P. Teilhard de Chardin

AZ EMBERI ZOOLÓGIAI CSOPORT

vagy

Az Ember helye a Természetben

/Részletek/

P. Rezek Román fordítása

Sao Paulo, 1966.

Az első francia kiadás címlapja: Les Savants et le MondeCollection dirigée par André George………….P. Teilhard de Chardinde l’ Academie des SciencesLe Groupe Zoologique Humainoula place de l’homme dans la nature,structure et directions évolutives.Préface de Jean Piventeau de l’Academie des Sciences,Professeaur de Paléontologie á lá Sorbonne.Editions Albin Michel 22, rue HuighensParis.Copyright by Editions Albin Michel, 1956, 172 pp.

A második frnacia kiadás az Oeuvres de Pierre Teilhard de Chardin sorozat 8. köteteként jelent meg a Seuil-kiadónál, 27, rue Jacob, Paris 6, 1963, 173 pp. (Változatlan kiadás, de más betű-típussal szedve).

A magyar fordítást 1966. december 21-én kezdtem,Sao Paulo -ban.P. Rezek OSB.C. P. 9112. - Brasil.

1

T A R T A L O M J E G Y Z É K

Előszó ………………………………………………………………….. 4

Figyelmeztető …………………………………………………………. 6Bevezetés. Az Emberi Jelenség ……………………………………… 7

Első fejezetAz Élet helye és jelentősége a Világegyetemben.

Önmagára-türemlő Világ.1. Fizika és Biológia: a probléma. ………………………………………92. Bevezető tétel. Az Anyag elrendeződésének különféle formái.

„Valódi” és „hamis” bonyolultság. ……………………….113. A „korpuszkularizáció” vonalgörbéje.

Élet és Bonyolódás. ……………………………… 124. A Korpuszkularizáció folyamata.

Az Élet küszöbének átlépése. ……………………………. 171) Először, atomok kialakulása ………………………………… 172/ A Molekulák és az élő Fehérje-félék Genezise. …………… 19

5. A korpuszkularizáció dinamizmusa. Tudat-kiterjedés. ………………………………………………. 21

Második fejezetA Bioszféra kibontakozása és az Emberszabásúak különválása …. 24

Bevezető megjegyzések.Az Élet kiindulási pontja: mono- vagy polifiletizmus? ………………. 251. A Bioszféra eredeti jellemvonásai. ………………………………… 262. Az Élet Fája. Általános formája. ………………………………….. 27

a/ Az Egysejtűek. …………………………………………….. 29b/ A soksejtűek. ………………………………………………. 29

3. Az Élet Fája. A sudár keresése: bonyolódás és agyfejlődés. …….. 32A/. Az Evolúció új paraméterét fogadjuk el: bonyolódási tényező és

idegrendszer. ……………………………………………. 32B/. A cerebralizáció …………………………………………… 34C/. Az agyfejlődés, Emberszabásúak …………………………. 39

4. A Pliocén-kori „antropoid folt” a Bioszférán. …………………….. 40

2

Harmadik fejezet

Az Ember megjelenése, vagy a Reflexió küszöbének átlépése

Bevezetés. A kettős kép. …………………………………………………. 441. A Hominizáció (Emberré-válás) hasonlósága …………………………..46

a/ A Pitekantropusz lombozata. …………………………………….47b/ Más lomb-részletek. ……………………………………………...49c/ Az együttes kép. …………………………………………………50

2. Hominizáció (Emberré-válás) különbözősége …………………………53a/ Rendkívüli terjeszkedési képesség. …………………………… 54b/ Óriási gyorsaságú differenciálódás. ……………………………..55c/ A filetikus csírázási-képesség állandóan megmarad. ……………56d/ Az ágak egybefogódzása. ……………………………………… 56

Negyedik fejezetA Nooszféra kialakulása.

1. A terjeszkedéssel kapcsolatos Szocializáció: Civilizáció és egyedivé-alakulás.

Bevezetés

Bevezető megjegyzések a Nooszféra és a Planetizáció fogalmáról. ………591. Benépesül a Föld …………………………………………………612. Civilizáció ……………………………………………………….63

a/ A jelenség biológiai természete ………………………… 63b/ A differenciálódás hatásai. …………………………………65c/ Ortogenetikus hatások. ……………………………………..66

3. Egyedivé-válás. …………………………………………………..68

Ötödik fejezetA Nooszféra alakulása:

Az összenyomódásból eredő Szocializáció.Egységesülés és személyivé-válás /Totalizáció és perszonalizáció/A Jövő irányvonalai1. A tény-helyzet: az elkerülhetetlen emberi szocializáció és működése. ...70

a/ Első fázis: etnikai összenyomódás. ………………………………71b/ a Második fázis: gazdasági-technikai szerveződés. ………………71

3

c/ Harmadik fázis: tudat, tudomány és cselekvési hatáskör együttnövekedik. ………………………………………………72

2. E jelenség egyetlen koherens magyarázata: a Világ összpontosul. ………733. Az összpontosulás hatásai és formái. …………………………………….76

a/ Megnövekszik a szabad Energia és fokozódik a Kutatómunka. ……76b/ Az Evolúció nekilendülése és az Új-agyfejlődés ………………….78

1/. Nekilendül az Evolúció. ……………………………………782/ Nagyobb agy felé. ………………………………………….. 80

4. A Szocializáció felső határai: hogyan gondolhatjuk el a Világ végét? ……815. Befejező gondolatok az emberi vállalkozásról:

a siker föltételei és lehetősége. ………………………… 85

Előszó

P. Teilhard de Chardin egy alkalommal elmondotta, hogy az állatvilág genetikus struktúrája és a kontinensek genetikus struktúrája összefüggő két fogalma között miként tűnt fel szemében egy harmadik eszme: az Emberiség genetikus struktúrája. Ezért irányította minden törekvését egy antropogenezis felépítésére, vagyis egy olyan tudomány kidolgozására, amely az embert az élet meghosszabbításának tekinti. Hatalmas vállalkozás ez, de olyan szellemnek való, mint amilyen ő volt. Teljes szellemi frissességében, túl korán hagyott itt minket, s ezért nem tudta utolsó ízig befejezni. De ennek az antropogenezisnek általános tervét megadta, sőt néhány lényeges ponton végleges formába is öltöztette: több cikk keretében - ahogy maga mondotta - tapasztalásának és látásának színe-javát közölte velünk.

Ebben a munkában ennek az antropogenezisnek egyik szempontját mélyíti el; klasszikus szempont ugyan, de ő teljesen újjászervezte: a természetben mi az ember helye és értéke.

P. Teilhard saját eszmélődésének eredményeit közli, s nagyszerű képet fest arról az „ember-felé-emelkedésről”, ami a kozmogenezis mély értelme.

Az élet egyáltalán nem az anyagi elemek véletlen kombinációja, nem „akcidens”, nem mellékes valami a világ történetében, hanem az a forma, melyet az anyag magára ölt a bonyolultság bizonyos fokán. Az élet új nagyságrendbe vezet, a bioszférába, amelyet sajátos tulajdonságok jellemeznek. Ezt a bioszférát - az élet szféráját - nem pusztán térbeli képként kell felfognunk; nemcsak a litoszférával (az

4

ásványvilággal) és a hidroszférával ( a Föld vízburkával) koncentrikus köpeny; nemcsak keret, amelyben megszilárdul az élet, hanem bolygónknak egyik szerkezeti rétege, „olyan szerkezet, amelyben - ugyanannak a kozmikus erőárnak ölén - világlik ki a Biológiát, a Fizikát, az Asztronómiát összekötő kapcsolat”.

Az élet igen gyorsan kinyilvánítja egyik alapvető törekvését: amint előbbre jut, igyekszik ágakra szakadni. P. Teilhard mindenkinél határozottabban emeli ki a vonalsornak, vagy fílumnak, a bioszféra valódi elemi egységének fontosságát. A fílum pedig sok-sok vonalra oszlik, rostos struktúrát mutat. Egyébként is az élet nem sokái9g folytatódik ugyanabban az irányban; mindenegyes sorozatot többé-kevésbé felvált és részben meg is hosszabbít egy-egy mellékhajtás, s ezért a bioszféra rostos struktúrája már pikkelyes szerkezetet is mutat.

Első szempillantásra úgy hat ránk az élet ilyen buja bozótja, mint elemezhetetlen sokféleség: valami olyan patakzó ár, melyben nem lelhetünk természetes rendet. S e sok-sok ág egyikén megjelenik az ember, olyan mutáció eredményeként, amely a többihez hasonló; azt is hihetnénk, hogy lassan elért felsőrendűsége csak mellékes eset az életben.

Csakhogy ekkor már hű képet alkottunk-e erről a jelenségről? Nincsenek-e kiváltságos sorozatok ebben a buja nyüzsgésben? S mégis mennyire van jogunk, hogy e problémának megoldásában az érték fogalmát is alkalmazzuk? Erre válaszol P. Teilhard.

A bonyolultság bizonyos fokától kezdve az anyag „vitalizálódik”, s e síkon új tulajdonságok bukkannak elő. Egyik-másik ilyen tulajdonság, mint pl. az asszimilálódás és a szaporodás, nagyjából hasonlóan megtalálható a soksejtű állatok nagy sorozatában. A pszichizmus viszont hierarchikus tényező, a vitalizációs foknak mérője az ember alatti zónáktól kezdődően.

Ennek a pszichizmusnak feszültsége határozza meg a Soksejtűek két fővonalát: az Ízeltlábúakat és a Gerinceseket. Az előbbieknél az ösztön kibontakozása, az utóbbiaknál pedig az intelligencia kifejlődése a meghatározó jelleg.

A Gerincesek egész során végig, a Halaktól az Emlősökig, egyre fejlettebbé válik az agy; antropogenezis szempontjából minket most csak ez érdekel. S ebből a szempontból vizsgálódva észrevehetjük, hogy az Emlősök között egy csoport a többiek fölé kerül: a Főemlősök, melyek az evolúció kiváltságos tengelyét alkotják. A különféle ágakban előbb-utóbb megáll az életnek ilyen „törekvése” a nagyobb egyed-fejlődés irányában, mert a pszichizmus igazában nem bír átjutni a reflexió küszöbén. „A tudat csakis az emberben szakítja szét a láncot”, az élet-jelenség legmagasabb fokú törekvése benne fejeződik ki teljesen. Az ember megjelenése nem is okoz szakítást az őt megelőző élettel, s mégis teljesen eredeti szintet jelent, amely olyan fontos, mint volt az élet megjelenése, s amit így határozhatunk meg: bolygónkon kialakul a gondolkozó szféra: a nooszféra, s ez a bioszféra fölött helyezkedik el.

5

Az az óriási agyfejlődési folyamat, amely a fiatal Földön indult meg, ebben a nooszférában fogja elérni teljességét, a kollektív szervezettség vagy szocializáció irányában.

Persze könyvének ebben az utolsó részében P. Teilhard talán inkább filozófiai művet alkot, semmint a tudomány embereként szerepel. Sokan azok közül, akik csodálattal követték a paleontológust az élővilág evolúciójának magyarázatában, esetleg már bizonyos nehézséggel fogják őt követni, amikor előre néz és közli meglátásait. De mindenkit megragad annak a szellemnek világos és szilárd eszmélődése, értelmi ereje, aki egyik a legnagyobbak között, akik valaha is léteztek a földön.

Jean Piveteau

Figyelmeztető

Könyvemnek már a címe is jelzi, hogy egyáltalán nem szándékszom kimerítő meghatározást adni az Emberről. Egész egyszerűen csak rögzíteni szeretném, hogy mik az Ember „fenomenális” jelenségei, már amennyiben a mi földi megfigyelésünk területén az emberit úgy tekinti a Tudomány, mint az élővilágnak meghosszabbítóját és - legalábbis ideiglenesen - betetőzőjét.

Tapasztalatilag igyekszem meghatározni ezt a titokzatos emberit: jelenlegi helyzetét szerkezetileg és történetileg szeretném hozzákapcsolni azokhoz a többi formákhoz, amelyeket a kozmikus alapszövet-anyag az idők során körülöttünk magára öltött: íme könyvemnek ez a jól körülhatárolt célkitűzése.

Igen, ez közvetlen és szoros értelemben vett célom. De óriási értéke az, hogy - ha nem túlzok - olyan kiváltságos pontra juttat el, ahol fölfedezzük, hogy bár az Ember nem egy már-kész Világnak mozdulatlan központja (amint ezt eddig hittük), viszont tapasztalatunk számára ezentúl már olyan Világegyetemnek éppen sudara, amelyben egyszerre s egyre gyorsabban folytatódik az anyagi „komplexifikáció” és a pszichés bensőségesülés.

E szemléletmódnak elég erősen kellene hatni szellemünkre, hogy fölemelje, sőt gyökeresen át is alakítsa a létezésről alkotott filozófiánkat.

Párizs, 1950. január 10.

6

Bevezetés

Az Emberi Jelenség

Amint már könyvem címe is jelzi: az emberi zoológiai csoport struktúráját és evolútív irányait szeretném tanulmányozni. Ez csak annyit jelent, hogy új formában vetem fel, megint bogozgatni kezdem a klasszikus problémát: „mi az Ember helye a Természetben?”.

Az Ember helye a Természetben… A Tudomány haladásával együtt miért válik számunkra egyre fontosabbá és izgatóbbá ez a kérdés?

Először is kétségtelenül ama örök, egészen szubjektív s ezért egy kicsit gyanús ok miatt, mert ebben a kérdésben saját magunkról van szó, - s magunkhoz aztán igazán ragaszkodunk.

De még inkább azért (s most már minden antropocentrikus gyöngeséget kizárva), mert szellemünk kezdi felmérni, hogy - éppen ismereteink legfrissebb eredményei révén - az Ember kulcshelyzetet, főtengelyt, sarkpontot alkot a Világban; annyira, hogy az Ember megértéséhez elég volna megértenünk a Világegyetemet, - mint ahogy a Világegyetem is értelmetlen maradna, ha nem sikerülne összefüggő módon beleszerveznünk az egész Embert, elmásítatlanul; - hangsúlyozom: az egész Embert, nemcsak tagjait, hanem szellemét is.

S bizony igen elvakultnak kellene lennünk az Emberi Jelenség közelsége miatt (mert hát egészen belemerülve élünk), hogy ne érezzük meg élénkebben: éppen fenomenális természete következtében mily nagyszerűen egyedülálló.

Látszólag csak egy „faj” , a Főemlősök ágáról levált egyszerű ág, - de abszolút csodálatos biológiai tulajdonságokkal rendelkezik. Közönséges valami, - de a rendkívülinek csúcsára jutva… Mivel az őt környékező minden dolog felett ekkora hódító és átalakító eredményeket ért el, úgy-e, hogy „az emberivé vált Anyag” (a tudós érdeklődésének egyedüli, közvetlen tárgya) csodálatos erőt rejt magában: maga a végpontjába jutott Élet ő, vagyis végeredményben a legteljesebb, legjobban kibontakozott kozmikus alapszövetanyag az emberi tapasztalat területén? - S mivel a Tudomány kezdeti korában ( gyakorlatilag az egész XIX. században) az Ember úgy vizsgálta a világot, hogy nem is ámult el saját maga felett, úgy-e emiatt csakugyan elmondhatjuk, hogy fák rejtik el szemünk elől az erdőt, vagy hullámok miatt nem látjuk az óceán fenségét?

7

Ha az Emberiséget túlságosan közelről, a mi kis egyéni életünk térbeli és időbeni mércefokáról vizsgáljuk, igen sokszor úgy tűnik, hogy óriási és összefüggéstelen egyhelyben toporgás. Könyvem öt fejezetében arra igyekszem rámutatni, hogy ha elég magasról nézzük a dolgokat, akkor a minket elborító részlet-rendetlenség miként olvad óriási szerves és valamerre irányuló működéssé, melyben mindegyikünknek megvan a maga - persze atomnyi - , de egyedülálló és pótolhatatlan helye.

Az Ember ráüti bélyegét - értelmét - a Történés folyamatára.

Az Ember az Evolúció egyetlen abszolút paramétere (nagyságmércéje).

Mondottam, hogy öt fejezete lesz a könyvemnek. Tehát öt állomást látok előre, öt fázist választottam ki, hogy átfogjam és felidézzem az Antropogenezis nagyszerű látványát.

I. - Az Élet helye és jelentősége a Világegyetemben. A magára-türemlő Világ.

II. - A Bioszféra kibontakozása és az Emberszabásúak (Antropoidok) különválása.

III. - Az Ember megjelenése; vagy „a Reflexió küszöbének átlépése”.

IV. - A Nooszféra kialakulása.a/ Kiterjedés fázisa: Civilizáció és Egyedivé-válás.

V. - A Nooszféra kialakulásab/ Összenyomódás fázisa: Totalizáció és Személyivé-alakulás.

Igyekezzünk egymásután elmélyíteni ezt az öt pontot.

8

I.

Az Élet helye és jelentősége a Világegyetemben.Önmagára-türemlő Világ.

1. Fizika és Biológia: a probléma.

Az Ember az Életnek egyik része: sőt az Életnek legjellemzőbb, leginkább „kisarkított” (poláris) és legélénkebb része. (Ez az utóbbi mondat fejezi ki azt az állítást, melyet könyvemben kifejezetten igazolni óhajtok.) Ezért hát lehetetlen volna megfelelően értékelni az Ember helyét a Világban, ha előzőleg meg nem határozzuk az Élet helyét a Világegyetemben, vagyis mindenekelőtt fel kell ismernünk s el kell döntenünk, mit jelent az Élet az egyetemes kozmikus struktúrában; ehhez pedig többé-kevésbé kifejezetten használhatjuk fel azokat az útmutató jeleket, amiket magának az Embernek a vizsgálata szolgáltat.

Állást foglalni, hogy mi az Élet-jelenség iránya (értelme) és értéke az egyetemes evolúcióban; s ha lehetséges, hát hidat verni (vagy legalábbis megkísérelni összekapcsolni) Biológiát és Fizikát: íme (szükségképp) ezt kell tárgyalnia ennek az első fejezetnek.

Ezt leszögezzük. S amikor már konkrét módon érintjük a probléma magját, azt gondolom, hogy leghelyesebben tesszük, ha képzeletben visszatérünk abba a korba (mintegy hatvan évnyi távolságba), amikor a Curie házaspár bejelentette a rádium fölfedezését. Talán ma már nem is szoktunk arra gondolni, hogy akkor bizony különös dilemmával álltak szemben a fizikusok. Mert hát miként is próbálják megérteni ezt az új elemet? … Ennek a különös szubsztanciának fölfedezésével vajon sajátos elfajzott formával áll-e szemben a Tudomány, avagy - éppen ellenkezőleg - az Anyag új állapotával? Valamiféle anomáliával találkozik, avagy csúcspontjára elérkezett valósággal? Csak arról van-e szó, hogy a kíváncsiak megint egy új ritkasággal szaporíthatják gyűjteményüket? Avagy teljesen új Fizikát kell szerkesztenünk?

A rádiumra vonatkozóan nem sokáig maradhatott kétely. De vajon nem fura dolog-e, hogy egy hasonló és még fontosabb esetben, az Élet ügyében, még most is tart az ingadozás? Mert hát amikor „pszichoanalizálni” próbáljuk a modern tudományt, bizony a következő megállapításra jutunk: annak ellenére, hogy az Életnek annyira rendkívüli tulajdonságai vannak, hogy abszolút

9

egyedülálló valósággá teszik tapasztalatunk mezején, mégis mert látszólag olyan ritka és kicsike (olyan nevetségesen helyhez-kötött, tiszavirág-életű a csillagvilág egyik darabkáján!), ezért a Fizika gyakorlatilag még most is úgy tekinti és úgy is kezeli (ilyen volt a rádium esete kezdetben), mint szabálytalanságot vagy kivételt a Természet legfőbb törvényei alól; persze a Föld mércefokán érdekes ez a szabálytalanság, a Világegyetem alapvető fölépítésének teljes megértése szempontjából viszont nincs igazi jelentősége. Az Élet csak az Anyag epifenoménja (látszatjelenség), mint ahogy a Gondolat is epifenoménja az Életnek. Ugye, hogy legalábbis kimondatlanul, de igen gyakran még ma is így gondolkodik sok-sok ember?

Noshát én azt gondolom, hogy éppen ezzel a lekicsinylő szemléletmóddal kell sürgősen szembeszállnom: hangsúlyoznom kell, hogy (akárcsak a rádium esetében) másfajta megoldás létezik arra a dilemmára, melyet a tények tárnak a kutatók gondosan figyelő szeme elé: az Élet egyáltalán nem bizarr anomália, amely közbe-közbe kihajt az Anyagon, hanem egyetemes kozmikus sajátságnak kiváltságos végsőkig-fokozódása. Az Élet nem látszatjelenség, de éppen lényege a Jelenségnek.

Jól szögezzük le ezt a kiinduló lépést, mert a következő fejeztetek tartalma teljesen attól az őszinteségtől és határozottságtól függ, mellyel meg akarjuk tenni ezt az értelmi lépést. S ezt következőképp fejezhetjük ki:

Egészen nyilvánvaló, hogy a modern Fizika nem született volna meg, ha (még elképzelni is lehetetlen!) a fizikusok továbbra is nyakasan csak anomáliának tekintették volna a rádióaktivitást. Ehhez hasonlóan állítom, hogy a Biológia csakis akkor fejlődhet és foglalhatja el koherens helyét a Tudomány Világmindenségében, ha az Életben a Világ egyik legjelentősebb és legalapvetőbb mozgásának kifejezését ismeri fel. - S ezt is határozottan azért teszi meg (ezzel jutunk a probléma velejére), mert nem szentimentálisan vagy tetszőlegesen így dönt, - hanem egész csomó szilárd érv áll előtte, s ezeket azonnal észreveszi, ha csak kicsit is felfigyel, milyen bensőséges és strukturális kapocs köti a „mellékes életjelenségeket” az Anyag bonyolódásának (komplexifikációjának) óriási és egyetemes jelenségéhez (ami annyira szembeszökő, s mégis oly kevéssé értik meg!).

Íme ezt kell jól látnunk, ha tágas kapun akarunk eljutni az Ember és az Emberivé-válás (Hominizáció) tanulmányozásához. De hogy utunk világos legyen, előzőleg határozzuk meg a használt fogalmakat. Könyvemen végig ismételni fogom, hogy az Élet tapasztalatilag úgy mutatkozik a Tudomány számára, mint Bonyolódás (Komplexitás) anyagi eredménye. De ebben a sajátos esetben mit is jelent pontosan, technikai szempontból a „bonyolódás”?

10

2. Bevezető tétel. Az Anyag elrendeződésének különféle formái.

„Valódi” és „hamis” bonyolultság.

Egészen világos, hogy itt a bonyolultság (komplexitás) először is nem jelent egyszerű csoportosulást, vagyis nem olyan, mint rendezetlen elemek halmaza; - ilyen volna egy homokrakás; nem is olyan, mint a csillagok vagy bolygók (ha nem számítjuk, hogy ezek közt van valami szakaszos eloszlás, ami a gravitációnak köszönhető; vagy bármily sokféle anyag alkotja is őket).

A bonyolódás (komplexitás) nem jelenti egységeknek egyszerű geometriai, vég nélküli ismétlődését sem (akármilyen változatosak is ezek az egységek, s bármily sok elrendeződési tengelyük legyen is); ilyen eset volna pl. a kristályosodásnak bámulatos és egyetemes jelensége.

A bonyolódás fogalma igen határozottan jelenti a kombinációt, vagyis azt a sajátos és felsőrendű csoportosulási formát, melynek az a jellemzője, hogy (akár kevés, akár sok) határozott számú elemet köt össze - akár halmozódás, akár ismétlődés alapján, vagy anélkül - határozott sugarú zárt együttessé. Ilyenek: az atom, a molekula, a sejt, a soksejtű stb.

Határozott számú elem, zárt együttes. Hangsúlyozzuk ezt a két jellegzetességet, mert igazában ettől függ a kibontakozások minden további útja.

A halmaz és a kristályosodás esetében természetszerűen adódik, hogy az elrendeződés külsőleg befejezetlen és ilyen is marad. Tehát kívülről mindig új anyag járulhat hozzá. Más szavakkal kifejezve: a csillagban vagy a kristályban semmi nyoma sincs a sajátmagára határolt egységnek; itt csak esetlegesen „kontúrozott” rendszer mutatkozik.

A kombinációval viszont szerkezetileg önmagában befejezett csoport-típus születik minden pillanatban (bár - amint majd látni fogjuk Az „élő korpuszkulák” osztálya. - egy bizonyos osztályától kezdve vég nélkül képes kiterjedni benseje révén): vagyis létrejön a korpuszkula (mikro- vagy mega-korpuszkula), amely valóban és kétszeresen is „természetes”, - abban az értelemben, hogy bár körvonalaival szervesen határolódik önmagára, de ezenkívül határozottan autonóm jelenségeket mutat a belső bonyolódás bizonyos felsőrendű nívóin. A bonyolultság tehát fokozatosan teremt meg bizonyos „központosultságot”, amely nem szimmetriát jelent, hanem működéssel nyilvánuló „centritást”. Hogy

11

rövidebbre fogjuk és még pontosabban fejezzük ki, ezt mondhatjuk: „centro-komplexitás”, központosított bonyolultság.

Próbáljuk röviden áttekinteni, hogyan is mutatkozik a fizikusok és biológusok (még oly kevéssé koherens) Világegyeteme, ha tetőtől-talpig a központosított-bonyolultság szempontjából rendezzük újra. Hogy ezt jól megértsük, nézzük csak az 1. ábrát.

3. A „korpuszkularizáció” vonalgörbéje.Élet és Bonyolódás.

Azonnal észrevehetjük, hogy ez a vonalgörbe két tengelyre támaszkodik.

Az első tengelyről (Oy) nincs különös mondanivalónk. Lényegében vettem át azt a formáját, amelyet Julian Huxley használ. Arra szorítkozik, hogy centiméterekben fejezze ki azoknak a főbb tárgyi támpontoknak hosszúságát (vagy átmérőjét), amelyeket a Tudomány a mai napig ismer a Természetben, - a legparányibbaktól a legnagyobbakig. Ábránkon talán „legfrissebb megállapításnak” hatott volna, ha az Oy tengely kiindulópontjaként 10-13 -at jeleztünk volna, ti. egyes fizikusok szerint erősen lehetséges, hogy valamikor ez a nagyság abszolút (minimális) mennyiségként fog mutatkozni a Mindenségben.

A másik tengely (Ox) kevésbé ismeretes: már nem dolgok vonalszerű kiterjedését akarja kifejezni és mérni, hanem bonyolultsági fokukat (a fönt meghatározott értelemben); sietve jegyzem meg, hogy ez inkább elképzelt, mint valóságos ábrázolás, mert, mihelyt túljutunk a molekulákon, gyorsan lehetetlenné válik (legalábbis jelenlegi ismereteink szerint) kiszámítanunk egy élőlényben akár az őt alkotó (egyszerű vagy komplex) elemek számát, akár pedig az elemek vagy elem-csoportok közt fennálló kapcsolatok számát. Durva megközelítéssel mégis „bonyolultsági paraméterként” alkalmaztuk a legparányibb korpuszkulák esetében a korpuszkulákban szereplő atomok számát. Az élővilág előtti területen ennek kifejezésére molekulasúlyt is használhatnánk. Viszont ezen túl (vagyis a fehérjéktől kezdődően) ez a tényező már nem mérhető s nincs határozott jelentése. Azt gondolom, hogy ezzel máris fogalmat alkothatunk azoknak a számoknak rendkívüli nagyságrendjéről, melyekkel e téren számolnunk kell s melyekhez hozzá kell szoknunk.

12

Ezt leszögezve vettem igénybe a fönti két tengelyt s igyekeztem legáltalánosabb pályáját szimbolikusan meghatározni annak, amit a Mindenség korpuszkularizációs vonalgörbéjének nevezek. Ezt a görbét akkor kapjuk meg, ha az ismert természetes korpuszkulákat nagyság és komplexitás tényezői szerint csoportosítjuk. A vonalgörbe az igen egyszerű Végtelen-kicsitől (molekuláris elemekből) indul ki, gyorsan fut fel az élő korpuszkulákig. Onnan kezdve már lassabban emelkedik ( s formája viszonylag igen kevéssé változik az elrendeződés során). Aszimptotikusan (lassan közelítőnek) rajzoltam a Föld sugarának vonala felé, hogy ezáltal éreztessem: (ismereteink jelenlegi fokán) a Világegyetemben létrejött legóriásibb komplexitás éppen az, amit később (a IV. fejezetben) planetáris Emberiségnek, Nooszférának fogok nevezni.

13

14

Elfogadva ennek a vonalgörbének értékét, tanulmányozzuk közelebbről és igyekezzünk megérteni. Mit mond nekünk, ha ki tudjuk olvasni?

Először is azt tárja elénk, hogy Világegyetemünk mennyire csonka lenne, ha az Igen-Nagyra és az Igen-Kicsire vezetnénk vissza, vagyis pusztán csak Pascal két szakadékára. Még ha nem is vesszük számításba az Idő mélységeit - azaz már a Mindenségnek egy kis pillanatnyi szeletén is - ott van a harmadik szakadék: a Komplexitásé. Nézzük csak az Ox tengely számait: ugye, hogy csillagászatilag is elég magas számok? … Tehát nemcsak egyszerűen két végtelenre épült térségileg ez a Világ (amint ezt gyakran állítják még), hanem (legalábbis) három végtelenre. Igen, itt van a Végtelen-kicsi és a Végtelen-nagy. De itt van a végtelenül Bonyolult is (ez is a Végtlen-kicsiben gyökerezik, akárcsak a Végtelen-nagy, de aztán saját irányba tér el tőle).

Nos hát, ez azonnal elvezet egy második megjegyzéshez, s ez még fontosabb, mint az első. Azt tanítja a Fizika, hogy minden Vég nélkülit bizonyos speciális „effektusok” jellemeznek, s ezek a hatások sajátosan jellemzik ezt a Vég nélkülit: nem abban az értelemben, hogy ezekkel a tulajdonságokkal csak ez a Vég nélküli rendelkezik, - de abban az értelemben, hogy ennek a Vég nélkülinek sajátos méret-fokán válnak érzékelhetővé, sőt uralkodóvá ezek a hatások. Ilyen a Quanta a Végtelen-Kicsiben. Ilyen a Relativitás a Végtelen-Nagyban. Ha ezt elfogadjuk, akkor ezt kérdezzük: az igen nagy Komplexumok mit eredményeznek sajátosan? (Ha elismerjük - amint imént tettük -, hogy harmadik végtelent alkotnak a Mindenségben.) Nézzük csak figyelmesen. Hátha ez az eredmény éppen az, amit Életnek nevezünk, az Élet a maga két egyedülálló tulajdonság-sorozatával: a külsőkkel (asszimiláció, szaporodás…) és a belsőkkel (bensőségesülés, pszichizmus)?

S ha nem tévedek, hát itt áll előttünk az a fölszabadító perspektíva, amitől függ számunkra a Világ jelentősége és jövője. Fentebb mondottam már, hogy az élőlényt sokáig csak a földi anyag mellékes tulajdonságának tekintették, s ennek következménye az, hogy az egész biológia még saját magában lóg, semmi érthető kapcsolata sincs a Fizika többi részével. De minden megváltozik, ha (amint korpuszkularizációs görbém javasolja) az Élet a tudományos tapasztalat számára nem más, mint a bonyolulttá-vált Anyag egyik sajátos effektusa (a sajátos eredménye): olyan tulajdonság, amely kiterjed az egész kozmikus Alapszövet-anyagra, de mi csak ott tudjuk megragadni, ahol ( majd mindjárt meghatározom, hogy milyen néhány küszöbön átjutva) a bonyolultság túllép valamiféle kritikus értéken, s alatta mi semmit sem veszünk még észre. Egy test sebességének a fény sebességéhez kell közel jutnia, hogy tömegváltozását mi is észrevegyük. A test hőfokának 500 fokot kell elérnie, hogy sugárzását kezdje észrevenni a szemünk. Miért ne lehetne éppen ilyen működés révén, hogy az egy-milliós vagy fél-milliós bonyolultság elérése előtt mi még „halottnak” látjuk

15

az Anyagot (igazában „élet-előttinek” kellene mondanunk), - de e számon túl már Élettől kezd izzani az Anyag.

Ha e szempontból nézzük - vagyis ha a Biológiát csak a nagy-Komplex Fizikájának tekintjük -, érdekes megfigyelnünk, mennyire elrendeződik minden tapasztalatunk mezején. Ezt mondom: minden, kezdve körülöttünk hemzsegő létezők szétoszlásával és csoportosulásával. Nézzük csak ismét korpuszkularizációs vonalgörbénket. Ugye milyen különös, hogy a Világot alkotó sok-sokféle egységről a lehető legtermészetesebb és legjobban hajlékony osztályozást adja kezünkbe? - Az Oy tengelyen termetük nagyságrendje szerint, összefüggéstelenül következnek egymás után és vegyülnek össze a tárgyak kategóriái: itt semmi sem világos. Viszont a komplexitás nagyságrendje szerint minden harmonikusan és könnyedén rendeződik el a dolgok útvesztőjében. Egyszerű halmaz-szerű csoportosulásuk miatt csak az égitesteknek nem jut hely ezen a sematikus rajzon. De nem is olyan biztos, hogy holnap nem fedezünk-e fel valami határozott funkcionális viszonyt molekulizáció (korpuszkularizáció) és csillag-sűrűsödés között, s ekkor aztán az égitestek is rákerülnek sémánkra. Mert elvégre is vajon nem olyan kohók-e a csillagok és a bolygók, melyekben akár integrációval (ami az igen-egyszerűektől a nagyon-komplikáltak felé halad), akár dezintegrációval (a bonyolultabbaktól az egyszerűbbek felé) kialakulnak a Világegyetemet alkotó különféle partikulák? Vajon léteznék-e Ember, ha nem volna Föld?

Ismétlem: természetes osztályozás. S jogosan hozzátehetjük (mert legfrissebb biológiai tapasztalatunk egyik legegyetemesebb és leghatározottabb eredménye biztosít róla), hogy születési rend, tehát genetikus jelleg. Mivel az első ábrán látható vonalgörbe a Valósághoz idomul, ezért nemcsak az az előnye, hogy szellemünk számára logikusan összefüggő módon csoportosítja a Világban ma létező korpuszkuláris típusokat, de ezen kívül - amint erről az egész modern rendszertan is tanúskodik - azt a módot is kifejezi, amint e típusok a kozmikus időtartam folyamán egymás után kialakultak. Helyreigazítva - ha szükséges - a legyezőszerűen szétszóródó pillanatnyi hatásokat, melyek (akárcsak a szivárvány) egymás mellé rakódó „természetes sorozatot” hoznak létre egymásra következő formákból és típusokból, de mégsem jelentenek az Időn végighúzódó sorozatos állapotokból kialakuló ívet: ezek csak színképek, nem pedig formák sorozatai.

Próbáljuk valamelyest meghatározni először ennek a genezisnek (vagy pontosabban mondva: Kozmogenezisnek) általános Működését, majd pedig titkos Dinamizmusát.

16

4. A Korpuszkularizáció folyamata. Az Élet küszöbének átlépése.

Az imént lerajzolt vonalgörbén (még mindig vele foglalkozunk) - amint már jeleztem is - két fő kritikus pont helyezkedik el.:

a/ a szoros értelemben vett Élet megjelenése, vagyis az „érzékelhető és formális Élet”: Vitalizációs, vagy - amint később nevezni fogom - filetizációs pont;

b/ az Ember megjelenése, Hominizációs vagy Reflexiós pont.

Könyvem eme első fejezetében korlátozzuk figyelmünket az élet-előtti vonalrészre. S mielőtt ennek tanulmányozását elkezdeném, valamiért elnézést kell kérnem s valamit meg kell magyaráznom. Elemzésem során egy ideig olyan tudományos területen fogok járni (Fizika, Kémia), amely nem szakmám. Kérem olvasóimat, ne tekintsék ezt részemről illetéktelen betolakodásnak olyan problémák oldozgatásába, melyek meghaladják illetékességemet; csupán arról van szó, hogy egy biológus szeretné felhívni fizikus és kémikus kollégáinak figyelmét: tudományos analíziseik közben adjanak nagyobb helyet evolútív vagy genetikus szempontoknak, mert ennek révén munkájuk könnyebben csatlakozhat ahhoz az erőfeszítéshez, amely közvetlen mellettük folyik, az Élet területén.

Bezárom ezt a kis - zárójelszerűen közbevetett - megjegyzésemet. Térjünk tehát korpuszkularizációs vonalgörbénk 0a részletére. Az ábrán igen rövid ez a vonal-szelet. A valóságban viszont - ha tekintetbe vesszük, hogy mekkora anyagtömeget érintett és hogy mennyi időt foglalt le a kozmikus bonyolódásnak ez az első nekilendülése - óriási, sőt totális valami, hiszen a Világegyetem ősállapotaitól kezdve most is folytatódik a csillagvilág anyagának teljes egészében. Először is atomok teljes átalakulása; s aztán molekuláké! …

1) Először, atomok kialakulása

Az egyik legérdekesebb szellemi jelenség, ami ötven év óta végbement a tudományos gondolkodás területén, kétségtelenül az, hogy a Fizikai-kémiát fokozatosan, ellenállhatatlanul hódította meg a Történés szempontja. Az Anyag

17

első elemeinek csaknem-abszolút matematikai jellege kontingens és konkrét valósággá változott; a Fizika és Kémia, ezek a Számításra épített szakmák, lassacskán bevezető fejezetek lettek „a Világ Természettudományához” … Micsoda óriási fordulatot jelent ez világképünkben!

Abban ma már senki sem kételkedik, hogy volt és még most is van atomok genezise. De hát milyen típusú (egyszerű vagy sok-formájú) lehet ez a genezis? - azt hiszem, hogy erre vonatkozóan csillagászok és fizikusok még távolról sem értenek egyet. Atommagok és elektronok (mindmegannyi elem, aminek valamikor föl kell fedeznünk vagy el kell képzelnünk születését), - mondom: atommagok és elektronok a Hidrogéntől kezdve az Urániumig hogyan csoportosulnak azokban a különféle fülkékben, amit az atomszámok és izotópjaik jelentenek? … Sajátos hőmérsékleti vagy nyomásbeli hatásra egyenesen esnek-e egyik-másik fülkébe („színkép-sorozatként”), vagy - ellenkezőleg - úgy kell-e elképzelnünk őket („összeadódó sorként”), hogy lassacskán és fokról fokra gyűlnek össze a Hidrogénből kiindulva? - avagy megfordítva („elszakadó sorozat”), amely szintén egymást érő ugrások során keletkezik, a kezdetben túlsűrűsödött Anyag szétszakadozásából? … Ha nem tévedek, hát manapság jobban tudjuk, hogy miként esnek szét (dezintegrálódnak) az atomok, de kevésbé ismerjük szervezkedésüket (integrációjukat).

E sok kétes dolog között egyvalami mégis biztos, s témaköröm szempontjából csak ez fontos: a közeljövőben bármilyennek bizonyul is az atomok kialakulásának többféle módozata (ami persze meghatározásra vár még), ennek a kiformálódásnak az Élet jelenségeihez viszonyítva mindenesetre olyan megkülönböztető jellege van, ami feltűnő és figyelemreméltó: az atomok kialakulásában nincsenek valódi sorozatok (vagy filumok). Akár egy csapásra, akár több fázison keresztül formálódnak ki az atomok, történetük folyamán még legjobb esetben is csak „ontogenezisnek” (egyedfejlődési folyamatnak) vannak alávetve. Végeredményben mindegyikük többé-kevésbé lassan s csakis önmagáért születik, semmit sem ad tovább, akárcsak a megépülő ház. S a lehetséges háztípusok matematikailag előrelátható kombinációk szűkre szabott számának felelnek meg. És bár a nukleáris fizika csodálatos eredményeket ér el az „urániumon-túli” irányban is, mégis úgy látszik, hogy az Anyag atomizációja már olyan határt ért el, melyet ezentúl már nem lehet sokkal túlhaladni. Ezen az oldalon gyakorlatilag megállt a korpuszkularizáció menete. Ez viszont nem akadályozza meg, hogy annál lendületesebben iramodjék neki olyan más irányban, amely szabadság szempontjából gazdagabb. Ez pedig a Molekulák iránya.

18

2/ A Molekulák és az élő Fehérje-félék Genezise.

Evolútív szempontból (a mi szempontunkból) nézve a Molekulák egyik legérdekesebb jellegzetessége az, hogy mennyire képesek megjelenni, „kicsírázni” bárhol az Atomok világában. Nincs olyan atom, amely bizonyos körülmények között ne léphetne molekulás kombinációba. Ezért mondhatjuk, hogy a molekulás világ nem ágazódik ki az atomos világból, hanem felhőként vagy atmoszféraként burkolja be. - Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bizonyos szektorokban és bizonyos sugarak mentén ne mutatkoznék igen aktívnak és összeadódónak a molekularizáció, mint pl. csökkentebb hőmérsékleten történik a Szénből kiindulva. Amíg az Atomok világa rideg együttesként viselkedik, addig a Molekulák világa - már éppen ellenkezőleg - valódi belső hajlékonyságot árul el, ami lehetővé teszi, hogy úgyszólván minden kedvező irányba szétfolyhassanak s szinte „ál-lábakat” növesszenek. Ilyen az a figyelemreméltó csoportjuk, amelyre most már összpontosítanunk kell vizsgálódási körünket: a titokzatos proteinek (fehérje-félék).

„Proteinek”-nek nevezem - igen általános értelemben - azoknak az anyagoknak nyüzsgését (a szerves Kémia nagy-nagy türelemmel és szenvedélyes szeretettel foglalkozik velük), melyben kettős csoportok - pl. CO, CH, NH - különféle gyökökkel társulnak egyszerű vagy összetett, elnyúlt vagy önmagukra gombolyodó láncokká, míg végül fantasztikus molekulasúlyt érnek el, amely több milliót is meghalad. Ez a folyamat rendkívüli formaváltozatokat tesz számukra lehetővé. Ha szavakkal akartak játszani, azt is mondták: „proteinform proteinek”.

A proteinek „természetes történetének” tanulmányozása során azzal a komoly nehézséggel kell találkoznunk, hogy a jelenlegi világban nem ismerjük (vagy nem jól ismerjük) őket szabad állapotban, hanem csak élő szervezetekben, s az ott betöltött szerepük vagy védett helyzetük alapján gyaníthatjuk, hogy az idők során igen-igen bonyolultak lehettek.

Vagyis ismereteinknek ezen a területén nagy ismeretlen folt tátong. (Ez egyébként csak újabb példa arra a tényre /amire folyton vissza fogunk térni/, hogy szemünk számára mily következetesen lehetetlen akármily létező őseredetének közvetlen érzékelése, hiszen automatikusan elmossa az igen nagy közbeeső időtartam.) De ennek ellenére lehetetlen föl ne tételeznünk, hogy (abból következtetve, ahogy ma oszlanak meg a föld színén a karbonos összetételek) a proteines típusú anyagoknak a fiatal Föld felszíni, érzékeny és sugárzással átjárt zónájában kellett kialakulniok; s ennek alapján arra kell következtetnünk, hogy ezeknek az őskezdeti proteineknek bensejében kellett megtörténnie a Vitalizáció nagy jelenségének (akármilyen valószínűtlennek tűnjék is ez, s bizony éppen az egész földre kiterjedő /planetáris/ geo-kémiai állapotnak szinte elkerülhetetlen

19

következményeként). V. ö. A. Dauvillier: Le Cours de physique cosmique du Collége de France. Revue Scientifique 1945 májusi száma,p.220.

Látni fogjuk, hogy az Ember a Főemlősök egyik csoportjában s annak révén jelenhetett meg a Pliocén-korban. Ugyanígy proteinek nyüzsgésében s annak köszönhetően (mondhatnánk így is: vörös-izzása közben) virradt föl, lángolt föl először az élet a Földön.

Ez viszont még egy kérdést vet föl.

Meg fogjuk állapítani, hogy az Ember esetében pszichés nagyságrendű forradalomnak (a reflexió-képesség megjelenésének) tulajdonítható a Nooszféra kialakulását meghatározó újfajta képességek egész tömege. Itt viszont, a születő Élet esetében, hol vehetjük észre azt az alapvető mutációt, amiről fel kell tételeznünk, hogy valahol és valamikor megtörtént a szénmolekulák földi tömegében, hogy megadja bizonyos proteineknek - inkább, mint másik részüknek - azt a rendkívüli szerencsét, hogy megindítsák a Bioszféra kialakulását? Ugye, hogy talán a molekulás disszimmetria és a sejt-asszimilációs folyamat együttes fölfedezésében?

Próbáljuk jobban megérteni ezt a fontos pontot.

Föntebb már láttuk, hogy a valódi korpuszkuláris bonyolultság önmagára-zárt, egységes csoportosulást jelent (ellentétben azzal, ami pl. a kristályban található). Csakhogy ilyen zárt rendszert kétféleképp lehet elgondolnunk: vagy végleg magállapodott (ilyen a víz- vagy a benzinmolekula esete), vagy pedig - éppen ellenkezőleg - képes módosítani összetettségét, azaz komplexitását, s közben nem esik szét (éppen ilyen a sejt esete). Ebben a másodikfajta korpuszkulában az egység csakugyan minden pillanatban önmagára-zárt marad, de ez a zártság mozgó valami; s mivel a komplexitás növekedhet, ezért az egység is minden percben gyarapodhat, s közben nem esik szét a partikula.

A „holt” proteinek (azaz az élet-előtti proteinek) még az első kategóriába tartoznak, a „megállapodott” korpuszkulák közé, bár rendkívül hajlékonyak s szinte a kristályos állapot (izomérek) és a szerves állapot között ingadoznak. De ugye a legelemibb első élőket (vírusokat, baktériumokat) - még ha oly közel vannak is a proteinekhez - éppen az jellemzi már, hogy megtalálták a módját, miként hagyják nyitva az ajtót a komplexitás és az egységesített heterogenitás növekedése felé?

Minél inkább eszmélődünk ezen az igen egyszerű dolgon, bizony annál inkább vagyunk hajlandók úgy tekinteni az élővilágot, mint olyan óriási partikula-kévét, amely az asszimilációs folyamat és a velejáró asszociáció,

20

szaporodás, sokasodás stb. révén nekiindult a határtalan korpuszkularizáció útján, aminek végső földi állapota talán már kezd is elénk vetülni (v.ö. az V. fejezetet, a Nooszféra összpontosulását). Föntebb az első ábrán vonalgörbénk a pontját határoztuk meg az Élet fölbukkanásának (Vitalizációnak) pontjaként. Ugyanily jogosan nevezhetnénk „filetizációs pontnak” is, hiszen ezen a ponton túl folyton gyorsabb ütemben s csillagászati arányokban bonyolódó korpuszkulákat találunk. De azzal ellentétben, ami előbb történt, ezek a korpuszkulák már csakis sorozatosan, hozzáadódás révén szerveződnek és maradnak fenn, egyik a másik segítségével, akárcsak hosszú sor vagy vonal-pálya, egyik a másikra támaszkodva, s mindegyik valami még-el-nem-ért beteljesedés felé tart. Íme a Filogenezis feltalálása és kibontakozása így fordít át és változtat meg Fizikát és Kémiát egyaránt és gyökerestül!

Íme ez a helyzet. De hogy ez a folyamat, amit „felburjánzó, láncát-széttépett molekularizációnak” nevezhetnénk, kialakulhasson és folytatódhasson, annak alapjául nem kell-e valami hatalmas dinamizmus létezését és hatását föltételeznünk?

Befejezésül foglalkozzunk ezzel a kérdéssel.

5. A korpuszkularizáció dinamizmusa. Tudat-kiterjedés.

Szellemünk lassacskán felszabadul a régi Kozmosz korlátai és stabilitása alól, s ezért kezdünk megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a Világegyetemet teljes egészében érik nagy áramlások. Először is visszavető áramlások: Entrópia, az Energia Szétesése (degradációja). Ezeket ismerjük fel elsősorban. De vannak haladó vagy építő áramlások is. Ugye hogy manapság robbanásszerűen táguló Világegyetemről beszélnek, amely valami „ős-atomból” indult ki, melyben Tér és Idő abszolút zéruspontba szorult össze?

Azt gondolom, hogy ilyen méretre és ilyen formában kell elképzelnünk az Életet, ha meg akarjuk érteni az Embert.

Mert elvégre is ha térben táguló Világegyetemről beszélünk a galaktikák színképének vörös felé tolódása magyarázatául, ez igen helyes és senki sem vonja kétségbe. De hát akkor a Korpuszkularizáció állandó, kirívóan feltűnő és mindenütt tapasztalható folyamatának megmagyarázása érdekében miért ne mondhatnánk azt, hogy a Világegyetem teljes egésze föntről lefelé véges-végig önmagára türemlik, míg végül folyton növekvő bonyolódással bensőségesül?...

Igen, jól tudom és érzem is: ha ránk az a régi determinista szempont, amely szerint a magas-rendű élő komplexek kialakulása igen inprobábilis

21

valami, s ezért viszolygunk attól, hogy besoroljuk őket határozott „oksági kapcsolatra” épülő tudományos rendszerbe. Folyton a rendkívülinek vagy a-normálisnak gondolata tolakodik elő, amikor arról volna szó, hogy megalkossuk a Szervesnek Fizikáját. Pedig hát a tények, egyre inkább felhalmozódó tények tömege kötelez annak elfogadására, hogy :

„Ha a kozmikus alapszövet-anyag egy részét magára hagyjuk, akkor - kétségtelen - hogy nemcsak szét nem esik, de sokkal inkább vitalizálódik, szinte virágba borul. Vagyis ha csakugyan meg akarjuk tartani az egész jelenséget, át akarjuk fogni tapasztalatunk egészét, akkor az Entrópián kívül (amelyben az Energia lefokozódik), a Térbeli táguláson kívül (amivel kibontakoznak és szemcsésednek a Mindenség rétegei), az elektromos és gravitációs vonzásokon kívül (amelyek egybefogják a csillagok porát), föltétlenül számításba kell vennünk s el kell fogadnunk a „bensőségesülést teremtő komplexifikáció” állandó, mindig is dolgozó áramlását, mely a Dolgok teljes tömegét érinti.”

Ezért azt mondhatjuk, hogy az első ábrán szereplő 0y 0x tengely (ha már nem koordinátatengelynek tekintjük, hanem mozgási tengelynek) a kozmikus evolúció két fő tengelyének felel meg: emiatt - az 0y szerint - a Mindenség a végtelen-kicsitől a végtelen-nagyig terjed ki; amott - az 0x tengelyen - ugyanaz a Világegyetem türemlik és központosul önmagára az igen egyszerűtől a végtelen komplikáltig; emitt is, amott is egyre gyorsul a mozgás, ahelyett, hogy lassulna (vagyis szinte „előrebukik”).

Ez tehát az első pont, amit leszögezhetünk. Minden tudományos kiértékeléstől ( s még inkább minden finalista szemponttól) függetlenül az mutatkozik, hogy a Világegyetem szinte „terhes” a Komplexitástól s ezért fölfelé tart, egyre inkább tökéletes elrendeződési formák felé.

Jegyezzük meg, hogy az Egyszerűtől a Komplex felé történő kozmikus „csuszamlás” (vagy más szavakkal: a Nem-rendezettől a Rendezett felé tartó alakulás) a rendezetlen Heterogéntől a rendezett Heterogén felé való fejlődést jelenti, s egyáltalán nem valami Spencer-féle Homogéntől Heterogén felé alakulást. A kezdeti Sokfélét csak úgy képzelhetjük el, mint végtelen szétszórt sokféleséget. - Mellékesen említsük meg, hogy a Newton-féle Gravitáció Sűrítő hatása között (ami az égitesteket szülei meg) és az Életet szülő Komplexifikációs „Gravitáció” között titkos viszony létezhet. Az mindenesetre biztos, hogy mindkettő csak egymással sorsközösségben (szolidárisan) működik.

Csakhogy az ilyen rideg tudomásulvétel nem elégíti ki szellemünket, mely mindent gyökerestül akar megérteni. Az önmagára-türemlés kozmikus mozgásának létezése kétségbevonhatatlan. De miben kell látnunk mély rugóját?

Itt aztán három értelmi magatartás adódik.

a/ A kozmikus Korpuszkularizáció titkos rugóját olyan természetes kiválasztással létrejövő sui generis automatizmusnak kell-e tekintenünk (ez a materialista út), amely az Anyagot - ha egyszer szerencsés esetek statisztikai

22

folyamata során sikerült kijutnia a rendetlenségből s az egyszerű kristályosodás fokáról - egyre sebesebben viszi-sodorja egyre növekvő komplexitás útjaira?

b/ Avagy - éppen ellenkezőleg - (ez a spiritualista megoldás) ezt a titkos rugót „tudat-kiterjedésben” kell keresnünk? A tudat A tudat, vagyis akár az élet-előtti, akár az élő korpuszkulák benseje, bensősége: tapasztalatilag megragadható, avagy pedig (mert infinitezimális fokú) nem ragadható meg. (akárcsak egy gondolat a fejünkben) ellenállhatatlanul arra törekszik, hogy kiteljesedjék, de ezt csak akkor éri el, ha feltaláló munkával egyre jobban maga köré szervezi az Anyagot, vagyis ha központosítja? Nem úgy, mint az első megoldásban: „a Világban egyre több a tudat, mert egyre nagyobb a komplexitás” (ami viszont találomra alakul ki); hanem egyre nagyobb (előre elkészített) komplexitás van, mert egyre nagyobb a fokozatosan fölbukkanó tudat”.

c/ Avagy pedig (elkerülve most a szellem-anyag ellentét vitatását) meg kell talán elégednünk a következő megjegyzéssel?: a Laplace-féle régi Világegyetemben az egyszer megjelent függő mennyiség vég-nélkül ugyanaz marad, bármilyenek is határtalan módosulásai a rendszer minden további állapotában. Az Einstein- vagy Heisenberg-féle Világegyetemben viszont a határozatlan mennyiség változik (mert folyton táplálja mindenegyes korpuszkula működése) s vég nélkül növekedhet a rendszer jobb elrendeződése révén. Tehát a Világmindenség által kitermelt folyton növekvő Indeterminációs tömeg számára nem éppen azt a megkönnyebbülést jelenti-e ez, amit az Anyag vitalizációja hoz meg mindenütt, ahol csak lehet?

Hiszem, hogy könyvem további részében (V. fejezet) világosan fog kitűnni, hogyha az Emberhez közeledve a természetes kiválasztódás determinista rugója szorosan véve külsőleg eléggé számot is ad az Élet haladásáról, mégis (és legalábbis ) a Reflexió küszöbének átlépésétől fogva hozzá kell csatolnunk (sőt helyébe kell tennünk) a föltalálás pszichés rugóját, ha felső fokain is meg akarjuk magyarázni a kozmikus korpuszkularizáció fölfelé tartó menetét.

Kétségtelen, hogy e pontra vonatkozóan a Tudomány még nem mondta ki utolsó szavát.

Az mindenesetre legalábbis biztos, hogy (s lényegében minket most csak ez a kérdés foglalkoztat) ha Világunk ilyen vagy amolyan módon csakugyan elrendeződő valóság, akkor jobban megértjük már, hogy az Életet a Világegyetemben nem nézhetjük felszínes mellék-körülménynek, hanem meg kell látnunk, hogy mindenütt nyomás alatt áll, a legkisebb résen át is bárhol felfakadni kész, - s ha aztán egyszer megjelent, hát képtelen fel nem használni

23

minden kedvező esetet és meg kell ragadjon minden eszközt, hogy külsőleg a Komplexitásnak, bensőleg a Tudatnak minden végső lehetőségét elérje.

S íme ez teszi oly lényegessé és annyira drámaivá az Embernek és genezisének tanulmányozását, amibe most kezdeni fogok.

Az Ember: nem olyan zoológiai típus, mint a többi. De önmagára-türemlésnek és összpontosulásnak olyan magva ő, amelyben a mi kis bolygónkon (legyen bár annyira elveszve Időben és Térben) helyhez kötve tűnik elő az, ami valószínűleg legjellemzőbb és legtöbbet eláruló sodró áramlás a minket körülvevő végtelenek között.

Az Ember az, amiben és amire magára-türemlik a Világegyetem.

II.

A Bioszféra kibontakozása és az Emberszabásúak különválása

Az előző fejezetben a „kozmikus korpuszkularizáció vonalgörbéjével” foglalkoztunk, s vizsgálódásunk megállt a Vitalizáció (vagy Filetizáció) a pontjánál, ahol - mint mondottam - titokzatos „asszimilációs” képességgel rendelkező néhány proteinből kiindulva, valami olyan szuper-molekulációs mozgás fogja hatása alá és szinte szívja magához az Anyagot, amely állandóan nyitva áll a jövő felé. Második fejezetünkben már az ab vonalrészre kell kiterjesztenünk vizsgálódásunkat (lásd az első ábrát), még nem foglalkozva magával a b ponttal (a Hominizációs vagy Reflexiós ponttal), aminek tanulmányozása a következő fejezetre marad. Hatalmas tárgykör ez is, még ha körül is határoljuk; aránytalanul nagy témakör is, hiszen igazában ez a „kis” vonalrészlet annak a sok millió genetikus rostnak (filumnak) hihetetlenül bonyolult nyalábját jelenti, amelyek több, mint 600 millió éves időszakon át bontakoznak ki… De nem haszontalan (éppen nagyságrendje miatt) egyetlen szempillantással átfognunk ezt a témakört, visszavezetve legfontosabb szerkezeti elemeire.

Ezért néhány bevezető megjegyzés után a vitalizációs a pont föltehető dimenzióira és robbanásszerűen kitörő karakterére vonatkozóan, a következő pontokat fogom tárgyalni:

24

1. Valószínűleg milyen volt a Bioszféra állapota születésekor.2. Az Élet Fája: egyetemes forma.3. Az élet Fája: „sudarának” kutatása (komplexifikáció és cerebralizáció

/agyfejlődés/).4. A Főemlősök tengelye és az „emberszabású folt” a Pliocén-korban.

Tehát kezdjük!

Bevezető megjegyzések.

Az Élet kiindulási pontja: mono- vagy polifiletizmus?

Első ábránkon sematikusan jelöltük az Élet megindulását: egy kritikus ponttal. Persze ez csak szimbólum. A dolgok fizikai valóságában milyen felszínt, vagy éppen miféle struktúrát kell tulajdonítanunk ennek a „pontnak”? Vagyis, ha megpróbáljuk elképzelni a tényeket, mit kell gondolnunk: milyen számban, milyen ritmusban érte a proteinmolekulákat az a sajátos mutáció, amely vitalizálta őket? Egyenkint talán, vagy sok miriád molekulát egyszerre? S ha nem egyetlen felfakadó pontról van szó, hát akkor hány helyen és hány különböző pillanatban történt? Más szavakkal kifejezve: őskezdetén mono- vagy polifiletikusnak kell-e tekintenünk az Életet? …

Rögtön mondjuk csak meg, hogy erre a kérdésre még nem - és valószínűleg sosem - fogunk tudni válaszolni. Csakhamar kifejezetten ismét fogom hangsúlyozni (majd amikor az Embernek a Földön történt első megjelenéséről lesz szó), hogy a „kezdetek” minden területen kérlelhetetlenül elmosódnak: szemünk nem képes észrevenni őket, mert eltünteti „az Idő vasfoga”. Ez a törvény érvényes még a rövid emberi történetben is. Hát akkor hogyan ne volna érvényes egy olyan mélyreható s oly végtelen parányi elemeken végbemenő eseményre, mint az első szénmolekulák életre kelése?

Hogy képzeletünk lehiggadjon e pontra vonatkozóan és hogy körülírjuk a problémát, mégis itt áll előttünk egy különös tény: oly sajátságos és esetleges pontokon van fura hasonlóság az élő szubsztanciák között, hogy hasonlóságuk

25

ebben az esetben sokkal kevésbé köszönhető összpontosuló találkozásnak, mint inkább valódi rokonság jele. Például az élőlényben a molekulás disszimmetria szabályosan jelentkezik csakis ama két forma egyike szerint, amit a kémiai elemek lehetőség szerint elfoglalhattak volna. A sejtállományban (protoplazmában) mindig dextrogír a glükóz, a cellulóz, a szén-összetételek (azaz mindig jobbra fordítják a sarkított fényt); az albumin, a koleszterol, a fruktóz viszont mindig levogirek (balra fordítják a sarkított fény-nyalábot). Hasonlóképp: ugyanazokat az enzimeket találjuk az élőlények teljes során át. Hogyan magyarázhatjuk a részlet-vonásoknak ezt az egybeesését, ezt a „síkbeli, tervbeli egységet”? Azzal kell-e magyaráznunk - akárcsak a földi Gerincesek között a „négylábúak öt ujját” - , hogy jel van itt arra, hogy őskezdetkor az Élet viszonylag szűk-méretű hajtásban fakadt föl, a Földnek többé-kevésbé határolt zónájában s az Időtartam egyetlen pontján? Avagy - ellenkezőleg - ezek a kristályos-kémiai analógiák egybehangolhatók a kiindulási felület nagyságával és a kiválasztódás meg a találkozások ismételt működésével?

E kérdésben nem szándékszom dönteni. S egyébként is mit segítenék vele? Vizsgálódásunknak ezen a pontján igazában csak egy dolog számít: meg kell értenünk, hogy mindkét esetben (vagyis akár egyetlen, akár n vitalizációs pont volt is kezdetben) az eredménynek ugyanannak kellett lennie, vagyis a bolygó fotokémiailag aktív felületét teljesen és rendkívül gyorsan hódította meg az Élet. Mintha-csak ez a fölfelület - az Élethez viszonyítva - akkor olyan szinte-túltelítettség állapotában lett volna, amely gyorsan egyetlen hártyába fogta össze a vitalizálható elemeket. Első vázlatos tapogatózó kísérlet volt ez arra, ami a geológiai korok során megalkotta a „Bioszférát”.

1. A Bioszféra eredeti jellemvonásai.

A Bioszféra itt nem azt jelenti, aminek egyesek tévesen gondolják, vagyis nem a bolygónak az a periférikus zónája, amire korlátozódik az Élet; hanem magának a szerves anyagnak hártyája, amely ma befedi a Földet: vékonysága ellenére is valódi strukturális réteg ezen a bolygón! A minket hátán hordó égitest érzékeny lemeze, csodálatosan egybeforrott szerkezet, amelyben - ha jól tudunk látni - kiviláglik az a kapcsolat, amely egyetlen kozmikus dinamizmusba fogja a Biológiát, a Kémiát és az Asztronómiát (igaz, hogy szellemünk még inkább csak megsejti, semmint teljesen megértené ezt a kapcsolatot).

Valószínű, hogy őskezdetkor - ahová most képzeletben visszatekintünk - a Bioszféra még nem terjedt túl az ősi Óceán vízrétegén. Egyébként is tudjuk-e, vajon valami őskontinens halvány vonala egyáltalán fölbukkant-e a vizek fölé azokban a távoli korszakokban? …

26

Az már biztosabb, hogy a protoplazma-hab, amely megjelent a bolygó felszínén, bizonyára már őskezdettől fogva nemcsak „planetáris” volt (az egész Földre kiterjedő), hanem megmutatta egy másik jellemvonását is, aminek rendeltetése lett, hogy szabályosan növekedjék a korok folyamán: egymás közt igen-igen szoros kapcsolatban voltak azok az elemek, melyek még alaktalan és lebegő tömegét alkották. Mert a komplexitás csak úgy fejlődhet ki mindegyes korpuszkulában, ha kibontakozás aközben és lassacskán kifejleszt valamiféle viszony-hálózatot, finom és folyton mozgékony egyensúlyt a szomszédos korpuszkulákkal. Kollektív egymásközti komplexitásról van szó (inter-komplexitás), amely természetes kitágulása és következménye annak a saját-komplexitásnak (intra-komplexitásnak), amely mindenegyes partikulának sajátja. Az Emberről beszélve majd lesz alkalmunk vizsgálni ezt az inter-komplexitást, amely akkor már „összpontosuló szocializáció” formájában, sajátos, végső és egyetlen kifejlődést jelent. Egyelőre csak azt jegyezzük meg, hogy kezdetben bármily szemcsés és folytonosság-nélküli lehetett is a vitalizált Anyag rétege, mégis már ettől az elemi fázistól kezdve mélyreható rokonság és vonzás hálózatát (egyre jobban erősödő szövetét) fogta össze, s kezdte egyre szorosabban maga köré szőni egyetlen óriási szimbiózisba a partikulák hatalmas tömegét, melyek annyira terhesek voltak már csíra-erővel. Nem merő tömeg, nem is egyszerű csoportba-verődés volt ez, hanem a Föld zárt felszíne miatt lassú és állandó nyomás alá fogott sűrű szövet, melyben már homályosan fel-felbukkant az a sok-sok ág-hajtás, aminek vonásait most meg kell próbálnunk kibogoznunk, hogy majd azt kutassuk: hátha rejtőzik benne a növekedésnek és irányvételnek főtengelye ama egyetemes polarizáció alatt, amely egyre nagyobb komplexitás és egyre nagyobb tudat felé hajtja.

2. Az Élet Fája. Általános formája.

A második ábrán szimbolikusan és végsőkig leegyszerűsítve igyekeztem megrajzolni a Bioszféra nagy szerkezeti vonalait, ahogy aprólékos és kitartó részletmunka során, két évszázados erőfeszítéssel egy egész légiónyi zoológus és botanikus szakembernek sikerült kibogoznia. Ismétlem: leegyszerűsített ábráról van szó. Azt se felejtsük el, hogy gondolatbeli síkon van szerkesztve s bontakozik ki a szemünk előtt, hiszen a jelzett szétágazódások minden percben, biológiailag és térbelileg folyton szorosan magára-türemlett, szinte összegombolyodott Egészet alkotnak. Még egy fontos megjegyzést: a Rendszertant megalkotó szakemberek elsősorban és közvetlenül azzal a céllal szerkesztették ezt a sémát, hogy egybefogják a Bioszférát most alkotó fajokat (és csakis ezeket). De ezen az ábrán, akárcsak az első ábrán is, a típusok morfológiai elrendeződése pontosan megfelel a világban történt megjelenésükkel (erről a Paleontológia kezeskedik). Ebből az következik, hogy az

27

Élet Fáját - ahogy itt lerajzoltuk - nézhetjük akár abból a szempontból (amint ezt szokták látni a természetes osztályozásokon), hogy a jelenleg élő formák különféleségét mutatja, akár pedig hogy múltbeli megjelenésük történetét ábrázolja. Persze minket most ez az utóbbi szempont érdekel elsősorban.

E néhány szempont leszögezése után térjünk az ábra különféle elemeinek sorozatos vizsgálatára. Első pillantásra két, határozottan különváló zóna áll szemben egymással: alul az egysejtűek homályos lombozata fent pedig soksejtű szervezetek erősen ágakra szakadó rendszere.

28

a/ Az Egysejtűek.

Könyvemben mindig evolútív szempont vezérel. Ha így figyeljük az Egysejtűek világát, megkapóan, szinte kézzelfoghatóan tárja elént az Élet korpuszkuláris eredetét és természetét. Mert hát azoknak a kis szervezeteknek egyszerűségét figyeljük, melyeket máig sikerült észrevennünk mikroszkóp alatt (alig száz proteinmolekula van a milliméter ezredrésze hosszúságú baktériumban; és talán csak egy molekula az ultra-vírusokban és a génekben…), akár pedig próbáljuk felmérni azoknak a primitív őslényeknek (állati vagy növényi ősformáknak: Protozoároknak és Protofiteknek) óriási nyüzsgését, melyek a Föld édes vagy sós vizeiben hemzsegnek, bizony kezd eltűnni az a hamis fal is, mely talán szemünk láttára még két, egymásra visszavezethetetlen kategóriára szakította szét az Emlősök egységét és az Atom egységét. Mert szigorúan tapasztalati szempontból nézve: amikor az Anyagból fölbukkan az Élet, szinte teljesen lucskos még attól a molekulás állapottól, amit csak továbbra is fenntart szaporodó-képességének csodálatos működésével.

Ha ezt leszögezzük, azonnal hozzá is kell tennünk, hogy a senki által kétségbe nem vont valódi „primitívségük” ellenére, a jelenlegi Egysejtűek (akárcsak Etnológiában a mai civilizáció előtti népek) csak igen tökéletlen fogalmat adnak arról, amihez „faunájuk” hasonlíthatott megjelenésük első korszakaiban. Mai formájukban egész együttesük valami igen-igen ősi és sokfelé-osztott csoportot mutat, ahol ultra-koimplikált típusok (szőrös vagy kagylós lények…) együttvannak ultra-egyszerű formákkal (vírus), amiket talán csak elfajzott formáknak tekinthetünk. Sőt már eredetükhöz valószínűleg elég közelfekvő korban fontos elhajlás történhetett a kezdetben homályosan homogén tömegükben: ez a szétválás kétfelé osztotta az ős-Növényi-formákat (amelyek klorofillel táplálkoznak) és az ős-Állat-formákat (amelyek az előbbieknek parazitái voltak), nem is szólva még titokzatosabb (és megmerevedett) autotróf lények csoportjáról, amelyek közvetlenül voltak képesek magukhoz asszimilálni „ásvány-féléket”, s nem is volt szükségük napsugárra.

Most már e kezdeti kettészakadásból kiindulva mehetünk tovább, vagyis beléphetünk az - akár állati, akár növényi - Soksejtűek világába.

b/ A soksejtűek.

Ha a Soksejtűek állatvilágát lényegére szűkítjük és el is választjuk a Növények hatalmas törzsétől, amely fölé kerekedve türemlik önmagára (s a Növényekről nem szólunk egy szót sem), ma két, különösen élénk főágat veszünk

29

észre rajtuk. E két ág mindegyike az Élet problémájának két fő-megoldását képviseli (amint ezt gyakran hangsúlyozták már):

- egyrészt az Ízeltlábúak (Pók-félék, Rák-félék, Rovarok…), melyeket kívülről váz vagy kagyló véd;

- másrészt pedig a Gerincvonalasak vagy Gerincesek, főképp belső vázzal: ezek valamikor a maguk úszó, halformájú elődeik fölé jutottak, hogy megalkossák a járó Négylábúak rendkívül „egy-szerkezetű”, haladó és hódító csoportját, ezt a szárazföldet valóban meghódító csoportot, melyből ábránkon csak három főbb alcsoportot jeleztünk, melyek egymásba-oltódnak: a Kétéltűek, a Hüllők és az Emlősök alcsoportját.

E két uralkodó ágon kívül s „alattuk”, más „al-világok” léteznek, nincs velük jól meghatározott viszonyuk; ezek az „al-világok” rendkívül óriásiak, de igazában kevésbé hódító erejűek s szinte ott lebegnek az Ízeltlábúak és a Gerincesek alatt: emiatt a Gyűrűs-férgek (Szelvényes-férgek, Puhányok), melyek közelebb vannak az Ízeltlábúakhoz; amott, jobban félreesve, a Tüskésbőrűek, Tömlősbelűek, Szivacsfélék: szinte a kép alját vagy hátterét alkotják, sűrű bozótot, és arról tanúskodnak, milyen elképesztően „teremtő”-termékeny s mily hihetetlenül burjánzó-szaporodó képességű volt a fiatal Bioszféra.

E rövidke áttekintéssel fejezzük be a főbb zoológiai típusok felsorolását, s most már inkább összefogó képet alkossunk a helyzetről. Pusztán „helyzet zoológiai” szempontból mit mutat a második ábra? Három fő dolgot vehetünk észre rajta:

1/ Először is, hogy az élővilágban lassan-lassan egyre fontosabbá válik a sorozat (vagy filum). Az egysejtűek világában (legalábbis a mi szemünk így látja) morfológiailag rövidek a korpuszkuláris pályák, mintha csak gyorsan és majdnem rend nélkül merevednének meg a születő formák: micélium, burjánzó lombozat… Viszont a soksejtűektől kezdve a bioszférikus alapszövet-anyag határozottan rostossá válik (hosszú és jól feltűnő filumok alakulnak ki), s ez az új szőttes lehetővé teszi a Természet felsőbb emeleteire annyira jellemző messzire-ható morfológiai kibontakozásokat. Azt mondottam, hogy „rostossá” válik: annyira, hogy ezerszeresen (sőt néhány esetben, például az Ízeltlábúaknál tíz- és százezerszeresen) kellene vonalakra - azaz sorozatokra - bontanunk a második ábrán szereplő mindenegyes vonalat, hacsak halvány fogalmat akarnánk alkotni az Élet nagy kévéjének rendkívüli komplikációjáról: e vonal-sorok mindegyikét nemcsak eredeti külső stílus jellemzi, hanem ezen kívül mindegyik bensőleg - legalábbis infinitezimális fokon - (hogyan ne fogadnánk el ezt? Másképp visszakoznánk az Evolúciónak merőben determinista magyarázatára, ami nem látszik

30

könnyen lehetségesnek /v.ö. az I. fejezet 5. pontjának a, b és c bekezdéseit/) rendelkezik a feltalálás és a társulás (szocializáció) egészen sajátos és közölhetetlen erejével.

2/ Aztán ott van az a sajátos működés, amelyet váltások törvényének nevezhetnénk. Ha szerkezetileg legvilágosabb szeleteit figyeljük, az Életről azt vesszük észre, hogy nem folytatódhat igen sokáig ugyanabban az irányban. Egy lépés jobbra, egy meg balra… „Idegrostok” vagy „pikkelyek sorakoznak egymásután, legyezőszerűen kitáruló elágazásaik egymást helyesbítik és egészítik ki, pótolják, úgyhogy egész együttesük folytonosnak hat. Ez a lüktető és széttartó szerkezeti rendszer nyilvánvalóan szembeszökő (amint a második ábrán érzékeltettem is) az „osztály” rendszertani fokán. De amint a kristályok és egyes növényi alakzatok esetében történik: az Élet Fájának makro-struktúrája csak olyan mikro-struktúrát hoz napvilágra, amely az alsóbbrendű szárak vagy rostok mindegyikét is áthatja: rendeket, családokat, nemeket, fajokat, egyedi sorozatokat egyaránt… Az Időtartamban egymásra következő formák minden fokon és minden esetben inkább egymásba illeszkednek (szinte mint a tobozlevelek vagy a háztető cserepei), mintsem egyik közvetlenül hosszabbítaná meg a másikat. Innen származik az a nehézség, amibe a Bioszféra történésze ütközik, ha a Múltban követni akar egy-egy kibontakozást: nemsokára átkerül egy szomszédos kibontakozás vonalgörbéjére.

3/ A harmadik fő jellegzetesség pedig: az egész rendszer fokozatos „mederbe-jutása”, amely annyi de annyi egymástérő szétszóródásból születik meg a kiváltságosabb vagy kisebb ellenállású morfológiai tengelyek kis számán; végeredményben három ilyen nagy „meder” mutatkozik a második ábrán: Gerincesek, Ízeltlábúak, Növények. Kétségtelen, hogy amint a „mederbe-jutás” hatására Vagy „egybe-ágazódás”, „egybe-folyás”, ami - csak mellékesen jegyezzük meg - semmiben sem hasonlít a filetikus összpontosuláshoz (konvergenciához), amellyel később fogunk találkozni, ha a Nooszférát mutatjuk be. az Élet egyre kibontakozik, annál inkább látszik egyszerűsödni. De vajon azt jelenti-e ez, hogy e folyamat következtében burjánzása közben lassan igyekszik-e előtüntetni haladásának néhány fővonalát (vagy esetleg áttörési pontot is), amire aztán központosul? Más szavakkal kifejezve: az Élet Fája - már az Ember megjelenése előtt s az Ember nélkül is - feltüntet-e rajzán valódi „sudarat”, nyílvesszőt, avagy pedig csúcsa felé csak szétoszlik versengő formák pálmafaszerű csokrára? … Nem válaszolhatunk erre az új problémára, ha előbb nem tökéletesítjük módszereinket a „korpuszkuláris bonyolódás” méretére vonatkozóan, hogy aztán alkalmazhassuk a legjobban fejlett élők különösen nehéz esetére.

31

3. Az Élet Fája. A sudár keresése: bonyolódás és agyfejlődés.

A/. Az Evolúció új paraméterét fogadjuk el: bonyolódási tényező és idegrendszer.

Jól értsük meg, miből áll az a nehézség, amibe ütköztünk. Ha a szuper-korpuszkulák szervezettségi fokát olyan könnyen megmérhetnénk, akárcsak például a hosszúságukat, akkor nem volna semmi nehézség. Ha ilyen eszközzel mérhetnénk meg a második ábrán szereplő élőlények elég nagy számának komplexitását, azonnal látnánk, hogy vajon emelkedik-e a rendszer teljes együttese, s vajon - amint kérdeztük is - van-e sudara. Sajnos tudjuk már, hogy nem így áll helyzet (v.ö. az I. fejezet 3. pontját). Amint túljutunk a molekulákon, kicsúszik kezünkből a bonyolultsági fokok számontartása, már éppen az elénk álló óriási nagyságrendek miatt is.

Az kétségtelen, hogy grosso modo - nagyátlagban véve - az Egysejtűek világa egyszerűbb, mint a Soksejtűeké. E határokon belül a kozmikus önmagára-türemlés folyamatának iránya egészen világosan látható az ab vonalrészen, - amint két különféle formában jelentkezik is első és második ábránkon (az első le van egyszerűsítve, a második forma pedig torzít). Csakhogy ezen túl! … Miképp értékeljük egy Növény vagy egy Korall-féle, egy Rovar és egy Gerinces, vagy egy hüllő és egy Emlős bonyolultságát, ha egymással hasonlítjuk össze őket? …

Nyilvánvaló, hogy ha tovább akarunk jutni az Anyag korpuszkularizációjának tanulmányozásában, akkor éppen ezen a ponton kell találnunk vezérfonalra, iránytűre, ami vezessen, irányítson: azt akarom ezzel mondani, hogy valamiképp fel kell ismernünk (akár közvetett úton is) vajon ilyen vagy amolyan zoológiai sorozaton csakugyan növekszik a bonyolódás és mekkora sebességgel. - Egyáltalán lehet erre vállalkozni? Azt gondolom, hogy igen; föltéve, hogy az élőlényben megtesszük azt a szükséges különbségvetést, ami a „lényeges vagy sajátos komplexitás” és az esetleges „banális komplexitás” között van.

Megmagyarázom, mit akarok mondani.

A Világegyetem önmagára-göngyölődését minden ponton és minden percben - már meghatározás alapján is - az határozza meg, hogy az Anyag

32

mekkora vitalizációs fokot ért el az illető ponton vagy csúcson. Ez viszont még nem minden. Azt is hozzá kell tennünk, hogy egy adott korpuszkula vitalzációját mindenekelőtt az határozza meg és méri is meg, hogy mekkora a bensőségesülési foka vagy „pszichés hőmérséklete” (tudata, ami az Ember esetében szabadságban éri el csúcspontját). Hiszen a két változó szorosan összefügg, amint láttuk is már az I. fejezet 3. pontjának közepén. - Mi mást jelent ez, ha nem éppen azt, hogy ha szerencse folytán akad az élőlényben egy olyan rész (valami szerv), ami sajátosan függ össze annak az élőlénynek pszichés kibontakozásával, akkor ennek a résznek komplexitása (és csakis ennek bonyolultsága, hiszen a többi csak összezavarná a mérést!) lehetne alkalmazható - és kell is, hogy felhasználjuk - ama korpuszkularizációs foknak felméréséhez, amit az illető élőlény elért.

Ugye, hogy ezzel szinte már ki is mondtam, hogy ez a rész, ez a szerv asz idegrendszer?

Az idegrendszerben történő változás, vagy még pontosabban: az idegrendszer agybeli részének alakulása, avagy még egyszerűbben és egyszóval: Cefalizáció, íme erre a vezérfonalra van szükségünk! - Sajnos a genetika szakemberei odajutottak, hogy a Soksejtűek testében különválasztották a szómát a germentől (a „testit” a „csírától”) és szerintük az utóbbi egyedül végzi az átörökléssel történő továbbadás fő feladatát. Ehhez hasonlóan - s talán nagyobb jogcímmel - íme mi most megkülönböztetjük a szómát a „fréntől” A phren görög szó, azt a (föltételezett) szervet jelzi, amely a pszichés élet szerve; e szó eredetileg és szoros értelemben véve máj-burkot vagy szív-burkot jelent. , az előbbi nem számit, az utóbbi viszont döntőfontosságú, ha meg akarjuk mérni a létezők vitalizációs fokát. Ha ezt a szempontot alaposan meghatározzuk és finomítjuk, akkor nem sokat számít, hogy hány molekula van egy állat csontvázában vagy izomzatában. Az se sokat számít (persze egy bizonyos határig), hogy mekkora az agy bruttó súlya. Végeredményben csakis az számít a felsőrendű élőlények abszolút osztályozásában azaz „bonyolultság” nagyságrendje szerinti osztályozásban, hogy milyen tökéletesek agyi neuronjaik, szerkezet és működés szempontjából (és hogy mekkora a számuk).

Azt mondja erre valaki: na ez aztán még igazán kiszámíthatatlan (vagy legalábbis „meg-nem-számolható”, számokkal nem jelezhető) nagyságmérce (paraméter)! De igen-igen hasznos paraméter- mondom én - mert (majd látni fogjuk) konkrét formában fejeződik ki bizonyos pontos morfológiai jellegek révén, pl. önmagára-türemlés, koncentráció és az agy ilyen vagy amolyan részének szelektív kibontakozása.

Lássuk csak, hogy a cefalizáció vagy cerebralizáció (egyre pontosabb) kritériumának alkalmazásával miként világosodik ki, rendeződik s

33

végeredményben hogyan lendül előre ugyanegy iramban s egyetlen főtengely mentén az élőlények zavaros burjánzása, óriási tömege.

B/. A cerebralizáció paraméterének alkalmazásával a következő első eredményhez jutunk: megállapíthatjuk, hogy a kozmikus önmagára-türemlés (vagy korpuszkularizáció) főtengelye a Földön az Emlősök ágán halad át.

Ha tehát elfogadjuk, hogy az élőlények agyfejlettsége vitalizációjuknak valódi mércéje, azonnal gyökeresen leegyszerűsödik a Bioszféra alakja, hiszen a változó tényező puszta beiktatása miatt a Rendszertan egész osztályai automatikusan elvesztik jelentőségüket és jövőre vonatkozó előnyüket.

Nyilvánvaló, hogy most már nincs mit törődnünk a Növények óriási törzsével. Akármily lényeges is szerepük a Bioszféra általános fiziológiájában, sőt (egyesek szerint) nagy az érzékenységi fokuk, a Növények mégis inkább csak szolgálói, semmint tovavivői az élet haladásának. Hatalmas mezejükön semmi sincs, ami idegekhez hasonlítana, még kevésbé akadunk náluk az agyfejlődés nyomaira.

Nincs mit foglalkoznunk a Gyűrűs-férgekkel, sem a Tömlős-belűekkel, sem a Tüskésbőrűekkel, sem a Szivacs-félékkel: mindnyájan sokkal jobban szétszóródtak, idegrendszerük szervezete pedig túlságosan merev már ahhoz, hogy komoly versenytársat jelentenének.

Nem sokat kell időznünk az Ízeltlábúak világánál sem. Ebben az esetben nem azért, mintha nem állna előttünk valódi és figyelemreméltó idegrendszer, amely az idők során igazi agyfejlődésen ment át (a társas életet élő Hártyásszárnyúak „potrohos teste”). De elvégre is sem mennyiségileg, sem minőségileg nem hasonlíthatjuk össze komolyan a rovar agy-ganglionját és a Gerincesek még csak kevéssé kifejlett agyát. Ki ne venné észre, hogy - mennyiségi szempontból - bármily fejlett legyen is az idegsejtek elrendeződése a Rovar fejében, ez a tökéletesség mégsem pótolhatja a számbeli különbséget, amely milliárdokra megy a Gerinces javára. Mennyiségi szempontból pedig: ki ne ütközött volna meg, hogy még a legfejlettebb Rovaroknál is teljesen hiányzik a pszichizmus hajlékonysága.

Végeredményben tehát marad a Gerincvonalasak-Gerincesek hajtása. Kiküszöbölő módszerrel éppen nekik kell képviselniök korpuszkularizációs vonalgörbénken az ab tengelyt, föltéve, hogy érvényes az egyetemes Bonyolultság-elméletünk, meg hogy ha helyesen választottuk éppen az Agy-fejlődést paraméterül. Kap-e megerősítést ez a sejtésünk, ha behatóbban megvizsgáljuk az agy-fejlődést a Gerincvonalasak-Gerincesek csoportjában?

34

Vagyis, e csoport struktúrája mutatja-e azokat a haladó jellemvonásokat, melyeket jogosan elvárhatunk a Mindenség önmagára-göngyölődésének fővonalától?

Ha csak nagyjából tekintjük is át a „cerebrológia” legfrissebb eredményeit, igennel válaszolhatunk.

Próbáljuk ezt néhány jól választott vonással megmutatni.

a/ Először is még ha csak igen elnagyoltan és egészükben vizsgáljuk is azokat az egymásra-következő lüktetéseket, melyek a Gerincesek osztályát alkotják, kétségtelen, hogy a Halaktól a Kétéltűekig, aztán a Kétéltűektől a Hüllőkig, s még határozottabban a Hüllőktől az Emlősökig az agynak igen világos haladását figyeljük meg: nemcsak globális vagy találomra történő haladás, hanem rendszeres és kiválasztódással történő fejlődés egyes vonalak szerint, amelyek igen-igen határozottak.

Tudjuk, hogy az agyat alkotó elemek száma és elhelyezkedése szerint figyelemreméltóan egyveretű az agy minden Gerincesben (lásd a harmadik ábrát). Van egy elő-agy (szaglási lebenyek és hemiszférák); közbeeső agy (hallási rétegek, epifízis, hipofízis) ; egy közepes agy (kettősen és négyesen ikreződött gumók); egy hátulsó agy (kisagy); végül az agy-gyökér.

Nos hát az élő formák Anatómiája (még a Paleontológia segítsége nélkül is) azt tanítja, hogy a Halaktól kezdve csoportról-csoportra előtérbe akarnak jutni egymás fölött az agy különösen jelentős részei, vagyis maguk köré igyekeznek központosítani az agy-fejlődés haladását: egyrészt a kisagy, másrészt pedig főleg az agy-hemiszférák; ez utóbbiak gyorsan, forradalmi hatással indulnak fejlődésnek a legjobban kibontakozott Hüllőknél (Madarak) s még inkább az Emlősöknél (legalábbis bizonyos szintről kiindulva és egyes fílumok során); végül is valamiképp monopolizálják az agyüreget és elborítják a kisagyat.

A Gerincesek végső, újszülött ága: az Emlősök hatalmas együttese, s ez ugyanakkor mindegyiknél sokkal nagyobb agyfejlettségű is: legfiatalabb s ugyanakkor a legnagyobb agyfejlettségű hajtás éppen a legjobban cerebralizált élő ágon. Tehát ha ebben az irányban haladunk, akkor az előrelátott „komplexifikáció” vagy „korpuszkularizáció” csakugyan szinte bele van írva az agyfejlődés előrehaladó lépteibe. Jó úton vagyunk. Csak folytatnunk kell.

Figyeljük meg, miként türemlik fokozatosan önmagára az agy, az agy-hemiszférák kibontakozásával összefüggően (v.ö. még a hatodik ábrát).

35

b/ Tegyünk előre még egy lépést, vagyis - most már nem hagyva el az Emlősöket - próbáljuk meglátni (immár a Paleontológiára támaszkodva), vajon ugyanegy csoporton belül nem történik-e észrevehetően az agyfejlődés mozgása (amely általában jellemzi a Gerinceseket), s milyen mérhető fokozat szerint, ugyanegy filumnak részleteire is hatva. Ezt a munkát legutóbb egy amerikai paleontológus kísérelte meg (Tilly Edinger) a Ló-félék családjában. Mindenki hallott már a Ló-félék klasszikus genealógiájáról; százszor és százszor tanulmányozták, újra vizsgálták, de - eleddig mindig csak a paták, a fogak, az orr-részek kibontakozása szempontjából. Edingernek viszont szerencsés gondolata támadt: sok ló-koponyát tanulmányozott (gipsz-formába öntött másolataik alapján) s ezzel a módszerrel vizsgálta, hogy miként is alakulhatott az agy korról-korra az idők során, ebben a kivételesen jól kirajzolódó filumban, a Ló-félékben. Persze ez maga is bonyolult filum, sok-sok sorozatból áll, s ezek egymást váltják fel (v.ö. a II. fejezet 2/b/2. pontját). Ez kétségtelenül roppant érdekes vállalkozás, hiszen nem kevesebbről van szó, mint 55 millió évre terjedően követni és elemezni azt a mozgást… Kutatásának főbb eredményeit mutatja a negyedik ábra. Mit mond ez a táblázat? - Több más között három dolgot.

36

37

1/ Ha előrehaladunk a filumon, világosan élesedik az agy-fejlődés, mégpedig a föntebb említett módon: kibontakoznak a hemiszférák (ezzel összefüggően visszafejlődnek a szaglólebenyek vagy a rinencefal); a szürkeállomány felszínét növelve megszaporodnak a barázdák és igyekszenek elborítani a kisagyat.

Figyeljük meg a kezdeti agyfejlődés visszamaradottságát és lassúságát (az Eohippus agya még a legalsó méhlepény-nélküliekhez hasonló stádiumban volt), s aztán a gyors nekilendülést a Miocén kortól kezdve.

2/ A kiinduláskor (Eohippus) az agy még igen-igen primitív: a hemiszférák kevéssé kifejlettek és simák, akárcsak a Rovaréi.

3/ Nekilendülés, mégpedig gyors, szinte forradalmi nekiugrás az agyfejlődésben, a Mesohippustól kezdve; ez világosan tűnik ki: nagyobb, mint a végtagok fejlődése. Visszamaradt agya ellenére is (és ujjainak száma ellenére is) már a valódi „kis ló” az Eohippus. Ez a tény arra gondolatra késztethet, hogy az a sajátos felsőrendűség, amelynek a Főemlősök a Hüllők fölött aratott kezdeti győzelmüket köszönhetik a Bioszférában, nem annyira agybeli mutációban (mint az Embernél, v. ö. alább a III. fejezet bevezetését) kereshető, hanem olyan fiziológiai módosulásban, amely a

38

vérkeringésre vagy a szaporodásra hatott (izotermia: állandó hőmérséklet a testben; viviparitás: élve-szülés?)

Ha tehát ugyanegy roston követve figyeljük az agyfejlődést (s feltéve, hogy elég sok millió éven át követjük), azt vesszük észre, hogy (a szó technikai és pontos értelmében véve: egy neo-kortex és egy neo-pallium „kibontakozása”) a felsőrendű Gerinceseknél nemcsak hogy állandó, hanem igen világosan gyorsul is. Ha nagyátlagban nézzük, azt mondhatjuk, hogy az Emlősöknél a bonyolulttá-válásnak vagy kozmikus korpuszkularizációnak feltűnően aktív zónájában vagyunk, vagyis - hogy ismét elővegyük hasonlatunkat - az Élet Fájának jól meghatározott sudarán.

Nos hát nincs-e rá lehetőség, hogy még pontosabban megállapítsuk ennek a sudárnak helyét?: nemcsak egy alosztályban, hanem egy rendben, sőt (miért ne?) egy egyetlen családban?

S itt lépnek elő a Főemlősök.

C/. Az agyfejlődés paraméterének alkalmazása a következő második eredményt hozza: a Főemlősök rendjén, s még pontosabban az Emberszabásúak (Antropoidok) családján halad a földi korpuszkularizálódás tengelye.

Amíg a Ló-félék mindenekelőtt futók (mint ahogy más állatok húsevők, úszók, mászók vagy túrók) , addig a Főemlősök elsősorban agy-lények, vagy ha jobban tetszik ez a meghatározás: „aggyal és kézzel rendelkező létezők”: az egyik (az agy), a másik (a kéz) révén… Az ő esetükben (egészen egyedülálló eset!) a filumnak sajátos ortogenezise egybeesik az Élet egyetemes ortogenezisével. Tehát igen-igen érdekes volna, ha agyuk történetét olyan részletesen tudnánk rekonstruálni, mint a Ló-félékét. Sajnos - olyan okok miatt, amiket a paleontológusok jól ismernek - a fosszilis maradványok (s különösképp a koponyák) igen ritkák ebben az állat-csoportban, nem számítva azt a szintén kivételes esetet, amikor régi lakhelyekül szolgáló szakadékokról vagy barlangi lelőhelyekről van szó.

Még ilyen mostoha körülmények ellenére is elég jel mutat arra, hogy az Eocén kortól kezdve a Főemlősök agyfejlődésének nagy vonalai körülbelül párhuzamosak a Ló-félék fejlődésével. Az Adapis-ról készült koponya-lenyomat-másolat például érdekes módon felel meg az Eohippus-fázisnak, a maga „Rovarevő” egyszerűsége révén. Az is igaz, hogy ugyanabból a korból ismerünk más formákat (Necrolemur, Tarzidák), melyeknek gömbölyded feje azt sugallja, hogy legalábbis néhány Főemlős-család már az Alsó-Eocéntól kezdve megelőzte a többi emlőst az agyfejlődésben. A mindmáig ismert egyetlen gipszmásolat a Necrolemur koponyájáről: J. Hürzeler tanulmánya foglalkozik vele (Zur

39

Stammesgeschichte der Necrolemuriden. - Mém. suisses de Paléontologie, 66. kötet, 1948, 33 s köv. lapok.) A gipsz-másolaton kicsit ellentmondók a jellegzetességek; aránylag igen durva és nagyon gömbölyű hemiszférák, viszont teljesen simák és nem borítják be a rinecefalt, amely pedig továbbra is jól vetül előre az agyban. Akármi is a valóság ezeknek az előfutároknak esetében, az mégis világos, hogy amint a Főemlősökben (mint a Ló-félékben, s körülbelül ugyanabban a korban) megindult az agyfejlődés gyorsuló fázisa, akkor - még nem is véve tekintetbe az Embert - ezen a vonalon a Főemlősök gyorsabbak voltak s messzebbre jutottak, mint bármelyik élőlény, amely körülöttük élt. Hogy erről meggyőződjünk, elég csak azt megfigyelnünk, hogy a Főemlősök Főemlőseiben - vagyis az Emberszabásúakban (Antropoidokban) - a barázdákkal és tekervényekkel teli hemiszférák mily teljesen elborítják a kisagyat; s ez a jellemvonás, amely láthatólag a Miocéntől kezdve jutott osztályrészükül, a fej-nagyság feltűnő abszolút átlagos kiterjedésével társul; mégiscsak kell, hogy jelentsen valamit ez a fej-nagyság, még ha nem is mutat más fontos vonást.

Csakugyan ha egyszer elfogadjuk, hogy a felsőrendű élőlényekben az agyfejlettség foka méri a valódi Komplexitást (vagyis a vitalizáció abszolút állapotát), akkor szinte banális közhellyé válik annak eldöntése, hogy a korpuszkularizációs kozmikus mozgás főtengelye az Ember előtt a Főemlősökön és sajátosan az Emberszabásúakon át haladt. Itt is, mint sok más alkalommal, a Tudomány csak elmélyít és átalakít egy közönséges intuíciót, mellyel minden időkben találkozunk.

Ez az eredmény megerősíti meggyőződésünket. Hagyjuk hát el egy időre az anatómiát és térjünk át a geográfia területére; vagyis miután határozott morfológiai jelek alapján ismertük fel a Főemlősök biológiailag központi helyzetét, próbáljuk nyomon követni, hogy szétterjedésük során milyen sorsfordulók érték őket a világban, kezdve attól, hogy megjelennek látómezőnkben, egészen a Hominizáció pontjának közeledtéig. Ez az áttekintés persze igen vázlatos lesz.

4. A Pliocén-kori „antropoid folt” a Bioszférán.

Bár az ásatag leletek ritkasága miatt csonttani ismereteink még szánalmasan hiányosak a régi Főemlősök tagjainak vagy koponyájának tanulmányozásához, viszont van tőlük elég fog- és állkapocsmaradvány, s ezek elég jellegzetesek; adataik alapján a Harmadkortól kezdve fokról-fokra felismerhetjük a Főemlősök csoportját a bolygó különféle kontinensein s megállapíthatjuk fejlődésük általános állapotát.

40

Ha lényeges vonásaira szűkítjük ezt a bio-geográfiai történetet, a következő öt állítást sorolhatjuk fel:

a/ A Főemlősök először az Alsó-Eocén korban jelentek meg, Észak-Amerikát s ugyanakkor Nyugat-Európát átfogó nagy területen. Ezt a két régiót akkor valószínűleg összekötötte valami észak-atlanti híd. Ez a hipotézis sokkal valószínűbb, mint az Ázsián keresztül történt érintkezésről alkotott föltevés, amit paleontológiailag pozitív módon semmi sem igazol. Az első Főemlősök igen kistermetűek voltak, alig nagyobbak az egérnél, egyesek közülük határozottan „tarzidé-jellegűek” (Anaptomorf-félék). Persze döntőfontosságú volna megtudnunk, vajon e korban mi történhetett a Tengertől (Téthys) délre. Sajnos e korból még egyetlen fosszilis maradványt tartalmazó lerakódást sem ismerünk Afrikában.

b/ A Középső-Eocén korban a Főemlősök termete és száma is megnövekszik. Az általános körülmények (akár zoológiai akár földrajzi szempontból) mintha nem is változnának e korban a Főemlősök életében: ugyancsak a típusok szerepelnek (Lemuroid- és Tarzid-félék) találhatók ugyanazon (az előbb említett) területen. Pedig bizonyára mélyreható változások készülődnek, vagy már folynak is. Egyrészt - úgy mondjuk - megszűnt az Atlanti tengeren átvezető híd. Másrészt pedig ellepik Dél-Amerikát, - s ez a következő fázis során talált körülmények révén alakul majd ki.

c/ Az Oligocén-korban a Főemlősök csoportja szétszakad és gyökeresen átalakul. Észak-Amerikában végeredményben semmi sem marad meg belőlük; Nyugat-Európában pedig épphogy létben marad néhány Lemuroid-féle. Viszont Dél-Amerikában kialakul egy Platirien-tömeg; Afrikában pedig (Fayoum) előbukkan egy rendkívül élénk evolútiv központ (inkább független, semmint Európából származó szikrákkal kigyúló tűzfészek ez): megjelennek az első Emberszabásúak (Antropoidok).

d/ A Miocén korban szétterjednek az Emberszabásúak. Kiindulva az afrikai (s valószínűbben mondva: közép-afrikai, kenyai) középpontból, e korban lassan szétterül az Emberszabásúak (az „antropoidok”) lüktető hulláma, élükön a Driopitekusszal. Bőségesen lepik el Eurázsia egész déli szegélyét. nyugat felé - a végre feltöltődött Tenger (Tethys) fölött - elérnek Spanyolországban, Franciaországba, Dél-Németországba. Kelet felé pedig - bár még nincsenek közvetlen bizonyítékaink - valószínűleg egészen a Csendes-óceánig, az Indiai-óceán szélére jutnak el (de észak felé sosem jutnak túl a Himaláján és a Yangtse-folyón),. Ezután a jelenlegi Földközi-tengertől délre vonul vissza hullámuknak nyugati része, közben viszont más pontokon megszilárdul és gyökeret ver. Ez a működés végeredményben a következő fokot éri el.

41

e/ A Pliocén-korban kialakul egy emberszabású tartomány. A jelenlegi természetben az emberszabású nagy Majmok (Gorilla, Csimpánz, Gibbon, Orángután) már csak nem-folytonos sziget-csoportokat alkotnak Gabontól Borneóig. A Harmadkor végétől kezdve az Ember járt arra. Viszont ha megfigyeljük az ismert ásatag-maradványok eloszlását és gyakoriságát, azt látjuk, hogy változatos formájú Emberszabásúaknak sűrű és folytonos rétegét kell elképzelnünk (aktív mutációs állapotban), amely a Pliocén-kor kezdetétől széles tropikális és szub-tropikális zónát lepett el az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. E korból viszonylag közönségesek azok a fog- és állkapocs-leletek, melyeket különféle Emberszabásúak hagytak a Himalája-alatti üledékekben. S azt is tudjuk, hogy a Negyedkor kezdetén Dél-Kínában és Indo-Kínában még rengeteg Orángután élt.

Álljunk meg egy percre, s nézzük csak: bolygónknak ezt a részét mily különös lakók népesítik be. Próbáljuk megérteni, hogy mit jelent a helynek és az időnek ilyen rendkívüli feszültsége.

Első szempillantásra talán ezt mondanánk: nem érdekes ez a látvány. Mert hát mi új, miféle bámulatra méltó van a Főemlősök Pliocén-kori diadalmaskodásában? Történt már ilyen máskor is, amikor valamelyik élő forma benépesítette a földet!

S mégis: nem tűnik-e fel valami mélyreható jel, sőt drámai jel e látvány látszólagos banalitása alatt? - ha azoknak az elveknek fényénél nézzük, amely könyvemben vezérel a Világegyetem ősi korpuszkularizációjától kezdve egészen a modern Világ hajnaláig… Mert elvégre is, az Emberszabásúak „kiterjedésének kora” hátha egyik agyfejlődési, vagyis maximális vitális feszültségű kor? … Egy pillanatra azt hihettük, hogy a kozmikus „komlexifikációs” áramlás zavaros rétegek közt veszett el, valahol a Bioszféra „homokjában”. S lám csak sokkal határozottabban jelenik meg újra, mint bármikor; neuronok lánc-sora fogta mederbe: nemcsak hogy zoológiailag kapott egyedi formát a Főemlősök egyik sajátos családjában, de helyben is körülhatárolódott a Föld meghatározott vidékére - akárcsak egy tojásnak csírás foltja. Ez elég nagy földrajzi vidék, hogy nagyfokú sokasodást engedjen meg mind az általános népesedés, mind pedig a Főemlősök különféle népességi szigetei számára: az első föltétel kielégülése tömeg-hatásként növeli a megjelenés (előfordulás) szerencsés lehetőségét; a másik pedig elszigetelő hatásként fokozza az „emberivé-tevő /hominizáló/ mutációnak” megtartó szerencsés eshetőségét. A geológiai korokon végig, a vitalizálódott Anyag bensejében szüntelenül és egyre nagyobb ideg-szubsztancia vált ki (s folyton jobban szerveződött). S íme most földrajzilag is egybegyűl, mégpedig legjobban kidolgozott formájában. Ugye hogy ez annak jele, hogy a planetáris biokémiában valami nagy esemény készülődik.

42

Amikor az első fejezet 4/2 pontjában igyekeztem felvázolni a fiatal Föld vonásait, el kellett képzelnünk bizonyos protein-csoportosulásokat vagy protein-habot, mely ott lebegett a felszínén. Azt mondhattuk róluk, hogy „vörös-izzásúvá” tették az Életet. S íme most - tőlünk csak 600 millió évnyi távolságra, tehát igazában egészen közel hozzánk - felsőbb fokon ismét előtűnik ez a jelenség. Aki látni tud, annak szemében a „Pliocén-kori antropoid folt” is vörösen izzik, új növekvő sugárzás hatására.

S meg fogjuk látni a következő fejezettől kezdve, hogy bizony valahol ebben az aktív kontinentális zónában fog megjelenni a Gondolat: a kozmikus önmagára-türemlés és bensőségesülés küszöbét átlépve tűnik elő a Bioszféra fölött s azt teljesen beborítja majd.

43

III.

Az Ember megjelenése, vagy a Reflexió küszöbének átlépése

Bevezetés. A kettős kép.

Ama számtalan kontraszt között, amit szellemünk elé állít a geológiai korok múltjának látványa, viszonylagos közelsége és gyors leforgása miatt én nem ismerek megkapóbbat, mint azt, amely szembeállítja a Pliocén-kori Földet és a modern Földet. Próbáljuk csak egymás mellé állított két képként elképzelni: egyrészt egy elég szilárd kontinentális vidéket (például a Párizsi Medencét) egy kevéssé a Villafranche-i kor előtt, - s vele szembeállítva ugyanezt a vidéket, ahogy ma tárul szemünk elé. Mit látunk ott és mit látunk emitt?

Ott (vagyis a Pliocén-kor vége felé) a helyrajzi és éghajlati keret nagyvonalakban már ugyanaz, mint ma: a Szajna, a Loire, a hegyek lábánál elterülő lerakódások a Francia Középhegység körül, s mindez mérsékelt éghajlat alatt. S ha nem számítjuk az azóta eltűnt hatalmas állatvilágot (Elefántok, Rinocéroszok), a kisebb állatok (Farkasok, Rókák, Menyétek, Borzok, Szarvas-félék, vaddisznók…) már mindnyájan a körülöttünk ma élő típusokhoz tartoznak. Szinte már a mi világunk. Pedig szinte kísérletként lebeg fölötte valami (ha szabad ezt a kifejezést használnom): valami óriási űr van benne, valami hiányzik belőle. Mert hát ebben a csaknem családiasan megszokott környezetben nincsenek Emberek, - egyetlen Ember sincs a látóhatáron. S ez olyan igaz, hogy ha valami csoda folytán egy utas kerülhetne bolygónkra abban a korban (amely pedig nem is olyan távoli, hiszen csak egy-két millió évre van hátunk mögött), hát az az utas keresztül-kasul járhatná az egész Földet - és senkire se akadna. Hangsúlyozom: nem találkozna senkivel sem. Próbáljuk csak kellőképp átérezni, egész mélyében átérteni, hogy mit is tartalmaz ez a pár szó: micsoda fura valami,…senki sehol,…mekkora magány…

Emitt viszont (s itt már ugyanannak a kettős képnek modern oldalára nézünk): ugye mindenütt Emberek; unos-untalan csak Ember mindenütt: házaival, háziállataival, gyáraival elfog minden kilátást, - áradó folyóként terül az egész vidékre, a vad állatvilág egész megmaradt töredékére.

44

Ha szembenézünk azzal a változással, amely ilyen kevéske idő alatt lezajlott, önkéntelenül tolul ajkunkra a kérdés: mi történt a két állapot között, e két - geológiailag egymáshoz annyira közelálló - kor között, hogy ekkora változást okozhatott? Miféle katasztrófikus esemény? - avagy milyen mély átalakulás az Evolúció menetében?

Egészen az Élet őskezdetén, hasonló körülmények között (a Bioszféra feltűnésekor), amikor meg kellett magyaráznunk, hogy miképp terjedt szét a Földön villámcsapásként a szerves Anyag első hártyája, ezt mondottuk: „Bizonyára egyes Protein-félék szerencse folytán megtalálták azt a struktúrát, amely lehetővé tette, hogy „„asszimilálódjanak””.

Ebben az újabb esetben pszichés nagyságrendi mutációnak tulajdonítjuk „a Földet elborító szétterjedés jelenségét”, s ezért (pozitív módon igazolható okok alapján) azt mondjuk: „Az Ember megjelenésével beköszöntött biológiai forradalmat tudat-kirobbanás okozta; ezt a tudat-kirobbanást pedig egyszerűen az magyarázza meg, hogy kiváltságos „korpuszkularizációs” sugár, azaz egy zoológiai fílum fénye hatolt arra a felszínre, amely mindeddig áthatolhatatlan volt s elválasztotta a reflexív Pszichizmus zónáját és a közvetlen (nem-reflexív) Pszichizmus zónáját. Ha szerencsés eset folytán az Ember előtt egy másik zoológiai sugár jutott volna át ezen a kritikus szinten, akkor sosem létezet volna Ember, mert akkor ez a másik sugár áradt volna szét Nooszférává. E sajátos sugarat követve, az Élet valamiféle kritikus elrendeződési (vagy ahogy itt eddig is mondtuk: önmagára-türemlési) pontra jutott, s ezért oly magas fokon központosult, hogy előrelátásra és föltalálásra lett képes. S persze ezzel együtt mindaz, ami a Világot fölfedező és megszervező Gondolattal együtt jár s belőle következik. Öntudatos lett, szinte azt mondhatnánk: „tudatos a négyzeten”. S ez már elég volt ahhoz, hogy néhány évezred alatt átalakíthassa a Föld színét és arculatát.

A következő két fejezetben nem teszek mást, csak főleg a szocializáció területén követem ennek a pszichés reflexiónak haladását, amelyben a Természetben világszerte mutatkoznak a Komplexitásnak legutolsó és minden bizonnyal legmagasabb fokú erőfeszítései.

De először - ebben a fejezetben - igyekezzük tanulmányozni azokat a megfigyelhető körülményeket, amelyek között minden valószínűség szerint (s hozzánk igazában annyira közel) lejátszódhatott ez az óriási átalakulás. Más szavakkal mondva: tudományosan hová helyezzük és miként jellemezzük a Reflexió küszöbének átlépését?

Kényes és bonyolult kérdés, amely arra késztet, hogy kettős gondolatsort hozzak elő: az egyik a másikra támaszkodik, s így fogalmazhatjuk meg őket:

45

1/ A Tudomány szempontjából nézve az Ember lényegileg pontosan ugyanolyan (geográfiai és morfológiai) folyamat szerint jelent meg, mint akármelyik más faj.

2/ S mégis már kezdettől fogva megtalálunk benne bizonyos tulajdonságokat, melyek a többi fajban ismert vitalitásnál magasabb rendű életerőt jeleznek.

1. A Hominizáció (Emberré-válás): olyan mutáció, amely - megjelenése külső jellegzetességeinek

szempontjából - hasonló bármelyik más mutációhoz.

„Az Ember lényegileg úgy jelent meg, mint akármelyik más faj”. Mit jelentenek ezek a szavak?... - Látni fogjuk, hogy több pozitív valóságot. De mindjárt kezdetben egy negatívumot is jelentenek, sőt ez le is hangol, pedig hát ezzel is szembe kell néznünk istenigazában, ha az emberi paleontológia területén el akarunk kerülni sok haszontalan erőfeszítést és álmodozást. Ez pedig azt a negatívumot jelenti, hogy - akárcsak bármelyik más élőforma őseredetének esetében -, itt is bizony be kell látnunk, hogy a legeslegelső emberi őskezdet - éppen a természete folytán, és akármennyire nagyítjuk is fel szemünk számára - kicsúszik minden közvetlen tapasztalati megfigyelés alól.

Volt már alkalmam mellékesen utalni arra (az első fejezet 4/2. pontjában és a második fejezet bevezető megjegyzései közt), hogy amikor a Múltat akarjuk felidézni, szinte fatális helyzetbe kerülünk, mely makacs ravaszkodással éppen azt látszik eltüntetni szemünk elől, amit a dolgokban legjobban szeretnénk meglátni: a Kezdetet. Egy intuíciónak vagy egy eszmének felvillanását, egy nyelv vagy egy nép eredetét, s még inkább egy fajnak vagy egy zoológiai rétegnek származását… Kezünkkel nem tapinthatjuk meg egyetlen valóság valódi kezdetét sem.

Minél többet töprengünk tapasztalatunknak ilyen - látszólag véletlen - megkötött helyzete fölött, annál jobban belátjuk, hogy igazában „kozmikus perspektívájú” mélyre nyúló törvényt fejez ki, ami alól semmi sem bújhat ki: az Idő „vasfoga” kiselejtezi és elnyeli akármelyik fejlődő létezőnek legtörékenyebb (legkevésbé kiterjedt) részleteit. Akár egyedről vagy csoportról, egy gondolatról vagy egy egész civilizációról van szó, a magzatok sosem maradnak meg fosszilis állapotban.

46

Teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények közt eleve számíthatunk arra, hogy azokban az idő-mélységekben, ahol rejlik az Antropogenezis zérus pontja (itt már geológiai nagyságrendű távolságról van szó), nagy fehér foltra találunk, amikor felidézzük a Múltat. Mert hát hogy a csudába gondolhatnánk arra, hogy a leges-legelső emberek nyomára akadunk, amikor még arról is le kell mondanunk, hogy ismerjük az első Görögöket vagy az első Kínaiakat?... E téren csak annyit engednek meg a történeti perspektíva törvényei, hogy azt reméljük: minimumra csökkenthetjük a bizonytalansági (indeterminációs) sugarat, amelyen belül ott rejlik egy megragadhatatlan pont, - annak a folyónak forrása, melyet véges-végig fel akarunk kutatni.

De ha természete miatt maga az emberi megjelenés pontja, konkrét valósága kívül esik is hatáskörünkön, abban viszont semmi sem akadályoz meg, hogy tüneményeit (néhány tulajdonságét, néhány jellegzetességét) közvetve határozzuk meg: a belőle áradó sugárzás elemzésével. Magától értetődik, hogy az emberivé-tevő mutációnak geográfiai lokalizálása és pontos morfológiai módozatai mindvégig meg fogják haladni képességeinket. Viszont a Történelem-előtti kor egybevágó fölfedezései lassan-lassan elénk tárják a fiatal Emberiséget. S ez már elég annak felméréséhez, hogy a kezdeti hominizáció nagy vonalai minden más fajivá-alakulás egyetemes törvényének megfelelően történtek. Ez a törvény pedig azt fejezi ki, hogy az élő csoportok ágakra-szakadó együttes formájában, aktív szétosztódással jelennek meg.

Éppen ezt szeretném megmutatni e fejezet első részében. Először arra támaszkodom, amit a távol-keleti „Ember-előttiek” igazi jelentőségének tekintek.

a/ A Pitekantropusz lombozata.

Először, 1890 táján, az első Pitekantropusz (Pithecanthropus erectus): titokzatos és elszigetelt jelenség. Aztán 1930-tól kezdve egész sor Sinantropusz Észak-Kínában. Majd újabb Pithecanthropus erectus-ok Jávában. Aztán - ismét - Jávában - a tömör-termetű és brutális külsejű Pithecanthropus robustus. Majd - megint Jávában - a Megantropusz; együtt a dél-kínai másik óriással, a Gigantropitekusszal. Mindez a régi Negyedkorból. S közben Jávában a felső-negyedkori Homo soloensis, melyet először helytelenül értelmeztek, de végül is úgy határozták meg (ma már szembeszökő ez), mint a Pitekantropuszok közvetlen leszármazottját.

Nem itt van annak helye, hogy ismét előszedjem azoknak az egymást érő leleteknek hosszú történeti összefoglalását, melyek az elmúlt húsz év során hirtelen elénk tárták a fosszilis Ember egész változatos sorát, aki valamikor igen el volt terjedve Ázsiának csendes-óceáni partjain. Ha viszont azt akarom

47

megmutatni, hogy mi lehetett az Ember-félék csoportjának valódi kezdeti struktúrája, akkor ki kell emelnem annak az evolútiv vonalgörbének igen figyelemreméltó (s oly kevéssé észrevett) jellegzetességét, amit a régi emberi múlt e sok tanújának (akár geográfiai, akár időbeni és morfológiai) eloszlása fejez ki.

Sokszor megelégszünk kisebb erőfeszítéssel, s ezért nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy vaksin és túlságosan egyszerűn képzeljük el az Élet kibontakozását. Amikor jól bebizonyosodott - főleg a Choukoutien-i fölfedezések után - , hogy a Pitekantropuszok valódi ember-félék, az antropológusok első reakciója az az elképzelés volt, hogy a Trinil-i Emberrel és a Peking-i Emberrel kezükben van és meg is tudják határozni az „Alsó-negyedkori Embert”, minden jellemző általános vonásával együtt. Ugyanez az illúzió késztetett annyi kiváló történet-előtti korral foglalkozó szakembert, hogy azt tartsa: minden, jégkorszakelőtti fosszilis ember föltétlenül Neander-völgyi. Ez 1920 táján történt, olyan régen, hogy már el is felejtettük. Ma viszont, amikor a kínai és a maláji adatokat jobban ismerjük és helyesebben értelmezzük, tehát nyugodtan tanulmányozhatjuk őket teljes egészükben (önmagukban s a legfrissebb afrikai fölfedezések világánál), egészen más felfogás kezd kialakulni, vagyis hogy a távol-keleti fosszilis emberek egyáltalán nem adnak kezünkbe korabeli „egyetemes” anatómiai típust, hanem igazában csak egyik erősen differenciált (majdnem azt is mondhatjuk, hogy szinte elszakadt) részleget képviselnek az igazi Ember-előttiek között.

Ha jól meggondoljuk - s minél többet töprengünk - , igazában minden jel nem vág-e egybe, hogy ellentmondjunk ennek az új látásmódnak? - S a „Pitekantropusz-félék” különválása és szétszórtsága egy határozottan biztos tengerparti sáv mentén: ez a sáv pontosan jelzett maláji központból indul ki s észak felé húzódik (egészen Pekingig). És igen nagy forma- és termetváltozatuk (ez utóbbi még gigantikus nagyságot is elér) egy nagyon jól meghatározott oszteológiai (csonttani) típuson belül (koponyájuk gyöngén domborodik a Camper-féle szög fülektől kiinduló tengelye fölé; erős nyakszirt-fölötti hajlat stb.). S meg is maradnak ugyanazon a morfológiai vonalon, míg valószínűleg kihalt a csoportjuk (Homo soloensis).

Bizony, ha egyberakjuk e különféle jeleket, föltétlenül eszünkbe juttatják azt, amit zoológiai pikkelynek nevezek: szub-filetikus nagyságrendi természetes egység ez, melyet a következő jellegzetességek határoznak meg: élesen kitűnő egyediség (lakóhely és forma szempontjából is); más filum-elemekkel nem nagyon keveredik; kezdetben erős mutációs hajlam; s hosszasan képes folytatódni maradék formáiban.

Az az elgondolás, hogy „pikkelyek” vannak, s tehát létezik pikkelyes struktúra minden fílumban (s különösen az emberi fílumban): nemcsak fényt derít

48

a Pitekantropusz csoportjának fizionómiájára, de megvan az az előnye is, hogy olyan leágazási (kitérési) általános módszert ad kezünkbe, amely valóban természetes és genetikus rendben osztja szét a fosszilis Embereknek még zavaros tömegét. A fenyőtoboz egyetlen elemében, egyetlen articsóka-levélben kezünkbe kerül az egész gyümölcs strukturális törvénye. Ugyanígy: mivel mint levélkét határoztuk meg a pitekantropusz-lombot, vagyis mert azt ismertük fel, hogy a jávai és a pekingi Emberek együttesen alkotnak „egy Pikkelyt”, ezért figyelmeztetést kaptunk, hogy másutt is hasonló egységek nyomát keressük, s határozzuk is meg - amennyire lehet - e különféle egybesimuló szelvények nagyságrendjét és távolságát egy többé-kevésbé ideális központi tengelyhez viszonyítva.

Lássuk röviden, hová vezet ez a módszer jelenlegi paleontológiai ismereteink terén.

b/ Más lomb-részletek.

Szemünk azért látja oly sajátosnak a pitekantropusz-pikkelyt, mert két jellemvonása is kiemeli: Eurázsia szélső szegélyén bontakozott ki, s ugyanakkor az Emberiségnek igen koraérett, tehát „külső” lombozata; s ez a két túlzó vonása (a geográfiai és a morfológiai) egyébként szorosan össze is függ egymással. Régi csoport, elfojtott csoport: ez a szabály mindig érvényes, amióta csak szétterjedni kezdett at Élet a kontinenseken.

Nyugatabbra, vagyis a Pliocén-kori „antropoid folt” szívéhez közelebb, összezavarodik a jelenség, - amint erre számíthattunk is előre.

Az kétségtelen, hogy Afrika déli csücskén kibontakozik az Ausztralopitekusz-ág, amely rendkívül hasonlít a Pitekantropusz-lombozathoz ( s talán ugyanahhoz az általános biótához is tartozik, amely a hominizáció még-távoli útján halad): szélső, félreeső csoport, zárt és aktív mutáció állapotában van, - és hogy az analógia teljes legyen: ebben is vannak szép számmal óriási formák! Csakhogy - bár valószínűleg beletartozik és meg is van szerepe az emberi faj rügyezésében, akár mint elvetélt kísérlet, akár pedig első próbálkozás - ez a dél-afrikai pikkely - , még ha oly nagyon tipikus is, semmiképp sem tekinthető - gondolom én - a fiatal Emberiség már egyik részének. Még ha sikerülne is bizonyítanunk, hogy láb-talpon jártak ezek az Ausztralopitekuszok, akkor is igen régiek (Pontiens?), agyuk még nagyon-nagyon kicsi, semhogy azt gondolhatnánk róluk, hogy már átlépték a Reflexió küszöbét.

Be kell vallanunk, hogy a régi világ kellős közepén igazában még nem ismerünk egyetlen vi9lágosan és hosszútávon meghatározott emberi pikkelyt sem. De hogy csakugyan léteztek ilyen pikkelyek, azt perdöntően bizonyítják

49

olyan nyomok, mint amilyen a Neander-völgyi és a Rodéziai Ember: ezek - annak szemében, aki látni tud - pontos megfelelői az európai illetve afrikai Homo soloensisnek. S hogy ezek a pikkelyek széltében-hosszában eltűntek, az eléggé magyarázható azzal, hogy valószínűleg elég közel voltak a hominizáció központjához. Ezt az aktív burjánzó zónát valószínűleg az „antropoid folt” közepére kell elhelyeznünk, vagyis valahová az afrikai kontinensre; ebben a tengely-zónában pedig - egészen természetes, hogy az emberi lüktetésnek gyorsasága megakadályozta az egymásután megjelenő - főleg a kevésbé alkalmazkodó képes és régebbi - mutációkat, hogy elszigetelődjenek, kiéleződjenek és megszilárduljanak. - Éppen ellenkezőleg (ahogy már előre is láthatjuk): ha majd (végre-valahára) föl fogjuk fedezni csont-maradványaikat, a kenyai, a fokföldi, vagy narbadai „két-oldalon-csiszolt-követket-készítő” Emberek anatómiai szempontból hozzánk sokkal közelebb állóknak fogjuk találni, mint ahogy most képzeljük: ők az emberi mag központi formái, s következésképp ők a valódi ősei annak a Homo sapiens-nek, aki az egész modern Emberiség magzata.

c/ Az együttes kép.

Az ötödik ábrán igyekeztem szimbolikusan kifejezni, hogy milyen általános formát ölt az Ember-formájúak csoportja, ha „pikkelyek rendszereként” értelmezzük. Olyanféle, mint az egyszerű testek sorozata, ha nem vonalszerű sorba, hanem periodikus osztályozásba állítjuk. Ezzel az egymásra hajló, egymásba kapcsolódó elrendezéssel könnyen magyarázható, hogy a földgömb különböző pontjain egyszerre együtt élnek félreeső és ősi típusok tengelyt-alkotó és haladó formákkal (sőt - ami még inkább megtévesztően hat: ezek a haladó formák látszólag előbb is léteztek, mint az ősi formák, mint pl. a Steinheim-i és a Neandertál-i Ember esetében); s ez teljesen összhangban van az egész együttesnek egyetemes sodródásával, amely egyre nagyobb agy-fejlettségi állapotok felé hajtja.

Figyeljük meg a következő tényeket:

1/. A Pitekantropusz-féle lombozati összetettséget tekintjük az egész rendszer strukturális sarkpontjának;

2/. A sapiens csoport önmagára-türemlik (vagy önmagára-göngyölödik) a szocializáció hatására: ez szinte „virágbaborulás”!

Tehát kétséget kizár, hogy az „egymásba-illeszkedő együttesek” irányában és stílusának megfelelően kell ezentúl dolgoznia az emberi Paleontológiának, ha - a Kémiához hasonlóan - természetes és termékenyítő rendet akar teremteni fölfedezései közt. S hozzá is teszem: ebben annál kevésbé lehet ingadoznunk, mert az emberi fílum számára ekként elért helyzet pontosan

50

megfelel annak, amely kötelező erővel érvényes a Múlt elemzésének minden területén, ha elég közelről sikerül tanulmányoznia bármely szerves kiterjedésű központot. Ha általános értelemben vizsgáljuk az ötödik ábrát, ugyanolyan jól kifejezi a Civilizáció fokozatos kialakulását, akárcsak a születő Emberiség növekedését (v.ö. a IV. fejezetet). S ami még közvetlenebbül érinti is

51

52

tárgykörünket: arra is szolgálhat ez az ötödik ábra, hogy nagyvonalaiban bármelyik, eléggé friss zoológiai csoport struktúráját is ábrázolja. Tudományos munkám során többek között két alkalommal - először az európai oligocén-kori Hüllők Cynodontides-csoportjának vizsgálatakor, másik esetben pedig amikor a kínai felső-miocénkori (pontien) Húsevő Emlősök Mustelides-csoportját tanulmányoztam - volt alkalmam találkozni fiatal fajok hálózatával. Nos hát mindkét esetben (- s ez nem ejt ámulatba egyetlen paleontológust sem - ) csakis egyetlen módszer akadt a vizsgált komplexum kibogozásához: szorosan összetartozó, sűrű és gyorsan mutáló lomb-részletekre kellett szétszednem, ezek kevéssé különböznek egymástól a központ és a kiinduló alap táján, - aztán följebb már szétválnak és kis számú, de erősen differenciált és megszilárdult típusokra oszlanak szét. Vagyis pontosan ugyanazt a vonalat mutatják, mint az Emberek vagy a Húsevők esetében (kivéve egy lényeges különbséget a magjuk vidékén - ezt majd hamarosan meg fogjuk látni).

Ebből adódik az a következtetés, amihez ennek az 1/. pontnak végén akartam elérkezni: ha az emberi „fajt” felbukkanási pontjához lehető legközelebb figyeljük, kezdetben lényegében úgy viselkedik, mint bármelyik fölfakadó zoológiai fílum (törzság).

A most következő 2/. pontban rá fogok mutatni, hogy ez nem jelenti azt, mintha behatóbb - sőt az Emberiség szinte-magzati állapotaira vonatkozó - vizsgálatkor ne mutatkoznának olyan elsőrendű sajátságok, amelyek éppen azt a fej-felett-álló, forradalmi jelleget árulják el, ami az Ösztönös Életből a Reflexióba való átmenetet jelenti.

2. Hominizáció (Emberré-válás): olyan mutáció, amelynek kibontakozása különbözik minden más

mutációtól.

Mivel emberke között élő emberek vagyunk, végül is észre sem vesszük az emberi jelenség valódi kiválóságát.

Persze, ez a megjegyzésem főleg a következő két paragrafus-pontra vonatkozik, ahol az emberivé-válás „planetáris” (az egész földet átfogó) fázisaival foglalkozom majd. De már itt is érvényes a fönti észrevételem, mert bár még közvetlenül nem tárgyalom az emberi szocializáció nagy eseményét, de azért

53

már elénk áll az a meglepő zoológiai tény, hogy ti. a Harmad-kortól kezdve az Emberben világosan központosul a Föld fő evolútív erőfeszítése.

Hogyan bújhatnánk el ama szembeszökő tény elől, hogy az Élet a Pliocén-kortól kezdve az Emberbe központosította életnedvének meglévő színe-javát (akárcsak a fa a sudarába központosítja legjobb nedveit)! Az elmúlt kétmillió év során rengeteg állatforma eltűnését figyelhetjük meg, de az Ember-féléken kívül semmi újdonság nem született a természetben. Már pusztán ez a jellemző tény is felkelthetné figyelmünket, kiválthatná gyanakvásunkat. De aztán mit kell még mondanunk, ha ezt a jelenséget alaposabban kivizsgáljuk? Micsoda lendület, mekkora forrongás és eredetiség van a Földnek ebben a legutoljára született gyermekében! Tipikus mutációs eset: így határoztuk meg, így könyveltük el föntebb az Ember fölbukkanását a Pliocén-korban az „antropoid folt” kellős közepén. Igen, ez biztos. De csak akkor, ha még ezt is hozzátesszük: maga nemében egyedülálló mutáció ez, mert az általa létrejövő fílum szinte kezdettől fogva négy (rendkívül élénk, sőt újdonságával teljesen egyedülálló) tulajdonság tűnik elő, s ezeket egymásután kell tanulmányoznunk:

- rendkívüli terjeszkedési képesség- óriási gyorsaságú differenciálódás- a csírázási képesség váratlanul nagy megmaradása- s végül ugyanegy hálózaton belül az ágak olyan nagymértékben tudnak kifejleszteni kölcsönös kapcsolatokat, hogy az Élet történetében még sosem találkoztunk ekkora képességgel.

a/ Rendkívüli terjeszkedési képesség.

Igazában csak a szoros értelemben vett történelmi kortól kezdve (v.ö. IV. fejezetet) nyilvánul meg és kezd „teljes gőzzel” dolgozni az Embernek osztályrészül jutó bámulatra méltó hatalom, hogy ti. ellepi és birtokába veszi a Földet. A szakmabeli szem azonban ugye már azt is világosan észreveszi, hogy ennek az erőnek első jelei a Történelem-előtti korban is megtalálhatók? - Amikor a Negyedkor elején első ízben kerülnek szemünk elé az Ember eszközei vagy csontjai, ekkor már elfoglalta, sőt szinte csordultig is töltötte (például Európa nyugati részében) a szub-tropikális és tropikális terület teljes egészét, ahol - Afrikától a Maláji-szigetekig - befejeződött az Emberszabásúak (Antropoidok) kifejlődése. S a Negyedkor végén az egész Régi Világra (még a sarkövi zónára is) kiterjed a Homo sapiens nagy etnikai-kulturális hulláma a Felső-Csiszolatlan kőkorszakban. Igaz, ha nem számítjuk azt a különbséget, hogy az Ember előtt egyes állati fílumok - pl. az Elefántok és a Lovak - ágai között sokkal szétesőbb volt a kapcsolat, de más állatfajok is szinte olyan ellenállhatatlan erejűeknek mutatkozta a Föld meghódításában, mint az Ember. Csakhogy egyikük sem

54

robbant elő akkor nagy tömegben, oly nagy szélességű és annyira folytonos élvonallal, sem olyan feszülő ritmussal.

b/ Óriási gyorsaságú differenciálódás.

E szempontból - most már nem földrajzi szétterjedését, hanem anatómiai jellegzetességeit vizsgálva - szintén meglepetést hoz az Ember, amikor már csaknem kiteljesedetten először jelenik meg megfigyelésünk mezején. Akár agy-dimenzióit, akár arcának visszahúzódását vagy alsó végtagjainak specializálódását tekintjük, micsoda távolság van már az általunk ismert legprimitívebb Ember-előttiek és pl. az Ausztralopitekuszok között! Még ha jó bőkezűen meg is adjuk fontosságát a „mutációs ugrásnak”, ekkora hézag mégis aligha magyarázható mással, mint a csoport rendkívül gyors fejlődésével ama néhány első tízezer év folyamán, ami közvetlenül követte a hominizáció megkezdődését. Nos hát az emberi csoportban a negyedkori idők egész folyamán nincsenek-e meg ennek a kezdeti gyors átalakulásnak jól látható jelei, amely csak a vonalgörbe eredetével hasonlítható össze? - Igen, könyvem második fejezetében már említettem és többször vissza fogok térni annak hangsúlyozására, hogy alapvető nehézségbe ütközünk, ha az Evolúciót az agyfejlődés folyamatára visszavezetve vizsgáljuk (a „felsőrendű korpuszkularizációnak” s főleg az Embernek esetében); ez a nehézség pedig abból áll, hogy még nem sikerült meghatároznunk a lényeges tényezőt, vagyis az agyfejlődés valódi paraméterét: nem is számítva, hogy ez a paraméter - ha valamit is sikerül tudományosan meghatároznunk - bizonyára neuronok kérdése lesz, nem pedig csonttani probléma. Emiatt tehát manapság még csak durva megközelítésnek kell tekintenünk minden olyan kísérletet, amely fosszilis koponyákon abszolút értékkel akarná felmérni a hominizáció pályáját. Annyi mégis biztos, hogy ha néhány tapasztalati külső jelet ügyesen társítunk az idegműködés belső haladásával (a koponya abszolút módon nagyobbodik meg, sőt feldomborul a Campel-féle szög fülektől induló tengelye köré /lásd a hatodik ábrát/), akkor nagyjából követni tudjuk a jelenség menetét. S ez máris elég, hogy levonjuk a következtetést: ama pillanat között, amikor az Ember-félék a Pitekantropusz-stádiumban szemünk elé kerülnek, és ama pont között, amikor a sapiens-stádiummal csúcspontjukat elérni látszanak, ezek az Ember-félék agy-belileg nemcsak gyorsabban és mélyrehatóbban változnak, mint akármelyik más élőforma ugyanabban az időszakban, - de szemmel láthatóan még annál is gyorsabba és gyökeresebben, mint maguk az Emberszabásúak (Antropoidok) az egész Miocén-kor tartama alatt. Nyilvánvaló, hogy ekkora-fontosságú biológiai tényt lehetetlen elhanyagolnunk.

55

c/ A filetikus csírázási-képesség állandóan megmarad.

Ezzel azt akarom kifejezni, hogy az emberi típusnak van egy rendkívüli képessége: szinte határtalanul képes új pikkelyeket hajtani. A zoológiai átalakulás rendes eseteiben mindig csak rövid ideig tart az az ágakra-szakadási kirobbanó fázis, amely fajok családját szüli meg. Vagyis - amint a második fejezet 2. pontjának végén a második bekezdésben mondottam is már - minden „faj-fejlődésnek” legelső fázisait képtelenek vagyunk megtalálni, s ezért az állati paleontológiában mindig csak széttartó pályavonalak olyan nyalábját sikerül megtalálnunk, amely már „üres” tengely-zóna körül s abból kiindulva sugároz szét. - Nos hát az Ember esetében másképp áll a helyzet. Nézzünk csak vissza az ötödik ábrára, ahol genetikus és strukturális viszonyok alapján próbáltuk csoportosítani azokat a különféle emberi típusokat, amelyeket máig meghatározott a Paleontológia. Ha Rágcsálóknak vagy Húsevőknek növekedéséről volna szó, akkor - mondtam imént - arra kellene számítanunk, hogy a Holocén-kor táján elszegényedni, kiürülni látjuk a kéve középső részét, és hogy ezen a magasságon már csak többé-kevésbé magányos pikkelyek foghíjas koronája marad meg.

De lám csak - éppen ellenkezőleg van az Ember esetében -, mert éppen ezen a nívón, éppen a tengely-régió kellős közepén felbukkanó szilárd magként jelenik meg a Homo sapiens nyalábja, s ezzel arról tesz tanúbizonyságot, hogy milyen életerős az az életnedv, melynek feszültsége nemhogy csökkenne, hanem növekedni látszik az idők múlásával. Ezt mondom: ez a nyaláb, ez a kéve. Mert minél közelebbről tanulmányozzuk e kortól kezdve azt az ultra-komplex zoológiai rendszert, amely ma a modern Emberig terjed ki, annál jobban meggyőződünk, hogy anatómiailag olyan nagyfeszültségű pezsgésnek, pikkelyektől szorosan összefogott nyüzsgésnek felel meg (Fehérek, Sárgák, feketék s talán még mennyi más), melynek nem-teljes elkülönülése egyáltalán nem azt árulja el - amit ellene szegezhetnénk - , hogy képtelen véges-végig egyedivé válni, hanem éppen azt bizonyítja (ami teljesen más-valami már és kiszámíthatatlanul gazdag következményekkel jár), hogy a Természet csodás gazdagságában még sosem látott erő kezd hatni, egészen egyedülálló módon: az erő kezd munkába állni, amely közel hozza és építő-szerkesztő hatással forrasztja eggyé ugyanegy zoológiai együttesnek különféle lombozatait.

d/ Az ágak egybefogódzása.

Az Ember-alatti fílumok is egymáshoz szorulva kénytelenek kibontakozni a Föld zárt felszínén; mégsem mutatnak jelentős hajlandóságot, hogy egymással összeforrjanak. Egészen az Emberig (azt is mondhatnánk: „egészen az Ember-előttiekig”, melyek külsőleg még a közös törvénynek engedelmeskedni látszanak)

56

szétszóródás jegyében folyt az állati evolúció. Ez az oka annak, hogy az Élet Fáján - a leghatalmasabb ágaktól kezdve a legkisebb gallyakig - mindenütt a szétterülő és egymásba kapcsolódó struktúra tűnik szemünkbe. (V.ö. a második és az ötödik ábrát.) Nos hát a Bioszférában fokozatosan létrejövő pszichés vonzás és pszichés kapcsolat új-miliőjében éppen azt a szétszóró differenciálódást látjuk megszűnni a Homo sapiens nívóján s vele kezdődően, mert meg növekedett a

57

Reflexió. Izgató és zavaró zoológiai csoport ez a Homo sapiens az osztályozó szakember számára, aki már nem tudja, hogy hol vonjon határvonalat a finom és egymásba-bonyolódó anatómiai jellegek útvesztőjében; - de az antropogenezis szakembere számára csodálatosan érdekes csoport, mert első ízben itt látunk dolgozni egy olyan mechanizmust - éspedig határozott világossággal működni egy olyan folyamatot, amely - majd meg fogjuk látni - magyarázza, hogy néhány százezer év alatt miért ért el ekkora előnyt és fölényt ez az Emberiség az Élet minden többi része fölött. Ez a folyamat pedig az összpontosulás, a konvergencia, amely a biológiai evolúcióban rátelepszik a divergenciára (a szétszóródásra) s ezáltal valódi szerves színtézist teremt a fajok között, melyeket a filetikus ágakra-szakadás folyton megszülhet.

S mivel ez a nagyjelentőségű társulás a Negyedkor közepe táján az emberi „pikkelyek” legbensőbb és leginkább tengelyt alkotó csoportjának egybenövésével alakult ki, ezért a Homo sapiens-ben egyáltalán nem az utolsó-rúgásait látjuk meg valami kimerült evolútív erőnek, hanem kezünkben van éppen az a csíra, amelyből kiindulva megtörtént a reflexív élő tömeg végleges fölfakadása. Sőt ki is jutunk a fiatalkori Emberiség félhomályából, hogy eljussunk annak az emberi Jelenségnek világos látására, amelyet már úgy fogunk észrevenni és meghatározni, mint a „nooszférának” kialakulását ezen a bolygón.

58

IV.

A Nooszféra kialakulása.

1. A terjeszkedéssel kapcsolatos Szocializáció: Civilizáció és egyedivé-alakulás.

Bevezetés

Bevezető megjegyzések a Nooszféra és a Planetizáció fogalmáról.

A korpuszkulárisan elrendeződő Világ helyzete lényegében a következőképp fest azon a ponton, ahová tanulmányunk során eljutottunk:

A hominizáció áttörő erejével a bonyolódás-tudat hulláma a Földön az Emberszabásúak (Antropoidok) során át olyan területre hatolt, amely a Világegyetem számára abszolút új részleg: a Reflexívnek mezejére. S mihelyt átjutott ezen a küszöbön, újra kezdett többé-kevésbé széttartó sugarak bonyolult kévéjére szerteverődni (akárcsak a múltban is, valahányszor új „plafont” kellett áttörnie): íme ezek az emberi csoport különféle zoológiai sugarai. Csakhogy - láttuk is már az előző fejezet végén - , mivel ezek a sugár-kévék már pszichésen összpontosuló miliőben terjedtek tova, ezért igen hamar igyekeztek egymáshoz közeledni és összeforrni. Így aztán szocializációs atmoszférában (vagy éppen annak eredményeként) megszületett a Homo sapiens igen haladó csoportja.

A szocializáció: szövettanilag szabad és erősen individualizálódott korpuszkuláknak szimbiotikus társulása, pszichés kötelékek keretében. Egészen nyilvánvaló, hogy a vitalizált Anyagnak egyik ősi és egyetemes tulajdonságát hozza napfényre. Ez az egyetemes tulajdonság már felismerhető az állati kolóniákban (pl. Korall-félék stb.), sőt az Egysejtűek között is (társult sejtek), de itt az elemek autonómiája gyöngébb marad. Hogy erről meggyőződjünk, elég megfigyelnünk, hogy amikor az állati sorozat („ösztön-típusa” sajátos módozatainak megfelelően s azokat követve) elérkezik specifikus érettségi fokára, mennyire kinyilvánítja törekvését, hogy - a maga módján - szupra-individuális komplexek formájában csoportosítsa a hozzátartozó elemek kisebb-nagyobb részét. A reflexió-előtti fokon viszont (főleg a Rovaroknál) a szocializáció sugara - bármily messzire ható

59

legyen is - mindig gyönge marad, például nem is múlja felül a családi csoportosulást. Tehát azt mondjuk, hogy az Emberrel új fejezet nyílik a zoológia számára, mert az Élet gazdag világában első ízben történik, hogy már nem egyes elszigetelt ágacskák, hanem egy egész fílum - sőt mindenütt megtalálható fílum - egyszerre s egyetlen blokként igyekszik totalizálódni. Az Ember egyszerű fajként jelent meg, de az etnikai-szociális egységesülés folyamata révén fokozatosan jutott el arra a fokra, hogy a Földnek egészen új és sajátos burkát alkotja. Több ez, mint egybe-ágazódás, még nem is csak egész Állat- vagy Növényvilág: nem több, s nem kevesebb valami ez, mint „szféra”, - Nooszféra (vagy gondolkodó szféra), amely a Bioszféra fölé kerül, teljes kiterjedését átfogja (koextenzív a Bioszférával), de annál sokkalta kötöttebb és egyveretűbb (homogénebb)! Igazában „természetesebb” osztályozásra volna szükség, hogy kifejezzük az Ember valódi helyzetét a Bioszférában, mert a jelenlegi rendszertan szerint az emberi csoport logikusan csak szánalmas félreeső al-osztály (egy „család”), holott szerepe nem kisebb valami, mint befejező és egyedülálló „kivirágzás” az Élet Fáján.

E planetáris (egész Földet átfogó) dimenziójú új egység kibontakozásának és sajátságai elemzésének szenteljük ezt a fejezetet és a következőt is. Kiinduláskor elfogadjuk - s útközben igazoljuk - azt a tételt, hogy egyszer a (pszichét szülő hatásai révén beigazolódó) szocializáció minden esetben a korpuszkularizáció felsőbbrendű eredménye, hát akkor a Nooszféra - amely a szociális kötőerőknek végső és legfőbb eredménye az Emberben - csak akkor kapja meg teljes és végső értelmét, ha teljes egészében tekintjük egyetlen óriási korpuszkulának, amelyben több, mint hatszáz millió év után éri el teljességét az agyfejlődés bioszférikus erőfeszítése.

Sietek kimondani, hogy ennek a helyzetnek nagyszerűsége mégsem világlik ki egyszerre s nem is jött létre egy-csapásra. Történeti valóságában csak lassan türemlett önmagára s csak lassan fogta át az egész Földet az Emberiség; sőt ha egész együttesét vesszük tekintetbe, akkor természetszerűen oszlik két nagy fázisra, s ezeket gondosan külön is kell választanunk. Képzeljük csak el, hogy a földgolyóbishoz hasonlítható szilárd gömb belsejében hullámzó ár emelkedik fölfelé a déli pólustól az északi pólus irányába. Ez a hullám egész pályafutása során görbe miliőben jut előre, tehát „közelít”. De amíg pályája első felében (az Egyenlítőig) kitágul, addig továbbjutva már összehúzódni kezd. Nos hát szinte azt mondhatjuk, hogy egészen hasonló ritmust követ a Nooszféra történeti kialakulása. Az Emberiség kezdettől fogva egészen máig már kezdetlegesen összecsoportosult és szerveződött s ezért minden bizonnyal átment a geográfiai kiterjeszkedés időszakán, amikor mindenekelőtt arról volt szó, hogy sokasodjék és foglalja el a Földet. Hangsúlyozom, hogy ezt nem tudta megtenni egyetlen fílum sem (akármily fokban terjedt is ki mindenfelé), amely előbb jelent meg a Bioszférában, s bármennyire szorult is össze a Föld zárt felszínén. Miért nem? Mert nem volt hozzá megfelelő pszichizmusa. S csak a legeslegutolsó időben - „mivel átjutott a vonalon” - jelentkeztek a Világban azok a szimptómák, melyek jelzik,

60

hogy felsőbb-fokú hemiszférában végleg és teljes egészében türemlik önmagára a gondolkodó tömeg; s ebben a féltekében már csakis akkor és úgy juthat előre, ha összehúzódik és idővel központosul.

Íme a kiterjeszkedéssel járó Szocializáció, amely - hogy csúcsát érje el - átfordul nyomás alatt álló Szocializációvá.

1. Benépesül a Föld

Az emberi zoológiai csoportot nagyszerű kiterjeszkedési erő jellemzi (lásd föntebb a harmadik fejezetet) ; ez természetesen kötődik a szocializáció haladásához. Az Emberiség a Reflexióra jutva arra lett képes, hogy határtalanul gyűjtse össze és egy ív alá fogja az őket alkotó elemeket; s éppen ezért foglalhatta el oly gyorsan helyét az egész Bioszférában s végül a Bioszféra minden többi része fölé is kerekedett ez az Emberiség, az Evolúció legfiatalabb szülötte. - Ilyen körülmények között egészen természetes, hogy ha mostantól visszatekintve nézzük a Föld benépesedését, úgy mutatkozik, hogy növekvő kiterjedésű s egymástérő lüktetésekkel történt: mindenegyes új lüktetés megfelel a hominizált tömeg új és jobb szociális megszerveződésének.

Ez a térfoglalás zökkenőkkel történt. Még nem látjuk elég világosan ritmusát és fázisait a Hominizáció tengely-körüli zónájában (a földközi-tengeri és afrikai részén), vagyis ott, ahol az egymásra következő emberi hullámok igen sűrűn szorulnak egymásra; s ez az összeszorulás már igen régóta is folyt, semhogy könnyen meghatározhatnánk részleteit. Viszont egy hatalmas félreeső területen - pl. Kelet-Ázsiában -, ahol mindenegyes új hullám kezdetben elég szabad élettérre talált, hogy szélesre húzódva árassza el az előző hullámokat, legalábbis (első megközelítésre) három nagyobb átmenetet különböztethetünk meg: az első kettő (amelyet itt csak emlékeztetésül idézek föl) történelem-előtti korba tartozik; a harmadik viszont határozottan kezdi meg az emberi kiterjeszkedésnek történeti és modern rendszerét.

Első lüktetés: az Ember-előttiek hulláma, amely délről észak felé tartott a Csendes-óceán partja mentén. Ennek a primitív Emberiségnek kulturális nívójáról szinte még semmit sem mondhatunk; talán csak annyit, hogy a Choukoutien-i Szinantropusz (vagyis a hullám végső széle) tüzet gyújtott és követ faragott s ezért azt a benyomást kelti, hogy már eléggé szocializálódott csoporthoz tartozott, s nyilván ennek köszönhette beható etnikai és terjeszkedési erejét, melynek révén Ázsia trópus-alatti zónáiból sikerült eljutnia a Mongol Fensík első emelkedői alá. Annak az igen-igen valószínű hipotézisnek értelmében hogy a Pekingi Ember valóban megalkotója annak az „indusztriának” (eszközöknek), melyeket az archeológiai üledékekben a csontokkal együtt találtak meg.

61

Második lüktetés: a felső csiszolatlan-kőkori „Aurignac”-i hullám nyugatról kelet felé terjedt s igen jól észrevehető a Sárga Folyó lösz-fedte vidékein. A harmadik fejezetben már említettem, hogy ez rendkívül hatalmas áramlás volt; a sapiens csoport egybefogása és fölülkerekedése emelte magasba; nemcsak a tüzet ismerte, hanem a művészetet is; maradványait őrző lakhelyeit azonnal felismerhetjük a csontból és kőből készített eszközeiről, melyek gyakorlatilag az egész Régi Világot elborítják: emiatt - a Föld tengelyt-alkotó vagy déli vidékein kirívó ellentétben állnak a régi csiszolatlan-kőkori nívókkal; amott pedig - azon a vidéken, amely azelőtt még sarkvidékhez közeli „senki-földje” volt -, még szűz (laktalan) földön, az Alpok északi részétől egészen a Csendes-óceánig, nyugatról keletre véges-végig megtaláljuk eszközeit.

Harmadik lüktetés: a földművelők csiszolt-kőkori hulláma. A Pleisztocén vége felé, az etnikai közeledések és a kulturális kölcsönhatások lassan felgyülemlett eredményeként döntő változás történik a sapiens kévéjében, amely - mivel a többi ember-előtti pikkelyek mind fokozatosan eltűntek mellőle - már egyedül van hivatva, hogy biztosítsa a Földön a Hominizáció jövőjét. Azon a területen, melyet az előző korokban lakósság népesített be - de főleg két széles sáv mentén: az észak-afrikai vagy mediterrán, meg az észak-európai vagy szibériai sávon - szinte mindenütt szaporodnak a jelek ebben a korban: letelepedett, földhöz-kötődő és jobban csoportosuló életmódot árulnak el: előfutárai ezek annak a csiszolt-kőkori nagy metamorfózisnak, amikor valószínűleg egyszerre és hatalmas kiterjedésű területen első ízben megy át az Emberiség a szétszórt társas életmódból a szervezett szociális életmódba, szinte egyetemes érettségének folyamataként. Ez főleg a földművelés és állattenyésztés fölfedezésének köszönhető, ezeknek a tevékenységi formáknak, melyeknek közvetlen eredménye nemcsak az, hogy megmarad, hanem hogy meg is követel népesedési sűrűséget és belső szervezettséget, valamint e tulajdonságok gyors növekedését is hozza magával az ilyen új tevékenységi formára vállalkozó népekben.

Ennek az átalakulásnak hatása már jól meglátszik a „mezolitikus” korban (15-10 ezer évvel a keresztény kor előtt); eredménye pedig az lett, hogy a befolyásolt zónákban hirtelen felszökkent az emberi nyomás feszültsége, kialakult egy új etnikai hajtás, amely minden előbbinél erősebb volt már; ezt az új hajtást főleg a szibériai sávon találjuk meg, ahol költözködő tömeg alakul ki, amely nemcsak arra képes, hogy az Altáj-hegységtől egészen a Sárga Folyóig özönlik végig (ez a „mongol” Csiszolt-kőkorszak / v.ö. : Teilhard de Chardin és W. C. Pei: Le Néolithique de la Chine. Publications de l’ Institut de Geobiologie de Pékin,no.lo,1944./), hanem eljut Alaszkába is (amely éppen akkor szabadult meg a jégtől), s amikor kiépítette ezt a hídfőt, nekiindul, hogy teljes egészében meghódítsa mindkét Amerikát. Erre a vállalkozásra évezredek voltak szükségesek, mert

62

az előrehaladás közben a költözködőknek minden új magassági fokon új típusú földművelést kellett megteremteniök; s mégis ezt kell föltételeznünk, hogy ez a vállalkozás elég hamar befejeződött, hogy a növények házi termesztése befejeződjék még Dél-Amerikában is (manióka) jóval az európaiak megérkezése előtt.

Azt mondjuk, hogy a Nooszféra első vonalai akkor végleg kirajzolódtak: de ez még csak kezdeti és kezdetleges módon történt. Egyrészt az is biztos, hogy az Új Világ széleit elérő Emberiség bizonyára egyáltalán nem gondolt arra, hogy önmagára hajlott vissza - virágcsokorként. Másrészt pedig e fontos előtöréskor szövődő hálózat még oly lazán volt „megfabrikálva”, rostjai annyira többveretűek (heterogének) voltak, hogy benne még nem adódhatott tovább semmiféle hatás, legföljebb csak lassan szétfolyt és végül elveszett.

Megszilárdítani és „struktúrálni” - akár a már megtelepedett csoportok helyi megszervezésével, akár új elemeknek koronkénti csatlakozásával… megszerkeszteni ezt a gyönge kis hártyát: íme ezentúl már ez lesz számunkra a Civilizáció nagy műve.

2. Civilizáció

a/ A jelenség biológiai természete

A Történelem végre kilép hosszú leíró fázisából, melynek során a Múlt pontos és színes föltámasztása volt fő gondja; egyre inkább válik azoknak a törvényeknek tudományává, amelyek ott rejlenek az emberi sorsfordulók látszólagos szertelensége alatt.

Ennek az új szervező törekvésnek jellemzésére hadd utaljak J. Toynbee monumentális művére, aki a Sumérok és Minos kora óta huszonegy különféle civilizációt sorol fel napjainkig s ezekben leírja genezisüket különböző geográfiai miliőkben, elemzi növekedésük folyamatát, kölcsönös viszonyaikat és hanyatlásukat, egymásra következő ritmikus megjelenésüket stb. Folyami typusok (Egyiptom, Sumér, Indus…) ; fennsíki típus (az Andesek, a hittiták, a mexikóiak civilizációja…); fellegváras típus (Minos, a görög vagy a japán civilizáció…)Az ilyen növekedés főleg a környezet-szülte életben-maradás problémáinak serkentő hatására jön létre ( a „Challenge and Response” elmélet).Ritmikus egymásra-következés, mert időről-időre „egyetemes uralmak” alakulnak ki; aztán a maga bukásával mindegyik új etnikai hullámot és valami „egyetemes vallás” feltűnését váltja ki.

Egy ilyenfajta (s ily kiváló) tanulmány világosan mutatja, hogy egy évszázad óta milyen ellenállhatatlan sodrás kezdi lassan-lassan közel hozni a

63

Természettudományt és az Emberi Történelmet. De még igen sok kellene ahhoz, hogy befejezett legyen a két szaktudomány gyökeres közelkerülése, vagy akár hogy csak határozottan számoljanak ezzel. Mert akár Toynbee-ról, akár Spengler-ről van szó, az emberi szociális evolúciót csakugyan biológiai módra tárgyalják, de még a Biológián kívül és tőle félreesően. Zoológia területe és Kultúra területe: számunkra talán két, titokzatosan hasonló fülke, törvényei és elrendeződése misztériózus módon hasonló, - de ennek ellenére két különböző világ. Íme még a leginkább szerves szempontok szerint gondolkodó (organicista) történészek is mintha végleg határozottan megfeneklettek volna ennél a dualizmusnál (s egyébként nem is csodálkoznak ezen, s nem is zavarja őket).

Nos hát az általunk elfogadott világkép, amely szerint a Világegyetem mindig és mindenütt magára-türemlik, éppen ezen a pontos s ebben a vonatkozásban mutatkozik igen egyszerű segítségnek, hogy túljussunk azon a holtponton, ahol még ma is egyhelyben toporog a Történelem, és jóval messzebbre jussunk egyveretűség és összefüggés terén a Múltra vonatkozó szemléletmódunkban. S ez egészen egyszerűen annak belátását jelenti, hogy a Civilizáció a maga biológiai folyamatára visszavezetve (vagyis nem úgy tekintve, mint szociális szervezettségű befejezett állapot, hanem éppen ezt a szociális szerveződést megszülő folyamat) végeredményben nem más, mint egy állatcsoportra (az Emberre) kiterjedő zoológiai „Fajivá-alakulás”, melyben egy sajátos, de a Rendszertan által mindeddig elhanyagolt befolyás (a pszichés hatása) egyszerre döntő szerepet kezd játszani a fílum ágakra-szakadásában. - Ugyanaz a valóság, de új síkon. - Csakugyan, régóta tudjuk, hogy sok-sok állat esetében (pl. a Rovaroknál, a Madaraknál, a Rágcsálóknál) az ösztön-élet legalább olyan kirívó megkülönböztető jegyeket ad a Rendszertan szakembere kezébe, akárcsak a szín, a termet, vagy a forma. Hát akkor - általánosítva és elmélyítve a „pszichológiai fajok” fogalmát - miért ne ismernénk el s miért ne fogadnánk el, hogy a kultúra és a faj együttes hatására a Történelem során született sok-sok és rengeteg fajta „kollektív emberi egység” éppen csak a Reflexió és a Szabadság területén, de épp olyan természetes valóságok, akárcsak a Rágcsálóknak vagy a Húsevőknek bármelyik változata, pusztán azzal a különbséggel, hogy a pszichés már nagyobb jelentőségre jutott benne, mint a fiziológiai és a morfológiai jelleg s ezért bizonyos tulajdonságok vagy szabad vonások, amelyek addig kivételesek vagy éppen ismeretlenek voltak, most már napvilágra kerülnek az élő erők működése közben: az egyik ilyen tulajdonság éppen az, hogy a régi kromoszómatikus átöröklés ezentúl „nevelési” átörökléssel társul, mely már egyeden-kívüli valami, s ezért a Megszervezett tulajdonságok megőrzése és elraktározása hirtelen elsőrendű fontosságú lesz a Biogenezisben.

E szempont szerint a csoportok, nemzetek, királyságok s végeredményben a modern Állam is csak meghosszabbítja (néhány kiegészítő tényező támogatásával) ugyanazt a működést, amelyből származtak az állati fajok, s ezért

64

az emberi Történelem - több más szempont közül - három ok miatt is éppen az a kiváltságos terület, amely nyitva áll a filogenezis törvényeinek tanulmányozására. Először is közelség, sőt bensőségesség miatt, hiszen a Történelmet alkotó evolútív tényezők nemcsak mind a néhány utolsó ezer évre sűrűsödnek, hanem tovább folytatódnak éppen legaktuálisabb tapasztalataink közben is.Aztán a tisztaság révén is, hiszen a Nooszféra kialakulása során egymásután előtűnő különféle szálak mindegyikét élénken színezi és jellegzetessé teszi egy-egy sajátos kulturális komplexum, s ezért egészükben véve sokkal könnyebb őket nyomon követnünk és kibogoznunk, mint akármelyik zoológiai csoport pusztán anatómiai elemeit. S ezért végeredményben előszeretettel kell foglalkoznunk éppen a civilizációk biológiájával, ha igazolni, meghatározni és részleteiben is megerősíteni akarjuk (szinte jól olvasható előkészítéssel akarjuk bemutatni) azt, amit a Paleontológia első megközelítésre már megmutatott az ortogenetikus és differenciálódást jelző nagy evolútív törvényekre vonatkozóan.

b/ A differenciálódás hatásai.

Mert ha egyszer eltűnik a mesterséges és még (megszokásból vagy közmegegyezés miatt) most is megőrzött határvonal a Szocializáció és a Vitalizáció két folyamata között, azonnal mélyreható egyszerűség villan elő az emberi vállalkozás látszólagos szabálytalansága és rendetlensége alatt (egyébként ezzel az egyszerűséggel már találkoztunk a Bioszféra reflexió-előtti zónáiban is).Virágkor, átköltözések, konfliktusok, egymást félrelökés sok száz különféle nép életében: ugyan végső elemzésben és legmélyén mi más volna mindez a sokféle erjedés-nyüzsgés, ha nem éppen a civilizált miliőben éppen az élő formák mozgása, működése, mindig és vég nélkül folytatódó ugyanegy játéka?

Kiinduláskor: íme a nagy fajok (Fehérek, Feketék, Mongoloidok…)”alapul szolgáló” göngyölege; ezek a Pleisztocén-korból kerültek elő. S aztán ebből a kezdeti etnikai-kulturális kévéből kiindulva, periódikusan, „lüktetés-szerűen” megint és megint új pikkelyek alakulnak, új sugarak futnak szét; részben hasonlít is viselkedésük ilyen vagy amolyan zoológiai pikkelyhez vagy sugárhoz: pontosan (s ugyanazon okok miatt) ők is hirtelen és már szinte egészen készen bukkannak elő a Történelem látóhatárán. Nem ismerjük jobban a görögök vagy a kínaiak eredetét, mint az Emlősökét vagy a Kétéltűekét… Ugyanúgy szilárdulnak s aztán keményednek meg, többé-kevésbé gyorsan jutnak egy második mozdulatlanság állapotába; ugyanúgy törekszenek beleolvadni egy szomszédos sugárba, amely felváltja őket, s amely maga is ki tudja hol született meg, valami megfoghatatlan embriogenezisből.

Hangsúlyozom: mindez (egy rendszerben, az emberi szociális csoporton belül, melynek teljes monofiletizmusát - egy törzsből származását - minden kapcsolati

65

űr ellenére sem tagadhatja senki) csodálatosan igazolja és megerősíti az állati filogenezis egyetemes törvényeit; de mindez ugyanakkor már meggazdagodott és megújult biológiai atmoszférában bontakozik ki, ahol (a pszichés miliő felfokozódása következtében) már lehetővé válik az ágak egybefogódzása (s ez a jelenség a Természetben még sosem fordult elő mindeddig!). A Bioszférában az élő formák (ember-előtti) szétosztódása még nyomon követhető és magyarázható volt „megjelenés” és „eltűnés” fogalmaival, vagyis az illető élő csoportok közt lejátszódó erők és külső ellenállás egyszerű folyamataként. Az emberi együttesek esetében, amelyek - éppen ellenkezőleg - már belülről hatnak egymásra, új rendszer alakul ki, s ebben a behatolás, félrelökés és helyettesítés elemi működései mellett helyet kell adnunk az inter-filetikus kombinációk sokkalta bonyolultabb jelenségeinek; ennek pedig (sok más között) a következő két következménye van:

Először is hogy számolnunk kell egy sosem látott és rendkívül forradalmi jellegű mutációval, ami már nem egy-két egyedben jön létre a csíra-partikulák keveredése folytán, hanem hirtelen kapcsolatba kerülő nagy etnikai csoportok tömeges egymást-megtermékenyítése révén, ahogy éppen költözködnek vagy kiterjeszkednek. Ugye hogy a történeti idők hajnalán így alakult ki a mediterrán civilizációk első magja? Vagy ugye Nagy Sándor korában is ez történt, amikor a világ komolyan kezdte észrevenni egységét, mert - Grousset kifejezése szerint: az akkori három nagy civilizált Emberiség (Görögország, India és Kína) hirtelen belátta, hogy ugyanazon a bolygón laknak? V. ö.: R. Grousset: De lá Gréce á la Chine /Monaco, „Les Documents d’ Art”, 1948/.p. Vagy végül ugye hogy Amerika és Óceánia egymás utáni „fölfedezésekor” Nyugat kezébe vette (s úgy tűnik, hogy jó időre…) az emberi sorsok irányítását?

A második következmény pedig az, hogy újra felhívja és kényszerítő erővel irányítja figyelmünket egy olyan Evolúciónak valamerre irányuló, „ortogenetikus” természetére, melynek „valamerre irányuló” karaktere ugyan éppen még vitatható merőben morfológiai téren, de napnál világosabban igazolódik a Szociális Tények területén. Ehhez elég, ha megfigyeljük, hogy elemeinek egybefogása, összeforrasztása és fokozatos ízekre osztása folytán a csiszolt-kőkorszakbeli népek mozaikja miként alkotta meg a modern nemzetek vagy Államok térképét, amint ma látjuk földrajzi térképeinken.

c/ Ortogenetikus hatások.

Megismétlem, hogy az „ortogenezis” (a szónak teljesen etimológikus és egészen általános értelmében) azt a mélyből fakadó sodródást jelenti, melynek következtében a Világegyetem Alapszövet-anyaga úgy viselkedik szemünk számára, hogy anyagi elrendeződése egyre bonyolultabb korpuszkuláris

66

állapotok felé tolódik, pszichésen pedig egyre inkább bensőségesül. Mondottam, hogy a felsőrendű élőlények világában ez az özönlő sodródás határozottan látható („be van írva”) az idegrendszer növekvő központosulásába.

Az tény, hogy a Szocializáció „kiterjeszkedési fázisa” által lefoglalt történeti idők során nemigen látszik lehetségesnek (legalábbis pillanatnyilag), hogy anatómiai szempontból kifejezetten feltűnő haladást lássunk az emberi agy struktúrájában. Amíg a Negyedkor során - amint láttuk is már - igen jelentős haladást figyelhetünk meg az Ember-előttiektől a Homo sapiens-ig, viszont a Csiszolatlan-kőkorszak végétől kezdve (talán azt kivéve - amint Weidenreich állítja - , hogy mutatkozik valamiféle általános tendencia a fej gömbölyödése felé) az utolsó húsz ezer éven át semmi sem jelez érzékelhető új lépést az agyfejlődés terén. Annyira, hogy ebből a csaknem-álló helyzetből sokszor arra is akartak következtetni, hogy az Emberben az agyfejlődés már csúcspontját éri el, sőt teljesen meg is állt. Lehet, hogy ez a stagnálás csak merő látszat; okozhatja a tekintetbe vett időtartam rövidsége /ugyan mit számít húszezer év egy biológiai kifejlődésben, még ha fel is gyorsult ez az evolúció?/; vagy okozhatja az is, hogy /amint föntebb is jeleztük már/ néhány durva szövettani részlet mögött képtelenek vagyunk követni a neuronok szervezkedésének és működésének kényes játékát /amit még meg sem értünk kellőképpen/.

Ez viszont annyit jelentene, hogy elfeledjük, hogy - éppen a reflexív miliőben történő szocializáció csodálatos hatásának köszönhetően - az Emberrel egy új „pszichogénikus” /a szó aktív értelmében használom: tudatot szülő/ elrendezési típus jelent meg a Természetben (: nevelő és kollektív természetű ez a szervezkedés, v. ö. a negyedik fejezet 2/a pontjának közepét), méghozzá éppen a kellő időben, hogy megkettőzze vagy fel is váltsa /sőt neki is lendítse, v. ö. az ötödik fejezetet./ az agyfejlődésnek régi s talán részben már el is évült formáit.

Egyenlőre (és csakis szigorúan fönntartva mindenmás lehetőséget) fogadjuk el, hogy szövettani (hisztológiai) működésében az egyedi emberi agy a Negyedkor vége óta csakugyan elérte azt a határt, amit a Fizikai-kémia jelöl ki bonyolódása haladása elé. De még ebben az esetben is tény marad, hogy sokaságuknak együtt-dolgozó, szelektálódó és összeadódó működése révén ezek az emberi központok azóta is folyton tovább szövik magukban és maguk körül a szellemi kapcsolatoknak, szándékoknak egyre bonyolultabb hálózatát; s ezek a szellemi kapcsolatok olyan szívósak és elpusztíthatatlanok, akárcsak testünk és csontjaink átöröklődő kiformálódása. A fölhalmozódó és egymással összemért miriád tapasztalat hatására valami emberi pszichés szerzemény folyton tovább szerveződik; mi ebben születünk, élünk és növekszünk, s legtöbbször még nem is sejtjük, hogy az érzésnek és látásnak ez a közös formája mennyire nem is más, mint kollektív módon megszervezett óriási kollektív Múlt.

De ha valakinek szeme érzékeny a felsőrendű biológiai valóságok meglátására, akkor mi sem világosabb, mint az a tény, hogy a kozmikus

67

Önmagára-türemlés közvetlenül folytatódik a Földön a hódító és szervező emberi munka kettős jelenségében. - Bizony már nem az a fontos, hogy azt döntsük el, vajon talán lassulóban van körülöttünk a hominizáció áramlása; hiszen a civilizáció megjelenése és hatásainak működése óta folyton csak teljes erejével dolgozik az antropogenezis. Ma a kérdés veleje az, hogy eldöntsük: az Ortogenezis változhatatlan erői - a maguk megújult formájában is - milyen biológiai beteljesedés felé sodornak minket.

Ezek után már elemezhetjük - elvethetjük vagy túlszárnyalhatjuk - az Egyedivé-válás (Individuáció) javaslatát, amely még elégtelensége és káros hatása ellenére is annyira népszerű manapság.

3. Egyedivé-válás.

Éppen lényeges folyamata következtében (ami „láncszerű korpuszkularizáció”, - v. ö. az első fejezetet) az élő formák filogenezise csak olyan állandó konfliktus árán folytatódhat, amely állandóan növekszik a sorozat és az egyed, a jövő és a jelen között. Amíg egy állati sorozatban az egymásra következő „szómák” függetlensége elég határolt marad, hogy e szómák (testek) együttesen hűen teljesítsék láncszem-szerepüket, addig a fílum normálisan bontakozik ki: védi és megszilárdítja őt „a Faj érzékének erős karja”. De amint éppen a korpuszkularizáció haladása révén bensőleg és szabadságukban megnövekszenek a filetikus lánc elemei, máris elkerülhetetlenül növekszik számukra az a „kísértés”, hogy mindegyikük a Faj „célja” és feje legyen, s hogy „elhatározza”: eljött az idő, amikor már mindegyikük saját magáért éljen.

Mint pályája végén cseppekre oszló vízsugár: tapasztalatilag ilyen „a fílumok szemcsésedésének” jelensége; a pre-reflexív Élet területén gyakorlatilag észrevétlen ez a tünet, de rendeltetése az, hogy fontossága gyorsan növekedjék az Ember esetében, főleg a szocializált Ember esetében. Azoknál a népeknek, melyeket az etnológusok „primitíveknek” neveznek, a legkiválóbb megfigyelők véleménye szerint még felismerhető valamiféle kollektív „együttes-tudat”, s ez egészen természetes módon segíti és könnyűvé teszi a csoport összetartozását és helyes tevékenységét. V. ö. : pl. B. Kalinowsky: Argonauts of the West Pacific /a Kula leírása: rendkívül aprólékos és bonyolult mágikus-kereskedelmi szervezet, amely évente megismétlődik, s közben valószínűleg egyetlen résztvevő szereplőjének sincs világos áttekintése az egésznek folyamatáról./ - Lásd még: Geralad Heard: The Ascent of Humanity /”From grup-consciousness, trough individuality, to super-consciousness”/.Bizonyára így lehetett szinte mindenütt a Földön a csiszolt-kőkorszak-előtti időkben. De amint gyarapodni kezdett a Civilizáció, egyre növekvő feszültség nyilvánult meg a csoportok belsejében, s mindenegyes elemét fűteni kezdte

68

valami erő, tehát fokozódó igény is, hogy aktivitása és egyéni tetszése autonóm legyen. Végül is - a XIX. század vége felé - komolyan fölmerült a kérdés: hátha végső fázisa felé közeledik az Emberivé-válás, s ennek oka a porszemekre-hullás, egyénekre szétmorzsolódás lesz?

Mert hát abban a korban, mely történelmileg a Nooszféra legteljesebb „terjeszkedési” kibontakozásának felel meg, az emberi partikulák kölcsönös elszigetelődése (éppen azoké a partikuláké, melyeket egoista törekvéseikben egy gyakorlatilag egyetemes kultúra első kibontakozása juttatott magasra) éppen maximumára hágott, miközben „a Faj érzéke” automatikusan (belső eltespedés miatt) minimumára esett egy olyan fílumban, amelynek rétegei szerfölött kitágultak s végül egészen el is lepték a Földet. Ez volt az Ember Jogainak kora (vagyis a „polgártárs” jogaié) - szemben a kollektivitással. Demokrácia kora volt, melyet naiv elképzeléssel olyan rendszerként fogtak föl, ahol minden az egyénért van, s az egyén a minden. „Übermensch” kora volt ez, akit úgy sejtettek és várva-vártak, hogy majd magányosan emelkedik ki a nyáj-tömegből…

E sokféle egybevágó jelből egy pillanatra azt lehetett hinni (s ugye sokan még szinte továbbra is azt képzelik), hogy az Emberiség - akárcsak forráspontjára elérkezett folyadék - eljutott szerveződésének bizonyos kritikus határ-állapotára s nincs már más biológiai lehetősége és jövője, csak az, hogy megszüljön (hogy aztán elszigetelten fejlesszen tovább) olyan partikulákat, amelyek mindjobban elegendők saját maguknak s egyre inkább központosulnak önmagukra.

Alig ötven évvel ezelőtt a Civilizáció Nyugaton valamiféle paroxizmális állapotra jutott s határozottan azt mutatta, hogy elszigetelődött személyekben jut csúcspontjára, vagyis Egyénivé-válással.

Csakhogy éppen akkor kezdtek előtolulni a látóhatáron a Totalizációnak még nem is sejtett erői, akárcsak viharokat rejtő, de ígéretes felhők.

69

V.

A Nooszféra alakulása:

Az összenyomódásból eredő Szocializáció.

Egységesülés és személyivé-válás/Totalizáció és perszonalizáció/

A Jövő irányvonalai

1. A tény-helyzet:az elkerülhetetlen emberi szocializáció és működése.

Szemünk még mindig révedezve nézi azokat a látóhatárokat (vagy pontosabban kifejezve - s majd meglátjuk, hogy miért mondom így - : azt a délibábot), melyeket egy pillanatra elénk tártak az Egyedivé-válás modern tanai. Ezért hát még a XX. század közepén is igen gyakran egy olyan Világról álmodunk, melyben - szociális környezetének haladása révén - minden ember egyre jobb ugródeszkát találna, hogy az élet problémájának teljesen független és „individualisztikus” megoldásába meneküljön. Ez a látásmód annyira széteső valami (annyira pluralista), akárcsak egy rakás szikra; szerinte a Világ „Netovábbja” mindegyikünk számára nem is más, mint hogy külön-külön mindegyik gondolkodó elem saját maga alakul ki abban a közölhetetlen magányban, amely őt minden többi embertől elválasztja. S mivel szemünket elkápráztatja ez a sziporkázó tűzijáték, amelyben az az illúzió csalogat, hogy a teljesség vár ránk, - figyelmünk unottan vagy izgatottan fordul el attól a másik, egészen különböző lehetőségtől, melynek előjelei pedig (minden téren: gazdasági, politikai és filozófiai síkon egyaránt) egyre szaporodnak, hogy figyelmeztessenek: a Szocializáció egyáltalán nem arra szolgál (amint tetszelgünk vele), hogy mindegyikünknek privát használatra tegye kényelmessé az életet, hanem az egységesülés visszatarthatatlan folyamata szerint rendíthetetlenül folytatja útját. Ennek az egységesítő folyamatnak fogaskerekei pedig saját szemünk láttára

70

kapcsolódnak egymásba és három jól meghatározott fázist követnek. Ezek a fázisok a következők:

a/ Első fázis: etnikai összenyomódás.

Tapasztalatilag itt tapintunk az egész jelenség „nagy mozgatórugójára” vagy legfőbb indítómotorjára. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy bolygónk zárt felszínén egyre összébb szorul a telítettségi pontjához közel álló emberi tömeg, mert szaporodási és sokasodási folyamata így hozza magával. Ennek a jelenségnek az a következménye, hogy éppen a Nooszféra bensejében állandóan ápolt, sőt növekvő szabad energiaforrást hoz létre. Ha ebben a folyamatban csak valamiféle gáz-tömeg szerepelne, akkor a partikulák nyüzsgése egyszerűen csak egy-két mechanikus vagy hőmérsékleti eredményt váltana ki: megnövekednék a hőmérséklet vagy felszökne a nyomás. Az emberi (vagy általánosabb értelemben is: az élő) korpuszkulák esetében az energia-átalakulás finomabban történik: végeredményben nem egyszerű számbeli arány során, hanem szerveződés hatásaként jön létre. S ebből adódik…

b/ a Második fázis: gazdasági-technikai szerveződés.

Ha összenyomjuk az élettelen anyagot, struktúrát vagy állapotot változtat, hogy kikerüljön a nyomás alól, vagy hogy reagáljon a kívülről jövő hatásra. Hasonló nyomásnak vessük alá (persze a megfelelő elővigyázattal és kellő határok között) a vitalizált anyagot - szerveződni fog. Ennél egyetemesebb törvényt talán nem is találhatunk, ha meg akarjuk magyarázni a Bioszférának, sőt még inkább a Nooszférának genezisét. Ha a korpuszkulák nem nyomódta volna össze egymás között (vagyis teljesen elasztikusnak vagy egészen szétterültnek föltételezett térben), az Élet valószínűleg sosem jelent volna meg a Világban, még kevésbé a Reflexió, s még sokkal kevésbé az emberi Társadalom. Hogy viszont a Civilizáció körülöttünk a jelenlegi nívót és szintet érte el, ugye hogy annak az optimális viszonynak köszönhető, ami fennáll a saját létünk s a minket hátán hordó égitest vonalgörbéje között? (Milyen titokzatos ez a viszony a Hominizáció, a Gravitáció, a Kontinensek és a Föld sugara között!) Hogy erről meggyőződjünk, elég megfigyelnünk a Kultúra és a Demográfia vonalgörbéjének összehasonlítását. Az Emberiség - főleg a Csiszolt-kőkorszak óta - minél jobban magára-sűrűsödik a növekvő szaporulat miatt, annál életbevágóbb módon kényszerül egyre újabb eszközöket föltalálni, hogy helyet készítsen saját magának, energia és élettér szempontjából leggazdaságosabban szervezze meg elemeit. Ennek pedig az a nagyon érdekes - és a biológus számára nem is sejtett

71

- eredménye, hogy ami kezdetben mechanikus feszültségnek s az emberi tömegre nehezedő szinte-geometriai arányban növekvő csoportosulási kényszernek tűnt, az most éppen a szükséghelyzet ösztökéje s a kutatása szükségessége következtében, na és persze a föltalált új megoldások hatására a bensőségesség és a szabadság növekedéseként jelentkezik az egymás közt jobban összehangolt gondolkodó partikulák együttesében. Így jutunk el a folyamat harmadik fázisához.

c/ Harmadik fázis: tudat, tudomány és cselekvési hatáskör együtt növekedik.

Azon nem sokat kell csodálkoznunk, hogy a „pszichés hőmérséklet” emelkedésével automatikusan együtt jár a jobb szociális szerveződés. Ugye hogy itt is megint egészen egyszerűen a Bonyolultság-Tudat alapvető törvényével találkozunk, amely tengelyként és irányítóként szolgál egész könyvemhez? Akkor viszont már fölfigyelhetünk, amikor azt vesszük észre, hogy a szellemi bensőségnek, tehát a föltaláló erő növekedésének (amiben végeredményben kifejezésre jut a planetáris emberi összenyomódás) közvetlen eredménye az, hogy óriási mértékben önmagára szorulni készteti a Nooszférát, hiszen egyszerre és elkerülhetetlenül növeli mindenegyes elemnek hatósugarát és egymás iránti behatoló-erejét. Ugye hogy már az elektro-magnetikus hullámok révén is mindenegyes ember a Föld minden többi emberével közvetlenül és ugyanabban az időben közölheti azt, ami benne legemberibb?Ez a túlnyomás automatikusan kiváltja a magas fokú szerveződést, ami viszont megindítja a magas fokú „együtt-tudatosodást”; ezt pedig még magasabb fokú túlnyomás követi és így tovább. Ez a ciklus nemcsak hogy szervesen eggyé forrott láncolatként zárul önmagára, de - akárcsak a rezonálni kezdő rendszer - határtalanul fokozódik is saját feszültsége. - S ezért ha bárki csak egy kicsit is hajlandó elemezni a gazdasági-technikai-szociális erők működését - ahogy mi tettük -, melyeknek hálózata egy évszázada alattomosan terjeszkedik szét a Világon, napnál világosabban igazolódik, hogy teljes képtelenség kibújnunk ama közelhozó energiák alól, melyeknek ellenőrizhetetlen szorítása most hirtelen teljes erejével nyilvánul meg, miután már szinte észrevétlenül növekedett a Történelemnek iparosodás-előtti korszakaiban.

Tehát minden tudományos és filozófiai előítélettől függetlenül s minden értékítélet kimondása előtt állíthatjuk (pusztán a tények alapján, olyan tárgyilagosan és cáfolhatatlanul, akárcsak a csillagok mozgása vagy a radioaktív anyagok szétesése), hogy tény-helyzet - jobb lenne azt mondanunk: egyetemes tapasztalati föltétel - elé vagyunk állítva, s ez ellen bármily területen teljesen hiábavaló volna akármit is csinálnunk.

72

„Két kozmikus vonalgörbe együttes hatására - az egyik fizikai (: a Föld kereksége), a másik pszichés (a Reflexív létezőknek önmagukhoz vonzódása) - az Emberiség szinte fogaskerekek közé szorul az önmagában egyre gyorsabban fokozódó totalizáció örvényében”. E két vonalgörbe közül csak az első hat jelentős fokban az ember-előtti Életre. A Bioszféra éppen ezért képtelen központosulni /ellentétben a Nooszférával/.

Ez a rideg tény.

Próbáljuk megérteni.

2. E jelenség egyetlen koherens magyarázata: a Világ összpontosul.

Ismételten - és hiába - próbálunk kitörni a szorító körből, s ekkor végre belátjuk, hogy a minket ostromló és közeledésre kényszerítő erők nagyon szépen lehetnek nem átmeneti és mellékes események, hanem jele és első kísérlete egy olyan állandó rendszernek, amely egyszer s mindenkorra alakul ki abban a világban, ahol mi élünk… S ekkor valóban „halálos” félelem száll meg: remegni kezdünk, hogy az ígérkező átalakulás során hátha elveszítjük azt az értékes szellemi szikrát, amely oly nehezen gyulladt ki millió és millió évek erősfeszítése után: félünk, hogy elveszítjük a mi kis „énünket”. Igen, a reflexív elem lényegbevágó félelme ez, a látszólag vak Egész Mindennel szemben, melynek óriási rétegei köréje tekerednek, hogy szinte élve süllyesszék magukba… Hát csak azért jutottunk el nemcsak a tudatra, hanem - ahogy Lechelier mondja - a tudat tudatára, hogy aztán azonnal belevesszünk a legsötétebb öntudatlanba? Miután karján hordott az Élet s egészen a fényig juttatott el, most kimerülten visszahanyatlana?

Ebben a gondolatban, hogy ti. a Szellem lehanyatlik vagy elvénhed az emberi tömeg általános megmerevedése következtében, első pillanatra van valami látszat-igazság. A gyári munka közvetlen hatása: határozottan szolgává teszi az Embert; a politikai államszervezet első, brutális és koncentrációs-táborra emlékeztető formái; a Hangyák és Termeszek elijesztő példája (annál inkább elrémítő, mert rosszul értik meg az emberek… Rosszul értik meg, mert nem számolnak azzal a gyökeres különbséggel, amely a Rovarok „mechanizálható” pszichizmusát elválasztja az emberi pszichétől, amely már „egyetértő lelkület kialakítására képes”.): mindezek a kirívó szimptómák bizonyos mértékben igazolják azt az ösztönös viszolygást és elutasító gesztust, amely a Nooszféra kérlelhetetlenül növekvő totalizációja láttára - saját szemünkkel tapasztalhatjuk - oly reménytelenül vet vissza sok-sok embert az individualizmus és a nacionalizmus már elavult formái felé.

73

De éppen azért kell tudományosan vizsgálódnunk, hogy az események valódi jelentését határozhassuk meg, vagyis - jelen problémánk esetében - a lehető legnagyobb távlatba kell állítanunk azt a vonalgörbe elemet, amely igen-igen kritikus, s amit most élünk át. Alakítsuk hát ki ezt a távlatot és nézzük föntről a dolgokat. S ennek érdekében helyezkedjünk az önmagára-türemlő Világegyetem perspektívájába. Ez a szempont még sosem hagyott cserben tanulmányunk során. Ha így látunk, akkor ugye szinte kiböki szemünket, hogy eltúloztuk félelmünket, amikor a „planetizáció miatt bekövetkező elembertelenedéstől” remegtünk, hiszen ez az annyira elrémítő planetizáció (ha eredményeit vizsgáljuk) igazában nem más, mint annak az evolútív folyamatnak autentikus továbbfolytatódása, amiből történetileg előkerült az emberi zoológiai csoport? Éppen imént vettük észre, hogy az a pszichés-társadalmi nyomás, aminek alá vagyunk vetve, végeredményben az emberi tömeg pszichés fölmelegedését eredményezi. Nos hát, ha valaki megértette eddigi eszmélődésemet, nincs már szüksége újabb bizonyítékokra: máris biztosak lehetünk, hogy az a magas fokú csoportosulás, ami felé hajt minket a Civilizáció áramlásának folytatódó pályája, egyáltalán nem valamiféle anyagi összehalmozódás (nem „hamis komplexum”), amelyben az elemi szabadságok nagy-számok hatására semlegesítenék egymást vagy pedig elgépiesednének valami geometrikus ismétlődés miatt, hanem éppen ellenkezőleg: „valódi komplexek” közé tartozik (v.ö. az első fejezetet), melyben a szerveződés - éppen mert, és amennyiben tudatot szül - ipso facto tartozik a biológiai értékű valóságok közé.

Csakugyan: abban a totalizációs áramlatban, amely jelenleg szinte saját magunkból akar minket kiszakítani és központunktól megfosztani, egészen egyszerűen (ha jól megfigyeljük) ismét csak - de most már magasabb síkon - ugyanaz az örökös vitalizáló „korpuszkularizációs” folyamat indul tovább, amely látszólag csúcspontra hágott ugyan a reflexív tudat-mag megvalósításakor, de most kötelességének érzi, hogy egymás között csoportosítsa, szintetizálja ezeket a gondolat-szemeket. Az Ember után itt van az Emberiség… Tudjuk már, hogy ez a folyamat már az Ember-előttiekkel kezdődött el; finoman és titokzatosan átfogó formában folytatódott a Homo sapiens fejlődésének egész folyamán; de jól meghatározható ok miatt ez a folyamat csak ma lép kritikus záródó fázisába.

Nézzük csak újra a negyedik fejezet bevezetőjének végén használt hasonlatunkat; vele kezdtük a Nooszféra tanulmányozását: a hominizáció hulláma a Déli Pólustól az Északi Pólus felé terjed egy szimbolikus gömb belsejében. Az Individuáció modern krízise annak felel meg, hogy a hullám az egyenlítőre érkezik: ez optimális hézag, vagyis legnagyobb függetlenség a Civilizáció kiterjeszkedése közben magas fokon differenciálódott elemek között;

74

de instabilis egyensúlyi helyzetet is jelent: a túlfeszített emberi molekulák között már a legkisebb nyomás-növekedés is föltétlenül azt az átfordulást hozta magával, aminek mi most egyszerre vagyunk szereplői, szenvedő alanyai és szemtanúi is: átfordultunk az új féltekére, a Világegyetem kupolaként záródik össze fejünk fölött, átmentünk a Terjeszkedésből az Összenyomódásba.

Mert hát ha valamikor az emberi tudatot megremegtethette egy új kontinens egyszerű fölfedezése, mit kell mondanunk arról a szellemünkben most végbemenő forradalomról, amely (szerencsére fokozatosan és szinte kíméletesen) tárja elénk azt a rendkívüli területet, ahová most kell belépnünk s ahol előre kell haladnunk, mert ellenállhatatlanul hajt az önmagára záruló Világ. - Mint a beteg fölé hajló orvos, mi is gyakran kérdezzük saját magunktól: miért… a szorongásnak és reménykedésnek ez a még ismeretlen vegyülete, amely világszerte szorongatja az egyéneket és a népeket? Hátha éppen abban kell látnunk a szédülés végső okát, hogy átfordult a vonalgörbe; s ezért abból a Világmindenségből, melyben még a vonalak szétágazódása (tehát egymástól-távolodása) foglalta el az első helyet, - hirtelen átestünk egy másfajta Világegyetembe, amely az Idővel együtt hirtelen visszatüremlik önmagára. Lehet, hogy ez az „egyenlítőn-átjutás” magyarázza meg azokat a politikai és szociális viharokat, melyeket most vészelünk át. Ez gyökeres struktúra- és klíma-változás; egy csapásra hat világképünk és cselekvésmódunk teljes egészére, s átformálja mindkettőt. A XVI. századtól kezdve az Ember fokozatosan megértette, hogy az a Kozmosz, amelyben lakik, mozgó valami; és hogy ez a mozgás főképp abból áll, hogy szervezkedés folyik, amely a Több-Élet felé irányul. De az Ember csak most - a harmadik és legveszélyesebb lépés során - kezdi észrevenni azt is, hogy az így meghatározott Kozmogenezis nemcsak tovább folytatódik, hanem össze is hajlik feje fölött és sokkalta sebesebben, mint gondolhatta.

Döntő ez a pillanat: az Ember első ízben tudatosítja tudományosan, hogy milyen egyetemes formájú lesz földi jövője. S ezért talán leginkább arra van szüksége, hogy komoly tapasztalati okok révén bizonyosodjék meg: az a bizonyos időbeli-térbeli dóm-kupola (vagy kúp), ahová sorsa befogja, nem olyan zsákutca, melyben szétzúzódik és saját magába fullad a földi Élet árja, hanem hogy - éppen ellenkezőleg - ez a kozmikus lövedék olyan erőnek csoportosulása, melynek hivatása éppen az, hogy magában az összpontosulása révén kiváltott hevében találjon elég energiát, hogy előre száguldva áttörjön bármilyen határt.

75

3. Az összpontosulás hatásai és formái.

a/ Megnövekszik a szabad Energia és fokozódik a Kutatómunka.

Az ötödik fejezet első pontjában elemeztem annak a „gazdasági-technikai-tudományos-szociális” komplexumnak lánc-struktúráját, melynek megjelenése jellemzi az átfordulásának és összenyomódásának „egyenlítői-pontjára” jutott Szocializációt. Már akkor jeleztem, hogy éppen e rendszer működése serkenti szabadságunkat egyre szervesebb-pszichésebb állapotok felé. E szempontból a Nooszféra, amely polárisan összeszorul, sugárzó testként viselkedik; ezt a sugárzást pedig olyan szabad Energia alkotja, melynek természetét és átalakulási folyamatait most röviden tanulmányoznunk kell.

Ez a szabad Energia kezdetben nem más, mint az a fizikai és ugyanakkor pszichés emberi aktivitás-mennyiség, melyet a szociális egymást-segítés és a Mechanika együttes haladása bocsát rendelkezésünkre. Sokszor volt már alkalmam újra és újra hangsúlyozni, hogy semmi sem helytelenebb éls meddőbb valami, mint tiltakozni és küzdeni a növekvő munkanélküliség ellen, amihez kérlelhetetlenül sodor minket a Gép. Egészen nyilvánvaló, hogy ama sokféle automatizmus nélkül, ami magára vállalja, hogy „egyedül, magától” hajtsa testünk különféle szerveit, senkinek sem volna „szabad-ideje” alkotni, szeretni, gondolkodni, - hiszen „metabolizmusunk” (anyagcserénk) gondjai teljesen lekötnének minket. Ugyanígy (és persze számolva azokkal a zavarokkal, melyek a túlságosan gyorsan fölszabadított kézi-munka hasznosításához fűződnek) hogy a csudába ne látnánk meg, hogy a Földnek egyre teljesebb iparosítása nem más, mint ama vitalizációs egyetemes folyamat emberi-kollektív formája, amely - ebben az esetben is, mint minden más alkalommal - éppen bensőséget akar teremteni és fölszabadítani törekszik, ha megfelelőképpen tudjuk irányítani?

A (még csak kevéssé is előrehaladt) összpontosulás által máris fölszabadított és föl-nem -használt erők patakzó árja az emberi tömegben igen-igen banális (abszurd és természetellenes!) gesztust vált ki: próbáljuk visszafojtani ezt a nyugtalanító fékevesztettséget. - Csakhogy nem az volna-e inkább az igazi módszer, hogy mederbe fogjuk az ért - ama hajlatnak megfelelően, amerre szemmel láthatóan húzza természetes hajlama, vagyis a Kutatómunka irányába?

A Kutatás: az a tapogatózó erőfeszítés, amely folyton jobb biológiai elrendeződést akar fölfedezni. Igen általános szempontból azt mondhatjuk - és kell is mondanunk -, hogy a kutatás az élő anyag egyik legalapvetőbb tulajdonsága. Ha pedig szorosabb értelemben tekintjük, vagyis ahogy általában szoktuk: mint reflexív tapogatózást, - a Kutatómunka akkor is szükségképp

76

olyan régi, mint a Gondolat fölpirkadása a Földön. S mégis: ha működésének egyetemes és tudatos teljességét vesszük számításba, akkor a Kutatás az Emberiség egészen friss és rendkívül fontos kibontakozásának felel meg - s ezt nem szabad szem elől tévesztenünk.

Jól tudom, hogy itt is, akárcsak sok más esetben, az Élet mozgásainak lassúsága talán becsap és elaltat minket. De próbáljuk csak az időtartam két eléggé távol eső pontján megragadni az Emberiséget, hogy előtűnjék a rendszer egyetemes sodródása. Vagy - ami még helyesebb - helyezkedjünk csak egymás után két olyan pontra, amely egy gyors fordulójú fázis egyik és másik oldalára esik. Vagyis - a mi szempontunkból nézve - hasonlítsuk össze a világ jelenlegi állapotát például a Röneszánsz vagy a francia Forradalom korában volt állapottal. Két dolog tűnik ki teljesen világosan ebből az összehasonlításból, s ugyancsak felnyitják szemünket.

Az első az, hogy az emberi tevékenység milyen rohamos és óriási (mennyiségileg és minőségileg egyaránt roppant jelentős) fejlődésnek indult tudományos és technikai téren, alig két évszázad alatt. Mindnyájan tudjuk, hogy egészen a XIX. századig a tudós igazában még rendkívüli lény volt, a „kíváncsiskodó”, akit „hobbija” vagy álmodozása elszigetel az emberektől; valami ritka csodabogár, aki csak lazán tartozik az emberi tömegbe. - Ha viszont százezrével (s nemsokára milliós tömegben) vannak kutatók, s már nem szóródnak szét elvétve és találomra a földtekén, hanem olyan szerves rendszert alkotva függnek össze munkájukkal, amely ezentúl már nélkülözhetetlen a közösség életében!

S a Másik evidens tény az, hogy milyen feltűnően esik egybe a Kutatómunka rendszere (Kora!) - ahogy a Földön kiépült - azzal a rendkívüli nekilendüléssel, amelyet éppen abban az időben valósított meg az a Szocializáció, mely - mint mondottam már - közel jutott a másik féltekére átlendítő fordulópontjához. Lehetetlen kételkednünk: nem véletlen műve, hogy a kutatók száma és összekötő hálózata „haladványszerűen” növekszik az önmagára központosuló Emberiségben. E két jelenség gyökeresen függ össze; vagy helyesebben mondva: csak egy valóságot alkot, vagyis a Kutatás csakugyan az a születéssel kezdődő és természetes forma, amit az Emberi Energia magára ölt felszabadulása kritikus pillanatában (hogy szavakkal ismételjem és erejében fokozzam a föntebb már használt kifejezésemet).

Ezzel magyarázható, hogy szerte az emberi a Földön és amily mértékben előrejut egységesülése, kutató és alkotó igényének egyre sűrűbb és egyre aktívabb atmoszférája alakul ki; azt mondhatta volna valaki, hogy kezdetben szélnek futó köd volt csak, s szinte szertelenül és fantáziája szerint lebegett; de igazában félelmetesen ellenálló miliő, mihelyt óriási vonzású örvény kapja

77

nyakon s kezdi csavarni: saját szemünkkel láthatjuk, mint kezd önmagára-türemleni, mert éles kardként akar belevágni a Valóságba, egyetlen irányban központosulva; már nemcsak szórakozás vagy puszta többet-tudás kedvéért, hanem hogy több-létre jusson. Ebben az előrelendítő rendszerben - s bár még olyan utakat és pszichológiát követ, amik homályosak, s külön tanulmányt érdemelnének meg - a művészi Kutatás nem választható el biológiailag a tudományos Kutatómunkától /mi csak ezzel az utóbbival foglalkozunk most kifejezetten/, s szerves része éppen az Emberi Energia túlcsorduló áradásának.

b/ Az Evolúció nekilendülése és az Új-agyfejlődés

1/. Nekilendül az Evolúció.

Folyton lépre csal a kozmikus távlatú mozgások lassúsága, s ezért mindnyájan többé-kevésbé érezzük, mily nehéz elgondolnunk, hogy az Ember még most is mozog evolútív pályáján. Azt a merevséget, amit már-már végleg illuzórikusnak ismerünk fel a csillagok, a hegyek és az Élet múltja esetében, önnön-magunkra még mindig alkalmazzuk. Még ha be is bizonyították nekünk, hogy a Civilizáció hatására a Történelem folyamán egy kis időn át még futkoshatott is az Emberiség, - de ugye jelenleg, az individuáció végre elért nívóján (v.ö. a negyedik fejezetet) mégiscsak azt kell gondolnunk, hogy végérvényesen megállt? …

Ha nem tévedek: a kérdés ilyen föltevésével elérkeztünk arra a pontra, amikor könyvemben világosan és egyszer s mindenkorra fel kell számolnunk azzal a folyton újra-születő legendával, hogy a Föld - az Emberben és a szemünk előtt álló Emberrel - már elért biológiai képességeinek fenekére. Ezt a végleges fölszámolást azzal szeretném megtenni, hogy (most sem hagyva el a tudományos megfigyelés síkját) bebizonyítom: éppen az „összenyomódó” típusú Szocializáció folyamán kibontakozott összpontosuló erők működésének köszönhető, hogy a földi Élet Evolúciója nemcsak eszközt talál arra, hogy bennünk a régi formula szerint folytatódjék, hanem - akárcsak a láncszerűen összekötött lövedék-sorozat, amely a részeit kioldva többször is nekiiramodhat újra és újra - a földi Evolúció is szemünk láttára lendül előre, gyökeresen új működéssel és behatoló erővel.

Ez a pont döntőfontosságú. Próbáljuk alaposan megérteni. S ezért álljunk meg egy kicsit, egybefogva tekintsük át a korpuszkuláris szerveződés egymásután következő lépéseit, amint történetileg alakultak ki az önmagára-türemlő Világegyetemben.

78

Amennyire megítélhetjük: egy első és óriási időszakon át (az Élet előzményeinek korában) talán csak a véletlen irányította az első Komplexek kialakulását. Később (az ember-előtti Életben) szélesre húzódó zónát vehetünk észre, melyben egyesek szerint (a neo-darwinisták vallják ezt) megint csak a Véletlen (automatikusan kiválasztódó szerencsés esetek) , - mások szerint (neo-lamarckisták) mindig a Véletlen, de már valami belső önmagát-szervezés ereje ragadta meg és használta fel: ez magyarázná meg a Bioszféra szőttesének kialakulását. Még följebb (amikor átjut a Reflexió küszöbén) végül a kombináló pszichés erő bukkan föl az emberi egyedben, kiemelkedik a Nagy-Számok hatásának miliőjéből, mint a hominizált Élet sajátos és normális tényezője. És ezzel sokan végleg meg akarnák állítani a Föltalálás biológiai genezisét.

Csakhogy éppen könyvem lapjain tett eszmélődéseinkből nem az következik-e világosan, hogy a ciklus nincs befejezve, hanem - éppen ellenkezőleg - újabb úton igyekszik folytatódni (vagy éppen csúcsát is elérni?) - A Magán”-úton történt föltalálás után, ami az egyéni kutatómunkának gyümölcse volt, most már kollektív föltalálásról van szó, s ez az egységesített Kutatómunkának eredménye!

S ezzel egyszerre jutunk témánk velejére.

Mert elvégre is ha a tények azok a fönt észrevett kapcsolatok, melyek összekötik a planetáris összeszorulást, a szabad emberi Energia kiáramlását s végül a Kutatás nekilendülését, akkor ugye az összenyomó Szocializációnak alávetett Emberiség éppen csak szinonimája egy olyan Emberiségnek, amely egyetlen ívet alkotva emelkedik magasba, hogy kutatva találjon… S végeredményben mit is akar találni, ha nem éppen azt az eszközt, amellyel szupra- vagy legalábbis ultra-hominizálódjék? „Ultra-hominizálni” - olyan értelemben, ahogy azt szokták mondani: „ultra-viola”: az a fogalom egyszerűen egy olyan Emberinek eszméjét fejezi ki, aki jobban szervezett formában hosszabbodik meg önmagán túlra, „felnőttebbként”, mint a ma ismert formája mutatja.

Nézzük csak, mi játszódik le világszerte - az egyre feszültebb és egyre határozottabb irányú kutatómunka szempontjából. Atomfizika, proteinek Kémiája, gének és vírusok Biológiája… Megannyi egyetemes és gondosan irányított támadópont ama érzékeny pontok ellen, ahol a főbb artikulációs nívóin vizsgált kozmikus magára-türemlés rugói rejlenek. S ezzel együtt persze újabb és újabb lépések előre, hogy kezünkbe fogjuk a Biogenezis titkos kormánykerekeit.- Az Ember előtt többé-kevésbé „már-készen” álltak vagy tapogatózó lépésekkel jutottak előbbre a Bioszféra szervező útjai. Az Ember óta (aki ennek az eredeti, első fajta Evolúciónak végső és legmagasabb rendű gyümölcse) a Nooszférában már előre kiszámított szervezetek szövődnek, egymással

79

kötődnek és kombinálódnak. Ugye hogy ebben éppen az Evolúció szedi össze erőit új típusú erőfeszítéssel, amely az öntudatra-ébredésével vált számára lehetővé?: másodikfajta Evolúció (a reflexív Evolúció) , vagy - amint mondottam is már : a második részleg indul ki a lövedékből, s kiinduló zéruspontja már az, amit elért az elsőnek sebessége…

… Egyébként tévedhetetlenül mindig és csakis ugyanabban az irányban: a nagyobb agyfejlődés felé. S most ezt kell még elemeznünk.

2/ Nagyobb agy felé.

A negyedik fejezet 2. pontjának végén elemeztem a kollektív cerebralizáció folyamatát, amely - más, pozitív módon megfigyelhető anatómiai jelek híján - arról tanúskodik, hogy a történelmi idők során a terjeszkedő Emberiségben megvan a kozmikus korpuszkularizáció mozgása. Elvileg elkerülhetetlen, tények területén pedig bőséges adatokkal bizonyítható, hogy ez a folyamat gyorsulni és fokozódni kezd az összpontosuló rendszerben. Erre sem szoktunk sokat figyelni, mert szinte benne úszunk a jelenség nagy kiterjedésű árjában és lassú folyamatában. Pedig hát a szerfölött gyors közlekedési és gondolat-közlési eszközök hirtelen megszaporodása folytán ugye hogy szemünk láttára világszerte alakulnak pszichés terültek vagy szigetek, ahol az emberi magok reflexív ereje közös szenvedélytől izzva irányul ugyanarra a problémára, s ezért szilárdan szervezkednek egymást-kiegészítő s együtt-dolgozó bonyolult együttesekké; ezekben pedig teljesen jogosan - valódi biológiai alapon - ismerhetjük fel az Emberiség „szürke-agyát”?

S ekkor létrejön a szociális „beidegződés”: olyan folyamat ez, amit ekkora méretek között s ilyen elemekkel még sosem kísérelt meg a Természet! Ezzel pedig földereng a szellem számára egy forradalmi lehetőség: a Kutatómunka eredményei együttesen áradnak vissza arra az intelligenciára, melyből származtak; az összpontosuló miliőben kollektív cerebralizáció igyekszik fölhasználni óriási erejének színe-javát, hogy anatómiai téren pótolja és tökéletesítse mindenegyes egyén agyát.

Azt mondottam, hogy pótolja, kiegészítse. S itt azokra a rendkívüli elektronikus gépekre gondolok (kezdete és reménységei ők a fiatal „cibernétikának”), amelyek olyan működéssel és akkora arányokban toldják meg és sokszorozzák fel szellemi kalkuláló- és kombináló képességünket, amelyek ez irányban oly csodálatos sikereket ígérnek, mint amilyeneket az optika hozott látásmódunkba.

80

Azt is mondottam, hogy tökéletesíteni igyekszik mindenegyes egyén agyát. Ezt pedig kétféleképp gondolhatjuk el: vagy azáltal, hogy bekapcsolunk, működtetni kezdünk olyan neuronokat, amelyek már egészen készen állnak, hogy dolgozzanak, de még felhasználatlanul (szinte tartalékolva) vannak az agy néhány - már felismert - régiójában, ahol éppen csak fel kellene őket ébresztenünk; avagy pedig - ki tudja? - új elrendeződéseket hoznánk létre közvetlen mechanikus, kémiai vagy biológiai módon?

Ekként a nyomás alatt álló Nooszférában új láncolat rajzolódnék ki, amely igen központi és közvetlen: a cerebralizáció (a kozmikus önmgára-türemlésnek ez a legfőbb eredménye és paramétere) önmgára-záródnék valami önmagát-beteljesítő folyamattal; az Emberiségnek auto-cerebralizációja ez, amely legtömörebb kifejezése az Evolúció reflexív nekilendülésének. Itt ismét előtűnik és kiéleződik, majd uralkodóvá is válik a szóma és a frén között föntebb fölvázolt különbség /v.ö. a második fejezet 3. pontjának a/. részletét/. - Amikor a Földön megjelenik a „Szocializáció összenyomódó fázisa” /amelyben a döntő tényező már nem egyszerűen az egyedek sokasodása, hanem ultra-cerebralizáló elrendeződése/, ezzel csakugyan új rendszerű biológiai evolúció alakul ki, melyben az egyedek - bár még láncszemként szerepelnek a germenük révén (az Emberiben a filetikus folytatódik, állandóan felismerhető, de egyre inkább összekeveredő átöröklési rostok formájában), mondom: az egyedek - éppen frénjük révén - főleg a „nooszférikus agynak” (azaz a kollektív emberi reflexiónak) alkotóelemeiként tűnnek ki.

Ezek a szempontok kicsit őrültnek tűnnek. Pedig - állítom - nincs bennük semmi valószínűtlen. Éppen csak arra a dimenziós mértékre helyezkednek, amivel a Tudomány minden alkalommal találkozik, ha kozmikus méretű mozgást akar földeríteni. Erről akkor győződhetünk meg legjobban, ha (hiszen visszafojthatatlan kíváncsiság hajt) a lehető legmesszebbre vetítjük ki a jövőbe (extrapoláljuk) azoknak a pszichés-technikai energiáknak totalizáló folyamát, amelyeknek pályája - remélem, hogy sikerül rámutatnom - minden új nap során egyre jobban feltárul a világszerte zajló dolgok menetében.

4. A Szocializáció felső határai: hogyan gondolhatjuk el a Világ végét?

Tehát az Ember messze-messze van attól, hogy csúcspontját érte volna el (vagy hogy éppen visszakoznék!) - amint ezt még most is sokszor szajkózzák egyesek. Nem, most van az Ember teljes erejében. S föltéve, hogy mindenféle planetáris tartalékai nem fognak hiányozni, az ultra-hominizáció most zajló folyamata - saját magát fönntartva, sőt saját magát fel is gyorsítva, ahogy ez most mutatkozik - elkerüli (legalábbis színe-javával) az elvénhedés szokásos fenyegető tüneteit. Ezen a földgolyón nincs olyan fizikai vagy pszichés hatalom,

81

ami megakadályozhatná, hogy az Emberiség még több millió éven át kutasson, föltaláljon, alkosson minden irányban. Legalábbis egyvalami biztos: az Ember előbb-utóbb meg fogja kísérelni, hogy kilépjen a Földről. Ugye azt érzi: ha el akar jutni saját maga központjához, hát meg kell tapintania mindennek határát? - Mit sejthetünk, vajon milyen általános szerveződési és tudat-formák felé sodor minket ez az ár?

Erre a kérdésre azért válaszolhatunk, mert már felismertük, hogy az az összenyomódás alatt álló civilizációs fázis, melybe most lépünk, határozottan és végérvényesen összpontosuló. A Világegyetem Alapszövet-anyaga (Weltstoff) most is folytatja önmagára-türemlését, egyetemes önmagára-göngyölődését a mi lényünk legmélyén is; ezért három szempontból és három fokon is (ti. kollektíve, egyénileg és kozmikusan) tartunk olyan állapotok felé, amiket „egyre inkább központosultnak” nevezhetünk.

Mindenegyes esetben mit jelent ez a „központosulás”: ezt kell megmagyaráznunk.

a/ Kollektíve (s tapasztalati téren éppen ez a jelenség tengely-része) : bőségesen bemutattuk már, hogy az Emberiség technikailag-pszichésen önmagára összpontosulni igyekszik. Fölösleges is visszatérnünk erre a tényre, amely éppen főtéma volt e fejezet egészén végig. Azt viszont igen érdekes megfigyelnünk, hogy éppen e központosulás folyamata révén föltétlenül valami érési pont felé törekszik a Nooszféra növekedése. Az emberek manapság azt remélik s igen el vannak foglalva azzal a gondolattal, hogy szinte végtelenbe tágítják az emberi perspektívákat; sokat beszélnek arról, hogy űrhajózás segítségével át lehet költözni egyik bolygóról a másikra. Egyáltalán nem tagadom annak fizikai lehetőségét, nem is vonom kétségbe biológiai fontosságát, hogy reflexív Élet kerülhetne ilyen módon a nap-rendszerbe; de azt meg kell jegyeznem, hogy fajunknak ilyen kiterjeszkedése a csillag-terekre - még abban az esetben is, ha tágabb cselekvési teret adna az Embernek - csak növelné azoknak az erőknek feszültségét, melyek minket egymásra-dobnak. Máshol (1947-ben) már kifejtettem, hogy ennek alapján a Hominizáció számunkra két kritikus reflexiós pont közé kerül: az egyik a kezdeti és egyéni, a másik pedig bevégző és nooszférikus. Mert hát a szerves-pszichés érésnek ezen a felső pontján megáll és csúcsát éri el a „határtalan korpuszkularizációs” folyamat /v.ö. az első fejezet 4. pontjának végét/, amit a Világban az Élet kezdett el. A Csillagászat azt mondja nekünk, hogy a Végtelen-Nagy irányában a legfelső csoportosult-Anyag-egység a Galaktika. Hasonlóképp beszél a Biológia: a Komplexitás irányában a reflexív Nooszféra a rendezett Anyagnak legfelső, abszolút egysége. Persze az is lehet, hogy Időn és Téren át - valami szerencsés véletlen során - a Világban összekapcsolódhatnak a „Nooszféra-rendszerek”; ez a hipotézis már nem tűnik annyira fantasztikusnak, hanem arra gondolunk, hogy az Élet körülöttünk mindenütt nyomás alatt áll /v.ö. az első fejezet utolsó oldalait/, s ezért semmi sem áll annak útjában, hogy a Világegyetemnek /egymás utáni sorban, sőt egy időben egyszerre is/ több gondolkodó csúcsa lehessen. Ha az emberi Jelenség lényegét meg akarjuk érteni, akkor

82

végeredményben mindig arra a bizonyos nyomás-alatt-álló-csoportosulásra kell visszatérnünk (ami a Világ önmagára-türemlésének következménye). Ilyen körülmények között szerintem az fogja jellemezni a néhány millió év múlva szimbolikus hemiszférájának „poláris” zónáira eljutó és összetömörülő Emberiséget (v.ö. az ötödik fejezet 2. pontjának végét), hogy felsőbb-fokú kollektív reflexiós állapotra fog elérkezni, s ezt már egyáltalán nem érzelmi és szellemi életünk mezejének egyre nagyobb kitágulása vagy különfélévé-válása fogja kifejezni, hanem sokkal inkább az egyre szorosabban egységes világkép (Weltanschauung). E szempontból - elméletileg és szellemileg - azt mondhatjuk, hogy az Emberiség akkor ér majd véget, amikor végre megértette, s ezért totális és végleges Reflexióval minden el is fog juttatni önmagával együtt egy közös Eszméhez és szeretettől áthatott közös Szenvedélyhez.

b/ Aztán pedig egyénileg - s annyi sok határozott ellenkező előítélet ellenére is - semmi sem tiltja meg annak elgondolását, hogy az összenyomó Szocializáció, még ha egyéni eredetiségünk és szabadságunk számára első pillantásra oly fenyegetően hat is, ne lehessen az a leghathatósabb eszköz, amit azért „talált ki” a Természet, hogy fokozza és teljes kiteljesedésre serkentse mindenegyes elem közölhetetlen saját egyetlenségét. Ugye hogy mindennapos közönséges tapasztalati tény, hogyha az egyesülés már nemcsak (így mondhatnánk:) tangenciálisan, vagyis nemcsak egyetlen működés vagy szerep érdekében dolgozik (mint pl. a Rovaroknál), hanem radiálisan, vagyis szellem és szellem, vagy szív és szív között, akkor nemcsak differenciál (különfélévé alakít, kiemeli az egyedi vonásokat), hanem „központosít” is? Minél jobban elmélyítjük a tapasztalati létezésnek ezt az alapvető tény-helyzetét, szellemünk előtt annál jobban kiviláglik a modern Ember nyugtalanító és kétirányú lehetőséggel terhes (ambiguë) helyzete, aki hirtelen találja magát szembe az Emberiség monstruózus nagyságával. Föntebb mondottam (az 5. fejezet 2. pontjának elején), hogy apriori (elvileg) és ha szabadságunk helyesen reagál, akkor mit sem kell félnünk az ígérkező Totalizációtól, mihelyt ez a Totalizáció - éppen egyetemes jellemvonásai révén (főleg szellemet-szülő /pszichogenetikus/ hatásai által) az Antropogenezis jogos folytatásának bizonyul. S most már kezdjük megérteni, hogy miért. A lezáruló „kiterjeszkedő” szocializációs fázis végpontján azt hittük, hogy elszigetelődéssel, azaz Individuáció útján fogjuk elérni önmagunk színe-javát. Most már viszont (vagyis mióta összpontosuló fázisába lépett a Hominizáció) nyilvánvalóvá lesz, hogy éppen ellenkezőleg áll a helyzet, vagyis hogy csakis szintézissel, azaz Személyivé-alakítással (Perszonalizációval) tudjuk megmenteni azt, ami igazán szent csak rejlik egoizmusunk mélyén. Mindegyikünk végső központja nem magányos és szétfutó pálya végpontján található meg, hanem egybeesek (eggyé-válik) a feszült, reflexív és szabadon egy-lelkűvé lett emberi Sokaság egybefolyási pontjával.

83

c/ Végül kozmikusan (s annak ellenére is, hogy talán fantasztikusnak tűnik ez a perspektíva) : ha gondolkodó része révén csakugyan összpontosul a vitalizált Anyag, akkor szükségképp el kell képzelnünk, hogy létezik - a nooszférikus reflexiós pontnak megfelelően - a Világegyetemnek valami abszolút vége azon a hemiszféra-póluson, melynek íve minket magába zár. A modern csillagászat mindeddig azt meri állítani, hogy van valamiféle primitív Atom, ahol néhány milliárd évvel ezelőtt az egész csillag-világ teljes tömege össze volt gyűjtve. Igen érdekes, hogy valamiképp ennek a kezdeti egységnek szimmetriájaként a Biológia - ha végtelenre extrapoláljuk (de most már előre, a jövőbe) - hasonló hipotézishez visz el : van egy egyetemes Központ (Omegának neveztem), amely már nem fizikai külsőség vagy fizikai kiterjedés, hanem pszichés bensőségesülés központja; s úgy tűnik, hogy a komplexifikációval összpontosuló Nooszférának az a rendeltetése, hogy néhány millió év múlva ennél az Omega-pontnál végezze… Ha azt az evolúciós közép-mértéket vesszük alapul, amit az Ember-előtti Emlősök nemei vagy családjai számára felismertünk, akkor egy olyan óriási zoológiai csoportnak életkora, mint amilyen az Emberiség, többször tízmillió év lehet. - De itt jól vigyázzunk ám! Mert az Élet Fáján „az emberi nem” nem úgy viselkedik, mint egyszerű lomb-csokor, vagy mint egyszerű ág, hanem mint „kivirágzás”; / v.ö. az 5. ábrát és a 4. fejezet 2. jegyzetét/; s ezért evolúciós időtartama talán sokkal rövidebb lehet, semmint gondoljuk. - S ez még akkor is helytálló elgondolás, ha abból a szerves el-nem-rendezettségi állapotból, amiben még szemünk láttára is van a Nooszféra, ésszerűen arra következtethetnénk, hogy az Ember - még egy millió éves létezése után is csak éppen hogy kilépett embrionális fázisából. Persze igen különös látvány ez az égi-lövedék-forma Világegyetem, amelyet két végén (hátul és elől) két ellenkező természetű csúcs zár le!

Lemaitre primitív Atomjához hasonlóan az így meghatározott Omega - szoros értelemben véve - kívül esik azon a tapasztalati folyamaton, melyet lezár; hiszen hogy hozzá elérjünk (már éppen az odajutás gesztusával) kilépünk Térből és Időből. Ez a transzcendencia mégsem zárja ki azt, hogy tudományos gondolatunk úgy képzelje el, mint néhány, szavakkal kifejezhető tulajdonsággal rendelkező valóságot. S ez már elvezet - befejezésül - annak a végső kérdésnek fölvetéséhez, melyet az emberi Jelenség rendkívüli látványa szegez nekünk: „Ha már egyszer ki vagyunk röpítve a jövőbe egy határozott célpont irányába, hát akkor milyen biztosítékaink vannak, hogy elérjük a végpontot?”

84

5. Befejező gondolatok az emberi vállalkozásról:a siker föltételei és lehetősége.

Ha előző eszmélődéseinkből valami világosan kitűnik, hát az bizonyára a következő: az emberi sokaság teljesen és gyökeresen képtelen kibújni ama erők hatása alól, amelyek szervesen igyekszenek egységesíteni: egyetemes kozmikus önmagára-türemlés erőiről van szó, melyeket (azon zoológiai és történeti nívón, ahová eljutottunk) meghatároz és kiélez a Világ „összpontosulásának kezdete” világszerte. „Emberi Sokaság”: ez is olyan kifejezés, amely az atom-világból és minden élőlény korpuszkuláris természetéből származik. Ebben nem kételkedhetünk. Éppen a Világegyetem struktúrája következtében vagyunk arra kényszerítve arra ítélve, hogy (ha teljesen akarunk élni) egységesüljünk, egyesüljünk.

De vajon abból a tényből, hogy ilyen a lét-helyzetünk a dolgok ölén, jogunk van-e arra következtetni, hogy a rajtunk végbemenő kísérlet szükségképp sikerül, vagyis biztosak lehetünk-e, hogy valamikor csakugyan elérkezünk ahhoz az egységhez, amely felé sodródunk?... Más szavakkal kifejezve: vajon a Világegyetem fölfelé ugyanoly biztonsággal és tévedhetetlenséggel központosul-e, mint ahogy „entropizálódik” lefelé?

A tények ezt válaszolják: nem. A szintézisnek minden esetben az a természete, hogy kockázattal jár. Az Élet kevésbé biztos, mint a Halál. Tehát egészen más dolog az, hogy a Föld - a nyomás miatt - valamiféle ultra-hominizáció öntőformájába rak minket és megint más dolog az, hogy sikerül-e ez az ultra-hominizáció ( v.ö. az 5. fejezet 3. pontjának második jegyzetét) . Mert hogy bennünk és általunk végpontjára érkezzék a Tudat planetáris evolúciója, ahhoz két sor (kétféle sor) föltétel megvalósulása szükséges, s egyikért sem kezeskedik abszolút formában az Idő futása. Itt jegyezzük meg, hogy attól a perctől kezdve, amikor egységesülni kezd az Emberiség (mint ahogy ez manapság történik), már nem lehet arról szó (mint ahogy volt az előbbi korokban), hogy „eltűnnek civilizációk”; hanem csak ide-oda tolódásokról és előtérbe kerülésről a végleg kialakult planetáris Civilizáció keretén belül, amely viszont nem pusztulhatna el anélkül, hogy a Földön mindörökre meg ne állna a Hominizáció folyamata.Az egyik föltétel-sorozat külső, a másik belső.

Először is külső föltételek. Itt főleg arra a sokféle idő-, táplálóanyag- és ember-anyag készletre gondolok, amelyek nélkülözhetetlenek, hogy mindvégig táplálják az Emberiség működését. Ha a földgolyó lakhatatlanná válnék, mielőtt az Emberiség elérkeznék érettségi fokára; ha időnek előtte hiányzanék a kenyér vagy a szükséges fém-készlet; vagy - ami még súlyosabb lenne: ha nem volna elegendő mennyiségű vagy minőségű agy-anyag, hogy elraktározza, átszármaztassa és növelje azt az ismeret- és törekvés-tömeget, amely

85

mindenegyes percben a Nooszféra kollektív csíráját alkotja: akkor persze sikertelenségbe fulladna az Élet ezen a Földön; és máshol, az ég valamelyik másik pontján kellene megkísérelni a Világnak azt az erőfeszítését, hogy mindvégig önmagára központosuljon.

Aztán pedig szükségesek belső föltételek is, vagyis olyanok, amelyek szabadságunk szerepével függenek össze. - Egyrészt tudnunk kell elég ügyesen cselekednünk, hogy elkerüljük azokat a csapdákat és zsákutcákat (a politikai-szociális mechanizmust, elgépiesedést, az adminisztrációs zárlatot, a túlnépesedést, a kiválasztódással ellentétben dolgozó hatásokat… ), melyekkel tele van hintve az egységesülő óriási együttes útja. S főleg elég szilárdan kell akarnunk is, hogy útközben ne hátráljunk meg semmiféle ellenség, elkedvetlenedés vagy félelem miatt.

Ami az elsőfajta föltételeket illeti: azt gondolom, hogy nemigen kell félnünk bukás eshetőségétől. Anyagi készletek és szabad-idő szempontjából a földi Élet elég tág lehetőséggel bontakozik ki (vagy eléggé kiterjesztheti a technika fejlődése, - s itt a fizikai energia-tartalékokra gondolok), semhogy ebben az irányban komoly veszély mutatkoznék; kivéve ha esetleg valamikor egy időre tönkretesszük a szántóföldeket. Agybeli készletek szempontjából pedig érdemes megfigyelnünk, hogy az emberi haladás egyre változatosabb és mindjobban specializálódó feladatainak betöltésére milyen elegendő számban és megfelelő időben születnek emberi elemek: mintha csak titokzatos nooszférikus metabolizmus (anyag-csere) biztosítaná ezt a folyamatot.

Viszont első látásra sokkal fenyegetőbbnek s életbevágóbbnak mutatkoznak azok a belső kockázatok, melyek az Élet elé tornyosulnak éppen amiatt, hogy megszületett benne a reflexív szabadság, amely nélkülözhetetlen tényező evolútív nekilendüléséhez, de ugyanakkor a rendetlen szabadosság veszélyes forrása is. Ebben az irányban mégsem szabad elfelejtenünk, hogy minél inkább növekszik és erősödik a Reflexió az emberi tömegben (az együtt-gondolkodás hatására), annál jobban csökken a Nooszférában a tévedés (akár szándékos, akár akaratlan hiba) eshetősége, mert már szervezett Nagy-Számok dolgoznak benne. Éppen azzal ellentétben, amit sokszor mondogatnak, egy élő rendszer (föltéve, hogy határozott pont felé tart, biztos cél felé polarizálódik, mint az Ember) igyekszi helyreigazítani és megszilárdítani pályáját, amint az elérendő cél világos látásával együtt növekszik az elemek szívében az előrelátásnak és a döntésnek kettős hatalma. Ha nem egy, hanem tíz szakember fekszik neki ugyanannak a feladatnak, akkor kisebb a veszély, hogy levertség vagy tévedés öli meg az erőfeszítést. Ez annyit jelent, hogy minél inkább önmagára-türemlik a Nooszféra, annál jobban növekszik annak a sikernek eshetősége, hogy végleg önmagára-központosul.

86

De még ha elfogadjuk is ezt a nagyon kedvező hipotézist, akkor is megmarad egy legfőbb föltétel, amelynek eleget kell tennünk, ha ápolni és fenntartani akarjuk minden emberi szabadság egyre növekvő és bármikor mégis tévedésre hajlamos folyamatát és feszültségét. Ez a „szuper-kondíció” pedig abból áll, hogy az önmagára visszatekintő (saját magára reflektáló) Evolúcióval egybevágva (pari passu) növekedjék és erősödjék az emberi lélek mélyén az életkedv s az élet értelme (vagyis az, amit imént „belső polarizációnak” neveztem). Ez pedig azt igényli, hogy amint előre haladunk, egyre világosabb és folyton melegebb atmoszférát teremtsünk magunk körül: tegyük világosabbá egy Kiút közeledtének megnevezésével; ezen a Kapun át mindörökre kerülje el a jövőben fenyegető teljes Halál árnyait az emberi alkotások színe-java; s tegyük melegebbé is az emberi atmoszférákat, vagyis növeljük az egyet-akaró lelkület aktív fókuszának egyre izzóbb sugárzását. Minden arra mutat, hogy semmi sem akadályozhatja meg az Emberi Faj növekedésének tovább-folytatódását (akárcsak az ember-egyedet sem akadályozhatja meg semmi, hogy növekedjék - jóban vagy rosszban), ha szíve mélyén szenvedélyes vágy hajtja a növekedésre. De akármily hatalmas külső kényszer vagy nyomás sem akadályozhatja meg abban sem, hogy sztrájkba kezdjen, ha - balszerencse folytán - nem törődnék azzal a folyamattal, vagy reményét veszítené abban a sodrásban, amely haladni készteti, hívja-nógatja, hogy folyton előbbre jusson.

Befejezésül éppen ezek alapján fogalmazhatjuk meg tételünket:

„Ha az a pszichés összpontosulási pólus, amely felé gravitál a szerveződő Anyag, semmi más sem volna, s nem is lenne semmi több, mint csak a pillanatnyilag együtt-gondolkodó kozmikus Gondolat-szemek teljes, személytelen és visszafordítható csoportja, akkor a Világ önmagára-türemlése (sajátmagától megundorodva) esne szét, amint a haladó Evolúció egyre tisztábban tudatosítaná, hogy teljes zsákutcában fogja végezni. „Visszafordítható”, minthogy struktúrája és jövő felé forduló támaszpontja olyan esendő szervezettséghez kötődik, amely természet-szerint és még veleje mélyén is szétesésre hajlamos partikulákból áll.Az „Omega” képtelen volna „sarkkövet alkotni a Nooszféra számára” (v.ö. az 5. fejezet 4. pontjának végét), ha nem úgy gondolnánk el, mint találkozópontot a központosulása végső határára eljutott Világmindenség és egy még ennél is mélységesebb másik Központ Között. Ez a másik Központ pedig sajátmagától-létező Központja s abszolút végső forrása a visszafordíthatatlanságnak és személyivé-válásnak: ő az egyedül igazi Omega…”

S ha nem túlzok, hát ezen a ponton iktatódik az Evolúció Tudományába Isten problémája (hogy az Evolúció képes legyen működni emberivé-vált miliőben): azé az Istené, aki az Evolúciónak Előre-Mozgatója, Jövőben-Összegyűjtője és Megszilárdítója. Azt is mondhatjuk (s ezzel egész könyvem tartalmát elég jól foglalhatnám össze), hogy minden létező (minden korpuszkula) szimbolikusan úgy ábrázolható tapasztalatunk számára, mint egy-egy ellipszis, amely két, egyenlőtlen „erejű” fókusz köré

87

rajzolódik; az egyik fókusz: anyagi (vagy komplexifikációs) szerveződés fókusza, F1; a másik pedig tudat- (vagy bensőségesülés) fókusz, F2 .

Az Életet előkészítő előzmények során az F2 tevékenysége gyakorlatilag zérus (: ez a Véletlen uralma). Aztán az F2 fokozatosan (v.ö. az 5. fejezet 3. pontjának b/1 részét) növekszik, ahogy gyarapszik az Élet, egészen a „Reflexió küszöbének átlépéséig”, amikor átfordul az egyensúly. Az Embertől kezdve már az F2 kezdi irányítani azokat az elrendeződéseket, szerveződéseket, melyek növelik az F1 erejét (: a reflexív feltalálás révén nekilendül az Evolúció); s az F2 ugyanakkor egyre érzékenyebbé válik (míg végül önmagára fordul vissza): mindjobban érzi az Omegának egyre növekvő s végül kizárólagos vonzását.Ez azt jelenti, ho9gy a kozmikus önmagára-türemlés folytán minden arra mutat, hogy nem a fizikai infra-struktúra, hanem a pszichés szuper-struktúra válik fokozatosan a vitalizált partikulák szilárdan megmaradó részévé.

(Párizs, 1949. augusztus 4.)

88