Michel Foucault: "Eltérő terek" in: Nyelv a végtelenhez -

Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Bebrecen,

1999. 147-157. old. Ford: Sutyák Tibor.

A XIX. századra, mint tudjuk, a történelem árnya borult

lidércnyomásként: emlékezzünk csak a fejlődés és a megtorpanás,

a válság és a ciklikusság témáira, a múlt felhalmozódása, az

elhelyezhetetlenül nagy számú halott, a világ fenyegető lehűlése

által megjelenő problémákra. A XIX. század mitológiájának

leglényegibb éltető forrása a termodinamika második főtétele volt.

Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség,

a mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a

szétszóródás korát éljük. Olyan pillanat ez, úgy hiszem, amelyben a

világ nem annyira az időn keresztül kibontakozó életként, hanem

pontokat összekötő és szálakat keresztező hálóként tekint

önmagára. Meglehet, helyénvaló volna úgy fogalmazni, hogy a

napjaink vitáit átható ideológiai csatározások az idő jámbor

ivadékai és a tér haragvó népe között dúlnak. A strukturalizmus -

vagy legalábbis amit beleértünk e kissé általános megnevezésbe -

erőfeszítése voltaképpen arra irányul, hogy az idők során megoszló

elemek között viszonyok együttesét rögzítse, amelyek

mellérendelés, szembenállás, kölcsönös implikáció, egyszóval

valamiféle konfiguráció formájában jelenítik meg őket; s őszintén

szólva szó sincs az idő tagadásáról, legfeljebb az időnek és

történelemnek nevezett dolgok egy bizonyos kezelésmódjáról.

Hozzá kell tennünk azonban, hogy a gondjaink, elmélkedésünk,

berendezkedésünk horizontján feltűnő tér nem új keletű találmány;

a nyugati tapasztalatban a térnek is megvan a maga történelme, s

idő és tér e fatális kereszteződésének tényét képtelenség volna

eltagadni. Ha megpróbáljuk felvázolni, szerfelett elnagyoltan bár, a

tér eme történelmét, a következőket mondhatjuk. A középkorban

helyek hierarchikus összessége létezett: szent és profán helyek,

oltalmazott és nyitott, védtelen helyek, városi és vidéki helyek

(mindezek a reális emberi élet számára); a kozmológiai elmélet

szembeállította egymással a menny fölötti és a mennybéli

tartományt, ez utóbbit pedig a földi hellyel szegezte szembe; voltak

helyek, ahová erőszakos elmozdítás révén kerültek dolgok, megint

máshol viszont természetes elnyugvásukra leltek. A különböző

helyek e hierarchiája, szembenállása, kereszteződése alkotta

mindazt, amit durván a középkori térnek nevezhetünk: a

helymeghatározás terét.

A helymeghatározás zárt tere Galileinek köszönhetően nyílt fel,

hiszen valójában nem a Föld Nap körüli forgásának felfedezése

vagy inkább újrafelfedezése kavarta műve körül a tulajdonképpeni

botrányt, hanem annak a végtelen, végtelenül nyitott térnek a

kijelölése, amelyben feloldódott a középkori hely egyértelműsége,

hiszen ebben az újfajta térben egy dolog helye pusztán mozgásának

egyik pontja lehetett, mintha a nyugalmi helyzet nem volna más,

mint végtelenül lelassított mozgás. Más szavakkal, Galileitől, azaz a

XVII. századtól fogva a kiterjedés váltotta fel a helymeghatározást.

Mára a szerkezeti hely lépett a kiterjedés örökébe, amely a maga

részéről a helymeghatározás utódja volt. A szerkezeti helyet pontok

vagy elemek közötti szomszédossági viszonyok határozzák meg,

ezek pedig formálisan sorozatként, elágazásként vagy rácsozatként

írhatók le.

Másrészt ismerős azoknak a problémáknak a jelentősége,

amelyeket a szerkezeti hely vet fel a modern technikában: az

információtárolás vagy egy számítás részeredményeinek

megőrzése a gépi memóriában, diszkrét elemek forgalma

tetszőleges kimeneti oldallal (akárcsak egészen egyszerűen a

gépkocsik, vagy mondjuk telefonvonalon futó hangok esetében),

jellel vagy kóddal ellátott elemek kiválasztása egy vaktában,

egységes vagy többrétű osztályozással megállapított halmaz

belsejében és így tovább.

A megfelelő hely vagy szerkezeti hely problémája az emberek

számára a demográfia területén még ennél is kézzelfoghatóbb

alakot ölt; s az emberek szerkezeti helyének e legutóbbi kérdés

köre nem pusztán arra vonatkozik, hogy jut-e az embernek

elegendő hely a világban - habár ez sem elhanyagolandó probléma

-, hanem azt is magában foglalja, hogy az emberelemek

szomszédossági viszonyai, tárolásmódjai, forgalma, azonosítása,

osztályozása típusai közül melyeket kell előnyben részesíteni adott

helyzetekben és adott célok megvalósítása érdekében. A korban,

amelyben élünk, a tér a szerkezeti hely viszonyainak formájában

adódik számunkra.

Mindenesetre úgy látom, hogy a tér körül manapság jóval több

izgatott sürgés-forgás tapasztalható, mint az idő vonatkozásában;

az idő alighanem csupán a térben megoszló elemek

elrendeződésének egyik lehetséges módja.

Mindazonáltal annak ellenére, hogy annyi technikai jellegű

igénybevétel tárgya és a tudás oly jelentékeny hálózata ügyködik

meghatározásán és formalizálásán, korunk tere a mai napig nem

deszakralizálódott teljesen szemben az idővel, amelynek

deszakralizálását a XIX. század elvégezte. A tér elméleti

deszakralizálása, nem vitás, lejátszódott már (Galilei munkássága

adta meg hozzá a jelet), gyakorlati értelemben azonban

mindezidáig nem jutottunk végére e feladatnak. Életünket talán

még mindig olyan ellentétpárok vezérlik, amelyek érinthetetlenek,

amelyek kikezdéséhez az intézményi és a gyakorlati élet nem volt

elég vakmerő: egyszer és mindenkorra adottnak gondolt

ellentétpárok, amilyenek például a privát és a nyilvános, a családi

és a társadalmi, a kulturális és a haszonalapú tér, a pihenés és a

munka terének szembeállításai; mindegyiküket egyfajta süket

szakralitás hatja át.

Bachelard óriási életműve és a fenomenológusok leírásai arra

tanítanak, hogy nem vagyunk egy homogén és üres tér lakói,

ellenkezőleg, terünk telis-tele van minőségekkel és olykor a

képzelet szülöttei népesítik be, elsődleges érzékelésünk tere egyben

álmodozásainké és szenvedélyeinké is, amelyek olyan minőségeket

hordoznak, amik a tér belső tulajdonságainak tűnnek; könnyű,

éteri, áttetsző vagy éppen sötét, érdes, telizsúfolt tér ez; magaslati

tér, a hegyormok tere, de lehet akár az alacsonyan fekvő vidékeké,

az ingoványé, élő víz gyanánt áramló tér ez, megdermedt,

megfagyott tér, sziklához vagy kristályhoz hasonlatos.

Ám ezek az elemzések, bármennyire alapvetőek is a kortárs

megfontolások számára, leginkább a tér belsejével foglalkoznak.

Én most a kívülség teréről szeretnék beszélni.

A tér, amelyben élünk, amelynek vonzása önmagunkon kívülre

csalogat, amelyben éppenséggel elkopik életünk, időnk és

történelmünk, a tér, amelynek sodrása elmos, porrá őröl minket,

maga is heterogén. Tehát nem valamiféle ürességben élünk,

amelynek belsejében helyet találnánk az emberek és a dolgok

számára. Nem űrben élünk, melyet csillámló fénypászmák

színesítenek, hanem viszonyegyüttesek közepette, amelyek

egymásra visszavezethetetlen és fedésbe nem hozható szerkezeti

helyeket határoznak meg.

Bizonyosan nem kudarcra ítélt az a vállalkozás, amely azoknak a

viszonyegyütteseknek az alapján lát neki e szerkezeti helyek

leírásának, amelyek meghatározzák őket. Például leírhatók a

viszonyok, amelyek meghatározzák a közlekedés szerkezeti helyeit,

az utcákat, a vonatokat (a vonat viszonyok rendkívüli nyalábjait

gyűjti egybe, hiszen áthaladunk rajta, a segítségével haladunk

egyik pontból a másikba, végül maga is halad). A vonatkozó

viszonycsoportokból kiindulva ábrázolhatók a kikapcsolódás

szerkezeti helyei, a kávéházak, mozik, strandok. Hasonlóképpen

járhatunk el a pihenés szerkezeti helyeit, a házat, a szobát, az ágyat

és társaikat illetően. Engem azonban e szerkezeti helyek közül

csupán az a néhány érdekel, amelynek megvan az a különös

tulajdonsága, hogy kapcsolatban áll az összes többivel, ám olyan

módon, hogy eközben felfüggeszti, közömbösíti vagy a visszájára

fordítja az általa megjelölt, visszavert vagy vissza tükrözött

kapcsolatokat. Ezek a terek, amelyek tehát összekötődnek,

ugyanakkor mégis ellentmondásban állnak az összes többi

szerkezeti hellyel, két nagy csoportra oszthatók.

Először is itt vannak az utópiák. Az utópiák valóságos hely nélküli

szerkezeti helyek, amelyek általános viszonya a társadalom reális

terével egyenes vagy fordított analógiaként írható le. Az utópia

lehet egy eszményített és lehet egy fonák társadalom is, de

mindenképpen olyan teret jelent, amely alapvetően és lényegileg

irreális.

Ugyancsak léteznek, feltehetően minden kultúrában, minden

civilizációban, azok a reális, tényleges, a társadalmi

intézményrendszeren belül kialakított helyek, amelyek egyfajta

ellen-szerkezeti helyként, megvalósult utópiaként reprezentálják,

kétségek elé állítják, kiforgatják a kultúra belsejében fellelhető

valódi szerkezeti helyeket; azok a helyek, amelyek külsőek minden

helyhez képest, mégis tökéletesen lokalizálhatók. Ezeket a

helyeket, lévén minden ízükben eltérőek az általuk tükrözött vagy

elbeszélt szerkezeti helyektől, hogy szembeállíthassam őket az

utópiákkal, heterotópiákként fogom emlegetni. Úgy gondolom, az

utópiák és e teljes értékben eltérő szerkezeti helyek, heterotópiák

között kétségkívül meghúzódik egyfajta kevert, közbülső

tapasztalat is, éspedig a tüköré. A tükör, lévén egyfajta hely nélküli

hely, végső soron utópia. A tükörben ott látom magam, ahol nem

vagyok, a felszín mögött megnyíló irreális térben, ott vagyok, ahol

nem vagyok, árnyként, amely önmagamként adja nekem önnön

látványomat, s lehetővé teszi, hogy ott szemléljem magamat,

ahonnét hiányzom: ez a tükör utópiája. De egyben heterotópia is,

hiszen a tükör valóságosan létezik és bizonyos módon visszahatást

gyakorol a helyre, amit betöltök; a tükör működése következtében,

mivel ott látom magam, hiányzónak vélem magam a helyről, ahol

vagyok. E valamiképpen rám szegeződő tekintet révén visszatérek

önmagamhoz az üveg túloldalán lévő virtuális tér mélyéről, újra

önmagam felé fordítom pillantásomat és felépítem magam ott,

ahol vagyok; a tükör heterotópiaként működik tehát, méghozzá

abban az értelemben, hogy a helyet, amit elfoglalok önmagam

üvegbéli megpillantásakor, egyszerre teszi tökéletesen reálissá, az

őt körülvevő tér egészéhez kapcsolódóvá, és tökéletesen irreálissá,

hiszen csak akkor válhat érzékelhetővé, ha átkerül a túloldal

virtualitásába.

Ami mármost a voltaképpeni tényleges heterotópiákat illeti, mit

mondhatunk róluk, miféle értelemmel rendelkeznek? Tételezzük

fel egy olyan szisztematikus leírás - nem mondom, hogy

tudomány, mivel e szó manapság oly hamisan cseng - létét, amely

egy adott társadalom e különböző, eltérő helyeit tenné tanulmány,

elemzés, leírás vagy ahogyan újabban előszeretettel emlegetjük,

"olvasat" tárgyává, életünk terének egyaránt mitikus és reális

kétségesítéseként. Heterotopológiának nevezhetnénk e kísérletet.

Első alapelve az lehetne, hogy valószínűsíthetően egyetlen kultúra

sem létezik, amely ne hozna létre heterotópiákat. Ez tehát minden

emberi közösség állandója. Nyilvánvaló azonban, hogy a

heterotópiák igen változatos formákat ölthetnek, és aligha

fedezhetjük fel abszolút egyetemes válfajukat. Két nagy típusukat

mégis meghatározhatjuk.

Az úgynevezett "primitív" társadalmakban létezik a heterotópiák

ama formája, amelyet én a válság heterotópiáinak neveznék:

privilegizált, szent vagy tiltott helyek, azok számára fenntartva,

akik a társadalom viszonylatában és az életüket övező emberi

közegben valamilyen válsághelyzetbe kerülnek. Serdülőkorúak,

mentsruáló vagy gyermekágyban fekvő asszonyok, aggastyánok

stb.

Társadalmunkból egyre inkább eltűnnek a válság e heterotópiái,

noha itt-ott még rábukkanunk maradványaira. A XIX. századi

formájában létező kollégium vagy a fiatal fiúk katonai szolgálata

például bizonyosan ilyen szerepet játszott, a férfiszexualitás első

megnyilvánulásainak nem a családban, hanem éppenséggel

"máshol" kellett lezajlaniuk. A XX. század közepéig élt a fiatal

lányok számára a "nászút" ősi időkbe visszanyúló hagyománya. Az

ifjú hölgy deflorációja "sehol" sem mehetett végbe, így aztán a

nászutasoknak helyet adó vonat vagy szálloda lett ez a sehol, ez a

földrajzi megjelölés nélküli heterotópia.

Mára azonban előtűnnek a válság heterotópiái és helyüket, úgy

hiszem, a deviáció heterotópiáinak adják át: ahol azokat az

egyéneket helyezik el, akiknek a viselkedése az átlaghoz, illetve a

megkövetelt normákhoz képest deviánsnak minősül. A

menedékházak, a pszichiátriai klinikák tartoznak ide, no és

természetesen a börtönök, s minden bizonnyal itt kell megemlíteni

az aggok házát is, amely valamiképpen a válság és a deviáció

heterotópiáinak határán áll, hiszen az öregség, akárhonnan nézzük

is, válság, ám egyidejűleg deviáció is, mivel társadalmunkban, ahol

a munka szabályozza időbeosztásunkat, a dologtalanság egyfajta

deviációnak számít.

A heterotópiák leírásának második alapelve szerint egy

társadalom, történelmének során, nagyon különbözőképpen

működtethet egy létező és fenn is maradó heterotópiát; igazság

szerint minden egyes heterotópiának precíz és meghatározott

funkciója van a társadalom belsejében, de a neki helyet adó

kultúra szinkronicitása szerint egy bizonyos heterotópia szert tehet

ilyen vagy olyan működésre.

Vegyük például a temető heterotópiájának különleges esetét. A

közönséges kulturális terekhez képest a temető magától értetődően

eltérő hely, mégis kapcsolatban áll a város, a társadalom vagy a

falu összes szerkezeti helyével, hiszen mindenkinek, minden

családnak vannak felmenői, akik a temetőben nyugszanak. A

nyugati kultúrában gyakorlatilag mindig létezett a temető

intézménye. Mindazonáltal lényegi változásokon ment keresztül. A

XVIII. század végéig a temető a város szívében, a templom mellett

helyezkedett el. Területét a lehetséges síremlékek kiforrott

hierarchiája jellemezte. Ott volt a csonttár, ahol a holttest

elveszítette individualitásának utolsó nyomait is, voltak egyéni

sírhelyek, s egyes sírok a templom belsejében kaptak helyet. Ez

utóbbiaknak megint csak két fajtája létezett. Egyrészt az egyszerű,

jellel ellátott kőlapok, másrészt a szoborral ékesített mauzóleumok.

Ez a templom megszentelt terében otthont találó temető a modern

civilizációkban egészen másképpen fest, és az a furcsa helyzet állt

elő, hogy a nyugati kultúra éppen akkor vezette a halottak egyfajta

kultuszát, amikor, mint azt kevéssé csiszolt megfogalmazásban

mondani szokás, "istentelenné" vált.

Valójában nagyon is természetes, hogy az a korszak, amelyben

ténylegesen hittek a test feltámadásában és a lélek

halhatatlanságában, nem tulajdonított kiemelkedő fontosságot a

földi maradványoknak. Ellenben attól a pillanattal a kezdve,

amikor már nem vagyunk annyira biztosak benne, hogy van

lelkünk, és hogy a test új életre kel, jóval nagyobb figyelem fordul e

porhüvely felé, amely végül is egyedüli nyomát őrzi annak, hogy

valaha léteztünk az emberek és a szavak között.

Mindenesetre a XIX. századtól formálhat jogot mindenki a maga

kicsinyke rekeszére a maga kicsinyke személyes oszladozása

számára; másfelől azonban az is csak a XIX. század vívmánya,

hogy a temetőket elkezdik a települések külső határához telepíteni.

A halál individualizálódásával és a temetők polgári kisajátításával

összefüggően a halál, mint valami "betegség", lidércnyomásszerűvé

vált. A holtak hozzák a betegségeket az élőkre, feltételezték, a

holtak jelenléte és közelsége mindjárt a házak, a templom

oldalában, már-már az utca közepén, ez a közelség az, ami magát a

halált terjeszti. A temetők okozta fertőzés miatt terjedő betegség

nagy témája végigkísérte a XVIII. század végét, aztán a XIX.

században fogták magukat, és nekiláttak, hogy a temetőket kitolják

a külvárosok felé. A temető ezentúl nem a város szent és

halhatatlan lehelete, hanem a "másik város", ahol minden család

felépíti a maga fekete lakhelyét.

Harmadik alapelv. A heterotópia képes egyazon reális helyen

többféle teret, többféle, önmagában összeegyeztethetetlen

szerkezeti helyet egybegyűjteni. A színházban így váltakoznak a

színpad síklapján az egymáshoz képest idegen színterek; a mozi

különös téglatestében egy kétdimenziós vászonra háromdimenziós

tér vetítődik ki; ám az ellentétes szerkezeti helyeket egy befogó

heterotópiák talán legrégebbi időkig visszanyúló példája a kert.

Nem szabad elfeledni, hogy a kert, ez az immár évezredes,

bámulatos találmány, a nyugati kultúrában nagyon mély,

egymásra rétegződő jelentéseket hordozott. A perzsák tradicionális

kertje szent térnek minősült, amely a maga négyszögén belül

állította össze a világ négy részének megfelelő részeket, a közepén

pedig, mintegy a világ köldökeként (itt volt a medence és a

szökőkút), egy, még a többinél is szentebb tér nyílott; és itt, ebben

a mikrokozmosz-szerű térben kellett a kert összes növényét

elosztani. A szőnyegek, eredetüket tekintve, a kert ábrázolatai

voltak. A kert olyan szőnyeg, amelyben az egész világ beteljesíti a

maga szimbolikus tökélyét, a szőnyeg pedig egyfajta teret átszelő,

mozgó kert. A kert a világ legkisebb szelete, egyszersmind azonban

a világ totalitása. A kert az antikvitás kezdetei óta valamilyen

boldogságos és univerzalizáló heterotópia szerepét tölti be

(állatkertjeink is e szerepből származnak).

Negyedik alapelv. A heterotópiák általában az idő feldarabolásával

járnak, vagyis valami olyasmit eredményeznek, amit a tiszta

szimmetria kedvéért heterokróniának nevezhetünk; a heterotópiák

működése csak akkor teljesedhet ki, ha abszolút szakadás áll be az

emberek és a hagyományos emberi idő viszonyában; így tűnik elő,

mennyire heterotopikus hely a temető, hiszen ideje azzal a

rendkívüli heterokróniával veszi kezdetét, amit az egyén számára

az élet elveszítése jelent, amellyel belép szertefoszlásának és

eltörlődésének kvázi-örökkévalóságába.

Egy olyan társadalomban, amilyen a miénk, a heterotópiák és a

heterokróniák általában véve viszonylag összetett módon

szerveződnek meg és rendeződnek el. Vannak olyan idő-

heterotópiák, amelyek egy végtelen felhalmozódást jelenítenek

meg, ilyenek például a múzeumok és a könyvtárak. Ezekben a

heterotópiákban az idő szakadatlanul önnön csúcsaira tornyosul,

önmaga fölé magasodik, holott a XVII. századig, egészen a XVII.

század végéig a múzeumok és a könyvtárak az egyéni ízlés

kifejeződései voltak. Az a gondolat viszont, hogy mindent fel kell

halmozni, létre kell hozni egyfajta általános archívumot, az a

szándék, amely szerint minden időt, minden korszakot, minden

formát, minden ízlést be kell zárni egyetlen helyre, hogy minden

idő számára ki kell alakítani egy helyet, amely a maga részéről

kívül esik az időn, ami ekképpen nem kezdheti ki, az a terv, hogy

egy elmozdíthatatlan helyen meg kell szervezni az idő folytonos és

határtalan összegyűjtését, nos, mindez a mi modernitásunk

fejleménye. A múzeum és a könyvtár heterotópiája a XIX. század

nyugati kultúrájának sajátosságai közé tartozik.

Az idő felhalmozásához kapcsolódó heterotópiákkal szemközt

léteznek azok a heterotópiák, amelyek, éppen ellenkezőleg, ahhoz

kötődnek, ami az időben a legillékonyabb, legmúlandóbb,

legingatagabb, vagyis ahhoz, ami ünnep gyanánt működik. Ezek a

heterotópiák immár nem pályáznak az örökkévalóságra, hanem

teljes egészében időszakosak. Ilyenek a vásárok, ezek a varázslatos

városszéli üres szerkezeti helyek, amelyek évente egyszer vagy

kétszer népesülnek be, a maguk barakkjaival, kirakataival, szedett-

vedett portékáival, birkózóival, kígyónőivel, jövendőmondóival. A

legutóbbi időkben kifejlesztettünk egy újfajta időszakos

heterotópiát, a szabadidő-falut, vagyis azt a polinéz falucskát,

amely három rövidke hét erejéig őseredeti és időtlen

mezítelenséget kínál a városlakók számára; s egyébiránt jól

látható, hogy a heterotópia e két formája révén egyesül az ünnep és

a halmozódó idő örökkévalósága, Djerba szalmakunyhói bizonyos

értelemben rokonságban állnak a könyvtárakkal és a

múzeumokkal, hiszen felfedezvén a polinéziai életet, az időt

töröljük el, ugyanakkor mégis az idő, az, emberi történelem egésze

hatol vissza önnön forrásáig valamely nagyszerű, közvetlen tudás

alakjában.

Ötödik alapelv. A heterotópiák mindig nyitások és zárások

rendszerét feltételezik, amelyek elszigetelik, egyidejűleg azonban

átjárhatóvá is teszik őket. Általában nem juthatunk be egy olyan

heterotopikus szerkezeti helyre, amilyen mondjuk egy malom. A

kaszárnya és a börtön esetében vagy kényszerítve vagyunk erre,

vagy át kell esnünk bizonyos szertartásokon és megtisztulási

eljárásokon. Csak akkor léphetünk be, ha megfelelő engedélyre

tettünk szert, illetve ha végrehajtottunk bizonyos gesztusokat.

Léteznek heterotópiák, amelyeket teljes egészében a megtisztulás

eljárásainak szenteltek, ilyen fél-vallási, fél-higiéniai

megtisztulásra szolgálnak a muzulmánok hammamjai vagy a

látszólag tisztán higiénikus célokra használatos skandináv

szaunák.

Vannak azután olyanok, amelyek tiszta és egyszerű nyitottságot

sugároznak magukból, általában mégis különleges kizárásokat

rejtegetnek; akárki beléphet e heterotopikus szerkezeti helyekre,

igazság szerint azonban ez csak illúzió: úgy hisszük, behatoltunk,

valójában pedig, méghozzá éppen a belépésnek köszönhetően,

kívül rekedtünk. Azok a híres szobák járnak a fejemben, amelyek a

nagy brazíliai tanyák részei voltak, illetve Dél-Amerika-szerte

találkozhattunk velük. A bejárati ajtó nem arra a központi

helyiségre nyílt, ahol a család élte a maga életét, ugyanakkor

bárkinek, aki arrafelé tévedt, bármelyik utazónak joga volt benyitni

ezen az ajtón, hogy egy éjszakát itt töltsön. Vagyis ha valaki

benyitott e szobákba, nem a családi fészek nyílt meg előtte, csakis

mint átutazó, átmeneti vendég nyert bebocsáttatást, valódi

invitációban soha nem volt része. Civilizációnk ma már alig őrzi

nyomát e heterotópia-típusnak, legfeljebb a hírhedett amerikai

motelek szobáiban bukkanhatunk rájuk; ezekben a motelekben,

ahová autójával és hölgyével érkezik az ember, s az illegális

szexualitás megtalálja a maga védett, mindazonáltal titkos helyét,

megmarad vele szemben a távolság, mégsem kell a szabad ég alatt

lebonyolódnia.

A heterotópiák utolsó jellegzetessége egy funkció, amely a többi

térhez való viszonyukban, két szélsőséges pólus között bontakozik

ki. Lehet a feladatuk az, hogy megteremtsenek egy illúziókkal teli

teret, amelynek viszonylatában minden reális tér, az emberi életet

körülfalazó minden szerkezeti hely még illuzórikusabbként

lepleződik le. Talán ezt a szerepet játszották hosszú időn keresztül

ama híres-neves bordélyházak, amelyeket manapság immár

nélkülöznünk kell. De feladatuk lehet ezzel ellentétes is: egy másik

tér, egy másik reális tér megteremtése, amely oly tökéletes, oly

aprólékos gonddal elrendezett, hogy hozzá képest a miénk

rendetlennek, rosszul igazgatottnak, kuszának tűnik. Nem az

illúzió, hanem a kompenzáció heterotópiája ez; felmerül a kérdés,

hogy bizonyos kolóniák nem ilyen módon funkcionálnak-e.

Esetenként, legalábbis a földterületek általános

megszervezettségének szintjén, a kolóniák csakugyan

heterotópiákként működnek. Gondolok itt például a XVII.

században, a gyarmatosítás első hullámának időszakában létrejött

puritán társadalmakra, amelyeket az angolok alapítottak meg

Amerika földjén, s a lehető legtökéletesebben áll rájuk mindaz,

amit a szóban forgó eltérő terekről mondtunk.

Vagy eszembe jutnak a Dél-Amerikában létesített rendkívüli

jezsuita kolóniák: bámulatos, minden ízükben szabályozott helyek

ezek, az emberi tökéletesedés valódi betetőzői. A Paraguay jezsuitái

által létesített kolóniákban a létezés minden mozzanatát szabályok

kormányozták. A település szerkezete szigorú, négyzetes

elrendezést követett, amelynek végében állt a templom, egyik

oldalán az iskolával, a másikon a temetővel, vele szemben egy

egyenes út nyílt, amit egy másik keresztezett derékszögben. A

családok mindegyike e két tengely valamelyike mentén húzta fel

aprócska házikóját, így Krisztus jele pontos reprodukálást nyert. A

kereszténység ekképpen véste bele legfontosabb jelét az amerikai

világ terébe és földrajzába. .

Az emberek mindennapi életét nem sípszó, hanem a harang

szabályozta. Mindenki egyszerre, meghatározott időben ébredt,

étkezésre délben és öt órakor került sor; azután lefekhettek, majd

éjfélkor jött el az úgynevezett házastársi ébresztő ideje: felcsendült

a kolostor harangja, s mindenki teljesítette a maga kötelességét.

Bordélyok és kolóniák mint a heterotópiák két szélsősége; s ha

elmerengünk azon, hogy a hajó végső soron nem más, mint a tér

egy úszó darabkája, egy hely nélküli hely, amely a saját életét éli,

rázárul önmagára, ugyanakkor kiteszi magát a tenger

végtelenjének, s amely kikötőről kikötőre, mulatóról mulatóra,

bordélyról bordélyra járva a gyarmatokig hatol, hogy felkutassa

kertjeik legbecsesebb kincsét, akkor megértjük, miért számít

civilizációnkban a XVI. századtól napjainkig a hajó nem pusztán a

gazdasági fejlődés legfontosabb eszközének (ma nem erről

beszélek), de egyszersmind a képzelet legkimeríthetetlenebb

tárházának is. A tengereket járó hajó a par excellence heterotópia.

A hajó nélküli civilizációkban elapadnak az álmok, kémkedés váltja

fel a kalandot, kalózok helyett legfeljebb rendőrökkel akadhatunk

össze.