varjúfészket, egy

héjafészket, meg két szarkafészket. A héjafészek

szemrevételezésénél kiszakadt a gátyóm feneke.

Mindkettőnk tornacsukája telement apró bogánccsal,

amitől felhólyagzott a lábunk. Egyre melegebb

és melegebb lett, már őrületesen szomjasak voltunk,

még egy citromot is képes lettem volna megenni,

csakhogy Bruce rég a nyakára hágott a magáénak.

Már a vacsoraidő közeledett, amikor elindultunk

haza, a villamos felé. Akkor már azt játszottuk, hogy

beduinok vagyunk, akik eltévedtek a sivatagban. A

tevéink rég szomjan döglöttek, és mi is elpusztulunk,

hacsak nem bukkanunk hamarosan vízre.

- Figyuzz csak - mondta Bruce -, a Haultain kanyarban

van egy öreg kút. A Barney-tócsánál egyszerűen

átvágunk az országúthoz, és ott teliihatjuk

magunkat.

- Elkéstél, barátom - ziháltam - , Isten hozzád, v i téz

sejk. Allah immár magához szólított engem. Folytasd

utadat, és hagyj békén meghalnom.

- Jaj, ne hülyéskedj már! - förmedt rám Bruce. -

Szomjas vagyok. Na, nyomás, gyerünk!

13

Így hát átvágtunk a Barney-tócsánál, amelyen legalább

ezer böjti réce úszkált. Amikor elhaladtunk

mellettük, mind a levegőbe rebbentek, és a szárnyuk

olyan hangot adott, mint amikor egy hídon tehervonat

robog át.

- Bárcsak nálam volna apu vadászpuskája! - merengett

Bruce.

Én viszont azon törtem a fejem, hogy miért hívják

errefelé „tócsá"-nak a préri kisebb-nagyobb tavait.

Máig sem jöttem rá. De hát Saskatoonban már csak

így nevezték őket.

A Haultain-kanyartól már csak egy jókora nyárfás

választott el minket. Megkerülni túl hosszadalmas

lett volna, így hát egyszerűen keresztülvágtunk rajta.

A fák között különben is hűvösebb volt egy kicsit.

Körülbelül félúton jártunk, amikor kiszúrtam egy

varjúfészket egy hatalmas nyárfán.

- Fogadjunk, hogy üres - mondtam Bruce-nak.

Igazság szerint már nem akaródzott több fát megmásznom,

mert túlságosan melegem volt, meg túl fáradt

voltam. Bruce sem érezte különbül magát, ezért tovább

bandukoltunk. De amikor búcsúzóul visszapillantottam

a fészekre, észrevettem, hogy a pereme fölött akkora

faroktollazat billeg, amekkorát még sose láttam. A

szívem máris a torkomba zakatolt, megrángattam

Bruce ingét, és némán mutogatni kezdtem felfelé.

Tény és valóság - a fészekben egy igazi nagy uhu

ült. Még a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy

megriasszuk. Nesztelenül terepszemlét tartottunk a

14

fa tövénél. Azt találtunk, amire számítottunk: pocok és

nyúlmaradékokat, meg rengeteg bagolyköpetet. A

baglyok egészben kebelezik be a zsákmányukat -

szőröstül-csontostul-mindenestül. Valamivel később

kiöklendeznek egy csinos szőr- és csontgombócot. Ez

a bagolyköpet.

- A mindenségit! Hát mégis megtaláltuk! - suttogta

Bruce.

- Nem tuk. Én találtam meg - súgtam vissza.

- Oké - bólintott Bruce. - Te találtad meg. Akkor

ugyebár máris mászhatsz fölfelé, hogy megnézd,

hány fióka van benne.

- Kár a gőzért, haver - feleltem. - A fészket én találtam

meg. És ha netán te is akarsz egy fiókát, akkor

másszál föl magad, és nézd meg, jut-e neked is.

Egyikünk sem vágyott valami nagyon felmászni

erre a fára. Az anyamadár ott rostokolt a fészkén, és

nemigen lehet előre kiszámítani, hogy egy bagoly

mennyire gurul méregbe, ha zavarják. Némelyik ördögien

fel tud bőszülni.

- Tudod mit - szólalt meg némi szünet után Bruce

- , hagyjuk inkább békén egyelőre. Ha felmászunk,

esetleg végképp el találjuk riasztani a fészekről. M i

volna, ha szólnánk Miller tanár úrnak és holnap vele

jönnénk vissza?

Miller tanár urat Bruce meg én nagyon kedveltük,

mert ő is szerette a prérit. Mániákusan fényképezte a

madarakat meg az egyéb érdekességeket. Tudtuk,

hogy megőrül az örömtől, ha csinálhat néhány fotót az

uhuról - és neki meg sem kottyan egy kis fára mászás.

15

- Tényleg - vigyorogtam el magam. - Remek ötlet.

Elporoszkáltunk a Haultain-kanyarhoz, és jól teleittuk

magunkat a rozsdás vasszög ízű vízzel a törött

kútról. Aztán hazaballagtunk. Este beszámoltunk a

bagolyfészekről papának, aki összenézett mamával,

és csak ennyit mondott:

-Jaj, NEM! Baglyokat azért mégsem...

Elmondom, hogyan kell pockot fogni. Addig megyünk,

mendegélünk a prérin, amíg meg nem látunk

egy pockot a vacka mellett. A pocok a hátsó lábain

szokott ülni, és az orrát felnyújtja, amilyen magasra

csak tudja, hogy minél messzebbre lásson el. Amikor

észreveszi, hogy közeledünk feléje, megbillenti a farkát,

és zsupsz, beiszkol a föld alá. Mihelyt benn van,

elővesszük a madzagot, hurkot kötünk a végére, és

ezt a hurkot a vacok nyílása köré illesztjük.

Aztán leheverünk

a fűbe, kezünkben a madzag másik végével.

Tisztán hallhatjuk, amint a pocok halkan motoszkál

meg cincog magában valahol a föld alatt. Ő is

hall minket, és azon töri a fejét, hogy mi vajon miben

sántikálunk odakinn.

Kis idő elteltével már úgy gyötri a kíváncsiság,

hogy nem tudja türtőztetni magát. Muszáj kidugnia

a fejét - és ekkor kell megrántanunk a madzagot. De

sebesen ám, mert ha nem szorul meg elég gyorsan a

hurok, a pocok kihúzza belőle a nyakát, és visszasuttyan

a vackába.

Aztán voltak patkányaink is. Murray papája az

egyetemen tanított, és az orvoskarról szerzett nekünk

fehér patkányokat. Azokat a garázsunkban tartottuk,

amitől papa elég zabos volt, tudniillik nem

merte beállítani a kocsit a garázsba, mert folyton attól

félt, hogy a patkányok befészkelik magukat az ülésekbe.

Sosem tudtuk, hogy pontosan hány patkányunk

van, mert rengeteg kölykük született, ráadásul

ijesztően gyors egymásutánban. Már nem akadt

olya srác Saskatoonban, akit ne ajándékoztunk volna

18

meg egy rakás fehér patkánnyal, de a végén mégis

annyian voltak mindig, mint az elején.

Egyszóval ott voltak a patkányok meg a pockok,

és rajtuk kívül ott voltak még az örvös kígyók is, egy

nagy kartondobozban, a hátsó veranda alatt, mert

őket, szegényeket, mama nem tűrte meg a házban.

És végezetül ott voltak még a galambok. Igazából

csak tízet tartottam, de azok folyton meghívták vendégségbe

a rokonaikat meg az ismerőseiket, így hát

sosem tudtam, hány darabra számítsak, amikor reggel

kimentem megetetni őket. Ezenkívül már csak

néhány nyuszim volt, no meg a kutyám, Korcsi - de

hát ő nem tartozott az állatok közé, ő családtagnak

számított.

- Billy - kapott el papa vasárnap délelőtt. - Én azt

hiszem, éppen elég házi kedvenced van már. Véleményem

szerint okosabb volna, ha nem hoznál a

nyakunkra még egy baglyot is. De egyébként is, a

baglyok esetleg felzabálnák a nyulaidat, a patkányokat

meg a pockokat...

Papa hirtelen elhallgatott, és fura kifejezés jelent

meg az arcán.

- Ámbár, ha jobban belegondolok - szólalt meg

végül - , talán egész jól elkelne itt a ház körül egy bagoly!

Vagyis nem volt semmi hézag, zöld utat kaptam.

Vasárnap délután Bruce meg én elmentünk Miller tanár

úrért. A hórihorgas, kopasz Miller tanár úr már

várt minket. Rövid nadrág volt rajta, és a hátán egy

19

irdatlan méretű hátizsákot cipelt, teli különböző

fényképezőgépekkel meg filmekkel. Szörnyen izgatta

a bagolyfészek, és mielőbb látni akarta, így hát

olyan sebesen szedte a lábát, hogy Bruce meg én csak

loholva tudtunk lépést tartani vele.

Mielőtt behatoltunk a Bagoly-ligetbe, Miller tanár

úr megállított minket, előszedte a legnagyobb

fényképezőgépét,

piszmogott vele egy jó félórát, majd

bejelentette, hogy munkára készen áll.

- Libasorban megyünk, fiúk, mint az indiánok -

rendelkezett. - Surranjatok nesztelenül, akár az egerek!

Egy pisszenést sem akarok hallani... Nem szabad

elriasztanunk a baglyot.

Ez így kétségtelenül jól hangzott, a bökkenő csak

az volt, hogy a nyárfásban képtelenség nesztelenül

surranni, amennyi száraz gally kerül ott az ember lába

alá. Ezúttal is úgy ropogtak, pattogtak, mint megannyi

petárda. Miller tanár úr talpa alatt meg éppenséggel

akkorákat szóltak, mint az ágyúdörrenés.

Mindenesetre akár ezért, akár másért, mire eltipegtünk

valahogy a fészek alá, bagolynak nem volt se híre,

se hamva.

- Szerintetek biztos, hogy ez bagolyfészek? - kérdezte

a tanár úr.

- Naná, hogy az, a tanár úr is láthassa - felelte

Bruce. - Mink még a baglyot is láttuk a szélin!

Miller tanár úr megborzongott.

- Láthatja, Bruce fiam. Mi még a baglyot is láttuk a

szélén. Hmmmm... Nos... Legjobb lesz, ha felmászom

20

és belekukucskálok. De ha engem kérdeztek, szerintem

ez csak egy ócska varjúfészek.

Azzal lerakta az irdatlan hátizsákot meg a fényképezőgépet,

és már mászott is felfelé. Tar fejét egy széles

karimájú kalap védte a leégés ellen, és az volt az

érzésem, hogy nemigen lát k i alóla.

- Hű, haverom, nédda, micsoda gumós térgye

van! - súgta a fülembe Bruce. Mindketten kuncogni

kezdtünk, és még javában vihorásztunk, mikor Miller

tanár úr elbődült.

- Hééé! - ordította. - HESS INNEN! Hinnye, az

anyád mindenit! Husss! HUSSSS!

Bruce meg én rohanvást megkerültük a fát, hogy

jobban lássuk a fészket. Miller tanár úr két kézzel

csimpaszkodott alatta egy ágba, lábaival pedig hevesen

rúgkapált. A jelek szerint a talpa lecsúszott az ágról,

és nem talált vissza a helyére. Ebben a pillanatban

süvítő hang hallatszott, és mint zuhanóbombázó,

szélesre tárt szárnnyal az anyabagoly zúdult

egyenesen a tanár úr feje felé. Akkorának látszott,

mint egy ház, és csak pár centiméterrel hibázta el

Miller tanár urat. Aztán megint felcikázott a magasba,

és tovaszárnyalt.

Miller tanár úr nem kímélte a torkát, és elég szokatlan

szavakat ordibált. Végül nagy nehezen rásikerítette

a lábát egy ágra, de sietős lejuthatnékjában

elég vékonykára talált tapodni, amely le is tört alatta

azonmód, és a tanár úr legalább másfél métert potyogott

lefelé, mire a derékszíja megakadt egy csonkban.

Miközben onnan szabadulni próbált, az anyabagoly

21

visszatért egy újabb támadásra. Ezúttal olyan közel

került hozzánk, hogy Bruce meg én is tisztán láttuk

hatalmas, sárga szemét, és ijedtünkben gyorsan lehasaltunk.

Az uhu egészen előre meresztette félelmetes

karmait, és éppen akkor süvített alá, amikor Miller

tanár úr, aki a kalap miatt nem látta érkezését, felfelé

vetődött, hogy leakassza derékszíját az ágcsonkról.

Ennek eredményeként a madár, ha akarta sem hibázhatta

volna el. Rémületes üvöltözés és csapkodás következett,

végül az uhu tovaszárnyalt, Miller tanár úr

kalapjával egyetemben.

Nem hiszem, hogy komolyan pályázott volna erre

az ócska kalapra. Egyedül Miller tanár úr volt a hibás,

mert rosszkor vetődött. A bagoly szemmel láthatóan

iparkodott megszabadulni a kalaptól, de a karma

annyira beleakadt, hogy nem tudta lerázni. Amikor

utoljára láttuk, hatalmas szárnycsapkodásokkal szállt

tova a préri fölött, karmain változatlanul a kalappal.

Amikor Miller tanár úr lekeveredett végre a fáról,

menten a hátizsákjához lépett. Kivett belőle egy flaskát,

felnyitotta, és irgalmatlanul meghúzta. Az ádámcsutkája

úgy járt fel-alá, akár egy harmonika. Végül

megtörölte a száját és eltette az üveget. Észrevette,

hogy tátott szájjal bámuljuk, mire megpróbált ránk

mosolyogni.

- Hideg tea - magyarázkodott. - Ilyen hőségben

csúnyán megszomjazik az ember a fáramászástól.

- És tényleg bagolyfészek van ott fönn, tanár úr? -

kérdezte Bruce.

22

Miller tanár úr egy pillanatig keményen a szemébe

nézett.

- Igen, Bruce - bólintott végül. - Szerintem bagolyfészek.

De egy dolgot meg kell hagyni - ha egyszer Miller tanár

úr elszánta magát valamire, nemigen lehetett eltántorítani.

Máris azt fejtegette nekünk, hogy alighanem

helytelen dolog volna megint felmászni a fészekhez,

mert az ilyesmi túlságosan megzavarja a

baglyokat. Van is egy jobb ötlete, közölte. Irdatlan

hátizsákjából előbányászott egy kisbaltát, és mire

észbekaptunk, már nagyban eszkábáltuk az általa

„lesállás"-nak nevezett alkotmányt. Ez voltaképpen

egy faágakból összetákolt dobogóféle, egy kis sátorral

a tetején, amelyet a fészekhez legközelebb eső fa

koronájában szerelnek fel.

Röpke két óra alatt összedobtuk a lesállást. Bruce

meg én kutattuk fel hozzá a megfelelő ágakat, amelyeket

Miller tanár úr egy kötéllel felhúzott a kiválasztott

fára, és odaszögezte őket, ahová kellett. Amikor

a dobogóval elkészült, felállította rá a sátrat is. A

sátor elején egy körülbelül öklömnyi nagyságú, kerek

lyuk volt, a fényképezőgépnek. Miller tanár úr elmagyarázta

nekünk, hogy a megfigyelő elbújik a sátorban,

és ott addig vár, míg a bagoly meg nem nyugszik,

és úgy nem érzi, hogy minden rendben van.

Akkor ugyanis visszatér a fészkére, a megfigyelő pe-

23

dig annyi fotót csinálhat róla, amennyit csak akar, és

a bagolynak még csak sejtelme sem lesz róla.

- Az öregfiú tisztára lököttnek nézi a baglyokat -

morogta Bruce, amikor a tanár úr nem volt a közelünkben.

- Őt magát talán tényleg nem látja a bagoly,

de ezt a sátrat még szorosan becsukott szemmel is

észreveszi, és nem hiszem, hogy csak egy hangyányit

is örül majd neki.

A lesállás elkészültével Miller tanár úr kijelentette,

hogy szívesen kipróbálná.

- Fiúk, ti nyugodtan elmehetnétek csatangolni

egy kicsit. De indulásnál és menet közben is csapjatok

minél nagyobb zajt. A szakkönyvek szerint a madarak

nem tudnak számolni, így hát a bagoly majd

azt gondolja, hogy mind a hárman odébbálltunk, és

meg sem fordul a fejében, hogy én itt fenn a sátorban

rostokolok.

- Igen, tanár úr - mondtam. - Na gyere, Bruce,

pucolás.

Elbandukoltunk a körülbelül egy mérföldnyire

eső tavacskához, és a nádasban vörösszárnyú gulyamadár

fészkeket kerestünk. Istenien éreztük magunkat,

és teljesen megfeledkeztünk Miller tanár úrról,

de aztán megéheztünk, és erről eszünkbe jutott.

Vissza is siettünk hozzá a ligetbe.

Miller tanár úr a fa tövében a földön üldögélt. Éppen

végzett a hideg tea utolsó csöppjeivel, de a legkevésbé

sem festett úgy, mint aki jól érzi magát. Az

arca rémisztően sápadt volt, és a keze úgy reszketett,

hogy alig tudta elpakolni a fényképezőgépet. Az

24

meg úgy nézett k i , mintha egy fáról potyogott volna

le. Merő karcolás meg sár volt.

- Sikerült néhány jó fotót csinálnia a tanár úrnak?

- érdeklődtem kedvesen.

- Nem, nem sikerült - válaszolta, vagy inkább v i csorogta

Miller tanár úr. - És egy dolgot elárulhatok

nektek. Minden hígvelejű marha, aki azt meri állítani,

hogy a baglyok nem tudnak számolni, hazudik!

Hazafelé menet Miller tanár úr végül elmesélte

nekünk, mi történt.

Körülbelül egy órával azután, hogy mi elmentünk,

hazatért a bagoly. Leereszkedett a fészkére, aztán

hátrafordult, és hosszan, tüzetesen szemügyre

vette a kis sátrat, amely vele egy szinten volt, alig

kétméternyi távolságban.

Miller tanár úr buzgón ügyködött a sátorban, és

már éppen sikerült élesre állítania a gépet a fényképezéshez,

amikor a bagoly ráripakodott:

- Hu-HUUU-hu-HUUUUU! - és szökkent egyet.

A következő másodpercben a sátor eleje kettéhasadt,

és Miller tanár úr azon vette észre magát, hogy

az uhu alig fél méterről néz vele farkasszemet.

Miller tanár úr kezéből ekkor véletlenül kicsúszott

a fényképezőgép, és az csak természetes, hogy sürgősen

utána kellett néznie odalenn, nem esett-e baja.

Mi pedig erre a végszóra érkeztünk vissza a nyárfásba.

Az az érzésem, hogy Miller tanár úr szempontjából

ez a nap nem volt valami fényesen eredményes,

de a mi szempontunkból egy csöppet sem bizonyult

25

rossznak. Miller tanár úr ugyanis elmondta, hogy a

fészekben három, megítélése szerint félig serdült fiókát

látott. Vagyis éppen olyan komákat, amelyek a

legjobban megfelelnek házi bagolynak.

Már csak azt kellett kiagyalnunk, hogy milyen

úton-módon kaparinthatnánk a markunkba őket.

szi illatokat, azt kívántam, bár soha ne találták volna

fel az iskolát.

Murray, Bruce, meg én a szünetekben és tanítás

után kizárólag az uhufiókákról tárgyaltunk, és megállás

nélkül törtük a fejünket, hogy miként lehetne

kisikeríteni őket a fészekből. Murray azt javasolta,

hogy egyszerűen vágjuk k i a fát, ám ezt túl veszedelmesnek

találtuk, mert megsérülhettek volna a fiókák.

Bruce felajánlotta, hogy szól a papájának, aki szívesen

eljön és lelövi az anyabaglyot, mert akkor nyugodtan

felmászhatunk a fára. Ezt viszont nem tartottuk

tisztességes dolognak.

Nekem semmi más nem jutott eszembe, csak a petárdák.

Azt ötöltem k i , hogy kéne venni néhány kis

tűzijáték-rakétát, mert ha azokat feleregetnénk a fa

alatt, elriaszthatnánk az anyabaglyot a fészekről. A

baj csak az volt, hogy nem volt egy árva fityingünk

sem, és egyébként is, ilyen korú srácoknak a boltos

amúgy sem adott volna el rakétákat.

Péntek éjjel azonban egy „chinook"-nak nevezett

vihar söpört végig a környéken. Ezek a viharok az

albertai Sziklás-hegységből törnek elő, és olykor

egész Saskatchewanon végigsüvöltenek, tébolyult

erővel. Péntek éjjel hiába húztam a fejemre a paplant,

tisztán hallottam a folyót szegélyező nyárfák töredező

ágainak reccsenéseit. Az eső olyan eszelősen

verte fölöttem a háztetőt, hogy Korcsi kutyám (aki

mindig az ágyamon aludt) rémületében vonítani

kezdett. Kénytelen voltam az ő fejére is ráhúzni a

paplant, hogy elhallgasson. Korcsi utálta a viharokat.

28

Engem a bagolyfiókák sorsa nyugtalanított, és az

aggodalomtól

csak nagy sokára tudtam elaludni.

Murray szombaton már kora reggel beugrott értem.

Bruce a hídnál várt ránk. Gyönyörű idő volt, bár

a nap mintha bújócskát játszott volna - el-eltűnt a

chinook nyomába vágtázó fehér felhők mögött. A

sok esőtől szinte gőzölgött a világ, és a préri talaja

egészen átlucskosodott.

Mi azonban fütyültünk rá, hogy elázik a csukánk,

nyílegyenesen száguldottunk a Bagoly-liget felé,

mert szörnyen izgultunk a fiókák miatt. Még elég

messze voltunk a nyárfástól, amikor Bruce felkiáltott:

- Nédda! Lenyuvadt az öreg lesállása!

És csakugyan! A legmagasabb nyárfák közül hatot-

hetet a vihar úgyszólván lefejezett, Miller tanár

úr lesállását pedig egyszerűen elfújta, olyannyira,

hogy soha többé nem találta meg senki. De a legnagyobb

kár a bagolyfészket érte. Az eső meg a szél

miszlikbe szaggatta, mindössze egy-két gally maradt

belőle régi helyén az ágvillában.

Az anyamadárnak nyoma sem volt, de a fa tövétől

nem messze ott hevert a földön két fióka kihűlt teteme.

Nagyon fiatalok voltak még, tollazatúk éppen

csak sarjadni kezdett, csupa pihe borította a testüket.

Nem tudom, hogy a zuhanástól pusztultak-e el, de

mivel olyan ázottak voltak, mint két szivacs, én azt

hiszem, hogy inkább a hideg meg az eső végzett velük.

Mi hárman, persze, borzasztóan elszontyolodtunk,

és mivel segíteni nem tudtunk a kis uhukon, el-

29

határoztuk, hogy legalább tisztes temetésben részesítjük

őket. Bruce a sírt kezdte ásni a bicskájával,

Murray meg én elmentünk megfelelő botokat keresni

a keresztekhez. A közelben egy nagy kupac rőzse

hevert, és miközben elmentem mellette, bele találtam

rúgni. A rőzse alól valami kattogó hang hallatszott.

Bedugtam a kezem alája, és egy nedves tollcsomóba

ütköztem.

Gyorsan odahívtam Bruce-t meg Murrayt, és

egyesült erővel elhánytuk a rőzsét. Ott gubbasztott a

hiányzó fióka, a harmadik, épségben, elevenen.

Ez a kis bagoly fejlettebb volt a két másiknál, alkalmasint,

mert ő kelt ki először. Érdekes ez a dolog az

uhuknál. Márciusban kezdik lerakni a tojásaikat,

amikor a prérin még a tél az úr. Az egyes tojások lerakása

közt néhány nap is eltelik, de a tojó már az elsőnél

elkezdi a kotlást. Ha ugyanis a fészekalj utolsó tojásáig

vár ezzel, a korábbiak annyira kihűlnek, hogy

sosem kelnének ki. Az először lerakott tojásból kel ki

az első fióka, és így négy-ötnapos előnyt szerez a

következővel

szemben, amelyik szintén előnyösebb

helyzetben van, mint a harmadik.

A rőzse alól előkerült kis uhu bizonyára előbb látta

meg a napvilágot, mint a testvérei, mert nem csak

nagyobb, hanem jóval életerősebb is volt náluk, hiszen

amikor a vihar szétcibálta fészekből leesett a

földre, be tudott vergődni a rőzserakás menedékébe,

és alighanem ennek köszönhette az életét.

A fióka körülbelül akkora volt, mint egy csirke, és

sarjadó tollai már mindenütt kiütköztek a bébipely-

30

hek közül, sőt, a két „fül" tollkezdeményei is megjelentek

a fején. Legnagyobb meglepetésünkre csaknem

tiszta fehér volt, csupán a tollak vége színeződött

itt-ott feketére. Amikor rátaláltunk, iszonyú

nyomorúságosan festett: teljesen csapzott volt, és remegett,

mint a nyárfalevél.

Azt hittem, túl szerencsétlennek érzi magát, semhogy

harciaskodna, de amikor megpróbáltam felemelni,

széttárta a szárnyát, előreszegte a fejét és rám

sziszegett. Vitézi próbálkozás volt, de nem túl sikeres

- a kis uhu a gyengeségtől orra bukott.

Még így is tartottam tőle egy kicsit, mert a karma

bizony hosszú volt és éles, a csőre pedig - amellyel

továbbra is felém vagdosott - elég nagynak látszott

ahhoz, hogy lecsípje az ujjamat. De olyan ázott volt

és olyan szánalmas, hogy rövidesen elszállt minden

félelmem. Térdre ereszkedtem előtte, és lassan, nagyon

lassan a hátára tettem a kezemet. Először lelapult,

mert azt hittem, bántani fogom, de amikor rájött,

hogy nem esik baja, abbahagyta a sziszegést, és

meg sem moccant. Éreztem, hogy a teste jéghideg.

Gyorsan levettem az ingemet, belebugyoláltam, aztán

amilyen óvatosan csak tudtam, felemeltem, és kivittem

a nyárfásból a napsütésre, hogy megszáradjon

és felmelegedjen.

Egészen elképedtünk, hogy milyen gyorsan szedte

össze magát. Félóra alatt megszáradt a tollazata és

felállt, hogy körülnézzen. Murray véletlenül egy húsos

szendvicset hozott magával ebédre. Lecsípett egy

falatka húst az egyikből, és a kis bagoly felé nyújtot-

31

ta. A z uhufióka egy-két percig félrehajtott fejjel nézegette

Murrayt, aztán egy fura kis szökkenéssel közelebb

jött, hogy kicsippenthesse a húst Murray ujjai

közül. Kettőt nyelt, egyet pislantott, és a hús eltűnt.

Csudára éhes egy kis uhut találtunk, annyi szent!

Egykettőre befalta az összes húst, amennyi csak volt

nálunk, és hozzá a kenyér javát is. Aztán bekebelezte

azokat a döglött egereket, amelyeket a földön találtam.

Ezeket még nyilván az anyabagoly hozta a fiókáknak,

és a szél a fészekkel együtt lefújta a fák alá.

Csoda, hogy nem akadtak meg a kis uhu torkán,

mert egészben nyeldeste le mindet.

Ezzel meg is kötöttük a barátságot. Bruce meg én

úgy tettünk, mintha ott akarnánk hagyni, de csak

azért, hogy lássuk, mit csinál. Legnagyobb örömünkre

utánunk eredt, akár egy kutya. Repülni persze

nem tudott még, és ami azt illeti, járni sem nagyon.

Keservesen szökdécselve követett minket, de eszébe

sem jutott elmaradni tőlünk. Azt hiszem, tudta, hogy

elárvult, és ha velünk tart, mi majd gondoskodunk

róla.

Amikor megint leültem a földre, odaszökdécselt

mellém, félrehajtott fejjel megszemlélt, és váratlanul

felugrott a lábamra. Szörnyen megijedtem, hogy

mindjárt belém vájódik a karma, de épségben megúsztam,

mert a kis uhu nagyon vigyázott.

- Ha jól sejtem, ez a bagoly tényleg a tied lesz - jegyezte

meg Bruce, és láttam, hogy egy kicsit féltékeny.

32

- Szó sincs róla, haver - feleltem. - Lakni lakhat

nálunk, de közös bagoly lesz, mind a hármunké.

A fiókát otthagytuk a napon, a hátizsákok mellett,

és szép temetést rendeztünk a testvéreinek. Mire ezzel

végeztünk, épp ideje volt hazamenni.

Úgy döntöttünk, hogy az új kedvenc szállításának

legjobb módja az lesz, ha berakjuk a hátizsákomba.

Ő ezzel nem egészen értett egyet, de némi csatározás

után sikerült begyömöszölnünk. A fejét kinn hagytuk,

hogy lássa, merre visszük.

Korcsi, és Bruce kutyája, Rex aznap délelőtt kivételesen

nem tartottak velünk. Azt hiszem, együtt

mentek el macskákra vadászni, még mielőtt mi felébredtünk

volna. De akárhol voltak is, Korcsi éppen velünk

egyszerre érkezett haza, ott találkoztunk a kapunk

előtt, a járdán.

Korcsi egy kicsit bandzsított, ráadásul rövidlátó is

volt. Amikor odasietett hozzám, hogy a szokott módon,

vagyis farkcsóválással egybekötött szaglászással

üdvözöljön, hirtelen megszimatolta a baglyot. Pontosabban

nem a baglyot szimatolta meg, hiszen bagolynak

eddig még a közelében sem volt soha, csupán azt

tudta, hogy valami fura szagot érez. Én csak álltam,

és igyekeztem nem kiröhögni, amint minden porcikámat

végigszaglászta köröskörül. Miután a nadrágommal

végzett, áttért a hátizsákra. Amikor már

csaknem az uhu képébe ütközött, a fióka kitátotta a

csőrét, aztán összecsattintotta, egyenesen a szerencsétlen

Korcsi fekete orra hegyén. Korcsi akkorát vo-

33

nított, hogy mérföldekre is elhallatszott, és sebzett lélekkel

bemenekült a garázs alá.

Az uhufiókát a nyári konyhában szállásoltuk el, és

amikor papa hazaérkezett a munkából, ott találta egy

narancsosláda tetején, ahonnan a padlón rohangáló

pockokat figyelte. A feje úgy forgott ide-oda, hogy

azt lehetett hinni, mindjárt lecsavarodik a válláról. A

fiókának halvány fogalma sem volt, mit kezdjen a

pockokkal, hiszen soha nem látott még elevenen

egyet sem. De hogy veszettül érdekelték, az kétségtelen.

- Nem ártana, ha megszámolnád a pockaidat,

Billy - figyelmeztetett papa. - Az az érzésem, hogy

hamarosan fogyatkozásnak indulnak. Mellesleg minek

keresztelted el a madarat?

Eddig a percig nem is gondolkoztam a bagoly nevén,

de most hirtelen eszembe jutott Miller tanár úr

és az anyabagoly szóváltása. Megvolt a megoldás.

- Huhunak hívják - közöltem.

És Huhu lett, mindörökre.

felfedeztem, hogy leugrott a narancsosládáról, és az

árnyékban áll a padlón. A pockoknak híre-nyoma

sem látszott, és bennem egy percre megállt az ütő,

mert arra gondoltam, hogy az uhu biztosan felfalta

az egész bagázst. De aztán ráeszméltem, hogy marhaság

ilyet gondolni, hiszen a pockok harmincan

vannak, Huhu pedig még csak egy egészen kicsi bagoly.

Huhu nem vett észre engem. A sarokban heverő,

ócska zsákok kupacát bámulta szinte megigézve,

majd hirtelen szökkent egyet, és felugrott a zsákok

tetejére.

Ekkor mindketten rájöttünk, hová lettek a pockok.

Soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem láttam

még ilyen sok pockot ilyen sebesen mozogni.

Úgy lőttek k i a zsákok alól, mint megannyi puskagolyó,

és tébolyult száguldozással kerestek maguknak

új búvóhelyet.

Kezdtem kapiskálni, mi történhetett. Huhu alkalmasint

magányosnak érezte magát és elhatározta,

hogy összebarátkozik a pockokkal. De ha ő nem is

tudott semmit a pockokról, a pockok az égvilágon

mindent tudtak a baglyokról. És amikor Huhu váratlanul

közéjük huppant, nyakukba kapták a lábukat,

és olyan szaporán menekültek be a zsákok alá, mintha

maga Dzsingisz kán kergette volna őket.

Most pedig, amikor Huhu véletlenül (vagy szándékosan)

kiűzte őket menedékükből, végképp begolyóztak.

Egyikük, egy jól megtermett példány, teljes

erőből nekirohant a falnak, visszapattant róla, és

36

egyenesen Huhuba ütközött. Huhu odébb ugrott,

felborzolta a tollait, és meglepetten huhogott egyet.

A pocok alighanem azt hitte, hogy neki befellegzett,

de úgy döntött, azért sem adja olcsón az életét, és hősiesen

beleharapott Huhu lábába.

Huhu robbanásszerűen felcikkant a magasba. Az

egyik pillanatban még a padlón álldogált, a következőben

az ablakot borító szúnyogháló felső szélén lógott,

fejjel lefelé, halálra rémülten. Ordított róla,

hogy a világ minden kincséért sem volna hajlandó

még egyszer visszaereszkedni ezek közé a lökdösődő,

harapós jószágok közé.

Bementem hát a nyári konyhába, kibogoztam Huhut

a szúnyoghálóból, és kivittem az udvarra. Annyira

megörült nekem, hogy elkezdett huhogni, de aztán

nem tudta abbahagyni. Tisztára mintha csuklott

volna. Mivel a pockok közé igazán nem rakhattam

vissza, a hónom alá dugtam, és lábujjhegyen besurrantam

vele a házba, fel a szobámba.

Az én szobám a padlásszinten volt, közvetlenül a

tető alatt. Rajtam kívül nem járt fel ide más, csak a

szolgálólányunk, Ophelia (akit Offynak hívtunk),

hogy bevesse az ágyamat és megpróbálkozzon néha

a takarítással. Tudtam, mama sosem engedné meg

hogy Huhut a házban tartsam, de úgy éreztem, hogy

ha egyszerűen bezárom a szobámba, és Offy jelenésének

idejére eldugom az ágy alá, egy lélek sem veszi

észre.

Körülbelül egy órával később, amikor lementem

reggelizni, Huhu már az egyik karosszék háttámláján

üldögélt és úgy viselkedett, mint aki teljesen otthon

érzi magát. Gondosan bezártam a szobám ajtaját,

legalábbis azt hittem, de a retesz valószínűleg félrecsúszott.

Papa meg én kettesben ültünk az asztalnál, mert

mama aznap gyengélkedett, és az ágyba kérte a reggelit.

Miután Offy elém tette a zabkását, kiment a

konyhába, és összekészítette a tálcára mama reggelijét.

Offy meglehetősen fura leányzó volt. Örökösen

angyalokat meg ilyesmiket látott álmában, legalábbis

folyton erről mesélt. Sőt, néha olyankor is látott mindenfélét,

állítólag, amikor nem aludt. Ennek dacára

istenien főzött, s ezért a szüleim nemigen törődtek a

látomásaival.

Offy fogta a tálcát, és elindult vele a hátsó lépcsőn

felfelé. Ez a lépcső pokolian sötét volt, mert ide nem

nyílt ablak. Offy nagyjából a közepén találkozott

össze a lefelé tartó Huhuval.

Offy egy velőtrázó sikollyal elejtette a tálcát. Huhu,

akinek az idegei még nem nyugodtak meg teljesen

a pockok közt átélt kalandok után, harsányan felhuhogott,

és megpróbált repülni. O meg Offy egyszerre

érkeztek meg a lépcső tövébe, egyetlen, bukfencező,

visító gombolyagban.

Offy - miután papa valahogy lecsendesítette - bevonult

a szobájába, összepakolta a holmiját, és anélkül,

hogy Huhut vagy engem egyetlen búcsúszóra

méltatott volna, faképnél hagyott minket. Többé a

színét sem láttuk.

38

Papa iszonyúan boldogtalan volt.

Reggeli után berendelt a dolgozószobájába, egy

kis beszélgetésre.

- Billy - kezdte, eléggé emelt hangon - , ha én ezt

a baglyot még egyszer meglátom a házban, egyenesen

a tepsibe vágom. Ami pedig téged illet, úgy eltángállak,

hogy egy hétig nem tudsz majd leülni.

De papa haragja szerencsére soha nem tartott soká.

Még aznap délután előszedte az asztalosszerszámait,

és mire eljött a vacsora ideje, összebütykölt egy

különleges lakhelyet Huhunak. A tágas, körülbelül

három négyzetméteres ketrecet drótháló borította, és

a hátsó udvaron álló, kiszáradt fa törzse köré épült,

amelynek egyik oldalára papa egy deszkaládát is

felszögezett,

hogy Huhunak legyen hol meghúzódnia,

ha esik az eső.

Huhunak szörnyen tetszett az új óriáskalitka, csak

az volt a baj, hogy ha otthagytuk, rögtön árvának

érezte magát. Amíg Murray, Bruce vagy én a környékén

voltunk, majd felvetette a jókedv, de ha egyedül

maradt, csak gubbasztott összekuporodva a fatörzsön,

mint egy rakás szerencsétlenség. Megpróbáltam

berakni hozzá néhány galambot, hogy legyen

valami társasága, de ez sajnos nem vált be, mert hol a

galambok riadoztak tőle, hol ő nyugtalankodott a galambok

miatt.

Két hét elteltével azonban magától megoldódott a

probléma.

Egy keddi napon hazafelé bicikliztem az iskolából

az utcánk mögött húzódó sikátoron át. Már messzi-

39

ről láttam, hogy két srác áll egy nagy olajoshordó

mellett, és köveket dobálnak bele. Az egyik fiút,

George Barnest jól ismertem, de a másikat, aki jóval

idősebb volt nála, még nem láttam.

George is észrevett engem.

- Hé, Billy! - kiabált oda nekem. - Gyere ide! Te is

szórakozhatsz egy kicsit!

De amit a két suhanc művelt, abban nem volt

semmi szórakoztató. A hordó fenekén egy bagolyfióka

kuporgott. Egy pillanatig azt hittem, Huhu, de aztán

megállapítottam, hogy jóval kisebb, és a színe is

sokkal sötétebb. Ez volt a legszutykosabb madár,

amelyet valaha is láttam. Töredezett, borzas tollazatát

teljesen belepte az olaj. Ő volt a kődobálás célpontja

és valahányszor eltalálták, lelapult, és valami

sírós, remegős pityegést hallatott.

Rá akartam ordítani a fiúkra, hogy hagyják abba

ezt az állatkínzást, de tudtam, hogy abból csak bunyó

lenne, és azt is tudtam, hogy kettejükkel úgysem sikerülne

elbánnom.

- Honnan szereztétek? - fordultam az idősebb fiúhoz.

- Neked meg mi közöd hozzá, öcsi?

- Nézd - folytattam - , az a helyzet, hogy van otthon

egy olyan állatkertfélém, és ez a bagoly pont belepasszolna.

- Mit adsz érte?

- Megkapod a svájci bicsakomat.

- Muti.

40

Elővettem a bicskát, ő pedig megvizsgálta a pengéket.

- Na - mondta végül - , nem egy nagy szám. Igaz,

hogy a bagoly se ér sokat. Félig döglött már. Oké,

öcsi, viheted.

Fura tud lenni némelyik gyerek. George az előbb

még kövekkel próbálta elpusztítani a kis baglyot, de

abban a percben, hogy megvásároltam, elkezdett

úgy viselkedni, mintha hivatásos gondozónak akarna

elszegődni melléje. Bemászott érte a hordóba,

óvatosan kiszedte, átadta nekem, aztán elkísért hazáig,

és segítette letisztogatni a fiókáról az olajat. Elmesélte,

hogy az a nagydarab srác az egyik Sutherland

környéki nyárfásban találta a bagolyfészket. A 22-es

puskájával kilőtte belőle az anyabaglyot és a fiókákat

is, egy kivételével, amelyet mulatságból hazahozott,

hogy megtréfálja vele a kutyáját.

A kis uhu bizony nagyon ramaty állapotban volt.

A jelek szerint már jó régen nem kapott enni, és a sok

kő meg az olaj sem tett éppen jót neki. Túl beteg volt,

semhogy megült volna egy ágon Huhu ketrecében,

így hát letettem a földre, és bementem a házba egy

hamburgerért.

Mire visszajöttem, az új bagoly az oldalán feküdt,

és Huhu ott állt fölötte. Azt hittem, ő döntötte fel, de

George elmondta, hogy egészen más történt. A fióka

egyszerűen eldőlt, magától, de amikor George megpróbálta

felemelni, Huhu leugrott a fáról, és nem engedte,

hogy George hozzányúljon.

Bementem a ketrecbe, de amint leguggoltam,

41

hogy egy darabka húst nyújtsak a jövevény felé, Huhu

előreszegte a fejét, és kitárt szárnnyal rám sziszegett,

mintha azt mondaná: - Hagyd békén ezt a madarat,

különben velem gyűlik meg a bajod!

- Nyugi, hékás! - szóltam rá. - Ne bolondozz itt,

Huhu! Ez a szegény kis pára éhes, én csak megetetem!

Nem tudom, megértette-e Huhu, amit mondtam,

de annyi biztos, hogy abbahagyta a sziszegést. Odadugtam

egy falatka hamburgert az új bagoly csőre

alá, és az egy kis idő múltán elvette. Lassacskán megevett

mindent, amit hoztam, aztán nagy nehezen feltápászkodott

és megállt a lábán, bár erősen ingott

ide-oda. Mielőtt megfoghattam volna, Huhu melléje

oldalazott, úgy, hogy az uhufióka nekitámaszkodott.

Ekkor végre behunyta a szemét, és láthatólag elaludt.

Ebben a helyzetben hagytuk magukra őket. Másnap

reggel az új bagoly fenn kuporgott az ágon Huhu

mellett, és ettől kezdve Huhu nem volt többé magányos.

Este, amikor papa hazajött az irodából, beszámoltam

neki az eseményekről. Elmondtam, hogy az új

baglyot Pityogósnak neveztem el, arról a sírós, pityegős

panaszdaláról.

- Két bagoly! - kiáltott fel papa, és a kezébe temette

arcát. - Most már biztos, hogy többé sose kapunk

szakácsnét! No, jól van, Billym, egye penész. De több

bagoly nincs! Megértetted?

Papának igazán kár volt izgulnia. Két bagolynál

többet amúgy sem akartam soha.

42

kinevetnének minket, akik benn rostokolunk, mialatt

ők szabadon szárnyalhatnak a végtelen préri fölött.

Borzasztó volt ez a tétlen üldögélés, különösen, mert

folyton azon járt az eszem, hogy mit csinálhatnak

otthon a bagolyfiókáim.

Tanítás után felpattantam a bicajra, és hajmeresztő

sebességgel pedáloztam hazafelé a hídon. Amikor a

házunk közelébe értem, harsány huhogással jeleztem

Huhunak és Pityogósnak a jöttömet. Mire becikáztam

az udvarunkra és helyére raktam a biciklit, a

két bagoly türelmetlenül topogott fel-alá a ketrecben.

Gyorsan kinyitottam nekik az ajtót, ők pedig játékra

készen döcögtek kifelé, amilyen szaporán csak tudtak.

Huhu rendszerint felkapaszkodott egy ócska kerti

szék támlájára, ahonnan megpróbált egy vad ugrással

átszökkenni a vállamra. Ha elszámította magát, a

gyepen kötött ki, jókora zuttyanással, de ez egy

csöppet sem zavarta. Visszaugrott a székre, felmászott

a támlájára, és addig próbálkozott, míg el nem

jutott a vállamig.

Pityogós egészen más természetű volt. Soha nem

hitte el, hogy bármit is képes volna megtenni önerejéből,

így hát csak kucorgott a füvön, és addig

pityogott, míg fel nem emeltem a másik vállamra.

Azt hiszem, Pityogós lelke egyszer s mindenkorra

megtört az olajoshordóban, mert a későbbiekben

sem mert soha önállóan vállalkozni semmire.

Többnyire a két bagollyal a vállamon mentem el a

grundra, ahová a bandánk annak idején szórakozni

44

járt. Ezen a tavaszon is volt egy kedvenc játékunk, a

baseball és a foci valamiféle kombinációja, amelyhez

egy gumiból készült, felfújható strandlabdát használtunk.

A labda Murray tulajdonában állt, és amikor

mindnyájan hajkurászni kezdtük, Huhu olyan izgalomba

jött, hogy ő is csatlakozott hozzánk. Egyszer

véletlenül a labda útjába került éppen, amikor valaki

belerúgott. Huhunak egy időre a lélegzete is elállt. A

legközelebbi alkalommal, amikor a labda eléje gurult,

ráugrott és jól megkapaszkodott benne, mindkét

karomkészletével.

A labda egy szisszenő hangot hallatott

és leeresztett. Huhu odavolt a gyönyörűségtől,

mi annál kevésbé, mivel ez volt az egyetlen labdánk.

Bruce és Murray kivételével a város minden gyereke

tartott egy kicsit a baglyoktól, így hát amikor a

vállamon ültek, bárhová mehettem egész Saskatoonban,

a hajam szála sem görbült meg. Még a malom

környékén uralkodó galeri garázdái is tisztes távolba

húzódtak tőlem, ha az uhuk velem voltak. Két tigris

sem lehetett volna megbízhatóbb testőr.

Huhu és Pityogós gyorsan fejlődtek. Pityogós válogatás

nélkül mindent befalt, amit eléje tettek, és

örökké éhesnek látszott, Huhu annál finnyásabbnak

bizonyult. Eleinte kizárólag hamburgert, hideg sült

bélszínt, kemény tojást és fügés piskótát volt hajlandó

enni. Később bármit elfogyasztott, ami a mi asztalunkról

származott, még a zöldségféléket is. (A paszternák

kivételével, mert az utálta.) Alkalomadtán

45

mindkét uhu leereszkedett odáig, hogy nagy kegye-

sen bekebelezzen egy-egy döglött pockot, amelyet

környékbeli srácok lőttek vagy fogtak nekik csapda

val, de igazából nemigen kedvelték a nyers kosztot.

Házi baglyaim három hónapos korukban, június kö-

zepe táján már csaknem teljesen kifejlődtek. Huhu

valamivel termetesebb volt Pityogósnál: közel hat

van centiméter magasra nőtt, és szárnyainak fesztá-

volsága megütötte a százharminc centimétert! Há-

romcentis, tűhegyes karmuk komoly fegyvert jelen

tett, jókora, horgas csőrüket akár konzervnyitónak i

használhatták volna. Pityogós a nagy uhuk tipikus

szürkésbarna-feketésbarna mintázatát hordta, de

magas északi alfajhoz tartozó Huhu hófehér tollai

csak imitt-amott árnyalta néhány fekete folt. Éjszaki

akár kísértetnek is bevált volna.

A két bagoly azonban kifejlett madár létére sem

látszott tudni, hogy mire való a szárnyuk. Mive

mindig csak gyalogolni láttak, valószínűleg azt hit

ték, hogy ők is gyalogolni kötelesek. Talán ha tudtán

volna repülni, ők is jóval hamarabb megtanulták vol

na ezt a mesterséget, de hát az volt a helyzet, hogy i

két uhu mindig azt igyekezett utánozni, amit mi srácok

csináltunk. Amikor azt látták, hogy fára mászunk,

ők is elkezdtek fára mászni.

Kész dili volt nézni, amint Huhu felkapaszkodót!

a magasba. Tudniillik voltaképpen inkább kapaszkodott,

mint mászott. Először felszökkent egy alacsony

46

ágra, aztán a csőre meg a karmai segítségével felhúzta-

vonta magát a következőre. A galambjaim sokszor

ott keringtek körülötte, és ámultan figyelték. Alighanem

buggyantnak nézték. Nemegyszer megesett,

hogy az emberek sem tekintették egyébnek. Egy ízben

például, amikor Huhu éppen az előkertünkben

álló jegenyén kúszott felfelé, egy arra sétáló házaspár

megállt a járdán, és tátott szájjal bámulták, mit csinál.

- M i a fene esett ebbe a madárba? - kérdezte meg

végül tőlem a férfi. - Mért nem repül fel a fa tetejére?

- Mert nem tud, bácsi kérem - feleltem illedelmesen.

- Nem tanulta meg, hogyan kell repülni.

A házaspár úgy nézett rám, mintha én is hibbant

lennék, és szó nélkül odébbálltak.

Halálomig emlékezetes marad számomra az a nap,

amikor Huhu végül mégis szárnyra kelt. A hátsó udvarban

álló nyárfára mászott fel, és egy olyan vékony

kis ág végére merészkedett ki, ahonnan nem tudott

visszakecmeregni. Életemben nem láttam még ilyen

boldogtalan baglyot: ide-oda sasszézott az ág végén,

és torka szakadtából hu-huuu-HUUU-zott, hogy

menjek már a segítségére, és húzzam ki a pácból.

A nagy ricsajra papa meg mama is kiszaladtak

megnézni, mi történt. Huhu láttán szabályos nevetőgörcsöt

kaptak, hiszen k i hallott már olyan madárról,

amelyik nem tud magától lejutni egy fáról? Huhut

azonban mindig teljesen kiborította, sőt, vérig sértette,

ha az emberek nevettek rajta.

Nagy megbántottságában, no meg éhségében (mivel

már vacsoraidő volt) Huhu óvatlanná vált. Vala-

47

micskével kijjebb sasszézott a kelleténél, és elveszítette

az egyensúlyát.

- Hu-HUUUUU! - vijjogott, miközben lefelé bukfencezett

az ágak közt. Aztán egyszerre csak széttárta

a szárnyait, és mire észbekaptunk, repült... illetve,

valami repüléshez hasonló mozgást végzett. Mivel

eddig még soha nem csinált ilyesmit, most sem fogta

fel egészen, mit művel.

Igazság szerint Huhu talán még nálunknál is jobban

meglepődött a tudományán. Úgy zúdult ki a

lombok közül, mint egy rakéta, és nyílegyenesen felém

tartott, én azonban félreugrottam, mire ő hirtelen

lefékezett, majd nagy sebesen ismét felszárnyalt

a levegőbe. Még akkor is huhogott, mint az őrült,

amikor fenn a magasban véletlenül rosszul váltott

sebességet,

hengerbucskázott egyet, és farokkal lefelé,

rémisztő csattanással lezuttyant a földre.

Ekkor már én is a fűben hemperegtem, és a hasamat

fogtam a nevetéstől. Mire kidörgöltem szememből

a könnyeket, még láttam, amint Huhu felháborodottan

becsörtetett a ketrecébe. Úgy megdühödött

ránk, hogy egy álló napig a legnagyobb rábeszélésre

sem volt hajlandó kijönni közénk.

- Tudod, Billy - elmélkedett papa a vacsoránál -,

én azt hiszem, ennek a bagolynak fogalma sincs arról,

hogy ő bagoly. Szerintem Huhu embernek tartja

magát. A te dolgod, Billy, hogy felvilágosítsd.

A helyzet azért jobb volt, mint amilyennek látszott.

Huhu végül is remekül megtanult repülni, de

sosem szerette a szárnyait használni, vagy tán nem

48

bízott bennük igazán. Akárhová ment, szívesebben

járt az apostolok lován.

Pityogós viszont sosem sajátította el a repülés művészetét,

pedig én igazán mindent elkövettem ennek

érdekében. Többször is a levegőbe hajítottam a garázs

tetejéről, de ő még egy halvány kísérletet sem

tett, valami reménytelen nyögdécseléssel szorosan

behunyta szemét, és zuhant lefelé, mint a kő, még a

szárnyát sem próbálta megrebbentem. Pityogós egyszerűen

nem hitt abban, hogy tudna repülni. Ez volt

vele a baj.

Röviddel azelőtt, hogy véget ért a tanítás, Huhu egy

újabb trükköt tanult meg, amellyel sok aggodalmat

okozott nekem. Felfedezte ugyanis, hogy egy ügyes

karomcsapással ki tudja szakítani a ketrecet borító

dróthálót. Miután erre rájött, képtelenség volt kedve

ellenére dutyiban tartani.

Ez főként azért nyugtalanított engem, mert

Saskatoonban bőven akadtak mindenre elszánt,

kóbor macskák, sőt, mindenre elszánt kutyák is. Attól

féltem, hogy ha a távollétemben ezek közül valamelyik

el találja kapni a baglyokat, befellegzett

nekik.

Mama egy tűnődő pillantást vetett az uhuk csőrére

és karmaira, majd megjegyezte, hogy szerinte i n kább

annak a kutyának vagy macskának fellegezne

be, amelyik kikezd Huhuval vagy Pityogóssal, de engem

ez sem nyugtatott meg.

49

Egyik este Huhunak egy csont miatt valami nézeteltérése

támadt Korcsival, és úgy felhúzta az orrát,

hogy sötétedéskor nem volt hajlandó leereszkedni a

kedvenc nyárfájáról és bevonulni a ketrecbe. Hiába

hívtam, hívogattam, rám se hederített, így hát végül

kénytelen voltam k i nn hagyni.

Aznap éjszaka csak fél szemmel szunyókáltam,

mert tudtam, hogy a macskák általában nem kerülik

el a környéket. És valóban, amikor éppen virradni

kezdett, valami visítást és tompa puffanásokat hallottam

kintről. Kiugrottam az ágyból, felkaptam a légpuskámat

és kiloholtam a házból, amilyen gyorsan

csak tudtam.

Huhu nem ült a nyárfán. Sőt, az előkertben sem

volt nyoma sehol. Rohanvást megkerültem a házat és

felkészültem, hogy holtan, szétmarcangolva találom

az udvaron. Ehelyett békésen szundikált a hátsó lépcsőn.

Tollait az alvó madarak szokása szerint tőle telhetően

felborzolta, így a macskát csak akkor vettem

észre, amikor már mellette álltam.

Tudniillik csak a feje meg a farka látszott ki Huhu

alól, aki pontosan rajta ült, de ennyi is elég volt, hogy

megállapíthassam: ez a macska nem zavar többé sok

vizet.

Huhu erőteljesen tiltakozott, amikor eltávolítottam

áldozatáról. Gondolom, amolyan jobbféle lábmelegítőnek

találta a még k i sem hűlt macskát.

Az elhunytban felismertem két házzal távolabbi

szomszédunk vörös kandúrját, amely már évek óta a

környék minden madarának, macskájának és kutyá-

50

jának réme volt. Gazdája, egy tagbaszakadt, nagyhangú

férfiú pedig utálta a kisfiúkat.

Fogtam egy ásót, és sebtében eltemettem a kandúrt

a kert végébe. Azt hiszem, ez a macska egy szokatlanabb

baromfiféleségnek nézte Huhut. Később

rájött, hogy tévedett.

A két uhunak a kutyák sem okoztak nagyobb gondot.

Korcsi annak ellenére, hogy nem rajongott a

baglyokért, meglehetősen utálkozva mégis magára

vállalta, hogy megvédelmezi őket saját fajtársai ellenében.

Pityogóst többször is megmentette a szétmarcangolástól,

de Huhunak általában nem volt szüksége

Korcsi oltalmára.

Egy tőlünk nem messze lakó német juhászkutya -

egy ritkamód önhitt kötözködő - egyszer a járdán

lepte meg Huhut, és elhatározta, hogy megkóstolja,

milyen ízű a nagy uhu.

A zenebona hallatára én is kirohantam az utcára.

Mire kiléptem a kapun, Huhu már a kutya hátán ült,

karmait teljes erőből a bundájába mélyesztette, és

horgas csőrével tekintélyes cafatokat szaggatott ki

hol az egyik, hol a másik füléből. A farkaskutya olyan

vonítással száguldott végig a Spadina Avenue-n,

hogy azt bízvást hallották Timbuktuban is.

Huhu három saroknyit lovagolt rajta, de akár a

városból is kigaloppozott volna a hátán, ha az eb be

nem bújik egy deszkakerítés hasadékán, ahol Huhu

leszorult róla. Én biciklin vettem űzőbe őket, de mire

odaérkeztem a palánkhoz, Huhu már feltápászkodott,

néhányszor megrázta magát, hogy rendbe-

51

hozza a tollait, és gyorsan visszanyerte a szokott, barátságos

hangulatát.

- Hu-HUU-huhu! - üdvözölt vidáman, és felszökkent

a kormányra, hogy visszavigyem.

A jelek szerint az esetnek hamar híre terjedt, mert

a környékbeli kutyák ettől kezdve inkább átmentek

az utca másik felére, ha Huhut közeledni látták.

- Figyuzzatok csak, srácok! - rikkantotta, miután

tudatta velünk értesüléseit. - Nekünk olyan klassz

állataink vannak, hogy egy tucat díjat is besöpörhetünk

velük! Nincs igazam?

Minket aztán nem kellett különösebben győzködni

erről. A következő pár napot lázas tervezéssel töltöttük.

Először is elhatároztuk, hogy Korcsit meg Rexet

befogjuk az én hajdani játéktaligámba. A taligát színes

kartonpapírral meg más anyagokkal kiadjusztáljuk

cirkuszi kocsinak. Aztán kitaláltuk, hogy Korcsi

nyakára szereljük mama ócska szőrmemuffját, amitől

úgy néz majd k i , mint egy oroszlán, Rexre pedig

fekete zebracsíkokat festünk. Később az az ötletünk

támadt, hogy taligából inkább cirkuszi ketrecet fabrikálunk,

teli különféle pockokkal meg erdei hörcsögökkel.

Végül úgy döntöttünk, hogy a két bagoly a

ketrec tetején fog trónolni, talpig babaruhában.

Két hetünk volt, hogy mindezt elkészítsük, és keményen

nekiveselkedtünk a munkának.

Először a cirkuszi ketrecet csináltuk meg, és a végén

csakugyan szakasztott olyan lett, mint az igaziak,

amilyenekkel a Bailey Fivérek Nagycirkusza jött

minden nyáron Saskatoonba. Igaz a miénk nem volt

annyira erős, mivel az oldalfalai csak pirosra, kékre

meg sárgára festett kartonpapírból készültek. És vasrács

helyett dróthálóval rekkentettük a ketrecbe a

pockokat.

Miután a barkácsmunkával végeztünk, testületileg

kivonultunk a vásárteret szegélyező nyárfaliget-

54

be, ahol csak úgy hemzsegtek az erdei hörcsögök.

Összefogdostunk belőlük hatot, aztán hazafelé menet

elcsíptünk hat törpe egeret is, amelyek egy út

menti földhányásban éltek. A meglévő harminc pocokkal

együtt ez már módfelett tekintélyes állatseregletnek

számított, sőt, otthon kiderült, hogy el sem

férnek egyetlen ketrecben.

Murray segített a bajon.

- Mért ne csinálhatnánk ketrecet az én játékszekeremből

is? - vetette fel. - Akkor pláne kétszer annyi

esélyünk volna az első díjra!

Ez igazán pazar ötlet volt, azonmód össze is dobtuk

a másik ketrecet. Aztán elhatároztuk, hogy az új

szerzemények mellé a változatosság kedvéért berakunk

majd néhány fehér patkányt is.

Egy nappal a parádé előtt - vagyis szombaton -

mindennel elkészültünk. A szomszéd utcában lakó

Faith Honigantól egy csomó babaruhát kaptam kölcsön

a baglyoknak. Murray szerzett a papájától egy

adag lemosható festéket Rex zebracsíkjaihoz. Korcsi

számára találtunk egy valódi kutyahámot, Rexnek

spárgából gyártottunk egy hasonlót. A gyönyörűen

kicicomázott cirkuszi ketreceket a garázsunkban tároltuk,

nehogy tönkremenjenek egy esetleges esőben.

Vasárnap már reggeli előtt kirohantam a garázsba.

Murrayt is ott találtam, de Bruce még egy óra múlva

sem került elő. Attól kezdtünk félni, hogy talán el

sem engedik hazulról. Már besuvasztottuk a ketrecekbe

az összes pockot, egeret, hörcsögöt meg fehér

patkányt, mire végül befutott. Éppen a baglyokat

55

igyekeztünk beszuszakolni a babaruhákba. Bruce

egy cipőskatulyával a hóna alatt állított be, és úgy

vigyorgott,

hogy fülig ért a szája.

- Hijjj! - kurjantotta. - Most már tuti, hogy megnyerjük

az első díjat! Fogadok, hogy sose találjátok

ki, mi van a dobozban?

Csakugyan nem sikerült kitalálnunk, pedig én

kétszer meg is rázogattam. Jó nehéz volt, annyi biztos.

Már éppen le akartam bogozni róla a madzagot,

amikor Bruce kirántotta a kezemből.

- Ne csináld! - ripakodott rám. - Tilos kinyitni! Ha

kiszökik belőle ez a jószág, a büdös életben nem tudjuk

elkapni!

- Jaj, ne hülyéskedj már! - könyörögtem neki. -

Áruld el legalább, mit hoztál? Na igazán, Bruce! És

különben is, köteles vagy megmondani nekünk!

- Frászt vagyok köteles! Eszem ágában sincs! - jelentette

ki Bruce. - Csak várjatok, majd meglátjátok

idejében.

Murray meg én erre úgy tettünk, mintha egy fikarcnyit

sem izgatna minket, mi van a dobozban. Ott

is hagytam Bruce-t, és tovább öltöztettem a baglyokat,

ami egyáltalán nem volt könnyű feladat.

Pityogós csak állt és nyöszörgött, amikor belegyömöszöltem

a rózsaszín selyemruhába, és a fejére tűztem

a széles karimájú kalapot. Huhu azonban csak egy

pillantást vetett a számára beszerzett matrózöltözékre,

és máris felborzolta minden szál tollát. Akkora

lett, mint egy medicinlabda, ráadásul sziszegett és a

csőrét csattogtatta. Kettőnknek kellett lefognia, hogy

56

fel tudjuk öltöztetni, és mire végeztünk vele, már

majd szétvetette a düh.

Ilyen hercehurca után nemigen remélhettük,

hogy nyugodtan megült majd a ketrec tetején, s ezért

a lábát jó erősen odakötöztük spárgával. Huhu ettől

persze még cudarabbul begurult.

Mialatt Bruce meg én a baglyokkal vesződtünk,

Murray Rexet igyekezett csíkosra pingálni. Rexnek

egy csöppet sem tetszett a dolog, minek következtében

Murrayre legalább annyi fekete festék jutott,

mint a kutyára. Murray végül kijelentette, hogy a

legokosabb, ha befejezi, amit Rex elkezdett, és bemázolta

feketére az egész ábrázatát, mondván, hogy ő

majd zulu harcosként fog szerepelni a parádén.

Közvetlenül indulás előtt Bruce felkapta az ecsetet,

ráírt valamit a cipősdobozra, aztán fogta a dobozt,

és felkötözte a második cirkuszi kocsi tetejére. A

skatulyán ez állt, nyomtatott nagybetűkkel:

EZ AZ ÁLLAT MEGLEPETÉS!

E Z É R TILOS AZ ETTETÉS!

Felszerszámoztuk a kutyákat és befogtuk őket.

Korcsi lett a rudas, mert ő tudja, hogyan kell kocsit

húzni, de Rex még nem. A jelek szerint nem is óhajtotta

megtanulni. Újra meg újra kitört oldalvást, amivel

kis híján felfordította a kocsikat. Eszméletlen nehézségek

árán vergődtünk el a belvárosig, majdnem

lekéstük a felvonulást, amely tízkor kezdődött. Kész

szerencse, hogy mire megérkeztünk, Rex már telje-

57

sen kimerült, és nem maradt ereje úgy viselkedni,

mintha betör étlen musztáng lenne.

A díszmenet a Carnegie Közkönyvtár előtt sorakozott

fel, és a tervek szerint hatsaroknyi utat kellett

megtennie az Eaton Nagyáruházig, ahol a bírák

emelvénye állt.

Úgy látszott, mintha legalább egymillió srác gyülekezett

volna össze, a legfantasztikusabb házi kedvencek

kíséretében. Egy alig ötéves kisfiú például

egy elefánt nagyságú clydesdale lovat vezetett kötőféken,

és a ló takarójára ezt hímezték rá: BÉBI.

Bakkecskéből meglehetősen nagy volt a felhozatal,

és mivel az idő nagyon meleg volt, Saskatoonszerte

terjengett a kecskebűz. Egy csomó kislány cicát

tolt babakocsiban. A cicák fejére buta kis főkötőket

húztak, és a csipketakarók alatt jó erősen odakötözték

őket a babakocsihoz, amitől némelyik olyan

keservesen nyervogott, hogy a halottat is kiugrasztotta

volna a koporsóból. Kutya több volt, mint ahány

csillag az égen - képviseltette magát minden elismert

és egy sereg ismeretlen fajta is.

A menet kellős közepén egy fiú egy bűzös borzot

vezetett pórázon. Kiváltságos helyét mindvégig

megőrizhette

még csak a közelébe sem tolakodott senki!

Voltak még a menetben nyuszik, kacsák, csirkék,

ludak, két-három coca meg egy csapat fajtiszta borjú.

Sőt, akadt egy kis srác, aki vízzel teli kancsót cipelt,

amelyben egy rakás ebihal úszkált.

Az ember azt hihette volna, hogy a töméntelen állat,

a hőség, az általános izgalom meg az éktelen lár-

58

ma óriási kavarodást okoz majd. Igazából nem történt

jóformán semmi baj. A kutyák persze néhányszor

összemarakodtak, de nem komolyabban, az

egyik, amelyik pedig nem is vett részt a felvonuláson,

megtámadott egy babakocsiban tolt macskát, az

meg a maga részéről jól megtépett egy bakkecskét.

De ez volt minden. Az áruház alkalmazottai, akiket

kivezényeltek a felvonuláshoz, gyorsan elsimították

a kisebb-nagyobb balhékat, bár egyiküknek a lábát

egy picikét megharapta egy kutya.

Körülbelül egy órába telt, mire felszerelésünkkel eljutottunk

a bírák emelvénye elé. A bírák öten voltak,

férfiak és nők vegyesen, Saskatoon polgármestere is

ott ült közöttük.

Az emelvény két oldalán a Királyi Kanadai

Lovasrendőrség két őrmestere posztolt, ünnepi piros

zubbonyában. Az emelvény mögött a szülők tömege

zsúfolódott össze, hogy időben éljenezhessenek, ha

csemetéjük díjat nyerne.

Eddigre már alapos áttekintést szereztem a parádé

résztvevőiről, és megállapítottam, hogy a mi kompániánkhoz

fogható egy sem akad köztük. Biztosra

vettük a dobogós helyezést, sőt, én titokban az első

díjra számítottam. Az emelvény előtt volt ugyan egy

kis zűr, mert Rex már annyira elfáradt, hogy egyszerűen

leheveredett az úttestre, és nem volt hajlandó

felállni. De a bírák csak nevettek ezen, sőt, lejöttek az

emelvényről, hogy közelebbről is szemügyre vegyék

az egész miskulanciát.

59

Véletlenül hallottam is, amikor az egyik bírónő

odasúgta a másiknak, hogy ennél jópofább társaságot

eddig sose látott. - Hát nem édes, hogy pont

olyanok, mint egy igazi cirkusz? - mondta. Már a

zsebünkben éreztük az első díjat, amikor az Eaton

Nagyáruház vezérigazgatója, aki szintén a bírák közt

volt, észrevette a második ketrec tetején a cipőskatulyát.

- Tyühaj! - mondta. - Ez aztán az ötlet! Idesüss,

Sam! A srácoknak még tartalékban is van egy spéci

jószáguk! Ezt nevezem én agyafúrt üzleti ajánlatnak!

Természetesen mindenki körénk csődült, hogy

megszemlélje a spéci jószágot. Mire az a lökött Bruce

a hülye vigyorával kibogozta a madzagot és leemelte

a doboz fedelét.

A dobozban egy csörgőkígyó lapult.

Azt hiszem, könnyen elképzelhető, mi történt ezután.

Az emberek rikoltozva, lökdösődve igyekeztél

minél távolabb kerülni tőlünk. A tülekedés persze

megriasztotta az állatokat, amelyek szintén menekülőre

fogták. A bűzös borzot a tömeg beszorította az

áruház elé, amitől a borz megrémült, és azt tette

amit minden bűzös borz tesz rémület esetén. A bor

jak és a kecskék szétfutottak a szélrózsa minden irá-

nyába. A kutyák ettől begolyóztak, és űzőbe vették

ami csak élt és mozgott - és ekkor már

mindenki mozgott, amilyen sebesen csak tudott,

mi két ketrecünk felborult és szétesett, a pockok, hör-

60

csögök, egerek és fehér patkányok ide-oda cikáztak

az emberek lába alatt. Huhu a fejem búbjára kapaszkodott,

és heves szárnyverdeséssel őrizte az egyensúlyát,

amitől én alig láttam valamit az eseményekből,

bár hallani annál jobban hallottam mindent. A

nők fültépően visítoztak, az egyik rendőrőrmester a

levegőbe lövöldözött ósdi revolverével, a másik pedig

megszakítás nélkül fújta ezüst sípját. Irgalmatlan

ugatás, csaholás, vonítás, nyávogás, mekegés, sivalkodás,

ordibálás töltötte be a Fő teret. Mondhatom,

ilyen haddelhadd sem volt Saskatoonban legalább

száz esztendeje.

Mi sem maradtunk ott tovább, mint ameddig okvetlenül

muszáj volt, vagyis amíg k i nem menekítettük

a taligáinkat, a két kutyánkat, a baglyokat meg

azt a nyavalyás kígyót. Bruce ugyanis a balhé első jelére

kapta a skatulyát, rácsapta a fedelét, és el nem

engedte egy másodpercre sem, amíg haza nem értünk.

-Jesszusom! - sóhajtott fel, miután alaposan teleittuk

magunkat a kerti csapnál - , ha elvesztettem volna

ezt rühös dögöt, olyan ruhát kapok, mint ide Mexikó.

A béresünktől vettem kölcsön, ő pátyolgatja már vagy

tizenöt esztendeje. Még cowboy korában szerezte,

valahol odalenn Texasban. Cypress Hillsben. Már se

foga sincs a szerencsétlennek, mérge meg pláne nem,

de a pasas még mindig veszettül odavan érte. Képzeljétek,

együtt alszik vele az ágyban...

Máig is az a meggyőződésem, hogy az első díj igazán

nekünk járt volna!

61

védelmeznie őt más kutyáktól meg a környékbeli

macskáktól. Ami Pityogóst illeti, ő persze fülig beleszeretett

Korcsiba, mivel tudta, hogy a derék eb védelmében

maradéktalanul megbízhat. Valahányszor

kieresztettük a ketrecből, Pityogós menten Korcsi keresésére

indult. Mihelyt rábukkant, megkönnyebbülésében

huhogott egy kicsit, és sürgősen odaslisszolt

pártfogója mellé. Ha Korcsi leheveredett, Pityogós a

mancsai közé fészkelte be magát. Néha olyan közel

bújt hozzá, hogy a tollai Korcsi orrát csiklandozták.

Korcsi egyszer akkorát prüsszentett, hogy Pityogós

hanyatt vágódott tőle.

Amikor Korcsi már nagyon unta Pityogóst, elrejtőzött

előle a garázs alá. De hasztalan, mert Pityogós

utána szuszakolta magát. Boldogtalan volt, ha csak

egy percre is szem elől vesztette Korcsit.

Korcsi és Huhu viszonya egészen más volt. Huhu

nem félt semmitől, ami futott, repült vagy csúszottmászott,

és ebbe beletartozott Korcsi is. Sőt, Huhu

véleménye szerint a derék öreg Korcsi kifejezetten

arra született, hogy hecceljék és bosszantsák, és a

maga részéről meg is tett mindent, hogy vérig szekírozza

szegényt.

Korcsi meglehetősen szórakozott természetű kutya

volt. Ahelyett például, hogy elásta volna a csontot,

amelyre pillanatnyilag nem tartott igényt, egyszerűen

lerakta a fűbe és ottfelejtette. Ez pedig nagy

hiba volt, mert Huhu előbb-utóbb megtalálta, lecsapott

rá és elragadta valahová. Nem mintha Huhu

szerette volna a csontot (nem lévén foga, meg sem

63

tudta rágni), de imádta elcsórni Korcsitól. Az ellopott

zsákmányt pedig olyan helyre dugta, ahol Korcsi látta

vagy a szagát is érezte, csak éppen nem férhetett

hozzá. Néha faágak közé helyezte, nem is túl magasra,

de úgy, hogy Korcsi nem tudjon felugrani érte,

máskor a veranda ereszcsatornájába pottyantotta,

ahonnan lefelé áradt az ínycsiklandozó illat, és kis híján

megőrjítette Korcsit.

Huhu trükkjeihez tartozott az is, ahogyan megfosztotta

Korcsit a vacsorájától. Korcsi a hátsó verandán

kapott enni minden délután öt óra körül. Amikor

Huhu túlságosan unta magát, vagy valami okból

mérgelődött, nekiállt vacsoralopást játszani. Kileste,

mikor kezd enni Korcsi, és ekkor a ház elejére került,

ahol olyan lármát csapott, mintha két pár kutya meg

két pár macska marakodna egyszerre. Korcsi mindig

beugrott ennek. Mihelyt meghallotta a ricsajt, máris

száguldott a ház elé, őrült csaholással, harcra készen.

Mialatt a maga rövidlátó módján körülpislogott,

hogy hol is áll a balhé, Huhu a háztető felett visszarepült

a hátsó verandára, és befalta Korcsi egész adagját.

A visszatérő Korcsi zavarodottan bámulta az üres

tálkát. Amilyen szórakozott volt, nem mindig emlékezett

rá, hogy evett-e vacsorát vagy sem. O csak

annyit tudott, hogy fölöttébb éhes.

De Huhu kedvenc csínytevése a farokcsipkelősdi

volt.

Korcsi már meglehetősen öreg kutya volt, amikor

a baglyok a házhoz kerültek, és a perzselően forró

nyári délutánokat szívesen átszundikálta a kertünk-

64

ben álló nyárfák árnyékában. A nyirkos földben egy

kis gödröt vájt magának, ahol kényelmesen heverészhetett

napnyugtáig, amikor kissé lehűlt a levegő.

Huhu ellenben, úgy látszik, örökké ébren volt, pedig

a szakkönyvek szerint a nagy uhuk egész nap alszanak

és egész éjszaka vadásznak. Huhu talán éppen

azért volt legalább olyan tevékeny, sőt, még tevékenyebb

is nappal, mint éjjel, mert sosem olvasta

ezeket a szakkönyveket.

Ha nyáron néha elutaztam valahová és egyik pajtásom

sem jött el hozzá játszani, Huhu rémségesen

unatkozott. Rendszerint ilyenkor támadt kedve a

farokcsipkedéshez.

Először megbizonyosodott arról, hogy Korcsi elég

mélyen alszik-e, majd elkezdte becserkészni az öreg

kutyát, ahogy a macska a madarat. Ezt mindig gyalogosan

végezte, azt hiszem, azért, mert nem érezte

tisztességesnek a szárnyak nyújtotta előny használatát.

Többnyire az elülső verandáról indult el, és olyan

lassan, óvatosan haladt a füvön, mintha nem is mozgott

volna.

Ha Korcsi történetesen felemelte a fejét, csak azt

látta, hogy Huhu mereven szobrozik a fűben és ártatlanul

szemléli az eget, mintegy azon tűnődve, fog-e

esni. A hosszú, gyanakvó pillantás után Korcsi szemhéja

megereszkedett, feje lehanyatlott, és az álom ismét

erőt vett rajta. Aztán hortyogni kezdett, és erre a

jelre Huhu folytatta csigalassú, elővigyázatos araszolását.

Néha egy órába is beletelt, míg célhoz ért, de

65

olyan nesztelenül és óvatosan közelítette meg Korcsit,

hogy annak csakugyan nem volt soha egy szikra

esélye sem.

Amikor kellő közelségbe jutott, felemelte egyik jókora

lábát, és - nagyon-nagyon finoman - ráhelyezte

Korcsi hosszú, zászlós farkának végére. Aztán fültépően

felvijjogott, és a hosszú karmok erőteljesen

összezárultak egy pillanatra.

A szerencsétlen Korcsi függőlegesen vetette fel

magát a levegőbe, és a váratlan fájdalomtól vonított,

ahogy a torkán kifért. Mire magához tért a meglepetéstől,

és összeszedte magát annyira, hogy kiharapjon

egy darabkát Huhuból, a bagoly már rég a szomszédos

nyárfa tetejéről pislogott le rá szánakozva,

mintha azt mondta volna: - Te jószagú Úristen! Neked

aztán borzasztó lidércnyomásod lehetett!

Korcsi egy darabig ott hörgött-tajtékzott a fa alatt,

és bőszen követelte, hogy Huhu jöjjön le és vívjon

meg vele, mint egy tisztességes kutya. Huhu azonban

ilyenkor még rá is tett egy lapáttal a dologra,

mert unottan lehunyta a szemét, és alvást színlelt.

Bár Huhu határozottan kedvelte a kissé nyers tréfákat,

fura módon, ha csak tehette, soha nem bántott

igazán más állatokat. No persze, ha őt akarták bántani

- az más volt. Olyankor Huhu roppant veszedelmes

tudott lenni. De korántsem volt az a vérszomjas,

harcias madár, amilyennek a baglyokat ábrázolni

szokták. Sőt, még vadászni sem vadászott csak úgy

öncélúan - ha egy pocok vagy fehér patkány kiszabadult

nálunk olykor a fűbe, hozzá nem nyúlt volna

66

semmi pénzért. Volt azonban egy állat, amelyet habozás

nélkül megtámadott minden alkalommal, és ez

nem volt más, mint a bűzös borz.

Úgy látszik, hogy minden nagy uhu természetadta

módon gyűlöli a bűzös borzokat, k i tudja, miért.

Sőt, mi több, tudomásom szerint a nagy uhu az

egyetlen élőlény, amely hajlandó megenni a bűzös

borzot, sőt, mintha még ízlene is neki.

Házunk a Saskatchewan folyó partján állt, és a vizet

szegélyező bozótdzsungel meg a nyárfák eszményi

élőhelyet biztosítottak a bűzös borzoknak. Minthogy

a városban nem volt semmilyen érdemleges ellenségük,

a parti bűzös borzok úgy elarcátlanodtak,

hogy a házunk előtt, a járdán korzóztak, olyan

felfuvalkodottan,

mintha nekik csinálták volna.

De ez csak addig tartott, míg Huhu hozzánk nem

került.

Egy szép nyári estén, röviddel azután, hogy Huhu

megtanult repülni, az egyik vízparti bűzös borz úgy

döntött, hogy végigdefilírozik a Crescent Avenue-n.

A fajtájára jellemző öntelt kevélységgel menetelt a

járdán, abban a biztos meggyőződésben, hogy nincs

a világon senki, aki őt zaklatni merészelné. Csak vonult,

öntelten és komótosan, míg a házunk előtt magasodó

nyárfa kinyúló ága alá nem érkezett...

Mama, papa meg én éppen vacsoráztunk, a hőség

miatt nyitott ablakoknál. Váratlanul szárnyak hussanása

hallatszott - és az ablakpárkányon Huhu bukkant

fel. Mielőtt moccanhattunk volna, egy szökkenéssel a

padlón kötött ki, a székem mellett. És nem jött üres

67

kézzel. Karmai közt egy hatalmas bűzös borzot szorongatott.

A borz már nem volt az élők sorában, de ez nem

javított a helyzeten, mivel mielőtt kilehelte lelkét, még

sikeresen átitatta saját bundáját, valamint Huhu tollazatát

a maga különleges, egyedi parfümjével.

- Hu-huhuhu-HUUUU! - nyilatkozott büszkén

Huhu. Ami, ha lefordítjuk, alkalmasint annyit jelentett:

- Nem bánjátok, ha csatlakozom hozzátok? Magammal

hoztam a vacsorámat.

Egyikünk sem állt meg, hogy válaszoljon neki.

Fuldokolva, köhögve igyekeztünk mielőbb kijutni az

ebédlő ajtaján. Huhu kénytelen volt magányosan elkölteni

vacsoráját.

Két hétbe telt, mire az ebédlőt újra használni tudtuk,

és amikor mama elküldte a szőnyeget meg a függönyöket

a tisztítóba, a tulajdonos felhívta telefonon, hogy

megkérdezze, miért akarja mindenáron tönkretenni őt.

Huhu sem illatozott sokkal különbül, de egyszerűen

nem tudta megérteni, hogy miért lett hirtelen

olyan népszerűtlen. Alighanem nagyon sértette a lelkivilágát,

hogy mindenki iparkodik nagy ívben elkerülni

őt. Szörnyen elkámpicsorodott, hogy még én

sem megyek a közelébe, vagy engedem közel magamhoz.

Két-három nap elteltével egy gondolat kezdett

formálódni abban a fura fejében. Az az elképzelése

támadt, hogy mi talán megharagudtunk rá, amiért

nem osztotta meg velünk a borzlakomát! így aztán

fogta magát, lerepült a folyópartra, fogott még

egy bűzös borzot, és hazahozta nekünk.

Ezúttal azonban olyannyira átitatta a borzolaj,

68

hogy két utcasarok távolságból is érezni lehetett. Néhány

szomszédunk keservesen panaszkodott is miatta,

így hát papa végül kénytelen volt megfürdetni

Huhut egy dézsa paradicsomlében. A paradicsomlé

ugyanis az egyetlen szer, amely többé-kevésbé megszünteti

a borzszagot.

Szegény Huhu! Mire papa végzett vele, úgy festett,

mint egy ketchupba mártott tollseprű. De a célzást

megértette, és soha többé nem hozta haza ajándékba

zsákmányul ejtett bűzös borzait.

rendákkal meg deszkával, hogy be ne omoljon. A

barlangokkal borzasztóan kell vigyázni, mert ha nem

elég erős gerendák tartják a mennyezetét, könnyen

beomlik, és aki benne tartózkodik, odavész. De a mi

barlangunk príma barlang volt, ezt papa is megállapította,

amikor kijött megvizsgálni, hogy biztonságban

leszünk-e.

A barlangnak ajtaja is volt, deszkára szögezett

bádoglemezből,

és a mennyezetébe kéményt is eresztettek.

Belül egy priccsféleség terpeszkedett, amelyre

leheveredhettünk,

széknek pedig két ócska ládát használtunk.

A padlón száraz szénát hintettünk szét, jó

vastagon, és a széna alatt egy titkos gödör rejtőzött,

ahová eldughattuk különösen féltett kincseinket.

A folyó egy hármasugrásra esett az ajtónktól, és a

közelben terült el egy jókora homokzátony, amelynél

a limánytól lelassult sodrásban úszkálni is lehetett.

Pontosan a zátonynál állt Saskatchewan leghatalmasabb

nyárfája, amelynek egyik vastag ága messze k i nyúlt

a víz fölé. Az ágon egy bevágás látszott, amely

mintha kötél nyoma lett volna. Azt mesélik, hogy valaha

régesrégen a lovasrendőrök egy indiánt üldöztek,

aki erre az ágra akasztotta fel magát, hogy ne

foghassák el elevenen.

A nyári szünetben hetenként legalább kétszer k i jöttünk

ide a barlangunkba, és rendszerint magunkkal

hoztuk az uhukat is. Huhu könnyűszerrel megtanult

a bicikli kormányán utazni, de Pityogós képtelen

volt megőrizni az egyensúlyát, ezért őt a csomagtartón

szállítottam, egy erre a célra összebütykölt lá-

71

dikóban. Többnyire Korcsi és Rex is velünk tartottak.

Közben, valahányszor csak lehetőségük nyílt,

meghajkurásztak

egy-egy tehenet, vagy nyulakra vadásztak

a prérin.

Miután végigkerekeztünk a Harmadik Sugárúton,

rátértünk egy régi indián ösvényre, amely a folyópart

magasán haladt végig. A barlangtól nem messze

a bicajokat eldugtuk a füzesben, leereszkedtünk a

parton, és egy titkos csapáson közelítettük meg

rejtekhelyünket.

Saskatoonban akadt néhány garázda

siheder, és nagyon nem szerettük volna, hogy azok

felfedezzék a barlangunkat.

Huhu imádta ezeket a kirándulásokat. Egész úton

ide-oda ugrált a kormányon, és izgatottan huhukolt

magának, vagy pedig az utunkba tévedő kutyákat

sértegette. Ahol a bicikliket elrejtettük, felrepült a

magasba és onnan a nyárfák koronája fölött követett

minket. A barlangnál rendszerint a közelünkben maradt,

mert ha elkóricált, előbb-utóbb mindig felfedezte

egy-két varjú, amelyek menten odacsődítették

mérföldes körzetből az összes fajtársaikat, hogy

csúfolódásukkal

kiűzzék Huhut a világból. Ilyenkor H u hu

zuhanórepülésben szárnyalt a barlang ajtajához,

és addig dörömbölt rajta horgas csőrével, míg be

nem engedtük. Nem mintha félt volna a varjaktól, de

kínzói annyian voltak, hogy nem tudott megbirkózni

velük. Ami Pityogóst illeti, ő rendszerint ki sem moccant

a barlang biztonságából.

Egy nyári délután olyan melegünk volt a barlangban,

hogy elhatároztuk, úszunk egyet. Sebtében le-

72

dobáltuk a gönceinket, és máris indultunk, azon

versenyezve,

hogy melyikünk jut át először a homokzátonyra.

A következő percben már ott lubickoltunk a zátony

csücskénél, és fenekestül felkavartuk a finom,

fekete iszapot. Ezzel az iszappal szédületes csatákat

lehetett vívni, mert kiválóan alkalmas volt lövedéknek.

A puha, csúszós golyóbisok csodás cuppanással

jelezték a telitalálatokat.

Valahányszor úszni mentünk, Huhu is elkísért

minket, és feltelepedett az Akasztott Ember Fájára,

ahonnan jól láthatta a mulatságot. Rendszerint a víz

fölé kinyúló, vastag ágról nézelődött, és minél hangosabban

rajcsúroztunk, annál nagyobb izgalomba jött.

Fel-alá csárdásozott az ágon, harsányan huhogott és a

tollát borzolgatta - csak a vak nem látta rajta, hogy

mennyire szeretne maga is részt venni a mókában.

Ez alkalommal nem is tudta tovább türtőztetni

magát. Lerebbent az ágról, és egyenesen a víz szélére

döcögött.

Mi éppen a zátonyon hancúroztunk, és amikor

megláttam Huhut a parton, odakiabáltam neki: -

Szia, Huhu! Hé, baglyocskám, gyere ide! Na gyere

szépen! Huhu, gyeride!

Persze, azt hittem, átrepül majd a nyílt víz fölött és

leereszkedik a száraz homokpadra, ahol játszottunk.

Csak arról feledkeztem meg, hogy Huhunak legfeljebb

annyi tapasztalata van a vízzel kapcsolatban,

amennyit otthon az itatótálkájánál szerzett.

Most bezzeg a kelleténél többhöz is hozzájutott.

73

Tudniillik ahelyett, hogy szárnyra kapott volna, gyalogosan

vágott neki az átkelésnek.

Meglehetősen hamar ráeszmélt, hogy így nemigen

boldogul. Óriási csapkodás következett, csak

úgy fröcsögött a víz mindenfelé. Mire átúsztunk hozzá

a partra és kihalásztuk, már csaknem megfulladt.

Őszintén szólva, ritkamód siralmasan nézett ki csapzott

tollazatával leginkább egy satnya, kopasztott

tyúkra emlékeztetett. A ragacsos, fekete iszap sem javított

a megjelenésén.

Kimenekítettem a partra, de egyáltalán nem köszönte

meg. Lelkivilága még a külsejénél is ziláltabb

állapotba került. Miután a víz javát sikerült kiráznia

tollazatából, sarkon fordult, és nagy peckesen elindult

hazafelé gyalog, mert a repüléshez nem száradt

meg eléggé. Még csak vissza sem nézett ránk.

Július közepe táján Bruce meg én kisírtuk a szüléinktől,

hogy egy éjszakát a barlangban tölthessünk.

Murray nem jöhetett velünk, mert a mamája nem

engedte el. Magunkkal vittük Huhut és Pityogóst, és

persze a két kutya sem maradt otthon.

Délután kiruccantunk egy kicsit a prérire, madárnézőbe.

Korcsi, aki előttünk futkározott, felvert a

fészkéről egy prérityúkot. A fészekben tíz tojás feküdt,

és a fiókák éppen kikelőben voltak.

Odahasaltunk a fészek mellé, és figyeltük az eseményeket.

Alig egy óra alatt hét kicsi csibe kelt ki a

szemünk láttára. Rettentően izgalmas volt a látvány,

és Huhut a jelek szerint legalább annyira érdekelte,

mint minket. Egyszerre csak három frissen kikelt kis

74

jószág kisuttyant a fészekből, és nyílegyenesen Huhuhoz

totyogott. Mielőtt Huhu odébb moccanhatott

volna, már be is bújtak alája, és boldog csipogással

nyüzsögtek hatalmas lábai közt. Gondolom, az anyjuknak

vélték az uhut, mivel az igazihoz még nem

volt szerencséjük.

Huhu úgy elképedt, hogy nem tudta, mit csináljon.

Hol az egyik, hol a másik lábát emelte fel, hogy

lerázza róla a kicsiket. Amikor aztán a maradék négy

csibe is csatlakozott az első háromhoz, Huhu enyhén

ideges lett. Végül azonban láthatólag beletörődött az

anyaságba, mert finoman felborzolta a tollait, és nagyon

óvatosan leereszkedett a földre.

Bruce meg én fuldokoltunk a röhögéstől. Életünkben

nem láttunk még ilyen murisat. A préricsibék feje

hol itt, hol ott kandikált ki a megtermett bagoly tollai

közül, akinek hatalmas, kampós csőre riadtan járt

ide-oda a levegőben. Azt hiszem, Huhu maga is érezte,

mennyire röhejes, csak azt nem tudta kiagyalni,

hogyan szabadulhatna ki ebből a kutyaszorítóból.

Újra meg újra rám szegezte a szemét, mintha azt

mondaná: - Az ég szerelmére, csinálj már valamit!

Fogalmam sincs, meddig rostokolt volna a csibéken,

de lassan már mi is elkezdtünk aggódni, hogy

mi lesz, ha az igazi anya nem találja meg a csemetéit,

így hát végül feltelepítettem Huhut a vállamra, és

hazamentünk a barlangba vacsorázni.

Csúfosan kinevettük Huhut, de a végén ő nevetett

k i minket. Illetve...

Vacsora után elhatároztuk, hogy lemegyünk a fo-

75

lyópartra, és ott várjuk be a naplementét. A szemközti

oldalon egy prérifarkas pár élt, és napnyugtakor

egyikük mindig felkapaszkodott egy kis dombra,

ahol előadta esti búcsúdalát. Nem mondom, rémületes

hangja volt, de mi szerettük, mert olyan érzést

keltett bennünk, mintha a régi szép időkben élnénk,

amikor a préri még igazán a miénk volt - a miénk, a

bivalyoké, az indiánoké meg a prérifarkasoké.

Huhu az Akasztott Ember Fáján gubbasztott, Korcsi

meg Rex a saját szakállukra portyáztak valahol.

Már sötétedni kezdett, amikor váratlanul éktelen recsegés-

ropogás hallatszott a mögöttünk húzódó bozótosból.

Amint megfordultunk, két tenyeres-talpas

suhanc bukkant elő, Saskatoon városának két legkomiszabb

kölke. Ha nem ilyen váratlanul toppannak

közénk, eliszkoltunk volna, mielőtt észrevesznek.

Most már késő volt menekülni - három méternyire

sem jutottunk volna. Nem tehettünk mást, maradtunk,

ahol voltunk, és reménykedtünk, hogy nem támadnak

meg.

Csalfa kis remény volt... A két izompacsirta máris

közrevett minket, az egyikük megragadta Bruce karját,

és elkezdte hátracsavarni.

- Hé, kisegerek! - trombitálta. - Igaz, hogy nektek

valami barlangotok van errefelé? Pisiseknek még

nem jár barlang, nekünk viszont annál inkább. Na,

mutassátok, hol van, különben tőből kicsavarom ennek

a takonypócnak a karját!

A másik langaléta engem akart elkapni, de kicsusszantam

a markából. Már éppen futásnak ered-

76

tem volna, de elgáncsolt, mire elvágódtam, ő meg a

hátamra ült.

- Figyuzz csak, Joe - fordult a haverjához - , van

egy ötletem. Ha ezek a pitrincsek nem vezetnek oda

a barlanghoz egy percen belül, kikötjük őket egész

éjszakára az Akasztott Ember Fájához, hadd szórakozzon

velük az indián kísértete!

Ebben a pillanatban vonított fel a prérifarkas a folyó

szemközti partján. Mivel épp a kísértetekről esett

szó, mind a négyen libabőrösek lettünk egy kicsit.

- A, marhaság - szólalt meg végül Joe. - Ez csak

egy prérifarkas. Na, mi lesz, pulyák? Köptök, vagy

kössünk titeket a fához?

Bruce meg én tudtuk, hogy a két jópipa csak

ijesztget minket, de mi tagadás, alaposan meg is ijedtünk.

Már kinyitottam a szám, hogy eláruljam, hol a

barlang, amikor Huhu közbeszólt.

Egész idő alatt a víz fölé nyúló, vastag faágon üldögélt,

és mivel már csaknem besötétedett, úgy festett

ott, mint egy nagy, fehér paca. Nem hinném,

hogy túlzottan érdekelték volna az alatta zajló események,

de a prérifarkas vonítását alighanem valamiféle

kihívásnak értelmezte, kitátotta a csőrét, és rázendített

a Nagy Uhuk Vadászdalára.

Hallottatok már nagy uhut vijjogni, kedves olvasóim?

Leginkább éjszaka harsan fel ez a hang, amely

arra szolgál, hogy felriassza búvóhelyükről a közelben

lapuló nyulakat vagy egereket. Amikor a rémült

kis rágcsáló megpróbál odébb menekülni, az uhu lecsap

rá, és zsákmányul ejti. Aki már hallotta ezt a vij-

77

jogást, tudja, hogy kevés félelmetesebb hang van a

világon.

Amikor Huhu rázendített, még az én hátamon is a

hideg futkározott, pedig én tudtam, miről van szó. A

két melák azonban nem is sejtette.

Felkapták a fejüket, és az első, amit megláttak,

Huhu kísérteties, fehér figurája volt az Akasztott Ember

Fáján. Ennyi kellett csak ahhoz, hogy a nyakukba

szedjék a lábukat. Úgy csörtettek át a parti bozótoson,

mint két randalírozó bivaly, és még fél mérföld

távolságból is hallatszottak a töredező ágak reccsenései.

Azt hiszem, egyvégtében rohantak Saskatoonig.

Amikor már hallótávolságon kívül voltak, Bruce

feltápászkodott, és masszírozni kezdte a karját. Aztán

felsandított Huhura.

- A mindenségedet - kurjantotta oda neki. - Te aztán

tényleg hülyére rémítetted ezt a két bunkót! De

mért kellett bennem is megállítanod az ütőt?

- Hu-HUUU-hu-hu-hu-HUUUUU! - nevetgélt

Huhu, miközben lerebbent a fáról, és ráereszkedett a

vállamra.

házból. Ha ugyanis kizártuk, olyan elszántan kopácsolta

hatalmas, kampós csőrével az ablaküveget,

hogy attól féltünk, betörik. A rézdrótból szőtt szúnyogháló

sem jelentett ellene védelmet, hiszen jókora

karmának egyetlen csapásától úgy hasadt szét,

mint a selyempapír. így aztán Huhu végül csakugyan

valódi házi bagoly lett. Benn a házban mindig

roppant illedelmesen viselkedett, teljesen szobatiszta

volt és soha nem okozott semmi zűrt - kivéve egy, illetve

két alkalommal.

Nyár derekán egy szép napon meglátogatott minket

egyházközségünk új káplánja. Mivel még csak

nemrég költözött Saskatoonba, semmit sem tudott a

baglyainkról. Mama boldogan beinvitálta a nappaliba

egy csésze teára, meg egy kis csevegésre. Az ifjú

lelkipásztor a kanapén foglalt helyet, és a teáscsészét

kecsesen egyensúlyozva a térdén arról panaszkodott

mamának, hogy én folyton ellógom a vasárnapi iskolát.

Ekkortájt jött haza Huhu egy folyóparti kirándulásról,

s miután átdöcögött a kerten, felszökkent a

nappali ablakpárkányára és bekukucskált. Az idegen

vendég láttán berepült ismerkedni és egyenesen a

lelkipásztor vállán kötött ki.

Mama látta ugyan közeledni Huhut, és akarta is

figyelmeztetni a vendéget, de elkésett vele. Mire kinyitotta

a száját, Huhu már ott gubbasztott a káplán

úr vállán, barátságosan a képébe bámult, és nyájas

hangokat hallatott.

- Hu-hu! - köszönt udvariasan.

80

Az ifjú segédlelkész válasz helyett döbbenten elbődült,

és hevesen talpra ugrott. A tea kiömlött a szőnyegre,

a csésze a kandallóba vágódott és millió szilánkra

tört.

Mindez olyan hirtelen történt, hogy Huhu elveszítette

egyensúlyát. Akaratlanul is igyekezett erősebben

megkapaszkodni, hogy le ne bukfencezzen.

Amikor kissé mélyebbre vájta karmait, s káplán valódi

indiánüvöltésbe tört ki, és száguldani kezdett az

ajtó felé.

Huhu még soha nem részesült ilyen bánásmódban,

és nem is tetszett neki egy csöppet sem. Amikor

a lelkipásztor kivágtázott vele a verandára, Huhu

széttárta szárnyait, és leszállt róla. A szárnya azonban

igencsak terebélyes volt és módfelett erős. Az

egyiknek a vége véletlenül megcsapta az ordibáló

káplán fejét, aki ettől még hangosabban ordibált. De

Huhu ekkor már fenn volt a magasban. Kedvenc

jegenyefájának

legtetejére repült fel, és úgy megorrolt

a világra, hogy csak vacsora után volt hajlandó leereszkedni

közénk.

Huhu borzasztóan szeretett az emberek vállán üldögélni.

Ezt olyan elővigyázatosan csinálta, hogy hatalmas

karmainak fogását szinte érezni sem lehetett.

Amikor különösen nyájas hangulatban volt, gyengéden

csipkedte „ tartóoszlop" -ának csőréhez közel eső

fülét. Hatalmas csőre olyan éles volt, hogy egyetlen

csattintással mindenestül lecsíphette volna, de ilyesmi

esze ágában sem volt, csak a fülcimpát morzsolgatta

a két káva közt, végtelen gyengédséggel. Ezzel

egy fikarcnyi fájdalmat sem okozott, némelyik ember

mégis szörnyen ideges lett tőle. Apám egyik barátjának,

aki a vasútnál dolgozott, feltűnően nagy, piros

füle volt. Valahányszor ellátogatott hozzánk, fülvédős

sapkát viselt, még nyáron is, mert, mint mondotta,

akinek ekkora füle van, mint neki, ne vállaljon

kockázatot egy csipkedős bagoly jelenlétében.

Huhu általában szelíd volt és jóindulatú, de adott

esetben éktelen dühbe tudott gurulni. Mama egyszer

engem küldött el a közeli kis szatócsboltba bevásárolni.

A biciklim egyik gumija kidurrant, így hát gyalog

kellett mennem, és Huhu is elkísért. Alig pár lépésre

a kapunktól összetalálkoztunk a postással, aki egy

nagy köteg levéllel a kezében tartott felénk. Egészen

elmerült a címek tanulmányozásába, és nem nézett a

lába elé. Ahelyett, hogy kikerülte volna Huhut, egyenesen

belegyalogolt.

És ami még rosszabb, még azzal sem vesződött,

hogy felmérje a lába elé került akadály minéműségét,

hanem amúgy vaktában megpróbálta félrerúgni.

Mármost Huhu ellen sok mindent el lehetett követni

büntetlenül - de a rúgás, az más lapra tartozott.

Huhu felsziszegett, mint egy irdatlan méretű teáskanna,

és roppant szárnyaival lazsnakolni kezdte a

postás sípcsontját. Ehhez tudni kell, hogy egyetlen

szárnycsapása felért egy lórúgással. A postás elejtette

82

a leveleket, felüvöltött és hatalmas ugrásokkal menekülni

kezdett - ám Huhu tántoríthatatlanul követte.

Nagy nehezen elfogtam és lecsillapítottam, aztán

a postás után eredtem, illő mentegetőzésekkel. O

azonban egy hónapig a lábát sem volt hajlandó betenni

az udvarunkra. Megállt a kapunál és addig fütyült,

amíg valamelyikünk ki nem ment a levelekért.

Az uhuk teljesen megszokták, hogy mindenhová velem

jöhettek. Ősszel aztán, amikor megkezdődött a

tanítás, csak nagy keservesen tudtam otthon marasztalni

őket. Mint már említettem, biciklin jártam be az

iskolába, amely a folyó túlpartján volt, körülbelül

négy kilométerre tőlünk. A tanítás első hetében

négyszer késtem el, mert félútról vissza kellett hurcolnom

csökönyös követőimet.

Végül papa azt tanácsolta, hogy minden reggel,

közvetlenül indulás előtt zárjam be őket a nagy ketrecbe.

Huhu meg Pityogós már régesrég nem szorultak

a nagy ketrec oltalmára, nem is használták semmire,

és most úgy érezték, börtönbe csuktam őket.

Kiváltképpen Huhut bőszítette fel ez a galádság, és

karmaival rögvest szaggatni is kezdte a dróthálót.

Sürgősen olajra léptem, mert szaladt az idő, és tudtam,

ha még egyszer elkésem a suliból, tanítás után

bennfognak tintalevesre, papírgaluskával.

Még a híd közepéhez sem értem, amikor egy járókelő

döbbent sikollyal mutogatni kezdett valahová

mögém, egy szemből jövő autó pedig majdnem a be-

83

tonkorlátnál állt meg, óriási fékcsikorgással. Valami

szokatlan eseményre gyanakodva magam is fékeztem,

de még meg sem álltam, amikor fölöttem vadul

felörvénylett a levegő, mély hangú, diadalmas „huhu-

HUUU!" zengett a fülembe, és két, karmokkal jól

kiadjusztált madárláb telepedett meg a vállamon.

Huhu valamelyest kifulladt ugyan - de annyira

örvendezett saját teljesítményének, hogy nem volt

szívem hazacipelni. Egyébként az időből sem futotta

volna. így aztán a biciklikormányon velem tartott az

iskoláig.

Mire bekarikáztam az iskola udvarára, már csak

két perc volt a becsengetésig, és a gyerekek csak úgy

özönlöttek befelé. Gőzöm sem volt, mit csináljak Huhuval.

Aztán eszembe jutott, hogy van egy kis madzag

a zsebemben. Előkotortam, és úgy-ahogy odakötöttem

Huhu egyik lábát a kormányhoz.

Aznap reggel az első óra történetesen francia volt.

Mivel pokolian izgultam Huhu miatt, na meg készülni

sem készültem rendesen, a felelésnél gyorsan leszerepeltem.

Tanárnőnk (akit a háta mögött Fifinek

hívtunk) kiparancsolt a katedrához, hogy az osztály

színe előtt olvassa a fejemre, milyen mafla vagyok.

Ott ácsorogtam a tábla előtt, és azt kívántam, bárcsak

nyílna meg a föld alattam, amikor hangosan megzörrent

az ablak. Odakaptam a fejem, és lám, Huhu

szobrozott a párkányon.

Nem telt sok vesződségébe, hogy szétcincálja a

madzagot.

84

Később mesélték, hogy három osztályba is bezörgetett,

mielőtt rátalált az igazira. De amikor ez sikerült,

egy percig sem totojázott. Fifi szerencsétlen módon

nyitva felejtette az egyik ablakot, Huhu ráereszkedett

a párkányra, meglátott engem, és máris bezúdult

közénk.

Valószínűleg a vállamra akart telepedni, de célt tévesztett,

és az utolsó pillanatban Fifi íróasztalán próbált

kikötni. A fényesre csiszolt, keményfa lapon

azonban nem talált kapaszkodót. Fékberendezése

nem működött jól, végigszánkázott az íróasztalon,

amelyről csak úgy repültek szanaszét a füzetek meg

a könyvek. Fifi látta ugyan, hogy közeledik, meg is

próbált felpattanni a székéről, de nem mozgott elég

gyorsan. Az asztallapon végigcsusszanó Huhu egyenesen

az ölébe huppant.

Ezt követően, persze, volt egy kis ramazuri. Engem

berendeltek az igazgatói irodába, Fifi pedig hazatámolygott.

Az igazgató úr azonban gondolkodó, derék ember

volt, és csak kisebb lelki prédikációt tartott nekem, a

testi fenyítéktől megkímélt. Figyelmeztetett, hogy a

jövőben tartsam távol az uhut a tantermektől, különben

a karhatalomtól kell segítséget kérnie.

Végül a család kiagyalt egy módszert, hogy a baglyok

ne jöjjenek utánam az iskolába. Ezentúl minden

reggel tíz perccel indulás előtt beengedtük Huhut

meg Pityogóst a konyhába. Mama megetette őket a

reggeliről maradt szalonnabőrkékkel, én pedig kiosontam

a bejárati ajtón, és elkerekeztem. A módszer

85

remekül bevált, csak mamát érintette kissé kínosan,

mivel a baglyok úgy beleszerettek a konyhába, hogy

rendszerint k i sem tudta ebrudalni onnan őket. Egyszer

hallottam, amint azt mondta egyik barátnőjének,

hogy az az asszony, aki még sosem próbált tortát

sütni két nagy uhuval a vállán, nem is tudja, mi az

élet!

valóbb helyének számított. A partjait szegélyező nádasokban

nyüzsögtek a bölömbikák, a vízityúkok, a

vöcskök és a gémek. Tükrén olykor két-háromszáz

vadkacsacsalád úszkált - csörgőrécék, nyílfarkú récék,

kanalas récék és más egyéb fajták. Sokszor egész

falka bütykös hattyú hasította itt a vizet, és ősszel

annyi vadliba szállt le rá megpihenni, hogy a víz nem

is látszott tőlük.

A család minden nyáron itt, Dundurn mellett táborozott

két hétig a lakókocsiban, amelyet papa épített,

és Ford A-modellünkkel vontattunk idáig. Lakókocsink

külsőre inkább amolyan lakóhajóféleségnek

hatott: tökéletes hajókonyhája volt, számtalan beépített

szekrénye, amellett hajólámpákkal és egy valódi

kronométerrel volt felszerelve. Fedélzetét (vagyis a

tetejét) egy kis árboc ékesítette, amelyen zászló is lobogott.

Saskatoon lakossága a Mowaték prériszkúnere

néven emlegette. Viharos éjszakákon, amikor a

szél kissé oldalba kapta, a fekhelyeken csakugyan

olyan érzése támadt az embernek, hogy egy szkúner

hánykolódik alatta.

Valahányszor útra keltünk a lakókocsival, Korcsi

meg a baglyok is velünk tartottak. Lenyitható fedelű

Fordunknak úgynevezett pótülése is volt. (Ez a sajnos

ma már nem létező, összecsukható alkotmány a

mai kocsik csomagtartója helyén volt található.( Ezen

a pótülésen utaztunk mi, vagyis Korcsi, a baglyok, a

barátaim meg én. Korcsi rendszerint úgy utazott,

hogy a fejét és az elülső lábait kilógatta a kocsiból,

Bruce meg én pedig a farkánál fogtuk, hogy k i ne zu-

88

hanjon. A baglyok a hátsó támlát használták kakasülőnek,

és menet közben kapaszkodtak, ahogy csak

telt az erejükből.

Korcsi szeme könnyen begyulladt a prériutak leírhatatlan

porától, ezért kénytelen volt védőszemüveget

viselni, ugyanolyat, mint annak idején a motorbiciklisták.

A szemüveges kutya, a két hatalmas uhu,

valamint prériszkúnerünk látványa a mellettünk elhaladó

kocsik utasait legtöbbször arra késztette,

hogy hosszan utánunk bámuljanak. Nem egyszer

előfordult, hogy nem hittek a szemüknek, ilyenkor

visszafordultak, és egy darabig követtek minket,

hogy meggyőződjenek, nem látomások gyötrik-e

őket.

A második nyáron, amelyet a baglyok nálunk töltöttek,

ismét Dundurnbe mentünk táborozni. Abban

az esztendőben elég jól megemelkedett a tó vízszintje,

és papa elhozta a kenuját is a lakókocsi fedélzetén.

A tónál Bruce-t meg engem naponta beültetett a kenuba,

és elvitt minket madárnézőbe. Ide-oda evezgetett

velünk a tavon, és fel is fedeztünk legalább száz

vadkacsafészket, sőt, egy homokszínű daru hatalmas

fűtákolmányát is.

Az első néhány kenukiránduláson Huhu nem vett

részt. Lekísért ugyan minket a partra, de a csónakba

nem szállt be. Azt hiszem, még nem felejtette el gyötrelmes

kalandját a Saskatchewan folyóval ott a barlangnál,

és semmilyen víz iránt nem érzett többé bizalmat.

Csakhogy azt is utálta, ha kimaradt valamiből,

így aztán, amikor Pityogós egy szép napon el-

89

szánta magát, és beszállt a csónakba, Huhu is összeszedte

minden bátorságát, és elhatározta, hogy velünk

tart.

A kenu nem volt különösebben nagy méretű, és

mire a két kisfiú, egy felnőtt férfi, két nagy uhu meg

egy kutya belemászott, elég zsúfoltnak hatott, és

meglehetősen mélyen merült a vízbe. Olyan mozdulatlanul

üldögéltünk benne, mint a múmiák a szarkofágban.

Papa egy darabig a nyílt vízen evezett, aztán elkezdtük

a nádasok felderítését. Rövidesen rábukkantunk

egy pézsmapocok tanyájára, amelynek a tetején

egy csörgőréce költött. Megszemléltük a fészekaljat,

és épp azon töprengtünk, hogy vajon mennyi idő

múlva kelnek k i a fiókák, amikor egy varjú szállt el

közvetlenül fölöttünk.

Tévedhetetlenül kiszúrta a két baglyot, és máris

kitört rajta a téboly. Károgni kezdett, torka szakadtából,

és addig károgott, míg - körülbelül öt perc elteltével

- el nem feketedett az ég a varjaktól. Minél többen

csődültek össze, annál merészebbek lettek, végül

már alig fél méterre a fejünktől cikáztak ide-oda. Papa

az evezővel hadonászott, és bömbölt, hogy elriassza

őket, de a varjak ekkor már olyan izgalomba lovalták

magukat, hogy fütyültek ránk. Azt hiszem,

varjú még soha nem kapott el ilyen hátrányos helyzetben

két baglyot, és most a végsőkig ki akarták élvezni

a helyzetet.

Pityogós egyszerűen behúzódott az ülésdeszka

alá, és elbújt a lábam közt, de a csónak orrán szobro-

90

zó Huhunak esze ágában sem volt menekülni. Sőt,

egyre jobban nekibőszült, míg végül már fujtatott és

a csőrét csattogtatta mérhetetlen dühében. A varjak

ettől még nagyobb izgalomba estek, és némelyik már

olyan közel suhant el, hogy a szele meglebegtette

Huhu tollait.

Végül az egyik varjú egy kicsit túl közel talált lecsapni.

Huhu hirtelen széttárta a szárnyát, felvetődött

a levegőbe, ugyanakkor egy félfordulatot tett oldalvást,

és mindkét karomkészletével végiggereblyézte

a varjút. Fekete tollak tömege repült szét robbanásszerűen,

és a varjú rikácsolva, félpucéran iszkolt

a nádas felé.

Nem volt időnk megfigyelni, meddig jutott el.

Amikor ugyanis Huhu a levegőbe vetődött, Bruce

megpróbált utána kapni, mert attól félt, hogy a madár

a vízbe esik és odavész. Már csak ez hiányzott! A

következő másodpercben mi fordultunk bele a vízbe,

valamennyien, Huhu kivételével.

A víz csak térdig ért ugyan, de az alját vastagon

borította a süppedős fekete iszap. Miközben megpróbáltunk

visszakeckemeregni a kenuba, papát, Bruce-t

meg engem tetőtől talpig belepett a kulimász. Korcsi

mindnyájunknál okosabb volt, mert faképnél hagyta

a kenut, és a pézsmapocok tanyája felé igyekezett.

Pityogósnak, aki alighanem azt hitte, itt a világ vége,

sikerült valahogy belecsimpaszkodnia Korcsi farkába,

aki felvontatta őt is a pézsmapocok tanyájára.

Huhu éppen a levegőben röpködött, amikor a kenu

felborult, és most nem talált magának helyet, ahová

leereszkedhetett volna. Kétségbeesetten keringett a

fejünk fölött, és harsányan huhogott, hogy segítsük

le valahogy. A varjak teljesen becsavarodtak, bevadultak,

de a nádasban megbúvó vadkacsák meg vadlibák

is, és olyan hangerővel hápogtak meg gágogtak,

hogy a zenebonától még az ágyúdörgést sem lehetett

volna meghallani.

Csaknem egy óráig tartott, míg kivergődtünk a

partra. Papa Bruce-t meg engem valahogy begyömöszölt

a vízzel teli kenuba, amelyet gyalogosan vontatóra

vett. Útközben megállt a pézsmapocok tanyájánál,

és kimentette Korcsit meg Pityogóst. Huhu végül

annyira elfáradt a röpdösésben, hogy muszáj volt leszállnia

valahová, és nem talált biztonságosabb helyet

papa fejénél.

Ez a kalamajka iszonyúan felbőszített bennünket.

Úgy megdühödtünk a varjakra - az egész nemzetségre

- , hogy kéjjel tekertük volna k i a nyakát mindnek,

ahányan csak éltek Saskatchewan környékén. Papa

másnap reggel előszedte a puskáját és megesküdött

hogy kiegyenlíti a számlát. Kitervelte, hogy a tóva]

határos nyárfaliget szélén húzódik majd meg, ahol a

varjak gyülekezni szoktak, és fából készült varjúhívogató

síppal lőtávolságba csalogatja seregüket. Bruce,

Huhu meg én is vele tartottunk, de mi elrejtőztünk a

fák közé, míg papa a puskája elé próbálta csábítani a

„gyászhuszárokat", ahogy nevezte őket.

A varjak azonban bizonyos tekintetben rendkívül

okos madarak. A puskát például egészen messziről is

felismerik, és egyikük bizonyára meglátta és közhírré

92

tette, hogy papa mit hozott magával. így aztán papa

mindhiába fújta, fújdogálta a varjúhívogatót, mert bár

rengeteg varjú szállongott a környéken, megőrizték a

tisztes távolságot. Huhu végül pokolian elunta magát,

és mire észbe kaptam, kimasírozott a fák közül a nyüt

terepre, ahol felkapaszkodott egy kerítésoszlopra.

A varjúhívogató síp nem vált be. Huhu annál i n kább.

Amikor a varjak megpillantották, teljesen megfeledkeztek

az óvatosságról és papa puskájáról, valóságos

viharfelhőkbe verődtek össze, és megindították

a zuhanóbombázást Huhu ellen.

Papa még akarattal sem tudott volna mellétrafálni.

A puska folyamatosan dörgött, tisztára, mintha kitört

volna a háború. Az életben maradt varjak minden

találat után szétrebbentek, ámde huhu ilyenkor

megint csapkodni kezdett a szárnyával, és förtelmes

sértéseket huhogott utánuk, mire újfent megfeledkeztek

a puskáról.

A varjak ellen vívott csata addig tartott, míg papának

el nem fogyott a muníciója. Addig azonban jelentékenyen

megcsappant Dundurn környékén a

varjúnépesség.

Amikor visszamentünk a lakókocsihoz, be akartam

számolni mamának az eseményekről, és azzal kezdtem,

hogy Huhu véletlenül kitévedt a nyílt terepre.

- Véletlenül kitévedt? - szakított félbe papa. - Hát

mit képzelsz te róla? Huhu pontosan tudta, mit csinál.

És ha most jobban belegondolok, papának alighanem

igaza volt.

93

ember- és állatbarátaimtól egyaránt. Szóba sem jöhetett,

hogy Huhut és Pityogóst magunkkal vigyük, h i szen

Torontóban egész nap kalitkában kellett volna

tartanunk őket, ami színtiszta kegyetlenség. De szabadon

engedni sem lehetett a baglyokat, mivel oly

sokáig voltak egy embercsalád tagjai, hogy a kinti világban

gyámoltalanabbak lettek volna egy újszülött

nókánál.

Az egyetlen, amit tehettünk, hogy megpróbálunk

új otthont keríteni nekik. A barátaim egytől egyig

boldogan vállalták volna Huhuékat, a baj csak az

volt, hogy a szülők hallani sem akartak róluk. Aztán

egy napon eszembe jutott Bruce, aki egy fél évvel korábban

a családjával együtt elköltözött egy Saskatoontól

kétszáz mérföldnyire eső farmra, ahol rókákat

tenyésztettek. Gyorsan megírtam neki, mi a helyzet.

Néhány nappal később megérkezett a válasz.

„Kedves Bili!

It elég jól érszem magam. Irrtó sok ere a vadkacsa.

A róka tenyésztés jól megy, anyi a köjök, mint a nyü.

Papa aszt monta, jöhetnek a bagjok. Kipofozom nekik

az egyik öreg rókaketrecet és deckából épitekbele egy

házikót, melegenni. Rex is jól van, üdvözli Korcsit és

azt üzeni, gyöjjön veletek ő is, mikor elhozatok a

bagjokat. Iten sok indijánok élnek és igazi indiján

srácokai járok a suliba. Ha meggyüsz, téged is elviszlek

hozájuk és lovagolhacc majd az egyik lovukon.

Szija!

Öreg haverod Bruce"

95

A levelet megmutattam papának.

- Ez egészen jól hangzik, Billy - mondta. - Mit

szólnál, ha pénteken délután elfuvaroznánk a baglyokat

Bruce-ékhoz, és ott maradnánk náluk vasárnap

estig?

Örömömben majd kiugrottam a bőrömből. És

pénteken fel is kerekedtünk.

Csodálatos volt ez a tavaszi kirándulás. Amerre

csak jártunk, a „tócsák" mind megteltek vízzel, és az

észak felé húzó vadkacsák ezrei pihentek meg tükrükön.

A z út mentén násztáncukat lejtő prérityúkokat

láttunk; és annyi mezei pacsirtát meg vörösfarkú héját,

hogy nem volt se szeri, se száma. A baglyok, Korcsi

meg én a pótülésen utaztunk, és pazarul éreztük

magunkat. Amikor megérkeztünk a farmra, Bruce

mamája szédületes lakomát tálalt elénk.

Szombaton Bruce elvitt az indián rezervátumba,

hogy megismerkedjem új barátaival. A Vad Vércse

Harry nevű, velünk egykorú srác kölcsönadott egy

lovat, és nekivágtunk hármasban a prérinek. Egész

nap nyeregben ültünk, lóháton hajszoltuk a

prérifarkasokat meg a vadnyulakat.

Vasárnap Bruce meg én a farmon maradtunk,

hogy elkészítsük a ketrecet, Huhu és Pityogós jövendő

éjjeli szállását. Ez bizony szomorú foglalatosság

volt, különösen az előző napi élvezetekhez képest.

Huhu és Pityogós láthatóan nem gyanítottak semmi

rosszat. Azt hiszem, túl jól szórakoztak, semhogy

bizalmatlankodni kezdtek volna. Huhu nagyobb kutatóútra

indult, és felderítette a farm mögött elterülő

96

jókora nyárfaligetet, aztán körbejárta a rókák ketreceit,

és gunyoros huhogással uszította lázadásra őket.

Pityogós megtalálta a húskamrába vezető utat,

ahol a rókák eledelét darálták le egy hatalmas géppel.

A béres úgy megtömte maradék húscafatokkal,

hogy Pityogós végül már döcögni is alig tudott.

Vasárnap este beraktuk a baglyokat új ketrecükbe.

Pityogós elaludt, mielőtt az ajtóra ráhúzhattam volna

a reteszt, de Huhu, mintha hirtelen megérezte volna,

hogy valami nincs rendjén. Szokatlanul fura kis huhogást

hallatott, majd az ajtóhoz szökkent, és a dróthálóhoz

szorította a fejét. Benyúltam, és a feje búbját

vakargattam egy-két percig, míg meg nem nyugodott.

Ekkor álmosan visszakapaszkodott a kakasülőjére,

és felborzolta a tollait, jelezve, hogy aludni készül.

- Isten veletek, baglyocskáim - suttogtam halkan.

- Vigyázzatok egymásra! Egyszer talán visszajöhetek

még hozzátok.

Az író utószava

Azt kérditek, Huhu meg Pityogós éltek-e a valóságban

is? Hát persze, hogy éltek. Ahogyan valóságosak

voltunk mi is, Korcsi meg Murray meg Bruce meg

Rex meg én. A szüleim pedig még annál is valóságosabbak

voltak. Boldog az a gyerek, akinek olyan szülei

vannak, amilyenek az enyémek voltak, akinek

ugyanúgy megengedik, hogy élje a maga életét, ahogyan

nekem megengedték. Nem volt mindig éppenséggel

könnyű dolguk velem, de mint papa mondta

mamának, amikor történetesen egy prérifarkas kölyköt

fogadtam be a családba:

- Nézd, Helen, voltaképpen hálát adhatunk az

Égnek, hogy nem Afrikában élünk. Mert ha ott élnénk,

Farley alkalmasint oroszlánokat tartana a hálószobában,

elefántokat a konyhában és vízilovakat a

fürdőkádban.

A lényeg mindenesetre az volt, hogy szabadon

hazahozhattam minden barátomat, embert és állatot

egyaránt. Nem minden vendégem aratott osztatlan

sikert. Emlékszem például egy srácra, akivel a

saskatooni villamoson ismerkedtem meg. Egyedül

98

utazgatott ide-oda, és engem azzal nyűgözött le,

hogy a saját kobakján törte fel a kemény tojásokat,

amelyeket aztán egy falásra tüntetett el. Melléje ültem,

hogy közelebbről lássam, hogyan csinálja, aztán,

amikor a mi megállónk következett, meghívtam

hozzánk, vacsorára. Alig győztem kivárni, hogy bemutassa

tojástörő képességét a szüleimnek. De a dolog

katasztrófába fulladt. Vacsora előtt megsúgtam

mamának, hogy ez a srác semmilyen más kajára nem

vágyik, csak fél tucat tojásra, héjában... és mama valóban

ezt szolgálta fel neki. De csak amikor az első tojást

felütötte a kobakján, eszméltem rá, hogy egy

rendkívül fontos dolgot elfelejtettem közölni mamával.

Tudniillik, hogy őrizze meg a tojásokat.

Azt hiszem, az állatbarátaim úgy általában jóval

kevésbé viselték meg a családot, mint fiúpajtásaim

némelyike. Az állatokkal csak az a bökkenő, hogy ha

egyszer befogadjuk őket a családba, életük végéig

gondoskodnunk kell róluk. Nem lehet megint szabadon

engedni őket, mert már nem tudják, hogyan kell

a szabadban élniük. Sajnos, a legtöbb gyerek ezen

egyáltalán nem gondolkozik el, amikor hazavisz

megszelídíteni egy vadon élő állatot. Pedig erről soha

nem szabad megfeledkeznünk!

Sok ember kérdi meg tőlem, hogy nehéz dolog-e

otthon tartani egy vadon élő állatot. A válasz: egy

csöppet sem nehéz. Feltéve, ha szem előtt tartunk

néhány egyszerű szabályt. Az első: a természetes

környezetéből kiszakított állatot eleinte nem szabad

túl sokat zaklatni, mert ilyenkor amúgyis nagyon

99

nyugtalan és ideges. Ne dédelgessük túlságosan,

hagyjuk békén, és tegyük valami nyugalmas helyre,

ahol senki sem bámulja vagy piszkálgatja. Másodszor:

gondoskodnunk kell arról, hogy a megszokott

eledelét kapja. A vadon élő állatok többsége hasonlít

az emberekhez: bizonyos ételeket szeretnek, másokat

nem annyira, sőt, megesik, hogy éhen pusztulnak,

mert hiába raknak az orruk elé egy csomó finomságot,

nem tudják, mi az. A harmadik és talán

legfontosabb szabály, hogy meg kell értenünk: az állat

nem tárgy, mint a játékszer, hanem valaki, élőlény,

és úgy is kell bánnunk vele. A z állatnak szüksége van

arra, hogy szeressék, szüksége van szórakozásra, és

hogy tiszteletben tartsák az ő különleges viselkedésformáit;

nem szabad bántalmazni, mert attól ijedőssé,

sőt, néha megátalkodottá válik. Az állatnak nagyon

fontos, hogy biztonságban érezze magát. Ez

nem jelenti azt, hogy folyton kedveskedjünk neki.

Túl sok becézéssel, túl sok figyelemmel, túl sok szeretgetéssel

meg is ölhetünk egy állatot. Nagyon fontos,

hogy az állat a maga módján élhessen még akkor

is, ha családunk tagja lett, és ha azt akarjuk, hogy

boldog és elégedett legyen közöttünk, legalább némi

magánéletet kell biztosítanunk neki.

A legjobb tanácsot, amelyet valaha is hallottam,

egy öreg indiántól kaptam, amikor megajándékozott

egy nyomorék óriás alkával (valami úri vadász lőtte

meg a szárnyát).

- Aztán bánjon jól vele - mondta az öreg indián,

amikor a karomba vettem a hatalmas madarat. - Bán-

100

jon vele úgy, mintha ember volna. Nem is szabad

másként, hiszen az állatok igazából emberfélék.

A másik dolog, amit sokszor megkérdeznek tőlem,

hogy miért tartottam házi kedvencnek éppen baglyokat?

Nos, erre csak azt tudom válaszolni, hogy én

bizony ahány állattal csak összeakadtam, mindet

befogadtam,

és valahogy elég gyakran keresztezték az

utamat baglyok. Tartottam én fülesbaglyot, gyöngybaglyot,

nagy uhut, sőt, üregi baglyot is otthon. Teljesen

egyremegy, hogy milyen fajta, mert máig is

meggyőződésem,

hogy a baglyoknál kellemetesebb népséggel

nemigen találkozhat az ember.

Pillanatnyilag nincs otthon állatom, két megtermett,

fekete újfundlandi vizikutyán kívül. Igazán

nagy termetű állatot csak vidéken szabad a házhoz

hozni, mert az állattal szemben nem tisztességes, ha

állandóan ketrecbe zárjuk. De persze, a városban élő

gyerekek is tarthatnak otthon egyébként vadon tenyésző

állatot. A legmegfelelőbbek erre a célra a k i csiny

törpe egerek meg a csinos sárganyakú erdei

egerek. Végtelenül aranyos házi kedvenc a mókus is,

mármint ha a szülők nem bánják, hogy az állatka

mozgásigényének kielégítése végett időnként szabadon

futkározik a házban.

Röviddel azelőtt, hogy elköltöztem Új-Foundlandról,

ahol öt esztendeig éltem, olyan méretű házi

kedvencem volt, amekkora még soha senkinek: házam

közvetlen szomszédságában egy nyolcvan ton-

101

nás, huszonkét méter hosszú barázdás nősténybálna

esett egy sós vizű lagúna csapdájába. A Moby Jo nevet

adtam neki, és nagyon-nagyon megszerettem.

Moby Jo, sajnos, elpusztult, mert egy agyalágyult

horda céltáblának használta a lőgyakorlataihoz.

A magam részéről szívemből kívánom minden gyereknek,

hogy részesüljön abban a szerencsében, amit

egy kedves állat társasága jelent. És nem csodálkoznék,

ha valaki, aki tavasszal véletlenül Saskatoon

környékén járja a prérit, összeakadna valamelyik

hajdani házi kedvencemmel. H a pedig történetesen

egy hatalmas fehér meg egy valamivel kisebb csíkos

uhuval találkozik, nagyon kérem, adja át nekik szerető

üdvözletemet!

102

Megjelent a Falukönyv-Cicero Kiadói, Kereskedelmi

és Szolgáltató Kft. gondozásában

Könyv- és játékraktár, nagy- és kiskereskedelem:

1134 Budapest, Kassák Lajos utca 76.

Telefon és fax: 329-1619 Telefon: 329-0879

E-mail: cicero@mail.matav.hu

Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető 'igazgató

Művészeti vezető: Vaisz György

Számítógépes tördelés: Szűcs BT. Dunakeszi

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 200877

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató