Michel Foucault • Mi a szerző?*

Amikor felteszem ezt a meglehetősen furcsa kérdést, jól tudom, hogy magyarázatra van szükség. A „szerző”

mind a mai napig nyitott kérdés maradt mind a diskurzuson1 belüli szerepét, mind pedig saját írásaimban

betöltött általános funkcióját illetően; a kérdés tehát lehetővé teszi számomra, hogy munkáimnak néhány

olyan vonatkozására térjek vissza, amely mai szemmel nézve meggondolatlannak és félrevezetőnek látszik.

Most az ezekkel kapcsolatos — elkerülhetetlen — bírálatra és újraértelmezésre szeretnek javaslatot tenni.

Így például, A szavak és a dolgok-ban2 szándékom az volt, hogy verbális csomópontokat, bizonyos

diszkurzív rétegeket elemezzek, amelyek kívül esnek a könyv, a mű, a szerző jól ismert kategóriáin.

Általában „természettörténetről”, a „gazdaságok analíziséről” és „politikai gazdaságtanról” beszéltem, nem

pedig művekről vagy szerzőkről. Ugyanakkor mégis használtam könyvemben szerzők neveit, méghozzá

naiv, gyakran elnagyolt formában. Beszéltem Buffonról, Cuvier-ról, Ricardóról és másokról — és eközben

nem vettem észre, hogy neveik zavarbaejtően kétértelmű funkcionálását engedtem meg. Olyannyira, hogy

mindez két jogos ellenvetésre adott alkalmat; mindkettőt valóban meg is kaptam.

Egyfelől szememre vetették, hogy nem pontosan írtam le Buffont és munkásságát és hogy

gondolatrendszerének totalitásához képest szánalmasan inadekvát az, ahogyan Marxról beszéltem. Ezek a

megjegyzések azonban — bár kétségkívül helyénvalóak voltak — nem vették figyelembe azt, hogy mi volt

az a feladat, amelyet magam elé tűztem. Sem az nem volt szándékom, hogy leírjam Buffont vagy Marxot,

sem pedig az, hogy rekonstruáljam azt, amit mondtak vagy mondani véltek; arra törekedtem csupán, hogy

felderítsem azokat a szabályokat, amelyek szerint e gondolkodók szövegeikben bizonyos számú fogalmat és

elméleti viszonylatát létrehoztak. Szememre vetették másfelől, hogy a legkézenfekvőbb gondolati rokon-

ságok és természetes kapcsolatok figyelmen kívül hagyásával monstruózus családokat hoztam létre, amikor

olyan távoli neveket kötöttem össze, mint Buffon és Linné, vagy amikor Cuvier-t Darwin mellé helyeztem.

Ez az ellenvetés azonban szintén célt téveszt, hiszen sohasem volt szándékomban az, hogy kivételes egyének

leszármazási táblázatát alkossam meg, vagy hogy szellemi daguerreotype-ot készítsek a tizenhetedik és

tizennyolcadik század tudósáról vagy természetbúváráról. Valójában semmiféle családot nem szándékoztam

képezni — sem szentet, sem elfajzottat. Sokkal szerényebb feladatra vállalkoztam: meg akartam határozni a

specifikus diszkurzív gyakorlatok funkcionálásának feltételeit.

De akkor — kérdezik tőlem — miért használtam a szerzők neveit A szavak és a dolgok-ban? Miért

nem tartózkodtam attól, hogy bármiféle nevet említsek, vagy — ha ez nem lehetséges — legalább miért nem

definiáltam, hogy milyen értelemben használom okét? Ez utóbbi ellenvetés, azt hiszem, teljesen jogos; a

* Ez a tanulmány eredetileg a Bulletin de la Société Francais de Philosophie-ban jelent meg (vol. LXIV, no. 3., 1969, 73-104. o.). Előadásként hangzott el a Francia Filozófiai Társaság előtt, a Collége de France-ban, 1969. február 22-én. A magyar fordítás a Screen című folyóiratban közölt angol szöveg alapján készült, a francia eredeti felhasználásával. Az angol fordítás eredetileg Foucault, Language, Counter-Memory, Practice (Oxford, 1977) című kötetében jelent meg, a Screen Cornell University Press és Basil Blackwell engedélyével publikálta. Kiegészítésként a folyóirat részleteket közöl a Foucault előadását követő vitából is. A lábjegyzetek – az első kivételével – a Screen szerkesztőjétől származnak.1 [A fordító megjegyzése] Az angol discourse, illetve a francia discours kifejezést – a szakterület egyik legnevesebb magyarországi ismerőjét, Józsa Pétert követve – diskurzusnak „magyarítottam”. A diskurzus fogalmának meghatározásához hadd idézzem az ő definícióját: „valamilyen konkrét történeti, illetve szociokulturális konfigurációban, valamilyen konkrét tevékenységi mezőhöz hozzárendelhető, a megfelelő tevékenység-fajták működését biztosító sajátos nyelvhasználati mód, amelyet a megfelelő konfigurációra, valamint tevékenységi mezőre sajátosan jellemző szabályok szerveznek.” (Józsa Péter: „A film mint beszéd, diskurzus, nyelvezet és nyelv”. Az Adalékok az ideológia és a jelentés elméletéhez c. kötetben. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda, 1979. 62. o.)2 Michel Foucalt, Les mots et les choses. Paris: 1965.

1

belőle fakadó implikációkat és következményeket egy rövidesen megjelenő könyvemben próbáltam

felmérni.3 Arra törekedtem itt, hogy átfogó diszkurzív egységeket jelöljek ki — olyanokat, mint

„természettörténet” vagy „politikai gazdaságtan” —, s hogy kidolgozzam azokat a módszereket és

eszközöket, melyeknek segítségével körülhatárolhatjuk, kitagolhatjuk, elemezhetjük és leírhatjuk őket.

De felvetődik egy másik kérdés: a szerző kérdése is — a továbbiakban pedig ezzel kívánok

foglalkozni. A szerző kérdése az individualizáció kitüntetett mozzanata az eszmék, a tudás, az irodalom,

illetve a filozófia és a tudomány történetében. Olyannyira, hogy még manapság is, amikor inkább egy

fogalomnak, egy irodalmi műfajnak, a filozófia egy-egy ágának történetét tanulmányozzuk, ez utóbbi

egységeket viszonylag gyengének, másodlagosnak, felületinek tekintjük ahhoz a szilárd, jól megalapozott

pozícióhoz képest, amelyet a szerzőnek és művének tulajdonítunk. E dolgozat keretei között mellőzöm a

szerzőnek mint személynek történeti-szociológiai elemzését s mindazon kérdések sokaságát, amelyek ebben

az összefüggésben figyelmet érdemelnének. Itt nem foglalkozom azzal, hogy a szerző miképpen

individualizálódott egy olyan kultúrában, mint amilyen a miénk; nem szólok arról a státusról, amelyet mi

kölcsönzünk neki, amikor az autenticitást és az attribúciót kezdjük vizsgálni; itt nem érintem azokat a

valorizációs rendszereket, amelyekbe a szerző belefoglaltatott; sem azt a pillanatot, amikor a hősökről szóló

történetek átadták helyüket a szerzők életrajzainak; sem pedig azokat a körülményeket, amelyek elősegítették

„az ember és műve” fundamentális kritikai kategóriájának kialakítását. Jelenleg csupán arra a különös össze-

függésre kívánok összpontosítani, amely egy szerző és egy szöveg között áll fenn; arra a módra, ahogyan egy

szöveg rámutat erre a figurára, aki — legalábbis látszólag — kívül áll rajta és megelőzi őt.

*

A témához, amelyből kiindulni szeretnék, Beckett egyik megfogalmazását választottam mottóul: „Mit

számít, ki beszél. Mondta valaki. Mit számít, ki beszél”. Ebben a közönyben fel kell ismernünk a mai írás

egyik alapvető etikai elvét. „Etikai” azért, mert e közöny nem annyira beszéd- és írásmódunkat jellemzi,

mint inkább egyfajta immanens szabályként áll, olyan szabályként, amelyet szakadatlanul magunkévá

teszünk, de sohasem alkalmazunk teljesen. Olyan elv ez, amely az írást nem mint eredményt jelzi, hanem

mint folyamatban lévő gyakorlatot uralja. E szabály nagyon is jól ismert; elegendő, ha — illusztrációképpen

— két fő témájával foglalkozunk most.

Először, napjaink írása megszabadította magát a „kifejezés” szükségletétől; csak magára utal, noha

nem korlátozódik a belsőlegesség határaira. Ellenkezőleg, éppen külső kifejlődésében ismerjük fel. E for-

dulat az írást jelek játékává alakítja, olyan játékká, amely nem annyira ahhoz a tartalomhoz igazodik,

amelyet jelöl, mint inkább a jelölő saját természetéhez. Az írás ugyanakkor mindig saját szabályszerűségének

határait próbálgatja, túllépvén és megfordítván egy rendet, amelyet elfogad és amellyel játszik. Az írás úgy

tárul fel, mint egy játék, amely szükségképpen túllép saját szabályain és végül maga mögött hagyja őket. Az

írás (écriture) többé nem az írás (écrire) gesztusának megnyilvánulása vagy megdicsőülése, s nem is a

szubjektumnak a nyelvbe való belehelyezése. Mindenekelőtt arra szolgál, hogy teret nyisson ott, ahol az író

3 Michel Foucault, L’archéologie du saroir. Paris: 1969.

2

szubjektum folytonosan eltűnik.

A második téma még ennél is ismerősebb: az írás és a halál kapcsolata. E viszony kifordít a sarkaiból

egy ősrégi koncepciót: a görög legenda vagy eposz arra szolgált, hogy biztosítsa a hős halhatatlanságát. A

hős azért fogadja el korai halálát, mert élete — amelyet megszentelt és felnagyított a halál — átmegy a

halhatatlanságba; az elbeszélés kárpótolta őt azért, amiért elfogadta a korai halált. Egy más értelemben

ugyancsak a halál legyőzésének e stratégiája volt az arab elbeszéléseknek, különösképpen az

Ezeregyéjszakának a motivációja, témája és ürügye. A késő éjszakába nyúló történetek arra szolgáltak, hogy

gátat vessenek a halálnak, hogy késleltessék azt a fenyegető pillanatot, amikor a mesemondónak végleg el

kell hallgatnia. Seherezádé elbeszélése a gyilkosság kétségbeesett megfordítása; valamennyi éjszakán

végighúzódik az erőfeszítés: távol tartani a halált a létezés körétől. A mi kultúránk átalakította a szóbeli,

vagy írásbeli elbeszélésnek azt a felfogását, amely a halál elleni védekezésen alapult. Az írás ma az

áldozathoz és magának az életnek a feláldozásához kapcsolódik; olyan önkéntes megsemmisítés ez, amely

nem igényel könyvbeli ábrázolást, hiszen az író mindennapi létezésében megy végbe. Míg régen a műnek az

volt a feladata, hogy halhatatlanságot teremtsen, most kivívja az ölés jogát, azt a jogot, hogy szerzőjének

gyilkosa legyen. Flaubert, Proust és Kafka kézenfekvő példa erre a fordulatra. Az írás és a halál

kapcsolatának megnyilvánulását tetten érhetjük továbbá az író egyéni jellegzetességeinek teljes

elmosódásában; mindaz a sok csűrés-csavarás, amellyel az író saját szövegéhez viszonyul, sajátos

individualitásának jeleit érvényteleníti. Napjaink írója furcsamód a hiányáról ismerszik meg; az írás

játékában tartania kell magát a halott szerepéhez. Bár mindez ismeretes a filozófiában csakúgy, mint az

irodalomkritikában, korántsem vagyok biztos abban, hogy a szerző eltűnéséből vagy halálából származó

következményeket teljesen feltárták volna, vagy hogy ennek az eseménynek a jelentőségét kellőképpen

felbecsülték volna. Pontosabban szólva, úgy tűnik számomra, hogy mindazok a fogalmak, amelyeket arra

találtak ki, hogy felváltsák velük a szerzőnek adományozott kiváltságos pozíciót, csak arra szolgálnak, hogy

lehetetlenné tegyék az igazi változást. E fogalmak közül két olyat vizsgálok most meg, amely különlegesen

fontosnak tetszik.

Kezdem a mű fogalmával. Feltételezik (mint ismeretes), hogy a kritika feladata nem az, hogy feltárja a

műnek a szerzőhöz fűződő viszonyát, s nem is az, hogy a szöveg alapján egy elgondolást, vagy egy ta -

pasztalatot rekonstruáljon; ellenkezőleg, a mű struktúrájával, felépítésével, belső formájával és belső

viszonyainak kölcsönhatásával kell foglalkoznia. De mégis, felmerül a kérdés: „mi a mű”. Mi az a különös

egység, amelyet a ,,mű” szóval jelölünk? Milyen alkotórészekből áll? Nem olyan dolog-e a mű, amit egy

„szerző”-nek nevezett személy hozott létre? Ha ezeket a kérdéseket feltesszük, minden oldalon nehézségek

támadnak. Ha egy egyén nem szerző, műnek tekinthetjük-e mindazt, amit írt, vagy mondott, iratai között

hátrahagyott vagy másokkal közölt? Minek tekinthetjük példának okául Sade márki iratait, mielőtt

szerzőként kezdték őt ünnepelni? Aligha többnek, mint papírtekercseknek, amelyekre börtönben töltött

napjai során szakadatlanul felvéste fantazmagóriáit.

De tételezzük fel, hogy valóban egy szerzővel állunk szemben. Azt jelenti-e ez, hogy minden, amit írt

vagy mondott, minden, amit hátrahagyott, művéhez tartozik? A probléma elméleti és egyszersmind technikai

is. Ha például Nietzsche összes művének kiadására vállalkozunk, hol húzzuk meg a határvonalat? Ter-

3

mészetesen mindent ki kell adni, de vajon meg tudjuk-e mondani, mit is jelent ez a „minden”? Magától

értetődik, hogy mindazt, amit Nietzsche maga publikált, hozzátéve természetesen műveinek vázlatait,

aforizmáinak terveit, lapszéli jegyzeteit és javításait. De mi van akkor, ha egy aforizmákat tartalmazó

füzetben egy ajánlólevélre, egy megbeszélt találkozóra emlékeztető cédulára, egy mosodai számlára bukka-

nunk? Ezek is hozzátartoznának a műhöz? Tulajdonképpen miért is ne? Es így tovább, a végtelenségig:

hogyan is lehetne ama milliónyi nyom közül, amely valakinek a halála után fennmaradt, a művet kivonni?

Nem rendelkezünk a mű elméletével, ez a hiány pedig alapvetően gátolja azoknak a gyakorlati munkáját,

akik naiv módon arra vállalkoznak, hogy „öszszes műveket” szerkesszenek. Ámde folytathatjuk tovább a

kérdéseket. Tekinthetjük-e műnek az Ezeregvéjszakát, Alexandriai Kelemen Sztromateiszét vagy Diogenész

Láertiosz Életrajzait?

Láthatjuk, hogy a mű fogalmára vonatkozó kérdésekből milyen nehézségek fakadnak. Ha pedig valaki

úgy gondolja, hogy ideje már mellőzni az író egyéniségének, szerzői státuszának problémáját, akkor

figyelmen kívül hagyja azt a tételt, hogy a „mű” szó és az az egység, amelyet jelöl, valószínűleg épp oly

problematikus, mint a szerző individualitása.

De van egy másik fogalom is, amely megnehezíti, hogy teljes egészében szembenézzünk a szerző eltű-

nésével és az ezt az eseményt meghatározó feltételekkel; rejtett formában pedig továbbra is fenntartja a

szerző létezését. Az írás (écriture) fogalmáról van szó. Szigorú értelemben e fogalom nemcsak azt teszi

lehetővé, hogy megkerüljük a szerzőre vonatkozó utalásokat, hanem egyben azt is, hogy újabban ta-

pasztalható távollétéhez keretet adjunk. Az írás (écriture) fogalmának jelenlegi értelme valóban nem

tartalmazza az írás (écrire) gesztusát, sem pedig annak a megjelölését (szimptómáját vagy jelét) amit a

szerző mondani akart: tulajdonképpen nem egyéb, mint figyelemreméltóan komoly kísérlet arra, hogy

végiggondoljuk bármely szöveg általános feltételeit; mind térbeli szétterjedésének, mind időbeli kibonta-

kozásának feltételeit.

Úgy látszik azonban, hogy e fogalom, ahogyan ma használatos, nem tesz egyebet, mint egy transzcen-

dentális anonimitásra viszi át a szerző empirikus jellegzetességeit. Használói megelégszenek azzal, hogy el-

mossák a szerző empirikus mivoltának túlságosan látható jeleit, eljátszadozva két, egymással szembeállított

vagy párhuzamosan alkalmazott jellemzés-móddal, a kritikai és a vallási modalitással. Amikor az írásnak

(écriture) őseredeti státuszt tulajdonítunk, nem azt tesszük-e valójában, hogy egyfelől szent jellegének

teológiai, másfelől kreatív jellegének kritikai affirmációját transzcendentális fogalmakra fordítjuk le? Azt

mondani, hogy bizonyos értelemben az írás (écriture) — már pusztán a történetiség következtében, amit

maga tett lehetővé — alá van vetve a felejtés és a represszió megpróbáltatásainak, nem azt jelenti-e, hogy az

(interpretációt igénylő) rejtett értelem vallási elvét, illetve a (kommentárt szükségessé tevő) implicit

jelentések, elhallgatott szándékok, homályos tartalmak kritikai elvét transzcendentális síkon ábrázoljuk?

Végül, ha az írást (écriture) mint távollétet gondoljuk el, nem azt tesszük-e valójában, hogy transzcendentális

fogalmakba írjuk át a megváltoztathatatlan és folytonos tradícióba vetett vallásos hitet, illetve a mű

fennmaradásának esztétikai elvét, amely azt hirdeti, hogy a mű a szerzőnek valamiféle rejtélyes — halálán

túlmutató — kiegészítése?

Úgy vélem tehát, hogy az írás (écriture) fogalma fenntartja és az a priori oltalmába helyezi a szerző

4

kiváltságait; a semlegesítés szürke fényével övezi azoknak az elképzeléseknek a játékát, amelyek a szerző

sajátos képét formálták. Annak a Mallarmé óta szakadatlanul tartó folyamatnak, mely a szerző eltűnéséhez

vezet, a transzcendentális vet gátat. Nem azok között húzódik-e ma a választóvonal, akik a mai ellent -

mondásokat továbbra is a tizenkilencedik század történeti-transzcendentális hagyományának szellemében

vélik elgondolhatónak, illetve azok között, akik ettől a tradíciótól egyszer és mindenkorra meg kívánnak

szabadulni?

Nyilvánvalóan nem elegendő, ha üres jelszóként szajkózzuk: a szerző eltűnt, Isten és ember közös

halált halt. A dolgunk az, hogy újra felmérjük azt az üres teret, amelyet az eltűnt szerző hagyott maga

mögött; gondosan fel kell tárnunk az új törésvonalakat, meg kell figyelnünk e tér átrendeződéseit és fel kell

tárnunk azokat az új funkciókat, amelyek a szerző eltűnése következtében szabadultak fel. Hadd szóljak most

néhány szót azokról a problémákról, amelyek a szerző nevének használatával kapcsolatosak. Mi is az, hogy a

„szerző neve”? Hogyan funkcionál? Anélkül, hogy megoldást kínálnék, néhány nehézségre szeretnék

rámutatni.

A szerző neve tulajdonnév: felveti mindazokat a problémákat, amelyek e nyelvtani kategóriával

kapcsolatosak. (Itt többek között John Searle művére hivatkozom4.) A tulajdonnevet nyilvánvalóan nem lehet

tiszta és egyszerű referenciaként kezelni; a tulajdonnévnek (és így a szerző nevének is) nem csupán rámutató

funkciója van. Több, mint egy indikáció, mint egy gesztus, mint egy másik személyre rámutató ujj; bizonyos

mértekig a leírás megfelelője. Amikor azt mondjuk, „Arisztotelész”, olyan szót használunk, amely egy

meghatározott leírásnak vagy azok sorozatának a megfelelője, mint például „az Analitika szerzője”, „az

ontológia megalapítója” stb. Egy tulajdonnév továbbá nem tisztán és egyszerűen jelentés: amikor rájövünk

arra, hogy Rimbaud nem írta meg a La Chasse spirituelle-t, nem állíthatjuk, hogy ezzel a tulajdonnévnek

vagy szerzői névnek az értelme változott meg. A tulajdonnév és a szerzői név a leírás és a megjelölés pólusai

között ingadozik, s bár kapcsolatban van azzal, amit megnevez, e kapcsolat specifikus: nem határozható meg

sem a leíró, sem a megjelölő funkcióban. Ugyanakkor — és ebben van a szerzői névvel kapcsolatos

különleges nehézség — a tulajdonnév és az általa megnevezett egyén közötti kapcsolat, illetve az a

kapcsolat, ami a szerzői név között és aközött áll fenn, amit az megnevez, nem izomorf és nem azonos

módon működik. Lássunk néhány példát erre a különbségre.

Ha megtudjuk például, hogy Pierre Dupont-nak nincs kék szeme, nem Párizsban született és nem

orvos, ez nem változtat azon a tényen, hogy a Pierre Dupont név továbbra is ugyanarra a személyre utal; a

megjelölés, amely a nevet a személyhez köti, nem módosult. A szerzői név problémája ennél sokkal bo-

nyolultabb. Ha kiderül, hogy Shakespeare nem abban a házban született, amelyet most turistaként meglá-

togattunk, akkor ez a felfedezés még nem módosítja a szerző nevének funkcionálását. Ám ha bebizonyoso-

dik, hogy nem ő írta azokat a szonetteket, amelyeket neki tulajdonítunk, akkor már előáll egy olyan változás,

amely korántsem hagyja érintetlenül e funkcionálást. Ha pedig még az is kiderül, hogy Shakespeare írta

Bacon Organon-ját, mert hogy valójában egy és ugyanazon szerző alkotta meg Bacon és Shakespeare

műveit, akkor egy harmadik fajta változás jön létre, méghozzá olyan változás, amely most már végképp

módosítja a szerzői név funkcionálását. A szerzői név tehát nem egyszerűen egy tulajdonnév a sok között.

4 Lásd pl.: John Searle, Speech Acts: An Essay int he Philosophy of Language. Cambridge: 1969.

5

Sok egyéb tényező utal a szerzői név paradox jellegére. Egészen más dolog azt állítani, hogy Pierre Dupont

nem létezik, mint azt mondani, hogy Homérosz vagy Hermész Triszmegisztosz sohasem létezett. Az első

esetben csak arról van szó, hogy a Pierre Dupont nevet senki nem viseli; a második esetben pedig arról, hogy

több egyént illettek ugyanazzal a névvel, vagy hogy a valódi szerző egyetlen olyan vonással sem ren -

delkezett, amelyet hagyományosan Homérosznak vagy Hermésznek tulajdonítunk. Hasonlóképpen: két

különböző dolog azt mondani, hogy igazi neve nem Pierre Dupont, hanem Jacques Durand, illetve azt, hogy

Stendhalt tulajdonképpen Henri Beyle-nek hívták. De megvizsgálhatjuk az olyan kijelentések funkcionálását

és értelmét is, mint például „Bourbaki ez és ez a személy”, illetve hogy „Victor Eremita, Climacus,

Anticlimacus, Fráter Taciturnus, Constantin Constantinus — mindez Kierkegaard”.

Ezek a különbségek arra utalnak, hogy a szerzői név nem egyszerűen egy diskurzus eleme (amely

lehet alany vagy bővítmény, amit névmás bármikor helyettesíthet stb.) Jelenléte klasszifikációs funkciót lát

el: az ilyen név lehetővé teszi bizonyos számú szövegek csoportosítását, elhatárolását, közülük egyesek kizá-

rását, s e szövegek másokkal való szembeállítását. A szerzői név a szövegek között is kapcsolatot létesít: sem

Hermész, sem Hippokratész nem létezett abban az értelemben, ahogyan ezt Balzacról elmondhatjuk: az a

tény azonban, hogy többféle szöveget egy és ugyanazon névhez kötünk, azt jelzi, hogy közöttük az

egyneműség, a leszármazás, a hitelesítés, a kölcsönös magyarázat vagy a közös felhasználás viszonylatát

állapítottuk meg. Végül, a szerző neve a diskurzus létezésmódjának jellemzésére is szolgál: az a diskurzus,

amely egy szerző nevét viseli, amelyről elmondhatjuk, hogy „ez és ez írta”, „ez a valaki a szerzője”, nem

csupán közönséges és közömbös, elszálló, elfogyasztható és elfelejthető szavakból áll — olyan beszéd ez,

amelyet egy adott kultúrában meghatározott befogadási mód, meghatározott státus illet meg. Levonhatjuk

tehát azt a következtetést, hogy — ellentétben a tulajdonnévvel — amely a diskurzus belsejéből ama

valóságos és külső személy felé halad, aki létrehozta azt — a szerzői név bizonyos értelemben a szövegek

határain mozog, elválasztja őket, letapogatja széleiket, kifejezésre juttatja vagy legalábbis jellemzi

létezésmódjukat. Manifesztálja a diskurzus bizonyos csoportjainak jelenlétét és visszautal arra, hogy e

diskurzus milyen státust foglal el egy adott társadalmon és kultúrán belül. A szerzői név sem a személy

polgári állapotának, sem a műbeli fikciónak nem képezi részét; azon a törésvonalon helyezkedik el, amely a

diskurzus új csoportjait és sajátos létezésmódját hozza létre. Következésképpen azt mondhatjuk, hogy

kultúránkban a „szerző” olyan funkció, amellyel bizonyos szövegek el vannak látva, mások pedig nem. Egy

magánlevélnek lehet aláírója, de nincs szerzője; egy szerződésnek lehet ellenjegyzője, de nincs szerzője; egy

utcai hirdetménynek van írója, de szintén nincs szerzője. A szerző-funkció tehát azt a módot jellemzi, ahogy

bizonyos diskurzusok a társadalmon belül léteznek, cirkulálnak és működnek.

*

Most pedig térjünk rá e szerző-funkciónak az elemzésére. Mi jellemzi kultúránkban azt a diskurzust, amely a

szerző-funkciót hordozza? Miben különbözik más diskurzusoktól? Ha csupán egy könyv, vagy egy szöveg

szerzőjét vesszük tekintetbe, négy különböző jellemvonását különíthetjük el.

Először, birtokbavétel tárgyát képezik; olyan — meglehetősen sajátos — tulajdonformát öltenek,

6

amelyet bizonyos számú évvel ezelőtt kodifikáltak. Meg kell jegyeznünk, hogy e tulajdonforma történetileg

másodlagos azokhoz a büntetőjogi szankciókhoz képest, amelyek a birtokbavételt szabályozzák. A

szövegeket, a könyveket, a diskurzusokat csak akkor és annyiban kezdték valóságos szerzőknek (tehát nem

mitikus vagy más fontos vallási személyeknek) tulajdonítani, amikor és amennyiben szerzőik büntethetővé

váltak, azaz a diskurzus normaszegőnek bizonyulhatott. A mi kultúránkban — és bizonyára másokban is — a

diskurzus eredetileg nem dolog, termék, tulajdon volt, hanem cselekvés, amely a szent és a profán, a törvé -

nyes és a törvénytelen, a vallásos és a szentségtörő kétpólusú mezejében helyezkedett el. Kockázattal teli

gesztus volt, mielőtt a tulajdon körforgását alkotó javak egyikévé válhatott volna. Abban a pillanatban pedig,

amikor (a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején) bevezették a szövegek feletti

tulajdonjogot és szigorú szabályokat hoztak a szerzői jogokra, a szerző és a kiadó közötti viszonyra, az

újrakiadás jogára, stb. vonatkozóan — ebben a pillanatban az írás (écrire) aktusához mindig is hozzátartozó

transzgresszió lehetősége az irodalom hatalmas imperatívuszává vált. Mint hogy ha a szerző — attól a

pillanattól kezdve, hogy bebocsáttatást nyert tulajdonon alapuló rendünkbe — újonnan kapott státusát úgy

kompenzálta volna, hogy a transzgresszió szisztematikus gyakorlásával visszahódította a diskurzus régebbi,

kétpólusú mezejét, újra veszélyessé téve azt az írást (écriture), amely másfelől a tulajdon gyümölcseiben

részesítette őt.

Másodszor, a szerző-funkció nem egyetemes és állandó minden diskurzusban. A mi civilizációnkban

nem mindig ugyanazoknál a szövegeknél merült fel az igény, hogy konkrét szerzőnek tulajdonítsuk őket:

voltak idők, amikor az olyan szövegeket, amelyeket ma „irodalmiaknak” hívunk (elbeszéléseket,

népmeséket, eposzokat, tragédiákat, komédiákat stb.) anélkül fogadtak el, terjesztettek és értékeltek, hogy

szerzőjükre rákérdeztek volna. Névtelenségük nem okozott problémát, hiszen vélt vagy valódi ódonságuk

elégséges bizonyítéka volt hitelességüknek. Ugyanakkor az olyan szövegeket, amelyeket ma

„tudományosnak” neveznénk (a kozmológiával és az éggel, az orvostudománnyal és a betegségekkel, a

természettudományokkal és a földrajzzal foglalkozó szövegeket) csak akkor fogadtak el hitelesnek, ha a

szerző neve is meg volt adva. Az olyan kijelentések, mint „Hippokratész szerint”, „Plinius elbeszéli”, nem

csupán tekintélyérv gyanánt szolgáltak, hanem jelezték azt is, hogy a diskurzust bizonyítottként kell

elfogadni. A nagy fordulat a tizenhetedik és tizennyolcadik században történt, vagyis akkor, amikor a

tudományos diskurzusokat kezdték önmagukban is elfogadni — a már megállapított igazságok és

verifikációs eljárások személytelen, koherens rendszerébe illesztvén őket. A hitelesítéshez többé már nem

volt szükség arra, hogy megmondják, ki találta ki őket. A szerző-funkció eltűnik, a feltaláló neve pedig már

csupán arra szolgált, hogy elkereszteljenek róla egy teorémát vagy tételt, egy nevezetes hatást, egy birtokot,

egy testet vagy egy kóros szindrómát.

Ugyanakkor az „irodalmi” diskurzust most már csak akkor tekintették hitelesnek, ha magán viselte a

szerző nevét; minden költői vagy prózai szövegről tudni kellett, hogy ki a szerzője, mikor íródott, milyen kö-

rülmények kőzött, milyen szándékkal. Jelentése, státusa, értéke attól vált függővé, hogy milyen -

felvilágosításokat ad ezekre a kérdésekre. Ha pedig véletlenségből vagy a szerző elhatározásából kifolyólag

egy szöveg mégis névtelenül bukkant fel, mindent elkövettek, hogy szerzőjét azonosítsák. Az irodalmi

anonimitás a mi számunkra csupán annyiban elfogadható, amennyiben rejtvényfejtésre ad lehetőséget. (Itt

7

persze nem szabad túl kategorikusnak lennünk: a kritika újabban inkább azzal foglalkozik, hogy a szö-

vegeket műfajuk és típusuk szerint vizsgálja, és felfejtse azokat a visszatérő motívumokat, variációkat,

amelyek az egyéni alkotón túlmutató invariánsokra utalnak. Másfelől, míg a matematikában a szerzőre való

hivatkozás alig több, mint egy teoréma, vagy tételcsoport megnevezésének módja, a biológiában és az

orvostudományban némiképpen más a helyzet: a szerzőre és a kutatás időpontjára hivatkozva nem csak az

információ forrására, hanem bizonyos mértékig megbízhatóságára is utalunk, minthogy az ilyen utalás

felidézi, hogy az adott korszakban és az adott laboratóriumban milyen kutatási technikával és kísérleti

anyagokkal dolgozhattak.)

A szerző-funkció harmadik jellemző sajátsága az, hogy nem spontánul alakul, hanem egyszerűen úgy,

hogy egy diskurzust egy egyénnek tulajdonítunk. E funkció végeredménye egy — komplex — műveletnek,

amelynek során mintegy megkonstruáljuk a szerzőnek nevezett észlényt. E konstrukciónak aztán persze

valamiféle „realisztikus” dimenziót igyekszünk adni, ez volna az egyénben rejlő „mélység”, „alkotóerő”,

„szándék”, az írás (écriture) titokzatos kútfője. Valójában azonban az, amit az egyénben „szerzőként”

különítünk el (vagy ami szerzővé tesz egy egyént), nem egyéb, mint többé-kevésbé pszichologizáló

projekciója mindannak, amit mi magunk művelünk a szöveggel: vagyis az összehasonlításoknak, a

kiválasztott jellemző jegyeknek, megállapított folytonosságoknak és a kizárásoknak. Mindezek a műveletek

korok és a diskurzusok típusai szerint váltakoznak. A „filozófus” és a „költő” nem egyformán konstituálódik;

egy tizennyolcadik századbeli regény szerzőjét egészen másképp alakítjuk ki, mint egy mai regényét. A

szerző megkonstruálásának szabályai között mindazonáltal találhatunk olyat is, amely változatlan maradt az

idők folyamán.

Így például, úgy tűnik számomra, hogy az a mód, ahogyan az irodalomkritika hosszú időn át megha-

tározta a szerzőt — vagy inkább a szövegekből és a létező diskurzusokból kiindulva megkonstruálta őt —

nagyrészt abból ered, ahogyan a keresztény tradíció hitelesítette (vagy elutasította) a birtokában levő

szövegeket. A modern kritika ilyen hasonló sémákat alkalmaz ahhoz, hogy „fellelje” a szerzőt a műben, mint

a keresztény exegetika, mely egy szöveg értékét szerzőjének szentségével próbálta bizonyítani. De Viris

Illustribus című művében Szent Jeromos kifejti, hogy a homonímia nem elégséges bizonyítéka különböző

művek közös szerzőségének, hiszen sok személy viselhette ugyanazt a nevet, vagy pedig valaki,

visszaélésként, felvehette valaki másnak a nevét is. A név mint egyéni ismertetőjegy nem elégséges akkor,

amikor a szöveg-tradícióhoz fordulunk. De akkor miképpen lehetséges különböző diskurzusokat egy és

ugyanazon szerzőnek tulajdonítani? Hogyan is alkalmazzuk a szerző-funkciót annak megállapításához, hogy

egy vagy több egyénnel van dolgunk? Szent Jeromos négy kritériumot ad meg: az egyetlen szerzőnek

tulajdonított művek listájáról ki kell húzni azokat, amelyek alacsonyabb színvonalúak a többinél (ez esetben

a szerzőt bizonyos konstans érték-minőségként határozzuk meg); amelyekben az alapgondolat ellentmond a

többi műben kifejtett doktrínáknak (ekkor a szerzőt mint a fogalmi és elméleti koherencia mezejét

definiáljuk); törölnünk kell továbbá azokat, amelyek más stílusban íródtak, illetve olyan szavakat és for-

dulatokat tartalmaznak, amelyeket általában nem használ a szerző (ilyenkor a szerző valamiféle stilisz tikai

egyneműségről ismerszik meg); végül pedig azokat, amelyek a szerző halála utáni eseményekre, illetve

történelmi személyekre utalnak (a szerző ekkor úgy jelenik meg, mint egy meghatározott történelmi pillanat,

8

illetve bizonyos események találkozási pontja). S bár a modern kritika számára a hitelesítés nem okoz ekkora

gondot, a szerző azonosítására irányuló stratégiája alig tér el Szent Jeromosétól. A szerző az, akire

hivatkozva megmagyarázható, miért vannak bizonyos események jelen a műben, ezek hogyan módosulnak,

miképpen változnak és torzulnak el (mindez pedig a szerző életrajzának bemutatásán, egyéni lá tószögének

megvilágításán, társadalmi hovatartozásának, osztályhelyzetének megjelölésén, alapvető tervének felszínre

hozatalán keresztül történik). A szerzőben testesül meg ugyanakkor az írás (écriture) egy bizonyos

egységének az elve: az egyenetlenségek így visszavezethetők az egyéni fejlődéssel, az érettség

kialakulásával és a külső befolyásokkal kapcsolatos változásokra. A szerző egyszersmind azt is lehetővé

teszi, hogy leküzdjük azokat az ellentmondásokat, amelyek egy szöveg-sorozatban felbukkanhatnak: kell

lennie valahol — a szerző gondolatvilágának, vágyainak, tudatának, vagy tudattalanjának egy bizonyos

szintjén — egy olyan pontnak, ahonnan nézve az ellentmondások feloldódnak, az összeegyeztethetetlen

elemek megbékélni látszanak egymással vagy legalábbis egy alapvető vagy őseredeti ellentmondás köré

rendeződnek. S végül, a szerző a kifejeződés gyújtópontja, aki — többé vagy kevésbé befejezett formában —

éppúgy és éppoly érvénnyel nyilvánul meg a művekben, mint a levelekben, töredékekben, vázlatokban, stb.

Bármennyire elégtelennek látszik tehát a modern szövegmagyarázók számára Szent Jeromos négy

autenticitáskritériuma, mégis ezek határozzák meg azt a négy modalitást, amely szerint a modern kritika a

szerző-funkciót működteti.

Hiba lenne mindazonáltal a szerző-funkciót a tehetetlen anyagként adott szöveghez képest pusztán

utólagos, post festum rekonstrukciónak tekinteni. A szöveg mindig hordoz egy bizonyos számú olyan jelet,

amely a szerzőre utal. Ezek a jelek — személyes névmások, idő- és helyhatározók, igeragozások — jói

ismertek a grammatikusok számára. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a jelek egészen másképp hatnak

azokban a diskurzusokban, amelyek rendelkeznek, és azokban, amelyek nem rendelkeznek szerző-

funkcióval. Az utóbbi esetben ezek a „kapcsolók” a valódi beszélőre és diskurzusának térbeli - időbeli

koordinátáira utalnak (még akkor is, ha adódnak bizonyos módosulások: például, amikor egyes szám első

személyben elmondott diskurzust próbálnak visszaadni). Az előbbi esetben viszont a „kapcsolók” szerepe

sokkal bonyolultabb és változatosabb. Tudjuk, hogy az első személyben elbeszélt regényeknél sem az egyes

szám első személyű névmás, sem a kijelentő mód jelen idő, sem a lokalizációs jelek nem közvetlenül az

íróra, a megírás idejére vagy magának az írásnak (écriture) a gesztusára utalnak, hanem egy „második énre”,

egy alteregóra, akinek az írótól való távolsága nincs pontosan rögzítve és ugyanazon könyvön belül is

változhat. A szerzőt épp oly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző-

funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik. Azt lehetne talán

mondani, hogy mindez csak a regényirodalomra és a költészetre — az úgynevezett „kvázi-diskurzusokra” —

vonatkozik; valójában azonban minden szerző-funkcióval rendelkező diskurzust jellemzi az én-formáknak ez

a többfélesége. Az én, aki egy matematikai értekezés előszavában megszólal, s elmondja a mű megszületésé-

nek körülményeit, sem pozíciójában, sem funkciójában nem azonos azzal az énnel, aki egy bizonyítás

levezetése során szólal meg ilyenformán, hogy „felteszem, hogy…”, „bebizonyítom, hogy ...” Az első

esetben az egyes szám első személy olyan egyedülálló egyénre utal, aki meghatározott helyen és időben

elvégzett egy munkát; a második esetben pedig megjelöli a bizonyítás egy síkját és egy pillanatát, amelybe

9

bárki belehelyezkedhet, feltéve, hogy ugyanarra az axióma- és szimbólumrendszerre, ugyanazokra az

előzetes bizonyításokra támaszkodik. Ugyanakkor rá lehet mutatni egy harmadik énre is: arra, aki a munka

céljáról, a felmerült nehézségekről, az elért eredményekről és a még megoldandó problémákról beszél; ez az

én a már létező és a jövendő matematikai diskurzusok mezejében helyezkedik el. Nem arról van tehát szó,

hogy a szerző-funkciónak csupán az én-ek egyike (az első) felelne meg a másik kettő rovására, vagyis ez

utóbbiak az elsőnek mintegy fiktív megkettőződései lennének; éppen ellenkezőleg, az ilyen diskurzusokban a

szerző-funkció úgy működik, hogy a három én egyidejű szétterjedését teszi lehetővé.

A további vizsgálódás során a szerző-funkciónak természetesen más jellemzőit is feltárhatjuk majd,

ezúttal azonban a csupán legnyilvánvalóbbnak és legfontosabbnak látszó négy sajátosságra korlátozódtam. A

következőképpen foglalhatjuk őket össze: a szerzőfunkció 1. ahhoz a jogi és intézményes rendszerhez

kapcsolódik, amely körülhatárolja, meghatározza és artikulálja a diskurzusok birodalmát; 2. más-más módon

működik különböző diskurzusokban, különböző korszakokban és a civilizáció különböző formáiban; 3. nem

a szövegnek létrehozójához való spontán hozzárendelése útján, hanem egy sor specifikus és komplex

művelet segítségével definiáljuk; 4. végül, nem egyszerűen egy valóságos személyre utal, amennyiben

többféle én kibontakozását teszi lehetővé és egyszersmind többféle alanyi pozíciót (positions-sujets) létesít,

olyan pozíciókat, amelyeket egyének legkülönfélébb osztályai tölthetnek be.

Tisztában vagyok azzal, hogy tárgyamat mindezidáig megengedhetetlen módon szorítottam korlátok

közé, hiszen épp így beszélhettem volna a festészetben, a zenében, a technikában és más területeken

megnyilvánuló szerző-funkcióról is. S még azon belül is, hogy elemzésem csupán a diskurzus területére

szorítkozik, a „szerző” fogalmának meglehetősen szűk jelentést adtam. A szerzőről csupán abban az

értelemben beszéltem, amennyiben joggal tulajdoníthatjuk neki egy könyv, vagy egy mű szövegének

létrehozását. Világos azonban, hogy a szerző — még ha belül maradunk is a diskurzusok birodalmán — nem

csupán egy könyv szerzője lehet, hanem példának okául, egy elméleté, egy tradícióé, egy diszciplínáé is,

amelyből aztán más szerzők és más könyvek indulhatnak ki majd. Egyetlen szóval azt mondhatnánk, hogy az

ilyen szerzők „transzdiszkurzív” pozíciót foglalnak el.

Ez a jelenség minden bizonnyal ugyanolyan régi, mint maga a civilizáció. Ilyen típusú szerző volt

Homérosz és Arisztotelész; ezt a szerepet töltötték be az egyházatyák, az első matematikusok és a hip-

pokratészi tradíció megalapozói is. Úgy vélem azonban, hogy a tizenkilencedik század folyamán Európában

megjelent egy eléggé sajátos szerző-típus, s ez nem téveszthető össze sem a „nagy” irodalmi szerzőkkel, sem

a kanonikus vallási szövegek szerzőivel, sem pedig a tudományok megalapítóival. Ezt a típust — némiképp

önkényes módon — „a diszkurzivitás megalapozójának” nevezhetjük.

E szerzőknek az a megkülönböztető jegyük, hogy nem csupán saját műveiket, saját könyveiket hozták

létre, hanem ezenkívül valami mást is: megteremtették más szövegek kialakításának lehetőségét és sza-

bályait. Ebben az értelemben alapvetően különböznek például a regényírótól, aki végül is nem több, mint

saját szövegének a szerzője. Freud nem egyszerűen az Alomfejtés vagy A vicc és viszonya a tudattalanhoz,

Marx pedig nem egyszerűen A kommunista kiáltvány vagy A tőke szerzője; mindketten diskurzusok végtelen

lehetőségét teremtették meg. Könnyen adódik persze az ellenvetés: egy regény szerzője sem csupán saját

szövegének szerzője, hiszen ha némi „fontosságra” tesz szert az irodalmi világban, hatásának számos

10

elágazása lehetséges. Azt mondhatjuk például, hogy Ann Radcliffe nemcsak az Udolpho rejtelmei-t írta meg,

néhány hasonló regénnyel egyetemben, hanem egyszersmind megteremtette a tizenkilencedik század

elejének rémregény-műfaját is, ennyiben pedig szerzőfunkciója túllép saját művén. Erre az ellenvetésre a

következőket válaszolhatom: a diszkurzívitás megalapozói (mint például Marx és Freud, akiket ebből a

szempontból a legelsőnek és a legfontosabbnak tartok) egészen más lehetőségeket teremtettek meg, mint a

regényírók. Ann Radcliffe szövegei modellként szolgáltak bizonyos hasonlóságoknak és analógiáknak,

forgalomba hoztak egy sor olyan jellemző jegyet, figu-rát, viszonyt és struktúrát, amelyet más szövegekbe is

be lehet illeszteni. Ann Radcliffe teremtette meg a rémregényt: ez azt jelenti, hogy bizonyos közös elemek

lelhetők fel az ő műveiben és a tizenkilencedik századi rémregényekben, így például a hősnő, akinek saját

ártatlansága okozza vesztét; az „anti-városként” ható titokzatos várkastély, valamint a „fekete”, elátkozott

hős, aki bosszút esküszik a világra, amely romlását okozta. Ezzel szemben Marx és Freud mint „a

diszkurzivitás megalapozói” nem csupán bizonyos — későbbi szövegekben is felhasználható — analógiákat

tettek lehetővé, hanem legalább annyira az eltérések, különbözőségek meghatározott mennyiségét. Teret

nyitottak valaminek, ami más, mint ők és mégis beletartozik abba diskurzusba, amelynek ők voltak a

kezdeményezői. Amikor azt mondjuk, hogy Freud alapította meg a pszichoanalízist, ez nem azt — vagy nem

pusztán azt — jelenti, hogy a libidó fogalma vagy az álomfejtés technikája Kari Ábrahámnál vagy Melanie

Kleinnél is megtalálható: mindenekelőtt azt jelenti, hogy Freud lehetővé tett bizonyos számú eltérést saját

könyveihez, fogalmaihoz és hipotéziseihez képest — a pszichoanalitikus diskurzus keretein belül.

De vajon nem ugyanez-e a helyzet minden új tudomány megalapítójával vagy mindazokkal a

szerzőkkel, akik termékenynek nevezhető újításokat vezetnek be egy meglevő tudományba? Végülis, Galilei

nemcsak azoknak a szerzőknek a szövegeit tette lehetővé, akik újra meg újra elismételték az általa feltárt

törvényeket, hanem egyszersmind utat nyitott olyan megállapításoknak is, amelyek alaposan eltérnek

sajátjaitól. Cuvier-t nem azért tekintjük a biológia, Saussure-t pedig a lingvisztika megalapítójának, mert

utánozták őket, s mert az organikus szemléletet, illetve a jel elméletét szolgai módon újabb és újabb

szövegekbe illesztették bele, hanem azért, mert Cuvier bizonyos értelemben utat nyitott egy olyan

fejlődéselmélet számára, amely diametrálisan ellentétes saját statikus rendszerével, Saussure pedig lehetővé

tett egy generatív grammatikát, amely gyökeresen különbözik saját strukturális elemzéseitől. Az a látszat

keletkezik tehát, mintha a diszkurzivitás megalapozása ugyanabba a típusba tartozna, mint bármiféle

tudományosság kezdeményezése. Valójában azonban lényeges különbségekről van szó.

A tudományosság esetében az alapító aktus egyenrangú a későbbi transzformációkkal — bizonyos

értelemben része a módosítások azon együttesének, amelyeket ő maga tesz lehetővé. Ez a kapcsolat persze

többféle formát ölthet: a tudományosság megalapozásának aktusa az illető tudomány későbbi fejlődésének

szemszögéből nézve olybá tűnhet, mint egy sokkal általánosabb érvényű együttes egyik sajátos esete a sok

közül. El is lehet marasztalni, amiért túlságosan intuitív vagy empirikus volt; ekkor újból formalizálni kell és

olyan pótlólagos elméleti műveleteknek kell alávetni, amelyek szigorúbban megalapozzák. Végül, elsietett

általánosításnak is minősülhet, mely esetben érvényessége korlátozásra szorul. Vagyis, valamely

tudományosság megalapozásának aktusa mindig újból beépíthető abba a transzformációs gépezetbe, amely

ebből az aktusból származik.

11

Egy diszkurzivitás megalapozása viszont alapvetően más természetű, mint későbbi transzformációi.

Ha például kiterjesztünk egy olyan típusú diszkurzivitást, mint amilyen a Freud által megalapított pszicho-

analízis, akkor nem egy olyan formális általánosság szintjére próbáljuk juttatni, amilyent az kezdetben még

nem tett lehetővé, hanem csupán alkalmazási lehetőségek bizonyos számát keressük számára. Ha pedig

ugyanezt a diszkurzivitást behatárolni próbáljuk, akkor valójában megpróbálunk az alapító aktuson belül

elkülöníteni néhány olyan — kevés számú — tételt vagy kijelentést, amelyhez képest a többi freudi fogalom

vagy elmélet levezetettnek, járulékosnak, másodlagosnak tekinthető. Végül, e megalapozók műveiben nem

létezhetnek „hamis” kijelentések; amikor meg akarjuk ragadni a megalapozás aktusát, megelégszünk azzal,

hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk mindazokat a kijelentéseket, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni,

vagy úgy, hogy lényegtelennek, vagy pedig úgy, hogy „prehisztorikusnak” és ennélfogva más

diszkurzivitáshoz tartozónak minősítjük őket. Vagyis, egy tudományéval ellentétben egy diszkurzivitás

megalapozása nem képezi részét a későbbi transzformációknak, szükségképpen különválik tőlük. Egy

kijelentés teoretikus érvényességét következésképpen a megalapozók művéhez viszonyítva határozzuk meg

— míg Galilei és Newton esetében a fizikán és a kozmológián belül létrejött struktúrák és belső normák

képezik e viszonyítás alapját. Sematikusan összegezve azt mondhatjuk, hogy nem e megalapozók művei

soroltatnak be a tudományba, nem ezek lépnek be abba a térbe, amit a tudomány meghatároz, hanem éppen

ellenkezőleg, a tudomány vagy a diszkurzivitás az, amely e művek koordinátarendszerébe rendeződik.

E különbséget figyelembe véve megérthetjük, hogy az ilyen diszkurzivitásokon belül miért merül fel a

„kezdetekhez való visszatérés” igénye. Itt is alkalmaznunk kell azonban egy fontos megkülönböztetést: e

„visszatérések” nem azonosak a tudományokban oly gyakran tapasztalható „újrafelfedezések” és „újra

aktualizálások” sorával. Az „újrafelfedezés” olyan analógián és izomorfizmuson alapszik, amely a tudás

jelenlegi formáiból kiindulva újra észlelhetővé tesz egyes elfelejtett vagy homályba borult alakzatokat, így

például Chomsky a kartéziánus nyelvtanról szóló könyvében5 „újra felfedezte” azt a gondolkodási alakzatot,

amely Cordemoytól Humboldtig használatban volt; e nyelvtan valójában csak a generatív grammatikából

kiindulva érthető meg, mivel ez utóbbi tartalmazza konstrukciós szabályainak kulcsát. Chomsky esetében

tehát egy történelmi visszapillantás retrospektív kodifikációjáról van sző. „Újra aktualizáláson” egészen más

dolgot értek: egy diskurzusnak az általánosítás, az alkalmazás és a transzformáció új területein való

elhelyezését. Erre a jelenségre (miként Michel Serrés-nek a matematikai anamnézisről szóló műve

megmutatta6) a matematika története bőséges példaanyaggal szolgál.

A „visszatérés” az a sajátos jegyekkel rendelkező mozgás, amely éppen a diszkurzivitás

megalapozását jellemzi. Hogy visszatérésre legyen szükség, előbb valamit el kellett felejteni, mégpedig nem

egyszerűen véletlenségből vagy valamiféle félreértelmezésből kifolyólag — lényegi és konstitutív feledésről

van szó. Ami a megalapozás aktusát illeti, ezt belső lényegéből kifolyólag nem lehet elfelejteni. Az a mód

viszont, ahogyan megnyilvánul és mindaz, ami belőle származik, egyben eltéréseket teremt és el is kendőzi

ezeket. E nem véletlenszerű felejtés pontos műveletekben kell, hogy megtestesüljön: olyan műveletekben,

amelyek a megalapozó aktusra való visszatérés révén lokalizálhatok, elemezhetők és redukálhatok. A felej tés

zára nem kívülről kerül fel — részét képezi az adott diszkurzivitásnak, mely megszabja e zár konstrukcióját.

5 Noam Chomsky, Cartesian Linguistics. New York: 1966.6 Michel Serrés, La Communication: Hermes I. Paris: 1968.

12

Az így elfeledett diszkurzív megalapozás egyszerre oka a zár létrejöttének és egyszersmind az a kulcs is,

amely nyitja a zárat: a felejtés feloldása és a visszatérés útjában álló akadályok elhárítása ugyan is nem

lehetséges másképp, mint a visszatérés révén. Továbbá, e visszatérés mindig kifejezetten a szövegben foglalt

dolgokhoz való visszatérést jelent, pontosabban, visszatérést magához a nyers, meztelen szöveghez és

egyben annak repedéseihez, hézagaihoz, hiányosságaihoz. Olyan üres térhez térünk vissza, amit a feledés

megkerült vagy elkendőzött, hamis vagy nem odavaló dolgokkal töltött be, és a visszatérésnek kell újra

felfedeznie ezt a hiányt, vagy hiányosságot. Innen érthető meg a diszkurzív megalapozáshoz való

visszatéréseket jellemző örök játék, melyben az egyik oldalról azt mondják: „így áll a szövegben, elég

elolvasni, minden benne van, csak a vak nem látja, csak a süket nem hallott róla, a másik fél pedig így érvel:

„Nem, ez nincs így kimondva a szövegben, valójában egyetlen explicit kijelentés sem szól erről, inkább csak

a szavak között, téri elrendeződésükben, a közöttük levő távolságban fejeződik ki”. Világos tehát, hogy e

visszatérés, amely része a diskurzusnak, valójában állandóan módosítja azt, s hogy a szöveghez való

visszatérés nem valamiféle történeti kiegészítés, amely egy — végülis lényegtelen — díszítmény formájában

rátelepül az eredeti diskurzusra és mintegy megkettőzi azt: ellenkezőleg, a diszkurzivitás transzformációját

célzó hatékony és szükséges eljárás. Galilei szövegeinek újbóli átvizsgálása megváltoztathatja a mechanika

történetével kapcsolatos ismereteinket, de nem magát a mechanikát; ezzel szemben Freud vagy Marx

műveinek újraelemzése módosíthatja magát a pszichoanalízist vagy magát a marxizmust.

E visszatérések utolsó jellemvonása az, hogy általában a szerzőt a művéhez kötő enigmatikus

kapcsolódás felé haladnak. Egy szövegnek annyiban és csak annyiban van megalapozó értéke, amennyiben

szerző, méghozzá éppen ez a szerző írta; pontosan ennek a ténynek a tudomásulvétele az, ami a visszatérést

indokolja: Newton vagy Cantor egy-egy ismeretlen szövegének újrafelfedezése aligha módosítja a klasszikus

kozmológia vagy a halmazelmélet kialakult formáját, legfeljebb a keletkezésükre vonatkozó történeti

ismereteink gazdagodnak ezáltal. Ha ellenben napvilágra kerül A pszichoanalízis vázlata, akkor —

amennyiben valóban Freud szövegéről van szó — nem csupán a pszichoanalízis történetéről alkotott képünk,

hanem a pszichoanalízis teoretikus szerkezete is átalakul — ha csak egy hangsúlyváltás vagy súlypont-

eltolódás erejéig is. A szóbanforgó diszkurzív mezők tehát — éppen e visszatérések révén, amelyek magának

a diszkurzivitásnak is részét képezik — olyan viszonyt létesítenek „fundamentális” és közvetítő szerzőikkel,

amely korántsem azonos azzal a viszonnyal, amely egy közönséges szöveg és közvet len szerzője között áll

fenn.

Tisztában vagyok azzal, hogy a diszkurzivitás megalapozására vonatkozó elgondolásaim rendkívül

vázlatosak — különösen ami e megalapozás és a tudományok megalapítása közötti ellentétet illeti. A kettő

közötti különbség nem mindig szembeötlő — nincs továbbá semmi bizonyíték arra, hogy a kétféle eljárás

kölcsönösen kizárná egymást. E különbségtétellel egyetlen célom volt: megmutatni, hogy a szerző-funkció

— amely már épp eléggé bonyolult egy könyvnek vagy egy meghatározott kézjegyet viselő szöveg-

sorozatnak a szintjén is — még további determinánsokra tesz szert, mihelyt tágabb egységeknek (művek

csoportjainak vagy egész diszciplínáknak) a szintjén vizsgáljuk.

Dolgozatom sajnálatos módon kevés pozitív javaslatot tartalmaz — legalábbis ami a további kutatás

irányait s a lehetséges elemzési módokat illet. Befejezésképpen azonban néhány szót kell szólnom arról,

13

hogy munkámnak miért tulajdonítok mégis fontosságot.

Az ilyenfajta elemzés — megfelelőképpen kidolgozva — talán lehetővé teszi majd a diskurzusok

tipológiáját. Első megközelítésben úgy tűnik számomra, hogy e tipológiát nem lehet pusztán a grammatikai

jellemzőkből, azok formális struktúráiból vagy tárgyaiból kiindulva felépíteni. Meggyőződésem, hogy lé-

teznek olyan tulajdonságok, olyan specifikusan diszkurzív viszonyok, amelyeket nem lehet visszavezetni

sem a nyelvtan és a logika szabályaira, sem pedig a tárgyaikat meghatározó törvényszerűségekre és épp

ezeknek a vizsgálata során különíthetők el a diskurzus szélesebb kategóriái. E diszkurzív tulajdonságok

egyik — jól szembetűnő — sajátossága a szerzőhöz való viszony (vagy e viszony hiánya), és e viszonynak

különböző formái.

Úgy gondolom továbbá, hogy munkám bevezetésül szolgálhat a diskurzusok történeti elemzéséhez.

Talán már elérkezett az ideje annak, hogy a diskurzusokat ne csupán expresszív értékük és formális

átalakulásaik szempontjából, hanem létezési módjaik oldaláról is szemügyre vegyük. A diskurzusok körfor-

gásának, értékelésének, tulajdonításának és elsajátításának módja kultúránként változik és egyazon kultúrán

belül is módosulhat; e változásoknak a társadalmi viszonyokkal való összefüggését pedig — érzésem szerint

— sokkal közvetlenebbül ismerhetjük meg a szerző-funkció játékaiból és átalakulásaiból, mint azokból a

témákból és fogalmakból, amelyeket a szerző helyez bele saját művébe.

Nem lehetne-e mindezek alapján — elemzésünk jogos kiterjesztésével — revízió alá venni az alkotó

szubjektum kiváltságait? Kétségtelen: ha egy mű (akár egy irodalmi szöveg, akár egy filozófiai rendszer,

akár egy tudományos alkotás) belső és architektonikus elemzését elvégezzük és így az életrajzi vagy

pszichológiai utalásokat zárójelbe tesszük, máris kétségbe vontuk a szubjektum abszolút jellegét, primeren

kreatív szerepét. Ám a szubjektum problémája alaposabb reflexiót igényel. Nem az eredeti forrásként fel-

fogott alkotó szubjektum témájának felújítására van szükség, hanem arra, hogy feltárjuk e szubjektum

kötődéseit, funkcionálási módját, függőségi viszonyait. A hagyományos problémát meg kell fordítanunk: a

kérdés többé nem az, hogy egy szubjektum szabadsága miként hatol be a dolgok sűrűjébe és miképpen ad

nekik értelmet, hogy eképpen mintegy belülről megelevenítve egy nyelvezet szabályait, eredendő szándékát

valósíthassa meg. A kérdés inkább a következő: hogyan, milyen feltételek és formák között lép fel ez a

szubjektumnak nevezett valami a diskurzus rendjében? Milyen pozíciót tölthet be, milyen funkciókat láthat

el s milyen szabályoknak engedelmeskedik a különféle típusú diskurzusokban? Röviden, a szubjektumot (és

helyettesítőit) meg kell fosztanunk kreatív, őseredeti szerepétől és a diskurzus változó, komplex

függvényeként kell elemeznünk.

A szerző — pontosabban az, amit szerző-funkciónak neveztem — nem egyéb, mint egyike a

szubjektumfunkció lehetséges konkretizálásainak. Lehetséges, de nem szükségszerű: történeti alakváltozásait

vizsgálva azt láttuk, hogy a szerző-funkció sem formájában, sem összetettségében nem állandó, sőt, létezése

sem nélkülözhetetlen. Könnyen el tudunk képzelni olyan kultúrát, amelyben a diskurzusok körforgása során

egyáltalán nem lép fel a szerző-funkció. Itt a diskurzusok, akármi legyen is státusuk, formájuk, értékük,

kezelési módjuk, a mormogás névtelenségében terjednének. És nem hallanánk többé a monoton kérdést: „Ki

szólalt meg valójában? Biztosan ő, s nem pedig valaki más? Mennyire hitelesen, mennyire eredetien? Mi az,

amit a diskurzus során a legmélyebben fejezett ki önmagából?” Ehelyett új kérdéseket tennének fel: „Melyek

14

e diskurzus létezési módjai? Honnan származik, hogyan kerül forgalomba, ki rendelkezik fölötte? Milyen

helyek vannak adva benne a lehetséges szubjektumok számára? Ki az, aki a szubjektum eme különféle

funkcióit be tudja tölteni?” S végül, e kérdések mögött kivehető lenne a közöny lefojtott moraja: „Mit

számít, ki beszél”.

15