1

leslie abraham:

A VALLÁSRÓL KENDŐZETLENÜL

2

Borító: Szerző: Vörös László All rights reserved! Minden jog fenntartva! A könyvet azonban az előbb írtak ellenére kizárólag ingyenesen, illetve legfeljebb „nonprofit” alkalmazása esetén szabad részleteiben illetve a teljességében is sokszorosítani, reprodukálni, mind elektronikus, mind pedig mechanikus úton, beleértve a fényképezést, és egyéb más módozatokat is, valamint bármely információtároló és visszakereső rendszerben tárolni. Minden anyagi ellenértékért történő árusítása (ebbe azonban már beleértve a „nonprofittal” történő terjesztését is!) azonban csakis a szerző, Vörös László hiteles írásos engedélyezése mellett történhet! A könyv Vörös László magánkiadása 8256 Ábrahámhegy, Fülemüle utca 32. Telefon: E-mail: voroslaszlo@asat.hu Nyomdai munka: Felelős vezető:

3

leslie abraham:

A VALLÁSRÓL KENDŐZETLENÜL

4

TARTALOMJEGYZÉK Előszó 5 A kereszténység melletti világvallások 6-13 Irodalom 14-17 Hangos beszéd 18-19 Vallás vagy hitvallás? 20-26 Vallásosság 27-29 A vallás általános hibája 30-32 Hamis vallás, hamis vallásosság 33-34 Az eredeti egy ház 35 Egyház 36-37 Megfelel-e a mai egyház Isten elvárásainak? 38 Keresztény-e a mai kereszténység? 39-41 Valóban tanúságtevők-e a „tanúságtevők”? 42 Miért vallásos a legtöbb ember? 43-44 Az ember és a transzcendencia 45-47 Misztérium 48-49 Liturgia 50-52 Reális-e, illetve lojális-e a teológia tudománya Isten szavaihoz? 53-56 Álpapok, áltanítók 57-58 A zsidóság története egészen a napjainkig 59-60 A zsidóság 61-62 Utószó 63-64

5

ELŐSZÓ Nagyon fontosnak tartom már itt a legelején kiemelni, hogy magam egyáltalán nem vagyok vallásellenes, de ugyanakkor az sem vagyok, aki csak egyetlen vallás igazságait fogadja el igazaknak, igazán hiteleseknek. Jómagam ugyanis egyetlen hitvallást fogadok el igaznak illetve hitelesnek. Mégpedig azt a hitvallást, melyet maga az Isten határozott meg minden nyelvnek, azaz minden népnek, és nem pedig a már az emberek által meghatározott vallásokat tartom igazaknak. Mindezen előbbieket tehát azért tartom szükségesnek már itt az elején leszögezni, hogy az esetlegesen hamis vallások, illetve hamis vallási csoportosulások, „szervezetek” vagy „gyülekezetek” részéről elejét vegyem az engem érhető támadásoknak, bírálatoknak. Azok ugyanis mind értelmetleneknek, és fölöslegeseknek is fognak bizonyulni mindaddig, ameddig a bírálók az írásaimnak minden általuk vélt hamis igazát az Isten szavainak az igazságával tételesen meg nem cáfolják, vagy az írások esetleges általuk vélt „féligazságát” bizonyítottan elfogadhatóvá nem teszik szintén az Isten szavainak mély értelmére támaszkodván, nem pedig Isten szavainak csak a felszínes értelmére (a maguk szubjektív értelmezésére) hivatkozván. A kérésem hozzájuk tehát az, hogy ha igazán vitatják az állításaim igazát, akkor inkább tételesen cáfolják meg azokat, hogy a két írást egymás mellé tartva, maguk az olvasók dönthessék el, hogy valójában kinek is van igaza. Az esetleges becsmérlőimet tehát arra kérem, hogy kíméljenek meg a csak felszínes bírálataiktól, viszont valamennyi tételes, azaz egészen az utolsó részletekig elmenő cáfolatukat magam is szívesen fogadom, hogy én is tanulhassak belőlük. Különös fontossággal kihangsúlyozom azt is, hogy magamat soha nem éreztem az igazság egyedüli birtokosának, mint ahogyan azt az egyik bírálóm a hirtelen felindultságában állította rólam. Ez tehát továbbra is csak az ő állítása maradhat, mert ilyet én soha nem írtam, de még csak nem is mondtam, sőt nem is gondoltam magamról. Nos, ez az egyházi méltóság azt vágta a fejemhez, hogy én úgy írok a „bibliai dolgokról”, hogy sem a Bibliára, sem pedig más „szerzőre” nem hivatkozom. Ő tehát úgy tett, mint aki még csak észre sem vette, hogy az írások a rájuk való hivatkozások ellenére is kizárólag csak az Isten szavain és tettein alapulnak, és felháborodottan felszólított, hogy az egyház tanításaival ellentétes írásaim hozzájuk való eljuttatásától, de még az azokkal csak kapcsolatos soraimtól is, a jövőben kíméljem meg őt. Hogy pedig továbbra is őszinte legyek, elmondom még azt is, hogy ezt én szívesen meg is tettem. Újfent is kijelentem tehát, hogy nagyon is jól tudom, hogy nem vagyok birtokában a teljes igazságnak, de mégis arra kérem Önöket, hogy hallgassanak meg engem is, és ne csak azokat az embereket, akik a maguk kedve szerint kialakította vallásukat tartják az egyedül igaz és hiteles vallásnak. Az én nézetem változatlanul az, hogy az eredeti és „igaz” (mert Istentől eredő, mert maga az Isten megszabta) hitvallás az isteni igazság belső lényegét jeleníti meg, míg ellentétben vele a mai vallások többségi része az igazság végtelen nagy tengerének nem a mélységeiből merített átlátszó tisztaságú „morzsákat”, hanem csak az innenső partjáról összegyűjtött, a „finom morzsákhoz” képest durva homokszemcséket szórja rendületlenül a hívők szemébe. Ők tehát inkább már csak még jobban elhomályosítják a tisztánlátásunkat az Igazságról, mintsem egyre jobban megérthetővé tennék azt. Hogy tehát visszavehessük a félrevezetőinktől a tőlünk elrabolt tisztánlátásunkat, írtam meg ezt a könyvet is. Kérem, hogy olvassák el, és akkor remélhetőleg már személyesen is meggyőződhetnek felőle, hogy az írások valóban segítenek a tisztánlátásunk visszaszerzésében, mellyel aztán már mi magunk is bepillantást nyerhetünk Isten igazságába, természetesen már mindenféle emberi indíttatású közvetítés nélkül is. a „szerző”

6

A KERESZTÉNYSÉG MELLETTI VILÁGVALLÁSOK A vallás egyszerűen megfogalmazva a természetfölöttibe, a Transzcendensbe helyezett hitnek, vagyis a tőle való függőség gyakorlati cselekvéseken keresztül megnyilvánuló nyílt meg-, fel-, és elismerése. Egy vallás mindig csak akkor lehet hiteles, ha az általa elhitetett emberek azt el is hiszik, és úgy vélik, hogy valóban szükségük van rá. Önmagában azonban minden vallás egy köntösbe vagy lepelbe öltöztetett, vagyis elpalástolt, egykoron az Isten helyett még csak a Kozmoszba vetett univerzális hittöredék csupán. Egy olyan hittöredék tehát, mely csak részint értelmezi, azaz csak felszínesen jeleníti meg, és mintegy emberi bölcsességként bemutatva jelképezi le a létezés alapjairól szóló tanítást. A világi vallások tehát kivétel nélkül mind a teljes egységű univerzális hitből merítettek, és merítenek még ma is, pusztán csak töredékeket. Átfogó ismerettel ugyanis egyetlen vallás, de még maga a tudomány sem rendelkezik. A vallásoknak azonban, mivel minden egy forrásból merítenek, rengeteg közös jegyük vagy jelük (pl. hal, kígyó), illetve közös jellemzőjük van. Ilyen közös jelleg pl. az özönvíznek több világvallásban is történő előfordulása, valamint a lélek halhatatlanságába vetett hit. Sok tanítást tehát valamely formában a világ valamennyi nagyobb vallása is úgy vett át a másiktól, és tette a magáévá. Csak így maradhatott ugyanis fenn, és maradhattak párhuzamosak vagy azonosak az őseredetről, az özönvízről, az Isten angyalairól, prófétáiról, az „alászállásokról” szóló tanítások, melyek a népenként külön-külön fellelhető mítoszokban, legendákban és mesékben is megtalálhatók. Ezen tanítások azonban a különböző nyelveken való kifejezhetőségi fokukból eredően igen sok esetben egymástól nagyon eltérőek is, ami különösen jól megfigyelhető a „nagyok” azaz a világvallások esetében is. A vallás fogalmi jelentése azonban egyben már a céljára is utal. A vallás így nézve ugyanis nem más, mint gondolkodás révén végzett elvonatkoztatás, vagyis a lényegesnek a lényegtelentől való elkülönítése illetve szétválasztása, valamint a lényeg által képviselt vagy csak képviseltetett leglényegesebb tulajdonságok (erények) kiemelése, és általános gyakorlatúvá tétele. A vallás lényegét tehát egyáltalán nem a közös jegyeik, hanem a közös alapjuk, a közös lényegük alkotja. Ez a „lényeg” egy olyan láthatatlan „erő” vagy „valaki”, aki vagy amely képes minden emberi és nem emberi, de minden emberfölötti tevékenységet, lényegében tehát mindenféle és mindenirányú mozgást is befolyásolni, illetve döntően meghatározni. A vallások gyakorlati része éppen ezen előbbiek miatt még ma is egyre csak arra irányul, hogy ezt a mindenek fölötti „hatalmat” rítusok, áldozati felajánlások, esetleg viselkedésre vonatkozó fogadalmak révén a saját egyéni vagy közösségi kívánalmaiknak megfelelően befolyásolja. A lényegét nézve azonban maga a tárgyi tudomány is arra törekszik, hogy az egyéni élet, a létbiztonság, az önfenntartás állandó megtartása, a jó, folyamatos, és egyre csak fejlődő életvitel érdekében a természeti erőkből, az emberekét meghaladó erőforrások valamennyijéből magának megnyert részeket az emberiség szolgálatába állítson. A tudós embereknek ezen céljuk eléréséhez elsősorban a kitartásnak és a türelemnek nevezett tulajdonságokra van szükségük. Éppen ezért, viszont egyáltalán nem innen eredően, minden vallás is azt tartja, hogy a rajta keresztüli Isten-megismeréshez, azaz a „legfőbb erő” avagy a „minden erők forrása” megismeréséhez többek között ugyanezen tulajdonságokra van az embereknek szükségük. Ugyanezen tulajdonságokra van azonban szükség maguknak a vallások mibenlétének valós ismeretei megszerzéséhez is, de minden számunkra fontos egyéb más szellemi ismereteknek az elsajátításához is.

7

Helyes hit, helyes szellemi tudás nélkül hosszútávon soha nem létezhet, és nem is maradhat fenn vallás. Mindezt az bizonyítja, hogy a történelem során csak kevés vallás lett világvallássá, vagyis rajtuk kívül nagyon sok más róluk levált újszerű vallási irányzat született és megszűnt, illetve születik még ma is, és szinte törvényszerűen szűnik is meg. A keresztény világvalláson kívül az emberiség még hat másik világvallást mondhat a magáénak, melyek a következők: hinduizmus, buddhizmus, taoizmus és konfucionizmus, sinto, iszlám, és a judaizmus. A judaizmus elsődleges jellemzői közé tartozik, hogy Istent a szent írások, és az ősöktől átvett hagyományok segítségével keresi. Leginkább tehát ezen az úton kívánja a „Magasságost”, a „mindenek fölött álló erőt” megismerni, és elérni is. A judaizmus tanításai azonban a többi más ősi vallásoktól és kultúráktól eltérően nem a mitológiákban, hanem magában az ismert történelemben gyökereznek. A vallás tagjai a világ népességéhez képest jelentéktelen kisebbséget alkotnak (mintegy 18 millióan vannak), viszont a judaizmus mégis az egyik legérdekesebb, és egyben a legjobban figyelemfelkeltő vallás a világon. A zsidó vallás gyökerei 4-5000 évre nyúlnak vissza a történelembe, és ezért sok más jelentős vallás is az ő szent irataikra támaszkodik nagyon sok tekintetben. Maga a kereszténység például, melyet a zsidó származású Jézus alapított, teljes mértékben a héber és arámi nyelven írt szent iratokban gyökerezik. Azonban nem csak a keresztény vallás, hanem az iszlám is sok tanítását köszönheti ezeknek a szent írásoknak. A zsidó vallás azonban ennek ellenére is csupán csak egyetlen láncszeme az emberiség Isten-keresésének. A zsidók egy ősi szemita faj héberül beszélő ágának leszármazottai. Nevüket az Ábrahámnak nevezett ősatyjuk 12 leszármazottja egyikétől származó, Júda nevet viselő törzsalapító révén kapták, mely névből alakult végül is ki maga a „zsidó” szó is. Vezetőjük Ábrahámot követően Mózes volt, aki Istentől a tíz parancsolatot kapta, és szövetséget kötött Istennel, mely törvényszövetség mintegy vallási alkotmány adta aztán már meg a hitük tartalmát és a kifejezési formáját, vagyis a gyakorlati részét. Mózes öt törvénykönyve tartalmazza Isten parancsolatait, melyet a zsidók Tórának azaz „tanítás”-nak neveznek, míg az annak magyarázatát tartalmazó szintén szent írást Talmudnak hívják, mely szó „magyarázatot” is jelent. A történelem folyamán azonban ezt az ősi vallást is érték hatások, melyek miatt több irányban is szerteágazott (ortodox, reform, konzervatív judaizmus), de egykoron még görög köntösben is felbukkant Nagy Sándor idején. Létezett illetve létezik egy „cionizmus”-nak nevezett irányzata is, mely az Izrael állam létrehozásával már elvezet bennünket a napjaink judaizmusához. A zsidó vallás azonban minden hányattatása ellenére is szilárdan megőrizte az egyistenhitét, valamint a lélek halhatatlanságáról való meggyőződését. Az egyistenhitet a zsidó vallásból átvevő iszlám, ma talán a leggyorsabban növekvő világvallás. Afrikában éppen úgy terjed, mint a nyugati világban. Az iszlám vallás jellegzetessége, hogy alávetettség által kívánja elérni az Istenhez vezető utat. A muszlinok szent könyve a magyarul „recitálást” jelentő Korán, melynek megnyitó szavai („Allah, a könyörületes és irgalmas nevében…”) talán a földön leggyakrabban elhangzó szavak. A föld lakóinak ugyanis több mint az egyhatod része (kb. 900 millió ember) muszlin, akik a napi ötszöri imájuk során egynél többször is elismétlik a korán első sorait. Az iszlám elnevezés „alávetettséget”, „odaadást”, vagy „önátadást” jelent (Allahnak). A „muszlin” jelentése pedig az, hogy: „az, aki gyakorolja az imádatot”. Egyetlen prófétájuk van, Mohammed, aki a szaúd-arábiai Mekkában született, ahol is a muszlimok kultikus központja található a „Kába kövével”, vagyis egy fekete meteorittal, melyben az Istent imádják.

8

Mohammed 40 éves korában a Híra hegy barlangjában elmélkedve kapott elhívást Isten Gábriel nevű angyalától a prófétaságra. Gábriel azt a parancsot adta neki, hogy „recitáljon” Allah nevében. A próféta olvasni nem tudott, ezért úgy jegyezte meg a kinyilatkoztatásokat, melyeket később aztán le is írtak. Ezen beszédek gyűjteménye a Korán, az iszlám szent könyve. Mohamed i.sz.630 januárjában szinte harc nélkül bevonult Mekkába. A világi és a vallási hatalom egyaránt a kezébe került, miáltal elkezdődhetett az iszlám terjeszkedése, mely térhódítás tehát még ma is tart. A próféta halála azonban megosztottsághoz vezetett. A síiták és a szunniták azóta is másként látják a jogutódlást a hatalomban, és emiatt még ma is harcos ellentétben állnak egymással. Az iszlám a világ három legnagyobb monoteista vallásának egyike, mely három világvallás tehát a judaizmus, a kereszténység, és az iszlám. A muszlinok is hisznek a lélek halhatatlanságában, vagyis szerintük sem ér véget az élet a halállal. Az iszlám a terjeszkedése közben többször is összetűzésbe került a katolikus egyházzal, miáltal kisebb-nagyobb repedéseket is okozott a kereszténységen. Ennek ellenére azonban az elsőbbség kérdése még máig sem rendeződött közöttük, csak a harc mára már láthatatlanul folyik közöttük az elsőbbségért. A sito elsősorban japán vallás, mely mint vallási kultúra a japán kultúrával szinte egyidejűleg alakult ki. A japán lakosság háromnegyed része sinto vallású. A sinto elnevezés azért keletkezett, hogy a helyi vallást megkülönböztesse a buddhizmustól, mely vallás szintén teret nyert magának Japánban. A sinto vallásnak nincsen ismert alapítója, és nincsenek szent iratai sem, ezért meghatározott hittétellel, illetve konkrét tanításokkal sem rendelkezik. A vallási közösség összhangját emiatt a tagok az ünnepeken és szertartásokon keresztül segítik elő, melyeket az ősi isteneik és a természetisteneik tiszteletére tartanak meg. A sinto tehát az ünnepek és a szertartások vallása. Az idők folyamán azonban a sinto vallás és a buddhizmus fokozatosan összeolvadt egymással, de a mellette ugyanúgy fellépő sinto-buddhista ellentét következtében különféle sinto iskolák is alakultak. Ezek egyikének Hirata nevű vezetője a kereszténységet a sintóba keverte, amivel is átültette a monoteizmust a sinto gondolkodásba, és a sintót államvallássá tette. Ettől kezdve a császár lett a vallás istene, és a sintónak szent könyve is lett, mely az ősi istenekről szóló feljegyzések mellett a császár címeit, és az elvárásait rögzítették az alattvalókkal szemben. Az „isteni nemzetet” azonban a kétszeres atomcsapással legyőzték, miáltal az isteni uralkodó nimbusza megtört, és maga a japán hit is romokban hevert. A sinto hű követői azonban hamarosan megtalálták az új utat, az összhang útját, mely a valódi harmóniához vezet. A taoizmus és konfucionizmus Kína és a Távol-kelet egyik legfőbb vallása, melynek jellemző jegye, hogy az égi út keresésével foglalkozik. A tao szó „utat”, „országútat” vagy „ösvényt” jelent. A kínaiak számára a világegyetemben megfigyelt összhang és rend lényegében a tao, vagyis az „út” megnyilvánulása volt, illetve van is. A tao tehát az az út, amelyen az embernek járni kellene. A taoizmus kezdetben filozófia volt, mintsem vallás. Alapítója Lao-ce az „Öreg mester” vagy „Vén” volt, akit a legenda szerint az édesanyja olyan sokáig hordott a méhében, hogy már a megszületésekor is fehér volt a haja. Lao-ce valódi neve Li Er volt, és császári levéltárosként dolgozott, aki egy Jiu Hszi nevű határőr kedvéért egy két részből álló könyvet írt, melyben az „út” (Tao) és az „erő” (Te) fogalmait tárgyalta, azután pedig eltűnt.

9

A tao a követői számára egyfajta kozmikus erő is, amely létrehozta az anyagi világegyetemet. A taoizmus célja pedig az, hogy az ember megtalálja az utat (tao-t), majd maga mögött hagyva a világot eggyé váljon a természettel. A taoizmus hívei tehát békét, harmóniát kerestek, mely ideált a nyugodt vidéki életben találtak meg, ahol is egységbe kerülhettek a természettel. A taoizmus második bölcse „Csuang mester”, aki továbbfejlesztette Lao-ce filozófiáját. Ő már a jin és jang fogalmát is megmagyarázta. A tao követői Csuang-ce hatására azonban azon elképzelés uralma alá kerültek, hogy a természet időtlen, és minden dolog visszatér a maga kezdetéhez. Hitték továbbá, hogy az ember védetté válhat még a halállal szemben is, és ezért keresni kezdték a halhatatlanság szerét is. Csang Tao-linggel kezdődően pedig, aki állítása szerint személyes kinyilatkoztatást kapott Lao-ce mestertől, aztán már megkezdődött a taoista „égi mesterek” évszázadokig tartó sora, akikről azt tartották, hogy Csang mester reinkarnációi. Kína vallási életébe azonban szintén belépett a buddhizmus, és az eredmény egy buddhista elemekből, hagyományokból, spiritizmusból, és az ősök imádatából álló ötvözet lett. Az ősi kínai vallás tehát hanyatlásnak indult. Egy iskola azonban kiemelkedett, sőt egy ideig uralkodóvá is vált. Ez az irányzat a konfucionizmus volt. Konfuciusnak a legenda szerint a születésekor egy feltűnően nagy dudor volt a feje tetején, és ezért nevezték „Kiu”-nak, aminek jelentése: „domb” azaz kiemelkedés. Családi neve Kung, irodalmi neve pedig Csung-ni volt. Konfucius hivatalnokként élt 20 éves koráig, az anyja haláláig, akit a hagyományokhoz való példaértékű ragaszkodása miatt 27 hónapig siratott, majd elhagyta a családját, és vándortanítóként kezdett el tevékenykedni. Egy alkalommal 3000 hallgatója is volt. Ha vándorolt, akkor a tanítványai Jézus tanítványaihoz hasonlóan gyalog követték őt. A birtokában lévő tudás átadására tehát ugyanazt a technikát alkalmazta, mint Jézus. Azért vonzódtak hozzá az emberek, mert ő volt a legtanultabb ember, aki az ősi könyvek és a tudomány területén tanítani tudta őket. Tanítását azonban egyetlen uralkodó sem volt hajlandó átültetni a gyakorlatba, ezért az élete végén már csak a tanításnak, és az irodalmi munkának szentelte az életét. Eszméinek lényegét azonban nem csak a viselkedési és erkölcsi rendszabályok képezték, hanem a révükön ténylegesen is helyre szándékozott állítani a békét és a társadalmi rendet. Mivel a tanítás lojális volt az uralkodóval szemben, a konfucionizus lassan, de biztosan, államkultusszá emelkedett. Kínában a dinasztikus uralom azonban 1911-ben véget ért, és azóta a tanítás számos üldözésnek lett kitéve, viszont mindenütt megtalálható, ahol a hagyományos kínai kultúra továbbra is él. Ma azonban inkább már csak nemzeti emlékmű szerepét tölti be, mivel a teremtett dolgok, a természet, és nem pedig a Teremtő Isten imádatához vezetett. A buddhizmus jellegzetessége, hogy a megvilágosodást lényegében az Isten keresése nélkül kívánja elérni. A buddhizmus az 1900-as évektől kezdődően nőtte ki magát világvallássá. Világszerte mintegy 300 millió követője van. Sziddhárta Gautamát, a vallás alapítóját főként kanonikus szövegekből ismerjük, melyek többsége India egyik nyelvén, a páli nyelven íródott. A mester halálát követően azonban az eredetinek vélt tanításokat közel ezer évig nem foglalták írásba, hanem azokat a tanítványok az emlékezetükben tárolták. Buddha életrajzai emiatt vannak tele legendákkal, és mítoszokkal is. Egy II. századi szanszkrit írás írja róla azt, hogy Buddha kinyilatkoztatást kapott, mely szerint ha az otthoni életet elhagyja, és visszavonul, akkor „buddha” azaz „megvilágosodott” lesz. Buddha állítólag tehát találkozott egy szent emberrel, aki az igazságot keresve lemondott a világ örömeiről, és ez indította arra, hogy mindenét elhagyva 6 évet hindu tanítók és guruk között töltsön. Ott azonban mégsem találta meg az ellenszert a szenvedés egyetemessége ellen. Meggyőződött azonban arról, hogy a helyes választ egyedül csak a meditáció által

10

találhatja meg. Ezért egy „pipal”-fa alá telepedve négy hétig meditált, ellenállva Mára, az ördög valamennyi kísértésének, míg végül felülemelkedett minden ismereten és megértésen. Ott és akkor érte tehát el a megvilágosodást. Elérte a végső célját, a nirvánát, a béke és megvilágosodás állapotát, mely mentes a vágytól és a szenvedéstől. Ezután kezdte el másoknak is tanítani a megtalált igazságát, a „dharmát”. Ebben azt tanította, hogy ahhoz, hogy az ember megtalálja a megmentést, a „középútat” kell követnie, vagyis óvakodnia kell minden szélsőségtől. Buddha „négy nemes igazsága” a következő:

1. minden létezés szenvedés 2. a szenvedés a vágyból és a sóvárgásból támad 3. a vágy megszűnése a szenvedés végét jelenti 4. a vágy megszűnéséhez vezető út a „nyolcszoros út”, ami szabályozza a viselkedést, a

gondolkodást és a hitet Öt „bhiksu” (tanítvány) elfogadta Buddha tanítását, és megalapították az első „szanghát”, vagyis szerzetesrendet. A buddhizmus „három ékköve” azaz a „triratna”: buddha, drahma, és szangha, akiknek segíteniük kell az embereknek eljutni a megvilágosodás útjára. A buddhizmus a terjeszkedése során Indiából eljutott Kínába, Koreába és Japánba, de eljutott Tibetbe, India északi szomszédjába is, ahol is összekeveredett a helyi hitnézetekkel, melyekből a „lámaizmus” jött létre. Míg azonban ezekben az országokban a vallás hatása egyre csak erősödött, addig Indiában fokozatosan csökkent, majd a XIII. századra gyakorlatilag el is tűnt a szülőföldjéről. A XX. században azonban ismét megváltozott a buddhizmus arculata a politikai forrongások hatásaira. Kínában, Tibetben, Mongóliában, és a délkelet-ázsiai országokban azonban továbbra is megmaradt a buddhizmusnak az emberek gondolkozásmódjára és szokásaira gyakorolt jótékony hatása. Európában és észak-Amerikában is nagy tetszésre talál az a buddhista felfogás illetve elképzelés, miszerint az „igazságot” mindenkinek saját magában kell keresnie. A buddhizmus a többi valláshoz hasonlóan maga is több, egymástól különböző iskolára vált szét, melyek aztán mégtovábbi csoportokra bomlottak fel, mivel Buddha természetét és tanításait minden másképpen magyarázták. A vallás egyik irányzata a „therváda” („idősek útja”) vagy a „hínajána” („kis szekér”) konzervatív, míg a másik a „mahájána” („nagy szerér”) elnevezésű haladó irányzat szabadabb felfogást biztosít, és ezért az utóbbi több alcsoportra vált szét, mint a konzervatív irányzat. Ilyen alcsoportok a „Tisztaság földje” nevű csoport , és a „zen” buddhizmus kínai iskolája, mely nevét a meditálásra vezeti vissza. Érdemes azonban még megemlíteni a tibeti buddhizmust, azaz a lámaizmust is, mely vallási formát „mantrajanának”, azaz „mantra szekerének” is neveznek, mivel a fő jellegzetessége a „mantrák” használata, azaz végül is a szent nevek „recitálása”. Az egymástól való eltéréseik ellenére azonban valamennyi buddhista csoportosulás azt állítja, hogy az összes hittétele és szokása Buddha tanításán alapul. A legrégebbi buddhista szövegek 31 könyvből állnak, mely könyveket három gyűjteménybe foglalták, és szanszkrit nyelven „Tripitaka”-nak nevezik, melynek jelentése: „Hármas kosár” vagy „Hármas gyűjtemény”, mely „kosarak” előírásokat és szabályokat, tanbeszédeket, illetve magyarázatokat foglalnak magukba. Az eredeti buddhizmus abban különbözik a hinduizmustól, hogy tagadja a lélek halhatatlanságát, és az egyénről mint „fizikai és szellemi erők egységéről” beszél. A buddhizmus tanításai azonban mégiscsak akörül az elképzelés körül forognak, hogy az ember számtalan újjászületésen esik át („szamszára”), és elszenvedi a múltbeli és jelenlegi tetteinek minden következményét („kárma”).

11

A buddhizmusban a „megmentés”-nek a kárma és a szamszára törvényéből való kiszabadulást, valamint a nirvána elérését tekintik. A nirvánát azonban lehetetlen leírni, lehetetlen megmagyarázni, ugyanis a nirvánát a tanítás szerint egyedül csak megtapasztalni lehet. A buddhizmus tanítása végül is arról szól, hogy a nirvána tökéletességét nem valamely isten, vagy valamiféle külső erő segítsége révén érheti el az ember, hanem egyedül csak belülről, saját erőfeszítés, azaz a saját erőink megfeszítése által, jó cselekedetek és helyes gondolatok által. Ez azonban végül is még ateista felfogásként is elképzelhető, viszont ezzel az állítással ellentétben a vallásnak mégiscsak az az elképzelése, hogy az ismeret és megértés végül megvilágosodáshoz és megmentéshez vezet. A hinduizmus jellegzetessége, hogy megszabadulást keres az élet körforgásából. A hinduk ugyanis úgy tekintik, hogy az élet egy önmagát ismétlő körforgás, melyben az emberi történelemnek túl nagy jelentősége nincsen. A hinduizmusnak nem egységes a tanítása, mivel egyes megállapítások szerint 330 istene van. A vallás azonban mégsem minősíthető politeizmusnak, mivel a különböző istenségek és istennők mind a „legfőbb istenség” erejét, és ezen szerteágazó ereje tevékenykedéseit ábrázolják a „kézzelfogható világban”. Rámát és Krsnát, Visnu isten megjelenülési formáit, megtestesüléseit tehát éppen úgy imádják, mint Sakti istennőjét, vagy Siva isten hitvesét Durgát, vagy annak fiait Szkandát és Ganésát. Az indiai mitológiát azonban pontosan emiatt képtelenség átlátni a beavatatlan embernek. A hinduknak sok vallással ellentétben nincsen papsága vagy vezető osztálya. Nekik „szvánijaik” vagyis tanítóik vannak, valamint „guruik”, akiket szellemi vezetőknek neveznek. A hinduk a hitükről „szanátana-dharma”-ként, azaz „örök törvény”-ként beszélnek. Hitnézeteik, és az intézményeik egész rendszere az ősi szent iratok, a „védák” megírásától kezdődően alakult ki egészen a mai korig. E szent iratok rendkívül terjedelmesek, viszont mégsem képeznek egységes tanítást, legalábbis a kívülállók számára. A hinduizmus a világon nem terjedt el olyan széles körben, mint a többi nagyobb vallás. A világ népességének ugyanis csak mintegy 13-15 %-a hindu, akik a többségükben Indiában, a vallásuk születése helyén élnek. A hinduizmus gyökerei mintegy 3500 évre nyúlnak vissza a történelemben, amikor is északnyugatról világos bőrű árják jelentek meg az Indus völgyében, akik az ősi babiloni és iráni tanításokhoz hasonló alapokra helyezett tanítást hoztak magukkal, és kezdtek el elterjeszteni. Sok vallás közös jegye, köztük a „vízözön” legenda is tehát így kerülhetett bele a hindu vallásba is. Ezeket a tanításokat aztán sorra le is írták. A hindu vallás szent iratai is tehát az idők folyamán írásba foglalt hitnézetekből, mítoszokból és mondákból állnak. A hinduk legrégebbi iratai a védák, melyek imák és himnuszok gyűjteményei. Rigavéda, számavéda, Jadzsurvéda, és Atharavéda néven ismertek. I. e. 900 után pedig a védákat más iratokkal is kiegészítették. Ilyen írások például a „bráhmanák” és az upanisádok. A bráhmanák rituálék és áldozati módozatok leírásai, és azok jelentésének magyarázatai. Az upanisádok (melynek jelentése: „a tanító közelében ülő”) pedig olyan értekezések, melyek minden gondolatnak és cselekedetnek megvilágítják a hindu filozófia szerinti okát, valamint magukba foglalják a szamszárára és a kármára vonatkozó tantételeket. Az írások egy másik csoportját a „puránák” alkotják. Ezek számos hindu mítoszt tartalmaznak az istenekről és istennőkről. A Rámajana és a Mahábhárata eposz is a hinduk szent könyvei közé taroznak. A Rámajána az első „Ráma fejedelem” története. A Bhagavad-gíta a Mahábharáta része, melynek leírásai a vallás legfőbb erkölcsi útmutatásait tartalmazzák. A gíta utolsó utasítása önátadás Krisnának, akit a hinduk Visnu isten megtestesülésének tartanak. Krsna éppen úgy megtestesülése Visnu istennek, mint ahogyan a keresztények tartják Jézus megtestesülését Isten megtestesülésének. A „fenséges

12

ének” (Bhagavad-gíta), amit a hinduk „az indiai szellemi bölcsesség kincsének” is tartanak, tulajdonképpen azonban Krsna fejedelem, a legfőbb isten személye és Arjuna, az ő meghitt barátja és híve közötti beszélgetés a harctéren, ahol is Krsna a barátját az önmegvalósítás művészetére tanítja. A hindu vallás gondolkodást és cselekvést befolyásoló egyik legfontosabb alapszabálya az „ahimsza”, vagyis a teljes erőszakmentesség, amiért Mohandász Gandhi is kiállt. A vallás „szikh” ága azonban nem osztja ezt a nézetet, ők ugyanis még mindig a harcos hagyományoknak hódolnak. A hinduizmus ismert jellegzetessége még a kasztrendszer, azaz a „varna”, melyben a hinduk az elkerülhetetlen sorsukat az előző életben véghezvitt cselekedeteik, vagyis a kármájuk eredményét látják, ezért a hindu emberek -szemben a nyugati emberekkel- minden beletörődnek a sorsukba, vagyis a másikakékoz képesti alacsonyabbrendűbb helyzetükbe. A varna (kaszt) jelentése azonban „szín”. Az ősi kasztrendszer ugyanis a bőrük színe szerint sorolta kasztokba az embereket. A világos bőrüek az „árják” álltak a kasztrendszer élén, míg a sötét bőrű őslakók, a „nem árják” pedig a végén, a negyedik helyen álltak a kasztrendszerben. A hindu vallás szerint mindig a kárma határozza meg a vándorló (reinkarnálódó) lélek jellegét, vagyis e tanítás is a halhatatlannak tartja a lelket, a „jivát” vagy „pránát”. A hindu hit végső célja elérni a „moksát”, vagyis az újjászületések és különböző létezések szenvedésekkel teli körforgásából való kiszabadulást. A hinduista hit szerint a lélek megszabadulásának négy útja is van, melyek a következők:

1. Kármajóga, a cselekdetek útja 2. Jnanajóga, a megismerés útja 3. Baktijóga, az odaadás útja 4. Rajajóga, a különleges testtartások, légzési gyakorlatok, és a helyes

gondolkodásminták ütemes ismételgetésének módszere. A hinduknak a megszabadulásuk érdekében kell tehát az isteneiket imádniuk. A számtalan isteneik közül a három legkiemelkedőbb isten alkotja a hinduk által „Trimurti”-nak nevezett háromságot, vagyis az istentriádot. A triádba a teremtő Brahma, a megtartó Visnu, és a romboló Siva tartozik, akiknek feleségeik is vannak(Szaravaszti, Laksmi, Sati). Sivának azonban van egy másik felesége is, akit a jóindulatú alakjában Umának illetve Gaurinak (aranylény), míg a rosszindulatú és félelmetes alakjában Durgának vagy Kálinak neveznek. A hinduk szerint most éppen az ő korszakában, a Káli-jugában élünk. A hindu mitológia szerint a „legfőbb létező”, az OM vagy AUM szótaggal szimbolizált Brahman, aki az anyagi világegyetemet (is) teremtette. A triád mindhárom tagját ezen „legfőbb létező” tagjának tekintik. A többi isten pedig ezek egy-egy megtestesülésének számít, akiket aztán egyenként is mindent átfogónak tekintenek, és mint a legfőbbet imádják. Lényegében azonban rajtuk keresztül imádják a valóban „legfőbbet”, vagyis magát Brahmant. Ezért nem minősíthető tehát a hindu vallás politeistának, mint ahogyan a keresztény vallásban a Jézusban történő Isten-imádat sem minősül két isten imádásának. Visnut, a jóságos, szellemi napból származó kozmikus istenséget legfőbb istenként a visnuizmus követői tisztelik. Az ő nézeteik szerint Visnu 10 „avatárában”, azaz inkarnációban jelenik meg a földön. Ő jelenik meg például Ráma, Krisna, és Buddha alakjában is. Mint ahogyan más világvallásoknak is, úgy a hinduizmusnak is megvan a legfőbb istennője. Ő az előbb említett Uma illetve Káli. Ez az istennő, mint Káli Ma (fekete földanya) anyaistennő a Sakti-szekta istennője is. A képeken az istennőt csípőig meztelenül, kígyókkal, koponyákkal, illetve tetemekkel felékesítve ábrázolják, mivel e változatában vérszomjas istennő, aki véres áldozatokban leli az örömét. A hinduk legszentebb folyója a Gangesz, a Ganga Ma, vagyis a „Ganga anya”, mely folyó az ősi mitológiájukkal, de a mindennapi életükkel is szoros kapcsolatban van.

13

Az egyik mitológia szerint a Gangesz az égben korábban mint Tejút létezett, de leszállott a földre, hogy megtisztítsa és megszabadítsa az átok alól a bűnös népet. A hinduk hiszik is, hogy a folyó vize képes őket meggyógyítani, megtisztítani és megszabadítani. A hinduizmus lélekfelfogását a Bhagavad-gíta magyarázza végül is egyértelműen meg: „Minden egyes test egy-egy individuális lélek megtestesülése, és a lélek jelenlétének jele individuális (egyedi, egyedileg meghatározott, de bizonyos szintig mégis önálló) tudatként észlelhető.” A hinduizmus szerint a lélek semmilyen változáson nem esik át, hanem a testi halál pillanatában végérvényesen megváltoztatja a testet, és egy másik testbe száll át. A léleknek pedig míg újra meg nem testesülhet, addig az égben, vagy a pokolban kell várakoznia. A hindu pokol a „pokoli bolygókon” van, ahol is a földi életükben állandóan vétkező lelkeknek különbözőféle büntetéseket kell elszenvedniük. A hinduizmusról még azt is érdemes megemlíteni, hogy az egymás iránti tolarenciát, és az állatok szeretetét is hirdeti. A másféleképpen értelmezett kasztrendszernek, valamint a kárma bizonyos nézetből vélhető igazságtalansága, a bálványimádat, de a mítoszok számos ellentmondásai is, sok gondolkodót indítottak arra, hogy más irányba tereljék a hinduizmus ezen megnyilvánulásai helyességében maguk is kételkedő emberek hitét. Ilyen közülük kiemelkedő nagy gondolkodó volt Sziddhárta Guatama is, aki egy új vallást alapított, melyet az előbbiekben már ismertetett buddhizmusnak nevezünk. Végső összegzésként tehát valamennyi vallásról, így minden jelentősebb világvallásról (beleértve ebbe tehát már a kereszténységet is) is az állapítható meg, hogy kivétel nélkül minden az ősi mítoszok tevékeny jelenlétének, és a gondolkodó ember azokkal kapcsolatos gondolati és gyakorlati tevékenységének az eredményei illetve következményei. Minden vallás pedig szinte egyöntetűen az igaz valójában láthatatlan „legfelsőbb hatalom” vagy „erő” melletti biztonságot, és az egyedül csak általa biztosítható teljes és tökéletes szabadságot, és békét keresi. Az az abszolút harmónia azonban innét nézve sajnos még mindig csak illúziónak látszik, legalábbis az emberek többsége számára. Az igazán hívők számára azonban az az igazi valóság és békés szabadság, e durva testi jelenvalóság pedig az igazi illúzió (a „maya”), ha egyáltalán lehet az illúziót igaznak nevezni. Hogy azonban végül is kinek lesz igazsága ebben az utóbbi kérdésben, vagy akár a 7 nagy világvallások nézetei helyességének vagy nem helyességének kérdésében, azt majd az „idő”, illetve a „halál” fogja eldönteni. A testi halálunk pillanatában ugyanis végképpen el fog majd a számunkra is dőlni, hogy a lélek valóban halhatatlan-e, avagy minden ami van, az mind csak véges lehetőségű lehet. Minden vallási irodalom bemutatásához is azonban legelőször és legnagyobb fontossággal magának az adott vallásnak a jelentőségével kell megismerkednünk, és ugyanígy kell tennünk a filozófiájával is, hiszen a vallás és filozófia együttesen adja az egész „irodalom”, még tehát a mesék, eposzok, mítoszok, versek, de egyéb más költemények alapját is.

14

IRODALOM Mivel az ember alapvetően kíváncsi lény, a legtöbb ember vonzódik az irodalomhoz is. Az ember azonban mindenről, még tehát az egész mindenségről is ismeretet illetve tudást akar szerezni. Még azonban az ismeretlent is meg akarja ismerni. Ugyanakkor mindent hiteles forrásból is meg akar tudni, hogy a tudása valódi illetve valóságos legyen. Igazi tudásra, vagyis az „igaz” tudására törekszik tehát. Az emberek a többségükben azonban sajnos csak olyan könyveket illetve írásokat olvasnak, melyek megfelelnek az ízlésüknek, vagyis amelyek elsősorban mindig csak az anyagi, vagy csak az anyagi érzékeiket elégítik ki. Ezek az írások többnyire mind csak anyagok leírásai, anyagi történések leírásai, anyagi emberekről és dolgokról szóló versek, történetek, anyagvilági leírások, valamint filozófiai eszmefuttatások, vagyis javarészükben anyagi dolgokról szóló tények, elmélkedések, feltételezgetések, azaz fantáziálgatások. Mivel ezen művi alkotások többnyire csak a fizikai anyagról, illetve az ember fizikai anyaggal kapcsolatos tevékenységéről szólnak, csak rendkívül csekély értékkel rendelkeznek. Ahelyett ugyanis, hogy felszabadítanák az embert az anyaghoz való szoros hozzákötődése alól, egyre inkább csak hozzáragasztják az anyaghoz, illetve az anyagi élethez. Mivel azonban ezek az írások az íróiktól többnyire érzelmi színezetet is kapnak, mint már színes azaz változatos ékességű (változatos tulajdonságokat megjelenítő) alkotások „kapósak” a tudatlan emberek számára, akiket magukat is a fizikai anyag színességéből adódó káprázata ragadja magával, és tart tudatlanságban az annál sokkal szebb lelki, illetve még az annál is szebb szellemi világ felől. Az emberek az előbbiek miatt tehát igen kevés irodalomból képesek, és általában nem is akarnak ismereteket szerezni a lelki világról, a lelki dolgokról. Ugyanakkor pedig a legfontosabbról, Istenről a Szellemről, és a közvetlen szellemi világáról sem, noha nélkülük, főképpen pedig Nélküle még csak nem is élhetnénk illetve létezhetnénk. Az emberek ma már nem is naponta, hanem már percről percre újabbnál újabb információkra vágynak a fizikai világról, mégpedig hiteles, azaz világi forrásból. Az emberek ugyanis a rájuk jellemző kíváncsiságuk végett mindenről tudni akarnak, ami volt, ami éppen van, vagy még csak lesz, illetve ami már megtörtént, éppen történik, vagy megtörténni még csak fog. Az írás létezése óta tehát már megszámlálhatatlan mennyiségű irodalom keletkezett, az emberek azonban valahogyan mégsem érzik azt, hogy kellően tájékoztatottak lennének. Hiába kapnak tehát egyre több információt az őket körülvevő világról, mégis újra meg újra hiányérzetük támad. A tudásszomjuk tehát valami oknál fogva továbbra is kiolthatatlan marad. Ma már milliárdos nagyságrendekben készülnek írások az emberek tájékoztatására, ám ez a már irdatlan mennyiségű írás mégsem lett képes elhozni az emberek számára a békét, a nyugodt életet, de a tökéletes felszabadulást sem, valamint az anyagi élet szenvedései alól is csak nagyon csekély számú embert tudott illetve tud megszabadítani, de azokat is csak ideiglenes jelleggel. Önmagában az irodalom sem mondható tehát különbnek a többi tudományágnál. Igen sajnálatos módon azonban a vallási irodalom túlnyomó többsége is inkább csak a fizikai érzékek kielégítésének anyagi elgondolásával foglalkozik, nem pedig az igazán valóságos lelki életről folytat részletes és közérthető tájékoztatást. Az emberek olvasni akarnak, mert ez szinte már ösztönszerűen beléjük rögződött, viszont az ilyen előbbi kínálat hatására illetve szintén „túlnyomására” csak a fizikai érzékszerveik kielégítését szolgáló művekre vágynak. Az emberek többségükben tehát inkább már csak anyagi élvezetekre vágynak az olvasás területén is, mintsem lelkiekre.

15

Az emberek sajnos még a mai értelmi képességeik mellett sem jönnek rá, hogy a jelenleginél jóval több irodalmat kellene megjelentetni Istenről, és a szellemi illetve lelki világaival együtt igazán teljes mindenségről. Az emberekkel ugyanis éppen az irodalom, és a vele kapcsolatos többi tömegtájékoztatási tudomány illetve művészet hiteti el azt, hogy a Teljes Mindenséget csak a fizikai világegyetem jelenti. Alig van tehát tájékoztatás afelől, hogy az anyagi világ az igazi Teljességnek csupán csak egy része, mint ahogyan arról is, hogy még maga Föld is csak egy porszemét, vagy inkább csak egy parányi „pont”-ját képezi az anyagi világ egészének. Magát az anyagi embert ezzel szemben azonban az ennek kétségnélküli tényével egyáltalán nem foglalkozó művek ( ? ) oly mértékben, és olyannyira igazságtalanul felnagyítják, hogy az szinte már az anyagi mindenség korlátlan urának és parancsolójának képzeli magát. Tehát már nem is csak annak láttatják, hanem már el is hitetik az emberekkel, hogy ők már nem is csak a maguk urai, hanem akár az egész anyagi mindenség urai is lehetnek. E már rendkívüli mértékű túlzás tehát az oka annak is, hogy az emberek a többségükben szinte már egyáltalán nem vágynak az igazán valós lelki életről szóló napi információkra, vagyis nem vágynak az Istennel, és szellemi illetve lelki világaival kapcsolatos tájékoztatásra az irodalom keretein belül sem. A hiteles szentírások mellett létező helyes vallási irodalom pedig szintén csak elenyésző mértékben szól ezekről az előbbi témákról. Nyugodtan el lehet mondani tehát, hogy az ember igaz és hiteles tájékoztatást a szent írásokon kívül szinte már alig kap Istenről és a Teljességről, különösen tehát lelki síkra alapozottan a szellemi és lelki élet létezéséről. Pedig mindkettő létezése jóval valóságosabb a fizikai élet létezésénél. Az anyagi élet ugyanis egyedül csak a tökéletesen tiszta azaz tisztán szellemi létezésből származtatható le. Nincsen tehát egyetlen olyan tudós ember sem, aki az anyagi életet máshonnan hitelesen le tudná származtatni, de legyünk nyugodtak, nem is lesz sohasem. Egyedül azért nem tudunk, illetve nem tudunk eleget az előbbiek létezéséről, mert mára már a legtöbb Isten-tájékoztatás vagy ismertetés szinte már kizárólag csak anyagi alapra van helyezve, hogy az kellően vonzó legyen a nagyközönség számára. Ezzel azonban ahelyett, hogy felszabadítanák az embereket az anyag uralma alól, egyre inkább csak beledöngölik őket az anyagi életbe, míg végül már még az Istent, és az eredeti szellemi világát is csak anyagiként tudják majd az emberek elképzelni. A képzeletük az „anyag-idegen” dolgokra tehát már nem fog többé kiterjedni, hanem az maga is anyagbazárt illetve anyagfüggőségű is marad. A hiteles Isten-tájékoztatás területén a legnagyobb károkat lényegében tehát a helytelen szemléletű vallási irodalom okozza. Innen merítenek ugyanis az Isten magáról és világáról szóló beszédeit a tömegek számára továbbadó tanítók is. Így tájékoztatva azonban e tanítók ahelyett, hogy segítenék levenni az emberek vállairól az anyagi élet súlyát, egyre nehezebb terheket helyeznek rájuk. Az anyagi terhek és elvárások következtében pedig az emberek nem hogy képesek lennének a kapcsolatukat feleleveníteni és elmélyíteni Istennel, hanem egyre inkább csak eltávolodnak Tőle, hiszen már azt sem fogják tudni Róla, hogy Ő valójában hol és milyen körülmények között is lakik. Arról pedig már nem is beszélve, hogy emiatt Istennek már még csak a vázlatszerű képét sem képesek az emberek maguk előtt elképzelve látni, és hogy a hangját már még csak hallani sem vélik. Maguk tehát az emberiség tanítói sem tudják a többségükben, hogy konkrétan kihez is, és hová is kellene az embereket visszavezetniük. Sem tehát az ilyen tanító, sem pedig az ilyen irodalom nem lehet az a tökéletesen átlátható közeg, melyen keresztül igazán megismerhetővé válik Isten, és az eredeti szellemi, és ezért a legvalóságosabb világa, aki illetve ami az anyagi érzékszerveinkkel igazán nem fogható fel. A tisztán szellemi csak fizikai érzékszervekkel ugyanis egyáltalán nem fogható fel. Még azonban tudósok készítette műszerekkel sem. Az irodalom tehát, mint azt valószínűleg már láthatjuk is, óriási károkat is képes okozni az embereknek a félretájékoztatásával. Különösen tehát, ha tévesen azt feltételezi, hogy egyedül csak az anyagvilág létezik, és annak pedig van egy Istene, aki ha éppen nem az emberek által

16

készítette házakban vagy templomokban lakik, akkor a számunkra már nem is annyira ismeretlen „mennyekben”, vagyis feltételezhetően valamelyik fizikai csillag illetve bolygórendszerben lakik. A ma közkézen forgó irodalom javarészéből tehát többnyire már csak ennyi jön le, természetesen beleértve ebbe a vallási irodalom legnagyobb részét is. Az igazság pedig az előbbiekkel szemben az, hogy igaz valójában nem létezik semmi más, csak Isten, ugyanis minden látható és láthatatlan ami létezik, ami tehát van, az mind az Isten szellemi, lelki, és fizikai anyagú kiterjedése. Mindenhol és mindenben, még tehát bennünk emberi teremtményekben is a Legfelsőbb Úr, a Mindenekfölötti Úristen nyilvánul meg valamilyen formában. Isten tehát maga az egész mindenség, melynek a tetejére, mint tulajdon maga készítette talpazatára Ő ha akar, akkor bármikor képes akár ráállni is, ugyanis Ő az Egyetlen Isten. Ő tehát a Teremtő Isten is, aki ezt a hatalmas egészet, mint mindenséget magából létrehozta. Nos hát, a mai irodalom javarészének már erről a Mindenekfölötti Teremtő Istenről kellene szólnia, nem pedig Neki csak egyetlen részéről, egyetlen teremtéséről, vagyis az anyagi teremtésről, amelyben mi emberi lelkek most éppen ideiglenesen benne lakozunk. Ehelyett azonban, mint azt szintén láthatjuk, már az irodalom területén is egyre csak a minél nagyobb zavar, illetve összevisszaság található. Többnyire ugyanis már csak olyan írások kerülnek illetve kerülhetnek napvilágra, azaz széles körben történő elterjesztésre, mindenki számára elérhetésre, amelyek az Abszolút Igazsággal, Istennel, már semmiféle igaz kapcsolatban nem állnak, vagyis amelyek már mind csak emberi azaz materialista kitalációk Istenről és a mindenségről. A legtöbb írás azonban ma már még csak meg sem említi Istent, semmilyen vonatkozásban sem. A jelen korra kialakult Istenhez való ilyen hozzáállás miatt igazából tehát már az irodalomtól is csak remélhetjük azt a csodát, hogy az majd valóban is felfedi előttünk a Teljes Igazságot, a tehát igazán teljes ismeretet, vagyis magát a Teremtő Istent együtt a valóban egész teremtésével. Maga tehát az irodalom is képes lehetne rá, hogy mindenki számára elérhetően valóságossá tegye legalább annak tényét, hogy semmi sem létezhet Isten, a legelső és Legfőbb Lény, a Legfőbb Létező nélkül, függetlenül tehát attól, hogy Ő éppen a személyes vagy a személytelen formájában van megjelenülve, vagy fizikai szemekkel láthatóan nincsen, vagy csak részben van megjelenülve. Ha pedig mindezt sikerülne a létezhető legszélesebb körben, vagyis az egész emberiségre kiterjedően is elterjeszteni, akkor lényegében már a tudományos illetve tudományoskodó (okoskodó) irodalomra sem lenne többé szükség, mert az esetben már mindenki szinte kivétel nélkül újra tudná a kötelességét, mely tehát az ember számára sem lehet más, mint hogy mindjobban megismerje Istent, akitől mind a személyes, mind pedig a személytelen létezésünk származik, és ezért örök függőségben is van. Isten ugyanis mindennek és mindenkinek egyaránt a Forrása, még tehát a mára már velünk emberekkel együtt szintén igen csak eltorzult irodalomnak is. A lényeget nézve azonban még az ilymértékű torzulása ellenére sem írhatunk más irodalmat, azaz nem írhatunk másról, mint Istenről. Ha azonban egyszer már írásra adjuk a fejünket, akkor inkább csak írjunk az Igaz Istenről, éspedig mindig csak valóságosakat, ne pedig többnyire csak valótlanságokat, mint ahogyan azt sajnos még most az intelligencia korában is tesszük. Szüntessük tehát végre meg azt a rossz beidegződésünket, hogy minden szellemit és lelkit, még tehát az Igaz Istent is egyre csak anyagivá akarjuk átalakítani, hogy aztán minden anyagi fölött már csak mi magunk uralkodhassunk. A lényeg tehát az, hogy ne egyre jobban uralkodni próbáljunk az Isten anyagi természetén, de ugyanakkor ne is vessük el magunktól az igán jó és szép anyagi dolgokat, hanem mindenféle dolgot mindig csak az Istennel kapcsolatban, és egyedül csak az Ő dicsőségére használjunk, hiszen minden az Övé, minden Őt illeti meg. Minden ugyanis Őbelőle van,

17

minden látható és láthatatlan tehát egyedül csak az Ő kiterjedése, egyedül csak az Ő energiája illetve ereje. Az innen származó mindenek fölötti hatalma révén pedig egyedül csak Ő lehet képes arra is, hogy a lelki dolgait anyagivá változtassa, illetve az anyagi dolgait visszaváltoztassa lelkivé. Mindezen előbbieket belátni, leírni, főképpen pedig nyíltan kijelenteni is tehát az igazi irodalom, az igazi művészet, az igaz tudás, az igazi és teljes ismeret, mely teljes ismeretet bizonyos szinten tehát még itt a földön is elérhetünk, ha ezt Istennel együtt végre már mi is úgy akarjuk. Akarjuk tehát az Isten irodalmát és birodalmát, az anyag irodalma illetve birodalma helyett, és legyünk végre már mi is valóban szabadok, vagyis többé már ne csak látszatra, mint éppen most is vagyunk!

18

HANGOS BESZÉD Isten a hangos beszédet is éppen hogy nem az igazság eltitkolása és elrejtegetése érdekében alkotta meg, hanem az igazság mind tökéletesebb kifejezésére, vagyis a mindenki számára azonos szintű megérthetősége érdekében. Az emberi értelmes beszéd ugyanakkor arra is szolgál, hogy az emberek a révén is szolgálni tudják Istent, és egymást kölcsönösen is. A beszéd révén ugyanis az ember egyre jobban képes kibontakoztatni a tulajdonságait illetve a képességeit Isten javára, de természetesen mindenki javára is. Az Isten akarata és segítsége által kialakított beszéd lényegében tehát egy eszköz a sok közül, mely az emberi társadalomban elősegíteni képes a szeretet és igazságosság megvalósulását. Csak ezek és a hozzájuk hasonló erények vagy kiváló tulajdonságok képesek ugyanis tisztává tenni az emberek társas kapcsolatát, az emberek Istenhez és egymáshoz való helyes viszonyulását. Csak tehát az ezen erények állandó használatával lehetünk képesek az élet javait egyaránt eljuttatni mindenkihez, mely javak alatt azonban mindig elsősorban magát az emberi életet, mint a testen keresztül megnyilvánított szellemi értéket kellene értenünk, nem pedig a fizikai testünk fenntartása feletti, már csak a minél nagyobb kényelmünket és hírnevünket szolgáló földi javainkat. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy az embernek nincsen joga a testi élethez és a hozzá szükséges anyagi javakhoz, hanem egyszerűen csak azt, hogy mindig csak a léte jó minőségben történő fenntartása mértékében. Minden földi jó, vagyis minden tárgyi érték ugyanis az egész emberiség jó szinten történő ellátására rendeltetett illetve teremtetett Isten részéről, nem pedig egyes kiváltságos emberek vagy embercsoportok saját tulajdonaként történő felhalmozására és hasznára, akik és ami miatt az emberek széles tömegei nem részesedhetnek ezekből az értékekből még csak a létük fenntartásához alapvetően szükséges mértékben sem, nemhogy a többi embertársukhoz hasonlóan jó szinten. Itt a földön azonban az információ, a tudás is érték, mégpedig szintén közös érték. Így tehát az Istenről való vagy szóló tudás is annak számít. Istenről pedig mindenkinek csak hasznos lehet tudnia. Az Istenről szóló közlésnek vagy tájékoztatásnak tehát, ha azt is valóban az igazságosság és a szeretet szellemében kívánjuk végezni, mint a földi javak elosztását, akkor annak is „teljesnek” kell illetve kellene lennie. Soha nem szabad tehát e tudásból sem az önmagunk számára, sem pedig egyes hozzánk közel álló másik emberek számára önző módon részeket megtartanunk, hanem azokat is mind egyaránt el kell juttatnunk minden embertársunkhoz, hogy mindenki egyaránt részesedhessen belőlük is, és ne csak bizonyos kiváltságos emberek érdekeit szolgálja. Mindenféle ilyen jellegű titkolózás tehát inkább csak kárára lehet, és mint már tapasztalhatjuk is, kárára is van az egész emberiségnek, de ugyanakkor magának a tudás eltitkolójának is. Az eltitkolás sérti tehát az igazságosság elvét, mivel a tudás megszerzéséhez minden embernek egyaránt joga van. Az Istenről tehát, aki egyenlő magával az Igazsággal is, mindenkinek egyaránt joga van az itt a földön megszerezhető minden információhoz eljutni. Az igazi bűn tehát az, ha az embertársainkat e legfőbb értékektől -ne adj’ Isten- őszintétlenséggel, vagyis hazugságok, mellébeszélések, eltorzítások, elpalástolások, félrevezetések és félreértelmezések, vagy egyszerűen csak elhallgatás révén fosztunk meg. A hallgatás ugyanis bizonyos értelemben már hazugságnak számít. Amelyik embernek tehát lehetősége adódik rá, hogy az általa megismert Isteni Igazságot illetve a már belőle és tőle származó többi igazságokat a másik, Őt illetve azokat megismerni őszintén vágyó emberekkel hangos beszéd útján megismertesse, de ezt szándékosan nem teszi meg, akkor az valójában hazudik az ismeretei elhallgatásával, nem pedig magát az Igazságot szolgálja. Az ilyen ember tehát inkább a Hazugság Atyját szolgálja, és annak fia, mintsem az Igazságnak, vagyis az Igaz Istennek.

19

Ugyanakkor azonban, aki az Istenről és igazságáról szóló ismereteit (melyeket tehát megismertethet a másik emberekkel hangos beszéd, de annak akár csak lerögzített változata révén, azaz a leírása segítségével is) nem ingyen adja tovább az azokat őszintén megismerni vágyóknak, az ezzel a cselekedetével szintén a hazugság és az igazságtalanság atyjának a szolgájává válik, mintsem az Igazságnak, Istennek a szolgájává. Az Isten igazságát és az isteni igazságokat ugyanis kizárólag csak ingyen lehet venni, és ezért azokat csak ingyen is lehet továbbadni, mert ez az isteni akarat, mely a Biblia írásaiban, azaz az Isten Szent Szavában, a Szentírásban le is van rögzítve, mégpedig teljesen egyértelműen. Aki tehát önző módon pénzért vagy egyéb más anyagi haszonért árulja Isten Igazságát és az isteni igazságokat, az inkább csak elárulja, és azzal egyben mintegy ki is gúnyolja az Istent, mintsem Őt a hangos vagy éppen nem hangos ismertetése vagy „hirdetése” révén egyben dicsőítené is. Istennek a hangos beszéd útján (is) történhető megismertetésével egybeni dicsőítésének ugyanis a fő célunknak kellene lennie a földi életünk során is, amennyiben valóban követni kívánjuk Jézus példáját, aki ezt a valójában tehát Isten-szolgálatot teljesen önzetlenül, éspedig teljesen ingyen is tette, illetve teszi is változatlanul, vagyis sohasem a maga hasznáért illetve előnyéért teszi, és ugyanúgy a saját dicsőségére sem. Nos hát, Isten éppen ezért dicsőítette meg Őt, és fogja is Őt újra megdicsőíteni, újabban azonban már az igazán teljes teremtés teljesen nyílt színe előtt is. De vajon mi, legtöbbször még az Istenről is csak értelmetlenül (tudatlanul azaz igaz tudás híján) hangoskodó emberek, elnyerhetjük-e ezt a már valóban dicsőséget a cselekedeteink, köztük tehát a hangos beszédünk révén, vagy pedig változatlanul nem hallgatva Istenre és Fiára továbbra is megmaradunk a magunk magunknak adta dicsőségnél, ameddig azt az Isten a nekünk megadta hangos beszéd használatával együtt még megengedi nekünk.

20

VALLÁS VAGY HITVALLÁS ? Az első vallások feltételezhetően az Isten földi „dolgai” rendszerei kialakítását követő még további anyagi teremtéseiből eredő Kozmoszon keresztül átszűrődő hangok és fények, majd az onnét a Földre aláhulló kövek (meteorok) imádatából alakultak ki, és az emberiséggel egyidősek. Az általunk fétisizmusnak nevezett valami tehát a legigazabb vallás, mivel az pontosan azt tartalmazza, hogy Isten minden helyen, mindenben, így tehát mindenkiben is benne van valamilyen módon. Éppen ezért minden kétség nélkül kijelenthetjük azt is, hogy a fétisizmus minden vallásnak az alapja és kezdete, hiába is utasítja el magától ezt a feltételezést a teológia tudománya még a mai korban is. Jézus egyik fontos üzenete még az utolsó vacsorájakor is az volt, hogy bármi anyagit is veszünk magunkhoz (pl. akár kenyeret, akár bort is) akkor is csak az Istent, az istenit vesszük magunkhoz. Ez esetben is tehát az Istent illetve az istenit, csak más képű, más kinézetű (formátumú), a tisztán szellemi minőségéhez viszont nagyon is hasonló, és szintén isteni eredetű anyagban (az „isteni dolgaiban”) vesszük Őt innét nézve tehát csak szimbolikusan, csak a „Lényeget”, Istent, nézve viszont már valóban is magunkhoz. Az igazság az, hogy a jobb megértés végett a vallásoknak már régen túl kellett volna lépniük a jelképiségeken, nem pedig még mindig mintegy hozzájuk tapadva továbbra is azokra támaszkodniuk ahelyett, hogy a sokdimenziós teljes valóság megismertetését közérthetően és folyamatosan végeznék. Nekik tehát már be kellene tudniuk mutatniuk a tudás illetve a szellemi tudat (lélek) akár végtelen nagyságúra is megtörténhető kiterjeszthetőségének tárgyi jelképek látványos mutogatása nélkül is megvalósítható igaz valóságát. A törekvéseiknek a központjában tehát ennek kellene lennie, nem pedig a hatalmi és vagyonszerzési vágyaikat elpalástoló „hókuszpókuszoknak” (rejtélyes tárgyakkal kapcsolatos titokzatos tárgyi cselekedeteknek) a valótlanságokról. Az embernek az „örök” avagy „végtelen élete” eléréséhez tehát nem csak tárgyakra, egészséges élelmiszerekre, hanem még inkább az igazán „tudók” által közvetített „szellemi kenyérre”, az elsődleges szellemi valóságról szóló igaz információkra van szüksége. Helyes szellemi ismeretekre is tehát legalább olyan mértében van szüksége az embernek, mint a testünket tápláló kenyérre, melynek fogyasztását viszont érdekes módon soha nem unjuk meg, szemben a szellemi világról hallottak „fogyasztásával”. A ma már, valószínűleg éppen az előbbiek miatt egyre kevesebb szellemi ismeretet közvetítő vallásra, illetve önmagában a vallásra azonban végül is egyáltalán nincsen szükség, ha egyszerűen elfogadjuk Istent minden anyagi és nem anyagi egyedül jogos tulajdonosának, a legelső és legfelsőbb, és ezért magával mindent teljességgel áthatni is képes abszolút személyiségnek. Megismervén és megértvén pedig a Hozzá való viszonyunkat, Őt már egymagunk is el tudjuk abszolút igaznak, illetve minden képességében abszolútnak fogadni. Mivel pedig ezzel lényegében már meg is hódolunk előtte, mint ahogyan a szolgák is az uruk előtt, tovább már nincsen is mit megvallanunk Neki. Attól fogva tehát már minden tevékenységünkkel és mindig elsősorban csak Őt kell szolgálnunk, mint a leghatalmasabb Urunkat. Így tehát mindig elsődlegesen és mindig is csak az Urat szolgáljuk, nem pedig helyette elsődlegesen a vallásunkat, és csak azt követően, vagy pedig csak azon keresztül a tehát még a vallásnál, és a vallási vezetőinknél is fontosabb Istent. A legfőbb bajunk tehát az, hogy valójában illúzióban élünk, mert magunkat hisszük az anyagi világ urainak, nem pedig a Teremtő Isten földi szolgáinak tartjuk magunkat, akik jelenleg a legfőbb Úr anyagi világában, a szimbolikus királyságában élnek. A tárgyi világ és a természet urainak képzelvén magunkat pedig igazán még nem akarjuk azt sem tudomásul venni, hogy a pozíciónk itt mindig csak ideiglenes lehet. Igazán tehát nem fogjuk fel annak lényegét, hogy velünk együtt mindenféle fajta és rangú ember elmúlik, viszont a világ és a

21

természet ennek ellenére is megmarad, vagyis azok, ha ugyan más formába alakulva is, de mindig túlélnek bennünket. A világot tehát mi emberek igazán még csak elpusztítani sem vagyunk képesek, nem hogy a magunk megváltására, a magunk legfőbb úriságának örökérvényűvé tételére képesek lennénk. Aki viszont minden létező fölött, azaz az egész világegyetem és a benne lévők fölött uralkodik, az már képes azt illetve azokat nem is csak elpusztítani, hanem totálisan megsemmisíteni (nem létezővé tenni) is, ha éppen úgy akarja. Ő tehát egyedül az igazi és örök Úr. Mi tehát egyre csak az illúzióinkat kergetjük a jelen valóságunkban, melyeket leginkább a vallási, mellette pedig a társadalmi, nemzeti, és családi érzéseink hoztak létre. Valójában tehát a már magunk által kialakított Istentől való függetlenségünk okozza azt a torz képzetünket, hogy minden a miénk, holott itt az anyagi világban élve nagyon is sok mindentől (pl. természettől, időjárástól) függőségben vagyunk, főképpen azonban Istentől, a legfelsőbb Úrtól. Mi azonban ezt az állandó függőséget igazán még mindig nem akarjuk elhinni, amiatt pedig Isten létezését a legigazabbnak még csak elképzelni sem, nem hogy azt is szintén hinni. Tulajdonképpen a vallások feladata lenne bennünket ebből a magunk magunkra zárt anyagi rendszerből kiszabadítani, az előttünk bezáródott dimenziókapukat sorra megnyitni, vagyis a fizikai korlátok közé szorított lelkünket újra tisztává, azáltal pedig egyben már szabaddá is tenni, ami tehát a szabadon történő szárnyalásával (a különféle dimenziókban való szabad közlekedésével) is egyenlő. Ezt pedig egyáltalán nem az ájtatatosság tárgyi, azaz külső gyakorlati eszközeivel, hanem az egyetlen Istenhez való állhatatossággal (hűséggel), az Istenben való rendíthetetlen hit megerősítésével, az ősemlékezet avagy eredetemlékezet felébresztésével, más Isten igazságának és imádásának elvetésével, az egy Istenbe vetett hit állandó ébrentartásával, a kizárólag az anyagiasságba vetett hit elvetésével, valamint a jogtalanul felhalmozott (mert csak jogtalanul felhalmozható) anyagi gazdagság elvetésével lehet elérni. Mindezt Pál apostol a hét gyülekezethez írt leveleiben egyértelműen megvilágosítja. Ez tehát az Istennek tetsző élet igazi „hét szentsége”, nem pedig a már a vallások vezető vagy nem vezető emberei kitalálta „szentséges igazságok” illetve „szentséges kötelezettségek”, azaz a hét vagy még több féle úgynevezett „egyházi szentségek”. Mivel az Isten igazságáról és igazságairól szóló „írások” a tanítványi láncolaton keresztül átadásról átadásra folyamatosan változó szóbeli tanítások leírt változatai, már a leírásukig is sokat torzultak. A vallások által hozzájuk kapcsolt titoktartás végett pedig már még erősebben eltorzultak az eredeti isteni igazságok. A mai vallások pedig a szintén maguk megszabta szabályokkal, törvényekkel, és parancsolatokkal már csak még jobban zavarossá teszik az igazság tiszta tengerét. Teszik ezt pedig ahelyett, hogy megtisztították volna azt az anyagi beszennyeződésektől, a testi emberek szubjektív nézeteitől, hogy a tiszta igazságnak végre már valóban is a mélyére láthassunk a lelki szemeinkkel. Mára tehát inkább már csak úgy néz ki, hogy a vallások javarésze elsődleges feladatának tekinti, hogy az emberek még az önmagukba vetett hitüket is elveszítsék. Tisztelet a kivételnek, de szinte minden azt a látszatot kívánják kelteni, hogy ők mindenkinél jobban ismerik azokra a kérdésekre a válaszokat, amelyekre mi egyszerű emberek nem tudjuk a választ. Próbálnak tehát rábírni bennünket arra, hogy az ő válaszaikban soha ne kételkedjünk, hanem inkább tegyük a magunkévá az ő nézeteiket, vagyis hogy csak azokat fogadjuk be a tudatunkba. Ezzel azonban a vallások többsége éppen hogy arra ösztönzi az embert, hogy már a saját lineáris gondolkodásában is kételkedjen. Az ilyen vallások tehát inkább sugalmaznak bennünket a kételkedésre, mely által viszont inkább csak hitetleneket, mintsem igazán hívőket „szülnek” az Isten számára. A vallások szuggerálták belénk az Istentől való rettegést, a Tőle való minden egészségtelen félelmünket, de nem csak ezekre és a többi hozzájuk hasonló érzelmekre illetve tulajdonságokra, hanem az őrájuk, azaz a vallásokra is való igen nagy szükségletünket, holott mindezek nélkül, az egyéni hitvallásunknak megfelelően is állandó jó és örömteli

22

kapcsolatban lehetnénk Istennel. Az utóbbi, mindenki számára egyaránt jót jelentő és hozó tevékenységet, vagyis az Istennel való együtt járásnak egyénileg is elérhető lehetőségét a vallások tehát nem nagyon igyekeznek belénk szuggerálni, mert hibásan azt gondolják, hogy azzal csak elveszítenék a fontosságukat, a vezető illetve közvetítő szerepüket, vagyis végül is minden jelentőségüket. A bűn téves fogalmával illetve a bűntudattal is a vallások terheltek meg bennünket az Istenről szóló tudás tanítása, vagy a már abban való „eligazítás” helyett, egyetemben tehát a saját parancsolataikkal, és törvényeikkel, melyeknek nagyobb része szintén csak még több terhet rak a világiak által már amúgy is leterhelt ember vállára. Pedig az igazság az, hogy Isten helyes és örökérvényű parancsait legbelül mindig is tudjuk, viszont az előbbi félrevezetéseknek köszönhetően a többségünkben mára már csak „tudat alatt”. (A fizikai tudatunk a hamis tanítóink rossz példájából vett erőszakosságával ugyanis mintegy maga alá gyűri az isteni tudatunkat, aki ezért már csak sugalmazni képes a számunkra a helyes erkölcsi azaz isteni elveket.) A vallások többsége így hozzáállva azonban elsősorban csak a szakadást, csak az eltávolodást okozta és okozza Isten és ember, ember és ember, férfi és nő között, szülő és gyermeke között. Ők tehát, noha kifelé még az előbbieknek is az ellenkezőjét mondják és mutatják, inkább csak az egymás fölötti hataloméhséget ébresztették fel az emberekben, mintsem elősegítették volna az egész emberiséget Isten jóságos, egyedül igazságos és jogos hatalmának való egységes alávetésére, mely hatalmat egyébként Isten a kegyelméből fakadóan amúgy is megoszt velünk emberekkel is. Hogy tehát újra „igaz emberré”, azaz minden kétségektől és kettősségtől mentes emberré válhassunk, legelőször is el kell határolnunk magunkat a hamis vallásoktól, melyek tehát abban mesterkednek, hogy ideláncoljanak bennünket a kizárólagos anyagi léthez, hogy azzal válasszanak el bennünket az önmagunk isteni mivoltától, az egyedül csak Istenben lehetséges teljes és örök valóságunktól. Éppen ezért magunknak, éspedig egyénileg kell felismerni és megismerni önmagunkban az Istenhez hasonló mivoltunkat. Meg kell tehát ismernünk és értenünk a bennünk lakozó fizikai ember mellett éppen úgy ott lakozó még fontosabb isteni embert, vagyis tisztában kell lennünk az eredeti isteni természetünkkel. Ezt az isteni megtapasztalást pedig a szintén magának Istennek szolgáló, itt és most legmagasztosabb templomunkban, vagyis a most éppen fizikai állapotú testünkön keresztül, illetve a testünk segítségével kell elérnünk, éspedig itt a külvilágban, a másik szintén az erre célra szolgáló még nagyobb képletes templomon történő keresztülhaladásunk során kell megvalósítanunk. Emiatt kell tehát mindkét templomot megbecsülnünk, és emiatt nem szabad visszaélnünk egyikükkel sem. Még tehát egyikkel a másik rovására sem. Ha tehát elérjük a mennyet és földet egyesítő igazi célunkat, akkor majd valóságos összhangba, vagyis azonos rezgésszintbe fogunk kerülni Istennel. Csak ez esetben lehetünk tehát egy akaraton is Istennel, és csak ekkor válhatunk képessé az igazi személyazonosságunk, vagyis az igazi és teljes képmásunk megjelenítésére itt a földön is, ahogyan azt Jézus is tette először csak Péter, Jakab, és János előtt a hegyen. A jelenlegi főbb vallásokból egységet képező „anyaszentegyház” valójában tehát nem áll szilárd lábakon. Még tehát annak ellenére sem, hogy a külső látszat egyenlőre még ezt mutatja felénk. Ez a vallási egység ugyanis először a törzsét és fejét, azaz a tulajdon hatalmát és az Isten akarata helyett a saját akaratát erősítette meg legelőször is az „elsőszülöttje”, az első szentje, majd a további ilyen, és a leendő ilyen gyermekei fölött is. Pedig az apostolok tanításai eléggé szilárd alapot hagytak a „lábazattól”, azaz az első „szegletkőnek” (helyesebben azonban a „szeglet fejének”) is nevezett Jézusi alaptól kezdődően mintegy tehát alulról történő felépítéshez, vagyis az Istenről és országáról szóló igazságok fokról-fokra történő teljes és őszinte megismertetéséhez. Az első szegletkövet követő „kövek” tehát elég szilárdak voltak, mint például Péter a „kőszikla”. Ők tehát még szilárdan megálltak az

23

igazságban, vagyis ők csak a színtiszta igazságot terjesztették Istenről, mégpedig az általuk megismert teljességben. Az őket követő egyházi hatalmak viszont a kapott jó alapot már mellőzve a hazugságaiknak és titkolódzásaiknak remegő lábaira gyorsan felállították az épület felső részét, vagyis az egyház fejét és törzsét erősítették meg előbb. Ők tehát a világi hatalmak példájára igyekeztek a hatalmukat megszilárdítani, és nem pedig az Isten hatalmához és az isteni hatalmakhoz hasonlóan fokozatosan építkeztek szilárd szellemi hatalommá. Emiatt történt tehát az, hogy az alsóbb, az általuk szégyenletes módon „alantasabbnak” is tartott régiókba, vagyis a Krisztus testtagjai nagyobbik részéhez, az emberiség széles tömegeihez az egyházi méltóságok már nem juttatták el a teljes és tiszta igazságot Istenről, Isten országáról, de még csak az Istenben élő földi emberről sem. Nos hát, emiatt fog talán már nem is olyan távoli időn belül összedőlni és romokban heverni a lényegében tehát csak agyagcserép lábakon álló egyház, mint intézményesített (csak gyakorlativá azaz tárgyivá tett) vallás, és helyette egyetlen új igaz hitvallás fog majd születni, mely a mennyei részével már valóban is összeforrt egységet fog képezni, mert teljes tökéletesen hasonló lesz hozzá, azaz már valóban képes lesz azonosulni vele. Annak egyesült testi felépítménye pedig már egyszerre lesz anyai és atyai ( gondozó, tanító, nevelő, jó útra térítő, igazságos, jogosságos) „ház”, és egyben már az Isten által rajta kívülre rekesztett „ordasoktól” (Isten javait, köztük tehát még a Róla szóló teljes és tiszta igazságot is, a többi embertársuk elől elorzóktól) biztonsággal megvédő ház, azaz az „oltalom háza” is lesz. Ez a jó irányú átalakulás Isten akaratából pedig valójában már folyamatban is van, mivel valószínűsíthetően egyre közeledik a talán már el is kerülhetetlen magunk magunkra hozott fizikai vég. Nimród tornya minden bizonnyal tehát az özönvíz utáni vallást követő vallásnak volt a szimbóluma, mely vesztére az egyetlenegy ember Isten fölöttiségét, vagyis az ember mindenek fölötti hatalmát igyekezett kihangsúlyozni. A torony valójában azonban azért omlott össze, mert az a szilárd alap mellőzésével, és nem is közös tervek alapján épült, mivel mindenki másképpen akarta az Istenhez vezető utat megtalálni. (Hát nem még a mai korban is mindig csak ott tartunk?) A babiloni torony összeomlása lényegében tehát egyben figyelmeztetés is a jelenlegi egyházak illetve vallások bukására, még tehát annak ellenére is, hogy azok többségükben szilárd apostoli, vagyis igaz prófétai alapokra vannak építve. A jelen egyház azonban még ennek ellenére is össze fog omlani, mert az elsőket követő egyházi hatalmasságok, az egyház fejei vagy „fő”-i, Isten titkát, a Róla és országáról szóló teljes és tiszta igazságot, Nimródhoz hasonlóan elsősorban a saját és a világi vezetőkkel közös hatalmi és gazdasági céljaikra használták, és sajnos a többségükben arra használják fel még a mai napig is. Mindezt pedig ráadásul tették és teszik ahelyett is, hogy az Istent minden körülmények között és mindenben megillető első helyét, még tehát akár az életük feláldozásával is, de mindenképpen megőrizték volna. Isten székébe valójában tehát a rossz világi példára ők maguk ültek bele, és a maguk fontosságát az Isten legfontosabbsága elé helyezték. Az igazi „vallás” emiatt tehát megint csak a saját magunk által elvégezhető hittel együttes vallás lehet. Csakis az egyénileg elhitt, viszont mégis mindenkivel és mindennel közös, önzéstől teljesen mentes hitvallás lehet ugyanis képes felébreszteni az eredetemlékezetünket, és az Isten iránti szeretetünket minden indíték, feltétel, illetve ellenszolgáltatás nélkül is. Ha azonban azzal az indítékkal gyakoroljuk a hittel-vallást, hogy elsősorban előnyöket, hatalmat és anyagi javakat szerezzünk általa, akkor magunk is mindig csak kudarcot fogunk vallani, mint ahogyan Nimród is, és a jelenlegi vallások illetve egyházak többsége is. Az ő építményeik ugyanis éppen úgy fognak majd sorra összedőlni, mint ahogyan a babiloni torony dőlt össze. A hit a vallástól illetve a megvallásától tehát nem választható szét, mint ahogyan a hit a „tárgyától” Istentől sem választható külön. Mi azonban magunkat vallásosaknak valló, vagy inkább már csak tartó emberek a hitnek és vallásnak korábban még meglévő egységét, kettő

24

egymástól különbözővé tettük, de legalábbis többé-kevésbé elválasztottuk egymástól, a mindentudó Isten és Fia helyett inkább hallgatva tehát a „vallástudósainkra”. Az igazság tehát az, hogy a hitvallás egykoron még egyszerre tartalmazta magában az Istenről való tudást és annak hitként történő nyílt, azaz fennhangon és cselekedetek útján egyaránt történő megvallását. Az Istenről való tudásnak tudói pedig kezdetben a papok és az írástudó emberek voltak, ma pedig a vallástudósok azok, akik a legtöbb tudással rendelkeznek Istenről. Mivel Isten az Ótestamentum idején átadta a „titkának”, azaz a Róla szóló tudásnak az őrzését az ember kezébe, attól kezdve már az ezen „őrzők” feladata volt az egykoron és helyenként talán még ma is élő láncolaton keresztül e tudásnak helyesen való megőrzése, hogy az az idők folyamán ne ferdüljön, ne torzuljon el. A feladat eredetileg tehát egyáltalán nem az volt, hogy az Istenről szóló tudást el kell titkolni, illetve hogy azt rejtegetni kell az emberek széles tömegei elől, mint ahogyan azt Isten tárgyi ábrázolatával, az oltáriszentséggel is teszik a mai papok illetve „őrzők”. Az eredeti cél tehát az volt az Istenről szóló tiszta tudással, hogy azt az idők folyamán minden torzulás nélkül megőrizzék, és úgy adják tovább. Istennek ezzel tehát egyáltalán nem az „őrzők” önös hatalmi és anyagi érdekeinek a kielégítése, hanem az igazságának hosszú ideig kitartó egészséges megtartása volt a célja. Nos hát, éppen az Isteni rendelkezés őrzők általi nem betartása miatt szükséges nekünk hívőknek egyénileg visszafordulnunk az eredeti hitvallás, az Isten megszabta helyes hitvallás felé. Az igaz hitvallás ugyanis egyszerűen kifejezve nem más, mint az Istennel egyazon Teljes Igazságban való igaz hit nyílt vállalása. Vállalása tehát annak igazságának, hogy egyetlen egy örökkévaló harmonikus egység, azaz egy Abszolút Teljesség részei és részesei vagyunk, onnan eredünk, s e belőle származó jelenlegi részegységünk (amit mi tévesen már teljes egésznek tartunk) jelenleg a fizikai megnyilvánulás állapotában (de csak állapotában!) van. E minőségünkkel pedig az az Istennel közös célunk, illetve célunknak kellene, hogy legyen, hogy e jelen önmagunkon keresztül is Istent, az eredeti Teremtőnket nyilvánítsuk meg, vagyis hogy Őt ebben a dimenzióban is valóságossá tegyük, mint ahogyan azt mindezidáig még csak egyedül Jézus volt képes megtenni. Ez a tettünk pedig egyben lehetőség is lenne a számunkra, hogy az összes tulajdonság fölött Istent, majd pedig Krisztust követően szintén rendelkező már igazán teljes énünkhöz visszacsatolódván mintegy új vagy megújult szegletkövei vagy építőkövei legyünk az ő egyre tökéletesebben beteljesedő teljességének. Ő viszont a beléje visszatértünkkel Krisztushoz hasonlóan már maga is egy teljes tökéletes Őt mintázó részegysége lesz az örökkön-örökké történő fejlődése, azaz a szüntelen teremtése adja állandóságú Abszolút Egésznek, vagyis a Mindenható Istennek. Végül is tehát annak az Egyetlen Istennek, aki bárhol, bármikor, bármeddig, és bármilyen nagy erősséggel is képes kifejteni a hatását létező a legkisebb részegységeitől kezdődően egészen a legnagyobb részegységeire, illetve még azok mindösszességén túlra is. Ezt a teljes tökéletesen harmonikus, abszolút egész leghatalmasabb egységet és időtlenséget pedig, akiből tehát mi magunk is származunk, a jelen világunkban, a mindenség eme „szegletében” tárgyi formában a gázai „nagy piramis” jeleníti meg a számunkra. Emiatt is kellett tehát gyermek Jézusnak is Egyiptomba menekülnie, hogy ott mindezt ő már gyermekként is belássa. Mi mai emberek viszont még felnőtt fejjel is csak ott tartunk, hogy megnézzük ezt a monumentális csodát, ám mi Jézussal ellentétben a „Lényeget”, Istent, már nem látjuk meg, már nem ismerjük fel benne. Pedig Isten még az általunk olyannyira megkedvelt geometriai formákban is jelen van a valójában az Ő szellemi építményét szimbolizáló kőépítményben. Sajnos a legtöbb vallás még csak nem is beszél róla, hogy Jézus is látta e Nap ragyogásában a csiszolt fehér oldallapjaitól egykoron maga is fehéren tündöklő, aranyló csúcsával viszont még a Nap „csúcsán” is túlérő égbenyúló csodaépítményt. A vallások feladata lenne tehát a helyes és kendőzetlen, fátyol és palástnélküli hitvallásnak a legszélesebb körű terjesztése. Ők azonban, mivel a többségükben nem ezt

25

teszik, szükségszerűen sorra (ne adj” Isten nagy hirtelenséggel minden egyszerre) meg fognak majd bukni, meg fognak majd szűnni, mert nem elég világosan, nem egyértelműen, és nem az itt elérhető teljességgében jelenítik meg az igazságot Istenről, hanem egyre inkább misztikusabb köntösökbe öltöztetve egyre jobban elleplezik „azt”, azaz továbbra is elrejtik az emberiség tömegei elől az „Igazságot”, vagyis végül is magát az Igaz Istent. Rendkívül sajnálatos tehát, hogy a vallások javarésze inkább csak elterelte az emberek elméjét, azaz annak is az értelmi fókuszát Istenről, mintsem segítette volna azt Istenre egyre jobban ráirányítani. Ennek eredménye tehát csakis egy hamis istenkép lehetett, és sajnos ez a hamis kép vált az Igaz Isten képe helyett a mai világban is valósággá. Mi mai emberek is ugyanis Isten helyett még mindig csak a hamis, az egyedül csak a maga érdekében, a maga hasznára és előnyére uralkodó hatalmat imádjuk, azt dicsőítjük, legalábbis elsődlegesen. A félrevezetőinknek köszönhetően tehát még mindig nem elsősorban és egyben kizárólagosan is akarjuk az Egy Igaz Isten akarata szerinti, valóban igazságosságon és jogosságon alapuló, mindenki számára ugyanannyi hasznot hozó uralmat, a tehát már valóban az Isten uralmát. E helytelen sorrendet a gyakorlatban is alkalmazva részint tehát még a kereszténység jelenlegi vallási rendszere is hamis istenimádatot vetít elénk, hamis Istent imádat velünk, a saját érdekeinek megfelelően, nem pedig egy jól átlátható tiszta üvegtükrön keresztül tárja elénk Isten teljes igazságát. (II.János Pál átláthatósági törekvése is ugyanis elsősorban az egyház átláthatóságát kívánta szolgálni, nem pedig a szellemi „oldalra” való tiszta átláthatóságot, az Istenről és országáról szóló tiszta és teljes ismeret minden embernek történő átadása révén.) Pedig mindegyik Istennel kötött szövetségünk az utóbbiról, a helyes, teljes és tiszta Isten-tájékoztatásról, és nem pedig az előbb vázolt hamis tájékoztatásról szól. A megújult hitvallásnak tehát mindenképpen létre kell jönnie, mely az egyéni hit szilárd és nyílt vállalása mellett már felvállalja az ember belső képességeit is, elfogadtatja, és mintegy újra a magunkévá teteti azokat velünk, majd pedig kifejleszti bennünk a vallási korlátozások nélkül már valóban szabadon működő, most még csak „paranormálisnak” vagy „érzékek felettinek” minősített képességeinket. Csakis ezáltal tudunk tehát eljutni odáig, hogy a továbbiakban a civilizációnk alapját már ne egyedül csak anyagi, hanem inkább és mindig elsősorban a lelki (szellemi tudati) okok képezzék, aminek hatására a jelenleginél már összehasonlíthatatlanul igazságosabb, jobb és szebb lehet az élet, már tehát akár itt a földön is. A jelenlegi vallások működésében is óriási ellentmondás figyelhető meg, különösen tehát az előbb vázolt területen. A világi vallás is ugyanis az ember elsődleges szellemi illetve lelki képességét, annak megismerését, az azt létrehozó Értelem keresését és megtalálását, annak szabad akaratunkból történő elfogadását igyekszik befolyásolni, azt igyekszik manipulálni. Az igazán valós helyzet azonban az, hogy ezt a vallások a jelenkor fejlettségéhez viszonyítva már nem eléggé ésszerűen teszik, mert mindezt a világi példára a maguk előnyére és hasznára, és nem pedig mindig elsősorban az Isten érdekében és javára, utána pedig minden embertársuk azonos mértékű javára illetve érdekében teszik. A helyzet tehát az, hogy a vallások, és egyes más tudományos körök részéről is visszatartott ismeretek miatt jelenleg még hiányos ismereteink végett teljes tökéletesen nem lehet a transzcendens létet megismernünk. Ebből következőleg pedig már a szabad akaratunkból történő elfogadását sem tudjuk megvalósítani. Így pedig a transzcendens létünknek már itt a földön is elérhető megvalósulhatósága helyett tovább fog folytatódni a tehát nagyon is elérhető cél keresése mindaddig, míg a jelen hibás nézőpontunkat át nem helyezzük a jobbik és fontosabb szellemi „oldalra”, hogy végre aztán már mi is igaz szellemiségű, azaz „igaz emberré” válhassunk. (Az Isten „jobbján” való helyet foglalás valójában tehát a jobb, azaz finomabb minőségű, és mindenképpen fontosabb szellemi oldalt jelenti.) Mivel a vallás a tényleges felismeréshez és elfogadáshoz nem nyújt elégséges információt, a szellemi műveltségének kiszélesítésére törekvő ember más forrásokból kényszerül azt

26

megszerezni. Ezáltal pedig a vallások egyre jobban háttérbe fognak majd szorulni, végül pedig már végleg is el fognak tűnni az élet „színpadáról”, és vélhetőleg azzal egyben pedig már az Isten „palettájáról” is. Valószínűleg ugyanis utána már csak olyan emberek fognak itt a földön is megszületni, akik már a születésük pillanatától fogva teljességgel ismerni fogják az Isten igazságát. (Erre egyébként már maga Jézus is utalt az egyik beszédében.) A vallás tehát saját maga idegeníti el magát az emberektől, mivel az intézményeire helyezve a hangsúlyt már egyre inkább nem a feladata megvalósítására, vagyis a transzcendens itteni megjelenítésére vállalkozik, hanem szintén az emberek közös akarata alapján létrehozott, emberek fölött uralkodó, mintegy tőlük már idegen erőre, egy szervezett állami hatalomra hasonlít (lásd Vatikán állam) a saját maga megszabta törvényeivel, mely az előtérbe helyezett világi természetéből fakadóan inkább csak elnyomó hatalomnak, mintsem igazságos szellemi hatalomnak minősíthető. Így azonban soha nem az „igaz ember”, a teljes tökéletes ember megvalósulását segíti elő, hanem Isten legfontosabb szolgálata, és az Istent mindenben megillető első helyének megtartása helyett maga is inkább szolgálja a kizsákmányoláson és kihasználáson alapuló elembertelenedést. Van tehát még mit tanulnunk. Mindmáig ugyanis úgy néz ki, hogy az emberi mivoltából, vagyis innen a fizikai nézőpontból mintha csak egyedül Jézus ismerte volna meg a legtisztább tökéletességgel és legteljesebben is Istent, és a Vele való egységünket. Pedig ezt a már nagyon is közelgő, viszont egészen az utolsó pillanatig még mindig elodázható fizikai vég előtt kötelességük lenne a vallásoknak az egész emberiséggel egyértelműen és közérthetően megismertetni, de sajnos ők ezt még mindig nem kezdték el megtenni. Amíg tehát az igaz hitvallásunk helyett magunkénak vélt hitünket a vallások gyakorlati részéből, azaz kizárólag csak fizikai látásból és hallásból merítjük csak, addig nem igazi a hitünk, de nincsen igaz hitvallásunk sem. Így tehát inkább csak eltávolodunk, végül pedig már végérvényesen is távol fogunk maradni az Igazságtól. Amikor azonban a hitünk megvallása nem kívülről, hanem már belülről, azaz a „szívünkből-lelkünkből” ered, akkor a belső hallásunkból, és az azzal együtt felébredő eredetemlékezetünkből fakadóan már hallhatjuk, és a lelki szemeinkkel esetleg már bele is pillanthatunk az igazságba, az isteni valóságba, az eredetünk szellemi valóságába. Csakis az igazán önzetlen hitvallás által érthetjük tehát tökéletesen meg Istent, és a belőle eredő és szüntelenül folyó „teremtést”, a fizikailag láthatatlanból fizikai szemmel láthatóvá való válást is. Krisztus Jézus, vagyis maga a Megváltó Isten tehát ennek az Istenről és a teremtésről szóló új hitvallásnak is a szerzője, és ugyanakkor a mintaszerű beteljesítője is. Jézus Krisztus gyökeres ellentétben tehát a korábbi és mai vallásokkal a kizárólagos jó cselekedetei, és a teljes önfeláldozása által tett tanúbizonyságot róla, hogy mind az Isten, mind pedig a teremtés igenis létezik, vagyis hogy csak Isten van és a teremtései. A teremtett dolgai pedig, de már a teremtményei által megvalósított dolgai is, mindig csak addig létezhetnek, ameddig azt Ő akarja. Még tehát az emberek által létrehozott hamis vallások is csak addig létezhetnek, ameddig azt Isten akarja, még tehát csak egy pillanattal sem tovább. Ezen pedig nagyon is jó lenne, ha az összes földi egyház illetve vallás újfent is elgondolkodna!

27

VALLÁSOSSÁG Az igaz valóságban az általunk értelmezett vallás önmagában nem létezik. „Ott” ugyanis a vallás szó vagy fogalom, mint ahogyan a többi szó vagy fogalom is, önmagában nem bír jelentőséggel. Az igazi valóságban jelentősége tehát a vallás szónak is csak a „tárgyának” (ami ott egyaránt lehet szellemi, lelki, mentális, illetve „fizikai”) megismertetésével együtt lehet. Vallani illetve megvallani ugyanis mindig csak valakit vagy valamit lehet. „Vallásos”-nak tulajdonképpen tehát az az ember nevezhető, aki valaki vagy valami mellett időlegesen (ideiglenesen), vagy pedig már végérvényesen is „elkötelezi” magát. Az emberben a vallás iránti igény alapvetően van jelen. Olyan ember tehát nem is létezik, aki valakinek vagy valaminek az igaz mivoltában ne hinne, vagyis valaki vagy valami irányába valami módon el ne kötelezné magát. Ez a valaki vagy valami pedig akár még a tulajdon önmaga is lehet, nem csak a másik ember, esetleg tárgy, vagy valami emberfeletti erő illetve hatalom. Az ember valójában tehát mindent (legyen az tárgyi vagy nem tárgyi) úgy vall meg illetve vállal fel, vagyis kötelezi el magát valamilyen szinten valami tárgyi vagy tárgyszerű (de csak szerű!) mellett. Az ember igaz valójában azonban minden esetben csak „színt” vall. Más ugyanis a „színe” (minősége) a tiszta hitnek, más a bűnnek, más a transzcendenciának, az igazságnak, a hazugságnak, stb. A hittel nem együtt, nem szorosan együtt, hanem tőle mintegy elkülönítetten kifejezett vallás illetve vallásosság fogalmára a tudós filozófusok, még inkább azonban a tudós teológusok vezették rá az egész emberiséget. Ők ugyanis a vallásosság alatt mindig elsősorban az általuk irányított, lényegében tehát már maga az ember által levezényelt (levezetett) kultikus Isten-tiszteletet illetve Isten-imádatot értik. Sajnos ezek az emberek még mindig csak másodsorban értelmezik a vallásosság alatt a transzcendens valóságnak cselekvő elismerését, vagyis a Transzcendencia melletti elkötelezettséget, mely elkötelezettség valójában mindig csak Isten, a Vezető Transzcendencia iránti őszinte és feltétel nélküli tiszteletből és elismerésből fakadhat. A vallás illetve vallásosság emberi meghatározói szerint tiszteletből és imádatból odatartozni valakihez, illetve az általa megnyilvánított (megvalósított) valamihez az igazi vallásosság. Ez lehet, hogy így igaz, viszont az igazi vallásosság soha nem eredhet félelemből, mert akkor az kényszerített, vagyis kényszerítő erők alkalmazása révén elért vallásosság lesz. Az Isten-hit megvallása, vagyis az igazi hitvallás ugyanis egyedül csak önakaratból eredhet. A mai vallásosság éppen ezért már csak a legnagyobb jóindulattal is eltorzult vagy eltúlzott vallásosságnak nevezhető. A mai vallás ugyanis a „tárgya” igazán valós szellemi megismertetése helyett maga vált tárgyivá, vagyis eltúlzottan gyakorlativá. A jelenkori vallásosság tehát a szükséges mértéknél jóval többet fordít magának a vallásosságnak a külső megnyilvánítására, mintsem annak belső (szellemi) lényegének mind jobb kifejezésére a mind tökéletesebb megérthetősége végett. A vallási vezető emberek többsége tehát még ma is kényesen ügyel arra, hogy leginkább már csak az elődeik által és a már általuk kitalált illetve módosított gyakorlati keretek között történhessen meg az Isten-tisztelet és Isten-imádat, vagyis az Isten iránti elkötelezettségünk valamint hitünk nyílt megvallása. Ettől a már-már betegesnek mondható szubjektivitástól kellene tehát megmenteni, az így inkább csak álszent mintsem igazi vallásosságot. Az ilyesfajta hozzáállások végett eltúlzott kultikus mivoltától kellene tehát megszabadítani az eredeti, vagyis a maga az Isten által meghatározott hitvallást, hogy az újra igaz és tiszta hitvallás legyen, mely mellett már valóban lehet „színt” vallani egyaránt mindenkinek. Az igazság az, hogy az eltúlzott vallásosság pontosan az emberi hiszékenységre épül, nem pedig az igaz hitvallásra. Az efféle vallásosság valójában tehát hamis kultuszt, hamis Isten-kultúrát (Istenben való műveltséget, Istenről való tudásban jártasságot) teremt, vagyis inkább

28

csak elpalástolja az Igazságot, mintsem Őt vagy Azt az eredeti fényében („színében”) egyaránt mindenkinek megmutatná, és mindenkivel meg is ismertetné. A mai vallásosság mivel tehát titkolódzik a saját elkötelezettjei előtt, vagy a lényegi vonatkozású ismereteket éppen csak elhallgatja a hívei elől, mindaddig csak hamis vallásnak vagy vallásosságnak bizonyulhat, míg nyíltan és őszintén, nem utolsósorban pedig hiánytalanul fel nem tárja az Istenről és „országáról” szóló ismereteit egyaránt minden tagja számára. Ez a fajta egyház vagy vallásosság azonban mindig őrzi is, azaz féltékenyen vigyáz az emberi vezetői megszabta irányelvek szerint megalkotott vallásosságra, vagyis a tagjainak már nem engedi meg, hogy a példájukra ők maguk is szubjektivizmusba essenek. Pontosan az ilyen fajta vallásosság vezeti el a tagjait végül is a bálványimádáshoz is. A bálványimádat lényege az, hogy a tagok az egy igaz Isten helyett egy teremtménynek adják a tiszteletüket, illetve elsősorban őt imádják, őt részesítik a rajongó hódolatukban. Így lett a korunk egyik bálványa maga a pápa is, akit pontosan maga az eltúlzott vallásosság abszolutizál egyes emberek illetve embercsoportok számára. Ezen emberek számára éppen ezért a pápa személye jelenti a legfőbb értéket, és így ő a szemükben valójában az Isten helyébe lép, noha a pápa a személyével az Istent mindenben (így az imádatban is) megillető első helyének a megtartója, vagyis a helytartója lehet. Istennek ő is tehát csak egy alázatos szolgája, valamint a Krisztus testét képező egyháztagok szolgája lehet, nem pedig Isten. Az egyház éppen ezért, vagy talán éppen nem ezért, de a bálványimádást a legsúlyosabb bűnök egyikének tartja. A hamis vallásosság azonban jó táptalaja a babonáknak is. Ahelyett ugyanis, hogy a birtokában levő isteni igazságoknak teljes feltárásával lehetetlenné tenné azokat, valójában támogatja őket, noha ezt nyíltan nem vállalja fel. Úgy tünteti tehát fel, mintha egyaránt üldözné például a fehér és fekete mágiát is, viszont maga éppen ezen eszközök révén igyekszik manipulálni, vagyis számára kedvezően befolyásolni a tagjait. Ez azonban akár azt is eredményezheti, hogy az emberek majd magát a vallásosságot fogják felcserélni különféle babonaságokkal, mint például csillagjóslás, tenyér-, és kártya-jóslás, vagy „spiritizmus”. A hamis vallásosság tehát akaratlanul is azt fogja végül majd eredményezni, hogy ezek a babonaságok az igazi vallásosságnak, az igaz hitvallásnak a helyettesítőivé, illetve annak teljes mellőzésével már a kiváltóivá is fognak válni, maga pedig azoknak már csak a pótléka illetve kiegészítője lesz vagy lehet, ameddig fenn fog maradni. A hamis vallások, a titkolódzós vallások tehát előbb vagy utóbb, de sorra mind meg fognak szűnni, ugyanis nincsen olyan titok, mely nyilvánvalóvá ne válna, és nincsen olyan elrejtett dolog sem, mely ki ne tudódnék, vagyis világosságra ne jönne. Ezt pedig maga Isten hozta a tudomásunkra Jézus képében. Amit pedig maga Isten mond vagy szól, az mind szent, vagyis színtiszta és igaz. Hiába akarják tehát egyes vallások titokban tartani az isteni igazságok lényegi vonatkozású részeit, azok akkor is ki fognak derülni, ha tetszik ez nekik, ha nem. Isten akaratával azonban még nekik is értelmetlen szembeszállniuk. Ezzel a hibás hozzáállással tehát ők maguk is csak vesztesek lehetnek, és könnyen meglehet, hogy az egész tagságukkal egyetemben. Ezért mondja tehát Isten nekünk, hogy lépjünk ki a „Titok” nevű Babilonból, a babonaságok és a hamis vallások szimbolikus szülőatyjából, hogy ne mi magunk is a Hazugság Atyjának fiaivá váljunk, a helyes és egyenes úton, az őszinteség, igazság és igazságosság útján haladva nagyon is elérhető Isten-fiaságunk helyett. Ahol pedig a hazugság és az elhallgatás (ami bizonyos értelemben szintén hazugságnak számít) lelke munkálkodik, ott illetve abban nem valósíthatja meg az üdvözítői szerepét az Istennek Szent Lelke, a „Szeretet Lelke”. Az igazság tehát az (mivel ezt is Jézus mondta), hogy még a Hazugság Atyjának országa sem maradhat fennállva, ha a tagjai, a benne résztvevő lelkek ellene dolgoznának, vagyis ha ők is csak hazudoznának felőle, vagy elhallgatnának lényegi vonatkozásokat vele kapcsolatban.

29

A hamis vallásosság illetve a hamis vallások tehát mindenképpen meg fognak szűnni, de természetesen velük egyben a félreértelmezett vallásosság is, mely nem a „tárgyát”, vagyis Istent és országát helyezi előtérbe, hanem helyettük többnyire csak saját magát.

30

A VALLÁS ÁLTALÁNOS HIBÁJA Igen nagyon sajnálatos, hogy az Isten és az ember személyes kapcsolata még a mai intelligenciaszintünk mellett sem jöhet igazán létre. Mindennek azonban a legfőbb oka, hogy a hittől a legtöbb vonatkozásában különválasztott vallásnak a gyakorlati része Istent mintegy rá terített köntösként vagy lepelként eltakarja az értelmi tisztánlátásunk elől, és annál fogva pedig már a személyes megtapasztalásunk felől illetve elől is. Az ember a tudós sztoikusokból és filozófusokból lett teológusok által végrehajtott szétválasztás hatására ugyanis ma már nem az Isten feléje szüntelenül áradó szellemi szeretete, és nem is a tulajdon, mára már szintén elfajult (tárgyivá lett) szeretete, de nem is csak az Istenbe vetett, szintén csak szellemi lehetőségű hit, vagyis a tulajdon hite, hanem elsősorban az élő vagy tiszta értelme révén kívánja megismerni Istent, az Isten igaz valóságát illetve igazságát. Az igazság az, hogy az igaz hit mellett többnyire csak mosolyogva elnéző, emberi ráhatásra elintézményesedett legtöbb vallás poláris istenképet alakított ki, ami miatt az emberek többségének magatartásában feszültség keletkezett, mely feszültség még ma is él. Az ilyesfajta vallás ugyanis a mindig csak jó Isten, az Abszolút Jó irányában egyszerre kelt vonzódást, és iszonyattal, azaz az Istentől való rettegéstől, és nem pedig az őszinteségtől, az alázattól, és nem utolsósorban a szeretettől teljes tiszteletet. A helyes istenkép tehát pontosan a hit testvérétől különvált illetve különválasztott vallás elintézményesedése miatt torzult el az idők folyamán. Amely ember ugyanis nem bírja elviselni ezt a lényegében tehát mesterségesen keltett, és a „kiagyalói” által szinte már állandóan ébren tartott feszültséget, az egyszerűen föllázad az Isten ellen, vagy hogy végleg megszabadulhasson Tőle, meg is tagadja Isten létezését. Az így reagáló embernek így azonban máris új hiányérzete támad, és mintegy pótlékként másba, más személybe, esetleg dologba vagy tárgyba (pl. pénzbe, aranyba), veti bele a hitét, illetve a vallásos meggyőződését. Mivel a vallást maguk a vallástudósok intézményesítették el, ma már egyáltalán nem minősülhet tudománytalannak a valláskritikának magára a vallásra is történő ráirányítása, a konkrét vallási tanítások, vagy vallási csoportosulások helyett. Az önmagában létező vallás eredete tulajdonképpen tehát egyáltalán nem a primitív népek spontán történő Isten-megtapasztalásaira vezethető vissza, hanem inkább csak a nem is olyan távoli múltba, amikor is a „tudós”, az okoskodó, és nem pedig „tudó” magiszterek az addig egységes hitvallást a Bibliára, mint ehhez is szolgáló alapra hivatkozva külön is értelmezhető hitre és vallásra szét nem boncolták. A Bibliában azonban egyetlen szó sem szól a mai értelemben vett vallásról. Az Isten „Könyvében” inkább van szó az Istenbe vetett hit és bizalom nyílt megvallásáról és vállalásáról, mintsem magáról a vallásról. De még csak az elintézményesedhető vallásról sem esik egyetlen szó sem. Bizonyára azért, hogy még csak hivatkozni se lehessen Istenre, hogy Ő volt az oka, hogy a vallások sorra elintézményesedtek. A már önmagában is kialakult vallás, de maguk az így felálló vallási csoportok is lényegében tehát ott követték vagy követik el a hibát, hogy a vezetőik ugyan folyton a vallás önkényes mivoltáról beszélnek illetve írnak, de mégsem engedik az embert önkényesen eljutni az Isten felismerésére és megtapasztalására, hanem a vallás gyakorlati részére helyezve a hangsúlyt szinte már mintegy kényszeríteni akarják rá az embert, hogy eljusson annak a felismerésére, hogy az Isten valóban létezik, és hogy már az ősidők előtt is létezett. Valamint arra is rá akarják kényszeríteni az embert, hogy Istent egyedül csak a vallás révén lehet megismerni, viszont azt a vallási vezetők és tudósok többsége a vallásról szóló magyarázataik során szinte minden esetben elfelejti kijelenteni, hogy Isten jelenlétét egyénileg, minden emberi segítség nélkül is, és pedig nagyon is jól meg lehet tapasztalnia még a legegyszerűbb földi halandónak is.

31

Egyébként a történelem jelen ismeretében az emberről ma már még csak nem is feltételezhető, hogy az úgy egyszerűen csak magától „ráharapott” vagy „rákapott” volna a vallásosságra. A történelmi példák ugyanis mind azt bizonyítják, hogy a vallások mindig elsősorban kényszerítő erők illetve eszközök hatására kezdtek el terjedni, mintsem pusztán csak önkényességi alapon. (Ha esetleg még nem vettük volna még észre, a politikusok vallása, a „demokrácia” is inkább már csak a kényszerítő erők hatására terjed, mintsem önkényességi alapon.) Az emberek tehát a legtöbbször nem is „szépszerével”, azaz nem is vallások szépségeiből, az igaz, helyes és jó mivoltukból adódó vonzerejüknek a hatására, hanem egyszerűen csak az életbenmaradásuk illetve az önállóságuk megőrzése érdekében csatlakoztak egy-egy vallási irányzathoz. Manapság pedig, azokhoz a vallásokhoz illetve vallási irányzatokhoz igyekeznek az emberek csatlakozni, melyek nekik a legtöbb szabadságot nyújtanak a Teremtő Istenükkel szembeni elkötelezettségük területén, vagyis a többség a hagyományon kívül elsősorban már csak önös érdekből, mintsem az Isten iránti feltétel nélküli elkötelezettségből lesz ennek vagy annak a vallási csoportosulásnak a tagja. Mindezen előbbiek arra mutatnak rá, hogy a vallás önmagában már emberi eredetű „fölépítmény”, mely elsősorban a félelemre és az önzésre alapul. A vallás a személyes Isten-megtapasztalást nagyon hibásan vallási élménynek tulajdonítja, és az annak hatására egyre jobban kibontakozó nyílt hitvallást ezért minden eszközzel igyekszik is a tulajdon zárt közössége vallási gyakorlati keretei közé szorítani. Ezzel azonban csak még újabb hibát követ el, mivel a tulajdon fontosságát az Isten mindig elsődleges fontossága elé, illetve (ne adj Isten) fölé is helyezi. Az eredeti hitvallásból, mint egyetlen gyökérből a vallás mára már inkább csak „terebélyesedő”, mintsem „égig érő” fává növekedett, vagyis az emberek az egyetlen tőből mára már számtalan vallásfajtát, illetve vele együtt vallásgyakorlatot is, hoztak létre. Ezek a vallások pedig sorra belevesztek, és belevesznek még ma is, az igazi, az eredeti, azaz az Isten által meghatározott hitvallás részleteibe, miáltal annak lényegi része, azaz maga az Isten minduntalan csak a háttérbe szorul vissza. A katolikus vallás például apostoli, azaz lényegében emberi eredetűnek inkább, de legalábbis gyakrabban vallja magát, mintsem Isteni eredetűnek. Az apostolok hitvallása azonban, mint a Bibliából jól is tudjuk, Isteni eredetű volt, és bizonyosan van is. Talán a vallástudományok doktorainak érdemes lenne mindezen előbbiek fölött is elgondolkodnia, nem pedig mindig elsősorban csak a saját, vagy egy másik ember indíttatásából „gyártott” külön hitbéli és külön vallási igazságaikat egyre bonyolultabb formákban kibontakoztatni, és azokat inkább terjeszteni Isten igazán és egyedül valós igazsága, és az emiatt már csak Tőle illetve belőle (és nem pedig emberektől azaz teremtményektől) származtatható szellemi igazságok helyett. Az egyenesen az Istentől származó vagy jövő szellemi igazságok ugyanis mind örökérvényűek, míg az emberi eredetűek, ha esetleg a „gyártók” és terjesztők még nem vették volna észre mind múlandóak, illetve múlandóak lesznek. Ha tehát a vallások a vezetőik tévelygései során és végett elszakadnak az Isten által megteremtett és meghatározott hitvallás gyökerüktől, akkor a nekik elsősorban, mintsem Istennek és Istenben hívő tagjaik se csodálkozzanak majd, ha egyszer a szabadon választott vallásukkal egyetemben egy lassú folyamat során, vagy pedig nagy hirtelenséggel maguk is végleg meg fognak szűnni élve, azaz személyes illetve egyedi formában is létezni. Reménykedniük azért még nekik is lehet. Isten ugyanis azt is kijelentette a Bibliában, hogy Ő még az emberek általi meggyalázása ellenére sem kívánja, és talán még ma sem akarja, hogy egyetlen báránya is elvesszen. Isten a tőle végleg eltévelyedett teremtményeit ugyanis nem a szó szoros értelmében semmisíti meg, hanem egy folyamat során „semmivé” teszi őket, mely összes semmi végül is szintén Ő, vagyis az a része, amiből majd meg fogja teremteni, illetve

32

amiből majd életre fogja hívni azon teremtményeit, melyek addig még nem léteztek. Isten ugyanis, és a Bibliában ez is le van írva, a nem létezőből teremti vagy hívja elő a létezőt. Ha tehát így nézzük, akkor Isten egyetlen teremtménye sem veszik el, hanem végül is csak átalakul. Egyébként arra már a tárgyi tudományok doktorai is sorra rájöttek, hogy az anyag nem vész el, hanem csak átalakul, de az igazi lényegét sem az előbbinek, sem pedig az utóbbinak még talán máig sem érti senki emberfia sem. Nos hát, ezért kellene mihamarabb véget vetni az emberiségre nézve ártalmat inkább, mintsem hasznot hozó tudományos okoskodásnak a vallás területén is, és helyette inkább csak az Istentől eredő, és egyenesen Tőle is jövő, mindig csak tiszta, soha el nem múló érvényű tudást előnyben részesíteni, és inkább azt megpróbálni örökérvénnyel magunkba fogadni.

33

HAMIS VALLÁSOK, HAMIS VALLÁSOSSÁG A világ mára már olyannyira elvallásosodott, a vallás oly mértékben az előtérbe került, hogy az embereknek az Egy Igaz Istenbe vetett hite annak már a hátterébe szorult. Lényegében tehát maga a vallásosság, a vallási hovatartozás kérdése jól érzékelhetően jóval fontosabb lett az embernek Istenbe vetett hiténél. Mindez pedig azt jelenti, hogy az emberek többsége a hitét többé már nem elsősorban az Igaz Istenbe veti, hanem mindig elsőssorban a tulajdon vallásába illetve „egyházába”, és csak azt követően Istenbe. Ez a fajta Istenhez való hozzáállás azonban hamis vallásnak, illetve hamis vallásosságnak minősül Isten szemében. A valós helyzet tehát az, hogy az emberiségnek végre már egyszer és mindenkorra el kellene döntenie, hogy mi is az igazán fontos a számára. Maga tehát a vallása, vagy pedig az Istenbe vetett hite, illetve még azelőtt is maga az „igaz hitvallás” egyedül jogos meghatározója, az Egyetlen Isten, aki a Megváltó Isten – jobb szó híján—„aspektusában” szintén egyedül maga biztosíthatja egyaránt minden ember, vagyis minden „háza-tagja” üdvözülését. (Az üdvözülésre a vallások tehát legfeljebb is csak elvezethetik a tagjaikat, de oda is mindig csak az Istent követően. Őt megelőzve tehát soha.) A jelenlegi vallások javarésze azzal válik tehát hamis vallássá, illetve a tagjaik hamis vallásosságúakká, mert nem mindenben igazodnak a Szentíráshoz, vagyis az egyetlen „Szent” írásaihoz, azaz az Isten által előírtakhoz. Ezt az egyenesen a „Szent”-től vagy „Legfelsőbbtől” jövő, mintegy „hírlevél” formájában írt üzenetet (a keresztények esetében a Bibliát) ugyanis a vallások emberi vezetői egyszerűen csak hozzáigazítják a saját maguk alkotta vallási eszméikhez, illetve magáról a vallásosságról alkotott egyéni elképzeléseikhez. Az ilyesfajta vallásosságot evégett viszont már igen nagymértékű szubjektivizmus és egoizmus jellemzi, de nem csak jellemzi, hanem terheli is, különösen a vezetésben nem résztvevő többségi tagjait. A szubjektivitás és önző jelleg pedig szinte természetszerűleg válik az egyéni ilyen beállítódottságból csoportossá. Az emberek ugyanis szinte mindenben ösztönszerűen követik az emberi vezetőiket. A leghelytelenebb vallásosságot pedig az eredményezi, hogy amikor ezek a vezető egyéniségek a szent írásokra hivatkozva különféle nem igazán lényegi vallási eszmék egymással való összemosása révén hoznak létre egy újszerű vallást illetve vallásosságot, mely vallásosság ebből kifolyólag akár már hemzseghet is az erkölcsi engedményektől, de legalábbis az Isten által előírt erkölcsi követelmények könnyítésétől. Engedményekben és könnyítésekben egyébként maga a vezető katolikus vallás is bővelkedik, mely vallás azt állítja magáról, hogy a sokszínűsége a hit és az erkölcs alapvető egységén belül van meg. Az igazság azonban ennek ellenére is az, hogy már ennél a világvallásnál is csak az figyelhető meg, hogy az egységes hit és erkölcsi követelményeket, ugyan folyton-folyvást a Szentírásra hivatkozva, viszont maguk a magukat „tévedhetetleneknek” tartó vallási vezetők állítják fel a híveik elé, és külön a maguk számára is, holott azokat Isten a teljes üzenetét hordozó Szentírásban teljesen tökéletesen meghatározta egyaránt minden ember számára. (Isten ugyanis nem személyválogató.) Isten minden szava pedig, és ezt is szintén Jézus Krisztusnak a Szentírásból vett szavaiból tudjuk, „igazság” illetve egyben „törvény” is, vagyis törvényerejű és örökérvényű igazság, mely szavakkal meghatározott isteni rendeleteket senki emberfiának nincsen joga a saját maga elképzelései szerint megváltoztatni, azokból személyes vagy csoportos érdekeknek megfelelően különféle engedményeket illetve könnyítéseket tenni. Ugyanakkor az embernek nincsen joga az Isten előírásait (lényegében tehát az igazságait) még csak másképpen értelmezni sem, mint ahogyan azt maga Isten értelmezi, nem hogy azokat megváltoztatni, azaz az eredeti értelmezést elferdíteni illetve eltorzítani a saját érdekeinek megfelelően. Ezek az emberek által felállított igazságok valójában pedig azért jók az alkotóiknak, mert azok jó pénzért eladhatók az engedményekben a maguk minél nagyobb kényelmét kereső, az

34

Isten helyett így azonban már őket követő „vallásos embereknek”. Itt most elég, ha akár csak egyetlen pillantást is vetünk a mérhetetlen mennyiségűre szaporodott, „súlyos pénzekért” (jelentős haszonnal) árult vallási irodalomra, a többi vallási jellegű üzletelésről már nem is beszélve. Ekkor azonban a nem vallási jellegű vallási üzletelésekről még csak nem is beszéltünk! Az igazság tehát az, hogy az emberek a vallásos élet területén éppen úgy át vannak verve, és ki vannak használva, akár csak az üzleti élet területén, és erre pedig jó lenne, ha már minden Istenben igazán hívő ember rájönne. Akik ugyanis az életükben Istent tartják a legfontosabbnak, azoknak soha nem fog „babért” (Isten adta dicsőséget) teremni a hazug vallásokkal való bármilyen szintű kapcsolatuk is. Ha tehát a testünkkel már nem is tudunk, de legalább a lelkünkkel lépjünk ki egyszer és mindenkorra a hamis vallásokból, melyeknek a közös neve a Szentírásban „Babilon”, illetve „Titok”. Ők ugyanis azok, akik a vagyoni és hatalmi gyarapodásuk érdekében eltitkolják előlünk az Isten Egyetlen Igazságából, azaz végül is magától az Istentől származó, és ezért „isteni” igazságokat, és helyettük pénzért árulják nekünk a saját maguk gyártotta igazságaikat Isten nevére, valamint Istennek és Fiának szentírásbéli szavaira hivatkozva.

35

AZ EREDETI EGY HÁZ Az „egy ház” eredetileg Krisztus, a Megváltó Isten, avagy tehát maga az Isten szellemi szüleménye, vagyis az Istennel egy Krisztus Jézus az egyház eszméjének „szülője” és fogalmi megalkotója is. A belőle tárgyi megfoghatóvá lett egyház pedig már emberi megvalósítás vagy alkotás, mely alkotás csúcsköve, sarokköve vagy „ékköve”, a tudatlanok számára pedig „botlásköve” maga az ember Jézus. Az eszmei illetve elvi alkotás materializálását tehát már maguk az emberi alkotók végezték el, helyesebben kifejezve azonban valósítják meg még ma is. A részükről ugyanis az egyház még nincsen teljesen kész azaz „meglett” állapotban. Az egyháznak ugyanis még nem minden tagja érte el a tisztaságot, vagyis minden tagja még nem vált szentté. A Jézust követő emberi alkotók részéről tehát ez a szellemi építés vagy építkezés még mindig folyamatban van. Folyamatban van, mert mint minden dolog e fizikai világban, úgy az egyház is folyton változik a „dolgokra” itt (is) jellemző kölcsönös egymásra hatás következtében. Isten, mint Megváltó Isten, vagyis Krisztus Jézus, az egyház eszmei megalkotója azonban mindig állandó, azaz örök. Az egyház tehát egyedül csak akkor fogja maga is betölteni az eredeti célját, ha valamennyi tagját „szentté” azaz patyolattisztává teszi, és nem pedig akkor, ha a tagjai fokozatos szellemi, illetve újra szellemivé építése (alakítása) helyett maga is kőből épít örök fennmaradás látszatát keltő építményeket, vagy egyéb más műalkotásokat állít elő, melyek a még maguk sem tiszta alkotóikkal egyetemben talán soha nem is lehetnek örök életűek. Az „egyház” Jézus tanítására hivatkozva azt állítja, hogy ő képezi Krisztus testét. Ezzel együtt azonban azt is állítja, hogy ő Krisztusnak a testéből, azaz végül is a tulajdon testéből táplálkozik, azaz a tulajdon testét eszi, természetesen szimbolikus értelemben. (Egyébként a világi kapitalizmus, vagy újabb nevén „úri demokrácia” is ugyanezt teszi a maga nemében.) Ez az egyház esetében így viszont lényegében annak is az elismerése, hogy az egyház Krisztus áldozatából és nevére hivatkozva „hizlalja” fel magát, azaz Krisztust eszközként, vagy hozzá Őt eszközként is felhasználva gyarapítja a vagyonát, melyből végül is tehát táplálkozik is. Krisztus áldozatából tehát hasznot „húz”, azaz nem csak szellemi, hanem azt már egyre inkább meghaladó anyagi hasznot is szerez. Ha viszont az egyháznak azt az állítását vesszük, hogy Krisztus testében Krisztus áldozata valósul meg, akkor ebből pedig egyértelműen az is következik, hogy az egyháznak, mint Krisztus testének a pusztulása lesz az engesztelő áldozat az Isten számára, a tagjai lelki üdvösségének tényleges megvalósulása érdekében. A „felhizlalt tulkot” tehát mégiscsak le kell majd vágni, hogy az Isten végül már valóban is kiengesztelődjön? Az „egy ház” kifejezés valójában tehát az Egy Isten égi házát jelenti. Ennek a lényegében tehát égi (szellemi) testnek azonban tagjait jelentik maguk a tárgyi bolygók (az „egész házat” mintázó részteljességek) is, mint ahogyan az emberi test egészének is szerves részeit képezik a benne bolyongó vagy éppen nem bolyongó parányi sejtek, mint szintén parányi testek. A tárgyi bolygók tehát éppen úgy a „lakóhelyül” szolgálnak az „ég madarainak” vagyis a lelkeknek, mint ahogyan a hét fő szervünk, és a testünk többi részei is lakóhelyül szolgálnak az izgő-mozgó sejtjeinknek. Az égi ház lakói, azaz a mi szellemi tudataink is pedig éppen úgy vannak „előállítva” az égi ház tulajdonosa által, ahogyan a példájára a mi tulajdon testünk is folyamatosan állítja elő a parányi tagjait, a tehát tulajdon „sejtjeit”. A testünkben lakozó testi szikrák vagy parányok tehát éppen úgy képződnek, mint ahogyan a lélekszikrák is képződnek a „háztulajdonos” Isten Lelkéből.

36

EGYHÁZ Az igazság tehát az, hogy a földi egyház fogalmát az „egyházatyák” mára már szinte teljesen kifordították az eredeti jelentéséből. Az egyház lényegi jelentése tehát igen jelentősen eltorzult attól, amit Isten és Jézus Krisztus fia ért az egyház fogalom illetve kifejezés alatt. Isten ugyanis az egy-ház fogalmat azért alkotta meg, hogy a révén valósulhasson meg itt a földön is az egyetlen jó és egyetemes hitvallásra való át illetve visszaállás. Valójában tehát a földön található emberi közösségek egyetlen nagy „házba” vagy „sátorba”, lényegében azonban egyetlen testi alakzatba való összegyűjtéséről van tehát szó. Egy egész földet beterítő olyan ház vagy testformáról van tehát szó, melyet kitevő közösségeknek minden egyes tagja ugyanazon a lényegi hiten van, vagyis e hatalmas testet kitevő egyéni tagok mind az egyetlen illetve egy Isten létezésének hitét vallják, és egyedül csak az ezen Igaz Isten által meghatározott hitvallást fogadják el helyes, és ezért követendő hitvallásnak. Isten, a Szellem értelmezésében a „szellemi Izráel” tehát már a Föld területein szétszórtságban élő egész emberiséget jelenti, míg ezen belül a testi Izráel azon „zsidók” gyűjtőfogalma, akik nem hallgatnak az evangéliumokra, akik elutasítják maguktól Jézust és az eljövendő Isten országát. A testi Izráel fogalma azonban nem csak a zsidók ezen rétegét jelenti, hanem mindazon más nemzetiségű embert is, akik a konok hitetlenségükből fakadóan nem csak Jézust nem ismerik el Isten fiának, hanem még az Isten, és az Isten országa létezését sem ismerik el. Akiknek tehát mindig elsősorban a tulajdon testük a fontosabb, illetve a testük az egyetlen Istenük, és a fizikai helyük, melyet szülőföldjüknek tartanak, az igazi országuk. Az általános értelemben vehető egyetlen nagy ház, melyben a földön az Istenben, Fiában, és Isten országában hívők egy egységet képezve egybegyűlhetnek, azonban csak rá hasonlító része, csak földi arányú képmása lehet Isten egyetlen hatalmas házának vagy sátorának, mely alá viszont Istennek már minden eddigi teremtése (szellemi, lelki, fizikai) egyaránt aláfér. A földi egyházak közös és egyöntetű szövetségének kellene tehát képeznie az „egyházat”, vagyis azt az egyetlen nagy házat vagy testet, mely Isten mindent magába foglaló hatalmas házának, azaz Isten egyedül valós házának vagy egyházának valójában tehát csak a lekicsinyített másolatát képezheti. Krisztus egyháza pedig lényegileg ugyanezzel az Isten által alapított hatalmas házzal azonos, mivel Krisztus maga a Megváltó Istennel azonos. Krisztus egyháza tehát igaz valójában nem is csak egy, illetve a hét főbb egyházi közösséget jelenti, hanem egyben jelenti az összes szellemi, lelki, és fizikai Istenben hívő teremtménycsoport és egyéni lélek közösségét is. Isten illetve Krisztus egyháza lényegében tehát azt az egyetlen hatalmas nagy isteni közösséget jelenti, melynek minden tagja egyaránt Isten-szolga, függetlenül tehát attól, hogy a tag szellemi, lelki, vagy éppen fizikai állapotban van megjelenülve a teremtés egészében. A római általános vagy egyetemes egyház tehát a többi fő vagy nem fő egyházakkal egyetemben mára már tévedésben van az egyház fogalmát illetően. Ők ugyanis minden még mindig csak azzal képeznek magukból egy házat, hogy egyikük sem az egy akol, és egy pásztor híve, hanem éppen hogy mindannyian a sok akol és sok pásztor hívei. A földi vallási csoportosulások ugyanis még mindmáig nem valósították meg az egyetlen helyes és közös, Isten által előírt hitvallást, hanem helyette az egyedül csak Isten által meghatározható hitvallást hét fő vallásra, és ezeket a fő részeket pedig egyre több mellékágra választották, illetve boncolgatják még ma is szét, mely egyéni hatalmi és gazdasági érdekek miatt megvalósított szándékos széttagolódás következtében tévesen mindegyik vallási csoportosulás a saját egyházát tartja az egyedül igaz egyháznak. Isten illetve Krisztus eredeti egyháza így azonban mindig csak háttérbe fog kerülni, mintsem a jogos helyére, az előtérbe. A sokféle egyházaknak és vallási gyülekezeteknek tehát egyetlen közös egységgé kellene összekovácsolódnia, végül pedig már összeolvadnia is, hogy itt a földön is igazán megvalósulhasson az Isten egyháza. Nem a római katolikus egyház, vagy bármelyik másik

37

egyház illetve vallás „katolicizmusának” vagy más „izmusának” kellene tehát az egész földi emberiséget egyetlen Egy Istenben hívő közösséggé összefognia, hanem az összes egyházak, és egyéb más vallási gyülekezetek közösen alkotta szövetsége képezte, Isten egyháza képére földi léptékben megvalósított egyháznak. Ennek az új egyháznak kellene aztán már azt az isteni, és ezért egyedül helyes alapelvet vallania, és hirdetnie is, hogy az igazi egység a sokféleségben van. Ameddig azonban ez az egyazon Lényegen, és az általa meghatározott hitvalláson alapuló közös egyház illetve egyházszövetség létre nem jön, addig mindig csak versengés, és mind több nézetkülönbség fog lenni az egyházak, és a többi kisebb-nagyobb vallási csoportosulások között is, nem pedig egység, melyet viszont ellentétben velük Isten nagyon is akar.

38

MEGFELEL-E A MAI EGYHÁZ ISTEN ELVÁRÁSAINAK? Vajon a jelenlegi egyház valóban eleget tesz-e Jézus azon utasításának, hogy az Ő értelmi fényét, azaz az Ő Istenről szóló értelmes és hiteles, emberek részére kinyilatkoztatott tudásából semmit se rejtsenek „véka” alá, hanem mindet „gyertyatartókba” tegyék, vagyis az összes isteni igazságot a szájukkal hangosan hirdessék, hogy azok világító fáklyaként világítsanak mindazoknak, akik az egyház tagjait képezik, vagyis tehát az emberek legszélesebb tömegeinek, a hét kontinensen élő egész emberiségnek. A kérdés tehát az, hogy fénylik-e olyannyira az egyház hivatalosainak a világossága az emberek előtt, hogy azok látva az ő jó cselekedeteiket, az ő jó példájukat, maguk is csakis, és mindig elsősorban is az Istent dicsőítik, nem pedig Isten helyett elsősorban őket vagy a másik embertársaikat dicsőítik, és mindig csak utánuk Istent? Isten törvényeit Jézus példájára tehát nem a „hivatalosoknak” is a maradéktalan megcselekedésükkel kellene tanítaniuk a többi embernek, hogy Jézushoz hasonlóan majd ők maguk is nagyok lehessenek az Isten országában? Ha tehát ők továbbra is elferdítik, módosítgatják (nehezítik, könnyítik, engedményeket tesznek bennük, elvesznek belőlük, vagy éppen hozzátesznek), vagyis az eredeti teljességükben többnyire csak „megrontják” az Isten parancsolatait, és aszerint tanítják az embereket, akkor vajon nem mindig csak a legkisebbek lehetnek az Isten országában, mintsem nagyok, amiknek itt már mintegy előre igyekeznek magukat mutogatni? Jézus tehát egyáltalán nem véletlenül mondta azt a tanítványainak, hogy ha az ő igazságuk, azaz az Istenről való igaz tudásuk nem lesz több az írástudók és farizeusok igazságánál, akkor semmiképpen sem mehetnek be a mennyek országába. A mai tanítóinknak is tehát nem inkább azon kellene elsősorban elgondolkodniuk, hogy elébb ki kellene vetniük a gerendát a saját szemükből, és mindig csak azután kellene gondoskodniuk felőle, hogy az emberek tömegeinek szemeiből is eltávolítsák a bennük maradt szálkákat, hogy végre már az ő szemeik is világosak legyenek, hogy ők is tisztán lássák az Isten igazságát, miáltal testileg is ők maguk is megtisztulhassanak? Az Isten Istenről tanító emberekkel szemben támasztott elvárása tehát egyáltalán nem az, hogy ők kívülről tudják csak a törvényeket, de ők maguk ne gyakorolják azokat. Ezzel a hozzáállással a tanítóink ugyanis mindig csak olyanok maradnak, mint az az ember, aki lámpát gyújt a többi embertársa számára, ő maga viszont becsukja mind a két szemét. Ha tehát az egyház vezető testülete illetve a „hivatalosai” csak mondják az egyszerű tagoknak, hogy nekik mit is kellene tenniük, hogy megfeleljenek Isten elvárásainak, viszont azokat ők maguk egyáltalán nem, vagy nem úgy teszik, akkor ők hogyan teljesíthetik mindenben az Istennek mindenféle személyválogatás nélkül megalkotott rendeleteit? Ezzel ők maguk is nem inkább csak rombolják a földi egyháznak (is) Isten támasztotta szerepét, mintsem azt maguk is beteljesíteni igyekeznének?

39

KERESZTÉNY-E A MAI KERESZTÉNYSÉG? A kereszténység az Úr Krisztus Jézustól vett példára történő összejövetel az Isten megismerése, megértése, tisztelete, illetve dicsőítése érdekében. A kereszténység tehát a Legfelsőbb Úr hatására illetve hívására saját akaratból összejött gyülekezetet jelent, nem pedig ember vagy emberek által összehívott közösséget. A keresztény magatartás valójában tehát azt jelenti, hogy elfogadni az Isten hívását, és attól fogva már egyedül csak Istent követni mindenben. A kereszténység éppen ezért meghívottságot is jelent az Isten egyetlen nagy „házában” avagy „sátorában” megtartásra kerülő „mennyegzőre”, illetve az azt követő közös „lakomára”. Meghívottságot jelent tehát az Isten országába, ahol is, illetve aminek is a keretén belül sor kerül majd a „két félnek”, a „vőlegény” vagyis Krisztus Jézus szimbolizálta mennyei szférának, és a Föld és a rajta élő emberek „menyasszonyként” szimbolizálta tárgyi valóságnak szent frigyben történő egybeforrasztódására, és az azt követő örömünnepre. Az innét a tárgyi világból nézve egymással ellentétesnek csak látszó „két felet” vagy „két szférát” tehát maga az Isten fogja újra eggyé tenni, azaz szent frigyben egyesítve őket egymástól többé már elválaszthatatlanná tenni. Isten Krisztusban fogja tehát ismét egybeszerkeszteni magának mind azokat, amik a mennyben vannak, mind pedig azokat, amik a földön vannak. Krisztus Jézus volt ugyanis az, aki a vére árán a két szférát kibékítette egymással, vagyis mindent, ami a földön van, és mindent, ami a mennyekben van, azt egyetlen egységgé formálta Isten akaratának megfelelően. Ezért van tehát az is, hogy az igaz keresztényeknek egyedül csak az Istennel egyazon Krisztus által van, illetve lehet menetelük az Atyához. Emiatt szükséges tehát, hogy minden keresztény ember egész élete Jézuséhoz hasonlóan leginkább már csak Isten-tisztelet és Isten-dicsőítés, azaz folyamatosan gyakorolt Isten-szeretet, szerető Isten-szolgálat legyen. Ezeknek a szerető elvárásoknak pedig a keresztény ember csak úgy tehet eleget, ha mindig elsősorban Istent szereti és szolgálja minden tevékenységével, Őt követően pedig már egyaránt minden embertestvérét is szereti és szolgálja. A keresztény embereknek közös egyetértésben kell lenniük, különösen tehát az előbbi legfontosabb cselekvési területeken, melyek viszont már az Istennel illetve Istenben egy, örök, és gondtalan életet illetve életvitelt szolgálják egyaránt tehát mindenki számára. Az igazi keresztény közösség tagjai között már csak a kölcsönös szolgálat elve végett sem létezhet semmiféle uralmi viszony. Benne ugyanis az egyedüli mérvadó uralom csak az Isten uralma lehet. A keresztény közösség tagjai tehát egyaránt az Istent szolgálják, Istent követően pedig már egymásnak is kölcsönösen szolgálnak. Mindez azt jelenti, hogy az igazi keresztények legelőször is Istenért, Istent követően pedig már egyaránt egymásért is élnek, mégpedig mindig a legnagyobb szeretetben. A kereszténység az emberek nyilvános gyülekezetét is jelenti, mely emberi közösség Jézussal közösségben mindig csak az Isten előtti megjelenés céljából jön össze, mint az Isten népe. Az Isten ezen népének tagjai között pedig nincsenek privilégiumok, mert ebben a már dominánsabban természetfölötti, mintsem természeti jellegű összegyülekezésben az előjogoknak már nincsen semmi jelentősége. A kereszténység minden tagja ugyanis elsősorban lelki életet él, illetve itt a tárgyi síkon valójában még csak gyakorolja a lelki életet. A lelki életet pedig az Igaz Istenbe vetett hitéből fakadóan éli meg, vagyis a tagok hitből is élnek. Isten törvényeinek pedig minden egyes lélek maradéktalanul köteles eleget tenni, amennyiben maga is örök jelleggel kíván részt venni az Isteni Teljességben. A lelkek, mint a kereszténység tagjai (lényegében azonban Krisztus szellemiségének tagjai), akár csak a lényegi önmagavalójukat nézve is, valójában tehát azonosak, azonos értékűek egymással, és valamennyien az eredeti származtatójukban, az Egyetlen Istenben hisznek. A keresztények éppen ezért testvéreknek, de legalábbis egyenrangú társaknak, barátoknak tekintik és tartják is egymást, és már csak ebből fakadóan is kölcsönösen szeretik

40

egymást. Az Isten mindennél fontosabb szeretete, és az egymás önzetlen szeretete miatt pedig mindenfajta gyűlölet, de minden más istentelenség (nem Istentől származó tulajdonság) idegen tőlük. A keresztények mindig elsősorban Jézus nevében gyűlnek össze, hogy egyek lehessenek Istenben. A keresztények ugyanis minden kételkedés nélkül elhiszik, hogy Isten küldte el a Jézus nevű fiát a világba. Az igaz keresztények azonban arról is szilárdan meg vannak győződve, hogy Jézus a megfeszíttetésével bekövetkező testi halála ellenére is jelen maradt, és azóta is jelen van a keresztény közösségekben, és hogy valójában az ezen Isteni Jelenlét által fog majd megvalósulni az Isten országa közöttük (is). Az Istenhez hű keresztények tehát komolyan veszik az evangéliumokat, mint az Isten egységes evangéliumát. Jézus a keresztények hite szerint azonban mindig csak akkor van jelen, ha a tagok Jézus nevében gyűlnek össze, vagyis ha a lelkükkel mindnyájan Jézus lelkületével azonosulnak. Jézus tehát akkor van lélekben jelen a közösségeikben, ha a tagjaik kivétel nélkül Hozzá hasonlóan szeretik és tisztelik az Istent, és az embertársaikat. Ha tehát ilyen szeretetben illetve szeretettel jönnek össze, akkor Jézus is ott lesz velük, azaz egy közösségben lesz velük. Jézus ezt a kívánatos szeretetet az emberekre vonatkoztatva úgy fogalmazta meg, hogy az emberek úgy szeressék egymást, mint ahogyan Ő szerette az akkor élő embereket. Jézus szerint ugyanis senkinek nincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja a barátaiért. Krisztus Jézus tehát mindig csak a feltétel nélküli Istenszeretetet, és az előbbi szintű emberszeretet érzékelése esetén, vagyis végül is általuk, azaz az őszinte és önzetlen szeretet révén van jelen a keresztény közösségekben. Az igaz keresztény közösségek tagjait Jézus szeretettörvénye tehát arra motiválja, hogy egyikük se a másiktól várja el, hogy az megadja neki azt, amit ő éppen megkíván, hanem ezzel inkább ellenkezőleg arra buzdít, hogy mindenki önzetlenül adjon, adakozzon minden vele valamilyen módon kapcsolatba kerülő embertársának, különösen tehát a létező legfontosabb területen, a szeretet területén. Az igazi keresztény gyülekezet elsősorban tehát ilyen értelemben, azaz a kölcsönös szeretet értelmében képez egységet. A lelki egységet azonban az is biztosítja, hogy az igazán keresztény közösség Isten és Fia igazsága, valamint az általuk kimondott igazságok elfogadásán kívül nem fogad el más igazságot, vagyis nem fogadja el az emberektől származó szubjektív igazságokat. Az „igaz”, Jézust valóban követő keresztényekre jellemző továbbá, hogy soha nem a maguk javát, hanem mindig csak a mások javát keresik. A tagok tehát egymást az élet minden területén kölcsönösen támogatják. Ehhez pedig a kölcsönös szeretet jelenléte elengedhetetlen feltétel. Jézus ezt a személyes tagokból álló közösség számára úgy határozta meg, hogy: „Arról ismerjenek meg titeket, hogy szeretitek egymást.” Ez a norma eredetileg tehát az Isten normája, nem pedig a keresztény közösségé. A közösség ezt a normát azonban elsajátíthatja, és Isten kegyelméből attól fogva már a magáénak is vallhatja. A közösségnek, vagy annak akár csak egyetlen tagjának is, azonban soha nincsen joga ezeket az isteni normákat megváltoztatni, módosítgatni, és azokat, mint már tőle származó új, vagy éppen csak megmásított normákat a többi taggal elfogadtatni, ne adj’ Isten azokat a tagokra valamilyen módon ráerőszakolni. Ez ugyanis egyáltalán nem az „igaz keresztényhez” illő illetve méltó magatartás. Ez az Istenhez és az embertársakhoz való helytelen hozzáállás ugyanis már eleve ellentmond az egymás kölcsönös szolgálatának, mivel minden istenitől eltérő igazság inkább szolgálja az egyéni érdekeket, mintsem a közösség közös érdekét. A kereszténység fogalma alatt tehát olyan Istenben hívő egyéni, még inkább azonban személyes embereknek egyetlen hatalmas nagy képletes házba összegyűlt közösségét kell értenünk, melynek tagjai elsősorban Istenhez ragaszkodnak, csak az Isten vezetését tartják elfogadhatónak, és az Istenre jellemző szeretet, őszinteség, együttműködés, és segítőkészség vezérli őket. Az igazi keresztények ezért tehát soha nem használják ki, és nem is zsákmányolják ki az embertársaikat, ők valamennyien az igazságosság és jogosságosság

41

szellemében élnek, nem élnek vissza a hatalmukkal, nem nyomják el semmilyen tekintetben sem az embertársaikat. Az embertársaiktól illetve az embertársaikból pedig soha nem húznak sem maguk, sem pedig a másik emberek javára hasznot. A keresztény ember személyes szabadsága elsősorban a szellemi létén alapul. A szellemi szabadsága ismeretében azonban fokozottan felelős a tetteiért Isten és a többi embertársa előtt. A keresztény közösség ellentétben tehát a látszattal mindig elsősorban erkölcsi egység, és nem pedig fizikai egység. Éppen ezért a tagjaitól is távol kell állnia az igazságtalanságnak, jogtalanságnak, és békétlenségnek, vagyis mindenfajta erkölcstelenségnek, mindenfajta becstelenségnek. Közöttük tehát különös fontossággal a hazugságnak, de ugyanúgy a titkolózásnak is. Az igazság elhallgatása illetve elleplezése ugyanis már szintén hazugságnak számít az Isten előtt, mely fajta hazugságot Isten inkább gyűlöli, mintsem szereti. A keresztény ember sajátos vonásának kell lennie még a teljes odaadásnak, a megbocsátásnak, és a „kiengesztelődésnek” is. Az igazán keresztény ember elsősorban tehát Istenfélő ember, aki mindig az Isten törvényei szerint él, akit tehát ettől még a legsúlyosabb megpróbáltatások sem képesek eltéríteni. A keresztény ember tehát minden körülmények között hű marad Istenhez, és az Isten törvényeihez. Ebből pedig már az is adódik, hogy a kereszténység tagjaira jellemzőnek kell lennie még a hűségnek, a bizalomnak, de ugyanolyan fontossággal a jóságnak, becsületességnek, az embertársak megbecsülésének, a velük való együttérzésnek, könyörületességnek, és irgalmasságnak is. Most pedig azt javaslom, hogy mindenki nézzen mélyen önmagába, és maga állapítsa meg, hogy hol is van ő még az „igaz” kereszténységéhez, és hol is van a magát már kereszténynek nevező társadalom is az „igaz kereszténységhez” képest. Nem könnyen meglehet, hogy még e tekintetben is nem is csak egymásnak, hanem még saját magunknak is egyre csak hazudozunk? Csak nem máris mi magunk is a Hazugság Atyjának fiaivá váltunk? Az Isten azonban egyáltalán nem, azaz semmilyen formában sem szereti a hazugságot! Ezt pedig talán már el is felejtettük?

42

VALÓBAN TANÚSÁGTEVŐK-E A „TANÚSÁGTEVŐK”? Az egyházak és egyéb más vallási „gyülekezetek” azt tanítják, hogy az Isten mellett való tanúságtételt nem elszigetelten, hanem a többi kereszténnyel együtt, egy kegyelmi közösségben kell megtennünk. Az igazság azonban e kijelentésükkel ellentétben az, hogy éppen az egyházak illetve a különböző vallási gyülekezetek azok, akik elszigetelik magukat a többi vallási közösségtől, de ugyanakkor még az Istenben hívő egyénektől is, ha azok nem az ő sajátos nézeteiket vallják. A legsajnálatosabb viszont mindezen előbbiekben az, hogy még az egyénileg hívő emberek többsége sem képes a másik hívő ember nézeteivel azonosulni. Még tehát akkor sem, ha a kettejük nézete között lényegi különbségek egyáltalán nem adódnak. A felszínes hitét tehát szinte mindenki megtartja magának, és egyedül csak azt tartja helyesnek, és ugyanakkor legnagyobb fontosságúnak is. Az isteni parancsolatok felszínes betartása, a többnyire csak a külsőségekre alapozott vallásosság azonban igen komoly veszélyeket rejt illetve hordoz magában. Máté evangéliumában is Jézus pontosan emiatt int óvva bennünket az írástudók és a farizeusok képmutató igazságától. E magatartás ugyanis a hamis prófétákra, a hamis vallási vezetőkre jellemző, akik a prófétálásaikkal, prédikálásaikkal, és a csak külsőleg tetszetős tetteikkel felhívják magukra a figyelmet, viszont a tulajdon életmódjuk egyáltalán nem felel meg az isteni illetve krisztusi követelményeknek. Ők tehát a tulajdon tetteikben csak képmutatóan tesznek eleget az isteni követelményeknek. Az isteni követelményeket azonban egyáltalán nem lehet mellőzni, kikerülni, de más követelményekkel illetve elvárásokkal helyettesíteni sem, melyeket sokkal könnyebb betartani, mint az Isten által felállítottakat. Az isteni iránymutatás lényegétől ugyanis semmiben sem lehet eltérni. A lényegi útmutatást viszont soha nem lehetne öncéllal, az egyéni érdekeknek megfelelően alkalmazni, de természetesen egyénekből álló csoport érdekeinek megfelelően sem. Az igazság tehát az, hogy senki sem döntheti el maga (de ugyanígy egyetlen csoport sem), hogy mi is a számára nézve az Isten akarata. Azt ugyanis egyedül csak Isten tudhatja, és biztosak lehetünk benne, tudja is. A szubjektív hozzáállásból tehát folyton csak nézetkülönbségek adódhatnak, és mint tapasztalhatjuk is, szüntelenül adódnak is. Isten akarata azonban változatlanul az egység, így az ilyen hozzáállás ellenkezik az Isten akaratával. Az Isten uralma mellett való tanúságtételnek, mint ahogyan azt Jézus példájából is láthatjuk, belülről fakadóan kell megtörténnie, nem pedig külsőségekre alapozottan. A megcáfolhatatlan igazság tehát az, hogy a „másként”, a csak belsőleg gondolkodó ember inkább lehet keresztény, mint az az ember, aki elsősorban a külső megnyilvánulásaiban és csak képmutatóan bizonygatja, hogy egyedül ő (vagy az ő csoportja) az igazi keresztény, aki kivétel nélkül minden vonatkozásában betartja az Isten parancsolatait. Az isteni követelményeket Jézus ingyen ismertette meg velünk, Isten szintén ingyenes kegyelmével egyetemben. Jézus tehát mindezeket ingyen közvetítette felénk, Istentől elfordult, eltévelyedett emberek felé, hogy mi is megtérhessünk, és Isten szolgálatába újra visszaállhassunk. Nem kell azonban még csak emberfeletti módon sem megfeszítenünk magunkat, hogy az embereké helyett ismét az Isten uralmának a szolgálatába álljunk, hanem csak valóban (és nem pedig a vezetőink rossz példáját továbbra is követve csak képmutatóan) eleget kell tennünk az Isten minden követelményének, nem pedig helyette azoknak mindig csak a tulajdon érdekeinknek megfelelően teljesítenünk. Azzal ugyanis, ha elsősorban csak magunknak teljesítünk, akkor továbbra is egyre csak eltérünk az Isten által kitűzött céltól, a Vele való „egység” elérésétől. Sajnos mi emberek a célt a többségünkben még mindig csak önmagunkban látjuk, ugyanis egyedül csak magunknak akarunk eleget tenni, nem pedig Istennek, az Isteni Egységnek illetve Isteni Teljességnek. Ez pedig már óriási hiba a részünkről, ugyanis e hozzáállás soha nem fog bennünket elvezetni Istenhez, de még csak az Isteni Egységhez sem!

43

MIÉRT VALLÁSOS A LEGTÖBB EMBER? A legegyszerűbb értelmes gondolkozás révén is rájöhetünk, hogy igaz hitvallás nélkül az emberi társadalom szinte semmiben sem különböztethető meg az állati társadalmaktól. Az állati társadalomnak ugyanis nem minden ténykedése optimális azaz helyénvaló, aminek következtében az szinte állandó szenvedésnek van kitéve az élete során. Az igaz hitvallás céljának éppen emiatt kell annak lennie, hogy felszabadítson bennünket minden helytelen ténykedésünk alól, és nem pedig annak, hogy egyre inkább csak ezekre (helytelen cselekedetekre és a miattuk való szenvedésre) vegyenek rá bennünket, és fogadtassák is el velünk ezeket az állapotokat természeteseknek. Az igaz vallási rendszereknek éppen ezért az állati társadalmakkal ellentétben egyáltalán nem a tárgyi javaink megszerzését kell szolgálnia, nem lehet tehát az anyagi fejlődés a célja, mert ez cél és szolgálat ebben megközelítésben hamis. Ez a törekvés ugyanis nagyon is távol áll a hitvallás eredeti céljától, Isten elégedetté tételétől, illetve Isten kötelességszerű szolgálatától. A hitvallásnak inkább kell tehát az Isten törvényeinek megértésével együtt járnia, mintsem még több anyagi dolog utáni sóvárgással, mert csak Isten törvényeinek helyes követése vezetheti el az embert a tárgyi valóság szövevényeiből az igazi szabadságához, a már igazán szabad lelki élethez. Az emberek többsége azonban még mindig csak annak érdekében fogadja el és gyakorolja a különféle vallásokat, hogy általa az anyagi jólétük a folyamatos növekedése mellett egyben már biztosított is legyen. Az embereknek a vallásukkal elsősorban tehát az a céljuk, hogy minél több anyagi javakat halmozhassanak fel maguk körül az alapvető szükségleteiken felül. Az ilyen célzattal vallásossá lett embereknek tehát legfeljebb is csak másodlagosan lehet az a céljuk, hogy Istent keressék minden tevékenységükben és tevékenységükkel, hogy Istenről szerezzenek minél több ismeretet, hogy maradéktalanul eleget tudjanak tenni Isten szerető elvárásainak. Azok az emberek tehát, akiket Istennél jobban érdekel az, hogy minél több anyagi javakkal rendelkezhessenek, minél több pénzt és egyéb más anyagi értékeket gyűjtsenek össze az utódaik számára, azok mind pusztán csak az anyagi hasznuk reményében lettek „vallásosak” illetve „hívő lelkek”, ahogyan ők az utóbbit is mondják, valójában azonban nem teszik. Ezeknek az embereknek hite így azonban nem helyes, mert az nem mindig elsősorban az Istenre irányul, hanem mindig csak az Istentől elvárt anyagi javakra. A már a birtokukba került, és a még birtokukba kerülhető anyagi javakban tehát jobban hisznek, mint magában Istenben. A hitüket és vallásukat a minél több anyagi javak érdekében használók tehát egyáltalán nem a lelki fejlődésükre törekednek, hanem a vallásaik gyakorlásával pontosan a mohóságukat, vagyis az anyagi javakkal való telhetetlenségüket igyekeznek kifejezni, és azt mintegy már előre is csillapítani bízván abban, hogy Isten a könyörgésükre már akár azonnali jelleggel is meg fog nekik adni minden anyagi dolgot (pénzt, lakást, kocsit, utazást, nőket stb.), amit csak kérnek tőle. Az igazság tehát az, hogy üres fecsegés ezektől az emberektől, hogy ők is valóban az Istent keresik, hogy ők is magasabb rendű lelki fejlődésre vágynak. Ők a vallásukkal tehát inkább már csak az anyagi gazdagságukat, és az abból illetve attól adódó szintén tárgyi hatalmukat, az embertársaik fölötti hatalmukat igyekeznek növelni. Őket valójában tehát nem is érdeklik a magasabb rendű célok. Ezek az emberek templomokba is egyedül csak amiatt járnak, hogy a már megkapott anyagiakat a legtöbbször még csak meg sem köszönve, az így azonban részükről mindig csak formálisnak megmaradó Istentiszteletükkel máris újabb anyagi javakat kérjenek Istentől. Az ő esetükben „lelki közösségről” tehát már egyáltalán nem beszélhetünk. Inkább beszélhetünk tehát arról, hogy az ilyen emberek az Istentiszteleten való jelenlétükkel inkább csak szétrombolják az ott

44

esetlegesen alakulófélben levő, Istent valóban követő lelki közösséget, mintsem a személyes megjelenésükkel építenék illetve megerősítenék azt. A vallások céljának valójában tehát annak kellene lennie, hogy megtanítsák az embereknek Istent, vagyis hogy mindenkivel megtudassák, hogy ki is az Isten, mi is, és hol is, és miben is van, miből is áll az Isten országa. Az igazi célnak tehát annak kellene lennie, hogy minden ember az „isteni fényre” legyen hozva. A vallás ugyanis csak ebben az esetben lesz illetve lehet szeretetteljes Istenszolgálat. Az igazság pedig az, hogy az eredetileg tehát még „hitvallás” törvényeit maga az Isten alkotta meg. Aki tehát kivétel nélkül engedelmeskedik minden isteni törvénynek az „ember” lesz, aki pedig nem mindenben engedelmeskedik az Isten igaz törvényeinek, az mindaddig nem lehet különb az állatoknál, ameddig mindenben nem úgy tesz, ahogyan azt Isten (és nem pedig az ember!) előírja. Isten szemében „állatnak” valójában tehát az az élőlény minősül, aki nem vágyik arra, hogy megkeresse, megtalálja, megismerje, és meg is értse Őt. Az igazság tehát az, hogy amely ember nem vágyik az Isten ismeretére, hanem mindig elsősorban az anyagra vágyik, az valójában még nem különb az állatoknál, még ha a hozzá hasonló embertársai szemében „nagy embernek” is látszik, még tehát akkor sem. Javaslom, hogy mindezek után ki-ki vizsgálja meg, hogy ő maga miért is lett vallásos?

45

AZ EMBER ÉS A TRANSZCENDENCIA Az ember lényege alapvetően transzcendens, viszont itt az anyagi síkon valami oknál fogva az önmaga erejéből nem képes a teljességében kibontakoztatni a transzcendenciáját. Az ember éppen ezért nyitottan reagál minden transzcendenciára, és akarva, de akaratlanul is, törekszik az elérésére, mintha ahhoz egy láthatatlan erő folyvást vonzaná. Egyes vallástudósok ezt a folyamatot értelmezik vallásosságnak, vagyis ebben látják az ember vallásos lényegét. A transzcendencia éltető forrását, de legtöbbször magát a transzcendens valóságot is eltitkoló kultúra azonban, legyen az tudomány, művészet, vagy éppen vallás, soha nem lesz képes az embert átszellemíteni illetve visszaszellemíteni, vagyis a teljes tökéletes transzcendenciához elvezetni. Az önmaga előtérbe helyezése végett a forrásától inkább csak elszakadó, mintsem azt a teljességében feltáró kultúrák (valójában megnyilvánító nyelvezetek, vagy megközelítési módozatok) már tehát legfeljebb is csak egy szűk emberi réteget lehetnek képesek elvezetni az átszellemüléshez illetve a transzcendens valósághoz. A „forrás” vagyis az isteni lényeg és transzcendens valósága (Isten és „országa”) nem teljes szintű megismertetése tehát soha nem fog bensőséges vallásosságot eredményezni, hanem legfeljebb is csak külsődlegest. Önmagában a külsődleges vallásossággal viszont a „cél” már nem lesz, és soha nem is lehet elérhető. Az emberben tehát egyáltalán nem véletlenül él a transzcendenshez való tartozása érzése vagy tudata, mint ahogyan az sem, hogy az eléréséhez mindig kész valamiféle áldozatot hozni, melytől azt reméli, hogy az majd segíti az Istennel és országával való kapcsolatát visszaállítani. Isten előtt azonban mindig csak a soha nem öncélú, igaz és belső lelkülettel bemutatott, önkéntes alapon meghozott és megvalósított áldozat számít, legyen az tárgyi jellegű, vagy éppen csak szellemi jellegű. Ahhoz azonban, hogy őszinte szívvel hozhassuk meg az áldozatot Istennek, az itt e síkon elérhető legtökéletesebb szinten meg kellene tudnunk ismerni Istent és a transzcendens világát vagy valóságát. Ameddig tehát maga a „cél” konkrétan ki nem rajzolódik előttünk, addig nem is tudhatja az ember, hogy miért is kell neki személyesen is, és az embertársaival közösen is meghoznia, de legalábbis felajánlania az áldozatát, mely áldozat az ember részéről szimbolikus értelemben akár a tulajdon önmaga is lehet. Nos hát, Jézus a személyével éppen ezt a példát állította fel az emberiség számára, és hogy az egyaránt minden ember számára megvalósítható legyen, meg is osztotta az emberekkel az itt a földön abban a korban már teljesnek számító ismereteit Istenről és országáról, ahogyan azt Ő személyesen látta, illetve ahogyan azt maga Isten mondta el neki. Jézus az ismeretekből tehát semmit sem tartott vissza magának, mint azt ellentétben vele a legtöbb vallás még ma is megteszi, noha minden ilyen vallás azt hirdeti, hogy Jézus személyében a teljes ismeret már eljutott hozzánk. Az Istenhez és Krisztus Jézushoz intézett imádságaink éppen ezért lényegében egyben a transzcendens elérésére, vagyis a tárgyit átlépő, a tárgyin túlhaladó, azt jóságában és szépségében jócskán meghaladó valóságra irányulnak, illetve kellene irányulniuk. Az imádság azonban a tiszteletünk Isten elé terjesztése is, mely során a külső és belső mivoltunk gondolatokkal vagy szavakkal kifejezett együttese mintegy feltárulkozik Isten felé. Az igazi imádságban azonban, legyen az egyéni vagy közösségi, nem csak a magunk és legszűkebb közösségünk számára kérünk mindig csak jobbakat és szebbeket Istentől, hanem egyaránt mindenki, azaz lényegében minden élőlény számára. Maga az Istenhez való imádkozás is tehát az Istennel, mint a Leghatalmasabb Transzcendenciával való kapcsolatkeresés, vagyis az Istenhez és „országához” való odafordulás. Az „üdvösség” pedig már maga a Transzcendencia illetve a „Transzcendens” elérését követő benne maradás. Az imával kapcsolatban az igazság tehát az, hogy mindig csak az az ima hozhat Isten és ember számára egyaránt hasznot vagy „gyümölcsöt”, vagyis lehet maga is gyümölcsöző, ha az elősegíti az üdvösségünk megvalósulását, vagyis ha az egyedül csak az Isten megadhatja üdvösségünk

46

elérésére irányul. Amikor tehát az imáinkban azt kérjük, hogy: „Jöjjön el a te országod”, akkor tulajdonképpen az üdvösségünket, azaz magát az át-, illetve visszaszellemítésünket, lényegében azonban az örökké szabad és boldog állapotunkat kérjük az Istentől. Evégett kell tehát az egész életünk során Istent és országát keresnünk, és szüntelenül vágyódnunk, sóvárognunk utána. Ha azonban nem ismerjük, vagy nem eléggé ismerjük azt, aki illetve ami után sóvárgunk, akkor könnyen elvéthetjük az igazi célt, és helyette más, ismertebbnek azonban csak tűnő célt vagy célokat helyezhetünk a célkeresztünk elé. Ezért lenne fontos az igazi vagy igazán valós „cél” itt a földön elérhető teljességű megismerése egyaránt minden ember számára. Az ima területén is tehát nem azt kellene a vallásoknak meghatároznia és megmagyaráznia, hogy az Istenhez intézett imának milyen fajtái, milyen változatai létezhetnek, hanem azt kellene minden tagjával egyaránt éspedig konkrétan megismertetnie és megértetnie, hogy mindig elsősorban miért is, kihez is, azaz kinek és minek is az elérése érdekében kell imádkoznunk. „Nagykorúak” ugyanis egyedül csak az esetben tudunk lenni az imádságainkban, ha a pontos és hiánytalan ismertetését követő róla való elmélyült gondolkodásunk révén már teljes bizonyossággal is megismerjük az általa is tehát nagyon is elérhető célt, vagyis magát Istent és országát. Az elmélyült gondolkodás vagy meditáció révén azonban a legtöbbször még csak megsejthetővé válik számunkra Isten és a transzcendens valósága jelenléte. Ezen az akár szó szoros értelmében is átmenetinek nevezhető folyamat során ugyanis -jobb híján racionális szavakkal kifejezve- „megízlelhetővé” illetve „megszagolhatóvá” válik számunkra Isten és a transzcendens valóság, vagyis a révén még csak „kóstolgathatjuk” Istent és a teljes tökéletes istenit, azaz magát az egész Transzcendenst a fölötte álló Istennel egyetemben. Az Istennel történő személyes találkozásunk tehát még csak azután fog következni, amikor is Isten már személyesen (is) üdvözöl bennünket az „országában”. Ez azonban már az igazi üdvözülésünknek fog megfelelni, amennyiben sikerül az emelt lelkületünk révén ezt a számunkra már valóban csodaszerű eseményt elérnünk, illetve a megvalósulását ki is érdemelnünk. Ehhez viszont Istenhez már lélekben és igazságban kell imádkoznunk, vagyis ehhez már igazán, éspedig a számunkra itt elérhető teljességgel kell ismernünk Istent. Ahhoz pedig, hogy Istent így is megismerhessük, végre már konkrétan is meg kellene magyarázni egyaránt mindenkinek, hogy igaz valójában ki is az Atya, ki is a Fiú, és ki a még az Atya-Isten részéről is kiemelt fontossággal kezelt Szent Lélek a személyes, vagy az éppen nem személyes aspektusukban, nem pedig ezen „isteni (azaz „szent”) hármasságot” alkotó egyetlen Lényeget homályos magyarázatok leple alatt továbbra is titokban tartani, mint az Istennek a közemberek számára fel nem fedhető titkát. Az egymástól, ha csak látszatra is, de elkülönített (mert itt e síkon is csak így lehetséges) hit és vallás illetve vallásosság tudós magyarázói, ha tehát Istent igazán még maguk sem ismerve, vagy a lényegi ismereteiket eltitkolva azt próbálják az emberiséggel megértetni, hogy maga az általuk vezetett vallás illetve vallásosság az, amely elsősorban az értelmünket, az akaratunkat, és az érzelmi életünket is áthatva ráirányítja az embereket a transzcendensre, akkor ők valamennyien hazudnak, vagy nem mondanak igazat, de legalábbis nem az „Igaz”-ról beszélnek, hanem pontosan mellébeszélnek az „Igazság”-nak, azaz az Igaz Istennek. Maga ugyanis az értelem, az egyedül csak az Istentől kapható tiszta és élő értelem (melynek összességével is Isten egyenlő) az, aki vagy ami képes áthatni a személyes életünket (is), és nem csak ráirányíthat bennünket a Transzcendensre, hanem el is vezethet bennünket Hozzá. Értelem nélkül ugyanis nincsen, egyáltalán nem létezhet sem akarat, sem érzelem, de ugyanúgy vallás illetve vallásosság sem, sőt még élet és teremtés sem, mely vagy inkább „aki” mindezen értékeket létre hozhatná. Mindez pedig újfent is csak arra vezetheti rá az embert, hogy a Legmagasztosabb Értelem, vagyis az Isten-Atya egyedül csak a Tőle közvetlenül kapott értelmünk, illetve az ezen abszolút értelmével már teljes tökéletesen áthatott és ezért legtisztább értelmű Tudata, azaz a hozzánk személyesen is eljövő Szent Lelke révén ismerhető igazán meg a számunkra, nem pedig kizárólag csak az emberek irányította

47

vallás illetve vallásosság révén. A Legfőbb Értelmet tehát egyedül csak a Tőle származó, és csak Tőle származtatható értelmünk illetve értelmes tudatunk révén ismerhetjük igazán meg, mint láthatatlan Istent vagy szellemi Istent, mely szellemi élő és legtisztább Értelem az Ő mindig elsődleges és legfontosabb mivolta (lényege) a vele egyetlen és teljes tökéletes egységet, vagyis abszolút azonosságot képező Szeretet mivoltával egyetemben. Az Isten valós megismeréséhez tehát a legfontosabb a számunkra a szeretet és az értelem olyan egyetlen egységbe összeforrt egysége, mely már általunk is egymástól elválaszthatatlanná tett egységben „mindkettőnek” egyaránt van jelentősége és fontossága. Az igazság tehát az, hogy Isten mind a szeretet, azaz lényegében a viszontszeretete, mind pedig a tehát egyedül csak Tőle kapható tiszta értelem által megismerhetővé válik számunkra, ha igazán akarjuk és vágyjuk is ezt az ismertséget, vagyis a Teremtő, és a Hozzá képest mindig csak alárendelt lehetőséggel bírható teremtmény kapcsolatot, és nem pedig mi magunk is Isten előtt álló vagy járó istenek akarunk lenni, akik tehát a tulajdon fontosságukat állandóan az Igaz Isten fontossága elé kívánják helyezni. Ezen utóbbi törekvésünknek ugyanis Isten soha nem fog helyet biztosítani a mindenségben. Erre pedig a mai intelligencia korában már minden erre törekvő vallásnak is réges-rég rá kellett volna jönnie, nem pedig a híveiket még e területen is egyre jobban csak félrevezetnie, vagyis őket így bizony csak „féligazságokkal” traktálnia a teljes igazság, különösen pedig a lényegi igazságok illetve valóságok őszinte elmondása illetve megismertetése és megértetése helyett.

48

MISZTÉRIUM A misztérium ésszel igazán nem, hanem csak transzállapotban felfogható Isten igazságába, illetve az Ő isteni igazságaiba történő beavatás. A jelen tudatállapotunknál fogva az igaz valóságában megfoghatatlan isteni lényeget nézve azonban a misztérium nem más, mint az embert az üdvösségéhez elvezető isteni kinyilatkoztatás. Sajnálatos módon a misztérium az emberi ész számára többnyire még mindig csak valamiféle rejtelemnek, vagy egyszerűen csak titokzatos kultusznak minősül. A legismertebb felfogások szerint a misztérium fogalma Istennek az elrejtett üdvösségi terveit és határozatait „takarja”, melyeket Isten csak az „idők teljességében”, vagyis a fizikai idő lejártának végén fog csak kinyilatkoztatni, azaz minden létező számára egyaránt nyilvánvalóvá tenni. Pál apostol szerint a misztérium Isten üdvösségünkkel kapcsolatos valamennyi titkának teljes megismerését és megértését jelenti, és egyben foganatosítja is meg az emberben. A misztérium az emberi értelem számára tehát nem valamiféle elvont, és ezért elérhetetlen, felfoghatatlan, az értelem előtt tökéletesen elhomályosított vagy elkendőzött hittitok, hanem éppen maga a kendőzetlen igazság avagy valóság. Ezt a magasabb rendű valóságot azonban egyenlőre még áttetsző fátyolként vagy lepelként takarják el az értelmi látásunk elől a szimbólumok illetve a szimbolikus cselekedetek, azaz a jelenleg használatos nézőpontunkból fizikaiaknak tűnő vagy látszó dolgok és cselekedetek. Az isteni valóság valójában tehát minden takarás és elleplezés ellenére is mindenütt ugyanúgy jelen van, mint ahogyan jelen van a csak ideiglenes jelenlehetőséggel rendelkezhető kizárólag csak fizikai valóság, csak mi anyag alapú nézeteket valló emberek mindezt még nem vesszük észre, mert olyannyira makacsul a fizikai vagy „szilárd” anyagra fókuszáljuk minden figyelmünket, minden értelmünket. Isten és valósága illetve igazsága eme előbbi titkát Isten azonban egyáltalán nem azért hozta létre, hogy azt egyes emberek megtartsák maguknak, és annak minden előnyét csak maguk élvezhessék, azaz a többi rovására élhessenek vele. Isten e titkát valójában ugyanis amiatt hozta létre, hogy azt a legtisztább Tudata, a Szent Lelke által fokozatosan, szükségszerű esetben pedig akár nagy hirtelenséggel is minden teremtménye számára egyaránt kinyilvánítsa. Az Ő szemében (értelmi látásában vagy értelmezésében) tehát a „titok” egyáltalán nem egy mindenki elől fizikailag és szellemileg egyaránt elrejtegetni való „dolog”, hanem egyaránt mindenki számára feltárandó isteni azaz szellemi igazság. (Isten igazából tehát csak magát a szellemi igazságai eltitkolóját vagy elpalástolóját nevezi „Titoknak”. Eme „Titok” neve pedig: Babilon. Babilonról pedig mindenki úgy tudja, hogy a különféle vallások eredetének illetve megvalósulásának a helye lévén magának a „vallás”-nak, illetve a valláson belül is a hamis vallásnak, a hamis vallásosságnak a szimbóluma.) Mivel pedig Isten titka nem más, mint a mindenki számára feltárandó isteni, éspedig teljes igazság, az eddigi legmagasabb szintű misztériumnak éppen ezért a „Krisztus-misztérium”, valójában azonban maga Jézus Krisztus minősíthető. E jézusi misztérium ugyanis már nem is csak az ószövetségi szimbólumok révén megjelenített isteni valóságról távolította el a leplet, hanem már magáról a Krisztus Jézus képében itt a földön (is) megjelent személyes isteni valóságról is. Isten Jézuson keresztül valójában tehát már itt közöttünk élve is feltárta a maga teljességéről szóló teljes igazságot, csakhogy mi ezt a legtöbben még máig sem vettük észre, mert az „igaz tanítóink” szerepében tetszelgő félrevezetőink mindeddig elpalástolták előlünk. A tehát mindezen előbbiek ellenére történő még további elleplezések már mind csak a földi emberek művei vagy szüleményei lehetnek, mely embereknek egyáltalán nem érdekük, hogy Isten igazsága és az igaz isteni valóság minden ember előtt egyaránt nyilvánvalóvá váljon.

49

Jézus óta a misztériumok, lényegében tehát az Istenről és az isteni valóságról szóló szellemi igazságok (mint „isteni titkok”) azonban inkább már megint csak meghamisítva, elferdítve vagy eltorzítva vannak, mintsem azok az igaz valójukban fokozatosan fel lennének tárva egyaránt minden ember előtt a tehát már az emberek által szervezett és előadott misztériumok során. Pedig már maga a keresztény misztérium illetve liturgia is leszögezi, hogy Jézusban már elérkezett hozzánk a teljes ismeret, hogy Jézusban benne lakik az Isten teljessége, és hogy Jézusban illetve Jézus által lettünk ezen isteni teljességnek, a fogalmi szimbólum szerint az „Isten országának” ismerői, és a megértése által pedig már a részesei is. Ennek ellenére azonban, köszönhetően a hamis misztériumoknak, és a lényegi vonatkozásaiban szintén hamis jellegű, vagy egyszerűen csak továbbra is elpalástolt Isten-ismertetéseknek, még a mai korban is rendkívül keveset, illetve kevés helyeset is tudunk Istenről, az Isten Igazságáról, az isteni valóságról, vagyis eme mindörökké létező és létezhető, és ezért minden és mindenki számára Legfontosabb illetve legfontosabbak igazán valós mibenlétéről. A leplet azonban lényegében már nem is Isten titkairól kellene lerántani a mai emberiségnek, hiszen Isten ránk vonatkozó titkai Jézusnak köszönhetően a többségükben már régen fel vannak fedve a nem „hivatalosok” által, éspedig pontosan az Isten ígérete szerint. A leplet valójában tehát már csak azokról az emberekről kellene lerántanunk, akik előlünk önös érdekből mindezidáig elpalástolták az Isten és országa igaz ismeretét.

50

LITURGIA A „liturgia” kifejezés eredetileg az Isten szeretetére emelt lelkülettel viszonzott, és nem pedig elsősorban külsőleg ünnepélyessé tett szeretetet illetve tiszteletet jelent. A liturgia lényegében tehát a szeretetfenntartás „szertartása”, de nekünk hívő közembereknek ellentétben egyes vallási szaktekintélyekkel nem a gyakorlati értelemben vett szertartást kellene értenünk alatta, hanem egyszerűen csak az Isten viszontszeretetének folyamatosan emelt, mindig csak fölfele tekintő lelkülettel való megtartását. A lényegét nézve azonban Isten nyilvános szeretetét és tiszteletét, a kölcsönös szeretet nyilvános és állandó kifejezését. A liturgiának mint gyakorlati szertartásnak éppen ezért a minderre való ráhangolódás folyamatát kellene illetve illene tükröznie avagy mutatnia, nem pedig az egyes vallási vezetők szubjektív elvárásait kellene érvényesítenie a hallgatóságával vagy „alattvalóival” szemben. A liturgia által ugyanis Istenhez, és nem pedig egy vezető emberhez (és annak is a személyes kívánalmaihoz) kell közelebb kerülnünk. Mindig elsősorban tehát Istenhez, a Szeretethez, az Ő szeretetközösségéhez kell egyre közelebb kerülnünk, melyet igazán egyedül csak Ő képes összetartani. Ebbe a közösségbe akar ugyanis bennünket Isten az ő „szeretet-liturgiája” által behívni, annak örökös tagjává tenni. Isten az örök ünnepbe akar tehát bennünket bevezetni, mely igazi ünneplésnek tehát csak előképe illetve a „durva” másolata lehet az emberi liturgia, mely inkább csak előkészületnek vagy „hozzávetőleges” vázlatnak nevezhető az Istennel való együttünnepléshez képest. A „szertartás” (lényegében tehát a kölcsönös szeretet fenntartásának kinyilvánítása) azonban egyben a Teremtő Istenhez való visszafordulás is, mely során már a teljes lelkiségünkkel fordulunk Isten felé, hogy végre már létrejöhessen az Istennel való személyes találkozásunk és kapcsolatunk, hogy végre már igazán is megvalósulhasson az egyszerre Benne és Vele való életünk illetve létezésünk. Erre a már igazán ünnepinek mondható szertartásra való felkészítésünket azonban az eddig kialakult tévhitekkel és félrevezetésekkel ellentétben elsősorban soha nem emberek, hanem Isten képviselője, Isten főpapja, Jézus Krisztus végzi. Igazából ugyanis Ő keresztel meg a Szent Lélek révén bennünket, Ő tehát az igazi közvetítő Isten és ember között. Az ember tehát már csak hivatkozhat Krisztusra, Őt tehát, mint ahogyan Istent is, már csak követheti, mint egyedül igazán valóságos példaképet. Egyedül ugyanis Krisztus Jézusról jelenthetjük ki nyugodt lelkülettel azt, hogy az Ő esetében már egyben azaz egységben van Isten és ember. Az Isten nyomán Krisztus elgondolta „egyház” tehát már csak követője lehet a tehát mindenképpen Isteni eredetű „Krisztus-liturgiának”. Istenimádatunkat, szeretetünket és tiszteletünket mi emberek elsősorban tehát mindig csak Isten, és Fia Krisztus Jézus, és nem pedig vallási és nem vallási vezetők nyomát követve kell hogy tudjuk kifejezni, és természetesen gyakorolni is. Ember a helyes Isten-imádat gyakorlására Isten példájára (melyet a Vele egységben lévő Krisztus Jézuson keresztül szolgáltatott a számunkra) csak rávezethet, azaz finoman ráirányíthat bennünket, mint ahogyan a gyermekek a kezükben lévő pálcájukkal finoman meg-meg érintik a karikájukat, hogy annak a folyamatos előregördülése „állandóan” fennmaradjon. Ember tehát a maga indíttatásából soha nem írhatja elő számunkra, és soha nem is követelheti meg tőlünk helyes imádati gyakorlatot. Erre ugyanis egyedül csak Isten, illetve a személyes képviselője Krisztus Jézus lehet jogosult. Az ember tehát már csak Isten vagy Jézus Krisztus példájára irányíthatja illetve igazgathatja az előrehaladásában az Istentiszteletünket, és annál sem többet, sem pedig kevesebbet nem írhat számunkra elő, mint amit erről maga Isten illetve Krisztus Jézus mondott. Az ember azonban mára már egymásba gabalyodó szálakra boncolgatta szét ezt a számunkra legfontosabb hitvallási gyakorlatot is, és a maga szubjektív nézetei szerint vallásonként más és más Istentiszteleti gyakorlatot alakított ki. Más például a zsidó liturgia,

51

más a keresztény, más a hindu, és más a Krsna hívők liturgiája, de ezen vallások különböző irányzatainak még ma is mások a liturgiái, holott Jézus éppen az imádati gyakorlat leegyszerűsítése érdekében fáradozott, mikor Isten nevében azt az új és követendő gyakorlatot határozta meg, hogy: „Szeresd Istent, mint a felebarátodat”, illetve „mint önmagadat”! Ha tehát igazán követni akarjuk Jézus cselekedetét, és tenni is akarjuk azt az ő emlékezetére, akkor naponta, és pedig minden emberi irányítás, vezetés, illetve közvetítés nélkül is gyakoroljuk az istenimádatunkat és emberszeretetünket, és Isten és a Vele már egységben lévő Krisztus Jézus szellemiségének a többi embertársunkkal való helyes (szóbeli) megismertetését, minden túlcicomázott külsőség illetve körülmény mellőzésével, és nem pedig mellett! A hit ugyanis, mint ahogyan azt Pál az Isten nyomán járva mondja, egyszerűen csak „hallásból van” illetve „lesz” is, melyet Isten kegyelméből mindenki az anyanyelvén érthet meg. Istent azonban nem csak szavakkal, hanem énekekkel, dallamokkal is dicsőíthetjük, mely helyes dicsőítési módozatokra Isten szinte minden esetben valami „jellel” felel, mely jel az Isten rendkívüli finomságánál fogva a jelen állapotú számunkra ma már csak különleges fényhatásként, illatként, ízként, de legfeljebb is csak leheletfinom érintésként nyilvánulhat meg. Ha tehát az Isten-ünneplésünkhöz látványos kereteket, mint például túldíszítés, erős fény és hangeffektusok, füstölés, stb., biztosítunk, és a szertartást emberek által előírt gyakorlatokkal teletűzdeljük, akkor a külsőség és a gyakorlati rész eltúlozása máris vakká és süketté, lényegében azonban homályos érzékletűvé teszi az embert az Isten esetleges válaszadásainak érzékelésében. A legtöbbször azonban az ilyen körülmények között végzett imádatot Isten meg sem hallja, mert túl a sok a mesterségesen előidézett zavaró hatás, valamint az ilyen külsőségeket Istennél jobban kedvelő emberek jelenléte az Isten ilyen szintű jelenlétét egyenesen már lehetetlenné is teszi. A külsőségeket és a testi gyakorlatokat előnyben részesítő hívők hite ugyanis még nem igazán teljes, még nem igazán tiszta, illetve nem helyes irányú, mert nem a mindig elsődlegesen szellemi Istenre irányul elsősorban. A szertartások során helyesen idézett Isteni beszéd is tehát egy „jel”, mely jel ha az minden emberi szubjektivitást mellőz, akkor bizonyos szinten minden értelmes ember előtt képes nyilvánvalóvá válni, azaz az ember képes felőle akár minden kétség nélkül is megbizonyosodni. Ha azonban ez a jel, illetve a már csak az emberek által produkált jelek, mint hiteles ( ? ) másolatai az isteni dolgoknak emberi szubjektivitással terheltek, akkor a nézőkben illetve hallgatókban, azaz az érzékelő emberben inkább csak kétségeket, mintsem szilárd megbizonyosodást eredményeznek Isten és Krisztus Jézus igaz szellemiségével kapcsolatban. A legtöbb vallás illetve egyház hibája, hogy egyéni emberi elgondolásból indíttatva és többszörösen is módosítgatva szinte mindennek és mindenkinek külön ünnepet szentel, holott még az Isten által elavultnak minősített „Ószövetség” is, mint Isten rendelete, csak évi néhány kiemelt ünnepnapot jelölt meg betartásra. Az „Újszövetségre azonban még annyi sem jellemző, de mára már az „egyházatyák” ennek ellenére mégis számtalan ünnepnap megtartását írták, és írják még ma is elő, de valószínűleg elsősorban már a világi, és nem pedig az Isteni példára hagyatkozva. Az Isten Szava ugyanis a mai ünnepek többségének a megtartását sehol sem írja elő, de még csak nem is utal rájuk. Az Isten Szava ugyanígy nem utal a keresztelés mai részletességgel történő gyakorlati lefolytatására, hanem inkább utal magára a szellemi megkeresztelésre, vagyis az Istenről szóló helyes (szellemi) tudomány illetve tudás fokozatos átadására. Az emberi keresztelés rítusait (gyakorlati cselekményeit) a vízbe merítésen illetve vízzel leöntésen kívül tehát már az emberi szubjektivitás, és nem pedig az Isten írta elő ebben a ma gyakorolt formájában. A „bérmálás”, mint hitbéli megerősítésnek rítus része is a test bizonyos részére (a homlokra) kézzel rajzolt kereszt jel felvitele, azaz a „kézrátétel” kivételével már emberi,

52

mintsem Isteni szülemény, mint ahogyan maga az egész „szentgyónás” is az. Isten és Jézus ugyanis egyszerűen csak azt mondták, hogy valljuk meg egyenesen Nekik, illetve az érintett embertársainknak (és nem pedig más közvetítőknek!!!) az ellenük elkövetett vétkeinket, és bocsánatot kérve Istentől és embertől igaz szívvel bánjuk meg azokat, hogy mi magunk is üdvözülhessünk. A vallások szentségei pedig már egy szintén ember, és nem pedig Isten alkotta kategória, ugyanis a Szentírásban csak az szerepel, mégpedig egyértelműen, hogy egyetlen igazi Szentség, egyetlen igazán Szent van, és az pedig a Mindenható Isten. Rajta kívül ugyanis egyáltalán nincs és nem is lehet igazi Szent, igazi Szentség, azaz vele egyenértékű mérhetetlen tisztaságú, nagyságú és hatalmú szellemiség. A többi, már itt a földön és emberek által alkotott szentség így tehát már legfeljebb is csak jóindulatú „koholmány” lehet. A keresztény vallás ki is mondja, hogy Krisztust maga az Atya küldte és szentelte is meg a felsőbb tanítói azaz a főpapi feladatra. Tulajdonképpen tehát csak egyetlen igazi szolgálat és tanítóság létezik, és az pedig Jézus Krisztusé. A földi tanítók tehát csak részesedhetnek ebben a tanítói szolgálatban, de csakis abban az esetben, ha arra egyenesen Krisztustól, és nem pedig emberektől kaptak elhívást illetve megbízást. Igazság szerint elsősorban nem is az emberek által felszentelt és vezetett papság, hanem az egyenesen Krisztus által felszentelt vagy „felkent” és vezetett papság (melynek tagjai között sok „nem pap”, azaz az evilági papok jelen nézőpontjából „laikus” is szerepet kap), vagyis az igazán hívők egyetemes papsága az, mely a hiteles, azaz a Krisztus által vezetett „tanítóhivatalt” képezi. A „hivatal” szót itt azonban már csak képletesen vagy csak átvitt értelemben kellene illetve lehetne értelmezni, és nem pedig az eredeti jelentésétől elferdített jelen formájában. Minden Krisztus által küldött vagy kiválasztott tanító pedig különböző szintű, eredetileg azonban mindig csak az Isten adhatja hatalommal és tekintéllyel bír, viszont Isten által mind egymáshoz is van rendelve, ugyanis az egymástól különbözőségük ellenére egyaránt meglévő (lényegében tehát szintén megadatott) fontosságuk az, ami egyetemessé egészíti ki Krisztus egyetlen papságát. Nem csak az emberi szempontból hivatalos pap lehet tehát a tagja Krisztus papságának, hanem minden Isteni követelménynek eleget tevő nem pap igazán hívő ember is, ha Isten vagy Jézus Krisztus őt szintén megkereszteli, azaz átadja részére a helyes szellemi tudást, és felruházza az Isteni hatalom egy bizonyos részével, vagyis valamilyen küldetést ad neki is. Minderre is lényegében egy szertartás keretében kerülhet sor, azonban ez a szertartás már minden esetben Isteni, és nem pedig emberi levezetésű szertartás. Valószínűleg ezen Isteni példa miatt lett nagyon is jellemző a vallásokra az ünnepi szertartás, de sajnos vele együtt az is, hogy míg a vallások a maguk kitalálta ünnepi szertartásokat helyeseknek ítélik meg, addig a másik vallások övéktől eltérő gyakorlatait, mint pogány alapúaknak minősített ünnepi szertartásokat sorra kiszorítják a saját gyakorlataik közül, és attól fogva már csak elítélően, illetve becsmérlőleg beszélnek róluk. Ez lett tehát az Isten és Fia Jézus Krisztus szavai közé becsempészett emberi szubjektivitás eredménye, melynek, az Istené helyett már emberek által előírt „liturgiáknak” még ma is tartó gyakorlása révén, mindmáig isszuk is a zavaros levét, az egyedül Jézus Krisztus kínálta tiszta és élő, és valóban örök életet adó „víz” (tiszta értelmű tudás) helyett. Csak nehogy aztán végleg is „elcsapja” a gyomrunkat ez a velünk itatott hamis „vér”, azaz a hamis vagy erősen hiányos szellemi tudás, vagyis nehogy végül majd mindannyiunknak a közös vesztét okozza!

53

REÁLIS-E, ILLETVE LOJÁLIS-E A TEOLÓGIA TUDOMÁNYA ISTEN SZAVAIHOZ? A teológia tudománya az isteni kinyilatkoztatást figyeli és magyarázza. Sajnos azonban a világi tudományok példájára tudományos formában, nem pedig egyszerű, világos, közérthető módon adja elő az általa megértetteket. Az egész Szentírás meggyőző érvelés Isten valós létezésének igazsága, Isten igazsága, igazságossága, valamint a teremtményei fölött történő egyedül jogos uralkodása mellett. A jelen számunkra azonban már nem közvetlenül az Isten szava végzi el ezt az érvelést, hanem helyébe sajnálatos módon már a „szaktekintélyi” érvelés lépett, mely már ember által megalkotott tudományként testesül illetve nyilvánul meg. Minden vallási tudomány azonban a világi tárgyi tudományokhoz hasonlóan először megvizsgál, és csak azután fogad el valamit valósnak, vagy például valamit erkölcsösnek illetve erkölcstelennek. Tudós teológusok vizsgálják többek között azt is, hogy valaki elérte-e már a szentséget, avagy még nem érte el, vagyis hogy az illető ember szent lett-e már, vagy egyenlőre még csak a boldogság állapotában van. Így működve azonban a teológia tudománya Isten helyett, még ha csak képletesen is, de maga dönt felőle, hogy az adott ember szentsége illetve boldogsága igaz-e, avagy sem. A vallás tudósai így tehát végül is mintegy előre, vagy pedig már csak jóváhagyólag pecsételik meg az Isten döntését. A szent állapot ugyanis mindig megnyilvánul az illető ember környezete révén, illetve sok esetben a testi maradványa révén is, ezért a többi vele nem érintkező embernek egyszerűen elég már csak tudni róla, hogy követhessék a jó példáját. Isten döntéseit, intézkedéseit, végzéseit, ember tehát soha nem lehet hivatott jóváhagyni, de még csak hitelesíteni sem. Azok ugyanis, mivel már eleve abszolútak, nem szorulnak semmiféle jóváhagyásra, illetve hitelesítésre sem. Különösen tehát akkor nem, amikor azok már nyilvánvalóvá váltak itt a földön is. Az ember tehát már csak elfogadhatja őket, maga előre illetve újfent soha nem dönthet felőlük. Állítani azonban állíthatja, és bizonygathatja is, hogy Isten döntései mindig igazak. Az Isten által megpecsételteket az embernek tehát nem szabad, és nem is szükséges magának is megpecsételnie, főképpen pedig előre nem! Az ember általi hitelesítésnek szükségességét pedig sem Isten, sem Jézus Krisztus, sem pedig Krisztus apostolai nem tanították! Ők minden azt tanították, hogy az Isten egyháza „szüljön” minél több szentet, vagyis hogy az Isten egyetlen Házának (szervezetének) magukat Krisztus nyomán „egyháziaknak” illetve „egyházaknak” el is nevező gyülekezetei (emberi közösségei) azt az állapotot hozzák létre a földön, amikor is már csak azt lehet kijelenteni, hogy valóban minden ember (az egész emberiség) „szent”, azaz tökéletesen tiszta lelkületű lett. A teológia tudománya azonban arra hivatkozik, hogy ő nem tesz mást, mint hogy a kinyilatkoztatás fényénél vizsgálja az üdvösségre meghívott egyházi közösségben élő embert. A fényben már megnyilvánult „nyilvánvalót”, a tehát „már ismertet” azonban egyedül már csak önös érdekből fakadóan van értelme (ha ezt a jogtalan előnyszerzésre irányuló cselekedetet egyáltalán lehet még értelmesnek nevezni) még tovább vizsgálni, elemeire szétszedni akár egyénnek, csoportnak (szervezetnek), de akár csak tudománynak is. A hitvallás esetében a már nyilvánvalót igazából tehát már csak elfogadni lehetne úgy, ahogyan az van, nem pedig tovább vizsgálgatni, bírálgatni, és Isten helyett már magunk dönteni annak igaz vagy nem igaz voltáról, helyességéről vagy helytelenségéről. Egyetlen teológiai tudomány sem tesz tehát semmi mást, mint a többi világi tudományág (így működve azonban a teológia tudománya is az), vagyis hogy a már nyilvánvalót meghatározza, majd részeire felosztja, és a részeket elemzi, kategorizálja. Végül pedig „dogmatizálja” az általa újra összegzett eredményt, vagyis a teológia a többi tudománnyal egyezően megdönthetetlen érvényűvé teszi, lényegében azonban csak kétségtelenné minősíti a tulajdon, akkor éppen aktuális megállapításait.

54

Nem csak a teológia tudománya, hanem minden más tudomány, és a művészet is, de minden egyes ember is, az élet teljes értelmét keresi. Azonban ha a cél eléréséhez vezető segítő eszköz, esetünkben tehát a teológia tudománya szintén magának kiszolgáltatottjává, ne adj Isten, Isten szolgálata helyett a tulajdon szolgájává teszi az embert, akkor inkább csak elszakítja az embert a céljától, Istentől, Isten elsődleges szolgálatától, mintsem feléje segítené. Az igazság tehát az, hogy a teológia tudománya csak abban az esetben töltené be az eredeti hivatását, ha Istennek már itt a földön is nyilvánvalóvá vált örökérvényű szavait, nem pedig a róluk szóló már általa meghatározott és megfogalmazott tudományos elképzeléseit továbbítaná a hallgatóságának. Így ugyanis az emberek valóban elsősorban válhatnának Isten hű és alázatos szolgáivá, és esetlegesen is csak másodsorban a vallástudomány felé is szintén alázattal forduló, engedelmes szolgákká. Isten tehát már minden lényegeset, minden fontosat közölt velünk a tulajdon szavai, és Fia, Jézus Krisztus szavai által. Ráadásul Isten és Jézus mindig csak igazat mond. Ezért egyáltalán nem lenne szükséges senkinek semmi mást tenni, mint az Ő tehát már nyilvánvaló szavaikat értelmesen, azaz világos közérthetően továbbadni, vagyis a szavaikat még nem hallott, vagy igazán még meg nem értett emberek számára is érthetően továbbadni. Pontosan úgy tehát, mint ahogyan azt Jézus tette. Jézus ugyanis Isten szavaihoz soha hozzá nem tett, soha nem vett el belőlük, de soha nem is másította meg azokat, hanem a példabeszédei által egyszerűen csak minden emberréteg számára megérthetővé tette őket. Nem az ember hivatott tehát boncolgatni, hogy például Isten melyik törvénye milyen súlyú. Isten és Jézus ugyanis mindezt már régen megtette, sőt Jézus Isten törvényeit már be is teljesítette, vagyis maradéktalanul eleget tett nekik. Mindezek után mi boncolgatni és vizsgálgatni való lehet tehát azokon, mikor már mind újra is nyilvánvalóvá lett téve Jézus által? Nem elvéti tehát a teológia tudománya a célját, amikor is nem elsősorban az Istenhez való megtérésre, az egész emberiségnek egy egységben történő Istenhez való visszafordulásra koncentrál, hanem helyette egyre csak Isten személyes dolgainak, azaz a beszédeinek és cselekedeteinek apró egységekre történő szétboncolgatására, és ezen részek egyre terjedelmesebb elemezgetésére fordítja minden erejét? Jézus nem elég érthetően mondta meg, hogy kitől is kell megtanulnunk például akár csak a helyes erkölcsöt is? Jézus egyetlen szavával sem mondta azt, hogy az erkölcsteológia tudós embereitől kell a helyes erkölcsöt megtanulnunk. Jézus ugyanis azt mondta, hogy: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok.” Az erkölcsteológiának nem inkább egyszerűen csak tovább kellene adnia Jézus erkölcsi tanításait, mintsem azokat egyenként szétboncolgatni, és tudományos értekezéseket irogatni felőlük, melyek a hívők többségéhez a teljes terjedelmükben még csak el sincsenek juttatva? A belső használatuk azonban még nem is okozna újabb problémát az „igehirdetés” területén, viszont a belőlük a hívőkkel is megismertetett részletek is már olyannyira bonyolultak az egyszerű emberek számára, olyannyira szálhasogatásokkal illetve szóhasogatásokkal teletűzdeltek, hogy az eredeti szavak értelmét, mely értelmet maga Isten adott a szavainak, már csak nagyon nehezen lehet bennük felismerni. Érdekes módon azonban maguk a vallástudósok jelentik ki azt, hogy a szerintük nem hozzáértők folyton csak megsebzik, megcsonkítják a hit igazságait, és megtagadják az erkölcsi kötelességük teljesítését, melyre az evangélium hívja őket. Hol van azonban az ő helyes hozzáállásuk, hol írja akár csak egyetlen szavával is bármelyik evangélium, hogy a tárgyi tudományokhoz hasonlóan az embernek Isten és Jézus tanításait darabokra szét kell boncolgatnia, és az Isten által meghatározott tanítást már a boncolgatásuk alapján nyert újabb összegzésekként, emberi bölcsességekként kell a többi hívő embernek megtanítania?

55

Isten az életszabályokat, melyek tehát az egyénileg illetve azzal együtt közösségben is élő ember magatartását, helyes életvitelét kötelező erővel meghatározzák, és egyben irányítják is, már tehát Maga, és pedig konkrétan megszabta, sőt a Biblia révén meg is erősítette, azaz le is írta őket. Ezeket az életszabályokat tehát egyedül már csak továbbítani, illetve alkalmazni megtanítani kellene mindenkinek, nem pedig elemezgetni őket, és helyettük már a magunk kedvére illetve előnyére módosított szabályokat elfogadtatni a másik emberekkel. Még továbbmenve azonban, arra is rá kellene végre már jönnünk, hogy minden erkölcsi törvény, és ezt megint csak olvashatjuk a Bibliában, a „…szívünkbe van írva” (Róma 2,14-15). Így tehát már csak emlékeztetnie kellene bennünket a teológia tudományának, nem pedig helyettük oda már a maga alkotta törvényeit és rendeleteit „bevésnie”. Isten tehát már mindent maga meghatározott, így a Legfőbb Meghatározó szerepében már bármely embernek is csak tetszelegni lehet. Isten megfogalmazásait az embernek azonban nincsen semmi joga megmásítania, elferdítenie, sem hozzátennie, sem pedig elvenni belőle, de a vallástudomány képviselői Istennek eme törvényét a legtöbben sorra megszegik. Pontosan ők tehát azok, akik azt teszik, amit maguk a „laikusokról” (az Isten dolgaihoz nem értőkről) beszélnek. Végül is tehát ki a Legfőbb Meghatározó, akinek a döntéseit illetve a határozatait el kell fogadnunk nekünk Istenben hívő embereknek? Isten, vagy a tulajdon bölcsességétől, ne adj Isten, a kezébe adott hatalmától megrészegült ember? Ha például maguk a vallástudósok dogmatikusan kijelentik, hogy Krisztus, azaz a Megváltó Isten törvénye a teljesség törvénye, akkor ahhoz egyáltalán még mi hozzátennivaló létezhet? Amikor pedig ugyanezek a nem is csak „vallástudós”, hanem egyben már „egyháztudós” emberek azt is kijelentik, hogy minden egyes ember a tulajdon, Isten minden erkölcsi normáját ismerő „lelkiismerete” révén kapja meg Isten hívását, és hogy e lelkiismeretünk által Krisztus is megszólíthat bennünket, akkor hogy lehet emellett azon állításuk is igaz, hogy Isten csak az egyházon keresztül szól hozzánk, illetve egyedül csak a földi egyház által érintkezhet velünk hívő lelkekkel? A földi egyház Isten egyetlen nagy szervezetének avagy „házának” talán nem is csak egy része, hanem maga a teljessége? Nem inkább csak rajta keresztül is szólhat hozzánk Isten, mintsem kizárólag csak őáltala? Nem inkább az lenne a vallás és az egyház tudósainak az eredetileg vállalt szerepe, hogy az emberekkel konkrétabban is megismertessék, hogy mi vagy ki is például a „lelkiismeret”, mely hozzánk hangtalanul szól, ahelyett, hogy kétes, aggályos, laza, és egyéb más fajta lelkiismeretre boncolgatnák szét a tehát már nyilvánvalóan is meglévőt? Ezzel ugyanis csak azt a célt érik el, az Istent így tehát még maguk sem igazán jól ismerők, hanem szintén csak kutatók, keresők, hogy Isten helyett a vallás, illetve maga a vallásosság kap elsődleges fontosságot, mintsem maga Isten, a tehát mindenki számára egyaránt elérhető „cél”, akit egyedül csak az Isten által, és nem pedig már az emberek által meghatározott erkölcsi követelmények teljesítése révén érhetünk el. Isten a szavaival már a bűn fajait is meghatározta, a teológia tudósai azonban azokat is még tovább boncolgatták, sőt a hazugságból, melynek Isten a Biblia szerint minden fajtáját gyűlöli, az általuk kegyesnek vélt hazugságokat fel is mentették Isten gyűlölete alól. A Bibliában ugyanígy a hit fogalma is meg van Isten által határozva, a morális teológia tudománya azonban a hitet is számtalan vállfajra osztotta avagy hasogatta szét. A teológiai tudományok doktorai azonban még a reményt és a szeretetet is külön, Istenétől eltérő kategóriákba is belesorolták. Azokat pedig inkább részletezik és magyarázzák, mintsem Isten fő kategóriáit. A vallás tudósai ugyan minden folyton a Bibliára hivatkoznak, Isten és Jézus szavainak értelmétől azonban jócskán eltérnek a tulajdon értekezéseikben. Mindezen előbbiek után egyáltalán még csodálkozhatunk azon, hogy mindenütt csak a megosztottsággal, a mind jobb ( ? ) és mind erőteljesebb széttagoltsággal, az egymástól való,

56

már éles határokkal, sőt falakkal is kifejezett elkülönülésekkel, végleges szétválásokkal találkozunk lépten-nyomon a világban, de akár csak a közvetlen környezetünkben is? Nem maguk a vallások is ezen Istenhez és a szavaihoz való helytelen (tudományos nem pedig tudó) hozzáállás miatt vannak elkülönülve egymástól? Nem emiatt, nem az ő rossz példájuk miatt építenek egymás közé egyre magasabb és vastagabb falakat az emberek is? Jézus ezt hirdette volna? Isten ezt akarta volna, illetve ezt akarja? Vajon teljesítve van e így az Isten akarata, és nem inkább helyette még mindig csak az ember akarata érvényesül? Vajon Isten meddig tűri ezt?

57

ÁLPAPOK, ÁLTANÍTÓK A mai papok illetve szellemi tanítók többsége sajnos már csak hivatásból ismétli el a Biblia szavait, hogy a biztos megélhetésük érdekében kielégítsék a hallgatóságuk érzékeit. Ezek az emberek így azonban csak álszolgái Istennek, mert maguk is a fizikai érzékeik kielégítésébe azaz anyagi élvezetekbe merülnek el, miközben maguk is a lelki síkra igyekeznek felkapaszkodni, ám a „híveikkel” együtt folyton a mélybe zuhannak, vagyis egyre inkább csak az anyagi energiák fogságába illetve uralma alá esnek. Ahhoz azonban, hogy az ember valóban is felszabadulhasson, állandóan az Istennel és nem pedig az anyaggal kell társulnia, azaz Istenhez inkább, mintsem a fizikai anyaghoz kell ragaszkodnia, vonzódnia. Pontosan ugyanis az Úrral való folytonos és folyamatos társulás, vagyis az Istennel való állandó együtt járás jelenti az igazi szabadságunkat, a tényleges felszabadulásunkat a fizikai anyag képletes fogsága alól. A maga is pénzhaszonért dolgozó Isten-szolga tehát inkább csak hivatásos felolvasónak vagy írónak minősíthető, mintsem Istennel már valóban társult, már maga is felszabadult léleknek, akinek Istentől kapott hatalma van a másik lelket a vétkei illetve a fogsága alól felszabadítani, lényegében azonban Istenhez egyszerűen csak visszavezetni. Ezek a hivatásos felolvasók, illetve írók vagy „beszélők”, tehát még maguk sem érték el Istent, igazán még nem ismerték meg Istent, és a hallgatóságuk felszabadulása igazán nem, vagy egyáltalán nem érdekli őket, hanem mindig elsősorban a tulajdon maguk és a szűkebb-bővebb családjuk minél nagyobb kényelme, amit mind csak anyagi haszon megszerzése révén érhetnek el. Ezek az álszolgák csupán csak a saját elképzeléseiknek illetve elvárásainak megfelelően képesek látni az Istent, Nem pedig a Legfelsőbb Úr igaz valójának megfelelően. Ezek az emberek nem Istennek illetve Isten szabályainak, szellemi rendeletinek, hanem mindig elsősorban azoknak a szabályoknak engedelmeskednek, amelyeket maguk, vagy a tulajdon vallásuk vezetői, illetve az őket szintén vezető tudományok fő vezetői határoznak meg. Mindebből azonban az világlik ki, hogy az embernek ez az igazi vallása, igazi tudása Istenről és az általa teremtett mindenségről soha nem lehet. Az ember igazi vallása, helyesebben azonban hitvallása ugyanis egyedül csak az Isten közvetlen és odaadó (önzetlen, azaz minden önös érdek nélküli) szolgálata lehet, nem pedig a „hivatásos”, vagyis bárminemű anyagi ellenértékért is végzett szolgálat. Még azonban így is el lehet jutni az Istennel való állandó társuláshoz, amennyiben az ember minden anyagi hasznot, amit e hivatásbéli kötelezettségei teljesítése révén szerez, azt mind szintén Isten odaadó szolgálatára fordítja. Az álszolgák és vezetőik lényegében tehát mind olyanok, mint maguk a maguk sem tökéletes világi filozófusok. Ők ugyanis soha nem értenek egyet a másik filozófus nézeteivel, mert szerintük nem jó „szakember” az, aki nem állít fel saját teóriát. Az álszolgák tehát elsősorban a saját maguk, illetve az általuk elfogadott emberi vezetőik teóriáját illetve teológiáját tanítják vagy hirdetik (terjesztik) az Isten maga meghatározta teóriája illetve teológiája helyett. Így azonban ezek az emberek is pusztán csak okoskodókká válnak az Isten-tudásukban, mintsem Isten hiteles „szaktekintélyeivé”, akiket Isten maga világosított fel a Róla és az általa teremtett mindenségről szóló tudással kapcsolatban. Az Istenről és a mindenségről szóló valóban igaz és hiteles tudásra csak és kizárólag külső úton, különösen pedig egyedül csak a fizikai anyagra alapozva tehát sohasem lehet eljutni, bármennyire is erőlködünk, bármennyire is szeretnénk. Isten ugyanis csupán csak az anyagi teremtéséből nem ismerhető igazán meg, hanem egyedül csak a „teremtéseiből”. A teremtéseibe pedig a legfontosabb szellemi világa, azaz maga a teremtő világa is beletartozik. Az a felfogás tehát mindenképpen csak téves lehet, mely a Teremtőt pusztán csak az anyagi világgal azonosítja. Csak az anyagból kiindulva tehát egyedül csak a totális összeomlásáig, vagyis a teljes lelki és fizikai összeomlásához juthat el az ember, magához Istenhez soha.

58

Az emberi élet valódi célja éppen ezért pontosan az, hogy általa térhessünk vissza Istenhez, nem pedig az, hogy egyre nagyobb illetve részletesebb felbontásban ismerjük meg Isten helyett az anyagi világát, és utána pedig megint csak az anyagot illetve a formát fogadjuk el szintén az Igaz Isten helyett, és megint csak új Istenünknek, mint ahogyan ezt a korábbi korszakokban is tettük, sajnos akkor is csak a vesztünkre.

59

A ZSIDÓSÁG IGAZ TÖRTÉNETE EGÉSZEN A NAPJAINKIG A Jákobból lett Izráel nemzetségét Isten kivezette az egyiptomi szolgaságból, és mintegy 40 évig kisebb-nagyobb helyreigazítások mellett eltűrte az erkölcstelenségeiket a pusztai vándorlásuk során. Isten ezt követően Kanaán földjén hét nemzetséget, azaz hét királyságot törölt el, hogy a helyüket onnantól fogva a zsidók foglalhassák el, illetve vehessék át a területek fölötti hatalmat. Ezután pedig Isten a még továbbra is fennmaradó erkölcstelenségeik megszüntetése érdekében 450 évig tartóan bírákat állított fel a számukra. A bírák Sámuel koráig, azaz Sámuellel bezárólag bíráskodtak a még fennálló erkölcstelen cselekedetek mind teljesebb kiküszöbölése érdekében, teljes erkölcsi tisztulást viszont ők sem értek el a nép változatlanul megmaradó makacssága, konok nyakassága miatt. A nép azonban a továbbra is fennmaradó világi példákra hivatkozva Sámuel után emberi királyt kért Istentől a feje fölé. Isten ezért ismét 40 évig terjedő időszakra Sámuel Saul fiával kezdődően az ígéretéhez híven Benjámin nemzetségéből származó férfiakat tett királlyá a zsidó nép fölött. Legvégül állította föléjük Dávid királyt, akinek végül is a leszármazottja Jézus, a szintén megígért Messiás, akit viszont a zsidóság az egészével már nem fogadott el királynak. Jézus törvényes származását illetve illetékességét nem elismerő része a zsidóságnak ki is végeztette Őt az akkor éppen fölöttük álló újabb hatalommal. Lényegében azonban a római hatalom képviselőjével, akit a zsidó nép vallási vezetői kényszerhelyzetbe hoztak az el nem ismert király kivégzését illetően. Azonban nem csak a zsidóságnak ezen Jézust nem elfogadó része, hanem a Jézust királyaként elismerő része, és az ott és akkor jelenlévő nemzetek sokasága is, a megtorlástól félve a hallgatásával végül is szintén beleegyezett Jézus kivégzésébe. Jézuson kívül ugyanis akkor még senki se volt, aki az Isten szellemi hatalma után fölöttük álló akkor éppen legnagyobb emberi hatalommal bármilyen szinten is nyíltan szembe mert volna szegülni Isten mindig csak jogos lehetőségű uralma érdekében, de mellette akár egyszerűen csak kiállva is. A zsidóság tehát a többi nemzet úgyszólván egyetértése mellett kivégeztette a neki Isten által ígért királyt, és emiatt azóta sincsen „felkent” királyuk, hanem csak vallási vezetőik vannak, és ráadásul szétszóródva (ún. „diaszpórákban”) élnek a világ minden táján. Az Izrael állam megalapítása óta azonban már világi vezetőkkel is rendelkeznek, akik többségükben vallásosak, ám a nemzetet elsősorban már a saját maguk által megalkotott törvények szellemében, mintsem az Isten alkotta törvények szellemében vezetik, mint az a továbbiakból egyértelműen ki is fog derülni. A zsidó vallási vezetők és a híveik a többségükkel tehát nem fogadták be Jézus Istenről és egyedül jogos uralmáról szóló szavait, és a leszármazottaik révén ezért még ma is egyre csak vezekelnek a többi ember számára titokzatos módon fordulva Isten felé. Mindeközben az egykori vallási vezetők leszármazottaiból lett mai világi vezetők továbbra is egyre csak szítják az egykoron tehát vallási alapon kiosztott területi közös örökség eldönthetetlenségéből származó belső feszültséget, mely mind a mai napig két egymástól különálló részre kívánja felosztani a lényegében tehát csak közös lehetőségű örökséget. A zsidók tehát még ma is a létezhető legrosszabb példával szolgálnak e területen is az egész világ számára, ugyanis az eredetileg tehát közös örökség kizárólagos tulajdonlása végett öldöklő testvérháborút folytatnak egymás ellen, holott pontosan az ő Istentől eredő hitvallásuk tiltja a legkeményebben a leginkább csak értelmetlen lehetőségű öldöklés között is a legértelmetlenebbet: az ártatlan vérének a kiontását, azaz a testvérgyilkosságot, és ebből már természetszerűleg fakadóan magát a testvérháborút is. Az értelmetlen öldöklés, a testvérgyilkosság tilalma pontosan a zsidó vallás értelmében és hatására (példájára) került át, és terjedt is el számos vallásban, így az egyenesen belőle származó keresztény vallásban is. Az tehát, hogy valójában minden ember testvér, a testvéreknek szeretniük kell egymást, mint önmagukat, és hogy a tulajdon testvérünk

60

leöldöklése a legsúlyosabb vétkezés Isten és ember ellen, eredetileg mind a zsidó vallás leglényegesebb, örökérvényű, és ezért példaértékű kritériumai közé tartozik, melyek nem csak a vallásos emberek többségének, hanem még a nem vallásos emberek erkölcsi nézeteit is mind a mai napig meghatározzák. Az akkori zsidó vezetők tehát azért nem akarták Jézus lemészárlását maguk elvégezni, mert Jézus maga is zsidó származású volt, és így máris a testvérgyilkosság, mint legsúlyosabb bűn elkövetése történt volna meg, amit Isten velük közvetlenül közölt törvényei a legszigorúbban büntettek. (Egyébként a testvérgyilkos Kaint is éppen emiatt az isteni törvény miatt nem volt szabad halállal büntetni.) A testvérgyilkosságot, de minden más eszevesztett öldöklést is, tehát Isten törvénye szigorúan tiltotta, és természetesen tiltja még a mai napig is, mivel Istennek az ölésre vonatkozó törvénye örök érvénnyel van jelen. Isten legfőbb törvényei ugyanis soha el nem évülnek, és soha nem is fognak még csak feltételesen elévülni sem. Mára azonban még mindig ott tartunk, hogy Istennek eme törvényére illetve tiltására mind a két fél, vagyis mind a zsidó nép, mint Izráel utódai, mind pedig a palesztin azaz az arab nép, mint Ismáel utódai, fittyet hánynak. Az egymás öldöklését tehát továbbra is folytatják a lényegében tehát közös eredetű, időközben azonban két egymástól különálló vallásra szétvált vallásukban egyaránt megtalálható szigorú tiltás ellenére is. Így tehát a vallásukat tulajdonképpen saját maguk gúnyolják ki, illetve hazudtolják is meg a legmagasabb fokon, és ezt talán már észre sem veszik, mert olyannyira belebonyolódtak a közös szent helyük, Jeruzsálem illetve az egész palesztínia területeinek birtoklási kérdése miatt még az ősidőkben kirobbant, és azóta is folyó ádáz küzdelmükbe. Mára viszont e küzdelembe már a hely eredeti (zsidók előtti) birtokososai is egyre magasabb fokon igyekeznek beavatkozni. Az emóreusok, az egykori magas és derék nép utódnépe, vagyis az „amerikánus” (ma amerikai) nép leszármazottai ugyanis nagy figyelmet szentelnek e térségnek, mint ahogyan a kananeusok (az egykoron a tenger mellett lakó nép) utódnépe, a britannusok leszármazottai, de a többi érintett, azaz onnan elűzött öt másik nép utódai is szeretnék a maguk számára minél nagyobb előnyt biztosítva megvalósítani a közel-keleti „újrarendezést” vagyis a térség területi illetve hatalmi újrafelosztását. Akárhogyan is nézzük tehát, szinte semmi új nem történik a Nap alatt. A tulajdonlás ősi problémáján ugyanis az emberiségnek még máig sem sikerült felülemelkednie, és emiatt még ma is folyik a véres testvérháború, csak a bukások ellenére is szakadatlan fejlődés révén ma már jóval „intelligensebb”, azaz jóval korszerűbb eszközökkel. De vajon ezúttal hogyan fog majd végződni ez az egyre ádázabb vérontás?

61

A ZSIDÓSÁG A zsidó avagy héber ajkú (nyelvű) nép egy része tévesen még mindig azt hiszi, hogy az ő kiemelten is kiválasztott népén kívül Isten nem tűr meg maga mellett más népet. Isten azonban egyáltalán nem az ezen tévhiedelem miatt mondható féltékeny Istennek, hanem azért, mert az emberek pontosan az ilyen jellegű félreértések miatt az Igaz Isten helyett „más isteneket” kezdenek el tisztelni, mint pl. a pénz, az egymás fölötti hatalom, illetve a többségükben már maguk alkotta törvények. Nos, ha Isten egyáltalán még nevezhető féltékeny Istennek, akkor Isten az ilyen „hamis istenekre” féltékeny Isten, aki viszont a legtöbbször önös érdekből történő félrevezetésekkel és félreértésekkel ellentétben minden népét egyaránt szereti. Az Igaz Isten tehát egyáltalán nem kívánja magától elvetni a nem zsidó, vagyis a zsidók nézete szerint pogány vagy „gój” népeket, hanem azokat is maga mellé szándékozik felemelni. Mindez azonban a Bibliában nagyon is érthetően le van írva, csak sajnos ezt szinte valamennyi vallásos réteg (nép illetve „nyelv”) még ma is a maga érdekeinek megfelelően értelmezi. Az igazság tehát az, hogy nem az Isten az, aki személyesen üldözi a Tőle „más” isteneket, hanem a zsidó nép egy bizonyos rétege az, aki még a saját bölcseit, prófétáit is üldözi. Ha tetszik, ha nem, e nép igenis nem tűri és üldözi (elutasítja magától) még ma is a legfőbb prófétáját, a zsidó születésű Jézus Krisztust is. A zsidó népnek ez a rétege ugyanis tévesen azt hiszi, hogy minden nép között egyedül csak ő birtokolhatja a Teremtő Isten itt a földön elérhető teljes ismeretét, és a törvényei teljes ismeretét is. Ez az elsődleges oka tehát annak, hogy a többi nép gyűlöletet támasztott, és sajnos támaszt részint még ma is a zsidó nép ellen. A zsidóság azonban a felelősséget hiába is próbálja elhárítani magától, a gyűlöletet így végül is maga támasztotta magának. Senki emberfia nem nyugszik ugyanis bele abba, hogy egy másik ember őt hitvány, értéktelen embernek, illetve még az állatnál is alantasabb teremténynek nyilvánítsa illetve minősítse, akinek egyedül csak akkor van joga az élethez, ha kizárólag csak az ő jólétét, biztonságát, és ne adj’ Isten a maga magának adta dicsőségét szolgálja. Nem inkább a zsidó nép bizonyos rétegének eme vak gőgje okozhatta tehát eredetileg az egész zsidóság szenvedéseit, keserű megpróbáltatásait, mérhetetlen fájdalmait, mintsem a másik népek, ahogyan ezt a zsidóság hangadói még ma is igyekeznek kierőszakolni a világ közvéleményétől? Még tehát a mai intelligenciájuk mellett sem érthető meg annak a ténye, hogy ez volt, és nagyon is lehet, hogy még van is az oka annak, hogy őket, mint már túlságosan is gőgös népet a többi nép kiirtani, de legalábbis kiszorítani igyekezett maga közül, vagyis a maga köréből, a maga teljességéből? Isten, és ezt a zsidóság is nagyon is jól tudja, soha nem követ, de nem is követhet el hibát. Ezért aztán ebben a kérdésben sem lehet hibás. Ebből pedig az következik, hogy mint ahogyan Isten sem, úgy elsősorban a népek sem vonhatók igazán felelősségre a zsidó népet ért töménytelen sérelem miatt. A felelősség tehát éppen hogy elsősorban az Igaz Isten személyes mivolta és a Hozzá való viszonyulásuk felől helytelenül gondolkodó zsidó vezetőké, másodsorban pedig a világ népeinek egykori és mai vezetőié, mely felelősséget ők előszeretettel igyekeznek Istenre, illetve az általuk irányított néptömegekre áthárítani. Isten azonban velük ellentétben minden népben az Ő egyetlen igaz szellemiségének alázatos szolgáit illetve eszközeit, és nem pedig másik emberek alázatos rabszolgáit kívánja látni, mint ahogyan azt ők az önnön nagyságuktól már eltelt mivoltukkal akarják. Isten szellemisége illetve az egysége ezért minden népet, így tehát a népek vezetőit is a határozatainak a végrehajtó eszközeivé is teszi. A fizikai szférában tehát semmi nem történik, de még csak nem is történhet véletlenül. Itt mindennek oka van. A zsidóság tehát egyedül maga az oka a

62

szenvedéseinek. A többi népeknek ebben csak „szerepe” volt és van, illetve közülük egyeseknek a zsidóság szenvedéseiben is „része” volt. Isten az eszközeivel tehát már csak reagál a választásunkra. A zsidó emberek egy részükkel a rossz vezetői példára a gőg magukon keresztüli megnyilvánítását választották Isten, illetve Isten jóságának megnyilvánítása helyett. Ami volt és van, az tehát a hibás választásuknak már csak a következménye, és ezt a mai intelligenciájukkal végre már be kellene látniuk, mintsem maguk helyett, még ma is egyre csak a másik népeket hibáztatniuk. A drámának azonban az önnön gőgjüktől szintén elvakult jelenlegi vezetőinknek köszönhetően sajnos még ma sincsen vége. Az elsőség egyébként teljességgel fölösleges kérdése (mivel Isten előtt minden ember egyaránt fontossággal bír) ugyanis még mindmáig nincsen a vezetők, de a népek által sem eldöntve, és persze egyaránt elvetve sem.

63

UTÓSZÓ Sokakban talán felmerült az a kérdés, hogy végezetül, és ráadásul minden átmenet nélkül miért a zsidóság múlt és jelen helyzetével foglalkozom, hogy jön ez a vallás nagy kérdéséhez? Nos hát az igazság az, hogy a meglátásom szerint pontosan az ő rossz példájuk az, ami az egész világ vallási közösségeit, de magának az egyéni embernek a vallási nézeteit is félrevezette. Különös fontossággal tehát a helyes Isten-imádat, és persze az emberszeretet tekintetében is. Ezzel azonban egyáltalán nem azt kívánom kijelenteni, hogy egyedül ők a felelősek a vallásosságnak a világban mára kialakult helyzetéért. A felelősség ugyanis mindig is közös, mind tehát a vallás uralma, mind pedig a világi uralom tekintetében. Az igazsághoz azonban az mégiscsak hozzátartozik, hogy Izrael mai fiai, a „Tóra tudósai” sajnos még ma sem tesznek mást, mint hogy továbbra is csak ellenkezve Istennel nap mint nap megszentségtelenítik azt a földet, ahol nem csak ők lakoznak, hanem maga az Isten is lakni szándékozott, és lakott is, mígnem azt tisztátalanná nem tették. A mai izraeliták ugyanis folyton embervérrel szennyezik be a földjüket, vagyis szinte nap mint nap öldöklik egymást, holott a Tórából minden jól tudják, hogy engesztelés a földjük megszentségtelenítéséért csak úgy szerezhető meg az Istennél, ha mindazoknak is ki lesz ontva a vére, akik a másikuknak a vérét ontották. Minden vérontónak (emberölőnek) meg kell tehát halnia ahhoz, hogy Isten végleg kiengesztelődjön. A bibliai „példánykép” nép azonban azt is tudja, hogy a Tóra szíve (lényege) a „felebaráti szeretet”. Jézus ezért mindig is azt olvasta a zsidó testvérei fejére, hogy ők, akik folyton a Tórát tanulmányozzák, feledkeznek minduntalan meg a testvéri illetve felebaráti szeretetről. Hogy-hogy még máig sem veszik észre az izraeliták, hogy a tulajdon földjüket és magukat egyedül csak maguk teszik tisztátalanná, vagyis hogy a testvérgyilkosságaikkal ők maguk azok, akik Káin nyomdokába léptek ahelyett, hogy továbbra is mindenben az Isten nyomát illetve törvényeit követték volna? Hát nem látják, hogy az ő rossz példájukat követi lassan szinte már a Föld egész népessége? Igen, ha esetleg még mindig nem vettük volna észre, a vallások legnagyobb része is az ő egykori rossz példájukat követi. Ahogyan ugyanis a zsidó vallás harcos szembeállásba került a belőle származó keresztény vallással, ugyanúgy áll egymással még ma is szemben a többi két főágra kettészakadt többi fő vallás is. Ugyanerre a példára azonban a főbb vallási csoportosulások is harcban állnak egymással a minél nagyobb embertömegek fölötti hatalom megszerzése érdekében. Még továbbmenve azonban az is megállapítható, hogy maguk a világi hatalmak is pontosan eme rossz vallási példára szakadtak ketté, a főbb világi hatalmak pedig szintén erre a példára igyekeztek és igyekeznek a hatalmukat még ma is minél több emberre, illetve minél nagyobb földterületekre is kiterjeszteni. A vallási hatalmak azonban ma már még újabb versengésbe kezdtek az átmenetileg föléjük kerekedett világi hatalmakkal is a népek fölötti hatalomért, de harcolnak a világi oldalról tőlük eltulajdonított anyagi javakért, köztük tehát a földterületekért is. Nos hát valójában ez az eredetileg maga is egyből kettővé, azaz vallásira és világira szétvált hatalmak egymás közötti és egymáson belüli hatalmi harca végett már az egyéni emberek körében is állandóan fennálló hatalmi harc miatt kell Istennek vagy személyes képviselőjének közénk újra eljönnie, hogy ezúttal talán már végérvényesen is megmutassa, hogy valójában ki is az igazi tulajdonos, kié is az igazi hatalom, kié minden hatalom. Isten valójában tehát akkor jön újra el az emberek közé, amikor az általa meghatározott hitvallás hanyatlásnak indul. A hitvallás lényegében tehát egy Isten alkotta törvény, melyben Isten megmondja nekünk teremtményeinek, hogy mit kell tennünk. Ha tehát erről mi elfelejtkezünk, akkor újra alá kell szállnia, hogy megszilárdítsa a hitvallásnak tehát egyedül csak általa meghatározható mindig helyes és örökérvényű elveit, mely tevékenységével egyben mintegy helyre is igazít, vagy ha szükséges, akkor már helyre is „ráz” bennünket, Tőle

64

illetve az elveitől eltévelyedett embereket. Az ember ugyanis hajlamossá vált arra, hogy Isten mindig helyes és örök elvei helyett a saját maga által kitalált elvek alapján gyakoroljon vallást, vagyis hogy már inkább csak a maga által megszabtak szerint, azaz a maga akarata szerint, és nem pedig az Isten akarata szerint cselekedjen minden területen, így tehát az ember számára legfontosabb hitvallás területén is. Mi igazán hívők reménykedjünk tehát, hogy Isten Krisztus Jézus személyében valóban el fog majd jönni, és rendet fog tenni, mind tehát a hamis vallások területén, mind pedig a világi oldalon elharapódzott érdemtelen és értelmetlen hatalmaskodásokban, melyeknek keserű levét kényszerülünk tehát inni a Krisztus Jézus által pedig egyaránt mindenkinek felkínált örök élet tiszta vize, illetve Isten egyedül jogos és mindig igazságos uralma helyett.