1

„Könnyebben születik igazság a tévedésből, mint a fejetlenségből”

(Sir Francis Bacon)

„Az emberben van valami megmásíthatatlan, amit [...] a milieu és az idő sem tudnak átalakítani. Az

idea az, ami benne él, amitől ember és személyiség, ami nem változik.”

(Márai Sándor)

„Alkotása alapján úgy tűnik, hogy a világmindenség Nagy Alkotója matematikus volt.”

(James Jeans: The Mysterious Universe)

1. METODOLÓGIAI ALAPELVEK ÉS EPISZTEMOLÓGIAI

BEVEZETŐ A közgazdász a folytonosan változó világ vizsgálatával foglalkozik, amely kellően összetett

ahhoz, hogy bizonyos szelekció elvégzése nélkül eredményesen tanulmányozható legyen. A

soha nem ismétlődő történések mögött olyan általános tendenciákat keresünk, amelyek meg-

felelő terepet hozhatnak létre a tudományos megfigyelés számára: az események lecsupaszítá-

sa lehetővé teszi, hogy a (talán csak látszólag) rendezetlen összevisszaságban felfedezzük az

állandót, az ismétlődőt és a lényegeset. S éppen ebben támogatnak minket a közgazdasági

elméletek, amelyek voltaképp az elemzés eszközei: az elméletek segítenek abban, hogy fi-

gyelmünket csakis a releváns tényezőkre, eseményekre és folyamatokra irányíthassuk. Éppen

emiatt nem mondhatjuk azt, hogy a közgazdaságtanban egyetlen releváns elmélet létezne,

hiszen bizonyos jelenségek leírására más és más elméletekhez fordulhatunk elemzési eszköz-

ként – az adekvát keret kiválasztása tehát mindig a közgazdász feladata. Saját történetének

ismerete pedig nélkülözhetetlen a továbbfejlődéshez is, hiszen amióta a közgazdaságtan tu-

dománya megszületett, egyetlen számottevő szerző sem működhetett anélkül, hogy elődei

tanításait alaposan ne ismerte volna (Madarász 2000) (e felismerésig a közgazdászok egy ré-

sze egyébként ma sem jut el; ennek köszönhető az is, hogy számukra nem válik nyilvánvalóvá

például az, hogy egy új monetáris elmélet és a monetáris elméletek történeti összefoglalása

mindig közös tőről fakad, s új csakis a régi talaján fejlődhet ki – ha másért nem, azért, hogy

világos legyen, mi az, amit az új elmélet révén meghaladtunk).

Mindezt azért kell hangsúlyozni, hogy egyértelművé váljon: nem a közgazdasági elmélettör-

ténet jól körülhatárolható fejezetének áttekintése jelenti e kötet tárgyát, habár kétségtelen,

hogy létezhet ilyen olvasat is. Felfogásunk szerint az itt vizsgált szövegek és modellek nem

elmélettörténeti relikviák, nem múzeumi tárgyak, amelyek egy-egy korábbi időszak gondol-

kodását írják le. Az általuk tárgyalt problémák ma is relevánsak, vagy relevánsak lehetnek.

1.1. A TÉMA ÉS RELEVANCIÁJA Az újklasszikus makroökonómia tételeit 1995-ben Nobel-díjjal jutalmazták. Joggal gondol-

hatnánk, hogy ezzel az elméleti csoport hódító útja kiteljesedett – a monetarizmus azonban

soha nem tudta teljes körűen elfogadtatni nézeteit. Milton Friedman és Robert E. Lucas díja-

zása sem hozta el azt a nyugvópontot, amely egy paradigmaváltás után jellemezné a közgaz-

dasági köröket, vagy ami például Keynes feltűnése után egy időre jórészt ki is alakult. [→

paradigma] Az újklasszikus előretörés után azonban az elméleti közgazdászok – és talán még

2

a gyakorló gazdaságpolitikusok is – megosztottak maradtak a gazdaságpolitika hatóköréről,

megfelelő eszközeiről folytatott diskurzusban, még ha úgy is tűnt, hogy a konszenzus lehető-

sége adott.

Paradigma. A Thomas Kuhn által vázolt tudomány- és tudományfejlődési koncepcióról már számtalan leírás és

elemzés született, ezért itt tartózkodunk attól, hogy egy újabb interpretációt adjunk. Sokkal érdekesebb a para-

digmának és a kuhni tudományfejlődési modellnek a közgazdaságtudományban való alkalmazhatóságának

kérdése.1

Az egyik végletes álláspontot a keynesiánus elmélettörténész, Phyllis Deane (1997) képviseli. Értelmezésében a

közgazdaságtan elmélettörténete az egymást váltó paradigmák története. Deane kötetének bevezetőjében – a

szerzőre hivatkozva – Mátyás Antal összesen öt önálló paradigmát különböztet meg (ami talán mégis hat, ha a

monetarizmust önálló és új paradigmának tekintjük). Egy másik lehetséges vélemény szerint a közgazdasági

elmélettörténet eddigi egyetlen paradigmaváltása Keynes nevéhez fűződik, hiszen a megelőző rendszer fejlődé-

se – persze nem lineárisan – a neoklasszikus paradigma formálódásának irányába mutatott. Kötetében Deane

hosszasan elemzi a neoklasszikus közgazdaságtan és az elődök közti hasonlóságokat, s érveléséből végső soron

úgy tűnhet, mintha Smith teljesítménye jórészt a neoklasszikus közgazdasági elmélet alapjainak lerakása lenne.

Az persze kétségtelen, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan jelentőségéhez csak Keynes elmélete mérhető, s az

is, hogy Keynes számos ponton hatásos támadást intézett elődei ellen – emiatt tehát indokolt lehet egy keynesi

paradigmaváltásról beszélni, amit azonban nem követett újabb, hiszen a monetarizmus egészen közvetlen mó-

don tért vissza a Keynest megelőző neoklasszikus közgazdaságtanhoz.

A közgazdasági elmélettörténet paradigmaváltások sorozataként való leírása azonban nemcsak a paradigmavál-

tások számának kérdésessége miatt problémás, de a paradigma fogalmának a közgazdasági elmélettörténetben

való használhatósága is megkérdőjelezhető. Kétségtelen, hogy a társadalomtudományok óriási lelkesedéssel

fogadták Kuhn tudománytörténeti modelljét, hiszen eszerint olyan diszciplínák is tudománynak nevezhették

magukat, amelyek addig aligha próbálkozhattak ezzel. A közgazdaságtan, a szociológia vagy a pszichoanalízis

sem a pozitivista elmélet, sem pedig a Karl Popper által hangoztatott kritérium alapján nem tekinthette magát

tudománynak. Előbbi értelmében a tudományosság feltétele az előrejelzések sikeressége alapján értelmezett

verifikálhatóság, utóbbi szerint pedig a tudománynak mint olyannak előrejelzései alapján potenciálisan

falzifikálhatónak kell lennie – akármelyik követelményt is tekintenénk mérvadónak, a közgazdaságtan tudomá-

nyos önértékelése ingatag alapokon állna. Kuhn ezen elvekkel szemben sokkal megengedőbb kritériumot han-

goztatott, amelynek alapján még a hangos vitáktól terhelt, egymásnak feszülő, s különböző elméleti és módszer-

tani alapokon álló elméletek által uralt diszciplínák is tudományként – még ha csak fejlődő, a paradigma kiala-

kulása előtti állapotban lévő tudományként is – határozhatták meg magukat (Bird 2004).

Eközben Kuhn maga kétségesnek tartotta, hogy elmélete e társadalom- és humán tudományokra alkalmazható

lenne, s nem is tanúsított különösebb érdeklődést a tudományok ezen csoportja iránt. Értelmezésében a termé-

szet- és humántudományok alapvető különbségeket mutatnak, hiszen míg a természettudományos kutatási tevé-

kenység az uralkodó paradigma alkalmazását jelenti, addig a társadalomtudományok inkább értelmezési törek-

véseket fejtenek ki. A tudományok ezen csoportja a viselkedés megértésére, s nem pedig a fizikai–biológiai–

kémiai világ törvényeinek leírására törekszik. A természettudományos kutatás időnként új paradigmák kialaku-

lását, a természet leírásának új eszközeit eredményezi, ez a törekvés azonban nem tudatos – a társadalomtudo-

mányokban viszont az ilyen újraértelmezési törekvések nagyon is tudatosak. A paradigmát alkalmazó termé-

szettudós nem értelmezi újra és újra a kezében lévő elemzési és értelmezési eszköztárat, hanem igyekszik azt a

természeti világ lehető legtöbb folyamatára alkalmazni; a társadalomtudományokban viszont az elemzett fo-

lyamatok tudatos újraértelmezése zajlik, vagyis egy meglévő értelmezési mód helyett szándékosan igyekeznek

másikat találni.2 Kuhn egyébként kifejezetten bizonytalannak mutatkozott abban a kérdésben, hogy valamely

társadalomtudomány valaha is képes lesz-e egy kialakult paradigma alapján végezni kutatásait, s legfeljebb a

közgazdaságtudományról és a pszichológiáról feltételezte azt, hogy erre a fejlődési fokra az elsők között eljut-

hat (Kuhn tehát aligha gondolhatott arra, hogy a közgazdaságtudomány története a paradigmaváltások történe-

teként írható le). A társadalomtudományok paradigmaalkotási törekvéseit azonban nehézzé (ha nem egyenesen

lehetetlenné) teszi, hogy a társadalmi–kulturális–gazdasági–politikai valóság folyamatos változásban van. A

3

társadalomtudományok paradigmáinak kialakítása azonban nemcsak lehetetlen (nehézkes), hanem talán felesle-

ges törekvés is. Az állandó természeti világ feltárása ugyan folyhat stabil paradigmák alapján, ezekre azonban a

változékony tárgyú társadalomtudományokban talán nincs is szükség, hiszen a tárgy állandó változékonyságá-

hoz tudományos közelítési módként jobban illeszkedik az e valóság folyamatos újraértelmezése (Kuhn 1991).

Akkor is ingoványos talajra tévedünk, ha a közgazdasági elméletek történetében eddig végbement paradigma-

váltásokat kívánjuk összeszámolni. Ehhez elsőként annak tisztázására van szükség, hogy mit is jelent a para-

digmaváltás (másként: mitől különbözik két paradigma). E nélkül aligha válaszolhatjuk meg például azt a kér-

dést, hogy vajon a keynesi elmélet térnyeréséből egyértelműen következett-e a neoklasszikus rendszer megha-

ladása. A Kuhn szóhasználatának megfelelő paradigmaváltás nem pusztán az uralkodó elmélet, vagy a kutatási

irányok módosulásának szinonimája – a paradigmaváltás ennél elementárisabb erejű fejlemény, s csakis tudo-

mányos válságok után következhet be (ellenvélemények szerint a paradigma felülvizsgálata azonban nem ide-

gen a normál tudománytól sem, ráadásul egyes forradalminak számító felfedezések nem is tudományos válság

után, hanem a paradigma felülvizsgálata nyomán következtek be). A normál tudományokra a paradigmához

való ragaszkodás jellemző, s így az anomáliák sem feltétlenül elegendőek az elméletek cáfolatához, ahogyan azt

Popper állította. Csak a különösen zavaró és nagy számban felhalmozódó, megnyugtatóan meg nem magyará-

zott jelenségek képesek arra, hogy az uralkodó paradigma hatalmát meggyengítsék – ezek a normál tudomány

vitelét aláássák, és kialakul a tudományos válság. Új paradigma csak ezt követően, egy tudományos forradalom

keretében, illetve annak eredményeként formálódhat.3 Bár a közgazdasági elméletek történetében a kutatások

iránya, az alapkérdések és a rájuk adandó válaszok természetéről alkotott elképzelések sokszor változtak, válsá-

got okozó fordulat az 1929 és 1933 közötti válságig nem akadt – ezt megelőzően a közgazdaságtan az útkeresés

(ha úgy tetszik, az első paradigma kialakításának) állapotában volt, hiszen az alapkérdésekre (pl. az érték erede-

tére) adandó válaszok változásait nem válságok, hanem a gondolatok zsákutcákba torkollása váltotta ki. Habár

Kuhn elméletében az új paradigma utáni forradalmi hajszát a meglévő paradigma már el nem fedhető kudarcai

vezetik, nem egyértelmű, hogy Keynes válasza valóban új paradigma kialakulását eredményezte-e. Igaz persze,

hogy az általános gazdasági egyensúlyból kiinduló, azt előfeltételező neoklasszikus elmélet értetlenül állt a

túltermelési válság jelensége előtt (a Say-dogma érvényessége alapján túltermelési válság, kényszerű munka-

nélküliség ki sem alakulhatna), s az is, hogy Keynes hatékonyan világított rá arra, hogy a makrogazdasági

egyensúly sokkal inkább kivétel, mintsem szabály – a két elmélet között azonban jellemzően kiegészítő, s nem

pedig tagadó viszony van. Míg a neoklasszikus közgazdaságtan a tökéletes verseny és a formális racionalitás

szabályainak alávetett gazdasági szereplők előfeltételezésével felépülő axiomatikus-deduktív absztrakt elmélet,

addig Keynes elmélete a valóságos makrogazdaságok működését leíró rendszer. Tagadásról aligha lehetne szó,

hiszen például a nyers mennyiségi egyenletet is beépítette saját rendszerébe, s a neoklasszikus közgazdaságtan

egyes tételeit saját elméletének aleseteként említette (vö. Keynes 1965: 313–314). Szó sincs arról, hogy Keynes

tagadta volna a makrogazdasági rendszerek egyensúlyra törekvését – az egyensúlyra való törekvés elméleti

elvitatása ugyanis azt a paradox következtetést vonná maga után, hogy a kényszerű munkanélküliség végső

soron önkéntes. Keynes „mindössze” azt hangsúlyozta, hogy a neoklasszikusok által előfeltételezett egyensúlyt

a valóságban számos tényező megzavarja.4 A paradigma nem változott – olyannyira nem, hogy egyes neoklasz-

szikus axiómákról (pl. a munkabér és a munka határtermékének egyenlősége) Keynes nyíltan vállalta, hogy

érvényességüket maga sem tagadja. A neoklasszikus axiómák tiszta piaci körülmények közötti érvényesülését

megzavarják a valós gazdasági-társadalmi környezet folyamatai. Nagyjából ugyanez igaz Vernon Smith kísérle-

ti eredményeire is.5 Míg a neoklasszikus axiómarendszer, s az ezek alapján értelmezett és jellemzett homo

oeconomicus megmutatja, hogy milyen lenne az ember, ha magatartását egyedül a formális racionalitás elvei

szabályoznák és kereteznék, s ha egyetlen feladata gazdasági döntések meghozatala lenne, a kísérleti közgazda-

ságtan megmutatja, hogy miként viselkedik az ember pontosan rögzített laboratóriumi körülmények között

(amelyek persze nem téveszthetők össze a valósággal). Nem is lehet más a viszony, hiszen míg a neoklasszikus

közgazdaságtan a saját emberképéhez az axiómák alapján deduktív úton jut el, addig a kísérleti és viselkedés-

közgazdaságtan empirikus alapokon, induktív logikát követve építi fel a saját képét (vö. Tversky – Kahneman

1974, 1986; Mérő 2004: 194–204). A neoklasszikus axiómák (egy tiszta elmélet alapköveiként) tehát ekkor sem

kérdőjeleződtek meg, hiszen ezen axiómák szándékoltan nem a valós, a létező embert ragadták meg; kísérleti

eredményekkel ezek tehát cáfolhatatlanok.6 Ha létezett egyáltalán paradigma a közgazdaságtanban, annak a

neoklasszikus rendszer tekinthető. [→ homo oeconomicus, fenomenológia]

4

E konszenzus legfőbb akadályát talán az újklasszikus nézetek radikalizmusa jelentette. Lucas

és csoportja semmiféle hajlandóságot nem mutatott a keynesiánus alapokhoz való visszaka-

nyarodásra (az elhatárolódás persze már Friedman monetarizmusára1 is igaz volt), ám több

ponton éles szembenállás alakult ki Friedman elméleteivel szemben is. Az újklasszikus rend-

szer alapvetően változtatta meg a gazdaságpolitika lehetőségeiről alkotott képet, s újszerű

ajánlásokat fogalmazott meg a követendő politikákra vonatkozóan is. A keresletszabályozás

helyébe a kínálati oldal stimulálása lépett, az aktivista gazdaságpolitikai lépésekben pedig

sokkal inkább a gazdasági szereplők ellen folytatott játékot kellett látni, s úgy tűnhetett, hogy

a gazdaság működésébe tudatosan beavatkozó, szabályozásra törekvő gazdaságpolitika és a

szereplők többé már nem egy oldalon állnak. Mindezek után azonban megmaradt a kérdés: mi

is a gazdaságpolitika tulajdonképpeni célja? Ha a monetáris és fiskális politika csak a gazda-

sági szereplők legyőzésével (megtévesztésével) érheti el célját, beszélhetünk-e arról, hogy e

cél valóban összhangban van az aktorok érdekeivel? Úgy tűnhet, a gazdaságpolitika az embe-

reknél is sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségük. [→ paternalizmus] Társadalomfilo-

zófiai kérdéseket sajnos részletesen nem vizsgálhattam, habár az elemzés ezen a téren is új

szempontok és eredmények elérésével kecsegtetett. Vajon melyik az a pont, amelyet átlépve a

monetarista és újklasszikus elvek szerint a gazdaságpolitikának már meg kell birkóznia a pa-

ternalizmus súlyával és felelősségével?2 Vajon kitől kapja a politikai felhatalmazást a kor-

mányzat arra, hogy dinamikus játékait a gazdasági szereplők tömege ellen játssza?

Paternalizmus. Paternalizmusnak (paternalista akciónak) nevezzük, ha egy egyén, vagy egy állam (kormány-

zat) beavatkozik egy másik személy életébe és körülményeibe annak akarata ellenére (vagyis akár tetszik ez

neki, akár nem) arra hivatkozva, hogy a beavatkozás révén az érintett egyén jóléte növekedni fog, vagy leg-

alábbis a beavatkozás révén egy őt egyébként sújtó kár elkerülhetővé (illetve csökkenthetővé) válik.

Bár fogalmilag nem tűnik nehéznek a paternalizmus meghatározása, az egyes akciók besorolása esetében ko-

moly nehézségek merülhetnek fel. Mondhatjuk azt például, hogy Szabó János paternalisztikusan viselkedik, ha

Kovács Béla beleegyezése nélkül valami olyan dolgot tesz, ami keresztezi Kovács Béla szabadságát annak

érdekében, hogy tettével elősegítse Kovács Béla jólétének növekedését. Észre kell venni, hogy itt valójában

három szükséges (de egyenként nem elégséges) körülményről van szó: egy dologról, ami korlátozza a szabad-

ságot, a beleegyezés hiányról, illetve a jólét növeléséről (vagy legalábbis annak szándékáról). Az első körül-

ményre viszonylag könnyen találhatunk példákat: a testi kényszerek természetes módon sorolhatók ide. Mégis,

a három feltétel együttesen is hagy kétségeket az egyes akciók besorolásakor. Ha Szabó János, nem bízva fiata-

labb gyermeke felelősségtudatában, vagyonát teljes egészében idősebb gyermekére hagyja konkrét kikötések

kíséretében, amelyek előírják, hogy milyen módon kell a pénzt a fiatalabb gyermek érdekeinek megfelelően

felhasználni, aligha kérdéses, hogy Szabó János paternalista módon cselekszik – mégsem mondhatjuk, hogy e

tettével Szabó János megsértette volna fiatalabb gyermeke szabadságát (egy bővebb fogalmi bevezetéshez ld.

Dworkin 2002). Az a kérdés azonban, hogy mi a paternalizmus, különbözik attól a problémától, hogy mire

hivatkozva, milyen esetekben lehetünk másokkal szemben paternalisták. Ez a kérdés persze a legkülönfélébb

érveléseknek ad teret.1

1 A szöveg későbbi részeiben a monetarizmus Milton Friedman által vezetett szárnyát ortodox monetarizmusként

említjük. 2 E kérdésnek különösen a Phillips-görbe ortodox monetarista és újklasszikus értelmezései kapcsán lesz jelentő-

sége, hiszen – ahogy látni fogjuk – a munkanélküliség csökkentése jobbára a munkavállalók megtévesztése ré-

vén sikerülhet. Kérdéses, hogy ha a munkanélküliség csökkentése csakis így lehetséges, akkor e gazdaságpoliti-

kai akció vajon tényleg a gazdasági szereplők érdekeit szolgálja-e, illetve van-e olyan csoport, aki számára ez a

beavatkozás előnyös. Némi gyanúra ad okot, hogy a reálbérek tulajdonképpeni csökkenése, amelyről a munka-

vállalók ideiglenesen nem tudnak, inkább a vállalkozók számára kedvező.

5

Habár a paternalizmus tematikája leginkább a morálfilozófia, a jog- és állambölcselet területén merül fel, még-

sem mondhatjuk, hogy a kérdés idegen lenne a közgazdaságtudománytól. A paternalizmussal szemben felhozott

érvek némelyike közvetlenül alkalmazható közgazdasági-gazdaságpolitikai vitákban is. Feinberg (1999: 71)

például azon az alapon érvel a nyers paternalista fellépéssel szemben, hogy ez gyermekké változtatja a felnőtt

embereket is, hiszen nem engedi, hogy döntési és mérlegelési készségük kifejlődhessen, illetve működésbe

léphessen. Ha a paternalizmus fogalma alá nemcsak az egyén érdekében meghozott szabadságkorlátozó lépése-

ket, hanem mondjuk az állami gondoskodás különböző megnyilvánulásait is beleértjük, a paternalizmus mellett

és ellen felhozható érvek széles spektruma tűnik fel előttünk. Feinberg érvelése köszön vissza például Ludwig

Erhard (1993) szavaiból, amikor a túlzottan bőkezű munkanélküli ellátások ellen lép fel azt hangoztatva, hogy

azok csak arra jók, hogy az egyének munkavállalási készségének mérséklődését és az új munkahely megszerzé-

sébe fektetett erőfeszítések lanyhulását eredményezzék.

A paternalizmussal kapcsolatban képviselt álláspont közvetlenül függ össze azzal, ahogyan az emberről gon-

dolkodunk. Paternalista akciókra csakis akkor lehet szükség, ha az egyént alapvetően alkalmatlannak tartjuk

arra, hogy felismerje önnön jólétét, illetve az ennek eléréséhez szükséges eszközöket. Ha az egyénben racioná-

lis, önérdekkövető lényt látunk, s ha a piac számunkra olyan mechanizmus, amely a leghatékonyabban allokálja

az erőforrásokat és a jövedelmeket,2 akkor a paternalizmus igénye nem merülhet fel. A közgazdasági elmélet

számára a jólét egyébként sem valamiféle örömérzet, hanem – tisztán formálisan – a preferenciáknak való meg-

felelés, a hasznossági függvény feltételes maximalizálása. A főáramú elmélet keretei között semmit sem kell

tehát arról gondolni, hogy vajon mi okoz örömérzetet (boldogságot, kielégülést, stb.) az egyénnek – mivel az

egyénekről feltesszük, hogy jól informáltak és preferenciarendszerük jól rendezett, s magatartásukban önérdek-

követők, nincs szükség a piac felett álló intézményre az egyének jólétének szolgálata és védelme érdekében. A

körülményekből közvetlenül adódik, hogy Szabó János akkor és csak akkor fogja X lehetőséget Y lehetőséggel

szemben preferálni, ha X számára nagyobb hasznosságérzetet tesz lehetővé, mint Y. Az egyén jólétének külső

szolgálata és védelme (vagyis a paternalizmus) ilyen körülmények szükségtelen törekvés lenne csupán (vö.

Hausman 2003).3

A szélsőségek ellenére az újklasszikus makroökonómia számos új szemponttal bővítette a

közgazdasági gondolkodást. Ezek egy részéről már esett szó, a racionális várakozások hipoté-

zise (Rational Expectations Hypothesis – REH) azonban mind közül a legjelentősebb. A raci-

onális várakozások hipotézise jelentette az új elmélet egyik tartókövét, amely nélkül ma bizo-

nyosan nem beszélhetnénk inflációs célkövetésről sem. Az elméleti csoport értékelésénél

azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az egyre népesebb csoport bizonyos kér-

désekben maga is megosztott volt, ráadásul a tételek vulgarizálódása azok számottevő torzu-

lásával járt együtt. Mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy nem alakult ki egységes és

megbízható kép az újklasszikus csoportról: az elméleti irodalom sokszor tévesen és hiányosan

foglalja össze a Lucas csoportjának tulajdonított tételeket. S amíg nincs konszenzus a tételek

mibenlétét illetően, hiába várjuk, hogy a gazdaságpolitika hatóköréről és lehetőségeiről értel-

mes, a konszenzus lehetőségét tartogató elméleti párbeszéd alakuljon ki.

E kötet ezen kihívásra igyekszik válaszolni. Legfőbb célja az újklasszikus makroökonómiáról

formált koherens kép kialakítása annak elkerülése mellett, hogy a könyv egy olvasónapló be-

nyomását keltse. A feldolgozás az eredeti szövegekre összpontosít, ugyanakkor komoly teret

kap az az erjedési folyamat is, amelyet ezek a szövegek a szekunder irodalomban kiváltottak.

A Nobel-díj nem elszigetelt tudományos teljesítmények jutalma. Nem lehet nem észrevenni,

hogy milyen hosszú idő telik el egy-egy új és jelentős elmélet megjelenése, illetve a díj oda-

ítélése között. Lucas esetében ez negyedszázad volt. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a közgaz-

daságtudományt átjárja az új elmélet, s hogy létrejöjjön mindaz, amit újklasszikus

makroökonómiának nevezhetünk. Úgy tűnik, hogy az újklasszikus iskola lényegesen több a

6

Lucas, Sargent, Wallace és Barro által kifejtett tételeknél. A kötet figyelme így a szellemi

vezetők „farvizén felúszó” közgazdászokra is kiterjed – mindezt az egységes és megbízható

kép kialakítása érdekében. Az áttekintés és a fejlődéstörténet felrajzolása közben azonban

kritikai elemzésre is törekszünk, vagyis az elmélet tartalmának szabatos összefoglalását, s az

elmélet határainak kijelölését egyaránt feladatunknak éreztük. Úgy gondolom, e célok sem

nem túlzottan szerények, sem nem elítélhetően nagyratörők.

1.2. A VEZETŐ GONDOLAT: AKTÍV SZABÁLYOZÁS VS. GAZDASÁGPOLI-

TIKAI NIHILIZMUS? A kötetben viszonylag kevés szó esik elmélettörténeti vonatkozásokról. Legfeljebb csak kísér-

letet tehettünk volna arra, hogy az újklasszikus makroökonómia elméletegyüttesét a közgaz-

daságtani elméletek evolúciójában elhelyezzük. Mégis, a kötetben feldolgozott elméleti ív

olyan kérdést vet fel, hogy elengedhetetlenné válik a közgazdasági elméletek – vagy legalább-

is egy jól körülhatárolható vonulat – fejlődésének tömör értékelése. Úgy tűnhet, s az alfejezet

címe is erre utal, hogy a rivális makrogazdasági elméletek mindvégig az állam gazdasági sze-

repéről folytattak vitát egymással. E cím azt igyekszik tehát sugallni, hogy e szubjektív elmé-

lettörténet szerint a 20. század, de többé-kevésbé már az azt megelőző időszakok (makro)

közgazdasági gondolkodásának alapkérdését a címben felvetett probléma jelentette.

Mielőtt elgondolásunk helyességét igazolnánk, röviden szólni kell azonban a címben említett

duálisról, amely a magaselmélet,3 illetve a gyakorlati gazdaságpolitika szereplőinek alternatí-

vát kínál. Ha aktív szabályozásról beszélhetünk, természetszerűen léteznie kell passzív szabá-

lyozásnak is. Az elemzés során újból és újból felbukkanó (nem rugalmas, vagyis egy merev

Taylor-szabályra épülő) inflációs célkövetési rendszer kiváló példát nyújt e mechanizmus

működésére. Hasonló szabályok a fiskális politika terén is működnek (Benczes – Kutasi 2010:

5. fejezet), bár ezek esetében sokkal inkább a gazdaságpolitika korlátozásáról, s nem a be-

avatkozások automatikus működtetéséről van szó. A költségvetési eszközök közül a monetáris

politika Taylor-szabályaihoz leginkább az 5. fejezetben tárgyalt automatikus stabilizátorok

állnak közel. A passzív szabályozás során – akár fiskális, akár monetáris politikáról van szó –

a gazdaságpolitika néhány célváltozó megfigyelése révén valamely automatizmus alapján

(egy megfelelően definiált és deklarált szabályt követve) avatkozik be a kérdéses makrogaz-

3 A kötetben többször is előkerül majd a „magaselmélet” (high theory) kifejezés. Megpróbálkozhatnánk a közvetlen definíci-

óval is, helyesebbnek tűnik azonban, ha analógián keresztül világítjuk meg e fogalom természetét. Irodalomtörténeti példa-

ként juthat eszünkbe a (populista) ponyvairodalom és a magas irodalom szembeállítása. A históriás énekekig visszanyúló

ponyvairodalom célja mindig a puszta szórakoztatás volt, ennek megfelelően módszeres elsekélyesítés nyomta rá bélyegét –

az olcsóság és igénytelenség itt azonban nem a jobbra való képtelenség következménye volt. A ponyvairodalom szándékosan

nem akar magasabb (hogy úgy mondjuk: igényesebb, művészibb, összetettebb, stb.) régiókba emelkedni. A populizmus itt

önértékké válik (erről lásd bővebben Gergő 1930). Hasonló viszonnyal jellemezhetjük a magaselmélet ellenpárjához való

viszonyát is – nevezhetjük ezt akár vulgáris elméletnek is. Önhittségről tennénk persze tanúbizonyságot, ha a magaselmélet

egzakt definícióját egy lábjegyzetbe szeretnénk kényszeríteni. Ez alkalomból meg kell elégednünk néhány alapvonal felvil-

lantásával. Úgy tűnik, a lényeg itt is az egyszerűségre, népszerűségre, közérthetőségre való határozott, s minden más törek-

vést (például a valóság megismerésének vágyát) legyűrő igyekezet. Ilyen vulgáris elméletnek nevezhetjük azokat a tankönyvi

modelleket, amelyek évtizedek óta meghatározzák a közgazdasági felsőoktatás tematikáját, ám (már) szinte senki sem hiszi

azt, hogy ezek a valós folyamatok szabatos leírását nyújtanák. Győzedelmüket a didaktikai szempontok számlájára kell írni.

Ugyancsak erre az oldalra sorolhatjuk az empirikus tapasztalatok talaján álló ad hoc elméleteket is: a kutató ilyenkor a vala-

milyen módon (s meglehet, tévesen) specifikált egyenleteihez keres elméleti talapzatot. Az okozati viszonyok összezavarása

azonban fenyegető veszély, s a helyes elméleti magyarázat kifejtése teljesen el is maradhat. Ezzel kapcsolatban olvashatunk

olyan véleményt is, amely szerint egyenesen arról van szó, hogy a magaselméleti kutatások szinte érintetlenül hagyták az

alkalmazott közgazdaságtan szféráját (Horváth – Szilágyi 2004). Az itt elmondottak persze nem tekinthetők szabatos definí-

ciónak – legfeljebb csak sajátos módon (és sietve) körüljártuk a kérdéskört.

7

dasági rendszer működésébe. Mérlegelésnek itt nincs helye. A merev szabálytól való eltérés

csak a szabálykövetés megszegése révén képzelhető el. Az aktív szabályozás jó példája lehet

olvasatunkban az ortodox keynesi makrogazdasági politika. A szükséges lépésekről természe-

tesen itt is makrogazdasági indikátorok alapján dönthetünk, automatizmusokról azonban már

szó sincs. A különbség úgy is megragadható, hogy aktív szabályozás esetén csak a cél defini-

ált, míg passzív (vagy más szóval: vegetatív) szabályozás esetében egy algoritmust (magatar-

tási formát, illetve függvényt) definiálnak, amely a beérkezett információk alapján automati-

kussá teszi a beavatkozást; s döntésről utóbbi esetben nincs is értelme beszélni (Ligeti – Sivák

1978: 23). Aktív és passzív szabályozás között természetesen csak képlékeny határ húzható.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a két rendszer által felhasznált információk meny-

nyiségére helyezzük a hangsúlyt. Aktív szabályozás esetén olyan nagy mennyiségű adattal

dolgozhatunk, amely aligha tömöríthető be egyetlen reakciófüggvénybe – vagy legalábbis

nem ringatjuk magunkat annak olykor hiú ábrándjába, hogy a kérdéses makrogazdasági rend-

szert leíró modellnek már valamennyi releváns változóját azonosítottuk, s nincs szükség arra

sem, hogy beavatkozásaink hatásait függvényszerű következménynek tekintsük.

A harmadik lehetőség az általunk gazdaságpolitikai nihilizmusnak nevezett álláspont, amelyet

követve megkérdőjelezzük az aktív és passzív szabályozás szükségességét, illetve lehetőségét

is. Látni fogjuk, hogy egészen mást jelent egy szabályozási törekvésű (akár aktív, akár pasz-

szív) gazdaságpolitika sikerpotenciáljának, illetve lehetőségének elvitatása. Előbbi esetben a

törekvés még lehetséges, habár sikerre nem számíthatunk – az elméleti irodalomban nagyjá-

ból ez volt Milton Friedman álláspontja. Lucasnak és csoportjának szokás tulajdonítani az

utóbbi felfogást. Érvelésünk arra irányul, hogy bebizonyítsuk: az újklasszikus makroökonómia

e tétele feltételes jellegű, vagyis csak bizonyos korlátozó feltételezések fennállása esetén érvé-

nyes. A gazdaságpolitika természetes módon van kudarcra ítélve, ha a módszeres beavatko-

zásra a gazdasági környezet kiszámíthatatlansága, vagy a szereplők várakozásai miatt nincs is

lehetőség. Éppen az ebbe vetett hitet nevezzük gazdaságpolitikai nihilizmusnak. A gazdaság-

politika hatóköréről folytatott vita, illetve e hatókörre vonatkozó felfogás evolúciója szinte

közvetlen módon tükröződik a Phillips-görbe formaváltozásaiban, s éppen ezért nem is vélet-

len, hogy a kötetben hosszasan elidőzünk ezen analitikai eszköznél. A munkanélküliség és az

infláció közti stabil kapcsolat feltételezése, majd a tévedésekre való egyre kiterjedtebb ha-

gyatkozás újra és újra átrajzolta a Phillips-görbe alakját. Elméleti jelentőségét nehéz lenne

túlbecsülni. Ha a rajta keresztül megfogalmazott elméletek vitathatók is, a főáram valamennyi

fejezete ezer szállal kapcsolódik hozzá. Talán csak a mennyiségi egyenlet és az IS–LM-

modell jelentősége mérhető hozzá: mindhárom a magaselmélet nyelvi kifejezőeszközeinek

elemi részét jelentette (érdekes epizódként eszünkbe juthat, amikor James Tobin arra kérte

Friedmant, hogy a kritikusok dolgát megkönnyítendő, fejtse ki elméletét az IS–LM-modell

keretei között is – vö. Tobin 1984: 285).

Kérdésként merülhet fel, hogy ha az eddigiek során három követhető alternatíváról szóltuk

(aktív szabályozás vs. passzív szabályozás vs. gazdaságpolitikai nihilizmus), a címben miért

csak duálisra teszünk utalást. Analógiaként – a magyarázat ígéretével – eszünkbe juthat a po-

litikai ideológiák hármas rendszere. Mivel a politikai eszmék fejlődésének vívmányaiból e

három eszmerendszer más-más elemeket emelt ki, s állított figyelme középpontjába (vö. Ba-

8

yer 1998: 180–182), egyik ideológiát sem helyezhetjük el a másik kettő által határolt kontinu-

um valamely pontján – a liberalizmus például nem a konzervativizmus és a szocializmus „ke-

veréke”, nem tekinthetjük a két ideológia köztes esetének.

1. ábra: A politikai ideológiák és a gazdaságpolitikai alternatívák sematikus ábrázolása.

Úgy tűnik, egy efféle megközelítés elhibázott volna, ha az itt említett gazdaságpolitikai alter-

natívák egymáshoz viszonyított helyzetét próbálnánk tisztázni, hiszen a passzív szabályozás –

értelmezésünk szerint – az aktív szabályozásra törekvő és a nihilista álláspont között helyez-

kedik el. Szabályozásra törekszik, de mindezt mereven, a rugalmasság kizárása mellett teszi.

A szabályozás lehetőségébe vetett hit mellett rendelkezik a nihilista álláspont szkepszisével is,

hiszen nem tartja magát arra hivatottnak (vagy képesnek?), hogy a makrogazdasági rendsze-

rek működésébe a szubjektum értékítéletének folyamatos használata mellett beavatkozzon.

Úgy gondoljuk tehát, hogy az aktív szabályozás és a nihilizmus álláspontja közötti választás

(vagy a két véglet között való elhelyezkedés) kérdése volt a makrogazdasági elméletek alap-

problémája (annál is inkább, mivel a passzív szabályozás álláspontja sokkal inkább az elméle-

ti irodalmon kívülről, a gyakorlati gazdaságpolitika irányából szivárgott be az elméleti körök-

be). Az egymást követő rendszerekben a súlypont mindig máshová helyeződött, s ha a

magaselméleti viták megérintették a praktikus gazdaságpolitika szféráját (erre jócskán volt

példa), ez azt jelentette, hogy a makrogazdasági politikák is új hiteket és új eszközöket keres-

tek céljaik leírására és elérésére. Nem kell egészen a Say-dogma (vö. pl. Mátyás 2002: 99)

vagy az Adam Smith által leírt képig visszakanyarodnunk (vö. Horváth – Szilágyi 2004),

hogy a szkeptikus–nihilista álláspont szép példáját kapjuk. E nézetek szerint mivel az egyéni

optimalizáció sikeresen működik, a külső sokkok után a társadalmilag hatékony egyensúly

magától helyreáll, állami beavatkozásra nincs szükség, s az valójában káros is lenne. A két

világháború között Wicksell fejtette ki legrészletesebben azt az álláspontot, amely szerint csak

zavarokat okoz, ha a monetáris rendszer (illetve a monetáris szabályozás) megengedi, illetve

elősegíti, hogy a reálgazdaság teljesítménye eltérjen annak természetes értékétől. A megtaka-

rításokon túlnyúló hitelexpanzió például kiválthatja, hogy az áruk összkereslete meghaladja az

összkínálatot, inflációs feszültséget gerjesztve ezzel a gazdaságban, s megváltoztatva a terme-

lés vertikális, egyensúly (vagyis teljes foglalkoztatás) melletti szerkezetét is (Mátyás 1979:

343–351). Az így előálló kumulatív fellendülés nem tekinthető a gazdaság természetes állapo-

9

tának, még ha Wicksell nem is talál olyan okot, amely önmagában elegendő volna arra, hogy

elriassza a monetáris rendszert/hatóságot4 a hitelexpanziótól: Wicksell rendszerében e folya-

mat időben ugyan behatárolt, a túlfűtött időszak azonban nem stagnálással, vagy recesszióval

ér véget. A piaci és a természetes kamatláb kiegyenlítődése megállítja az árak emelkedését, s

helyreállítja a termelés vertikális szerkezetét. Az új egyensúlyi helyzetbe lágyan érkezik meg

a gazdaság. Wicksell üzenete mégis egyértelmű: szabályozás monetáris oldalról fejthető ki,

ennek alkalmazásától azonban tartózkodni kell, s lehetővé kell tenni, hogy a reálgazdaság

fejlődési pályája a természetes úttal essen egybe.

Keynes elméletének lényegét felesleges lenne bővebben kifejteni. Keynes számára az egyen-

súly nem jelentett (feltétlenül) teljes foglalkoztatást, így az aktív gazdaságpolitika szükséges-

sége igazolhatóvá vált – amely nála eredendően a fiskális politika jelentőségének és hatásos-

ságának (túl)hangsúlyozását jelentette. Az 1920-as évek végén már senki sem hihette, hogy a

teljes foglalkoztatás és a termelői kapacitások maximális kihasználása lenne a nemzetgazda-

ságok természetes állapota. Keynes rendszere az aktivista politika programjának meghirdeté-

sével ezekre a kihívásokra igyekezett választ adni. Az elgondolás árnyoldalai azonban hama-

rosan napvilágra kerültek: hiába hangoztatta Keynes, hogy a teljes foglakoztatás szintje alatt

az aggregált kereslet bővítésének csak korlátozottan lesz inflációs hatása (Keynes teljes félre-

értelmezéséről tanúskodik, ha arról olvashatunk, hogy teljes foglakoztatás alatt nincs infláció,

vagy hogy az infláció üteme állandó maradhat), a finomhangolás valójában csak időnkénti

túllövések mellett oldható meg – az inflációs veszély tehát reális marad. A keynesi gazdaság-

politika alkonyához hozzájárult tehát, hogy a későbbi évtizedekben (nagyjából a 20. század

közepétől) egyre inkább az infláció, s nem pedig a munkanélküliség kezdte foglalkoztatni a

közvéleményt és a felső politikai körök tagjait. Márpedig Keynes ügyet sem vetett az infláció

jólétet csökkentő hatásira, megoldást jobbára csak a munkanélküliségre keresett és kínált. A

keynesi gazdaságpolitika legfeljebb annyit tudatosított (azt is csak óvatosan, az utalások szint-

jén), hogy a munkanélküliségi harcnak lesznek inflációs költségei.

A keynesi elmélet antitéziseként feltűnő monetarizmus az aktivizmus tagadását hirdette. A

monetarista tanok szerint az aktív szabályozásra való törekvés hiábavaló és káros igyekezet, s

ezért az új politikai ajánlások középpontjában a konstans pénzbővítés elhíresült, Robert Lucas

által is támogatott szabálya állt. A Keynes által dédelgetett fiskális politika az infláció egyik

potenciális forrásává degradálódott, alkalmazását tehát már csak ezért is kerülni kell az új

útmutatások szerint (az időben késő makrogazdasági reakciók pedig lehetetlenné is teszik a

hatékony alkalmazást). Az adaptív várakozási séma beépítésével az elmélet bizonyítani tudta,

hogy csak folyamatosan gyorsuló monetáris expanzió árán lehetséges a munkanélküliséget

annak természetes szintje alatt tartani.5 Az újklasszikus makroökonómia és a reálciklusok

elmélete érdemben már nem változtatott ezen az állásponton, miközben a hangsúlyok áthelye-

4 Éppen ezen elem miatt lesz Wicksell elgondolása a mai napig friss. Az utóbbi időkben lezajlott bankprivatizációk például

csaknem lehetetlenné teszik, hogy a jegybank hathatós kontrollt fejtsen ki a monetáris bázis alakulására. E jelenségnek ko-

moly következményei voltak mind Magyarország, mind pedig a tíz új uniós tagállam gazdasági növekedésére. A tanulság itt

mindössze az, hogy a bankrendszer alsó szintje – kikerülve a jegybank szoros irányítása alól – komoly feszültségeket tud

gerjeszteni azzal, hogy túlzott hitelmennyiséget enged a gazdasági szereplők kezébe. Úgy tűnik, Wicksell az elsők között

volt, aki ennek veszélyére figyelmeztetett. Az új uniós tagállamok torz gazdasági fejlődéséről lásd bővebben Csaba (2008). 5 Itt természetesen utalni kell arra, hogy Friedman rendszerében igen csak nehézkes a fiskális és a monetáris politika működé-

sét elkülöníteni. Különösen kézzelfoghatóvá válnak e nehézségek, ha a fiskális expanzió többletpénz kibocsátása révén való-

sul meg.

10

ződtek – a fiskális politikáról alkotott újklasszikus felfogás azonban alapvetően különbözött

az ortodox monetarizmus által vallott nézetektől, még ha a Keynes által hirdetett aktivizmus

szelleme már nem kísértett többé. Hosszasan elidőzünk majd annál a gondolatnál, amely sze-

rint az aktivista monetáris politika csak nem kívánt zajokat visz a rendszerbe, ezért a Lucas

csoportja által megfogalmazott ajánlások szerint annak alkalmazása megint csak kerülendővé

vált. A hangsúlyok a kínálati oldalon kifejtett szabályozásra (serkentésre) kerültek át. A kíná-

lati közgazdaságtan megkérdőjelezte ugyan az anticiklikus keresleti politikák helyénvalóságát

és hatásosságát, a gazdaságpolitika mégsem volt többé tétlenségre kárhoztatva – habár e poli-

tikai útmutatások alapján aligha sejlik fel az aktivizmus szelleme. A ricardói ekvivalencia és a

nem keynesi hatások kifejtése kapcsán például élésesen fog kirajzolódni az a felismerés, hogy

a gazdaságpolitikai következtetések levonásakor különösen körültekintően kell számba venni

az elmélet alapfeltevéseit, s hogy az aktivista politika hatásainak elvitatása csak leszűkítő

feltevések mellett sikerülhet. Ugyanerre a következtetésre jutunk majd akkor is (igaz, hogy

egy logikai inkonzisztencia hangsúlyozása, s nem pedig a feltevések átrendezése révén), ami-

kor belátjuk, hogy ciklikus ingadozások modellekbe való beépítése után nem lehetett fenntar-

tani az anticipált monetáris politikai lépések sikertelenségének tételét.

1.3. A KÖTET METODOLÓGIAI ALAPELVEI Az utóbbi időben a magyar közgazdaságtudományi közbeszédben is feltűntek a mainstream

közgazdasági elmélet sikertelenségét hangoztató vélemények; az angol nyelvű irodalomban

ezek nagyobb múltra tekintenek vissza (némelyikre teszünk majd utalást is). Ezek alapján úgy

tűnhet, hogy a főáramú közgazdaságtan válságban van, hiszen elveszítette jelentőségét a való-

ságos életproblémák szempontjából. Ha igaz is azonban, hogy a valóságos viszonyok és a

közgazdasági elmélet közti kapcsolat szakadozottá vált, az eltávolodás még mindig több ok-

ból eredeztethető. Ezek között csak egy a fent említett vélemények által sugallt, amely szerint

tehát – már ha helyesen interpretáljuk ezen álláspont mondanivalóját – a főáramú közgazda-

sági elmélet nem képes a valós gazdaságpolitikai problémákra adekvát válaszokkal szolgálni.

Ez kétség kívül súlyos probléma lenne. Másként fogalmazva ez azt jelentené, hogy az elmélet

valamiképp elmaradt a valóság mögött, vagyis nem a közvetlenül megélt problémákra, illetve

nem a minket, ma foglalkoztató problémákra kínál megoldást. A távolság azonban akkor is

jelentkezik, ha a gyakorlati gazdaságpolitika nem ismeri fel az elméleti válaszok helyességét.

A közgazdasági elmélet ekkor ugyan releváns problémákra kínál adekvát megoldásokat, ezek

azonban kihasználatlanok maradnak. Ez a tudomány egyfajta kommunikációs problémája

lenne, hiszen ez azt jelentené, hogy a tudomány képtelennek bizonyul a helyes válaszok érthe-

tő üzenetként való megfogalmazására – ez semmiképp sem jelentheti azonban az elmélet irre-

levanciáját.

A kritikára adott hatékony válasz nem merülhet ki gazdaságpolitikai és történelmi példák fel-

sorolásában. Sőt, ahogy látni fogjuk, ezek az okfejtés szempontjából mellőzhetők is. Ennek

megfelelően e módszertani bevezetőben kísérletet teszünk a mainstream közgazdaságtan gon-

dolkodásmódjának (ha úgy tetszik, világlátásának) azonosítására és reprodukálására, s ezen

felismerések talaján állva meghatározzuk a főáramú közgazdaságtannal szembeni kritikák

releváns irányát. E bevezető legfontosabb célja tehát a követett alapelvek kifejtése mellett

annak hangsúlyozása, hogy a mainstream közgazdaságtan csak bajosan kritizálható az adekvát

11

gazdaságpolitikai ajánlások megfogalmazásának hiánya miatt. A tiszta elméletként megjelenő

neoklasszikus közgazdaságtan egyetlen tanítása, egyetlen "gazdaságpolitikai" ajánlása a töké-

letesen szabad versenyt biztosító piac kialakítására való felszólítás volt – itt valójában, aho-

gyan azt látni is fogjuk, nem is gazdaságpolitikai stratégiáról, hanem egy absztrakt tudomá-

nyos közeg és a közvetlenül megélt valóság összemosásának szándékáról volt szó, amelynek

szükségességét a tiszta elmélet által készített elemzések eredményei hangsúlyozták. A mone-

tarizmus, ha meg is próbálkozott efféle ajánlások megfogalmazásával, azok jobbára szintén

ezen irányba mutattak, habár helyenként már nem az összemosás kelléséről, hanem annak

tényéről esett szó. A főáramú közgazdaságtan eközben azonban minden önhittsége ellenére

tiszta elmélet maradt, s a vele szembeni kritikáknak ezt a tényt mindig szem előtt kell tartani-

uk.

Szintén itt, a metodológiai bevezető elején kell egy terminológiai kérdést is tisztázni. A kötet

szóhasználatában mainstream és neoklasszikus közgazdaságtan tudatos és következetes – bár

olykor nehézkes, ha nem kényszeredett – megkülönböztetésére törekszünk. A két fogalom

közül az utóbbi definiálása egyszerűbb, amelyet itt a jelenlegi standard mikroökonómia alap-

ját képező 19. századi neoklasszikus közgazdasági elmélettel azonosítunk. A mainstream

közgazdasági elméletnek számos versengő definíciója alakult ki, amelyek jellemzően szocio-

lógiai alapokon állnak, s a főáramot nem annak elméleti tartalma alapján igyekeznek elhatá-

rolni. Egy lehetséges megközelítés szerint a mainstream elméletet olyan tételek alkotják, ame-

lyeket a legfelső tudományos körök tagjai adott időben elfogadnak (Colander et al. 2004). Egy

ugyancsak szociológiai indíttatású meghatározás szerint a főáram az a közgazdasági elmélet,

amely a legnagyobb presztízsű egyetemek tananyagát képezi, amely a legelismertebb folyó-

iratokban megjelenik, és amely a legelőkelőbb díjakban részesül (Dequech 2007). A definíci-

ók alapját mindkét esetben olyan kategóriák (elismertség, presztízs, stb.) alkotják, amelyek

csak vitatható módon tölthetők meg tartalommal, s használhatók gyakorlati osztályozás alap-

jául. Eközben persze a főáram tartalmának elméleti heterogenitása és időbeli változékonysága

zavaró marad, hiszen ha konszenzusra is jutnánk a tudományos elit definiálásában, főáramról

mindig csak egy-egy időszak vonatkozásában beszélhetnénk. Miközben a mainstream köz-

gazdaságtani elméletben a neoklasszikus iskola hatása annak kezdetei óta markáns volt,6 a

fenti kritériumrendszer alapján a főáram részének kellene tekintenünk például a kísérleti és

viselkedési közgazdaságtant is, amelyek eredményei azonban sokszor a hagyományosan a

főáram részének tekintett tételek direkt cáfolatát célozzák. Hogy e bonyodalmakat mind meg-

kerüljük, a mainstream közgazdaságtan fogalma alatt itt a (Milton Friedmantól az újklasszikus

makroökonómiáig ívelő) monetarizmus elméleteit is magukba foglaló neoklasszikus szinté-

zismodelleket értjük (ehhez ld. Weeks 1998: 1.; 9. és 12. fejezet). Hogy az elméletek ezen

csoportja mennyire egységes neoklasszikus alapjait illetően (Hoover 1990 például amellett

érvel, hogy az újklasszikus makroökonómia inkább Walras, míg a friedmani monetarizmus

Marshall tételeire megy vissza), persze vitatható – az azonban bizonyos, hogy ezek az elméle-

tek ténylegesen részei a főáramú elméletnek, s így méltán kerülhettek a gyakorlati alkalmaz-

hatóság mérlegére. Céljainknak tehát ez a definíció tökéletesen megfelel (vö. pl. Samuelson –

6 Frank Hahn (1984: 1–2) néhány rövid megjegyzés segítségével egyértelművé teszi, hogy milyen erős a kapcso-

lat neoklasszikus és mainstream közgazdaságtan között.

12

Nordhaus 2008: 32. fejezet, ahol a makrogazdaságok működését jellemzően ezekkel az egy-

mást váltó elméletekkel igyekeztek magyarázni).

1.3.1. A DIAGNÓZIS

A bevezetőben már említett kritika fő megállapítása szerint a mainstream közgazdaságtan

nem képezte alapját a világ egyetlen országában folytatott sikeres gazdasági kormányzásnak

(Veress 2007), ráadásul teljesen elmaradt például a kelet-európai átalakuló gazdaságok által

szolgált tapasztalatok elméleti feldolgozása, s ha e régióban történt is kísérlet a mainstream

közgazdaságtan tételeinek alkalmazására, e próbálkozás jórészt sikertelen maradt (Csaba

2009).

Fenomenológia. A főáramú közgazdaságtan relevanciáját firtató kritika tematikájában sok hasonlóságot mutat

a Husserl krízisdolgozatában1 rögzített válságjelenségekkel (Husserl 1998a: 21–23), hiszen e friss kritikai meg-

jegyzésekből azt olvashatjuk ki, hogy a mainstream közgazdaságtan nem a közvetlenül megélt életre (nem a

közvetlenül megélt világra), nem a valóságos életproblémákra vonatkozik, vagy még inkább: nem a közvetlenül

megélt élet (nem a közvetlenül megélt világ) az, amire a főáram irányul.

Husserl fenomenológiai kritikája szerint a válságban osztozó tudományok a közvetlenül megélt valóság helyett

egy mesterségesen konstruált, absztrakt világra vonatkozóan fogalmazzák meg tételeiket. A modern tudomá-

nyok fogalmaikat, a jelenségeket tehát sajátos világszemléletük alapján írják le. A modern tudományok eszerint

tehát abban vétkesek, hogy a naiv-hétköznapi tapasztalás által nyert tapasztalatokat saját fogalmaikkal igyekez-

nek felcserélni. A válságra adott válasz azonban természetesen nem a naiv kozmológia restaurálását jelenti,

mindössze arról a kritikáról van szó, amely szerint a modern tudományok tapasztalási aktusai az egyébként nem

helyettesíthető hétköznapi tapasztalás helyére kívánnak lépni (Einstein fizikája például hatályon kívül helyezte

az abszolút tér és idő newtoni koncepcióját, miközben a hétköznapi tapasztalás, a természetes beállítódás to-

vábbra is igényelte azokat, s az ezek létére vonatkozó teljesen természetesnek tűnő feltételezésre épült – vö. pl

Hawking – Mlodinow 2006). Másként fogalmazva: a modern tudományok a megélt valósággal nem azonos

absztrakt világ körében mozognak.

A fenomenológia a tudományok új eszméje kívánt lenni. A Husserl által útjára indított nagyszabású filozófiai

mozgalom és ismeretkritikai irányzat célja a jelenségek, a dolgok tanulmányozása lett, ahogyan azok tudatunk-

ban feltűnnek. Husserl szívesen használja a kanti terminológiát (pl. Husserl 2000), s valójában a problémafelve-

tés is erősen kötődik Kant (1783; 1787) tanításaihoz. (A tapasztalat során nem tudjuk magukat a – Kanttal szól-

va – magánvaló dolgokat megismerni, hiszen azok számunkra nem a maguk valójában, hanem jelenségként

vannak adva, habár a hétköznapi tudat nem kérdőjelezi meg az érzéki tulajdonságok megismerhetőségét – vö.

Biemel 1936: 29. Husserl ezt a viszonyt nem is feszegeti, s megelégszik azzal, nincsenek magukban való dol-

gok, hogy bármilyen tárgy csak a valóságos és lehetséges tudat tárgyaként létezhet számunkra – Husserl 2000:

79) A tapasztalás, az érzékelés, a tudat és tudatosság kérdései állnak a fenomenológia figyelmének középpont-

jában (vö. D.W. Smith 2003). Tudományos ideáljának nyilvánvalóan nem felelnek meg sem az absztrakt köze-

gükben mozgó tudományok, de ugyanígy távol állnak az eszményképtől a laboratóriumi humántudományok is

(pl. kísérleti pszichológia és szociálpszichológia,2 kísérleti közgazdaságtan, stb.). A fenomenológia jelszava a

„Vissza magukhoz a dolgokhoz!” lett, s ez az eszme ihlető módon hatott több tudományterületen is.3 A szocio-

lógia például kifejezetten fogékonynak mutatkozott a fenomenológiai kritika módszertani ajánlásaira (vö. Her-

nádi 1984), de találkozunk úttörő példákkal az irodalomtudomány és irodalomelmélet területén is (Ingarden

1977; Jefferson – Robey 1995: 144–151). A szociálpszichológia területén különösen érdekesek voltak Erving

Goffman (1981) kezdeményezései, amelyek során a személyközi jelenségeket nem emelte ki természetes köze-

gükből. A szociálpszichológia ebben a közelítésmódban tehát nem laboratóriumi tudomány, hanem a társas

viselkedésformák tanulmányozása úgy, ahogyan azok a valóságban előfordulnak. A közgazdaságtan eddig nem

mutatott különösebb érdeklődést a fenomenológiai módszerek iránt, e téren csak az első kérdések hangzottak el,

és csak a husserli válságtematika közgazdasági kiterjesztése történt meg (erről bővebben Galbács 2011b).

Husserl elmélete különösen érdekes, ha megfontoljuk, hogy a közgazdasági elméletben ma egyre inkább nö-

13

vekvő hangsúlyt kapnak a tiszta elmélettel szembeni kísérleti módszerek. Husserl (1993: 31–79) élesen bírálta a

kísérleti pszichológiát annak azon vélelme miatt, hogy pszichológiai kísérleti módszerekkel a gondolkodás

törvényei meghatározhatók (itt gyakorlatilag a logika pszichológiai megalapozásáról volt szó). Logika és pszi-

chológia viszonya azonban ettől teljesen eltérő: a logikai igazságok teljesen függetlenek attól, hogy azokat va-

laki elfogadja-e, vagy sem – vagyis a logikai igazság nem függ semmiféle ítéleti és értékelési mozzanattól.4 Az

értékelés mindig helyhez és időhöz kötött – a logikai igazságok (a logikailag igaz dolgok) azonban nem kapcso-

lódnak sem konkrét helyhez, sem konkrét időhöz. Különbséget kell tehát tenni az önmagukban igaz dolgok és

az általunk (vagy bárki által) igaznak vélt (gondolt, értékelt, érzett, stb.) dolgok között. A pszichológia csak az

utóbbiakat kutathatja, az előbbi viszont a logika tárgykörébe tartozik (vö. Pivčević 1970: 34). A pszichológiai

törekvések tehát nem célozhatják a tiszta logika tárgykörébe tartozó tételek cáfolatát. Az absztrakcióból kiindu-

ló főáramú tételek lehetnek logikailag helyesek annak ellenére (hogy valóban helyesek-e logikailag, az persze

nem a priori feltevés, hanem vizsgálandó körülmény), hogy a laboratóriumi körülmények között vizsgált gaz-

dasági szereplők nem erősítik meg ezeket működésük alapelveiként. Egy axiomatikus–deduktív elméleti rend-

szer cáfolata pszichológiai irányból nem kezdeményezhető.5 [→ paradigma]

A fenomenológia meglehetősen elvont filozófia, Husserl és a fenomenológiai mozgalom legtöbb követője pedig

nagyon nehéz olvasmány. Husserl hajlamos igen tömören és ködösen fogalmazni, úgyhogy minden értelmezési

kísérlet igen aprólékos munkát igényel. A fenomenológia a társadalomtudományok közül leginkább a szocioló-

giában hatott, s a tengerentúlon a fenomenológiai szociológia igen termékeny irányzattá terebélyesedett. Habár

a főáramú elmélet útjai más irányba visznek, a közgazdász nem zárkózhat el olyan új szempontoktól és eredmé-

nyektől, amelyek a főáramú tételeket kiegészítve gyarapíthatják tudásunk. A fenomenológiai szociológia olyan

módszertant és elméletet dolgozott ki, amelyek a közgazdasági alkalmazások lehetőségét ígérik. A homo

oeconomicus koncepcióját öröklő modellek révén ugyanis (a tiszta elméletként való önszervezés miatt) semmit

nem tudunk meg arról, ahogyan az ember a mindennapi életben gazdálkodási tevékenységét folytatja, hiszen a

főáramú közgazdaságtan embere, bármilyen komplex legyen is viselkedése, végső soron gépezet, magatartási

egyenletek által definiált függvényrendszer marad.

A fenomenológia, s így a fenomenológiai indíttatású társadalomtudományok figyelme azonban a mindennapi

élet és a tudat felé irányul, s e törekvés kialakulása részben Edmund Husserl tudományos álláspontjának kö-

szönhető. Az érvelés világos. A természettudományok szigora általános érvényű modellé vált, s e vonzónak

tűnő példa terhe alatt a nem természeti (hanem társadalmi) dolgokkal foglalkozó tudományok is igyekeztek

szemléletmódjukban e követelményhez igazodni. Mindenben a természet törvényeinek megnyilvánulását látták,

s a vizsgált dolgok alakulását irányító törvények leírását tekintették feladatuknak. A fizikai természettel együtt a

tudat is naturalizálódott, hiszen a lelki–tudati történéseket is szilárd törvények alá rendeltnek tételezték. Bár

Husserl (1910) kritikája a tudományszervező és tudománymegújító babérokra törő, az egzakt mechanikát köz-

vetlen példaképnek tekintő (kísérleti) pszichológia ellen irányult, az észrevételek valamennyi társadalomtudo-

mányra kiterjeszthetők. Alapvető ugyanis a különbség a természet és a tudat mint a tudományos vizsgálat tár-

gya között. A fenomenológia, s a fenomenológiai módszert alkalmazó társadalomtudományok célja tehát a tudat

lényegi és közvetlen, tiszta elemzése, amelyet ugyan a pszichológia (s természetesen a szociológia, vagy a kí-

sérleti közgazdaságtan) is elérni igyekszik, ám esetében csak a tudat közvetett tanulmányozásáról lehet szó,

hiszen az adatközlők válaszai, vagy a kísérleti személyek mesterséges közegben való megfigyelési eredményei

csak a tudati működés külső megnyilvánulásaihoz biztosítanak (közvetett) hozzáférést. A tudat, a pszichikai lét

végső soron nem tanulmányozható ugyanazzal a közvetlen megfigyelő módszerrel, mint a fizikai–természeti

világ, hiszen a tudati jelenségeket nem valamiféle, a fizikai dolgokhoz hasonlóan megjelenőként tapasztaljuk –

a pszichikai világ önmagát jeleníti meg. Ez utóbbi a döntő érv a természeti és a pszichikai világ szétválasztása

mellett – illetve a mellett, hogy a tudati–lelki–pszichikai folyamatok miért nem tanulmányozhatók sikeresen

olyan módszerekkel és olyan szemléletmód alapján, amelyek a természettudományokat tekintik módszertani

példaképül.

Husserl felvetése az volt, hogy tegyük tudományos érdeklődés tárgyává annak mikéntjét, ahogyan az egyén

számára a világ megteremtődik, ahogyan számunkra a reális világ, az egyetemes létezés állandó tudata kialakul,

vagyis Husserl az életvilág eleve adott voltának hogyanjával vetne számot (Husserl 1998a: 184–186). Az életvi-

lág a fenomenológiai szociológia egyik kulcsfogalma: a természetes beállítódásban az egyén egyszerűen beleél

a (szokásos szóhasználatban vett) világba, amelyre tudati működésének különböző megnyilvánulásai is irányul-

nak (Husserl 1950). A fenomenológiai szociológia az életvilágban élő, társadalmat alkotó egyének tudati fo-

lyamataira figyelt fel. A fenomenológiai szociológia tehát azt írja le, ahogyan az életvilágban a természetes

beállítódásban élő ember általában gondolkodik: az életvilágnak (mint a természetes beállítódás megkérdőjele-

zetlen talajának) megismerést támogató működését szándékozott feltárni.

Az életvilág az elemzések szerint nem pusztán a körülöttünk lévő tárgyakat vagy társadalmi közegünket foglalja

14

magában, hanem azt a kulturális meghatározottságú értelmi hátteret (előzetes tudást) is, amelynek segítségével

észleléseinket értelmezni tudjuk. E kérdőre nem vont alapzat előzetes adottságánál fogva hozzásegít minket

ahhoz, hogy új ismereteinket (észleléseinket, tapasztalatainkat) rendelkezésre álló tudásunkhoz képest elhelyez-

zük és fogalmilag azonosítsuk az észlelések tárgyait. A hangsúly itt a tudás, az érzékelés és az ismeret szubjek-

tív sajátosságain, felépítésén és működésén van. Tapasztalatainkat, tapasztalási aktusainkat a tudás típusossága

segíti, s minden új tapasztalatot e típusoknak megfelelően rendezünk el, vagy pedig, ha ez nem lehetséges egy

zavaró ellentmondás miatt, akkor maga a típus kerül módosításra. E tudás par excellence társadalmi tudás (vö.

Berger – Luckmann 1998), hiszen felépítésében nemcsak saját korábbi tapasztalatainkra hagyatkozhatunk, ha-

nem mindazokra az ismeretekre is, amelyeket a társadalom tagjaitól (mondjuk a szocializáció folyamata során)

kaptunk. A természetes beállítódás embere elfogad bizonyos definíciókat, feltevéseket, előírásokat és típusokat,

amelyek összessége, a köznapi tudás, az életvilágban (a mindennapi életben) való problémamentes működést és

e világ értelmezését teszi lehetővé. Az egyén cselekvése itt nem elszigetelt akció, hanem annak az univerzum-

nak a része, amelyet a magához hasonlónak tételezett és érzékelt egyénekkel közösen alkot, s amelyben az

egyén bármiféle cselekvése egyrészt a többiek valamilyen viselkedésének figyelembevételével zajlik, másrészt

pedig meghatározott értelmezési stratégiákon alapul.

A köznapi tudás, a természetes beállítódás emberét jellemző tudati folyamatok megismerése végső soron annak

megértését teszi lehetővé, hogy az emberek (akár mint gazdasági szereplők) hogyan gondolják át és oldják meg

a mindennapi problémákat, hogyan hívják elő és hogyan alkalmazzák gondolati sémáikat, a típusokat, a maga-

tartási rutinokat, s hogy miként kezelik az ellentmondásos helyzeteket, ha mondjuk kiderül, hogy egy szituáció

nem oldható meg a rutinszerű eljárásokkal (pl. Garfinkel 1967), vagy ha nyilvánvalóvá válik az egyén tudás-

készletének addig rejtett inkonzisztenciája (Schütz – Luckmann 1973: 269–282).

E tömör és kiragadott példák is rávilágítanak arra, hogy mekkora távolságban van eme tudományos érdeklődés

attól, ahogyan mondjuk a főáramú közgazdaságtudomány igyekszik feltárni a gazdálkodó ember működési

(sic!) sajátságait. Az egyén társadalmi lényként való értelmezésével és, különösen, a tapasztalás és értelmezés

problematikussá tételével messze kerülhetünk a főáramú elmélet alapvetően mechanikus és a tudati folyamato-

kat valójában nem is értelmező sajátos szemléletmódjától. A létező szubjektumokat, ha valós tudati folyamatai-

kat megérteni, s nem leegyszerűsíteni–absztrahálni kívánjuk, nem azonosíthatjuk matematikai függvényeket

utánzó automatákkal, meghatározott ingerekre meghatározott válaszokat adó gépezetekkel – éppen ennek hang-

súlyozása lehet egy fenomenológiai közgazdaságtan programja.

A (husserli értelemben) modern tudományok az absztrakció aktusa révén eltávolodnak a valós

élettől, s ez felveti annak veszélyét, hogy ezzel együtt a valós életproblémák iránti figyelmük,

érdeklődésük és relevanciájuk is csökken. Ez persze nem csak a közgazdaságtan sajátossága.

Az absztrakt tudományok megjelenésében és térnyerésében komoly szerep jutott a Galilei

által megteremtett absztrakt, a matematikai eszközökre építő fizikának. Galilei rendszerét

valós testekkel folytatott kísérletek nélkül, deduktív úton építette fel. Az arisztotelészi (tisztán

kvalitatív természetfilozófiai értelemben vett) fizika még a valós (vagyis nem absztrakt) tár-

gyak és viszonyok vizsgálatára irányult (Bréda 1983: 10–11; Maróth 2002). Galilei irányvál-

tása egyébként valamelyest érvelési következmény is volt, ami Arisztotelésznek abból az el-

gondolásából fakadt, hogy az űr (mint ideális és absztrakt közeg, mint mértani tér) nem léte-

zik (Arisztotelész 2010: 214b12–216

a26; vö. Ross 2001: 124). S ha az űr nem létezik, abba

nem helyezhetők a tudományos megfigyelés tárgyát jelentő valós alakzatok. Ezt az ellent-

mondást oldja fel Galilei, aki a geometriai térbe már geometriai (vagyis ideális, s hangsúlyo-

zottan nem reális) alakzatokat helyez, s teszi meg ezek dinamikáját vizsgálata tárgyává. Ezzel

a fizika is absztrakt-ideális tudománnyá emelkedett, amelynek felépítése az axiomatikus-

deduktív sémát követte (ennek példájához ld. Kovács 2004: 1–25). A végső cél a természet

matematizálása (geometrizálása) volt, hiszen – az érvelés szerint – a matematika révén nyer-

hetünk a végsőkig következetes és tiszta tételeket (Galilei 1632/1983: 38). Galilei tehát a ma-

tematika által szolgáltatott érvelési eszközökben felismerte azokat a sajátságokat és lehetősé-

geket, amelyek később a matematikát a tudományok eszményképévé, s az érvelés formájává,

nyelvévé emelték.

15

A matematizálás, az empirikusan megfigyelt folyamatok matematikai rekonstrukciójának

szándékolt célja az, hogy ennek révén megkerülhetővé váljanak a tapasztalati észlelésre épülő

kísérletek. A tételek alkotása (levezetése) spekulatív folyamattá vált, amelyre a formalizált

tudomány apodiktikus jellege teremtett lehetőséget. Husserl kommentárja szerint Galilei lépé-

se tulajdonképpen szükségszerű volt, hiszen bár a valóságot mindannyian másként érzékeljük,

mégsem gondolhatjuk azt, hogy ebből sok világ egyidejű létezése adódik. A matematizálás

célja és értelme tehát a viszonylagosan érzékelhető jelenségek mögött álló igazi (változatlan

és örök) természet felfedezése és leírása volt. Erre azért a matematika és a geometria tűnt

megfelelő eszköznek, mert e tudományok az eszményi tárgyiasságok révén objektív világot

teremtettek – a geometria egy objektív módon létezőnek a kifejtése (Fink 1936: 45) –, s e

szemléletmód felkínálta annak lehetőségét, hogy a szemünk előtt végtelenül összetett folyam-

ként áramló valóságból megragadjuk azt, ami a jelenségek mögött az igazi természetnek tu-

lajdonítható (Husserl 1998a: 41–42 és különösen 49–52). Ennek nyomán a tudományok új, a

világ teljességének leírási képességét hirdető eszménye is létrejött (Husserl 1998a: 40).

Az igazi természetre vonatkozó tanításokkal közvetlen párhuzamban állt Galilei azon tétele,

amely szerint az érzékelt jelenségek csupán szubjektív lenyomatai a valóságos folyamatoknak,

amelyek azonban csakis matematikai eszközökkel érthetők meg, hiszen a természet magánva-

ló létében matematikai (vö. Jesseph 2004: 202). Az érzéki megismerés lehetőségét övező két-

kedés mélyülésében egyébként Galilei nyomán René Descartes is komoly szerepet vállalt,

szerinte ugyanis a világ igazi valójában egyáltalán nem is tapasztalható meg, hiszen érzeteink

nem feltétlenül jelenítik meg a világot. A külső világgal hasonlósági viszonyban nem álló

észlelések börtönében az embernek nincs is tudomása arról, ami a valóságban található, s a

valóság megfigyelése, vagyis a tapasztalat alapján univerzális konklúziókhoz nem jutunk

(Descartes 1637/1992: 42; vö. Tuck 1993: 29–31 és 59–70). A természetfilozófiaként tovább-

ra is funkcionáló új fizika központi fogalma a mozgás volt. A fizikai világ a saját törvényeit

követő rendszerként lett értelmezve, s ezzel együtt általánossá vált a hit, amely szerint az ér-

zéki világ, a tapasztalatok mögött álló valóság feltérképezése az elsődleges feladat. Ha a világ

pedig e mechanisztikus, az anyagi részecskék mozgásait középpontba állító koncepció szerint

működik, akkor a valóságos megértés csakis a matematika segítségével képzelhető el. S ter-

mészetesen igaznak vélték azt az előzővel egyenértékű, megfogalmazásában mégis súlyosabb

állítást is, amely szerint a világ a matematikai eszközök segítségével valóban megismerhető.

Itt tehát nem egyszerűen a világ általános kauzális rendjéről esik szó, amely szerint minden

okkal, valamire visszavezethető módon történik. A természet és a világ ezen értelmezés sze-

rint matematikai eszközökkel teljes körűen felderíthető, hiszen kauzalitás és egzakt kauzalitás

azonos jelentéssel bírt (vö. Biemel 1935: 17–20). A mechanisztikus világkép e kiteljesedésé-

ben elvitathatatlan szerep hárult a gyors fejlődésnek indult orvostudományra is. Az emberi

szervezet bonyolult, ám egységes rendszer, tulajdonképp gépezet lett, amelynek működése

ugyancsak átfogható a fiziológiai működést leíró törvények révén (Boros 2007: 731). Innen

persze már csak egy apró lépés volt a mechanikai magyarázat átvitele a morális cselekedetek-

re is. Eszerint minden, beleértve az emberi gondolatokat és cselekedeteket, motivációkat

16

(Hobbes 1640/1999: 7–9. fejezet) is, a matematikailag specifikált mozgástörvényekkel7 pon-

tosan leírható és megmagyarázható (Jesseph 2004: 197).

Az, hogy az egzakt kauzalitás elve és keresésének szándéka a szubjektumra is kiterjedt, végső

soron elkerülhetetlen volt. Ha a fizikai világ, a természet oksági viszonyai anélkül is leírhatók,

hogy ebben szellemi jelenségeknek is helyet hagynánk, akkor e rendszerben valamiféle speci-

fikusan nem-fizikai jellegű lelki tényezőknek semmiféle hely nem marad. A lelki–erkölcsi–

pszichikai történéseknek tehát szintén a fizikai törvényeket követő folyamatoknak kell lenni-

ük, hiszen ha nem azok lennének, akkor a fizikai törvények által teljes körűen meghatározott

oksági viszonyokkal párhuzamos másik oksági rendszer jönne létre (Biemel 1935: 20–21). A

lelki folyamatok tehát ugyanazon fizikai-kémiai szabályok alapján írhatók (és írandók le),

mint a fizikai környezet működése (vö. Husserl 1993: 31–32). Ezen vélemény szerint az em-

berben nincs semmi specifikusan emberi, hiszen gyakorlatilag egzakt oksági szabályok szerint

viselkedik. Tulajdonképpen függvény. Nem is csodálkozhatunk ezután azon, hogy az emberi

viselkedéssel kapcsolatban a mainstream közgazdaságtan módszertani alapjait meghatározó

Milton Friedman például pénzkeresleti függvényről beszél (Friedman 1966, 1986: 59), s azon

sem, hogy az efféle egzakt oksági kapcsolatok létét egyértelműen tagadó keynesi elmélet (vö.

pl. Keynes 1965: 218–232) csak „neoklasszicizálódva”, a neoklasszikus szintézisen keresztül

válhatott a mainstream elmélet részévé. [→ likviditási csapda]

Az emberi tudat fizikai alapokon történő leírása a mai napig áthatja a fizika tudományát – s ez

mélyen hatott a közgazdaságtanra is, ahogyan láttuk, hiszen itt voltaképpen erről van szó,

amikor az egyén (gazdasági) döntéseit matematikai alapokon modellezzük. A mai fizika is

úgy véli, hogy mivel a biológiai folyamatok működésének hátteret adó fizikai törvények már

ismertek, az anyagi folyamatokra vonatkozó ismeretek hiánya már nem akadályozza, hogy a

biológia a matematikai fizika egyik ágává redukálódjon. Habár a szigorú értelemben vett de-

terminisztikus világkép a Heisenberg-féle határozatlansági tétel miatt ma már nem érvényes,

ez sem jelent komoly akadályt, hiszen az emberi test alacsony energiaszintje miatt a fizikai

számítások által szolgáltatott valószínűségi becslések is meglehetősen pontosak lennének. A

fizika tehát komolyan ambicionál egy olyan teljes elméletet, amely minden létező valamennyi

működési aspektusát megfelelően leírja majd. Ez mindössze azért tűnik elérhetetlennek, mert

az emberi agy és test túl sok részecskéből áll, s így az egyenletek olyan tömegét kellene az

emberi magatartás előrejelzése érdekében megoldani, ami messze meghaladja képességeinket

(vö. Hawking 1999). Az azonban ennyi alapján is jól látható, hogy a fizika valóban hisz ab-

ban, hogy az emberi tudat és magatartás a fizikai folyamatokra redukálható, s hogy egy fizikai

alapú (egzakt) modellezés mindössze kapacitáskorlátok miatt elérhetetlen. Ez súlyos vállalás!

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, hogy erre a felvetésre reagáljunk, hiszen feladatunk nem a

fizikai gyökerekkel rendelkező főáramú közgazdaságtan, s pláne nem a modern fizika világ-

és emberképének átfogó (de még csak érintőleges) kritikájának kifejtése. Úgy tűnik azonban,

hogy komoly különbség van egy matematikai modell mint a magatartás tiszta elméletként

7 Ez a mozgásfogalom természetesen elvontabb, mint a mechanikai értelemben vet mozgás. Az a filozófiai tétel,

hogy a mozgás az anyag mindenféle megnyilvánulására jellemző elidegeníthetetlen tulajdonság, az anyag meny-

nyiségi és minőségi változásaira (is) utal. Mindez nem változtat azon az elven, hogy a minőséginek nevezett

változások mögött mennyiségi folyamatok rejlenek (vö. Müller 1974: 18–19).

17

való közelítése és a magatartás teljes fizikai leírásának konkrét vágya között. Itt amellett érve-

lünk, hogy a közgazdaságtan osztja azt az alapvető hitet, hogy a dolgok lényege matematikai-

lag jól megragadható, s ez mint tudományos elv el is fogadható; ennél azonban jóval súlyo-

sabb azt mondani (ahogyan a modern fizika teszi), hogy a világ egésze a maga teljességében

matematikailag ugyancsak jól (sok esetben szinte tökéletesen) megragadható.

Mielőtt folytatnánk az eddigi tárgyalást, tegyünk rövid utalást az emberi tudat naturalizálásá-

nak (vö. Husserl 1993) problematikájára. Az alapkérdés, a probléma gyökere a megismerés-

ben rejlik. A tudatfilozófia felhívja arra a figyelmet, hogy a megismerés folyamata empirikus

kérdésként nem közelíthető meg – illetve mégis, ám e vizsgálódások bizonyosan elvétik a

lényeget. A klasszikus példát a látás folyamata jelentheti. Képzeljük el, hogy látunk egy barna

tehenet. A tehén barnasága, vagyis az a barna szín, amelyet a tehén látásakor tapasztalunk,

nem a tehén objektív, tőlünk függetlenül is létező tulajdonsága. Nyilvánvaló, hogy lezajlik itt

egy fizikai–kémiai folyamat (amelynek megragadására az empirikus megközelítés képes is),

ám ezek a folyamatok magát a látást, a látás élményét nem magyarázzák. Csak azt tudjuk álta-

luk, hogy milyen biokémiai folyamatok keretében zajlik le a látás aktusa – vagyis milyen bio-

kémiai folyamatok jelentik a látásélmény nélkülözhetetlen fiziológiai alapját, hiszen ezek le-

zajlása nélkül nem is képzelhető el a látás tudati aktusa (tudati aktusa, s nem pedig idegrend-

szeri folyamata). Ám a látás – s valójában mindenfajta tapasztalás – valami más, mint amit

ezek a folyamatok a maguk empirikus közelítésmódjuk alapján leírnak. Maga a látás mint

tapasztalás a szubjektumban, a tudatban zajlik. Amikor egy barna tehenet látunk, ez az él-

mény nem következik abból, ahogyan az agyunkban, illetve idegrendszerünk egészében a

barna tehén látása bizonyos fiziológiai folyamatok (a környezetből származó fizikai impulzu-

sok receptorok általi befogadásának) keretében lezajlik. Hogy egy ritka, ám mégis ragyogó

példát említsünk: a Cotard-szindrómában (vagy másként: élőhalott-szindrómában) szenvedő

betegek tudatában zajló folyamatokról (vagy, nyugodtan mondhatjuk, e folyamatok hiányáról)

az agyi sejtek metabolikus aktivitása kiválóan tájékoztat, s így láthatóvá válik a betegek gya-

korlatilag vegetatív állapotára utaló jelek (Charland-Verville et al. 2013; Joseph – O'Leary

1986). A betegek elveszítik tudati működésüket, s így mindazt a funkciót, amelyet az betölt:

nincs szaglásuk, ízlelésük, eltűnnek gondolataik, s a külvilággal való mindenfajta kapcsolat-

tartásuk megszűnik. Ha az éntudatunk fenntartásáért felelős agyi régiók fiziológiai értelemben

nem működnek, ez nyilvánvaló külső megjelenése, lenyomata a bent zajló tudati folyamatok-

nak – ám azt ezek a vizsgálatok nem reprodukálják, hogy mi zajlik a betegek tudatában (csak

kívülről tájékoztatnak annak fizikai–fiziológiai aspektusairól).

Mi zajlik tehát a tudatban, s mi az, amelyet a fizikai alapú naturalisztikus közelítések nem

képesek megragadni? A tudat teljes működése végső soron ilyen – a tehén barnasága például

határozottan a mi tudatunkban kapcsolódik be a látvány részeként, s e színélmény keletkezé-

sét a mögöttes biokémiai folyamatok sehogyan sem képesek megmagyarázni. Kétségtelen,

hogy tapasztalásunk bizonyos fiziológiai folyamtok kíséretében zajlik, ahogyan utaltunk már

rá, hiszen receptoraink ekként vannak kapcsolatban a külső világgal; a valódi kérdés mégis az,

hogy a külső világból felfogott érzetek (illetve az a dolog, amiről eme ingerek származnak,

vagyis az ott lévő dolog), és a tudatunk előtt megjelenő kép (már ha látásról beszélünk – álta-

lánosan úgy fogalmazhatunk: tapasztalatunk) milyen kapcsolatban vannak egymással, s utób-

18

bi hogyan következik az előzőből. A probléma lényege az, hogy a dolgok jelenségekként, a

tudatunkban-benne-levőként tűnnek fel számunka, ám közvetlenül e jelenségek korrelátumai,

vagyis maguk a dolgok (a magukban való dolgok), tapasztalatilag nem megismerhetők, azok-

hoz magukhoz nem férünk hozzá. Nem tudjuk, hogy milyenek a tudatunkon kívül lévő dolgok

a tudatunktól független, objektív létezésükben, hiszen a tudatunktól függetlenül nem tudunk

hozzájuk férni (vannak persze episztemológiai iskolák, amelyek a direkt realizmusban hisz-

nek, s így szerintünk a tudatunk számára a tapasztalt dolog közvetlenül és a maga objektív

realitásában adott – egy ilyen szélsőséges nézet azonban aligha igazolható; vö. BonJour –

Lyons 2007). A tudatunkban megjelenő képet nem tudjuk semmi máshoz hasonlítani, hiszen a

tudatunktól függetlenül létező kép nincs is. Ki érzékelne egy tudattól független képet? Ho-

gyan lehet egy tudatban lévő dolog független a tudattól? A szín a tudatunktól függetlenül (ta-

lán) nem is létezik (legalábbis semmiféle támponttal nem rendelkezünk ennek megvizsgálásá-

hoz), hiszen a szín nem más, mint bizonyos hullámhosszban a szemünkhöz érő fény által kel-

tett érzet – de nem maga az adott hullámhosszú fény, nem is a receptorokkal való interakció-

ban kiváltott kémiai reakció, hanem az a mód, ahogyan ez a fény a tudatunk előtt, a tudatunk

számára megjelenik. A szín eszerint tehát nem is lehet a dolog objektív sajátossága. Azt

mondhatjuk tehát, hogy bármilyen ismeretet szerzünk is a világról, az mindig egy érzéki és

egy tudati mozzanatból áll össze egységgé: egy kívülről és egy belülről (a tapasztaló tudatá-

ból) származó tudáselem játszik itt össze (Boros 2009: 20–24). Éppen ez az apriorisztikus

tudás kanti problematikájának lényege. Az érzékelés során a tudat meghatározza és befolyá-

solja az érzékeltet, legalábbis azt a módot, ahogyan az a tudat számára, a tudat előtt, a ta-

pasztalásban megjelenik. A magánvaló dolgok puszta léte a megismerő tudat nélkül semmifé-

le ismeretet és megismerést nem lenne képes kiváltani. Magánvaló dolog – tudat – interakció:

e hármas rendszer révén jön létre mindenfajta, a világra vonatkozó tudásunk, s így végső so-

ron a belső és a külső világ nem is választható el egymástól. A probléma ebben az, hogy min-

denfajta tudásban benne rejlik a megismerő szubjektum, a tudat hatása: a tudás, az ismeret, a

megismerés mindig a szubjektumé. S ahogy egy helyen Boros János (2009: 59) fogalmaz:

még csak azt sem tudhatjuk biztosan, a tudásnak mely része származik kintről, s mely része

jön a megismerő tudattól. (vö. Boros 2009: 20).

A közgazdaságtan számol ugyan az egyénnel, de sohasem az egyénben lezajló individuális

folyamatok foglalkoztatják, hanem egyrészt a viselkedés általunk törvénynek nevezett ten-

denciái, másrészt azok a kimenetek, amelyek a nagy számú, egymáshoz teljesen hasonló fiktív

gazdasági szereplő interakciójából származnak. Az egyén a közgazdaságtan számára fekete

doboz, amely olyan folyamatokat zár magába, amelyekről a közgazdaságtan nyilvánvalóan

tud ugyan (passzív módon), ám amelyek jelentőségével (szemléletmódja és kérdésfelvetései

miatt) nem számol. E belső folyamatoknak van ugyan külső megnyilvánulása: az egyén maga-

tartása, viselkedése, amelyet a pszichológia képes megfigyelni, s azok a biokémiai folyama-

tok, amelyek műszerekkel szintén jól követhetők. Talán itt ragadható meg legtalálóbb módon

a pszichológia, pszichofizika és neurológia, illetve a tudatfilozófia megközelítése közti kü-

lönbség. Előbbiek azt elemzik, amit a fekete doboz tesz, utóbbi viszont arra kérdez rá, ami a

fekete dobozban végbemegy. A pszichológia és pszichofizika eme részlegességét persze gyö-

kerei miatt a főáramú elmélet is megörökölte, s ez a sajátság alapvetően határozza meg szem-

léletmódját.

19

1.3.2. A KÖZGAZDASÁGTAN RACIONALIZÁLÓ TUDOMÁNY

Mielőtt néhány bekezdésnyi időt annak a problémának szenteltünk, amelyet a tudat megraga-

dása vet fel, kissé előreszaladtunk. Azt az állítást fogalmaztuk meg, hogy a neoklasszikus

alapokon álló mainstream közgazdasági elmélet maga is osztozott az emberi viszonyok

átmatematizálási törekvéseiben, s e viszonyokat mechanikus, egzakt oksági összefüggésekre

igyekezett visszavezetni. Legelső feladatunk most annak bizonyítása, hogy a neoklasszikus

közgazdaságtan erőteljes matematizálási hajlamával maga is csatlakozott a modern természet-

tudományok hagyományaihoz, s az absztrakt–ideális entitások működésére (magatartására)

vonatkozó megállapításait matematikai eszközökkel, az axiomatikus-deduktív módszer alap-

ján néhány alapelvből és előfeltevésből, szigorú módszertani szabályokat követve vezette le.

A szintézismodellek eme sajátossága a neoklasszikus örökség inherens része – nevezetes ta-

nulmányában Friedman például a természet- és társadalomtudományok megkülönböztetésé-

nek értelmetlenségéről beszél (vö. Friedman 1977). Itt voltaképp a közgazdaságtudomány

(mint társadalomtudomány) természettudománnyá változtatásának programjáról van szó.

A neoklasszikus szövegek maguk is közvetlenül árulkodnak erről a szándékról. Az oksági

törvények működéséről való meggyőződés által áthatva (Menger 1871/2000: 231; vagy Mar-

shall 1890/2000: 272) a közgazdaságtan eszménye a matematika lett, mind felépítésében,

mind pedig eszköztárában (Jevons 1888/2000: 237). Az absztrakt entitások működését a való-

ságban elő nem forduló, hipotetikus viszonyok között8 vizsgálták (Walras 1874/2000: 244).

Ami Galilei fizikájában az absztrakt geometriai tér volt, az lett a neoklasszikus közgazdaság-

tan számára a tökéletesen szabad verseny nem kevésbé elvont közege, amelyet az ideális

alakzatok analógiájaként a racionális, kizárólag gazdasági döntések meghozatalával foglala-

toskodó aktorok töltöttek meg. A gazdasági szereplők működése e világban nem egyszerűen

determinált. Hiába tudható például, hogy az emberi magatartás egyik meghatározójaként akár

az időjárás is számba vehető (vö. pl. Durkheim 2003: 338–339), s könnyedén alkothatók

olyan egyszerű modellek, amelyek ezzel a hatással is számot vetnek (az időjárás és a gazdasá-

gi magatartás összefüggéseinek egyik szellemes példájához ld. Mérő 2004: 184–191), a gaz-

dasági szereplők működését mindössze néhány, a mechanikai mozgástörvényekre emlékezte-

tő, matematikai formába öltöztetett törvény írja le. Nem túlzás azt állítani, hogy az ellentétes

hatások (piaci erőhatások – sic!) eredőjeként kialakuló piaci egyensúly elemzésére való tö-

rekvés, a piac működésének automatikus egyensúlyi mechanizmusként való leírása, illetve a

gazdasági rendszer általános egyensúlyra való törekvésének feltételezése maga is fizikai örök-

ség9 (vö. pl. Szegedi 2003: 59–69; Newton 1587/2003: 103; a kép számtalan helyen felbuk-

kan, ehhez ld. pl. Kopányi 2000: 10–18; Varian 2001: 2–8; Samuelson–Nordhaus 2008: 27).

A közgazdaságtan tehát tiszta tudomány lett, amely deklaráltan nem a szubjektum jelenlétének

is teret engedő élet vizsgálatát tűzte maga elé programként (hangsúlyozni kell: itt nem arról

van szó, hogy a közgazdaságtan nem a valóság megismerésével foglalkozott volna – az elmé-

8 Az idézett helyen Walras így fogalmaz: „A tiszta gazdaságtan lényegében nem más, mint az árak meghatáro-

zódásának elmélete a tökéletesen szabad verseny elméleti keretei között.” 9 Különösen jellegzetes és árulkodó az alábbi megfogalmazás: „Az általános egyensúly fogalma nem valamely

labilis, pillanatnyi egyensúly létezésére utal, hanem a gazdaság azon képességeire, hogy a piaci szereplők önálló

döntéseinek eredőjeként a részpiacokon […] és a gazdaság egészében az erők játéka az egyensúlyi állapot felé

mutat a piac önszabályozó mechanizmusainak következtében. A piaci kapcsolatokra a stabilitás jellemző.”

(Kopányi 2000: 18)

20

letek végső célja a valóság leírása és magyarázása; nem mindegy azonban, hogy e leírás és

magyarázás érvanyagát hogyan és honnan nyeri az elmélet), hanem a feltevésként kezelt töké-

letes verseny következményeinek deduktív számbavételére törekedett10

(Walras 1874/2000:

262; Marshall 1890/2000: 273–274). A gazdaság absztrakt matematikai rendszer lett (Zalai

2000: 46–47), amely jól leírható az elemek (szereplők), a környezet, a belső struktúrák és a

matematikai eszközökkel értelmezhető folyamatok viszonyrendszere, illetve a folyamatok

feltételezett tulajdonságai alapján. Az abszolutizált haszonmaximalizálási axióma alapján a

gazdasági döntések végső soron optimalizációs feladatokként értelmezendők. A cselekvők (a

fogyasztók és a termelők) a döntésekhez szükséges valamennyi releváns információ birtoká-

ban a rendelkezésre álló szűkös erőforrások alternatív felhasználási lehetőségeinek mérlegelé-

se alapján a preferenciarendszerük (célfüggvényük) szempontjából legoptimálisabb döntés

meghozatalára törekednek – s mivel valójában ennek a feltételrendszer következtében minden

szükséges körülménye adott, a gazdasági döntés az elméleten belül racionális cselekvéssé

válik. A neoklasszikus közgazdászok által feltételezett homo oeconomicus olyan idealizált,

absztrakt lény tehát, amely akár a fogyasztás, akár a termelési tevékenység alapján realizált

haszon maximalizálása érdekében cselekszik is, cserére való hajlammal jellemezhető, s

amelynek egyetlen feladatát végső soron kizárólag gazdasági döntések képezik (Lehmann

1971: 41). A homo oeconomicus számára nem létezik az idő, önmaga pedig kortalan, nincs

társadalmi és természeti környezete, nincsenek hóbortjai, döntéseit nem befolyásolják vélet-

lenszerű külső hatások. Magatartása így tehát csakis a formális racionalitás által megalapozott

objektív és következetesen érvényesülő gazdálkodási törvényeket tükrözheti.11

[→ homo

oeconomicus] Husserl értelmezése alapján mindezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a szellem-

tudományok – a természettudományokhoz hasonlóan –a szubjektivitás teljes kizárása mellett

kizárólag objektív igazságok közlésére korlátozták önmagukat (vö. Husserl 1998a: 22–23).

Homo oeconomicus. A társadalomtudományok határozott emberképpel rendelkeznek, amelyek az embernek,

illetve magatartásának az adott tudomány szempontjából lényeges vonásait emelik ki egy idealizálási aktus

révén. Ezen emberfogalmak szerint az ember kizárólag ilyen vagy olyan, miközben nem másféle. A szociológia

által idealizált ember a homo sociologicus, amely az embert mint társadalmi lényt ábrázolja. A szociológia tu-

dománya saját emberképének kialakításakor azt hangsúlyozta, hogy az ember a társadalomban való élete során

normákhoz és értékekhez alkalmazkodik. Az ember tehát társadalmi lény, s társadalmon kívüli teremtményként

nem is lehetséges az ember tudományos meghatározása és leírása. Voltaképp a társadalom ruházza fel az embert

emberi mivoltával – büntetésként pedig megfosztja tőle, ha javító szándékkal kizárja magából (Foucault 1990:

120–137). A szociológia az ember és a társadalom működését tehát egyén és társadalom kölcsönhatásaként

10

Walras szerint “Eljutottunk talán addig, hogy lássuk a tiszta gazdaságtan tudományos formában történő kifej-

tésének fontosságát. A tiszta tudomány szempontjából csak annyit kellett tennünk, csak annyit tettünk, hogy a

szabad versenyt adottságként, vagy inkább feltevésként kezeltük, hiszen annak nem volt jelentősége, hogy a való

világban előfordul-e vagy sem, hiszen szorosan véve, csak arra volt szükségünk, hogy képesek legyünk vele

kapcsolatos koncepciónk megformálására. Ilyen értelemben tanulmányoztuk a szabad verseny természetét, okait

és következményeit.” Marshall pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy: „A gazdaságtan […] törvényei azt írják le,

hogy meghatározott okok milyen okozattal járnak […] feltéve, hogy minden más tényező változatlan, és nincs

olyan zavaró körülmény, amely a hatás kifejlődését megakadályozná. A gazdaságtant ezért […] hipotetikus tu-

dománynak mondják. […] Szinte minden tudományos elméleti rendszerben […] utalás található arra, hogy a

többi tényezőt változatlannak tételezik föl […]. Ezeket a feltételek[et] nem ismétlik állandóan, de [… a] gazda-

ságtanban sűrűbben kell felhívni rájuk a figyelmet, mint másutt.” 11

Távoli párhuzamként eszünkbe juthat Italo Calvino allegóriája a nemlétező lovagról (Calvino 1964), akinek a

hideg ésszerűség által szabályozott életidegen magatartása végtelenül messze esett a köznapi viselkedés esetle-

gességeitől.

21

értelmezi – a pszichológia viszont az egyéni lélektani tényezőkre helyezi a hangsúlyt. A homo psychologicus

olyan lény tehát, akinek viselkedését az értékek és a normák, a társadalmi közeg hatásánál sokkal erőteljesebben

befolyásolják az egyéni lelki tényezők.1 A politikatudomány a homo politicus megteremtésekor viszont az em-

bernek a politikai hatalom elérésére való törekvését állítja a középpontba2 (Bihari – Pokol 1998: 61–63). Még

ha nincs is megkülönböztető neve, a szociálpszichológia például ugyancsak rendelkezik egy meghatározott

emberértelmezéssel (amely szerint az ember magatartását egy vele interakcióban lévő valamilyen és valamekko-

ra csoport hatása befolyásolja; pszichikai hatásokról van tehát itt is szó, ám ezek forrása nem az egyén szemé-

lyiségfejlődésében keresendő – vö. pl. Mead 1973: 5), amely kutatásainak és szemléletmódjának irányt szab

(Csepeli 1997: 34).3 A közgazdaságtan embere, a homo oeconomicus, a folyamatosan racionális mérlegelést

végző és gazdasági döntéseket hozó társadalmon kívüli idealizált lény tehát nem áll önmagában – még ha a

közgazdaságtani gondolkodás szerint társtalan.

Bár az egyes emberképek szintetizálhatók, s az egyes szaktudományok elemzési módszerei kiterjeszthetők és

gazdagíthatók azzal, ha más diszciplínák szempontjait is érvényesítjük a vizsgálatok során (vö. Andorka 1997:

37), észre kell venni, hogy tiszta formájukban ezen emberképek igen távol esnek egymástól (a szintetizálás

éppen ezért lehet izgalmas). Érdekes azonban, hogy míg a közgazdaságtan a saját emberét változatlannak és

időtlennek tételezi, a szociológia azokat a helyzeteket is érdekesnek tartja, amikor a homo sociologicus kilép a

normák és értékek szorosan meghatározott világából. A szociológia tehát a főáramú közgazdaságtanhoz viszo-

nyítva sokkal nagyobb érdeklődést mutat azon helyzetek vizsgálata iránt, amikor az ember kilép a tudomány

által előfeltételezett közegből és amikor megváltozik a magatartást determináló tényezők köre. Robert Merton

(1980: 338–391) például kiterjedt módon foglalkozott azokkal a helyzetekkel, amikor az egyén számára a társa-

dalom olyan célokat és az elérésükre olyan eszközöket ír elő, amelyek egyikével vagy másikával az egyén nem

elégedett. Az értékek tagadásának elméleti lehetőségként való megengedése sikeresen magyarázza az egyes

deviáns (bűnözés, kábítószer-használat, alkoholizmus) és szélsőséges viselkedésformákat (lázadás). Émile

Durkheim (2003) szerint a normák és értékek meggyengülése a társadalom létét veszélyezteti (az erkölcsök jogi

kikényszerítésének kezdeményezése éppen erre az érvelésre alapult – ld. erről bővebben Bretter 2004 és Hart

1999), s ez a folyamat tehető felelőssé az öngyilkosság egyes formáinak elszaporodásáért. [→ paternalizmus]

A neoklasszikus közgazdaságtan célja tehát nem az élet, a közvetlenül megélt valóság leírása

volt, hanem olyan hipotetikus kimenetek generálása, amelyhez képest a ténylegesen megfi-

gyelt folyamatok eltéréseket mutat(hat)nak. Természetesen ezek az eltérések is képezhetik

közgazdasági – gazdaságpolitikai, vagyis hangsúlyozottan nem a tiszta elmélet tárgykörébe

tartozó – vizsgálatok tárgyát (Heller 1927). A neoklasszikus közgazdaságtan tehát ideális

(ideáltipikus) fogalmakkal operáló tudomány. Így mindenképp hibásak azok a – vehemenciá-

juknál fogva tiszteletreméltó – okfejtések (pl. Nagy 2006), amelyek a neoklasszikus közgaz-

daságtannal szembeni kritikát például a kardinális hasznosságelmélet alapján fejtik ki azt han-

goztatva, hogy a valós fogyasztók bizonyosan nem rendelnek tőszámokat az egymást követő-

en elfogyasztott jószágegységek által okozott hasznosságérzetekhez. A neoklasszikus fo-

gyasztó mindössze olyan absztrakt modell, amely egy pszichofizikai törvény matematizált–

ideáltipikus megfogalmazását nyújtja hasznosságfüggvényén keresztül – ám nincs olyan (imp-

licit) állítás, amely a két entitás azonosságát fogalmazná meg (hangsúlyozni kell, hogy érve-

lésünk nem azt akarja jelenteni, hogy a neoklasszikus közgazdasági elmélet hibátlan volna –

mindössze azt, hogy az említett irányból az nem kritizálható értelmes módon).

Amint láttuk, önálló kérdésként merül fel a közgazdaságtudomány és a fizika kapcsolata. A

fizika és közgazdaságtan kapcsolatára való hivatkozás a tudománytörténészek köreiben köz-

hellyé vált, koránt sem mindegy azonban, hogy melyik és milyen fizikára hivatkozunk. Habár

a főszereplők a newtoni fizikával való rokonságot hangsúlyozzák, Philip Mirowski (1984) a

19. századi fizika hatását emeli ki. Érvelését gyengíti az a tény, hogy a neoklasszikusokat ki-

22

fejezetten járatlannak tekinti abban a fizikában, amelynek szerinte a fő hatásokat tulajdoníta-

nunk kellene, így a kapcsolat meglehetősen erőltetettnek tűnik. Kétségtelen, hogy a neoklasz-

szikusok egyes fogalmai a 19. századi fizikától származnak. Ennél fontosabbak azonban a

közgazdaságtan módszertani elvei, amelyek valóban Newton hagyományában gyökereznek,

illetve az a platonikus örökség, amelyből szintén Newtont követve részesült a közgazdaság-

tan. Itt tehát két olyan (egyébként egymástól nem független) befolyásról van szó, amelyek a

19. századi hatásokhoz képest sokkal erősebben befolyásolták a neoklasszikus gyökerű köz-

gazdaságtant.

Newton a modern időkig terjedően határozta meg az empirikus alapokon álló matematika

fizika módszertani alapjait, s ezek az elvek közvetlenül hatottak a közgazdaságtanra is. New-

ton szolgáltatta a példát arra, hogyan kell az induktív és deduktív logikát egyszerre, egymást

kiegészítve használni valamely tudomány rendszerének felépítésében. Newton fizikája végső

soron olyan tételekből áll, amelyek az alapelvekből a matematika apodiktikus jellege miatt

deduktív módon következnek. Ez ugyanaz a módszer, mint amelyet az euklideszi geometria is

alkalmaz, azzal a döntő különbséggel, hogy Newton a valósághoz fordult akkor, amikor az

alapelveket igyekezett rögzíteni. Az eljárás lényege az, hogy empirikus úton olyan ismeretek-

hez jutunk, amelyeket indukció révén általánosítunk, s az így nyert alapelvekre helyezzük egy

tudomány teljes építményét. Híres Alapelveiben (Philosophiæ Naturalis Principia

Mathematica – A természetfilozófia matematikai alapelvei, harmadik kiadás, 1726) így fo-

galmaz: „A testek azon tulajdonságai, amelyek nem mutatnak fokozati növekedést vagy csök-

kenést, és amelyek a tapasztalataink körébe eső minden dologhoz hozzátartozni látszanak,

mindennemű test univerzális tulajdonságainak tekintendők.” (Newton 2003: 85, III. szabály).

Amikor a közgazdász a megfigyelés vagy az introspekció révén a homo oeconomicus fogal-

mát igyekszik megalapozni, pontosan ebben a szellemben jár el. Megfigyeli, hogy az egyének

miként cselekednek gazdasági döntési szituációban, s azt, ami minden megfigyelésben közös

(pl. a csökkenő határhaszon elve vagy a haszonmaximalizálási axióma), ugyanezzel az induk-

tív logikával a közgazdaságtan egyik alapelvévé teszi, azt feltételezve, hogy amit ekként meg-

ragadott, az minden ember közös tulajdonsága. Newton és a neoklasszikus elmélet esetében is

az absztrakció módszerével van dolgunk, hiszen a jelenségek változatlan lényegének megra-

gadása a cél. Amikor Newton a jelenségekből (empirikusan) nyert axiómákról beszél, a jelen-

ségekre hivatkozik ezen alapelvek végső forrásaként. Newton ilyen absztrakció révén nyerte

például az anyagi pontot úgy, hogy az érzékelhető tárgyak kiterjedésétől, alakjától elvonat-

koztatott, s végül csak a tehetetlenséget és a transzlációs mozgást őrizte meg. A fizikai pont

minden test közös és végső tulajdonsága. A neoklasszikus közgazdász ugyanezzel a taktikával

hozza létre a homo oeconomicus végtelenül absztrakt figuráját. Minden egyedi és emberi tu-

lajdonságtól eltekint, hogy csak olyan vonások maradjanak, amelyek a gazdálkodási tevé-

kenység lényegét alkotják.12

Végső soron a gazdálkodó ember lényegét igyekszik megragad-

12

Bár leírásunk alapján úgy tűnhet, hogy az absztrakció elvégzése egyszerű és kézenfekvő művelet, valójában

nem ez a helyzet. Amikor a kutató a dolgok lényegét keresi, s annak érdekében, hogy ezt meglássa, a lényegtelen

elemektől eltekint, mindig fennáll a veszélye, hogy valami lényegeset is kivon a képből (vagyis a fürdővízzel

együtt a gyereket is kiönti). Úgy tűnik, a neoklasszikus elmélet is beleesett helyenként ebbe a hibába. A Say-

dogma például a pénz sajátos értelmezésén alapul, hiszen ahhoz, hogy a Say-dogma fenntartható legyen, arra van

szükség, hogy eltekintsünk a pénz felhalmozási funkciójától. Az elméletnek éppen ez volt az egyik olyan gyenge

pontja, amelyre Keynes felhívta a figyelmet. Ha egy olyan pénzből indulunk ki, amelynek a felhalmozása is

23

ni. Bármi olyan tulajdonság, ami ezen kívül áll, csak megzavarja ennek a lényegi magnak a

működését13

. Az axiómák (alaptörvények) a jelenségekben általánosan megnyilvánuló szabá-

lyok (a közgazdaságtanban mondhatjuk úgy is: viselkedési törvények), s ezek igazságából

következik (a matematika által ránk kényszerített apodikticitás miatt) a levezetett tételek igaz-

sága is (vö. Feynman 2005: 53–54). A helyes axióma olyan, hogy egy univerzális, egyöntetű

tapasztalatot fejez ki. Newton módszertani elképzelései segítenek nekünk, közgazdászoknak

megérteni azt, hogy milyen a jó axióma, s hogy a közgazdaságtan, amikor saját rendszerének

végső alapjairól beszél, semmiképpen sem önkényes, hanem a jelenségekkel összhangban

lévő, a tapasztalatból absztrakció révén levezethető axiómákra utal. S abban is Newton segít

nekünk, hogy az indukció mint elméletalkotási logika egy axiomatikus–deduktív tudomány

megalapozásában és felépítésében is szükséges eszköz (vö. Shapere 1988).

A közgazdaságtan akkor is Newton útját járja, amikor az axiómákon túl elképzeléseket alakít

ki a megfigyelt (sőt, a meg nem figyelt) jelenségek megmagyarázására. Ez már sokkal nehe-

zebb feladat, s itt a közgazdaságtan, akárcsak a fizika, elveszíti a biztos talajt a lába alól. A

közgazdász (s Newtont követve a fizikus – vö. Feynman 2005: 179) tulajdonképp úgy jár el,

hogy a viselkedésre (működésre) vonatkozóan valamiféle feltételezésekkel (hipotézisekkel) él,

s mivel rendszere matematikai alapokra épül, az axiómákból a feltételezéseknek megfelelően

levezett következmények összevethetők a valósággal (bizonyos korlátozások mellett), s így

eldönthető, hogy ezek az elképzelések elfogadhatók-e a viselkedés magyarázataként. A köz-

gazdász, akárcsak Newton (de valójában Newton óta minden fizikus) ilyenkor olyan dolgokra

vonatkozóan fogalmaz meg magyarázó elgondolásokat, amelyek esetleg akár közvetlenül nem

is figyelhetők meg, s mindezt olyan módon, hogy e feltételezéseket, amennyire csak lehet,

igyekszik a tapasztalatból levezetni. Az Oort-felhőre vonatkozó csillagászati kutatások, hogy

csak egy egyszerű példát idézzünk, sokat elárulnak erről a logikáról. Az Oort-felhő az üstökö-

sök otthona, a Naptól kb. 10000-100000 csillagászati egységnyi (CSE) távolságra (1 CSE az

átlagos Nap–Föld-távolság). Az irdatlan messzeségben a Nap gravitációs hatása már nagyon

gyenge. Innen indulnak útjukra a naprendszer belső tájai felé az üstökös magok. Az Oort-

lehetséges, s nem csak tranzakciós eszközként forog, akkor azonnal megjelenik a túltermelési válságok lehetősé-

ge. Legalábbis problémás egy ilyen pénzfogalmat eredményező absztrakció, hiszen itt tulajdonképp az forog

kockán, hogy a válságokat és jelentősebb recessziókat a tőkés gazdaság működése szempontjából mellékes és

diszfunkcionális jelenségnek, esetleges hullámzásnak, avagy a rendszer fundamentális jellemzőjének tartjuk. A

lényeg meglátása egyáltalán nem egyszerű és evidens gondolati művelet és végső soron a valóságról alkotott

(racionálisan nem is alátámasztható) hitekhez (Polányi 1997) vezet. Ez ugyanaz a vita, amelyet az equilibrium-

és disequilibrium-közgazdászok elméleteik számos részletének és következményének apropóján generációk óta

vívnak egymással – s mivel felfogásuk mindenestül az egyensúlyról–egyensúlytalanságról alkotott hitre épül, ez

a vita reménytelenül eldönthetetlen marad. Valószínűleg ez az eldönthetetlenség a magyarázata annak, hogy két,

a fundamentális feltevéseket illetően alapvetően eltérő és ellentmondó elméleti csoport tartósan fennmaradhatott

és még közelíthetett is egymáshoz. Arra vállalkozni tehát, hogy megkeressük valaminek az objektív lényegét,

meglehetősen ambiciózus, s talán eleve reménytelen vállalkozás. Az absztrakció objektivitásának problémáját

Max Weber például teljesen kikerülte, s bár ő maga is élt ideáltípusaival kapcsolatban ezzel a gondolati techni-

kával, az általa nyert gondolati konstruktumoknak nem tulajdonított reális–objektív egzisztenciát (erre a kérdésre

rövidesen visszatérünk). 13

Lucas szigetmodelljei és az ágensalapú modellek kapcsán azt látjuk majd, hogy ez az absztrakció néhol veszé-

lyeket is hordoz magában, ha a valóságtól végtelenül távol lévő absztrakt figurákból mondjuk társadalmat aka-

runk létrehozni. Ilyenkor kifejezetten torz eredményekre vezethet az, ha egy társadalmiatlan lény állítólagos

társadalmi viselkedése alapján igyekszünk következtetéseket levonni. Az eredmények elemzése ilyenkor foko-

zott körültekintést és a kutató önfegyelmét igényli (erre egy helyen Galbraith 1978: 16 is utal, meglehetősen

rejtett formában).

24

felhőben keringő százmilliárdnyi üstökös magot nem látjuk, mégis sokat tudunk róluk – jó-

részt a láthatóvá váló, befelé kalandozó üstökösök pályaszámításai alapján. A pályák azt mu-

tatják, hogy ezek az égitestek a naprendszernek ugyanazon régiójából (az Oort-felhőből) ér-

keznek: habár nem látjuk őket, jelenlétükről a tapasztalat alapján tudunk. Ez a kutatási logika

további lépések megtételében is segít. Murray (1999) például az Oort-felhőből származó

hosszú peridusú üstökösök mozgásának megfigyelése és pályaelemzése alapján következtet a

külső naprendszerben egy eddig még fel nem fedezett óriásbolygó létezésére, ami megcáfolni

látszik azt a korábbi elméletet, amely szerint ezek az üstökösök véletlenszerűen indulnak el a

belső naprendszer irányába (pl. Weissman 1996). Jól érzékelteti mindez, hogy a tudomány

olyan dolgokat is vizsgálhat, olyan dolgokról is alkothat elméleteket, amelyeket semmilyen

módon nem tud közvetlenül megfigyelni. A közgazdaságtan is látott hasonlót. Milton Fried-

man híres permanens jövedelmi elmélete (amely majd az 5. fejezet egyik központi témája

lesz) egy olyan jövedelmi kategóriára vonatkozik (a permanens jövedelemre), amelyet senki

sem tud megfigyelni és mérni. Mégis tudunk a jelenlétéről, főleg a fogyasztás szerkezete és

időbeli alakulása miatt, ami arra utal, hogy a fogyasztók nem a mindenkori folyó jövedelmük

alapján döntenek költekezésről és megtakarításról. Ami bizonyos, az mindössze annyi, hogy a

Keynes által feltételezett séma (amelyben, mint a permanens jövedelmi elmélethez hasonló

hipotézisben, a fogyasztási kiadások a folyó jövedelem függvényeként határozódnak meg)

nem működik, hiszen a tapasztalati adatok ellentmondanak neki (cáfolják, popperi értelem-

ben). A közgazdász itt egy olyan feltételezéssel él, amelyre támaszkodva az adatok (megfi-

gyelések) között összhang teremthető, s amely megfelel a gazdaság működéséről alkotott

alapvető tapasztalatnak (jövedelem és fogyasztás között valamiféle megfelelésnek kell len-

nie). Ha helyesen járunk el (vagyis axiómáink a tapasztalatból származnak absztrakció útján

és a levezetések során sem követünk el logikai hibát), egy ilyen, a valóság próbakövén meg-

mért magyarázó elgondolás segítheti a dolgok olyan megértését, ami túlmegy a viselkedési

törvények puszta matematikai megfogalmazásán, ami egyébként pusztán matematikai prob-

léma. A közgazdaságtan ezt a két problémát mindig elkülönült módon, habár párhuzamosan

kezeli. A Phillips-görbe mint puszta matematikai törvény egyszerű regresszió-számítási prob-

lémává redukálható. A dolgok megértése, ami túlmegy a tapasztalaton, már elméletalkotást

igényel, hiszen ilyenkor arra törekszünk, hogy tisztába kerüljünk az empirikus Phillips-görbét

(kialakulását és működését) magyarázó okokkal. Ez a logika ugyanaz, mint amely Newton

sokat vitatott hipotézisei (vagyis magyarázatai) mögött áll.

Mindezzel összefüggésben csak rövid kitérésként utalunk itt Milton Friedman híres F-

csavarjára, ami a későbbi fejezetekben többször is előkerül majd. Descartes Alapelveiben

(Principia Philosophiæ, 1644) így fogalmaz: „Azt akarom, hogy amit írtam, hipotézisnek ve-

gyék, olyasminek, ami esetleg messze van az igazságtól, ám akármint legyen is, én úgy vé-

lem, megtettem a magamét, ha a belőlük levezetett dolgok teljesen megegyeznek a tapaszta-

lattal. […] számos hipotézist fogok itt kifejteni, amelyek, úgy vélem, hamisak, tévességük

azonban egyáltalán nem akadályozza meg azt, hogy ami belőlük deduktíve következik, igaz

legyen.” Ez szinte szó szerint vonatkoztatható Milton Friedman (1953) pozitivista programjá-

ra, amelyben minden kiinduló hipotézis és axióma értékét egyedül az adja meg, hogy a való-

sággal konzisztens becsléseket eredményez-e az ezekből felépített elmélet. Itt amellett érve-

lünk, hogy Friedman e módszertani elvével drasztikusan elkanyarodott a főáramú elméletet

25

addig (és valójában ő utána is) meghatározó módszertani elvektől. Friedman pozitivista prog-

ramjának határozottan az a legjelentősebb pontja, amikor Friedman (1953: 31) arról ír, hogy

ha a célunk mondjuk a falevelek elhelyezkedésének modellezése, s egy olyan modell szolgál-

tatja a legjobb (vagyis a megfigyelésekhez legjobban illeszkedő) előrejelzéseket, amelynek

(nyilvánvalóan teljesen abszurd) kiinduló hipotézise szerint a falevelek racionális, haszonma-

ximalizáló ágensek, akkor ez az elmélet hasznos és elfogadható. Ha egy modell a valósággal

konzisztens becsléseket generál, az nem utal arra, hogy a modell kiinduló feltételezései (pre-

misszái) helyesek. Ez azonban határozottan nem Newton útja (vö. Fehér 1977: 406), s nem is

a neoklasszikus gyökerű közgazdaságtané, amely, s a kötet egészében emellett érvelünk, va-

lóban a dolgok, a folyamatok valós megértésére és feltérképezésére törekedett. A közgazdász,

mint Newton, a lehető legerősebben ragaszkodik ahhoz, hogy olyan feltételezéssel éljen,

amely a tapasztalatban gyökerezik (a tapasztalatból nyeri, absztrakció útján), vagyis tartózko-

dik attól, hogy képzeletét használva olyan alapokat agyaljon ki, amelyek helyessége tapaszta-

latilag nem igazolható (vö. Janiak 2006: 2.1. és 5. fejezet; Feynman 2005: 44), s alkalmazásu-

kat legfeljebb a következményeik valósággal való egyezése igazolja. Ha tehát előfeltevéseink,

axiómáink és magyarázataink megválasztásának egyedüli alapja a következmények puszta

empirikus konzisztenciája, akkor semmiféle tudással nem rendelkezhetünk a valóságra vonat-

kozóan – vagy ha igen, ezt a tudást esetlegesen nyertük (ráhibázva a valóság szerkezetére). Ha

így járunk el, végső soron az is megtörténhet, hogy helytelen feltevésekből helyes, vagyis a

valósággal konzisztens következtetésekre jutunk. S ha így járunk el, valójában még azt sem

tudhatjuk, hogy az éppen használt összefüggés meddig bizonyul majd működőképesnek. Ép-

pen ezért játszott a főáramú elmélet szerveződésében olyan fontos szerepet a valóság megfi-

gyeléséből kiinduló absztrakció, amit Newton is hangsúlyozott. A későbbi fejezetekben látni

fogjuk, hogy általában semmi jóra nem vezetett, ha a közgazdászok nem ragaszkodtak kellő

mértékben ehhez a követelményhez, s ha a megfigyelésekből kiinduló absztrakció helyét az

empirikus teljesítmény alapján összeállított alkímia vette át. Amikor a neoklasszikus közgaz-

daságtan megszületett, az alapító atyák az elméleti rendszert nem az axiómák következménye-

inek empirikus konzisztenciájának szempontja alapján építették fel – sőt, ahogy láttuk, az

elmélet tisztaságát, absztrakt jellegét hangsúlyozták, ami egyben azt is jelentette, hogy az el-

mélet által generált előrejelzések akár nagyon messze eshetnek a tapasztalatban regisztrált

esetektől.

Ami második állításunkat, a matematikai közgazdaságtan platonikus alapjait illeti, ezen a té-

ren Newton befolyása nem kevésbé elementáris erejű. Newtont követve a közgazdaságtan egy

olyan gondolati hagyomány részévé vált, amelyet egyébként messze Platónon túlra vissza

lehet követni. Rendkívül érdekes és szórakoztató egyébként egy gondolat végső gyökerei után

kutatni, egy ponton túl azonban mindig fel kell hagyni ezzel a foglalatossággal. A görög filo-

zófia olyan gazdag, hogy aligha találhatunk olyan modern nyugati gondolatot, amelynek ne

lenne valamilyen előképe ebben a körben, ráadásul a görög filozófia a keleti eszmékből is

merített. A nyomok egy idő után azonban bizonytalanná válnak, hiszen a párhuzamosságok

nem jeleznek feltétlenül keleti kapcsolatokat (vö. Wallis 2002: 31–32). Ennek a hagyomány-

nak Platón a legkimagaslóbb óriása volt, olyannyira, hogy végső soron a nyugati filozófia

egésze csak Platónhoz fűzött lábjegyzetnek tekinthető (vö. Kristeller: 1979: 74). Ami a most

vizsgált problémát illeti, a platonikus hagyományból a lényeg megragadásának törekvését kell

26

itt kiemelni. Az, hogy az érzéki–tapasztalati világ mellett vagy felett létezik egy örök és válto-

zatlan szféra, már Platón előtt is ismert filozófiai tétel volt, Newton pedig, vallásos és a plato-

nikus filozófiában járatos emberként (pl. Slowik 2013), maga is a világ e rejtett, lényegi mag-

jának a megismerésére vágyott. Amikor Newton törvényei alapján megpróbáljuk kiszámítani

egy kilőtt nyílvessző pályáját, akkor ennek a mozgásnak csak a tiszta, az esetlegességek által

meg nem zavart formáját ragadjuk meg. Törvényei, a fizika törvényei általános, elemi törvé-

nyek. A valódi nyílvesszőre hat a légellenállás, röptét megzavarja a szél, befolyásolja saját

anyagának természete, stb. – hogy ezek a hatások az elmélet részévé váljanak, ahhoz az elmé-

let módosítására és bonyolultabbá tételére van szükség. A matematikai formában létező tör-

vények azonban leírják azt a lényeget, amelyhez képest a tapasztalatban megmutatkozó eset-

legességek egyáltalán észrevehetők és értelmezhetők.

Anélkül persze, hogy Newton fizikájának és a neoklasszikus gyökerű mainstream közgazda-

ságtan platonikus alapjainak kutatására egy szisztematikus vizsgálódást szánnánk, néhány

rövid utalás mindenképpen ide kívánkozik. Herakleitos (kb. Kr. e. 535–475) már Platón előtt

azt tanította, hogy a körülöttünk lévő érzéki világ folyamatosan változik, ezért érzékeink

megbízhatatlanok, ám a felszín alatt megtalálható az igazság (így is mondhatjuk, hogy a dol-

gok tulajdonképpeni rendje), s éppen ennek megismerését szánta a tudós feladataként. A dol-

gok igazi természete tehát el van rejtve érzékeink elől. Pythagoras (Kr. e. 582 – 496) egy má-

sik, nem kevésbé fontos elgondolást indított útjára, amely szerint az igazság a számokban és a

számokkal kifejezhető arányokban rejlik – ez a két hagyomány hamar, még az ókorban egye-

sült (vö. Kristeller 1979: 102), s közösen fejtették ki hatásukat. A számok, ezen tulajdonsá-

guknál fogva, a megismerés eszközei is. Ez a gondolat máig meghatározza azt, ahogyan a

természettudományok a valóságot értelmezni és leírni törekednek. Ha így tekintjük,

Pythagorastól Platónon át Newtonig – és még rajta is túl – terjed a világ természetére vonat-

kozó alapvető hit: a számok megmutatják nekünk az érzékeink számára hozzáférhetetlen, a

tapasztalható dolgok mélyén fekvő igazságot. A világ lényege tehát számokkal (modern érte-

lemben véve: egyenletekkel) megragadható és leírható; a világ megismerhető. Parmenides

(kb. i. e. 540 vagy 515–510 – i. e. 460 vagy 435–430 körül) mindehhez teljesen hasonlóan azt

tanította, hogy az igazság csak az értelem (logos) számára hozzáférhető, az érzéki tapasztalat-

ban az nem tárul fel. Parmenides már azt hangsúlyozta, s ezen a téren ő volt az első, hogy két

világ van körülöttünk: az egyik az a világ, a látszatok világa, amelyet az érzékszerveinkkel

tapasztalható dolgok töltenek meg, a másik pedig a valódi létezők világa, amely csak az érte-

lem révén tárható fel (ám azzal határozottan feltárható), az érzéki tapasztalatban ez nem mu-

tatkozik meg. Eredetileg Parmenidestől származik tehát a fizikai és a metafizikai világ elkülö-

nítésének a fizika és a közgazdaságtudomány fejlődése szempontjából egyaránt fontos gondo-

lata. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nyugati filozófia és tudományok történetének ez volt a

legmeghatározóbb eszméje: Parmenides és belőle kiindulva Platón, illetve a platonizmus szá-

zadokat átfogó mozgalma fundamentális jelleggel determinálta azt, ahogyan ma (is) gondol-

kodunk.

Mire Platón (Kr. e. 427 – Kr. e. 347) fellépett, ezek az alapvető gondolatok már készen álltak,

amelyeket ő sajátos, egyértelműen hozzá köthető rendszerré dolgozott össze. Platón eredeti

gondolkodó volt, de persze nem a semmiből lépett elő. Nála is jelen volt a világ számokkal és

27

arányokkal való leírhatóságának pythagoreus (Maróth 2002: 245) gondolata (pl. Timaios 32

A–B), s a világ sajátos megkettőzése is (Timaios 49 A). A változatlan, örök, s a fizikai–

tapasztalati világ örökösen keletkező–változó dolgainak mintaként szolgáló, s csak értelmileg

megismerhető világ (a Formák birodalma) az érzéki tapasztalatban nem mutatkozik meg. Az

ideák valódi, elvont, nem anyagi létezők, s az ideák képezik a Földön található dolgok lénye-

gét. A földi, kaotikusan kavargó dolgok csak másolatai az ideáknak, részesednek azokból, s

csak tökéletlen módon tükrözni képesek azokat. Az előttünk áramló jelenségvilágban a kaoti-

kus változás és esetlegesség ellenére a dolgokban van valami állandó, valami változatlan és

örök: ezt képviselik az ideák. Valami, ami a számtalan székben a szék lényege; a számtalan

szerelemben a szerelem lényege; és a számtalan kilőtt nyílvesszőben a semmiféle esetlegesség

által meg zavart nyílvessző matematikailag is tökéletesen leírható pályája. A platóni ideák

birodalma, az intelligibilis világ biztosítja számunkra a valódi tudás lehetőségét: tudáshoz

csak akkor jutunk, ha szemlélhetjük és megragadhatjuk e létezőket. Mindebből pedig az is

következik, hogy van egy, a szubjektumtól függetlenül létező világ, amely racionális módon

megismerhető, a világ objektív lényege tehát feltárható. Ez így együttesen egyike Platón leg-

sikeresebb és legnagyobb karriert befutott gondolatainak (vö. Stead 2002: 39). Az esetleges

jelenségek mögött–fölött van valami, aminek ismerete jelenti az egyedüli és végső, megbízha-

tó és időtálló tudást. S ha már Platón kozmológiájánál tartunk, az a gondolat külön figyelmet

érdemel, amellyel Platón az univerzum (mai szóhasználattal: a naprendszer) általa feltételezett

rendszerét írta le. Ez a rendszer persze még a geocentrikus modellben volt értelmezve, azon-

ban – és számunkra, a természettudományok későbbi fejlődésének szempontjából, most ez a

fontos – az égitestek pályáinak (közéjük értve a Napét is) Földtől való távolságát (a pályák

sugarait), pythagoreus módra, számokkal (arányokkal) fejezte ki (Timaios 36 D; vö. Heath

1921a: 313). A világegyetem tehát egy számokkal leírható rend szerint épül fel.

Newton platonizmusa révén olyan alapokat rakott le, amelyek a mai napig meghatározzák azt,

ahogyan a fizika szemléli a világot, s ez akkor is igaz, ha a mai értelemben vett fizika

„átplatonizálódása” nem Newtonnal vette kezdetét. Arisztotelész kvalitatív fizikáját a platoni-

kus törekvéseknek köszönhetően váltotta fel a ma is ismert kvantitatív (matematikai) fizika.

Ez az irány határozta meg Kepler, Galilei és Newton tudományos felfogását és törekvéseit is.

A modern tudományok a platonizmusnak köszönhetően értelmezik a természetet kvantitatív

módon, matematikai keretben (Kristeller 1979: 104–105). Annak a tényét, hogy a platonizmus

erőteljesen befolyásolta a fizika és a természettudományok fejlődését, nem lehet túlhangsú-

lyozni, hiszen ez a platonizáló idealizmus még azokat az időket is áthatja, amelyekben egyéb-

ként a fizika már messze elkanyarodott Newton mechanikájától. Einstein Maxwellről szóló

írásában például úgy fogalmaz, hogy „[…] az érzékelhető észleletek ennek a külvilágnak,

illetve »fizikai realitásnak« csak közvetett jelei” (Einstein 1995), vagyis a fizikai világ lénye-

ge tapasztalati úton nem férhető hozzá. Einstein azonban már ahhoz a mai fizikához tartozik,

amelyben a tudós elszakadni kénytelen Newton egyes alapelveitől, s az elemeket már egyre

inkább tisztán spekulatív úton,14

s nem a tapasztalatból levezetve határozza meg (vö. pl.

14

A feltevések valósággal való konzisztenciája ma már nem elsődleges tudományos szempont (vö. Hawking

2003), sőt, néhol azt olvashatjuk, az alapfeltevések valósággal való összhangjának firtatása egyenesen értelmet-

len probléma (Hawking 1999). A tudomány legtöbbször azzal a heurisztikával él (ld. Kahneman 2011: 116),

hogy a lehetséges feltételezések közül mindig a legegyszerűbb áll legközelebb a valósághoz.

28

Feynman 2005: 184–194). Az azonban, hogy a világ, a fizikai törvények rendszere matemati-

kai jellegű, hogy a fizika törvényei a matematika nyelvén szólalnak meg és fejezik ki önma-

gukat – nos, ez a fizika soha meg nem változó alapelve maradt (vö. Feynman 2005: 42). A

szintén természettudós Polányi Mihály filozófiájában ennek a szemléletnek nagyon érdekes

kifejezést ad. Polányi (1997) többször is hangsúlyozza, hogy az, amit a tudós a felfedezés

révén feltár, egy olyan rejtett valóságszint (rejtőzködő valóság – p. 43; rejtett valóság – p.

186), ami a hétköznapi észlelés elől el van zárva, mintegy a hétköznapi észlelés számára

megmutatkozó valóság szintje felett (az anyagi realitásokon túl) áll (Platón alapján nem tudni,

hogy pontosan hol – vö. Pais 1992: 320). Amit a tudós megsejt és amit a kutatások során exp-

licite megragadni és leírni igyekszik, az egy, az érzéki világ felett álló valóságszint – felette

ál, hiszen pusztán az érzéki világ direkt szemlélete alapján ehhez nem juthatunk hozzá. Ez a

fizika szemléletét meghatározó platonikus idealizmus egészen közvetlen hangoztatása. A ku-

tató az érzéki világot szemléli (pl. méri), de az, amit keres, ami számára a tapasztalat alapján

felépül, az a platóni valódi létező, az idea, a dolgok rejtett rendje–rendszere. Polányi mindezt

egy helyen egy Dirac-idézettel is alátámasztja (p. 92): a természeti törvények nem közvetlenül

fejtik ki hatásukat az érzéki világra, hanem egy olyan szubsztrátumra hatnak, amelyről viszont

az érzéki észlelés során nem alkothatunk képet – magyarán, a fizikai törvények a közvetlen

érzéki észlelés számára hozzáférhetetlenek. Az érzéki világ csak utal a rejtett és a legtöbbek

számára soha nem kivehető módon a dolgok menetét irányító törvényekre – ez a kutatói intuí-

ció (p. 26) Polányi által adott és az ideák platonikus leírásának lényege.

A főáramú közgazdaságtanra semmi nem gyakorolt nagyobb és elementárisabb erejű hatást

ezeknél a platonikus törekvéseknél, amelyekből a fizikát másolva részesült. Nehezen lehetne

tagadni, hogy a 19. századi közgazdászokra saját koruk fizikája mondjuk egyes fogalmak te-

rén hatást gyakorolt (ahogyan Mirowski állítja), ám, ahogyan láttuk, kimutathatók olyan szá-

lak is, amelyek ennél sokkal erősebben kötik a közgazdaságtant a Newtoni klasszikus fiziká-

hoz. Az absztrakció eszköze és stratégiája például ilyen, hiszen éppen a 19. század volt az a

korszak, amelyben a fizika fokozatosan távolodni kezdett az alapfeltevések kialakításának

Newton által megalapozott módszerétől. Az azonban, hogy a fizika a modern időkben milyen

útra lépett, már csaknem lényegtelen a közgazdaságtan fejlődése szempontjából, hiszen mire

ezek a változások a fizikában kifejlődtek, addigra a közgazdaságtan kialakította saját mód-

szertani profilját. Napjainkban lehet megfigyelni, hogy a közgazdaságtan módszertani érdek-

lődést kezd mutatni a modern fizika (statisztikai) módszerei iránt, egyébként a főáramú elmé-

let meghaladásának nyílt szándékával (ld. erről Mellár 2013: 218–219); azt persze nem lehet

tudni, hogy ezek a törekvések termékenyek és maradandók lesznek-e. Ha tehát a közgazda-

ságtan fizikai gyökereit szeretnénk azonosítani, úgy tűnik, a közgazdaságtan és a newtoni

fizika közös módszertani elvei esnek legnagyobb súllyal a latba. Ezekhez képest csak ráadás

az, hogy a közgazdaságtan a fizika közvetítésével határozottan a platonikus hagyományban

gyökerezik – s ne feledjük, ez a platonizáló hagyomány is főként Newton közvetítésének kö-

szönhető. A matematikai természet- és társadalomtudományok célja egyaránt a tapasztalati

valóság felett álló örök és változatlan valóságszféra megragadása – az, hogy a végtelenül vál-

tozatos természeti és társadalmi jelenségeket néhány általános elvre vezessék vissza

(Feynman et al. 1985–1986a: 25). Az Isten gondolatát kutató fizikus, ahogyan egy helyen

Stephen Hawking (1999) fogalmaz, a platóni ideákat keresi. Polányi (1997: 89–94) a

29

pythagoreus hagyományra hivatkozik, amelynek a fizika végül is azt a máig érvényes szemlé-

letét köszönheti, hogy a természeti törvények matematikailag leírhatók (Feynman 2005: 11).

Ez egészen közvetlenül adja a matematikai fizika világlátásának alapját: létezik a jelenségek

mögött/fölött a természetnek egy olyan valósága, ami csak értelmileg ragadható meg és ami

matematikai eszközökkel jól leírható, hiszen a mindennapi tapasztalat világa annyira komplex

és annyira zavaros, hogy ezek az örök törvények csak számtalan zavaró tényező hatásától

elhalványítva és megzavarva nyilvánulnak meg (pl. Feynman 2005: 13). Ezeket a törvényeket

csak az arra alkalmas szem, a fizikus és a közgazdász szeme képes észrevenni. Az a fejlődés,

amely Keplertől Galilein keresztül Newtonig ívelt a fizikában, a közgazdaságtan elmélettörté-

nete szempontjából is meghatározó, hiszen a függvényekkel (magatartási egyenletekkel) leír-

ható ember képe éppen itt gyökerezik.

Mielőtt továbblépünk, meg kell jegyezni, hogy a fizika és rajta keresztül a közgazdaságtan

platonikus gyökereinek kutatása körültekintést igényel (a kérdéshez további adalékokat a 3.

fejezetben sorakoztattunk fel). Habár a szakirodalomban széleskörűen elfogadott a matemati-

kai fizika kialakulása kapcsán a platonikus hagyományra hivatkozni, nem feledkezhetünk meg

Arisztotelész (és persze mások – vö. Brague 1994) hatásairól sem (pl. Randall 1940). Az em-

pirikus megalapozás például, amely Newton módszertanának egyik központi eleme, vagy az

axiómákból kiinduló, deduktív tudomány eszméje egyaránt Arisztotelész (egyébként Newton

idejéig erősen érezhető) befolyását mutatja (vö. Ross 2001: 65–72). Helyenként még a plato-

nikus befolyás ténye is megkérdőjeleződik arra hivatkozva például, hogy bár a reneszánszban

komoly érdeklődés mutatkozott Platón filozófiája iránt (valójában ez az érdeklődés sosem

szűnt meg), a reneszánsz platonikusok nem foglalkoztak matematikával – vagy arra, hogy a

matematikában jártas reneszánsz természettudósok (pl. Galilei) nem voltak platonikusok. A

szálak a reneszánszban egyébként végképp összekuszálódnak, hiszen a platonikus mozgalom-

nak ekkor határozott törekvése volt Platón és Arisztotelész összebékítése (pl. Trinkaus 1983;

Copenhaver 2012), ráadásul az arisztotelészi hagyományt azok sem tagadják, akik a fizika

fejlődésében Platónt emelik ki (pl. Kristeller 1944; 1947). Végleges választ itt nem tudunk

adni (nem is kell, hadd dolgozzanak a filozófiatörténészek tovább), csak felsorakoztatni né-

hány olyan érvet, amelyről úgy gondoljuk, meggyőző módon szólnak e platonikus eredet mel-

lett. Némi iróniával jegyezhetjük meg, hogy ha egy matematikai alapokon álló tudomány,

mint amilyen az ökonometria, olyan állapotban van, hogy segítségével bármit be lehet bizo-

nyítani, majd annak az ellenkezőjét is (Seater 1993: 160), ez nyilvánvalóan igaz az eszmetör-

ténetre is. A végleges válaszokra tehát még várni kell. De térjünk vissza ezek után eredeti

témánkhoz!

A homo oeconomicus tehát következetesen végrehajtott absztrahálási-idealizálási folyamat

eredménye. A neoklasszikus elmélet alapvető axiómája, a csökkenő határhaszon törvénye a

Weber–Fechner-féle pszichológiai törvény (Hecht 1924; Dehaene 2003) kiemelése révén jött

létre (Mátyás 1969: 101–103), amely szerint az azonos erősségű, ismételten fellépő ingerek

által keltett érzetek növekménye csökkenő. Ugyanez az elv jelentkezik a termelési tényezők

csökkenő határtermékének tételében is, mivel a származékos keresleten keresztül a fogyasztá-

si javak hasznából vezetik le a termelési tényezők hasznát is (Lehmann 1971: 48–50 és 54–

58). E törvények analitikai kifejtésére kezdték általánosan alkalmazni a határérték-számítást

30

olyan parciális hasznossági és termelési függvények pusztán modellként való feltételezése

mellett, amelyek függvénytani sajátságai jól kifejezték az axiomatikus feltételezéseket. A

mainstream közgazdaságtan, már csak a neoklasszikus alapok miatt is, maga is axiomatikus-

deduktív alapokon szervezi meg önmagát, s ez megteremtette az elméleti rendszer módosítá-

sainak lehetőségét is. Ha az axiómákat részben, vagy egészében megváltoztatjuk, vagy módo-

sítjuk számukat, új rendszert, új elméletet és modelleket kapunk (vö. pl. Galbács 2008; vagy

Galbács 2009, különösen 530–531 és 5–6 jegyzet; Galbraith 1978: 26 jól átgondolt módon

részletezi, hogyan lehet a modelleket a valósághoz közelíteni, ha újabb részleteket kapcsolunk

be az elemzésbe; az euklideszi és az abszolút, illetve az affin geometria közti összefüggések

axiomatikus kifejtéséhez lásd Coxeter 1973: 22 és 183–184). Az emberről alkotott kép, ami e

közgazdasági modellek hátterében áll, kis változékonyságot (valójában inkább nagyfokú ál-

landóságot) mutat, s legfeljebb a racionalitás feltételezett mértéke és milyensége képez kü-

lönbségeket – valamint az, hogy hány változóról feltételezik, hogy a homo oeconomicus vi-

selkedésére a gazdasági magatartás szempontjából befolyásoló hatással bír. Ez a főáram vilá-

gában a szó legszorosabb értelmében vett mennyiségi kérdés. A főáramú közgazdaságtan ki

nem mondott vélekedése szerint a releváns változók számának növelése a komplexitás foko-

zása mellett a modelleket a valósághoz közelíti. Ha a mikroökonómiai tankönyvekben szerep-

lő homo oeconomicus az élettől végtelenül távol eső tiszta ideáltípus (Weber 1998: 7–69),

akkor a viselkedés modellekben kezelt szabályszerűségeinek bővítése végső soron a közvetle-

nül megélt valósághoz való közelítést szolgálhatja. A megismerés stratégiája valójában eköz-

ben változatlan marad: e modellek embere az absztrakción alapuló idealizálás révén épül fel,

akinek viselkedése az egyenletekkel jól leírható, a természet működését irányító törvények

analogonjának számító kemény szabályok hatalma alatt áll (egészen pontosan itt a természeti

törvények emberi viselkedésre való közvetlen kivetítéséről van szó).

Ez a technika szintén newtoni örökség, hiszen a klasszikus mechanikát Newton úgy építette

fel, hogy a kiinduló feltételeken való alakítás (az elvont jelleg mérséklése, újabb és újabb mó-

dosító tényezők figyelembevétele) révén az elmélet által generált előrejelzések mind jobban

és jobban megközelíthetik a tapasztalati tényeket. Ezt a technikát alkalmazva születethetett

meg például a Phillips-görbe ortodox monetarista értelmezése, amelynél a teljes körű infor-

máltságra vonatkozó axiómát egy másik váltotta fel, amely már a gazdasági szereplők adaptív

várakozásképzési mechanizmusát posztulálta (Friedman 1957) – vagy az újklasszikus

makroökonómia, amely egy újabb váltással a racionális várakozások axiómáját vezette be

(Lucas 1972, 1973; Sargent – Wallace 1975: 246–247).

Sokat elárul az ideáltipikus fogalmak alkotásáról a szintén a századforduló idején módszertani

útkeresésbe bonyolódó szociológia által alkalmazott megközelítés, még akkor is, ha e foga-

lomalkotási törekvés mögött a valósághoz való fordulás drámaian különböző stratégiáiról is

van szó. Miközben a neoklasszikus közgazdaságtan a piac, a fogyasztó, illetve a gazdasági

rendszer működését leíró törvényeket kutatja, addig a Max Weber által adott megközelítés

szerint nem ez, hanem a társadalmi világ kaotikusan és kiismerhetetlenül gazdag sokféleség-

ben zajló jelenségeinek olyan elrendezése a cél ideáltipikus fogalmak alkotása révén, amely

lehetővé teszi e valóság megértését. A társadalmi folyamatok teljes leírása, illetve az oksági

összefüggések teljes körű megragadása végtelenségénél fogva eszerint lehetetlen feladat. Ha

31

rendelkezésre is állnának e törvények, a kulturális–társadalmi világ megismerését nem sokban

segítenék, hiszen ezen megközelítés szerint a valóság megismerésében az egyes konstellációk

fontosak, az egyes egyedi konstellációk pedig a társadalmi valóság megelőző elrendeződései-

ből vezethetők le (s nem törvények irányítják őket). A törvények legfeljebb csak az átmenetet

magyarázhatják meg, legfeljebb az átmenet szabályait írhatják le, ám a konstellációk megis-

merése pusztán ezek által nem valósítható meg (Weber 1998: 29–36). Az egyediség miatt a

társadalmi–kulturális jelenségekre egyébként sem adhatók meg törvények, hiszen az egyszeri

oksági kapcsolatokból nem is általánosíthatunk ilyeneket (Molnár 1999: 35). Ennek alapján

Weber szociológiájában az ideáltipikus fogalmak alkotása jelentheti a valóság megértésének

egyetlen útját. Ennek során a valóság egyes elemeit a megismerő saját céljaival összhangban

(vagyis egy értékvonatkoztatási aktus révén) kiválogatja és kiemeli, illetve túlhangsúlyozza,

majd logikailag konzisztens, ellentmondásoktól mentes képbe rendezi. Az így kapott fogal-

mak a maguk tiszta formájában nem találhatók meg a valóságban, s empirikusan nem is iga-

zolhatók, illetve cáfolhatók (az ideális-absztrakt kategória önmagában tehát nem létezik, vi-

szont többé-kevésbé megjelenik az egyes konkrét-reális elemekben, már ha az absztrakció

helyes). A neoklasszikus közgazdaságtan fogalomalkotási gyakorlata azonban eltér annyiban,

hogy míg Weber esetében az ideális fogalmak csak már lezajlott események megértését segí-

tik oksági törvényekre való következtetés nélkül (Molnár 1999: 37), addig a neoklasszikus

elméletben (a természettudományos törekvésekre rímelve) éppen a törvények keresése és le-

vezetése állt a figyelem középpontjában. Még ha közös is az ideáltipikus fogalmak alkotásá-

nak eszköze és eljárása (az absztrakció), itt végső soron két tudományos program áll egymás-

sal szemben. Weber ragyogóan adja meg az absztrakció technikájának leírását és módszertani

útmutatóját, amely a más utakon járó főáramú elmélet fogalomalkotási eljárására is közvetle-

nül érvényes. A lényeges eltérés abban mutatkozik, hogy Weber egyszerűen nem tulajdonít

reális és objektív létezést az így nyert tiszta fogalmaknak, mindössze elméleti

konstruktumoknak tekintő őket (éppen emiatt keveredett elhúzódó vitába a marxista társada-

lomelmélettel – vö. Peschka 1975: III. fejezet); de bárhogy is, az elvonatkoztatás és felnagyí-

tás Weber által részletezett technikája a főáramú közgazdász talán legfontosabb gondolati

művelete.15

Weber tehát nem „idealista” szociológus, nem keres egy, a tapasztalati valóság

feletti valóságszintet, ideáltípusai nem ezt a célt, nem egy objektív módon létező lényeg meg-

ragadását szolgálják.16

Miközben Weber tehát az egyes egyedi konstellációk megértésére

összpontosított, s nem objektív (pláne nem matematikai eszközökkel megragadható) lényeget

és törvényeket keresett, addig a neoklasszikus közgazdaságtan tudatosan a törvényalkotásra

15

Weber nyíltan kritizálta is a neoklasszikus közgazdaságtant annak episztemológiai sajátosságai miatt (egy

kiváló összegzéshez ld. Csontos 1997). Ez a kritika kicsit felemásra sikerült. Miközben remekül ragadja meg az

elméleti közgazdaságtan módszerét, kritikája kimerül abban, hogy a közgazdaságtanon egy másik tudománynak,

éppen saját szociológiájának módszertani törekvéseit kéri számon. Ez valójában él nélküli kritika, ahogy minden

hasonló kritika az, hiszen ilyenkor egy tudományon azt kérjük számon, hogy az nem úgy dolgozik, mint egy

(általunk preferált) másik. Ez az elhatárolódás jól magyarázhatja egyébként azt is, hogy a közgazdaságtan miért

hajlamos megfeledkezni a korábban még közgazdásznak tekintett Weberről (vö. Tribe 2009). Valószínűleg egyik

oldal (ti. Weber és a formálódó főáramú elmélet) sem vette észre, hogy a nyilvánvaló és fundamentális jelentő-

ségű eltérések ellenére mégis milyen sok az episztemológiai párhuzam. 16

Még ha egyes esetekben a kommentátorok félreérthető módon magyarázzák is fogalomalkotási törekvéseit.

Egy helyen Molnár Attila Károly (1999: 38) például a kerék (mint tapasztalati tárgy) és a kör (mint idea) példá-

ján keresztül mutatja be Weber ideáltípusainak a lényegét. Ez semmiképp sem szerencsés, hiszen a kör mint idea

objektív módon létező, tiszta geometriai fogalom, s ez alapján úgy tűnhet (annak ellenére is, hogy a szerző ki-

magyarázza a helyzetet), mintha Weber módszertana ilyen fogalmak alkotására irányult volna.

32

törekedett. Ez azonban nem módszertani hiba, hiszen a neoklasszikus közgazdaságtan – tiszta

elméletként – nem mutatott érdeklődést a konkrét társadalmi–gazdasági jelenségek iránt. A

neoklasszikus közgazdaságtan tisztán technikai tudományterület. Ennek felismerése szükséges

ahhoz, hogy sem erkölcsi elveket (vö. pl. Barr 2009), sem pedig a konkrét valóság megisme-

rését, illetve e valóság megismerésének helytelen stratégiáját ne kérjük rajta számon.

Az ideáltipikus fogalmakkal operáló modellek fogalmai mögött álló feltételezések nem lehet-

nek önkényesek. Az idealizálás valami létezőnek a kiemelése. Eme ideális fogalmakhoz a

valóságból való elvonatkoztatás (absztrakció) révén jutunk el úgy, hogy a figyelmünk szem-

pontjából nem elsődleges jellegzetességektől eltekintünk. Tudjuk, hogy ezek a pillanatnyilag

nem releváns körülmények valószínűleg befolyást gyakorolnak az idealizálni kívánt fogalom

valós manifesztációinak működésére, ám ebben az esetben az a célunk, hogy e létező viselke-

désének figyelmünk szempontjából pillanatnyilag egyetlen releváns aspektusát a maga tiszta-

ságában megragadjuk. Minden egyéb, e központinak választott funkció melletti szerep és mű-

ködési effektus úgy tekinthető, mint amelyek eltávolítják a valós működést attól, hogy abban

az érdeklődésünk szempontjából központi funkció kizárólagosan megvalósulhasson. Mivel a

valós és végtelenül komplex működés számtalan tényező együttes befolyásának eredője, ter-

mészetesnek tűnik, hogy az idealizált fogalom képe távol fog esni azoktól a valós egyedektől,

amelyek működéséből eme ideális fogalmat elvonatkoztattuk. A homo oeconomicus a maga

tiszta formájában nem található meg a valóságban, hiszen e fogalom mindössze azt mutatja

meg, hogy miként működne az ember, ha életének egyetlen funkciója a racionális gazdasági

döntések alapján álló haszonmaximalizálás lenne. Ám ha e fogalom távol is esik az idealizálás

alapját jelentő egyedek (a hús-vér emberek) képétől (vagyis attól, amilyennek általában az

embert elgondoljuk), a homo oeconomicus fogalma mögött álló feltételezések nem önkénye-

sek. Éppen ellenkezőleg, a valós viszonyok által megzavart jegyek e valós viszonyoktól meg-

tisztított határfogalmával van dolgunk – éppen úgy, ahogyan a geometriai pont is a valóság-

ban rajzolható pontok határfogalma lesz, ha figyelembe vesszük azt a zavaró mellékkörül-

ményt, hogy valós viszonyok között nem tudunk geometriai tisztaságú pontot rajzolni. A va-

lóságos pontok csak többé-kevésbé megközelíteni tudják a geometriai értelemben vett pontot.

Azt kell mondanunk, hogy az idealizált fogalmak természetükből adódóan nem is lehetnek

önkényesek, hiszen az idealizálás során semmit sem adunk hozzá az elvonatkoztatás alapját

jelentő kategóriához (a homo oeconomicus esetében például az általában vett ember képéhez),

hanem éppen ellenkezőleg, a valós viszonyok között sajátjának tekintett, ám a vizsgálat szem-

pontjából nem releváns jegyektől fosztjuk meg. Vagyis a homo oeconomicus megalkotásakor

semmi olyat nem feltételezünk az emberről, amelyre az ne lenne képes, ha egyéb, az idealizá-

lás során lehántott jegyek és körülmények ezt ne akadályoznák meg egy idealizálás előtti álla-

potban. Megfordítva pedig azt mondhatjuk tehát, hogy ha egy fogalomban olyan jegyek is

jelen vannak, amelyek az elvonatkoztatás alapjául szolgáló valós kategória nem immanens

velejárói, akkor nem ideális (nem idealizálás révén létrejött) fogalommal állunk szemben.17

E

fogalmak (legalábbis részben) önkényes feltételezéseken alapulnak. A nem meglévő jegyek

17

Visszautalva röviden a kardinális hasznosságelmélet felől végrehajtott kritikára: az emberek képesek tőszámo-

kat rendelni az egyes fogyasztói kosarakhoz hasznosságuk függvényében, legfeljebb nem feltétlenül csinálják

(mert mondjuk fárasztó, vagy unalmas). A csökkenő határhaszon törvénye viszont egészen jól megmagyarázható

az erre alapozott absztrakció révén – a kardinális hasznosságelmélet tehát mindössze egy absztrakción alapuló

modell.

33

hangsúlyozása azonban nem idealizálás, hanem önkényes alkímia eredménye. A valóságnak

(sic!) való ellentmondás egyedül itt jelentkezik. Az ideáltipikus fogalmak természetükből

adódóan nem valóságosak, bár természetesen nem is irreálisak, vagyis nem állnak szemben,

illetve ellentmondásban a valósággal (e viszony tömör leírására a „morális–immorális–

amorális” trichotómiával analóg jelzőkre lenne szükség, ugyanis a „reális–irreális” szembeál-

lítás itt nem elegendő: az ideáltipikus fogalmak a maguk tisztaságában nem reálisak, hiszen a

valóságból való absztrahálás eredményei, ám nem is irreálisak, hiszen az idealizálás során

valós jegyek kiemelésére törekszünk – az ideális fogalmak mindössze nem jelennek meg tisz-

ta formájukban a valóságban, ám ez nem a valóságnak való ellentmondás következménye). S

ugyanígy igaz az is, hogy az így nyert viselkedési törvények messze eshetnek a valóságtól,

hiszen a legáltalánosabb törvények vannak legtávolabb a valóságtól, a valóság teljességétől.

Ahhoz, hogy egy törvény átfogja azt, ami a lehető legtöbb jelenségben közös, ahhoz végtele-

nül elvontnak, tehát tartalmában szegényesnek kell lennie (Weber 1998: 37). Minél több vi-

selkedésformát vezetünk vissza egy általános törvényre, az egyes viselkedésformákat, azok

konkrét megvalósulásait ez egyre kevésbé fogja tudni megmagyarázni (s ezzel együtt maga a

törvény is annál általánosabb lesz, minél többféle viselkedést vezethetünk vissza rá) – hiszen

minél különbözőbbek e viselkedések, annál kevésbé hasonlítanak egymásra, s annál kevesebb

bennük a hasonlóság, amelyet egyébként éppen a mögöttes törvény jelent. Ebben összefüg-

gésben tanulságosak például azok a törekvések, amelyek a csökkenő határhaszon elvét – és az

ezt algebrailag kifejező határérték-számítási módszertant – az öngyilkosságra, a szexuális

szokásokra, az előítéletekre, vagy az alkoholizmusra és egyéb deviáns magatartásra (esetleg a

fogmosásra) igyekeznek kiterjeszteni, azt állítva például, hogy a racionális szív- és vesebete-

geknek szükségszerűen alkoholistává kell válniuk, hiszen egyébként nem azonos mértékben

elhasználódott szervekkel költöznének át a túlvilágra (összefoglalásként ld. Becker 1993;

Cserne 2000). Sem az idealizálás révén nyert fogalmak (és axiómák), sem az ezekből leveze-

tett (illetve posztulált) törvények megtapasztalható realitása (valósághoz való közelsége) nem

kérhető tehát számon a neoklasszikus közgazdaságtantól. Egyedül az önkényesség szempontja

lehet releváns: ideális fogalmainknak absztrahálási aktus eredményeként kell létrejönniük

(ahogyan ezt a neoklasszikus közgazdaságtan, vagy Weber módszertana alapján a korábbiak-

ban már láttuk).

1.3.3. KÖVETKEZTETÉSEK

A modern tudományok válságát Husserl felfogásában az okozta, hogy az életvilágot – azt a

világot, amelyben közvetlenül élünk – átmatematizálva e tudományok azt állították, hogy az

általuk kialakított ideális konstrukciók azonosak a valósággal (Mezei 1998: 283–285). Eddig

amellett érveltünk, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan nem törekedett e szemléleti csúszta-

tás keresztülvitelére. Bár módszertana hasonult Galilei vétkes fizikájához, s maga is osztozott

a mechanisztikus világképbe vetett hitben, a korai szerzők szövegei alapján látnunk kell, hogy

esetükben a közvetlenül megélt valóság és a tudományos elemzés tárgyát jelentő absztrakt

világ felcserélése nem történt meg. A szövegek szerint a korai neoklasszikusok tudatosan

absztrakt, a valósággal nem egyező környezet és elemek feltételezései mellett folytatták vizs-

gálataikat. Úgy tűnhet, mintha a neoklasszikus közgazdaságtan hagyományaira épülő

mainstream elmélet mentes lenne a modern tudományok vétkétől.

34

A közvetlenül megélt valóság és az idealisztikus-utópisztikus modellkörnyezetek elkülönítése

még a neoklasszikus hagyományból kinövő ortodox monetarista közgazdaságtan esetében is

adott volt. Másként fogalmazva azt mondhatjuk, hogy az ortodox monetarista közgazdászok

hangsúlyozták, hogy modelljeik és elméleteik nem a közvetlenül megélt valóság teljes (rea-

lisztikus) leírását nyújtják. Nem is lehetett ez másként, hiszen Milton Friedman a mainstream

közgazdaságtan metodológiai közelítésmódját tisztázó tanulmányában (Friedman 1986: 17–

50) a modelleket megalapozó feltételezések és az elemzett valóság közti viszony esetlegessé-

ge mellett érvelt. Más szavakkal: ha egy elmélet által szolgáltatott előrejelzések és a később

megfigyelt jelenségek kellően közel esnek egymáshoz, akkor modellünk a predikciók szem-

pontjából megfelelően teljesít, s – eszerint – nem is lehet más az elméletek megítélésének

mércéje.18

A feltevések realitása, e realitás számonkérése, ahogy láttuk, valóban nem megfele-

lő alap a mainstream közgazdaságtan ellenében kifejtett kritikához (abban az értelemben nem,

hogy e közgazdasági modelleket nem kritizálhatjuk azért, ha feltevéseik a maguk tiszta formá-

jában nem jelennek meg a közvetlenül megélt valóságban; ebben a vonatkozásban az abszt-

rakciók helyessége rendelkezik kitüntetett jelentőséggel). Az, hogy az ideáltipikus fogalmak

valóban távol eshetnek a valóságtól (értsd: tiszta formájukban nem jelennek meg a valóság-

ban), kétségtelen. Ha így mérjük, a tiszta geometria is nem valóságos feltevéseken nyugszik, s

ekként kritikának lenne helye vele szemben. Különbséget kell azonban tenni a valóságban

nem érvényesülő és nem meglévő jegyek között. A (például pillanatnyilag) nem érvényesülő

(de valójában meglévő) tulajdonságok érvényesíthetők, ha elvonatkoztatunk azoktól az egyéb

körülményektől, amelyek az érvényesülés akadályát jelentik. Ahogy láttuk, ez az idealizálás

módszere. A mainstream közgazdaságtan módszertanával szembeni kritika tehát részben sze-

mantikai alapokon áll, mivel Friedman e fenti megkülönböztetésről nem vesz tudomást, s az

„irrealitás” címkéje alatt fogja össze az ideáltipikus (egyébként hangsúlyosan nem irreális

alapokon álló) és az önkényes fogalomalkotási módszereket is. E distinkció nélkül az irreali-

tás hangsúlyozása él nélküli kritika az ideáltipikus fogalmakkal operáló tudományokkal és

elméleti modellekkel szemben. Az ideáltipikus fogalmak természetükből adódóan távol esnek

a valóságtól, mégsem önkényesek, ám Friedman ezen utóbbi lehetőséget sem zárta ki az axi-

ómarendszerek felépítésének lehetséges módszerei közül.

Az ideáltipikus fogalmakon alapuló elemzések eredményeinek elérendő célként való feltünte-

tése azonban kétségessé teszi a főáramú elmélet sikereit. Egy ideális fogalomnak nincs erköl-

csi tartalma. Egy geometriai értelemben vett pont, egy euklideszi sík nem lehet jó, és nem

lehet rossz. Ugyanígy, a torzítatlan várakozások kialakítására képes gazdasági szereplő ideája

sem rossz, és nem is jó erkölcsi értelemben. Az ideális fogalmak használata a neoklasszikus

közgazdászok számára nem jelentett többet, mint olyan, a valóság felett álló képzetek kialakí-

tását, amelyekről tudták, hogy a valóságban működő aktorok csak többé-kevésbé közelítik

meg őket. Mindez elfogadható tudományos álláspont, hiszen a valóságnak az ideális fogal-

makkal való összevetése segíthet például annak megértésében, hogy a tényleges folyamatok

hogyan és miért térnek el az ideális szereplők által működtetett ideális folyamatoktól. Az

ideális fogalmak (de csakis azok!) használata nem jelenthet okot a mainstream közgazdaság-

18

Habár a neoklasszikus szintézis maga sem volt egységes ezen elv helyességét és elfogadását illetően (vö.

Samuelson 1963), mégis ez tekinthető a főáramú elmélet metodológiai fundamentumának (vö. Weeks 1998:

134).

35

tannal szembeni kritikára, még akkor sem, ha ezen ideális fogalmak végtelenül messze esnek

a valóságban való tiszta manifesztálódástól. Még akkor sem tehát, ha tudjuk, hogy a

mainstream közgazdaságtan egyik-másik ideális fogalma a maga tisztaságában soha nem fog

feltűnni a valóságban. A tiszta geometria ideális fogalmai nem kevésbé állnak távol a valóság-

tól. Soha senki sem fog látni valóságos geometriai pontot, euklideszi síkot, vagy a végtelenbe

futó egyeneseket. Ha az ezekhez hasonló ideális fogalmak használatát rónánk fel a

mainstream közgazdaságtannak, akkor a matematika és a geometria tudományosságát is meg

kellene kérdőjeleznünk egyben. Probléma akkor jelentkezik, ha (1) ezen ideális fogalmaknak

erkölcsi jelentést (kellést) tulajdonítunk. Ez a hiba róható fel az ortodox monetarizmusnak (pl.

Friedman 1996); a közvetlenül megtapasztalt valóság és a matematizált tudományos-elméleti

közeg összemosásának hibáját kerülő úton (a kellés irányából) azonban már a neoklasszikus

közgazdaságtan is elkövette, hiszen a tökéletes verseny, illetve az atomisztikus és mindentudó

gazdasági szereplők feltételezése mellett a tiszta elméletben levezetett piaci hatékonyság va-

lóságos elérésére szólított fel.19

Vagy pedig ha (2), a husserli válság közvetlen megvalósulá-

saként, összekeverjük őket a valósággal, mint ahogyan ez az újklasszikus makroökonómia

esetében is történt. Ha axiómáink részben, vagy egészében nem idealizálás eredményeként

jöttek létre, akkor az ezek alapján levont következtetések elérendő célként való láttatása való-

jában persze teljesen értelmetlen (Friedman módszertani elvei szerint például nem lenne szük-

séges, hogy a geocentrikus modellt a heliocentrikussal cseréljük fel, hiszen az elemzendő fo-

lyamatot – a Nap keleten felkél és nyugaton lenyugszik – a geocentrikus modell ugyanolyan

pontosan előrejelzi). Ha a tiszta gazdaságtan célja olyan hipotetikus kimenetek generálása,

amellyel a valós viszonyok összevethetők, s az esetleges eltérések tudományos (közgazdasá-

gi–szociológiai–intézményi) elemzés tárgyává tehetők, egy nem absztrahálás révén nyert axi-

ómarendszerre alapozott elmélet és a valóságos viszonyok összevetése nem jelent tudomá-

nyos problémát, hiszen az eltérés okai magában az elméletben keresendők. Fogalmaink ekkor

nem a valóságban megfigyelhető elemek, folyamatok, struktúrák és viszonyok határfogalmai.

A valós viszonyokra ekkor nem tekinthetünk úgy, mint amelyek megzavarják ideáltipikus

fogalmainkból levont következtetéseink bekövetkezését. Az elmélet és a valóság közti minden

egyezés (és eltérés) pusztán esetleges jellegű lesz, hiszen ha axiómáink (részben vagy egészé-

ben) nem tartalmaznak olyat, ami a valóságban működő elemek és folyamatok (nem teljes

tisztaságában érvényesülő) sajátosságának tekinthető, akkor az ezekből levezetett kimenetek

(törvények) sem lehetnek a valóságos viszonyok határesetei. Az ortodox monetarizmus felte-

véseinek esetlegessége miatt nem is igen volt alkalmas a valóság akár realisztikus, akár abszt-

rakción alapuló leírására. Ezeken az alapokon persze adekvát gazdaságpolitikai ajánlások sem

születhetnek. Az ortodox monetarizmus nem is jutott messzebb a szabad verseny előnyeinek

puszta ismételgetésénél (a konstans pénzbővülés Friedman által javasolt szabálya ennek kivá-

ló példája – Friedman 1960; az újklasszikus makroökonómia már nem volt következetes e

szabály ajánlásában – vö. Sargent – Wallace 1974).

19

Walras értelmezésében, az imént idézett szövegrész folytatásaként: „Mostantól fogva a szabad verseny alapelv

vagy gyakorlati jelentőségű szabály, tehát nincs más dolgunk, mint alkalmazását kiterjeszteni a mezőgazdaságra,

az iparra és a kereskedelemre. A tiszta tudományban kapott következtetések így elvezetnek minket az alkalma-

zott tudomány határához.” (Walras 2000: 262)

36

A valós viszonyok és az absztrakt elmélet közvetlen összemosásából adódó módszertani vét-

ség az újklasszikus makroökonómia esetében jelentkezett, hiszen a továbbra is axiomatikus-

deduktív séma szerint rendeződő elmélet az előfeltételezett makrogazdasági egyensúly, vagy a

szakszervezetek képében újraélesztett walrasi árverező axiómáira alapozott megállapításairól

már azt állította, hogy mindez maga a valóság (vö. Weeks 1998: 150–151). A mainstream

közgazdaságtan valósághoz való viszonya tehát sajátos átrendeződésen ment át. Míg a neo-

klasszikus közgazdaságtan tudatosan élt a megélt valóság és az idealisztikus-utópisztikus el-

mélet és modellek elkülönítésével (s az összemosás itt csak a kellés kimondásán keresztül

történt meg), addig az ortodox monetarizmus esetében ez a viszony esetlegessé vált (az imént

említett kellés hangsúlyozása mellett), végül az újklasszikus makroökonómia végleg felszá-

molta a határvonalat. A mainstream elmélet az újklasszikus fordulatig jobbára nem azt állítot-

ta, hogy a megélt valóság megfelel utópisztikus modelljeinek. Ám e megfelelés kellésének (s

ami ebből következik: lehetőségének) felvetésével határozottan élt: a neoklasszikus és az or-

todox monetarista közgazdaságtan következetesen érvelt eredményeik normatív jellege mel-

lett. (Az persze nem kevésbé izgalmas kérdés, hogy az atomisztikus szereplők utópisztikus

viszonyok közti viselkedése alapján levont következtetések hogyan lennének valóságos kö-

rülmények között is megvalósíthatók. Az elemzési eredmények alapvetően kell megváltozza-

nak, ha a homo oeconomicust társadalmi lényként értelmezzük, s a két, egymást kizáró felté-

telezést nem tarthatjuk fönn egy időben. Ha az elméleti rendszer egyik tartópillérét, a gazda-

sági szereplők atomisztikus jellegét leíró axiómát megváltoztatjuk, szükségszerűen más ered-

ményekhez kell jutnunk.) A gazdasági-társadalmi realitást jelentő monopóliumok és

oligopóliumok (Galbraith 1970) viselkedésének elemzésével a neoklasszikus közgazdaságtan

határozottan érvelt a tökéletes verseny megteremtésének szükségessége mellett. A valós vi-

szonyokat alakítva azokat újra és újra absztrakt következtetéseik eredményeivel kívánták fel-

cserélni, s hatékonysági kritériumokra hivatkozva ideális fogalmaik reális kialakítására szólí-

tottak fel (vö. pl. Walras 2000: 244. oldal, lábjegyzet, és különösen 262. és 267. oldal).

1.3.4. ÖSSZEGZÉS – A KRITIKA IRÁNYAI

A kritika lehetséges útjának megválasztása alapvetően attól függ, mutatunk-e szándékot a

mainstream közgazdasági elmélet megmentésére (vagy legalábbis mentegetésére). Amellett

érveltünk, hogy a mainstream közgazdaságtan evolúciója során a valósághoz való viszony

sajátos átrendeződésen ment át, amelyben a közvetlenül megélt valóság és a matematikai mo-

dellek egymásba való teljes és közvetlen átcsúsztatása csak viszonylag kései fejleményként

következett be, ám mindvégig jelen volt a két szféra összemosásának sajátos, kellésen alapuló

szándéka. A mainstream elméletben így jelentkezett a husserli tudományos válság. A kritika

tehát kettős lehet. Először is, mivel a mainstream elmélet axiomatikus-deduktív módon szer-

vezte meg magát, a kritikai vizsgálatok irányulhatnak (1) az axiómák helyességére (vagyis

kritikai elemzés irányulhat annak vizsgálatára, hogy vajon az elméletben alkalmazott axiómák

valóban idealizálás–absztrahálás eredményeként jöttek-e létre), illetve (2) az axiómákra ala-

pozott rendszer logikai rendjének vizsgálatára. A közgazdasági elméletre ekkor olyan rend-

szerként tekintünk, amely axiómáit idealizálás révén a valós viszonyok alapjáról kiindulva

nyeri, ám amely következtetéseit egy zárt, a közvetlenül megélt-megtapasztalt világhoz köz-

vetlenül nem, csak absztrakción keresztül kapcsolódó rendszerben vezeti le tisztán logikai

eszközök alkalmazásával (csak a rend kedvéért ismételjük: az persze továbbra is igaz marad,

37

hogy ez az elmélet is végső soron a valóság leírását célozza, az absztrakció eszközének al-

kalmazásán keresztül). Másodszor: ellenőrizhetjük, (3) hogy az elmélet – ha voltak ilyen

szándékai – sikeresnek bizonyult-e a valóság realisztikus leírásában. Egy tiszta elmélet nem

lehet közvetlenül releváns a valós életproblémák szempontjából. Az újklasszikus

makroökonómiát persze ezt elfogadva is kritizálhatjuk, hiszen ők a valóság realisztikus leírá-

sára tettek ígértet. Ekkor természetesen egy tiszta elméletet nem tiszta elméletként, vagyis

nem képességeinek megfelelően kezelünk – bár erre az iskola ambíciói miatt minden jogunk

megvan. Konkrét és sikeres gazdaságpolitikai ajánlások megfogalmazását tehát a mainstream

közgazdaságon belül csak az újklasszikusoktól kérhetünk számon. A sikertelenség megítélése

pedig (jóllehet gazdaságtörténeti példák felsorolása nem a fejezet feladata) legalábbis visszás,

ha figyelembe vesszük az újklasszikusokból kinövő kínálati közgazdaságtan ajánlásainak (pl.

Lucas 1990; Feldstein 1986: 26) közhellyé válását (pl. Hall – Taylor 2003: 117–121).

Mivel az újklasszikus fordulat előtt a mainstream elméletalkotás valóságra való vonatkoztatá-

sa két lépésben történt (vagyis egy először tudatosan tiszta elméletként kialakított rendszer

valóságos alkalmazásának szándékáról volt szó, s nem a tiszta elméletről vélték és állították

azt, hogy a valós viszonyok reális, nem pedig absztrakt leírását nyújtja – nem számítva persze

az ortodox monetarizmust a valóságos viszonyokhoz való esetleges viszonya miatt), az első

lépésben létrehozott logikai-elméleti rendszer önmagában is vizsgálható. Lehetőségünk van

tehát arra, hogy a mainstream elméletet tiszta tudományként, tiszta logikai rendszerként ele-

mezzük. Ha nem élünk ezzel a lehetőséggel, végső soron ugyanazt a módszertani hibát követ-

jük el, amely a mainstream közgazdasági elmélet sajátja. A kritika ekkor tehát nem alapulhat

az elmélet és a valóságos viszonyok, a megélt valóság összevetésén, hiszen a főáramú köz-

gazdaságtan jobbára nem a valós viszonyok realisztikus leírására törekedett (kivételt csakis az

újklasszikus makroökonómia rendszere képez a valóság leírásának kifejezett célja miatt).

Nem meglepő tehát, hogy a mainstream elvei alapján nem szervezhetők meg az egyes nem-

zetgazdaságok gazdaságpolitikái, hiszen az ajánlások egy ideális-absztrakt közeg feltételezése

mellett kerültek megfogalmazásra. Az elmélet útmutatása éppen az volt, hogy tegyük olyanná

a világot, mint az ő modelljeik mesterséges közege, s ha sikerrel járunk, útmutatásaik alapján

azonnal rendelkezésre áll a sikeres gazdaságpolitika is. Szó sincs tehát arról, hogy a

mainstream közgazdaságtant nem illethetjük kritikával – koránt sem mindegy azonban, hogy

e kritika mit vesz célba. Az önkényes és hibás (vagyis nem absztrakción alapuló) feltevések,

vagy a logikai rend zavarai hangsúlyosan olyan elemek, amelyek esetében a kritika releváns

lehet. Az önhitt újklasszikus fordulat ellenére a főáramú közgazdaságtan azonban mindvégig

tiszta tudomány maradt, s a kritikának ezt mindig sem előtt kell tartania. E tisztaság, s annak

minden következménye kívül kell álljon a kritikai vizsgálatok hatókörén. A megélt valósággal

való összevetés, vagy a gyakorlati gazdaságpolitika stratégiáinak számonkérése csakis az új-

klasszikus makroökonómia esetében lehet értelmes.

Mostanra egyértelművé válhatott a mainstream közgazdasági elmélet hatóköréről vallott fel-

fogásunk lényege. A neoklasszikus közgazdaságtan, illetve az erre épülő főáramú elmélet

Friedman módszertani kisiklása ellenére mindvégig tiszta elmélet maradt, s mint ilyen, jel-

lemzően meg sem próbálta a valóság realisztikus leírását nyújtani. Tiszta elméletként olyan

alapvázat ad az elemző kezébe, amelynek hipotetikus kimeneteleitől a megtapasztalható fo-

38

lyamatok eltérést fognak mutatni, s a további elemzések célja ezen eltérések okainak és de-

terminánsainak meghatározása lehet. Az empirikus megfigyelésekből induktív módon felépü-

lő kísérleti és viselkedés-közgazdaságtan eredményei például nem is értelmezhetők a szinté-

zismodellek mögöttes axiómáinak cáfolataként. A neoklasszikus közgazdaságtan olyan ered-

ményeket generál, amelyek megmutatják, hogyan viselkedne az ember, ha kizárólag a formá-

lis racionalitás szabályait követő döntőgép lenne – a kísérleti eredmények viszont leírják, mi-

lyenek vagyunk valójában. A két elmélet eredményei tökéletesen kiegészítik egymást. [→

paradigma] Kivételt csak az újklasszikus makroökonómia képez: habár a neoklasszikus szin-

tézis ezen fejezete ugyanúgy axiomatikus-deduktív úton szervezte meg önmagát, mint a meg-

előző szakaszok, a cél itt már a valóság realisztikus leírása volt – s valóban, a kísérleti és vi-

selkedés-közgazdaságtan eredményei a racionális várakozások elméletének mint a valóságos

individuumok valós várakozási mechanizmusának már hatásos cáfolatát adják (ettől azonban

a racionális várakozások feltételezése mint absztrakció helyes, vagyis idealizáláson alapul).

Az újklasszikus makroökonómia túlzott ambícióit nyugodtan nevezhetjük sajátos önértékelési

problémának. Külön kérdésként jelentkezik a gazdaságpolitikai sikeresség megítélése. A neo-

klasszikus és mainstream közgazdaságtannak az előzőhöz hasonló önértékelési problémája-

ként a kellésen keresztül alakult ki a tiszta elmélet eredményeinek normatív jellege. Ha ezt

hibának értékeljük, s aligha tehetünk másként, ugyanezt a szemléleti hibát követnénk el a fő-

áramú elmélet gazdaságpolitikai sikertelenségének hangoztatásakor is. S habár az újklasszikus

makroökonómia tiszta elméletként aligha vállalkozhatott volna a valóság realisztikus leírásá-

ra, esetükben gazdaságpolitikai sikertelenségről beszélni – figyelembe véve a kínálati közgaz-

daságtan ajánlásainak közhellyé válását – elhamarkodottság lenne.