bevezetés a filozófiába

Bevezetés a filozófiába 1

Bevezetés a filozófiába

Vázlatos filozófiatörténeti bevezetés középiskolásoknak

1. Mi a filozófia? A szó a görög philoszophia-ból ered, amelynek jelentése: „a bölcsességet kedvelni” (philein = kedvelni, szophia

= bölcsesség). Elsőként Hérakleitosz (Kr.e. VI-V.sz.) nevezte magát a „bölcsesség kedvelőjének”. De, mi a

bölcsesség? A görögök valamiféle mesterségbeli tudást értettek rajta. Ezt a jelentés erősíti, hogy az egyes

szakterületek kiváló művelőit ma is philosophiae doctornak (PhD) nevezzük.

A filozófia tárgya nem határozható meg pontosan. Talán a következő körülírásokat alkalmazhatjuk: törekvés

arra, hogy megértsük a természet, a társadalom, az egyén kölcsönös viszonyrendszerét, kérdéseket tegyünk fel

ezekkel kapcsolatban. Ilyen kérdések pl.: Miért van egyáltalán bármi is? Mi értelme van az egésznek? Miért

vagyok én – én, és nem valaki más? Mi következik a halál után? Vajon szabadon cselekszem-e, felelős vagyok-e

tetteimért, vagy nem is cselekedhetnék másként? Mi az élet? Mi az igazság? Mi az igazságosság? A filozófia

erőssége a kérdések fölvetésében van, a válaszok azonban függvényei az adott történelmi szituációnak, a

kulturális környezetnek, az egyén neveltetésének, egyéni látásmódjának.

A filozófia alapkérdésének Platón (ld. később) az igaz, a jó, a szép kutatását tartja. Kant (1724-1804) szerint a

filozófiának négy alapvető kérdése van, amely egyúttal a filozófia négy fontos területét is kijelöli:

- mit tudhatok? (Metafizika)

- mit kell tennem? (Erkölcs)

- mit szabad remélnem? (Vallás)

- mi az ember? (Antropológia)

Hozzáteszi, hogy a negyedik kérdés valójában az összes többit magában foglalja, hiszen ha erre választ tudnánk

adni, a másik három is megoldódna.

2. A „nyugati” filozófiai gondolkodás kezdetei: a preszókratikus filozófusok (Kr.e. VI-V.sz.)

A preszókratikus (Szókratész előtti) filozófusok művei nem maradtak fönn teljes formájukban. Nevüket,

tanításukat, műveik címét és az ezekből származó idézeteket későbbi forrásokból ismerjük. Legjobb ezzel

kapcsolatos magyar nyelven is megjelent könyv: Kirk-Raven-Schoefield: A preszókratikus filozófia (Atlantisz

1997. Rövidítése a továbbiakban: KRS). A gondolkodók bemutatásának sorrendjénél ezt az alapvető munkát

követjük.

Tanításuk középpontjában a kozmosz (világ) létrejöttének, működésének és megismerésének magyarázata áll. A

kozmosz eredeti jelentése: elrendezés, szerkezet (ugyanebből a szóból ered a kozmetika szavunk is, amely arcunk,

külső megjelenésünk „elrendezése”, harmonikussá tétele). A kozmosz alapelvekből (görögül arkhé1=kezdet, elv;

latinul principium) jött létre, illetve ezekre vezethető vissza.

2.1. Thalész (Kr.e. VI.sz.) Szerinte minden dolog végső alapelve a víz. Nyilván ehhez az a megfigyelés

szolgált, hogy az élet minden formája valamilyen módon a nedvességgel kapcsolatos, illetve az élethez

nélkülözhetetlen a víz, továbbá a szárazföld is a vízből emelkedik ki, minden élet innen nyeri forrását.

Fönn maradt néhány érdekes anekdota Thalészről, mint a tipikus filozófusról:

…amikor csillagászati megfigyelései közben fölfelé nézve beleesett egy gödörbe, egy elmés és csinos thrák

szolgálólány kigúnyolta, mondván, hogy erősen vágyik ugyan az égi dolgok ismeretére, de fogalma sincs arról,

ami a háta mögött és a lába előtt van. (Platón: Theaet. 174A, KRS 131.o.)

Midőn ugyanis szegénysége miatt folyton azt hányták szemére, hogy a filozófia haszontalan, kifigyelte, mint

mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s még a télen előteremtett egy kevés pénzt, és valamennyi

milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, majd olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor

aztán elérkezett a megfelelő alkalom, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, s ekkor ő olyan áron adta az

övéit bérbe, ahogy akarta, s így sok pénzt halmozva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniuk a

filozófusoknak, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez az, amire törekszenek! (Arisztotelész: Pol.I.11, KRS 131.)

2.2 Anaximandrosz (Kr.e. 611-549) A világ őselve, minden lét oka az apeiron (meghatározhatatlan, határtalan),

vagyis olyan valami, amely nem azonos a látható világ egyetlen anyagával sem. Az absztrakt gondolkodás

kezdeteit találjuk itt, gondoljunk csak mai fizikai világképünkre, ahol szintén olyan építőköveit (elektron, proton,

kvark) említjük meg az anyagoknak, amelyek érzékszerveinkkel közvetlenül nem tapasztalhatóak meg.

2.3 Anaximenész (+Kr.e. 527) A kozmosz végső alkotóeleme a levegő, az egyéb anyagok ebből az őselemből

alakulnak ki sűrűsödés és ritkulás által. Az elképzelés mögött valószínűleg az a gondolat húzódik meg, hogy a

levegő szintén szükséges az élethez (lélegzet és lélek azonosítása), és ugyanakkor mindent levegő vesz körül.

… azt mondta, a princípium a határtalan levegő, ebből jönnek létre a létrejövő, a már létrejött és a leendő

dolgok, valamint az istenek és az isteni dolgok; a többi pedig az ő származékaikból való. A levegő formája ilyen:

1 V.ö. Teremtés könyve első sora: Kezdetben teremtette Isten…, és a János-evangéliumból szintén az első sor: Kezdetben volt az Ige… („en

arkhé én ho logosz…”)


amikor a legegyenletesebb, akkor láthatatlan a szemnek, láthatóvá a hideg, a meleg, a nedves és a mozgó által

lesz. Mindig mozgásban van: a változó ugyanis nem változnék, ha nem mozogna. Sűrűsödése és ritkulása révén

mutatkozik különbözőnek: amikor ritkábbá olvad szét, tűzzé lesz, a szél viszont összesűrűsödött levegő, a

levegőből kallózás révén felhő lesz, majd még jobban összenyomódva víz, tovább sűrűsödve föld, és amikor a

legsűrűbb, kövekké lesz. Így hát a keletkezés döntő tényezői ellentétek: a meleg és a hideg. (KRS 222.o.)

2.4 Xenophanész ( sz. Kr.e. 570) Nem lehet sokféle isten, csak egyetlen egy, aki nem hasonlíthat az emberhez

(nem antropomorf). Ez az egyetlen isten a világban mindenütt jelen van, örök és változatlan.

Egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősebbje, ám a halandóknak formára sem, észre se mása.

Egészében lát és egészében ért és egészében hall is. (KRS 254.o.)

2.5. Hérakleitosz (kb. Kr.e. 540-480) Az ókorban csak úgy hívták: a homályos. Kijelentései kétségtelenül

titokzatosak, sőt úgy tűnik, szándékosan azok, de ezt úgy is értelmezhetjük, hogy az emberi gondolkodás

általunk megszokott módján nehezen érthetőek. Azonban biztosak vagyunk-e abban, hogy a mi logikánk,

gondolkodásmódunk az egyedül helyes? Kulcskifejezése a logosz (beszéd, szó, értelem, gondolat, mérték, stb.),

ami a dolgok mögöttes értelmét föltárja: Nem énrám, hanem a Logoszra hallgatva bölcs dolog egyetérteni azzal,

hogy minden dolog egy. Mindenfajta természeti változás szabályszerű és kiegyensúlyozott, ennek az

egyensúlynak az oka a tűz, a dolgok közös alkotórésze, amelyet azok Logoszának is neveznek. Ugyanaz a

Logosz kormányozza az emberi viselkedést és a külvilág változásait is.

A logosznak ez a filozófiai fogalma nagy hatással lehetett János evangéliumának kezdő soraira: Kezdetben volt

az Ige (Logosz)…, ahol Jézus Krisztust az őseredeti Logosszal azonosítja.

A dolgok igazi lényegét Hérakleitosz szerint az ellentétek lényegi egysége fejezi ki:

Tenger: a legtisztább és legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embernek ihatatlan és pusztító.

Az út fölfelé és lefelé egy és ugyanaz.

A betegség az egészséget teszi kellemessé és jóvá, az éhség az elteltséget, a fáradozás a megpihenést.

És azonos bennünk az élő és a holt, meg az éber és az alvó, meg az ifjú és az öreg; mert ezek átváltozva azok, és

azok átváltozva ezek. (KRS 282.o.)

Az ellentétek egységére, mint ami kifejezi a dolgok igazi lényegét, hozhatunk egy modern fizikából vett példát: a

fény kettős természete, mint elektromágneses hullám, illetve, mint részecskékből (fotonok) álló fizikai jelenség.

A hullám és a részecske ellentmondásos fogalom, hiszen az előbbi a térben kiterjedt, míg az utóbbi pontszerűen

koncentrálódó energiát jelent.

Megjegyezhetjük, hogy a keresztény teológia is megkísérelt olyan tanításokat kifejteni, ahol fogalmi ellentét

fejezi ki a tanítást. Ilyen a Szentháromság tana: Isten egy, ugyanakkor hármasság; vagy Krisztus egyszerre

valóságos Isten és valóságos ember.

Hérakleitosz egyik legismertebb, sokszor idézett gondolata a folyó-hasonlat: Nem léphetsz kétszer ugyanabba a

folyóba. Más megfogalmazásban úgy is szokták idézni: minden mozog ("panta khórei"). (KRS 291.o.)

2.6. Püthagorász (kb. Kr.e. 580-500) A világ alapvető építőkövei a számok. Ez a gondolat a mai napig

meghatározza tudományos szemléletünket, hiszen a természet tudományos leírását (fizika, kémia) matematika

nélkül nehezen tudjuk elképzelni. Néhányan fölvetik ma, vajon miért kell a természeti törvényeknek matematikai

jellegűeknek lenniük?2

2.7. Parmenidész (kb. Kr.e. 540-470) tanítása a lét egységéről nagy jelentőségű. A lét a következőkkel

jellemezhető: "nem keletkezett, nem múlandó, egységes egészet alkotó, mozdulatlan, időtlen, Egy, folyamatos".

A nemlét létezését ellenben vitatja, ugyanis alaptétele: A létező van, a nemlétező nincs. A mindent betöltő lét

mozdulatlan és változatlan, mert különben egy, a létezőtől különböző nemlétezőt kellene feltételezni, amelybe a

mozgás irányul. A mozgás ugyanis feltételezi, hogy egy test valahonnan egy meghatározott pontig való

elmozdulásához ott üres térnek, vagyis semminek (nemlétnek) kellett lennie. Úgy oldja fel állítása és a

hétköznapi tapasztalat közötti eltérést, hogy az érzéki tapasztalatokat látszatként értelmezi. Ezzel az empirikus3

szemlélet és az értelmen alapuló megismerés szigorúan kettéválik. Igaz ismeret csak az egyetlen, változatlan

létezőről lehet. A tapasztalati és az értelmi megismerés szétválasztása a későbbiekben nagyon termékenynek

bizonyult. Wittgenstein példáját alkalmazva, természetesebb azt mondani, hogy a Nap kering a Föld körül,

hiszen így látjuk. Azt, hogy a Föld kering a Nap körül elméleti megfontolásainkból, tanulmányainkból tudjuk,

nem a közvetlen érzéki tapasztalásból. Számtalan ehhez hasonló példát hozhatnánk.

2.8. Eleai Zénón (kb. Kr.e. 490-440) Az ún. Zénón-féle paradoxonok őrizték meg leginkább nevét. Egyik

legismertebb megfogalmazása: gyorslábú Akhilleusz sohasem éri utol a teknősbékát, ugyanis mindig elfut a

teknősig lévő távolság feléig, majd az új távolság feléig, és így tovább a végtelenségig; azaz végtelen sok idő

alatt sem éri utol a teknőst, holott a tapasztalat szerint könnyedén elhagyja. A paradoxon abban áll, hogy

tapasztalatunk és elméleti megfontolásaink ellentétben vannak. A megoldás keresése termékenyítőleg hatott

matematikai gondolkodásunkra: vannak olyan végtelen tagú pozitív összegek, amelyek határértéke véges.4

2 V.ö.: John D. Barrow: A fizika világképe; Akadémiai Kiadó Budapest, 1994. „Miért matematikai természetűek a természeti törvények?”,

302kk. 3 Empirikus = tapasztalati, empíria = tapasztalat.

4 Az egyik legegyszerűbb példa: Σ1/2n → 2.


2.9. Empedoklész ( sz. Kr.e. 490) A világ (kozmosz) négy egyenrangú őselemből tevődik össze: tűz, víz,

levegő, föld. A négy elem mozgatója a gyűlölet és a szeretet (taszítás és vonzás), amivel a világban lévő minden

változás és átalakulás magyarázható. A négy alapelemről szóló tanítás egészen az újkorig meghatározó

elképzelés volt, de továbbélése modern formában pl. a periódusos rendszer.

2.10. Anaxagorász (kb. Kr.e. 500-425) szerint végtelen sok minőségileg különböző ősanyag létezik. A dolgokat

ezen anyagok jellegzetes keverési aránya határozza meg, amelyek a részeinek mindegyikében, a legkisebben is

megvannak. A nousz (szellem) mozgatja az anyagokat és ez tervszerű rendezettséget teremt. Ez a nousz egy

gondolkodó, ésszerű és mindenható, mindamellett személytelen szellem, amely teljességgel önmagáért létezik,

semmivel sem vegyül. Ez a szellem adja a lökést ahhoz, hogy az eredeti káoszból kialakuljon a világ szép és

célszerűen elrendezett kozmosza.

2.11. Az atomisták: Leukipposz (kb. 480-420) és Démokritosz (kb. 460-400) Az üres teret, a nemlétezőt

Parmenidésszel ellentétben elfogadják, emellett a létező a Telített, ami számtalan nem látható elemi testből áll.

Ezek tovább nem osztható részecskék (atomok). Az atomok elpusztíthatatlanok és változatlanok, anyaguk

ugyanaz, de nagyságukat és ennek megfelelően súlyukat tekintve különbözőek. Minden összetett dolog különálló

atomok egyesüléséből keletkezik. Minden elmúlás eladdig egymáshoz kapcsolódó atomok szétválása. Az

atomok nem teremtett dolgok és nem is pusztíthatók el. Számuk végtelen.

3. A szofista filozófia (Kr.e. V.sz.) A természetfilozófiai kérdések háttérbe szorulnak, nagyobb igény támad a műveltség megszerzésére. A

műveltséget és a beszédkészséget fizetség ellenében tanítókat hívják szofistáknak (a bölcsesség tanítói). Fontossá

nem az érvelés, hanem a meggyőző előadásmód válik. Szinte minden területen jellemzővé válik a relativizmus.

A jogelméletben: a jog nem természettől fogva érvényes, hanem a törvényalkotók érdekeit szolgálja („a jog a

hatalmasok eszköze, amivel a gyengébbeket elnyomják”, mondja Thraszümakhosz). Az erkölcsfilozófiában:

különböző helyeken és időkben más és más erkölcsi érték érvényes, vagy Antiphón: A törvény parancsai

közmegegyezésen alapulnak, nem pedig természettől fogva léteznek (Szgy. 36.o.). A vallásban: az ember

találmánya (Kritiász). Az ismeretelméleti relativizmust Prótagorász fogalmazza meg a homo mensura tételben

(„Mindennek mértéke az ember”). Gorgiász a kételkedést viszi el a végsőkig.

3.1. Prótagorász (481-411)

Minden dolognak mértéke az ember…, méghozzá az egyes ember, a szubjektum. Azaz mindent egyéni

vélekedésünk szab meg. Ennek az a következménye, hogy az igazság nem abszolút, kijelentéseinket nem az

igazsághoz kell mérnünk, az a lényeg, hogy minden helyzetben jól képviseljük saját ügyeinket.

3.2. Gorgiász (483-375)

A zénóni paradoxikus érveléshez kötődik, amikor hosszasan bizonyítja, hogy semmi sem létezik, de ha létezne is

nem lenne megismerhető, ha megismerhető lenne, akkor viszont nem lenne közölhető.

4. Szókratész és Platón

4.1 Szókratész (kb. 470-399)

Szókratésztől nem maradtak fenn filozófiai írások, de ennek elvi okai vannak. Szerinte ugyanis a valódi filozófia

csak szóbeli lehet, mert bár ugyan már a szó is megmásítja a gondolatot, de az írás még inkább. Gondoljunk csak

arra, mennyire beszűkülnek lehetőségeink, ha egy gondolatunkat írásban akarjuk közölni: hiányoznak a

gesztusok, a hangszín, a hangsúly, stb., amelyekkel akár a mondottak ellenkezőjét is képesek vagyunk kifejezni.

Szókratész gondolatait elsősorban tanítványa Platón dialógusaiból rekonstruálhatjuk, hiszen azok többségének

állandó szereplője. Tanításának kifejtésére a kérdező módszert alkalmazza, ezt nevezi bábáskodásnak. Ahogy a

bába feladata a gyermek világra segítése, ugyanúgy a kérdező filozófus a másik ember lelkében lévő gondolatot

segíti világra kérdésein keresztül. A vélt, vagy valódi tudást definíció formájában kell a beszélgetőtárs előtt

feltárni. Az erényes viselkedés a tudás egyik formája, ezért megtanulható.

4.2. Platón (Kr.e. 427-347)

Mind a mai napig megkerülhetetlen, nagy hatású gondolkodó. Műveit valószínűleg teljes egészükben ismerjük.

Műfaji formája a dialógus, azaz nem filozófia rendszer kifejtésével találkozunk, hanem párbeszédes művekkel,

ahol kérdés-felelet formájában foglalkoznak különböző szempontok alapján egy-egy kérdéssel. Legtöbbször nem

is találunk a kérdésekre végső megoldást, csak különböző válasz lehetőségeket találunk, amely az olvasót is

bevonja: vajon ő melyik választ tartja elfogadhatónak. A hatalmas életmű bemutatására itt nem is

vállalkozhatunk, néhány témakört emelünk ki az alábbiakban.

4.2.1. Idea-tan

Platón idea-tanát a közismert barlang-hasonlaton (ld. Szgy. 73-77.o.) keresztül mutatjuk be. Az érzékelhető

világ tárgyai csak emlékeztetnek bennünket a tökéletes, változatlan, örök ideákra, amelyeket a lélek közvetít

számunkra és amelyeket a filozófus a gondolkodás által egyre tökéletesebben megismer. Pl. sokféle asztalt

látunk, de egyik sem valósítja meg, csak emlékeztet bennünket az ideális asztalra, amely örök és változatlan, de

ugyanakkor ennek az ideának az ismerete teszi lehetővé, hogy egy elénk kerülő tárgyról eldönthessük, asztal-e


vagy sem. A barlang-hasonlat szerint az érzékelhető világ úgy aránylik a valóságos világhoz (az ideák világa),

ahogyan a barlang falára vetített képek, a valódi tárgyakhoz. Ahogyan azonban a világ kettős, ugyanúgy az

ember felépítése is: a pusztulásnak kitett testből és halhatatlan lélekből áll. Testével az érzékelhető világhoz,

lelkével az örök ideák világához kötődik. A lélekkel kapcsolatban egyébként a lélekvándorlás tanát vallja. A

halhatatlan lélek erkölcsi kötelezettséget is ró az emberre: ha a lélek halhatatlan, nem mindegy, hogy hogyan

élünk, mondja Szókratész a Phaidónban.

4.2.2. Irodalmi illusztráció

Dsida Jenő (1907-1938) egy 1928-ban írott versével mutatjuk be a platóni gondolat irodalmi megjelenését.5

A rejtett igazi

5 A versre Krulik Marcell hívta fel a figyelmemet, aki 2006-ban érettségizett a 12.B osztályban.

Sokszor, mikor a napba nézek,

már-már azt hiszem:

ő az igazi.

S elfelejtem, hogy minden látható,

tapintható és megcsókolható:

a rejtett igazinak

árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,

melynek árnyékát éljük,

valahol bennünk van a ház,

melynek árnyékát lakjuk,

valahol bennünk van a kenyér,

melynek édes árnyékát

megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó

mérföldes fenekén,

vagy felhőkbe gomolyítva úsznak

és távoznak tőlünk az égen -

messziről, messziről visszakiáltva:

Poéták, bolondok,

meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,

megejtett ez a nyilvánvaló igézet.

Ha kedvesem hófehér vállára nézek,

ha mélységes, barna szemébe nézek,

remegve dobom felé a kérdést:

Milyen lehet a Gyönyörű,

kinek árnyéka vagy?

4.2.3. A lélek halhatatlansága a Phaidón alapján

A lélek Szókratész szerint halhatatlan, és a filozófus azzal tölti életét, hogy megkísérli elszakítani magát a testi

szükségletektől. Ezt az álláspontot különböző érvekkel támasztja alá.

Az egyik érv a visszaemlékezés (anamnézis) elmélete. Ezen elmélet szerint mindaz, amit megtanulunk, a már

korábban ismert dolgokra való visszaemlékezés. Születésünkkor tudásunk nagy részét elfelejtjük, de ez a tudás

újra ismertté tehető megfelelő kérdezés által. Gondoljunk arra a matematika tanítási módszerre, amikor

kérdésekkel vezetünk rá valakit a megoldásra: ha az illető rá tudott jönni a megoldásra, akkor annak a tudásnak

már benne kellett lennie korábban is. Az, hogy születésünkkor volt ilyen tudásunk, amit elfelejthettünk, azt

igazolja, hogy lelkünk létezett születésünk előtt.

A következő gondolatmenet az ellentétekből vett érv. Kimondja az alaptételt: minden dolog az ellentétéből jön

létre. Például kicsiből nagy, nagyból kicsi; hidegből meleg, melegből hideg, és így tovább. Mivel az élet

ellentéte a halál, az egyik irányra látunk példát, hogy az élőből halott lesz, akkor az alaptétel szerint a másik

iránynak is igaznak kell lennie, azaz a halottból is élő lesz.

Egy további érvet (104a-106a) a következőképp foglalhatunk össze: a 2 nem ellentéte a 3-nak, ugyanakkor a

páros ellentéte a páratlannak; a 2-höz elválaszthatatlanul kötődik a páros, a 3-hoz pedig a páratlan tulajdonság,

de sem a 2 nem részesedhet sohasem a páratlan, sem a 3 a páros tulajdonságból. A problémára alkalmazva ezt a

sémát: a test nem ellentéte a léleknek, ugyanakkor a halál ellentéte az életnek; a testhez elválaszthatatlanul

kötődik a halál, a lélekhez pedig az élet, de ahogyan a test sohasem részesedhet az életből, úgy a lélek sem

részesedhet a halálból, vagyis a lélek halhatatlan.

Említhetjük még a vonzódási érvet. Szókratész megkülönbözteti az anyagtalan, láthatatlan és halhatatlan

dolgokat azoktól, amelyek anyagiak, láthatóak és múlandóak. A test ehhez a második fajtához tartozik, míg a

lélek az elsőhöz. Ez azt bizonyítaná, hogy a léleknek halhatatlannak kell lennie és túl kell élnie a halált.


Ennél a pontnál Szimmiász és Kebész ellenvetéseket fogalmaz meg. Szimmiász szerint a lélek talán olyasvalami,

mint egy zeneszerszám felhangoltsága. A hangoltság csak addig létezik, amíg az eszköz létezik és nem tovább.

Kebész hozzáteszi, hogy lehet, hogy a lélek hosszú életű és sok testet túl élhet, de amellett érvel, hogy ebből nem

következik, hogy a lélek halhatatlan.

Szókratész Szimmiásznak azzal válaszol, hogy kimutatja, hogy a hangoltsági elmélet ellentmondásban van a

visszaemlékezési elmélettel, ami szerint a lélek a testnél korábban létezett. Ami Kebészt illeti, Szókratész

hosszasan tárgyalja az oksági elméletet, ami arra ösztönzi, hogy kifejtse negyedik érvét, ami azon alapszik, hogy

a változatlan és láthatatlan ideák (formák) ebben a világban minden dolognak okai. Minden dolog csak azáltal

rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, hogy részesedik ezekből az ideákból. Az élet ideája a lélek lényegi

sajátsága, ezért elképzelhetetlen, hogy a lélek valaha is lehetett más, mint élő.

4.2.4. Államelmélet

Platón az Állam („Politeia”, latinul: Respublica) című művében az ideális állam modelljét alkotja meg. Talán ez

a dialógusa tartozik a legismertebbek közé. Az államra azért van szükség, hogy az egyes embernek lehetősége

legyen a helyes cselekvést, az erényes életet, az igazságosságot megélni. Azonban a létező államok nem teljesen

alkalmasak ennek megvalósítására. Az eszményi állam megrajzolásához először az általa ismert állami

berendezkedések bírálatát adja. Az ideális állam az arisztokrácia lenne, amely a legjobbak, a kiválók, az elit

uralma. Az uralmi berendezkedés átmeneti formája a timokrácia, a tekintélyen alapuló államforma, ahol az állam

vezetői a dicsőség, a hatalomvágy, a kitüntetés miatt vállalkoznak az uralkodásra. Azonban a pénz növekvő

befolyása miatt előbb-utóbb a vagyonosok kerülnek hatalmi pozícióba. Ezt az államformát oligarchiának

nevezzük. Három fő hibája van: nem a rátermettség, hanem a vagyon alapján lesz valaki az állam vezetője; az

állam szükségképpen létrehozza a szegények és gazdagok ellentétét; a nincstelenség megjelenése számos baj

okozója lesz, ha ugyanis „az államban koldusokat látsz, biztosra veheted, hogy ott tolvajok, zsebmetszők,

templomrablók és mindenféle ilyen gazságot űző gonosztevők is lappanganak” (552d). Az ellentét lázadáshoz

vezet, és a szegények kikényszerítik a demokráciát. A következő idézet segít megvilágítani Platón véleményét

ezzel az államformával kapcsolatban: „Demokrácia, úgy vélem, olyankor keletkezik, ha a szegények – magukhoz

ragadva a győzelmet – ellenfeleiket részben megölik, részben száműzik, a többieket pedig az alkotmányos

jogokban és a vezető állásokban az egyenlőség alapján részeltetik” (557a) . A demokráciában a szabadság a

jelszó, mindenkinek joga van azt tenni, amit éppen akar. De Platón szerint, ha mindenki egyenlő, és mindenkinek

egyenlő mértékben szabad bármit tennie, lehetetlenné válik az ifjúság nevelése: „A tanító ebben a környezetben

retteg a növendékeitől s hízeleg nekik, a növendékek meg lekicsinylik a tanítót” (563a). A demokráciát a

szabadság túlhajtása ássa alá: „a túlságos szabadság minden valószínűség szerint túlságos szolgasággá fajul, az

egyén életében éppúgy, mint az államéban” (564a). A kibontakozó anarchia utat nyit a legrosszabb kormányzási

forma a türannisz (zsarnokság) irányába.

Az eszményi államban, ahogyan az egyes emberben is az észnek kell kormányozni. Az államban az észt az

uralkodók testesítik meg, akik kiválasztás útján találhatók meg. A kiválasztáshoz vezető képzési szakaszok: az

első 20 év az elemi nevelés (zene, költészet, testnevelés), majd 30 éves korig tudományos képzés (matematika,

csillagászat, ezt követi egy 5 éves filozófiai képzés, majd 35 évtől 50 éves korig egy 15 éves gyakorlati

tevékenység következik az államban, amely után 50 éves korában válik alkalmassá a vezetésre az így

kiválasztott. Az államban három rend van: uralkodók vagy oktatók rendje, őrök vagy katonák rendje, akik

gondoskodnak az állam védelméről; továbbá a földművesek vagy mesteremberek rendje, akik a közösség

ellátását biztosítják. A hármas rend megfelel annak ahogyan Platón a lelket felosztja: ész, akarat, vágy. A közjó

szem előtt tartása miatt az uralkodók és az őrök rendjéhez tartozóknak nem lehet magántulajdonuk és családjuk.


5. Arisztotelész (Kr.e. 384-322) Sztageirában született a makedón királyi orvos, Nikomakhosz fiaként, így kiváló nevelésben részesült. Húsz évig

Platón tanítványa volt az Akadémián. Kr.e. 340 körül II. Philipposz makedón király 13 éves fiának Nagy

Sándornak a nevelésével bízza meg. Később, 335 körül Athénban megalapította saját iskoláját a Líceumot, amit

peripatetikus („körbesétáló”) iskolának is neveznek, utalva a tanítási módszerre: a mester tanítványaival az

oszlopcsarnokban sétálgatva adott elő.

5.1. Filozófiájának legalapvetőbb fogalmai

Platónhoz hasonlóan mai gondolkodásunk alapjait meghatározó filozófus, akinek művei nehezebb olvasmányt

jelentenek, mint a platóni dialógusok, hiszen nála rendszerszerű kifejtéssel találkozunk, szakkifejezéseket alkot.

Különböző módon állítjuk valamiről, hogy „van”. Egy létezőről, mint alanyról (alapról) a létet, mint állítmányt

mondjuk ki. Ez az alap a szubsztancia (lényeg), ami önállóan létezik, az akcidenciák (tulajdonságok)

kimondásának előfeltétele a szubsztancia. Az akcidenciák léte levezetett lét, nem léteznek önállóan. Pl. „Pisti

barna, magas, hangoskodó, most éppen Győrben az utcán telefonál” kijelentésben Pisti a szubsztancia (önállóan

létező), akcidenciák: barna, magas, hangoskodó, Győrben van, telefonál, hiszen ezeket csak azért mondhatjuk

ki, mert van egy alany (Pisti), akiről ezek állíthatóak. Nem létezik ugyanis önmagában barna, magas, stb.

További fogalmak: egy dolog lényege anyag és forma egységeként fogható fel. Az anyag nem létezhet forma

nélkül, mindig valamilyen formához kötődik. A változás jelenségének megmagyarázására vezeti be Arisztotelész

a potencialitás (lehetőség) és az aktualitás (megvalósulás) fogalompárját. Amit megvalósulni (aktualizálódni)

látunk, az azért lehetséges, mert korábban lehetőségként (potenciálisan) létezett. Pl. a búzamagban potenciálisan

létezik a kifejlődött növény, ami persze nem biztos, hogy megvalósul, de ha megvalósult ez azért van, mert

potencialitása volt. Ugyanakkor búzamagból nem fejlődhet ki pl. cseresznyefa, mert erre nincs lehetőség

(potencialitás). A létezőknek négy okát lehet megkülönböztetni: 1. anyagi ok, 2. forma-ok, 3. ható-ok, 4. cél-ok.

Pl. egy ház esetén: 1. építőanyag, 2. tervrajz, 3. kőműves, 4. a felépített ház. A filozófiában Arisztotelész az első

aki szerint, a történések, cselekvések jellemző vonása a célra-irányultság. A görög (cél) szóból az ilyen

gondolkodást teleologikusnak nevezzük (Vigyázat: teológia=Istennel foglalkozó tudomány, hittan;

teleológia=célra-irányultság!)

5.2. Etika

Nagyhatású Arisztotelész etikai tanítása. Ilyen tárgyú művei közül kiemeljük a Nikomakhoszi etikát. Ebben a

könyvében kifejti: az emberi cselekvés mindig a jóra irányul, de ez nem lehet teljes mértékben az egyéntől

függő. Az a jó, amit minden cselekvésünk mélyén keresünk, a boldogság ("eudaimonia"= jó szellem által

vezetettség). A boldogság mibenlétéről megoszlanak a vélemények: a gyönyör keresése, a kitüntetés elnyerése

vagy az elmélkedő élet. A boldogságnak azonban tökéletesnek és önmagában elégségesnek, minden cselekvés

végcéljának kell lennie. Az előbb felsorolt vélemények ebből a szempontból nem állják meg helyüket. A

boldogság lényegének a sajátosan emberinek kell lennie, ez pedig a lélek erény szerinti cselekvése egész

életünkben. A boldogság nem pillanatnyi érzés, hanem a beteljesült élet, ezért csak halála után lehet valakit

boldognak nyilvánítani. Boldog az, aki a tökéletes erénynek megfelelően cselekszik, és külső javakkal is el van

látva egész életén át. Az erény nem érzelem és nem is képesség, hanem lelki alkat, lelki beállítódás. Az erényes

cselekvés a két szélsőséges rossz, a túlzás és a hiány közötti közepet igyekszik eltalálni. Ez a közép azonban nem

előre, mások által meghatározott, hanem önmagunkhoz viszonyított. Pl. félelem és vakmerőség között a bátorság

a közép, tékozlás és fösvénység között a nemeslelkű adakozás.

5.3. Államelmélete (SH-atlasz alapján)

Míg Platón az ideális, addig Arisztotelész a lehetséges államról akar beszélni: „Az embernek nemcsak a legjobb

államot kell szem előtt tartani, hanem a lehetségest is.” Az állam nem az egyének gyengesége miatt szükséges

összefogás miatt (ld. Platón), hanem az ember közösség iránti hajlama miatt jön létre: „Az ember természeténél

fogva államalkotó lény.” Arisztotelész az állam feladatát, akárcsak Platón, abban látja, hogy a polgárok

erkölcsileg tökéletesebbé váljanak. Az állam a boldog és jó élet érdekében áll fönn. Az állam egyre nagyobbodó

közösségek sorából formálódik ki: eredetileg két személy (férfi-nő, apa-gyermek, úr-szolga), akik a

házközösséget alkotják, amelyekből a falu tevődik össze, és végül a polisz, amely több falu egyesüléséből

keletkezik. Három helyes és három eltorzult államforma ismerhető fel (királyság-zsarnokság, arisztokrácia-

oligarchia, népuralom-demokrácia). Jónak az az államforma számít, amely a közösség jólétét szolgálja,

eltorzultnak pedig az, amely csak a mindenkor uralmon lévők érdekeit követi. A helyes államformák bármelyike

megfelelő lehet, de a legstabilabb a mérsékelt népuralom. „Az az állami közösség a legjobb, amely a középen

állók bázisán nyugszik … ennek ad döntő súlyt és így megakadályozza valamely szélsőség túlsúlyát.” A család és

a magántulajdon elsődleges fontosságú. Az állam szerkezetéhez hozzátartozik a szabad-rabszolga, valamint a

férfi-nő egyenlőtlenség. Az egyenlőség a szabad férfiak között valósul meg.


6. Hellenisztikus filozófia Az Arisztotelész halálától (Kr.e. 322.) az újplatonizmus kialakulásáig (Kr.u. III. sz.) terjedő időszakot foglalja

magába. Jelentős irányzatai az epikureizmus, a sztoicizmus, a szkepticizmus és az újlatonizmus.

6.1. Epikurosz (Kr.e. 341-270) a démokritoszi természetfilozófia követője. Logikai tanításából csak az igazság

kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük: az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget

és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a

helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek

nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia ('zavaroktól való mentesség'), amely a

mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A hédoné ('gyönyörűség') szóból

képzett kifejezéssel etikai álláspontját hedonizmusnak nevezzük. Ugyan a gyönyör az első és velünk született jó,

mégis időnként sok fájdalmat hasznosabbnak tartunk a gyönyöröknél, az előnyöket és hátrányokat ugyanis

figyelembe kell vennünk, hiszen a legfőbb cél, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a

zavaroktól (Levél Menoikeuszhoz, Szgy. 88-89.o.).

6.2. Sztoikus filozófia.

Megalapítója a kitioni Zénón (i. e. 336 - 264), aki Athénban a Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) tanított. Az

irányzat innen kapta a nevét. (Ritkábban használt elnevezése - "A Csarnok filozófusai" - is innen származik.)

További sztoikus filozófusok: Kleanthész, Khrüszipposz, Antipatrosz, babilóni Diogenész, Poszeidóniosz,

Epiktétosz és Marcus Aurelius császár.

Az ember etikai célja: követni és tetteiben megvalósítani a jót. A jó lényegét tekintve egyetlen, ám megjelenését

tekintve több formáját ismerjük. Ezek: az erények. (A sztoikusok átveszik Platóntól a négy alapvető erényt, de

ennek rengeteg alfaját különböztetik meg.) A rossz nem más, mint a jó ellentéte. Etikai ideálja a

szenvedélymentesség (apatheia). Ennek eléréséhez Epiktétosz (50-138) szerint a hatalmunkban nem álló

dolgokkal szemben (ilyen a világ dolgainak és eseményeinek legnagyobb része) közömbösen kell viselkednünk

(Kézikönyvecske, Szgy. 92-93.o.).

6.3. Szkepticizmus

A szkeptikusok szerint a külvilágról nem lehet biztos ítéleteket alkotni. Feladatuknak azt tartják, hogy

kidolgozzák azokat az érveket (troposzok), amelyek alátámasztják azt a meggyőződést, hogy tartózkodnunk kell

minden ítéletalkotástól.

6.4. Az újplatonizmus legfőbb képviselője Plótinosz (203-269) a szellemi világ magasabbrendűségét

hangsúlyozza a természeti világgal szemben. A természeti világ dolgainak és folyamatainak valódi okai szellemi

természetűek. Az ember testénél fogva a természeti, lelkénél fogva a szellemi világhoz tartozik. A mindenség

legősibb arkhéja az Egy, amelyből kiáramlik (emanáció) a Szellem. A Szellem emanációja a Lélek. Az anyag

nem emanáció eredménye, hanem önmagában rossz, amelybe a lélek visz némi fényt és formát.

7. Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430) Az európai gondolkodás első nagyhatású keresztény gondolkodója. Az antik örökségre keresztény filozófiát épít.

Legismertebb műve a Vallomások (Confessiones) a memoár-irodalom első, s talán mindmáig egyik legnagyobb

darabja. Itt csak néhány gondolatát idézzük. A keresztény hit az ember számára teljesebbé teszi a dolgok

megértését, ugyanakkor a hitnek is szüksége van értelmi megalapozásra: Crede ut intellegas, intellege ut credas.

Descartes előfutára: „Ha ugyanis kételkedem, akkor létezem” (Si enim fallor, sum). A bensőben talál rá az ember

a szükségszerű és biztos igazságokra, amelyek időtlenek és egyén felettiek (például a matematika alaptételei, az

ellentmondás tétele). Ezek az igazságok nem az érzéki tapasztalatból erednek, amelynek az elemzése inkább azt

mutatja, hogy bizonyos eszméket már előfeltételez, vagyis szellemi rész nélkül nem jön létre. Így például az

egység és azonosság ideák, amelyeket előzetesen hozunk magunkkal az érzéki tapasztalásba. Éppígy a múlandó

érzéki benyomások semmiféle fogalmat nem képesek nyújtani a dolgokról. Csak ha megőrizhetjük,

összefűzhetjük és összehasonlíthatjuk e benyomások képeit gyakorlatilag, akkor leszünk tisztában az érzéki

dolgok természetével. Azt a kérdést, hogy hogyan juthatunk az ideák birtokába, az érzéki tapasztalástól

függetlenül, Augustinus az illuminatio tanával válaszolja meg: Az örök igazságok számunkra az Isten általi

sugárzásnak köszönhetően adottak. Az igazság megismerése a napfény hatásával hasonlítható össze. A szemnek

megfelelő a szellem ereje, a megvilágított dolgoknak a megismerés tárgyai, és a Napnak az igazság ereje.

Augustinus ehelyütt az újplatonikus fénymetafizika egyik tradicionális képét veszi igénybe. A bibliai teremtés-

elbeszélésre alapozva filozófiailag kifejti a „semmiből való teremtés” (creatio ex nihilo) tanát. Ezzel kapcsolatos

másik elképzelése, hogy Isten nem teremtett meg mindent egyszerre, hanem sok mindent csak „eszes csíraként”

(rationales seminales) teremtett meg, amiből időben később fejlődtek ki a dolgok. Ezzel mintegy a fejlődés-

elméletek (pl. evolúciós tan) korai előfutárának tekinthető, egyúttal ezzel az elgondolással a fejlődés

összeegyeztethető Isten teremtő művével.


A következőkben Ágostonnak az előbbiekben említett két gondolatával foglalkozunk részletesebben, amelyeket

Ágoston elsősorban teológiai megfontolásokból tartott fontosnak. Hosszú ideig ezeket pusztán teológiai

fikcióknak tartották. Természetesen Ágoston maga sem tudományos kijelentésnek szánta ezen gondolatokat,

legalább is nem a szó mai értelmében. Mégis érdekes, hogy egészen más összefüggésben a XX. századvégi

tudomány magyarázó hipotézisei között ehhez hasonló gondolatokat fedezünk fel. Az ilyen párhuzamok arra

mindenképpen rámutatnak, hogy a különböző korokban élő, a dolgokat egységes szemléletben tekintő,

racionálisan gondolkodó ember ugyanazokra a megsejtésekre juthat.

Rationes seminales (logoi szpermatikoi = "észcsírák")

Ágoston és követői számára nagyon kedves volt az ezzel kapcsolatos elmélet. A rationes seminales azon dolgok

csíráit jelenti, amelyek az idő folyamán kifejlődnek. Még az ember is úgy lett teremtve, ahogyan az olyan dolgok

készülnek, amelyek csak lehetőség szerint léteznek. A rationes seminales a dolgoknak, vagy a láthatatlan

erőknek, vagy a potencialitásoknak olyan csírái, amelyeket kezdetben Isten teremtett és különböző fajtájú

dolgokká fejlődtek az idők folyamán. Ezeknek a csíra-potencialitásoknak az eszméjét Ágoston megtalálhatta

Plotinosznál illetve a sztoikusoknál (logoi szpermatikoi). Ágoston sohasem feltételezte, hogy ezek látható vagy

tapintható dolgok, hanem láthatatlanok, lehetőségük van arra, hogy a forma kifejlődjön az isteni terv szerint.

Ugyanis a látható módon és testileg születő dolgoknak a csírái titokban benne vannak ennek a világnak az

elemeiben,... a magban is van valami láthatatlan csíra, amit szemünk nem fog fel, de amire értelmünkkel

következtetünk... A láthatatlan dolgok teremtője a mindenség Teremtője. Amiket mi szemünkkel születni látunk,

azok láthatatlan magokból fejlődnek ki, és a kezdetüknél meglevő törvények szerint érik el kellő nagyságukat és

külső alakjukat (DeTr III.8.). Ez az elképzelés nem tudományelméleti alapról származik (bár kétségtelenül

meglepő korai gondolati előfutára az evolúciós elméletnek vagy az örökítő anyag, a biológiai programot hordozó

DNS-elméletnek), hanem exegetikai, biblia-értelmezési problémák megoldására vezette be. A Genezis szerint a

madarak és halak az ötödik napon, a többi állat a hatodik napon jelenik meg, vagyis a teremtés nem egyszerre

történik. Ágoston szerint a nap nem a mi 24 órás napunk, mert a Napot Isten csak a negyedik napon alkotta.

Ágoston megoldása szerint Isten minden dolgot megteremtett egyszerre a kezdetben, de sok dolgot csak

potenciálisan, csíraszerűen alkotott meg, rationes seminales alkottatott (v.ö. De Gen. ad litt. 5). Ezek a csírák

nem azonosíthatóak a növényi magokkal, mert Gen 1,11 szerint a zöld növények előbb keletkeztek a Földön,

mint magjaik, és ugyanez igaz a többi élőlényre is.

Creatio ex nihilo

A világot Isten a semmiből szabadon teremtette. A semmiből teremtés mellett Ágoston azzal érvel, hogy Isten

nem úgy alkot, mint a szobrász, aki testből alakít testet. Isten alkotta a szobrászt is, és annak anyagát is, ami

később szobor lesz. De Isten nem teremthette a világot a világban sem, mert akkor már kellett volna lennie

világnak, melyet így nem Isten alkotott volna. De nem alkothatta a puszta térben sem, mert, mint mindent, a teret

is Isten alkotta. Nem lehetett tehát tér, hogy ott jöjjön létre a világ, mielőtt a tér lett volna. Nem lehetett tehát

semmi olyan, amiből Isten a világot alkotta volna, és melyet nem Isten hozott volna létre. Ezért a világot Isten a

semmiből teremtette. (V.ö. Vallomások XI-XII.)6

A pogány teremtésmítoszok egyszerre feltételezik az anyag és egy isteni lény létezését, így alapjaiban

dualisztikusak. Ezzel szemben a korai keresztény egyház a semmiből való teremtés tana mellett foglalt állást,

amely egyedül Istent tartja szükségszerűnek. Eszerint Isten a semmiből teremtette az egész Világegyetemet. Ily

módon valamennyi látható és láthatatlan létező, az anyagot is beleértve, Isten önállóan elhatározott teremtő

aktusának műve. A teremtő és teremtett világ közti különbségtétel azért fontos e rendszerben, mert az utóbbi léte

mindenestül az alkotótól függ. Amennyiben a fizikai világ önmagában is isteni volna, vagy valamiként

közvetlenül a teremtőből áradna ki, akkor osztozna a teremtő szükségszerű létezésében. Ám mivel a semmiből

jött létre, és mivel a teremtő aktus a teremtő szabad választásának folyománya, a Világegyetem létezése nem

törvényszerű. Így ír erről Szent Ágoston: "...alkottál valamit és semmiből teremtettél. Alkottad ugyanis az eget és

a földet. Nem magadból, mert akkor egyenlő volna Egyszülött Fiaddal és következőleg egyenlő Veled."

(Vallomások XII.7.)

Mint láttuk, Szent Ágoston már régen megmondta, hogy a világ az idővel és nem az időben teremtődött, és

modern tudomány pontosan ugyanerre az álláspontra helyezkedik.7

Kezdetben volt az űr. A semmi. A vákuum, vagy talán inkább a hiány különös formája: nincs tér, nincs idő, nincs

anyag, nincsenek fények és hangok, de már léteznek a természet törvényei, lehetőségekkel töltve meg ezt a

semmit. Akár egy hatalmas kőtömb, amely a sziklafal peremén billeg...8

Érdekes dolog felfedezni ... a nagyon régi "Miért nem korábban?" érvet, amelyet azokkal a világegyetemekkel

szegeznek szembe, amelyeknek kezdete van az idő egy meghatározott pillanatában. Az érvet legelőször

6 Geréby György: A "semmiből teremtés" a skolasztikában; In: A TEREMTÉS, Filozófiatörténeti tanulmányok; Szerk.: Fehér Márta; Áron Kiadó Bp. 1996. pp.18-19.

7 Paul Davies. Isten gondolatai, Egy racionális világ tudományos magyarázata; Kulturtrade Bp. 1996; pp.37-43. 8 Leon Ledermann: Az isteni a-tom, Mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem? TYPOTEX Bp. 1995. p.11.


Parmenidésznél és Arisztotelésznél találjuk meg, de leginkább Szent Ágoston nevéhez kapcsolódik, aki arra a

kérdésre, hogy "Mivel foglalkozott a Teremtő a világ teremtése előtt?" azt válaszolta, hogy a teremtés előtt nem

létezett idő, ezért a kérdés értelmetlen.9

8. Skolasztikus filozófia (IX-XIV. sz.) Az elnevezés a latin schola (iskola) szóra utal. Nagy Károly császár alapította az első mai értelemben vett

iskolákat, amelyek a középkor folyamán egyetemekké alakultak. Az oktatás tárgya a „hét szabad művészet”,

amelynek két fő része a trivium (nyelvtan, dialektika, logika) és a quadrivium (számtan, geometria, zene,

csillagászat). A filozófiát kezdetben a dialektika (az érvelés művészete) tárgyon belül oktatták, később önállósult

és a hét szabad művészet és a teológia között szerepelt, mint ancilla theologiae (a teológia szolgálóleánya).

Ekkor alakul ki a mai egyetemi oktatásban is ismert előadás (lectio) és szeminárium vagy gyakorlat (disputatio).

8.1. Canterburyi Szent Anzelm (1033-1109)

Ágoston nyomdokain haladva hirdeti, hogy a hitnek racionális megértésen kell alapulnia (fides quaerens

intellectum =”a megértést kereső hit”). Szerinte Isten létezése racionálisan igazolható azok számára is, akik nem

hisznek Istenben. Istent úgy határozza meg, mint „akinél nagyobb (tökéletesebb) lény nem gondolható el”. Ezt a

meghatározást a hitetlenek is felfogják, tehát ez a meghatározás bekerül az elméjükbe. Mivel a valóságosan

létező tökéletesebb a csupán gondolati létezőnél, Istennek szükségszerűen léteznie kell, hiszen ha csak

gondolatban létezne, akkor nem lehetne az „akinél nagyobb nem gondolható el”, hiszen elgondolható lenne

nagyobb, tudniillik az, aki ugyanilyen csak még valóságosan is létezik. Így a feltevés, hogy „akinél nagyobb nem

gondolható el” csak gondolati létező lenne, az ellentmondásra vezet.

Az előbbi gondolatmenetet, amelyet némileg módosítva Descartes is felhasznált, Kant nyomán ontológiai

istenérvnek nevezzük, ugyanis Isten fogalmából akar eljutni a létezéséhez. Az érvelés azt a problémát veti fel,

vajon pusztán észbeli, logikai okoskodással szerezhetünk-e új információt a bennünket körülvevő világról; azaz,

ha valami logikai szükségszerűség, akkor egyúttal fizikai szükségszerűségről is kell-e beszélnünk.

8.2. Aquinói Szent Tamás (1225-1274)

Filozófiáját az arisztotelészi fogalmakra építi. Meggyőződése, hogy hit és tudás nem mondhat egymásnak ellent,

mert mindkettő Istentől ered, csak a módszer más. A filozófia ugyanis a teremtett dolgokból indul ki, míg a

teológia Istentől veszi kezdetét. A filozófia segít a teológiának a hit alapjait ésszerűen biztosítani és megvédeni,

mert a hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek.

Hatalmas életművéből csak a Summa Theologiae című művének egyik kérdését említjük, ami Isten létezésének

bizonyítására vonatkozik. Isten létezése „öt úton” (quinque viae) igazolható (ld. Szgy. 134-139.o.):

1. Isten az első mozgató, aki maga mozdulatlan, ugyanis a mozgatók sorában nem mehetünk a végtelenbe.

2. Isten az első ok, amelynek nincs további oka, ugyanis az okok sorában sem mehetünk a végtelenbe.

3. Isten az önmaga által szükségszerű lény. Találunk dolgokat, amelyek vagy léteznek, vagy nem, de ha minden

dolog ilyen lenne, akkor lenne egy időpont, amikor semmi sem volt, de akkor most sem lenne semmi.

4. Isten a végtelen tökéletességű lény. A tökéletesség különböző fokait csak azért érzékeljük, mert van egy

abszolút tökéletesség, amihez viszonyítunk.

5. Isten a legfőbb irányító, ugyanis a világ célirányosan van elrendezve.

9 John D. Barrow: A fizika világképe; Akadémiai Kiadó 1994; pp. 288-296.


9. Újkori filozófia: a racionalizmus A racionalizmus alapvető tétele, hogy ismereteink elsődleges forrása az ész (ratio), eszményképe pedig

alapelvekből (axiómák) történő logikai levezetés (dedukció), ahogyan azt már Eukleidésztől kezdve a

geometriában ismerjük. A valóság építménye a gondolkodás tiszta elveiből megismerhető, mivel a világot

logikus rend jellemzi.

9.1. René Descartes (1596-1650) Nagy hatású filozófus, természettudós, matematikus. A diákok többnyire a

Descartes-féle derékszögű koordináta-rendszer révén ismerik nevét. Filozófiáját az előbbi értelemben leírt

racionalizmus jellemzi. Ahhoz, hogy helyesen gondolkodjunk, először a gondolkodás helyes módját, módszerét

kell megadnunk. Ennek szenteli egyik legalapvetőbb művét, amelynek címe: Értekezés a módszerről. A legfőbb

kérdés, milyen módszerrel juthatunk el a biztos igazság megtalálásához, hogy majd abból helyes következtetések

révén minden problémára meg tudjuk adni a választ.

9.1.1. A módszeres kétely

- Szükségünk van minden korábbi előítéletünk elvetésére, és csak azt szabad elfogadni igaznak, ami

tisztán és világosan (clare et distincte) felfogható. Semmi olyat ne fogadjunk el, ami a legcsekélyebb mértékben

is kétségbe vonható.

- A problémát annyi részre kell osztani, amennyire csak lehetséges.

- A legegyszerűbbtől haladva fokozatosan kell eljutnunk az összetett ismeretek felé.

- Teljes felsorolásra, általános áttekintésre van szükség: semmi ki ne maradjon (hasonlóan a geométerek

okoskodásához).

Ezen szabályokkal eljuthatunk az igazsághoz, vagy kijelölhetjük a felé vezető utat, mert minden dologról csak

egy igazság van, … amilyen haszonnal alkalmaztam az algebrában, éppolyan haszonnal alkalmazhatom majd a

többi tudomány problémáiban is.

9.1.2. „Ideiglenes erkölcstan

Azonban, ha mindent kétségbe vonunk, addig is kell valahogyan élnünk, amíg megteláljuk a biztos igazságot,

ezért az Értekezés harmadik fejezetében megfogalmazza az erre az időre vonatkozó ideiglenes erkölcstant,

amelynek a következő alapelvei vannak:

1.) a szélsőségektől való tartózkodás, a mérsékelt vélemény elfogadása: tévedés esetén ekkor térek el kevésbé

valamelyik szélsőségtől;

2.) a választott nézet mellett tartsunk ki;

3.) inkább kívánságaimat változtassam meg, mint a világ rendjét (igazán csak gondolataink vannak

hatalmunkban);

4.) elég helyesen gondolkodni, hogy helyesen cselekedjünk.

Ez egyben arra is rámutat, hogy Descartes célkitűzései között még az is szerepelt, hogy a biztos igazság

megtalálása egyúttal valamennyi hétköznapi erkölcsi problémánkat is megoldja, hiszen levezetéssel bármely

bennünket érdeklő problémára megkaphatjuk a helyes választ.

9.1.3. A biztos kiindulópont (cogito ergo sum) és Isten, mint az igazság garanciája

Az Értekezés negyedik részében a következő gondolatmenetet találjuk:

- el kell vetnem mindent, amiben a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem marad-e valami

kétségbevonhatatlan.

- mivel érzékeink néha megcsalnak, fel kell tennünk:

1.) semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják;

2.) az elmémbe jutott dolgok nem igazabbak, mint álmaim csaló képei.

Mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam legyek valami.

Ezért a filozófia első elve: gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum).

- nem tudom elképzelni, hogy én nem vagyok;

- ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell.

Hogyan juthattam el egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára?

- csak olyan természetű dologtól származhat, amely valóban tökéletesebb nálam.

A nálam tökéletesebb lény ideája:

- a semmitől nem kaphattam: a nálam tökéletesebb Isten helyezte belém, vagyis Isten eszméje

velünkszületett eszme (idea innata);

- mivel ismerek néhány tökéletességet, ami nincs meg bennem: nem lehetek az egyedüli lény, amely

létezik;

- önmagamtól nem juthattam erre a tökéletes gondolatra, mert akkor örök, változhatatlan, stb. lennék.

A tökéletes lény ideája magában foglalja a létezést, ahogyan a háromszög képzete magában foglalja, hogy három

szöge egyenlő két derékszöggel.

Honnan tudjuk, hogy álombeli gondolataink kevésbé igazak?

- a kétely eloszlatásához fel kell tételeznünk Isten létét, ugyanis:


Ha azonban nem tudnánk, hogy mindaz, ami valóságos és igaz van bennünk, egy tökéletes és végtelen lénytől

származik, akkor bármily világosak és elkülönítettek volnának is ideáink, mégsem lehetnénk bizonyosak abban,

hogy megvan az a tökéletességük, hogy igazak.

9.1.4. Descartes dualizmusa

A kételyből egyedül a szellem marad meg, mint „gondolkodó dolog” (res cogitans), aminek ellentétpárja a külső

testi világ (res extensa). A külső világ a természeti törvények hatása alatt áll, a szellem jellemzője pedig a

szabadság.

9.2. Blaise Pascal (1623-1662)

Kora egyik kiváló matematikusa (a kombinatorikában ma is említjük a „Pascal-háromszög”-et), filozófiai

gondolkodásmódját a kereszténységhez való misztikus megtérése határozza meg, amelyről egy híres feljegyzést

készített Mémorial címen 1654. november 23-án. Ennek kezdő mondata szerint Isten „Ábrahám Istene, Izsák

Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és a bölcseké”. A descartes-i racionalista felfogás kritikája is egyben ez

a mondat: Istent nem lehet bizonyítással, racionális gondolatmenetekkel megragadni, hanem csak megtéréssel.

Filozófiai gondolatait leghíresebb művéből, az aforizmaszerűen megírt Gondolatokból (Pensées) ismerjük.

Szerinte Descartes „haszontalan és bizonytalan”, mert túlságosan sokat vár el az embertől, aki „semmi a

végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva”. Felfogására jellemző Isten létével kapcsolatban az ún.

„fogadási érv „, amelynek lényege: mivel Isten ésszel nem bizonyítható, két lehetőség áll előttünk: van Isten,

vagy nincs Isten. Melyikre érdemes fogadnunk? Ha arra fogadunk, hogy „nincs Isten”, de ez nem igaz, akkor

rosszul járunk, mert csak a földi élet marad nekünk. Ha azonban arra fogadunk, hogy „van Isten”, akkor még

akkor is jól járunk, ha az ellenkezője igaz, mert olyan életet élünk itt a földön, amely mások megbecsülését

kivívja (szeretetreméltó, egyeneslelkű, hűséges, stb.). És, ha valóban „van Isten”, akkor még az örök életet is

megkapjuk jutalmul. Így valójában erre fogadni ésszerű, hiszen ebben az esetben nagyobb nyereségre

számíthatunk.

9.3. Baruch (Benedictus) de Spinoza (1632-1677)

Fő művének címe jellemző módon Ethica more geometrico demonstrata, azaz Geometriai módon bizonyított

etika. Szerinte csak egyetlen szubsztancia létezik, a mindent magába foglaló „Isten vagy a természet” (Deus sive

natura sive substantia). A különféle dolgok az egy természet vagy Isten vagy szubsztancia megnyilvánulásai.

Ezt a felfogást egyébként szokás panteizmusnak nevezni. Mivel Istenből minden levezethető geometriai módon,

Spinoza világát a szükségszerűség (determinizmus) uralja.

9.4. Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716)

Nevét a középiskolás matematikában a határozott integrál kiszámítására szolgáló Newton-Leibniz tétel kapcsán

is ismerjük. A kettős elnevezést az utókor adta, mert kettejük között ádáz vita alakult ki arról, melyikük fedezte

fel először a tételt. Szerinte a világ alaktalan, kiterjedés és anyag nélküli monászokból áll, amelyeket Isten

teremtő tevékenysége rendezett el „előre megállapított összhangban” (harmonia praestabilita). Logikailag

végtelen sok különböző tökéletességű világ lehetséges, de Isten jóságából következik, hogy az összes lehetséges

világ közül a lehető legjobbat teremtette meg. Ez utóbbi elképzelést Voltaire (1694-1778) a Candide-ban

gúnyolja, bár ez nem Leibniz filozófiájának racionalitásával kapcsolatos, inkább a világban található rosszat

állítja szembe Leibniz elképzelésével.

10. Újkori filozófia: az empirizmus

Alaptétele: ismereteink elsődleges forrása a tapasztalat (görögül empeiria). Nincsenek örök igazságok, mert az

érzéki tapasztalás mondja meg, mi a valóságos, mi az igaz. Mivel a világ és a tudás folyamata nincs lezárva, az

igazság sohasem lehet végleges, örök érvényű. Fontosabb képviselői:

10.1 Francis Bacon (1561-1626) Novum Organum című munkájában kifejti, hogy az emberi tudás egyetlen

alapja a kísérlet és a tapasztalat. Az így megszerzett tudás célja pedig az ember gyakorlati uralma a természet

fölött. Gyakran idézett mondata: Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz. (Olvasmány: Szgy. 142-151.o.) A

tapasztalatot első lépésben meg kell tisztítani a téves képzetektől, amelyeket Bacon „ködképeknek” nevez.

Ilyenek az embervoltunkból származó téves képzetek („a törzs ködképei”), a neveltetésünkből fakadó téves

képzetek („a barlang ködképei”), a társas élet során kialakuló előítéletek („a piac ködképei”) és a téves filozófiai

eszmék és bizonyítások során rögzült előítéletek („a színház ködképei”).

10.2. Thomas Hobbes (1588-1679)

Az újkori filozófia talán első nyíltan materialista gondolkodója. A filozófia valamennyi területén a mechanikus

világszemléletet alkalmazta: a természet törvényei meghatározzák magát az embert is. Ebből következően az

embernek nincs szabad akarata. Államelméletében abból indul ki, hogy az ember alapvetően önző. „mindenki


háborúja mindenki ellen”. Ez az állapot azonban az ember természetes biztonságvágya ellen van, ezért az

emberek saját jól felfogott érdekükben létre hoznak egy felsőbb hatalmat, az államot, amelyben lehetségessé

válik a biztonság és a magántulajdon védelme. Az államok között azonban a háború, mint ősállapot tovább él.

Az állam határozza meg az erkölcsöt: megmondja mi a jó és mi a rossz, sőt mi a vallás. Hobbes szerint az ember

két rossz között választhat: vagy teljesen aláveti magát az állami rendnek, vagy az ősállapot teljes anarchiájába

süllyed. (Szövgy. 152-159.o.)

10.3. John Locke (1632-1704) szerint minden tudás a tapasztalattól függ és annak ellenőrzése alatt áll. Értekezés

az emberi értelemről című művében az emberi megismerés eredetét és alapelveit, valamint az értelem

megismerőképességének határait mutatja be. Születésünkkor az értelem üres laphoz (white paper, tabula rasa)

hasonlít. A képzetek (idea) a tapasztalatból erednek. A tapasztalat két forrása a külső érzékelés (sensation) és a

belső érzékelés (reflection). Az érzékelésnél vannak elsődleges minőségek (pl. kiterjedés, alak, sűrűség, szám) és

másodlagos, szubjektív minőségek (szín, íz, szag). Ezek segítségével az értelem összetett eszméket hoz létre. A

tudást a következőképpen határozza meg: Úgy látom tehát, hogy a tudás semmi egyéb, mint ideáink

kapcsolatának és megegyezésének, vagy meg-nem-egyezésének és összeférhetetlenségének észrevevése.

10.4. George Berkeley (1685-1753) ír filozófus, teológus és püspök. Szerinte semmilyen anyagi dolgot sem

szükséges az eszmék mögött feltételezni, hanem a tárgyak léte nem más, mint az, hogy érzékeljük azokat (esse

est percipi): nem lehet semmiféle létezésük (a tárgyaknak) azon kívül, hogy szellemek vagy gondolkodó lények

észlelik őket. Tanítása ugyanakkor nem szolipszizmus, vagyis nem állítja, hogy saját elménken kívül nem létezik

más, azaz nincs külvilág, csak elmém gondolatai. A szubjektumtól független külső valóság létezi, aminek

létezését Isten észlelése biztosítja: Van tehát valamilyen más Elme, ahol azokban az időközökben léteznek,

amikor én nem észlelem őket.10

10.5 David Hume (1711-1776) skót filozófus szerint, tapasztalatunk számára a tudattartalmak (percepciók)

ragadhatóak meg, amelyek két osztályba sorolhatók: benyomások (impressions) és képzetek (ideas). A kettő

közötti lényeges különbség, hogy a benyomások elevenebbek, mint az elmében megjelenő halvány képmások, a

képzetek. Hume nem foglalkozik azzal, hogyan keletkeznek a benyomások az elmében, mi okozza azokat.

Tudásunk van a benyomások térbeli és időbeli viszonyairól is, hiszen az embernek megvan rá a képessége, hogy

egyszerű képzetekből összetett képzeteket hozzon létre. Ennek a következtetési folyamatnak az elvei:

hasonlóság, térbeli és időbeli érintkezés, ok és okozat. A fogalmaknak azonban csak akkor van jelentésük, ha a

neki megfelelő képzetek komponenseit vissza lehet vezetni benyomásokra. Ez nem illik a metafizikai

fogalmakra, így ezeket ki kell zárni a filozófiából. Így például az ok és okozat közötti kapcsolat sem lényegileg

szükségszerű kapcsolat, hanem a többször megfigyelt egymásutániság legközelebbi bekövetkezésére csupán a

megszokás alapján következtethetünk. A sok egyes eset megfigyelése (indukció) egyre valószínűbbé teszi

ismereteinket.

11. A felvilágosodás filozófiája

11.1. Általános jellemzés

A korszak három legnagyobb hatású irányzata az angol, a francia és a német felvilágosodás. Mindhárom irányzat

jellemzői közé tartozik a következő két fogalom:11

deizmus és liberalizmus. A deizmus szerint Isten

megteremtette a világot, de ezután a világ már a saját törvényszerűségei szerint működik. Így a világban nincs

semmi titokzatos, csodaszerű: a tudomány és az ész segítségével előbb-utóbb minden különösnek tűnő kérdést

meg fogunk tudni válaszolni. Jellemző erre a felfogásra Kant egyik könyvének címe: Vallás a puszta ész

határain belül. A liberalizmus az ember korlátlan szabadsághoz való jogát az ember természetes jogának tartja,

így kerül be az alapvető emberi jogok közé.

A francia felvilágosodást harcos kritika és negatív beállítottság jellemzi. Küzdeni kell a kor tekintélyelvű

politikai berendezkedése, az egyházi dogmák kényszere és a metafizikus szemlélet ellen. Tipikus képviselője

Voltaire (1694-1778), akit inkább jó tollú, hatásos publicistának kell tartanunk, mint precíz filozófusnak.

Jellemző módon, a filozófiát csupán felszínesen ismerők többsége, ha filozófust kell említenie, általában az ő

nevét ismeri. Felfogásában deista: a természet Isten létezésére mutat, de a vallás pusztán a széles néptömegek

számára szükséges, hogy erkölcsösen éljenek. A felvilágosult ember igazi vallása a tudomány.

A német felvilágosodást ebben az összefüggésben Kant Mi a felvilágosodás?(ld. Szgy. 238-244.o.) című írásán

keresztül jellemezzük. A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. A cél tehát, hogy az

ember merjen a maga értelmére támaszkodni, bár ez nehéz feladat, ugyanis az ember szívesen marad mások

10

Idézi Steiger Kornél: Filozófia – tankönyv, Holnap Kiadó 1997; 98.o. 11

J. Hirschberger: Kleine Philosophiegeschichte; Herderbücherei 1977. 136.o.


gyámsága alatt: ezzel megkímélheti magát az önálló gondolkodástól. Kiskorúnak lenni kényelmes. Amit azonban

el kell érni, az az ész minden kérdésben való nyilvános használatának szabadsága.

11.2. Jean Jacques Rousseau (1712-1778) meggyőződése, hogy a kultúra eredményeivel nincs arányban a kár,

amit az egyszerű természetes erkölcsök megrontásával okozott. Az emberek természetes állapota a teljes

egyenlőség volt. A magántulajdon hozta létre a szegények és a gazdagok ellentétét. Tulajdonuk védelmében a

gazdagok megszerzik a politikai hatalmat, amely később zsarnoksággá fajul. A zsarnok nem tiszteli a törvényt,

ezért jogos erőszakos elűzése is. A Rousseau által megfogalmazott jelszó („vissza a természethez”) nem jelenti a

magántulajdon és a társadalom eltörlését. Társadalmi szerződés című híres művében kifejti, hogy a polgárok

személyének és tulajdonának védelmét szolgáló állam, amely szerződés útján jött létre, elsődleges feladata nem a

magántulajdon védelme, hanem a szabadság biztosítása. A szabadság a legfontosabb emberi jog. A nép azonban

csak akkor lehet szabad, ha engedelmeskedik az általa alkotott törvényeknek, hiszen a közakarattal megalkotott

törvényekben a saját akarata is benne van.

12. Immanuel Kant (1724-1804)

Johannes Hirschberger szerint a felvilágosodás felszínessége után a Kanttal és a német idealizmus képviselőivel

ismét a filozófia mélységeit érjük el.12

Kant kísérletet tesz a két rivális irányzat a racionalizmus és az empirizmus

összhangjának megtalálására: „a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalom nélkül vakok”. Óriási

életművéből az alábbiakban két híres művével foglalkozunk röviden, így kísérlünk meg betekinteni

gondolatvilágába és további tanulmányozásra ösztönözni.

12.1. A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft)

Itt csak a könyv előszavával és bevezetésével foglalkozunk, ahol Kant lényegében összefoglalja műve

célkitűzését és tartalmát. A mű egészének ismertetése hosszabb előtanulmányokat kívánna, és messze

meghaladná ennek a vázlatnak a kereteit.

Előszó a második kiadáshoz

Az alapvető probléma: vajon lehetséges-e a metafizikát, amelynek alapvető témái: Isten, a lélek halhatatlansága

és az emberi szabadság, olyan „biztos tudománnyá” tenni, mint ahogyan ez a logika és a matematika, valamint a

természettan esetében történt. Természettanon Kant a newtoni fizikát érti, amely éppen a XVIII. században vált

általánosan elfogadottá. A metafizika úgy tehető tudománnyá, ha megérti, hogyan lett a természettan

tudománnyá. A természettudósok rájöttek, hogy „az ész csak azt látja be, amit maga hoz létre, a saját terve

szerint; …ítéleteinek elveivel elöl kell járnia, rászorítván a természetet, hogy válaszoljon kérdéseire. …Az észnek

úgy kell a természethez közelítenie, hogy egyik kezében ott legyenek az elvei, mert csakis ezek alapján tehetnek

szert az egyező jelenségek a törvény érvényességére, másik kezében pedig a kísérletek, melyeket amaz elvek

nyomán gondolt ki”. Így a metafizikának szüksége van a gondolkodás „kopernikuszi fordulatára”: „mostanáig

feltételezték, hogy ismereteinknek mindig tárgyakhoz kell igazodniuk”, próbáljuk meg a másik utat, vagyis,

„hogy a tárgyaknak kell ismereteinkhez igazodniuk”. A metafizika arra próbál választ keresni, mi az, ami ésszel

megismerhető. Mivel „a tér és az idő csupán az érzékelés formái, tehát csupán a dolgok, mint jelenségek

(Erscheinung, görögül phaenomenon) létezésének feltételei”, ezért „nem szerezhetünk ismereteket a tárgyakról,

mint magukban való dolgokról” (Ding an sich, görögül noumenon). A Ding an sich elgondolható, de nem

megismerhető. Kant példája: az emberi lélek, mint jelenség alá van vetve a természeti törvényeknek, azaz

meghatározott (determinált), de ha mint magában való dolgot tekintjük, nincs alávetve, vagyis szabad akarattal

rendelkezik, ezáltal nem kerülünk ellentmondásba. Az erkölcshöz előfeltétel a szabadság megléte, ugyanakkor a

természettannak is megmarad a maga területe, a jelenségek világa. A tiszta ész számára Isten, a halhatatlanság

és a szabadság fogalmai elérhetetlenek, mert nem lehetnek tapasztalati tárgyak, hiszen akkor a jelenségek

világához tartoznának. „Így tehát korlátoznom kell a tudást, hogy a hit számára tér nyíljék”. Ellenben majd a

gyakorlati ész számára szükség lesz rájuk, mint amelyek az erkölcs alapjait biztosítják. Az emberekben ugyanis

megvan a metafizika iránti vonzalom: „minden ember természetében benne foglaltatik a hajlam, hogy soha ne

békéljen meg az időbeliséggel…, és ez a hajlam ülteti el benne a túlvilági élet reményét; ami a második kérdést

illeti, a kötelességek puszta kifejtése és szembeállítása a vágyakból származó igényekkel beleplántálja az

emberbe a szabadság tudatát; ami pedig végül a harmadik kérdést illeti, elegendő látni a természetből itt is, ott

is elibénk tűnő, csodálatos rendet, szépséget és gondoskodást, hogy megfoganjon bennünk a világ nagy és bölcs

teremtőjébe vetett hit”. Kant azonban ebben a művében nem elégedhet meg ezzel, hanem fel kell vázolnia a

„tiszta ész” (az emberi megismerés) határait.

12

U.o. 140.o.


Bevezetés

Kant nyilvánvalónak tartja, hogy minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik, de ebből még nem

következik, hogy minden tudás a tapasztalatból ered. Meg kell tehát vizsgálni, léteznek-e az érzéki

benyomásoktól, bármely konkrét tapasztalattól független a priori ismeretek, ezeket meg kell különböztetnünk az

empirikus, a posteriori ismeretektől. Egyértelműen rendelkezünk a priori ismeretekkel, ilyenek például a

matematika tételei, illetve az olyan általános tételek, amelyek semmilyen kivételt nem engednek meg. Ezen

ismeretekkel kapcsolatban azonban felmerül, „ha egyszer kívül kerültünk a tapasztalat körén, bizonyosak

vagyunk benne, hogy a tapasztalat nem cáfolhat meg bennünket”. Az ismereteinket tovább kell osztályoznunk,

megkülönböztetünk analitikus, azaz magyarázó, fogalomkifejtő, illetve szintetikus, azaz ismeretgyarapító

megállapításokat. Kant példái: a „minden test kiterjedt” analitikus ítélet, mivel a test fogalmához hozzátartozik a

kiterjedés, de a „minden test súlyos” szintetikus ítélet, mert a test fogalmához nem tartozik hozzá, hogy „súlyos”,

amin Kant nyilván azt érti, hogy hatással van rá a gravitációs tér. Minden tapasztalati, azaz a posteriori ítélet

szintetikusnak tekinthető. A metafizika problémája tehát úgy fogalmazható meg: vajon lehetségesek-e a priori

szintetikus, azaz ismeretgyarapító megállapítások. „A metafizika azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e ezt a

feladatot megoldani” – mondja Kant. Az a priori szintetikus ítéletek lehetségesek, hiszen szerinte a matematika

tételei is ilyenek, ha tehát nem lenne lehetséges, akkor a matematika sem lenne tudomány. Az eddigi metafizikát

csupán természetes hajlamnak tekinthetjük. Kant filozófiáját transzcendentálisnak nevezi, mert nem magukkal a

tárgyakkal, hanem megismerésük módjával kíván foglalkozni. Kant végül arra a következtetésre jut, hogy a

metafizika problémái meghaladják a „tiszta ész” kereteit, mert nincs lehetőség más a priori megismerésre, mint

amit lehetséges tapasztalat tárgyairól szerezhetünk „a tér és az idő szemléleti formái között”.

12.2. A gyakorlati ész kritikája (Kritik der praktischen Vernunft)

Noha a „tiszta ész” nem tudta megoldani a metafizika nagy problémáit, a „gyakorlati ész” számára, ami az ember

erkölcsi cselekvésének elveit adja, posztulátumként (feltevésként) el kell fogadni a szabadságot, Isten létezését

és a lélek halhatatlanságát, mivel ezek nélkül nem lehet erkölcs. Az erkölcs ugyanis megkívánja a szabad

cselekvést, és hogy tetteink következményeit vállalnunk kell: halhatatlanság és Isten ítélete nélkül az erkölcsös

cselekvés nem lenne indokolható Kant szerint. A mű zárszavában találjuk a híres idézetet: „Kedélyemet két

dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk:

a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” Az erkölcsi cselekvés elve, amit Kant kategorikus

imperativusznak nevez, parancshoz hasonlatos gyakorlati törvény, a következőképpen fogalmazható meg:

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” A

maxima szubjektív alapelvek, olyannak kell lenniük, hogy minden értelmes lény számára egyaránt érvényesek

lehessenek. Például, az a maxima, amely szerint az embernek szabad más tulajdonát elvennie, nem felel meg

ennek, ugyanis ezáltal az ember azt akarná, hogy mindenki lopjon, ez azonban lehetetlenné tenné, hogy saját

birtoktárgyaimat biztonságban tudjam.

13. A klasszikus német filozófia (a német idealizmus)

13.1. Johann Gottlieb Fichte (1762-1814)

„Hogy milyen filozófiát választunk, az attól függ, milyen emberek vagyunk”. Kétféle filozófia létezik ugyanis,

egyik a dogmatizmus, amelyben a tárgy határozza meg a tudatot, és így megszünteti a szabadságot; a másik az

idealizmus, a korlátlan szabadság filozófiája. Természetesen Fichte ez utóbbit választja. Felfogását szubjektív

idealizmusnak is nevezzük: az emberi szellem teremtő erővel rendelkezik: a világ e szellemi Énnek köszönheti

létét. A világ realitása csak képzeteinkben van adva, ám ezeket a képzeteket nem a világ hozza létre bennünk,

hanem mi magunk alkotjuk őket.13

A legelső, amit tudunk, a saját Énünk, de ez csak a nem-Énnel, mint a

megismerés tárgyával együtt gondolható el. Ezek mint tézis és antitézis az abszolút Én szintézisében oldódnak

fel. Az abszolút Én a megismerés lehetőségének feltétele, nem empirikus, hanem egyénfölötti, az emberi tudatok

közös transzcendentális feltétele. Az emberi tudat kétségbevonhatatlan ténye megkívánja az abszolút tudat

létezését. Az abszolút Én a véges Énben tudatosul. A tudat ugyanis objektum és szubjektum szembenállásában

valósul meg. Magamról, az én-ről csak a nem-én szembeállításából tudok, az abszolút Én szintézisében azonban

megszűnik ez a szembeállítás.14

13.2. Friedrich Wilhelm Joseph Schelling (1775-1854)

13

Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése; Szent István Társulat, Bp. 1991; 295.o. 14 U.o. 296.o.


Azonosságfilozófiának is nevezik gondolkodási rendszerét, mert a szubjektum és az objektum, a szellem és a

természet, az eszményi és a reális ellentéteinek egységét vallja.15

A természetnek a látható szellemnek és a

szellemnek a láthatatlan természetnek kell lennie. A természet a még öntudatra nem ébredt szellem. A szellem és

a természet transzcendentális egysége az Abszolútum. Fő művében, A transzcendentális idealizmus rendszerében

kifejti, hogy minden tudás egy objektívnek egy szubjektívvel való megegyezésén alapul. A tudás objektív része a

természet, ezzel szemben a szubjektív az Én vagy az intelligencia. A legbiztosabb tétel, hogy „én vagyok”,

ezenkívül még egy feltevést, mint abszolút előítéletet kell elfogadnunk: „léteznek dolgok rajtunk kívül”. Ez

utóbbi a transzcendentális filozófus számára „csak azért bizonyos, mert azonos azzal a tétellel, hogy én vagyok”.

13.3. Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

Hegel dialektikája fogalmában rokon Fichte tézis-antitézis-szintézis felfogásához. Abban azonban erősen

különbözik, hogy Hegelnél tézis és antitézis ellentéte egy magasabb szinten „megszüntetve-megőrződik”. Itt

kihasználja a német nyelv sajátosságát, hogy aufheben egyszerre jelenti azt, hogy megszüntetni és megőrizni.

Tehát nem megsemmisülésről van szó, hanem egy magasabb szintre emelkedésről, ahol már nem jelenik meg az

egymást kizáró ellentét, ugyanakkor mégis jelen van. Az ezen a módon kifejtett dialektika Hegel szerint

gondolkodásunk velejárója. Megjegyezzük, hogy ez a fajta dialektika már a kezdetektől jelen van a keresztény

teológiában (pl. Isten egyszerre „egység” és „hármasság”, Jézus Krisztusban egyesül „isteni” és „emberi”, Isten

egyszerre „irgalmas” és „igazságos”). Ez a hármasság határozza meg a filozófia felépítését is: logika-

természetfilozófia-szellemfilozófia. A hegeli logika a gondolkodás formáinak és törvényeinek tana, ennek

ellentéte a természet, amely magában foglalja az emberi társadalmat és a történelmet. Ezeknek, mint tézisnek és

antitézisnek a szintézise a szellem világa, ahol az elidegenedett, külsővé vált szellem (logika-természet)

visszatért önmagába. Ez az önmagába visszatérés az emberben a történelmen keresztül valósul meg. Az

„önmagába való visszatérés” végén az önmagát tudó szellem, az abszolútum áll, mint az „azonosságnak és a

nem-azonosságnak az azonossága”.

Történelemfilozófiájának alapelve, hogy „az ész uralkodik a világon, tehát a világtörténetben is ésszerűen

mentek végbe a dolgok. Az egyes ember és a „világtörténelmi személyiségek” cselekedeteit használja fel a

világszellem a maga céljainak megvalósításához. A világtörténelem folyamán nem az egyes emberek

boldogságáról van szó, a világszellem történelmi folyamatában számos ártatlan virágot széttaposnak és

egyéneket is feláldoznak. „A világtörténelem nem a boldogság talaja. A boldogság időszakai üres lapok

benne”.16

Felfogásának kialakulásához hozzájárulhatott személyes élménye, amikor jénai tartózkodása (1801-

1806) idején látja lakása ablakából a városon áthaladó Napóleont: „Tényleg csodálatos érzés látni egy ilyen

individuumot, amint itt, egyetlen pontra összpontosult alakban, lovon ülve átfogja a világot és uralkodik rajta”.17

Hegel dialektikája nagy hatással van a marxizmusra, ugyanakkor kritikusai Kierkegaard és Schopenhauer a

filozófia zsákutcájának tekinti a hegeli filozófiát. Schopenhauer így ír: „De a vakmerőség csúcspontja a tiszta

értelmetlenségek feltalálásában, értelmetlen és extravagáns szószövedékek összebogozásában, amilyeneket

azelőtt csak az őrültek házában ismertek – ezt végül is Hegel érte el, …amely az utókor szemében mesésnek fog

látszani, s mindörökre fennmarad, mint a német ostobaság emlékműve”.18

14. A klasszikus német filozófia felbomlása A klasszikus német filozófia az objektum és szubjektum különbözőségét, ugyanakkor egymásra vonatkozását a

priori létezésként fogadja el. Kell tehát léteznie egy transzcendentális szubjektumnak (Abszolút Én, Abszolútum,

Szellem), ahol objektum és szubjektum egybeesik. A filozófus ehhez a transzcendentális szubjektumhoz kíván

eljutni. Így a filozófus elszakad kora tudományos, társadalmi, valamint saját egzisztenciánkat érintő

problémáitól: életidegen szobatudós, fontoskodó professzor benyomását kelti. Ettől a terhes örökségtől akarják

megszabadítani a világot az alább említendő gondolkodók.19

14.1. Arthur Schopenhauer ((1788-1860) pesszimizmusa

Korábban idéztük Hegellel kapcsolatos elutasító véleményét. Fő művében (A világ mint akarat és képzet) kifejti,

hogy testünket kétféleképp tapasztaljuk meg, mint objektumot (képzet) és mint akaratot. A testi

megnyilvánulások nem mások, mint objektiválódott akarati aktusok. Így ugyanez a viszony minden más

képzetnél is, a világ pedig nem más mint az én képzetem, ennek következtében belső lényege az akarat. Ez az

akarat értelem nélküli és vak ösztön, állandóan alakításra törekszik. A természet legalacsonyabb fokán fizikai és

kémiai erőkben jelenik meg, majd a szerves állapotban önfenntartási és fajfenntartási ösztönként.20

A világ

akarat, ezért harc, és mindenképpen szenvedés, mivel az akarat örökké kielégíthetetlen hiányából fakad, hiszen a

15 V.ö. Kunzmann-Burkard-Wiedmann: (SH atlasz) Filozófia; Springer Bp., 1993. , 151.o. 16 U.o. 157.o. 17 Hegel levele Niethammerhez. 1806.okt. 13. Idézi: H. J. Störig: A filozófia világtörténete; Helikon Bp. 1997. 18

Idézi: W. Durant: A gondolat hősei; Göncöl Kiadó Bp. 1996. 19

V.ö.: Bevezetés a filozófiába – Szöveggyűjtemény (szerk.: Steiger Kornél); Holnap Kiadó Bp. 2003. (283-284.o.) 20

V.ö. SH-atlasz Filozófia, 161.o.


kielégített vágy másikat szül, és így tovább a végtelenségig. Az élet szenvedés, mert alapvető realitása a

fájdalom, az élvezet csupán a fájdalom megszűnése. Az élet azért is szenvedés, mert a fájdalom hiányában pedig

az unalom kínozza az embert: az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között. A végső menedék az

öngyilkosság lenne, de a fajtában tovább folytatódik az akarat. Az élet nevet az öngyilkosságon és lemosolyogja

a halált: minden önkéntes halálra ezer meg ezer akaratlan születés jut. A szenvedés akkor szűnne meg

véglegesen, ha elapadna az életösztön, a fajfenntartás ösztöne.21

A végleges állapot hasonlatos a buddhizmus

nirvána-tanához: a teljes vágynélküliség állapota.

14.2. Sören Kierkegaard (1813-1855) egzisztencializmusa

Koppenhágában született - hét gyermek közül a legfiatalabbként -, apja sikeres kereskedő volt, aki zsarnokian

szigorú vallásosságban (pietista szellemben) nevelte fiát, s mindenáron lelkészt szeretett volna képeztetni a

fiából. Teológiai tanulmányait Koppenhágában kezdte el, ami féktelen társasági élettel párosult, de ennek során

személyiségén egyre inkább elhatalmasodott a kétségbeesés. 1834-ben Berlinbe utazott, hogy a hegeli rendszert

bíráló Schelling előadásait hallgathassa. Visszatérése után megtért, és teológusként, illetve férjként kívánt felelős

társadalmi szerepet betölteni, de 1841-tõl (Az irónia fogalma c. írása megjelenése után) feladta eddigi terveit, és

írói pályára lépett. Műveit magánkiadásban jelentette meg, s mivel ezek a Vagy-vagy c. művét leszámítva igen

csekély visszhangot váltottak ki, anyagi helyzete is megrendült. Utolsó éveiben élesen szembefordult a dán

egyházzal, s 1854-ben ki is lépett annak kötelékéből, majd nyilvánosság előtt a sajtóban folytatott vitákat a

hivatalos egyházzal, s ezzel a közvélemény nemtetszését is kivívta. Ezen viszonyok és lelki vívódások közepette

1855-ben az utcán összeesett, s nem sokkal ezután meg is halt.

Életművét filozófiai szempontból két szakaszra bonthatjuk:

1.) 1841-1846: un. pszeudoním korszak, melyben irodalmi és filozófiai műveit tudatosan választott, s

emiatt kifejező írói álnéven publikálta.

2.) 1847-1855: (többnyire) a teológiai jelleg az uralkodó. Műveire általában jellemző az írói műgond, a

szépírói stílus és szerkesztés - még kifejezetten filozófiai tárgyú műveinél is!

Tipikusan azok közé a filozófusok közé tartozott, akik meghaladták korukat, s épp emiatt életében jórészt

elutasításra talált, halála után - a századfordulótól- viszont "felkapott" filozófus lett, írásait német nyelvre

fordították, s így széles olvasóközönség élvezhette egyre aktuálisabbá váló gondolatait.

Főbb művei: Vagy-vagy (1843), A szorongás fogalma (1843), Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai

töredékekhez (1846), A halálos betegség (1848), Önvizsgálat (1851)

Életét és filozófiai életművét döntően két esemény határozta meg: apja szörnyűnek tartott bűne, illetve Regina

Olsenhez fűződő ellentmondásos viszonya. Atyja - még a nélkülözések idején, 12 éves korában - a jütlandi

pusztában megátkozta Istent, s maga Kierkegaard is úgy érezte, hogy ezért a bűnért neki magának is vezekelnie

kell. Regina Olsent 1840-ben eljegyezte, s a következő évben a legnagyobb meglepetésre az eljegyzést -

tisztázatlan okok miatt - felbontotta. Tettét soha nem indokolta, de nem is tudta túltenni magát rajta, s egész írói-

filozófiai működését nagy mértékben meghatározta.

Kierkegaard Hegel Abszolutúm-felfogásával fordult szembe, s azt mint "az általános zsarnoksága az

egyes felett" jellemzi, hiszen a Szellem fejlődésének csak egy bizonyos szakaszán, s akkor is csak egy bizonyos

idõre jelenhetett meg Hegelnél a gondolkodó egyén, de ekkor sem mint autochtón módón cselekvõ egyén. Ezért

Kierkegaard a gondolkodással szemben a gondolkodó egzisztenciára irányítja a figyelmet. Az egzisztencia, aki

nem más mint a konkrét, térben és időben véges létező, akit csak a maga létezésében lehet és kell megismerni, s

csak az egzisztencia lehet az egyedüli megragadható valóság. Descartes „Cogito, ergo sum” kijelentését

megfordítja: Sum, ergo cogito.,; s ennek kapcsán jelenti ki, hogy "a szubjektivitás az igazság, az igazság a

szubjektivitás". A kérdés immáron az, hogy mi az ember, az egzisztencia? "Az ember - szintézis; a végtelenség

és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő

közötti viszony." A selbst, a saját én pedig olyan én, aki "önmagához viszonyul", azaz önmaga megvalósítása,

pillanatról pillanatra történő viszonyulás önmagához, s egyúttal a világhoz és Istenhez is.

Az egzisztencia nem annyira a gondolkodásban, hanem elsősorban a bensőségességben, az érzésben ragadható

meg. Az egzisztencia alapélménye a szorongás, mely több, mint puszta félelem, mert a félelem tárgya konkrétan

megragadható. A szorongást három tényező válthatja ki: a halál, a szabadság (választás), illetve Isten. Az ember

a szorongásból csak úgy szabadulhat, ha Istenre bízza magát (de ez az Isten nem az egyházak által hirdetett Isten,

hanem egy végtelen, transzcendens valóság, melynek segítségével áthidalható az egzisztencia és az Isten közötti

mélységes mély szakadék). Aki Istent elutasítja, az a kétségbeesés állapotából nem tud kilépni (ld. Halálos

betegség), aki viszont a hit által eljut Istenhez, az arra bízta magát, aki "őt meghatározta". Az Istenhez való

eljutás ("a mélység átugrása") három stádiumon keresztül történhet.

1.) Esztétikai stádium: Az ember még nem választja önmagát, hanem "az életet élvezni kell" álláspontját

képviseli. Ennek a stádiumnak típikus képviselõje Don Juan, aki természete -ösztönei- szerint cselekszik, s élete

21

V.ö.: Nyíri T. i.m. 329-331.o.


passzív történni-engedés. De a tömegember hétköznapi létébõl való kiemelkedés igénye az individualizálódás

során az egyén érzékeivel szemben az erkölcsöt választja, s eljut a 2. stádiumba.

2.). Etikai stádium: Az önmegismerés és önmegvalósítás lehetősége adatik meg, s a felelősség és

tökéletesség társadalmi értékrendjének egyéni elsajátítása mellett felmerül a jó és rossz közötti választás

problémája. Minél inkább mélyed el az ember önmagában, annál inkább ébred önmaga végességének és

korlátainak tudatára. Az egyén felismeri a bűnt, s annak terhét, hogy nincsenek meg az etikai eszmények szerinti

élet feltételei, mert a bûn ezek megjelenését akadályozza. A véges és végtelen (transzcendens, abszolút) én

dialektikája vezeti el ez az egyént a 3. stádiumhoz.

3.) Vallási stádium: Az önmagát bűnösként felismerő ember ráébred arra, hogy a bűntől csakis Isten

szabadíthatja meg. Ezzel tudatára ébred annak a paradox állapotnak, hogy öneszmélése során az egyénnek rá kell

döbbennie arra, hogy önmagát (mint véges ént) meg kell semmisítenie abból a célból, hogy helyet teremtsen

ahhoz, "hogy Isten eljöhessen", s nyitott legyen az abszolutúm felé. Ez az a paradoxon (véges és végtelen

egysége), mely csak a hit által oldható fel, ugyanis a hit az "a nagy ugrás, mellyel a végtelenbe jutok át". A

vallási stádiumba való átlépés nem sima átmenetként valósul meg, hanem a dialektikus ugrás segítségével.

Ezeket a kérdéseket boncolgatja a Félelem és reszketés c. művében.

Az egzisztencia középpontba állításával Kierkegaard megalapozta az egzisztencializmus irányzatát.22

Gondolkodásában végigkísérhető vezérmotívum: nem elméletre, hanem cselekvésre; nem semleges

objektivitásra, hanem saját énünk döntésére van szükség.23

A létezésen Kierkegaard az ember énjének és

döntéseinek megismételhetetlenségét érti. A döntésben nem segíthetik az elméletek, törvények, fogalmak. Az

ugrás bátorságára van szükség, amely az egyéni élettörténetet mozgásban tartja az egyik állapotból a másikba

haladva. Az ugrás a paradoxhoz („vagy-vagy”), az emberileg nem megérthetőhöz vezet, ami szemben áll a

racionalitással. A paradox előtt állva találkozunk szükségszerűen a hittel. A példa erre Ábrahám története,

amelyről a Félelem és reszketés című művében olvashatunk: az Isten iránti feltétlen engedelmesség, amely azt

kívánja, hogy áldozza fel fiát, ugyanakkor Ábrahám „egész idő alatt hitt: hitte, hogy Isten nem fogja Izsákot

kérni tőle”. Ábrahám az abszurdot, a lehetetlenséget ragadja meg a hitben: mindentől elbúcsúzik és a hitben

mindent visszakap. A hit „olyan paradoxon, mely egy gyilkosságot szent, Istennek tetsző cselekedetté képes

változtatni, olyan paradoxon, mely Izsákot visszaadja Ábrahámnak – oly valami, melyet semmiféle gondolkodás

nem tud megérteni, mert a hit éppen ott kezdődik, ahol a gondolkodás megszűnik”. A paradoxon tehát nem

olyan, amit nehéz elgondolni, hanem amit lehetetlen elgondolni. Ez kétségbeesésbe taszítja az embert, de ha

ekkor a hit mellett dönt, felszabadul a világtól és megtalálja az Istenhez vezető utat.24

Az egyes egyén hithez vezető útját legismertebb művében a Vagy-vagyban a létezés stádiumai alapján írja le. Az

első lépcső az esztétikai stádium, amikor az ember az érzékiségben, külsőségeknek él. Ez a „Don Juan”-típusú

ember, aki az élet élvezetére rendezkedik be. Ez az életforma azonban kétségbeeséshez vezet, hiszen a

külsőségek nincsenek hatalmunkban, elveszíthetjük őket. Az ugrás az etikai stádiumba akkor valósul meg, ha az

egyén kétségbeesésében önmagát választja, ekkor ugyan mentes a külsőségektől, de felismeri a bűn

lehetőségében, hogy nincs birtokában az etikai eszmények szerinti élet feltételeinek. Ez vezet el a vallási

stádiumhoz: a magát bűnösnek felismerő ember megérti, hogy nem szabadulhat meg egyedül a bűnből, mert csak

Isten adhatja meg az igazság feltételeit.25

Mivel a teljes életmű elemzése meghaladja lehetőségeinket, álljon itt végezetül néhány idézet a Vagy-vagy című

mű Diapszalmata fejezetéből Kierkegaard látásmódjának illusztrálására:

„Legszívesebben gyermekekkel beszélgetek, mert tőlük még remélhetem, hogy értelmes lények lesznek; de akik

azzá lettek – Úristen!”

„Ó, a boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért

semmit sem tehetünk.”

„Az összes nevetséges dolog közül számomra a legnevetségesebb, ha valaki buzgólkodik, ha valaki olyan ember,

aki első az evésnél, és a munkájában is első. Ezért ha azt látom, hogy a döntő pillanatban légy telepszik egy ilyen

szorgoskodó ember orrára, vagy ha befröcsköli egy kocsi, mely még nagyobb sietséggel rohan el mellette, vagy

ha felnyitják előtte a felvonóhidat, vagy ha egy kő esik le a tetőről és agyonüti, akkor teljes szívemből nevetek.

Mert hát ki tudná magát visszatartani a nevetéstől? Hiszen mit szeretnének csinálni ezek a serény buzgólkodók?

Nem azt teszik-e, mint az az asszony, aki attól való bódultságában, hogy tűz volt a házban, a szikracsapót

mentette meg? Kimenthetnénk-e ennél többet az élet nagy tűzvészéből?”

„Életem eredménye semmi; egy hangulat, egyetlen szín. Eredményem nagy hasonlóságot fog mutatni annak a

művésznek a festményével, akinek meg kellett festenie a zsidók átkelését a Vörös-tengeren, s ezért az egész

vásznat vörösre mázolta azt magyarázva, hogy a zsidók már átmentek, az egyiptomiak pedig a vízbe fulladtak.”

22

http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/FILTETEL/KIERKEG.HTM 23

Hirschberger i.m., 180-181.o. 24

V.ö.: Nyíri T. i.m. 409-410.o. 25

V.ö. SH-atlasz Filozófia, 163.o.


„Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal

közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak.

Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy

mindez csak vicc.”

„Amit a filozófusok a világról mondanak, az gyakran éppoly félrevezető, mint ha a zsibárusnál ezt olvassuk egy

táblán: Mángorlás. Ha aztán megjelennénk a holminkkal mángoroltatni, a félreértés máris kiderülne; mert a

tábla csupán eladásra vár.”

„…amikor idősebb lettem, amikor felnyitottam a szemem, és a valóságot kezdtem szemlélni, nevetni kezdtem, és

ettől kezdve soha nem hagytam abba a nevetést. Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az

élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság

boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy az a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy

lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy

kedvesség az, ha valaki ebéd után azt mondja, „váljék egészségére!”; hogy istenfélelem, ha valaki évente egyszer

úrvacsorát vesz. Ezt láttam – és nevettem.”

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj,

mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod.”

14.3. Auguste Comte (1798-1857) és a pozitivizmus

Az emberi megismerés három szakaszát különbözteti meg. Az első a teológiai-mitológiai stádium, amikor a

világ jelenségeit természetfölötti lények hatásával magyarázzák. A második a metafizikai szakasz, ahol a

jelenségeket elvont fogalmakkal (pl. erő, képesség, lényeg, természet) magyarázzák. A harmadik, egyben utolsó

fázis a tudományos vagy pozitív állapot, amikor a megismerés a tények felé fordul, amelyek általános

törvényszerűségeken nyugvó megfigyeléseken alapulnak. A három szakasznak három társadalmi forma is

megfelel: egyházi-feudális, forradalmi, tudományos-ipari. A pozitivista látásmód jellemzői: tényleges, hasznos:

a gyakorlati alkalmazást szolgálja; biztos, szemben a metafizikai kérdések eldönthetetlenségével; viszonylagos:

nem tart igényt abszolútságra. A tudományok rangsorolhatók a pozitivitás foka szerint: első a matematika, majd

a csillagászat, a fizika, a kémia, a biológia, végül a szociológia következik. A szociológia, az emberi viszonyok

egészére vonatkozó tudomány még nem érte el a pozitív tudomány állapotát, de ennek nagy jelentősége lenne,

mert ez a tudomány adhatja meg a társadalmi fejlődés biztos előrejelzése révén, hogy hogyan lehet az

életfeltételeket javítani. Comte pozitív vallást is hirdet: az emberiség, mint legfelsőbb lényeg iránti szeretet

(altruizmus).

14.4. John Stuart Mill (1806-1873) és az utilitarizmus

Kidolgozza az induktív logikát, amit olyan módszernek szán, amely minden tudomány alapjául kell, hogy

szolgáljon. Az induktív jelző arra utal, hogy a szabályosan visszatérő eseménysorok elemzéséből általános

törvényszerűségekre következtetünk. Etikai álláspontja az utilitarizmus (haszonelvűség), amelynek célja a

„lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára”, vagyis az élvezet maximalizására és a

szenvedés minimalizására van szükség. A cselekvés erkölcsi helyessége a várható következményeken mérhető

le.

14.5. Karl Marx (1818-1883) és a marxizmus

Filozófiája fogalmi rendszerében örököse a német idealizmusnak, azonban átértelmezi Hegelt („a hegeli kesztyű

kifordítása”): idealizmus helyett materializmust képvisel, amely vallásellenességet, ateizmust is magában foglal.

Ludwig Feuerbach (1804-1872) tanait felhasználva a vallást „a nép ópiumának” tartja, amely a tudomány

elterjesztésével az osztálynélküli társadalomban magától el fog halni, hiszen az igazságos társadalomban az

ember minden szükséglete kielégítést fog nyerni. A vallás konzerválja az igazságtalan társadalmi

berendezkedést, ezért „a vallás kritikája minden kritika előfeltétele”26

. A korábbi filozófiák kritikáját így

fogalmazza meg: „A filozófusok a világot eddig csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy

megváltoztassuk.”27

A történelemkönyvekből jól ismerjük, hogy milyen eredménnyel járt a világ Marx tanaira

épülő „megváltoztatása” az orosz bolsevik forradalomtól kezdődően megvalósult, és néhány helyen még ma is

létező szocialista államokban. Marx tanait két fogalom (dialektikus materializmus és történelmi materializmus)

köré csoportosítva fejtjük ki vázlatosan. A két fogalom egyúttal filozófiája két fejezetének is tekinthető: a

marxizmus tanításának időszakában két külön tantárgyként szerepelt.

14.5.1. Dialektikus materializmus

Az anyag (matéria) sohasem statikus, hanem mindig keletkezőben van, amit három törvény szabályoz: az

ellentétek egysége és harca; a mennyiségi változások minőségi változásba mennek át; és végül a tagadás

tagadásának törvénye. Ez a három törvény alkotja a dialektikát, a természet, a társadalom és a gondolkodás

26

Idézi Turay-Nyíri-Bolberitz: A filozófia lényege, alapproblémái és ágai; Szent István Társulat, Bp.1993., 172.o. 27

Tézisek Feuerbachról 11.


legáltalánosabb törvényeinek tudományát. Ennek egyik kidolgozója Friedrich Engels (1820-1895), aki az

árpaszemre vonatkozó következő példával próbálja szemléltetni ezt a dialektikát: az árpa a földbe hull és ott

megsemmisül („tagadás”). Ebből hajt ki a növény és annak tagadásából, elhalásából keletkezik újra az árpa,

kétségtelenül magasabb szinten, mert többszörösévé szaporodik. A másik két törvényt is ez a példa világítja

meg: az árpánál egymásba átcsap és kölcsönösen elválik egymástól az árpa-növény „ellentét”. Ez mennyiségi

változás által is történik (pl. a sejtekben), ez az előfeltétele a minőségi másságba történő átcsapásnak a magból a

növénybe.28

14.5.2. Történelmi materializmus

Az emberi fejlődés alapja a gazdasági folyamatokban található meg, ezek alakítják a történelmet. A társadalom

további elemei, mint a filozófia, a vallás, a kultúra csupán „felépítmény”. Minden eddigi társadalmat az

osztályharc jellemzett. Az osztályharc a társadalmi csoportok között meglévő ellentmondás, ami forradalomhoz

vezet és új társadalmi formációkat hoz létre. Az egymást felváltó társadalmi formációk: ősközösség, antik

rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, modern polgári kapitalizmus. A tőke című híres művében fejti ki a

kapitalista termelési viszonyok (a munka társadalmi megszervezése, tulajdonviszonyok) és termelőerők

(szerszámok és gépek, képességek és tapasztalatok, munkaerő) közötti ellentmondásokat. Az áruk termelésénél a

tőkések nem adnak mindent a termelőknek, a munkásoknak, hanem egy részt megtartanak maguknak. A munkás

értéktöbbletet hoz létre a tőkés számára, amiből nem részesedik, így kizsákmányolttá válik. A tőke

felhalmozódásával a dolgozó réteg (proletariátus), aki csak munkaerejével rendelkezik, egyre jobban

elszegényedik. A proletárforradalom megszünteti a tőkések (burzsoázia) hatalmát olyan módon, hogy a

termelési eszközöket társadalmi tulajdonba veszik (államosítják), a munkát pedig közösen szervezik meg

(kollektivizálják). Létrejön a szocialista társadalom, amely mentes az osztályharctól és a kizsákmányolástól.

Végül a kommunizmusban az osztályok és az állam is teljesen megszűnik: mindenki képességeinek megfelelően

dolgozik, és az anyagi javakból szükségleteinek megfelelően részesedik.

14.6. Friedrich Nietzsche (1844-1900)

Nietzsche filozófiája aligha sorolható be valamely filozófiai irányzatba, viszont későbbi, mind a mai napig tartó

hatása megkerülhetetlenné teszi, hogy röviden felvillantsuk gondolkodásának néhány jellemző elemét, a

teljesség igénye nélkül. A korai görög gondolkodást, a dionüszoszi szellemet, a tomboló mámort tartja

eszményinek, mert szerinte a Szókratésszel kezdődő és a kereszténység történetében folytatódó eszme, az

erkölcsiség eltorzította az embert, ugyanis a gyengék, az elesettek pártjára állt, együttérzést hirdetett, ami

rabszolgamorálhoz, csordaszellemhez vezetett. Helyette az emberfölötti embert (Übermensch) kell kialakítani,

aki tökéletes szabadságával tűnik ki, tevékenységének legfőbb célja „a hatalom akarása”. Új „erkölcse” szerint:

„Mi a jó? – Minden, ami a hatalom érzetét, a hatalom akarását, magát a hatalmat növeli az emberben. Mi a

rossz? – Minden, ami gyöngeségből ered… A gyöngék és rosszul sikerültek pusztuljanak el: ez emberszeretetünk

első tétele. S ehhez hozzá kell őket segítenünk. Mi ártalmasabb, mint a megrögzött vétek? A cselekvő részvét

minden rosszul sikerült és gyönge iránt – a kereszténység.”29

A Vidám tudomány című művében szerepel az

„Isten halott” közismert tétele. A Zarathustra pedig egyenesen így fogalmaz: „ha volnának istenek, miképpen

viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.”30

Az emberfeletti ember megjelenését az örökös

visszatérés kíséri: „Ezt az életet…még egyszer és még számtalan alkalommal meg kell élned…”31

, de az

Übermensch elég erős lesz ezt elviselni. Az előzőekből talán nem véletlen, hogy a 20. század egyik tragédiához

vezető politikai irányzata, illetve vezető személyisége szívesen hivatkozott Nietzschére. Az emberi részvétet

kiirtandónak tartó filozófust pedig élete utolsó tíz évében magatehetetlenségében családtagjai ápolták.

16. XX. századi gondolkodók

16.1. Henri Bergson (1859-1941) és az intuicionizmus

A filozófiát nem kívánja elválasztani a természettudományoktól, hiszen a szaktudományokra épülő filozófiai

gondolkodás újfajta szemléletmódot hoz létre. Szerinte Einstein (1879-1955) nemcsak új fizikával

(relativitáselmélet), hanem újfajta gondolkodásmóddal is megajándékozott bennünket. Filozófiának és fizikának

kölcsönösen ki kell egészíteniük egymást. A fogalmi gondolkodástól, az értelemtől megkülönbözteti az intuíciót:

a tér és a fizikai idő csak a sztatikus világra alkalmazható, az áramló időt az intuíció ragadja meg. Az idő

(temps), mint fizikai idő különbözik a tartamtól (durée), ami tudati élmény: minőség és nem mennyiség. Az

intuíció a megismételhetetlen, egyedi élmény átélése, azonos értelmű a leleménnyel és a szabadsággal. Teremtő

fejlődés című művében a létezők összességét, mint dinamikus folyamatot jellemzi, amelynek legbenső magva az

28

SH-atlasz Filozófia, 169.o. 29

DerAntichrist, 2.a. Idézi: Nyíri T. i.m. 445-446.o. 30

Idézi: Nyíri T. i.m. 446.o. 31

SH-atlasz Filozófia, 179.o.


élet. Az „éltető lendület” (élan vital) egy középpontból való kisugárzás. Az életlendületet lefékezi az anyag, a

növényvilág feladata az energia kémiai rögzítése. Az állatban a táplálék keresése megnyitja a tudatot, amely

ösztönszerű értelemben nyilvánul meg. A fejlődés tetőpontja az ember, aki képes arra, hogy alakítsa saját

fejlődését és a világot. Az értelem sztatikus hajlamát az intuíció győzi le, a filozófiának éppen az a feladata, hogy

ezt a művészi alkotással rokon képességet kifejlessze.32

16.2. Edmund Husserl (1859-1938) és a fenomenológia33

A fenomenológia (fenomén = jelenség) a „jelenségek tudománya. Husserl Kanttól veszi át a fenomén

(phaenomenon) kifejezést, aki szerint az „önmagában való dolog” (Ding-an-sich) elvileg megismerhetetlen, ezért

a fenoménekkel, a jelenségekkel kapcsolatos filozófiai problémákra kell koncentrálnunk. A jelenség nem látszat,

hanem nagyon is valóságos. Husserl szerint, a megismerő ember számára a fenomén, a jelenség az, ami

közvetlenül adott. A fenomenológus feladata a fenomének előítélet-mentes, azaz a mindennapi tapasztalattól és a

tudományos ismeretektől is mentes leírása. Az empirikus tudományok mindegyikére igaz, hogy meg sem közelíti

a logika és a matematika szigorúságát. Kérdés, lehet-e olyan filozófiát alkotni, amely „szigorú tudomány”, azaz a

matematika és a logika mintájára olyan állításokkal dolgozik, amelyek minden lehetséges világban igazak. Ehhez

először az ún. természetes beállítódásra van szükségünk, amely a megismerést magától értetődőnek és

problémátlannak tekinti. Például egy ajtón belépve nem teszem föl a kérdést, honnan tudom, hogy amit látok

valóban ajtó-e. Számomra valójában közvetlenül nem az ajtó adott, hanem az elmémben róla kialakult képzet. A

tárgy közvetlenül nem ismerhető meg, transzcendens a szubjektum számára. A természetes beállítódásból a

gondolkodás segítségével lépünk át a filozófiai beállítódásba. A filozófiai beállítódást jellemzi az

intencionalitás, a „valamire való irányultság”. Amikor megismerünk, vagy elgondolunk valamit, akkor a

megismert, vagy elgondolt dolog egy intencionális („ráirányultsági”) élményben adott számunkra. Ebben az

intencionális élményben adott jelenség a fenomén. Felmerül a kérdés, vajon a fenomén megfelelő módon adja-e

meg számomra, amit megjelenít. Husserl szerint a külvilág létezésére vonatkozó vélekedéseinket fel kell

függeszteni, „zárójelbe kell tenni”. Nem tagadjuk létezését, csupán nem foglalkozunk a transzcendens objektum,

a tárgy létezésével. Ezt az eljárásmódot fenomenológiai redukciónak nevezzük. Eidetikus redukció (lényeglátásra

koncentrálás), amikor a fenoménekből gondolatban eltávolítom a lényegtelen elemeket, hogy a lényegéhez

(eidosz) jussak. Ezeket a lényegeket egy intuitív képesség, a lényeglátás (Wesensschau) segítségével ismerem

fel.

16.3. Karl Jaspers (1883-1969): Bevezetés a filozófiába

A filozófia hármas eredete: a csodálkozás, a kételkedés, a magárahagyatottság (félelem) érzése. A csodálkozás

tudás megszerzésére ösztönöz, a kételkedés a már megszerzett tudásra vonatkozik: vajon hol találom az igazi

bizonyosságot? Amikor azonban magamra tekintek félelem fog el; félelem a szenvedéstől, a haláltól, a

változástól, az elkerülhetetlenül bűnbe keveredéstől. Az életnek ezeket a félelemmel tele helyzeteit

határhelyzeteknek nevezzük. Mindennapi életünkben megpróbálunk úgy élni, mintha ezek a helyzetek nem is

léteznének. Az életnek ez a fenyegetettsége a biztonságra törekvést ösztönzi bennünk. A biztonságot két módon

próbáljuk biztosítani: a természet legyőzésével (tudomány, technika) és társadalomba szerveződéssel. De olyan

tökéletes államot még nem láttunk, ahol tökéletes igazságosság és szabadság valósult volna meg. Mégis

megpróbálunk néhány megbízható dolgot találni, „ahol megvethetjük a lábunkat”: az otthon, haza, szülők, ősök,

család, anyanyelvi közösség. Azonban a határhelyzetek minduntalan a kudarc realitásával szembesítenek

bennünket. Az ember megváltást keres. Jaspers szerint ez a reménytelenségből való kiút az emberek közötti

zavarmentes kommunikáció lenne.

A mai bomlásnak egyik legvilágosabb jele viszont éppen az, hogy mind több az olyan ember, aki nem

érti meg a másikat; mind több azok száma, akik csak összeakadnak és máris szétválnak, akik

közömbösek egymás iránt, akik között nincs többé megbízható társulás vagy lojalitás…

…képtelenek vagyunk a kölcsönös bizalomra, …hazug emberek szíves és előzékeny szavakkal vakon

szövetkeznek egymással, illetve vadak módjára támadnak egymásnak. …Nem szenvednénk annyira szó

hiányától, illetve nem keresnénk egyetlen örömünket mások megszólításában, ha abszolút

magányunkban bizonyosak lehetnénk az igazság felől. De hát csak a másik emberrel kapcsolatban

lehetünk valakik, önmagunkban semmik sem vagyunk…

Igazi létbiztonság csak ott lesz, ahol a kommunikáció hátsó gondolatok nélküli az együtt élő emberek

között…

A filozófia célja tehát Jaspers szerint a kommunikáció. A filozófus hivatásáról a magyarul is megjelent Filozófiai

önéletrajzban34

a következőket írja: A filozófus nem próféta. Nem tekinti magát példaképnek, de az emberi létet

képviseli, bár gyakran a maga téves módján. Emlékeztetni akar, hagyományt akar átadni, megidéz és felszólít.

32

V.ö.: Nyíri T. i.m. 454-458.o 33

Ez a bekezdés Steiger Kornél: Filozófia – tankönyv; Holnap Bp. 1997. 169-179.oldalait használja fel. 34

Karl Jaspers: Filozófiai önéletrajz; Osiris Bp. 1998.


Nem tart igényt követőkre, ám ha sikeres, akkor alkalmat ad arra, hogy a másik ember is magára találjon. A

filozófus nem az igazság letéteményese, de az élteti, hogy komolyan keresi az igazságot a saját korában. (127.o.)

16.4. Ludwig Wittgenstein (1889-1951)

Életrajzi ihletésű film róla: Wittgenstein (rend. Derek Jarman 1993). Filozófiája két gyökeresen eltérő korszakra

osztható. Az első korszak jellemző műve a Tractatus logico-philosophicus35

. Sokat idézik a könyv utolsó

mondatát: „Amiről nem lehet beszélni arról hallgatni kell”. A Bécsi Kör filozófusai (ld. 16.6.) szerint ez azt

jelenti, hogy minden olyan kérdéssel értelmetlen foglalkozni, amely nem vizsgálható a természettudományok

módszereivel. Wittgenstein egy 1919-es levele szerint azonban éppen az a fontosabb az ember számára, amiről

nem lehet beszélni. Ez a szemlélet határozza meg második korszakát, amelynek fő műve a Filozófiai

vizsgálódások 36

. Ebben a műben a nyelvhasználat logikája érdekli. A megértés és a gondolkodás a jelek

használataként értelmezhető. Maga a használat kölcsönöz jelentést a jeleknek. Ahhoz, hogy megértsünk egy

szót, látnunk kell hogyan használják: „Ha valakinek megmutatják a király figuráját a sakkban és azt mondják ’ez

a sakkban a király’, akkor ezáltal nem magyarázzák meg neki ennek a figurának a használatát… A játékfigura

formája itt a szó csengésének vagy alakjának felel meg… Hogy miképpen működik egy szó, azt nem lehet

kitalálni. Meg kell figyelni a használatát és abból tanulni.” Minden nyelvi megnyilvánulás, mint a kijelentés,

kérdés, felszólítás stb. mindig nyelvi és nyelven kívüli cselekvések pl. gesztusok, arckifejezés stb.

összefüggésébe vannak ágyazva. Ezek a nyelvi tevékenységek, nyelvjátékok. A nyelvjáték mindig egy

meghatározott szituációban történik. A nyelvjáték azt hivatott kiemelni, hogy a beszéd egy tevékenység vagy

életforma része.

A továbbiakban néhány műveiből vett idézet:

Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel

még egyáltalán nem érintettük. (Tr.6.52.)

Mert immár nem elég jól játszani a játékot; hanem minduntalan fölmerül a kérdés: ezt a játékot kell-e játszani

egyáltalában, s melyik a helyes játék? (Észrevételek, Atlantisz Bp. 1995. 43.o.).

Semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni önmagunkat. (uo. 53.o.)

Ha a fehér feketére változik, némelyek azt mondják, „Lényegében még mindig ugyanaz”. Mások meg, amikor a

szín csak egy árnyalattal sötétebbre fordul, máris így szólnak: „Teljesen megváltozott”. (uo. 64.o.)

When I came home I expected a surprise and there was no surprise for me, so, of course, I was surprised.

(68.o.)

Ha az emberek nem követnének el olykor butaságokat, soha semmi okos dolog nem történne. (75.o.)

A kereszténység, így hiszem, egyebek közt azt mondja, hogy a jó tanítók semmit sem érnek. Az életünket kellene

megváltoztatnunk. (Vagy az életünk irányát.) (79.o.)

Aki nem hazudik, az már épp eléggé eredeti. (89.o.)

16.5. Martin Heidegger (1889-1976)37

16.5.1. Életrajz

Martin Heidegger a fekete-erdei Meßkirchben született, ami azért említést érdemlő tény, mert a német filozófus -

egyetemi munkáját 1945-ben kényszerűen befejezvén - egy ezen a vidéken lévő kunyhóban töltötte napjait, s a

35

Magyar kiadása: Akadémiai Kiadó Bp. 1989. 36

Magyar kiadása: Atlantisz 1998, Budapest 37

A szöveget a www.sulinet.hu lapról töltöttem le. Mivel már nincs rajta, a szerzőket nem tudom feltüntetni.

http://www.sulinet.hu/


földhöz való kötöttségből sarjadó elemi gondolkodást művelte. Ez az egyszerűség azonban egy rendkívül

nehezen követhető filozófiai nyelvezetben bontakozott ki.

16.5.2. Filozófiája

Ha meg kellene adni Heidegger bölcseletének középpontját, akkor könnyen azt mondhatnánk: a lét érdekli.

Abból indul ki, hogy létezők vannak körülöttünk: ez a toll, ez a papír, ezek az emberek, ez a ház. De az a

kérdés, hogy miben is áll ennek a háznak a léte, nem ennyire egyértelmű. A Heideggernek sokszor felrótt

értelmezési nehézség is ebből fakad: ha hozzánk közel álló, szinte magától értetődő kérdést teszünk fel, amelyre

ugyanakkor nem tudunk válaszolni, nem eredményezhet egyértelmű feldolgozást. Ami hozzánk ennyire közel

áll, ami még minket is magában foglal, sőt eleve meghatároz, nem kezelhető úgy, mint a többi kérdés, mint

például, hogy esik-e az eső. Erre a választ könnyedén megadhatjuk, ha kinézünk az ablakon. Ám a dolog

nehézségét az is szemlélteti, hogy egész élete folyamán Heidegger nemcsak a létre vonatkozó választ, de még a

kérdést sem volt képes teljességében kidolgozni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egész filozófiája ne az erre

való törekvésben zajlott volna. Főleg kései filozófiájából tudjuk, a nehézség abban nyilvánul meg, hogy nem

elégséges az a nyelv, amelyet a metafizika (az addigi filozófia) használt és elhasznált - új nyelv szükséges, ezért

Heidegger folytonosan kutatja a szavak etimológiáját, eredeti jelentését. Szövegei németül is értelmezést

kívánnak, hiszen folytonosan új szavakat alkot (pl. Das Nicht nichtet.)

16.5.3. Lét és idő (Sein und Zeit)

Freiburgban Heidegger előbb Husserlt hallgatta, majd doktori fokozatának megszerzése után nála lett

asszisztens. A létkérdés kidolgozását voltaképpen csak 1927-ben hozta nyilvánosságra az akkor már Marburgban

oktató Heidegger, ekkor jelent meg ugyanis nagy sikert arató, máig is meghatározó műve, a Lét és idő. Ebben a

lét értelmére vonatkozó kérdés kibontását tűzi ki feladatául. A létkérdést mindenekelőtt egy meghatározott

létező, az ittlét (Dasein, más fordításban: jelenvalólét) segítségével kívánta bemutatni. Az ittlét voltaképpen az

embert jelöli, amely elkülönül a többi létezőtől (pl. tárgyaktól, állatoktól), és amely igazán olyan létstruktúrával

rendelkezik, amely alkalmasint (ha jól kérdezünk) számot adhat a létről magáról. Heidegger ezzel elfordul a

korábbi filozófiáktól annyiban, amennyiben nem a létezőt, hanem az ittlétet kérdezi (s hogy ebben az

elfordulásban mégsem csupán egy antropológiai mozzanat vezérli, azt a névválasztás [nem 'ember', hanem

'ittlét'] kívánja jelezni). Heidegger szerint a filozófia elfeledkezett a létről: a preszókratikusok óta csak a

létezőkről van mondanivalója. Ennélfogva a lét értelmére irányuló kérdés nem adott annak ellenére, hogy

adottak létezők, s adott a rájuk vonatkozó vizsgálódások sora is - újra fel kell tenni, de az ehhez a

kérdésfeltevéshez alapul szolgáló beállítódást is meg kell változtatni. (A későbbiekben Heidegger a létező és lét

különbségét "ontológiai differenciának" nevezte.) Az ittlét létmódja, amelyhez így vagy úgy viszonyul, az

egzisztencia. Ebből a választásból (hogy ti. az egzisztenciát analizálja Heidegger avégett, hogy az a létről

nyújtson beszámolót) bontakozott ki az a nézet, amely Heidegger filozófiáját egzisztencializmusnak bélyegezte.

Való igaz, hogy Heidegger tanítványai között voltak olyanok, akik ezen irányzat zászlaja alatt gyülekeztek, ám

Heideggert velük ellentétben nem az ember létezése érdekelte a világban (erre vonatkozó mély analízise

ellenére), hanem maga a lét. Az ittlét egzisztenciája már mindig is valamilyen viszonyban mutatja fel a létet. Az

ittlét már mindig is valamit ért azon, hogy "ennek és ennek a léte", vagy "a lét". Ám ezt kell megmagyarázni,

erre kell fényt deríteni, s ebben ez a homályos, "preontologikus" megértés segítségére van Heideggernek. Ez

ugyanis az a tényező, amelyik az ittlétet kiemeli a többi létező közül: az ember rendelkezik előzetes megértéssel

a létről, tehát neki van csak lehetősége a lét értelmére irányuló kérdést föltenni s megválaszolni. (Később, a Lét

és idő folyamán, a megértés magát egzisztenciálévá avatja, amely olyan jegyet jelent, mely az ittlétet jellemzi -

hasonlóan a többi, nem ittlétszerű létező ilyen jegyeihez, amelyeket Heidegger kategóriáknak nevez.) Az

egzisztáló ittlétet egzisztálásában kell is megragadni. Azaz nem elvont, környezetétől idegen módon, hanem a

környezetében és mindennapiságában, mindennapi "szorgoskodó tevés-vevésében". Ebben a mindennapiságban

az ittlét egy világban lakozik: a világ nélkül nem értelmes dolog elgondolni, de mindenképpen elvezet a

létkérdéstől. A világban-való-lét (vagy világban-benne-lét) olyan fogalom, amely sajátos világiságot tár fel:

nem objektív, mérhető, vagy szubjektív, tudatom által létező világ ez, hanem olyan, amelyben az ittlét otthon

van, a tevés-vevésben belakja azt. Az ittlét alapvető egzisztenciáléja a gond, ebben ugyanis a világgal, a

létezőkkel való törődés fejeződik ki. A létezőket (pl. beteg családtagot) gondozzuk, az eszközszerű létezőkről

gondoskodunk (pl. a kalapácsot a helyére tesszük). Ám a gond nemcsak ennek a megnyilvánulása: a lét ezáltal

mint totalitás már a létezőnél van. A létünk ebben az összefüggésben lehet autentikus (eigentlich:

tulajdonképpeni) vagy inautentikus (nem-tulajdonképpeni). Az ittlétet állandóan fenyegeti, hogy alásüllyed az

Az-ember (das Man [a német általános alany főnévi formában], más fordításban az akárki) létmódjába, azaz

amikor olyanokat mondunk, hogy az ember általában eszik, mert az embernek szüksége van a táplálékra, akkor

ebbe az általános alanyba helyezzük magunkat, mely általános alany voltaképpen senki, mert nincs, csupán a

világ sajátos szubjektuma. Amikor az ittlét ebbe vetíti ki magát, nem önmaga, s nem fedi fel létét, ám az ittlét az

Az-embernek ebből a létmódjából érti meg egzisztenciáját. Heidegger legszuggesztívebb elemzése a Lét és idő

lapjain, amikor az ittlétet mint halálhoz viszonyuló létet leplezi le. Ha az ember (Az-ember) el tudja hárítani

mindennapjaiban azt, hogy a halállal nézzen szembe, akkor nem autentikus, nem tulajdonképpeni a viszonyulása

saját időben megvalósuló egzisztenciájához. A halál ugyanis bevégzi (beteljesíti) az ittlét egzisztenciáját, ám


ugyanekkor meg is szünteti az ittlétet. Az ehhez való viszonyt az ember mindig is érezte (pl. a temetés

szertartásában), ám a saját halálunkról mindig elfeledkezünk. Pedig a halálhoz való viszony, "előrefutás", az

ittlét temporális (idői) meghatározottságának egyik összetevője - éppen az említett bevégző-beteljesítő-

megszüntető hatás miatt. A halál így az ittlét létmódja, melyet az magára vesz. Az időről és történelemről szóló

fejezetek után azonban nem következik folytatás: a Lét és idő programja (második része) sohasem teljesedett be.

16.5.4. A kései Heidegger

Heidegger gondolkodásában a 30-as években úgynevezett fordulatot (Kehre) vett, melyben már nem annyira az

ittlét léte, hanem maga a lét fontos. Ennek a létnek az ittlét "csak" pásztora, nem ura: rá van bízva, de ez a

rábízás nem jelent keveset. Heidegger kései gondolkodásának középpontjában az ún. léttörténet áll, amely nem

más, mint az a törekvés, hogy a létet nem az ittlét egzisztálásából kell kivonni, hanem követni kell azt az utat,

amelyet ez (a létkérdés) a filozófusoknál bejárt. Mivel a kései Heidegger szerint a lét nemcsak megmutatkozik,

de minduntalan el is rejtőzik (visszavonja magát), e rejtőzés is beszédes lehet. A létről vallott gondolatok a

különböző gondolkodóknál vagy állapotokban a lét történő megmutatkozását-elrejtezését hivatottak bemutatni. S

mivel a filozófusok mindig ugyanazt mondják (de nem az azonosat), a létfeledtség ellenére megszólaltatható

bennük a lét maga. Hiszen a lét állandóan megszólítja az ittlétet azáltal, hogy beleveti a lét tisztásába. Ilyen és

ehhez hasonlóan költői gondolatok jellemzik a kései Heidegger gondolkodását.

16.6. A Bécsi Kör neopozitivizmusa

Az 1920-as években kialakult neopozitivizmus átveszi Auguste Comte azon nézetét, hogy a tudományos

megismerés nem más, mint a jelenségek külső viszonyainak leírása. Új vonása ennek az irányzatnak, hogy

figyelme a tárgyakról tehető tudományos kijelentések logikai elemzése felé fordul. Szerintük a filozófia nem

más, mint a fogalmak tisztázásának tevékenysége, a filozófiai kutatásnak pedig egyetlen feladata a nyelv logikai

elemzése.38

Amiről értelmesen lehet beszélni, az a logika, a matematika és a természettudomány. Ha egy tétel

természettudományosan nem igazolható (verifikálható), akkor a megismerés szempontjából értelmetlen. A

mondatok csak akkor értelmesek, ha tartalmuk empirikusan vizsgálható, illetve megadható vizsgálatuk

módszere. Rudolf Carnap (1891-1970) szerint a metafizikai kijelentések „látszatállítások”, mert nem adható meg

empirikus vizsgálatuk módszere, nem vezethetők vissza ún. protokolltételekre, laboratóriumi megfigyelésekre. A

kijelentések tudományos értéke azonos ezek tapasztalati ellenőrizhetőségének módjával: ez a verifikáció

(tudományos igazolhatóság) elve. A többi kijelentés értelmetlen. Később azonban Hans Reichenbach (1891-

1953) rámutatott, hogy maguk a megfigyelési beszámolók sok olyan kifejezést használnak, amelyek nem

szármázhatnak az érzékelésből, empíriából. Ilyen kifejezések pl. egység, azonosság, különbség, hasonlóság,

egész, stb. Szöveggyűjteményünkben39

Moritz Schlick (1882-1936) írása, A filozófia fordulata a Bécsi Kör egyik

alapvető tanulmányának számít. Innen néhány jellemző idézet: „Meggyőződésem ugyanis, hogy jelenleg a

filozófia teljes és végleges fordulatának idejét éljük, és hogy ténylegesen jogunkban áll a rendszerek terméketlen

harcát befejezettnek tekinteni. Azt állítom, hogy most már birtokunkban vannak azok az eszközök, amelyek

elvben minden ilyesfajta vitát feleslegessé tesznek…a logika az a hatalmas eszköz, amelyről előzőleg azt

mondtam, hogy alkalmas arra, hogy elvben mindenfajta filozófiai viszálykodást megszüntessen. … Nincs tehát az

igazságnak más próbája és megerősítése, mint a megfigyelés és a tapasztalati tudomány. … A filozófia tisztázza,

a tudományok pedig verifikálják a tételeket. A tudományban a kijelentések igazságáról van szó, a filozófiában

pedig arról, hogy tulajdonképpen mit is jelentenek a kijelentések.

16.7. Jean-Paul Sartre (1905-1980) egzisztencializmusa40

Francia színdarab- és regényíró, irodalomkritikus, politikai aktivista, valamint az ateista egzisztencializmus

képviselőjeként a 20. századi francia filozófia vezéralakja. Nagy hatással volt rá Heidegger. Filozófiai főműve

„A lét és a semmi” (L’Être et le Néant) szerint két alapvető létforma különböztethető meg: az önmagában-létező

(l’être-en-soi) és az önmagáért-létező (l’être-pour-soi). Az önmagában-létezőn azt érti, hogy valami teljesen

megegyezik önmagával, ez az önmagával való azonosság a dolgok jellemzője. Az emberre ezzel szemben az

önmagáért-való-lét, a tudatos lét a jellemző. A tudat meghatározó jellemzője a másra való irányultság

(intencionalitás), vagyis a tudat annak a tudata, hogy nem a másik. Mivel az önmagáért-való-létezés ezért

léthiányt is jelent, megjelenik a Semmi. A tudat lényege éppen a „semmítés”, így a tudat végül is semmi, az a lét,

amelyen keresztül a semmi belép a világba. A tudat az önmagával való azonosság, az önmagában-való-létezés

hiánya. A tudat sohasem azonos önmagával, én az ember, sohasem lehetek azonos azzal, ami most vagyok. Az

ember állandóan túllép azon, ami „ő nem az, ami”, állandóan semmíti meghatározásait, azaz szabad. A

szabadság azt jelenti, az ember egzisztenciája megelőzi lényegét, amit az ember minden külső és belső

tényezőtől függetlenül szabadon alakít ki.

38

Ld. Steiger K.: Bevezetés a filozófiába, Szöveggyűjtemény; Holnap Kiadó, Budapest 2003., 318-319.o. 39

Uo. 319-325.o. 40

V.ö.: Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése; SZIT, Budapest, 4.bővített kiadás)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Franci%C3%A1k

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ateizmus

http://hu.wikipedia.org/wiki/Egzisztencializmus

http://hu.wikipedia.org/wiki/20._sz%C3%A1zad


A tudat nem lehet azonos önmagával, de másvalakivel sem. A szerelem ezért a másvalakivel való azonosulás

hiábavaló kísérlete. Mert vagy a másikat változtatjuk dologgá, vagy a másik tesz minket azzá. Az emberek

közötti alapvető viszony: a tekintet, amely tárgyiasít. Ezért a másvalakivel szemben arra törekszem, hogy

visszanyerjem magamat. Minden emberi kapcsolatban uralkodni akarunk a másikon, vele akarjuk megalapozni

saját létünket.

Egy másik összegző megfogalmazás Sartre gondolatairól41

:

Sartre olyan lényt lát az emberben, aki létét teljes szabadságban maga teremti meg. Csak ő adhat értelmet az

életének. Mindeközben azonban ki van téve a „mások” pillantásának, s nem tudja nem figyelembe venni azokat.

Szociális lény. Az ember történeti-szociális szempontból való megközelítése Sartre életműve során egyre

fontosabbá válik, és ezáltal a marxista pozíciók felé közelít.

16.8. Richard Swinburne (1934-) teista filozófiája

Richard Swinburne nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy pozitív érveket fogalmazzon meg a teista álláspont

számára, egyúttal megmutassa, hogy Hume és Kant álláspontja téves a teizmussal kapcsolatban: azaz lehetséges,

hogy az ész igazolt következtetésekre jusson az említett két filozófus által megszabott szűkös határokon túl.42

Úgy gondolja, hogy a modern természettudományok olyan következtetésekre jutottak, amelyek messze túl

mutatnak a közvetlen tapasztalaton: gondoljunk csak a szubatomi részecskékre, a nukleáris erőkre, a „Big

Bang”-elméletre, vagy a kozmikus evolúcióra. Hume és Kant elveit elfogadva el kellene utasítanunk a modern

fizika előbb említett eredményeit is, hiszen közvetlen tapasztalat nem áll rendelkezésünkre ezekkel kapcsolatban.

Swinburne amellett érvel, hogy az ész igenis jól megerősített következtetésre juthat Isten létezését illetően, bár

ez a következtetés inkább valószínű következtetés, mint kétségbevonhatatlan.43

A teizmus definíciója könyve első megjelenésének időpontjában (1979) minden bizonnyal meglehetősen

provokatív volt. Swinburne a következő megfogalmazást adja: Isten létezik, mégpedig úgy, ahogyan azt a

nyugati vallási hagyomány (kereszténység, judaizmus, iszlám) általában érti: azaz létezik egy személyes,

tökéletesen szabad, mindenható, mindentudó, tökéletesen jó, az ember javát akaró lény44

. Isten jelzőinek

definícióját a következőképpen fogalmazza meg: „Isten tökéletes szabadságán azt értem, hogy semmilyen

objektum, esemény vagy állapot (beleértve a múltbeli állapotokat is) semmilyen módon sincs oksági hatással rá,

amely befolyásolná cselekvését – cselekvése pillanatában saját választása egyedül az, ami meghatározza, mit

tesz. Isten mindenhatósága alatt azt értem, hogy képes megtenni bármit, amit logikailag lehetséges (azaz

koherens módon feltehető), hogy meg tud tenni. Isten mindentudásán azt értem, hogy tud mindent, amit

logikailag lehetséges tudnia. Isten tökéletes jóságán azt értem, hogy morálisan mindig a legjobbat cselekszi”.45

A teizmus hipotézisének azt nevezzük, hogy létezik egy ilyen tulajdonságú személy, aki az univerzumnak és

az univerzumban található minden jelenségnek és eseménynek végső és teljes magyarázatát adja. Ez a hipotézis

minden más rivális elmélettel szemben a lehető legegyszerűbb módon magyarázza meg a következő dolgokat:

miért van a világ egyáltalán, miért vannak természeti törvények, miért fejlődtek ki az állati és emberi lények,

miért rendelkeznek az emberek, ha korlátok között is, szabad akarattal, stb.

Swinburne a teista érvek jogosultsága mellett a tudománytörténetben, legalább is hallgatólagosan jól ismert

elvvel, az egyszerűségi kritériummal („simplex sigillum veri”)46

kíván érvelni: ha bizonyos jelenségek

magyarázatára több elmélet is rendelkezésünkre áll, amelyek maradéktalanul megmagyarázzák a jelenségeket,

akkor közülük a legegyszerűbb hipotézist fogjuk választani. Az egyszerűségi kritérium egyúttal a legvalószínűbb

elmélet kiválasztását is segíteni fogja, ugyanis a hipotézis rendelkezik előzetes valószínűséggel. Ezen azt a

valószínűséget értjük, amit még azelőtt figyelembe veszünk, mielőtt részletesen megvizsgálnánk a megfigyelési

evidenciát. Ez az előzetes valószínűség nemcsak a háttérismereteinktől és az elmélet hatókörétől, hanem a

hipotézis egyszerűségétől is függ. Minél egyszerűbb egy elmélet, annál valószínűbb.47

Swinburne az elmélet

egyszerűségén azt érti, hogy a hipotézis kevés logikailag független entitást, az entitásoknak kisszámú

tulajdonságát, fajtáját, sajátságát posztulálja. Ezen kívül, kevés egymástól független törvényt tételez fel, amelyek

csak néhány terminust és változót használnak, továbbá a törvény matematikai formulája is egyszerű. Példaként

az elemi részecskékre vonatkozó elméletet említi, amely néhány kevés tulajdonsággal (pl. tömeg, elektromos

töltés) rendelkező részecske feltételezésével széles körű magyarázatra alkalmas. Swinburne azonban megengedi,

41

Edmund Jacoby: 50 híres filozófus, Gondolkodók az ókortól napjainkig; Alexandra, é.n., 285.o. 42

R. Swinburne: The Existence of God,Second Edition, Clarendon Press Oxford, 2004 p.2. 43

V.ö.: The Existence…, p.2. 44

Swinburne:Van Isten?, Kossuth Kiadó 1998., 9.o. 45

The Existence…, p.7. 46

The Existence…, p.59. 47

The Existence…, p.53.


hogy ha csupán egyetlen, „nem tökéletesen egyszerű” elmélet áll rendelkezésünkre, annak is lehet magyarázó

ereje. Azonban, ha minden más feltétel azonos, az egyszerűbb elmélet lesz a legvalószínűbben igaz.

Ezen vázlatos megfontolások alapján a teizmus hipotézise azért valószínű Swinburne szerint, mert csupán

egyetlen személyt posztulál. Egyetlen szubsztancia posztulálása a hipotézist nagyon egyszerűvé teszi. Isten

végtelen hatalommal (omnipotencia) rendelkezik. Ennek föltevése egyszerűbb, mint ha azt tennénk föl, hogy

Isten bizonyos mértékig meghatározott, korlátozott képességű hatalommal rendelkezik. A fizikai elméletekben is

egyszerűbb zéró tömeget, vagy végtelen sebességet feltételezni, mint mondjuk valamilyen egységben kifejezve

0,34127 tömeget, illetve 301 000 km/s sebességet, hiszen ezek a számértékek külön magyarázatot kívánnak.48

A

végtelen hatalom posztulálása ennek alapján a lehető legegyszerűbb feltevés, hiszen zéró hatalom nem jöhet

szóba, hiszen ebben az esetben egyáltalán nem beszélhetnénk személyről. A későbbi jobb változatok reményében:

Győr, 2001-2006-2010. (Tóth Konstantin)

48

The Existence…, p.97.

bevezetés a filozófiába

Documents