2.Tétel: A római köztársaság virágkora és válsága, az

egyeduralom kialakulása

KÖZÉPSZINT: A hódító háborúk társadalmi és politikai következményei a köztársaság

korában.

EMELT SZINT: Augustus principátusának jellemző vonásai

A város földrajzi elhelyezkedése, adottságai: Róma városa Itália középső

részén, a Tiberis folyótól délre elterülő Latiumban, a mondai hagyomány szerint

Kr. e. 753-ban épült. Fekvése rendkívül kedvező, mert Itália központi helyet

foglal el az ókor fő közlekedési és kereskedelmi útvonalán, a Földközi-tengeren.

Az itt élő népek számára mégis a mezőgazdaság volt a fontosabb, mert a

félsziget tagolatlan partvidéke kevésbé kedvezett a hajózásnak, kiterjedt

medencéi viszont jó lehetőséget biztosítottak a földművelésre.

Róma terjeszkedése: A Kr. e. V-IV. században Róma sorozatos földszerző

háborúkat folytatott. A köztársaság első évtizedeiben fokozatosan megszerezték

az ellenőrzést a szomszédos területek, Etrúria és Latium felett. Ezután – a görög

gyarmatvárosok egymás közötti ellentéteit kihasználva – kiterjesztette hatalmát

egész Dél-Itáliára. A pun háborúk (Kr. e. 264-241; Kr. e. 218-201; Kr. e. 149-

146) folyományaként Róma megszervezte első provinciáit (tartományait)

Szicíliában, Hispániában majd Afrikában. A Kr. e. II. század közepén Róma

megkezdte a hanyatló hellenisztikus államok meghódítását. Provinciává

szervezték Makedóniát, majd Achaia néven Hellászt.

A hódítások társadalmi hatásai: A hódítások eleinte minden római polgárnak

hasznot hoztak. A hadizsákmány és a földek zöme ugyan a patríciusoké

(előkelő, földbirtokos családok – Róma vezető rétege) lett, de a plebejusok

(földművesek, kézművesek, kereskedők – „a tömeg”) is újabb parcellákat

1

kaptak. Gyarapodtak az állami tulajdonú közföldek (ager publicus), melyekből

bérlés révén a patríciusok jutottak nagy földterületekhez.

Az újabb hódítások révén létrejövő Római Birodalom még nagyobb hatalmat és

jövedelmeket hozott Róma vezető rétegének, a nobilitasnak (a patríciusok és

plebejusok közti jogegyenlőség teljessé válásával, a patríciusok és a vagyonos

plebejusok összeolvadásából létrejött társadalmi réteg – „nemesség”). A

politikai irányítást kézben tartó földbirtokosok, a senatori rend a meghódított

területeken az ager publicusból kihasított területekkel növelte vagyonát,

melynek következtében létrejöttek a latifundiumok (nagybirtok).

A provinciákból elsősorban a kereskedők gazdagodtak: a kereskedelmi haszon

mellett az adóbérletből (a provinciára kivetett adó egy összegben való

megfizetése az államnak, majd annak emelt összegű beszedése) származott nagy

jövedelmük. Róma törvényei értelmében azonban a kereskedelemmel és

adóbérlettel foglakozók nem vállalhattak hivatalt. Így a társadalomban

elkülönült egy nagy vagyonú, de a politikában közvetlenül nem szereplő réteg, a

lovagrend.

A hadjáratok nyomán tömegesen hozták Itáliába a rabszolgákat. Ennek az

előnyeit használták ki a nagybirtokosok, mellyel komoly versenyt támasztottak a

kisparaszti gazdaságok számára. A parasztok emellett a provinciákból beáramló

gabona miatt is kiszorultak a piacok egy részéről. Ugyanakkor a birodalom

növekedésével a parasztság számára egyre terhesebbé vált a katonai szolgálat. A

nagy távolságra folyó harcok miatt nem tudták megművelni földjeiket. A fenti

okok miatt sok parasztcsalád tönkrement, elveszítette a földjét.

Az eladósodott, földjüket vesztett parasztok Rómába költöztek, hogy ott

keressenek megélhetést. Kialakult egy új társadalmi réteg, az antik proletariátus.

2

Műhelyekben dolgoztak, alkalmi munkákat végeztek, egy részük pedig az

„ingyenélők” tömegét gyarapította, melyet napi kedvezményekkel bármilyen

politikai célra fel lehetett használni.

A hódítások politikai következményei, a köztársaság válsága: A Kr. e. II.

század politikai küzdelmei egyre erőszakosabbá váltak, amely polgárháborús

hangulatot teremtett Rómában. Két – egymással leszámolni akaró – politikai erő

jött létre: a senatori rendet képviselő optimaták és a lovagrendhez kapcsolódó

néppárt. Mindkét irányzat a hatalom megragadására tört. A köztársasági

intézményrendszer, az évenként választott hivatalnokok egyre kevésbé voltak

megfelelőek a birodalommá vált Róma igazgatására.

A Gracchus testvérek reformjai: A válság legszembetűnőbb vonása a parasztság

tönkremenetele volt, mely nem csak társadalmi, hanem katonai problémát is

jelentett. Rómában ugyanis csak a földdel rendelkezők vállalhattak katonai

szolgálatot. Ennek megfelelően a válság megoldását eleinte a parasztság régi

állapotának visszaállításában látták. Tiberius Gracchus néptribunus Kr. e. 133-

ban felújította a Licinius-féle földtörvényt, mely korlátozta a közföldekből

bérelhető terület nagyságát, 500 jugerumban (kb. 230 hold) maximálva azt. A

törvény érvényesülése esetén a latifundiumok nagy része visszakerült volna az

állam kezébe, melyet a parasztoknak akart kiosztani kisbirtok formájában.

Ennek megfelelően a reformtervezet a senatori rend heves ellenállásába

ütközött. Amikor Tiberius Gracchus a reform végrehajtása érdekében a

köztársaság törvényeit megsértve a következő évben is néptribunus akart lenni

(Rómában a hivatalokat csak egy évig lehet viselni), a kirobbanó utcai

harcokban megölték.

Öccse, Caius Gracchus Kr. e. 123-ban a föld nélküliek egy részét a Karthagó

területén kialakított Africa provinciában akarta letelepíteni, ezzel azonban még a

3

bátyjánál is nagyobb ellentéteket szított, melyek ismét véres összecsapásokba

torkollottak. Ennek láttán Caius Gracchus öngyilkos lett.

Marius hadseregreformja: A válság a hadseregben is egyre mélyült. A parasztok

tönkremenetelével csökkent a hadra foghatók száma. A fegyelem meglazult,

hiszen a földjük elvesztésétől rettegő parasztok nem harcoltak teljes odaadással.

A válságon a néppárti Marius lett úrrá, aki a hadsereg főparancsnokaként átható

reformot hajtott végre. A parasztok helyett katonáit a vagyontalan római

polgárok soraiból, zsoldért (fizetségért) toborozta. A hadseregben a katonák

egységes kiképzést, egyenruhát, felszerelést és ellátást kaptak. Tizenhat évi

szolgálat után a leszerelő katonák (veteránok) földhöz jutottak. Marius a

reformjait csak úgy tudta végrehajtani, hogy többször megválasztották consullá

(a köztársaság kori Róma vezető tisztsége).

Marius reformjának következtében a zsoldos hadsereg és főként annak vezére

korábban soha nem látott politikai hatalomhoz jutott és egyre inkább

veszélyeztette a köztársasági berendezkedést.

Sulla diktatúrája: Miután a senatori párt vezérét, Sullát távollétében a

néppártiak leváltották, Sulla – Róma történetében először – zsoldosaival Róma

ellen vonult. Kitört a polgárháború. A várost elfoglaló Sulla korlátlan időre

diktátorrá (a köztársaság korában, végveszély esetén, legfeljebb hat hónapra

választott tisztségviselő, aki minden ügyben saját belátása szerint dönthet és

később sem vonható felelősségre a tetteiért) választatta magát a senatussal (a

legfőbb döntéshozó testület a köztársaság korában), és korlátozta a

néptribunusok jogait. A senatus létszámát felemelte, és a testületet saját híveivel

töltötte fel. Ellenfeleit úgynevezett feketelistára tette (proscriptio): aki ezen a

listán szerepelt, azt bárki feljelenthette vagy büntetlenül megölhette. Az áldozat

vagyonából a feljelentő részesedést kapott, a többi az államé lett. Az elkobzott

4

földeken Sulla tömegével telepítette le a veteránjait és a feketelista áldozatainak

felszabadított rabszolgáit.

Sulla a köztársaság védelmében gyakorolt dikatatúrát, és amikor úgy vélte,

elérte célját, Kr. e. 79-ben lemondott a hatalomról. A köztársaság azonban ennek

ellenére nem szilárdult meg. Éppen Sulla mutatott példát arra, hogy egy

hadvezér hogyan veheti semmibe a törvényeket és döntheti meg a köztársaságot.

Az első triumvirátus: A köztársaság helyzetét tovább gyengítette a Kr. e. 73-71

között zajló Spartacus vezette rabszolgafelkelés, mely az ókor legjelentősebb

ilyen típusú lázadása volt. Sulla egykori hadvezérei, Crassus és Pompeius

leverték a felkelést, mellyel politikai befolyásuk is nagyon megerősödött. Mikor

a senatus lépéseket tett a két hadvezér túlzott hatalmának csökkentésére, azok

Kr. e. 60-ban – a néppárti elveket hirdető Julius Caesart is bevonva –

szövetséget kötöttek a senatussal szemben. Ezt az egyezséget később

triumvirátusnak (három férfi szövetsége) nevezték, lényege pedig az volt, hogy

támogassák egymást a vezető tisztségek megszerzésében.

Crassus Kr. e. 53-ban bekövetkezett halálával a triumvirátus megszűnt,

Pompeius pedig a jelentősen megnövekedett hatalmú Caesarral szemben a

senatus oldalára állt. Kr. e 49-ben a senatus hazarendelte Caesart Galliából, ahol

nagy katonai sikereket ért el. Caesar azonban a személyéhez hű hadsereggel

Róma ellen vonult. (Ekkor hangzott el a szállóigévé vált mondás: „A kocka el

van vetve!”) A Pompeiusra Kr. e. 48-ban, a görögországi Pharsalosnál mért

döntő vereséggel Caesar került ki győztesen az újabb polgárháborúból.

Caesar egyeduralma: A senatus Caesart örökös diktátorrá választotta, aki – élve

hatalmával – a birodalom egységét és a belső elégedetlenséget csökkentő

reformokat hajtott végre. Letelepítette a veteránjait, földet osztott a

5

nincsteleneknek, értékálló aranypénzt veretett, római polgárjogot adott sok

provinciabelinek, akiket a senatusba is meghívott. A köztársasági

hagyományokra azonban – melyek még mindig erősek voltak – Caesar nem volt

tekintettel. Így egy köztársaságpárti összeesküvés során Kr. e. 44-ben Brutus és

Cassius vezetésével megölték.

A második triumvirátus: A merénylet után a hatalom két, Caesar köréhez tartozó

hadvezér, Antonius és Lepidus, valamint a hivatalos örökös, Caesar

unokaöccse, Octavianus kezébe került. Kr. e. 43-ban megkötötték a második

triumvirátust, melynek célja Caesar gyilkosainak legyőzése volt. A döntő csatára

Kr. e. 42-ben, Philippinél került sor. A győzelem után a triumvirek felosztották

egymás közt a birodalmat. Antonius kapta a keleti területeket, Octavianus a

nyugatiakat, Lepidus Afrikát.

Lepidus hamarosan visszavonult a politikától, Antonius és Octavianus azonban

kezdettől fogva egyeduralomra tört. Összecsapásuk révén újabb polgárháború

tört ki. A döntő csatára Actiumnál került sor Kr. e. 31-ben, ahol Octavianus

aratott győzelmet. A csata után provinciává tette Egyiptomot, melyet nem adott

át a senatusnak, hanem saját irányítása alá vonta.

A későbbiekben – Caesar példájából okulva – Octavianus igyekezett leplezni

egyeduralmát, melyet a köztársasági intézmények színleges megtartásával ért el.

Az általa kialakított politikai rendszert principátusnak nevezzük.

6

A Római Birodalom kiterjedése Kr. e. 133-ban (piros), Kr. e. 44-ben (narancssárga), Kr. u.

14-ben (sárga) és Kr. u. 117-ben (zöld).

7