BERNARD MANDEVILLE

A MÉHEK MESÉJEAVAGY MAGÁNVÉTKEK KÖZHASZON

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1996A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS:

BERNARD MANDEVILLE: . THE FABLE OF THE BEES OR PRIVATE VICES, PUBLIC BENEFITS (CAPRICORN BOOKS, NEW YORK 1962)

FORDÍTOTTATÓTFALUSI ISTVÁN

ISBN 963 09 3883 9o HUNGARIAN TRANSLATION TÓTFALUSI ISTVÁN, 1969

o KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1996

ElőbeszédTörvény és kormány ugyanaz a polgári társaság politikai teste számára, mint lelkes

teremtmények természetes testének az éltető lélek és az élet maga; és amiképp azok, kik az anatómiát holttetemeken tanulják, láthatják, hogy a gépezetünk mozgásban tartásához leginkább szükséges fő szervek és legkellőbb források nem a kemény csontok, erős izmok és idegek, sem a sima, fehér bőr, mely oly szépen beborítja mindet, hanem csekély kis hártyák és apró csövek, melyeken átsiklik az avatatlan szem, vagy jelentékteleneknek tekinti őket – azonképp a kiműveléstől és neveléstől elvonatkoztatott ember természetének vizsgálói megfigyelhetik, hogy nem társas hajlandósága, jó természete, részvéte, nyájassága és a külszín más kecsei avatják őt társadalmi lénnyé, hanem éppen legalantasabb és leggyűlöletesebb tulajdonságai teszik szükségszerűen a legtágabb és – a világ szemében – legboldogabb és legvirágzóbb társaságok számára elfogadhatóvá.

Az itt következő Mese, melyben a fent mondottak bővebb kifejtést nyernek, több mint nyolc éve nyomatott ki hatpennys röpirat gyanánt A lázongó kas avagy A megjavult gazemberek címmel; és nemsokára kalózkiadásra kerülvén, félpennys lapról kiabált az utcán. Első publikálása óta nem egy emberrel találkoztam, aki – szándékosan vagy tudatlanságában félreértve lényegét – úgy vélte, hogy célja szerint az erény és erkölcs szatírája volt és a bűn bátorítására íródott. Innen az elhatározás, hogy ha valaha is újranyomatom, egy vagy más módon tájékoztatom az olvasót a való szándék felől, mellyel e kis költemény íródott Nem azért tisztelem meg laza soraimat a költemény névvel, mintha olvasóim igazi költészetet várhatnának tőle, hanem csupán rímei miatt, és valójában aligha tudom, minek nevezhetném; sem hősi, sem pásztori, sem szatirikus vagy burleszk, sem pedig heroi-komikus; történet létére híjával van a valószínűségnek, és az egész túl hosszú, hogy fabulának nevezzem. Mindössze annyit mondhatok róla, hogy klapanciákban előadott história, melyet az elmésség legcsekélyebb szándéka nélkül oly egyszerű és könnyed formába igyekeztem önteni, amennyire tőlem tellett; az olvasó megtisztel, ha úgy nevezi, ahogy neki tetszik. Montaigne-ről mondták, hogy igen járatos volt az emberi gyarlóságokban, de az emberi természet nagyszerűségeit alig ismerte; ha rosszabbul nem járok, hasznosnak tekintem fáradozásomat.

Hogy mely országa a földkerekségnek értendő az itt szereplő Méhkason, kitetszik abból, ami törvényeiről és alkotmányáról mondatik, dicsőségéről, gazdagságáról, hatalmáról és lakói iparkodásáról, valamint hogy gazdag, hatalmas és harcias nemzet, melyet boldogan kormányoz egy korlátozott monarchia, így hát a szatíra, mely az itt következő sorokban a legkülönfélébb állású, hivatású, rangú és helyzetű embereket éri, nem egyes személyeket akar sérteni és kipellengérezni, csupán rámutatni azon összetevők alantasságára, melyek együttesen egy jól rendezett társadalom egészséges keverékét alkotják; csupán a politikai bölcsesség csodálatos erejét kívánja dicsérni, mely oly szép gépezetet állít össze a legmegvetendőbb alkatrészekből. Mert a Mese fő feladata (mint az a Tanulságban röviden kifejeztetik) nem más, mint megmutatni, mily képtelenség élvezni az élet legelegánsabb kellemeit, melyeket egy szorgos, gazdag és hatalmas nemzet biztosít, ugyanakkor pedig bírni mindamaz erénnyel és ártatlansággal, melyek csak az aranykortól kívánhatok el; ennélfogva célja kimutatni meggondolatlanságát és ostobaságát azoknak, akik bár kívánják a nép virágzását és boldogulását, sőt csodálatos mohósággal vetik magukat minden ebből fakadó előny után, mégis nem szűnnek méltatlankodni és siránkozni a vétkek és alkalmatlanságok felett, melyek a világ kezdetétől mind a mai napig elválaszthatatlanok voltak ama királyságoktól és államoktól, melyek hatalmukról, gazdagságukról, egyszersmind kifinomultságukról valaha is híressé váltak.

Ez okból elsőnek is röviden érintek egynémely hibát és erkölcstelenseget melyek rendszerint számos hivatás és állás tehertételei. Utána kimutatom, hogy az egyes személyek bűnei, értő irányítással, a nagy egész nagyságának és e világi boldogulásának szolgálatába

állíthatók. Végül előadva, mi lenne szükségszerű következése az általánossá váló becsületességnek, erénynek, mérsékletnek, ártatlanságnak és elégültségnek, bebizonyítom, hogy ha az emberiség kigyógyulhatna természettől eredő gyarlóságaiból, képtelen lenne oly hatalmas és kifinomult társadalmakat alkotni, mint a teremtés kezdete óta számos nagy birodalomban és monarchiában történt

Ha kérdik, miért teszem ezt cui bono? és mily hasznot hajthatnak ezek a megjegyzések? őszintén szólva, az olvasó szórakoztatásán kívül nem hiszem, hogy sokat; de a kérdésre, természet szerint mit kellene várnunk tőlük, azt felelném, hogy: először is azok, akik másokban szüntelen hibát találnak, olvastukra megtanulhatnak a saját házuk előtt söpörni, és megvizsgálván saját lelkiismeretüket, szégyenkezhetnek, hogy olyasmit hánytorgattak, amiben többé-kevésbé maguk is vétkesek; másodsorban azok, akik annyira ragaszkodnak a jóléthez és kényelemhez, és learatnak minden jótéteményt, melyhez egy nagy és virágzó nemzet juttatja őket talán majd türelmesebben tekintenek azon kényelmetlenségekre, melyeket a föld egyetlen kormánya sem képes orvosolni, és belátják, irály lehetetlen az előbbiekben bővelkedni anélkül, hogy részt vállalnának az utóbbiakból is.

Mondom, természet szerint ezeket várhatnánk e jegyzések közreadásától, ha az emberek javíthatók lennének azáltal, amit mondanak nekik; de az emberiség oly régóta változatlan, mindazon épületes és alapos írások ellenére, melyekkel sokan megjavításukra törekedtek, hogy igen hiú lennék több sikert remélni ily jelentéktelen semmiségtől.

Megengedvén tehát, hogy kis vázlatom aligha hajt sok hasznot, úgy érzem, kötelességem bebizonyítani, hogy sérelmesnek se mondható bárkire nézve; mert amit közreadnak, ha jót nem, legalább kárt ne okozzon; ezért magyarázó jegyzeteket is írtam, melyekre az olvasó utalást talált azokon a pontokon, amelyek a leginkább eshetnek kifogás alá.

A szigorú bíráló, aki nem látta a Lázongó Kast, szememre fogja vetni, hogy bármit mondhatok a Meséről, az nem tévén ki tizedét se a könyvnek, csupán a Megjegyzések bevezetésére lett szánva; hogy a kétséges vagy homályos részek megvilágítása ürügyén csak azért emeltem ki egyes részeket hogy még terjedelmesebben beszélhessek róluk; és nemhogy enyhíteni igyekeztem volna az előbbiekben elkövetett tévedéseimet hanem inkább megátalkodtam bennük, és hogy a kósza láterőkben a bűn még leplezetlenebb szószólójának mutatkoztam, mint magában a Mesében.

Nem vesztegetek időt e vádak cáfolatára; előítélet ellenében a legjobb érvelés is hasztalan; és tudom, hogy akik a bűn szükségességének feltételezését eleve gonosztettnek ítélik, aligha engesztelhetek meg a mű bármely részletével; de ha alaposan megvizsgáljuk mindezt, sérelem csupán azokból a helytelen következtetésekből adódhat amelyeket egyesek levonhatnak belőle, és ezt magam szeretném a legkevésbé. Mikor azt állítom, hogy a vétkek elválaszthatatlanok a nagy és erőteljes társadalmaktól, és hogy ezek gazdagsága és hatalma nem állhatna fenn nélkülük, éppen nem mondom, hogy egyes tagjai, akik bármi bűnben találtatnak, ne törekedjenek megjavulni, vagy ne büntessék őket ha vétkeik bűntényekké súlyosbodnak.

Kevesen vannak, azt hiszem, Londonban, akik néha gyalog járni kényszerülvén ne kívánták volna, bár utcái sokkal tisztábbak lennének, mint általában, s közben csak ruhájukra és egyéni kényelmükre tekintettek; de mihelyt felérik, hogy mindez e hatalmas város bőségének, nagy forgalmának és gazdagságának eredménye, és ha jólétében némileg is érdekelve vannak, aligha kívánják utcáit tisztábban látni. Mert ha a sokféle anyagra gondolunk, mely a végtelen sok és egyre gyarapodó ipar és kézművesség ellátásához szükséges; az élelem, ital és tüzelőanyag roppant tömegére, melyet naponta benne elfogyasztanak; a hulladékra és fölöslegre, mely belőlük előáll; a lovak és marhák sokaságára, melyek utcáit szüntelenül összemocskolják; a szekerekre, hintókra és a nehezebb kocsikra, melyek kövezetét naponta koptatják és törik; és mindenekelőtt a minden részében örökösen nyüzsgő, tolongó számtalan ember tömegére; ha, mondom, mindezekre gondolunk, rájövünk,

hogy minden pillanat szükségszerűen szemetet hoz létre, és megfontolván, mily messze esnek a nagyobb utcák a folyótól, és mekkora gond és költség lenne a szennyet keletkezése pillanatában eltávolítani – lehetetlen Londont tisztábbnak látnunk, amíg csak nem kevésbé virágzó. Most kérdem, vajon egy jó polgár, a fent mondottakat megfontolva, nem állíthatja-«, hogy a piszkos utca szükséges rossz, és elválaszthatatlan London boldogulásától – anélkül, hogy ezt a cipőtisztítás és utca-söprés elleni támadásnak, következésképp a szemetesek és utcasöprők elleni sértésnek tekintenék?

De ha, tekintet nélkül a város érdekére és boldogságára, azt kérdeznék, mely környezetet tartom a legkellemesebbnek séta céljára, nos, nem kétséges, hogy London bűzös utcáinál többre tartok egy illatos kertet vagy árnyas pagonyt valahol vidéken. Ugyanígy, ha eltekintve minden világi nagyságtól és hiú dicsőségtől, megkérdeznének, hol élvezhetné az ember legvalószínűbben az igazi boldogságot, magam egy kis, békés társaságot választanék, ahol az ember, szomszédoktól se nem irigyelve, se nem csodálva, megelégedetten élhetne az általa lakott kis földdarab természetes hozamán, nem pedig a hatalomban és vagyonban bővelkedők terhes sokaságát, mely idegenben mindig mások fegyveres leigázására tör, otthon pedig az idegen fényűzésben tobzódik.

Ennyit mondottam én az olvasónak az első kiadásban, és a másodikhoz sem tettem hozzá semmit előszó gyanánt De azóta a könyv heves felzúdulást váltott ki, pontosan megfelelve várakozásomnak azok igazságosságát, bölcsességét szeretetre méltó voltát és tisztességét illetőleg, akiknek jóakaratáról már régóta lemondtam. A legfelsőbb bíróság elé került, és ezrek kárhoztatták, akik nem látták egy sorát sem. Lord Mayorom előtt is kárhoztatták, és mindennap várható a döntő cáfolat egy nagytiszteletű teológus tollából, aki a templomban nyütan kiprédikált, és két hónapon belül esedékes válaszával fenyegetett meg – immár öt hónapja. Magam védelmére amit mondandó vagyok, az olvasó megtalálja a könyv végén álló Fenntartásban.

(1705)

A lázongó kasavagy

a megjavult gazemberek

Volt egy tág kas, méhvel tele,könnyed s fényűző élete;törvénye s hadja gáncstalan,volt kora rajzás, bő hozam;ipar s tudomány otthonát –így ismerte a nagyvilág.Kas nem volt jobb kormány alattlázongóbb s állhatatlanabb:egy se volt zsarnok rabja, bátornem nyögtek demokráciától;király volt mind, de tetteitkorlátozták törvényeik.Megvolt e rovar-népben minden,mit ember mivel, csak kicsinyben;mit városon kard és köpenykíván, tőlük sem idegen;de aprók, mint a csöpp tagok,s emberszemmel nem láthatók.Nem volt náluk gép, robotos,hajó, vár, fegyver, iparos,tudomány, műhely, zene, bolt -mindnek megfelelője volt,melyre – nem tudván nyelvüket -jó az emberi nevezet,mint – sok más közt – szavamra, nálukkocka is járta: volt királyuk,s annak őrsége, s ki hiszi,hogy ők nem szoktak játszani?Vagy mutattassák egy sereg,hol a kocka sosem pereg!A kasban nyüzsgő raj keringett,s ez törekvővé tette mindet.Milliók törtek, küzdtek, égtekegymás kéje s hívsága végett,s más milliók mit létrehoztak,mindent feléltek, elkoboztak.Bár övék volt a fél világ,törték maguk, mint páriák.Ez kis munkával, nagy vagyonnalüzletbe vág még több haszonnal,annak meg kaszát és kapátjuttat sorsa egy élten átHol izzadnak szótlan rabok,s véren vesznek egy falatotsok oly mesterséget visel,

melyhez tanoncidő se kell,se tőke, csak pimasz pofa,s műhelyt állíthat bárhova:mint jós, kuruzsló, talpnyaló,strici, zsebes, kártyás, lotyós mindaz, ki ellenség gyanánt– ravasz-rejtve egyébiránt –hasznot húz a könnyelmű, jámborszomszéd szorgalmas robotából.Himpellér volt nevük, de jobbnem járt a dolgosnak se ott;csalás minden szakmába volt,ahány mesterség, annyi folt.Az ügyvédekre jó világ volt,gyakor perek, sűrű viszályok,s ők a regisztert elvetették,nehogy ügyeik száma essék,mintha törvény volna: jogával,nem élhet senki, csak per által.Nyújtották az ügy menetét,s több pénzt csikartak egyre még;s hogy egy rossz ügyet védjenek,úgy vizsgáltak törvényeketmint boltot, házat betörő:legjobban át hol törhető.Orvosok a vagyont s nevettöbbnek vélték, mint a betegegyógyulását; tanulva váltig– nem hivatásuk praktikáit,de fontoskodni, mogorva képpel,bírni a patikus kegyével,bábát, papot s mindent dicsérni,mi a szülést s halált kíséri,túrni, hogy mindenütt fecsegnek,hogy a beteg diktál receptet;mosolyogva hogyvant rebegni,egész családnak hízelegni,s túrni, minél nincs átkozottabb:pimaszságát az ápolóknak.Zeusznak számos papja közülkin át az üdv hozzánk kerül,tanult volt s ékes szájú pár,de a többi bárgyú szamár,ám szerzett rangjuk eltakarta,hogy gőg, restség s kéjvágy az alja,mikről hírhedtek, mint szabókkecskéről, s abszintről lotyók.Volt, ki nyúlt képpel és darócbankenyeret koldult ájtatosan,értve rajt minden földi jót

bár amit kért, csak azt kapott.S míg e szent páriák sorvadoztak,a henyék, kikért fáradoztak,élték világuk, gömbölyűképükön gondtalan derű.A harcost kényszer űzte hadba,de ha túlélte, dics fogadta,míg a vérfürdőtől kitértnem egy, s golyót kapott ezértEgy vezér az ellent agyalta,más meg jó pénzért futni hagyta;volt ki mindig a vészt kerestes lőn itt lába, ott karja veszte,míg megrokkanva, félredobvahona fél fizetésre fogta –de kik a játékba se léptek,dupla bérért otthon henyéltek.A királyt hűn szolgálta, decsalta minden minisztere;hogy gyarapítsa vagyonátellopta bár a koronát;kis nyugdíjból nagy lábon éltekés még becsületről beszéltek;arra, mit álnok csel terem,mondták: mellékjövedelem,s ha a trükk kiderült, azonnalfelcserélték javadalommal,mert nyűg volt az őszinteség,hol szóba jött a nyereség.Sok méhük volt, de többre fájtfoguk – nem többre, mint Bjárt,de mint mennyit bevallni mertekaz adózóknak; így a nyertes– bár tisztán játszott – nem vet mégsevésztők előtt kezet a pénzre.Ki számlálhatná mind e vétket?Mit a föld táplálása végettaz utcán mint trágyát eladtak,gyakran a vásárlók agyagnaktalálták, s nem volt az se ritka,mit kővel leltek hamisítva,de Flail se panaszkodhatott,ki vaj helyett kősót adott.A pártatlan kezű Igazságérzékét nem rontá a vakság;balja a mérleget gyakortacsengő aranyért félredobta.Bár pártatlannak tűnt ahola büntetés csak testre szól,s rendes utat járt be a vér

s gyilkosság bűntetteinél,pellengérre kötött csalót,majd bitóra előbb-utóbb -mégis, úgy tudták, kardja csaka pórra, nyomorultra csap,akik szükségből végbevitts megbocsátható vétkeikmiatt végezték rút kötélen,hogy a gazdag nyugodtan éljen.íme, bűn minden oldalon,de az egész – paradicsom!Hatalmas, ha harc volt ha béke,az idegenek példaképe,bővében a pénznek s a vasnak,egyensúlya a többi kasnak.Államukban virult az élej,naggyá tette – a bűn s a vétek!És az erény, mely a csalást jólelleste a politikától,általa megbarátkozotta bűnnel, és ez hozta, hogya legrosszabb sem élt hiába:tett valamit a köz. javára.így volt erős állam: egészevirult bár szidta mind a része,mint zenében összhang ha támadütköztén disszonanciáknak,s ellentétes pártok az egységügyét – ütközve – segítették;így a józanság és a mértékaz ivást s zabálást segélték.A fösvénység, szülője rossznak,e más bűnnél utálatosabb,a tékozlás, e nemes vétekrabja lett, s millió szegénynekmunkát adott a fényűzés,s gőgtől nyert élést nem kevés.Irigység, hívság, karba kart,fellendítették az iparts az állhatatlanság hibájaételbe, bútorba s ruhába,e nevetséges gyengeség letthajtója a kereskedésnek.Törvényük csakúgy, mint ruhájok,ki volt téve a változásnak,mert ami egy nap tiszta, szentfél évre rá bűnszámba ment;de míg ekként törvényt cseréltek,új vásznat feszítve a szélnek,elkerültek olyan hibákat

miket előre ki se láthatíly jól hatott a bűn az észre,s a szorgalommal kéz a kézbeaz életet áldássá tették,való gyönyörré, élvezettéúgy, hogy már jobban élt a pór,mint a gazdag valamikor -eljött a saturnusi kor!Földi boldogság – csalfa hit!Ha ismerik korlátaits hogy nincs különb a földi rendnél,az ég sem adhat jobbat ennél– a lázongók talán lehűlnek,minisztert kormányt megbecsülnek.– De ők minden kudarcra bőszen– mintha világ dőlt volna össze –szidtak kormányt flottát, hadatátkozták a csalárdakats bár tudták önnön vétküketmásban azt egy se tűrte meg.Egy (kincse garmadában állt,mert csalt gazdát szolgát, királyt)ágált hogy csalárdság miattaz ország széthull; s kit szidott?Kesztyűst szapult a rongy ripők,ki bárányt árult mint kecskebőrt.Minden szépen haladt elébb,nem sértve a köz érdekétde ők jajgattak módfelett:Becsület kéne, istenek!Pimaszságuk Hermész kacagta,mások szerint őrült e banda,mindig szidják, amit szeretnek,de Zeusz a dühtől szinte reszket,s esküszik: Ε kasból kitépema csalárdságot! S lőn aképpen.Egy perc – és eltűnt a csalárdság,becsületnek szívük kitárták,s ez mint tükör mutatja nekikvétküket, hogy szégyellve nézik,megvallja súgva mindenik,és csúfságán pironkodik,mint gyermek, ki titkolja csínyjét,s gondolatától váltja színét,mert véli, rá szemet ki vet,meglátja, mit cselekedett.De Istenek! milyen csodáshirtelen, roppant változás!Országszerte félóra kellett,s a hús olcsóbb egy pennyvel lett!

Képmutatás maszkját letéptea miniszter s az utca népe;s kit hamis színében szerettek,a sajátjában idegen lett.Bírónak nem volt dolga máraz adós fizetett magától,azt is, amit hitelezőjeelfelejtett, s inkább előre.Felállt ki rossz ügyért perelts elejtette a sanda pert,melynek nem örül, azt hiszem,még tisztes kas ügyvédje sem.így kiknek nem volt ügye túl sok,tollal, tintával elvonultak.Az Igazság ezt felkötötte,amannak bilincsét letörte,s utána dolgavégezettenvisszavonult, pompás menetben.Elöl kovácsok rács– s bilinccsel,lakattal és vasalt kilinccsel,majd őrök, foglárok, poroszlók,és menete élén piroslottlegfőbb, leghűbb minisztere,a hóhér, törvény jobbkeze,nem a képletes karddal járt ott,a kötelet vitte s a bárdot;majd egy felhőn – szemén a kendő -szellők szárnyán jött az Istennő,kocsija előtt és megettajtónállók, őrmesterek,írnokok s mindenfajta szolgák,kik kenyerük könnyből facsarták.Volt orvos még, mert volt, ki beteg lett,de csak tanult méh írt receptet,s ez úgy elterjedt mindenütt,hogy többé nem volt körzetük;és mind, hókuszpókusz helyett,gyógyítani törekedett,külföldről gyógyszert sose szerzett,használta, mi hónukban termett,tudván, oly kórt nem küld az ég,melyre írt nem hoz a vidék.Többé a papok sem henyéltek,nem hordták terhük szolga-méhek,maguk tisztelték, bűntől menten,az Isteneket fenn a mennyben;az alkalmatlan s legkiválta felesleges félreállt,nem volt már szükség annyi imára(mert az erény magát ajánlja),

a főpappal kevés maradt csak,tiszteletét bírva sokaknak,s ő is csak szent tisztébe járva,államügybe magát nem ártja.Nem űzte el, ki nyomorulta szolgák béréhez se nyúltjóltartotta az éhezőtnem zárt ajtót koldus előtt,vándor szállásért áldta őt.A király minisztereiés mindenféle tisztjeimegváltoztak s immár szerényenmegéltek ők a fizetésen.Hogy tízszer járjon egy szegény méha neki járó semmiségérts egy skriblernek kelljen leszúrjonbaksist, hogy a jussához jusson,ezt csalásnak hívták újólag,nem mint régen, javadalomnak.Melyben régebben hárman ültekés egymás gazságán derültek,s mint diktálta tolvaj-egyezség,egymás lopását segítették –most egy töltötte be e tisztet,így ezrek más munkát kerestek.Most már senki becsületérenem a költekezés a mérce,libériát zálogba csapják,hintó garasért cserél gazdátparádésió egész fogattal,törlesztenek szép úrilakkal.Minden pazarlást lefaragvanem költenek a külhoni hadra,nem törődnek már idegennel,harc hiú dicsősége sem kell,nem harcolnak, csak a honértha jog s szabadság lát veszélyt.Nézzük e dicső kast, mi lett:összefér ipar s becsület?Pompa múltán lassan hanyatlik,s ma már nem olyan, mint eladdig.Mert nem azok hiánya volt baj,kik rég pénzt szórtak két marokkal,de kik akkor belőlük éltek,szűkében lettek a kenyérnek,más szakmákhoz futva pediglátták, hogy zsúfolt mindegyik.Föld, ház ára mélypont alatt;paloták, melyeknek falatmint Thébának, játék emelt,kiadók; a rég ünnepeltvíg házi istenek a tűzbevesznének inkább, mintse büszke

nevüknek csúfságát megérjék,látva az új gazda személyét.Az építőipar romokban,pallér, kőműves ülhet otthon,festőt művéért nem dicsérnek,nincs becse szobrászok nevének.Ki maradt, szerény lett, csupánélni, nem költeni kíván;tartozásukat ott leróvanem lépnek többé az ivóba;borkupecek macái lassandarócot öltenek e kasban,dandy nem költ vagyont a drágaburgundira, sült lantmadárra;nincs udvaronc, ki kedvesévelkarácsonykor borsót ebédel,s annyit költ két óra alatt,mint két nap egy lovascsapatChloé, hogy költhessen divatra,férjével a kincstárt lopatta,de most eladja bútorátmelyért feldúlták Indiát:a kiadást kurtábbra fogja,egy ruhát vesz fel hónapokra; .vége a nyüzsgő, léha kornak,ruha s divat évekre szólnak;ezüst-selymet szövő takácshadés mind a kapcsolt iparágakeltűntek – béke lett s derű,minden olcsó – bár egyszerű.Kertész nélkül, kedvére érleltminden gyümölcsöt a Természet,de a ritkaságok kivesztek,mert a munkáért nem fizetnek.Hogy eltűnt a luxus, a gőg,elhagyják a tengert is ők.Nem kereskednek, és a tőkea gyárat elhagyja örökre;nincs mívesnek, művésznek ára;s az öntetszés – ipar halála -csodáltatja velük a készet,s többet kívánni nem merészek.A kasban oly kevés maradt,hogy számos támadás alattszázadrészét is alig védték,bár buzgott bennük a vitézség,míg biztos fedezékre leltek,hol meghalni vagy győzni kellettZsoldos nem harcolt seregükben,sajátjukat védték dühödten,

végül a bátorság s az egységa győzelmet is megszerezték.Nagy ár volt a diadalé,mert meghalt sok ezernyi méh.A többi, harc– s munkában edzvekényelmét is bűnszámba vette,legfőbb eszméjük lett a mérték,s hogy a kísértést elkerüljék,mind egy nagy fa odvába reppent,s ott élnek békén, becsületben.

TanulságHa panaszkodsz, hát balga vagy:tisztes kas hogy lehetne nagy?A világ javaival élni,harcban győzni, közben henyélnis bűnt kerülni: utópia,gyarlóbbat agy nem szült soha.Pompa, gőg, csel éljen, amígelfogadjuk áldásait.Nagy csapás az éhség, ugye,de táplálkoznánk nélküle?S nemde a bort a durva, elnyűtt,görcsös szőlőtőnek köszönjük?mely, míg vesszei vadon nőttek,mindent elfojtott és erdő lett,de nemes gyümölcsöt kínál,ha értő kéz megnyeste már.így a bűn a jólét alapja,ha korlátját törvény kiszabja.Igen, ha nagyság kell a népnek,az államban szükség a vétek,mint az éhség kell az evéshez.Puszta erénytől nem virágzikföl egy nemzet; s ki visszavágyikaz aranykorba, kész-e vajonélni becsületben – de makkon?

A bevezetésHogy oly kevés ember ismeri önmagát annak egyik legfőbb oka, hogy legtöbb író csak arra

okítja őket milyeneknek kell lenniük, és alig törik magukat azzal, hogy megmondják nekik, milyenek valójában. Én magam ahelyett, hogy hízelegnék akár a nyájas olvasónak, akár magamnak, úgy tartom, hogy az ember (látható részei mellett) különféle szenvedélyek összessége, és hogy ezek mindegyike, felidézve vagy felülkerekedve, felváltva irányítja őt» akár akarja, akár nem. Hogy ezek a tulajdonságok, melyek miatt mindnyájan szégyenkezést színlelünk, egy virágzó társadalom legfőbb támaszai, ennek bizonyítása a fentebbi költemény való tárgya. De mert egyes passzusai paradoxnak tűnhetnek, az élőbeszédben magyarázó megjegyzéseket ígértem velük kapcsolatban; s hogy ezeket még hasznosabbá tegyem, úgy gondoltam, legalkalmasabb az irányban vizsgálódni, hogyan tanítható meg az ember, kiválóbb tulajdonságok nélkül is, arra, hogy önnön tökéletlenségében is különbséget tudjon tenni bűn és erény között; és itt kérnem kell az olvasót, hogy egyszer s mindenkorra vegye figyelembe: ha embert mondok, nem zsidóra vagy keresztényre gondolok, hanem a természetes állapotában levő, az igaz Istenség fogalmát nem ismerő emberre csupán.

(1714)

Vizsgálódás az erkölcsi erény eredetérőlMinden oktalan állat, tanítás vagy idomítás híján, csupán a maga kedvét keresi, és

természettől fogva követi saját hajlamainak indíttatásait, tekintet nélkül a jóra vagy rosszra, melyet saját kielégülése mások számára jelenthet. Ezért a természet vadon állapotában azok a teremtmények alkalmasak leginkább a tömeges és békés együttélésre, melyek a legcsekélyebb jeleit mutatják az értelemnek, és a legkevesebb a kielégítésre váró igényük; és következésképpen egyetlen állatfaj sem alkalmatlanabb valamely kormányzat zabolája nélkül, nagy sokaságban egyetértve élni, mint éppen az ember; mégis tulajdonságai olyanok (jók-e vagy rosszak, nem akarom eldönteni), hogy az állatok közül egyedül őt képesítik társadalmi lénnyé válni; de mert az ember roppant önző és makacs, egyszersmind j agyafúrt állat, bármily felső erő nehezedjék is rá, a puszta erőszak kevés, hogy kezelhetővé tegye és kifejlessze a benne rejlő képességeket.

Ily módon minden korok törvényhozói és bölcsei, akik a társadalom kiépítésén fáradoztak, legfőképp arra törekedtek, hogy az irányításuk alatt élőkkel elhitessék, miszerint számukra is előnyösebb kívánságaikat legyőzni, mintsem kielégíteni, s jobb a köz javát tekinteni saját egyéni érdekeik helyett. Mivel ez mindig igen nehéz feladat volt, minden bölcsességet és ékesszólást latba vetettek érdekében, és minden kor filozófusai és moralistái a végsőkig csigázták elméjüket, hogy egy ily hasznos elmélet igazságát bebizonyítsák. De akár elhitte az emberiség ezt, akár nem, aligha valószínű, hogy bárki is rá tudta volna venni őket természetes hajlamaik megtagadására és a maguké helyett mások javának előmozdítására, ha nem mutatott volna fel ugyanakkor valami egyenértékű kárpótlást jutalmul azért az erőszakért, amelyet így szükségszerűen önmagukon elkövettek. Akik az emberiség civilizálására vállalkoztak, nagyon jól tudták ezt, de mert annyi valóságos ellenértéket nem adhattak, amennyi mindenkit kárpótolt volna minden egyes önmegtagadásáért, kénytelenek voltak egy képzeletbelit kitalálni, mely mint általános ellenérték ä lemondás áldozatáért minden alkalomra megfelelőnek bizonyulhatott, s amely, bár semmibe sem került sem nekik, sem másoknak, mégis elfogadható kárpótlást jelenthetett azok számára, akiknek nyújtották.

Ezek a törvényhozók alaposan megvizsgálták az emberi természet erősségeit és gyarlóságait, és úgy találván, hogy senki sem oly barbár, hogy a dicséretnek ne örülne, sem olyan alávaló, hogy a megvetést eltűrje, joggal állapították meg, miszerint a hízelgés a legerősebb érv az emberi teremtmények számára. Ε varázsos hajtóerőt hasznosítandó, magasztalni kezdték az emberi természet magasabbrendűségét az állatoké felett, és féktelen dicséretekkel halmozva el bölcsességünk csodáit és értelmünk határtalanságát, ezernyi dicshimnuszt zengtek a lélek erejéről, mely a legbámulatosabb vívmányok elérését tette lehetővé. Ε ravasz hízelgéssel belopván magukat az emberek szívébe, elkezdték oktatni őket a becsület és szégyen fogalmaira, ezt mint minden rosszak legrosszabbikát idézve, amazt pedig a legfőbb jónak aposztrofálva, amire csak halandó törekedhet; ez megtörténvén, rávezették őket, mily méltatlan ily magasztos teremtményekhez, ha ama ösztöneik kielégítésére törekednek, melyekben közösek az állatokkal, elfeledkezve azokról a magasabb képességeikről, amelyek minden látható lény fölé emelik őket Elismerték ugyan, hogy a természet eme indíttatásai igen erősek, hogy fáradságos leküzdeni és igen nehéz teljesen visszafojtani őket; de ezt is csak érvként használták annak bemutatására, mily dicsőséges egyfelől ellenállni, másfelől mily megvetendő engedni nekik.

Hogy ezenfelül versengést keltsenek az emberek között, felosztották az egész fajt két nagymértékben különböző osztályra. Az egyik alávaló, alantas gondolkodású hitványokból áll, akik csak a pillanatnyi élveket hajhásszák, teljességgel képtelenek az önmegtagadásra, és a mások javát semmibe véve, nincs magasabb céljuk saját érdeküknél; akik a kéjek rabjaiként ellenállás nélkül hajolnak meg legdurvább ösztöneik előtt, és fajuk kiválóságait csak érzéki gyönyöreik növelésére használják. Ezek a sárban csúszó, elvadult szerencsétlenek, mondták,

fajtájuk szégyenére vannak, és emberi alakjuk ellenére csak külső vonásokban különböznek az állatoktól. Bezzeg a másik osztályt magasztos, emelkedett lelkű lények alkotják, akik mocskos önzéstől menten szellemük kiművelését becsülik a legtöbbre, és önmagukat helyesen értékelve, ama részének szépítésében lelik gyönyörűségüket, mely kiválóságuknak záloga; így tehát megvetve mindazt, ami közös bennük az oktalan teremtményekkel, az ész erejével ellenállnak leghevesebb hajlamaiknak is; és örökös háborút viselve önmagukkal mások békéjének előmozdítására, nem kisebb célra, mint a közjóra és saját szenvedélyeik legyőzésére törekednek.

Fortior est qui se quam qui fortissimo vincit Moenia...

„Jobb a hosszútűrő az erősnél; és aki uralkodik a maga indulatján, annál, aki várost vesz meg.”

(Példabeszédek könyve 16, 32)

Ezeket nevezték magasrendű fajtájuk igaz képviselőinek, akik több fokkal emelkednek a másik osztály tagjai fölé, mint a mezei vadak fölé amazok.

Amiképp minden állatfajban, amely nem túl tökéletlen ahhoz, hogy büszkeséget tanúsítson, úgy találjuk, hogy a faj legjobb, azaz legszebb és legértékesebb egyedei mutatják fel a legtöbbet belőle; akképp az emberben, a legtökéletesebb állatban is a büszkeség oly elválaszthatatlan legsajátabb lényegétől (ó, mily fondorlatosan igyekeznek ezt sokan elrejtem vagy elleplezni!), hogy nélküle az az összesség, melyből áll, egyik legfőbb alkotóelemét nélkülözné; s ha ezt számításba vesszük, aligha lesz kétséges, hogy a leckék és intelmek, melyeket a fenti ügyességgel szabtak az embernek önmagáról alkotott jó véleményére, a tömeg között elhintve nem csupán a spekulatívabb alkatúak helyeslésével fognak szükségszerűen találkozni, de sokat fognak rábírni éppen a leghevesebbek, legelszántabbak és legderekabbak közül, hogy minden nehézséget vállaljanak és minden alkalmatlanságot elviseljenek azért a gyönyörűségért, hogy a második osztály tagjai közé számítsák őket és amazok kiválóságait mind magukénak vallhassák.

Az elmondottak alapján feltehető először is, hogy a hősök, akik oly emberfeletti erőfeszítéssel küzdöttek le természetes vágyaikat, és mások javát előbbre tartották legelemibb érdekeiknél, egy tapodtat sem tágítottak a nemes ideáktól, melyeket az értelmes teremtmények méltóságáról beléjük oltottak; és a kormányzat jóváhagyását a maguk oldalán tudva, minden elképzelhető erőfeszítéssel biztosították az osztályuk tagjainak kijáró nagyrabecsülést, valamint felsőbbrendűségüket fajuk többi egyede felett. Másodszor feltehető az, hogy akikből hiányzott akár a kellő büszkeség, akár az elegendő akaraterő, hogy legkedvesebb kívánságaikat rendre elfojtsák, követték a természet érzéki parancsát ugyanakkor szégyellték megvallani, hogy a megvetendő nyomorultak osztályához tartoznak, oly kevéssé különbözvén a vadaktól; így aztán, csak önvédelemből is, a többiek szájaíze szerint beszéltek, és tőlük telhetőleg takargatva tökéletlenségeiket, hangosabban dicsőítették az önmetagadást és a közerkölcsöket mint bárki más; mert nagyon is valószínű, hogy némelyikük, meggyőzetve az önuralom és lelkierő előttük álló valódi példáitól, csodálni kezdte másokban azt, amit magában meg nem talált némelyek pedig féltek a másik osztályhoz tartozók bátorságától és elszántságától, és mindnyájukat rettegésben tartotta uralkodóik hatalma; ezért gondolhatunk arra, hogy egyikük se mert [bármit gondolt is légyen magában) nyíltan ellentmondani annak, amiben kételkedni mindenki más véleménye szerint megvetendő dolog volt.

Ilyen módon törték (vagy törhették) meg a vadembert, amiből nyilvánvaló, hogy az erkölcs

első alaptételeit melyekkel az ügyes politikusok egymás számára hasznossá s ugyanakkor kezelhetővé tették az embereket, elsősorban arra eszelték ki, hogy a becsvágyók minél több hasznot húzzanak társaikból, és az alávetettek minél nagyobb tömegeit irányíthassák könnyedén és biztonságban. Amint e politika alapjai egyszer megvettetnek, lehetetlen, hogy az ember sokáig civilizálatlan maradjon; mert még azok is, akik csupán vágyaik kiélésére törekedtek, örökösen összeütközve a hasonszőrűekkel, előbb-utóbb felismerték, hogy valahányszor megfékezik, vagy legalábbis több körültekintéssel élik ki hajlamaikat tengernyi bajt kerülnek el, és gyakran megmenekülnek sok kalamitástól, mely általában együtt jár a gyönyörök túl mohó hajszolásával.

Először is, a többiekkel együtt ők is élvezték azon cselekmények előnyeit melyek az egész társadalom javát szolgálták, és elkerülhetetlenül hálát éreztek a felsőbb osztályok azon tagjai iránt, akik ezeket végrehajtották. Másodszor, minél eltökéltebben keresték saját javukat annál jobban meggyőződtek lépten-nyomon, hogy ebben a leginkább azok akadályozzák őket akik hozzájuk a leginkább hasonlóak.

Mivel közülük a legrosszabbnak is érdekében állt már, hogy a közjó szolgálatát feldicsérje, mert így mások fáradozásának és önmegtagadásának gyümölcsét is learathatja, s ugyanakkor saját vágyait is zavartalanul kiélheti, ezért egyetértettek a többiekkel abban, hogy minden cselekményt amellyel az ember a közjót kirekesztve saját vágyait szolgálja BŰNnek kell neveni, ha a legcsekélyebb gyanú felmerülhet hogy az a társadalom bármely tagjára sérelmes, vagy elkövetőjét mások számára kevésbé hasznossá teheti; és ERÉNY nevet kell adni minden tettnek, mely a jóra való ésszerű törekvés eredményeképpen a természet ösztönzésével ellenkezően a mások javát vagy a szenvedélyek legyőzését szolgálja.

Ellene vetheti valaki, hogy egy társadalom sem civilizálod-? hat amíg nagyobb része meg nem állapodott valami vallásos tekintélyben vagy más, maga fölé rendelt hatalomban, és következésképpen a jó és rossz eszméje és a bűn és erény disztinkciója sosem politikusok találmánya, hanem a vallás tiszta hatása volt. Mielőtt ez ellenvetésre válaszolok, meg kell ismételnem, „amiről már szóltam, hogy az erkölcsi erény eredetéről való eme vizsgálódásban nem beszélek zsidókról vagy keresztényekről, hanem a természetes állapotában tekintett az igaz Istenség fogalmát nem ismerő emberről csupán; s azután azt állítom, hogy a legkülönfélébb nemzetek között elterjedt bálványimádó babonák és a Legfelső Lényről alkotott szánalmas képzeteik aligha voltak alkalmasak az erény vágyát felkeltem az emberben; legfeljebb egy durva és primitív sokaság rémisztgetésének vagy szórakoztatásának feleltek meg. A történelemből nyilvánvaló, hogy minden valamirevaló társadalomban, függetlenül attól, milyen nevetséges és ostoba elképzelésekkel bírtak az emberek az imádott istenségről, az emberi természet minden vonalon kifejlesztette adottságait és nincs az a földi bölcsesség vagy erkölcsi erény, amelyben időről időre ne tűntek volna ki annyian minden monarchiában vagy köztársaságban, mely gazdagságáról és hatalmáról valaha híressé lett.

Az egyiptomiaknak nem volt elég, hogy istenné avattak minden undok szörnyet, amit csak elgondolhattak, ostobaságukban a maguk vetette hagymát is imádni kezdték; ugyanakkor országuk volt leghíresebb melegágya a világon a tudományoknak és művészeteknek, és maguk sikeresebben mélyedtek el a természet legrejtettebb titkaiban, mint bármely nemzet is azóta.

Állam vagy királyság az ég alatt több vagy nagyobb példájával nem szolgált az erkölcsi erényeknek, mint a görög és a római birodalom, különösképp az utóbbi; mégis mily lazák, képtelenek és nevetségesek voltak elképzeléseik a szent dolgokról! Hisz nem is beszélve istenségeik meghökkentő számáról, elég a gyalázatos históriákra gondolnunk, melyekkel felruházták őket, s ki tagadhatná, hogy vallásuk éppen nem a szenvedélyek megfékezését és az erényhez vezető utat tanította, hanem inkább úgy tűnik, mintha egyenesen a vágyak igazolására és a bűnök bátorítására ötlöttek volna ki. De ha tudni akarjuk, mitől tűntek ki erőben, bátorságban és lelki nagyságban, diadalíveik pompájára, emlékműveik és íveik

nagyszerűségére, trófeáikra, szobraikra és felirataikra, legkülönfélébb haditetteikre, a holtak iránti tiszteletükre és az élők iránti megbecsülésükre és egyéb képzetes díjakra kell tekintenünk, melyekkel az érdemet jutalmazták, és ráébredünk, hogy ami oly sokukat vitte az önmegtagadás csúcsaira, az nem más, mint ügyes alkalmazása a leghatásosabb fogásoknak, melyek az emberi büszkeségnek hízeleghetnek.

Ebből látható, hogy nem valamely pogány vallás vagy más bálványozó babonaság vette rá elsőként az embert vágyai feladására és legkedvesebb hajlamai elfojtására, hanem körültekintő államférfiak ügyes irányítása; és minél közelebbről vizsgáljuk az emberi természetet, annál jobban meggyőződünk, hogy az erkölcsi erény az a politikai termék, amelyet a hízelgés csalt elő a büszkeségből.

Nincs ember, legyen mégoly képességű és átható szellemű is, aki teljesen fel lenne vértezve a hízelgés varázsos hatalma ellen, ha azt ügyesen és alkatához szabva alkalmazzák. Gyermekek és bolondok lenyelik a személynek szóló dicséretet de az okost sokkal nagyobb körültekintéssel kell megközelíteni; és minél általánosabb a hízelgés, annál kevésbé fog gyanút, akit megcéloztak vele. Amit egy város javára mondasz, szívesen fogadja minden lakója; szólj dicsérőleg az irodalomról általában, és minden tanult embert személyesen is lekötelezel. Nyugodtan dicsérhetsz egy hivatást annak gyakorlója vagy egy országot annak szülötte előtt, mert így alkalmat adsz neki, hogy az örömet melyet neki szereztél, elrejtse ama becsülés fátylával, melyet mások iránt mímel.

Gyakran esik meg ravasz emberekkel, akik megértik, milyen hatást gyakorol a hízelgés a büszkeségre, hogy védekezésül mások ravaszsága ellen eltúlozzák, saját jobb meggyőződésük ellenére is, az illető családjának, országának vagy akár hivatásának tiszteletreméltóságát és dicséretét; mert tudják, hogy az emberek gyakran megváltoztatják szándékukat, és hajlamaik ellen is cselekszenek, hogy egyesek szemében továbbra is olyan színben tűnjenek fel, amely, maguk is. jól tudják, nem felel meg a valóságnak. Ezért rajzolják a bölcs moralisták angyalnak az embert, remélve, hogy legalább egyeseket rávisz a büszkeség e gyönyörű példaképek, az ő állítólagos képmásuk utánzására.

Mikor a páratlan Sir Richard Steele, könnyed stílusának megszokott eleganciájával, hosszasan dicsőíti magasrendű fajtánkat, és a retorika minden ékítményét az emberi természet kiválóságának bemutatására pazarolja, ugyan kit nem bűvöl el gondolatainak szerencsés láncolata és kifejezéseinek csiszoltsága? De bár ékesszólásának ereje engem is gyakran megejtett, és szívesen nyeltem le zseniális szofizmáit, mindazonáltal sosem tudtam igazán komolyan venni, és körmönfont dicshimnuszain eltöprengve, azokra a fogásokra gondoltam, amelyekkel a nők jó modort igyekeznek nevelni a gyermekekbe. Ha egy bumfordi leányka, szinte mielőtt beszélni vagy járni tudna, számtalan próbálkozás után a pukedli első esetlen imitációját bemutatja, a nevelőnő önfeledt magasztalásokba tör ki: „Micsoda pompás pukedli! Ügyes kisasszonyka! Valóságos hölgy! Mama! A kisasszony jobb pukedlit csinál, mint Molly nővére!” És ezt visszhangozzák mind a cselédek, és a mama szinte darabokra szedi a drága gyermeket; csak Miss Molly, aki négy évvel idősebb lévén, tudja, milyen az igazi pukedli, csodálkozik ezen a képtelen ítéleten, és a méltatlankodástól majd szétrepedve, kis híján zokog az őt ért igazságtalanság miatt; de ekkor fülébe suttogják, hogy mindez csak a pici kedvéért van, ő már igazi nő, mire eltelik büszkeséggel, hogy a titok részese lett, és ujjongva megértésének magasrendűségén, alaposan felnagyítva elismétli a hallottakat bár jól tudja, hogy a magasztalás tárgya igazában egy kis hólyag. A gyermek képességeinek ez a mértéktelen túlmagasztalása bárki szemében alacsonyrendű hízelgésnek, sőt akár alávaló hazugságnak tűnhetik; a tapasztalat azonban arra mutat, hogy ily vaskos bókok révén a kisasszonykákat hamarabb és kisebb fáradsággal taníthatjuk meg csinos pukedlikre és általában a társasági jó modorra, mint nélkülük. Így áll a dolog a fiúkkal is, akiket igyekeznek meggyőzni, hogy minden finom úr úgy viselkedik, ahogy őket tanítják, és csak az utcakölykök gorombák, és piszkolják össze a ruhájukat; sőt amint a kis félvad csemete

rakoncátlan kezével először nyúlkál a kalapja felé, a mamája, hogy a kalapemelésre rávegye, kétéves korában már kész férfinak nevezi, és ha kívánságra meg is ismétli a műveletet, akkor ő a kapitány, a Lord Mayor, a király, vagy valaki még hatalmasabb, amit csak a mama el tud képzelni, mígnem a dicséret erejétől elragadva, a kis csipisz legjobb tudása szerint utánozni igyekszik a férfiakat, és minden erejét megfeszítve próbál annak látszani, aminek, csacska kobakja elképzelése szerint, mások látják.

A legnyomorultabb ripők is felbecsülhetetlen értéket tulajdonít önmagának, és a becsvágyó ember leghőbb kívánsága, hogy, e tekintetben legalábbis, az egész világ ossza az ő vélelmem/ét; így a leghevesebb dicsszomj, mely valaha hőst ösztökélt sem egyéb, mint leküzdhetetlen, mohó vágy mások becsülésére és csodálatára nemcsak a jelen, hanem az eljövendő: korokban is; és (bármily csapást mérjen ez az igazság egy Nagy Sándor vagy egy Caesar dicsőségére) az a nagy kárpótlás, melyre tekintve a legemelkedettebb lelkek oly készséggel áldoztak fel nyugalmat egészséget érzéki gyönyöröket és testük minden porcikáját sosem volt más, mint emberi lehelet a dicséret anyagtalan medáliája. Ki képes nevetés nélkül végigtekinteni a nagy emberek során, akik oly komolyan vették azt a makedón őrültet tág lelkéről és hatalmas szívéről beszélve, melynek egyik sarkában, Lorenzo Graziano szerint az egész világ oly kényelmesen elfért, hogy hat másiknak lett volna hely mellette? Ki nem fakad kacagásra, kérdem, mikor e szerző összeveti a Nagy Sándorról feljegyzett épületes dolgokat a céllal, melyet hódításaiban maga elé tűzött, és saját szavaival bizonyított, mikor a Hydaspesen való keserves átkelés ily felkiáltásra késztette: „Ó, athéniak, tudjátok-é, minő vészeknek teszem ki magam, csak hogy dicsérjetek?!” Hogy tehát a dicsőség jutalmát a legszélesebb értelemben határozzuk meg, leginkább azt mondhatjuk, hogy ama ember legmagasabb fokú* boldogságában áll, aki tudván, hogy nemes tettet hajtott végre, az önszeretet örömét élvezi, miközben a tapsokra gondol, melyekre a többiektől számít

De itt talán azt hallom, hogy a háború zajos küzdelmein és a becsvágyók nyilvános tülekedésén kívül vannak nemes és nagylelkű tettek, melyek csendben születnek; hogy az erény önmaga jutalma lévén, az igazán jók kielégülnek jóságuk tudatával, és egyéb jutalmat nem is várnak érdemes cselekedeteikért; hogy a pogányok között is találtattak, akik másoknak jót tévén, nemhogy hálát és köztetszést nem követeltek, de inkább minden elképzelhetőt elkövettek, hogy örökre elrejtőzzenek a jótettüket élvezők elől; következésképp hogy nem a büszkeség ösztökéli az embert az önmegtagadás legmeredekebb csúcsai felé.

Erre felelve azt mondom, hogy lehetetlen egy cselekedet felől ítélni, míg annak elveit és indítékait alaposan meg nem ismerjük. A sajnálat jóllehet szenvedélyeink között a legszelídebb és legkevésbé komisz, mégis éppúgy természetünk gyarlósága, mint a harag, a büszkeség vagy a félelem. A leggyengébb lelkekben általában a legnagyobb mértékben található, épp ezért senki sem részvevőbb a nőknél és gyermekeknél. Megengedem, hogy minden gyöngeségünk közül ez az érzés hasonlít leginkább az erényhez, sőt tekintélyes adagjának jelenléte nélkül a társadalom aligha állhatna fenn; mégis a természet egy indíttatása lévén, mely nem tekint sem a közérdekre, sem értelmünkre, rosszat és jót egyaránt eredményezhet. Segítségével szüzek erényét rabolták már meg és bírák tisztánlátását zavarták össze; és aki cselekedetei alapelvévé teszi, tekintet nélkül az ebből a társadalomra háruló következményekre, semmi egyébbel nincs joga dicsekedni, mint hogy szenvedélyét éli ki, mely történetesen előnyökkel jár a közösségre nézve. Nem érdem megakadályozni, hogy egy csecsemő a tűzbe essék: e tett sem jó, sem rossz, és ami szolgálatot a gyermeknek tettünk, azzal csak magunkat köteleztük le, mivel ha beleesik úgy, hogy ebben meg nem akadályozzuk, e látvány oly fájdalmat okozott volna, melyet már önvédelemből is megelőzni kényszerültünk. Nincs több joga erényével kérkedni egy gazdag tékozlónak sem, aki történetesen könyörületes hajlamú, és szívesen hódol e szenvedélyének, midőn könyörülete tárgyán olyasmivel segít, ami számára csekélység csupán.

Hanem akik anélkül, hogy valamely gyengeségüknek engednének, el tudnak tekinteni a

maguk előnyétől, és csupán a jóság szeretetétől indíttatva, csendben tesznek valami érdemeset, nos, megvallom, az ilyeneknek tisztultabb fogalmai vannak az erényről, mint nékik, akikről eddig szó esett; mindazonáltal még ezekben is (akiktől különben sosem nyüzsgött e világ) nem kevés tünetét fedezhetjük fel a büszkeségnek, és a legalázatosabb teremtés is be kell vallja, hogy egy erényes cselekedet jutalma: a vele járó elégedettség is egy bizonyos gyönyörűségben áll, mely az önnön érdeme feletti megelégedettségből ered; és amely gyönyör, a hozzá vezető alkalommal együtt éppoly biztos jele a büszkeségnek, ahogy a félelem tünetei a sápadtság és a fenyegető vésztől való reszketés.

Ha a túl aggályos olvasó első látásra kárhoztatná az erkölcsi erény eredetéről való fenti fejtegetéseket és netán sérelmesnek ítélné a kereszténységre nézve, remélem, eláll ellenvetésétől, ha meggondolja, hogy semmi sem tehetné az Isteni Bölcsesség kifürkészhetetlen mélységeit nyilvánvalóbbá, mint az, hogy a Gondviseléstől társas lénynek teremtett embert még gyarlóságai és tökéletlenségei is az ideig való boldogság útjára vezérlik, s ezenfelül még, látszólag természetes okok szükségszerűsége folytán, elnyerhette ama tudás mázát, melyben később az igaz vallás jóvoltából vált tökéletessé, örök javára lelkének.

(1714-1723)

Megjegyzések(Jegyzetek ,Λ lázongó kas” egyes passzusaihoz)

101. sor: A harcost kétszer űzte hadba, de ha túlélte, dics fogadta...Oly megfoghatatlan a vágy az emberben a mások jó véleménye után, hogy bár akarata

ellenére vagy néha bűnei miatt vonszolják háborúba, s ott kénytelen test test ellen harcolni, mégis megbecsülésre vár olyasmiért amit ha hatalmában van, inkább elkerül; míg ha az értelem egyensúlyban lenne az emberben a büszkeséggel, nem örülne olyan dicséreteknek, melyeket jól tudja, nem érdemel meg.

A becsületen, való és eredeti jelentése szerint, nem egyebet értünk mint a mások jó véleményét, mely többé-kevésbé jelentős számunkra, aszerint, hogy több vagy kevesebb hűhóval mutatkozik ki irántunk; és ha azt mondjuk, hogy az uralkodó a becsület forrása, ez azt jelenti, neki áll hatalmában, hogy címek vagy ceremóniák vagy mindkettő képében mintegy jelet üssön a neki tetsző személyre, mely jel éppoly érvénnyel bír, mint az általa veretett pénz, és az illető számára, akár megérdemli, akár nem, biztosítja mindenki jó véleményét.

A becsület ellentéte a becstelenség vagy gyalázat, ami a mások rossz véleményében és megvetésében áll; és amint az előbbit a jótett jutalmának tartják, úgy tekintik az utóbbit a rossz büntetésének, és minél erőteljesebben és nyilvánosabban mutatkozik meg ez a megvetés másokban, annál jobban szenved tőle az érintett személy. A gyalázatot szégyennek is nevezik ν az általa keltett hatásról; mert bár a becsületből és gyalázatból eredő jó vagy rossz képzeletbeli csupán, a szégyen valóságos, mivel egy szenvedélyt jelöl, melynek megvannak a tünetei, ; felülkerekedhet értelmünkön, és elfojtása épp annyi fáradságot és önmegtagadást követel, mint bármely más szenvedélyé; és mivel életünk fontos cselekedeteit gyakran e szenvedélynek ránk gyakorolt befolyása irányítja, alapos megértése segít megvilágítani a fogalmakat, melyekkel a világ bír a becsületről és gyalázatról. Ezért bővebben foglalkozom vele.

Először is a szégyen szenvedélyét meghatározandó, szomorú reflexiónak nevezhetjük önnön érdemtelenségünk felett, melynek forrása az a felismerés, hogy joggal ér – vagy érne, ha mindent tudnának rólunk – mások megvetése minket Egyetlen érdemleges ellenvetés lehet a fenti meghatározás ellen, hogy ártatlan szüzek gyakran gyakran szégyenkeznek és pirulnak, holott semmi sem terheli lelkiismeretüket, és e gyengeségnek semmi okát sem adhatják, és hogy férfiak is gyakran szégyenlik magukat mások helyett, akikkel sem rokoni, sem baráti kapcsolatuk nincsen, következésképp ezernyi példája hozható fel a szégyenkezésnek, amelyekre a meghatározás szövege nem alkalmazható. Válaszul először is ajánlom! fontolóra venni, hogy a nők szemérmessége szoktatás és nevelés eredménye, mely minden szokatlan öltözethiányt vagy léha: kifejezést rémítővé és fertelmessé formált szemükben, ezenfelül a lehető legerényesebb ifjú hölgynek is támadnak olykor, legjobb szándéka ellenére is, gondolatai és zavaros eszméi, melyeket egy világ kincséért sem tárna fel bizonyos emberek előtt. Állítom továbbá, hogy valahányszor obszcén szó hangzik el egy tapasztalatlan hajadon jelenlétében, megrémül, hátha valaki úgy veszi, hogy ő érti a jelentését, következésképp érti ezt is meg azt is és egy sor más dolgot melyek felől ő szeretne tájékozatlannak mutatkozni. Ennek gondolata, és hogy a többiek hátrányosan ítélhetik meg, felkelti benne a szenvedélyt, melyet szégyennek neveztünk; és bármi bántja, legyen az mégoly távol a sikamlósságtól, azt kárhozatosnak tartván, az említett gondolatsorra mindig azonosan reagál, különösképp férfiak előtt, míg csak szemérmességet egészen el nem veszti. Ennek igazságát ellenőrizendő, beszéljenek csak a férfiak bármily szabadosan az erényes ifjú hölgyével szomszédos szobában, mikor is biztos lehet, hogy rejtve marad, és ott pirulás nélkül hallgat, ha nem éppen

hallgatózik, mert nem látja magát érdekeltnek; és ha a hallottak pírba vonják arcát bármit gondol ártatlanságában, biztos, hogy a szégyennél sokkal kevésbé kellemetlen érzés okozza színe változását; hanem ha ugyanakkor valami kedvezőtlent hall említeni magával kapcsolatban vagy olyasmit amiben titkon vétkesnek érezheti magát, tízet egy ellen, hogy szégyenében pirulni fog, bár senki sem látja, mivel oka van a félelemre, hogy elítélik, vagy ha mindent tudnának, elítélnék őt

Hogy olykor másokért szégyenkezünk vagy pirulunk, mint az ellenvetés második fele mondja, csupán annak jele, hogy gyakran a mások ügyét túlságosan is magunkévá tesszük, ezért sikoltunk fel, ha másokat veszélyben látunk; mialatt arra a hatásra gondolunk túlzott beleéléssel, melyet egy ily kárhozatos tett, ha mi követtük volna el, ránk gyakorolna, lelkünk és következésképp vérünk is önkéntelenül felindul, akár ha a tett a miénk lett volna, és így a tünetek is azonosak lesznek.

A szégyenkezés, melyet durva, tudatlan és tanulatlan emberek, bár látszólag ok nélkül, felettük állók előtt tanúsítanak, mindig gyengeségük és hiányosságaik tudatával jár együtt, és abból eredezik; és a legszerényebb ember, legyen mégoly erényes, tanult és képzett, sem érez szégyent valami bűn vagy hiba híján. Aki alacsony sora vagy hiányos műveltsége miatt lépten-nyomon indokolatlanul prédájává lesz ez érzésnek, azt félszegnek nevezzük, míg akik a mások iránti megvetés és a maguk képességeiről alkotott hamis vélemény folytán kiirtották ezt magukból, azokat mint arcátlant vagy szégyentelent emlegetik. Mily furcsa ellentmondások alkotják az embert! A szégyen visszája a büszkeség (lásd a megjegyzést a 182. sorra), mégsem foghat el senkit az előbbi, aki az utóbbit soha nem érezte, mert hogy oly rendkívüli mértékben érint minket, amit mások gondolnak felőlünk, annak csak az önmagunk iránt táplált roppant megbecsülés lehet a magyarázata.

Hogy ez a két szenvedély, mely a legtöbb erény magvát hordozza, nem elképzelt tulajdonság, hanem alkati tényezőjük, kimutatható ama egyszerű és sokféle tünetben, melyek értelme ellenére is jelentkeznek azon, aki bármelyiküknek hatása alá kerül.

Akit elönt a szégyen, kedélye lehanyatlik; úgy érzi, szíve kihűl és összeszorul, vére pedig a test végtagjaiba áramlik; arca tüzel, a nyak és a mell egy része is együtt izzik vele; a test ólomnehéz, a fej lecsüng, és a szemek zavaros ködön át a földre merednek; az illető semmi erőszakra meg nem mozdulna, terhes számára a lét, és leghőbb vágya láthatatlanná válni; ellenben ha hiúsága kielégült, és ujjong büszkeségében, egész más tüneteket mutat: kedélye szinte dagad, és hajtja az artériás vért, szokatlan melegség erősíti és dagasztja a szívet, a végtagok hűvösek, könnyűnek érzi magát, úgy képzeli, a levegőbe tudna emelkedni, fejét felveti, szemei élénken forognak; örvend a létnek, felajzott, és szeretné, ha az egész világ felfigyelne rá.

Hihetetlen, mennyire szükséges kellék a szégyen, hogy a társas életre képesek legyünk, természetünk gyarló vonása, aki érzi, sajnálkozva adja meg magát neki, és kívánja, bár elkerülte volna; mégis rajta áll a kellemes társalkodás, és nincs kifinomult társadalom, amíg az emberiség nagy többsége be nem hódol neki. Mivel tehát a szégyen érzete kellemetlen, és minden élőlény igyekszik magát megvédeni a kellemetlenségektől, valószínű, hogy az ember is úgy törekedne elkerülni ezt a kényelmetlenséget, hogy megszabadul veleszületett és belénevelt szégyenérzeteitől. Csakhogy ez igen káros lenne a társadalomra nézve, ezért a gyermekben kiskorától egész neveltetése során nem csökkenteni vagy elfojtani, hanem éppen növelni igyekszünk a szégyen érzetét, és az egyetlen orvosságként bizonyos szabályok betartását írjuk számára elő, és azon dolgok kerülését, melyek ezt a kellemetlen érzést kiválthatják benne. Hogysem egy polgárt szégyenéből kigyógyítsunk vagy megszabadítsunk, az államférfi inkább életétől fosztja őt meg.

Az említett szabályok önmagunk helyes irányításában, vágyaink elfojtásában és igaz érzelmeinknek mások előtt való eltitkolásában állnak. Akikbe nem nevelték alaposan bele e szabályokat jóval érettségük évei előtt, később aligha haladnak előre bennük. A fenti

képességek elsajátítására és tökéletesítésére semmi sem segít inkább, mint a józan ész és a büszkeség. A mások megbecsülése utáni sóvárgás és a gyönyörűség, mely annak tudatát kíséri, hogy szeretnek, sőt csodálnak minkéi busásan kárpótolnak legerősebb szenvedélyeink legyőzéséért is, ennélfogva biztosan távol tartanak minden szótól és tettől, mely szégyent hozhatna ránk. A társadalom boldogsága és \ épülése érdekében eltitkolandó szenvedélyeink a kéjvágy, a gőg és az önzés; ezért az illem szó három különböző fogalmat takarhat aszerint mely szenvedély elrejtésében áll.

Első az illemnek az a fajtája, mely tárgyául általában a tisztaságot választja, és lényege egy őszinte és minden erőnket megfeszítő törekvés, hogy elfojtsuk és mások elől eltitkoljuk azt a hajlandóságot, melyet a természet fajunk fenntartása érdekében oltott belénk, Ebben a tárgyban, akár a nyelvtanban már jóval előbb megkapjuk az okítást, mintsem hasznát vehetnénk vagy hasznosságát felfoghatnánk; ezért szégyenkezik és pirul gyakran a gyermek illedelemből, mielőtt a természet fent idézett ösztönzése megérintené. Egy illedelmesnek nevelt lányka már kétéves kora előtt felfigyel, mily gondosan takargatják magukat a környezetében levő nők a férfiak elől; és ugyanez a vigyázat beléje rögződvén, akár példa, akár intelmek nyomán, igen valószínűleg hatéves korában szégyellni fogja lábát kimutatni, holott még nem érti, mi benne a kárhozatos, vagy hogy mi rejlik e szokás mögött.

Az illem nevében először is kerülnünk kell minden szokatlan meztelenséget. A nőt nem érheti gáncs mezítelen nyaka miatt, ha az ország szokásai azt megengedik; és ha a divat a kivágást mélyre parancsolja, a virágzó hajadonnak semmi oka vádaktól tartania, midőn az egész világnak megmutatja,

Hogy hónál fehérebben mint szökell Széles melléről két feszes kebel.

De a bokáját mutatnia ott, hol a divat a nőkkel még lábukat is elfedeti, súlyos sértés az illem ellen; és szemérmetlen, aki fél arcát kitakarja egy országban, hol illemből el kellene fátyoloznia magát Másodszor nyelvünk tisztaságára kell ügyelnünk, hogy ne csak mentes legyen, de a lehető legtávolabb álljon minden sikamlósságtól, azaz semmiről, ami fajtánk szaporításával összefügg, ne beszéljünk, és soha egyetlen szó vagy kifejezés, mely akár a legtávolabbról is kapcsolatos ama cselekménnyel, ajkunkat el ne hagyja. Harmadszor minden testhelyzet és mozdulat, mely a képzeletet beszennyezheti, azaz eszünkbe idézheti a fent említett sikamlósságokat, a legnagyobb gonddal kerülendő.

Egy jó hírére igényes nőnek ezenfelül roppant elővigyázatosan kell viselkednie férfitársaságban, sosem szabad jelét adnia, hogy elfogad, még kevésbé hogy kegyet nyújt nekik, kivéve ha a férfi magas kora, közeli vérrokonság vagy bármelyik részről nagy rangkülönbség fennállása a javára szól. A különösen jól nevelt ifjú hölgy szigorúan ügyel mind pillantására, mind tetteire, és szeméből annak tudata sugárzik, hogy önmagában egy sokszorosan veszélyeztetett kincset őriz, és el van tökélve ezt körömszakadtáig megvédeni. Ezer szatírát írtak már a prűd nők ellen, és nem kevesebb dicshimnusz magasztalta az erényes szépségek gondtalan báját és nemtörődömségét Az igazán bölcsek azonban jól tudják, hogy a mosolygó szépség szabad és nyílt tekintete jobban vonzza és több reménnyel kecsegteti a csábítót, mint egy elutasító szempár örökkön vigyázatos pillantása.

A legszigorúbb tartózkodás minden fiatal nőre, különösen hajadonokra nézve kötelező, ha az előkelő és mértékadó körök becsülésére igényt tartanak; férfiak többet engedhetnek meg maguknak, mert bennük a vágy hevesebb és fékezhetetlenebb. Ha mindkét nemre egyként szigorú fegyelem lenne kötelező, a szaporodás megszűnne a jobb körökben, mivel egyik fél sem tehetne kezdeményező lépést; s ez éppen nem lévén szándéka a társadalom irányítóinak, tanácsos lett könnyíteni a korlátozást nehezebben viselő nemen, és enyhíteni a szabályok szigorán ott, hol a szenvedély a leghevesebb és a feltétlen megtartóztatás terhe a

legelviselhetetlenebb lett volna.Ez okból a férfinak szabad nyíltan kimutatnia hódolatát és nagyrabecsülését a hölgyek

irányában, és több elragadtatást örömet és élénkséget mutatnia társaságukban, mint amennyit valójában érez. Nemcsak hogy megengedtetik lekötelezőnek és szolgálatkésznek lennie irántuk minden alkalommal, de óvni és védelmezni őket egyenesen kötelességének számít Jó tulajdonságaikat és érdemeiket annyi túlzással magasztalhatja, amennyire találékonyságából telik, és amennyi a józan ésszel összeegyeztethető. Beszélhet a szerelemről, sóhajtozhat és sopánkodhat a hölgy szigora miatt, és amit nyelve ki nem mondhat, kiváltsága beszélhetni róla szemeivel, és e nyelven elmondani, ami csak tetszik neki, amíg illendően teszi, gyors és elkapott pillantásokkal; hanem egy nőt túlságosan közelről ostromolni, szemünkkel rátapadni fölöttébb modortalanságnak számít ama nyilvánvaló okból, hogy kényelmetlenséget okozunk neki, és ha nincs eléggé felvértezve a színlelés és más praktikák fegyvereivel, gyakran igen kínos helyzetbe kerül. Mivel a szem a lélek ablaka, ez az arcátlan bámulás ama páni félelmet kelti a tapasztalatlan nőben, hogy keresztüllátnak rajta, hogy a férfi felfedezi vagy már fel is fedezte, mi zajlik benne; a makacs tekintet kínpadra vonja, legtitkoltabb kívánságai bevallására kényszeríti, kicsikarja belőle a nagy igazságot melyet az illem minden erővel eltagadnia parancsol.

Az emberek többsége aligha hiszi el, mily roppant hatalma van a neveltetésnek, és a természet számlájára írja a női és férfi illem közötti különbséget, holott az mindenestől a korai szoktatásban gyökerezik a kisasszonyt hároméves korában naponta intik, hogy takarja el a lábát, és komolyan megróják, ha ezt elmulasztja, míg a fiatalúrtól e korban megkívánják, hogy hajtsa fel kabátját és vizeljen férfiak módjára. A szégyen és neveltetés tartalmazza minden jó modor csíráit, és aki mindkettőt nélkülözvén, nyíltan beszél szíve kívánságáról és legbensőbb óhajairól, a föld legmegvetendőbb teremtménye, bár semmi más bűnt nem követett el. Ha egy férfi kijelentené egy nő előtt, hogy senkit sem ismer nála, akinek a révén az emberfajt szívesebben szaporítaná tovább, és hogy pillanatnyilag igen heves vágya támadt ez ügyben eljárni és e célból őt megragadni, a következménye az lenne, hogy vadállatnak kiáltanák ki, a hölgy elrohanna, és őt soha jó társaságba be nem bocsátanak. Akiben csak szikrája van a szégyennek, legerősebb szenvedélyét is elfojtja, hogy ilyesmit elkerüljön. De a férfinak nem is kell elfojtania vágyát, elég elrejtenie. Az erény legyőzésüket követeli, de a jólneveltség csak azt kívánja, hogy titkoljuk kívánságainkat. A legcsiszoltabb úriembernek is lehet éppoly parancsoló hajlandósága egy hölgy iránt mint ama állatias fickónak, csakhogy ez esetben egészen másképp jár el. Elsőként is a hölgy atyjához fordul, és bizonygatja, hogy lányát fényűzően el tudja tartani; ily módon bebocsátást nyer annak társaságába, s ott hízelgéssel, megalázkodással, ajándékokkal és állhatatossággal igyekszik megnyerni hajlandóságát; ez megtörténvén, a hölgy rövidesen tanúk jelenlétében roppant ünnepélyes ceremóniák közepette megadja magát neki; éjszaka együtt hálnak, melynek során a legtartózkodóbb szűz is szelíden tűri, hogy a férfi azt tegye vele, ami neki tetszik; a végeredmény, hogy az úriember elnyerte, amit akart, anélkül hogy azt kérte volna.

Másnap látogatókat fogadnak, és senki sem nevet rajtuk, vagy ejt egy szót is arról, amit tettek. Ami magát a fiatal párt illeti, ezután sem vetnek több ügyet egymásra, már legalábbis a társaságbeli emberek, mint egy nappal előbb, szokás szerint esznek, isznak és szórakoznak, és semmi szégyellnivalót nem cselekedvén, a világ legilledelmesebb embereinek kijáró megbecsülést élvezhetik. Ezzel azt kívánom bizonyítani, hogy illedelmes viselkedésünk miatt éppen nem rövidültünk meg érzéki örömeinkben, csupán közös boldogságunkon fáradoztunk, és segítettük egymást a világ kellemeinek fényűző kiélésében. Az említett finom úriembernek nem kellett több önmegtagadást gyakorolnia, mint a bárdolatlannak, holott az utóbbi cselekedett inkább a természet és őszinteség parancsa szerint A férfinak, aki vágyait az ország szokásainak megfelelő módon éli ki, nem kell elmarasztalástól tartania. Lehet tüzesebb kecskénél és bikánál, tüstént a ceremónia után habzsolhatja a gyönyöröket a kéj

eksztázisában, felcsigázhatja és kiélheti felváltva vágyait, ahogy ereje és férfiassága engedi; és nyugodtan szemébe nevethet a bölcsnek, aki gúnyolná; minden nő és tíz férfi közül kilenc az ő pártján áll. Sőt akár kérkedhet és féktelen szenvedélye tobzódásával, és minél bőszebben hentereg a kéjben, minél elszántabban veti magát a gyönyörök közé, annál inkább megnyeri a nők jóindulatát és kegyét, mégpedig nem csak a hiú és kéjsóvár fiatalokét de a józan, komor és bölcs matrónákét is.

Hogy a szemérmetlenség bűn, abból még nem következik, hogy az illem erény; mivel a szégyenen alapul, természetünk egy szenvedélyén, lehet jó vagy rossz a cselekedettől függően, melyet előidéz. A szégyen visszatarthat egy prostituáltat, hogy társaságban odaadja magát egy férfinak, de ugyanaz a szégyen rávehet egy jóindulatú, szemérmes, de gyarlóságában elbukott teremtést, hogy gyermekét eleméssze. A szenvedély merő véletlenségből jóra is vezethet de érdemről csak elfojtása kapcsán beszélhetünk.

Ha az illem erény lenne, ugyanolyan ereje lenne sötétben, mint világosban, ami pedig nem áll. Jól tudják ezt az élvhajhász férfiak, akiknek sose fáj a fejük egy nő erényéért csupán illedelmességét kívánják legyőzni; a csábítók ezért sose fényes nappal támadnak, hanem aknáikat éjszaka ássák:

Illa verecundis lux est praebenda puellis, Qua timidus latebras sperat habere pudor.

(Ovidius: Amores, I, 7-8.)

„Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz: a remegő lánykát merni tanítja az árny”

(Babits Mihály fordítása.)

Magas állásúak vétkezhetnek anélkül, hogy lopott élveikért pellengérre kerüljenek; de szolgálóknak és szegény sorsú nőknek ritkán van lehetőségük eltitkolni növekvő hasukat vagy legalábbis annak következményeit Tegyük fel, hogy egy jó házból való, de elszegényedett leány csak úgy tarthatja fenn magát ha dajkának vagy szobalánynak áll; lehet szorgalmas, hű, készséges, példája az illedelemnek, és ha tetszik, a vallásosságnak is; ellenállhat kísértéseknek, és hosszú évekig megőrizheti érintetlenségét végül mégis jöhet egy szerencsétlen pillanat melyben tisztességét feladja egy erőszakos csábító miatt, aki aztán elhagyja. Ha állapotos marad, keservei kimondhatatlanok, a szégyentől való félelem szüntelenül marcangolja, és minden más gondolatot kiver a fejéből. A család, melynél él, nagyra tartja erényét, és legutóbbi úrnője egyenesen szentnek tekintette! Hogyan fognak ujjongani ellenségei, akik irigyelték jellemességét! Hogy megverik majd hozzátartozói! Minél illedelmesebb most, és minél inkább elragadja a közelgő szégyentől való rettegés, annál komiszabb és kegyetlenebb eltökéltség fejlődik ki benne akár önmaga, akár a benne növekvő élet ellen.

Általában úgy képzelik, hogy az anya, aki képes elpusztítani húsából és véréből lett gyermekét, a barbár kegyetlenség megtestesítője, iszonyatos szörnyeteg, aki méltatlan a nő nevére; holott ez az előbbihez hasonló tévedés, melyet a természet és a szenvedélyek ereje felőli teljes tájékozatlanságunk magyaráz. Ugyanaz a nő, aki fattyat a legiszonyatosabb módon lemészárolta, ha botlása után házasságra léphet gyermekét annyi gyengédséggel ápolja és dédelgeti, mint a legodaadóbb anya. Minden anya természetes ösztönnel szereti gyermekét; de lévén szenvedély, és mivel minden szenvedély az önszeretetben összpontosul, ennek fölébe kerekedhet egy másik, erősebb szenvedély ugyanannak az önszeretetnek a szolgálatában, mely ha zavartalanul érvényesülhet, a leggyengédebb szeretetre képesíti az anyát Közönséges szajhák, akiket mindenki ilyennek ismer, a legritkábban emésztik el gyermekeiket, sőt akik rablásban és gyilkosságban bűnsegédek, azok is ritkán követik el ezt a bűnt éspedig nem

azért, mert kevésbé kegyetlenek vagy erényesebbek, hanem mert sokkal kevesebbet adnak az ölemre, és a szégyentől való félelem aligha befolyásolja őket.

Az érzékeink számára megközelíthetetlen dolgok iránti szeretetünk gyenge és határozatlan érzés, ezért a nőkben nincs természetes szeretet a menükben hordott magzat iránt; vonzalmuk a szülés után kezdődik, azt megelőző érzelmeik megfontolás, neveltetés és kötelességtudat eredményei. Az anya szeretete az újszülött iránt sem sokkal erősebb, csak a gyermek nyiladozó értelmével együtt növekedik, és mikor az már ki tudja fejezni búját és örömét, megértetni kívánságait felfedező kedvét és kívánságai sokféleségét, akkor emelkedik csak bámulatos magasságokba. Mily fáradságot és kockázatot nem vállalnak anyák, hogy gyermeküket eltartsák és megmentsék, mily nemüket meghaladó erőt és szilárdságot mutatni nem képesek értük! és e tekintetben a legalantasabbak éppoly elszántságot mutatnak, akár a legjobbak. Mindnyájukat természeti ösztön és hajlam indítja erre, tekintet nélkül az előnyre vagy hátrányra, ami ebből a társadalomra háramlik. Az öntetszésben semmi erény nincs, és gyakran a gyermeket is jóvátehetetlenül elrontja a szülői szeretet túlsága; mert a kisdednek két-három éves koráig nagy szüksége van a kényeztető anyai gyöngédségre, de később, ha nem mérséklődik, teljesen tönkreteheti, és nem egyet juttatott már az akasztófára.

Ha az olvasó úgy gondolja, hogy túl sokat időztem az illem ama válfajánál, mely által szeplőteleneknek mutatkozni igyekszünk, kárpótolni fogom a rövidség révén, mellyel felvázolni szándékozom a fennmaradókat, vagyis ahogy másokkal elhitetni igyekszünk, hogy az irántuk táplált megbecsülésünk messze felülmúlja azt amit önmagunk iránt érzünk, illetve hogy semmi oly hidegen nem hagy bennünket, mint a saját magunké. Ez a dicséretes tulajdonság modor és jólneveltség néven ismeretes, és ama divatos szokásban áll, hogy – példa vagy előírások hatására – mások büszkeségének és önzésének hízelgünk, a magunkét pedig éles elmével és nagy ügyességgel rejtegetjük. Ez csupán az egyenrangúakkal vagy felettünk állókkal való viszonyra értendő, és csakis békés, baráti körülmények között, mert előzékenységünknek semmi dolga azzal a köteles tisztelettel és hódolattal, mely szolgáink és más tőlünk függő személyek részéről jár ki nekünk.

Ezzel a fenntartással, merem állítani, a meghatározás fedni fog minden jelenséget, akár a jólneveltség, akár a rossz modor példájának nevezhető, és bajosan találni az emberi élet legkülönfélébb helyzetei és viszonyai között az illem vagy illetlenség egyetlen esetét is, bármely országban és időben, mely benne nem foglaltatik vagy meg nem világíttatik általa. Aki egy idegentől alapos ok nélkül számottevő szolgálatot kér, illetlennek nevezhető, mert nyíltan kimutatja önzését anélkül hogy a másikéra tekintettel lenne. Ebben annak okát is láthatjuk, miért beszélhet egy férfi feleségéről, gyermekeiről és mindenről, ami drága neki, csupán a lehetőségig tartózkodóan, és szinte semmit önmagáról, különösen nem azok vagy maga dicséretében. A jól nevelt ember hiába kívánja, sőt sóvárogja mások dicséretét és becsülését, ha szembe dicsérik, illetlennek érzi. Ennek oka, hogy minden ember, mielőtt a neveltetés ettől j elrettentené, roppant élvezetet talál a dicséretben, s ezt mind– \ nyájan tudjuk; ezért látva, hogy valaki nyíltan örvendezik ésj sütkérezik a gyönyörűségben, mely tőlünk megtagadtatott,/ önzésünk felhorgad, és irigyelni, sőt gyűlölni kezdjük az illetőt Épp ezért a jól nevelt ember elrejti örömét, sőt kifejezetten eltagadja, és így önzésünket megnyugtatva és megkímélve, elfordítja magától az irigységet és gyűlölséget, melytől másképp okkal tarthatna. Mivel gyermekkorunktól fogva megfigyelhetjük, mennyi gúny és gáncs éri, aki készséggel hallja a saját dicséretét valószínűleg oly erőteljesen törekedni fogunk elkerülni ezt az élvezetet hogy idő múltán már a közeledése is zavarba ejt; mindez azonban nem a természet indíttatása, hanem szokás és neveltetés folyománya, mert ha ez emberek többsége nem találna a dicséretben gyönyörűséget elutasítását az illem nem követelné.

A jó modorú ember nem a legjobb, hanem inkább a legszerényebb falatot veszi ki a tálból, és ha csak rá nem erőltetik, mindenből a legjelentéktelenebb részt választja. Eme előzékenység folytán a legjobb rész a többieknek marad, ami bók minden jelenlévő felé, és

mindenkinek örömet szerez; minél inkább szeretik önmagukat, annál inkább kénytelenek méltányolni e viselkedést és a hála érzetétől kötelezve érzik magukat, hogy kedvezően vélekedjenek az illetőről. Ugyanily módon az udvarias ember mindig kisebbíti érdemeit a társaságában lévőkéhez képest, és ha ezért semmi mást nem nyer, annak tudata feletti öröme, hogy a többiek, bár titkon, megbecsülik ezért, az önérzetes embert tetézve kárpótolja előbbi önmegtagadásáért, és kamatostul fizeti vissza az önszeretetnek a veszteséget melyet annak a mások iránti előzékenység okozott.

Ha hét-nyolc alma vagy barack van a tálon hat nagyjából egyenrangú, szertartásosan udvarias férfi között, aki elsőnek választ azt fogja kiemelni, amelyet egy gyermek utolsónak választana; ezzel azt a látszatot akarja kelteni, hogy az összes vele lévőket magánál érdemesebbnek tartja, és nincs, akinek ne kívánna jobbat, mint saját magának. A szokás és általános gyakorlat teszi ezt a divatos, csalási oly természetessé, hogy képtelenségén meg se döbbenünk, mert ha az emberek ahhoz szoktak volna, hogy szívükből beszéljenek és természetes érzelmeik szerint cselekedjenek, mint huszonhárom-huszonnégy éves korukig, aligha nézhetnék a modor e komédiáját hangos nevetés vagy méltatlankodás nélkül; mégis bizonyos, hogy az ilyen magatartás elviselhetőbbé tesz mindnyájunkat egymás számára.

Önmagunk ismeretére nagy haszonnal jár, ha különbséget tudunk tenni jó tulajdonság és erény között. A társadalom köteléke minden tagjától megköveteli, hogy bizonyos tekintettel legyen a többiekre, ami alól a birodalom legelseje sem érezheti teljesen felmentve magát akár a legalantasabb jelenlétében sem; de ha magunkban vagyunk, oly messze a társaságtól, hogy érzékeikkel el nem érhetnek, az illem és illetlenség szavak elvesztik értelmüket; lehet valaki gonosz, de nem lehet modortalan, ha egyedül van, aminthogy egyetlen gondolatunkat sem mondhatjuk illetlennek, míg nem közöltük valakivel. A legégőbb büszkeség is úgy elrejthető, hogy senki tudomást sem szerez róla, és mégis nagyobb megelégedést szerezhet mint a mindenki előtt fitogtatott gőg. A jó modor, nem lévén köze sem az erényhez, sem a valláshoz, nemhogy kioltja, de inkább fellobbanthatja a szenvedélyeket. Értelmes és jó nevelésű ember soha nem élvezheti jobban büszkeségét mint ha azt a legnagyobb ügyességgel titkolja el; és midőn azt a tetszést élvezi, mellyel, jól tudja, minden jó ítéletű ember viselkedését jutalmazza, olyan örömben van része, mely teljességgel ismeretlen a rövidlátó, hetyke alderman előtt, aki pökhendi gőggel bámul az emberek arcába, kalapját se billenti senkire, és méltóságán alulinak tartja alatta állókkal szóba ereszkedni.

Az ember gondosan elkerülhet mindent, ami a világ szemében büszkesége fitogtatásának minősülne, anélkül hogy ezzel magát megrövidítené, vagy szenvedélyén a legcsekélyebb erőszakot kellene elkövetnie. Lehet, hogy büszkeségének csak külső, satnya látszatát áldozza fel, melyben legfeljebb ostoba tudatlanok lelik örömüket ama részért melyet itt belül mindnyájan érzünk, és mely a legmagasztosabb szellemeket és a legszárnyalóbb géniuszokat táplálta néma révületben. A nagy és csiszolt férfiak büszkesége sehol sem érhető jobban tetten, mint a szertartások és előzékenység körüli huzavonában, mely alkalommal módjuk van hibáikat erény színében feltüntetni, és elhitetni a világgal, hogy a hivataluk méltósága iránti megbecsülés és uraik tisztelete vezérli őket ott, ahol valójában személyes büszkeségük és hiúságuk dolgozik. Ez világlik ki a követek és teljhatalmú megbízottak megbeszélésein, és jól ismerik mindazok, akik figyelemmel követik a nyilvános tárgyalásokat; és örök igazság, hogy jó ízlésű ember nem talál örömet büszkeségében, míg egyetlen halandónak is sejtelme van e büszkeségről.

163. sor: És az erény, mely a csalást jól elleste a politikától, általa megbarátkozott a bűnnel...

Hogy az erény megbarátkozik a bűnnel, ezt olyankor mondhatjuk, mikor derék és igyekvő

emberek, akik családjukat tisztességgel eltartják és gyermekeiket becsületben nevelik, valamint adót fizetnek és számos módon hasznot hajtanak a társadalomnak, olyasmivel keresik a kenyerüket, ami nagyban mások bűnétől függ, jóllehet a maguk mesterségén kívül semmiképp se részesei e bűnnek, mint például a patikus a mérgezésnek vagy a fegyverkovács a vérontásnak.

Így a kereskedő, aki búzát vagy szövetet szállít külföldre, hogy bort és pálinkát szerezzen be érte, saját országa iparának fejlődését segíti, jótékonyan hat a hajózásra és a vámbevételre, és számos módon javát szolgálja a köznek; mégis Magadná, hogy a legnagyobb mértékben a léhaságtól és az iszákosságtól függ? Hisz ha senki sem inna több bort, mint amennyire szüksége van, vagy amennyit egészsége megkíván, az a nagy sereg borkereskedő, pincetulajdonos, kádár stb., aki e virágzó város oly tekintélyes színfoltját képezi, ugyancsak nyomorúságos sorsra jutna. Ugyanezt mondhatjuk nemcsak a kocka– és kártyakészítőkről, akik egy légiónyi bűnnek közvetlen kiszolgálói, hanem a selyemkereskedőkről, díszkárpitosokról, szabókról és sokmásról, akik fél év alatt éhen halnának, ha a gőg és fényűzés száműzetnének országunkból.

167. sor: a legrosszabb sem élt hiába: tett valamit a közjavára.

Tudom, ezt sokan képtelen paradoxonnak tartják, és megkérdezik, ugyan mi haszna a közösségnek a tolvajokból és betörőkből. Ezek, elismerem, igen károsak az emberi társadalomra, és minden kormányzat köteles teljes erejéből kiirtásukra és elnyomásukra törekedni; mégis, ha mindenki tökéletesen becsületes lenne, és senki se ártaná bele magát a máséba, és csak a maga dolgával törődne, az ország kovácsainak fele munka nélkül maradna; és bőven találunk iparágakat városon és vidéken, amelyek most a védekezésen túl a díszítőművészetet is 1 szolgálják, és amelyek létre sem jöttek volna, ha nem kellene a betörők és rablók ellen biztosítaniuk minket

Ha valaki azt gondolja, hogy a mondottak túl messze visznek, és állításom továbbra is paradoxnak tetszik, szeretném, ha az olvasó szemügyre venné a javak fogyasztását és belátná, hogy a leglustább és legtétlenebb, a leggonoszabb és legártalmasabb is kénytelen valamit tenni a köz javára, és míg mohó szájuk soha be nem telik, míg szakadatlanul nyűvik és egyéb módon rombolják le, amit a szorgosak napi munkájukkal készítenek, szállítanak és állítanak elő, akaratuk ellenére is segítik fenntartani a szegényeket és viselni a közterheket Milliók munkája szűnne meg hamarosan, ha nem lennének más milliók, akikről Mesémben állítom:

más milliók mit létrehoztak,mindent feléltek, elkoboztak.

Hanem az embert nem a tetteiből származó következményekről ítélik meg, hanem magukról a tettekről és a feltehető indítékokról, melyek szerint cselekedett. Ha egy megátalkodott zsugoritól, aki százezres vagyonából csak évi ötvenet költ, jóllehet rokona sincs, aki vagyonát örökölhetné, elrabolnak ötszáz vagy ezer guinea-t, bizonyos, hogy a pénz forgalomba kerülvén, a nemzet csak nyer a rabláson, és éppoly valóságos jótéteményt élvez általa, mintha egy püspök hagyta volna az összeget a közre; mégis az igazság és a társadalom nyugalma megköveteli, hogy a zsugori megrablói akasztófára kerüljenek, még ha egy fél tucatról volna is szó.

A tolvajok és zsebmetszők lopással keresik a kenyerüket, vagy azért mert becsületes úton nem tudnák fenntartani magukat, vagy mert viszolyognak a rendszeres munkától: érzékeiket akarják kielégíteni, enni, tömény italokat inni, feslett nőkkel hálni és henyélni, amikor kedvük tartja. A fogadós, aki jóltartja őket, és pénzüket elfogadja, tudva jól, honnan ered, majdnem

akkora gazember, mint vendégei. De ha jól bánik velük, üzletével törődik, és azt okosan vezeti, jó pénzt kereshet, és üzletképes lesz ügyfeleivel szemben. A nagykereskedő megbízottja, aki gazdája nyereségét nézi, annyi sört küld neki, amennyit csak rendel, és igyekszik a részesedést növelni; amíg a fogadós jó pénzt ad, nem az ő dolga firtatni, kiktől szerzi. Eközben a gazdag sörgyáros, aki az üzletvezetést alkalmazottaira hagyja, semmit se tud minderről, de kocsikat tart, barátokat traktál, és zavartalanul, jó lelkiismerettel élvezi javait; birtokot vásárol, házakat építtet, és gyermekeit bőségben neveli fel, és soha nem gondol rá, mit fárad a nyomorult, mit mesterkedik az ügyes, és mit bűnöz a tolvaj, amíg hozzájut a portékához, amelynek hatalmas forgalmából ő nagy vagyonát szerezte.

Egy útonálló, nagy zsákmányra szert tévén, kedvelt lotyójának tíz fontot ad, hogy tetőtől talpig kiöltözzék – van-e oly aggályos lelkiismeretű kereskedő, aki nem hajlandó selymét eladni neki, noha jól ismeri őt? A nőnek cipő kell, harisnya és kesztyű; a cipész, a harisnyakészítő és a rövidárus mind nyer tőle valamit, és száz különböző iparos, akinek valami köze van a portékákhoz, amire a nő pénzét kiadta, hetek alatt kézhez vesz egy részt belőle. Eközben a nagylelkű úriember, pénzét elvervén, újra szerencsét próbált az utakon, de már a második nap, egy Highgate melletti rablótámadás során, egyik bűntársával együtt hurokra került, és a legközelebbi tárgyaláson mindkettőre lesújtott a törvény szigora. A bűntett tárgyát képező pénz három vidéki fickó ölébe hullott, akikre nézve ez csodálatos jótéteménynek bizonyult. Egyikük becsületes gazda volt, józan és dolgos ember, akit balszerencséje fosztott meg mindenétől: az előző nyáron marhavészben tíz állata közül hat elhullt, és földesura, akinek harminc fonttal tartozott, mindenéből kiforgatta. A második napszámos volt, keservesen küszködött, odahaza beteg felesége és egy sereg éhes gyermeke várta. A harmadik urasági kertész volt, és börtönben élő apját tartotta el, akit szomszédja záratott oda húsz font tartozásáért már másfél éve; e fiúi odaadás annál tiszteletre méltóbb, mert az ifjú már egy ideje jegyben járt egy lánnyal, akinek tehetős szülei csak akkor fogadták volna el kérőnek, ha ötven guinea saját vagyont tudott volna felmutatni. Mindegyikre jutott vagy nyolcvan font mely megszabadította őket kínzó gondjaiktól, és a világ legboldogabb embereivé tette őket,

Semmi sem rombolóbb a szegénynek akár egészségére, akár erejére vagy szorgalmára nézve, mint a gyalázatos ital, melynek nevét a holland nyelv a juniperből, azaz borókából eredezteti, de ma már oly általános élvezete és nemzetünk lakonikus szelleme jóvoltából nálunk vesződséges hosszúságából az egyszótagú, mérgező ginné rövidült; mely mindkét nembeli tétleneket, csüggedteket és elkeseredetteket leveszi lábáról, bamba beletörődéssel bámultatja a részeg csavargóval önnön rongyait és pőreségét vagy esztelen röhögésre és ízetlen tréfákra fakasztja őt Tüzes tó, mely az elmét lángba borítja, kiégeti a beleket, és a bensőben izzik; egyszersmind a feledés Léthéje, melyben elmerülve a nyomorult legkínzóbb gondjait a kenyérért síró porontyok, a maró fagy és az iszonyú sivár otthon gondolatait is megfojtja eszével együtt

A száraz hőség oly ingerlékennyé, állatiassá teszi az embereket, hogy minden csekélységért ölre mennek, és nemritkán gyilkosságig fajul a dolog. Ez a légkör megtöri és lerombolja a legerősebb szervezeteket is, tüdővészhez vezet, és gyakran végzetes és közvetlen oka a gutaütésnek, dührohamnak és hirtelen halálnak. De mivel ezek a bajok ritkán fordulnak elő, eltekinthetünk tőlük, és szemet hunyhatunk felettük; ez nem mondható el a számtalan nyavalyáról, melyek az italnak köszönhetők, és naponként és óránként előfordulnak, mint étvágytalanság, láz, eperohamok, sárgaság, görcsök, vesekő, ödéma és mindenféle gyulladások.

Ε folyékony méreg rabjai közül sokan, éppen a legalantasabbak, az ital iránti őszinte odaadásból annak árusításával kezdenek foglalkozni, hogy másokat is hozzásegítsenek ahhoz, amit maguk élveznek, akárcsak a szajhák a kerítéssel, hogy hasznot hajtsanak egy iparból, mely a mások gyönyörűségét szolgálja. De minthogy ezek a lecsúszottak általában többet

isznak meg, mint amennyit megkeresnek, ritkán evickélnek ki az eladás révén abból a nyomorúságból, melyben nyögtek, mikor még csak vásárlók voltak. A város peremén, külső kerületeiben és általában a visszataszító negyedekben majd minden ház egy vagy más helyiségében, legtöbbnyire a pincében vagy a padláson árulnak gint Ez alvilági vigasz zugkereskedőit valamivel magasabb állásúak látják el áruval, akiknek engedélyezett italmérésük van, de ezek helyzete se irigylésre méltóbb; és a köznépben alig ismerek olyat, akinek nyomorúságosabban kellene küszködnie a megélhetésért Mert aki erre adja fejét először is legyen éber és gyanakvó, egyszersmind merész és elszánt, nehogy csalók és csempészek kifogjanak rajta, vagy orgazdák és bakák esküdözése megszédítse; másodszor értse a vaskos tréfákat, és maga is jókat röhögjön rajtuk, legyen megnyerő és ravasz, hogy vendégei pénzét kicsalhassa, és legyen járatos az alacsony mókákban és mulatságokban, melyekkel a csőcselék kigúnyolja a józanságot és mérsékletet Nyájas legyen a legalávalóbbakhoz is, készséges a hordárnak terhét lesegíteni, halaskofákkal parolázni, osztrigás lotyókat megsüvegelni, koldusokkal szót érteni; türelemmel és jó humorral viselje el a legléhább korhelyek és csatornatöltelékek trágár szavait és tetteit, és arcrándulás, az undor legkisebb jele nélkül tűrje a mocskot, bűzt verítékszagot, lármát és arcátlanságot ami csak a dologtalanság, léhaság és részegség révén felszínre kerül e szégyentelen és szabados csőcselékből.

Az említett boltok roppant nagy száma a városban és a külvárosokban megdöbbentő erővel hívja fel a figyelmet a megrontókra, akik egy törvényes foglalkozás révén járulnak hozzá mindazon részegesség, züllés, ínség és nyomor sokasodásához, melyeknek a tüzes víz a közvetlen okozója, hogy egy tucatnyi nagykereskedőt az átlag fölé emeljenek, míg a korcsmárosok közül, legyenek bár oly rátermettek, mint fentebb mondottam, sokkal többen mennek tönkre, nem tudván megtartóztatni magukat a kirkei kehelytől, melyet másoknak nyújtanak, és még a szerencsésebbek is élethosszán kénytelenek nem közönséges módon fáradozni, nehézségeket elviselni, és az említett undorító és visszataszító dolgokat lenyelni puszta megélhetésükért és napi kenyerükért

A rövidlátó átlagember az okok láncában ritkán lát tovább a következő szemnél; de akik kiterjedtebb szemlélettel bírnak, és nem sajnálják a fáradságot az események láncolatán végigtekinteni, száz és száz helyen láthatnak jót felzsendülni és előtörni a rosszból, éppoly természetesen, mint csirkét a tojásból. A maláta adójából eredő pénz tekintélyes részét adja a nemzeti jövedelemnek, és ha nem párolnának italt belőle, a közkincstár roppant mértékben károsodna miatta. De ha való megvilágításba helyezzük a számos előnyt és a nyilvánvaló áldások hosszú sorát, melyek az itt tárgyalt rosszból nőnek ki és tőle elválaszthatatlanok, figyelembe kell vennünk a földbéreket, a föld kapálását a hozzá való szerszámokat a felhasznált igásállatokat is és mindenekelőtt a szegények sokaságát akiket a kapálás, malátafőzés, szállítás és lepárlás számos munkafolyamata tart el, míg előáll a malátafőzet melyet első párlatnak nevezünk, és amely csupán kiinduló anyaga számos szeszesitalfélének.

Emellett az éles szemű és jó kedélyű olvasó még abból a szemétből is bőségesen tudna jót kiszemelgetni, amit én mint rosszat félrevetettem. Elmondhatná, hogy bármennyi züllést és részegeskedést eredményezhet is a malátaszesszel való visszaélés, mértékkel élvezve ez az ital felbecsülhetetlen áldás a szegényre nézve, akinek nem telik drágábbra; hogy a szesz egyetemes vigasztaló nemcsak hidegben és fáradtság esetén, de a legtöbb csapás ellen, mely az ínségeseket éri, és hogy gyakran épp a legelesettebbeknél pótolhat ételt italt, ruhát és lakást. Hogy a bamba fásultság a legnyomorúságosabb helyzetben, melyet a panaszolt összetevők idéztek elő, ezrekre volt áldás, mert bizonyára azok voltak a legboldogabbak, akik a legcsekélyebb fájdalmat érezték. Ami a betegségeket illeti, azt mondhatná, hogy amint egyeseket előidézett, úgy másokat meggyógyított, és ha túlzott élvezete egyeseknek hirtelen halálát okozta, napi szokásszerű fogyasztása igen soknak meghosszabbította az életét; és az általa keltett házi perpatvarokért bőségesen kárpótol a külföldön általa nyert előnyökkel,

amennyiben katonáinkban a lelket tartja, és tengerészeinket csatára hevíti, és hogy a legutóbbi két háborúban nem arattunk számottevő győzelmet nélküle.

A komor képre, melyet a korcsmárosokról festettem, és mindarra, amit elviselni kénytelenek, kijelentené, hogy más üzletágakban is csak igen kevesen gazdagodtak meg, és amit oly keservesnek és tűrhetetlennek festettem le e mesterségben, az semmiség annak, aki hozzászokott; hogy ami terhes és vesződséges az egyiknek, a másiknak kellemes, sőt vonzó lehet, körülményeik és neveltetésük különbözősége miatt. Eszembe idézné, hogy egy foglalkozás jövedelme mindig is munka és fáradozás jutalma, megjegyezve, hogy lucri bonus est odor ex re qualibet [„Bárhonnan jő, a haszonnak illata jó!” – Juvenalis: Szatírák. XIV. 204-205. Muraközy Gyula fordítása], és hogy még a pöcegödör-tisztítók számára is jó illatú a fizetség.

Ha ellene vetném, hogy itt vagy ott egy-egy nagy szeszfőzde létrejötte sovány kárpótlás a kárért, a biztos ínségért és tartós nyomorért, melyet sok ezer nyomorultnak okoz a fennállása, azt felelné, hogy erről én nem ítélhetek, mert nem tudhatom, mily nagy javára válhatnak később a közösségnek. Az ezek segítségével kiemelkedett férfiú – mondhatná talán – oly éberséggel és buzgalommal jár el békebírói vagy más tisztében, s oly szorgalommal terjeszti a törvényesség és az erkölcsök megújulásának szellemét népes városa minden szegletében, amily buzgalommal egykor a szeszt terjesztette benne; mígnem a szajhák, csavargók és koldusok ostora, a lázongók és elégedetlenek réme és a szabbath-szegő mészárosok örökös pestise nem lesz belőle. Itt jó humorú ellenlábasom ujjongva diadalmaskodna felettem, különösen, ha fel tudna mutatni egy ily ékes példát; mily rendkívüli áldás, kiáltana fel, ez az ember a társadalomnak! mily fénylő és ragyogó az erénye!

Lelkesedése bizonyítására kimutatná, hogy aligha lehetne jobb bizonyságát adni egy nemes lélek önmegtagadásának, mint látni őt, aki nyugalmát feláldozva, élete és épsége kockázatával zaklatja és apróságokért üldözi azt az emberfajtát amelynek vagyonát köszönheti, s mindezt csupán a tétlenségtől való irtózatából és a vallás és közjó iránt való olthatatlan érdeklődéséből kifolyólag.

173. sor: s ellentétes pártok az egység ügyét – ütközve – segítették

Mi sem mozdította elő jobban a reformációt, mint a római klérus züllöttsége és ostobasága; de ugyanaz a reformáció őket is kimozdította kényelmes tudatlanságukból, melyben tespedtek, és elmondhatjuk, hogy Luther, Kálvin és mások követői nem csupán azokat reformálták meg, akiket megnyertek tanaiknak, de ugyanúgy azokat is, akik legnagyobb ellenfeleik maradtak. Az angol klérus, midőn oly szigorúan elmarasztalta a skizmatikusokat hiányos műveltségükért, félelmes ellenfeleket támasztott bennük, akiknek nem könnyen tudott megfelelni; és ismét a disszenterek, oly éberen szemmel követve hatalmas ellenfeleik magánéletét és minden tettét segítették hozzá az anglikánokat, hogy sokkal jobban ügyeljenek támadhatatlanságukra, mint tették volna, ha nem kell rosszmájú kémlelőktől tartamuk. Igen nagy mértékben a hugenottáknak tulajdonítható, akik nemrégi teljes kiirtásukig mindig nagy számban éltek Franciaországban, hogy ez a királyság sokkal kevésbé züllött és sokkal tanultabb klérussal dicsekedhet, mint bármely római katolikus ország. Eme egyház papsága sehol sem oly vitathatatlan úr, mint Itáliában, ezért sehol sem feslettebb életű; és egy országban sem tudatlanabb, mint Spanyolországban, mivel tanaik sehol sem találnak a legcsekélyebb ellenállásra. Ki hinné, hogy az erényes nők öntudatlanul is előmozdítják a prostitúció virágzását? Vagy (ami még nagyobb paradoxonnak tűnik) hogy a bujaság a tisztaság megőrzésének szolgálatába állítható? pedig semmi sem bizonyosabb. Egy heves vérű ifjúnak, aki egy-két órát a templomban, bálban vagy más olyan gyülekezetben töltött, ahol egy sereg csinos és igen előnyösen öltözött nő fordul meg, sokkal jobban felgyúl a képzelete,

mintha ez alatt az idő alatt a Guildhallban szavazott vagy a mezőn juhnyájak között sétált volna. Következésképp feltámadt vágyát kielégítem igyekszik, és mivel a tisztességes nőket makacsnak és megközelíthetetlennek találja, természetes gondolat, hogy azokhoz siet, akikben több a hajlandóság. Ki merné azt állítani, hogy ez az erényes hölgyek hibája? Öltözködésükkel, szegények, nem a férfiakra gondolnak, csupán takarosnak és illendőnek igyekeznek mutatkozni, ki-ki képességei szerint.

Távolról sem kívánom a vétkeket bátorítani, és úgy vélem, kimondhatatlan szerencse lenne az államra nézve, ha a tisztátalanság bűnét egyszer s mindenkorra száműzni lehetne belőle: de tartok tőle, hogy ez lehetetlen. Sokak szenvedélye hevesebb, hogysem törvényekkel és előírásokkal meg lehetne fékezni; és minden kormányzat bölcsességére vall, ha kisebb alkalmatlanságokat eltűr, hogy nagyobbakat megelőzzön. Ha az utcanőket és szajhákat olyan szigorral üldöznék, mint egyes ostobák azt jónak tartanák, mily lakat és zár tudná megvédem feleségünk és lányunk erényét? Mert nemcsak a nők lennének kitéve általában sokkal nagyobb kísértésnek, és a szüzek ártatlanságának elorzására tett kísérleteket lenne kénytelen még az emberiség józanabb része is enyhébben megítélni, mint manapság, de sok férfi teljesen megvadulna, és az erőszaktétel a legközönségesebb bűntény lenne. Ahová hat-hétezer matróz érkezik egyszerre, ahogy ez gyakran megesik Amszterdamban, akik hónapokon át csak saját nemüket látták, miképpen képzelhető el, hogy becsületes nők zaklatás veszélye nélkül az j utcára léphetnének^ hacsak nem lennének elérhető áron kap– ; ható prostituáltak? Épp ezért e jól rendezett város bölcs vezetői | mindig eltűrtek egy bizonyos számú házat, ahol a nőket éppoly \ nyilvánosan bérlik, mint a lovakat egy kölcsönistállóban, és ; hogy ebben a toleranciában nagy bölcsességet és gazdaságos szemléletet kell látnunk, arról egy rövid beszámoló talán nem fog fárasztó kitérőnek hatni.

Elsőként is az említett házak csak a város legnyomorúságosabb és legmegvetettebb részében állhatnak, ahol főleg tengerészek és gyülevész idegenek laknak. Az utcát, amelyben a legtöbb ilyen ház áll, botrányosnak tekintik, és a gyalázat az egész környékre kiterjed.

Másodszor ezek a házak csupán ismerkedésre és alkudozásra valók, megállapodni a találkák helyében, ahol bizalmasabb együttlétre számíthatnak, és semmi buja cselekményt el nem tűrnek itt; e szabályt ott szigorúan betartják, hogy látogatóik rossz modora és zajossága ellenére nem találkozni bennük több illetlenséggel, sőt bizonyára kevesebb sikamlóssággal, mint egy angol játékházban.

Harmadszor a nők, akik ezeken az esti tőzsdéken megjelennek, az alja népből valók, és napközben legtöbbnyire gyümölcsöt és főzeléket tolnak targoncán. Esti öltözékük kétségtelenül különbözik a megszokottól, de többnyire oly nevetségesen tarka, hogy inkább vándorszínészek karneváli maskaráira hasonlít, mintsem úrihölgyek ruházatára; ha ehhez számítjuk esetlenségüket durva kezüket és modortalanságukat nincs nagy ok félelemre, hogy jobbfajta embereket kísértésbe visznek.

Venus e templomaiban a zenét orgona szolgáltatja, nem az istenségre való tekintettel, akit bennük imádnak, hanem mert a tulajdonos takarékosságában igyekszik a legkevesebb pénzért a legnagyobb zajt szolgáltatni, és a kormány politikája sem akarja támogatni a síposok és nyirettyűsök fajtáját A tengerjárók, különösen a hollandok, hasonlatosak állandó elemükhöz, süvöltenek és harsognak, és fél tucatnyi belőlük, ha jókedvük kerekedik, lármájával kétszer annyi flóta és hegedű hangját is elnyomná, míg egypár orgonától az egész ház zeng, és nem okoz több költséget, mint egy silány zenésznek a bére. A szabályok és szigorú fegyelem ellenére, mely a szerelem e piacain uralkodik, a schout, azaz rendőrfelügyelő és emberei állandóan zaklatják, bírságolják és a legkisebb panaszra eltávolítják nyomorult bérlőiket, aminek kettős haszna is van. Először alkalmat ad egy csomó tisztviselőnek, akikre a magisztrátus gyakran rászorul és jól felhasználhat hogy a megélhetését a leggyalázatosabb iparból származó busás jövedelmekből facsarja ki; egyúttal pedig bünteti azokat a szükségszerű közvetítőket, kerítőket és hasonlókat, akiket bár elítél, teljesen felszámolni nem

akar. Másodszor, minthogy sok szempontból veszélyes lenne a titkot a sokaság elé tárni, miszerint azok a házak és a bennük űzött ipar a hatóságok elnézését élvezik, nehogy egyenesen helyeselhetőnek véljék, az előrelátó elöljárók a gyengébbek jó véleményét is megtartják, s ezek úgy képzelik, hogy a kormány szüntelenül törekszik, de nem képes elnyomni azt, amit valójában eltűr; holott olyan korlátlan és kiterjedt hatalommal rendelkeznek az igazságszolgáltatás és közigazgatás terén, és oly jól tudják a végrehajtás mikéntjét hogy ha fejükbe vennék kiirtását, egy hét, sőt egy éjszaka alatt az egészet kifüstölhetnék.

Itáliában a szajhákat még nyíltabban megtűrik, ami nyilvánosházaikból is kiviláglik. Velencében és Nápolyban az erkölcstelenség kereskedelmi árucikk; Róma kurtizánjai és a spanyol cantonerák külön testületet képeznek az államban, és törvényes jövedelmi adót fizetnek. Köztudott dolog, hogy mind e bölcs államférfiak nem vallástalanságból tűrik el a bűntanyákat, hanem hogy nagyobb rosszat, még kárhozatosabb erkölcstelenségeket előzzenek meg velük, és hogy a tisztességes nőknek védelmet biztosítsanak. „Mintegy kétszázötven éve – írja M. de St Didier – Velence szűkében lévén kurtizánoknak, a köztársaság kénytelen volt külföldről beszerezni őket.” Doglioni, aki Velence emlékezetes eseményeit feljegyezte, valósággal magasztalja a köztársaság bölcsességét e tekintetben, mely biztonságot nyújtott az erényes nőknek, akiket naponta nyilvános erőszaktétel fenyegetett, olyannyira, hogy a templomok és más szent helyek sem nyújtottak már megfelelő menedéket tisztességüknek.

Angliai egyetemeink sem tagadhatják el, hogy a diákok havonta járandóságot kaptak ad expurgandos renes [a lágyék megkönnyítésére], és volt idő, mikor Németország szerzeteseinek és papjainak ágyasok tartását engedélyezték, a prelátusuknak fizetendő évi járandóság ellenében. „Általános hiedelem – mondja Monsieur Bayle (kitől utóbbi értesülésem származik) –, hogy e szégyenletes engedékenység oka a kapzsiság volt; holott valószínűbb, hogy a papokat a becsületes nők megkörnyékezésétől kívánta visszatartani, és lecsitítani a férjek zúgolódását; utóbbiak neheztelését ugyanis az egyháznak tanácsos elkerülnie.” A mondottakból kiviláglik, hogy szükségszerű a női nem egy kisebb részét feláldozni a nagyobbik rész érdekében, és így egy gyűlöletesebb feslettségét megelőzni. Amiből, úgy hiszem, joggal vonom le a következtetést (amit a fenti látszólagos paradoxon kapcsán bizonyítani kívántam), hogy a bujaság a tisztaság támasza lehet, és hogy a legmagasztosabb erény a legalantasabb bűn segítségére szorul.

179. sor: ... e nemes vétek...

A tékozláson, melyet nemes véteknek nevezek, nem azt a fajtát értem, mely karöltve jár a fösvénységgel, és áldozatát ésszerűtlenül pazarlóvá teszi olyan dolgokban, melyeket jogtalanul csikart ki másoktól, hanem azt a kellemes és kedélyes vétket, mely füstöt bodorít a kéményből, és mosolyt csal a mesteremberek ajkára; ama élvvágyók nemtörődöm és válogatás nélküli bőkezűségére gondolok, akik bőségben nevelkedvén, irtóznak a kuporgatás alantas gondolatától, és vígan szórják szét, amit mások kínos keservvel kaparnak össze; akik kényüket saját költségükre szolgálják, akiknek szüntelen 'kielégülés, ha óaranyért új gyönyöröket szerezhetnek, és pazarló lelkük túlságos tágassága folytán olyan dolgok megvetéséért marasztalják el őket, amely dolgokat mások túlértékelnek.

Mikor ily megtisztelő értelemben említem ezt a vétket, és oly gyengédséggel és udvariasan szólok róla, ugyanazt tartom szem előtt, mint mikor az ellentétét kárhoztatom: tudniillik a köz érdekét mert ahogy a zsugori nem tesz jót önmagának, és örököse kivételével az egész világnak is árt, úgy a tékozló az egész társadalomra áldás, és senkinek sem árt, legfeljebb önmagának. Igaz, hogy míg az előbbiek gazemberek, az utóbbiak egytől egyig bolondok, mégis ínyencfalatok, melyeken a köz lakmározhat, és éppoly joggal nevezhetők a társadalom fácánjainak, ahogy a francia a szerzetest a nők fogolymadarának hívja. Tékozlás nélkül sose

nyerhetnénk kárpótlást a hatalmon lévő fösvénység rablásaiért és harácsolásáért. Ha egy zsugori államférfi, aki egész életében a nemzet zsírján hízott, és lopással és rablással iszonyú kincseket halmozott össze, nyugalomba vonul, a nemzet minden értelmes polgárát öröm kell eltöltse e férfiú fiának esztelen pazarlása láttán. Ez juttatja vissza a társadalomnak, amit elraboltak tőle. Az adományok visszavétele felér egy barbár fosztogatással, és alávalóság lenne egy embert hamarabb tönkretenni, mint ő teszi magával, midőn ilyen buzgalommal lát neki. Nem táplál-e megszámlálhatatlan, mindenféle nagyságú és fajtájú kutyát, holott sose vadászik? Nem tart-e több lovat, mint bárki az országban, jóllehet sose lovagol? És nem halmoz-e el hercegnőhöz méltó ajándékokkal egy kimustrált lotyót, ámbár sose hál vele? S nem különcebb-e még ennél is azon dolgokban, melyeknek hasznát is veszi? Épp ezért csak hagyjuk őt, sőt dicsérjük, nevezzük a köz áldásának, nemesen bőkezű és bámulatosan nagylelkű úrnak, és néhány év alatt saját jóváhagyásával fosztják pőrére őt Amíg a nemzet a sajátját kapja vissza, minek ítélnénk el a módot ahogyan a rablott javak visszatérülnek?

Jól tudom, igen sok józan életű és a végleteket ellenző ember azt mondja erre, hogy a mértékletesség a legszerencsésebben tölthetné be mindkét említett vétek helyét, és hogy ha az emberek nem szórnák annyi módon a pénzt nem kísértené őket annyi bűnös mesterkedés annak összeharácsolására; következésképp, hogy ugyanolyan számú ember, mindkét végletet elkerülvén, sokkal boldogabb és kevésbé vétkes lehetne nélkülük, mint általuk. Aki így érvel, jobb embernek mutatkozik, mintsem politikusnak. A mértékletesség, hasonlóan a becsületességhez, alsóbbrendű és sorvadó erény, mely jól kezelhető emberek apróbb közösségeire alkalmazható, akik szegénységükkel megelégedvén, örömüket lelhetik benne, de egy nagy és eleven nemzet hamarosan megelégelné. Almatag és tétlen erény, mely nem ad munkát a kéznek, ezért igen haszontalan egy iparkodó országban, ahol nagy tömegeknek kell ilyen vagy olyan módon foglalatosságot biztosítani. A tékozlás ezernyi leleménnyel mozdítja ki az embereket tétlenségükből, amelyekre a takarékosság nem is gondol; és amint a bőkezűség roppant javakat kell hogy felemésszen, akképp a fösvénységnek számtalan fogásra van szüksége, hogy azokat előteremtse, mely fogásokkal élni a takarékosság méltóságán alulinak tartaná.

Az írónak mindig jogában áll kis dolgokat nagyobbakhoz hasonlítani, különösen, ha előbb engedelmet kér, Si licit exemples [ha szabad példákkal élnem] stb., de nagy dolgokat triviális csekélységekhez vetni csak burleszknél bocsátható meg: máskülönben a politikai testületet (elismerem, a simile igen alantas) egy pohár puncshoz hasonlítanám. A fukarság lenne a savanyító, a tékozlás az édesítő íz benne. A víznek a nyüzsgő, ízetlen sokaság hiszékenységét, balgaságát és tudatlanságát nevezném; míg a bölcsességet becsületet, erőt és az ember többi magasrendű tulajdonságát, melyek a művészetek által a természet seprőjétől megszabadulva, a dicsőség tüzén lelki eszenciává emelkedtek és finomodtak, a szesz megfelelőjének tekinteném. Nem kétséges, hogy egy vesztfáliai, egy lappföldi vagy más tompa agyú idegen, aki nem ismeri az oly épületes keveréket, külön-külön látná alkotórészeit, lehetetlennek tartaná, hogy elviselhető ital lehet belőlük. A citrom túl savanyú, a cukor túl émelyítő lenne neki, a szesz túl erős, hogysem bármily mennyiségben élvezhető legyen, a vizet pedig ízetlen löttynek mondaná, mely csak teheneknek és lovaknak való; de a tapasztalat arra tanít, hogy a nevezett alkotóelemek, hozzáértéssel vegyítve, kiváló italt adnak, melyet a legfinomabb ízlésűek is kedvelnek és nagyra tartanak.

Az egyes vétkekre térve, a fukarságot, mely annyi kárt okoz, és a zsugoriakat kivéve mindenki szemében oly gyűlöletes, maró savhoz hasonlítanám, melybe fogunk belevásik, és mely minden ép ínynek kellemetlen; egy tékozló világfi ragyogó társaságát és cifra öltözékét a legfinomabb süvegcukor csillogó fényével vetném össze; mert ahogy az egyik, korrigálva a csípősséget, megelőzi az ártalmakat, melyeket a maró savanyúság gyomrunkban okozhatna, úgy a másik enyhadó és jóltevő balzsam a sajgásért, melyet a sokaság elszenved a tékozlás megszorításai miatt; míg a két anyag egyaránt feloldódik, és egymást megsemmisíti,

jótékonyan hatva ily módon számos keverékre, melyekben előfordulnak. Tovább is vihetném a hasonlatot az arányok és pontos betartásuk szükségessége vonalán, s kimutathatnám, hogy egy-egy keverékben mennyire nélkülözhetetlen minden egyes alkotórész, de nem akarom kifárasztani az olvasót egy játékos ötlet túlhajtásával, mikor sokkal fontosabb dolgokkal kívánom őt szórakoztatni; és összegezendő az itt és előző megjegyzéseimben mondottakat, csak azt tenném hozzá, hogy a társadalomban jelen lévő fukarságra és tékozlásra úgy tekintek, mint a gyógyászatban két ellentétes méregre, melyek egymás ártalmas tulajdonságait kölcsönösen megszüntetve, bizonyos, hogy támogatják egymást és Együtt gyakran igen hatásos medicinát alkotnak.

180. sor: ... s millió szegénynekmunkát adott a fényűzés...

Ha a fényűzés minden (mint ahogy szigorúan véve annak tekintendő), ami nem közvetlenül szükséges az embernek mint élőlénynek fennmaradásához, akkor semmi egyebet nem találhatnánk a világon, még a meztelen vadak között sem; még közöttük sincs, aki ne javított volna napjainkig egykori életkörülményein; akár ételeik elkészítésében, akár kunyhóik formájában, akár másban hozzátettek valamit ahhoz, ami régebben kielégítette őket. Ezt a meghatározást mindenki túl szigorúnak fogja tartani. Magam is ezen a véleményen vagyok, de ha egy hüvelyknyit is engedünk e szigorúságból, attól tartok, nem fogjuk tudni, hol kell megállnunk. Ha valaki azt mondja, ő csak tisztán és takarosan akar járni, nehéz megállapítani, mit ért ezen; ha e szavakat igazi, eredeti és betű szerinti értelmében gondolta, igen csekély gond és költség: némi víz árán kielégíthetjük; csakhogy e két szócska oly sokértelmű, különösen egyes hölgyek nyelvjárásában, hogy senki sem sejti, mily messze nyújthatók. Az élet kényelmei hasonlóan változatosak és szerteágazók, hogy csak az tudhatja, ki mit ért rajta, aki ismeri az illető életkörülményeit Ugyanily homályt figyeltem meg az illem és illendőség szavak használata körül, és csak akkor értem meg őket ha alaposan ismerem, aki használja. Emberek járhatnak ugyanazon templomba, és lélekben egyek lehetnek, amennyire tetszik, mégis állítani merem, hogy midőn a mindennapi kenyérért imádkoznak, a püspök olyasmiket is belefoglal fohászába, amikről a sekrestyés nem is álmodik.

Az eddig mondottakkal csak egyet akarok megmutatni: ha egyszer elálltunk attól, hogy fényűzésnek hívjunk mindent ami nem abszolút szükséges életben maradásunkhoz, akkor nincs is többé fényűzés; és mivel az ember igényei számtalanok, nincs határa annak sem, ami kielégítheti őket; ami fölös egy bizonyos népréteg számára, az magasabban állóknak elengedhetetlen lehet; és sem a világ, sem az emberi ügyesség olyat ki nem ötölhet, amit egyik vagy másik uralkodó, megkedvelvén vagy szórakoztatónak találván, ne nyilvánítana azonnal életszükségletnek; nem bárki életét csupán saját isteni személyisége életét értve ezen.

Bevett vélekedés, hogy a fényűzés éppoly romboló az egész állam számára, ahogy minden egyes személyre, aki vétkes benne, és hogy egy országos takarékosság éppoly mértékben gazdagítaná a nemzetet mint a kevésbé általános az egyes családok vagyonát Bevallom, hogy bár nálam kiválóbb képességűektől is hallottam már ezt a véleményt, ebben mégis kénytelen vagyok ellentmondani nekik. Ők így érvelnek: Törökországnak, mondjuk, évente egymillió értékben gyapjút és más nálunk előállított terméket küldünk; ezekért selymet, mohairt illatszereket stb. kapunk cserébe egymillió-kétszázezer font értékben, mely utóbbiakat el is fogyasztjuk országunkban. Ily módon, mondják ők, semmit sem nyerünk; de ha mindnyájan megelégednénk hazai termékeinkkel, és csak felét fogyasztanánk a Törökországtól kapott cikkeknek, akkor a törökök, továbbra is rászorulva ugyanannyi árunkra, kénytelenek lennének a különbözetet készpénzben fizetni, és így csupán a külkereskedelmi mérlegen a nemzet hatszázezer forintot nyerne per annum [évente].

Énnek az érvnek az erejét megvizsgálandó, feltételezzük (ahogy ők javasolják), hogy

selyemből stb. csak a jelenlegi mennyiség felét fogyasztjuk el; ugyancsak tegyük fel, hogy a törökök, jóllehet mi csak a megszokott mennyiség felét vagyunk hajlandók átvenni árujukból, nem tudják vagy nem akarják nélkülözni termékeink változatlan mennyiségét, és a különbözetet pénzben fizetik ki, azaz annyi ezüstöt és aranyat adnak, amennyi a tőlünk kapott és az általuk adott áruk értékkülönbsége. Az így feltételezett helyzet fennállhat egy évig, de tovább aligha. A vásárlás kereskedés, és egyetlen nemzet sem vehet javakat egy másiktól, akinek a sajátját nem tudja eladni. Spanyolország és Portugália, évente újabb és újabb arany– és ezüstmennyiségeket nyerve bányáiból, mindaddig készpénzért vásárolhat amíg nemesfémkészleteik ki nem merülnek; az ő esetükben azonban maga a pénz a nemzeti termék. Jól tudjuk, hogy más országoktól nem soká tudnánk vásárolni, ha azok nem fogadnák el cserébe a mi termékeinket; és miért ítélnénk másképp a többi ország felől? Ha csak a törököknél nem hullik több pénz az égből, mint nálunk, lássuk, mire vezet a fenti feltételezés. Az a hatszázezer font ami a selyem, mohair stb. képében a nyakukon marad, a cikkek árában jelentős esést fog hozni, és ennek rajtunk kívül a franciák és hollandok is előnyét élvezik; és ha továbbra is visszautasítjuk termékeiket mint áruink csereértékét, ők kénytelenek lesznek szükségleteiket olyan országtól beszerezni, amely elfogadja azt, amit mi visszautasítottunk, még ha árujuk rosszabb és a miénknél; így aztán Törökországgal folytatott kereskedelmünk néhány év alatt feltétlenül lehanyatlana.

De talán azt halljuk erre, hogy a fenti rossz következtetéseket elkerülendő, fogadjuk el a török cikkeket a szokott mennyiségben, de takarékosságunkban csak a felét fogyasszuk el, és a fennmaradó részt külföldön értékesítsük. Lássuk, ez mit eredményezne, és hogy valóban gazdagítaná-e a külkereskedelmi mérleg hatszázezer fonttal nemzetünket Elsőként megengedem, hogy mivel vásárlóink nagyobb mértékben szorulnának rá hazai termékeinkre, a selyem-, mohair– stb. iparban foglalkoztatottak jobb megélhetéshez juthatnának a különféle textiláruk előállításával. De másodszor alig hiszem, hogy az áruk éppúgy eladhatók, mint korábban; mert feltéve, hogy az itthon elfogyasztásra kerülő rész a régi áron kel el, a külföldre vitt mennyiség már nem lesz oly kifizetődő, mert javarészt telített piacokra kell vinnünk őket, és ehhez jön a fuvar, a biztosítás, az osztalék és számos más megterhelés, és a kereskedelem általánosságban többet fizet rá az áru újra behajózott felére, mint amennyit az itthon elfogyasztott felén nyert. Mert bár a gyapjúáruk a mi termékeink, éppúgy számol velük a kereskedő, aki külföldre viszi, mint a boltos, aki itthon árusítja. Ha tehát a külkereskedő nem látja viszont a kivitt áruk ellenértékét, a költségeket is beleszámítva, megbízható és kamatozó pénzben, tönkre fog menni, az eredmény pedig az lesz, hogy a többi kereskedő, látva, hogy ráfizet a kivitt török árukra, nem lesz hajlandó több gyapjúnkat behajózni, mint amennyiért az itthon elfogyasztott selymet, mohairt stb. beszerezheti. Más nemzetek sürgősen módot lelnek majd rá, hogy kipótolják számukra a miattunk szenvedett hiányt, és vevőt találnak az általunk visszautasított cikkekre is; egyszóval a nagy takarékossággal annyit érnénk el, hogy Törökország csak áruink felét venné át a jelenlegihez viszonyítva, ha nem fogadnánk és fogyasztanánk el az ő cikkeiket, melyek nélkül a miénket sem vehetnék meg.

Mivel már évek óta bosszant hogy annyi értelmes emberrel találkozom, aki e vélemény ellen van, és számításaimat tévesnek ítéli, különös elégtételemre szolgált látnom, hogy a nemzet bölcsessége is találkozott eszméimmel, amint az egy 1721-es parlamenti törvényben nyilvánult meg, mely törvény még az egyik nagy és befolyásos társaság kárára és súlyos hazai hátrányok felett szemet hunyva is a török kereskedelem előmozdítását határozta el, és nemcsak hogy bátorította a selyem és mohair fogyasztását de bírságokkal akaratuk ellenére is erre kényszerítette az alattvalókat.

Ezenkívül azt is a fényűzés rovására írják, hogy növeli a kapzsiságot és harácsolást; és ahol e bűnök uralkodnak, a legfontosabb hivatalokat adják-veszik a miniszterek, akiknek a kisebb és nagyobb közösségeket szolgálniuk kellene, elzüllenek, és az országot minden pillanatban az a veszély fenyegeti, hogy eladják a legtöbbet kínálónak; és végül, hogy elpuhítja,

elkorcsosítja a népet, mely így könnyen prédájává válik az első hódítónak. Ezek valóban rettenetes dolgok, de amit ebből a fényűzés számlájára írnak, az jórészt a rossz irányítás és helytelen politika bűne. Minden kormányzatnak alaposan ismernie és állhatatosan szolgálnia kell országa érdekeit A jó politikusok ügyes intézkedésekkel, súlyos adókat vetve ki egyik árura, vagy teljesen betiltva azt s a másik adóit jelentősen csökkentve, mindig tetszésük szerinti irányba terelhetik a kereskedelem folyamatát, és aminthogy, egyéb megfontolás híján, kívánatosabbnak fogják tartani az olyan országokkal való kereskedelmet melyek pénzzel vagy javakkal egyaránt fizetni tudnak, mintsem azokkal, melyek a kapott javak helyébe más ellenértéket nem kínálhatnak, csak saját készítésű termékeiket, azonképp mindig óvakodni fognak olyan országokkal üzletet kötni, melyek más államok termékeit elutasítják, és a sajátjukért csak pénzt hajlandók elfogadni. De mindenekelőtt éber szemmel figyelik a kereskedelem mérlegét általában, és sosem tűrik el, hogy az egy évben külföldről behozott javak értéke meghaladja azon saját termékekét melyeket külországba vittek. Megjegyzendő, hogy mindezt olyan országokról mondom, melyek maguk nem termelnek aranyat vagy ezüstöt; máskülönben e maxima nem oly feltétlen érvényű.

Ha ezeket az előírásokat lelkiismeretesen betartják, és a behozatalt nem engedik a kivitel fölé nőni, egyetlen nemzetet sem szegényíthet el az idegen fényűzés; annyi hasznot húzhatnak belőle, amennyit akarnak, ha legalább részben meg tudják vetni a sajátjuk alapját, vagyis vásárlóképességükét

A kereskedelem a legfőbb, de nem egyetlen tényezője a nemzet felvirágzásának; eközben más dolgokra is figyelmet kell fordítani. A meum és tuum [az enyém és a tiéd] biztosítandó, a bűntények üldözendők, és az igazságszolgáltatás egyéb törvényeit is bölcsen kell kiszabni és szigorúan végrehajtani. Szükséges a külügyek okos vezetése, minden nemzet szolgálatában okos diplomaták álljanak, kiváló szakértői mindazon népek közügyeinek, melyek szomszédságuk, erejük vagy valamely érdek folytán országukra ártalmasak vagy jótékonyak lehetnek, hogy megtehessék a szükséges lépéseket egyesek támogatására, mások hátráltatására, amint a politika és a hatalmi egyensúly megköveteli. A tömegre tekintettel kell lenni, senkinek lelkiismeretét nem erőszakolni, s a papságnak nem engedni több befolyást az államügyekben, mint azt Megváltónk testamentumában meghagyta. Ezek a szabályok vezetnek a világi nagysághoz, és amely önálló hatalom jól alkalmazza őket egy jelentékeny nemzet irányításában, legyen az monarchia vagy köztársaság vagy a kettő keveréke, a föld minden más hatalma ellenében is felvirágoztatja népét és sem a fényűzés, sem más vétek nem lesz képes meggyengíteni az építményt

De itt, úgy érzem, teli torokból harsan az ellenvetés. Hogyan?! Isten sohase büntetett meg és pusztított még el hatalmas népeket bűneik miatt? Ó, igen, de nem akárhogy: vezetőik eszét vette el, és hagyta, hogy az általam megjelölt maximák egy részét vagy összességét semmibe vegyék; és mindama híres államok és birodalmak közül, melyekkel a világ mai napig dicsekedhetett, egyetlenegy sem omlott még össze, melynek veszte ne uralkodója rossz politikájának, hanyagságának és ésszerűtlen kormányzásának lenne tulajdonítható.

Kétségtelen, hogy több egészséget és erőt találunk az emberek és ivadékaik között a mérséklet és józanság, mintsem a falánkság és iszákosság jóvoltából, mégis megvallom, hogy ami a fényűzés elpuhító és nemzeteket lezüllesztő hatását illeti, manapság koránt sincsenek oly ijesztő elképzeléseim róla, mint régebben. Mikor számunkra teljesen idegen dolgokról hallunk vagy olvasunk, képzeletünkben rendszerint olyan dolgok ideái jelennek meg, melyeket már láttunk, és a szóban forgókhoz, megértésünk mértéke szerint, a legközelebb állnak. Jól emlékszem, hogy mikor Perzsia, Egyiptom és más országok fényűzéséről olvastam, mely ezeknek legfőbb vétke, elpuhítója és lezüllesztője volt gyakran közönséges iparosok nyüzsgő, vedelő sokaságára gondoltam egy városi ünnepélyen és a vele járó ocsmányságokra és kicsapongásokra; máskor kapatos tengerészek mulatozására emlékeztetett, ahogy láttam őket fél tucat lotyó társaságában, a hegedűsöket túlbömbölve; és ha az imént

említett népek nagyvárosaiba kerültem volna, úgy képzeltem, hogy az emberek egyharmadát a csömörtől elgyengülve ágyban találom, más harmadát köszvénytől vagy még nemtelenebb kórtól megnyomorítva, s hogy a maradék, mely a saját erejéből még lábra áll, alsószoknyában rója az utcákat

Szerencsés dolog, ha van szigorú őrünk, akitől tarthatunk, amíg értelmünk nem elég erős, hogy ösztöneinket irányítsa, és hiszem, hogy a rettegés, melyet különösképp az elpuhulni szó keltett fel bennem, valamint a gondolatok, melyek etimológiájából folytak, alapos hasznomra voltak iskolás koromban. De mióta sokat láttam a világból, a fényűzésnek a nemzetre gyakorolt hatása nem tűnik oly rémületesnek számomra, mint hajdan. Mindaddig, míg az embereknek ugyanazok az igeneik, a bűneik is azonosak lesznek. Minden nagy társadalomban egyesek paráználkodni, mások inni szeretnének. Az élvhajhász, akinek nem telik tiszta, csinos nőkre, beéri mocskos cafkákkal, és akik nem juthatnak valódi Hermitage-hoz vagy Pontackhoz, megelégszenek közönséges francia máslással is. Akiknek borra sincs pénzük, még olcsóbb italra vetik magukat, és egy baka vagy koldus éppúgy lerészegedhetik poshadt sörrel vagy malátaszesszel, mint burgundival, pezsgővel vagy tokajival a lord. Szenvedélyeink legolcsóbb és legalantasabb kielégítése éppoly romboló hatású a jellemre, mint a legdrágább és legelegánsabb.

A fényűzés legnagyobb túlkapásai az építkezés, bútorozás, felszerelés és ruházkodás dolgaiban jelentkeznek. A finom gyolcs nem gyengíti jobban a férfit, mint a durva flanell, faliszőnyegek, festmények és szép tapéta nem egészségtelenebbek a csupasz falaknál, és egy gazdag díszkocsi vagy egy aranyozott hintó semmivel sem puhít el inkább, mint a puszta rög vagy a parasztszekér. Az érzéki emberek rafinált élvezetei ritkán károsak jellemükre, és sok nagy epikureus nem hajlandó többet enni vagy inni, mint gyomra vagy feje kívánja. Az érzéki emberek éppannyi gondot fordítanak magukra, mint bárki; és a legvétkesebb dúskáló hibája nem annyira léhaságai gyakoriságában és a mértéktelen evés-ivásban lelhető fel (melyek leginkább elpuhíthatnák), hanem a fárasztó mesterkedésekben, a szolgálatukra álló pazarló bőségben és az asztaluk és szerelmeik fenntartására költött roppant összegekben.

De tegyük fel ez egyszer, hogy a kényelem és pompa, melyben minden ország nagyjai és gazdagjai élnek, képtelenné teszi őket a nehézségek elviselésére és a háború viszontagságainak kiállására. Elismerem, hogy a városi tanácsosokból gyatra gyalogoskatonák telnének ki, és készséggel megengedem, hogy ha a lovasságot az aldermanokból toboroznák, néhány papírröppentyűvel szét lehetne kergetni őket De van-e más köze a tanácsosnak vagy bármely tekintélyes férfiúnak a háborúhoz, mint hogy az adót fizeti? A háború minden személyesen elviselendő terhe és nyűge azok vállára súlyosul, akik minden egyébnek a nehezét viselik, a nemzet legalantasabb, nemtelen részére, a robotoló szolganépre. Mert legyen bármily kiáltó egy nemzet bősége és fényűzése, valakinek a munkát is végeznie kell, házakat és hajókat építeni, termékeket szállítani és a földet feltörni. Ennyiféle munka minden nagy nemzetben roppant sokaságot igényel, melyben mindig akadnak henye, léha és különc fickók, akiket a hadsereg könnyűszerrel nélkülöz; míg azok, akik elég izmosak árkot ásni, szántani és csépelni, és az elpuhultság nem tette őket gyengévé a kovács, favágó, ács, szövő, hordár és fuvaros munkájához, mindig elég erősek és edzettek lesznek, hogy egy-két hadjáratra katonának is megfeleljenek, és mint ilyenek, a dolgok megfelelő rendjében, ritkán jutnak olyan bőség és fölöslegek birtokába, hogy az ártalmukra lehetne.

A fényűzés kártevő hatása tehát a katonaságon belül aligha jöhet szóba a tisztek körén túl. Ez utóbbiak legnagyobbjai vagy igen magas születésűek, hercegi neveltetéssel, vagy rendkívüli képességű és nagy tapasztalatú katonák; és akit bölcs kormányzat egy hadsereg legfőbb vezetésére kiválaszt annak harcászati dolgokban kimerítő ismeretekkel kell bírnia, minden veszély közepette is rendíthetetlen lelkierővel és számos egyéb képességgel, melyeket idő és rátermettség alakít ki éles eszű, kiemelkedő tehetségű és a becsület szellemétől áthatott férfiakban. Erős inak és hajlékony ízületek csak jelentéktelen előnyök, és számba se jönnek az

ilyen rendű és rangú személyeknél, akik ágyból is bevehetnek egy várat, és egész országot semmisíthetnek meg az ebédlőasztal mellől. Mivel ezek legtöbbnyire igen magas korú férfiak, nevetséges lenne tőlük robusztus szervezetet és mozgékony tagokat megkívánni; mivel fejüknek kell tevékenynek és mozgékonynak lennie, vajmi keveset számít, milyen testük többi része. Ha a lovaglás fáradalmait nem bírják, járhatnak hintón vagy hordszékben. Az emberi jellemet és bölcsességet nem károsítja a nyomorékság, és a francia király jelenlegi legjobb tábornoka lábra se tud állni. Akik közvetlenül a főparancsnokok alatt állnak, nagyjából hasonló adottságokkal kell bírniuk, és posztjukra saját érdemeikkel emelkedtek. A többi tiszt fizetésének olyan nagy részét köteles díszruhákra, felszerelésre és a kor fényűzése által megkövetelt dolgokra költeni, hogy igen keveset fordíthat léhaságokra; mert előléptetésével ugyan fizetése is nő, de épp annyival kell emelnie kiadásait, és felszerelése és egyéb körülményei lépést kötelesek tartani státusával; ily módon legtöbbjüket ezek tartják vissza az egészségüket romboló túlkapásoktól; míg fényűzésük így más irányba terelve, büszkeségüket és hiúságukat növeli, a legfontosabb ösztönzőket hogy úgy viselkedjenek, ahogy elvárják tőlük. (Lásd még a 321. sorhoz fűzött Megjegyzéseket)

Semmi sem finomítja úgy az emberiséget mint a szerelem és a becsület. Ε két szenvedély sok erénnyel egyenrangú, és ezért a neveltetés és a jó modor legfőbb iskolái az udvar és a hadsereg; az előbbi a nők kiművelésére, a férfiak csiszolására az utóbbi. A civilizált nemzetek tisztjei legfőképp a világban való tökéletes jártasságra, a becsület törvényeinek ismeretére törekszenek, a tapasztalt hadfiakra jellemző egyenességre és emberiességre, és az illem és szilárdság olyan keverékére, amely udvariasnak és bátornak mutatja őket; ahol a józan ész divatos, és az előzékeny magatartást megbecsülés övezi, a falánkság és iszákosság nem lehetnek uralkodó vétkek. A magára adó tiszt eszménye nem a szabados, hanem a csillogó életvitel, és a legfényűzőbbek célja, különböző rangjuknak megfelelően, hogy csinos megjelenésükkel, felszerelésük pompájával múlják felül egymást és csiszolt társalkodó és kifinomult ízlésű ítész hírében álljanak.

De még ha több léha semmirekellő lenne is a tisztek között, mint más hivatás gyakorlói között, ami nem igaz, akkor is a legfeslettebbjük sem lenne hasznavehetetlen, ha a becsület érzése nagymértékben tölti el őt Ez takarja el és egyenlíti ki a hibák sokaságát benne, és senki sem merészeli (legyen mégoly rabja is az élveknek) hiányát nyűtan beismerni. De mivel a tény a legmeggyőzőbb, tekintsünk vissza, mi történt két legutóbbi francia háborúnkban? Hány finom öltözékű, kényes gyomrú, finnyásán nevelt, vékony csontú legényke volt tisztjeink között, akik vitézül és vidáman tették a kötelességüket?

Akik oly súlyos nehezteléssel emlegetik a fényűzés elpuhító és elkorcsosító hatását láthattak Flandriában és Spanyolországban csipkeinges, rizsporos, parókás ficsúrokat, akik éppúgy állták a tüzet, és éppoly egykedvűséggel nyomultak előre az ágyúk torkába, mint a legbüdösebb közkatonák, akiknek a haja hónapszámra fésűt nem látott, és bőven találkozhatott elvadult élvhajhászokkal, akik a bor és nők dolgában való kicsapongásaikkal ténylegesen aláásták egészségüket és tönkretették szervezetüket, de az ellenséggel szemben józanul és bátran viselkedtek. A testi erő a legutolsó követelmény egy tiszttől, és ha néha hasznos is lehet, az erős elszántság, melyre a vetélkedés, az előléptetés reménye és a dicsőségvágy lelkesítik, egyszeriben kárpótolják testi gyengeségéért.

Akik értik a dolgukat, és a becsület érzése elég erős bennük, mihelyt a veszélyt megszokják, kiváló tisztek lesznek; és fényűzésük mindaddig, míg a saját pénzüket költik, semmiben sem fogja a nemzetet megkárosítani.

Mindezekkel, azt hiszem, bebizonyítottam, amit a fényűzésről szóló eme megjegyzésemben szándékoztam. Először, hogy az egyik értelemben minden annak tekinthető, a másik értelemben ilyesmi nem is létezik. Másodszor, hogy bölcs államvezetés mellett az ország annyi idegen eredetű fényűzésben dúskálhat, amennyit saját termékeivel elszegényedés nélkül megszerezhet. És végül, hogy ahol a hadászati ügyeket kellő gonddal

intézik, a katonákat jól fizetik és fegyelem alatt tartják, a gazdag nemzet minden elképzelhető kényelmet és bőséget élvezhet és minden téren annyi pompát és fényűzést fejthet ki, amennyit csak emberi ész kigondolni képes, ugyanakkor félelmetes maradhat szomszédaira nézve, akárcsak a kas, melyről Mesémben mondtam:

Hatalmas, ha harc volt, ha béke, külhon példája, büszkesége, bővében a pénznek s a vasnak, egyensúlya a többi kasnak.

182. sor: s gőgtől nyert élést nem kevés.

A gőg az a természetes adottság, amelynél fogva minden értelmes halandó túlértékeli és képzeletében jobb tulajdonságokkal ruházza fel önmagát mint ahogy egy őt és körülményeit alaposan ismerő pártatlan ítélő tenné. Uralkodó vonásaink közt nincs a társadalomra jótékonyabb, gazdagságához és virágzásához nélkülözhetetlenebb nála, mégis ezt éri a legsúlyosabb közmegvetés. Legfőbb jellegzetessége eme tulajdonunknak,” hogy akiket a leginkább eltölt épp azok a legkevésbé hajlandók másokban elviselni, holott a többi vétkek iránt azok a legelnézőbbek, akik leggyakrabban esnek bele. A tiszta ember gyűlöli a paráznaságot és az iszákosságtól a mértékletes borzad leginkább, de senkit sem sért annyira felebarátja büszkesége, mint épp a leggőgösebbet, és legfeljebb az alázatos hajlandó megbocsátani; amiből, úgy hiszem, joggal vonhatjuk le: az, hogy e vétek oly gyűlöletes az egész világ számára, biztos jele annak, hogy mindenki részes benne. Ezt minden értelmes ember készséggel beismeri, és senki sem tagadja, hogy általánosságban benne is megtalálható. De a részletekre térve keveset találunk, aki megnevezett cselekedetei közül egyről is bevallja, hogy eme forrásból eredeznék. Ugyancsak sokan megengedik, hogy minden kor bűnös nációi között a gőg és fényűzés a kereskedés fontos előmozdítói, de visszautasítják szükségszerűsége gondolatát, és azt, hogy egy erényes korban (vagyis amely ment a büszkeségtől) a kereskedés jelentős mértékben hanyatlana.

A Mindenható, mondják, hatalmat adott nekünk minden fölött, amit csak a föld és a tenger rejt és előteremt, és ami bennük lelhető, mind az ember használatára vagyon; és hogy a többi állatokét meghaladó képessége és szorgalma azért adatott neki, hogy mind ez állatokat, mind pedig minden egyebeket, amit csak érzékei felfoghatnak, a maga szolgálatába állítsa. Ε megfontolásból kárhozatos képzelgésnek vélik, hogy az alázat, a mérték és más erények kirekesztenék az embereket azon kellemek élvezetéből, melyek a legbűnösebb népeknek osztályrészül jutnak, és állítják, hogy gőg, fényűzés és hasonlók nélkül ugyanazt ehetnénk, viselhetnénk és fogyaszthatnánk, ugyanannyi kézművest és iparost foglalkoztathatnánk, és a nemzet minden módon éppen olyan virágzó lehetne, mint ahol a bűn a legkorlátlanabbul uralkodik.

Ami különösképp a ruházkodást illeti, kijelentik, hogy a büszkeség, mely minden ruhánál szorosabban tapad hozzánk, a szívben lakik, és hogy rongyok gyakran nagyobb porcióját takarják, mint a legpompásabb öltözék; és ahogy tagadhatatlanul voltak mindig is erényes fejedelmek, akik alázatos szívvel, önös becsvágytól mentesen viselték ragyogó ékeiket, és emelték irigyelt jogarukat mások javára, úgy igen valószínű, hogy sokan a gőg gondolata nélkül viselik aranybrokátjukat és leggazdagabb hímzéseiket, ha kiválóságuk és vagyonuk ezt lehetővé teszi. Nem készíttethet-e (mondják ők) egy rendkívüli jövedelmű, jólelkű ember évente több öltözéket, mint amennyit elkoptatni képes, pusztán azzal a céllal, hogy a szegényeknek munkát adjon, elősegítse a kereskedést, és sokak alkalmazása révén hazája jólétét előmozdítsa? És a táplálékot meg a ruházatot szükségesnek s a legfőbb cikkeknek tekintve, melyekre minden földi törekvésünk irányul, miért ne fordíthatná minden ember

jövedelme tekintélyes részét egyikre vagy másikra a büszkeség legcsekélyebb gyanúja nélkül? Nincs-e a társadalom minden egyes tagja bizonyos módon kötelezve, hogy tőle telhetőleg hozzájáruljon ama iparágak fenntartásához, melyektől az egész nemzet olyannyira függ? Emellett az illendő megjelenés udvariasság, sőt gyakran kötelesség, mellyel – magunkra való tekintet nélkül – a társaság többi tagjának tartozunk.

Ezeket az ellenvetéseket hangoztatják általában a fennkölt moralisták, akik fajuk méltósága ellen semmiféle vádat nem hajlandók meghallgatni; de közelebbről tekintve ez érveket könnyű lesz megfelelni rájuk.

Nem látom be, büszkeség híján miért csináltatna bárki is több öltözetet, mint szükséges, legyen bár mégoly nagy szívügye a nemzet javának előmozdítása; mert ha a jól szőtt selyem és a különlegesen finom posztó iránti előszeretetében és a silány és durva portéka megvetésében nem vezeti más szempont mint több ember foglalkoztatása, következésképp a köz java, akkor a ruházkodást legfeljebb olybá tekinti, mint az adózást a jó hazafiak, akik ugyan pontosan fizetnek, de sohasem többet a kötelesnél, különösen ahol ez igazságos arányban áll tehetősségükkel, amiképp el is várható egy igazán erényes kortól. Mellesleg egy ily aranykorban senki sem öltözne vagyoni helyzetén felül, senki sem lopná meg családját csalná meg és játszaná ki felebarátját, hogy finomabb portékához jusson, következésképp a fogyasztás feleannyi, a foglalkoztatottság harmadannyi se lenne, mint manapság. De hogy érthetőbbé tegyem és kimutassam, miszerint az ipar támogatására semmi sem alkalmasabb a büszkeségnél, megvizsgálom a legkülönfélébb nézeteket a külső öltözködésre vonatkozólag, és hogy a napi tapasztalatból mily tanulságok adódnak e tekintetben.

A ruha eleinte két célt szolgált: eltakarni meztelenségünket és testünket megvédeni az időjárás és más külső bántalmak ellen; határtalan büszkeségünk ehhez adott egy harmadikat, a felékesítést; mert ugyan mi, ha nem a balga hiúság bírhatta rá értelmünket hogy kieszelje az ékítést, mely szüntelenül eszünkbe idézi, mennyivel esendőbbek és nyomorultabbak vagyunk az állatoknál, melyek kész ruházatot kapnak magától a természettől? Valóban bámulatos, hogyan süllyedhetett oda egy oly értelmes teremtmény, mint az ember, aki annyi kiválóságot tulajdonít magának, hogy azon mérje értékét amit egy ártatlan és védtelen állattól, a báránytól, vagy a föld leghitványabb teremtményétől, a féregtől elrabolt? és hogy míg büszke e szánalmas zsákmányra, elég ostoba legyen kikacagni a legsötétebb Afrika hottentottáit akik a megölt ellenség beleivel díszítkeznek, nem gondolva rá, hogy ez ama barbárok legfőbb kiválóságának, a bátorságnak érdemrendje, az igazi spolia omnia [minden zsákmány], és ha büszkeségük vadabb is a miénknél, kevésbé nevetséges, mert díszüket nemesebb állattól zsákmányolták.

De bárhogy is vélekedjünk minderről, a világ már rég eldöntötte a kérdést: a csinos öltözet fontos, szép madárnak szép a tolla, és ahol nem ismerik, az embert általában ruhájáról és egyéb díszeiről ítélik meg; azok gazdagságáról az illető jólétére, ízléses elrendezésükről értelmére következtetnek. Ez késztet mindenkit aki tudatában van csekély érdemének, hogy rangján felül öltözködjék, ha valamit ad magára és módja is van rá, különösen nagy és népes városokban, ahol egy alantasabb ember előbb találkozik ötven idegennel, mint egy ismerőssel, és így meglehet az a gyönyörűsége, hogy a nagy többség nem aszerint ítéli meg, ami, hanem aminek látszik; és ez nagy kísértés, mert senki sem ment a hiúságtól.

Aki szívesen követi figyelemmel az alacsonyabb osztályok életét, az húsvétkor, pünkösdkor vagy más ünnepeken több tucat emberrel, különösen nővel találkozhat, akik igen alantas helyzetük ellenére jó és divatos ruhákat viselnek; ha szóba ereszkedve, udvariasabb és előzékenyebb modorban bánunk velük, mint amit saját érzésük szerint megérdemelnek, többnyire elszégyellik magukat; és ha kitartóbban kérdezősködünk, felfedezzük bennük az aggályos igyekezetet hogy foglalkozásukat és lakóhelyüket eltitkolják. Az ok érthető: miközben elfogadják azt a megkülönböztetést, mely rendesen nem jut ki nekik, és amelyet csak a náluk jobbakat megilletőnek vélnek, nagy kielégülésükre szolgál elképzelni, hogy

annak látszanak, aminek szeretnének, és ez a gyengébb lelkek számára csaknem oly eleven gyönyörűség, mint amit vágyaik beteljesülése szerezhetne nekik: ebben az aranyos álomban nem szívesen zavartatják meg magukat, és biztosak lévén benne, hogy ha helyzetük alacsonysága kitudódnék, nagyon mélyre esnének megbecsülésünkben, álöltözetben feszítenek, és minden elképzelhető elővigyázattal igyekeznek elejét venni, hogy egy véletlen lelepleződés megfossza őket a nagyrabecsüléstől, melyet, érzésük szerint, ruházatuk kiváltott belőlünk.

Mindenki elismeri, hogy ruházkodásban és életvitelben legjobb lenne lehetőségeinkhez tartanunk magunkat, követve legtöbb rang– és sorstársunk példáját, de néhány nyomorult fösvénytől és megátalkodott különctől eltekintve, oly kevesen vannak, akik e mérséklettel dicsekedhetnének! Mindnyájan magasabbra tekintünk magunknál, és amint lehet, utánozni igyekszünk azokat akik egy vagy más tekintetben felettünk állnak.

A község legnyomorultabb parasztjának felesége, megelégelve az egészséges, erős gyapjúruhát betevő falatjuk árán is vétet a férjével egy használt köntöst és alsószoknyát, melynek félannyi hasznát se veheti, mert túl kényes. A takács, a varga, a szabó, a borbély és minden alantasabb kézműves, aki apró műhelyét megnyitja, első keresetéből arcátlanul úgy kiöltözik, mint egy tehetős mesterember; felesége öltöztetésében a kiskereskedő a példát a szomszédjáról veszi, aki ugyanabban az áruban nagykereskedő, és az indoka erre, hogy tíz évvel ezelőtt annak se volt nagyobb az üzlete. A patikus, a szövetárus, a rövidárus és más tisztességes boltos nem lát semmi különbséget maga és a nagykereskedők között, s ezért eszerint él és öltözik. A nagykereskedő hölgye, aki nem viselheti el e rőfösnék parádézását a város túlvégére fut divatért, és nem hajlandó mást követni, mint amit onnan lesett el; ez a páváskodás riadalmat kelt az udvarban, az előkelő hölgyek riadtan látják viszont ruháikat a nagykereskedők lányain és feleségén; a város arcátlansága, visítják, égbekiáltó; szabászmesterekért küldenek, és minden idejüket divatkreációkkal töltik, hogy mindig legyen mit bevetniük, ha azok a koszos városi némberek utánozni kezdik a már meglévőt. Ugyanez a tülekedés folyik minden társadalmi polcon, képzeletet felülmúló kiadásokkal, míg végül az uralkodó főkegyencnői és a legelőkelőbb hölgyek, semmivel sem tudván már túlszárnyalni az alant állókat kénytelenek hatalmas összegeket áldozni berendezésre, pompás bútorokra, nagyszerű kertekre és főúri palotákra.

Ez a vetélkedés, ez a szüntelen törekvés egymáson túltenni, ez okozza, hogy a divat annyi eltolódása és változása, új divatok kieszelése és régiek felújítása után is marad még plus ultra a találékonyak számára; és ez, vagy legalábbis ennek következménye ad a szegényeknek munkát sarkantyúzza az ipart és ösztönzi az ügyes mesterembert, hogy tovább kutassa a tökéletesítés lehetőségeit.

Felhozható mindez ellen, hogy számos divatosan öltözködő ember, aki eredendően hozzászokott a választékos ruházkodáshoz, gazdag öltönyeit a lehető legközömbösebben viseli, és az iparra ebből származó előny nem írható a versengés és büszkeség számlájára. Mire én azt felelem, hogy akik oly csekély ügyet vetnek öltözetükre, e gazdag ruhákat nem viselhetnék egyáltalán, ha nem találták volna fel előzőleg anyagukat és divatos szabásukat mások hiúságának kielégítésére, akik náluk több gyönyörűségüket lelik e hívságokban; másfelől pedig nem mindenki mentes a gőgtől, aki annak tűnik; e vétek tünetei nehezen deríthetők fel; sokfélék, és kor, kedély, körülmények, sőt gyakran alkat szerint is változók.

A kolerikus polgárőr-kapitány türelmetlenül várja a cselekvés pillanatát és harcias lelkének döngő léptekkel adva kifejezést vitéz markában csak úgy reng a lándzsa, mohón várva az ellenséget; ahogy tovalépked, marciális pompája szokatlanul fennkölt gondolatokat gyújt elméjében, melyek elfeledtetik vele szatócsüzletét és úgy pillant fel az erkélyekre, mint egy marcona szaracén hódító. Ugyanakkor a flegmatikus alderman, kinek kora és hivatala már tekintélyt szerzett, abban a gondolatban leli örömét, hogy jelentékeny ember; és nem tudván jobb módját hiúsága kinyilvánításának, mint hogy kocsijában feszít, komor méltósággal

fogadja a köznép hódolatát mellyel az kopott libériáját megtiszteli.A tejfeles szájú zászlós éveit meghaladó komolyságot mímel, és nevetséges igyekezettel

törekszik utánozni ezredesének marcona ábrázatát; és azzal hízeleg magának, hogy merész tekintetét mindenki harciassága jelének tekinti. A szép ifjú hajadon roppant fél, hogy keresztülnéznek rajta, pózainak szüntelen cserélgetésével árulja el, hogy fel akarja magára hívni a figyelmet és mindenki pillantását keresve, szinte könyörög a hódoló tekintetekért A magahitt ficsúr, épp ellenkezőleg, megelégedettségét árulja el, és önnön tökéletességének tudatába elmerülve a nyilvános helyeken oly semmibevevést mutat mások iránt hogy a gyanútlan szemlélő kénytelen azt képzelni, miszerint egyedülvalónak véli magát

Mindezek különböző, de nyílt jelei a büszkeségnek, és az egész világ számára szembeszökőek; az emberi hiúság azonban nem mindig leplezi le ily könnyen magát Ha humánus viselkedést tapasztalunk, s hogy az illető nem látszik önnön bámulatába merülni, sem tökéletesen megfeledkezni másokról, készek vagyunk őt a büszkeségtől mentnek nyilvánítani, holott talán csak kifáradt hiúsága legyezgetésében, és annak örömeivel eltelve bágyadozik. A belső béke külső látszata és a hanyag nemtörődömség álmatag kifejezése, mellyel a nagy ember olykor elsuhan egyszerű kocsijában, nincs mindig olyannyira tettetés nélkül, mint vélni lehetne. Semmi sem oly kívánatos a gőgösek számára, mint hogy boldognak tartassanak.

A jól nevelt úriember arra büszke, hogy ezt az érzését mily ügyesen rejtegeti, és sokan annyira jutottak e gyarlóságuk titkolásában, hogy mikor a legjobban eluralkodik rajtuk, az avatatlan akkor véri őket a leginkább mentnek tőle. így az alakoskodó udvaronc, teljes pompában megjelenve, szerénység és jóindulat álarcát ölti fel, és bár a gőg majd szétrepeszti, látszólag sejtelme sincs önnön nagyságáról, mert tudja, hogy épp e szeretetre méltó tulajdonságai emelik őt leginkább mások szemében, és hozzájárulnak ahhoz a pompához, melyet kocsijának ékei, díszes fogata és egész felszerelése az ő segítsége nélkül is biztosan kinyilvánít

És amiképp ezekben a gőg, szoros rejtegetés folytán, észrevétlen marad, úgy másokban épp azért tagadjuk meglétét, mert a legnagyobb nyilvánosság előtt mutatják ki, vagy látszanak kimutatni. A tehetős plébános, aki rendje többi tagjaival együtt ki van zárva a laikusok élvezeteiből, kötelességének tartja beszerezni a legfinomabb szöveteket, amik csak pénzért kaphatók, és nemes és makulátlan eleganciája révén igyekszik kitüntetni magát; parókája olyan divatos, amennyire csak a számára megengedhető divat lehetővé teszi; de mivel csak az utóbbi köti őt anyagában és színében igyekszik olyat választani, hogy kevés nemesember tarthat lépést vele; teste, akárcsak ruhája, mindig tiszta, sovány arca mindig frissen borotvált csinos körme gondosan vágva; sima, fehér keze és mély tüzű briliánsa kiválóan összeülik, és kettős keccsel becsüli meg egymást; fehérneműjéből ami a világ szeme elé kerül, az áttetszően választékos, és ő maga világért sem jelenne meg a nyilvánosság előtt hitványabb hódprémben, mint amit egy gazdag bankár is büszkén viselne az esküvője napján; és mindeme ruházatában való csínhoz hozzájárul magasztos járása és hintójának ellenállhatatlan nagyszerűsége – mégis az általános tisztelet mindeme szembeszökő tünetek tanúsága ellenére is tiltja, hogy bármelyik tettét a büszkeség érzéséből eredeztessük. Hivatása méltóságát figyelembe véve csupán illendőség a részéről az, ami másokban hiúság lenne, és a hivatalával járó jómódról tudjuk, hogy ez érdemes úriember, tisztelendő személyére való tekintet nélkül, csupán ama isteni rend iránti köteles respektusból, melyhez maga is tartozik, s nemkülönben vallásos buzgalomból vállalja e gondokat és kötelességeket hogy szent ténykedését a gúnyolódok megvetésétől megőrizze. Tiszta szívből mondom, mindennek semmi dolga a gőggel; legyen szabad úgy mondanom, hogy legfeljebb emberi fogalmaink szerint hasonlít hozzá.

De bár végül megengedtem, hogy vannak, akik a ruházat, bútor és felszerelés pompáit anélkül élvezik, hogy büszkélkednének vele, az is bizonyos, hogy ha mindenki ilyen lenne, a

versengés, melyről fentebb szóltam, hamarosan megszűnne, és következésképp az ipar, mely oly nagy mértékben függ tőle, számos ágában megszenvedné ezt Mert azt állítani, hogy ha mindenki igazán erényes lenne, akkor, önösségét félretéve, épp annyit fogyasztana felebarátai szolgálatának és a közjó előmozdításának érzésétől hajtva, mint most önszeretetből és versengésből, nyomorult tévedés és esztelen feltételezés lenne. Amint minden korban voltak jó emberek, úgy kétségtelenül ma sem nélkülözzük teljesen őket; mégis kérdezzük meg a parókakészítőket és szabókat hogy mely úrban, akár a leggazdagabban és legrangosabban, fedezték fel valaha is e közérdekű nézeteket Tudakozódjunk a csipkeárusnál, rőfösnél és rövidárusnál, vajon a leggazdagabb és, ha úgy tetszik, a legerényesebb hölgyek, akik készpénzért vagy rövid lejáratú hitelben akarnak vásárolni, nem járnak-e előbb boltról boltra, hogy a piacot felmérjék, és nem állnak-e le éppúgy alkudozni végenként néhány krajcárért, akárcsak a város legnyomorúságosabb ringyója. És ha valaki azt állítja, hogy jóllehet ilyen erények nincsenek, de lehetnének, azt felelem, hogy éppannyira lehetnének, mint olyan macskák, amelyek az egereket táplálják és azok kicsinyeit szoptatják ahelyett, hogy megölnék őket, vagy héják, akik a tyúkokat enni hívogatják és a csibék felett kotlának, és a világért sem bántanák ezeket; csakhogy ha mind így tennének, megszűnnének macskák és héják lenni, mert mindez összeférhetetlen a természetükkel; és a teremtményeknek azok a fajai, melyeket ma macska és héja névvel illetünk, kivesznének, mihelyt ilyen vonásokat vennének fel.

183. sor: Irigység, hívság, karba kart, fellendítették az ipart

Az irigység természetünknek az az alantas vonása, melynek révén epekedve és búslakodva tekintünk arra, amit másokban boldogságnak vélünk. Nem hiszem, hogy van értelme birtokában levő emberi teremtmény, akit az érett korig vezető úton ne ragadott volna el egyszer-másszor, és nem is kismértékben, ez a szenvedély; de olyannal sose találkoztam, aki ezt komolyan beismerte volna. Hogy e vétek miatt oly általános a szégyenérzet, azt a képmutatás erős szokásának tulajdoníthatjuk, melynek segítségével már a bölcsőtől fogva arra neveltetünk, hogy még önmagunk elől is titkoljuk önszeretetünk roppant mértékét és minden megnyilvánulását Lehetetlen, hogy az ember jobbat kívánjon másnak, mint önmagának, hacsak nem nyilvánvalóan reménytelen, hogy a kívánt javakat maga elnyerje, és ebből könnyen megtudjuk, mi módon ébred bennünk e szenvedély. Sorrendben elsőként tudomásul kell vennünk, hogy amily jónak gondoljuk magunkat éppoly igazságtalanul tekintjük rossznak felebarátunkat és mikor rossz néven vesszük, hogy mások olyan javakat élveznek, melyeket véleményünk szerint meg nem érdemeltek, ez bánt minket és haragot kelt bennünk e neheztelés oka iránt Másodjára tudnunk kell, hogy önmagunknak mindnyájan jót kívánunk, ki-ki hajlama és ízlése szerint és ha valami kedvelt de nélkülözött dolgot más birtokában látunk, elsőnek szomorúságot érzünk, hogy a kívánt dolog nem lehet a miénk. Ez a bánat gyógyíthatatlan mindaddig, míg kívánságunk tárgyát becsben tartjuk; de mivel az örökké éber önvédelem minden eszközt megpróbál, ami csak módjában áll, hogy a rosszat eltávoztassa tőlünk, a tapasztalat megtanít hogy a természetben semmi sem könnyít inkább e bánaton, mint a harag azok iránt, akik az óhajtott dolgokat bírják. Ez utóbbi szenvedélyt azért ápolgatjuk magunkban, hogy megóvjuk magunkat vagy legalább részben megszabaduljunk a kényelmetlenségtől, melyet az előbbi okozott

Az irigység tehát bánatból és haragból tevődik össze; mértéke pedig főként tárgyának közeli vagy távoli voltától függ, a körülmények szerint Ha a szegény gyalogos megirigyli a hatlovas fogatán hajtő főrendet, érzése nem lesz oly heves és kínzó, mint azé, aki maga is kocsit tart, de csak négy lóra telik neki. Az irigység tünetei annyifélék és oly nehezen írhatók le, mint a járványéi; néha ilyen alakban jelenik meg, máskor merőben különböző formában. A szépnem között e betegség igen közönséges, és jelei az egymásról való vélekedésben és

kölcsönös kritizálásban nyilvánulnak meg. Szép fiatal hölgyekben ez adottságot gyakran igen magas fokon fedezzük fel; olykor első pillantásra halálosan meggyűlölik egymást nem egyéb okból, mint irigységből; és e megvetést és alaptalan ellenérzést le is olvashatjuk arcukról, hacsak nem kitanult művészei a színlelésnek.

A durva és bárdolatlan tömegben e szenvedély igen leplezetlenül jelenik meg, különösen mikor anyagi javakért irigylik egymást. Szidják a náluk tehetősebbeket, hibáikat hánytorgat-ják, és erőnek erejével rosszra magyarázzák legjóhiszeműbb tetteiket is. Zúgolódnak a Gondviselés ellen, és fennhangon panaszolják, hogy e világ javait főként olyanok élvezik, akik nem méltók erre. A legdurvább fajtát ez gyakran olyannyira felbőszíti, hogy ha a törvények félelme nem tartaná vissza őket egyenesen odarohannának és leütnék irigységük tárgyát nem egyéb indítékból, mint amit e szenvedély sugalmaz nekik.

Az irodalmárok, eme érzéstől szorongatva, egész más tüneteket mutatnak. Ha valakit tehetsége és műveltsége miatt irigyelnek, fő törekvésük gyarlóságukat elrejteni olymódon, hogy az irigyelt jó tulajdonságokat elvitatják és lefitymálják. Gondosan átböngészik az illető műveit és nemtetszésüket nyilvánítják, valahányszor jó sorokra bukkannak; csak a hibákra vadásznak, és valóságos tort ülnek egy-egy goromba tévedés láttán. Kritikájukban gáncsoskodók és szigorúak, vakondtúrásból hegyet csinálnak, nem kegyelmeznek a leghalványabb hibának, sőt a legjelentéktelenebb elvetést is kapitális baklövésnek minősítik.

Az irigység az állatoknál is felbukkan; a lovaknál ez az oka ama törekvésnek, hogy egymást megelőzzék, és a legbüszkébbek inkább halálra vágtatják magukat, mintsem egy másikat maguk előtt eltűrjenek. Kutyákban is szembeszökő e szenvedély; amelyek hozzászoktak a dédelgetéshez, sosem viselik el szelíden, ha e gyönyörűséget társuk élvezi. Láttam egy ölebet mely inkább megfulladt a konctól, semhogy saját fajtájából való vetélytársának egy falatot is hagyjon; és ugyanezt a viselkedést megfigyelhetjük naponként akaratos és a kényeztetéstől elkapatott gyerekeknél is. Ha merő szeszélyből nem hajlandók eledelüket elfogyasztani, elég elhitetnünk velük, hogy valaki, sőt akár a kutyus vagy a cica el akarja venni tőlük, készséggel abbahagyják az ellenkezést, és többet is megesznek, mint amennyit étvágyuk kíván.

Ha a természet nem szegecselte volna belénk az irigységet, nem lenne oly közönséges a gyermekeknél, és az ifjak: nem éreznének ösztönzést a versengésre. Akik minden, a társadalomra nézve áldásos ténykedést a jó elvéből vezetnek le, hajlamosak a tanulók versengését a szellem erényének tekinteni; mivel az fáradozást és erőfeszítést követel, nyilvánvaló, hogy akik e hajlamot követik, önmegtagadást gyakorolnak; de ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot úgy találjuk, hogy kényelmük és kedvteléseik feláldozására az irigység és a dicsőség vágya sarkallja őket Ha nem keveredne benne valami, ami e szenvedélyhez hasonló, ama színlelt erénnyel, aligha lehetne ugyanazokkal az eszközökkel felkelteni, mint amelyek az irigységet előidézik. A fiú, aki kiemelkedő teljesítményéért jutalmat kap, tudatában van a keserűségnek, amelyet esetleges kudarca okozott volna neki. Ε gondolat hatására töri magát, nehogy megelőzzék azok, akiket maga alatt állóknak tekint, és minél büszkébb, annál nagyobb önmegtagadást fog gyakorolni, hogy kivívott helyét megtarthassa. A másik, aki törekvése ellenére lemaradt a díjról, fájlalja ezt, és következésképp haragot érez az iránt akit bánata okának tart Csakhogy e haragját kimutatni semmit sem használna neki, sőt nevetségessé tenné, ezért vagy belenyugszik, hogy a másik fiúnál kevesebbre becsülik, vagy megújuló erőfeszítéssel próbál meg fölébe kerekedni; és tíz az egyhez, hogy épp az érdektelenek, a kedélyes, békés természetűek fogják az előbbi megoldást választant és ilyenformán lustává és tétlenné válnak, míg az irigy, összeférhetetlen és kiállhatatlan fickók hihetetlen igyekezettel törnek a győzelemre.

Az irigység, közönséges lévén festők között, nagy haszonnal jár fejlődésükre nézve is. Nem úgy értem, hogy silány mázolok a nagy mestereket irigylik, hanem hogy a közvetlenül felettük állókkal szemben legtöbbjüket megkísérti e gyengeség. Ha egy híres művész

tanítványa fényes tehetségű, és nem közönséges rátermettséggel bír, eleinte csodálja mesterét, de ahogy művészetében előrehalad, észrevétlenül irigyelni kezdi, akit bámult előbb. Ε szenvedély természetét megismerni, és belátni, hogy a mondott okból ered, elegendő megfigyelni, hogy ha a festő igyekezete révén eléri, sőt túlhaladja, akit irigyelt bánata eltűnik, és haragja le van fegyverezve; és ha előbb gyűlölte őt, most örömmel barátkozik vele, ha amaz leereszkedik hozzá.

Férjes asszonyok, akik osztoznak e vétekben, melytől kevesek mentek, mindig igyekeznek azonos szenvedélyt kelteni hitvesükben is; és ahol sikerrel jártak, az irigység és vetélkedés több férfit megregulázott, több rossz férjet hódított el zülléstől, iszákosságtól és hasonló komiszságoktól, mint minden prédikáció együttvéve, mely az apostolok ideje óta elhangzott.

Mivel mindenki boldog lenne, a gyönyörűségeket élvezné és a fájdalmakat kerülné, ha módjában állna, az önszeretet parancsára minden teremtményt aki elégedettnek látszik, a boldogságban vetélytársunknak tekintünk; és az a kielégülés, melyet szerencséjük romlása láttán érzünk, anélkül hogy abból személyes előnyünk származna, a kárörvendés nevét érdemli; az ok pedig, mely e gyarlóságot előidézi, a malícia, közös tőről fakad az irigységgel; mert ha nem lenne irigység, malícia se lenne. Amíg a szenvedélyek alszanak, jelenlétükről nincs tudomásunk, és szívesen el is tagadjuk e gyarlóságot természetünkből.

A díszesen öltözött úriembert, ha egy kocsi vagy hintó végigfröccsenti sárral, bizonyára kinevetik, és az alantasabbak inkább, mint az egyenrangúak, mert amazok jobban irigylik őt; tudják, hogy ez kellemetlen neki, és általában maguknál boldogabbnak tartván őt örülnek, hogy ezúttal őt érte a baj. Egy ifjú hölgy viszont aki komoly természetű, nevetés helyett sajnálni fogja őt mert egy tiszta férfi látványa számára kellemesebb, és az irigység szóba sem kerül ez esetben. Ha valakit szerencsétlenség ér, nevetjük vagy szánjuk az illetőt, aszerint miből van több bennünk, malíciából vagy részvétből. Ha valaki elesik, vagy oly csekély mértékben sérti meg magát, hogy az utóbbit nem kelti fel, akkor nevetünk, és esetleg a szánalom és a malícia felváltva kerít hatalmába minket: Valóban, uram, roppant sajnálom, bocsássa meg, hogy nevettem, a világ legostobább teremtése vagyok, és már újra nevetünk; és megint: Igazán roppant sajnálom, és így tovább. Egyesek oly malíciózusak, hogy akkor is nevetnek, ha lábát töri valaki, mások pedig annyira részvevőek, hogy szívükből megszánják, akinek folt esik a ruháján; de senki sem oly gonosz, hogy a szánalom érzése soha meg ne érintse, és nincs oly jó természetű ember, kinek a malícia ne szerzett volna valaha örömteli pillanatokat Mily különösen irányíttatunk szenvedélyeinktől! Irigylünk valakit gazdagságáért, és feneketlenül gyűlöljük őt De idővel felemelkedünk hozzá és megnyugszunk, sőt részéről a leereszkedés legkisebb jele is a barátjává avat minket; és ha szemmel láthatólag fölébe emelkedünk, már szánjuk szerencsétlenségét Hogy valóban értelmes emberek másoknál kevésbé irigykednek, annak az az oka, hogy a bolondoknál és ostobáknál kevésbé haboznak önmagukat csodálni; mert bár ezt nem mutatják ki, szilárd gondolkodásuk biztosítja őket igazi értékeik felől, amit a kevésbé értelmesek sosem éreznek igazán, jóllehet gyakran ezt a látszatot igyekeznek kelteni.

A görögök osztrakiszmosza [cserépszavazása] nem volt egyéb, mint értékes emberek feláldozása a járványos irigységnek, és gyakran alkalmazták csalhatatlan medicinaként a nép nehezteléséből és gyűlölködéséből fakadó ártalmak kúrálására vagy megelőzésére. Az állam áldozata gyakran megbékít egy egész zúgolódó nemzetet és az utókor nemegyszer elcsodálkozik e barbár tettek láttán, melyeket hasonló körülmények között, maga sem habozna elkövetni. Ezek engedmények a nép malíciájának, melyet mi sem elégít ki jobban, mint a nagy emberek megalázásának látványa. Hiszünk benne, hogy szeretjük az igazságot és szívesen látjuk az érdem megjutalmazását; de ha valaki túl sokáig tölti be a legmagasabb posztok egyikét, minden második közülünk megelégeli, hibáit kutatja, s ha nem talál, feltételezi, hogy az illető csak rejtegeti őket és még jó, ha a legtöbben nem kívánják távozását. A legjobbaknak mindig is tartaniuk kellene ez aljas játéktól mindazok részéről, kik nem

közvetlen barátaik vagy ismerőseik, mert semmi sem oly fárasztó számukra, mint olyan dicséretek hajtogatása, melyekben semmi részünk sem lehet.

Minél több más szenvedélyből tevődik össze valamely uralkodó vonásunk, annál nehezebb meghatározni, és minél gyötrelmesebb azokra, akik szenvednek tőle, annál kegyetlenebb indulatokra lobbanthatja őket mások ellen. így semmi sem kártékonyabb és gonoszabb, mint a féltékenység, mely szerelemből, reményből, félelemből és nagy adag irigységből áll. A legutóbbinak már elegendő figyelmet szenteltünk, amit pedig a félelemről mondandó vagyok, az olvasó megtalálja a 321. sorhoz fűzött Megjegyzésemben. Hogy tehát e különös keveréket jobban megmagyarázhassuk és bemutathassuk, összetevői közül a reményre és a szerelemre fogok itt bővebben kitérni.

A remény olyan kívánság, melynek beteljesülésében bizonyos fokig bízhatunk. Reményünk szilárdsága vagy esendősége kizárólag bizakodásunk kisebb vagy nagyobb mértékétől függ, és minden remény tartalmaz kétséget is; mert ha bizakodásunk olyan fokra jutott, hogy minden kétséget kizár, akkor már bizonyosságról beszélünk, és kész ténynek tekintjük, amiben addig csak reménykedtünk. Egy ezüst tintatartó beszélgetés tárgya lehet mert mindenki tudja, mit értünk rajta; de nem így a biztos remény. Mert aki olyan jelzőt használ, mely megsemmisíti a jelzett szó lényegét, semmit sem érthet rajta; és minél alaposabban értjük a jelző erejét és a jelzett szó természetét, annál szembeötlőbb a felemás összetétel képtelensége. Hogy biztos reményről hallva valakit beszélni, az emberek nem hökkennek meg annyira, mint ha forró jégről vagy folyékony fáról beszélne, annak oka nem az, hogy az előbbi kevésbé képtelen, mint az utóbbi kettő, hanem az, hogy a remény szó, mármint a lényege, nem oly világosan érthető a legtöbb ember számára, mint a jég és a fa szavak és azok lényege.

A szeretet gyengédséget jelent, amelyet szülők és dajkák gyermekeik vagy barátok egymás iránt éreznek; tartalma, hogy a szeretett személyt kedveljük, és jót kívánunk neki. Szavait és tetteit a lehető legjobb megvilágításban szemléljük, és hajlamosak vagyunk menteni és megbocsátani hibáit ha találunk benne; érdekeit minden körülmények között, az elfogultságig a magunkévá tesszük, és benső megelégedést érzünk, ha osztozhatunk örömében és bánatában. Ez utóbbi egyáltalán nem lehetetlenség, még ha annak látszik is; mert ha őszintén osztjuk valakinek a bánatát, az önszeretet elhiteti velünk, hogy fájdalmunk könnyíti és csökkenti a barátunkét; és miközben e gyengéd gondolat elcsitítja szenvedésünket titkos örömet nyerünk a szeretett személy miatti bánkódásunk révén.

A szerelem szón olyan erős hajlandóságot értünk, mely természete szerint élesen elüt a barátság, hála és rokoni szeretet érzelmeitől, és különnemű személyek között, kölcsönös tetszés alapján létesül. Mint ilyen lép a féltékenység összetevői közé; eredménye s egyben szerencsés álöltözete annak a szenvedélynek, mely fajunk fenntartásáért fáradozni ösztökél minket Ez az ösztön minden egészséges nővel és férfival vele születik, bár sürgetését ritkán érzik a serdülés kora előtt. Ha a természetet pőrére vetkőztethetnénk, és betekintést nyerhetnénk legtitkosabb rejtekeibe, e szenvedély csíráit éppoly világosan szemlélhetnénk, mint embrióban a fogakat mielőtt még az íny kialakulna. Aligha van egészséges egyed, bármelyik nemből való, akire ne volna hatással huszadik éve előtt De mivel a társadalom békéje és boldogulása megkívánja, hogy ez titok maradjon, és nyilvánosan említés se essék róla, illemtudó emberek között a legkárhozatosabbnak számít egyenes szavakkal megemlíteni bármit is, ami az utódnemzés titkára vonatkozik; miáltal az emberiség fenntartására oly nélkülözhetetlen vágynak puszta megnevezése is gyűlöletes, és a kéj fogalmára közönségesen használt megjelölések szennyes és szégyenletes szavakká váltak.

A természetnek ez az indíttatása a szigorú erkölcsű és mereven illemtudó emberekben gyakran már jóval előbb is zavarokat kelt, mintsem megértenék és mibenlétét felfoghatnák, és figyelemre méltó, hogy éppen a legcsiszoltabbak és a legjobb nevelésűek a legtájékozatlanabbak e tekintetben; és itt világlik ki legjobban a különbség a természet vadon

állapotában élő és a civilizált társadalomban létező ember között. Az előbbiben, akár férfi, akár nő, ha érintetlen marad, és járatlan a divat és illem kérdéseiben, hamarosan ki fogja találni a zavar okát, és nem okoz neki több nehézséget az orvoslása, mint bármely állatnak, s emellett nem valószínű, hogy a tapasztaltabbak tanácsára vagy példájára lesz szüksége. Az utóbbi állapotban azonban, ahol a vallás, a törvény és az illem szabályait kell követni, és a természet minden sürgetésével szemben is engedelmeskedni nekik, a társadalom mindkét nembeli fiatalokat felvértezi eme ösztön ellen, és kisded koruktól mesterségesen elrettenti őket, hogy akár a legtávolabbról is megközelítsék a kérdést A vágyat magát és minden tünetét bármily nyilvánvalóan érezhető és érthető, gondosan és szigorúan el kell fojtani, nőknél pedig egyszerűen hallatlanra venni, és ha alkalom kínálkozik, csökönyösen letagadni, még ha szenvednek is tőle. Ha a nő komoly rohamokat áll ki miatta, kezeltetheti magát, vagy némán tűrhet de a társadalom érdekében az illendőséget és jó modort feltétlenül meg kell őriznie; a nő epedjen, és inkább sorvadjon el, mint hogy törvénytelen módon szerezzen könnyebbséget; az emberiség divatos felétől, a vagyon és születés kiválóságaitól pedig elvárják, hogy sose lépjenek házasságra a családra, birtokra és hírnévre való gondos tekintet nélkül, és a természet szava legyen a legutolsó, melyet a násznál számításba vesznek.

Akik tehát a szerelem és a kéj fogalmát szinonimákká teszik, az okot keverik össze az okozattal; de, lám, ilyen nagy a nevelés és a közfelfogás ereje: gyakran hallunk róla, hogy egyesek, mindkét nemből, szerelmesek anélkül, hogy testi vágyat éreznének, és behatolnának a természet szándékaiba, elfogadnák az általa rendelt célt, mely nélkül ez az érzés soha nem keríthette volna hatalmába őket Bizonyára vannak ilyenek, de sokkal többen vannak, akiknél e kifinomult érzések látszatát csak mesterkedés és színlelés tartja fenn. A valódi plátói szerelmesek többnyire sápadt gyenge, hideg és flegmatikus alkatú emberek mindkét nemben; az egészségesek és robusztusak, a kolerikus vérmérsékletű és szangvinikus alkatú emberek sosem táplálnak oly szerelmi érzelmeket melyek a testre vonatkozó minden gondolatot és kívánságot kizárnának; de ha a legszeráfibb szeretők meg akarnák ismerni hajlamuk eredetét próbálják elképzelni, hogy valaki más él a szeretett személy testi élveivel, és a gyötrelemből, amit ez a gondolat okozni fog nekik, megismerhetik szenvedélyük valódi természetét mert szülők és barátok inkább örömmel szemlélik azon élveket és gyönyörűségeket melyek a szeretett személyre egy boldog házasságban várnak.

A kíváncsiak, akik gyakorlottan boncolják az ember láthatatlan részét megfigyelhetik, hogy minél fennköltebb a szerelem, és minél mentesebb az érzékiség bármiféle gondolatától, annál hamisabb, és annál jobban elfajul becsületes eredetétől és ősi egyszerűségétől. A társadalmat civilizáló államférfiú hatalma és bölcsessége, nemkülönben fáradozása és gondossága sehol sem világlik fényesebben, mint abban a szerencsés törekvésben, hogy szenvedélyeinket egymás ellen játssza ki. Büszkeségünknek hízelegve és a magunkról való jó véleményt tovább növelve egyfelől, a szégyentől való halálos irtózásra és eszeveszett rettegésre serkentve minket másfelől, az ügyes moralisták megtanítottak, hogy mosolyogva győzzük le magunkat és ha ki nem irtjuk is, legalább oly gondosan titkoljuk el kedvenc szenvedélyünket, a kéjvágyat hogy már szinte rá sem ismerünk, ha keblünkben találkozunk vele. Ó, a roppant jutalom, melyért oly készséggel megtagadjuk magunkat! Megállhatja-e értelmes ember nevetés nélkül arra gondolva, hogy annyi csalás és őszintétlenség ellenében, melyet önmagunkon és másokon elkövetünk, nem egyéb kárpótlást nyerünk, mint a hiú kielégülést hogy fajunkat magasztosabbnak és a többi állattól messzebb állónak mutamattuk, mint amilyen magasztos az a valóságban, sőt lelkiismeretünk szerint is? És ez mégis tény, és benne magyarázatot nyer, miért volt szükséges gyűlöletessé nyilvánítani minden szót vagy cselekedetet mellyel leleplezhetjük legbensőbb kívánságunkat fajtánk megörökítésére, és hogy miért viselné az állatiasság szégyenletes bélyegét, ha szelíden engednénk egy heves ösztön erejének (melynek kínos ellenállni), és ártatlanul, bűntudat és képmutatás nélkül, akár más teremtmények, engedelmeskednénk a természet legsürgetőbb parancsának.

Amit szerelemnek nevezünk, az tehát nem eredeti, hanem meghamisított vágy, vagy inkább keverék, számos ellentétes szenvedély egyneművé vált keveréke. Minthogy a természet alkotása, melyet szokás és nevelés tart kordában, igazi eredete és első indítéka, mint fentebb utaltam rá, a jólneveltebbekben elfojtatik, és önmaguk előtt is rejtve marad; s mindez oda vezet hogy amint azok, akiket érint, igen különbözőek kor, erő, elszántság, indulat, körülmények és modor tekintetében, úgy következményei is változatosak, szeszélyesek, meglepőek és beszámíthatatlanok.

Ez a szenvedély teszi a féltékenységet oly gyötrelmessé és az irigységet gyakran oly végzetessé; akik azt képzelik, hogy lehet féltékenység szerelem nélkül, nem értik ezt a szenvedélyt.

Férfiak, akik a legcsekélyebb gyöngédséget sem érzik feleségük iránt, kárhoztathatják viselkedésüket, és gyanakodhatnak rá okkal vagy ok nélkül; de ilyen esetekben büszkeségük és a jó hírükért való aggodalom irányítja őket. Lelkifurdalás nélkül gyűlölhetik, dühükben megüthetik őt, és elégedetten térhetnek nyugovóra; ilyen férjek figyelhetik vagy figyeltethetik feleségüket de éberségük nem oly beható, vizslatásuk nem oly kíméletlen és fáradhatatlan, és nem tölti el őket oly szívbéli aggodalom a felfedezés félelmétől, mint ha a szerelem vegyülne szenvedélyükbe.

Ebben a nézetemben megerősít, hogy ennek a viselkedésnek sose vagyunk tanúi férfi és szeretője között, mert ha amannak szerelme elmúlt, és a nőt hűtlennek gyanítja, elhagyja, és nem csinál az ügyből gondot magának; ugyanakkor a lehető legnehezebb, még értelmes férfi számára is, megválni tőle, amíg szerelemmel szereti, bármily vétkesnek találja is. Ha haragjában megüti, utána kényelmetlenül érzi magát, szerelme szüntelenül eszébe idézi a fájdalmat, amit okozott neki, és szeretné megbékíteni kedvesét Hangoztathatja, hogy gyűlöli őt sőt gyakran szívéből halálát kívánhatja, de ha gyengeségétől meg nem szabadul, sohase fog kibonyolódni a viszonyból; jelenjék bár meg a nő a legszörnyűbb bűnöktől terhelten képzelete előtt, esküdjön meg ezerszer, hogy soha a közelébe nem megy, nem bízhat magában, még ha tökéletesen meggyőződik is annak hűtlenségéről. Ha szerelme megmarad, kétségbeesése nem lesz tartós, legsötétebb rohamai között is felvillannak a remény fényes időszakai; mentségeket lel a nő számára, megbocsátásra gondol, s hogy megbocsáthasson, minden lehetőséget kicsikar képzeletéből, ami szerelmesét kevésbé elítélendőnek mutathatja.

200. sor: való gyönyörré, élvezetté...

Hogy a legfőbb jó a gyönyör, Epikurosz tanítása volt, aki ennek ellenére példamutatóan mértékletes, józan és erényes életet élt mely tény számos vitát váltott ki későbbi korokban a gyönyör értelmezése körül. Akik a filozófus mérsékletével érveltek, azok szerint Epikurosz az erény gyönyörűségére gondolt; ezért tanítja Erasmus Beszélgetéseiben, hogy a jámbor keresztények a legfőbb epikureusok. Mások, követői nagy részének szabados életvitelére utalva, állították, hogy a gyönyörűségen csakis az érzékieket és szenvedélyeink kiélését érthette. Nem kívánom e vitát eldönteni, de az a véleményem, hogy az ember számára, legyen jó avagy rossz, az a gyönyör, ami gyönyörűségére szolgál; és hogy a művelt nyelvekben ne kelljen további szószármaztatások után kutatni, merem állítani, hogy az angol ember mindazt gyönyörnek tarthatja, ami gyönyörűséget okoz neki; e meghatározás nyomán pedig nincs szükség többet vitatkoznunk a gyönyörökről, mint az ízlésekről: Trahit sua quem-que voluptas [„Minden lényt hajszol a vágya – Vergilius: Eclogák, II. 65. Lakatos István fordítása].

A világias gondolkodású, élvvágyó, törekvő ember, jóllehet minden érdem híján, mindenütt első akar lenni, és felülkerekedni a nála jobbakon. Tágas palotákra és pompás kertekre vágyik, leghőbb óhaja parádés lovakkal, fényes hintókkal, népes kísérettel és drága bútorokkal felülmúlni, másokat. Kéjvágya kielégítésére változatos bájú és arcú, szép, ifjú és

művelt hölgyeket szeretne, akik nagyságát csodálják, és szerelmükkel halmozzák el. Pincéibe kívánná gyűjteni a legjobb borokat termő országok legjava virágát; vágya, hogy asztalánál a fogások egész sorát szolgálják fel, és mindegyikük a drágán beszerezhető finomságok elegáns választékával szolgáljon, és kiművelt értő szakácsművészetről tegyen tanúságot, míg felváltva harmonikus zene és ravasz hízelgés kellemkedik fülének. A legcsekélyebb munkákhoz is csak a legnevesebb és legtehetségesebb iparművészeket alkalmazza, hogy a hozzá tartozó legkisebb dolgokban is éppúgy megnyilvánuljon ízlése és ítélete, mint gazdagsága és kiválósága a jelentősebbekben. Szellemes, szórakoztató és művelt embereket óhajt társaságnak, köztük néhányat, aki tudományáról és egyetemes műveltségéről híres; komolyabb ügyeihez tehetséges és tapasztalt, szorgalmas és hozzá hűséges kiválóságokat keres. Személyzete csak csinos, szolid, jó megjelenésű és kecses ábrázatú lehet mellesleg minden dolgának tiszteletteljes szívenviselését, sietség nélküli fürgeséget, hangtalan igyekezetet és parancsainak feltétlen és korlátlan teljesítését kívánja meg tőlük. Semmi sem terhesebb számára, mint szolgáihoz szólni, ezért csak olyanokat tűr meg maga körül, akik megtanulták egyetlen mozdulatából, pillantásából is ellesni akaratát. Csínt és eleganciát kíván látni mindenben, ami közel kerül hozzá, és valamennyi személye körüli ténykedésben kötelező a tisztaság rituális betartása. Háza legfőbb emberei legyenek születésre, tisztességre és hírnévre nézve gáncstalanok, nem kevésbé rendszeretők, találékonyak és takarékosak, mert bár mindenkinek tiszteletére igényt tart, és örömmel fogadja a köznép hódolatát is, a kiválóak nagyrabecsülése sokkal magasabb rendű elragadtatást szerez neki.

Miközben így a kéj és hívság tengerében lubickolva minden igyekezetével vágyait ébreszteni és kielégíteni igyekszik, azt szeretné, ha a világ minden gőgtől és érzékiségtől tökéletesen mentnek tartaná, és előnyös megvilágításban szemlélné legszembeszökőbb vétkeit is; sőt, ha módjában állna, kikényszerítené, hogy bölcsnek, deréknak, nagylelkűnek és nyájasnak tartsák, bővelkedőnek mindama erényekben, melyekkel büszkélkedni érdemesnek tartja. Szeretné elhitetni velünk, hogy a pompa és fényűzés, mely körülveszi, megannyi csapás számára, a nagyszerűség, melynek közepette megjelenik, hálátlan teher, és legnagyobb sajnálatára elválaszthatatlan a magas szféráktól, melyekben mozog; hogy nemes szelleme, mely oly magasságokban lebeg a közönséges halandók felett, fentebbi célokra tör, és nem elégülhet ki ily hitvány élvezetekben; hogy legfennköltebb törekvése a közjó előmozdítása, s mi sem nagyobb gyönyörűség számára, mint ha országát virágzónak és minden polgárát boldognak láthatja. Ezeket nevezi a bűnös és világias gondolkodású ember valódi gyönyöröknek, és aki ügyessége vagy vagyona folytán képes ily kifinomult módon élvezni a világ örömeit s egyszersmind annak jó véleményét, az végtelenül boldognak számít a mértékadó körök szemében.

Hanem másfelől az antik bölcselők és a komoly moralisták legnagyobb része, különösen a sztoikusok, semmit sem ismertek el igazán jónak, amit mások elvehettek tőlük. Bölcsen számba vették a szerencsének és a hatalmasok kegyének állhatatlanságát, a köztetszés és becsület hívságát, a vagyon és minden földi birtoklás bizonytalan voltát, és ezért a valódi boldogságot a bűntől és nagyravágyástól ment, elégedett elme szelíd derűjében keresték; azon elméében, mely az érzéki vágyakat leküzdve megveti a szerencse kegyeit és csapásait, és csak az elmélkedésben találván gyönyörűséget nem óhajt mást csupán amit mindenki megszerezhet magának; azon elméében, mely elszántsággal és erővel felvértezve megtanulta elviselni a legnagyobb veszteséget és fájdalmakat zúgolódás nélkül, s neheztelés nélkül eltűrni a sértéseket. Sokan állították, hogy eljutottak az önmegtagadásnak e magaslatára, és ha hinni lehet nekik, a közönséges halandók fölé emelkedtek, és erejük messze felülmúlta eredeti természetük lehetőségeit Félelem nélkül nézhettek szembe a zsarnok dühével és a fenyegető veszedelmekkel, és kínok közepette is megőrizték lelkük nyugalmát; rettegés nélkül várták a halált is, és nem több vonakodással váltak meg a világtól, mint amilyen készséggel léptek be abba.

A régiek között ezeknek volt a legnagyobb becsülete; mások azonban, s nem is a legoktalanabbak, elveiket megvalósíthatatlanoknak tartották, elképzeléseiket romantikusnak nevezték, és bizonyítani próbálták, hogy amit e sztoikusok magukról hirdettek, az meghalad minden emberi erőt és képességet, ennélfogva az erényekkel való dicsekvés nem egyéb, mint fennhéjázó, arcátlan és képmutató színlelés. Eme bírálatok ellenére a világ komolyabbik fele és az ama napok óta élt bölcsek nagy többsége egyetért a sztoikusokkal a leglényegesebb pontokban, tehát hogy nem lehet valódi boldogság abban, ami veszendő dolgoktól függ, hogy a benső béke a legnagyobb áldás, és szenvedélyeink legyőzése a legnagyobb diadal, hogy a tudás, mérték, lelkierő, alázat és a szellem egyéb ékei a legértékesebb szerzemények, hogy csak a jó lehet boldog, és csupán az erényes élvezhet igaz gyönyöröket

Várom a megjegyzést, hogy miért neveztem én fabulámban valódi gyönyöröknek azokat, melyek homlokegyenest szemben állnak mindazzal, amit állításom szerint minden kor bölcsei a legértékesebbnek magasztaltak. Nos azért, mert nem azt hívom gyönyörnek, amit az emberek a legjobbnak mondanak, hanem amiben láthatólag a legnagyobb gyönyörűségüket lelik. Higgyem-e, hogy valakinek legfőbb élvezete szelleme ékítése, mikor látom, hogy kezét-lábát töri az ezzel ellentétes gyönyörök hajszolásában? János mindig csak akkorát szel a pudingból, hogy ne mondhassák, semmit; e kis falatot fintorogva rágcsálja, és oly ábrázattal nyeli le, mintha szénát enne; rögtön ezután ragadozó étvággyal veti magát a marhasültre, és torkig tömi magát vele. Nem felháborító-e, ha ezután János naponta hirdeti, hogy egyetlen gyönyörűsége a puding, és a marhasültet semmire se becsüli?

Kérkedhetnék én is a lelkierőmmel és a gazdagság iránti megvetésemmel épp annyit, mint maga Seneca, és szívesen írnék nála kétszerte többet a szegénység dicséretéről, sőt birtokai tizedrésze fejében éppoly alaposan megtanítanám az utat az ő summum bonumjához [a legfőbb jóhoz], ahogy a saját hazavezető utamat ismerem. Hirdethetném mindenkinek, hogy irtsák ki magukból a világi kötöttségeket, és szellemük megtisztítása érdekében vetkőzzenek ki szenvedélyeikből, ahogy a szobát kiürítik bútoraitól alapos takarítás előtt; és magam is úgy tartom, hogy a szerencse rosszindulatú és legsúlyosabb csapása sem tehet több kárt egy ilyen félelmeitől, vágyaitól és hajlamaitól megfosztott lélekben, mint egy vak ló az üres pajtában. Mindezek elméletében magam is tökéletesen jártas vagyok, de a gyakorlat roppant bonyolult: és ha megpróbálnád erszényemet ellopni, a falatot elragadni éhes szájam elől, vagy a legkisebb jelét adnád, hogy szembe akarsz köpni, nem állok jót, hogy filozófus módjára viselkednék. De az, hogy én kénytelen vagyok nyughatatlan természetem minden szeszélyének engedni, mondod, nem bizonyítja, hogy mások is oly kevéssé uralkodnak a magukén, és ezért kész örömmel fejezem ki csodálatomat, ha erénnyel találkozom, feltéve, hogy nem kell annak neveznem bármit ott, ahol nem látok önmegtagadást, s nem szavaikból kell az emberek érzelmeit megítélnem, mikor életük a szemem előtt zajlik.

Ha az erény lenne a nagy emberek legfőbb élvezete, miért terjedne ki különcségük oly dolgokra, melyeket a csőcselék nem ért meg, és teljességgel kívül esnek a köz látókörén, értem ezen privát időtöltésüket, az ebédlő és hálószoba pompáját és fényűzését, a dolgozószoba ritka értékeit? Kevés közember tudja, hogy van bor, melynek palackja egy guinea, és pacsirtánál nem nagyobb madarak darabját fél guinea-ért adják, vagy hogy egyetlen kép sok ezer fontot érhet; egyébként is elképzelhető-e, hogy – hacsak ez nem vágyaik kielégítésére szolgál – az emberek ily roppant költségekbe vernék magukat puszta politikai látszat miatt, és annyira törekednének azok becsülését elnyerni, akiket minden egyéb tekintetben oly mélyen megvetnek? Ha megengedjük, hogy egy udvar minden ragyogása és eleganciája ízetlen és terhes magának a fejedelemnek is, és célja csupán, hogy a királyi méltóságot megóvja a megvetéstől, elmondhatjuk-e ugyanezt fél tucat törvénytelen gyerekről, akik eme felség paráznaságának gyümölcsei, akiket a nemzet költségére nemz, nevel és tart el hercegi módon? Ilyen formán nyilvánvaló, hogy ama őrizkedés a tömeg ítéletétől a megkülönböztetett életvitel által nem egyéb, mint lepel és külszín, mely alatt a nagyok

hiúságukat takargatják, és védelmében minden kéjvágyukat szemrehányás nélkül kiélhetik.Az egyszerű fekete ruhás amszterdami polgármesternek, akit legfeljebb egy gyalogos

szolga kísér, legalább annyi tisztelettel adóznak, és jobban engedelmeskednek, mint a londoni Lord Mayornak minden ragyogó pompájával és népes kíséretével egyetemben. Ahol a hatalom valóságos, ott nevetséges gondolat, hogy a mértékletesség és a szigorú életvitel megvetést keltene a hatalom letéteményese iránt hivatali minőségében, a császártól le a sekrestyésig. Cato hispániai konzulsága idején, mely hivatalát oly nagy dicsőséggel látta el, csak három szolgát tartott; hallottunk-e róla, hogy emiatt bármely parancsát is semmibe vették volna, jóllehet a serleget is szerette? És amikor ez a nagy férfiú gyalogosan kelt át Líbia perzselő sivatagán, s a szomjúságtól elepedve is elutasította a felkínált vizet mígnem serege minden katonája ivott, olvassuk, hogy hősi kitartása gyengítette tekintélyét vagy csökkentette őt hadserege megbecsülésében? De miért menjünk oly messzire? Hosszú századok óta nem volt fejedelem kevésbé hajlamos cifrálkodásra és fényűzésre, mint Svédország jelenlegi királya, aki beleszeretvén a hős címébe, nemcsak alattvalói életét és országai jólétét áldozta fel, hanem ami uralkodóknál sokkal szokatlanabb, saját kényelmét és az élet kellemeit is, olthatatlan bosszúszomjának; mégis engedelmeskedik neki a nép, önnön romlása árán is, és ő így folytathatja háborúját mely királyságát már a tönk szélére taszította.

így bebizonyítottam, hogy minden természetes ember igaz gyönyöre e világi és érzéki, ha tetteiből ítélünk (természetes embert mondok, mert a buzgó keresztényről, akit egyetlen kivételnek kell tekintenünk, mivel az isteni kegyelem állandóan megújítja és segíti, nem mondhatjuk, hogy természetes állapotban él), mily furcsa, hogy ezt mégis mind egyöntetűen tagadják! Kérdezd meg nemcsak minden nemzet moralistáit és teológusait de a gazdagokat és hatalmasokat is, mi az igazi gyönyör, és mind azt mondják a sztoikusokkal együtt, hogy nem lehet igaz boldogság e világi és romlandó dolgokban; de tekintsd életüket és látni fogod, hogy semmi másban nem lelik gyönyörűségüket.

Mit tegyünk e dilemmában? Legyünk oly gyengédtelenek, hogy az emberek cselekedeteiből ítélünk, és látván, hogy az egész világ köntörfalaz és félrevezet, egy szavukat se higgyük? Vagy legyünk oly ostobák, hogy a szavaikra építsünk, és érzelmeiket őszintének vélve, ne higgyünk saját szemünknek? Vagy törekedjünk magunknak és nekik is hinni, és mondjuk Montaigne-nyel, hogy elképzelik és így őszinte meggyőződéssel hiszik, amit nem hisznek? íme az ő szavai: „Sokan becsapják a világot, és olyan színben szeretnének feltűnni, mintha azt vélnék, amit valójában nem; de sokkal többen csapják be önmagukat, és nem gondolják meg, sőt fel se fogják, mit kéne vélniük.” De így az emberiséget vagy bolondok, vagy csalók összességének tekintjük, amelyet elkerülendő már csak azt mondhatjuk, amit Bayle próbált terjedelmesen bizonyítani Az üstökösről való gondolatokban, hogy „az ember az a beszámíthatatlan teremtmény, aki igen könnyen cselekszik saját elvei ellen”, és ez olyannyira nem sértő, hogy egyenesen bók az emberi természetnek, mivelhogy ennél csak rosszabbat mondhatnánk.

Ez az ellentmondás az ember alkatában az oka annak, hogy oly jól értjük az erény elméletét, és oly ritkán találkozunk a gyakorlatával. Ha kérded, hol keressük a főminiszterek és királyi kegyencek fényes tulajdonságait, melyeket ajánlások, címzések, sírfeliratok, gyászbeszédek és emléktáblák oly remekül festenek le, azt felelem, hogy ezeken és sehol másutt Hol keresnénk egy szobor kiválóságát, ha nem a látható részén? A látható felét a szobrász minden tőle telhető gonddal és ügyességgel kicsiszolta, de ami nem látható, az érintetlen maradt Letörnéd a fejét vagy feltörnéd a mellét, hogy agyát vagy szívét keressed? Csak tudatlanságodat bizonyítanád, és tönkretennéd a művet. Emiatt hasonlítom gyakran a nagy emberek erényét a nagy kínai vázákhoz; ezek a nyakukig kidíszítve gyönyörűen mutatnak, és tömegükről és a nekik tulajdonított értékből azt hihetné bárki, hogy roppant hasznosak; de nézz bele ezerbe is, és nem fogsz találni bennük, csak port és pókhálót.

201. sor: ... már jobban élt a pór,mint a gazdag valamikor...

Ha a legvirágzóbb nemzetek történetét nyomozzuk egészen az eredetig, azt találjuk, hogy minden társadalom messzi kezdeteikor a leggazdagabb és legtekintélyesebb emberek is az élet számos kényelmét nélkülözték, melyek ma a legnyomorultabbnak is osztályrészül jutnak; és sok minden, amit valaha fényűző leleménynek tekintettek, ma már olyannyira kijár a legelesettebb szegénynek is, hogy közjótékonyság tárgyát képezi, sőt annyira szükségesnek számít, hogy emberi teremtmény nem is nélkülözheti.

A primitív korban az ember minden bizonnyal a föld gyümölcseivel táplálkozott azon nyersen, ahogy találta őket, és a többi állathoz hasonlóan mindnyájuk közös szülőjének ölén helyezkedett el nyugalomra. Bármi járult azóta ehhez, hogy az életet kényelmesebbé tegye, gondolkodás, tapasztalat és fáradozás eredménye lévén többé-kevésbé rászolgál a fényűzés nevére, azon mértékben, amennyi munkát kívánt, és amennyiben eltért az eredeti egyszerűségtől. Csodálatunk csak arra terjed ki, ami új, és fel sem figyelünk a megszokott dolgokra, legyenek mégoly csodálatra méltók. Kinevetnék, aki fényűzést fedezne fel egy szegény ördög posztógúnyájában és az alatta viselt durva ingben, pedig hány ember, hány ipar, mennyiféle ügyesség és szerszám működik össze a legközönségesebb Yorkshire-posztó egy darabjáért! Micsoda mélysége a gondolatnak és leleménynek, mennyi munka és fáradozás és mennyi idő kellett ahhoz, hogy az ember megtanuljon egy magból egy oly hasznos portékát mint a vászon, előállítani!

Nem mondhatnánk hiú különcnek azt a társadalmat melyben e csodálatos cikket elkészülte után a legszegényebb sem ölti fel, amíg tökéletesen ki nem fehérítették, s ehhez minden elemet segítségül hívnak, nem szólva a tengernyi iparkodásról és türelemről? És még nincs vége: szemlélhetjük-e nem csupán e fényűző találmányra pazarolt költségeket hanem az idő rövidségét mely alatt fehérsége, szépségének lényege tart, s azt hogy legalább hat-hét naponként tisztításra szorul, és amíg hordják, állandó terhet jelent viselőjének; szemlélhetjük-e, ismétlem, mindezt ama gondolat nélkül, hogy ugyancsak különcség és fényűzés, ha akiket a parókia tart el alamizsnával, egész öltönyöket bírnak e fáradsággal készült portékából, sőt amint elpiszkolják, eredeti szépségének visszaállítására a kémia egyik legfontosabb és legbonyolultabb vívmányát is felhasználhatják, mely forró vízben oldva a legmaróbb és mégis legártalmatlanabb tisztítószert adja, amit az emberi iparkodás mindmáig kitalált?

Bizonyos, hogy voltak idők, amikor az említett dolgok kiérdemelték volna a fenti jelzőket, és melyben mindenki ilyenformán okoskodott volna; de a mi korunkban bolondnak mondanám, aki különcségről és fényűzésről beszélne egy szegény asszony láttán, aki egy hete hordott kártolatlan gyapjúruháját kimossa egy darabka rossz szagú szappannal, melynek ládáját egy fontért adják.

A serfőzés és kenyérsütés tudománya lassú fejlődéssel jutott el a mai tökély fokára, de egyszerre, a priori feltalálni mindezt nagyobb tudást és az erjedés titkaiba való mélyebb betekintést követelt volna, mint amennyivel a legnagyobb tudósok mind a mai napig rendelkeznek; e két folyamat eredményét azonban fajunk legalantasabb egyedei is élvezhetik, és a senyvedő nyomorult aligha kérhetne alázatosabbat és szerényebbet, mint ha egy falat kenyérért vagy egy korty sörért könyörög.

Az ember tapasztalatból tudja, hogy mi sem puhább a madarak apró tollárnál és pelyhénél, és rájött, hogy ez összehalmozva rugalmasságánál fogva lágyan áll ellen minden ránehezedő súlynak, és újra kirúgja magát, ha a nyomás megszűnik. Első alkalmazása mint ágybetét kétségtelenül a gazdagok és hatalmasok hiúságát és kényelmét szolgálta; de már hosszú ideje oly közönséges lett, hogy majd mindenki pehely derékaljon nyugszik, és ennek helyettesítése gyapjúhulladékkal csak a legínségesebbek nyomorult kényszermegoldása lehet. Micsoda magasságokba ért a fényűzés, ha már az állatok puha gyapját is kényelmetlennek tekintik?

Barlangoktól, putriktól, kalyibáktól, sátraktól és barakkoktól, melyekben az ember eleinte meghúzódott, meleg és jól épített házakig jutottunk, és a városokban látható legsilányabb házak is szabályos építmények, melyeket arányok és számítások dolgában képzett mesterek emeltek. Ha a régi britek és gallok kilépnének sírjukból, mily bámulattal szemlélnék mindenfelé a szegényeknek készült épületeket is! És ha megpillantanák a Chelsea College és a Greenwich kórház ragyogó épületét vagy ami rajtuk is túltesz, a párizsi Invalides-ot, és látnák a gondoskodást a bőséget a pompát és pazarlást, mellyel a nincsteleneket látják el e tekintélyes palotákban, akkor e föld egykori hatalmas és gazdag urai joggal irigyelhetnék fajunk jelenlegi legnyomorultabb egyedeit.

Egy másik fényűzési cikk, melyet ma éppen nem tekintenek annak, és a szegénynek is kijár – bár az aranykorban bizonyára a leggazdagabb sem élvezhette –, az állati hús, melyet meg-eszünk. Ami pedig a különböző korok szokásait és divatjait illeti, az emberek sosem vizsgálják a dolgok valódi értékét és érdemét és úgy ítélnek a dolgok felől, ahogy a megszokás, nem pedig ahogy értelmük diktálja azt. Volt idő, midőn a temetési szertartás tűz által ment végbe, és a legnagyobb uralkodók holttestét is hamuvá égették. A hulla földbe ásása akkor rabszolgatemetés volt vagy a leggyalázatosabb gonosztevők büntetése. Ma csakis az elföldelés illendő és tisztes, és az elégetés a legfeketébb bűnök elkövetőinek maradt. Időnként semmiségektől elborzadunk, máskor természetesnek tekintünk abnormitásokat is. Ha egy férfit kalapban látunk a templomban, jóllehet nem istentisztelet alatt, meghökkenünk; de alig vagy egyáltalán nem érint, ha vasárnap este fél tucat részeggel találkozunk az utcán. Ha egy nő jelmezbálra férfiruhát ölt barátai jót mulatnak rajta, és aki ezért hibáztatná, vaskalaposnak néznék; színpadon megengedhető, és a legerényesebb hölgyek is természetesnek tartják, ha a színésznő közszemlére teszi lábát és combját; de ugyanez a hölgy, újra szoknyát öltve, merje csak egy férfi előtt akár a térdét kimutatni, rögtön roppant illetlenné válna, és mindenki szégyentelennek bélyegezné érte.

Gyakran elgondoltam, hogy ha a szokás nem uralkodna ily zsarnoki módon rajtunk, nem nyugodna bele annyi tűrhetően jóindulatú ember abba, hogy táplálkozásunk okából állatokat öljenek, mikor a bőkezű föld az ehető növények oly változatos bőségével lát el minket. Tudom, hogy az ész csak kevéssé indít minket szánalomra, és ezért nem csodálom, hogy alig sajnáljuk az oly tökéletlen teremtményeket, mint a rák, osztriga, csiga és általában a halak; mivel némák, és mind bensőjük, mind külső alakjuk oly távol esik a miénktől, nem fejezik ki magukat számunkra érthetően, így nem is csoda, hogy fájdalmuk értelmünkre sem hat, mivel ahhoz el nem érhet; mert semmi sem kelti fel részvétünket annyira, mint ha a szenvedés jelei közvetlenül hatnak az érzékekre, és láttam már olyanokat akik fél tucat baromfit készséggel öltek volna meg, de a nyársra húzott élő homár hangja megrendítette őket Hanem az oly tökéletes teremtményekben, mint a juh vagy az ökör, melyekben az agy, szív és idegek oly kevéssé különböznek a miénktől, a vértől különvált lélek, az érzékszervek és következésképp az érzés maga ugyanaz, mint az emberi teremtésben; ezért nem tudom elképzelni, hogyan nézheti erőszakos halálukat és annak minden kínját megrendülés nélkül az, akinek vér és öldöklés meg nem keményítette a szívét

Ennek magyarázata, hogy a legtöbb ember elégségesnek véli kijelenteni, miszerint minden az ember szolgálatára rendeltetvén, nem lehet kegyetlenség, ha a teremtményeket rendeltetésük szerint használjuk fel; de hallottam már ezt a választ olyanoktól, akiket belső természetük szemrehányása figyelmeztetett a kijelentés hamisságára. Tíz ember közül kilenc (hacsak nem a vágóhídon nőtt fel) bizonyosan minden mesterséget választana inkább, mint a mészárosét és kétlem, hogy van valaki is, aki vonakodás nélkül ölte volna meg az első csirkét életében. Sok embert semmiképp se lehet rávenni, hogy megízlelje annak az állatnak a húsát, melyet élve naponta látott, és jó ismeretségben volt vele; mások csak szárnyasaikra, melyeket maguk tápláltak és gondoztak, terjesztik ki e skrupulusukat; de mindnyájan vidáman és lelkifurdalás nélkül fogják enni a borjú, ürü vagy baromfi húsát, melyet a piacon vásároltak. Ε

viselkedésben, úgy tűnik, valami bűntudatféle jelenik meg, a törekvés, hogy oly módon meneküljenek meg bűnrészességüktől (mely bűnről jól tudják, hogy tapad valakihez), hogy okát a lehető legtávolabbra próbálják helyezni önmaguktól; s ebben erőteljes maradványát látom valami őseredeti részvétnek és ártatlanságnak, melyet a szokás önkényes hatalma és a fényűzés erőszaktétele sem tudott teljesen kioltani.

Bizonyításom alapjáról azt mondhatják, balgaság, mely hibába bölcs ember nem esik; lehet de mivel egy természetünkben gyökerező valódi érzésből ered, elegendőképp bizonyítja, hogy születésünktől magunkban hordjuk az állatok megölése, következésképp elfogyasztása iránti ellenérzésünket; mert képtelenség, hogy egy természetes vágy kényszerítsen elkövetni, vagy elkövetését másoktól megkívánni olyasminek, amitől, legyen mégoly nevetséges dolog is, borzadunk.

Mindenki tudja, hogy a sebészek veszélyes sebek és törések kezelése, végtagok levágása és más szörnyű operációk során kénytelenek betegeiknek olykor iszonyú kínokat okozni, és hogy minél reménytelenebb és súlyosabb esetekkel van dolguk, annál inkább hozzászoknak mások sikolyaihoz és testi szenvedéseihez; ezért nem engedi az angol törvény, az alattvalók élete iránti gyengéd megbecsülésből kiindulva, hogy élet és halál felett döntő esküdtszékek tagjai legyenek, feltételezve, hogy puszta hivatásuk elegendő kioltani bennük azt a részvétet, mely nélkül senki sem képes igazán értékelni felebarátai életét. Ha már most érdektelen lenne, amit a lelketlen állatokkal művelünk, és megölésükben semmi kegyetlenség nem lenne, minden mesterember közül miért épp a mészárosokat és csakis őket tiltja el ugyanaz a törvény, a sebészekhez hasonlóan, az esküdtszékben való részvételtől?

Nem idézgetem most, amit Püthagorasz és annyi más bölcs mondott a húsevés barbársága felől; már túl messze eltértem tárgyamtól, azt kérem ezért az olvasótól, hogy ha bármit még akar erről hallani, fussa át az itt következő mesét, ha pedig unja a témát ugorja át s én biztosítom, hogy bármelyik megoldást választja, lekötelez vele.

Egy római kereskedő az egyik pun háború idején hajótörést szenvedett Afrika partjainál; maga és egy rabszolgája üggyel-bajjal partot ért de menedéket és élelmet keresni indulván, egy roppant termetű oroszlánnal akadtak össze. Ez történetesen egyike volt azoknak, melyekről Aesopus meséiben olvasunk, nemcsak számos nyelven beszélt, de igen jól ismerte az emberek szokásait is. A rabszolga egy fára mászott, de gazdája ezt nem tartván biztonságosnak, azonfelül sokat hallván már az oroszlánok nagylelkűségéről, a félelem és önmegadás minden jelét mutatva porba omlott előtte. Az oroszlán, aki nemrég jól megtömte bendőjét, felszólította, hogy keljen fel, és egyelőre hagyjon fel a rettegéssel, biztosítva őt egyúttal, hogy nem esik bántódása, ha elfogadható indokát tudja adni, miért érdemel kíméletet. A kereskedő szót fogadott, és a szabadulás pislákoló reménye által ösztönözve megindító leírását adta hajótörésének, és ettől fogva az oroszlán részvétét felkelteni törekedvén, egy jó szónok ékesszólásával védte ügyét; de annak arcán észrevéve, hogy hízelgés és szép szavak csekély benyomást tesznek rá, szilárdabb érvekhez folyamodott, és az ember képességeivel és kiválóságával érvelve kimutatta, mily valószínűtlen, hogy az istenek ne szánták volna magasabb célra, mint vadállatok táplálékául. Erre az” oroszlán már jobban felfigyelt, és hébe-korba egy-egy válaszra méltatta őt, míg végül az alábbi párbeszéd alakult ki közöttük.

– Ó, hívságos és telhetetlen állat – mondta az oroszlán –, akit a gőgje és kapzsisága arra űz, hogy szülőföldjét ahol természetes szükségleteit bőséggel megleli, odahagyja, és haragos tengerrel, veszélyes hegyekkel szembeszállva felesleget hajszoljon, miért tartod fajodat a miénknél nemesebbnek? És ha az istenek minden teremtmény fölé állítottak, miért könyörögsz most egy alábbvaló előtt?

– A mi fensőbbségünk – felelte a kereskedő – nem a test hanem az értelem erejében áll; az istenek értelmes lélekkel áldottak meg minket mely, bár láthatatlan, fölényesen a jobbik rész bennünk.

– Én csak ahhoz kívánok nyúlni benned, ami ennivaló; de miért értékeled magad oly magasra a láthatatlan részed alapján?

– Mert az halhatatlan, és a halál után elnyeri jutalmát ezen élet cselekedeteiért, és az igazak örök üdvöt és nyugalmat élveznek a héroszok és félistenek között az elíziumi mezőkön.

– Te milyen életet éltél?– Tiszteltem az isteneket, és törekedtem az emberek javára lenni.– Akkor miért félsz a haláltól, ha úgy gondolod, hogy az istenek éppoly igazak lesznek

hozzád, mint te voltál?– Feleségem van és öt kicsi gyermekem, akik szükséget látnak, ha elveszítenek. Két

nagyobbacska fiam is van, akik még nem elég nagyok, hogy magukat fenntartsák, és éhen halnak, ha nem tudok gondoskodni róluk.

– Gyermekeidről valaki csak gondoskodik, ha meg is eszlek, legalább annyira, mint ha megfulladtál volna. Ami a fajok kiválóságát illeti, nálatok a dolgok értéke mindig a ritkasággal arányos, és egymillió emberre aligha esik egy oroszlán; ezenfelül a nagy megbecsülésben, melyet az ember saját fajtája iránt érezni színlel, alig több az őszinteség, mint amennyi azt a részt illeti, melyet önnön büszkesége ebből magának tulajdonít; balgaság kérkedni a gyengédséggel és gondoskodással kicsinyeid iránt, és a tartós és erőt meghaladó fáradozással, melybe felnevelésük kerül. Az ember születik a legkiszolgáltatottabbnak és legtehetetlenebbnek az állatok közül, és csupán természetes ösztön, mely minden teremtményt gyámoltalan utódainak gondozására és ellátására hajt. De ha az ember igazán nagyra tartja fajtáját, miként lehetséges, hogy olykor tízezrük vagy épp tízszer annyi pusztul el órák alatt kettőnek a szeszélyéből? Mindenfajta ember mélyen megveti az alatta állókat és ha beléphetnél a királyok és fejedelmek szívébe, aligha találnál bennük több megbecsülést alattvalóik legnagyobb része iránt, mint amivel amazok barmaik iránt viseltetnek. Miért akarják oly sokan származásukat bár hamisan, a halhatatlan istenektől levezetni; miért tűrik el mind, hogy mások letérdeljenek előttük, és élvezik többé-kevésbé, hogy istenként tiszteljék őket, ha nem azért, hogy kimutassák, ők maguk magasztosabb eredetűek, és fajuk magasabb rendű alattvalóikénál?

Én vad vagyok, de egyetlen teremtményt sem nevezhetünk kegyetlennek, csak amely gonoszságból vagy érzéketlenségből elfojtja természetes sajnálkozását Az oroszlán részvét nélkül születik; a természet indíttatását követjük; az istenek arra szántak minket hogy elhullott vagy zsákmányolt állatokból éljünk, és amíg döglöttet találunk, sose vadászunk élőre. Csak az ember, a romlott ember csinál sportot a halálból. A természet arra tanított titeket, hogy növényeken éljetek; de erőszakos vágyatok a változatosságra és nagy mohóságtok az újdonságok után arra vitt, hogy jog és szükség nélkül állatokat pusztítsatok; fonákká tette természeteteket és vágyaitokat arra irányította, amerre gőgötök és fényűzésetek csábítja őket. Az oroszlán gyomrában oly nedvek vannak, melyek a legdurvább bőrt és a legkeményebb csontot is megemésztik, nemcsak a húst bármely állaté legyen; a ti kényes gyomrotok azonban, melyben az emésztő hő csak gyenge és jelentéktelen, csupán legzsengébb részeiket fogadja be, s azt is csak úgy, ha a feldolgozásnak legalább fele már előzőleg mesterséges tűzön megtörtént; és mégis, mely állatot kímélitek meg, midőn bágyatag étvágyatok szeszélyeit szolgálni igyekeztek? Bágyatagot mondok, mert mi az ember éhsége az oroszlánéhoz képest? A tiétektől, ha mardos, elaléltok; én az enyémtől megőrülök. Gyakran próbáltam gyökerekkel és füvekkel csillapítani hevét hiába; egyedül nagy mennyiségű hús békítheti meg, semmi más.

Emésztő éhségünk ellenére mi, oroszlánok, gyakran viszonoztuk a kapott jótéteményt; de a hálátlan és hitszegő ember a juhot fogyasztja, mely ruházza őt és kicsinyeit sem kíméli, melyeket gondjába és őrizetébe fogadott. Ha azt mondod, az istenek az embert a többi állat urává tették, micsoda zsarnokság, hogy az merő léhaságból elpusztítja őket? Nem,

gyámoltalan, félénk állatok, az istenek társas életre teremtettek benneteket hogy sok milliónyian, jól szervezve, alkossátok az erős Leviathánt A magános oroszlán is számít valamit a teremtésben, de mi a magános ember? Kicsiny és elhanyagolható rész, csekély atomja a nagy állatnak. Amit a természet kitervel, végre is hajtja; és biztosan csak abból, amit felmutat, s nem amit szándékozik, lehetséges ítélni. Ha szándéka az lenne, hogy az ember, faja fensőbbségénél fogva, minden állatfaj ura legyen, a tigris, sőt a bálna és a sas is engedelmeskedne egyetlen szavának.

De ha eszetek és értelmetek felülmúlja a miénket, nem kel-lene-é az oroszlánnak, védekezésül fensőbbségtek ellen, követnie az ember elveit melyek legszentebbike, hogy a legerősebb igaza mindig győzedelmeskedik? Egész sokaságok esküdtek már össze, hogy megszabaduljanak egytől, akiről tudták, hogy az istenek föléjük rendelték, és egy gyakran rontott le és irtott ki sokaságokat kiknek védelmére és gyámolítására esküdött Az ember sohasem ismeri el a fensőbbségét hatalom nélkül, miért tenném én? Az a kiválóság, mellyel én dicsekszem, látható, minden állat reszket az oroszlán láttán, és nem páni félelemből. Az istenek gyorsaságot adtak nekem, hogy utolérjek, és erőt hogy legyőzzek mindent, ami elém kerül. Mely teremtménynek van olyan foga és karma, mint az enyém? Nézd vaskos, iszonyú állkapcsomat vedd fontolóra szélességét tapintsd nyakszirtem keménységét A leggyorsabb őz, a legvadabb kan, a legbüszkébb paripa és a legerősebb bika az én zsákmányom, bárhol találom őket. – így szólt az oroszlán, és a kereskedő elalélt

Az oroszlán – véleményem szerint – kissé túlfeszítette a húrt; mégis, mikor a hím állatok húsának puhítása céljából kasztrálással megakadályozzuk, hogy inaik és minden rostjuk a természetes keménységet elérje, megvallom, szerintem meg kellene indulnia az emberi teremtménynek, látván, mily kegyetlen gonddal hizlalják őket a pusztulásra. Mikor egy hatalmas és nemes bika, kiállva tízszer erősebb csapásokat, mint amennyivel gyilkosát le lehetne teríteni, végül kábán lerogy, és homloka fegyvereit a földhöz kötözik, és széles seb metszi ketté nyaki vérereit melyik halandó képes megrendülés nélkül hallani a vérlöketekkel megszakított fájdalmas bőgést a keserű fújtatást, mely gyötrelmei hevességét panaszolja, és a mélyen morajló nyögéseket, melyek visszhangzó szorongással szakadnak fel verdeső, izmos szíve legmélyéről; látni tagjai reszkető és viharos rángását bűzös, alvadt vére ömlését, s ahogy szemei elbágyadnak, elhomályosulnak, nézni vonaglását, rángását utolsó küzdelmét az életért, melyek mind a közelgő vég előjelei? Ha egy teremtmény ily meggyőző és kétségbevonhatatlan jelét adta félelmének, kínjainak és végvonaglásának, van-e Descartes-nak oly vérszomjas követője, aki szánalmától indíttatva ne cáfolná meg a hiú okoskodó filozófiáját?

307. sor: ... immár szerényenmegéltek ők a fizetésen.

Mikor az emberek kevés jövedelemmel bírnak, s emellett becsületesek, többségük akkor kezd takarékoskodni, és nem előbb. A takarékosság az etikában ama erénynek az elnevezése, melynek alapján tartózkodunk a felesleges dolgoktól, és megvetve a mesterségek fáradságos törekvését mindenfajta élvezet kiszolgálására, beérjük a dolgok természetes egyszerűségével, és igyekszünk mérséklettel, a mohóság minden árnyalata nélkül élvezni őket A takarékosság e szűkebb értelmezésében ritkább, mint talán sokan képzelik, de amit általánosabban értünk rajta, sokkal gyakoribb tulajdonság, és lényege a tékozlás és fukarság közötti középút, mely némileg az utóbbi felé hajlik. Aminthogy ez a józan takarékosság, melyet sokan megtakarításnak neveznek, a legbiztosabb módszer egyes családokban a vagyon növelésére, akképpen egyesek úgy képzelik, hogy egy egész ország ínséges vagy gazdag voltára nézve ugyanaz a módszer, általánosan követve (amit ők kivihetőnek tartanak), azonos hatással lesz az egész nemzetre, és hogy például az angolok gazdagabbak lehetnének, mint amilyenek, ha

követnék egyes takarékos szomszédaik példáját Ez véleményem szerint tévedés, aminek bizonyítására felhívom az olvasó figyelmét a 180. sorhoz fűzött megjegyzéseimre és az alant következőkre.

Tapasztalatból tudjuk, először is, hogy az emberek éppúgy különböznek nézeteik és a dolgokról alkotott véleményük, mint hajlamaik tekintetében; egyik a kapzsiságra, másik a tékozlásra, harmadik csupán a kuporgatásra hajlik. Másodszor, hogy az emberek soha vagy csak igen ritkán téríthetők el érvekkel vagy tiltással kedves szenvedélyeiktől, és ha valami elvonhatja őket természetes vonzalmaiktól, az legfeljebb körülményeik vagy vagyoni helyzetük megváltozása lehet. Ha e megfigyelésen elgondolkodunk, úgy találjuk, hogy egy egész nemzetnek léhává tételéhez az ország termékeinek jelentős bősége szükségeltetik, és nagy többségük olcsósága is, míg ellenkezőleg, az élethez szükséges dolgok szűkösek, következésképp drágák kell hogy legyenek, ha az egész nemzetet takarékosságra akarjuk szoktatni; és ezért bármit tegyenek a legrátermettebb államférfiak is, a nép tékozlása vagy takarékossága attól függ és – tetszik vagy nem – mindig azzal lesz arányos, hogy az ország mennyit és mily haszonnal termel, mennyi lakosa között oszlik ez meg, és mennyi adóterhet viselnek az utóbbiak. Ha bárki cáfolni akar, bizonyítsa a történelemből, hogy valaha is volt-e ország, melyben nemzeti takarékosság nemzeti szűkösség nélkül uralkodott.

Vizsgáljuk hát, mi szükséges egy nép nagyságához és gazdagodásához. A legelső kívánatos áldás egy emberi társaság számára a termékeny talaj, szerencsés éghajlat enyhe kormányzat és több föld, mint népesség. Ezek teszik elégedetté, szeretetre méltóvá, becsületessé és nyíltszívűvé az embereket Ily feltételekkel lehetnek oly erényesek a köz kára nélkül, és következésképp oly boldogok egymás között, mint csak kívánják. De nem lesz művészetük, tudományuk és nyugalmuk is csak addig, míg szomszédaik engedik; szegények lesznek, tudatlanok, szinte teljesen megfosztva mindattól, amit az élet kényelmeinek nevezünk, és minden sarkalatos erényük együttvéve sem nyújt többet nekik, mint egy tűrhető köntöst és egy tányér kását; mert az ínséges elégedettség és bamba ártatlanság eme állapotában, ahol nem kell nagy vétkektől tartani, nem várhatunk kiemelkedő erényeket sem. Az ember sosem töri magát csak ha vágyai hajtják; míg azok alszanak, és nincs semmi, ami felkeltené őket kiválósága és képességei örökre rejtve maradnak, és e lomha gépezetet szenvedélyek nélkül joggal hasonlíthatjuk hatalmas szélmalomhoz, melyet szellő sem ér.

Ha egy emberi társaságot erőssé és hatalmassá akarsz tenni, szenvedélyeiknél kell megfognod őket. Oszd fel a földet, bárha szűkében állsz is, és a birtoklás mohóvá teszi őket; emeld ki őket, akár tréfaképpen, tunyaságukból dicséretekkel, és a büszkeség komoly munkára sarkallja mindet; tanítsd meg őket kereskedésre, kézművességre, és irigységet és versengést támasztasz közöttük; növelni számukat, létesíts különféle manufaktúrákat, és ne hagyj földet megműveletlenül; legyen a tulajdon szent és sérthetetlen, a kiváltságok az emberekhez szabva; ne cselekedhessen senki a törvény ellen, de gondolhasson, amit akar – az ország, ahol munkájával mindenki fenn tudja tartani magát és a többi szabályt is betartják, mindig népes lesz, és sohasem szűkölködik lakókban, míg ember marad a földön. Ha merésszé és harciassá akarod tenni őket folyamodj a katonai fegyelemhez, használd ki félelmüket, ravaszul és kitartóan legyezgesd hiúságukat; de ha emellett jómódú, tájékozott és csiszolt nemzetté is akarod őket emelni, tanítsd őket a külországokkal való kereskedésre, ha lehet, juss a tengerre, és ennek érdekében ne sajnálj fáradságot és iparkodást és meg ne hátrálj semmi nehézségtől; majd mozdítsd elő a hajózást kedvezz a kereskedőnek, és bátorítsd az ipar minden ágát mindez gazdagságot teremt, és ahol ez megjelenik, a művészetek és tudományok is nyomon követik; a fent említettek és bölcs irányítás révén teheti nemzetét a politikai vezetés hatalmassá, híressé és virágzóvá.

De ha takarékos és becsületes társadalmat akarsz, a legjobb politika megőrizni őket ősi egyszerűségükben, megakadályozni számuk növekedését visszatartani őket az idegenektől és a fölösleges dolgoktól és egyáltalán mindentől, ami vágyaikat felkelteni és értelmüket

pallérozni képes.A gazdagság és a külhon kincse sohasem teszi lábát az országba, míg be nem fogadod

elválhatatlan társait a kapzsiságot és fényűzést; ahol a kereskedés jelentékeny, oda a csalás is utat talál. Egyszerre jól neveltnek és őszintének lenni merő ellentmondás; ezért miközben az ember tudásban előre halad és modora csiszolódik, várható, hogy ugyanakkor igényei növekszenek, vágyai kifinomulnak, és bűnei gyarapszanak.

A hollandok, ha nekik úgy tetszik, tulajdonítsák jelenlegi gazdagságukat őseik erényének és takarékosságának; de ami azt a hitvány földdarabkát Európa egyik legtekintélyesebb vezető hatalmává emelte, az politikai bölcsességük volt, mellyel a hajózást és kereskedést mindenáron előmozdították, valamint a lelkiismeret korlátlan szabadsága, melyet élveznek, és a fáradhatatlan buzgalom, mellyel a leghatásosabb eszközöket vették igénybe általában az iparnak bátorítására és gyarapítására.

A nemzeti takarékosság bajnokait egy másik érvvel meggyőzendő, miszerint amit kívánnak, megvalósíthatatlan, tételezzük fel, hogy mindaz téves, amit a 180. sorhoz fűzött megjegyzésemben a fényűzés javára és az ipar fenntartásához való szükségességéről mondottam. Ezután vizsgáljuk meg, hogy a nemzeti takarékosság, ha mesterkedéssel vagy rendeletekkel rá lehetne kényszeríteni akarata ellenére a népre, milyen hatást gyakorolna egy olyan nemzetre, mint a miénk. Megengedjük tehát, hogy Nagy-Britannia minden lakója csak négyötödét fogyasztja a jelenleginek, és jövedelme egyötödét félreteszi; most nem beszélek arról, mily befolyással lenne ez csaknem minden iparra, a földművesre és a pásztorra éppúgy, mint a földesúrra, hanem előzékenyen feltételezem (ami egyébként képtelenség), hogy mindenki ugyanannyit dolgozik, következésképp ugyanannyi munkáskezet foglalkoztatnak, mint eladdig. Az eredmény az lenne – hacsak a pénz értéke nem esne katasztrofálisan, és így minden a várhatóval ellentétben, sokkal drágább nem lenne –, hogy öt év múlva minden munkás és legszegényebb dolgozó (mert a többire ezúttal nem ügyelek) annyi készpénzt mondhatna magáénak, amennyit most egy egész évben elkölt; vagyis lényegében többet, mint amennyivel az egész nemzet egy adott pillanatban bír.

Most pedig, ujjongva e gyarapodás láttán, vessünk egy pillantást arra, milyen lenne a dolgozó népség állapota, és tapasztalatainkra és naponkénti megfigyeléseinkre támaszkodva ítéljük meg, milyen viselkedést várhatunk tőlük e helyzetben. Mindenki tudja, hogy igen sok napszámos szövő, szabó, gyapjúkészítő és húsz más mesterségbe tartozó, ha heti négynapi munkával fenntartja magát, aligha vehető rá, hogy dolgozzék az ötödiken is; és hogy ezerszámra találunk különféle alkalmazottakat, akik bár alig élnek meg, mégis hetvenhét kényelmetlenséget elviselnek, szembeszállnak gazdájukkal, koplalnak és adósságokba verik magukat csak hogy ünnepnaphoz jussanak. Ha az emberek ily rendkívüli ragaszkodást tanúsítanak a henyéléshez és semmittevéshez, mily okot gondolhatunk el, amely munkára kényszeríti őket hacsak nem a közvetlen szükséget? Amíg látunk munkást, aki semmiképp sem hajlandó kedd előtt munkába állni, mert hétfőn még két shillingje maradt a múlt heti béréből, miért képzeljük, hogy egyáltalán a szerszámhoz fog nyúlni, ha tizenöt vagy húsz font dagasztja a zsebét?

Mivé lenne ilyen körülmények között a manufaktúra? Ha a kereskedő posztót akar külföldre vinni, maga készíthetné el, mert a szövőgyáros nem kaphatna meg egyet sem tucatnyi régi munkásából. Ha a mondott dolgok csakis és kizárólag a cipészsegédekre vonatkoznának, egy év leforgása előtt minden második ember mezítláb járna. A nemzet legfőbb és legsürgetőbben azért szorul a pénzre, hogy a szegények munkáját megfizesse, és ha megfogyatkozik, hiányát azok érzik meg legelőbb, akiknek a legtöbb munkást kell fizetniük; de még a pénznek e roppant szüksége ellenére is, a tulajdon biztonságát feltételezve, könnyebb lenne pénz, mintsem szegények nélkül élni, mert ugyan ki végezné el a munkát? Ez okból az országban forgalomban levő pénz mennyisége mindig arányos kell legyen a foglalkoztatott munkáskezek számával, és a dolgozók bére a létfenntartási cikkek árával.

Mindebből bebizonyosodik, hogy ami bőséget teremt az a munkást olcsóbbá teszi, feltéve, hogy a szegények helyes irányítás alatt állnak; elég, ha a puszta megélhetéshez jutnak, s nem kapnak semmit amit megtakaríthatnának. Ha itt-ott valaki a legalsóbb osztályokból rendkívüli szorgalommal és elszánt koplalással túlemelkedik azon a helyzeten, melyben felnevelkedett, senki se akadályozza ebben; sőt kétségtelenül a takarékosság a legjobb út minden magánszemély és minden egyes család számára a társadalomban; de minden gazdag nemzet érdeke, hogy a szegények legnagyobb része sohase henyéljen, és folyamatosan költse el, amit keres.

Az ember, ahogy Sir William Temple helyesen megjegyzi, sokkal inkább hajlik a kényelemre és élvezetre, mintsem a munkára, hacsak büszkeség vagy mohóság nem kényszeríti rá, és akik napi munkájukért kapják a bért, ritkán állnak akár egyik, akár másik befolyása alatt, ami tehát hasznos munkára hajtja őket, az egyedül a szükség, melyet bölcs dolog enyhíteni, de balgaság megszüntetni. Ezért a dolgozó embert csak mérsékeltmennyiségű pénz ösztönözheti szorgalomra; a túl kevés, vérmérséklete szerint, elcsüggeszti vagy elvadítja, a túl sok ellustítja és eltunyítá.

Legtöbben kinevetnék, aki azt állítaná, hogy túl sok pénz tönkretehet egy nemzetet pedig ez lett a végzete Spanyolországnak; a tudós Don Diego Saavedra ennek tulajdonítja országa romlását Régebbi korokban a föld gyümölcsei oly gazdaggá tették Hispániát, hogy XI. Lajos francia király a toledói udvarban járva elámult annak pompáján, és kijelentette, hogy sehol se talált hozzá mérhetőt sem Európában, sem Ázsiában, pedig szentföldi útján ezek minden tartományában megfordult Egyedül Kasztília királyságában (ha egyes íróknak hinni lehet) százezer gyalogos, tízezer lovas és hatvanezer málháskocsi gyűlt össze a világ minden részéről a szent háborúra, s III. Alfonz mindet saját pénzén tartotta és naponta fizette, közkatonától a tiszteken át a fejedelmekig, mindenkit rangja és méltósága szerint; egészen Ferdinánd és Izabella uralkodásáig (akik Kolumbuszt felszerelték), sőt még utána is egy ideig Spanyolország termékeny ország volt ahol kereskedés és kézművesség virágzott, és jól képzett, szorgalmas néppel dicsekedhetett De mihelyt az a roppant kincs, melyet a történelemben példátlan merészséggel és kegyetlenséggel harácsoltak össze, és mely a spanyolok saját bevallása szerint húszmillió indián életébe került; mihelyt, mondom, a kincsnek ez az óceánja az országba kezdett özönleni, elvette eszüket és a szorgalom odahagyta őket. A földműves otthagyta ekéjét, a kézműves a szerszámát a pénzváltó a pultját és a munkát megvetve mindenki az élvezetekre adta fejét, és úriember lett Úgy vélték, okkal tartják magukat minden szomszédjuk felett állónak, és egyedül a világ meghódítása marad hátra.

Ennek az lett a következménye, hogy más nemzetek látták el őket mindazzal, amitől saját tunyaságuk és gőgjük megfosztotta őket; és mikor mindenki látta, hogy a kormány aranyrúd-kiviteli tilalma ellenére a spanyol szívesen megválik pénzétől, sőt maga viszi házhoz élete kockáztatásával is, az egész világ Spanyolországnak kezdett dolgozni. Mivel az arany és ezüst ily módon évente felosztatott a kereskedőnemzetek között, minden áru drága lett, és Európa minden nemzete szorgalmatos, kivéve az arany gazdáit, akik nagy zsákmányszerzésük óta keresztbe tett karral ülnek, és türelmetlenül és aggódva várják az évi járandóságot a tengeren túlról, mellyel kifizethetik más népeknek azt amit már elköltöttek; és így a pénz túlsága, a gyarmatok alapítása és más hibás lépések következtében, melyekre mind a pénz adott alkalmat, Spanyolország virágzó, népes, dicső és gazdag országból sivár és üres közlekedési útvonallá züllött, melyen át az arany és az ezüst Amerikából a világ többi országa felé árad; a nemzet pedig gazdag, ügyes, dolgos és szorgalmas népből lassú, tunya, gőgös és koldus csőcselék lett Ennyit Hispániáról. A másik ország, mely a pénzt terményének vallja, Portugália, és a szerepet, melyet ez a királyság minden aranyával együtt betölt Európában, úgy hiszem, nincs okunk irigyelni.

A nemzet boldogításának és, ahogy mondjuk, felvirágoztatásának nagy művészete tehát

abban áll, hogy mindenkinek munkaalkalmat biztosítunk; ez okból a kormány törekedjék legelsőként annyiféle ipart, kézművességet és mesterséget előmozdítani, amennyit az emberi elme kigondolhat; másodsorban bátorítani a mezőgazdaság és halászat minden ágazatát hogy a föld is éppúgy hasznossá tegye magát mint az ember; mivel amiként az első elv csalhatatlan módja, hogy emberek nagy sokaságát vonzza az országba, a második az egyetlen út, melyen fenntarthatjuk őket

Ettől a politikától, nem pedig a pazarlás és takarékosság kicsinyes szabályozgatásától (mivel azok szabályozás nélkül, az emberek körülményei szerint alakulnak) várható a nemzetek gazdagsága és boldogulása; mert emelkedjék vagy süllyedjen az arany és ezüst árfolyama, minden társadalom jóléte a föld terményeitől és népének munkájától függ, melyek együttese sokkal biztosabb, kimeríthetetlenebb és valóságosabb kincs, mint Brazília aranya és Potosí ezüstje.

321. sor: ...senki becsületérenem a költekezés a mérce...

A becsület átvitt értelmében igazság és valóság nélküli kunéra, moralisták és államférfiak találmánya, és egy bizonyos, nem vallásos jellegű erény elvét jelöli, mely egyes emberekben található, és mely kötelmeikhez és elkötelezettségeikhez közel tartja őket, bárminők legyenek azok. Ha például egy becsületben álló férfiú csatlakozik egy összeesküvéshez a király meggyilkolására, köteles egész szívvel részt venni benne; és ha jóérzése és lelkiismerete felülkerekedvén, meghökken a cél aljasságán, felfedi a cselszövényt, és tanúskodik bűntársai ellen, akkor eljátszotta becsületét legalábbis a párt szemében, melyhez tartozott Eme erény kiválósága, hogy a köznép teljesen híjával van, és csak a jobbfajta emberek között találkozunk vele, mint ahogy egyes narancsfajtáknak van magja, másoknak nincs, noha külsőre mit se különböznek. Nagy családokban a kösz-vényhez hasonlóan öröklődőnek számít, és a lordok gyermekeivel vele születik. Egyesekben, kik sosem érezték, társalgással és olvasással (főleg lovagrománcokéval) kifejleszthető, másokban pedig törekvés által; de semmi sem serkenti fel annyira, mint egy kard; egyesek már első felkötése alkalmával valósággal rohamos jelentkezését észlelik.

A becsület birtokosának első és legfontosabb gondja ezen elv megőrzése, s hogysem eljátssza, inkább fel kell áldoznia biztonságát és vagyonát sőt életét; mely okból, bármily alázatosságot mutasson is jólneveltségénél fogva, szabad felbecsülhetetlen értéket tulajdonítania önmagának, mint e láthatatlan ékesség birtokosának. Egyetlen mód eme princípium megőrzésére, ha a becsület szabályai szerint él, melyek minden lépését irányító törvények: köteles hűnek lenni a rábízott tisztességhez, a köz érdekét a magáé elé helyezni, nem hazudni, senkit be nem csapni, sem megkárosítani, és senkitől el nem viselni bármi sértést azaz olyan cselekményt, mely szándékosan értékének csorbítására tör.

A régi becsület hordozói, kik közül az utolsó nevezetes lovagnak, akiről feljegyzés maradt Don Quijotét tekintem, derekasan betartották ezeket a törvényeket és még jóval többet is, mint amennyit felsoroltam; de a maiak hanyagabbnak tűnnek: a legutolsót a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartják, de nem szentelnek hasonló figyelmet egynek se a többiek közül; és aki szigorúan szem előtt tartja emezt melyre utaltam, annál többször fogja megszegni és semmibe venni a többit.

A becsület birtokosát pártatlannak tekintik és természetesen értelmesnek, mivel senki sem hallott még a becsület lovagjáról, aki bolond; ennélfogva semmi dolga a törvénnyel, és mindig módjában van bírónak lennie a maga ügyeiben; és ha a legkisebb sérelem éri őt magát vagy barátját rokonát szolgáját kutyáját vagy bármit amit méltóztatik megtisztelő oltalma alá vonni, azonnal elégtételt kell követelnie, és ha a sértés szándéka bebizonyosodik, és elkövetője is a becsület letéteményese, párbaj következik. Ebből nyilvánvaló, hogy akinek becsülettel, annak

bátorsággal is bírnia kell, és hogy az előbbi nem ér többet az utóbbi nélkül, mint az életlen kard. Ezért most vizsgáljuk meg, miben áll a bátorság, s hogy az, mint legtöbben gondolják, létező valami-e, melyet a derekak természetében lelünk fel, s különbözik-e minden egyéb tulajdonságuktól vagy sem.

Semmi sem oly egyetemesen őszinte a földön, mint a szeretet, mellyel minden teremtmény, ha képes egyáltalán eme érzelemre, önmaga iránt viseltetik; és mivel nincs szeretet melyhez ne tartozna a törekvés, hogy tárgyát megőrizze, akképp nincs őszintébb érzés egyetlen teremtményben sem, mint az akarat, szándék és igyekezet hogy megvédje önmagát Ez természeti törvény, melynek folytán a lényekbe csak olyan vágyak és szenvedélyek oltatnak, melyek közvetve vagy közvetlenül önmaguk vagy fajtájuk fenntartását célozzák.

A természet eszközei, melyeket a teremtményekbe plántál, hogy az önfenntartásra sarkallja őket az ösztönök vagy (emberben) a vágyak, melyek vagy annak megragadására kényszerítik, amit önnön fenntartására vagy gyönyörűségére alkalmasnak vél, vagy annak elkerülésére intik, amiben kárát sérelmét vagy pusztulását félheti. Ezek a vágyak vagy szenvedélyek a legkülönbözőbb tünetekben nyilvánulnak meg azok előtt, akiket hatalmukban tartanak, és ama háborgások változatossága alapján, melyeket bennünk keltenek, nyerték különféle megnevezésüket amint azt már a büszkeség és szégyen taglalásakor láttuk.

Az a szenvedély, melyet a minket fenyegető veszedelem felismerése vált ki, a félelem: s a háborgás hevessége, melyet kelt bennünk, többé-kevésbé arányos nem a veszéllyel, hanem a felismerés mértékével, mellyel a rettegett rosszat legyen az valóságos vagy képzeletbeli, tudomásul vesszük. Félelmünk arányos lévén a veszély tudatával, nyilvánvaló, hogy amíg e tudat fennáll, félelmünket éppúgy nem rázhatjuk le, mint karunkat vagy lábunkat A rémület alkalmával, igaz, a veszély felismerése oly hirtelen tör ránk (gyakran értelmünktől és érzékelésünktől is megfoszt), hogy elmúltával gyakran arra sem emlékszünk, hogy felismertük-e egyáltalán; de az esetből nyilvánvaló, hogy úgy tettünk, hisz hogy rémülhettünk volna meg, ha nem ismertünk volna fel valamely fenyegető bajt?

Sokaknak véleménye, hogy ezt a felismerést az értelem erejével legyőzhetjük, de megvallom, én ezt nem hiszem. Akik kiállták a rémületet, azt állítják, hogy mihelyt összeszedték magukat, azaz értelmük használatára képesek lettek, veszélytudatukat le is győzték. Csakhogy ez egyáltalán nem győzelem, mert a rémületet vagy teljesen képzeletbeli veszély váltotta ki, vagy pedig már el is múlt, mire kijózanodtak; így tehát ha úgy találták, hogy nincs való veszély, nem csoda, hogy tudatától is megszabadultak; de ha azt látják, hogy a veszély továbbra is fennáll, hiába használják eszüket, azt fogják tapasztalni, hogy az csak a veszély valóságának és nagyságának mérlegelésére hajlandó, és ha azt a képzeltnél csekélyebbnek találja, tudata arányosan csökken; ha azonban a veszély valóságosnak és minden tekintetben olyan mértékűnek bizonyul, mint első felismerésükkor látták, értelmük nemhogy csökkenteni, de inkább növelni fogja a veszélytudatot. Míg a félelem tart, egyetlen teremtmény sem lép fel támadólag; és mégis naponta látunk vadakat csökönyösen küzdeni és egymást halálra sérteni; a félelmet tehát egy másik, erősebb szenvedély kell hogy leküzdje itt, ez pedig ellentéte, a düh, melyet alaposan kiismerendő, engedtessék meg még egy kitérés.

Egyetlen lény sem maradhat fenn táplálék nélkül, s egyetlen faj se (értve itt a tökéletesebb állatokét) anélkül, hogy új egyedek születnének, mielőtt kihalnak az öregek. Ezért a legerősebb és legvadabb ösztön, amit a természet beléjük oltott, az éhség, a második a kéjvágy; az utóbbi szaporodásra, az előbbi evésre sarkallja őket. Ha tehát úgy észleljük, hogy a harag szenvedélye akkor ébred bennünk, mikor valami zavarja vagy keresztezi vágyainkat, és hogy az, felszítva a lények minden erejét, arra rendeltetett, hogy általa még hevesebben törekedjenek elkerülni, legyőzni vagy elpusztítani minden akadályt, ami önfenntartásuk útjában áll, megállapíthatjuk, hogy a vadakat hacsak magukat vagy szeretteiket vagy bármelyik szabadságát veszély vagy támadás nem fenyegeti, csakis az éhség vagy a kéjvágy indíthatja dühre. Ezek teszik vadabbá, mert megfigyelhetjük, hogy az állatok ösztöneit éppoly

valóságosan ingerli, ha nem kerül szemük elé, amire vágynak (bár talán kevésbé hevesen), mint ha látják, de meg nem kaparinthatják. A mondottak jobban kiviláglanak, ha arra gondolunk, amit mindenki jól tud, éspedig: minden teremtménye a földnek vagy annak gyümölcseivel és terményeivel, vagy pedig más állatok húsával él. Az utóbbiakat ragadozóknak nevezzük, és ezeket a természet megfelelő fegyverekkel és erővel látta el, hogy legyőzhessék és széttéphessék mindazt, amit ugyanő táplálékul rendelt, valamint mohóbb étvággyal, mint más állatokat, melyek füvet legelnek. Mert az elsőt tekintetbe véve, ha a tehén jobban szeretné az ürüt, mint a füvet alkatával, karmok nélkül és egyetlen sor egyenletes hosszúságú fogazatával, egy juhnyáj közepén is éhen halhatna. Másodszor, ami a mohóságot illeti, ha a tapasztalat nem tanítana rá, ésszel akkor is beláthatnánk, hogy az éhség, mely egy állatot minden falatért nagy erőfeszítésre, leleményességre és veszélyekkel is szembeszállni kényszerít kínzóbb kell legyen, mint amely másokat az előttük álló növény elfogyasztására buzdít, melyhez csak le kell hajolniuk. Ugyancsak belátható, hogy amiként a ragadozó éles ösztönnel bír azon teremtmények megszerzésére, nyomon követésére és felkutatására, melyek kívánatos táplálékai lehetnek, úgy az utóbbiakat is ösztönük tanítja rejtőzni és elmenekülni üldözőik elől; ebből pedig az következik, hogy a ragadozók, bár szüntelenül ennének, gyakrabban maradnak éhkoppon, mint más állatok, melyek elől nem fut el táplálékuk, vagy nem száll velük szembe. Ez tartja fenn, sőt növeli éhségüket mely dühüknek állandó fűtőanyagává válik.

Ha azt kérded, mi ajzza fel élet-halálra küzdő bikák és kakasok dühét jóllehet nem ragadozó állatok és nem is vérengzőek, a feleletem az, hogy a kéjvágy. Azok az állatok, melynek dühe az éhségből ered, akár hímek, akár nőstények, megtámadnak minden elérhetőt, és teljes erejükből harcba szállnak velük; de amelyeket nemi nedveik gyújtanak dühre, azok általában hímek, és főleg a saját fajtájuk hímjei ellen vitézkednek. Alkalomadtán más lénynek is árthatnak, de gyűlöletük legfőbb tárgyai vetélytársaik, és csak ezek ellen mutatják ki erejüket és harciasságukat Azoknál az állatfajoknál, ahol a hím nagyszámú nőstény kielégítésére képes, az e nemen lévő egyedek szemmel láthatólag kiválóbbak, erősebb alkatúak és vadabbak természettől fogva, mint azon fajoknál, ahol a hím egy-két nősténnyel is beéri. A kutya, jóllehet háziállattá lett, közmondásosán vad, és azok, melyek fajtájuk szerint is vérengzőek, ha nem táplálnánk őket, hamarosan ragadozókká válnának; amit rajtuk megfigyelhetünk, bőséges bizonyítására szolgál a fentebb mondottaknak. A valóban küzdőképes fajtákból, vérengző természetűek lévén, mind a hím, mind a nőstény vadul veti magát amire csak lehet, és élete árán se bocsátja el. Mivel a nőstény még a hímnél is üzekedőbb hajlamú, alkatukban a nemi jegyeken kívül semmi különbség nincs, sőt a nőstény a vadabb. A bika elzárva félelmetes teremtmény, de ha húsz vagy több tehén között parádézhat, hamarosan éppoly szelíd lesz, mint azok, és egy tucat tyúk elronthatja Anglia legjobb harci kakasát Az őzeket, szarvasokat ártatlan és félénk állatoknak tartják, és valóban azok az év nagyobb részében, kivéve a párzási időszakot, amikor hirtelen csodálatosan merészek lesznek, és még őrzőikre is rátámadnak.

Hogy e két alapvető vágynak, az éhségnek és a kéjnek az állatok kedélyére való befolyása nem oly szeszélyes, mint sokan képzelik, részben bizonyítható a magunkon végzett megfigyelésből is; mert bár éhségünk végtelenül kevésbé heves, mint a farkasoké és más ragadozóké, egészséges és jó gyomrú emberek sokkal ingerlékenyebbek és sokkal inkább feldühödnek csekélységek miatt is, ha a szokott órában nem jutnak eledelükhöz, mint egyébként Hasonlóképpen, bár a kéjvágy nem oly viharos az emberben, mint a bikákban és más üzekedő természetű állatokban, mégis legkönnyebben az gyújt hirtelen és heves haragra férfit és nőt, ha őszinte szerelmük teljesedésében akadályba ütköznek, és a legfélénkebb és legjobb nevelésű ifjú vagy leány is semmibe veszi a legnagyobb veszélyt, és félrevet minden meggondolást hogy vetélytársát eltávolíthassa.

Az eddigiekben azt igyekeztem bizonyítani, hogy egy teremtmény sem léphet fel

támadóan, míg félelme fennáll, hogy a félelmet csak erősebb szenvedély bírhatja le, hogy vele a legellentétesebb és ezért legyőzésre a legalkalmasabb a düh, hogy a két legfőbb vágy, mely akadályba ütközve az utóbb említett szenvedélyt felszíthatja, az éhség és a kéjvágy, valamint hogy a vadállatokban a dühre való hajlandóság e vágyak egyikének vagy mindkettőnek a hevességétől függ. Ebből következik, hogy amit a lényekben merészségnek vagy természetes bátorságnak nevezünk, csupán a harag hatása lehet, és hogy minden feldühödött állatot szükségképp vagy az éhség, vagy a kéjvágy tüzel, vagy mindkettő.

Lássuk most, hogy a fenti megállapítások alapján miként ítélhetünk fajtánk felől. Az ember bőrének kényességéből, a felneveléséhez szükséges időből és gondoskodásból, állkapcsa alkatából, egyenletes fogazatából, széles körmeiből és az utóbbiak gyengeségéből aligha következtethetünk arra, hogy a természet ragadozónak teremtette, vagyis éhsége nem oly emésztő, mint a húsevő állatoké, s nem is oly üzekedő hajlamú, mint az említett állatok, és mivel emellett igényeit szorgalmával kielégítheti, nincs oly uralkodó vágya, mely dühét változatlanul fenntarthatja, következésképpen félénk állatnak kell lennie.

Ez utóbbi csak a vadon állapotban élő emberre mondható; mert ha mint tanult állatot és a társadalom tagját tekintjük, egész más lénynek találjuk őt. Mihelyt büszkesége teret nyer, és az irigység, kapzsiság és törtetés eluralg benne, kiemelkedik természetes ártatlanságából és bambaságából. Ismeretei gyarapodásával igényei is megnőnek, következésképp megsokasodnak vágyai és kívánságai is. Ebből folyik, hogy ezek hajszolása közben gyakrabban ütközik akadályba, és több csalódással találkozik, mely dühét felkeltheti ebben, mintsem előző állapotában, és az ember, ha ráhagyják, hamarosan a legtámadóbb és legkártékonyabb állat lesz, valahányszor felülkerekedhet ellenfelén, és nem kell más rossztól, mint dühének tárgyától tartania.

Minden kormánynak ezért legelső gondja, hogy szigorú büntetéssel korlátok közé szorítsa a dühöt és a félelmet növelve megelőzze az amabból származható ártalmakat. Ha szigorúan végrehajtják a különféle törvényeket, melyek az erőszak alkalmazását tiltják, az embert önfenntartási ösztöne űzi a békés megoldáshoz, és mivel mindenki tőle telhetően igyekszik elkerülni az ártalmakat félelme azon arányban fog növekedni és erősödni, ahogy tapasztalatban, értelemben és előrelátásban gyarapodik. Ennek eredménye, hogy jóllehet számtalan különféle alkalomba ütközik a civilizált társadalomban, amely dühre ingerelheti, félelmei ugyanannyiszor fogják annak elfojtására inteni, és ily módon a félelmek tanítják meg haragját lerombolni, és – mesterségesen megfordított módon – ugyanarra az önfenntartási ösztönre hallgatni, melynek céljából korábban a természet a düh szenvedélyével és másokkal ellátta őt.

Az egyetlen hasznos szenvedély tehát az emberben a társadalom békéje és nyugalma szempontjából a félelem, és ez minél alaposabb, annál engedelmesebb és irányíthatóbb lesz az egyén; mert bármily hasznos a düh a magában álló embernek, a társadalom nem tud mit kezdem vele. A természet ' mindig ugyanazon módon teremtve lényeit, az utódokat mindig oly hasonlókká alkotja szülőikhez, amennyire a hely és a különféle külső behatások a számára lehetővé teszik; következésképp minden ember, akár az udvarban, akár az erdőben született, hajlamos lesz a haragra. Ha ez a szenvedély legyőzi (mint ahogy gyakran teszi a legkülönbözőbb rangú emberekben is) a benne élő félelmek egész sorát valóban bátor lesz, és merészebben küzd egy oroszlánnál vagy tigrisnél, de soha máskor, és most azt igyekszem bebizonyítani, hogy bármit neveznek bátorságnak az olyan emberben, akit nem természetes dühe ragadott el, az csak hamis és mesterséges lehet

Jó kormányzással lehetséges egy társadalmat tartós belső békében fenntartani– de a külső békét örökre senki sem garantálhatja. A társadalomnak szüksége támadhat határait területe növelésére kiterjeszteni, vagy külső támadás érheti, vagy bármi más történhet, ami megköveteli, hogy az emberek harcba szálljanak, mert bármily civilizáltak vagyunk, nem feledhetjük, hogy az erő elveti az észt A politikusnak most változtatnia kell módszerein, és

csökkenteni az emberek félelmét; kénytelen meggyőzni őket hogy mindaz, amit az emberölés barbárságáról hallottak, érvényét veszti, mihelyt ez az ember ellensége a köznek, és hogy ellenfeleik nem olyan derekak és erősek, mint ők maguk. Ε módszerek ügyes alkalmazása ritkán téveszti el hatását a legvadabb, legkötekedőbb és leggarázdább elemekre, de hogy ezek a csatában majd hogy viselkednek, hacsak megfelelő kiképzést nem kapnak, azért nem állok jót Ha egyszer rávettük őket ellenségeik lebecsülésére, dühük hamar felszítható, és amíg ez tart, elszántabban fognak verekedni, mint a fegyelmezett csapatok. De ha bármi váratlan fordulat adódik, ha nagy robaj, vihar vagy bármi furcsa és szokatlan esemény közbelép, melytől fenyegetve érzik magukat, félelem tölti el mindet, lefegyverzi dühüket és egy emberként futamítja meg őket.

Ez a természetes bátorság tehát, mihelyt az embereknek megjön az eszük, egyszeriben szétpukkad. Először is, akik az ellenség csapásainak a sűrűjét élvezik, nem fognak már hinni alacsonyabbrendűségében, és nem könnyen lesznek újra haragra tüzelhetők. Másodszor, a harag, az indulatok hirtelen kitörése lévén, nem hosszan tartó szenvedély [ira furor brevis est – a harag rövid ideig tartó őrület), és ha az ellenség kiállta e megdühödtek első rohamát, többnyire már könnyű dolga van. Harmadszor, míg az ember dühös, tanács és fegyelmezés mind kárba vész, és nem vehető rá, hogy csellel, stratégiával éljen, vagy az vezessed csatában. A düh tehát, mely nélkül teremtett lényben természetes bátorság nem létezik, teljesen alkalmatlan rá, hogy a háborúban stratégiailag irányítsuk és fegyelembe törjük, ezért a kormányok kénytelenek a bátorságnak valami megfelelőjét kiötleni, mellyel az embereket harcra kényszeríthetik.

Aki az embert civilizálni és politikai testületbe rendezni akarja, annak alaposan ismernie kell vágyait és szenvedélyeit alkatának erős és gyenge oldalait és értenie kell hozzá, hogyan fordíthatja legsúlyosabb gyarlóságait is a köz javára. A Vizsgálódás az erkölcsi erény eredetéről című értekezésemben kimutattam, mily könnyen elhiszik az emberek, amit dicséretükre felhoznak. Ha tehát egy államférfi vagy törvényhozó, akit nagy becsben tartanak, azt mondja nekik, hogy többségükben van egy harcias indulat, mely különbözik a dühtől vagy bármely más szenvedélytől, de éppúgy képessé teszi őket, hogy rettenthetetlenül dacoljanak a veszéllyel és magával a halállal is, és hogy aki eme erényből a legtöbbel bír, az fajtája legkiválóbbja, akkor igen valószínű, hogy a mondottak nyomán a legtöbb, bár nyomát sem érzi e szenvedélynek, kész igazságnak veszi, sőt a legbüszkébbek e hízelgés hatása alatt és járatlanok lévén a szenvedélyek megkülönböztetésében, úgy vélik, hogy meg is lelik e szenvedélyt keblükben – összetévesztve a büszkeséget a bátorsággal. Ha tízből csak egyet rá lehet venni, hogy nyíltan kijelentse és minden kétkedőnek bizonygassa, miszerint e szenvedély feszíti keblét hamarosan bizonyos, hogy fél tucat követi példáját. Aki egyszer elismerte, az el is kötelezte magát és az államférfinak nincs más dolga, mint ezer úton és módon hízelegni azok büszkeségének, akik kérkednek ezen erénnyel, és hajlandók kitartani mellette. Ugyanez a büszkeség, mely ama kijelentésre sarkallta őket, most már kötelez, hogy helytálljanak mellette, míg végül a félelem, hogy az igazság kiderül, oly hatalmassá növekszik, hogy túltesz a halálfélelmen is. Növeld a büszkeséget és a szégyentől való félelem azon arányban növekszik; mert minél több becset tulajdonít magának valaki, annál inkább törekszik rá, és annál több nehézséget elvisel, hogy a megszégyenülést elkerülje.

Az emberek bátorrá tételének nagy művészete tehát elsőként azt követeli, hogy rávegyük őket annak kijelentésére, miszerint bírnak eme erénnyel, majd hogy oly rettegést keltsünk bennük a szégyen iránt mint amellyel a természet a halál iránt oltotta be őket; és hogy vannak dolgok, melyektől az ember jobban iszonyodik a halálnál, azt az öngyilkosság ténye teszi nyilvánvalóvá. Aki a halált választja, kevésbé szörnyűnek tekinti, mint azt, amitől menekül; mert akár jelenlevő, akár fenyegető, akár valóságos, akár képzeletbeli, senki sem ölné meg magát szándékosan, hacsak a rettegett dolog valamit elkerülni nem akarna. Lucretia bátran állta csábítója minden támadását még mikor a halállal fenyegette is, ami azt mutatja, hogy

erényét többre tartotta életénél; mikor azonban az hínevét örök gyalázattal fenyegette, engedett, de megölte magát bizonyítva, hogy erényét kevesebbre becsülte dicsőségénél és életét mindkettőnél. Önmegadását nem a halál félelme okozta, hisz akkor már el volt szánva a halálra, csupán Tarquiniust akarta megvesztegetni, hogy álljon el jóhíre bemocskolásától; vagyis az élet Lucretia szemében nem volt sem az első, sem a második számú érték. A bátorság tehát, mely oly hasznos a politikai testület számára, és amelyet többnyire igaz vitézségnek neveznek, mesterséges valami, és a szégyentől való legmagasabb fokú rettegésben áll, melyet hízelgés kelt fel a legbüszkébbekben.

Mihelyt a becsület és szégyen fogalmai meghonosodnak a társadalomban, nem nehéz többé az embereket harcra buzdítani. Először is gondosan győzd meg őket az ügy igazságáról, mert senki sem küzd szívből olyasmiért amit rossznak tart; aztán, hogy a szóban forgó viszály oltáraikat vagyonukat nőjüket, gyermekeiket veszélyezteti, és mindent, ami szívüknek drága, vagy legalábbis érintheti a későbbiekben; aztán tollazd fel kalpagjukat, különböztesd meg őket mindenki mástól, beszélj az önfeláldozásról, hazaszeretetről, az ellenséggel való rettenthetetlen szembenézésről, a halált megvető bátorságról, a hősi halálról és hasonló fennkölt dolgokról, és minden büszke férfi fegyvert ragad, és a halált is vállalja inkább, mintsem megfutamodjék, legalábbis fényes nappal. A seregben mindenki a másiknak ellenőre, és bár külön-külön, tanúk nélkül, mindegyik gyávának bizonyulna, száz együtt, félve a többiek megvetésétől, hős lesz. Hogy e mesterséges bátorságot fenntarthassuk és növelhessük, minden szökevényt gyalázattal kell sújtani; akik jól harcoltak, győztek vagy vesztettek bár, azoknak hízelegni kell, és ünnepélyesen kitüntetni őket; megjutalmazni, aki karját-lábát vesztette; akik pedig elestek, azokat mindenekfelett feljegyezni, meghatóan elsiratni, és minden lehető dicsérettel elhalmozni emléküket; mert a halottak magasztalása a legbiztosabb módszer az élők lépre csalására.

Mikor azt mondom, hogy a háborúhoz szükséges bátorság mesterséges, nem képzelem, hogy ugyanazzal a mesterkedéssel mindenkit egyforma bátorrá lehet tenni; mivel az emberekben a büszkeség sem egyenlő mértékű, és külső-belső tulajdonságaik révén is különböznek egymástól, lehetetlen, hogy egyformán alkalmassá tehetők lennének ugyanarra a célra. Egyesek sohasem tanulnak meg zenélni, de lehetnek jó matematikusok; mások esetleg fölségesen hegedülnek, mégis egész életükben fatuskók maradnak, legyen bármily jó a társaságuk. De kimutatandó, hogy nincs kibúvó, be fogom bizonyítani, hogy – félretéve a mesterséges bátorságról fentebb mondottakat – ami a legnagyobb hőst a legcégéresebb gyávától megkülönbözteti, az merőben testi, és az ember belső alkatától függ. Értem ezen a konstitúciót, azaz a testünkben levő nedvek rendes vagy rendellenes keveredési arányát; a bátorságra nézve kedvező konstitúció természetes erőn, rugalmasságon és a finomabb nedvek megfelelő összetételén áll, és mindenestől ettől függ, amit kitartásnak, elszántságnak és állhatatosságnak nevezünk. Ez az egyetlen keverék, mely közönséges mind a természetes, mind a mesterséges bátorság esetében, és mindkettőnél ugyanazt a szerepet tölti be, mint az enyvezés a meszelt falnál: megakadályozza, hogy a mész lehulljon, és így tartósítja. Hogy egyeseket oly nagyon, másokat oly kevéssé rémít meg egy-egy váratlan és furcsa esemény, az is a nedvek összhangjának erős vagy esendő voltával magyarázható. A büszkeségnek nem vesszük hasznát ijedtség esetén, mert míg emez tart, nem gondolkodhatunk, s ami dicstelennek számítván azt okozza, hogy az ember megharagszik arra, ami ijedtségét okozta, mihelyt elmúlt a meglepetés; és ha a csata kedvező fordulata után a győztesek nem ismernek kegyelmet és valóságos vérfürdőt rendeznek, ez biztos jele, hogy az ellenség derekasan küzdött, és eleinte alaposan rájuk ijesztett.

Hogy az elszántság e nedvek arányának függvénye, az megmutatkozik az erős szeszek hatásában is, melyeknek tüzes részecskéi az agyba jutva megerősítik a szellemet; hatásuk a haraghoz hasonló eredményt vált ki, és amiként fentebb mondtam a harag csupán az indulatok kiáradása. Ez az oka, hogy a legtöbb ember ittas állapotban érzékenyebb és haragra

hajlamosabb, mint egyébként sőt sokan minden ok nélkül dühöngeni kezdenek. Az is megfigyelhető, hogy a részegség azonos fokán a pálinka kötekedőbbé tesz, mint a bor, mivel a lepárlott szesz olyan tüzes részecskékben bővelkedik, melyek a borban fel nem találhatók. A nedvek összetétele egyesekben oly gyatra, hogy bár nem kevéssé büszkék, semmi mesterkedés rá nem veheti őket küzdelemre vagy félelmük legyőzésére; de ez a folyadékokból eredő fogyatékosság, ahogy más torzulások a szilárd anyagok hibájából állnak elő. Ezeket a kislelkű embereket a komoly veszély se indítja dühre; ha isznak, merészek lesznek, de aligha eléggé elszántak, hogy meg is támadjanak valakit legfeljebb gyereket nőt vagy olyat akiről tudják, hogy nem állhat ellen. Ez a konstitúció egészségtől és betegségtől is függ, s nagy vérveszteség leronthatja; gyakran javítható diétával, erre gondol La Rochefoucault herceg, mikor kijelenti: a férfi bátorságát és a nő erényét gyakran a hiúság és szégyen, és legtöbbnyire a konstitúció alapozza meg.

Mi sem növeli inkább az általam tárgyalt hasznos harci bátorságot, s mutatja egyszersmind mesterséges voltát, mint a megszokás; mert a fegyelem alatt a katonák megismerkednek a halál szerszámaival és a pusztítás leleményeivel, és amilyen mértékben a jajkiáltások, üvöltés, tűz és füst, a sebesültek nyögése és a haldoklók kísérteties arca, az összezúzott tetemek és leszaggatott véres tagok látványa mindennapossá válik, félelmük azon arányban csökken; nem mintha kevésbé félnének a haláltól, de mert a veszély látványához hozzáedződnek, valóságos voltát kevésbé érzékelik, mint annak előtte. Ha minden ostromban és csatában való helytállásukért illő megbecsülésben részesülnek, ahány akció, annyi biztos lépés előre büszkeségük fokozatosan emelkedő útján; és így, vele arányban, mint már mondtam, növekszik a szégyentől való rettegésük is, míg a veszély tudata csökken. Nem csoda, hogy a legtöbb megtanulja félelmét alig vagy egyáltalán ki sem mutatni, és egyes nagy hadvezérek képesek lélekjelenlétüket megőrizni, és derűs nyugalmat mutatni a csata minden zaja, rémsége és kavarodása közepette is.

Balga teremtmény az ember, a hiúság gőzeitől megmérgezve olyan elragadtatással képes éldelegni a magasztaláson, melyet emléke egy jövő korban fog élvezni, hogy semmibe veszi életét is, sőt kívánja és kísérti a halált, ha úgy gondolja, hogy ez gyarapíthatja már addig elért dicsőségét Nincs az önmegtagadásnak az a csúcsa, melyre a büszke és megfelelő konstitúciójú ember fel ne érhetne, sem oly heves szenvedély, melyet fel ne áldozna egy még erősebbért: és csak bámulni tudom egyes derekak együgyűséget akik hallván, mily vidáman és derűsen szenvedték el a szentek az üldöztetéseket hitükért, úgy vélik, hogy ez állhatatosság meghalad minden emberi erőt és csak a mennyei hatalom csodálatos segítségével nagyarázható. Amilyen készséggel elismerik sokan fajtánk minden gyarlóságát annyira nem ismerik az emberi természet erejét, és nem tudják, hogy az erős lelkek rajongásig emelkedhetnek pusztán szenvedélyeik erejével; és bizonyosan voltak olyanok is, akik büszkeségükkel és konstitúciójukkal a legrosszabb ügyet támogatták, de ezért éppoly boldogan vállalták a gyötrelmeket és a halált mint a jámborságuktól és áhítattól áthatott legjobbak igaz hitükért.

Ezt az állítást bizonyítandó számos példát idézhetnék, de egy vagy kettő is megteszi. Nolai Giordano Bruno, aki a Spaccio dele Bestia Trionfante című ostoba blaszfémiát írta, és a gyalázatos Vanini, akiket az ateizmus nyilvános megvallásáért és tanításáért végeztettek ki; az utóbbinak megkegyelmeztek volna kivégzése pillanatában, ha visszavonja tanait de inkább porrá égett, mint hogy szavát megmásítsa. Amint a máglyához ment kinyújtotta a karját egy ismerős orvos felé, kérve, hogy elméje nyugalmát ítélje meg pulzusa szabályosságáról, majd szerét ejtve egy szentségtörő hasonlatnak, oly fertelmes kijelentést tett, hogy az papírra sem vethető. Hozzájuk számíthatunk egy bizonyos Mahomet Effendit, akiről Sir Paul Ricaut elmondja, hogy Sztambulban halálra ítélték, mert Isten léte ellen támadó tanokat terjesztett ő is megmenthette volna életét ha beismeri tévedését, és eláll tőle a jövőre nézve, de inkább megátalkodott káromlásában, mondván: „Bár jutalomra nem számíthatok, az igazság szeretete arra kényszerít hogy a vértanúságot is elszenvedjem védelmében.”

Ε kitérőt főleg azért tettem, hogy bemutassam az emberi természet erejét, és hogy mire képes a puszta büszkeség és konstitúció. Bizonyos, hogy az embert hiúsága éppannyira feltüzelheti, mint éhsége az oroszlánt; de ezenkívül a kapzsiság, bosszú, becsvágy és csaknem minden szenvedély, a részvétet is beleértve, rendkívüli fokán képes rá, hogy a bátorság szerepét eljátssza, s a félelmet legyőzvén, össze is téveszthetők vele, amiről a mindennapi tapasztalat meggyőzheti azokat, akik a tettek rugóit vizsgálják. De hogy még élesebben megfigyelhessük, mire épül ez az állítólagos erény, vegyük szemügyre a katonasággal kapcsolatos dolgokat, és úgy fogjuk találni, hogy a büszkeség itt kapja a legnyíltabb bátorítást. Ami a ruházatot illeti, a legalacsonyabb rangú altiszté is gazdagabb, de legalábbis pompásabb és ragyogóbb, mint másoké, akiknek ötször-hatszor nagyobb a jövedelmük. Legtöbbjük, különösen akinek családja van és nehezen él, Európa-szerte boldogan költene kevesebbet e célra; de a pompa kötelező számukra, hogy büszkeségüket, még ha nem gondolnak is vele, szüntelenül ösztökélje.

Ámde sehol sem oly vaskosan kézzelfoghatók a módszerek, melyekkel az ember büszkesége felkelthető, majd általa megfogható, mint a közkatonákkal való bánásmódban, akiknek a hiúságát (oly sokan lévén) az elképzelhető legolcsóbban kell megdolgozni. A megszokott dolgokkal nemigen törődünk -megállhatná-e különben egy katonát még nem látott halandó harsány nevetés nélkül egy tengernyi talmi cifrasággal és álpompával felcicomázott fickó látványát? A legsilányabb, téglapor színű posztóban úgy feszít mintha valódi bíborkelme volna, és hogy tisztjéhez a lehető leghasonlóbbnak láthassa magát de a lehető legkisebb költséggel, kalapját arany és ezüst sujtás helyett olyan fehér és sárga kóccal díszítik fel, mely más halandót a bolondokházára érdemesítene; de ez a sok hivalkodás és egy borjúbőr pufogása több férfit szedett rá és taszított romlásba már, mint a nők minden gyilkos pillantása és boszorkányos hangja a maga tréfás módján. Manapság a kanász vállára kanyarítja a vörös köpenyeget, és máris készpénznek veszi, ha urazzák; és két nap múlva Kite őrmester jót húz rá a pálcájával, mert muskétáját egy hüvelykkel magasabbra tartja, mint kellene. Ami e foglalkozás valódi méltóságát illeti, a legutóbbi két háborúban a tiszteknek, újoncok híján, felhatalmazásuk volt betörők és más közönséges bűnözők közül is toborozni, amiből kiviláglik, hogy katonának állni a közfelfogás szerint is csak egy hajszállal jobb, mint bitóra kerülni. A lovasnak még rosszabb a sorsa, mint a gyalogosnak, mert mikor épp pihenhetne, kénytelen lovásza lenni az állatnak, melyre többet fordítanak, mint őrá magára. Ha az ember meggondolja mindezt, és hozzá a tisztek bánásmódját, a zsoldot és a gondoskodást, melyben olyankor van részük, ha már nincs szükség rájuk, nem csodálkozik-e, hogy akad oly ostoba, aki azzal büszkélkedik, hogy vitéz úrnak titulálják? De ha nem akadna, sem mesterkedés, sem fegyelem, sem pénz rá nem vihetne ezreket hogy oly derekasan helytálljanak.

Ha arra gondolunk, hogy mily következményekkel járna a katonák vitézsége, szelídebb tulajdonságok kísérete nélkül, a hadi köteléken kívül, úgy találhatjuk, hogy katasztrofális lenne a polgári társadalomra/nézve; mert ha az emberek minden félelmüket legyőznék, egyébről se hallanánk, mint nőrablásról, gyilkosságról és mindenfajta erőszakoskodásról, és a vitézek hasonlatosak lennének a mesék emberevő óriásaihoz; ezért az államférfiak felfedeztek a férfiakban egy erényötvözetet, melyben igazságosság, becsületesség és mindenfajta erkölcsi kiválóság kapcsolódik a bátorsághoz, és akikben ez megvolt természetesen kóbor lovagnak csaptak fel. Tömérdek jót cselekedtek szerte a világon, szörnyetegeket szelídítettek meg; megszabadították a szorongatottakat, megölték az elnyomókat; de mikor már minden sárkányfej lehullt, minden óriás kipusztult, és megszabadult minden hölgy – kivéve néhányat, akik Spanyolországban és Itáliában ma is szörnyeik rabságában nyögnek –, a lovagi rend, mely a becsület eme ódon eszméjét őrizte, egy ideje letűnt a színről. Akárcsak fegyverzetük, az elv túl terjedelmessé és nehézkessé vált a hozzá tartozó sok erény vesződségessé tette, és ahogy a korok egyre bölcsebbé lettek, a becsület eszméjét a múlt század elején újraöntötték

más recept szerint; a bátorság aránya változatlan maradt de csak fele súlyrész becsületességet kevertek hozzá, igazságosságból pedig épp egy csipetet, s egy szemernyit sem a többi erényből, melyek a régiek számára oly hasznossá tették. Akármilyen is lett, nélkülözhetetlen egy nagy nemzet számára; a társadalom köteléke, és bár legfőbb összetevőjét gyarlóságainknak köszönhetjük, nincs erény, legalább én nem ismerek olyat mely feleannyira elősegítette volna az emberiség civilizálását, mely nagy társadalmakban, hamarosan ádáz gonosztevők és becstelen rabszolgák tömegévé aljasodna, ha a becsület kiveszne belőle.

Ami a párbajozás híveit illeti, sajnálom a szerencsétlent, aki ilyesmibe keveredik, de azt állítani, hogy akik gyakorolják, hamis szabályokat követnek, vagy félreértik a becsület eszményét nevetséges; mert vagy egyáltalán nincs becsület, vagy van, s akkor megköveteli a sértések megtorlását és a kihívások elfogadását. Éppúgy tagadhatnánk, hogy az a divat amit mindenki hord, mint ahogy azt állítjuk, miszerint elégtételt kérni és adni ellenkezik az igazi becsület törvényeivel. Akik a párbaj ellen acsarkodnak, nem veszik fontolóra, mily előnnyel jár e divat a társadalomra nézve; ha minden neveletlen fráter kedve szerint nyelvelhetne, anélkül hogy számot kellene adnia róla, maga a társalgás forogna veszélyben. Egyes mogorvák arra hivatkoznak, hogy a görögök és rómaiak igazán bátrak voltak, mégsem ismerték a párbajt, csak ellenséges országok viszályában. Nagyon igaz, de épp ezért Homérosz királyai és fejedelmei csúnyább nyelven mocskolják egymást mint amit hordáraink és kocsisaink sértődés nélkül eltűrnének.

Tiltsuk a párbajt ne kegyelmezzünk annak, aki ily módon vétkezik, szigorítsuk meg a lehetőségig a törvényeket, de ne irtsuk ki a szokást magát. Ily módon nemcsak a gyakoriságát csökkentjük, de egyúttal, a legelszántabbakat és legerősebbeket óvatos és körültekintőbb viselkedésre szorítva, a társadalmat általában is csiszoljuk és csinosítjuk. Semmi se civilizálja az embert jobban a félelemnél, és ha nem is mindenki (ahogy Rochester lordom állítja), de legalábbis majdnem mindenki gyáva lenne, ha merne. A számonkéréstől való félelem sokakat tart rettegésben; és sok ezer jó modorú és csiszolt férfiú van Európában, aki enélkül arcátlan és elviselhetetlen pojáca lett volna; mellesleg ha nem lenne divat elégtételt kérni olyan sérelmekért melyekre nincs paragrafus, hússzor annyi bűntett esne, mint manapság, vagy hússzor annyi rendőrre és más hivatalnokra lenne szükség a békesség megőrzésére. Megengedem, hogy bár ritkán fordul elő, szerencsétlenség egyesekre, általában a családra nézve, melyet érint, de nincs tökéletes boldogság a világon, és minden jó áldozatba kerül. A tett maga nem jótékony, de ha egy országban évente több mint harminc ember lesz öngyilkos, és csak feleannyi esik el más kezétől, igazán nem állítható, hogy felebarátunkat kevésbé szeretnénk, mint önmagunkat Furcsa, hogy épp az a nemzet zúgolódik -bár évente talán fél tucat élet árán olyan előnyöket szerez, mint a csiszolt modor, a társalgás öröme és a társaság kellemei általában –, amely gyakran habozás nélkül áldoz fel ugyanannyi ezret órák alatt, azt se tudván, származik-e valami jó belőle.

Nem helyeslem, ha valaki fontolóra véve a becsület alantas eredetét azt panaszolja, hogy ravasz államférfiak praktikájának esett áldozatul; épp ellenkezőleg, mindenkit megnyugtathatok, hogy a társadalom irányítói és mind a magasállásúak inkább bábjai a büszkeségnek, mint bárki más. Ha a nagy emberekben nem élne a legmagasabb fokú büszkeség, és csak az élet élvezetére törekednének, ki lenne az angol lordkancellár, az első államminiszter Franciaországban, vagy ami éppoly fáradságos, de hatodannyira sem jövedelmező, a főminiszter Hollandiában? Az emberek kölcsönös szolgálatai képezik alapját a társadalomnak. Nemhiába hízelegnek a nagyoknak magas születésükkel; hogy fajtájukat, érdemmel vagy anélkül, felmagasztaljuk, az magukat is dicsőséges tettekre sarkallja; és sokakat dicsőítettek már családjuk nagyságáért és őseik érdemeiért, akiknek egész nemzedékében kettőt ha találni, aki nem otthon ülő bamba, ostoba bigott, cégéres gyáva vagy züllött kurvapecér. Az intézményes büszkeség, mely a címek viselőitől elválaszthatatlan, gyakran éppoly törekvésre sarkallja őket hogy ne mutatkozzanak érdemtelennek rá, mint

amilyen fáradhatatlanná és igyekvővé teszi a még címnélkülieket a becsvágy, hogy azt kiérdemeljék. Ha egy úriembert báróvá vagy gróffá emelnek, ez sok tekintetben éppoly elkötelező számára, mint egy frissen avatott diáknak a tóga és a köpeny.

Az egyetlen súlyos érv, ami a mai becsületfelfogás ellen vethető, hogy szögesen ellenkezik a vallással. Az egyik arra tanít, hogy a sértéseket türelemmel viseld; a másik azt mondja, hogy ha nem torlód meg őket, nem vagy méltó élni. A vallás azt parancsolja, hogy minden bosszút Istenre hagyj; a becsület kötelez, hogy magadon kívül senkire se bízd, még ha a törvény elvégezné is helyetted; a vallás kereken tatja a gyilkosságot, a becsület nyíltan igazolja; a vallás parancsa szerint semmi szín alatt nem onthatsz vért, a becsület parancsa szerint verekedned kell a legapróbb semmiségért; a vallás alapja az alázat, a becsületé a büszkeség; hogyan lehetne e kettőt összebékíteni? – arra a választ nálam okosabbakra hagyom.

Hogy miért oly kevés emberben van igaz erény és oly sokban valódi becsület, annak oka, hogy az erény egyedüli jutalma maga az erényes cselekedet, míg az önmegtagadás fejében, amit valaki a becsületért valamely szenvedélye rovására vállal, rögtön kárpótlást nyer valamely másik szenvedélyének kielégítése révén, és amit feláldoz kapzsiságából vagy más szenvedélyéből, azt kétszeresen visszanyeri büszkeségében; emellett a becsület sok lazaságot is megenged, nem úgy az erény. A becsület birtokosa nem csalhat és hazudhat; játékadósságát pontosan meg kell fizetnie, még ha hitelezője nem bizonyíthatja is rá; de ihat, káromkodhat, és tartozhat a város minden mesteremberének anélkül, hogy füle botját kellene mozdítania követelőzésükre. A becsület embere hűséggel tartozik fejedelmének és országának, míg szolgálatukban áll, de ha úgy véli, hogy rosszul bántak vele, faképnél hagyhatja őket, és annyit árthat nekik, amennyit csak tud. A becsület birtokosa érdekből nem változtathat vallást, de elhanyagolhatja a sajátját, és élheti a legzüllöttebb életet Nem csábíthatja el barátja feleségét, lányát húgát vagy bárkit, aki gondjaira van bízva; de rajtuk kívül az egész világgal hentereghet.

367. sor: ...hogy költhessen divatra, férjével a kincstárt lopatta.

Közönséges gonosztevőink az akasztófa alatt a vasárnapi istentisztelet elmulasztása mellett leginkább azt panaszolják fel mint korai végük okát, hogy rossz nők, azaz szajhák társaságába keveredtek; és nem kétlem, hogy a kisebb gazemberek között valóban sokan ezért kockáztatják a nyakukat hogy alantas szeretőiknek kedvébe járhassanak. De az idézet, mely e megjegyzésre vezetett arra figyelmeztet, hogy a nagyok között nem egy férfit oly veszélyes merényekre és kárhozatos lépésekre kényszerített a felesége, amire a legkörmönfontabb szerető sem tudta volna rávenni őket Már kimutattam, hogy a legrosszabb nők, nemük legzüllöttebbjei is hozzájárulnak a feleslegek fogyasztásához és az életszükségletekhez, következésképp jótékony hatással vannak sok békés munkásemberre, akik családjukat akarják fenntartani és nincs rosszabb szándékuk, mint kenyerüket megkeresni. Mégis űzzük el őket -mondja a derék férfiú. Ha minden lotyó eltakarodik, és az ország megszabadul a bujaságtól, a mindenható Isten annyi áldást áraszt ránk, hogy az bőven kárpótol a haszonért melyet a szajhák jelenleg hajtanak. Ez még talán igaz is lehetne; de be tudom bizonyítani, hogy prostituáltak ide vagy oda, semmi sem pótolhatná az ipar veszteségeit, ha a gyengébb nem mindazon egyedei, kik a házasság boldog állapotában leledzenek, mind úgy viselkednének, ahogyan egy józan és bölcs férfiú elkívánná tőlük.

A nők fényűzésének és állhatatlanságának kiszolgálásán roppant számú kéz és a legváltozatosabb iparágak szorgoskodnak, és ha csak a hitvesek hallgatnának a józan észre és a jogos ellenvetésekre, és elegendő válasznak vennék az első visszautasítást, nem próbálva másodszor is kérni, ami elsőre megtagadtatott; ha, mondom, az asszonyok így tennének, és nem költenének több pénzt csak amennyit férjük tudtával és jóváhagyásával, ezernyi árucikk

fogyasztása a jelenleginek legalább egynegyedével csökkenne. Járjunk házról házra, és figyeljük meg akár a középosztálybeliek életmódját mondjuk egy hitelképes kereskedőét aki évente két– vagy háromszázat költ és úgy találjuk, hogy az asszony, ha van egy tucat ruhája, köztük kettő-három nem is alávaló, már elegendő jogcímnek találja újakat kérni, ha elmondhatja, hogy nincs egy rongya sem, amiben már ne látták volna és ne ismernék jól, különösen a templomban; most nem beszélek a pazarló és telhetetlen nőkről, hanem olyanokról, akik józannak és mértékletesnek számítanak.

Ha e tapasztalatokból arányosan következtetünk a magasabb rangúakra, ahol a legpazarabb ruha is semmiség a többi kiadáshoz képest s nem feledkezünk meg a százféle bútorról, felszerelési tárgyról, ékszerekről és a rangosak építkezéseiről, már akkor úgy találjuk, hogy az említett negyedrész roppant tömegű árucikket érint és a veszteség így nagyobb csapás lenne egy magunkfajta országra, mint bármi elképzelhető szerencsétlenség, egy dühöngő pestisjárványt is beleértve; mert félmillió ember halála feleannyi bonyodalmat se okozna a birodalomnak, mint ha ugyanannyi munkanélküli szegénnyel gyarapodna azok száma, akik már jelenleg is így vagy úgy a társadalom terhére vannak.

Kevés férfi van, aki valóban szenvedéllyel és fenntartás nélkül szereti feleségét; mások, akik nem sokat törődnek a nőkkel, vagy nem jutnak hozzájuk, látszólag ragaszkodnak hitvesükhöz, és hiúságból szeretik; olyan örömük telik a csinos feleségben, mint ficsúrnak a szép lóban, nem mert hasznukra van, hanem mert az övék. A gyönyör egy ellenőrizhetetlen tulajdon tudatában áll, s abban, ami belőle következik; a tetszelgés ama hízelgő gondolatokban, melyeket elképzelése szerint boldogsága látványa másokban kelt Mindkét fajta férfi igen bőkezű nejével, gyakran megelőzik kívánságát előbb árasztják el ruhával és más ékességgel, mintsem kérné, de a legtöbb férj bölcsebb, semhogy bátorítsa felesége extravaganciáit, megadva neki azonnal mindent, amit szeszélye kiötlött. Hihetetlen, mily iszonyú mennyiségű csecsebecsét, díszt és ékszert viselnek a nők, amikhez más úton nem juthatnának, mint családjuk meglopásával, alkudozással, férjük becsapásával és kifosztásával. Mások hitvesük állandó zaklatásával csikarják ki a beleegyezést, és kitartó, fáradhatatlan unszolásukkal a legmegátalkodottabb zsugorít is megtörik. Ismét mások a visszautasításra dührohamot kapnak, és iszonyú csetepatéval és szidalmakkal tántorítják el a megszeppent bolondot álláspontjától; ezrek a hízelgéssel értik lebírni a legalaposabb ellenérvet és a legkerekebb elutasítást; a fiatalok és szépek meg egyenest nevetnek mindenféle tiltakozáson és ellenvetésen, és kevesen átallják közülük a házasélet legintimebb pillanatait kihasználni piszkos érdekek előmozdítására. Itt, ha időm engedné, szívből kikelnék ama aljas és romlott nők ellen, akik hideg fejjel irányítják praktikáikat és hamis csáberejüket erőnk és józanságunk ellen, és férjükkel szemben lotyót játszanak! Sőt, az ilyen rosszabb a kurváknál is, akik aljas és méltatlan célból gyalázzák meg és árusítják ki a szerelem szent szertartását: mert szenvedélyre szít örömre hív színlelt hévvel, és csak azért kelti fel gyöngédségünket hogy valami ajándékot kicsikarjon, míg telve számítással, elragadtatást színlelve a pillanatot lesi, mikor a férfi a legkevésbé képes bármit megtagadni.

Bocsánatot kérek ezért a kerülőért, és kérem a jártas olvasót, hogy a mondottakat témánk szemszögéből a megfelelő súllyal mérlegelje, és idézze eszébe mindama mulandó javakat, melyeket napi tapasztalat szerint nemcsak jókedvükben kívánnak az emberek egymásnak és maguknak, de amelyekért komolyan és ünnepélyesen könyörögnek templomokban és vallásos gyülekezetben minden rendű és rangú lelkipásztorok. S mihelyt mindezt egybevetette, és az élet mindennapos eseményeinek megfigyelése alapján elfogulatlanul végiggondolta, merem állítani, hogy kénytelen lesz elismerni, miszerint ami Londonnak és általában az iparnak a virágzását, következésképp a nemzet becsületét, erejét, biztonságát és a világban elfoglalt helyét biztosítja, annak tekintélyes porciója az asszonyok cseleitől és alantas praktikáitól függ; és hogy az alázatosság, mértékletesség, szelídség, józan férjek iránti engedelmesség, takarékosság és az összes erények, ha a legmagasabb fokon öltenének testet bennük, sem

járulnának hozzá ezredrész annyival a királyság gazdagságához, hatalmához és virágzásához, mint leggyűlöletesebb tulajdonságaik.

Nem csodálkozom, hogy számos olvasómat megdöbbenti ez az állítás, ha a következéseit végiggondolják; s megkérdeznek, vajon egy népes, gazdag és kiterjedt királyság népe nem lehet-e éppoly erényes, mint egy kicsiny, igénytelen és gyéren lakott államé vagy fejedelemségé. És ha az lehetetlen, nem az volna-e az uralkodó kötelessége, hogy alattvalói számát és jólétét a lehetőségig csökkentse? Ha igenlőleg felelek, igazamat vonom kétségbe, ha tagadólag, tételeimet joggal tekintik istentelennek vagy legalábbis minden nagy társadalomra veszélyesnek. Mivel nem ez az egyetlen helye írásomnak, mely még a jóhiszemű olvasót is ilyesféle vélekedésre indíthatja, itt most kifejtem nézetemet, és megkísérlem mindama nehézséget megoldani, melyeket számos kitétel okozhatott számára, egyben kimutatva, hogy véleményem összhangban áll a józan ésszel és a legszigorúbb erkölccsel.

Első elvként lefektetem, hogy a társadalom – legyen az kicsi vagy nagy – minden tagjának kötelessége jónak lenni, s az erényeket bátorítani kell, a vétkeket visszaszorítani, a törvénynek engedelmeskedni, a bűnösöket megbüntetni. Ezután azt állítom, hogy ha a történelmet akár az ókorit, akár a jelenkorit kifaggatjuk és szemügyre vesszük, ami a világban történik, úgy találjuk, hogy Ádám bukása óta az emberi természet mit sem változott és hogy ereje és gyengéi a föld egy vagy más pontján mindig megmutatkoztak, tekintet nélkül korra, éghajlatra vagy vallásra. Sosem mondtam vagy képzeltem, hogy az egyes ember ne lehetne éppoly erényes egy hatalmas királyságban, mint egy nyomorúságos közösségben; de azt nyomatékosan állítom, hogy egyetlen társadalom se emelkedhet ily hatalmas királysággá, vagy ha emelkedett, sem maradhatna fenn számottevő ideig az emberi vétkek nélkül.

Ezt, úgy vélem, elegendőképp bizonyítja a könyv egésze; és minthogy az emberi természet ma sem más, mint mindig is volt annyi ezer éve, nincs sok alapunk gyanítani, hogy a jövőben, míg a világ világ, megváltozik. Nos, mármost nem látom be, miért erkölcstelenség megmutatni valakinek ama szenvedélyek eredetét és erejét, melyek annyiszor, olykor tudtán kívül is, kibillentik egyensúlyából, vagy miért istentelenség, ha vigyázatra intem önmaga és az önszeretet titkos praktikái ellen, és megtanítom megkülönböztetni egy szenvedély legyőzéséből eredő cselekedetet egy olyantól, mely egyik szenvedélynek a másik felett aratott diadalából származik, vagyis a valódi erényt az álerénytől. Egy érdemes teológus bámulatos megfigyelése, hogy bár az önszeretet világában számos felfedezés esett, még bőségesen maradt terra incognita (ismeretlen terület]. Mi kárt teszek az emberben, ha jobban megismertetem önmagával? Csakhogy mindnyájan oly kétségbeejtően szerelmesek vagyunk a hízelgésbe, hogy nem visemetünk el semmi kényelmetlen igazságot, és nem hiszem, hogy a lélek halhatatlanságának már jóval a kereszténység előtt is felbukkant eszméje oly általános elfogadtatást nyert volna, ha nem lenne hízelgő, kitüntető és bók egész fajunknak, a legalábbvalót és legnyomorultabbat is beleértve.

Mindenki szívesen hall jót arról, amiben magának is része van, még a poroszló, börtönőr s maga a hóhér is szeretné, ha jó véleménnyel lennének hivataláról; sőt tolvajok és betörők nagyobb becsben tartják a szakmabelieket mint a becsületes embereket; és őszintén úgy vélem, hogy az önszeretet szerzett e kis értekezésnek (az utolsó kiadás előtti állapotában) annyi ellenséget; mindenki személye elleni támadásnak tekinti, mivel csökkenti a méltóságot és leszállítja a magasröptű ideákat melyet ő az emberiség felől táplált a legmagasztosabb társaság felől, melyhez maga is tartozik. Mikor azt állítom, hogy a társadalom nem emelhető a gazdagság, hatalom és földi dicsőség csúcsaira az emberi vétkek nélkül, azt hiszem, éppoly kevéssé tanácslom a bűnt mint a kapzsiságot és pörösködést ama kijelentés által, hogy a törvénykezés hivatala nem állhatna fenn oly virágzóan, ha nem lenne annyi önző és kötekedő ember.

De minthogy semmi sem bizonyítaná inkább nézeteim hamisságát mint ha az emberek

nagy többsége egyetértene velük, így hát nem is számítok a sokaság helyeslésére. Nem sokaknak írok, és nem is gratulálókra vágyom, hanem ama kevesekhez fordulok, akik elvontan képesek gondolkodni, és elméjük felülemelkedik a közönséges tömegén. Ha a világi nagysághoz vezető utat mutattam, habozás nélkül az erényre vivő út mellett foglaltam állást

Száműzd a csalást és fényűzést, üldözd a hitetlenséget és vallástalanságot tedd az emberek többségét jótékonnyá, jóvá és erényessé; rombold le a nyomdákat, zúzd össze a sajtókat égesd el a szigetország összes könyveit kivéve az egyetemek könyvtáraiban levőket ahol érintetlenek maradhatnak, és ne tűrj meg magánkézben más könyvet a Bibliánál; törd le a külkereskedelmet tilts minden üzletet idegenekkel, és ne engedj hajót a tengerre a halászcsónakokon kívül, mely visszatérne; állítsd vissza a papság, királyság és bárók régi kiváltságait előjogait és birtokait; építs új templomokat és öntess kegytárggyá minden kezedbe kerülő nemesfémet; emelj kolostorokat és szeretetházakat nagy számban, és ne hagyj parókiát árvaház nélkül. Hozz szigorú törvényeket eddzd az ifjúságot a nehézségekhez; keltsd fel bennük a becsület és szégyen, barátság és hősiesség legfennköltebb eszményeit és honosítsd meg köztük a jelképes jutalmak legváltozatosabb sokaságát; aztán prédikáltass a papsággal önmegtagadást és mértékletességet s hagyd, hogy maguk éljenek tetszésük szerint; tűrd el beleszólásukat a legfontosabb államügyekbe, és a kincstárat csakis püspökre bízzad.

De ily kegyes törekvések és egészséges intézkedések révén a szín alaposan megváltozna: a kapzsik, elégedetlenek, nyughatatlanok és becsvágyók legnagyobb része elhagyná az országot, a csaló mihasznák nagy tömegei kitakarodnának a városból, és szétszóródnának a vidéken; mívesek megtanulnák az ekét tartani, a kereskedők gazdákká válnának, és a bűnösen túlzsúfolt Jeruzsálem éhség, járvány, háború és más kényszerítő ok nélkül a legkönnyebben kiürülne, és nem okozna több gondot uralkodójának. Ε szerencsésen megújított királyság egy részében se lenne zsúfolt, az ember megélhetéséhez szükséges dolgok olcsón és bőségben állnának rendelkezésre: sőt ezernyi rossznak gyökere, a pénz igen ritka lenne és alig kívánatos ott, ahol az ember saját munkája gyümölcseit élvezi, és kedves termékeinket egyaránt hordaná lord és paraszt Lehetetlen, hogy a körülmények ilyetén változása ne befolyásolná a nemzet erkölcseit ne tenné mértékletessé, becsületessé és őszintévé; és a következő nemzedékben már egészségesebb és erőteljesebb utódokat várhatnánk a mostaninál: szelíd, ártatlan és jóindulatú népet mely sose vitatná a feltétlen engedelmesség tanát, se más ortodox elvet de urainak alávetné magát és egységes lenne a vallásos áhítatban.

Elképzelem, hogy itt félbeszakít egy epikureus, aki nem akarván szükség esetén fogyókúrát folytatni, sose fogy ki az élő lantmadárból; és kijelenti, hogy a jóságot és a feddhetetlenséget elérhetjük olcsóbb áron is, mint amilyen egy nemzet romlása és az élet minden kényelmének lerombolása; hogy a szabadság és a tulajdon gonoszság és csalás nélkül is fenntartható, s az emberek jó alattvalók lehetnek anélkül, hogy rabszolgákká, és vallásosak anélkül, hogy papok igásállataivá lennének; hogy a takarékosság és beosztás kötelessége csak azokra vonatkozik, akiknek körülményei megkívánják, de a tehetős azzal szolgálja hazáját ha feléli jövedelmét; hogy ami őt magát illeti, annyira ura vágyainak, hogy bármelyiktől meg tud tartózkodni alkalomadtán; hogy ha valódi Hermitage nem kapható, bordóival is megelégszik, feltéve, ha mély tüzű; hogy nem egy reggel St Lawrence helyett beérte Frontenackal, és hogy vacsora után ciprusit sőt madeirát adott nagyobb társaságnak, mert a tokajit különcködésnek érezte volna; de hogy minden önkéntes lemondás babonaság, és csupán vakbuzgóságnak és rajongónak valók. A jó Lord Shaftesburyt fogja ellenem idézni, mondván, hogy az emberek önmegtagadás nélkül is erényesek és jó társas lények lehetnek; hogy az erény elleni támadás az, ha megközelíthetetlenné tesszük; hogy én rémképet csinálok belőle, és elrettentek tőle mindenkit, mint megvalósíthatatlantól; ő viszont a maga részéről dicséri Istent és ugyanakkor jó lelkiismerettel tudja élvezni teremtményeit... És megkérdez, vajon a törvényhozás, a nemzet testet öltött bölcsessége, bár minden erejével a hitetlenség és erkölcstelenség visszaszorítására és Isten dicsőségének előmozdítására törekszik, nem vallja-e meg

ugyanakkor nyíltan, hogy mit sem visel inkább szívén, mint az alattvalók kényelmét és jólétét, az ország gazdagságát erejét becsületét és minden igaz érdekét? Sőt legáhítatosabb és legtanultabb főpapunk, megtérésünkön fáradozván, midőn az Istenséghez könyörög, hogy fordítsa el az ő és alattvalói szívét a világtól és a testi kívánságoktól, nem esdi-e éppoly hévvel ugyanabban az imában, hogy minden földi áldással és időleges boldogsággal árassza el az országot melynek polgára ő is?

Ezekkel szokott védekezni, mentegetőzni és magyarázkodni nemcsak a notórius vétkes, de az emberek többsége, ha hajlamaik területét érintjük; és próbára téve, mire értékelik valójában a szellemieket le kellene hántanunk róluk mindent, amire teljes szívvel hajlanak. Szégyellve a magunkban érzett gyarlóságokat, az emberek mind rejteni igyekeznek egymás elől önmagukat, csúf pőreségüket, és szívük valódi rugóit a közösségi érzés és a köz iránti önzetlen odaadás tetszetős leplébe burkolva, elfedezhetni remélik szennyes vágyaikat és torz törekvéseiket; miközben szívük mélyén jól tudják, mily gyengéden ragaszkodnak kedves kényeikhez, és mily nyilvánvalóan képtelenek az erény rögös és meredek ösvényét taposni...

411. sor: A világ javaival élni...

Hogy az illem és kényelem szavak többértelműek, és való jelentésük felől csak aldcor4ehetünk biztosak, ha ismerjük a szóban forgó személy tulajdonságait és körülményeit arról már esett szó. Az aranyműves, a selyemkereskedő vagy más tekintélyes üzletember, aki három-négyezer font tőkével bír, két fogás húsételt kell ebédeljen naponta, s valami különösebbet vasárnap. Felesége megkívánhatja a damaszt ágyneműt és két-három jól bútorozott szobát; következő nyárra egy házat vagy legalábbis egy jobb nyaralást Ha emberünk elhagyja a várost, lóra van szüksége, és inasának is. Ha tűrhetően megy az üzlete, nyolc-tíz éven belül hintóra is telik, és ha már robotolt (ahogy ő mondja) húsz-huszonnégy évet remélheti, hogy évi ezres járandóságot hagyományozhat elsőszülött fiára, és többi gyermekét is két-háromezer fonttal indíthatja az életnek; és ha az ily körülmények között élők mindennapi kenyerükért imádkoznak, és ezen nem értenek semmi különöset a fentieken kívül, aránylag szerényeknek mondhatjuk őket Nevezzük gőgnek, fényűzésnek, fölös bőségnek, vagy aminek tetszik, semmi más ez, mint egy virágzó nemzet szükségszerű tőkéje; a szerényebb körülmények közt élők kénytelenek kevésbé költséges javakkal megelégedni, mint ahogy a magasabb rangúak bizonyosan ennél is drágább igényekkel lépnek fel. Egyesek magától értetődőnek tartják, hogy ezüstedényekből egyenek, és a hatlovas fogatot az élet szükségszerű kényelmének tekintik; és ha egy főrendnek nincs évi három-négyezernél több jövedelme, ugyancsak szegénynek számít őlordsága.

Ε könyv első kiadása óta sokan támadtak, bizonygatva, hogy romlást kell hoznia a túlzó fényűzésnek minden nemzetre, de meghátráltak, mihelyt kimutattam, a fogalmat mily korlátok közé szorítom; és hogy a jövőben se magyarázhassa félre szándékomat egyetlen olvasó sem e tárgyban, felsorolom a megszorításokat és fenntartásokat melyekkel a fényűzésre vonatkozólag éltem, s ezek, kellő figyelemre méltatva, feltétlenül elejét veszik minden gáncsnak, és elhárítanak számos ellenvetést melyek máskülönben érhetnének. Mint első és legfontosabb alapelvet leszögeztem, hogy a szegényeket szigorúan munkára kell szorítani és hogy bölcsesség enyhíteni, de balgaság megszüntetni gondjaikat; hogy a mezőgazdaság és halászat minden ágát elő kell mozdítani, hogy az ellátás, tehát a munka is olcsóbb legyen. A tudatlanságot a társadalom keverékében szükségszerű alkotóelemnek neveztem; mindebből nyilvánvaló, hogy sohase képzeltem, miszerint a fényűzést a birodalom minden részében általánossá kell tenni. Ugyancsak megköveteltem, hogy a tulajdon biztosíttassék; az igazságszolgáltatást pártatlanul gyakorolják, és a nemzet érdeke minden téren előnyt élvezzen; de a legjobban hangsúlyoztam és nem is egyszer említettem azt a roppant gondot mellyel ügyelni kell a kereskedelmi mérleg egyensúlyára, és a vigyázatot

mellyel a törvényhozásnak biztosítania kell, hogy az évi behozatal meg ne haladja a kivitelt; és továbbra is állítom, hogy ahol ezt betartják, és a többi elvet sem sértik meg, semmi idegen fényűzés nem teheti tönkre az országot; legmagasabb fokán csak igen népes nemzeteknél látjuk, és annak is csak legfelsőbb rétegénél, a nagyobbik, a számosabbik rész pedig az az alap, mely az egészet fenntartja: a dolgozó szegények sokasága.

Aki a tehetősebbeket majmolja, magának köszönheti, ha tönkremegy. Ez nem bizonyít a fényűzés ellen; mert aki megkeresi a megélhetését de jövedelme felett költekezik, bolond. Egyes előkelőek három vagy négy hatosfogatot is tarthatnak, mégis megtakaríthatnak gyermekeik számára; míg egy kezdő kiskereskedő egy silány gebével is túllépheti lehetőségeit Nincs gazdag nemzet tékozlók nélkül; de egy városban nem lehet annyi pénzherdáló, hogy ne találnánk harácsolókat éppolyan számban. Amíg egy idős kereskedő tönkremegy különcségei és nagyfokú hanyagsága folytán, addig egy fiatal kezdő ugyanabban az üzletágban nagy vagyont szerez takarékosságával és iparkodásával, mielőtt negyvenedik évét eléri; egyébként is a gyarlóságok többnyire ellentétekben ütköznek ki; egyes kicsinyes lelkek sose vergődnek fel túlzott szűkmarkúságuk miatt, mialatt a nagyvonalúbbak jómódba kerülnek, mert pénzüket könnyedén költik, sőt látszólag semmibe veszik. De a szerencse forgandósága törvényszerű, és legsúlyosabb csapásai nem károsabbak a társadalomra nézve, mint egyedeinek halála. A keresztelők mindig ellensúlyozzák a temetéseket Akik mások balszerencséje miatt közvetlen veszteséget szenvednek, azok bánkódnak, panaszkodnak és lármát csapnak; de akik nyernek rajta, s ilyen mindig van, tartják a szájukat, mert senki sem szereti, ha úgy gondolják, hogy felebarátja kára és vesztesége árán jutott előnyökhöz. A különféle bukások és emelkedések kereket alkotnak, mely állandóan forogván, az egész gépezetet mozgásban tartja. Bölcselők, akiknek figyelme az előttük fekvő dolgokon túl, mélyebbre is merészkedik, úgy tekintik a polgári társadalom váltakozó mozgásait, mint a mellkas emelkedését és süllyedését utóbbi éppoly elengedhetetlen része lévén a lélegzésnek a tökéletesebb állatokban, mint az első; úgyhogy az illékony szerencse állhatatlan lélegzete ugyanaz a politikai testület mint ami a libbenő levegő az élő test számára.

A fukarság és tékozlás tehát egyformán szükségesek a társadalomban. Hogy egyes országokban az emberek nagyobb része pazarló, mint másokban, az ama körülményeik különbségéből adódik, melyek egyik vagy másik véteknek kedveznek, és a társadalmi felépítés állapotától függenek, ahogy a természetes testi felépítés a vérmérsékletet befolyásolja. Bocsánatot kérek a figyelmes olvasóktól, ha itt, a gyengébb emlékezetűek kedvéért megemlítek egyet-mást, amikről a lényeget már a 307. sorhoz fűzött Megjegyzéseimben elmondottam. Több pénz, mint föld, súlyos adók, szűkös készletek, szorgalom, munkabírás, tevékeny és nyughatatlan szellem, rossz természet és flegmatikus alkat továbbá magas kor, bölcsesség, kereskedés, munkával szerzett vagyon, szabadság és vagyonbiztonság mind a zsugorgatásnak kedveznek. Ezzel szemben a tétlenség, elégültség, jó természet joviális alkat, ifjúság, bolondság, önkényes hatalom, könnyen szerzett pénz, a készletek bősége és a vagyon bizonytalansága a tékozlásra tesz hajlamossá. Ahol tehát több van az előbbi vonásokból, ott az uralkodó vétek a zsugoriság lesz, míg a pazarlás ott, hol az utóbbiak húzzák le a mérleget, de nemzeti takarékosság sohasem volt s nem is lesz nemzeti szükség nélkül.

A fényűzés elleni törvények hasznosak lehetnek egy háború, járvány vagy éhínség miatt elszegényedett országban, ahol a munka és a szegények foglalkoztatása kiesést szenvedett; de bevezetésük egy bőségnek örvendő királyságba igen rosszul szolgálná annak érdekeit A lázongó kasra tett megjegyzéseimet lezárva még egyszer biztosítom a nemzeti takarékosság bajnokait, hogy a perzsák és más keletiek aligha vehetnék át a finom angol szöveteknek jelenlegi roppant mennyiségét, ha asszonyainkat kevesebb ázsiai cicomával akarnánk elhalmozni.

(1723)

Vizsgálódás a társadalom természetérőlA moralisták és bölcselők nagy többsége mind a mai napig egyetért abban, hogy nincs

erény önmegtagadás nélkül; de a közelmúltban akadt egy sokak által olvasott szerző, aki ellenkező véleményen van, és úgy képzeli, hogy az ember minden fáradozás és önmagán elkövetett erőszak nélkül, természettől fogva erényes lehet Fajtájától láthatólag éppúgy megköveteli és elvárja a jóságot, mint szőlőtől vagy mandarinnarancstól az édességet, melyekről, ha savanyúknak találjuk, joggal mondhatjuk, hogy nem érték el azt a tökéletességet, melyre természetük képesíti őket. Ez a fennkölt író (mert Lord Shaftesbury-ről beszélek, a Characteristicks szerzőjéről) úgy véli, hogy mivel az ember a társadalom tagjának teremtetett, feltétlenül vele kel születnie a hajlandóságnak ama egész iránt, melynek része, és a készségnek, hogy annak javát keresse. Ε feltételezésből kiindulva erényesnek nevez minden, a közjó figyelembevételével végbevitt cselekedetet is bűnösnek, mely arra való tekintet nélkül, önzésből ered. Fajtánkat tekintve az erényt és bűnt állandó, valóságos elemekként kezeli, melyek minden országban és korban változatlanok, és úgy képzeli, hogy az egészséges értelmű ember a józan ész szabályait követve nemcsak rálelhet a pulchrum et honestumia [a szép és tisztességesre] az erkölcsben, sőt a természet és művészet alkotásaiban, hanem értelme által éppoly könnyeden kormányozhatja önmagát ahogy a jó lovas idomított paripáját a zabla segítségével.

A figyelmes olvasó, aki a könyv megelőző részét végigolvasta, hamarosan felfigyel rá, hogy két rendszer nem lehet ellentétesebb, mint őlordságáé és az enyém. Gondolatai, bevallom, magasztosak és kifinomultak; hízelgő bókok az emberiségnek, és némi lelkesedéssel találkozva képesek a legnemesebb érzéseket felszítani bennünk fennkölt természetünk méltóságát illetőleg. Milyen kár, hogy nem igazak! Nem merészkednék állításommal ily messze, ha jelen értekezésem csaknem minden oldalán be nem bizonyítottam volna, hogy lényegük összeegyeztethetetlen mindennapi tapasztalatunkkal. De hogy árnyéka se maradjon egyetlen megválaszolatlan ellenvetésnek se, szándékom részletesebben kitérni néhány, eddig csak futólag érintett tárgyra, az olvasót meggyőzendő nemcsak arról, hogy az embernek nem azok a legjobb és legszeretetreméltóbb vonásai, melyek minden állat fölött társas lénnyé teszik, hanem mindenekelőtt arról, hogy kifejezetten lehetetlen egy sokaságot népes, gazdag és virágzó nemzetté emelni, vagy azzá emelve, ezen állapotában megtartani annak segítsége nélkül, amit természeti és erkölcsi Rossznak nevezünk.

Vállalkozásom jobb véghezvitele céljából előzőleg megvizsgálom valódiságát a pulchrum wthonestum nak , a to kolonnak [szépnek], melyről az ókoriak annyit beszéltek, azaz vita tárgyává teszem, van-e valóságos érték és kiválóság a dolgokban, mely által egyik a másik fölé helyezhető, és amelyben mindenki, aki lényegüket érti, megegyezik; vagy pedig csak igen kevés dolog van-e, ha van egyáltalán, amelyet minden országban és korban azonos becsben tartottak, és azonosan ítéltek meg. Ha elkezdjük a dolgok e benső értékének felderítését és úgy találjuk, hogy egyik jobb a másiknál, a harmadik még annál is, és így tovább, nagy reményeket kezdünk táplálni; de ha egy sereg olyan dologgal találkozunk, amelyek mind egyformán jók vagy egyformán rosszak, megzavarodunk és nem hiszünk már magunknak, még kevésbé másoknak. Különböző fogyatékosságok és kiválóságok vannak, melyeket a divat szeszélyes változásai és az ízlés és kedély módosulásai szerint váltakozva dicsőítenek vagy helytelenítenek.

Műértők feltétlenül egy véleményre jutnak, ha egy ragyogó festményt vetnek össze egy kontár mázolmányával; de mily gyökeresen különbözik véleményük, ha két kiváló mester munkájáról ítélnek! A beavatottak pártokra oszlanak; kevesen egyeznek meg korok és országok szerinti megítélésükben; és nem mindig a legjobb képnek a legmagasabb az ára; egy kézjegyzett eredeti mindig értékesebb, mint egy ismeretlen kéz által készített másolat még ha

jobb is nála. A festményeknek tulajdonított érték nem is csak a mester nevétől és a kép régiségétől függ, de nagymértékben az illető műveinek ritkaságától is; sőt, ami még ésszerűtlenebb, tulajdonosuk rangjától és ama időtől, melyet nevesebb családok birtokában töltöttek; és ha a Hampton Court vázlatait Raffaellóénál kisebb hírű kéz alkotta volna, és egy magánszemély birtokában lennének, sose érnék tizedét se annak az értéknek, melyet jelenleg goromba hibáik ellenére tulajdonítanak nekik.

Mindezek ellenére készséggel megengedem, hogy a festmények megítélése általános bizonyosság fokára érhet vagy legalábbis lehetne kevésbé változékony és ingatag, mint csaknem minden egyéb. Az ok egyszerű: van egy változatlan mérce, melyhez mindig tarthatjuk magunkat A festészet a természet utánzása; másolása a mindenütt szemünk előtt található dolgoknak. Jó kedélyű olvasóm, remélem, megbocsátja, ha e dicső leleményt szem előtt tartva egy időszerűtlen, bár célom szempontjából igen alkalmatos megjegyzést teszek; mégpedig hogy bármily értékes a szóban forgó művészet mindig gyönyörűséget és elragadtatott tetszést, melyet belőle merítünk, legfőbb érzékszervünk egy tökéletlenségének köszönhetjük. Megmagyarázom, hogyan. A levegő és tér nem tárgyai látásunknak, de mihelyt a legcsekélyebb figyelemmel szemlélődünk, felfedezzük, hogy a dolgok nagysága a tőlünk való távolság arányában látszólag csökken, és csak az e megfigyelésekből nyert tapasztalat teszi valamennyire is lehetővé, hogy való méreteiket tűrhetően felbecsüljük. Ha egy vakon született húszéves korában csodás módon a látás adományához jut a legnagyobb zavarban lesz a távolságok dolgában, és csupán a szeme segítségével nem fogja tudni rögtön megállapítani, mi esik hozzá közelebb: a néhány lépésre álló pózna vagy a mérfölddel odábbi templomtorony. Nézzünk mereven egy lyukra a falon, mely mögött csak a puszta levegő van, és mindenképp úgy fogjuk látni, hogy az ürességet az ég tölti ki, és oly közel van hozzánk, mint a nyílást körülvevő kövek hátsó oldala. Ez a sajátsága, hogy ne mondjam fogyatékossága látóérzékünknek teszi lehetővé, hogy a festő rászedjen, és a művészet segítségével a mozgást kivéve minden úgy ábrázolható egy síkon, ahogy a valóságban látjuk. Ha valaki netán még sose látott ilyet véghezvinni, egy tükör könnyen meggyőzheti a dolog lehetségességéről, és kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az igen sima és jól csiszolt testekről való visszaverődés adta az első ötletet a rajz és festmény találmányához.

A természet műveiben éppily bizonytalan az érték és kiválóság; és még az emberi természetben is ami egyik országban szép, nem az a másikban. Mily szeszélyes a virágtermesztő ítélete! Egyszer a tulipán, másszor a primula, ismét másszor a szegfű a kedvence, és minden évben egy új virág halványítja el, véleménye szerint, a régieket még ha alábbvaló is náluk színre és alakra. Háromszáz éve a férfiak simára borotválták magukat akárcsak ma, de a közben eltelt idők során hordtak szakállat a legkülönfélébb alakúra vágva, melyek a maguk idején éppoly divatosak voltak, amilyen nevetségesek lennének napjainkban. Milyen szánalmasan és komikusan hat egy egyébként jól öltözött férfi keskeny karimájú kalapban, mikor mindenki széleset hord, s ugyancsak mily szörnyű egy igen nagy kalap, mikor már hosszabb ideje az ellenkező véglet a divatos! Megtanultuk tapasztalatból, hogy ezek a módik ritkán tartanak tovább tíz-tizenkét évnél és egy hatvanéves ember a divat öt-hat forradalmát is megélhette. Mégis, valahányszor újra előjönnek, durván és szinte sértően frissek. Mely halandó tudná az uralkodó divattól elvonatkoztatva eldönteni, hogy mi a csinosabb, kis gombot vagy nagyot hordani? Egy kert tetszetős elrendezésének megszámlálhatatlan módja van, és ami bennük szépnek neveztetik, az népek és korok különféle ízlése szerint változó. A gyepfoltok, gruppok, virágágyak a legeltérőbb formákban is kellemesek lehetnek; a kör alakú talán tetszetősebb, mint a szegletes, de az ovális nem lehet megfelelőbb az egyik helyen, mint a háromszög a másikon, és a nyolcszög sem tüntethető ki jobban a hatszöggel szemben, mint amennyivel sorshúzásnál a nyolcas szám esélyesebb a hatosnál.

Mióta a keresztények templomot építettek, mindig kereszt-alaprajzzal készítették, melynek

felső vége kelet felé mutat, és ha egy építész, bár a megfelelő hely és alkalmatosság megvan, ettől mégis eltérne, megbocsáthatatlan bűnnek tekintenék; de ostobaság lenne ugyanezt elkívánni egy török mecsettől vagy egy pogány szentélytől. Az utóbbi száz évben életbe lépett számos áldásos törvény közül bajos lenne hasznosabbat, egyszersmind célszerűbbet említeni, mint amely a halottak öltözetét szabályozza. Akik már nyílt értelemmel nézték a világot a törvény bevezetése idején, ha ma élnek, elmondhatják, mily általános volt ellene a felzúdulás. Először is igen meghökkentő volt emberek ezrei számára, hogy gyapjúlepelben való eltemettetés vár rájuk, és a törvényt csak az tette elviselhetővé, hogy a tehetősebbeknek hagyott némi teret igényeik feltűnés nélküli kiélésére a temetés egyéb költséges járulékaiban, ha a gyászolók nagy tömegével lehetett számolni. A nemzetre ebből háruló előnyök oly nyilvánvalók, hogy semmi értelmes ellenvetés fel nem hozható, és ez néhány év alatt a kezdeti ellenkezést is fokozatosan megszüntette. Magam is láttam, hogy a fiatalok, akik még keveseket láttak koporsóban, a leghamarabb barátkoztak meg az újdonsággal, míg akik a rendelet megjelenéséig már sok barátjukat és rokonukat temették el, azok idegenkedtek tőle a legtovább, és nem egyre emlékszem, aki halála napjáig sem békült meg vele. Mára a vászonban való temetkezés teljesen feledésbe merült, és általános a vélemény, hogy semmi sem lehet illőbb a gyapjúnál és a holttest felöltöztetésének jelenlegi módjánál, ami jól mutatja, hogy tetszésünk vagy nemtetszésünk legfőképp a divattól és megszokástól függ, nemkülönben a nálunk jobbak példájától és gyakorlatától, vagy azokétól, akiket ilyen-olyan módon felettünk állóknak vélünk.

Nincs több bizonyosság az erkölcsben sem. A többnejűség gyűlöletes a keresztények szemében, és egy nagy szellem hiába védte minden tudásával és ékesszólásával, megvető visszautasításban részesült Ugyanaz viszont természetes a mohamedánok számára. Az ember rabja annak, amit gyermekkora óta hall, a megszokás elferdíti a természetet egyszersmind oly megtévesztőén utánozza, hogy gyakran nehéz eldönteni, melyikük befolyása alatt cselekszünk. Keleten régebben testvérek házasodhattak, sőt igen tisztességes volt egy férfiú számára anyját nőül venni. Az ily kapcsolatok visszataszítóak; de bizonyos, hogy bármily borzadállyal gondolunk rájuk, ez az érzés nem a természetből, hanem divatból és szokásból származik. A szeszes italt sohasem kóstolt vallásos mohamedán részegeket látva éppoly idegenkedést érezhet a borral szemben, mint a legerkölcstelenebb és bárdolatlanabb keresztény a húgával való hálástól, és mindkettő úgy képzeli, hogy ellenérzése a természettől ered. Hogy melyik a legjobb vallás, ez a kérdés több bajt okozott már, mint az összes többi együttvéve. Kérdezd ezt Pekingben, Sztambulban és Rómában: három alapos, de egymástól szögesen elütő választ kapsz, melyek egyformán magabiztosak és minden mást kizáró jellegűek. A keresztények meg vannak győződve a pogány és mohamedán babonák hamisságáról, s e tekintetben tökéletes az összhang és az egyetértés közöttük; de tudakozódj csak a számtalan szektánál, melyek e hitet megosztják, vajon melyik Krisztus igaz egyháza, s mind azt mondja, hogy az övék, és mindent elkövetnek meggyőzésedre.

Nyilvánvaló tehát hogy e hajsza a pulchrum et honestum után nem sokkal jobb, mint a vadkacsavadászat, melyre tudvalevőleg csak igen kevéssé lehet építeni. De nem ez a legnagyobb hiba, amit benne látok. Azok a képzelgések, melyek szerint önmegtagadás nélkül is lehet erényes az ember, tág kaput tárnak a képmutatásnak, mely ha egyszer megszokottá válik, nemcsak másokat fogunk becsapni, de önmagunk számára is teljesen ismeretlenné leszünk; és az alább következő példából kiviláglik, hogyan eshet ez meg, a kellő önvizsgálat hiánya folytán, egy tehetséges, jellemes és tanult emberrel, aki hasonlít magára a Characterístics szerzőjére.

Egy férfiú, aki jólétben és bőségben nevelkedett, ha csendes és megfontolt a természete, megtanulja elkerülni a kellemetlenségeket és szenvedélyei elfojtását inkább a gyönyörök hajszolásából és a hajlamok korlátlan kiéléséből eredő kényelmetlenségek megelőzése okából fogja vállalni, semmint az érzéki élvezetek iránti megvetéséből; lehet hogy egy szelíd és

békés természetű, kiváló gondolkodó nevelése hatására emberünk jobb véleményt alkot benső állapotáról, mint amit az megérdemel, és erényesnek hiszi magát, holott csak szenvedélyei alszanak. Formálhat ragyogó gondolatokat a társadalmi erényekről és a halálmegvetésről, elegánsan írhat róluk dolgozószobájában, és ékes szavakkal méltathatja társaságban, de sohase látod őt hazájáért harcolni, vagy a nemzet bajainak elhárításán fáradozni. Aki metafizikával foglalkozik, gyakran rajongásig csigázhatja magát s végül elhiszi, hogy nem fél a haláltól – míg az látótávolon kívül marad. De ha megkérded, hogy e természettől való bölcselettel szerzett rettenthetetlenség birtokában miért nem követte a hadakat mikor országa háborúba keveredett, vagy hogy látva, miként fosztogatják az országot a kormánynál levők, és mily ziláltak a kincstár ügyei, miért nem ment az udvarba minden kapcsolatot és összeköttetést megmozgatni annak érdekében, hogy főkincstárnok legyen, és megvesztegethetetlenségével, bölcs irányításával rendbe hozza a közügyeket – valószínűleg azt feleli, hogy mert szereti a visszavonultságot, nincs más becsvágya, mint hogy jó ember legyen, és sohasem áhítozott magas tisztségre; vagy azt, hogy gyűlöli a hízelgést és a szolgai csúszás-mászást, az udvar őszintétlenségét és a nagyvilág zaját Készséggel hiszek neki, de egy tétlen és inaktív lelkű ember nem mondhatja mindezt őszintén, amikor közben kielégíti igényeit melyeket elfojtani nem képes, bár kötelessége lenne. Az erény lényege a cselekvés, és akiben megvan ez a társadalom iránti buzgalom és fajtája iránti gyengéd hajlandóság, és születése vagy képzettsége folytán igényt tarthat valamely közéleti posztra, nem ülhet otthon, hanem hasznossá kell tennie magát, és minden erejét megfeszítenie a többi alattvaló javára. Ha a szóban forgó nemes személyiség harcias természettel és szilaj vérmérséklettel bírna, más szerepet vállalt volna az élet színjátékában, és épp ellenkező tanokat hirdetne. Mert értelmünket mindig abba az irányba toljuk, amerre szenvedélyeink hajtanak, és az önszeretet minden emberi teremtményben saját nézeteit képviseli, és ellátja érvekkel hajlamainak igazolására.

A fennen hirdetett középút és a nyugalmas erény, amiket a Characteristics ajánl, csak heréket nevelni jók, és csupán a szerzetesi élet bamba élveire, legjobb esetben a falusi békebíró tisztére képesítik az embert de sohase teszik alkalmassá fáradozásra és kitartó buzgalomra, s nem lelkesítik nagy teljesítményekre és kockázatos vállalkozásokra. Az ember természetes hajlama a kényelemre és semmittevésre és érzéki élveinek hajszolására nem gyógyíthatók előírások által; erőteljes megszokásait és hajlamait csak egy hevesebb szenvedély küzdheti le. Prédikáld és bizonyítsd a gyávának félelme értelmetlenségét, és nem fogod vitézebbé tenni, mint ahogy magasabbá sem azáltal, ha ráparancsolsz, nőjön tíz lábnyira, míg a bátorság felkeltésének az a titka, melyet a 321. sorhoz fűzött Megjegyzéseimben közreadtam, úgyszólván csalhatatlan.

A halálfélelem akkor a legerősebb, mikor legjobb erőnkben vagyunk, vágyaink élénkek, látásunk éles, hallásunk kifogástalan, és minden porcikánk ellátja hivatalát Oka belátható: az élet ekkor a legédesebb, és a legmagasabb fokon vagyunk képesek élvezni. Hogy lehetséges tehát hogy egy becsületére rátarti úr harmincévesen és vasegészségnek örvendve elfogadjon egy kihívást? Büszkesége győzi le félelmét; mert ha büszkesége nem forog szóban, félelme sokkal feltűnőbben nyilvánul meg.

Ha nem szokott a tengerhez, figyeld meg viharban, vagy ha még beteg nem volt, kapjon bár torokgyulladást vagy csekély lázat, és ezer aggodalomról tesz rögtön· tanúságot, s vele a felbecsülhetetlen értékről, melyet életének tulajdonít Ha az ember természettől alázatos lenne és ellenálló a hízelgéssel szemben, az államférfiú sohasem ért volna célt nála, s nem tudna mihez kezdeni vele. Vétkek nélkül a faj minden kiválósága örökre rejtve maradt volna, és minden érdemes ember, aki valaha nevet szerzett e világon, ékes bizonyíték eme szeretetre méltó rendszer ellen.

Ha a makedón Alexandrosz bátorsága őrült vakmerőséggé fajult, mikor egyedül szállt szembe egy hadsereggel, tébolya akkor sem volt csekélyebb, midőn istennek képzelte magát

vagy legalábbis játszott ennek gondolatával, és ezt jól meggondolva, felismerjük a szenvedélyt s egyszersmind annak különcségét, mely a legfenyegetőbb veszélyek közepette is hevítette lelkét, és átsegítette minden magára vállalt nehézségen és viszontagságon.

Sosem volt e világon fényesebb példája a rátermett és tökéletes államférfiúnak Cicerónál. Ha éberségére és törődésére gondolok, a valódi veszélyekre, melyeket semmibe vett, és a fáradalmakra, melyeket vállalt Róma biztonságáért, bölcsességére és éles elméjére, mellyel a legmerészebb és legravaszabb összeesküvők terveit is felborította, ugyanakkor az irodalom, művészetek és tudomány iránti szeretetére, metafizikus képességeire, érvelése pontosságára, ékesszólása erejére, stílusa csiszoltságára és a nemes kedélyre, mely minden írását belengi; ha mondom, mindezt végiggondolom, az ámulattól megnémulok, és nem mondhatok kevesebbet, mint hogy óriás volt. De ha jó tulajdonságait a legjobb megvilágításba helyeztem, éppoly nyilvánvaló számomra, hogy ha hiúsága meg nem haladta volna minden kiválóságát, jó ízlése és a világról való ismerete, mellyel igen nagy mértékben bírt, nem engedte volna oly bolond módra és zajosan kikürtölni saját dicséretét s önnön érdemeinek hirdetésére oly verset írni (O! Fortunatum etc.), melyért egy iskolás kölyköt is kinevetnének.

Mily könyörtelen és szigorú volt a merev Cato erkölcse, mily állhatatos és megingathatatlan az erénye a római szabadság e nagy bajnokának! De bár az a kárpótlás, melyet ez a sztoikus önmegtagadásáért és szigoráért nyert, sokáig titok maradt és példátlan szerénysége elrejtette a világ s talán önmaga előtt is a gyarlóságot, mely a hősiességre hajtotta őt, ez élete utolsó jelenésében lelepleződött, és öngyilkossága világosan bizonyította, hogy tetteit egy zsarnoki, a honszeretemét is nagyobb erő irányította, hogy az engesztelhetetlen gyűlölet és határtalan irigység, melyet Caesar dicsősége, valódi nagysága és személyes érdemei iránt táplált, régóta mozgatója, a legnemesebb indítékok cégére alatt, minden cselekedetének. Ha ez a heves indulat nem uralkodott volna el rendkívüli bölcsessége felett, nemcsak magát, de barátai nagy részét is, kik őt elvesztve jutottak romlásba, megmenthette volna, és ha nem tartja méltóságán alulinak, minden bizonnyal a birodalom második embere lehetett volna. De ő jól ismerte a győztes korlátlan szellemét és határtalan nagylelkűségét, és éppen kegyelmétől félt; inkább a halált választotta, mert az kevésbé rémítette büszkeségét, mint a gondolat hogy halálos ellenségének alkalmat ad nagylelkűsége kimutatására, s az megkegyelmezne neki, és felajánlaná barátságát is; amit a legjobbak ítélete szerint ez akadályt nem ismerő és becsvágyó hódító nem mulasztott volna el megtenni, ha a másik életben maradni mer.

Egy másik érv, amellyel az emberfaj iránt természettől belénk oltott hajlandóságot és való szeretetet bizonyítani szokás, a társaság kedvelése és minden értelme birtokában levő ember idegenkedése az egyedülléttől, mely leginkább fajunk sajátsága. Ezt egy finom glossza fejti ki a Characteristhcicsben, gördülékeny nyelven, előnyös hangzással; másnap, hogy ezt először olvastam, sokakat hallottam kiáltozni: friss heringet!, s amint a heringeknek és a velük kifogott más halaknak nagy tömegeire gondoltam, felvidultam, jóllehet egyedül voltam; de miközben ezen elmélkedésekbe merültem, jött egy pimasz, léhűtő fickó, ki szerencsétlenségemre ismert, és megkérdezte, hogy vagyok, bár sose voltam, s merem állítani, sose néztem ki jobban életemben. Nem tudom már, mit feleltem neki, de emlékszem, hogy sokáig nem tudtam szabadulni tőle, és mindama kínokat szenvedtem, melyekről Horatius barátom panaszkodott egy hasonló üldöztetése kapcsán.

Értelmes ítész ne nyilvánítson ezért embergyűlölőnek engem; ha így tesz, nagyon téved. Nagyon is szeretem a társaságot, és ha az olvasó nem unja még az enyémet akkor mielőtt kimutatnám a fajunknak címzett hízelgés gyenge és nevetséges voltát amiről épp beszélek, leírom neki azt az embert akivel szívesen társalgók, megígérve, hogy mielőtt a végére ér annak, amit elsőre célomtól idegen kitérőnek vél, hasznát is felfedezi.

Korai és gondos nevelés által az illető alaposan tegye magáévá a becsület és szégyen eszméit és ösztönössé vált ellenérzéssel bírjon mindennel szemben, aminek a legcsekélyebb

köze is van a szemérmetlenséghez, durvasághoz vagy embertelenséghez. Legyen jártas a latin nyelvben, és konyítson a göröghöz, és a magáé mellett értsen egy vagy két élő nyelven is. Ismerje a régiek divatjait és szokásait de alapos ismeretekkel bírjon hazája történelme és korának erkölcsei felől. Irodalom mellett tájékozott legyen egy vagy más hasznos tudományban, látott légyen néhány külhoni udvart és egyetemet jól hasznára fordítva utazásait Alkalmilag élvezze a tánc, a vívás és a lovaglás kellemeit értsen valamit a vadászathoz és más szabadban űzött sporthoz anélkül, hogy egy is szenvedélyévé válna; tekintse őket mint egészségéhez vagy szórakozásához szükséges gyakorlatokat melyek sohasem tarthatják fel komoly ügyeiben vagy értékesebb törekvéseiben. Legyen némi fogalma a geometriáról és csillagászatról, nemkülönben az anatómiáról és az emberi test működéséről; a zeneértés olyan foka, melyen előadni is tud, tiszteletre méltó képesség, de vannak bizonyos hátrányai is; ehelyett inkább a rajzhoz értsen annyit, amennyi szükséges egy tájkép felvázolásához, vagy pedig más munkájának alapos és értő magyarázásához, jóllehet maga a ceruzához se nyúl. Igen korán szokjon hozzá illedelmes nők társaságához, és sose legyen meg hetekig hölgyekkel való társalkodás nélkül.

A durvább vétkeket, mint az istentelenség, paráználkodás, szerencsejáték, iszákosság és verekedés, nem említem; ezek ellen a leggyatrább nevelés is felvértez; annál inkább javaslom neki az erények gyakorlását, de nem szívesen látok önkéntes járatlanságot egy úriemberben az udvar és a város életvitelét illetőleg. Az ember nem lehet tökéletes, és egyes hibákat hajlandó vagyok elnézni, ha meg nem akadályozhatom őket; így ha barátomat tizenkilenc és huszonhárom között néha tisztasága kárára elragadta az ifjonti hév, hát óvatosan járt el légyen; ha egy-egy rendkívüli alkalommal, szilaj barátai heves unszolásának engedve többet ivott, mint amennyi a szigorú józansággal összeegyeztethető, hát ritkán tette légyen, s kedélye és egészsége kára nélkül; vagy ha merészsége és egy igaz ügyben őt ért súlyos provokáció miatt olyan perpatvarba keveredett, melyet az igaz bölcsesség és a becsület szabályaihoz való kevésbé szigorú ragaszkodás elutasított vagy megelőzött volna, úgy ez egynél többször ne esett meg légyen vele; ha, mondom, mindezekben vétkesnek találtatik, de maga nem beszél sokat róluk, még kevésbé kérkedik velük, nos, megbocsáthatók vagy legalábbis elnézhetők a jelzett korban, feltéve, ha elállt tőlük és azontúl kifogástalanul viselkedett. Az ifjúkor legsúlyosabb ballépései gyakran rettentettek nemes lelkeket olyan szilárd elővigyázatosságra, melyre nélkülük valószínűleg sohasem tehettek volna szert. Az alantasságtól és a nyűtan botrányos tettektől való visszatartására mi sem alkalmasabb, mint ha szabad bejárást biztosítunk neki egy-két nemes családba, ahol gyakorta megjelennie kötelességnek számít; így, miközben büszkesége állandó tápot nyer, szüntelen növekszik rettegése a szégyentől is.

Egy tűrhető vagyoni helyzetű férfiú, ki a fenti kívánalmaknak megfelel, s szüntelenül tökéletesíti magát, és harmincéves koráig sokat látott a világból, nem lehet kellemetlen társalgó partner, legalábbis míg egészséges, és vagyoni helyzete kielégítő, és semmi sem kezdi ki kedélyét Ha egy ilyen férfiú, véletlenül vagy megbeszélés alapján, összejön három-négy magafajtával, és közös akarattal együtt töltenek néhány órát ezt nevezem jó társaságnak. Itt semmi el nem hangzik, ami tanulságos vagy szórakoztató ne lenne egy értelmes ember számára. Megeshet hogy nincsenek mind egy véleményen, de ez nem fajul heves vitává, s azé a tisztesség, aki elsőbb enged. Egyszerre csak egy beszél, és nem hangosabban, mint hogy a legtávolabb ülő is tisztán érthesse szavát. A legfőbb élvezet melyre mind törekszenek, az a tudat, hogy kedvére vannak a többinek, s jól tudják, hogy erre éppoly alkalmas, ha figyelmesen és helyeslő arckifejezéssel hallgatnak másra, mint ha maguk mondanak érdekes dolgokat.

A legtöbb jó ízlésű ember élvezi az ilyen társaságot, és joggal tartja kívánatosabbnak az egyedüllétnél, ha ráérő ideje akad; de ha ezt az időt olyasmire fordíthatja, amitől szilárdabb és tartósabb kielégülést vár, bizonyára megtagadja magától e gyönyörűséget, és azt követi, amitől nagyobb előnyöket remél. De aki két hete egyedül van, nem marad szívesebben úgy

újabb kettőre, mintsem hogy lármás fickók társaságába kerülj ön, akik a kötözködésben lelik örömüket, és dicsőségnek tekintik, ha összeakaszkodhatnak valakivel? Vagy akinek könyvei vannak, nem olvas-e inkább hétszámra, vagy ír hosszasan úgy kedvére való tárgyról, mintsem minden éjszakáját pártütőkkel töltse, akik a szigetországot semmibe veszik, míg ugyanezen ország megtűri, hogy ellenfelei a nyakán élősködjenek? Vagy nem marad magára egy hónapig, s fekszik minden este hétkor inkább, mint hogy rókavadászok közé keveredjék, akik egész nap hiába próbálván nyakukat törni, este közös ivászattal kísértik a halált, és jókedvük kifejezésére duhajabb üvöltözést csapnak odabenn, mint csaholó, de még mindig elviselhetőbb társaik az ajtókon kívül? Nem sokra becsülöm, aki nem sétál inkább a kimerültségig, vagy szobába zárva nem szór szét tűt szívesebben, újra felszedendő azokat, mintsem hat órát töltsön fél tucat szabadnapos matróz kompániájában fizetés napján. Megengedem mindazonáltal, hogy az emberiség nagyobb része inkább megalkuszik a fent nevezett dolgokkal, hogysem hosszabb ideig egyedül maradjon; de nem látom be, miért tüntetne fel minket e társas hajlandóság, ez az erős vágy a közösség után oly előnyös színben, s miért tekinthetnénk valamely benső érték jelének, mely az embert az állatoktól megkülönbözteti. Merthogy természetünk jóságát és a nagylelkű szeretetet bizonyíthassuk általa, melyet az ember önmagán túl faja többi egyedére is kiterjeszt, s amely erény társas lénnyé emelte őt ahhoz e mohó társaságigénynek és az egyedülléttől való irtózásnak legfeltűnőbben és leghevesebben fajtánk legjobbjaiban kellene megmutatkoznia, a legzseniálisabb, legtehetségesebb, legcsiszoltabb és vétkekre legkevésbé hajlamos emberekben; ennek pedig az ellenkezője az igaz. A leggyatrább lelkek, akik szenvedélyeik irányítására a legképtelenebbek, a rossz lelkiismeretiek, akik visszarettennek az önvizsgálattól, és az értéktelenek, akik semmi hasznosat nem mutathatnak fel önmagukban, a magánynak ők a legnagyobb ellenségei, és megalkusznak bármely társasággal, nehogy nélküle maradjanak; míg az értelemmel és tudománnyal bírók, akik gondolkodni és elmélkedni képesek, a szenvedélyektől legkevésbé háborgatottak viselik legtovább az egyedüllétet vonakodás nélkül; és a lármát, ostobaságot és arcátlanságot elkerülendő, inkább húsz társaságtól is elmenekülnek; és hogy semmi jó ízlésüket sértővel ne kelljen találkozniuk, szívesebben választják dolgozószobájukat, kertjüket, sőt a legelőt vagy a pusztát is, mint bizonyos emberek társaságát.

De tekintsük a társaság szeretetét fajunktól oly elválaszthatatlannak, hogy senki se viselné el a magányt egy pillanatra sem; ebből mily következtetéseket vonhatnánk le? A társaságot mint minden mást, nem saját maga érdekében kedveli az ember? Barátság és előzékenység sosem tartós, ha nem kölcsönös. Heti vagy naponkénti szórakoztató összejöveteleken, évi ünnepségeken és a legünnepélyesebb mulatságokon minden résztvevőnek megvan a maga célja, és van, aki csak azért jár el klubjába, mert ott elnök lehet Ismertem valakit, aki társasága orákuluma volt és úgy ragaszkodott hozzá, hogy világért el nem mulasztotta volna a megjelenést de később teljesen elmaradt mert megjelent ott valaki, aki elhomályosította elsőségét. Vannak, akik képtelenek vitatkozni, de eléggé rosszmájúak, hogy élvezzék mások összecsapását s bár maguk semmiképpen sem érdekeltek a viszályban, sótlannak tekintenek minden társas alkalmat, ahol e gyönyörűségben nem lehet részük. Szép ház, gazdag bútor, pompás kert, lovak, kutyák, ősök, rokonok, erő, szépség, bármiben való kiválóság, vétkek és erények egyaránt felkelthetik a társaság utáni vágyat abban a reményben, hogy ami értéket az ember önmagának tulajdonít, az előbb-utóbb a társalgás tárgya lesz, s ez belső megelégedéssel tölti el őt A világ legudvariasabb embere, akiről fentebb beszéltem, sem szerez olyan örömet másnak, amely ne fizetődne vissza önszeretete számára, és így, akárhogy csűrje-csavarja a dolgot minden önös énjére összpontosul. De hogy valamennyi klubban és társalgási összejövetelen mindenki önmagát tartja a legnagyobb becsben, annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy az érdektelen, aki inkább enged, semhogy civakodnék, a jópofa, aki nem csípős nyelvű, s maga sem sértődős, a könnyed és hanyag, aki gyűlöli a vitát és nem törekszik

diadalt aratni, mindenütt kedvence a társaságnak; míg az eszes és művelt aki átlát a hamisságon, és nem hagyja az igazát a tehetséges és éles ítéletű, aki szellemesen és egyenesen beszél, bár csak azt ostorozza, ami rászolgál, a becsületére kényes, aki nem osztogat, de nem is nyel le sértéseket talán kivívja a tiszteletet de aligha örvend oly közkedveltségnek, mint gyengébb és jelentéktelenebb társa.

Amiként ezekben a példákban a társas vonások önnön kielégülésünk szüntelen hajszolásából álltak elő, úgy máskor az ember természetes félénkségéből és az önmaga iránti aggályos gondból eredeznek. Két londoni, akiket üzletük nem köt össze, ismerhetik, láthatják egymást a tőzsdén mégis úgy mennek el naponta egymás mellett, mint két bika; de találkozzanak Bristolban, megsüvegelik egymást, a legelső adódó alkalommal szóba ereszkednek, és örvendeznek egymás társaságán. Ha egy francia, egy angol és egy holland Kínában vagy más pogány országban találkozik, európaiak lévén honfitársnak tekintik egymást és ha valamely érdek szembe nem állítja őket természetes jóindulatot fognak érezni egymás iránt Sőt ha két ellenséges érzelmű ember együtt kényszerül utazni, gyakran félreteszik ellentéteiket, nyájasak lesznek, és barátságos társalgásba kezdenek, különösen ha az út nem túl biztonságos, és mindketten idegenek a helyen, ahol járnak. Felületes megítélésre ezek a dolgok az ember társas hajlamának, a barátságra való természetes készségének és társaság utáni vágyának tulajdoníthatók; de aki alaposabban vizsgálja a dolgokat és közelebbről pillant az emberi lélekbe, rájön, hogy mindezen alkalmakkor csak érdekeink biztosítására törekszünk, és a már jól ismert okok hatására cselekszünk.

Mind ez ideig azt igyekeztem bizonyítani, hogy ama pulchrum et honestum, a dolgok kiválósága és valódi értéke legtöbbnyire bizonytalan, és a szokással és divattal együtt változik; következésképp az állandóságukra alapított ítéletek megbízhatatlanok, és hogy az ember természetes jóságára vonatkozó nagylelkű eszmék kimondottan kártékonyak, mert félrevezetőek és légből kapottak; az utóbbi igazságát a történelemből vett legnyilvánvalóbb példákkal világítottam meg. Beszéltem a társaság iránti hajlandóságunkról és a magánytól való idegenkedésünkről, alaposan megvizsgáltam különböző indítékaikat, és kimutattam, hogy mind az önszeretetben gyökereznek. Most a társadalom természetét kívánom nyomozni, és eredetéig nyúlva bizonyítom be, hogy nem a jó és szeretetre méltó, de éppen a rossz és gyűlöletes tulajdonságai, tökéletlenségei és a más teremtmények kiválóságaitól megfosztott volta tették az embert minden más állatnál inkább társas lénnyé a Paradicsom elvesztése után; és hogy ha megmaradt volna ősi ártatlanságában, és továbbra is a vele járó áldásokat élvezte volna, a legkevésbé se valószínű, hogy valaha is a jelenlegi társas lénnyé fejlődött volna.

Hogy vágyaink és szenvedélyeink mily szükségesek az ipar és kereskedelem virágzásához, elegendőképp bizonyítja a könyv egészé, és hogy ezek mind rossz tulajdonságaink, vagy legalábbis azok forrásai, senki sem tagadhatja. Nem marad más hátra, mint hogy felsorakoztassam az akadályokat melyek az embert feltartják és megzavarják szüntelen igyekezetében, hogy szükségleteit biztosítsa, más szóval az önfenntartás munkájában; s hogy eközben kimutassam, hogy az ember társas hajlandósága e két dologból keletkezik, vagyis vágyai sokféleségéből és állandó akadályoztatásából, mellyel kielégítésük útján szembekerül.

A szóban forgó akadályok vagy saját szervezetünkből erednek, vagy az általunk lakott földkerekségből, értve ennek állapotát, mióta az átok rajta súlyosul. Gyakran megkíséreltem az utóbb említett két tényezőt különváltan szemlélni, de sohasem tudtam elszigetelni őket egymástól; szüntelenül összevegyülnek és áthatják egymást és végül a rossz félelmetes káoszát idézik elő. Minden elem ellenségünk, a víz megfojtja, a tűz elemészti, aki vigyázatlanul közeledik hozzájuk. A föld ezernyi helyen növel az emberre ártalmas növényeket és terményeket táplál és dédelget nagyszámú, iránta ellenséges teremtményt és légiónyi mérget őriz kebelében. De a leggonoszabb irántunk az az elem, mely nélkül egy percig sem élhetnénk; elszámlálni is nehéz a széltől és időjárástól elszenvedett ártalmakat, és bár az emberek nagy többsége az idők kezdete óta igyekszik fajtáját a levegő

kíméletlenségétől megoltalmazni, semmi lelemény és fáradozás nem képes máig sem teljes védettséget biztosítani a felső erők bizonyos csapásai ellen.

A hurrikánok, igaz, ritkák és kevés ember vész el földrengésekben vagy oroszlánok gyomrában, de míg az ily gigászi katasztrófákat elkerüljük, számos jelentéktelen bajtól nyomorgattatunk. Mily roppant számú és fajtájú rovar gyötör és űz csúfot büntetlenül belőlünk! A legalábbvalók nem átallnak úgy legelni rajtunk, mint barmok a mezőn, s gyakran még ezt is eltűrjük, ha nem szemtelenednek el túlságosan, pedig a kímélet itt bűnné válik, mert elnézésünket oly kíméletlen és megvető cudarsággal hálálják meg, hogy kezünkből szeméttelepet csinálnak, és kicsinyeinket is elemésztik, ha nem üldözzük és pusztítjuk őket naponta megújuló gondossággal.

Nincs jó a teremtésben a jó szándékú” ember számára, ami rosszra ne fordulna, ha tévedés vagy tudatlanság folytán a legkisebbet is hibázik benne; nincs ártatlanság vagy feddhetetlenség, ami megoltalmazná az őt környékező ezernyi bajtól; ellenkezőleg, minden ellenséges vele, amit lelemény és tapasztalat meg nem tanított hasznára fordítani. Mily igyekezettel menti aratásidőben a gazda fedél alá a termést, megvédeni az esőtől, mely nélkül sohase élvezhette volna azt! Ahogy éghajlat szerint az évszakok változnak, a tapasztalat megtanított különbözőképp élni velük, és a föld egy pontján vetni látjuk a földművest, míg aratni a másik felén; mindebből kitetszik, mennyit változott ez a föld ősszüleink bukása óta.

Ha az embert szép, isteni eredetétől származtatjuk, mikor nem volt még büszke felsőbb utasítás vagy terhes tapasztalás útján szerzett bölcsességére, mert teremtése pillanatától egyetemes tudással volt megáldva; értem ezen az ártatlanság állapotát melyben sem állat, sem növény a föld színén vagy ásvány a föld alatt nem volt kárára, s biztonságban élt a levegő és más elemek ártalmaitól, akkor fel kell tételeznünk, hogy megelégedett az élet szükségszerű javaival, melyeket az általa lakott földteke a közreműködése nélkül is biztosított számára. A bűn megismerése előtt minden lény és dolog feltétlen urának láthatta magát, és önnön nagyságától érintetlenül temetkezhetett mindenestől a Teremtője végtelenségéről való elmélkedésekbe, aki naponta kegyeskedett érthetően szólni hozzá, és bajok nélkül meglátogatni őt.

Egy ilyen aranykorban semmi oka és valószínűsége nem tételezhető fel, hogy az emberek oly nagy társadalmakba rendezkedjenek, amilyenekben mindig is éltek a világon, mióta elfogadható feljegyzések állnak rendelkezésünkre. Ahol az embernek mindene megvan, amit kíván, és semmi sem zavarja vagy háborgatja, mi sem tehető hozzá boldogságához; és bajos lenne megnevezni oly ipart, művészetet tudományt, méltóságot vagy foglalatosságot, mely egy oly boldog állapotban felesleges ne volna. Ha e gondolat vonalán haladunk, könnyen felismerjük, hogy semmiféle társadalom sem keletkezhetett volna az ember szeretetre méltó erényeiből és kedves tulajdonságaiból; ellenkezőleg, mindegyikük szükségleteiben, tökéletlenségeiben, vágyai sokféleségében bírja eredetét; hasonlóképpen rájövünk, hogy minél inkább kiütközik gőgje és hiúsága, és növekszenek igényei, annál alkalmasabb lesz kiterjedt és népes társadalmakba rendeződni.

Ha a levegő mindig is oly ártalmatlan lett volna mezítelen testünk számára, amily kellemes gondolkodásunk szerint a madarak többségének kedvező időjárás esetén, és ha az embert nem űzné büszkeség, pompa és kéjvágy, nemkülönben a képmutatás, nem látom be, mi vezetett volna a ruha és ház feltalálására. Nem beszélek most ékszerekről, ezüstneműről, festményekről, szobrokról, pompás bútorzatról és mindarról, amit a rideg moralisták szükségtelennek és feleslegesnek ítélnek; de ha az ember nem fáradna ki oly hamar a gyaloglásban, ha oly fürge lenne, mint egyes állatok, ha természettől dolgos lenne, és nem hajlana oly ésszerűtlenül a kényelemre és a legkülönfélébb vétkekre, ha továbbá a föld mindenütt sík, szilárd és akadálytalan lenne, ki gondolt volna kocsira, és ki merészkedett volna ló hátára? Mi szüksége van hajóra a delfinnek, és a sas mely kocsiban kívánna utazni?

Remélem, tudja az olvasó, hogy ha társadalmat említek, politikai testületet értek rajta,

melyben az ember felsőbb erőnek alávetve vagy vadon állapotából meggyőzés útján kiemelve fegyelmezett teremtéssé vált, ki saját céljait a másokért való munkálkodás révén érheti el, és ahol egyetlen fő vagy a kormányzás más formája alatt minden tag a közösség szolgálatára kényszeríttetik; és értő irányítás révén elérhető, hogy mind egy emberként cselekedjenek. Mert ha társadalomról szólva egy csomó emberre gondolunk, akik törvény és kormány nélkül, fajtájuk iránti természetes hajlandóságukból és a társaság szeretetéből tartanak együtt, mint a tehéngulya vagy birkanyáj, akkor nincs az embernél alkalmatlanabb teremtmény a társadalmi életre; száz ilyen egyenlőként, alárendeltség híján, a világon minden felsőbbség félelme nélkül aligha tölthetne ébren két órát együtt perlekedés nélkül, és minél több a tudás, erő, ész, bátorság és elszántság bennük, a helyzet csak annál rosszabb lenne.

Feltehető, hogy a természet vadon állapotában a szülők fenn tudnák tartani tekintélyüket gyermekeik felett, legalábbis, míg jó erőben vannak, és hogy azok még később is, emlékezvén tapasztalataikra, megőriznék irántuk a szeretet és félelem ama keverékét, melyet tiszteletnek nevezünk; hasonlóképp valószínű, hogy mivel a következő nemzedék az előző példáját követné, egyvalaki, némi ravaszsággal, képes lenne, míg él és eszét használhatja, fenntartani befolyását utódaira és leszármazottaira, legyenek azok bármily számosan. De amint az agg törzsök kihal, a fiak összekapnának, és a béke nem tartana soká, sőt háborúvá fajulna. Az elsőszülöttség nem túl erős érvényű, és viszonylagos jelentőségét csak ama törekvésnek köszönheti, hogy általa a béke biztosíttassék. Az ember félénk és természettől nem vérengző állat lévén, szereti a békét és nyugalmat és sohasem harcolna, ha békén hagynák, ha amit kiharcol, elnyerhetné anélkül is. Ε félénk hajlamának és háborgattatástól való irtózatának köszönhetők a kormányzat különféle képletei és formái. A monarchia volt közülük, kétségtelenül, a legelső. Az arisztokrácia és demokrácia két módja volt hogy annak tökéletlenségeit kijavítsa; és e háromnak valamely keveréke az összes többit igyekszik tökéletesíteni.

De legyünk vadak vagy civilizáltak, lehetetlenség, hogy az ember, a maga elesettségében, bármi más okból cselekedjék, mint a maga javáért, míg teste használatával bír, és a szeretet vagy kétségbeesés legnagyobb túlzásai sem irányulhatnak egyébre. Bizonyos értelemben semmi eltérés nem lehet az akarat és a gyönyörűség között, és bármely tett, mely ezekkel száll szembe, feltétlenül természetellenes és görcsös kell legyen. Miután tehát a cselekvés így meg van szabva, és mindig azt kényszerülünk tenni, ami nekünk tetszik, miközben gondolataink szabadok és ellenőrizhetetlenek, nem lehetnénk társas lények képmutatás nélkül. Bizonyítása ennek igen egyszerű. Mivel nem vehetjük elejét az eszméknek, melyek szüntelenül felötlenek bennünk, minden társas érintkezés képtelenség lenne, ha meg nem tanulnánk mesterkedéssel és óvatos színleléssel eltitkolni és elfojtani őket; és ha minden, amit gondolunk, nyílt titok lenne embertársaink előtt, akkor, megadva a beszéd adományával, aligha tudnánk elviselni egymást Meg vagyok győződve, hogy minden olvasóm érzi a mondottak igazságát; s aki tagadja, állítom, hogy lelkiismerete az arcába kergeti a vért, míg nyelve a cáfolatra mozdul. Minden civilizált társadalomban az embert már a bölcsőtől nevelik észrevétlenül képmutatóvá; és senki sem meri beismerni, ha a közösség bajai vagy magánszemélyek veszteségei folytán előnyökhöz jut. A sírásót megköveznék, ha nyíltan kívánná a parókia híveinek halálát jóllehet tudja mindenki, hogy ez az egyedüli megélhetése.

Nagy élvezetet szokott szerezni az emberi élet jelenségeit vizsgálatomban annak látványa, mily különféle és gyakran szögesen ellentétes módokon formálja az embereket a nyereség reménye és a haszon gondolata, hivatásuktól és életkörülményeiktől függően. Hogy ragyog a vígságtól minden arc egy jól rendezett bálon, s mily ünnepélyes szomorúság üli meg őket a halottas menetben! Pedig a temetkezési vállalkozó éppúgy örül nyereségének, mint a táncmester; mindkettő egyaránt fáradozik a sikerért, és az egyik mámoros öröme éppúgy erőltetett, mint ahogy affektált a másiknak a komorsága. Akik nem figyelték még meg egy jól menő divatáru-kereskedő és a boltjába lépő ifjú úrhölgy társalgását az élet egyik igen

szórakoztató jelenetét mulasztották el. Kérem komoly olvasóimat tegyék kissé félre méltóságteljes gondolataikat, és tűrjék el, hogy a nevezett két személy lelkivilágát és cselekvésük rugóit most külön-külön szemügyre vegyem.

A boltosnak érdeke annyi selymet eladni, amennyit csak tud, azon az áron, amely mellett üzletágának megszokott profitja mértékében, tisztes hasznot szerezhet A hölgy viszont tetszése szerinti portékát szeretne, és yardját egy garassal vagy egy hatpennyssel olcsóbban, mint amennyiért rendesen árusítják. A benyomásból, melyet nemünk lovagiassága gyakorolt rá, hacsak nem nagyon torz, úgy képzeli, hogy finom arca, könnyed fellépése és sajátosan édes hangja van, hogy csinos, és ha talán nem is szép, mindenesetre kellemesebb, mint az általa ismert ifjú hölgyek többsége. Mivel ugyanazt a cikket másoknál olcsóbban megvehetni nincs egyéb jogcíme, mint amit jó tulajdonságaira vél épülni, ezért igyekszik a lehető legjobb oldaláról mutatkozni, amennyire értelme és ízlése engedi. A szerelem itt szóba se jöhet így egyfelől nem engedheti meg magának, hogy megjátssza a zsarnokot, dühöngjön és követelőzzék, másfelől viszont szabadságában áll kedvesebben szólni és nyájasabbnak lenni, mint bármely más alkalommal. Tudja, hogy sok nagyvilági ember jár a boltba, és ő is igyekszik annyira szeretetre méltónak mutatkozni, amennyire azt erénye és az illendőség szabályai megengedik. Ha ily viselkedésre eltökélten érkezik, semmi nem fenyegeti azzal, hogy netán kijön a sodrából.

Kocsija szinte még meg sem állt, s már feltűnik egy tiszta, talpig divatos eleganciával öltözött úriember, alázatos szolgálatkészséggel fejezi ki a legmélyebb hódolatát, s hallva, hogy a hölgy kegyes szándékában áll megtisztelni szerény üzletét bevezeti őt; ott rögtön elosonva mellőle, egy pillanatra láthatóvá váló bejáraton át a pult mögé ássa be magát és ott szembefordulva vevőjével kéri, hogy méltóztassék közölni vele parancsait Az mondhat vagy kifogásolhat, amit akar, biztos, hogy egyenes ellentmondással nem találkozik; olyan férfiúval áll szemben, akinek kimeríthetetlen türelme szakmája legelső titka, és bármi alkalmatlanságot okoz a vevő, bizonyos, hogy csak a legudvariasabb szavakat hallja, és mindig vidám ábrázatot lát maga előtt, melyen öröm és tisztelet látszik jó kedéllyel keveredni, és egy mesterséges derűben összeolvadni, mely sokkal lekötelezőbb, mint bármi, amit a természet produkálni képes.

Ahol két személy ily kiválóan találkozik, ott a társalgás feltétlenül igen kellemes és végletekig illedelmes, jóllehet semmiségekről folyik. Míg a hölgy habozik, mit is vegyen, az eladó is hasonló módon ajánlgat ezt-azt és óvatosan irányítja választását; de mihelyt az megállapodott, azonnal bizonygatja, hogy jobb nincs is ebben a minőségben, a vevő ízlését magasztalja, s minél jobban nézi a kiszemelt árut, mondja, annál jobban csodálkozik, hogy ő maga nem ismerte fel első pillantásra, miszerint kiválóbb árut nem is tart a boltjában. Szabályok, megfigyelés és jó érzék megtanították már rég, hogyan hatolhat észrevétlenül a lélek legmélyebb rejtekeibe, kipuhatolni a vevő adottságait és gyenge oldalát, melyről maga sem tud, s ennek folytán ötven más fogással is bír, rávenni őt, hogy saját ítéletét és a megvenni szándékozott portékát túlértékelje. A kereskedő legnagyobb erénye vevőjével szemben épp az ügylet legmateriálisabb pontján, az ár körüli vitában nyilvánul meg, mert az árat egy fillér pontossággal tudja; amannak pedig sejtelme sincs róla; ezért sehol sem járhat úgy túl az eszén, mint épp itt; de bár módjában lenne azt hazudni az eredeti árról és a már visszautasított vételi ajánlatokról, ami neki tetszik, ő nem hagyatkozik csupán ezekre, hanem a vevő hiúságát megcélozva, a világon mindent elhitet vele a maga gyengeségéről és amannak kiemelkedő képességeiről, kijelentve, miszerint el volt tökélve, hogy sose válik meg a szóban forgó cikktől ilyen és ilyen ár alatt, de a kedves vevő mindenki másnál nagyobb erővel tudja őt rábeszélni saját érdekei feladására is; bizonygatja, hogy neki is többe van a selyem, de látva, hogy a hölgynek úgy megtetszett, és hogy többet nem hajlandó adni érte, hát ő nem bánja, ha ezzel örömet szerezhet annak, akit oly rendkívüli becsben tart, és csak azt kéri, legközelebb ne méltóztassék oly nagyon igénybe venni nagylelkűségét. Eközben a vásárló,

aki tudja magáról, hogy nem bolond és eléggé felvágott nyelvű, könnyen elhiszi, hogy roppant megnyerőén tud érvelni, és a jólneveltség érdekében elégnek vélve, ha némileg szabódik és szellemes riposzttal visszafordítja a dicséretet, a legnagyobb önelégültséggel vesz be mindent, amit a kereskedő rá akar beszélni. A végeredmény az, hogy abban a hitben, miszerint kilenc pennyt megtakarított yardonként ugyanannyiért vette meg a selymet, amennyiért bárki más kapta volna, vagy éppen hat pennyvel drágábban, mint amennyiért a boltos végső esetben szívesen megvált volna tőle.

Lehetséges, hogy a hölgy úgy érzi, nem hízelegtek neki elegendőképpen, vagy nem nyerte meg magas tetszését a kereskedő viselkedése, nyakkendője állása vagy más hasonló fontosságú vonása; ilyenkor az üzlet füstbe megy, és a vevő átpártol a konkurenciához. De ahol sok konkurens cég van egy csomóban, nem mindig könnyű a választás, és a szépnem egyedei gyakran igen szeszélyes indítékokat követnek döntésükben, és a miértjét titokként őrzik. Akkor követhetjük hajlamainkat a legszabadabban, ha senki sem jöhet nyomukra, és józan értelemmel nem is gyanakodhat rájuk. Egy erényes hölgy minden másnál szívesebben látogatott egy bizonyos üzletei mert egy csinos fickót látott benne, egy másik, nem kevésbé tisztességes asszony azért, mert a tulajdonos nagyobb reverenciával bókolt neki üzlete előtt, mint bármely másik, jóllehet neki szándékában sem volt vásárolni, csupán a Szent Pál-templomba indult; a divatos kereskedők ugyanis, főleg az ügyesebbek, boltjuk ajtaja előtt állva húzzák be az alkalmi vevőket nem egyéb erőszakot vagy késztetést alkalmazva, mint szolgai alázat, mély hajbókolás és egy-egy meghajlás minden jól öltözött hölgy felé, aki üzletére egy pillantást vet

A legutóbb mondottakról jut eszembe egy módszer a vevők csábítására, mely ettől mindennél messzebb esik, mégpedig amit a révészek alkalmaznak főleg olyanokkal szemben, akiket arcukról és gúnyájukról parasztnak ismernek fel. Nem is kellemetlen látni fél tucat fickót, amint körülvesznek egy atyafit akit életükben nem láttak, és az a kettő, aki legjobban hozzáfér, a nyakát átfogva ölelgeti, mintha bátyja volna, aki kelet-indiai hajóútjáról tért haza, a harmadik a kezét szorongatja, a negyedik a kabátujjába kapaszkodik, míg az ötödik vagy hatodik, aki már kétszer körülszökdécselve hiába próbálta megragadni, a földhöz szögezi magát barátunk előtt, és a többieket letorkolva, három hüvelyknyire annak orrától ordít tele szájjal, kimutatva félelmes fogsorát és a félig rágott kenyér és sajt maradványait, miket az atyafi érkezése miatt nem tudott már lenyelni.

És mindez nem sértő, a paraszt okkal hiszi, hogy nagy tisztesség érte, ezért nemhogy megneheztelne, inkább tűri békésen, hogy erőszakos barátai tetszésük szerinti irányba taszigálják. Nem oly kényes, hogy bántaná egy pipabűzös lehelet vagy az orra alá dörgölt zsíros haj. A piszokhoz és verítékhez bölcsőjétől hozzászokott; és nem zavarja, ha fél tucat legény úgy üvölt a füle mellett vagy legfeljebb kétlépésnyire, mintha száz yardra lenne tőlük. Jól tudja, hogy jókedvében maga sem csap kevesebb lármát, és titkon tetszik is neki a cimborák mindent elsöprő jóindulata. A cibálást és taszigálást úgy tekinti, ahogy várják tőle: előzékenységnek, melyet érezni és felfogni képes. Akarva-akaratlan hálás azoknak, akik oly nagy becsben látszanak tartani őt; hízeleg neki, hogy észreveszik, és csodálja a londoniakat, hogy oly viharosan ajánlgatják három pennyt vagy annyit sem érő szolgálataikat míg falun a megszokott üzletben hiába rak ki három-négy shillinget nem mutatnak neki semmit, míg nem közli kívánságát, s ha szólnak hozzá, az legfeljebb felelet az ő kényszeredett kérdésére. Ez a körülötte zajló nagy buzgóság hálára indítja, és egyiket sem akarván megbántam, ugyancsak bajban van, melyiket válassza. Láttam már embert, akinek arcán mindezek a gondolatok vagy igen hasonlóak mutatkoztak meg oly nyilvánvalóan, mint az orra; és láttam, hogy vonul elégedetten a rácsimpaszkodó révészekkel, s hurcolja mosolyogva a vízparton a saját súlyának majdnem kétszeresét

Ha az az enyhe kajánság, mellyel a fenti két közönséges életképet rajzoltam, nem illik hozzám, bocsánatot kérek érte, és ígérem, nem esem többé e hibába; s most halogatás nélkül,

mesterkéletlen, szürke egyszerűséggel folytatom fejtegetésemet, s bizonyítom goromba tévedését azoknak, akik úgy képzelik, hogy a társas erények és szeretetre méltó tulajdonságok, melyek bennünk dicséretesek, éppoly áldásosak a közösségre, mint a magánszemélyre nézve, és hogy a feltörekvés eszközei és általában minden, ami a privát család jólétére és valódi boldogulására vezet, ugyanily hatással van az egész társadalomra. Bevallom, eddig is ezen fáradoztam, és azzal hízelgek magamnak, hogy nem sikertelenül. De remélem, senki sem tekint egy kérdést kevésbé szívesen csak azért, mert igazságát több módon is bizonyítva látja.

Kétségtelen, hogy minél kevesebb vágya van valakinek, s minél kevesebbet követel meg, annál könnyedebben él; minél tevékenyebb a saját szükségletei megszerzésében és minél kevésbé várja ezt el másoktól, annál kedveltebb és annál kevésbé terhes családja számára; minél inkább szereti a békét és egyetértést annál jobb felebarátjához, és amennyire ragyog az igaz erénytől, azon arányban lesz kedves Isten és ember előtt De igaz lelkünkre, mily haszonnal járhatnak ezek a dolgok, mivel járulhatnak hozzá a nemzet gazdagságához, dicsőségéhez és világi nagyságához? Az élvhajhász udvaronc, aki fényűző költekezésében nem ismer mértéket, az állhatatlan kegyencnő, aki hetente új divatokat eszel ki, a grófnő, aki hintóval, szórakozásával és egész viselkedésével a hercegnőt utánozza, a pazarló ficsúr vagy tékozló örökös, aki ész és megfontolás nélkül szórja a pénzét mindent megvesz, amit meglát s másnapra már elpusztítja vagy elszórja; a kapzsi, megátalkodott uzsorás, aki özvegyek és árvák könnyeiből facsarta hatalmas vagyonát, hogy a tékozlók elherdálhassák– ezek a nagyra nőtt Leviathan zsákmányai és megfelelő tápláléka; más szavakkal: oly siralmas az emberi dolgok állapota, hogy szükségünk van a felsorolt csapásokra és szörnyekre, hogy számos iparágat foglalkoztathassunk, és a dolgozó millióknak kenyeret biztosíthassunk, akikre minden nagy társadalom épül. És balgaság azt képzelni, hogy nagy és gazdag nemzetek fennállhatnak, egyszersmind hatalmasak és csiszoltak lehetnek nélkülük.

Ellene vagyok a pápaság hatalmának éppannyira, mint Luther és Kálvin vagy maga Erzsébet királynő; de őszintén vallom, hogy a reformáció semmivel sem járult inkább hozzá az őt befogadó királyságok és államok felvirágzásához, mint az abroncsos, tűzött alsószoknya ostoba és szeszélyes találmánya. De ha ezt vitatnák velem szemben a papi hatalom ellenségei, abban legalábbis biztos vagyok, hogy bármily nagy emberek harcoltak ama laikus áldása mellett vagy ellen, kezdetétől a mai napig nem foglalkoztatott annyi becsületes és dolgos munkáskezet, mint a fent említett gyalázatos leleménye a női fényűzésnek néhány év alatt. Vallás és ipar két különböző dolog. Aki a legtöbb alkalmatlanságot okozza felebarátainak, és a legmunkaigényesebb cikkeket ötli ki, helyesen teszi vagy helytelenül, ő a társadalom legjobb barátja.

Micsoda sürgés-forgás támad a világnak hány részén, hogy egy darab skarlát vagy bíbor posztó előálljon; hány és hányféle iparnak és mesterembernek kell közreműködnie! Nemcsak a magától értetődőkre gondolok, mint a gyapjúnyíró, a fonó, a szövő, a posztótakács, a fehérítő, a kelmefestő, a szárító, a nyújtó és a csomagoló, hanem a távolabbi közreműködőkre is, akik talán nem látszanak hozzá tartozni, mint a malomépítő, ónöntő, a vegyész, és a már említett iparágakhoz kapcsolt számos más mesterember, akik a cikk előállításához egyaránt szükségesek. De mindezek a munkák itthon is elkészülhetnek, különösebb fáradság és veszély nélkül, hanem a legfélelmesebb oldala a dolgoknak még hátravan: gondoljunk a nehézségekre és a kockázatokra, melyeket külországban kell vállalnunk, a roppant tengerekre, melyeken át kell kelnünk, a különféle éghajlatokra, melyeket el kell viselnünk, és a számos nemzetre, melyeknek szolgálataikért lekötelezettjévé kell lennünk! Spanyolország gyapjából, igaz, a legfinomabb posztót is előállíthatjuk, de mily hozzáértés és fáradozás, mennyi tapasztalat és találékonyság árán lehet csak oly gyönyörű színekre festeni! Hány helyén a földkerekségnek vannak szétszórva azok a vegyülékek és más alkotóelemek, melyeknek egy edényben kell találkozniuk! Timsónk, igen, magunknak is van, borkőért viszont a Rajnáig, kénsavért

Magyarországra kell menni. Mindez még Európában van, de a szükséges mennyiségű salétromot csak Kelet-Indiából szerezhetjük be. A bíborfesték, melyet az ókoriak nem ismertek, sincs közelebb hozzánk, csak épp a világ másik felén; igaz, hogy a spanyoloktól vásároljuk, de nem az ő termékük lévén, maguk is úgy hozzák át számunkra az Újvilág legtávolabbi végéből, Amerika keleti feléből. Míg annyi tengerész perzselődik a napon, és verejtékezik a hőségben tőlünk keletre és nyugatra, nem kevés fagyoskodik északon, hogy Oroszországból hamuzsírt szerezzen.

Ha alaposan megismerkedünk mindama munkával és fáradsággal, nehézségekkel és viszontagságokkal, melyeket a mondott cél érdekében vállalnunk kell, és ha tekintetbe vesszük a kockázatot és veszélyt, mellyel minden ilyen utazás során szembe kell nézni, és hogy legtöbbjük nemcsak sokak egészségét és jólétét de életét is áldozatul követeli; ha alaposan megismerjük, mondom, és kellőképp számításba vesszük a mondottakat aligha gondolhatnánk el oly embertelen és minden érzéséből kivetkőzött zsarnokot aki a dolgokat hasonló szemszögből tekintve ily szörnyű szolgálatokat követelne meg ártatlan alattvalóitól; ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy megteszi nem is más okból, mint a gyönyörűség miatt, amit a skarlát vagy a bíbor posztó viselése okoz. Viszont a fényűzés mily magaslatait kellett egy nemzetnek elérnie, hogy nemcsak a király főemberei, de a testőrök, sőt közkatonák is ily orcátlan kívánsággal állhatnak elő!

De most változtassuk meg nézőpontunkat, és tekintsünk mindezen fáradozásra mint önkéntes tevékenységre, mely elválaszthatatlan a különböző hivatásoktól és foglalkozásoktól, s mellyel mindenki a maga javára dolgozik, még ha úgy tetszik is, hogy másokért gyötri magát Ha arra gondolunk, hogy a tengerész, aki súlyos viszontagságokat, sőt talán hajótörést állt ki, útja végén új hajót keres és felvételért kilincsel, ha tehát a dolgokat más megvilágításban szemléljük, úgy találjuk, hogy a szegények számára a munka nemhogy teher vagy kényszerűség lenne, de egyenest áldás, amiért a Teremtőhöz könyörögnek, és amelyet nagy többségük számára biztosítani legfőbb gondja minden törvényhozásnak.

Ahogy a gyermekek, sőt már a kisdedek is egymást majmolják, úgy az ifjakat is égő vágy űzi, hogy férfiak és nők legyenek, s gyakran nevetségessé is válnak türelmetlen igyekezetükben, hogy annak tessenek, amivé még jól láthatólag nem nőttek fel; nos, minden nagy társadalom nem kis mértékben e balgaságnak köszönheti az egyszer már létrejött mesterségek maradandó vagy legalábbis huzamos fennállását. Mily fáradozásra és önmegtagadásra nem képesek ifjak, hogy jelentéktelen, sőt olykor kárhozatos tulajdonságokra tegyenek szert, melyet ítélőképesség és tapasztalat hiánya miatt korra felettük állókban megcsodáltak! Ez az utánzókészség fokonként hozzászoktatja őket korábban utált vagy egyenest elviselhetetlennek tartott dolgokhoz is, míg végül már meg sem lehetnek nélkülük, bár talán sajnálják, hogy igényeiket oly meggondolatlanul és szükségtelenül szaporították. Mily vagyonokat szereztek kávéval és teával! Mily hatalmas forgalom zajlik, mennyiféle munkálat ad kenyeret sokezernyi családnak a világ különböző pontjain ama két hóbortos, ha nem gyűlöletes szokás jóvoltából, hogy egyesek tubákolnak és pipáznak! bár bizonyos, hogy rabjainak mindegyik mérhetetlenül többet árt, mint használ. Továbbmegyek, és kimutatom, hogy az egyéni veszteségek és szerencsétlenségek is hasznára vannak a köznek, és hogy vágyaink gyakran olyankor a legbalgábbak, mikor a legkomolyabbnak és legbölcsebbnek képzeljük magunkat London égése nagy csapás volt; de ha megszavaztatnák az ácsokat téglavetőket, kovácsokat és nemcsak az építőiparban foglalkoztatottakat de azokat is, akik a helyreállító iparágakban és üzletágakban dolgoztak, sőt azokat is, akik az előbbiek teljes foglalkoztatottságából hasznot húztak, azok ellenében, akik a tűz által közvetlen kárt láttak, a helyeslés azonos erejű, ha ugyan nem hangosabb lenne a panasznál. Az ipar jelentékeny hányada foglalkozik annak pótlásával és helyreállításával, amit tűzvészek, viharok, tengeri ütközetek, ostromok, csaták elpusztítanak; ennek igazsága és mindama dolgoké, miket a társadalom természetéről mondottam, kiviláglik a következőkből.

Bajos lenne elősorolni mindama előnyöket és különféle áldásokat melyeket a hajózás és tengerjárás jóvoltából élvez a nemzet; de ha csak magukat a hajókat vesszük tekintetbe, a kis és nagy vízi járműveket a legcsekélyebb révhajótól egy elsőrangú vezérhajóig; a faanyagot és a hajóépítőkben foglalkoztatott sokezernyi munkáskezet; a kátrányt, szurkot kenőzsírt és gyantát; az árbocokat, vitorlarudakat, vitorlákat és kötélzetet; a különféle kovácsmunkákat a láncokat, evezőket és minden tartozékukat akkor úgy találjuk, hogy csak egy magunkfajta nemzetet ellátni mindeme szükségletekkel jelentékeny hányadát teszi ki Európa iparának, nem beszélve az általuk fogyasztott élelmi és más készletekről, vagy a tengerészekről, matrózokról és egyebekről, az általuk eltartott családokkal együtt.

De ha, másfelől, a sokféle rosszra és természeti, valamint erkölcsi kárra vetjük tekintetünket melyet hajózás és idegenekkel való kereskedés folytán szenved el a nemzet, a kép ijesztővé válik; és ha feltételezünk egy nagy, népes szigetet mely semmit sem tud hajókról és tengerészetről, de máskülönben bölcs és jó kormány alatt él; s hogy egy angyal vagy jó szellemük egy vázlatot vagy tervezetet terjeszt elébük, melynek egyik oldalán mindama gazdagságot és való előnyöket szemléltetik, melyeket ezer éven belül a hajózás révén elérnének, másik oldalán pedig a veszteségeket vagyonban és emberéletben, és mind a csapásokat, melyeket miatta kellene elszenvedniük ugyanazon idő alatt, biztos vagyok benne, hogy elborzadva és megvetéssel tekintenének a hajókra, és hogy bölcs uralkodóik szigorúan megtiltanák minden tengerjárásra alkalmas építmény vagy gépezet feltalálását és készítését bármiféle alakban vagy elnevezéssel, és az ilyen gyalázatos mesterkedésekre súlyos, ha ugyan nem halálos büntetést szabnának ki.

De ha nem nézzük is a külkereskedelem szükségszerű következményeit az erkölcsök romlását a pestist himlőt és más, hajósok által behurcolt betegségeket, vessünk egy pillantást mindarra, ami vagy a szelek és a tenger álnokságának, észak jegének, dél férgének, az éj sötétjének és az éghajlatok ártalmának tulajdonítható, vagy a készletek hiányának, a tengerészek hibáinak, egyesek járatlanságának, mások hanyagságának vagy iszákosságának köszönhető; vegyük számba a mélységek által elnyelt életeket és kincseket, a matrózözvegyek és -árvák könnyeit és ínségét kereskedők csődjét és annak következményeit szülők és hitvesek örökös aggodalmát gyermekük és férjük épségéért; és ne feledjük a tengernyi szorongást és szívfájdalmat, mely egy-egy széllökésre egy nagy kereskedőnemzet minden hajótulajdonosát és biztosítóját előveszi; vegyük szemügyre, mondom, mindezeket, fontoljuk meg kellőképpen és mérlegeljük való súlyuk szerint s akkor elcsodálkozunk, hogy egy gondolkodó emberekből álló nemzet mint különös büszkeségét emlegeti hajóit és tengerészetét s nem közönséges szerencsének tekinti, hogy végtelen nagy számú hajója járja a nagyvilágot s minden pillanatban egyesek érkeznek, mások indulnak a földkerekség legkülönbözőbb pontjai felől és felé.

De a dolgok ilyetén szemlélete közben szorítkozzunk a hajók által elszenvedett károkra, a felszerelésre és a vitorlázatra csupán, nem tekintve, ami a rakományban vagy a személyzetben esik; s úgy találjuk, hogy csak e téren is óriási veszteségek keletkeznek minden évben; hajók zúzódnak szét a szirteken, feneklenek meg zátonyokon, merülnek el nyűt vizeken, némelyek pusztán a vihar dühétől, mások a révkalauz hiányos part-ismerete és tapasztalatlansága miatt; árbocok dőlnek le vagy vágatnak le és vettetnek a vízbe kénytelenségből; rudak, vitorlák, kötélzet törnek és szakadnak a viharban, horgonyok vesznek el; vegyük ehhez a lékeket és más sérüléseket, melyeket a szél dühe és a hullámok hevessége idéz elő; sok hajó gyullad ki hanyagság és a szeszes italok rossz hatása folytán, mely utóbbiaknak a tengerészek hódolnak leginkább; néha az egészségtelen éghajlat és a rossz ellátás végzetes nyavalyákra vezet melyek a legénység nagyobbik részét áldozatul követelik, s nem egy hajó veszett el személyzet híján.

Ezek a szerencsétlenségek elválaszthatatlanok a hajózástól, és a külkereskedelem legfőbb kerékkötői. Mily boldognak tudná magát a kereskedő, ha hajója mindig szép időnek és

kedvező szélnek örvendene, ha matrózai, elsőtől az utolsóig, hivatásuk magaslatán álló, gondos, józan és derék legények lennének! Ha ily áldás imával elérhető volna, Európa, sőt a világ mely hajótulajdonosa restellne álló naphosszat esdekelni az égtől a maga számára, tekintet nélkül az abból másra háramló kárra? Egy ily kérelem nyilván méltánytalan volna, mégis ki nem véli úgy, hogy joga volna hozzá? És mivel mindenki egyenlő jogot formál e kegyre, tegyük fel – bárminő lehetetlenség –, hogy mindük imája meghallgatásra talál, kívánságuk teljesül, és nézzük meg az ennek folytán előállt helyzetet

A hajók, mivel olyan erős építésűek, addig tartanának, mint a faházak, sőt tovább, mert utóbbiak szélnek és viharnak is ki vannak téve, ami, feltételezésünk szerint, a hajókra nem áll; így tehát a jelenlegi hajóépítő mesterek és mindenki, aki kezük alatt dolgozik, természetes halállal, ha ugyan nem éhhalállal múlnának ki, mielőtt ésszerű szükség lenne új hajót építeni; mert először is a hajók kedvező szelet kapván és sohasem kényszerülvén szélre várni, oda-vissza igen gyorsan megjárnák útjukat; másodszor a tenger nem tenne kárt a rakományban, s nem kellene szükséghelyzetben a tengerbe dobálni, hanem épségben érne kikötőbe; következésképp a meglevő kereskedők háromnegyede feleslegessé válna, és a világ jelenlegi hajóállománya hosszú korszakokra elegendő lenne. Árbocok és vitorlarudak épp addig tartanának, ameddig a hajók maguk, s igen sokáig nem kellene Norvégiát zaklatni ez ügyben. A vitorla és kötélzet a használatban maradt kevés hajón elkopna, de négyszer lassabban, mint jelenleg, mert egyórai vihar gyakran többet árt nekik, mint tíznapi kedvező idő.

Horgonyra és kötélre ritkán lenne szükség, s egy-egy kiszolgálná több hajó élettartamát is; egyedül ez a cikk sok nem kívánt szabadnapot szerezne a horgonykovácsoknak és kötélverőknek. A fogyasztásnak ez az általános csökkenése olyan hatással lenne a fakereskedőkre és mindazokra, akik vas-, vitorlavászon-, kender-, szurok– és kátránybehozatallal foglalkoznak, hogy akik ez elmélkedés kiindulópontján, mint mondtam, Európa iparának egyik legjelentősebb ágát képezik, azoknak négyötöde rövidesen tönkremenne.

Az eddigiekben eme áldásnak csak a hajózással kapcsolatos következményeit érintettem, de az éppily káros hatással lenne a többi iparágra, nemkülönben romboló mindazon ország szegényeire, mely terményei és termékei kisebb vagy nagyobb részét külországba viszi. Az áruk és javak, melyek évente a tengerbe süllyednek, hajóúton sós víztől, hőségtől, férgektől megromlanak, lángokba vesznek, viharok, viszontagságos utak, a matrózok kapzsisága vagy hanyagsága folytán elpusztulnak – ezek az áruk, mondom, jelentős részét képezik mindazon cikkeknek, melyeket évente tengeri útra küldenek, s mielőtt a hajóra kerültek, sok munkáskezet kellett hogy foglalkoztattak légyen. Száz bála posztó, mely elég vagy elsüllyed a Földközi-tengeren, éppannyi hasznot hajt Anglia szegényei számára, mintha épségben megérkezett volna Szmirna vagy Aleppó kikötőjébe, s minden yardját kimérték volna a szultán tartományaiban.

A kereskedő csődbe mehet, s vele együtt a posztógyáros, a kelmefestő, a csomagoló, s más közvetve érdekelt iparosok is megszenvedhetik ezt; de a rajta dolgozó szegények nem veszthetnek miatta. A napi munkások hetente egyszer megkapják bérüket, és a legkülönfélébb dolgozókat, legalábbis nagy részüket, akik akár magában a gyárban, akár a földi és vízi szállítás eszközein nyertek alkalmazást, míg az áru a birka hátáról tökéletessé alakítva a hajóraktérbe került, már kifizették előbb. Ha valamely olvasóm in infinitum [végtelenségig] konkludálna abból az állításomból, hogy az elsüllyedt vagy elégett áru éppoly haszonnal jár a szegények számára, mintha eladták és rendeltetése szerint felhasználták volna, szőrszálhasogatónak tekinteném, és válaszra sem méltatnám; mert ha szüntelenül eső esne, és nap sose sütne, a föld minden gyümölcse elrothadna és tönkremenne, mégsem paradoxon azt állítani, hogy a megfelelő széna– és gabonaterméshez az eső éppoly szükséges, mint a napsütés.

Hogy az örökös jó szelek és kedvező időjárás adománya hogyan érintené magukat a

matrózokat és minden tengerjárót könnyen kikövetkeztethető az eddig mondottakból. Mivel négy hajó közül egy is alig maradna használatban, s viharok híján azok ellátásához is sokkal kevesebb kézre lenne szükség, hat matrózból ötöt szélnek kellene ereszteni, ami egy ilyen nemzetben, ahol minden foglalkozási ág máris túlzsúfolt éppen nem lenne örvendetes. A felesleges tengerészek kihalása után nem lehetne oly hatalmas hajóhadakat felszerelni, mint jelenleg. Ezt persze nem tekintem a legcsekélyebb mértékben sem kárnak vagy veszteségnek, mert a matrózok számának csökkenése világszerte legfeljebb azt eredményezné, hogy a tengeri hatalmak háború esetén kénytelenek lennének kevesebb hajóval összecsapni, ami szerencse lenne, nem pedig baj; és ha ezt a szerencsés fordulatot a legteljesebb tökélyig akarjuk vinni, már csak egy áldást kívánhatunk hozzá, és örökre megszűnik a háború: gondolok arra az áldásra, melyért könyörögni minden jó kereszténynek legfőbb kötelessége, hogy tudniillik a fejedelmek és az országok maradjanak hűek ígéreteikhez és esküikhez, igazságosak egymáshoz és alattvalóikhoz, hogy inkább hallgassanak lelkiismeretük és a vallás szavára, mint az államérdek és világi bölcsesség parancsaira, többre becsüljék mások lelki javát saját kívánságaiknál, az általuk kormányzott nemzet becsületét biztonságát békéjét és nyugalmát a maguk dicsvágyánál, bosszúszomjánál és töltetesénél.

A legutolsó bekezdés célom szemszögéből érdektelen kitérőnek fog tűnni sokak számára, pedig épp vele akarom bizonyítani, hogy az uralkodó kormányzatok jósága, megvesztegethetetlensége és békés hajlandósága nem a megfelelő tulajdonságok népeik naggyá tételére és megsokasítására, éppoly kevéssé, mint magánszemélyek számára a sikerek megszakítatlan sorozata lenne, melyről már megmutattam, hogy sérelmes és káros a nagy társadalmak számára, melyek a boldogságot a világi nagyságban és a szomszéd népektől való irigyeltetésben látják, és önnön becsületük és erejük szerint értékelik magukat.

Senkinek sem kell felvérteznie magát áldások ellen, a szerencsétlenség azonban kezeket követel, melyek elhárítsák. Az ember szeretetre méltó tulajdonságai a fajta egyetlen egyedét sem késztetik tevékenységre; becsületessége, társas hajlandósága, jósága, elégedettsége és takarékossága egy tunya társadalomnak válna csak javára, és minél valódibbak és őszintébbek, annál nagyobb békében és nyugalomban tartanak mindent, annál inkább veszik elejét minden zavarnak, sőt a mozgásnak magának. Csaknem ugyanez mondható el az ég ajándékairól és áldásairól, valamint a természet adakozó bőkezűségéről: bizonyos, hogy minél bővebben és kiterjedtebben áradnak ránk, annál több munkát takarítanak meg nekünk. A szükség és a vétkek viszont az ember tökéletlenségei, a levegő és más elemek kíméletlenségével együtt, a művészet, kereskedés és mesterségek csíráit hordozzák; a fagy és hőség végletei, az évszakok ártalmai és állhatatlansága, a szelek heve és megbízhatatlansága, a vizek roppant hatalma és álnoksága, a tűz dühe és irányíthatatlansága, valamint a föld csökönyössége és meddősége szítják fel leleményességünket részint hogy elkerüljük az általuk okozott szerencsétlenséget részint hogy eltérítsük rosszindulatukat részint pedig hogy erőiket ezer különféle módon szolgálatunkra fordítsuk, miközben ezernyi szükségletünk kielégítésén fáradozunk, melyek ismereteink kiterjedésével és vágyaink növekedésével arányosan sokasodnak. Az éhség, szomjúság és pőreség voltak az első zsarnokok, melyek munkálkodni kényszerítettek: később a büszkeség, tunyaság, érzékiség és állhatatlanság lettek legfőbb pártfogói minden művészetnek és tudománynak, kereskedelemnek, kézművességnek és hivatásnak; míg a nagy munkaadók, a szükség, fukarság, irigység és becsvágy, mindegyik a maga területén, munkára szorítják a társadalom tagjait és általuk vállalja, legtöbbnyire derűs készséggel, mindenki a maga helyzete diktálta kötelmeket, a királyokat és fejedelmeket is beleértve.

Minél nagyobb a mesterségek és iparágak száma, annál munkaigényesebbek és annál több ágazatra oszlanak, annál számosabb tagja élhet meg egy társadalomnak anélkül, hogy egymás útjában lenne, s annál könnyebben lesz a nép gazdag, hatalmas és virágzó. Az erényeknek nincs szükségük munkáskezekre, ezért kis nemzetnek jót tehetnek, de nagyot nem hozhatnak

létre. Az erő és munkakedv, nehézségekben való türelem és kitartás dicséretes tulajdonságok, de mivel saját munkájukat végzik, jutalmuk önmagukban áll, és a művészet vagy a tudomány nem köszönhet nekik semmit; míg az emberi gondolat és törekvés kiválósága sehol sem mutatkozik meg nyilvánvalóbban, mint a munkások és mesteremberek szerszámainak és munkaeszközeinek változatosságában és a gépek sokféleségében, melyeket vagy az emberi gyengeség megsegítésére és tökéletlenségei kijavítására, vagy restségének kedvezni és türelmetlenségét elhárítani találtak fel.

Az erkölcsben, akár a természetben, nincs az egyes teremtményekben semmi oly tökéletesen jó, ami a társadalom egy vagy más tagjára nézve sérelmes ne lehetne, sem oly végletesen rossz, ami a teremtés egy más helyén valami jótéteményt ne eredményezne; vagyis a dolgok csak valamilyen vonatkozásban nevezhetők jónak vagy rossznak, a körülményektől és a megvilágítástól függően, melybe helyezzük őket Ami kellemes nekünk, az jó ebből a szemszögből, s e szabály alapján mindenki tehetsége szerint jót kíván magának, kevéssé tekintve felebarátja érdekeire. Sose volt még eső, a legnagyobb aszályban sem, mikor már körmeneteken könyörögtek érte, hogy néhányan, akik külföldre utaztak, ne kívántak volna szép időt legalább arra az egy napra. Mikor tavasszal erősen zsendül a búza, ez a nép nagy többségét ujjongó örömmel tölti el, de a gazdag farmer, aki tavalyi termését jobb idei ár reményében tartalékolja, aligha örül a látványnak, és őszinte keserűséggel néz a bő aratás elébe. Sőt, gyakran hallani, hogy a naplopók nyíltan áhítoznak mások javaira, de kíméletesen hozzáteszik, hogy csak ha ez nem lesz kárára a tulajdonosoknak; de attól tartok, hogy ez a megkötés gyakran nem a szívükből fakad.

Szerencse, hogy a legtöbb ember kívánságai és imádságai oly jelentéktelenek és semmit érők; különben az embert csak az tartaná meg társas lénynek, s a világot csak az őrizné meg a teljes zűrzavartól, hogy az Ég nem tehet eleget mindenki kérésének. Egy lelkiismeretes ifjú ember utazásáról visszatérőben Brielben vesztegel keleti szélre várva, mely hazavigye Angliába, hol haldokló atyja megölelni és utolsó áldásával ellátni akarván őt mielőtt lelkét kileheli, bánattól és gyengédségtől nyögve sóvárog utána: közben egy brit miniszter, akinek a protestáns érdekeket kell képviselnie Németalföldön, Harwich felé kocsizik nagy sietségben, hogy Regensburgba érjen, mielőtt a diéta feloszlik. Ugyanekkor egy gazdag hajóraj várja a kihajózást a Földközi-tenger felé, és egy remek flotta a Baltikumra készül. Mindezek a dolgok egyszerre is előfordulhatnak, legalábbis nincs semmi lehetetlen e feltételezésben. Ha ezek az emberek nem mind ateisták vagy igen züllöttek, mind céljára gondol lefekvés előtt, tehát ágyában mindegyik különbözőképp imádkozik kedvező szélért és szerencsés utazásért Kétségtelen, ez a kötelességük, és lehet hogy az Ég meg is hallgatja mindet de alig hiszem, hogy mindnek egyszerre eleget tehet.

Ezek után bátorkodom úgy vélni, hogy bebizonyítottam, miszerint nem az ember természetes jó tulajdonságai és előnyös hajlandóságai s nem is az ésszel és önmegtagadással elérhető való erényei vetik meg a társadalom alapját; hanem amit erkölcsi és természetes rossznak nevezünk e világban, az az a legfőbb elv, mely társas lényekké teszi őket, az szilárd alapja, éltetője és fenntartója kivétel nélkül minden iparnak és foglalkozásnak, hogy benne kell látnunk a művészetek és tudományok igaz eredetét, és hogy amely pillanatban a rossz megszűnik, a társadalom megsínyli, ha ugyan nem hullik elemeire.

Ezer örömmel fűznék hozzá még ezernyi dolgot, és illusztrálnám újabb példákkal ezt az igazságot de félve, hogy terhére leszek az olvasónak, írásom íme berekesztem, bár bevallom, hogy félannyira sem törekedtem vele mások helyeslésének elnyerésére, mint a magam gyönyörűségére és szórakoztatására; ha mégis hallok róla, hogy az értelmes olvasónak nyújtott valamit csapongásaim követése, az mindig kedves ráadás lesz a megelégedettségre, melyet e munkámban leltem; ebben a hiúságom táplálta reményben búcsúzom némi sajnálkozással tőle, és végkövetkeztetésként megismétlem azt a látszólagos paradoxont melynek velejét már a címoldalon is elővételeztem, hogy az egyének vétkei, a rátermett

államvezetők ügyes irányításával, a köz javára fordíthatók.

UtószóAz angol polgári bölcselet különös, eredeti figurája, Bemard de Mandeville (kb. 1670-

1733) a kor legpolgárosultabb országában, Hollandiában látta meg a napvilágot Dordrechtben született, Rotterdamban az Erasmus-iskola tanulója volt és Leidenben szerzett orvosi diplomát 1791-ben. Nem sokkal utóbb Angliába utazott, nyelvgyakorlás és orvosi tapasztalatok szerzése végett. Hazájába nem is tért vissza többé, Angliában telepedett meg és angol lett nyelvében, szellemében.

Az orvos figyelme az egyes ember szervezetéről hamarosan a „body social”, azaz a társadalom hasonlóképp bonyolult organizmusára terelődött. A természettudományon edzett tekintet úgy szolgált neki, mint Tulp doktornak a szikéje Rembrandt híres festményén. Miként az részvét és előítélet nélkül preparálta ki és demonstrálta az izmok, erek és idegek összefüggő, pontosan összeműködő rendszerét a bőr takarója alatt, azon-képp igyekezett Mandeville az emberi szenvedélyek, önszeretet és érdek összefonódó szálait felszínre hozni a tetszetős kültakaró alól, amelyet a vallásos eszmék és a képmutatás évezredei szőttek föléjük.

1705-ben adta ki első röpiratát The Grumbling Hive or Knaves Turned Honest (A lázongó méhkas, avagy a megjavult gazemberek) címmel. A négyszázharminc-egynéhány sorból álló párrímes fabula az ókorból eredő s a maga korában is népszerű műfajban, állati példázaton szemléltette emberekre vonatkozó mondandóját; azt a paradox állítást amely az 1714res, prózai kommentárokkal alaposan kibővített új kiadás címében is megfogalmazódik: A méhek meséje, avagy magánvétkek – közhaszon. Értsd: az egyes emberek vétkei a köz javát szolgálják.

A meghökkentő tétel – miszerint a rossz is jó, vagy ha úgy tetszik, a jó a rosszból eredezik – elemi erejű felháborodást váltott ki a kortársakból. A középkori eredetű, vallásos szelle- i mű közgondolkodás, amelyet a kor bölcselete is támogatott, az

erkölcsi jót és rosszat még antagonisztikusan szemben álló és egymást kölcsönösen kizáró, abszolút létezőknek tekintette; az uralkodó felfogás szerint az emberekbe Isten beleoltotta a jóra való természetes adottságot és ezzel segíti őt a bűn elleni küzdelemben. Ezt a jámbor vélekedést vette célba Mandeville, és minden filozófiai elvontság nélkül, a köznapi életből vett meggyőző példákkal mutatta ki, hogy az ember cselekvéseit kizárólagos módon a szenvedélyei, az önismerete irányítják. Ebből további két kihívó következtetés ered. Az egyik, hogy amit közönségesen erénynek nevezünk, nem más, mint egyik szenvedély győzelme a másik felett; hogy a társadalom csak azért állhat fenn, mert a bölcs államférfiak a dicsvágy ésa szégyentől való rettegés szenvedélyének kialakításával rávették az emberek többségét hogy lemondjanak a közösségre káros szenvedélyeiknek gátlástalan kiéléséről. A másik, és az előbbinél jóval provokatívabb kijelentés, hogy az emberi vétkek – a gőg, a kapzsiság, a bujaság – teljes kiirtása nemcsak kilátástalan, de a társadalomra nézve egyenest végzetes vállalkozás volna, mert a szenvedélyeik kielégítésének vágya ösztönzi az emberek minden törekvését, a munkát a találmányokat a fejlődést az egész kultúrát és civilizációt

Mandeville az egyszerű fabulából két tudományterületen is fontos és messze előre mutató konzekvenciákra jutott.

Az etikában ő a relativizmus úttörője. Nincs abszolút erkölcs! Ami egyik korban jó, az rossz egy másikban és fordítva, a morál ugyanis közmegegyezés kérdése. Nincs jó és rossz a hatásokat és következményeket tekintve sem. Ami rossz az egyes embernek, az áldásos lehet a társadalomra nézve, és vice versa.

A gazdaságtanban hasonló következetességgel hirdeti a szerző, hogy a gazdagság kizárólagos alapja az emberi munka, az ipar és kereskedelem révén előállított értékek pedig az ország nagyságát alapozzák meg. Ez a gazdagodás olyan érték, amelyet a kormányzatoknak minden áron elő kell mozdítaniuk. Jó az, ami ezt elősegíti, legyen mégoly hátrányos egyesekre nézve, és elvetendő minden, ami ezt a fejlődést fékezi, bármennyire jó az

egyéneknek.Ezzel Mandeville a két területet határozottan szét is választottá, a gazdaságot kivonta az

erkölcs illetékességi köréből, ugyanúgy, ahogy korábban Machiavelli tette a politikával. Mind ebben, mind abban is a hasznosság, az eredményesség az egyetlen értékmérő elv, a morális kérdésfelvetéseknek nincs értelme.

Mint a szerző amerikai monográfusa, R. I. Cook szellemesen megjegyezte, a kortárs Swift, noha vitriolos szatírával ostorozta és tette nevetségessé az emberi vétkeket, sokkal kevesebb felháborodást és gyűlölködést váltott ki, mint Mandeville, aki a maga kedélyes és szórakoztató modorában ugyanazokat a bűnöket bizonyos tekintetben hasznosnak minősítette.

Ennek a látszatra furcsa ellentmondásnak nyilvánvaló a magyarázata. A szerző a társadalmi méretű képmutatásnak vágta a képébe hanyagul a kesztyűt. És ezt nem tudták neki megbocsátani sem életében, sem halála után.

A vádak között, amelyeket a kortársak és az utókor leggyakrabban nekiszegeztek, előkelő helyet foglal el a cinizmusé. Mi tagadás, ennek van is alapja. Az író hidegen és józanon mutatja ki, hogy a nyomor bizonyos, még elviselhető szintjét fenn kell tartani az elnyomott osztályok körében, másképp az emberek nem kényszeríthetők a társadalmilag szükséges munkamennyiség elvégzésére. Ezért egy dolgozatában, amely a „jótékonysági iskolák” akkor divatos irányzata ellen íródott, nemcsak a kegyesnek hirdetett szándékok mögött húzódó képmutatást és hamisságot leplezi le, hanem kereken kimondja azt is: a nyomorultaknak csak rosszat teszünk, ha a felszínes oktatás révén olyan várakozásokat keltünk bennük egy jobb élet után, amelyeket a társadalom a maga tényleges helyzetében nem tud kielégíteni.

Igen, Mandeville inkább vállalta a cinizmus, a részvétlenség vádját mintsem hogy képmutató módon erényről beszéljen ott, ahol csak önzést és nyers érdekeket látott

A méhek meséjét a szerző ismételten kiadta, és hol hozzácsatolt egy-egy újabb értekezést, hol elhagyott egyet-egyet amely már része volt egy korábbi kiadásnak. Az utókor sem kezelte egységesen az életművet A különböző, nem filológiai igényű válogatások ezért többnyire eltérnek egymástól az anyag teljességét tekintve. Ez a magyar szöveg, amely most másodszor jelenik meg 1969 óta, egy olyan amerikai válogatás nyomán készült amely az 1714-es kiadást vette alapul, és azt a Vizsgálódások a társadalom természetéről című esszével egészítette ki, amely az 1723-as kiadásban jelent meg legelőször.

Tótfalusi István

Tartalom

Előbeszéd (1714)

A lázongó kas avagy a megjavult gazemberek (1705)

A bevezetés (1714)

Vizsgálódás az erkölcsi erény eredetéről (1714)

Megjegyzések. Jegyzetek „A lázongó kas” egyes passzusaihoz (1714-1723)

Vizsgálódás a társadalom természetéről (1723)

Utószó

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDORA KOSSUTH KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT. VEZÉRIGAZGATÓJA

A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTEMŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR

MŰSZAKI SZERKESZTŐ PÁNYI BÉLATERJEDELME 11 (A/5) ÍV

KÉSZÜLT A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBANFELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ