Eötvös Loránd Tudományegyetem

Bölcsészettudományi kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Timár Lõrinc

A római domus-típus elterjedése Galliában

Történelemtudományi Doktori Iskola

Dr. Gergely Jenõ egyetemi tanár, a Doktori Iskola vezetõje

Régészet Program

Dr. Szabó Miklós egyetemi tanár, programvezetõ

A bizottság tagjai és tudományos fokozatuk:

Dr. Borhy László DSc., elnök

Dr. Török László CMHAS., bíráló

Dr. Gabler Dénes DSc., bíráló

Dr. Kalla Gábor PhD., titkár

Dr. Csornay Boldizsár PhD., tag

Dr. Bartus Dávid PhD., tag

Dr. Szabó Gábor PhD., tag

Témavezetõ: Dr. Szabó Miklós MHAS, egyetemi tanár

Budapest, 2008

2

Jelen disszertáció célja a római kori galliai provinciális lakóházépítészet elsõ korszakának

áttekintése. Ez a korszak a – mint az alábbiakban látni fogjuk – a Kr.e.I. században kezdõdik,

s valamikor a Kr.u. I. század második felében végzõdik. Mivel a római domus-típus

elterjedését kíséreljük meg felmérni, ezért megállunk azon a ponton, ahol az elterjedés véget

ért és csak a szükségesnek vélt mértékben foglalkozunk a késõbbi építési periódusokkal.

Kronológiai szempontból a Flavius-korban lett volna célszerû meghúznunk a határvonalat,

mivel a pompeii épületekkel való összehasonlítás lehetõsége addig biztosított, de ezt a

határvonalat néhányszor átlépjük, amikor valamilyen építészeti részlet megértéséhez szükség

van rá.

Az alábbiakban Gallia alatt a Tres Galliae területét értjük, vagyis a kifejezést nem földrajzi

értelemben használjuk.

A galliai házakat az épületkatalógusban (0. fejezet) és az alábbiakban a 42. oldalon

található összefoglaló táblázatban összesítettük. Az egyes házakra a szövegben az

épületkatalógusban adott sorszámukkal fogunk hivatkozni, de ahol van rá lehetõség, kiírjuk a

teljes elnevezésüket is. Ahol nincsenek jelölve a mértékegységek, ott természetesen méter és

négyzetméter értendõ.

A disszertáció részét képezi a mellékelt 1. tervlap, amelyen az összes katalogizált galliai

ház megtalálható, azonos léptékben, azonos tájolással. A házak elnevezéseit általában nem

fordítottuk le, egyrészt a francia nyelvû szakirodalomban való visszakeresés megkönnyítése

érdekében, másrészt, mert a külföldi szakirodalomban is az eredeti nevet szokás megadni –

hasonlóan a pompeii háznevekhez.

3

Tartalomjegyzék

1. Kutatástörténeti áttekintés .......................................................................................... 6

2. Alapfogalmak meghatározása................................................................................... 12

2.1. A domus háztípus meghatározása, az altípusok elkülönítése ................................. 12

2.2. Az épülettípus egyes helyiségeinek elnevezése, az azonosíthatóság kérdései ........ 15

2.3. A helyiségek funkcionális értelmezése.................................................................. 22

3. Az elõzmények áttekintése ....................................................................................... 23

3.1. A helyi elõzmények.............................................................................................. 23

3.2. A domus háztípus Itáliában................................................................................... 30

4. Az itáliai és a galliai provinciális lakóházépítészet alaprajzi tipológiájának

összehasonlító vizsgálata ..................................................................................................... 39

4.1. A kutatási lehetõségek áttekintése......................................................................... 39

4.2. Alaprajzi részletek elemzése................................................................................. 43

4.2.1. Kerti medence (piscina) .................................................................................... 43

4.2.2. T-atrium és T-helyiség...................................................................................... 45

4.2.3. A bejárati csarnok............................................................................................. 46

4.2.4. Széles vestibulum ............................................................................................. 47

4.2.5. Atrium tetrastylum............................................................................................ 47

4.2.6. Peristylium rhodiacum...................................................................................... 48

4.2.7. Szimmetrikus tablinum- és oecusfront .............................................................. 48

4.2.8. Lineáris helyiségsor .......................................................................................... 48

4.2.9. Atriummal párhuzamos folyosók ...................................................................... 51

4.2.10. Atriumra merõleges folyosók............................................................................ 52

4.2.11. L-alakú folyosó................................................................................................. 54

5. Az épülettípusok....................................................................................................... 55

5.1. A vitruviusi domus ............................................................................................... 55

5.2. A mini-atriumházak.............................................................................................. 56

4

5.3. A peristyliumházak............................................................................................... 57

5.4. Atipikus alaprajzú házak....................................................................................... 63

5.5. Villák ................................................................................................................... 64

5.6. Paloták ................................................................................................................. 66

6. Statitisztikai elemzések ............................................................................................ 69

7. Az építési fázisok vizsgálata..................................................................................... 74

7.1. Fréjus, Place Formigé ........................................................................................... 74

7.2. Saint-Romain-en-Gal............................................................................................ 75

7.3. Vaison-la-Romaine............................................................................................... 76

8. Kronológiai értékelés ............................................................................................... 77

8.1. Összehasonlítás a pompeii lakóházakkal............................................................... 79

9. Értékelés .................................................................................................................. 80

10. A beépítési rendszer hatása az alaprajzi elrendezésre ............................................ 81

11. Az épületszobrászati elemek stilisztikai vizsgálata és rendszerezése ..................... 87

11.1. Korinthosi oszlopfõk ............................................................................................ 87

11.2. Kompozit oszlopfõk ............................................................................................. 89

11.3. Toszkán oszlopfõk................................................................................................ 90

11.4. Oszlopbázisok ...................................................................................................... 91

11.5. Növényi ornamentika ........................................................................................... 94

11.6. További kõfaragványok ........................................................................................ 96

11.7. Impluviumok ........................................................................................................ 97

11.8. Kõasztalok............................................................................................................ 97

11.9. Kútgyûrûk ............................................................................................................ 98

11.10. Esettanulmányok .............................................................................................. 98

11.11. Építéstechnológiai kérdések............................................................................ 100

11.12. Következtetések.............................................................................................. 104

5

12. A maradványok értelmezése ............................................................................... 105

12.1. A római épülettervezés ....................................................................................... 107

13. Összefoglalás ..................................................................................................... 114

14. Bibliographia...................................................................................................... 121

15. Épületkatalógus .................................................................................................. 148

6

1. Kutatástörténeti áttekintés

A római város- és lakóházépítészet kutatásának elsõ fázisára a rendszertelen ásatás és

gyûjtés jellemzõ, amely kiegészült a XVII.-XIX. századi épület- és erõdítménybontási

munkálatok során tett megfigyelésekkel. Ennek a korszaknak jellemzõ alakja volt az Aix-en-

Province-i Nicholas-Claude Fabri de Peiresc (1580-1637), akinek univerzális érdeklõdési köre

a régészeti tárgyak mellett kiterjedt annak a városnak a történetére is, amelyben lakott és

ennek kapcsán jelentõs gyûjtõmunkát is végzett1.

A római lakóházépítészet rendszeres kutatásának kezdetei a XVIII. század második felében

keresendõek. Ugyan a római épületek iránti tudományos érdeklõdés a XVI. században

megkezdõdött, Vitruvius mûvének újrafelfedezése és nyomtatásban való kiadása nyomán

(elõször 1487 körül2), a döntõ állomásokat mégis Pompeii újrafelfedezése (1748), a

rendszeres ásatások megkezdése (1756) és az elsõ összefoglaló publikációk megjelenése

jelentették3. A legkorábbi használható publikáció F. Mazois könyve (Les Ruines de Pompéi

vol. I-IV, Paris, 1824-38), amely sok olyan megfigyelést tartalmaz, amely azóta elpusztult

vagy túlrestaurált épületekre vonatkozik. A kutatástörténet áttekintése kapcsán érdemes

röviden kitérni F. Mazois egyik mûvére, amely mai szemmel nézve tudományos

ismeretterjesztõ mûnek tekinthetõ. A terjedelmes címû könyv (Le palais de Scaurus ou

description d’une maison romaine – fragment d’un voyage de Mérovir • Rome vers la fin de

la République)4 valójában antik források és a korai pompeii ásatások eredményei alapján írt

fiktív levélregény, de a lábjegyzeteken keresztül követhetõek a mû tudományos alapjai is5.

Jelen tanulmány keretein belül azért ismertetjük röviden, mert a tárgyául szolgáló római

lakóház maradványait sikerült a közelmúltban feltárni6. Csak egy példát ragadtunk ki a

1 Atlas 1996 p. 9-12, mûvének kiadása: Nicolas Claude Fabri de Peiresc - Histoire abrégée de Provence, édité

par Archives du Sud, Aubanel, 19822 Fensterbusch 1991 p.133 A korai pompeii kutatástörténet: Overbeck, Mau 1884, 4. fejezet.4 Elsõ kiadás 1819, itt az 1869-es negyedik kiadást használjuk.5 Mazois saját pompeii megfigyeléseire hivatkozik, lásd lentebb.6 Gros 2001 p. 75. A ház közvetlenül a Via Sacra mellett, a Palatinus lábánál fekszik, és Plinius leírásából

7

könyvbõl: a Mazois-féle (1. ábra) és az ásatási alaprajzok (2. ábra) összehasonlítása rendkívül

tanulságos. Bár Mazois is nagyjából meg tudta határozni domus tényleges helyét, sõt az insula

alakjáról is a valóságoshoz közelítõ elképzelései voltak7, mégis teljesen más az általa

rekonstruált ház, mint a feltárt. Az ásatási alaprajzok a Mazois-féle alaprajz F és I jelû

részeinek felelnek meg. A valóságban az I-vel jelölt ergastulum az alagsorban helyezkedett el8

és az F jelû atrium alépítményét képezte. Az atrium Mazois-féle alaprajza hasonlít az

eredetire, az ergastulum azonban jelentõsen eltér a ténylegestõl. Ez az összehasonlítás jól

tükrözi azokat a nehézségeket, amelyek azokkal a rekonstrukciókkal járnak, amelyek antik

leírásokon alapulnak. Ennek alapján felmérhetõek azok a nehézségek, amelyekkel a

lakóházépítészet kutatásának kezdeti stádiumaiban szembe kellett nézni.

1. ábra: domus Aemilii Scaurii alaprajza Mazois szerint (Mazois 1869, pl. 2)

megtudhatjuk, hogy 14.800.000 sestertiusért cserélt gazdát Kr.e. 52-ben (NH XXXVI, 1).7 V.ö. Mazois 1869, p. 18, 3. lábjegyzet8 Mazois az ergastulumot a konyha és kiszolgáló részek mellett képzelte el (op. cit. p.188).

8

2. ábra: domus Aemilii Scaurii alsó szintje az ergastulummal és az atrium az ergastulum fölötti szinten,

Gros 2001, p.75, fig. 64 és 65

Az itáliai kutatásokkal párhuzamosan Franciaországban is történtek feltárások: 1821-tõl

rendszeres ásatások folynak Alba területén9, az 1840-es évek elsõ felében Rouard nagy

felületeken kutatja Aix-en-Province domusait10, de a régebbi ásatások során nagyon sok

esetben egyáltalán nem készült dokumentáció vagy elkallódott11, s a publikációk egy része

kifejezetten félrevezetõ12. Jellemzõ, hogy A. Février 1973-ban írt cikkében13 nagyon sok antik

forrásra hivatkozik és viszonylag kevés ásatás publikációjára. Az ellenõrzõ ásatásokra

általában kevés lehetõség van, hiszen a korábbi feltárások nagyon nagy pusztítással jártak, s

ráadásul az egykori római települések között ritka az, amelyik nem lakott az ókor óta

folyamatosan. A középkori és ezáltal a városközpontok mai beépítése nagyon gyakran az

ókori szerves folytatása, ami azt eredményezi, hogy épületbontás nélkül nem lehet ásatást

folytatni (3. ábra). A folytonosság egyik szélsõséges példája az Aix-en-Provence-i

Archev•ché udvara, amelynek funkciója a római kor óta változatlan: eredetileg egy domus

(valószínûleg fedetlen) központi helyisége volt. Az azóta eltelt évszázadok folyamán nemcsak

a domus, hanem az egész insula beépítési rendszere megmaradt (4. ábra).

9 Atlas 1996 p. 6610 Rouard 1841, 1842, 184411 Jó példa erre Sautel lyoni kanonok Vaison-la-Romaine-i tevékenysége. 12 V.ö. a lyoni ún. Cybele-szentély, Desbat 199813 Février 1973

9

3. ábra: Senlis római kori és mai úthálózata, Bedon et al. 1988 p.7

4. ábra: Aix-en-Province antik városközpontja az I. sz. végén és a XII. században (vékony vonallal a

jelenlegi épületek körvonala), Fixot et al. 1986 p. 207. fig. 13 és p. 246 fig. 44

A pompeii ásatások történetében a következõ mérföldkõ G. Fiorelli 1861-ben történt

ásatásvezetõi kinevezése volt, amelyen következményeképpen megteremtõdtek az ásatások

tudományos feltételei, legalábbis a kor színvonalán. Ennek a korszaknak az eredménye J.

Overbeck négy kiadást megért könyve14 amely egyéb adatok hiányában sok esetben

megkerülhetetlen mûnek bizonyult. Az építészeti összefoglalások között meg kell említeni A.

Mau tevékenységét is15, aki egyben a pompeii falfestészet periodizációjának alapjait is

lefektette16. A XX. század elsõ felében A. Maiuri munkásságát kell kiemelni, aki hosszú

14 A legrészletesebb kiadás: Overbeck, Mau 188415 Mau 190816 Mau 1882

10

fõfelügyelõsége alatt nemcsak újabb épületeket tárt fel17, hanem igyekezett a körvonalazódó

régészeti problémákat is körüljárni.

A pompeii kutatás fontos állomása volt a dekorációs elemek összegyûjtése18, egyáltalán a

városalaprajz tisztázása és térképi összeállítása19, valamint az egyes lakóházak felmérése,

katalogizálása20 és publikációja a Häuser in Pompeji sorozat keretében. Mivel ezek a

felmérések rendkívül részletesek és idõigényesek, ezért elõször a valamilyen szempontból

fontos épületeket kezdték el feldolgozni21. Ezzel párhuzamosan modern építészeti

összefoglalások is készültek, amelyek közül L. Richardson22, J.-A. Dickmann23 és F. Pirson24

könyveit érdemes elsõsorban kiemelni. Az utóbbi két mû megkerülhetetlen a további kutatás

szempontjából: az összes vonatkozó elõzmény összefoglalását jelentik. A lakóházépítészet

szociológiai vonatkozásait a korábbi próbálkozások után25 A. Wallace-Hadrill26 dolgozta fel.

A korábbi (építõanyagokon és falazási módszereken alapuló) pompeii kronológia27 régészeti

módszerekkel való elenõrzése ugyan már korábban is napirenden volt, mégis az õ nevéhez

fûzõdik a kiegészítõ mélyásatások szükségességének bizonyítása28.

A galliai kutatás a XX. század elsõ felében felélénkült, de színvonaluk nem sokat javult az

elõzõekhez képest. Sok lelõhelyen évtizedekig folytak úgy ásatások, hogy az eredményeket

nem publikálták kielégítõ mértékben vagy a dokumentáció a késõbbiekben elveszett. Vaison-

la-Romaine-ben J. Sautel kanonok 1907 és 1955 között hatalmas felületen végzett

feltárásokat, de az általa közreadott publikációk29 rengeteg tévedést tartalmaznak. A

17 Pl. a Villa dei Misteri-t vagy a Casa del Menandro-t, Maiuri 1931 és Maiuri 193318 Pernice 193819 Corpus Topographicum Pompeianum, II-V, 1979-84 illetve Eschebach 1993 térképmelléklete20 Eschebach 1970 és Eschebach 199321 Pompeii és Herculaneum kutatásának alapvetõ kérdése a házak pontos dokumentációja, amelyet újabban

térinformatikai módszerek segítségével próbálnak megoldani: l. Varone 2005.22 Richardson 198823 Dickmann 199924 Pirson 199925 Például: Packer 197526 Wallace-Hadrill 199427 Richardson 1988 p. 369-38128 Fulford, Wallace-Hadrill 1998 és Wallace-Hadrill 200529 Szerencsére megelégedett a föld kilapátoltatásával és megállt a legfelsõ padlószinteken. Ezzel együtt hatalmas

11

feltárásokat tovább folytató A. Dumoulin és H. Rolland, volt, hogy semmiféle dokumentációt

sem hagyott az utókorra30. Glanum területén az ásatások korai szakaszában (1921-38)

megelégedtek a föld kilapátolásával és fényképek készítésével, s az amúgy is kevés

dokumentáció egy része el is veszett. Gyakran a meghatározónak vélt strukturális elemek (pl.

mozaikpadló) feltárása volt az elsõdleges cél, s volt, hogy a 2. világháború elõtti ásatásokon

lebontották az „oda nem illõ” falszakaszokat. H. Rolland ásatásai 1939 és 1956 között már

valamivel tudományosabban folytak31.

Szerencsére az 1970-es évektõl kezdve nagyon jó színvonalúak az ásatások, problémát csak

a publikációk hiánya jelent. A Saint-Romain-en-Gal-i házak közül például csak egyrõl készült

igényes, önálló publikáció32, a többi esetében csak elõzetes jelentések jelentek meg. A régebbi

ásatások kontrollja sokszor meglepõ eredményeket hozott33.

A hiányokat pótlandó jelent meg 1996-ban a La maison urbaine d’époque romaine en Gaule

narbonnaise et dans les provinces voisines címû – konferenciakötetként kiadott -

összefoglalás34. Az épületjegyzékben35 az alaprajzok (egyébként nem teljes) összegyûjtésén

kívül rövid leírásokat és statisztikai elemzésekhez is felhasználható egységesített katalógust is

találunk. Ugyancsak fontos összefoglalás P. Gros könyve36, amely tágabb összefüggésében

tárgyalja a galliai lakóházak fejlõdését.

A galliai lakóházépítészet kutatásában több irányvonal figyelhetõ meg. Az elsõ a

Mediterraneum partvidékének és az azzal kapcsolatban álló belsõ zónák építészetének

kutatása. A második a romanizáció elterjedésének a vizsgálata, amely szoros kapcsolatban áll

az elõzõ problémakörrel, lévén, hogy a hasonló útvonalakat követ. A harmadik a provinciális

házépítészet jellegezetes helyi vonásainak kialakulása, ami éppúgy magába foglalja az

épületdekoráció, mint az alaprajzi elrendezés változásainak tanulmányozását. Külön

károkat okozott. 30 Bellet et al. 1990 p.7131 Atlas 1996 p. 281-28332 Desbat et al. 199433 Pl. Vaison-la-Romaine: Goudineau 1979, Lyon: Desbat 1998 34 Borgard 199635 Atlas 199636 Gros 2001

12

problémakört képeznek a II.-IV. századi épületek (ezek az erõsödõ társadalmi

differenciálódásnak megfelelõen az igényes, nagyméretû városi házak, villák és az

egyszerûbb házak kontrasztját jelentik), a vidék és a kistelepülések, valamint természetesen az

urbanizáció kutatása, mely utóbbi az összes irányvonalat összefogja.

2. Alapfogalmak meghatározása

A domus háztípus meghatározása, az altípusok elkülönítése

Az alaprajzi értékelés elsõ lépése tehát a típusok (vagyis épületalaprajzok) elemzése. Mivel

az egyes típusoknak elnevezést kell adnunk, ezért mindenképpen át kell tekintenünk a

fennmaradt antik valamint a szakirodalomban használatos elnevezéseket.

A latin nyelvben a lakás céljára szolgáló épületek és épületrészek elnevezésére több

kifejezés is volt. Antik forrásainkban a lakóházakat domusnak vagy insulának hívják, emellett

használatos a taberna, pergula, cenaculum, hospitium és a cryptae kifejezés is. A domus

elnevezés kifejezetten házat jelent, vagyis egy- vagy kétszintes lakóházat, míg az insula ebben

az értelmében többszintes bérházakra vonatkozik37, így a továbbiakban a szónak ezzel a

jelentésével nem foglalkozunk. A többi kifejezés egyértelmûen lakás céljára szolgáló

helyiséget vagy helyiségeket jelent, vagyis nem egész épületet, ennek megfelelõen egy domus

tulajdonlása vagy bérlése a római társadalom csak bizonyos hányadának állhatott módjában,

amit jól tükröz többek között a Satyricon egyik mondata: C. Pompeius Diogenes ex kalendis

Iuliis cenaculum locat, ipse enim domus emit38. Az antik szerzõk a domus kifejezést hasonló

értelemben használják, s Vitruvius a domust mint épülettípust részletesen le is írja. A többi

felsorolt kifejezés közül a taberna a legtágabb értelmû, építészeti értelemben utcára nyíló

helyiséget vagy bérleményt jelent, pontosabb funkció meghatározása nélkül. A hospitium nem

építészeti fogalom, hanem mindenfajta bérlemény jogi összefoglaló neve. A pergula és a

cenaculum ebben az összefüggésben egyaránt utcai bejáratú emeleti helyiséget jelent, míg a

37 Pirson 1999, p. 2138 Petronius 38,10

13

cryptae-nek a teraszon álló ház alsó, földdel érintkezõ (szuterén) szintjét nevezték39.

A fentiekbõl következik, hogy funkcionális szempontból a taberna elnevezés egyfajta

gyûjtõfogalom is, amely a pergula, cenaculum, hospitium és a crypta, mint egyszerû

lakóhelyiségek mellett még a kisebb mûhelyeket és kereskedelmi egységeket vagy mindezek

keverékét is jelenthette40. A taberna ennek megfelelõen úgy definiálható, mint olyan egy vagy

több helyiségbõl álló, kisméretû ingatlan, reprezentatív helyiségek (atrium, alae, peristylium)

nélkül41, amely nem képez önálló épületet.

A domusok – amelyeket a középrétegek és az arisztokrácia lakóházaiként határozhatunk

meg a fentiek alapján42 - alaprajzait Vitruvius mûvében (amely nyilvánvalóan igényes olvasók

számára készült43) két csoportba sorolja: a római lakóházak (Vitr.VI.3.) és a görög lakóházak

(Vitr.VI.7.) csoportjaiba. A leírásokból értesülhetünk arról, hogy a római és a görög

domusnak milyen nevû helyiségei vannak és mi a különbség a kettõ között. A római domus

esetében még a helyiségek méreteit is megadja, ami alapján az épület nagy része

rekonstruálható44. A görög lakóház leírásában Vitruvius viszonylag kevés kifejezést idéz

görögül leírva, ami arra utal, hogy – amennyiben nem a kódexmásolók írták át latinra azokat –

sok görög eredetû építészeti kifejezés már meghonosodott a latin nyelvben a császárkor

elején45.

Ha a vitruviusi definíciókat összehasonlítjuk a régészeti leletekkel, azt látjuk, hogy a nála

szereplõ római domus-típus problémamentesen azonosítható: csak Pompeiiben számtalan

39 Pirson 1999 p. 19-22 és p. 68-6940 A tényleges funkció eldöntésére Pirson „lakhatósági vizsgálatot” javasol. Biztosan lakóhelyiség az a taberna,

ahol ágyhely, lakószobára jellemzõ falfestmény, csatorna vagy larariumnak helyet adó falfülke található (Pirson

1999, p. 53-54.). Természetesen egy ilyen vizsgálatot bármilyen épület esetében elvégezhetõ.41 Gros 2001 p. 82-90, Clarke 1991 p.25, Vitruvius VI.5.1.42 A kérdéshez l. Wallace-Hadrill 1994 p. 105 ff43 Mint a praefatiokban megszólított Imperator Caesar. Több helyen is kiderül, hogy az alsóbb néprétegek

épületeire jellemzõ olcsó és kevésbé tartós szerkezetek (pl. opus craticium - II.8.20) vagy a reprezentatív

helyiségek nélküli lakóházak (VI.5.1.) csak érintõlegesen kapcsolódnak a De architectura tárgyához.44 Nem csak az alaprajzot adja meg, hanem pár helyiség magasságát is. A leírások értelmezését lásd: Knell 1985

p. 145-16545 Az átvétel a peristyliumházak kialakulásával és a hellénisztikus elemek villaépítészetben való megjelenésével

történhetett. Lásd: Mielsch 1987 p. 97-100

14

olyan ház van, amelyre teljesen ráillik a leírás46. A görög lakóház leírása megfelel egy

bizonyos fajta hellénisztikus eredetû háztípusnak, amelynek a legjobb példái Déloson

találhatóak47, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Délos már római befolyás alatt állt, amikor

azokat építették. A délosi házaknál megjelenik az axialitás illetve az alaprajzi szimmetriára

való törekvés, ami korábban nem volt jellemzõ: példaként felhozható a pergamoni Attalos

palotája (5. ábra/A), amelynek az alaprajzi sémája azonos a délosi maison au Trident-nel (B),

de az elõbbinél nem fedezhetõk fel az axialitásra utaló jelek48.

5. ábra: Attalos palotája, Pergamon (A) és a maison de Trident, Délos (B),

Wallace-Hadrill 1994 p.46 fig. 3.11 és 3.12

Van viszont egy problematikus dolog: a feltárt római lakóházak egy részének nincs atriuma,

csak peristyliuma (ezért elvileg csak a vitruviusi görög domus-típusnak felelhetnek meg),

ugyanakkor ezek a házak rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, mint a domusok: nagy

alapterületûek és vannak reprezentációra alkalmas helyiségeik. A római domus-típus

definícióját így ki kell terjesztenünk erre a háztípusra is, vagyis a Vitruvius-féle definíciót

kibõvítjük.

A római domus-típus két változatának modern elnevezése atriumház és peristyliumház.

Feltehetõen a német szakirodalom volt a keletkezési közege ennek a két kifejezésnek. Az

Atriumhaus (angolul: atrium house) és a Peristylhaus (peristyle house) a mai régészeti

46 Pl. Casa di Salustio, Casa di Trebio Valente, Villa dei Misterii, stb.47 Pl. maison des Comédiens, m. aux Frontons, m. au Trident, m. aux Masques: Hoepfner, Schwandner 1994

p.293-297 és Tang 2005 p.237-25748 Wallace-Hadrill 1994 p. 45-46

15

irodalomban sokszor szerepel és nagyon gyakran háztípus és épületrész elnevezéseként

egyaránt. Egy olyan domus esetében, ahol atrium és peristylium egyaránt megtalálható, a két

kifejezést a peristyliumrész és az atriumrész elnevezéseként alkalmazva úgy tûnhet, mintha

két különálló épület összeépítésérõl lenne szó, amit tovább bonyolít az a tény, hogy a nagyobb

pompeii lakóházak ténylegesen két vagy akár több telek összevonásával alakultak ki. A

továbbiakban terminus technicusként alkalmazzuk ezeket, s a domusok két fõ csoportját

jelöljük velük.

Az épülettípus egyes helyiségeinek elnevezése, az azonosíthatóság kérdései

A domus típus helyiségeinek elnevezései – mint már korábban említettük – antik szerzõktõl

(legfõképpen Vitruviustól) származnak, s a régészeti leletekkel való azonosításuk pedig

Mazois-nak és Overbeck-nek köszönhetõen a XIX. században megtörtént49. A kezdeti

azonosítási próbálkozások együtt jártak a helyiségek korabeli fogalmakkal való

értelmezésével is: így lett az atriumból például „Staats- und Repräsentazionsraum50”. Az

ilyenfajta differenciált helyiséghasználat – legalábbis a Kr.u. I. századig bezárólag – bizonyos

mértékben ismert volt a görög lakóházakban a nemek szerinti elkülönítésen keresztül, de

idegen volt a római felfogástól51. A pompeii és herculaneumi leletek tanúsága szerint nem

volt a helyiségeknek állandó berendezése52.

Itt röviden ki kell térni két problematikus részletre. Az elsõ, hogy a helyiségek antik

elnevezései fõként valami tevékenységre és a berendezésre utalnak (pl. cubiculum, triclinium,

tablinum)53, és nem a helyiség formájára vagy funkciójára. Ebbõl következik a második

probléma: nem tudhatjuk, a domus helyiségeinek ténylegesen milyen funkciója volt, mi volt

49 F. Mazois, La Maison de Scaurus, 1819. Ennek nyomán indult meg az a próbálkozás, hogy meghatározzák a

„római standardház” alaprajzát (Overbeck, Mau 1884, p.251. Abb. 135.; Mau 1900, p.244. Abb. 134.). 50 Mau 1908 p. 26151 Wallace-Hadrill 1994 p. 8-1452 Leszámítva a nehéz klinéket.53 Az egyes helyiségnevek etimológiai elemzését illetõen: Dickmann 1999, p.23-48. A magyar szakirodalomban

kevésbé feltûnõ az antik helyiségnevek pontatlansága, mivel - ellentétben az angolszász és a német gyakorlattal -

nem szokás azokat mai kifejezésekkel lefordítani.

16

egyáltalán a lakóhelyiségek használatának szociológiai háttere54. A régészeti adatok alapján

elmondható, hogy a berendezésük alapján elnevezett helyiségek funkciója nem határozható

meg. A cubiculum kifejezés például arra utal, hogy a helyiségben feküdni szoktak (ubi

cubabant cubiculum – ubi cenabant cenaculum vocantur55), vagyis egy ágynak be kell férnie.

Ez egy annyira általános feltétel, hogy minden helyiség megfelel neki, amely mindkét

irányban 180-200 cm-nél nagyobb oldalhosszúságú. Ugyanakkor a források kapcsán azt

látjuk, hogy minden elképzelhetõ tevékenység ûzhetõ egy cubiculumban56. Hasonló

univerzális elnevezés a conclave és a cella, bár az utóbbi inkább a rabszolgákkal kapcsolatos

helyiség57.

A balneum, latrina és culina kifejezések problémamentesnek tekinthetõek, mivel ezeknek az

építészeti kilakítása és funkciója összefügg. A tablinum egyszerûen felismerhetõ Vitruvius

alapján: az atrium hossztengelyében kell, hogy legyen, de funkcióját tekintve bizonytalanok a

források58.

A cenaculum szó kettõs jelentésû: a korábban említett emeleti bérlemény mellett – nevébõl

adódóan – lakomázó- vagy étkezõhelyiséget jelent. Az utóbbihoz hasonló jelentésû a

triclinium is, bár a kifejezést használták a szabadban felállított klinékre is59. A továbbiakban a

cenaculum kifejezést a nagyméretû reprezentatív helyiségek re vonatkozóan használjuk.

Az oecus Vitruviusnál olyan helyiséget jelent, amely a peristylium zónájában található és

valamilyen hellénisztikus elõképre visszavezethetõ kialakítású60, különösen, hogy típusai

(oecus corithicus, o. aegypticus, o. cyzcenus, o. rhodiacus) görög elnevezésûek. Az egyes

helyeken szereplõ hasonló kialakítású tricliniumok említése (triclinium cyzecenum, triclinium

corinthium) arra utal, hogy azok berendezése és használati módja megegyezhetett az

oecusokéval61. Az exedra a római auktoroknál olyan helyiséget jelent, amely kerthez

54 Dickmann 1999, p. 41-48.55 Varro: De lingua latina 5, 16256 Dickmann 1999 p. 26-2957 Dickmann 1999 p. 24 és 2958 Dickmann 1999 p. 29 és különösen a 68. lábjegyzet59 A cenaculum elképzelhetõ, hogy a császárkor elején megjelenõ gazdagon díszített helyiségekre vonatkozik.

Dickmann 1999 p. 3060 Vitr. VI.3.8-11 és VI.7.361 Vitr. VI.7.3 és . VI.3.9

17

kapcsolódik, hosszoldalán széles nyílása van és székekkel valamint klinékkel van

berendezve62. A diaeta kifejezés egyértelmûen helyiségcsoportra vonatkozik, de pontosabban

nem határozható meg építészeti jelentése, s ráadásul a Kr.u. I. század vége elõtt csak

szórványosan említik.

A peristylium (vagy peristylia) leginkább Varro és Vitruvius mûveiben szerepel, érdekes

módon Plinius villaleírásaiból hiányzik. Úgy tûnik, hogy a kifejezés nem honosodott meg

teljesen a latin nyelvben és sokszor az ambulatio illetve a porticus szavakat használják

szinonímájaként. Vitruviustól tudjuk, hogy négy oldalán oszlopsorral – vagyis porticusszal -

körülvett udvart jelent. Eredete – a palaestrához hasonlóan – a hellénisztikus

középületépítészetben keresendõ63.

Az atrium elnevezés fõként Varro és Vitruvius alapján értelmezhetõ64, leírásuk alapján

megfelel az itáliai házak bejárati csarnokának, amely egyben az épületrész központi helyisége.

Az atriummal kapcsolatosan több probléma is van. Az elsõ a helyiség eredetének kérdése:

ugyan Vitruviustól tudjuk, hogy nem görög eredetû65, amit Varro (egyébként hibás)

nyelvészeti levezetéssel is alátámaszt66, s a leggyakrabban használt „atrium tuscanicum”

elnevezés alapján egyenesen biztosnak tûnik etruszk eredete, mégis szükséges volt a fentiek

régészeti kontrollja. Az etruszk lakóház- és sírépítészet alapján igazolható az etruszk eredet67,

s az is, hogy az atriumos lakóházak már a Kr.e. V. században megjelennek Itáliában, pl.

Marzabotto, Acquarossa vagy Rosella városokban68. A legutóbbi adatok szerint Pompeiiben

is legalább a Kr.e. IV. századtól jelen vannak az atriumházak69.

Az eredetkérdésnek van építészeti része is: két fõ elmélet létezik az atrium keletkezésének

magyarázatára. Az egyik elmélet szerint az atrium eredetileg udvar volt és késõbb fedték le70,

62 Dickmann 1999 p. 34, Vitruvius leír egy hellénisztikus változatot :VI.7.3-463 Vitr. VI.7.3 és Dickmann 1999 p. 35-3764 Varro: De lingua latina 5,161 és Vitr. VI.3.1; VI.5.165 Vitr. VI.1.66 De lingua latina 5.16167 Boethius 1978 p. 85-9468 Gros 2001 p. 34-38, Nielsen 1997, Mansuelli 196369 de Haan et al. 2005, összefoglalás: p. 253-25570 A cosai házak alapján, v.ö. Brown 1980 p. 63-66 és fig. 81-83

18

míg a másik elmélet szerint egy fedett épületegységet osztottak egyre több részre71 és annak

központi helyisége az atrium72. Azért fontos ennek eldöntése, mert ez alapján lehet értelmezni

azokat a – jellemzõen kis méretû – házakat, amelyekben nincs atrium, csak egy központi

helyzetû közlekedõ helyiség. Az atrium jelentésének elemzése kapcsán világossá vált, hogy az

atrium kifejezés nemcsak közlekedõt, hanem egyben reprezentatív helyiséget is jelent73, míg a

cavum aedium sokkal általánosabb jelentésû74. Az utóbbihoz hasonló jelentésû a medianum

is, bár ez utóbbi biztosan olyan helyiségre értendõ, amely építészeti kialakítását tekintve

egyáltalán nem hasonlít az atriumhoz75, míg a cavum aedium az atrium szinonímájának is

tekinthetõ.

A második problémakör az atriumok tipológiája. Ugyan Vitruvius ötféle atriumot is

megad, úgyis mint: displuviatum, testitudinatum, tuscanicum, tetrastylon és corinthium76,

ezeknek az azonosítása nem mindig egyszerû feladat77. Az atrium displuviatum és tuscanicum

közti különbség – mivel a tetõszerkezet és rendszerint a falak is elpusztultak - régészetileg

talán csak az impluviumok különbözõ mélységén keresztül fogható meg78.

Az atrium testitudinatum Pompeiiben azonosítható: azok a pompeii atriumok, amelyeknek a

szélessége nagyobb, mint a mélysége és nincsenek mellettük oldalsó helyiségek, nagyon nagy

valószínûséggel ilyenek79. Az atrium tetrastylum ugyancsak egyszerûen azonosítható, de az

atrium corinthicum végeredményben a peristyliummal azonos, hacsak nem olyan építészeti

kialakításra gondolunk, mint az oecus corithicus esetében.

A reprezentatív és egyéb (pl. kiszolgáló) helyiségek azonosítása azért fontos, mert csak azok

alapján lehet a domus használatát, a helyiségkapcsolatok jelentõségét feltérképezni. Az

71 Ami a korai etruszk sírok alapján logikus lenne, v.ö. Tomba dei Volumni, Boethius 1979 p. 80 fig. 7272 Richardson 1988 p. 382-38373 Gross 2001 p. 24-25, Dickmann 1999 p. 49-5274 Dickmann 1999 p. 37-3975 Richardson 1988 p. 23176 Vitr. VI.3.1-377 Richardson 1988 p. 386-38778 Az atrium displuviatum létezése ezzel együtt bizonyítottnak tekinthetõ, pl. a Tomba dei Mercareccia etruszk

sír is azt utánozza: Boethius 1979 p. 90 fig. 8979 de Haan et al. 2005 p. 255

19

alábbiakban látni fogjuk, hogy vannak építészetileg megfogható helyiségcsoportok, alaprajzi

részletek, de azoknak a valódi funkciója ismeretlen.

Ennek folyománya, hogy a domus „minõsége” - Wallace-Hadrill szóhasználatában „grand /

humble probléma”80 - nem határozható meg egyértelmûen. Erre jó példa az ún. „mini-atrium-

house”81 fogalma, ami az olyan kisméretû, szegényes díszítésû atriumházat jelentene,

amelyben megtalálható az atrium, ala és a tablinum (pl. Casa del Principe di Napoli, VI, 15, 7-

8), de nem alkalmas „reprezentációra”. Azt azonban, hogy létezik olyan határvonal, amely

mentén meg lehetne különböztetni a „reprezentatív” és a „nem reprezentatív” atriumházakat,

kritikával kell fogadni, mivel Vitruvius állítása szerint akinek nincs rá szüksége, annak nem

kell „magnifica vestibula nec tablina neque atria”82, vagyis ezek az épületek mindenképpen a

domus kategóriába tartoznak. A mini-atriumház kifejezést a továbbiakban terminus

technicusként fogjuk használni, kizárólag építészeti fogalomként: az egyszerû atriumházakat

értjük alatta, amelyek csak az atriumból és az azt körülvevõ helyiségekbõl állnak.

Az atriumház alaprajzi kritériumait a régészeti azonosításhoz a következõképpen lehet

összefoglalni: a legfontosabb az atrium vagy cava aedium megléte, tehát az alaprajzon kell

lennie egy olyan, viszonylag nagyméretû fedett központi helyiségnek83, amelybõl kisebb

helyiségek nyílnak, és lehetõség szerint az impluvium vagy a vízelvezetés nyomai84

megtalálhatóak benne. Ha az atrium bejáratánál kétoldalt megtalálható két cubiculum, illetve

ha ala is kapcsolódik hozzá, akkor az már biztosan azonosítható. Az ala mint kifejezés csak

Vitruviusnál szerepel ebben az értelemben, s úgy tûnik, hogy terminus technicusként

használja az atrium két kiszögellésére85. További feltétel, hogy legyen egy atriumhoz

csatlakozó, tablinumként vagy tricliniumként meghatározható helyiség is. Az atriumházakhoz

általában tartozik peristylium, de az azonosításnál figyelni kell arra, hogy ha az alaprajz csak

részlegesen ismert, akkor a peristylium csak akkor tartozhat atriumházhoz, ha megvan az

80 Wallace-Hadrill 1988 p.55. és Wallace-Hadrill 1994 p. 38 ff81 V.ö. Clarke 1991 p. 2582 Vitr. VI.5.1.83 Az atrium definíciójáról valamint az atrium és a cava aedium fogalmak közötti különbségrõl bõvebben:

Dickmann 1999, p. 49-52.

84 Az atrium testitudinatum esetében is kell lennie valamilyen vízelvezetésnek (Vitr. VI.3.2.).85 Dickmann 1999 p. 38-39

20

atriumrész is. Az atrium mellett a másik jellemzõje az atriumháznak az axialitás86. Ez a

hossztengely körüli szimmetria az egész épületre, vagy - komplexebb lakóházaknál - gyakran

csak az atrium környezetére vonatkozik. Az is elõfordul, hogy csak az atriumból nyíló ajtókat

helyezik el szimmetrikusan, míg a kapcsolódó helyiségek különbözõ méretûek és eltérõ

funkciójúak.

Azért van szükség ilyen feltételrendszerre, mert vannak olyan egyszerûbb épületek,

amelyeknek az alaprajza atriumház-részletre hasonlít, de biztosan nem az87; illetve a

peristyliumházaknak is lehetnek olyan részletei, amelyek az atriumházéra emlékeztetnek.

A peristyliumház fõ jellegzetessége, hogy nincs atriuma: a központi helyisége peristylium,

s ahhoz kapcsolódik a többi helyiség (Vitruvius VI.7.)88. Az olyan összetett alaprajzú épületek

esetében, mint a pompeii Casa del Fauno (VII,12,2/5) beszélhetünk ugyan peristyliumrészrõl

és atriumrészrõl, de – mint a fentiekben már utaltunk rá - ez nem jelenti azt, hogy az épület

két külön házból áll, hiszen van atriuma, tehát atriumház, amelyhez peristylium tartozik.

A római peristylium (vagyis az atriumház peristyliumrészének) elõképei – úgy tûnik – a

középületépítészetben keresendõk89. Ezzel ellentétes a hellénisztikus peristyliumházak

kialakulása, amelyek követhetõnek tûnõ módon a pastas-házból fejlõdtek ki90, a hellénisztikus

palotaépítészetet követve. A kettõ közti különbség építészetileg úgy fogható meg, hogy míg a

palaestrák alaprajza egyszerû, általában egy reprezentatív kialakítású helyiségük van (6.

ábra/1-2), addig a hellénisztikus palotákban a lakóházak összes helyisége megtalálható91, a

86 A lakóépületeken belüli szimmetria fontosságának Vitruvius egy külön fejezetet szentel (Vitr. VI.2.).

Bõvebben: Dickmann 1999, p. 69-73. Ezzel együtt nem mindig valósul meg.87 Példaként megemlíthetõ a Bibracte közelében lévõ Arleuf - Les Raviers-ban található, a Kr.u. II. században

épült B épület (L. Olivier, Le Haut-Morvan romain, Dijon,1983, p.188.).88 A görög lakóházépítészet kapcsán kijelenti, hogy mivel a görögöknek nincs szükségük atriumra, ezért nem is

építenek (Vitr. VI.7.1.), majd felsorolja a görög lakóház részeit, mind a latin, mind a görög kifejezéseket

megadja (Vitr. VI.7.1-6.), hozzáfûzve, hogy ezek a kifejezések a két nyelvben nem azonosak (Vitr. VI.7.5.).

Ezek alapján elkülöníthetõk a csak a római lakóházakra jellemzõ helyiségek, de mindenképpen kritikával kell

kezelnünk a De Architecturának ezt a fejezetét, mivel úgy tûnik, a leírás sokkal inkább egy idealizált

hellénisztikus palotára vonatkozik, mintsem a görög „standardlakóházra” (Raeder 1988, p.386.). 89 Zanker 1979, p.467., Wallace-Hadrill 1988, p.50. és p.8290 Pl. a priénéi 33. ház: Hoepfner, Schwandner 1994 p. 22591 Pl. a verginai palota: Lawrence 1996 p.185-186 és fig. 319

21

görög lakóházakra jellemzõ elkülönítés (gynaikonitis/andronitis) mellett. A korai római

domusokban a peristylium átvételével nem jár együtt a peristylium körüli helyiségsorok

megjelenése (ez utóbbi a köztársaságkor végén kezdõdik el).

A hellénisztikus lakóházak fejlõdésében megjelenik az axialitás: a Kr.e. II. századra

keltezhetõ cyreneikai Ptolemais oszlopos palotája (6. ábra/3), jó példa az axiális háztípusra,

amelynek elõzményei Déloson is látszottak92. P. Gros nem alaptalanul állítja párhuzamba a

pompeii Casa del Fauno-val: nagyon sok alaprajzi elemük azonos93. Az axialitás és a

szimmetria megjelenése, úgy tûnik, hogy a római terjeszkedéssel párhuzamos94.

6. ábra: Peristyliumos hellénisztikus épületek: 1. priénéi gymnasion 2. délosi gymnasion (Gros 2001

92 Az eredeti publikáció: G. Pesce – Il palazzo delle Colonne in Tolemaide di Cireneica, 1950. A palota

keltezése sokáig bizonytalan volt, de az épületplasztikai elemek alapján úgy tûnik, a Kr.e. II. század végén

építették: Lauter 1971 p.149-15093 Gros 2001 p. 46-5294 Meyer 1999 p.117-121. Külön figyelmet érdemel a 13. ábrán látható diagram, amely szerint a vestibulum-

peristylium-triclinium útvonal a társadalmi kapcsolatok különbözõ szintjeit is jelzi.

22

p.48 fig. 32) 3. Ptolemais, Palazzo delle Colonne (Lauter 1971 p. 150 fig. 1)

A helyiségek funkcionális értelmezése

A korábbiakban már láthattuk, hogy a helyiségek elnevezései honnan származnak és, hogy

az elnevezések tényleges jelentése általában nincs kapcsolatban az építészeti kialakítással. Ez

azt is jelenti egyben, hogy ha egy épület alaprajza nem felel meg a vitruviusi házalaprajznak,

akkor – elméletileg – nem is lenne szabad ugyanazokat a kifejezéseket használni, hiszen

Vitruvius a helyiségeket egymáshoz viszonyított helyzetük alapján definiálja. Vagyis

példának okáért nem lehet tablinum az a helyiség, amely nem az atriumból nyílik.

A következõ problémát a helyiségek használati módjának megértése jelenti. Míg

Pompeiiben a bútorozás és a használati tárgyak elhelyezkedése legalább arra választ ad, hogy

a Vezúv kitörésekor éppen milyen tevékenység folyt egy adott szobában95, addig egy galliai

épület esetében – ahol akár az alaptestek felsõ síkjáig is elpusztulhattak a szerkezetek– semmi

ilyesmire nem lehet számítani. A freskók, igényesebb padlóburkolatok és épületplasztikai

elemek alapján ugyan lehet látni, hogy melyek voltak a reprezentatív helyiségek, mégis ezek

felderíthatõsége – legalábbis a galliai anyag esetében - rendkívül korlátozott. Ennek egyik

oka, hogy kevés épületben maradtak meg in situ a freskók, a másik oka, hogy nagyon sok

alaprajz töredékes. A „reprezentatív” helyiségek meghatározása mindazonáltal közvetett

módon lehetséges, hiszen egy helyiség mérete, kialakítása vagy helyzete alapján az

eldönthetõ.

Az épületek használatának szociológiai hátterérõl még annyit sem tudhatunk, mint a Vezúv

melletti városok esetében. Nem tudjuk, hogy voltak-e zárható helyiségek, vagy, hogy a

mindennapi élet fõ helyszínei hol voltak. Még a házak tulajdonosairól sem lehet mindig túl

sokat tudni: az epigraphiai bizonyítékok szinte mindenhol hiányoznak: olyan helyeken is,

mint Saint-Romain-en-Gal vagy Bibracte. Ugyanakkor vannak bizonyítékaink arra

vonatkozóan, hogy a lakóházak tulajdonosai milyen körökbõl kerültek ki: az egységes méretû

városi mini-atriumházak a veteránok letelepítéséhez kapcsolhatóak. Az elsõ colonia Narbo

Martius volt (Kr.e. 118 és Kr.e. 45), azt követte a Caesar vagy a triumviratus más tagjai által

alapított Arelate, Lugdunum, Arausio, Baeterrae (Béziers), és Forum Iulii. A colonusok

95 Mint például a herculaneumi Casa a Graticcio esetében: Maiuri 1958 p. 407-420

23

származási helye is megállapítható: nagyrészt Közép- és Észak-Itáliából jöttek. A névanyag

alapján a városi települések lakosságának csak 6-13 százaléka volt bennszülött (galliai),

miközben vidéken fordított volt a helyzet96. A nagy alapterületû házak egy része olyan

településen található, amelynek vagy csak latin joga volt (Vaison-la-Romaine97) vagy még az

sem (pl. Bibracte), így nagyon nagy valószínûséggel a bennszülött arisztokrácia tulajdonában

lehettek98.

3. Az elõzmények áttekintése

A helyi elõzmények

A római domus-típus Itáliában fejlõdött ki, így közvetlen helyi elõzményei nincsenek, de

ugyanakkor a római hódítást megelõzõen is ismertek voltak a térségben a mediterrán típusú

urbanizáció alapelvei99. Ez a görög kolonizációnak köszönhetõ, amelynek kezdeteit Marseille

alapításának idõpontja (Kr.e. 600 körül) jelenti. Az utóbbi évek kutatásainak köszönhetõen

egyre többet tudhatunk meg nemcsak a nagyobb városokról, hanem a körülöttük létrejött

másodlagos települések hálózatáról is100.

A városi görög lakóházak alaprajzai adott idõszakon és területen belül viszonylag

egységesek. Ez a viszonylagos egységesség a késõ-klasszikus kori szélsõséges

„standardizálástól” (pl. Olynthos)101 a hellénisztikus kori alapformák változatos

kombinációjáig terjed (mint pl. Délos esetében)102.

A tipizálódás kialakulásának egyik alapfeltétele az orthogonális utcarendszer vagy

legalábbis az insuláknak valamilyen rendszere, ami a dél-galliai másodlagos településeken

nagyon sok esetben megfigyelhetõ103. Az épülettípusok közül a pastas-ház illetve annak

96 Pelletier 1991 p. 29-3197 Civitas Vasio Vocontiorum, Bedon et al. 1988 p.252-253 98 Paunier et al. 2002 p.284-28599 Février 1973 p. 6-13100 Paunier et al. 2002 p.273101 v.ö.Hoepfner, Schwandner 1994102 Tang 2005 p. 29-65103 Février 1973 p. 7-13

24

derivátumai meglehetõsen sokáig megtalálhatóak: van egy egy olbiai ház, amely Kr.e. 40-30

körül épült104 (7. ábra). Létezik mellettük egy egyszerû helyi épülettípus is, amelynek

ugyanúgy van déli tájolású udvara, mint a pastas-háznak, de a porticus és az andron viszont

hiányzik: az alább bemutatott arlesi példa105 a Kr.e. IV. és II. század között alakult ki (8.

ábra).

Több hasonló házat ismerünk Orange-ból. Mind a négy alábbiakban felsorolt épület a

pastas-ház alaprajzi sémáját követi, építésük ideje egységesen Kr.e.10 és Kr.u. 10 közöttre

tehetõ, alapterületük 450 m2 körüli. A maison de Clodivs (9. ábra) udvarát az északi oldalon

porticus szegélyezi, onnan nyílik az andronnak megfelelõ T-alaprajzú helyiség. A porticusnak

az andron bejáratával egybeesõ szakasza a többitõ eltérõ oszlopokon állt, vagyis minden

valószínûség szerint rhodiacum kialakítású106. A maison au Brasero (10. ábra) nemcsak

lakóház, hanem kézmûipari vagy mezõgazdasági rendeltetésû lehetett, de az alaprajzi séma

nagyon hasonló: itt is az udvar északi oldalán van a porticus és néhány feltételezhetõen

lakófunkciójú helyiség107. Az E3 jelû ház108 keleti része ugyancsak a pastas-háztípusra

emlékeztet, míg nyugati fele udvar köré szervezett helyiségekbõl áll (11. ábra). Az udvar jelen

esetben közlekedõként funkcionál.

Az E1 ház érdekes alaprajzi megoldást mutat (12. ábra): a ház nyugati felében található

udvart nem porticus határolja északi irányból, hanem egy atriumszerû impluviumos helyiség

(e). Ez az atrium – vagy inkább cava aedium - közlekedõként szolgál a körülötte lévõ 5

nagyobb helyiség között, s a megoldás nagyobb épületmélységet tesz lehetõvé, mint a lineáris

porticusos közlekedõ alkalmazása.

Az udvar köré szervezett helyiségekbõl álló épület típusa a Kr.e. II. században már biztosan

megjelenik, talán legkorábbi képviselõje a Kr.e. 175 és 125 között épített lattarai maison •

104 Atlas 1996, p. 140-141105 Sintes et al. 1987, p. 24-31 és p. 41, Gallia Inf. 1990 p. 141-143. Az úthálózat és a ház alaprajza mediterrán

hatást mutat, míg az alkalmazott építõanyagok (szárazon rakott kõalapozás, vályogfalak, falak és padlók

felületképzése) a helyi hagyományokat követik.106 Atlas 1996 p. 238-239107 Atlas 1996 p. 244-245108 Atlas 1996 p. 274-275

25

cour109 (13. ábra). Ez az alaprajzi elrendezés a hellénisztikus peristyliumház-típus átvételét

jelzi. A Kr.e. I. század elejérõl számos példáját ismerjük ennek a háztípusnak: a legjobban

dokumentáltak közé tartozik a glanumi maison des Antes (maison VI)110 és a maison des Atys

(maison VIII)111 (14. ábra) illetve az ensérune-i maison A (insula X, 15. ábra)112. Ezek a

házak 400-600 m2 körüli méretûek.

A peristyliumház leegyszerûsített változatát képviseli a glanumi maison de Sulla (maison

XII, 14. ábra)113. A négyzet alakú udvarhoz nem tartozik peristylium, a helyiségek két

épületszárnyban vannak elhelyezve, amelyek egymás mellett lévõ udvarra nyíló helyiségekbõl

állnak. A ház belsõ dekorációja jó minõségû, egyik igényes mozaikpadlója (a C helyiségben)

a tulajdonos C. Sulla nevét is megörökítette, falait a pompeii 2. stílusnak megfelelõ freskók

díszítették114, vagyis a dekoráció egyértelmû római hatást mutat.

Eddigi adataink szerint a római domus típus csak a caesari hódítás idõszakban jelenik meg,

bár egyes elemeit – a falfestményeket, a mozaikokat, az épületplasztikai elemeket115 és talán

az impluviumot116 – már korábban átveszi a helyi építészet.

Természetesen az egykori Gallia Transalpinán kívül esõ területeken nem is várhatunk mást,

de még a déli részen sem ismerünk Kr.e. 50-nél korábbi domust. Ennek több oka is van: már

utaltunk rá, hogy a térség városai nehezen kutathatóak, maga a kutatás sokáig nem volt

rendszeres, illetve, hogy a romanizáció csak a köztársaságkor végén kezdõdött meg (ennek

egyik bizonyítéka, hogy a középületek építése is akkor kezdõdött)117 és a császárkori

109 Garcia 1996110 Atlas 1996 p. 290-295, de Voort 1992, Rolland 1946 p. 77-92111 Atlas 1996 p. 296-299, Rolland 1946 p. 98-104112 Gallet de Santerre 1968, Vatin 1971113 Gros 2001 p. 146-147, Atlas 1996 p. 313, Roth-Conges 1985, Rolland 1958 p. 120-129, Rolland 1946 p.

118-128114 Barbet 1990 p. 113-128115 van de Voort 1991 p. 5-7116 Az impluvium egyik korai példája Ensérune-bõl került elõ, bár a maradványok rendkívül rossz állapotúak:

Gallet de Santerre 1968 p. 47-48 és p. 56. A ház szabálytalan alaprajza az egyszerû peristyliumházakéra

emlékeztet.117 A monumentális építészet megjelenése egyértelmûen az Augustus-korra tehetõ (pl. Nîmes központjának

kiépítése). Egy régebbi összefoglalás a középületek megjelenésérõl: Ward-Perkins 1970.

26

építkezések gyakran teljesen tönkretették a korábbi maradványokat118. A fentiekben

bemutatott épületek – de leginkább Glanum - példázzák a legjobban, hogy a római domus-

típus nem volt jelen a térségben a Kr.e. I. század elsõ felében.

Ezek után joggal merül föl a kérdés, hogy a késõbbi galliai római lakóházépítészetben

megjelennek-e a helyi elõzmények. A válasz mindenképpen igen. A pastas-ház túlélését már

követhettük a fentiekben, de egyúttal meg kell állapítanunk, hogy a további fejlõdésben nem

játszik szerepet, annak ellenére, hogy egyes vélemények szerint bizonyos elemei megjelennek

a nagyobb lakóházaknál119. Az udvar körüli helyiségekbõl álló háztípus (itt szándékosan

kerüljük a peristyliumház elnevezést) viszont széles körben elterjed. Az alábbiakban látni

fogjuk, hogy milyen típusai vannak és hogyan befolyásolja a római lakóházépítészetet.

7. ábra: Olbia, insula VI, Atlas 1996, p. 142

8. ábra: Arles, Jardin d’Hiver, Sintes et al. 1987, p. 24

118 Bedon et al. 1988 p. 14-18119 Gros 2001 p. 144-145

27

9. ábra: Orange, Saint-Florent, maison des Clodivs (A1), Atlas 1996 p. 239

10. ábra: Orange, Saint-Florent, maison au Brasero (B1), Atlas 1996 p. 245

28

11. ábra: Orange, Saint-Florent, maison E3, Atlas 1996 p. 275

12. ábra: Orange, Saint-Florent, maison E1, Atlas 1996 p. 268-269

29

13. ábra: Lattara déli részlete, Garcia 1996, p. 144, fig .1

14. ábra: Glanum a Kr.e. I. század végén, Gros 2001 p. 146 fig. 146

30

15. ábra: Ensérune, insula X, maison A, Gallet-Santerre 1968, pl. II

A domus háztípus Itáliában

A fentiekben már megállapítottuk, hogy az atriumos domus-háztípus etruszk eredetû, Itália

északi részén már a Kr.e. V. században megjelenik, s Pompeiiben is legalább a Kr.e. IV.

század óta ismert. Az alábbiakban röviden áttekintjük a fejlõdés állomásait.

A mi szempontunból fontos állomás a peristylium átvétele volt a lakóházakban. A Kr.e. II.

század folyamán (a hagyományos kronológia szerinti tufa-periódusban) Pompeiiben több

házat jelentõsen kibõvítettek. A bõvítés módja a lehetõségektõl függött: egyes házakat a

szomszédos ház megszerzésével kétatriumossá alakítottak (pl. Casa dei Labirinto - VI,11,9-10

vagy a Casa del Centenario - IX,8,1-6), más házakat a hortus területének rovására bõvítettek

(pl. Casa del Principe di Montenegro -VII,16,12-13 vagy a Casa del Marinaio - VII,15,1-2).

A változásokat többféleképpen lehet értelmezni: az egyik feltevés szerint a magánélet és a

közélet helyszíneinek szétválasztása céljából volt szükség a két központi helyiségre. Ilyenfajta

elkülönítés azonban nem volt a római lakóházakban, amit egyfelõl az antik szerzõk igazolnak:

Vitruvius szerint a nemek közti elkülönítés (gynaikonitis, andronitis) csak a görög lakóház

sajátossága120. A korábbiakban már láttuk, hogy a helyiségeknek nem volt állandó

berendezése, így azt is feltételezhetjük, hogy állandó használati módja sem121.

Maga az atrium-peristyliumház típusa (16. ábra) nem pompeii találmány, Észak-Itáliában

már a Kr.e. II. század elején megjelenik. A Vulciban feltárt Casa del Cryptoportico alaprajza

teljesen kiforrott megoldásokat mutat, s a hozzá tartozó többhelyiséges fürdõ az akkori

pompeii magánfürdõknél sokkal komplexebb122. Úgy tûnik, az észak-itáliai

lakóházépítészetben az atrium egyáltalán nem olyan egyeduralkodó szerepû, mint a pompeii

építészetben, sokkal nagyobb jelentõsége van a peristyliumok vagy porticusok és a

fogadóhelyiségek rendszerének, az északi épületek esetében biztonsággal kimutatható az

atrium teljes visszaszorulása a Kr.u. I. század közepén123.

120 Vitr.VI.7.2121 Dickmann 1999, p.52 -69122 Gros 2001 p. 59-60123 Gros 2001 p. 93-102 és George 1997 p. 6

31

16. ábra:Itáliai házak a Kr.e. II. századból: Casa del Cryptoportico (Vulci) és domus (Alba Fucens),

Gros 2001 p. 59 fig. 45, Balty 1986 p.25 fig.2

Annak ellenére, hogy Pompeiiben az elsõ nagy, kétatriumos lakóházak a Kr.e. II. század

elején megjelennek, az atriumok és az azokat körülvevõ helyiségek igényes kialakítása -

oszlopok, travertinpárkányok vagy a drágább padlóburkolatok alkalmazása - csak a Kr.e. II.-I.

század fordulóján válik egységessé, s együtt jár a peristylium széleskörû elterjedésével: még a

legkisebb házakban is megpróbáltak legalább egy peristyliumrészt vagy porticust és egy kis

kerti tricliniumot építeni124. A legelterjedtebb megoldás az volt, hogy az atriumrész

tengelyében a tablinumhoz kapcsolódó hortusban építették meg a peristyliumot, amelynek a

zónájában kezdetben nem létesítettek lakóhelyiségeket125. A tablinum új szerepet kapott:

nemcsak az atriumhoz tartozó fogadóhelyiségként, hanem a peristyliumrész bejárataként is

funkcionált126, a tablinum melletti kis folyosó127 - megjelenése ennek a két funkciónak az

124 Dickmann 1999, p. 127.ff.125 Ez lenne a középületektõl való eredeztetés bizonyítéka.126 Dickmann 1999, p.157-158127 Vitruviusnál andronként szerepel (VI.7.5) amit Mau is átvett (Mau 1908 p. 266), de mivel ez a kifejezés

elsõrsorban a hellénisztikus lakóház egyik helyiségét jelöli, ezért a folyosó megnevezésére a továbbiakban nem

32

ütközésére utal. Az egyre sûrûbb beépítés miatt a házak bõvítésénél különbözõ

engedményeket kellett tenni a helyiségméretek vagy az axialitás rovására128. A Casa di

Sallustio utolsó építési periódusának alaprajzán (17. ábra) jól látható ez a változás: megjelenik

a tablinum melletti folyosó, valamint tricliniummal ellátott peristyliumot zsúfolnak be az

atriumrész mellé.

17. ábra:A Casa di Sallustio elsõ és utolsó építési fázisa, Richardson 1988 p. 109 fig. 12-13

A peristyliumot a domusokban elsõsorban nem lakóhelyiségek létesítése céljából építették,

ezt igazolja, hogy kezdetben csak egy triclinium vagy exedra kapcsolódik hozzá, csak a

késõbbi fázisokban kezdik el cubiculumok építését. A kora-császárkortól azonban egyre

inkább elõtérbe kerül a peristyliumrész: a peristyliumhoz tartozó triclinium nagyobb

alapterületû, mint a tablinum; a peristylium körül több lakóhelyiség van, így az atrium csupán

elõtere a peristyliumnak, mivel az atriumhoz kapcsolódó hagyományok (pl. salutatio)

visszaszorulnak; vagy a megváltozott életmód miatt egyre kevésbé van szükség atriumra129.

Ez a folyamat több fázisra bontható, ugyanis a peristylium megjelenése után a következõ

állomás a tablinum funkciójának megváltozása, ami abban nyilvánul meg, hogy a tablinum

hátfalát, amelyen korábban csak ablak volt, ajtóval látják el, így átjárható lesz, s az ajtók

nyitásától függõen az atriumrészhez vagy a peristyliumrészhez lehet sorolni130. A császárkor

használjuk.128 Dickmann 1999, p.125-126129 Richardson 1988, p. 318-322130 Dickmann 1999, p. 151-154

33

kezdetén indul el az a tendencia, hogy az épületek hossztengelyét hangsúlyossá kívánják

tenni, s ennek érdekében lehetõvé teszik a bejárattól a hátsó kertig vagy peristyliumig az

akadálytalan áttekintést (Durchblick)131. Ennek folyománya a belsõépítészeti eszközök és a

berendezés megváltoztatása is: a korábban a hossztengelyben elhelyezett kútgyûrûket

(putealia) párosával, kétoldalt állítják fel és csak dekoratív elemként használják132. Ahogy a

mindennapi élet színtere egyre inkább a peristyliumrész lesz, úgy a peristylium körüli és arra

nyíló helyiségek elrendezése, berendezése illetve homlokzati kialakítása is megváltozik, s a

Kr.e. I. század végétõl a lakóhelyiségeket a peristyliumrész körül csoportosítják - szakítva a

korábbi gyakorlattal, amikor a lakóhelyiségek az atrium körül voltak - majd a peristyliumrész

körülépítésével bõvítik a domusokat133. Meg kell jegyeznümk azonban, hogy a városi házak

összevonásával minden korszakban kialakulhatnak kétatriumos vagy kétperistyliumos

épületek134, tehát a pompeii analógia nem alkalmazható automatikusan.

A peristyliumrész további kiépítése az oecus vagy a triclinium megjelenésével függ

össze135, ami hosszú távon a tablinum fölöslegessé válásával jár. A folyamat következménye,

hogy a peristyliumra nézõ homlokzatot megpróbálják szimmetrikussá alakítani, mivel az

épületen belüli fõnézet iránya nem csak a tablinum-oecusfront irány, hanem ennek a

fordítottja is. A szimmetria általában az alaprajzon is láthatóvá válik: ideális esetben a

nyílások fennmaradnak, de ha csak a helyiségek kontúrja látható, akkor is megfigyelhetõ a

szimmetrikus elrendezés. Ezzel párhuzamosan az atrium elveszti eredeti szerepét és a

késõbbiekben bizonyos jelekbõl arra lehet következtetni, hogy csak közlekedõként – amint a

peristyliumrészhez vezetõ útvonal részévé válik - vagy kevéssé exkluzív fogadóhelyiségként

használják.

Mindenképpen ki kell emelnünk, hogy az összenyitott atrium-alae-tablinum térkapcsolat

szinte minden pompeii atriumházban megtalálható: az a néhány pompeii ház, amelyeknek zárt

131 Dickmann 1999, p. 301 ff132 Ebben szerepe van természetesen az aquaeductus Augustus-kori megépítésének is: Richardson 1988 p. 51-63133 Dickmann 1999, p.158134 Példa erre az Aix-en-Province-i Maison au Grand Opus Sectile és Maison • la Salle en Hémicycle

összeépítése a Kr.u. II. században: Atlas 1996 p. 42-43135 Dickmann 1999, p. 213 ff

34

atriuma136 van viszonylag késõi kialakítású, ilyen például a Casa di Octavius Quartio (II,2,2),

a Villa dei Misteri utolsó építési fázisa137 vagy a Casa di Gavius Rufus (VII,2,16). Az utóbbi

esetében az építési periódusok vizsgálata kimutatta, hogy az utolsó átépítés során (legkésõbb a

Kr.u. I. század kezdetén) az összes atriumhoz kapcsolódó lakóhelyiséget feladták, utána az

atrium csak közlekedõként funkcionált138, ami, mint az alábbiakban láthatjuk majd, nem

elszigetelt jelenség.

A fentiekben vázolt pompeii domus-kronológia fõként az átépítések megfigyelésén alapul,

így meggyõzõnek tûnik ugyan, de nem hagyhatjuk ki az elemzésbõl a fontosabb Kr.e. 30 után

épített pompeii lakóházakat. Ezek nagyrésze tartalmaz régebbi épületmaradványokat, de –

legalábbis L. Richardson szerint – a III. és a IV. falfestészeti stílus megjelenésével

egyidõben139 alakították ki utolsó építési fázisukat. Óvatosságra int azonban az a tény, hogy a

IX,1,11 és 12-es házakban végzett mélyásatások nem várt eredményeket hoztak, ugyanis az

opus africanum típusú mészkõkváderekkel erõsített falazás alapján a hagyományos kronológia

óvatosabb alkalmazói sem feltételeztek volna Kr.e. 80-nál késõbbi építési dátumot140, ezzel

szemben az építéssel kapcsolatos rétegekbõl elõkerülõ leletek egyértelmûen Kr.e.I. század

végi illetve Augustus-kori horizontot képviselnek141.

A Kr.e. I. század elején tûnik fel a lineáris helyiségcsoportok kialakítása a peristylium

zónájában. Ez a helyiségcsoport az esetek többségében kölünféle méretû és formájú

helyiségek egymás mellé sorolásából áll (pl. a Kr.e. II. század 2. felében épített Casa del

Centenario142), de van egy nagyon jellegzetes formája is, amelynek alapeleme egy négyzet

vagy téglalap alaprajzú nagy helyiséget kétoldalról szegélyezõ négy kisebb helyiség (oecus és

4 cubiculum: mint a Casa del Labirintonál - 18. ábra). A villaépítészetben két változata jelenik

meg a helyiségsornak: az egyik ugyanaz143, mint a városi házaknál (pl. boscorealei villa144). A

136 Nem számítanak ide a keskeny telken lévõ házak, azoknál ugyanis lehetõség sem volt alae kialakítására.137 Richardson 1988, p. 355 ff138 Dickmann 1999, p.200.ff. A késõbbiekben még visszatérünk a kérdésre.139 A két stílus keltezése: Vitruvius VII,5,1-4 ; Beyen 1960; Barbet 1985.140 Richardson 1988, 369 ff141 Fulford, Wallace Hadrill 1998, p. 143-145142 Dickmann 1999 Taf 1b143 A boscorealei villa és a Casa del Labirinto helyiségsorai funkcionálisan megfelelnek egymásnak: Dickmann

1999 p. 183-184

35

másik változat a külsõ porticusos villáknál figyelhetõ meg, ahol a külsõ porticus átveszi a

peristylium szerepét (mivel a peristylium a gazdasági részhez tartozik) és a helyiségek –

annak ellenére, hogy az atrium körül találhatóak – a külsõ porticus felõl nyitottak. Amíg csak

a Villa dei Misteri145 képviselte ezt az épülettípust, addig nem lehetett eldönteni, hogy az

átépítési folyamat része volt-e az atrium izolálása, de amióta a settefinstrei villa146 is ismert,

úgy tûnik, hogy egy önálló épülettípusról van szó. Ennél az épülettípusnál feltûnõ az is, hogy

az atriumrészbõl folyosók vezetnek a külsö porticushoz: nyilván azért, mert az atrium melletti

helyiségeken keresztül nem lehet kimenni. A villaépítészetben sokkal szabadabban jelenik

meg ez az elem, mivel ott sokkal kevesebb a korlátozó tényezõ: akár a peristylium három

oldalán is lehetnek helyiségecsoportok, míg a városi domusoknál fõként a peristylium

hosszoldalára szorítkozik ez a fajta helyiségsor. Ott nemcsak a telek mérete szab határt:

látható az a törekvés, hogy ezek a helyiségek minél messzebb kerüljenek az úttól147. Nagyon

tanulságos összeállítás látható Dickmann könyvének egyik mellékletén148: az ott ábrázolt

alaprajzokon megfigyelhetõ, hogy Pompeiiben még abban az esetben is igyekeznek elkerülni

a peristylium körüli reprezentatív helyiségek út mellé helyezését, ha a ház saroktelken vagy

insulán átmenõ telken áll149.

A helyiségsor egyes helyiségei általában úgy nyílnak egymásba, hogy 2-4 helyiségbõl álló

csoportokat képeznek (jó példa erre a settefinestrei villa), s mivel ezek az épület reprezentatív

helyiségei közé tartoznak, ezért dekorációjuk is annak megfelelõ. Ez utóbbi provinciális

viszonylatban annyit jelent, hogy nagyobb az esély az ilyen helyiségcsoportoknál, hogy a ház

igényesebb (vagyis nem döngölt föld vagy terrazzoburkolatú) padlói ott találhatóak.

A köztársaságkor végén új helyiségformák jelennek meg. Az egyik újítás a hosszított

triclinium, amelynek az alaprajzi arányai az 1:2-höz közelítenek, funkcionális szempontból

pedig annyiban térnek el a korábbiaktól, hogy a 3 kliné felállításához szükséges téren kívül

egy elõtérrész tartozik hozzájuk. Az elõtérrész minden valószínûség szerint a személyzet

144 Dickmann 1999 Taf. 4e145 Dickmann 1999 Taf. 4c146 Dickmann 1999 Taf. 4i147 Dickmann 1999 p. 186-193. 148 Dickmann 1999 Taf. 3149 Dickmann 1999 193-203

36

tartózkodási helye volt, amit Pompeiiben a freskódekoráció minõségi megoszlása is

alátámaszt: a belsõ rész általában jobb díszített. A másik új helyiség az alkóvos cubiculum,

amely minden valószínûség szerint a villaépítészetbõl eredeztethetõ150. Két típusa van,

amelyek fõként a bútorozhatóság szempontjából különböznek: az elsõ típus hátfalánál

állítható fel kliné (v.ö. 18. ábra, jobboldalt lent), a másodikban kettõ is felállítható (19. ábra,

8. 11-14. és 16. helyiségek). Ezek mellett természetesen továbbra is jelen vannak a jellegtelen

berendezésû cubiculumok is, amelyek az városi épületekben bárhol jelen lehetnek, de a

villaépítészetben egyáltalán nem jellemzõek151. A provinciális lakóházépítészetben egyáltalán

nem fordul elõ, hogy a bútorzatnak akár csak a nyoma megmaradt volna, de az alkóvos

cubiculumok így is jól felismerhetõk.

Az atrium dekoratív berendezésérõl már beszéltünk a korábbiakban. Ez a tendencia az

atrium berendezésein keresztül követhetõ: ekkor kezdõdik el a kútgyûrûk (putealia), díszített

kõasztalok (cartibula, mensae), kézmosók (labra) és hasonló tárgyak dekorációs célú

felállítása. A kútgyûrûk eredeti funkciójának elvesztését (mint fentebb utaltunk rá)

Pompeiiben végsõsoron a vízvezetékrendszer kiépítése okozta, vagyis a ciszterna vagy a

kútgyûrû helyzete akár keltezési támpontként is használható. Magát az atriumot is sok esetben

kertté alakították152.

Császárkori újdonság a hármas helyiségcsoportok megjelenése. Ennek kezdetét az

addigiaknál nagyobb méretû cenaculumok megjelenése jelzi, amelyek a peristylium

zónájában találhatóak és amelyeket kétoldalról cubiculumok szegélyeznek, s a

helyiségcsoport szimmetrikus kialakítású. Azért fontos hangsúlyozni a nagyméretû cenatiok

jelenlétét és a szimmetrikus kialakítást, mert korábbi épületalaprajzokon is lehet találni három

egymás mellett lévõ különbözõ méretû reprezentatív helyiséget. A kutatás régebben azon az

állásponton volt, hogy a hármas helyiségcsoport hellénisztikus eredetû és már a Kr.e. I. század

elején is jelen van Itáliában.153

150 Dickmann 1999 p. 219-229151 Dickmann 1999 p. 226-227152 Dickmann 1999 p. 301-318153 Dickmann 1999 p. 322

37

A régebbi pompeii lakóházak atriumrészének belsõ és tablinumrészének külsõ (vagyis a

peristylium vagy hortus felõli) homlokzatára nem fordítottak sok figyelmet. Az atrium belsõ

terében különbözõ méretû és helyzetû ajtókat helyeztek le, a tablinum külsõ homlokzatán a

nyílások pedig a tablinum melletti helyiségek kiosztásának megfelelõen szabálytalanul voltak

elhelyezve. A peristylium megjelenésével és a reprezentatív helyiségek ahhoz való

rendelésével új helyzet állt elõ, és szükségessé vált egyrészt az atrium terében az axialitás

hangsúlyozása, másrészt a tablinumhomlokzat szimmetrikus kialakítása, amelynek eredete

feltehetõen a villaépítészetben keresendõ, mégpedig a villák kerti vagy fõhomlokzatának

kialakításánál. Úgy tûnik, a Kr.e. I. századi Villa Oplontis az elsõ ilyen jellegû épületek közé

tartozik, amit megerõsít, hogy a Kr.e. I. század közepétõl jelennek meg azok a pompeii

falfestmények, amelyek porticusos – vagyis építészeti eszközökkel kiemelt - homlokzatú

villákat ábrázolnak kertek felõl nézve154. A félköríves exedrás kerti medencék is – amelyekkel

a provinciális építészetben is gyakran találkozunk – Pompeiiben a császárkorra

keltezhetõek155.

18. ábra: A Casa del Labirinto lineáris helyiségcsoportja a peristylium zónájában,

Dickmann 1999 p. 160 fig. 39

154 Mielsch 1987 p. 52-54 és p. 57 fig. 31155 Dickmann 1999 p. 359-364

38

19. ábra: A Villa dei Misteri alaprajza, Dickmann 1999 Taf. 4c

20. ábra: Casa degli Amorini dorati, Dickmann 1999 Taf. 7d

A pompeii fejlõdéstörténet után röviden ki kell térnünk arra, hogy Galliába hogyan juthattak

el ezek a tendenciák. A két szomszédos terület Hispania156 és Észak-Itália157, ahonnan számos

domust ismerünk. Hispaniában a Kr.e. II. században már megjelenik az épülettípus és a kora-

császárkorra végbe is megy egy olyan belsõ fejlõdés, amelynek az eredménye az atriumházak

156 Az addigi kutatások gyûjteménykötete: Lloris 1991157 Egy nagyon átfogó összefoglalás: George 1997. Sajnos viszonylag kevés korai épületet tártak fel.

39

visszaszorulása158. Az észak-itáliai helyzet nagyon hasonló a hispaniaihoz, s mindenképpen

szerepe lehetett a galliai lakóházépítészetben, mert mint a fentiekben már röviden utaltunk rá -

a névanyag alapján coloniák lakosságának egy részét õk adták.

4. Az itáliai és a galliai provinciális lakóházépítészet alaprajzi tipológiájának

összehasonlító vizsgálata

A kutatási lehetõségek áttekintése

Kutatásaink során az elsõ feladat annak a kronológiai rendszernek a kiválasztása vagy

elkészítése, amely támpontként szolgálhat a galliai lakóházak értékelésénél. Az utóbbi

lehetõség fölöslegesnek tûnt, mivel rendelkezésünkre áll J.-A. Dickmann tanulmánya159,

amelyre korábban is már sokat hivatkoztunk. A továbbiakban is – a szerintünk szükséges

megjegyzésekkel ellátva, az abban foglaltakat tekintjük iránymutatónak. Azért tartjuk

Pompeiit megfelelõnek a célra, mert a város építészettörténetileg zárt egységet képez, jól

követhetõek az építészeti tendenciák, s látni fogjuk, hogy galliai anyagunkban is

felfedezhetõek ugyanazok az építészeti elemek, amelyeket Pompeiiben azonosítottak.

A fent említett tanulmány Pompeii domusainak építészetét tárgyalja, s az alaprajzi valamint

belsõépítészeti megoldásokat kronológiai rendszerbe helyezi, s ennek a rendszernek

megvannak az abszolút kronológiai kapcsolódási pontjai. Az alkalmazott abszolút kronológia

alapjait L. Richardson elképzelései képezik160, vagyis a korábbi pompeii kronológia „rövid”

változata161. Nagyon nagy problémát jelent ugyanis ezen a területen, hogy Pompeii

városépítészetének a legalapvetõbb keltezési kérdéseiben is jelentõsen eltérõ eredmények

születtek az elmúlt 150 évben, amelyeknek jó része olyan elgondolásokon alapul, amelyeket

nem támasztottak alá mélyásatási megfigyelések. Az általánosságban alkalmazott pompeii

városi kronológiai rendszer a XIX. század közepére vezethetõ vissza és az antik szerzõk által

leírt események és a városszerkezeti, illetve az ásatásokon felfedezett építéstechnikai

158 Lloris, Carillo 1996, különösen a kronológiai táblázat (p. 62-63) és az elterjedési térképek.159 Dickmann 1999160 Richardson 1988161 V.ö. Overbeck 1875, p. 12 ff és Richardson 1988 , 3 ff.

40

(falazási) különbségek szinkronizálásán alapul162. Az elmúlt két évtized eredményei alapján

úgy tûnik, hogy a pompeii lakóházak legrégebbi ma is álló képviselõi valószínûleg nem

sokkal régebbiek a Kr.e. II. század közepénél és az utolsó átépítések valamint a 62-es

földrengés között nem áll fenn egyértelmû kapcsolat163. A pompeii lakóépületek relatív

kronológiája a fentieken túlmenõen kiegészült a falfestmények és a padlóburkolatok

elemzésével. Ezzel párhuzamosan az alaprajzok rendszerezésére is történtek kísérletek, a mi

szempontunkból ezek a legfontosabbak, lévén, hogy Galliában az építõ- és burkolóanyagok

beszerezhetõsége a helyi adottságoktól függ, a provinciális falfestészet értékelése – mint

ahogy utaltunk rá – lehetséges, sõt rendkívül eredményes, de mennyiségét tekintve nem

elegendõ. Ugyanakkor az általunk vizsgálandó galliai épületek jó részébõl az építészeti

részletek közül csak az alaprajz került közlésre, ellenben a keltezés (általában) leleteken

alapul, így többé-kevésbé pontos, ámde konkrét abszolút kronológiai adatokkal rendelkezünk.

A stilisztikai alapokon nyugvó kronológia önmagában is rejt bizonyos problémákat, ugyanis

egyáltalán nem tekinthetõ biztosnak, hogy a régebbi építési technikákat, mint például a

pompeiiben elõforduló tufából készült kváderfalazatot nem alkalmazták késõbb is – akár

bontott anyagból. A padlóburkolatok egyszerûbb típusai (például a kavicsdíszítésû terrazzo)

önmagukban ugyancsak nehezen keltezhetõk164, s kevéssé bizonyító erejûek, ráadásul a

padlóburkolat és a többi épületszerkezet viszonyát roncsolásmentes eljárással (például

szemrevételezéssel) gyakorlatilag lehetetlen pontosan megállapítani, s a Pompeiiben feltárt

jelentõsebb dekorációjú házakban eddig csak kivételesen végeztek mélyásatást. A

falfestmények és a mozaikok viszont gyakran használhatók legalább korszakba sorolásra, ami

korlátozottabb mértékben az épületszobrászati elemekre is igaz165.

A leírtak alapján úgy tudjuk összefoglalni a lehetõségeket, hogy az egyik oldalról adott a

stilisztikai alapú pompeii kronológiai rendszer, míg a másik oldalról rendelkezésünkre áll a

Tres Galliae területén feltárt lakóházak halmaza, s ezt a kettõt kell egymással

összehasonlítani. Egy ilyen összehasonlítás természetesen kétoldalú kell, hogy legyen, így a

162 Overbeck 1875, p. 443 ff163 Alapvetõ ebbõl a szempontból: Fulford, Wallace-Hadrill 1998164 Egy új tanulmány: Vassal 2006165 V.ö. a 11. fejezettel.

41

galliai „épületfejlõdés” kapcsán a pompeii épületkronológia részleges ellenõrzésére is

kísérletet kell tennünk.

42

táblázat 1

43

Alaprajzi részletek elemzése

Az összehasonlíthatóság egyik alapfeltétele az, hogy az azonos típusba tartozó épületek

vizsgálatát tudjuk párhuzamosan végezni. Sajnos az épületeknek az esetek nagy részében csak

az alaprajza áll rendelkezésre, a valójában sokkal fontosabb szerkezeti megoldásokra, az

épületek volumenére, felsõbb szintjeikre, homlokzatukra vagy a tetõszerkezetekre csak

következtetni lehet. Sok esetben ráadásul még az épületalaprajznak is csak részletei ismertek,

amelyek alapján vagy egyértelmûen be lehet sorolni az épületet valamilyen tipológiai

kategóriába, vagy csak feltételesen, mivel az épületek között gyakran van olyan is, amelyben

az egyes helyiségek funkciójára nem utalnak az ásatás folyamán észlelt jelenségek, így a

helyiségek meghatározása csak párhuzamok alapján történhet (a bibractei PCO1 domus utolsó

fázisa is ilyen épület). A helyzetet jelentõs mértékben bonyolítja, hogy az ajtók és átjárók

helye is bizonytalan, vagyis az épületen belüli térkapcsolatok sem tisztázhatóak egyértelmûen.

A épületkatalógusban szereplõ legkorábbi épületek Vaison-la-Romaine-bõl származnak,

keltezésük legkorábbi idõpontja Kr.e. 50 körüli (Maison au Dauphin, 92 és a praetorium 1.

fázisa, 88). Mivel mindkettõ peristyliumház, ezért nem lehet új háztípus megjelenésérõl

beszélni: a háztípus már sokkal korábbról ismert Glanumból166. A legkorábbi ismert

atriumház a narbonne-i Clos de la Lombarde háza (55), vagyis az atriumház elsõ ismert

megjelenése Kr.e. 30 utánra tehetõ. Ez kronológiai szempontból azt jelenti, hogy – legalábbis

elvi síkon - a késõköztársaságkori és a császárkori itáliai lakóházépítészeti tendenciák

egyaránt felfedezhetõek. Az alábbiakban ezért vizsgálunk meg néhány jellegzetes

épületrészletet.

Kerti medence (piscina)

A kerti medencéknek (vagyis itt nem tárgyaljuk az impluviumokat) három fõ formáját

sikerült elkülöníteni. Az 1. típus keskeny és hosszú téglalap alakú, hossztengelye általában a

peristylium hossztengelyével párhuzamos. A 2. típus íves exedrás kialakítású, a 3. típus

166 Lásd fentebb.

44

téglalap alakú és a peristylium hossztengelyére merõlegesen helyezkedik el, párosával is

alkalmazzák. Megfigyelhetõ, hogy a medencék tájolása a lehetõségekhez mérten általában

észak-déli irányú, vagyis a 3. típus sokszor azért merõleges a peristylium hossz- vagy

szimmetriatengelyére, mert az utóbbi kelet-nyugati tájolású.

21. ábra: Kerti medencék típusai (1: Taradeau, 2: Orange, 3: Lyon)

Pompeii keltezésük csak nagy vonalakban volt lehetséges: a keskeny hosszú 1. típus a

köztársaságkor vége elõtt már létezik (ilyen a Villa dei Papiri medencéje167), de nem

gyakori168, s a fentiekben már megállapítottuk, hogy Pompeiiben az exedrás 2. típus

megjelenése a császárkorra keltezhetõ169.

Az általunk vizsgált galliai épületek esetében úgy tûnik, hogy – amennyiben feltételezzük,

hogy a medencéket az épülettel egyidõben építették - mindegyik típus egyenletesen

képviselteti magát (2. táblázat). Érdekes módon az 1. típus képviselõinek nagyobb része a

Kr.u. I. sz. 2. felére datálható, s a három korábbi (40, 57, 87) közül a két megbízhatóbb

keltezésû is Kr.u. 25 utáni, ami arra utal, hogy a típus elterjedése Galliában a Kr.u. I. század

folyamán bontakozik ki. A Saint-Romain-en-Gal-i maison aux Pierres Dorées (77) 2. típusú

medencéjét a következõ építési fázisban (maison au Vestibule • Colonnes, 78) 1. típusúra

cserélik, de ugyanakkor a tõle nem messze lévõ maison aux Colonnes (80) 1. fázisának

hasonló medencéjét nem bontják el a késõbbiekben, az exedra megtartása mellett csak

167 Alaprajza: Mielsch 1987 p. 168 Dickmann 1999 p. 350-351169 Lásd a 155. lábjegyzetet.

45

meghosszabbítják, így az 1. típusúakra emlékeztet170.

A 2. típusnak több altípusa van. A hosszoldalon lévõ exedra az alábbi helyeken jelenik meg:

az orange-i maison B (69), a Saint-Romain-en-Gal-i maison au Vestibule • Colonnes (77), a

maison au Portique Peint (79), maison aux Colonnes (80) és a maison de l’Atrium (82), ezek

párhuzama Casa del Centenario (IX,8,3.6a)171 peristyliumában van. A rövidebb oldalon lévõ

exedra a loupian-i villa (53) és a nîmes-i villa Roma 8. házának (62) medencéjénél található