1

A lány a mólón

Petra Morganstern története

Írta és illusztrálta

G. Norman Lippert

Fordította: Csonki Tibor

2

Üdvözlet, kedves olvasó, köszöntelek „A lány a mólón” oldalain. Mielőtt

belekezdenél a mesébe, úgy gondoltam, talán segít, ha megosztom veled a történet történetét.

Valamivel több, mint egy éve belekezdtem egy irodalmi projektbe. Eredetileg csak mókának indult, a saját szórakoztatásomra, illetve a családoméra és barátaiméra. A feladat hatalmas volt, követni egy bizonyos ifjú varázsló életének fonalát, aki ugyan nem olyan híres, mint az apja (ez mellesleg a mi ifjú varázslónk egyik elsődleges problémája), de nem is átlagos. Legnagyobb meglepetésemre ez az iromány regényméretűre dagadt. Gondoltam, felteszem a regényt az internetre. Megdöbbentően sok olvasója lett világszerte, ami – természetesen – egy folytatáshoz vezetett.

A második rész megjelenésekor felfedeztem néhány érdekes dolgot: habár ezek a sztorik egy másik híres szerző történetvezetésén alapulnak (épp emiatt van is vele egy kis problémám), emellett számtalan eredeti ötletet és karaktert is felvonultatnak. Nem kis elégedettséggel vettem észre, hogy egy egészen új történet is ott van benne, amely csakis az enyém.

Így hát, belekezdtem egy másik projektbe: elszakadtam az eredeti történettől, és a saját ötleteim egy részét beépítettem egy egészen új sztoriba. Ez itt, kedves olvasó, a kísérlet eredménye.

Hogy ez mit jelent a számodra? Nos, kétféleképpen élvezheted a következő történetet:

Először is, mivel ez a mese, sok szempontból, ésszerű folytatása az első két regényemnek, először elolvashatod azokat. Megtalálhatod őket ingyen, online, a legjobb, ha a www.elderscrossing.com oldalon kezded. Ott megtalálhatod az itt felbukkanó karakterek háttértörténeteit, ami segítségedre lesz, hogy nagyobb látószögben szemlélhesd ezt a mesét.

Másodszor, akár magában is belekezdhetsz a történetbe. Direkt úgy írtam, hogy egyedül is megállja a helyét, habár a háttértörténet máshonnan is kiegészíthető. A vívódások és ötletek, amelyek a történet magját alkotják, habár fantasztikusak és mágikusak (és egy kicsit sötétek), a legtöbb olvasó számára ismerősek lesznek, még ha korábban egyik karakter nevét sem látták leírva sehol sem. Ha úgy döntesz, önmagában kezdesz hozzá a sztorinak, íme néhány hasznos (igaz nem feltétlenül szükséges) tudnivaló: főhősnőnk, Miss Morganstern egy titkos varázstársadalom tagja, mely a varázstalan világ mellett létezik. Miss Morgansternnek kissé

3

szokatlanul alakult utolsó tanítási éve, mely során néhány sötét varázsló megdöbbentő összeesküvésének középpontjába került. Az összeesküvés részletei a történet folyamán kiderülnek, de a lényeg a következő: Miss Morganstern rájött, hogy egyfajta átokként telepedik rá a valaha élt leghatalmasabb gonosz varázsló kísértetének utolsó, meghasadt darabja. Mint egy lámpás lángja, ez a lélekdarab az ő lelkébe fészkelve él, kihat rá, befolyásolja őt. Ebből a szempontból Petra talán nem is különbözik annyira azoktól, akik az emberi természet két fele között őrlődnek, állandó harcot vívva a sötétség és fény, jóság és önzőség oldalán egyaránt.

Kedves olvasó, ez itt a történet története. Remélem, élvezni fogod ezt a kis sötét tündérmesét. Ha igen, mindenképpen tudasd velem! Talán több is lesz.

Fél szemmel mindig figyeld a vizet! Valami elő fog bújni belőle.

4

Petra arra ébredt, hogy a kora reggeli napfény betűz sötétítőfüggönye

szakadásain, és aranyszín mintát fest az ágyra, illetve a kopottas, nagyrészt üres falakra. Az aranyló sugarakba öltözve a helyiség egy pillanatra már-már békésnek, vidámnak hatott. Ez kissé elszomorította Petrát, aki lassan pislogva hevert ágyán, párnájára terülő sötét hajának hullámaiban, mert a kép hamis volt. Azonban, ettől függetlenül, a pillanat csodás volt. Próbálta kiélvezni, mielőtt megkezdődik a szokásos reggeli sürgés-forgás.

Halk léptek nesze hallatszott a résnyire nyitott ajtó elől, s a folyosó homályában egy árnyék osont. Petra halványan elmosolyodott.

– Petra – súgta egy kislány hangja. – A szobádban felejtettem Beatrice-t. Bejöhetek érte?

Petra felsóhajtott, az oldalára fordult, és a könyökére támaszkodott. – Gyere csak! De halkan. – Tudom – felelte a lány továbbra is suttogva. Lassan kinyitotta az ajtót, próbálva

megakadályozni a nyikorgást, de az a finomkodástól csak még inkább rákezdett. Ennek láttán Petra szomorkás mosolya kiszélesedett. A fiatalabb lánynak aranyszőke fürtjei voltak, és a napcserzette orcától és orrtól eltekintve, sápadt vonásai. Lassú mozdulatokkal lépdelt be a szobába, s közben komoly arckifejezéssel fürkészte a padlót. A csupasz padlódeszkán mindenfele babaruhák hevertek az ágy mellett. A lány kiszúrhatott valamit, mert szeme elkerekedett. Lebukott, eltűnt a lábtámla mögött, és egy másodperccel később, mikor ismét felbukkant már egy kicsiny, rongyos babát szorított magához.

– Aggódtam érte – súgta a lány a karjában heverő babára pillantva. – Nem szeret éjszaka magára maradni. Velem akar lenni. Elfelejtkeztem róla, miután tegnap este befejeztük a játékot, de próbáltam boldog gondolatokat küldeni neki, mert villanyoltás után már nem jöhettem át érte. Gondolatban megüzentem neki, hogy minden rendben lesz, nem kell félnie, és hogy reggel érte jövök. Működött is, látod? Még mindig boldog. – A kislány Petra felé fordította a babát, és megmutatta neki a mosolygósra varrt száját.

Petra magában mosolyogva bólintott. – Azért boldog, mert a mamája nagyon szereti. Miért kéne aggódnia? De jobb lesz,

ha most visszaviszed a szobádba, még mielőtt az anyád meghall téged. Ha megtudja, hogy máris fenn vagyunk…

– Igazán csöndes tudok lenni – bizonygatta a lány komolyan. – Csak figyeld!

5

– Aggódtam érte – súgta a lány a karjában heverő babára pillantva.

6

Túlzott óvatossággal kezdett visszaosonni a szoba végébe, úgy emelgetve lábát, mintha aknamezőn lépkedne. Petra akaratlanul is elvigyorodott. Az ajtóban a lány még egyszer visszafordult.

– Ma este megint, Petra? Villanyoltás előtt? Most te leszel Astra, és Mr. Bobkins lehet Treus. Én leszek a lápi banya, oké?

Petra a fejét csóválta, de inkább csodálatát jelezte ezzel, mintsem ellenkezését. – Sosem unod meg azt a sztorit, Iz? A kislány vadul megrázta a fejét. – Villanyoltás előtt – szólt újra, mintegy Petra ígéretét véve ezzel. Egy pillanattal

később már sehol sem volt, és valóban figyelemreméltóan csendesen osont vissza a saját szobájába. Odalentről, a konyhából Petra már hallotta az edénycsörömpölést és a halk beszédfoszlányokat. Phyllis hamarosan felveri Petrát és Izzyt, ordítozással kezdve a napot. Ha ez történik, az máris rossz.

Phyllis ragaszkodott a napirendjéhez, és ha lentről kell kikiabálnia az ágyból a lányokat, az annak a jele, hogy csúszásban vannak. Phyllis gyűlölte a henyerészést, ahogy hívni szokta. Ezenkívül a rohangászást is utálta, ami Izzy játékait és felfedezőútjait takarta. Phyllis nem Petra anyja volt, sem a nagyanyja – ő néhány évvel korábban halt meg. Phyllis még csak nem is boszorkány volt. Azonban Petra nagyapja elvette őt feleségül, és habár ez nem nagyon látszott, ő volt Izzy anyja.

Petra sóhajtva vetette át lábát az ágy szélén, és a szobán átvágva a szekrényéhez sétált, kiélvezve az utolsó perceket, amikor a szakadozott függönyön betűző napfény arany sávokkal és foltokkal varázsolta tele a helyiséget, mintha az egy boldog otthonban, egy boldog lánynak adott volna helyet. Csakhogy Petra nem volt boldog lány. Még ahogy kiválasztotta a ruháit, az éjszaka álomképei akkor is kísértették, sötéten zümmögtek fejében, akár egy légyraj. Mostanában szinte minden este ezt az álmot látta, úgyhogy, mondhatni, már hozzászokott. Nem is igazán álom volt, hanem egy emlék, mely újra és újra lejátszódott a szemei előtt, mintha gúnyolódna vele. Az álomban Petra látta az édesanyját, a szülőanyját, akit sosem ismert. Az álom-anya mosolygott, és az a mosoly ugyanolyan szomorkás volt, mint ami Petra arcán is játszott, mikor a mostohahúgára, Izzyre nézett. Az álomban Petra hallotta saját hangját, amint azt kiáltja: „Sajnálom, anya!”, és minden alkalommal az álom-Petra próbálta elhallgattatni az emlék-Petrát, megmásítani a történteket – sikertelenül. Mindig, mikor felharsant az emlék-Petra hangja, az anyja alakja darabjaira hullott. Úgy roskadt össze, akár egy vízszobor, a földre csobbant, majd szétfolyt a padlón, bele egy zölden pislákoló tóba, melyből – Petra jól tudta – sosem fog újra előbukkanni. Az álom-Petra próbált felkiáltani kínjában és kétségbeesésében, de nem jött ki hang a száján. A sötétben azonban felcsendült egy másik hang. Behízelgő volt, mégis hátborzongató. Petra igyekezett ügyet sem vetni rá. Halott hang volt. Mégis, egyre nehezebbé vált nem meghallani. Az igazat megvallva, Petra néha akkor is hallotta, amikor ébren volt. Elméje egy hátsó zugából szólt hozzá, mintha az ő része volna. Petra megrémült azoktól a sötét dolgoktól, amiket a hang súgott neki. Nem azért, mert nem értett velük egyet, hanem éppenséggel amiatt, mert egy része – egy titkos, eltemetett része, elméje legmélyén – igenis osztozott a véleményében.

Petra ismét felsóhajtott, majd összeszedte ruháit, és kilopózott a folyosóra, a fürdőszoba felé.

7

– Sűrű napnak nézünk elébe, lányok – szólt Phyllis ridegen, mikor Petra és Izzy

belépett a konyhába. – Még öt perc henyerészés odafenn, és nem lett volna időtök reggelizni. Nagyon jól tudjátok, hogy nem állhatom a lustálkodást.

– Sajnálom, anyám – mondta Izzy kötelességtudón, miközben felmászott az asztalnál álló székek egyikére. Petra lehuppant mellé, és a tányérjára pislogott; egy szelet száraz pirítós, félbevágva, és egy kis pohár natúr joghurt. Phyllis rendíthetetlen hittel élt az egészséges ételeknek. Saját, pálcikaemberszerű kinézete volt erre a legjobb bizonyíték; az asszony büszke volt fittségére. Petra némán a nagyteremben felszolgált lakomákra gondolt, a kolbászok, palacsinták és friss lazacok halmaira… Aztán emlékeztette rá magát, hogy azoknak a napoknak hivatalosan is vége. Már egy hete végzett az iskolában. Persze se Phyllis, se Izzy nem volt ott, Petra nagyapja azonban megjelent az évzáró banketten legjobb, barna öltönyében, mely nagy valószínűséggel utoljára valamikor az előző század közepe táján számíthatott divatos öltözéknek. Nehéz lett volna megállapítani, hogy büszke volt-e Petrára, mikor a lány átvette diplomáját az igazgatótól, Merlinustól, de legalább ott volt. Bozontos szemöldöke összeszaladt homlokán, amit akár tiszteletteljes helyeslésnek is fel lehetett fogni.

Phyllis körfűrész visítására emlékeztető hangja szakította félbe Petra gondolatait. – A nagyapád azt kérte, hogy reggel találkozzatok a birtok déli végében, Petra. Ne

várasd meg! Izabella, gondolom, tudod, milyen nap van. Izzy tágra nyílt szemekkel sandított Petrára. A lány a „kecskék” szót tátogta. – Kecskék – felelte Izzy csüggedten. – Légyszi, ne a kecskéket! – Ezt már ezerszer átvettük, Izabella – dalolta Phyllis leereszkedően. – Ha nem

vágjuk le a szarvukat, a jószágok kárt tesznek egymásban. Te is nagyon jól tudod, hogy csak az ő érdekükben tesszük. Szót se erről többet!

Izzy ugyan félt az anyjától, de most erőt vett magán. – De véreznek, mikor csinálom. Nem akarom bántani őket! Hadd csinálja Petra! Ő

sosem bántja egyiket sem. Phyllis felfújta magát, és egy pillanatra Petrára sandított. – Ez azért van, mert Petra körül mindig is hemzsegtek a természetellenes dolgok.

Ebbe a házba nem engedjük be azt az ördögi boszorkányságot, mint azt te is jól tudod. Akármit is művelt a nővéred abban az iskolának csúfolt intézményben, csakis rá tartozik, de azoknak a napoknak vége van. Épp itt az ideje, hogy a nővéred is kezdjen valami hasznosat az életével. Amíg az én fedelem alatt lakik, nem hagyom, hogy a praktikáit űzze, és a nagyapja teljességgel egyetért velem.

– De anyám! – tolta el magától Izzy a tányért. – Én félek a kecskéktől. – Mert ilyen egyszerű teremtés vagy, Izabella – felelte az anyja, mintha ez magától

értetődő volna. – És az én feladatom, hogy addig erőltessem, amíg átlábalsz ezen a defektuson. Épp elég baj, hogy így születtél. Nem fogom kényeztetéssel súlyosbítani a veleszületett ostobaságodat. Elég bajom van azzal, hogy megtaláljam a helyedet az

8

életben. Talán örülnél, ha a Percival Sunnyton munkafarm nem venne fel téged, csak mert olyan visszamaradott vagy, hogy még egy fűrészt sem tudsz használni?

Izzy nem válaszolt. Lehajtotta fejét, mellkasára meredt, alsó ajkát lebiggyesztette. Végül megrázta a fejét.

– Pedig előfordulhat – vágta rá Phyllis lendületesen, majd lekapta az asztalról Izzy alig megkezdett reggelijét, és a tányért a mosogatóba tette. – Gondolj csak bele, mekkora csalódást okoznál nekem és a mostohaapádnak! Elvégre mi mindent megtettünk érted. Mr. Sunnyton nem fizet túl sokat, de ennél többre nemigen számíthatunk, és nem mintha nem jönne jól bármilyen bevétel. És, mint azt te is tudod, ez az egyetlen esélyed az életben. Elvégre mi másra volna jó egy magadfajta kis butuska?

Petrában fortyogott a düh, de nem szólt egy szót sem. Tapasztalatból tudta, hogy ha védené Izzyt, azzal csak rontaná a helyzetet. Ehelyett, mikor Phyllis hátat fordított, tekintetével elkapta Izzy szemét. Szája sarka apró mosolyra húzódott, és kissé megemelte csuklóját. Mikor Izzy Petrára nézett, ajka még mindig lefittyedt, ám aztán észrevette a kis fapálcát, mely Petra munkaruhájának ujjából lógott ki, mire a kislány elvigyorodott, és kezét a szája elé kapta. Figyelmeztetőn megrázta a fejét, ám szeme bátorítóan csillogott. Petra lopva, nyújtózkodást mímelve felemelte a karját. A konyha túlsó felén Phyllis a mosogató csapjáért nyúlt, hogy megkezdje a reggeli mosogatást. Hirtelen a csaptelep lerepült, és vastag vízsugár lőtt ki a helyéről. Phyllis prüszkölve-köpködve hátrált el a pontosan az arcába csapó víz útjából. Izzy a tenyerébe kuncogott, Petra pedig leeresztette karját, és visszacsúsztatta a pálcát a ruhaujjába. Az ajtóból torokköszörülés hallatszott, mire Petra és Izzy szinte egyszerre pördült meg, ugyanolyan bűntudatos kifejezéssel az arcukon.

– Vár a munka – szólt Petra nagyapja. A folyosóról meredt a lányra, arcán nyoma sem látszott mosolynak. Régi, kopott nadrág és vastag ing volt rajta. Szinte teljesen kopasz feje lepirult a napon.

– Warren! – csattant fel Phyllis mérgesen. – A mosogató már megint azt csinálja! Hogyan végezzem a dolgomat, ha csupa haszontalansággal vagyok körülvéve? Mintha Izabella nem volna épp elég rossz. Azt hittem, már megjavítottad!

– Néha a szivárgás rosszabb, mint amilyennek látszik – mondta Petra nagyapja, továbbra sem véve le szemét a lányról. – De egyszerre csak egyet, asszony. Majd megcsinálom, ha végeztünk. Gyere, Petra!

Mikor Petra felállt az asztaltól, pirítósának maradékát a tenyerébe söpörte. Megkerülte az asztalt, és út közben odanyújtotta a pirítóst Izzynek. A kislány elvette azt, majd mosolyogva leharapta a sarkát.

– Örülök, hogy a botodat is hoztad – szólt Petra nagyapja velősen, miközben a kis

kocsi a poros ösvényen döcögött a farm egyetlen, kivénhedt lova mögött. A kocsi hátuljában feltornyozott kerti szerszámok és trágyás zsákok ide-oda bukdácsoltak, és

9

halkan csörömpöltek. – Ez nem bot, nagyapa – sóhajtotta Petra fáradtan. – Pálca. Nevezd a nevén. – Nem kéne felajzanod a ház asszonyát – motyogta a férfi. – Senkinek nem válik

előnyére. Petra ismét sóhajtott. Ezt a témát már ezerszer átbeszélték. – Na és te? Te vagy az, aki mindig megkér, hogy jöjjek ki veled, és varázslattal

lebegtessem ki a köveket a földből, vagy foltozzam be a kerítést. Mi lesz, ha ez a fülébe jut?

– Nem fog – felelte a nagyapja nyugodtan. – Én nem fogom elárulni neki, mert túlságosan is hálás vagyok a segítségedért, te pedig azért nem, mert ez az egyetlen lehetőséged, hogy a képességeidet kamatoztasd.

– A képességeimet? – pislogott rá Petra. – Mi lesz veled? Vagy már teljesen elfelejtetted, ki vagy valójában?

– Csak mert az unokám van, ez nem mentség a szemtelenségre – mondta az idős ember egykedvűen, és csettintett a gyeplővel. Petra épp eleget tudott nagyapja múltjáról, hogy tudja, makacson ellenáll még annak is, hogy beszéljen róla. Más családoktól eltérően, ahol az egyik szülő varázstudó, a másik nem, Phyllis elég hamar tudomást szerzett Warren Morganstern varázsló voltáról. Olyan hévvel ellenezte a dolgot, hogy csak azzal a feltétellel mondott igent a lánykérésre, ha a varázsló vőlegénye megtagadja a mágiát, és eltöri a varázspálcáját.

– Meghoztam a magam döntéseit – folytatta Petra nagyapja rövid szünetet követően. – Te talán nem érted, miért tettem, de nem is kell. Hamarosan elmész, és akkor soha nem kell többé Phyllisre vagy rám gondolnod. Ami azt illeti, mindent figyelembe véve, engem már az is meglepett, hogy egyáltalán visszajöttél most, hogy befejezted az iskolát, és nagykorú lettél.

Petra erre nem válaszolt. Valójában maga sem tudta, miért jött vissza. Mindig úgy vélte, hogy amint nagykorú lesz, soha többé nem teszi be a lábát abba a házba, amelyben felnőtt, végre szabad lesz. Mégis, miután végzett az iskolában, még fel sem ocsúdott, és Petra újfent a keskeny ágyban találta magát, a hideg, csupasz szobában, amit világ életében ismert. El akart menni, ki akart innen szabadulni, hogy új életet kezdjen, mégis teltek-múltak a napok, ő pedig, bár maga sem értette teljesen az okát, maradt. Talán Izzy miatt. Petra mindig is annyira vigyázott a lányra, amennyire tőle telt. A kislány valóban együgyű volt, ahogy arra Phyllis minden egyes nap emlékeztette, de nem volt ostoba. Gyerekessége titokban csodálattal töltötte el Petrát, aki minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy a lánnyal játsszon lopva, Phyllis tudta nélkül, az Izzy által „villanyoltás előtt”-nek nevezett rövidke percekben, minden este. Izzy volt az egyetlen ember, akivel Petra a varázslásról beszélgethetett, noha a lehető legnagyobb titokban kellett tartaniuk. Izzy imádta Petra történeteit a varázslóiskoláról, tanórákról, ahol lebegtetni tanultak, seprűn lovagolni, és dolgokat átváltoztatni valami mássá. El volt ragadtatva Petra beszámolójától egy Triumvirátus című varázsszíndarabról, melyben Petra szerepelt az utolsó tanévében. Röpke szabad perceikben Petra és Izzy nagyokat sétáltak a birtok határán terpeszkedő kis tó partján. Ott, a fák által rejtve a házból figyelő szemek elől, Petra néha varázsolt is kicsit Izzynek, lebegtette a babáit, táncoltatta őket, vagy pillangóvá változtatta az apró kavicsokat, amiket Izzy a levegőbe hajigált. Egyszer Petra és Izzy a kis móló végében ücsörgött, lábukat lógázva, és a szitakötőket figyelték, amik apró

10

hullámokat verve rebbentek ide-oda a víz felszínén. Petra titokzatos, mágikus örökségéről beszélgettek.

– Honnan származol, Petra? – kérdezte Izzy, és a délutáni napfényben hunyorogva a nővérére sandított.

– Igazából nem is tudom – felelte Petra. – A mostohaapád… nem szeret erről beszélni.

– Warren papa varázsló? Petra futólag felvonta a vállát, és elnézett a víz fölött. – Bárcsak én is boszorkány lennék, mint te! – sóhajtotta Izzy, majd hátradőlt, és

megtámaszkodott a kezein. – De nem vagyok, ugye? Petra a mostohahúga felé fordult, és elmosolyodott. – Én ebben nem lennék olyan biztos, Iz. Ahogy elküldöd a gondolataidat a

babáidnak, az azért elég boszorkányos, nem? Izzy elfintorodott, ahogy ezt átgondolta. Végül így szólt: – Egy kicsit boszorkányos, de nem igazából. De nem is vagyok teljesen mudli. Petra már réges-rég feladta, hogy kijavítsa a kislányt, mikor az a mágikus

nyelvezetet használta. Megrázta a fejét. – Nem, nem vagy teljesen mudli sem, Iz. Ahhoz túl sok mágia van benned. – Pont középen vagyok – jelentette ki Izzy határozottan, és ismét felült. –

Beragadtam félúton a boszorkány és a mudli közt. Az azért nem olyan rossz. – Akkor, ha minden igaz, te egy budli vagy – vigyorodott el Petra. – Budli vagyok – bólintott rá Izzy. – Egy budli nudli. Petra kacagva rázta a fejét, és taszított egyet Izzyn, mintha bele akarná lökni a

tóba. A két lány boldog nevetgélés közepette birkózott, mialatt a nap lassan a tó fölé ereszkedett, lassanként folyékony arannyá változtatva annak felszínét.

– Phyllis panaszkodik a pókok miatt – szólalt meg Petra nagyapja, s egy rándulással megállította a szekeret, felzavarva Petrát a merengésből.

– Tessék? – pislogott a lány. – A pókok – ismételte a nagyapja, majd leugrott a bakról a poros ösvényre. – Lent,

a mólón. Tudod, hogy néha szeret kiülni oda teázni. Arra gondoltam, te talán kitakaríthatnál ott kicsit.

Petra összevont szemekkel meredt a nagyapjára. – Honnan tudtad, hogy épp a mólón járt az eszem? Warren Morganstern az unokájára pillantott. – Fogalmam sem volt. Phyillis ma reggel említette a dolgot, ennyi az egész.

Nehogy elindíts valami ostoba pletykát, hogy valamiféle gondolatolvasó vagyok, különben hallgathatom ítéletnapig.

A férfi ezt viccnek szánta, de Petra nem mosolygott. Igazából tudta, hogy a nagyapja nem tudta teljesen megtagadni varázsló vérét, még ha ketté is törte a pálcáját, és a kályhába vetette a darabjait. (Micsoda színpompás lánggal égett!) A pálca csak annyira teszi a varázslót, mint amennyire a boríték a levelet. Warren Morganstern valóban képes volt olvasni mások gondolataiban, legalábbis egy halvány, homályos értelemben, és ez a képesség csak tovább fejlődött, mikor mágikus természetének minden más kifejezésének hátat fordított. Petra úgy gondolta, a nagyapja talán nincs is tudatában a dolognak, de a lány már épp elégszer látta működés közben. Például mikor épp azokon a napokon állított haza a földekről

11

egy csokor virággal, mikor Phyllis a szokottnál is ingerültebb és durvább volt, s ezzel mindig sikerült annyira lenyugtatnia az asszonyt, hogy az este hátralévő része már elviselhető volt. Vagy azokban az apró megjegyzésekben mutatkozott meg, aminek hatására a piaci árusok, akik egyébként mindenki portékájánál rajta felejtik hüvelykujjukat a mérlegen, a nagyapjánál sosem tették. Vagy a jól időzített szavakban, amivel Izzyt, sőt, esetenként magát Petrát dicsérte és szeretgette; ritkán fordult elő, de olyankor mindig a lehető legjobbkor, mikor a lányoknak a legnagyobb szüksége volt rá. A nagyapja nem volt épp egy csupa szív ember, de sosem volt durva. És, dacára Phyllis akaratának és a saját maga megtagadásának, attól még varázsló volt.

– Nincs valami rovarölőd, amivel elintézheted a pókokat? – zúgolódott Petra, miközben maga is lemászott a kocsiról, és előhúzta a pálcáját. – A vegyesboltban polcok vannak tele ilyesmivel, nem?

– A te módszered tisztább – felelte a nagyapja, megindulva a szántóföldön. – Azt már nem is említve, hogy olcsóbb.

Petra felsóhajtott, majd követte a nagyapját. Még mindig látótávolságban voltak a háztól, mely egy alacsony domb tetején trónolt, ahonnan az egész farmot be lehetett látni. Legalább a mai reggel hozott egy kis kellemes változatosságot. Odébb kellett lebegtetnie a köveket, amiket a nagyapja ekéje fordított ki a földből. Már egész szép rakás magasodott belőlük a föld közepén álló nagy, göcsörtös törzsű fa lábánál – a „kívánságfánál”, ahogy valami érthetetlen oknál fogva Izzy nevezte. Phyllis azt feltételezte, hogy Warren és Petra kézben vitték oda a köveket, és elég én központú volt ahhoz, hogy eszébe se jusson utána nézni. Még szerencse, mivel ha jobban megnézte volna a rakást, láthatta volna, hogy egynémely kő már sziklának is beillett volna. Legtöbbjük jóval nehezebb volt, mint amit egy erős, nagydarab ember meg tudott volna emelni, nem hogy egy vézna hetvenéves, meg egy kamaszlány.

Warren előre mutatott, és Petra meglátott egy sima felszínű, csaknem gömbölyű barna követ, mely kissé csálén állt a frissen felszántott talajban. Még egy valamivel világosabb színű horzsolás is látszott rajta, ahol az ekevas felsértette, és Petrának hirtelen eszébe jutott, hogy egészen úgy fest, mint egy gyilkosság áldozatának eltemetett koponyája. A gondolat nem taszította, noha tudatában volt, hogy így kéne lennie. Előre mutatott a pálcájával, és pöccintett vele. A kő nedves, cuppanó hang kíséretében kiszakadt a talajból, és lassan pörögve lebegni kezdett. Felületét sárfoltok pöttyözték. Petra rámeredt. Nem koponya volt, és Petra fejében lustán fordult meg a gondolat, hogy emiatt egy kicsit csalódott.

12

A kő nedves, cuppanó hang kíséretében kiszakadt a talajból,

és lassan pörögve lebegni kezdett.

13

Petra szüleinek nem volt hivatalos sírja, legalábbis amennyire a lány tudta. Persze most már tudatában volt, hogy valahol el vannak temetve, de azokat a helyeket sosem tekintette sírnak. Igazinak semmiképp. Egyrészt, nem együtt voltak eltemetve, ahogy egy férjnek és feleségnek lennie kéne. Anyját, aki Petra születésekor halt meg, valami elfeledett, gyomos kis temetőben helyezték végső nyugalomra, Londonban. Petra a nevét sem tudta a helynek, és sosem volt ott. De nem is akart oda menni. Nem akarta anyja nevét egy sírkőre vésve látni, tucatnyi más sírkövek között, melyek hiányos fogsorként dőlöngéltek ide-oda. Másrészről az apját valahol egy névtelen katakombában hantolták el, a varázslóbörtön mélyén, mely végső, tragikus otthonaként szolgált. Erről még csak nemrég szerzett tudomást, utolsó iskolaévében, a születésnapján. Apjával a börtönben végeztek a bosszúszomjas őrök, amiért olyan bűnözőket „védett”, akiket meg sem tudott volna nevezni. Senki nem jelentkezett a testért, ezért egyszerűen csak elföldelték a börtön alatti barlangok labirintusában, a sok más bentlakó mellett, akik szintén a szörnyű falak között lelték halálukat. Petra képtelen volt elviselni a gondolatot; szüleit manipulálták és félrevezették, halálra zúzta őket egy csata gépezete, melyet meg sem értettek valójában. Aztán hirtelen mindkét oldal megfeledkezett róluk, azonnal eltiporták őket, ahogy az értelmetlen, ostoba harcok tovább folytak. Mélyen legbelül Petra mindkét oldalt gyűlölte.

Ezért hát saját síremléket állított a szüleinek. Hosszú évekkel ezelőtt, mikor Petra még kicsi volt, talált egy apró tisztást az erdőben, mely elválasztotta a farmházat a kis tótól, és gyermeki elméjével kitalálta, hogy ott fogja felállítani a sírokat. Akkor még nem is volt egészen tudatában, mit jelent a síremlék. Csak annyit tudott, hogy a szülei halottak, és hogy a halottaknak totemszerű kőmonolitokat szoktak állítani, hogy segítsenek rájuk emlékezni. Azt is tudta, hogy a szülei tornyának egymás mellett kellene állniuk, hogy meg tudják vigasztalni egymást holtukban. Anélkül, hogy akár csak észrevette volna, mit tesz, Petra köveket halmozott fel a sírokhoz, gondosan elrendezte őket anélkül, hogy akár csak egy ujjal is hozzájuk ért volna. A fiatal Petra már akkor tudatában volt varázserejének, és azt hívta segítségül a szülei emlékművének megépítéséhez, noha soha, senkinek nem mesélt erről. Petra ereje megijesztette az embereket, bár nem igazán értette, miért. Elvégre a nagyanyja és nagyapja is varázstudók voltak. Nem egyszer látta őket varázsolni a birtokon és a házban, végignézte, ahogy a nagyapja megnövelte a móló végében álló régi pavilon belső méretét, amitől az belülről sokkal nagyobb lett, mint amilyennek kívülről látszott, így akár összejöveteleket is tarthattak ott, ha akartak. Mégis, Petra varázsereje mintha valamiért megrémítette volna a nagyszüleit. Épp ezért, Petra megtanulta nem használni azt előttük. Kézben vitte a tejjel teli vödröket a pajtától a házig ahelyett, hogy lebegtette volna őket, ami sokkal jobb móka volt pedig. A zsinórral húzta be a nappali függönyeit ahelyett, hogy egyszerűen csak gondolattal zárta volna össze őket. És határozottan nem használta az erejét a pincében lévő patkányok megölésére, noha nagyon félt tőlük, a sötétben villogó szemüktől, és kaparászásuktól, ahogy a burgonyával és cukorrépával telerakott vászonzsákok között osontak. Petra sosem felejtette el a nagyanyja sápadt arcát, mikor egy reggel feljött a pincéből, annak másnapján, hogy Petra rájött, képes halálra kívánni a patkányokat. A nagyanyja egyszerűen csak karon ragadta, kivezette a nyárfához, leszakított róla egy gallyat, és rácsapott vele Petra kezére; öt fájdalmas csípés az öt halott patkányért a pince döngölt padlóján. Petra jól tudta, hogy a nagyanyja

14

legalább annyira félt a patkányoktól, mint ő maga, mégis, az asszony falfehér arca és vékony vonallá préselt ajka arról árulkodott, hogy pillanatnyilag, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, most még jobban rettegett az előtte pityergő kislánytól.

Ezért volt hát, hogy Petra csak titokban lebegtette össze a köveket a szülei sírjához pálcátlanul, csupán azzal, hogy rájuk mutatott apró ujjacskáival. Könnyedén egy halomba lebegtette a sziklákat, gondosan elrendezte őket, míg végül két halmot kapott, mindkettő kicsit magasabb, mint az őket építő lány. A kis Petra ettől jobban érezte magát. Egyszerűen úgy tűnt helyesnek, hogy a síremlékek ott álljanak. Mindig, mikor Petra egyedül érezte magát, vagy félt, kiosont a hevenyészett emlékműhöz. Már azelőtt is, hogy a nagyanyja meghalt volna, mielőtt a varázslat elhagyta volna a farmot, és a szörnyű Phyllis betolakodott volna az életükbe, mielőtt a pavilon összeroskadt volna a móló végében, és elnyelte a tó, mivel a nagyapja mágiája nélkül nem tudta fenntartani magát, Petra már akkor is kiszökött az erdei tisztásra. Számtalanszor előfordult, hogy a lassanként felnövő Petra az éjszaka közepén osont ki. Leült az kőrakások előtt heverő kidőlt fatörzsre, és a rég halott szüleihez beszélt, akiket sosem ismert, és akiknek az arcát fel sem ismerte volna.

Petra mostanra jóval magasabb lett, mint a kőhalmok, de néha még manapság is meglátogatta őket, ahogy most is. Még mindig az ősrégi, kidőlt fára ült le, noha azt már rég benőtték a vadvirágok és a lágyan hullámzó fű. Még a szüleihez is beszélt néha, igaz mostanában csak ritkán hangosan. A sírokat építő kis Petrától eltérően a felnőtt Petra tudta, hogy a szülei már úgysem hallják. És a sírokat építő kis Petrától eltérően a felnőtt Petra már azt is tudta, hogy néztek ki a halott szülei. Előző évben épp elégszer látta őket, hogy az arcuk örökre beleégjen az emlékezetébe. Látta őket, amint a titkos, mágikus medence vizéből figyelték őt szomorú, ám szeretettől sugárzó arccal, és a tóban végre együtt voltak. Ez egy fontos részlete volt az emléknek. A titokzatos medencében együtt voltak, és Petra titokban érezte, hogy ez az általa épített síremlékek miatt van így; a kőoszlopok egyesítették szüleit a halálban, és ez örömmel töltötte el. A víz zöldes tükröződésében Petra látta, hogy a szülei csinos emberek voltak, noha egyszerűek; jószívűek, jó akaratúak, de naivak, könnyen becsaphatók. Petra nem gyűlölte őket emiatt. Az ember a nyulat sem gyűlöli, mert nem elég okos, hogy elkerülje a csapdát. Egyesek sajnálják a nyulat, és a gyilkost utálják, aki a csapdát állította, aki akarattal kihasználta a nyúl jámbor naivitását, nem másért, csak hogy kihasználja és megölje az állatot.

Petra a sírok előtt ült, és a szülei arcára gondolt; azt képzelte, hogy ott látja azokat a síremlék köveibe vésve. Az egymásra halmozott kövek sosem roskadtak össze, még csak meg sem lazultak. Sőt, valamiféle virágzó futónövény szőtte be a felszínüket keresztül-kasul, gyönyörűvé varázsolva az oszlopokat. Petra már nem emlékezett rá, hogy ő maga növesztette-e oda az indákat varázslattal, de elég valószínűnek tűnt. Nem kellett virágot vinnie a szülei sírjára, mert a futónövény akkor virágzott, amikor csak akarta; sötétvörös virága volt, sárga porzóval, friss és vibráló, csodálatos illattal. Még télen is, mikor az egész erdő terméketlen fekete-fehérbe öltözött, Petra akkor virágoztatta az indákat, amikor csak a kedve tartotta. Nem mindig fordult elő, de néha így tűnt helyesnek. Néha szükségesnek érezte.

Ahogy a délutáni nap lombok által megszűrt fénye mozgó mintákat rajzolt a sírokra, Petra nem virágoztatta fel az oszlopokat. Nem tudta, fogja-e még egyáltalán valaha. Látta a halott szülei arcát a vízben, és azt a döntést hozta, hogy nem hozza ki

15

Petra a sírok előtt ült, és a szülei arcára gondolt; azt képzelte,

hogy ott látja azokat a síremlék köveibe vésve.

16

őket onnan, nem hozza vissza őket az élők világába. Talán az ígéret, hogy megteheti, az is hazugság volt. Petra próbálta meggyőzni magát, hogy csak egy gonosz trükk volt az egész, hogy semmilyen varázslattal nem hozhatja vissza igazán a szüleit, bármennyire is vágyik rá. De látta az anyját, amint kilépett a tóból, látta ott állni a maga teljes valójában, amint szeretetteljesen mosolygott Petrára. Még mostanság is látta csaknem minden egyes éjjel, álmában, és végignézte azt a bizonyos pillanatot, mikor ő, az álom-Petra megtagadta a visszatérést. Akkor ez bátor és helyes döntésnek tűnt – megtagadta magától a leghőbb vágyát, hogy megmentsen egy másik életet.

Még most is, ahogy mindenki szeme elől rejtve a szülei titkos síremlékét nézte, Petra tudta, hogy ez volt a helyes döntés. De akkor miért érezte magát ilyen nagyon elveszettnek? Miért gyűrte maga alá ennyire a veszteség súlyos érzete? És ami a legfontosabb, miért érezte azt a szívbemarkoló félelmet, hogy valamilyen módon csalódást okozott rég elvesztett szüleinek?

Feltámadt a szél, halott leveleket sodort tova a magas fűben, és éles dallamot fütyült a fák lombjai és az ikersírokat beborító indák szárai között. Petra a síremlékekre meredt, szikrázó, kék szemei tágra nyíltak, ahogy gondolatait elterelték az álomképek és az őrjítő szavak, melyek az elméje egy elrejtett zugából duruzsoltak.

Nem virágoztatta a piros virágokat.

Aznap este, miután Izzy segítségével elmosogatott és letakarította a vacsoraasztalt,

Petra bejelentette, hogy kimegy sétálni, a tóhoz. – Ahogy tetszik – felelte Phyllis alig kivehetően, mivel száját összeszorította pár tű

körül, melyekkel épp Izzy egyik ruháját szegte be. – Ne felejtsd el lesöpörni a tornácot, mielőtt éjszakára felvonulsz ábrándozni a szobádba! Nem akarom holnap reggel a sok mocskot nézni, amit te és a nagyapád hordtatok fel az ajtóhoz.

Petra összeszorította a száját, de nem válaszolt. A bejárati ajtó kattanva csukódott be mögötte, ahogy kisétált a vörösbe hajló esti fénybe. Egy pillanattal később az ajtó nyikorogva ismét kinyílt, majd becsukódott, mikor Izzy Petra után sietett. Petra halványan elmosolyodott, és hátra sem nézve lelassította lépteit. Izzy felzárkózott mellé, és óvatosan lépkedett a csarabos foltokat kerülgetve.

– Az anyád tudja, hogy kijöttél velem? – kérdezte Petra rövid hallgatást követően. Izzy biccentett. – Nincs rám szüksége, amíg fel nem hajtja az új munkaruhámat. Azt akarja, hogy

még villanyoltás előtt felpróbáljam, mert ez az utolsó alkalma, hogy felhajtsa, mielőtt jövő héten elmennék Mr. Sunnytonhoz. De villanyoltásig még van egy óra, szóval azt mondta, jöhetek, ha sietünk vissza. És azt üzeni, hogy ne engedj a móló közelébe, mert beleesek, és olyan esetlen vagyok, mint egy kétlábú lóca, és úgy úszok, mint a nyeletlen fejsze.

Petra érezte, hogy az arca ismét égni kezd, de csak lepillantott Izzyre, és

17

megborzolta a lány haját. Valamilyen Petra számára érthetetlen oknál fogva, Izzy minden fenntartás nélkül szerette az anyját. Phyllis minden szavát elhitte, még ha az sértő volt is, vagy lekicsinylő. Való igaz, Izzy nem kifejezetten volt okos. Valami olyan defektussal született, amit Petra nem igazán értett, csak annyit tudott, hogy Izzy kicsit lassabban fogta fel a dolgokat, mint kortársai. Másrészről azonban, ugyanez a „defektus” rendkívül kedves és egyszerű természettel ruházta fel a lányt. Izzy végtelenül hűséges volt, bizakodó, és ragaszkodó, még Phyllishez is, már amikor az hagyta. Valahogy képtelen volt észrevenni, hogy a saját anyja alig tartja őt valamicskére, sőt, szégyelli a lányát. Phyllis csak ritkán engedte Izzynek, hogy vele tartson a városba, és ha mégis, Izzynek nem szabadott megszólalnia, szorosan Phyllis mögött kellett sétálnia, valamint kerülnie kellett a feltűnést és a bajt.

– Örülsz neki, hogy jövő héten dolgozni kezdhetsz Mr. Sunnyton munkafarmján? – érdeklődött Petra könnyed hangon.

Izzy hatalmasat sóhajtott. – Azt hiszem, igen. De mi van, ha tényleg nagyon nehéz lesz? Petra felvonta a vállát, ám nem felelt. – Anyám azt mondja, csak hét közben kell ott maradnom, vagyis szombaton és

vasárnap hazajöhetek, hogy mindenkit lássak, meg kicsit rohangászhatok is. Anyám szerint Mr. Sunnyton nem tűri a rohangászást a munkafarmon, még villanyoltás előtt sem. Szerinted ez igaz lehet?

Petra tovább sétált, szemét le sem vette az ösvényt szegélyező magas fűről. – Azért szerintem lesz alkalmad rohangászni, Iz. Lehet, hogy neked kell

előteremtened rá az időt, de ahhoz elég ügyes vagy. Talán vacsora után, mint ahogy mi is csináljuk néha.

Izzy ezt fontolóra vette, majd rövidesen felderült az arca. – Ha boszorkány volnék, most kezdeném az iskolát ahelyett, hogy Mr.

Sunnytonhoz mennék, igaz? Petra bólintott, de arcán nyoma sem látszott mosolynak. – De csodálatos lenne! – sóhajtotta Izzy elragadtatottan. – Saját varázspálcát

kapnék, és megtanulnám, hogyan csináljak csodálatos dolgokat. Anyám azt hiszi, nem szereti a mágiát, de ha boszorkány lennék, azt hiszem, biztos másként látná. Örülne neki, hogy van egy varázstudó lánya, aki segíthet neki a ház körül. Egész rakás új módszert találnék ki, amik mágiával segítik a dolgokat, és akkor nem kéne olyan keményen dolgoznia. Ez boldoggá tenné őt, nem gondolod?

Petra mélyet sóhajtott. – Valószínűleg igazad van, Iz. – Viszont anyám szerint az iskola nem olyan remek hely – csacsogott tovább Izzy,

miközben átszökkent egy fatönk fölött. – Főleg az olyanoknak, mint én. Azt mondja, örülnöm kéne, hogy nem kell iskolába járnom, mert akkor látnám, mennyire különbözöm a többi kislánytól és kisfiútól.

Petra összeszorította a száját. Végül, mikor a két lány elérték a kis erdő túlsó szélét, azt kérdezte:

– Szóval, ne hagyjam, hogy ki gyere velem a mólóra? – Nem, azt hiszem, nem lesz gond – válaszolta Izzy, és hozzá félredöntötte fejét,

mintha keményen töprengene. – Majd a közepén maradok, mint máskor is. Te majd figyelsz rám. Anyámnak nem kell megtudnia.

18

Ahogy elérték a mólót, a tó felszíne meg sem rezdült, hatalmas üveglapként tükrözte vissza a vörös égboltot. Petra megtorpant a mólóra levezető lépcső tetején.

– Pókokat fogok ölni, Iz – pillantott hátra a lányra. – Nem fog zavarni? – Fúj, nem – rázkódott meg Izzy. – Utálom őket. Csak ülnek a hálóik közepén, és

mindig bámulnak rám, ha elmegyek mellettük, a széltől meg elkezdenek ide-oda hintázni, mintha azt kívánnák, bárcsak elég kicsi volnék, hogy beleragadjak a hálóba, és akkor el tudnának kapni. Gyűlölöm a pókokat.

– A pókok nem rosszak, Iz – szólt Petra lustán, és rálépett a régi móló megvetemedett deszkáira. – Őket te nem érdekled, viszont elkapnak egy csomó más, sokkal rosszabb bogarat. A szúnyogok tényleg meg akarnak csípni, de hála a pókoknak, akik megeszik őket, sokkal kevesebb van belőlük.

Izzy a móló legelső lépcsőfokán állva megrázkódott, majd karjait maga köré fonta. – Tőlem ott lehetnek, ha nem látom őket, mint például a mezőn. Csak az ittenieket

nem szeretem. Figyelnek engem. Petra előhúzta a pálcáját, és halvány mosolyt villantott a mostohahúgára. – Már nem sokáig figyelnek. Csak néhány percbe fog telni. Inkább maradj ott,

hátul, és ne nézz ide, rendben? Izzy hevesen bólogatott, és rögtön sarkon fordult. Szinte azonnal elterelte a

figyelmét néhány fehér kő a parton, amiket kifeszegetett a földből, és a tóba dobálta őket, mire a tükörsima felszín megtelt hullámok gyűrűivel.

Petra felsóhajtott, és előre szegezte a pálcát. Már nem volt képes egyszerűen halálra kívánni a pókokat, mint fiatalabb korában. Akkoriban, ahogy a patkányokkal is tette, képes lett volna belelátni az apró állatok elméjébe, megtalálni ott az élet szikráját, mint egy gyertyát egy barlang mélyén, és egyszerűen kioltani. Mindig is jól megértette a testek működését, és hogy hogyan tevődnek össze. Hála ennek, élete során szinte senki nem betegedett meg, vagy sérült meg komolyabban a farmon. A nagyapja jóval keményebben dolgozott, mint egy korabeli férfinak szabadott volna, mégis minden reggel frissen és kipihenten ébredt, soha nem érzett fáradtságot és izomlázat. Phyllis és az ő ízületeit messzire elkerülte a köszvény, csontjaik ugyanolyan kemények voltak, mint fiatal korukban, szívük és tüdejük bivalyerősen működött. Fiatalabb korában Petra a legkisebb megerőltetés nélkül végezte titkos munkáját a felnőttek testén. Egyszerűen azt feltételezte, hogy a gyerek szerepe az, hogy fenntartsa a felnőtteket, beléjük lessen a szoba másik végéből, megtalálja a gyengeségeket, és óvatosan megerősítse azokat, kijavítsa a testeket.

Ha a kis Petra képes lett volna felfogni a rák természetét, alighanem képes lett volna megmenteni a nagyanyja életét. Látta bent a sötétséget, ahogy egyre terjed a nagyanyja testében, de képtelen volt beléhatolni, nem tudta megállapítani, mi az, vagy hogy jó, esetleg rossz-e. Az asszony végül elment orvoshoz, de sem ő, sem a nagyapja nem beszélt Petrának soha a rákról, ami belülről emésztette a nagyanyját. A nagyanyja hamarosan meghalt, és Petra számára az egész test elsötétedett. A kislány érzett egy kis bűntudatot, de nem sokat. Már akkor elég gyakorlatias volt, és bánatán túl kicsit haragudott a nagyszüleire. Miért nem beszéltek Petrának a nagyanyja betegségéről? Megpróbálhatta volna helyrehozni. Ostoba és destruktív döntés volt a titkolózás. Aztán Petra fokozatosan rádöbbent, hogy a nagyszülei nem tudtak a különleges képességeiről. Fogalmuk sem volt, hogy az unokájuk képes beléjük látni, és támogatni a testük működését. Aztán, ennek a felfedezésnek a nyomában jött egy

19

másik: talán úgy volt a legjobb, hogy nem tudtak róla. Talán csak megrémisztette volna őket, ahogy Petra oly sok más mágiája is. Akkor először Petra végre felfogta, hogy miért aggaszthat másokat az ereje. Elvégre, ha képes belelátni a testükbe, és segíteni rajtuk, talán attól tartottak, hogy akár úgy is dönthet, hogy bántja őket. Ahogy a patkányokkal tette. De, természetesen, a szíve mélyén Petra tudta, hogy sosem tenne ilyet olyanokkal, akik törődnek vele. Miért kéne emiatt aggódniuk? Mit követett el Petra valaha is, ami miatt ennyire félniük kéne tőle?

Akárhogy is, az ifjú Petra úgy döntött, mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha nem beszél a különleges varázserejéről; a „testen belüli” mágiáról. Ahogy az elméjével történő lebegtetést és a tárgyak mozgatását, ezt is egyre kevesebbet használta. És lassanként, idővel elkezdte elfelejteni, hogyan is kell csinálni az efféle dolgokat. A mentális izmok, amelyek lehetővé tették ezt a mágiát, kezdtek elsatnyulni. Mostanában csupán megnyugtatta a nagyapja ízületeit és izmait, és gondoskodott róla, hogy ne fájjanak Phyllis ujjai és térde, melyeket egyre gyakrabban támadott a reuma. Petra nem Phyllis kedvéért csinálta, hanem mert valami oknál fogva, melyet Petra nem tudott hova tenni, a nagyapja törődött az asszonnyal.

Petra nem tudta többé egyszerűen halálra kívánni a pókokat, ahogy az fiatalabb korában ment neki. Most a pálcáját kellett használnia, noha még így sem kellett kimondania az átkokat hangosan. Alig pár ember tudott erről. Petrának sok képességét sikerült titokban tartania, még a barátai és tanárai elől is. Nagyon jól tudott a gondolatával varázsolni, még ha szüksége is volt a pálcára, hogy működjön a dolog. Petra lassan végigsétált a móló hosszán, pálcáját a hálókra szegezte, melyek az oszlopok tövében sorakoztak, és útjára bocsátotta az apró, csaknem észrevehetetlen zöld fénysugarakat. A pókok holtan, nyolc lábukat maguk alá rántva fordultak le hálóikról. A nagyapjának igaza volt, valóban bőséggel akadt belőlük. Mire Petra elérte a móló túlsó végét, ahol egykor a régi pavilon állt, a nap fakította deszkák telis tele voltak élettelen pókokkal.

– Mind meghaltak? – kiáltotta Izzy. Még mindig a köves parton ácsorgott, és nem nézett a móló irányába. – Nem akarom látni őket.

– Halottak – felelte Petra. – Egy perc, és jöhetsz. Visszasétált a mólón, átlépte a halott pókokat, s közben a pálcáját birizgálta. A

móló elején aztán megfordult, és ismét előre bökött a pálcával. Egyetlen szó nélkül levegő kezdett áramlani a hegyéből, amivel Petra a móló vége felé terelte az aprócska porhüvelyeket, és fejében az a morbid gondolat fordult meg, hogy a felhúzott lábakkal guruló pókok egész olyanok, mint kis, fekete és barna ördögszekerek. Petra libabőrös lett, ahogy ez eszébe jutott, de csak egy egészen kicsit. Mire elérte a móló végét, a nap teljesen lebukott a horizont mögé, éles, izzó vörös színnel locsolva fel az eget, és vértükörré változtatva a tavat. Petra megpöccintette a pálcáját, és átsodorta a halott pókok halmát a móló szélén, be a vízbe. Nézte, ahogy szétterülnek a felszínen, még lebegnek kicsit, aztán lassan süllyedni kezdtek.

Ahogy a pókok alámerültek a sötét mélységbe, valami más kezdett a felszín felé emelkedni, remegve, szinte ragyogva, halvány derengéssel.

Petra arckifejezése nem változott, ám szíve kihagyott egy ütemet, aztán veszettül igyekezett felzárkózni a lány száguldó gondolatai mellé. Biztosan csak a fények játéka volt, vagy talán a túl élénk fantáziája. Olyan sokáig álmodta azt az álmot, hogy most még az éber ábrándozásaiba is beférkőzött. Így kell lennie. Máshogy nem

20

Majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy az egész csak

az alkonyi fény és árnyék játéka volt...

21

történhetett, nem láthatta igazán azt az alakot az alkonyat festette vízfelszín közelébe emelkedni. Egy arc volt. Petra, persze, felismerte. Majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy az egész csak az alkonyi fény és árnyék játéka volt, melyet a közvetlen alatta, a tó fenekén heverő pavilon halvány körvonalai idéztek elő.

De nem ez volt az igazság. Petra anyja volt. Az arca felnézett Petrára, épp ahogy a zölden pislákoló medencéből is tette utolsó tanévében. Petra azt hitte, sosem látja újra azt az arcot, leszámítva az álmait, most mégis ott volt áttetszőn, szinte beleveszve a mélység árnyai közé.

A pókok miatt, jutott hirtelen Petra eszébe. Szíve vadul dörömbölt mellkasában, ahogy tágra nyílt szemmel, ám továbbra is üres arckifejezéssel meredt lefelé. A pókok! Megöltem, és a vízbe küldtem őket, ahogy azt a medence kamrájában is tennem kellett volna. Csakhogy akkor a halál egy gyilkosságot jelentett volna, egy emberi áldozatot.

Vért a vérért, mondta a hang az elméje egy hátsó, rejtett zugában. Ez az egyetlen mód, hogy teljesüljenek a feltételek, és létrejöjjön az egyensúly. Az egyetlen mód, hogy visszahozd a szüleidet.

A pókok feláldozása nem volt elég, hogy teljesítse az alkut, de ahhoz igen, hogy létrehozzon egy tünékeny, reszketeg tükörképet.

– Mit látsz? – kérdezte hirtelen Izzy, közvetlen Petra mögött. Petra levegőért kapott, megpördült, és csak most jött rá, hogy az elmúlt néhány másodpercben elfelejtett lélegezni.

Izzy tágra nyílt szemekkel állt a móló közepén. – Mi? Mi az, Petra? Petra erővel elérte, hogy a hangja normálisan hangozzon. – Semmi. Csak úgy néztem. Ha olyanok a fények, lehet látni odalent a pavilont.

Egy… kicsit ijesztő. – Az jó – szólt Izzy, és előre lépett, a móló végébe, Petra mellé. – Szeretem az

ijesztő dolgokat. Hadd nézzem! Mikor a lányok lenéztek, a fények kissé megváltoztak. Petra megkönnyebbülten

látta, hogy az anyja arcának remegő képe eltűnt. Már ha ott volt egyáltalán, mondta Petra agyának egy része. Csak képzelted. Nem volt

valódi. Sosem valódi. De a hang erőtlen volt. Petra tudta, mit látott. Meglepte, hogy az elméje mélyén megbújó fantomhang ez alkalommal hallgat, de ettől függetlenül érezte, hogy ott van, figyel és vár.

– Látom – súgta Izzy, és tétován lemutatott. – Ott, lent. Még mindig ott van, hiába gondoltuk, hogy már rég eltűnt. Látod?

Petra lassan biccentett. Felvéve Izzy titokzatoskodó stílusát, ő is súgva felelt. – Igen, Izzy. Én is látom.

22

A következő nap vasárnap volt, és habár Phyllis általában nem tett különbséget a

hétvégék és hétköznapok közt, most még a szokottnál is harapósabb volt, mikor Izzy és Petra lesétáltak a lépcsőn.

– Egyél menet közben, Izabella! – szólt laposan az asszony, és egy kihűlt pirítóssal teli tányért nyújtott a lánya felé anélkül, hogy akár csak ránézett volna. – Nem, ne vidd a tányért, ostoba teremtés, csak egy szeletet vegyél, és lekvárra sincs idő. Csak mindent összemaszatolnál vele. Először is, szaladj ki a pajtába, és seperj fel mindenhol. Azt akarom, hogy végezz, mire Warren is végez Bethellel.

Petra összeszorította a száját. Bethel a család fejőstehene volt, a nagyapja pedig bizonyára már javában fejte. Felsöpörni a pajtát, mielőtt végezne, egyszerűen lehetetlenség volt.

– Majd én megcsinálom – mondta, majd lekapott egy pirítóst a tányérról, és az ajtó felé indult.

– Nem fogod, ifjú hölgy – csattant fel Phyllis éles hangon. – Tudom, te hogyan sepregetsz. Előbb zárnálak be a szekrénybe, mintsem, hogy bárki is meglásson odakint. Ma egy különleges feladatom van a számodra.

– De anyám – kotyogott közbe Izzy. – Tegnap már felsöpörtem a pajtát. – Én is főztem már tegnap vacsorát, nem? – felelte Phyllis. Feltornyozott pár

serpenyőt egy magas szekrényben, aztán rájuk csapta az ajtót. – Ennek ellenére biztos ma este is itt fogsz nekem nyavalyogni, hogy ma is kapj, így van? Az élet munka, Izabella. Ha ezt nem tanultad meg mostanra, lassabb a felfogásod, mint gondoltam. Most menj! – Phyllis szeme felvillant, ahogy az utolsó szót vakkantotta, Izzy pedig úgy fordult sarkon, mint egy rémült kiskutya; még a száraz pirítósról is elfeledkezett. Ahogy a hátsó ajtó felnyikordult, majd csattanva becsukódott, Petra Phyllisre meredt az asztal fölött. Szeme összeszűkült, keze laza ökölbe szorult.

– Ó, el ne kezdd! – szólt rá Phyllis elutasítóan, és a mosogató felé fordult. – Nem mintha bármi beleszólásod lenne a dologba. El nem tudom képzelni, hogy egyáltalán még mit keresel itt, de amíg nem találsz semmit, amivel hasznossá tehetnéd az életedet, én szívesen lefoglallak. Az a legkevesebb, ha kiérdemled, hogy eltartunk. Ma szépen kisétálsz a piacra, és kérsz hitelbe Mr. Thurmantől egy új bőröndöt. De nehogy ám valami csiricsárét, csak épp elég nagy legyen, hogy beleférjenek Izabella munkásruhái, meg pár szükséges holmi. Nem fogom hagyni, hogy magával hurcolássza azokat az ostoba babákat a munkafarmra.

Petra kissé megrázta a fejét. Annyi mondanivalója lett volna, hogy végül egy szó

23

sem jött ki a torkán. Phyllis ügyet sem vetett rá. Esélytelen volt, hogy Mr. Thurman még több hitelt enged a Morganstern

családnak, bárki kéri is, és ezt Phyllis is nagyon jól tudta. Egyébként sem a bőrönd beszerzése volt a lényeg. Phyllis terve ennél jóval egyszerűbb volt: meg akart szabadulni Petrától aznapra, amíg Mr. Sunnyton, a közeli munkafarm tulajdonosa eljön, és felméri Izzy képességeit. Ez volt a legtöbb, amire a farmon dolgozó munkások állásinterjú gyanánt számíthattak, és ez is inkább egy marhavásárra emlékeztetett, mint interjúra. Már csak a gondolatra is forrt a vére. Ezzel, természetesen, Phyllis is tisztában volt, és tudta, hogy Petra úgysem volna képes megállni, hogy beavatkozzon, mikor eljön az ideje. Ezért hát elküldte Petrát egy haszontalan útra, ami a napja nagy részét fel fogja emészteni.

– Ne is gondolj arra, hogy megbeszéled ezt a nagyapáddal, kedvesem – jegyezte meg Phyllis, mintha olvasott volna Petra gondolataiban. – Tökéletesen egyetért velem. Most menj, mielőtt úgy nem döntök, hogy még egy zsák lisztet is hozz magaddal haza.

Petra még mindig nem mozdult. Mereven bámulta Phyllis fejének hátulját, dühének tüze egyre inkább felizzott, míg végül a gyűlölet apró kemencéjévé nem dagadt. Petra csaknem szabadjára eresztette. Ez aztán észhez térítette. Nem lesz ez mindig így, gondolta legalább milliomodik alkalommal. Egy nap majd megváltoznak a dolgok. Egy nap a mérleg súlyai kiegyenlítődnek, és győz a jó. Ez az élet természete, nem? A végén mindig győz a jó. Petra egyedül ebbe tudott kapaszkodni. Elvégre az, hogy Petra a jó oldalt választotta a medence barlangjában, élete leghőbb vágyába került. A Jó erői tartoztak neki. Sokkal tartoztak. Petra vett egy mély, reszketeg lélegzetet, majd sarkon fordult, hogy távozzon a konyhából. Ahogy elérte a lépcsőt, Phyllis még egyszer utána szólt.

– És Petra – mondta, majd a konyhaajtón kihajolva Petra szemébe nézett. Tekintete engesztelhetetlennek látszott. – Gyalog mész a piacra. Megértetted?

Petra szeme másodpercekig nem eresztette Phyllisét, a lány arca azonban teljesen üres maradt. Nem bólintott, nem is rázta a fejét, de Phyllis nem is lehetett volna világosabb: semmi mágia. Végül Petra elszakította a tekintetét Phyllisről, és felcsörtetett a lépcsőn, hogy magához vegye az őszi köpönyegét. Phyllis megmondhatta neki, mit csináljon, az lehet, de átkozott legyen, ha hagyja a vén szipirtyónak, hogy azt is megmondja, hogyan csinálja.

Tíz perccel később Petra már a keskeny ösvényen talpalt, ami megkerülte az erdőt.

Amint viszont látótávolságon kívül került a ház, letért az útról, átvágott a magas füvön, és bevette magát a fák árnyai közé. Dühe fortyogó viharfelhőként hömpölygött utána, amerre járt, hirtelen fokokat esett a hőmérséklet. Haragja olyan nagy és mindent elborító volt, hogy Petra ezt észre sem vette.

Egyetlen pillantásra sem méltatta a szülei emlékére emelt kőhalmokat, egyenesen

24

egy igen öles, göcsörtös fához sétált. Kimondottan csúnya fa volt, törzse megcsavarodott, félig már ki is száradt, fakó fehér kérge itt-ott lehullott róla. A törzs egyik oldalát vastag, vöröses színű borostyán fedte. Mire odaért, Petra már elő is vette a pálcáját. Megállt a fa előtt, a varázspálcát előre szegezte, majd lassan megemelte azt.

A borostyán megmoccant. Hátborzongató vonaglással kibontotta magát, először csak egy apró rést hagyva, mely lassan – akár egy színpadi függöny – teljesen szétnyílt, és felfedte a mögötte rejtőző sötét üreget. Petra még sok-sok évvel fedezte fel, hogy a fa meglehetősen odvas. Az odú belső fala sima volt és halott, az aljában nyirkos mulcs volt leterítve. Több minden hevert odabent, de Petra a legtöbbre ügyet sem vetett. Egy bizonyos dologért jött, és most tétovázás nélkül érte is nyúlt. Megfordította a kezében lévő tárgyat, és kinyújtotta maga elé: egy seprű volt. Csaknem olyan hosszú volt, mint amilyen magas a lány, látszott, hogy a vesszőit gondosan nyírták és karbantartották. A nyele már megkopott. Mint mindig, most is tökéletesen passzolt Petra markába. Miközben a lány végignézett a seprűn, a borostyánfüggöny újra összezárult, és elrejtette a kíváncsi szemek elől a csúnya fa odvát, és a benne lévő tárgyakat. Petra haragjának hidegje ott lebegett a lány körül, ködként töltötte meg az üreget. Kissé mintha még a levegő is besötétedett volna. Petra lassan elmosolyodott, de a szemében egy csöpp vidámság sem látszott.

Kevesebb, mint egy perccel később sötét alak suhant ki az erdőből, nyomában száraz levelek és felvert por szállingózott. Elszáguldott a tó felszíne fölött, gyors versenyre kelt saját tükörképével, aztán már ott sem volt, csak egy köpeny csattogó lobogásának halvány visszhangja maradt utána.

Petra a seprűjére hajolt, az erős menetszéltől kiszáradt a szája, és csak hunyorogni

tudott. Alig másfél méterrel egy apró csermely fölött suhant, követte minden apró kanyarulatát. A patak magas, sziklás partvonala, és a víz fölé hajoló fák azt az érzést keltették, mintha az ember egy természetes alagútban repült volna. Petrának úgy kellett elhajolnia éles kiszögellések elől, lebukni a kidől fák alá, vagy éppen feljebb emelkedni egy-egy bokrosabb gázló vagy sziklatömb fölé. Szitakötők suhantak el mellette, ám búgó hangjukat alig hallotta meg, már el is veszett mögötte, a távolban. Ami azt illeti, meglehetősen veszélyes mutatvány volt, de Petrát nem érdekelte. Állával már érintette a seprű nyelét, de tovább gyorsított, pedig a szél tépte, szaggatta a haját és a köpenyét. Azzal, hogy a patakot követte, elég hosszú kerülővel ment a városba, de a repüléssel még így is órákat megspórolt magának az útból. Petra mégis tudatában volt, hogy nem ez volt a döntő érv, amiért a repülést választotta, ellenszegülve Phyllis egyértelmű utasításának. Valahol mélyen mintha Petra menekült volna valami elől. Talán a dühe volt, amit maga mögött próbált hagyni, esetleg a fantomhang, az elméje hátsó szobájából. Petra mindig is igyekezett őszinte lenni önmagához, és tudta, hogy a hang szokatlanul csendben volt az előző

25

Alig másfél méterrel egy apró csermely fölött suhant,

követte minden apró kanyarulatát.

26

este óta. Igazából az elől a felismerés elől menekült, amit akkor tett, a móló végében, mikor a vízbe dobta a halott pókokat.

Azt hitte, vége van – minden véget ért az utolsó iskolaévével együtt. Helyesen döntött, a jó utat választotta saját legrejtettebb vágyai ellenében. Attól a döntéstől üresnek és elhagyatottnak érezte magát, mégis, végső szalmaszálként kapaszkodott a tudatba, hogy a rémálomnak vége, és helyesen cselekedett. Szomorú volt, hogy sosem láthatta többé a szülei arcát, még ha csak a medence hátborzongató tükrében is, valahogy mégis felszabadító érzés is. Vége volt. Megpróbálhatott továbblépni.

De most minden megváltozott. Az anyja újra felbukkant a tó hullámai között. Ezúttal nem volt szüksége semmiféle külső mágiára vagy cselszövésre, senki sem manipulálta. Nem irányították és ostromozták kísértésekkel. Úgy tűnt, Petra a saját erejéből hívta életre anyja tiszavirág életű mását. Nem tudta, hogyan lehetséges ez. Talán mindig is megvolt benne ez az erő, csak egész egyszerűen nem tudta, hogyan használja, amíg nem találkozott a Kapuőr nevezetű rémséges teremtménnyel. Talán épp attól a lénytől tanulta el a dolgot, merő véletlenségből magába szívta. De nem is igazán számított. Az erő, amivel megidézhette a szüleit, ott szunnyadt benne. Ez, magában, nem lett volna indok arra, hogy Petra meneküljön. Inkább a gyanú volt az ok, hogy az ereje nem ért itt véget. A Kapuőr nem pusztán azzal kecsegtette, hogy futó pillantásokra megmutatta Petrának a halott szüleit; a Kapuőr azt ígérte, hogy vissza is kaphatja őket.

Ez, persze, lehetetlen. Visszanézve Petra kételkedett benne, hogy még egy olyan nagyhatalmú teremtmény is, mint a Kapuőr, aki téren és időn kívülről származott, az élők és holtak világa közötti Semmiből, képes lett volna életre kelteni régen halott szeretteit. De mi van, ha mégsem lehetetlen? Ha akár csak egy kicsi esély is van rá – egy parányi esély –, miért mondana le róla? Ez a kérdés volt, ami végigkísérte Petra utolsó iskolaévét, ami elvakította annyira, hogy nem vette észre, egész végig csak manipulálják. Ha az ígéret elég kecsegtető, az esélyek kevésbé számítanak, a lehetőség elég, hogy az ember harcoljon, sőt, akár meg is haljon érte. Ha az ígéret elég nagy volumenű, bármi árat megér.

Majdnem. És, végül is, ezért mondott le róla Petra. Mert a Kapuőr olyan dolgot kért tőle, amit

nem tudott megtenni: hogy öljön meg egy ártatlan embert. Helyesen döntött. A jó oldalt választotta.

Miközben Petra a kanyargós patak fölött suhant, és hol az aranyban ragyogó napfény sávjában fürdőzött, hol pedig az ősz sötét, hűvös árnyai vetültek rá, az elméje hátuljában megbúvó hang egyszer csak újra megszólalt.

Valóban? mondta. Tényleg a jó oldalt választottad? Petra szeme résnyire húzódott repülés közben. Hát persze, hogy a jót választotta.

Nem gyilkolt. Megmentette a lányt, aki az áldozata kellett volna legyen. Megsemmisítette a manipulációk forrását, ami félrevezette.

Ezeket valóban megtetted, ismerte el a hang. De tényleg te döntöttél így? Elvégre volt ott még egy tényező. Ott volt a fiú is.

Igen, jutott Petra eszébe. James, a barátja. Az utolsó pillanatban érkezett. Megmutatta neki, hogy hogyan manipulálják, felfedte előtte a valóság sokkoló ocsmányságát. Épp időben rázta fel az érzékeit.

Tényleg? kérdezte a hang. Talán. Vagy talán mégsem. Lehet, hogy ő is csak manipulált,

27

csak épp a másik irányba. Újabb manipuláció? Petra még sosem gondolt így erre. Viszont a maga furcsa,

kifacsart módján volt benne valami. Ha James akkor nem érkezik meg, végül nem dönt úgy, hogy megmenti a lányt. Talán valóban végzett volna vele. És ha ez megtörténik, ő, Petra talán egy egészen más helyen volna most, ebben a pillanatban.

A meggyőző duruzsolás ott visszhangzott a fejében. Nem számít, hol lennél most. Talán a Kapuőr tényleg megtartotta volna az ígéretét, hiszen te is láttad, hogy az anyád ott állt, a medence szélén. Vagy talán mégsem. Lehet, hogy sosem fogod megtudni. Egy dologban viszont biztos lehetsz: nem hoztad meg azt a döntést. Közbeléptek. Befolyásoltak. Végső soron az a fiú, James, nem kevésbé manipulált, mint maga a Kapuőr. Sosem fogod megtudni, milyen döntést hoztál volna magadtól. Vagy, hogy mi lett volna a kimenetele annak a döntésnek.

Való igaz. Apróság volt, mégis hatalmas dolog. Mindent megváltoztatott. Petra egy része gyűlölte a döntést, amit hozott, de legalább megnyugvást talált a tudatban, hogy ő hozta meg a döntést. Ez meghatározta őt, jó lett tőle, dacára az ólálkodó gonoszságnak, amit néha mocorogni érzett magában. Bebizonyította, hogy meg tudja tagadni a gonoszt, kordában tudja tartani. De mi van, ha mégsem az ő döntése volt? Mi van, ha a hangnak igaza van? Mi van, ha csupán az ellenkező irányba manipulálták? Ha így van, ami történt, nem igazán lehet döntésnek nevezni, meghatározó pillanatnak pedig annál kevésbé.

És most, mi van, ha új esélyt kapott a döntés meghozatalára, de külső manipulációk nélkül? Mi van akkor?

Petra nagyot pislogott, aztán körbenézett. Anélkül, hogy észrevette volna, teljesen megállt. A levegőben lebegett a seprűjén, saját hullámzó tükörképe fölött. A patak zajosan csobogott alatta. Haja ernyedten hullott az arcába. Hallgatózott.

Az elméje hátuljában lakozó hang azonban újra elcsendesedett.

Három órával később Petra már a házhoz vezető ösvényen talpalt. A nap vakító

gyémántként szikrázott a felhőtlen égbolton, rezzenetlen, nyirkos délutánná változtatva a ködös reggelt. Petra visszadugta a seprűjét a fa odvába, és most a válla fölött átvetett köpennyel tartott vissza a farmra. Szélfútta haját laza lófarokba kötötte.

Mint kiderült, Mr. Thurman, a Thurman Gazdabolt tulajdonosa mégiscsak adott hitelre a Morganstern családnak egy kicsi, de tartós használt bőröndöt. Még a nyár elején Petrának feltűnt, hogy az örök agglegény férfi az idős emberek odaadó imádatával tekint rá, noha túlságosan is szégyenlős volt ahhoz, hogy ezt szóvá is tegye. Az ötlet, hogy tárgyalási alapként használja Mr. Thurman vonzalmát iránta mélységes undorral töltötte el Petrát, mégis úgy döntött, bebizonyítja Phyllisnek, hogy mégsem csak felesleges köröket küldte el róni őt. Nem is kellett megerőltetnie magát. Csupán elcsevegett Mr. Thurmannel az őszi délután szépségéről, hogy mennyire szereti a vadvirágokat, s hozzá tágra nyílt szemekkel, ködösen mosolygott a férfira. Mire egyáltalán szóba került Izzy ládája, Mr. Thurman már egészen ki volt

28

pirulva. Még azelőtt felajánlotta hitelre a bőröndöt, mielőtt Petra egyáltalán kérte volna. A lány megígérte, hogy Warren papa másnap beugrik kocsival a bőröndért, aztán szép napot kívánt Mr. Thurmannek. Azért érzett bűntudatot, hogy ilyen könnyen megszerezte Mr. Thurmantől, amit akart, de épp csak egy kicsit. Ahogy visszafelé tartott a patakhoz, ahol elrejtette a seprűjét, már ugrándozni is volt kedve.

Majdnem két órával hamarabb ért vissza a piacról, mint ildomos lett volna, de Petra tudta, hogy Phyllis nem fogja szóvá tenni. Elvégre Mr. Sunnyton fehér terepjárója ott álldogált a ház poros behajtóján; Izzy „interjúja” még mindig tartott. Phyllis ugyanúgy nem emlegetné a mágiát Mr. Sunnyton jelenlétében, mint ahogy nem szellentene. Petra ennek biztos tudatában lépett be a tornác árnyékába. A kilincsért nyúlt, aztán megdermedt.

Odabentről hangok szűrődtek kis. Végigvisszhangoztak a folyosón, ki a szúnyoghálós ajtón. Az első, amit Petra meghallott, Izzy zokogása volt.

– Elég fiatal és beteges – harsogta túl egy férfihang Izzy sírását. – És egy kissé, khm, ingerlékeny.

– Egyáltalán nem az – felelte Phyllis pattogósan, mintha csak Izzynek adott volna ki valamilyen utasítást. – Remekül alkalmas a tanyasi munkára. Mostanában másról sem beszél.

Izzy remegve mély lélegzetet vett. Mikor megszólalt, igyekezett uralkodni a hangján.

– Meggondoltam magam. Nem akarok menni. Itthon akarok maradni veled és Warren papával. Még nem állok készen.

– Badarság – vakkantotta Phyllis. – Mr. Sunnyton aranytálcán nyújtja a lehetőséget. Ha a farmon most van rád szükség, akkor vele mész még ma, hallani sem akarom az okvetetlenkedésedet. Elvégre semmi értelme még egy hétig naphosszat a ház körül rohangásznod, ha a munkafarm tárt kapukkal fogad. Warren azonnal utánad viszi a holmidat.

A bejárati ajtó szúnyoghálóján keresztül Petra ki tudta venni Percival Sunnyton alakját, amint a férfi a társalgó ajtajában ácsorgott, neki háttal. Alacsony, köpcös ember volt, a fehér kabátja és kalapja viszont makulátlanul festett. Kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, és türelmetlenül hintázott a sarkán. Feltűnően az órájára pillantott.

– Talán valóban nem ez a megfelelő alkalom – szólt vontatottan. – Nem kell velem jönnie a lánynak, ha még nem áll készen. Valószínűleg jövőre is lesznek szabad állások, ha most esetleg nem jönne össze.

– Arra nem lesz szükség – jelentette ki Phyllis hűvösen, és Petrának látnia sem kellett, tudta, hogy ebben a pillanatban Izzyt fürkészi acélos, engesztelhetetlen tekintettel, csendre intve őt. Ez alkalommal viszont a bevált módszer nem működött. Izzy szemlátomást nem fogta fel, milyen lenne az élete a munkafarmon, amíg nem látta saját szemével, milyen személytelen, kövérkés, gombszemű alak tartozik a megtévesztően barátságos hangzású névhez. Az ellenállás ritka megnyilvánulásaként Izzy felemelte a hangját.

– De én nem akarom! – jajgatott. – Félek menni! Ne kényszeríts rá, anyám! Phyllis úgy döntött, taktikát vált. Elutasítóan csettintett a nyelvével, aztán szavait

közvetlenül a fehér kabátos és kalapos férfihoz intézte. – Mint látja, makacs, de épp ettől lesz kiváló munkás. Ha elkerül a farmjára, többet

29

haza sem akar majd jönni. – Halk nevetést hallatott, mintha épp egy jó kis viccet mesélt volna.

– Nem! – kiáltotta Izzy. Most már egyáltalán nem rejtette véka alá az ellenállását. – Nem megyek, nem kényszeríthetsz rá!

– Elég legyen! – kiáltott fel Phyllis. Hangja úgy csengett, mint amikor kalapáccsal a vasra sújtanak. Visszhangzó csattanás hallatszott, majd bizonytalan léptek koppanása. Halk puffanás jelezte Petrának, mikor Izzy keményen lehuppant a társalgó szófájára. Mr. Sunnyton elfordította a tekintetét – nem mintha megdöbbentette volna a látvány, inkább egyfajta zavarodott illendőséggel. Mintha udvariasan hagyott volna Phyllisnek egy kis privát szférát, amíg az asszony tette, amit tennie kell.

Petra már át is lépett az ajtón, és végigmasírozott a folyosón, mielőtt egyáltalán eltűnődött volna rajta, mire készül. Mire a szúnyogháló csattanva becsukódott mögötte, már át is furakodott a köpcös emberke mellett, és villámló szemekkel odalépett Phyllishez. Phyllis nem pislogott, de egy futó másodpercig a szeme lefelé rebbent. Azt nézi, nálam van-e a pálcám, gondolta Petra. És, ami azt illeti, így is volt; a pálca ellentmondást nem tűrőn meredt elő az összeszorított ujjai közül, hegye a padló felé mutatott. A lány észre sem vette, mikor vette elő a zsebéből.

– Visszatértem, anyám – vicsorogta Petra összeszorított fogai között, erősen megnyomva az utolsó szót. – Úgy látom, épp időben.

Anélkül, hogy a pillantását levette volna Phyllisről, Petra kinyújtotta bal kezét Izzy felé, aki kővé dermedve ült a kanapén, egyik tenyerével az arcán.

– Valóban – szedte össze végül magát Phyllis. – Épp időben, hogy olyan dolgokba üsd az orrodat, amihez az égvilágon semmi közöd. Legyél jó lány, és készíts Mr. Sunnytonnak egy csésze teát!

Sunnyton idegesen köszörülte a torkát. – Ööö, nem! Köszönöm, de nem szüksé… – Nem hinném, hogy Izzy készen állna az indulásra – mondta lassan Petra,

miközben jobb kezének ujjai a pálcán játszadoztak. Balját még mindig Izzy felé nyújtotta.

Phyllis ajkai szinte teljesen eltűntek, ahogy a vonásai megkeményedtek. – Kétlem, hogy ezt te döntenéd el. – Nem is – húzta résnyire a szemét Petra. – Ez Izzy döntése. Amit, úgy hiszem,

már meghozott. – Nézzék – vágott közbe Sunnyton, s közben a társalgó ajtajához hátrált. – A

hölgyekre hagyom a döntést. Hívjanak nyugodtan, ha… – Izabella most megy – jelentette ki sziszegve Phyllis. Sunnyton esetlenül

megtorpant a küszöbön, szemlátomást nem tudta, mitévő legyen. Phyllis azonban nem fejezte be, szemét le sem vette Petráról. – Nem tudja, mi a legjobb neki. Tompa agyú. Ha nem lenne neki az anyja, hogy meghozzon ilyen döntéseket, teljesen haszontalan lenne.

Bármennyire is nem úgy tűnt, Petra minden tőle telhetőt megtett, hogy visszafogja a dühét. Nehéz feladat volt, csaknem minden koncentrációját felemésztette. A pálca mintha vibrált volna a kezében. Mögötte Percival Sunnytont egyszer csak kirázta a hideg. A szobában hirtelen sokkal hűvösebb lett. A férfi orra körül fehér párafelhő jelent meg, ahogy kifújta a levegőt. Kijjebb araszolt a folyosóra. Petra képtelen volt

30

kinyitni a száját. Ehelyett elszakította pillantását Phyllis acélos tekintetéről, és lenézett Izzyre. Izzy némán meredt Petra kinyújtott kezére, saját, apró tenyerét még mindig az arcára szorította, ahol elcsattant Phyllis pofonja.

– Gyere velem, Izzy – szólt végül Petra nyugodt hangon. – Menjünk… rohangásszunk kicsit.

– Azt már nem! – csattant fel Phyllis dühödten, és Petra meg Izzy közé lépett. A levegő mintha kiszürkült volna körülöttük. A társalgó ablaktábláinak sarkában jégvirágok serkentek, és elképesztő sebességgel nyújtózkodtak az üveg közepe felé. Petra pálcája megremegett, Phyllis azonban, úgy tűnt, észre sem veszi a szoba levegőjében beállt változást. Arca elsápadt, orcái közepén pír rózsái vöröslöttek. Felemelte a kezét, hogy félrelökje Petra kinyújtott karját. Sunnyton száját furcsa, csuklásszerű hang hagyta el, mintha figyelmeztetni akarná, de nem szólt egy szót sem. Petra tudatában volt, hogy képtelen volna uralkodni magán, ha Phyllis hozzáérne.

Aztán egy újabb hang szólalt meg az ajtóból, mire Phyllis megdermedt. Petra szíve nagyot dobbant. Warren papa volt.

– Ha a lány még nem áll készen, nem kell mennie – mondta. Nem emelte meg a hangját, nem is hangzott parancsolóan, szavainak mégis határozott súlya volt. Petra nem emlékezett rá, mikor hallotta utoljára ezt a csendes vadságot a nagyapja hangjában.

Phyllis szeme feléje rebbent, szemöldöke felugrott a homloka közepére. Az ajtóban álló Percival Sunnyton megpördült, és felpillantott a mögötte tornyosuló idős férfira.

– Ah-hah! – erőltetett ki magából egy kis kaccantást a zömök alak. – Ön bizonyára a lány gyámja, Mr. Morganstern! Igen, igen, igaza van! A világért sem erőltetnénk az ifjú hölgyet! Most indulok is, és jövő héten megint benézek, feltéve, ha még áll az ajánlatuk. Köszönöm, kikísérem magam, szép napot!

Sunnyton utolsó szavai már a verandáról hallatszódtak be, miközben szinte szó szerint kirohant a házból, úgy lapítva fehér kalapját a fejére, mintha attól félne, hogy egy szeszélyes kísértet elcseni onnan. Egy pillanattal később felbőgött fehér terepjáró, és ide-oda kanyarogva gyorsan kifarolt a farm behajtóján. A társalgóban ezalatt senki sem mozdult. Petra lenézett a pálcára a kezében. Annak hegye még mindig a padlóra szegeződött; Petra lába mellett a szőnyegben kis, fekete, égett folt füstölgött.

– El akart küldeni azzal az emberrel! – fakadt ki Izzy. Arcán még nem száradtak

fel a könnyek. Ő és Petra nem sokkal a fiaskót követően hagyták el a házat, ott hagyva Warren papát és Phyllist a társalgóban, jeges tekintettel fürkészve egymást. Petra céltudatosan talpalt a délutáni ködben, a dühe hajtotta, igyekezett olyan távol kerülni a farmtól, amennyire csak tudott. Izzy sietve próbált lépést tartani, ujjai szorosan Petra keze köré kulcsolódtak, arca kipirult. A lány viselkedése az „interjú” során sebzett szomorúságból haragba csapott át. Petra még sosem hallotta így

31

beszélni őt. – Hogy tehette ezt velem anyám? Meg se hallotta, amit mondtam! Alig ismeri azt a

szörnyű embert, de azt akarja, hogy vele menjek a teherautóján! És tudod még, mi van? Nem is jöhetnék haza, még a hétvégékre sem! Anya azt mondta, jobb lesz, ha elkezdek az otthonomként tekinteni a munkafarmra! Azt mondta, könnyebb lesz, ha csak havonta egyszer jövök haza! És azt is mondta, hogy a babáimat sem vihetem! Mihez kezdenek nélkülem? Szükségük van rám!

– Nem lesz semmi baj, Izzy – szaladt ki Petra száján automatikusan, szinte meg sem hallva saját magát.

– De igen! – kiáltott fel hirtelen Izzy, kirántotta kezét Petráéból, és tágra nyílt szemekkel meredt rá. – Te nem hallottad, miről beszéltek odabent! Ha most nem is megyek, jövő héten mindenképpen el kell mennem! Kezdem azt hinni, hogy anyámat nem is érdekli, hogy itthon vagyok-e vagy sem. Kezdem azt hinni…

Izzy elhallgatott, szeme sarkában könnyek gyűltek, amiket azonnal ki is törölt a tenyere élével. Ajkait összeszorította, hogy amennyire tudja, megakadályozza a remegésüket.

Petra fél térdre ereszkedett a kis ösvényen, és szorosan magához ölelte a lányt, közben gyűlölte magát érte, hogy ily csekély vigaszt képes csak nyújtani.

– Cssss – súgta bele a kislány hajába. Izzy eltolta magától. A könnyek most már szabadon folytak le az arcán. Petra

vállára meredt, úgy tűnt, szilárdan elhatározta, hogy végre szembenéz az igazsággal, amit évek óta tagadott.

– Kezdem azt hinni… hogy nem is hiányoznék neki… – A hangja elcsuklott, ahogy előtört belőle egy zokogás, de szorosan lehunyta a szemét, és a könnyeit visszanyelve kényszerítette magát, hogy folytassa a gondolatot. – Szerintem nem is érdekli. Szerintem azt akarja, hogy elmenjek.

Végül ismét belevetette magát Petra karjaiba, és hagyta, hogy az idősebb lány magához szorítsa. Izzy zokogott, a hatalmas könnycseppek óceánja csakhamar eláztatta Petra vállát. Petra azonban csak tartotta őt, és a haját simogatta. Mindig azt feltételezte, hogy Izzy mit sem sejt anyja iránta érzett megvetéséről, de most már látta, hogy mélyen, ifjú szívének egy titkos kriptájában igenis tudott róla. Izzy valahogy képes volt tizenegy éven keresztül becsapni magát az anyjával kapcsolatban, ma azonban az álca összeomlott. Phyllis a saját kezével rombolta le a hazugságok gondosan felépített falát. Egyszerű volt. Csak egy pofon kellett hozzá. Ráadásul nem is túl nagy; az Izzy arcán izzó tenyérnyom máris fakulóban volt. De ez épp elég volt, és Petra érezte, hogy Izzy számára nincs többé visszaút.

– Ha boszorkány volnék, egyszerűbb volna – motyogta bele Izzy Petra vállába. Lehelete olyan forró volt, mintha izzó parázs lett volna a nyelve alatt. – Ha boszorkány lennék, megváltoztathatnám a dolgokat. Képes volnék megokosítani magamat. Rávehetném anyát, hogy szeressen. De nem vagyok boszorkány. Még csak igazi mudli sem. Budli vagyok.

Izzy ismét eltolta magát Petrától, és könnyben úszó szemekkel a távoli, füves domboldal felé pillantott.

– Csak egy budli vagyok. Félúton ragadtam, és semmit nem tudok jól csinálni. Talán anyának igaza van. Talán tényleg haszontalan vagyok. Talán mindenki jobban járnak, ha egyszer csak elmennék. Örökre.

32

Petra Izzy szemét követve szintén a dombra pillantott. A tetején, akár egy őrszem, ott állt nagyapa földjének magányos fája; a fa, amit Izzy csak úgy hívott: kívánságfa.

– Mit csinálsz, Izzy? – kérdezte Petra. Hangját még suttogásnak is alig lehetett volna nevezni.

Izzy válasza érzelemmentes volt, szemét továbbra sem vette le a hatalmas, göcsörtös fáról.

– Kívánok – felelte sápadt, komoly arccal. – Semmit. Csak kívánok valamit.

33

Aznap éjjel, hosszú évek óta először, Petra kiosont a házból. Óvatosan csukta be

maga mögött a szúnyoghálós ajtót, aztán könnyed léptekkel végigsietett a verandán, rutinosan átszökkent a nyikorgós deszkák fölött. Már nem kellett volna úgy vigyáznia. Egy része tudta ezt. Ha akarta volna, már az ajtóból megakadályozhatta volna, hogy megnyikorduljanak a deszkák, elég lett volna egyszerűen csak rá gondolnia. Ami azt illeti, ha úgy tartotta volna a kedve, olyan mély alvásba taszíthatta volna Phyllist és a nagyapját, hogy arra sem ébredtek volna fel, ha egy rezesbanda vonul végig az emeleti folyosón, nem hogy az ő esti kiruccanására. De Petra nem tett ilyet. Az osonást már egyfajta hagyománynak tekintette. Furcsamód épp az osonás volt, amitől az egész működött.

Mikor meztelen talpa a veranda előtti harmatos füvet érintette, Petra nagyot kortyolt a hűvös éjszakai levegőből. A hold csontszínű karéjként csüngött, közvetlenül a közeli erdő fái fölött. Petra halkan megindult arrafelé. Nem törődött az ösvénnyel, egyesen átvágott a kerten a fák irányába. Annyiszor megtette már ezt az utat az évek során, hogy csodálta, még nem taposott ki magának saját csapást. Mire elérte az erdő határát, és megindult a völgy felé, lába már csurom víz volt a harmattól. Tücskök ciripeltek körülötte, kellemes dallammal töltve meg a sötétséget.

A tisztás úgy tárult ki előtte, mint mindig is. Az ágak között átszűrődő holdfény kusza mintázatot rajzolt szülei kőhalmaira. Mint máskor, az ezüstös holdfény és a néma mozdulatlanság egyfajta víz alatti látképet juttatott Petra eszébe, mintha Atlantiszon volna, ahol minden komoly és fennkölt. Petra lassan megkerülte a halmokat, mikor azonban elérte a kidőlt fatörzset, nem ült le rá. Csak állt, és csillogó, de üres tekintettel meredt a kőhalmokra. Úgy tervezte, hogy majd beszél a sírokhoz, mint mikor kicsi volt. Most viszont, hogy itt volt, nem tudta magát rávenni. Életében először nem síroknak látta a sírokat – egyszerűen csak két rakás kő voltak. Emlékművek, igen, de nem a halott szüleié. Ahogy Petra elnézte őket, felmerült benne, hogy inkább két lánynak állítanak emléket – a fiatal Petrának, aki építette őket, illetve Izzynek, akinek az anyja egyetlen pofoncsapása elég volt, hogy végképp megölje az ártatlanságát. Az emelvények Petra és Izzy ifjúságának sírboltjai voltak. Talán mindig is ez volt a céljuk, már akkor is, mikor Petra felépítette őket. Talán csak azért eszmélt rá épp ezen az estén, mert végre mindkét sír megtelt. A gondolat szomorú volt, ám Petra nem sírt. A fiatalságnak végül mindig vége szakad. Egy bizonyos értelemben az ember csak ezt követően kezdhet felnőni. Talán az élet csak azután kezdődik igazán, ha az ártatlanság meghal.

34

Halovány szellő söpört végig a tisztáson, ott sugdolózott a levelek között, meglengette a kőrakásokra fonódó indákat. Petrának ismét az az érzése támadt, mintha éjsötét víztömeg alatt volna, a legmélyebb óceánok néma fenekén.

Elfordult az emlékművektől. Mögötte az odvas fa halkan recsegett a szélben, szinte hívogatta őt. Engedelmesen odasétált, és előhúzta a pálcáját. Hegyét egyenesen felhúzta, mintha csak ketté szeretné szelni az éjszakai levegőt. A törzset benövő indák halk sóhajjal tárultak ki. Gyerekként Petra ezt pálca nélkül is meg tudta csinálni, elég volt csak rágondolnia. Újra arra az egyszerű, megerőltetés nélküli hatalomra vágyott. A pálca csupán egy mankó volt, melyet egy nála gyengébb varázsvilág erőltetett rá. Egy része mindig is mélyen ellenezte. Újra képes akart lenni, hogy úgy varázsoljon, ahogyan régen – pálca és szavak nélkül. Talán egy nap újra elsajátíthatja azt a képességet. Kísérletet tett rá, próbált megint rátalálni azokra a titkos izmokra az elméjében. A hatalom még mindig ott volt – ott kellett lennie -, csak rá kell bukkannia, megedzeni.

Belépett az odvas fa sötétjébe. Seprűje ott hevert az árnyékban, ahol hagyta, de Petra most ügyet sem vetett rá. Ehelyett letérdelt, és egy kis ékszeres ládikó köré kulcsolta ujjait. A doboz fekete fából készült, polírozott felülete úgy csillogott, akár egy tükörlap. Felülete hideg volt a tenyere alatt, ahogy a lány felállt. Talpa alatt száraz levelek ropogtak, miközben kisétált vele a fa üregéből.

Petra nem nyitotta fel a fedelét, mialatt felfelé kaptatott a kis emelkedőn, vissza a tisztásra. Tudta, mi van a dobozban, habár érteni nem értette. Ronda volt, hideg, mégis, valami furcsa, érthetetlen módon mégis megnyugtató. Már azt is helyesnek érezte, hogy egyáltalán ott volt a kezében a doboz. Nem jó volt – sőt, bizonyos értelemben minden volt, csak épp jó nem -, de helyes. Valahogy teljesnek érezte magát tőle.

A fák vékonyodni kezdtek, ahogy Petra közeledett az erdő széléhez, és nem kimondottan lepte meg, hogy a tó felszínének szikrázó csillogását látja maga előtt. Keresztülsétált az erdőn, és most a másik oldalán ért ki. Nem messze előtte a móló sötét ómenként nyúlt ki a víz fölé, a semmibe tartva. A víz visszatükrözte az indigókék éjszakai égboltot, melyet szinte mértani pontossággal szelt ketté a hold ezüsthídja. Petra még csak nem is lassított. A ládikót a hóna alá téve lépdelt végig a mólón. A kopott deszkák még mindig langyosnak hatottak, repedéseikben még megőrizték az elmúlt nap emlékét. Mire elérte a móló végét, Petra harmattól nyirkos talpa újra megszáradt. Óvatosan leguggolt, és a fekete dobozt a deszkákra helyezte. Miközben újra felegyenesedett, hálóköntöse zsebéből előhúzta a pálcáját.

Mély levegőt vett, ám a sóhaj erőteljes reszketésbe ment át. Nem akarta megtenni azt, amire készült, de biztosra kellett tudnia. Lehunyta a szemét, és elméjével kinyúlt a farm irányába. Ez is egy olyan képesség volt, ami szinte teljesen odaveszett a gyerekkorával együtt. Ha erősen koncentrált, még most is ott látta maga előtt az egész farmot, mint valamiféle szobrot. Ott volt az alvó ház, a sötét pajta, benne Bethellel, aki ébren kérődzött esti vacsoráján. Látta a katonás sorban hullámzó barázdákat Warren papa földjén, a kívánságfát, a kőrakásokat. Érezte a kert füvén szikrázó harmatgyöngyöket, a pókok és mókusok apró életerejét. Aztán végre megtalálta azt, amit eleve keresett. Elméjében ott látta a kis tyúkudvart és a rozoga ólat. Az alvó csirkék apró, kéklángú gyertyák voltak... és volt ott egy zölden ragyogó, nagyobb láng is: egy róka.

35

Petra még a nagyapjától hallotta, hogy az állatról beszél. A nyáron egy hónap alatt két tyúkot is elvitt, Warren papa pedig képtelen volt rájönni, hogyan juthatott be a kerítésen. Petra most látta: a hátsó sarokban, egy hangabokor tövében, annak rejtekében kis rés tátongott. A róka, bár éppen hogy, de át tudott furakodni rajta, hogy aztán fogait összecsattintsa az ól ajtajához legközelebb alvó tyúk torkán, beléfojtva a káráló figyelmeztetést. Elméjében Petra látta a rókát, amint a halott csirkét maga után húzva lassan kifarol a lyukon. Apró gombszemei csillogtak, Petrának akaratlanul is Percival Sunnyton lélektelen pillantása jutott róla az eszébe.

A lány a róka elméjének élénkzöld derengésére koncentrált. Hívta azt. A róka nem akaródzott menni – be akart slisszolni az erdőbe, hogy magányosan élvezze ki zsákmányát. De Petra kitartó volt. Érezte a róka vonakodását, látta, amint a halott csirkét a földre pottyantva harapdálni kezdte a feje körül a levegőt, mintha megmarhatná a láthatatlan kezet.

Még több csirke, súgta Petra az állat elméjének. Kövér tyúkok, annyi baromfi, amennyit csak akarsz. De ehhez most kell jönnöd, gyorsan; sietned kell. A róka egy pillanatra tétovázott, nem tudta, mitévő legyen, de aztán a falánksága diadalmaskodott. Farkának egyetlen narancsvörös villanásával belevetette magát a magas fűbe, otthagyva zsákmányát a drótkerítés tövében.

Alig fél perccel később Petra már hallotta is a közeledését. Mohón vágtatott keresztül a gyomok erdején, szőrméje csakhamar zilált lett a harmattól. Mikor meghallotta a körmök kopácsolását a móló deszkáin, Petra megfordult. Az állat csak ekkor vette őt észre, és azonnal megdermedt. Szemei zölden világítottak a holdfényben, mint két gombostűfej. Petra látta, amint acsarogva kivillantja a fogait. Pofaszőrét vér pettyezte.

Gyere, mondta Petra a róka elméjének. Ilyen közelről a lány már jól meg tudta nézni a teremtmény gonosz kis lelkét. Veszett volt, éhes és falánk, vére még mindig forrt az iménti gyilkolás emlékétől. Csodálatos módon, kavargó, lüktető gondolataiból Petra azt szűrte le, hogy nem fenyegetésnek látja őt, hanem egy új áldozatnak. Az állat fejét lesunyva araszolt előre a mólón, óvatos léptekkel cserkészte be a lányt. Torkából hosszú, rekedt, szinte már dorombolásszerű morgás szakadt fel.

Petra kezében még mindig ott volt a pálca. Úgy gondolta, rosszul kellett volna magát éreznie amiatt, amiért ezt csinálja, de most, hogy látta a teremtményt, megérezte a keskeny pofáról csöpögő vér illatát, már egyáltalán nem bánkódott. Az állat szeme felcsillant, ahogy kitárta a száját. Lekuporodva ugráshoz készülődött. Halványzöld fény világította be a mólót pontosan abban a pillanatban, mikor a róka előre vetette magát; az élet aközben távozott a testéből, mikor az még a levegőben volt.

Narancsvörös szőr és fehér, véres fogak halmaként hullott Petra lábai elé. A lány levegőért kapott, mikor rádöbbent, mit tett. Tenyerét a szája elé kapta, szeme rémülten elkerekedett, és tükörként verte vissza a csillagfényes égbolt képét.

Csak egy kártevő, jelentette ki hirtelen a hang az elméje hátuljában. Papa örülni fog, hogy megölted. Ő maga is megtette volna, ha képes lett volna rá. Nem kegyelmezett az áldozatainak, tőled sem érdemelt mást.

Volt valami alapvetően rossz a hang érvelésében, de Petra nem tudott rájönni, mi. De, ami ennél is fontosabb, nem is akart. A róka meghalt, de ő még nem végzett. Még mindig reszketve előbbi tettétől, Petra letérdelt. Bal kezével óvatosan megmarkolta a róka borzas farkát. Meglepődött, milyen könnyű a test, mikor megemelte. Sarkon

36

fordult, és miközben összerezzent – ezúttal a hűvös éjszakai szél miatt -, a fekete víz fölé nyújtotta a halott állatot.

Reszketeg lélegzetet vett, aztán kitárta ujjait. A kis test alig csobbant, mikor elérte a tó felszínét. Egy pillanatig lebegett a vízben, míg a szőrme meg nem szívta magát, aztán lassan süllyedni kezdett.

– Megtettem – mondta hirtelen Petra, és az elcsukló hangja miatt úgy tűnt, mintha nevetne. – Gyilkoltam, ahogy azt kérték. Megfizettem az árát, hogy lássalak, anya! Láthatlak? Beszélnem kell veled. Most szükségem vagy egy anyára. – Ezúttal tényleg elnevette magát a helyzet és az állítás abszurditásától. Egy könnycsepp gördült le az orrán, és a róka holttestét követve a vízbe pottyant. – Hol vagy? Mutasd magad, kérlek... Megfizettem az árát. Vért a vérért. Mutasd magad, anya! Beszélj hozzám!

A hullámok a móló cölöpeit nyaldosták, a holdsarló fénye ezüst szilánkokra robbanva táncolt a tó felszínén. Petra lassan feltápászkodott. Semmi nem volt a vízben. Nem figyelte őt arc a mélységből, nem látott vigasztaló mosolyt. Csak néma víz és halott tükörképek néztek vissza rá. Petra nem hitte volna, hogy ez még lehetséges, de a szíve szakadt bele. Zokogását elfojtva felemelte tekintetét a móló alatti sötét hullámokról...

És meglátta a tó közepén, a víz felszínén álló alakot. Az elcsukló sírás meglepett sikkantásba ment át, mindkét kezét a szája elé kapta.

Amit látott, nem tükörkép volt. Az alak a tó közepén állt, a víz tükörsima felületén, fekete árnyképnek látszott csupán a hold ragyogó ezüsthídja előtt. Természetesen egy nő volt. Petra nem tudta kivenni a vonásait, mégis felismerte az alakot a tó kamrájában látott látomásából; az anyja volt. Hullámok nyaldosták a bokáját, karjai az oldala mentén lógtak, fejét kíváncsian félredöntötte. A haja egyáltalán nem volt nedves.

– Anya! – próbálta kiáltani Petra, de csak egy megtört, rekedt suttogás hagyta el a száját. Egyszerre töltötte el öröm és rettegés. Erővel kellett megtöltenie a tüdejét levegővel. – Megtettem, anya! Megtettem!

A könnyek akadálytalanul folytak végig Petra arcán, miközben a lány a móló szélén állt, mosolygott, és karjait a vízben álló alak felé nyújtotta.

– Nem tudom, mit tegyek, anya – kiáltotta reszketeg hangon. – Izzy és Phyllis és Warren papa... minden olyan zavaros. Tudom, hogy valahogy segítenem kéne. Azt hiszem, ezért jöttem vissza. De nem tudom, hogyan! Elvesztem, anya! És félek! Mit kéne tennem?

A tavon álló alak lassan megrázta a fejét. Petra ezt nem a tudatlanság, inkább a tehetetlenség jeleként értelmezte. Az anyja segíteni akart, de nem tudott. Valamiképp visszatartották. Nem tudott odamenni a lányához, még a hangját sem tudta hallatni. Petrának csak most tűnt fel, hogy a víz megint az anyja mellkasáig ér. Visszasüllyedt a habokba.

– Ne! – kiáltotta Petra. Olyannyira a móló szélére merészkedett, hogy a lábujjai már lelógtak a deszkákról. – Anya! Ne menj el máris! Szükségem van rád! Mindig is szükségem volt! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg... mondd, hogy szeretsz, és minden rendben lesz!

A gyász megújult erővel söpört végig Petrán, mintha újra elveszítené az édesanyját. Egyszerre zokogott és szipogott. A tavon az anyja a lány felé nyújtotta karját, próbált annyi vigasztalást nyújtani, amennyi csak tőle telt. Végül a víz

37

Az alak a tó közepén állt, a víz tükörsima felületén,

fekete árnyképnek látszott csupán a hold ragyogó ezüsthídja előtt.

38

elnyelte, először csupán a ruhaujjakat áztatta el, végül a hullámok átcsaptak az asszony válla felett.

– NEEE! – sikoltotta Petra. Kis híján maga is a vízbe vetette magát, teljesen kiment a fejéből az odalent sötétlő pavilon halott omladéka. Saját kinyújtott ujjai között meredt a süllyedő alakra, mintha az akarata erejével ki tudná őt emelni a vízből. Persze nem tudta, anyja alakja a szeme láttára tűnt el a holdfény által a tó felszínére rajzolt híd alatt, s csakhamar már semmi jele nem volt, hogy valaha is lett volna ott valaki.

Petra térde felmondta a szolgálatot, összerogyott. A lány a móló végében ülve, arcát tenyerébe temetve keservesen zokogott. A benne felgyülemlett érzelmek áttörtek benne egy belső gátat, és most szabadon özönlöttek elő. Úgy érezte, mintha menten meghasadna a szíve. Több percig is eltartott, mire a gyász és veszteség vihara csillapodni kezdett.

Petra lassan elvette kezét az arca elől, és vörös szemeivel a tavat pásztázta. Kimerültnek érezte magát, üresnek és kopottnak, akár egy réges-régi mosogatórongy. Minden kiürült a fejéből, csupán egyetlen egy gondolat maradt.

Sikerült. Persze nem tökéletesen. Az anyja nem volt képes közelebb jönni, sem beszélni

hozzá, de ott volt. Nem csak egy álomként vagy látomásként. Ha akarta, Petra újra képes volt rá, akár jobban is. Egyszerűen egy állat megölése nem volt elég. A róka tényleg csak egy egyszerű kártevő volt, a maga módján undok és mohó. A vére romlott volt, elégtelen. Gondolkodás közben hátradőlt, és két tenyerén megtámaszkodott. Könnyeit lassan felszárította a hűvös éjszakai levegő.

Mikor újra előrehajolt, Petra tudatában volt, hogy jobb kezének ujjai lazán még mindig a pálcája köré fonódnak. Amit azonban nem vett észre, hogy a bal keze a titokzatos, fekete doboz hűvös, polírozott felületén nyugodott. Némán csillogott a sápadt holdfényben, és kitartóan őrizte titkait.

A következő néhány nap hűvös köd leple alatt telt el a Morganstern farmon, mind

a házban, mind azon kívül. Szürke köd terpeszkedett a földeken és az erdőkben, a fűszálak és levelek nyirkosan szikráztak a tompa fényben. Warren papa a lehető legtöbb időt töltötte a házon kívül, korán reggel távozott, és csak az étkezésekre tért haza, amiket általában munkáscsizmában és piszkos overállban költött el. Phyllis úgy közlekedett a házban, akár egy miniatűr forgószél, csörtetett és ajtókat csapkodott a napi teendői közepette. A harag körbelengte, mintha valamiféle szag volna. Petra azonban tudta, hogy vele ellentétben, Phyllis élvezte a dühöt. Számára az volt a természetes közeg. Bizonyos értelemben Phyllis csak akkor érezte magát igazán boldognak, ha valami miatt ki tudta verni a patáliát. Senki nem említette többé a társalgóban történteket Percival Sunnyton látogatása alatt, de Petra biztosra vette, hogy még nincs vége a dolognak. Phyllis csupán kivárásra játszik. Warren papa is

39

tudta ezt, még anélkül is, hogy olvasott volna a felesége elméjében – amire egyébként, Petra szerint, a nagyapja igenis képes volt. A férfi nem volt kimondottan erős – a társalgó-beli konfrontáció minden elhatározását és bátorságát kimerítette -, és Phyllis olyan szinten megrémisztette, amire senki más nem volt képes. Petra szégyellte emiatt a nagyapját, mégis tudta, hogy már eleve ez a félelem volt az is, ami rávette, hogy elvegye az asszonyt.

A Morganstern háztartásban mindig Petra nagyanyja hordta a nadrágot. Nagy asszony volt, a szó minden értelmében, kemény volt, határozott, és nem tűrt ellentmondást. A halálával keletkezett űrben akkorára tágult Warren papa világa, hogy egész egyszerűen képtelen volt a felesége nélkül boldogulni. Az önfenntartás kétségbeesett vágya után kutatva a nagyapja rátalált Phyllisre, aki maga is nemrég özvegyült meg. Phyllis csaknem két évtizeddel volt fiatalabb Warrennél, egyedül nevelte különleges szükségletű csecsemő lányát egy olyan házban, amelynek már nem tudta fizetni a fenntartását. Szembetűnő különbségeik dacára tökéletesen passzoltak egymáshoz: Warren papának egy erős nő kellett, aki irányítja őt és a háztartást, Phyllis pedig egy gyenge férfit keresett, aki otthont tud nyújtani, de közben be is hódol neki. Később Warrenben alighanem felvetődött, hogy többet kapott Phyllisszel, mint amire befizetett. Phyllis erős volt, önfejű és parancsoló, csakúgy, mint az első felesége, abban azonban egyáltalán nem hasonlított rá, hogy kegyetlen volt, lekicsinylő és lesajnáló. Ennek ellenére Warren tisztelte. Néha felmerült Petrában, hogy Warren papa ugyanúgy szerette Phyllist, ahogy egy afrikai törzs szerethetett egy kicsi, szeszélyes istenséget, aki sokat követel, keveset ad, de olyan erőt képvisel, amire talán nem is volna szükség. Kifacsart szerelem volt, és feltehetően nem is kölcsönös, de úgy tűnt, ez az egyetlen fajta szerelem, amit Warren papa igényelt.

Petra tudta, hogy Phyllis hetekig pokollá fogja tenni a nagyapja életét, amiért a férfi közbevágott Percival Sunnyton látogatásának napján. Csakhogy a közbevágás nem változtatott semmin. A tervek szerint a következő hétfő reggelére volt beütemezve Izzy távozása; Warren papa még a piacra is kiment, és elhozta a kis bőröndöt, amit Petra kialkudott. Phyllisnek tökéletesen elég indok volt Warren szidalmazására, hogy ezzel felbosszantotta a férfit. Az istenség elégedetlen volt, vagyis a bennszülöttnek bűnhődnie kell. Phyllis imádott egyre újabb és újabb módokkal előrukkolni, ahogy Warrennek a kedvére kellett tennie.

A Petra iránt érzett dühe azonban egész más volt. Phyllis és Petra épp elég jól ismerték a másikat, hogy a legjobb esetben sem futotta tőlük többre egy hűvös, távolságtartó kapcsolatnál. Phyllis jól tudta, hogy a nagyapjától eltérően Petrát nem tudná megfélemlítéssel irányítani. Az egyetlen fegyver, amit Petrával szemben magáénak tudhatott, az a lány szeretete a nagyapja iránt, s habár apró fegyver volt, sokszor nyert vele csatákat. Petra, másrészről, annak volt tudatában, hogy a kirohanásai és fenyegetőzései mögé rejtve Phyllis igenis félt tőle. Talán még ő maga sem fogta fel igazán, de a rettegés ott ketyegett benne, akár egy időzített bomba. Phyllis csak azt látta, hogy Petra fenyegetést jelent a háztartás dominanciájában, és ez egyáltalán nem volt ínyére. Mindig is gyűlölte a lányt, de ez nem volt több hideg, dermedt utálatnál, ami apró lealacsonyítások és leplezett sértések képében jelentkezett. Elvégre a lány csak ideiglenesen lakott velük. Phyllis odaadó figyelemmel dolgozott azon, hogy a lehető legkellemetlenebbé tegye Petra életét, így

40

biztosítva, hogy azonnal elhagyja a házat, amint nagykorú lesz. Csakhogy Petra nem ment. Megmagyarázhatatlan módon visszatért, holott

nagykorú lett, és elvégezte azt a nevetséges boszorkányiskolát. Ami ennél is rosszabb, a lány egyre több dologba szólt bele, egyre pimaszabb és rendíthetetlenebb lett. Petra érezte, hogy Phyllis tervel ellene valamit, próbálja kitalálni, hogyan szabadulhatna meg tőle egyszer, s mindenkorra. Összehasonlításképp, Phyllis Warren iránt érzett dühe puszta hobbi volt. Amit viszont Petra iránt táplált, fehéren izzó harag volt, mely kétségbeesésből, és – a szíve legmélyén – rémületből fakadt.

Izzy, amikor csak tehette, kerülte az anyját. Felhagyott abbéli kísérleteivel, hogy lebeszélje Phyllist, hogy elküldje őt a munkafarmra. Ehelyett Izzy lassacskán beletörődött nem túl fényes jövőjébe, és ez a belenyugvás minden életet kifacsart belőle. Kedvetlen volt, nem érdekelték a játékok. Már a villanyoltás előtt sem ment át Petrához a babákkal.

– Te leszel Astra – jelentette ki Petra. Kiegyengette Izzy egyik babájának a haját, aztán átnyújtotta a kislánynak. – Mr. Bobkins lesz Treus, rendben? Játszhatjuk a lápi banyás jelenetet. Az a kedvencünk.

Izzy elvette a babát, de egyszerűen csak tartotta az ölében, és mereven bámult rá. Felsóhajtott.

– Mr. Bobkins azt mondja, nem akar többé Treust játszani – mondta. – Hogy érted, Iz? – Petra elmosolyodott, és felmutatott egy kis, kopott

plüssmackót. – Ő az egyetlen fiú a bandában. Neki kell Treusnak lennie. Izzy megrázta a fejét. – Már senki sem akar játszani. Tegnap este mondták. Meg azt is, hogy már túl

felnőttek a játékhoz. – Én idősebb vagyok náluk, Iz – döntötte félre a fejét -, és én még játszom. – Csak miattam – felelte Izzy, majd óvatosan behajtotta a baba merev lábait, és

maga elé ültette azt. A baba, Beatrice, hanyatt dőlt, és elmélyült figyelemmel kezdte tanulmányozni a plafont túlméretezett lábai között. Izzy a babára meredt. – De többet neked sem kell. Már nem jó játszani.

Petra hosszasan tanulmányozta a kislányt, aki, ha nem is vér útján, de a kishúga volt.

– Hogy-hogy már nem jó játszani? Izzy nagyot sóhajtott, aztán Petrára emelte a tekintetét. Arcán nyoma sem volt

mosolynak, vonásai szánni valóan sokatmondóak voltak. – Már nem igazi, Petra – felelte egyszerűen. – Régen más volt. Régen... nem

tudom... olyan volt, mint egy álom, de egy valós dologról szóló álom. Egy álom, amiről azt hihette az ember, hogy egy napon valóra válhat.

Petra nem tudta, mit mondjon. Némán meredt a húgára, miközben Izzy ismét lenézett, és megsimogatta Beatrice fejét, mintha vigasztalni szeretné a babát súlyos gondolatai közepette. Petra mindennél jobban szeretett volna mondani valamit Izzynek, valamit, ami visszahozza a kislány fegyelmezetlen ártatlanságát, de a torka összeszorult. Nem tudott vitába szállni a lány szavaival, mert a szíve mélyén Petra tudta, hogy Izzynek igaza van. Pontosan értette a húgát.

41

Egy nappal azelőtt, hogy Petra utoljára ment ki a mólóhoz, felment a szobájába, és

megállt az ablaka előtt. A rongyos függönyök még mindig be voltak húzva, útjukat állta a délutáni napsugaraknak, így a helyiség árnyak barlangjának hatott. Odalent Phyllis csörtetett és csapkodott, az edényekkel csörömpölt vacsorakészítés közben. Petra átlátott a vékony sötétítőfüggönyön; Izzy odakint volt a kertben, az évszak utolsó málnáit szedegette, melyek vidám színűre festették ujjait. A kislány időnként a szájába vette ujjait, és leszopogatta róluk a rájuk tapadt málnalevet, ám az arca még ekkor is komoly maradt. Petra rezzenetlenül figyelte.

Ez nem mehet így tovább. A gondolat az agya hátuljából érkezett, de ezúttal inkább a saját hangjának

hallatszott. Aprót biccentett magának. Való igaz. Phyllis iránta érzett dühe egyre csak dagadt, bármit megtett volna, hogy örökre eltakarítsa a lányt a házból, és ne kelljen többé félnie tőle. Petra mégsem mehetett. Még nem, amíg Izzynek szüksége volt rá.

Nem Izzy miatt maradsz. A hang most is az övé volt. Az elméje hátsó sarkában élő hang vagy végleg

elhalványult, vagy nagyon jól tudta álcázni magát. Viszont a szavak igaznak tűntek. Petra nem Izzy miatt maradt. Izzy hamarosan a kétkezi munkának és robotolásnak szenteli az életét, melybe a saját anyja kényszeríti bele. Izzy nem volt a legokosabb teremtés, annyi szent, de nem volt reménytelen sem. Ami azt illeti, egyszerűsége még gyönyörű is volt a maga módján. Petra tudta, hogy léteznek iskolák az Izzyhez hasonlók számára, gondos tanárokkal, akik tudják, hogyan okíthatnak tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeket. Ezek az iskolák pénzbe kerülnek, zárta rövidre a témát Phyllis, mikor felvetődött, azonban Petra okosabb volt ennél. Nem a pénz volt a lényeg; Phyllis még akkor sem költött volna egy vasat sem Izzyre, ha megtehette volna. Phyllis egész egyszerűen nem hitte, hogy bármi értelme volna Izzyt iskolába járatni. Majdhogynem úgy tűnt, mintha Phyllis ezzel kívánná büntetni a lányát, amiért olyannak született, amilyen. Amennyire ő tudta, a munkafarm volt az egyetlen lehetséges opció a kislány számára. Így hát, alig két nap múlva, Izzyt elküldik, valószínűleg az egész hátralévő életére. Izzy többé nem szorul Petrára, hogy megvédje és odafigyeljen rá. Sőt, ha ez Petra feladata lett volna, igazából csúnya kudarcot vallott volna vele.

Ez nem mehet így tovább. Petra kurtát sóhajtott. Végül hátat fordított az ablaknak, és átsétált a szobán.

Letérdelt, és előhúzott valamit az ágy alól. A fekete doboz volt az, a fa odvából. Nehéznek tűnt, ahogy felemelte, és az ágyre helyezte. Mikor letérdelt, a ládikó majdnem szemmagasságba került. A szobába szűrődő tompa fény megcsillant a polírozott fedélen.

Petra kinyitotta. Tudta, mi van benne, ennek ellenére a látványától mindig kirázta a hideg. Nem

tudta, miért. Nem tudta, honnan került elő a tárgy, vagy hogy kié volt korábban.

42

Egyszer csak ott volt, a fa odvában, mikor utoljára tért haza az iskolából. Valahogy sejtette, hogy a dobozt nem egy élő ember rakta oda. Rajta kívül senki sem ismerte azt a rejtekhelyet, azt pedig világosan látta, hogy a helyet senki nem fedezte fel, nem zavarták meg a kis tisztás nyugalmát. A doboz egyszerűen csak ott volt. A ládikó, vagyis inkább a ládikóban lévő tárgy, megérezte, hogy szükség lehet rá. Egyszerűen csak ott termett, ahol tudta, hogy egyes egyedül csak az úrnője fogja megtalálni.

A dobozkában lévő tárgy összegyűjtötte azt a kevés fényt, ami bejutott a szobába, és gonoszan csillogott. Egy tőr volt az. Pengéje megfeketedett az idők folyamán, mintha legalábbis korommal lett volna bedörzsölve. A markolata feltűnően ronda volt, telis-tele ékkövekkel.

Petra már-már finomkodva kanyarította ujjait a markolat köré, aztán felemelte a tőrt. Ha a fekete doboz érintése jó érzés volt, maga a tőr tapintása kimondottan felvillanyozó. Mintha egy élő viperát szorongatott volna, vagy az óceánok hullámait sikerült volna a markába kaparintania. Erőteljes és veszélyes érzés volt, de leginkább helyesnek érezte. Az övé volt. Petrának nagyon kevés saját holmija volt, a tőrt mégis valahogy zsigeri módon a magáénak érezte. Mintha egy része lett volna, mintha a tőr legalább annyira hozzá tartozott volna, mint ő a tőrhöz. Ijesztő volt a gondolat, mégis megnyugtató. A tőr szavak nélkül beszélt hozzá. Ígérgetett – titkokat, sőt, még sötét, szörnyű dolgokat is, de Petrát mégis ellenállhatatlanul vonzotta valami hozzá.

Ha lennének szüleim, nem lenne erre szükségem, gondolta. Önkéntelen ellenkezés volt ez egy el nem hangzott figyelmeztetésre. Ösztönös védekező reflex. Egy része tudta, hogy a tőr gonosz. Viszont a hatalma nagy volt, így talán tud rajta segíteni. Valóban olyan rossz volna jóra használni egy gonosz eszközt? Ez volt az egyetlen lehetősége, ki hibáztatta volna, ha kihasználja az esélyt?

– Nem lesz rá mindig szükségem – mondta halkan magának és az üres, árnyékos szobának. – Csak egyszer fogom használni. Azután elteszem. Csak most az egyszer. Ennyi az egész. Csak ennyi kell.

– Arra emlékeztet, amit nemrég egy barátomtól hallottam – szólt egy hang. Petra rémülten megpördült, és tágra nyílt szemekkel kaszálni kezdett maga előtt a tőrrel.

A sarokban felállt egy alak. Magas volt, s mintha úgy emelkedett volna ki az árnyak közül. Alig lehetett látni a félhomályban.

Végül mély, recsegő hangon folytatta. – Azt mondta, akik úgy döntenek, hogy jót tesznek, rákapnak az ízére. Hiszem,

hogy ez igaz, azonban a teljes igazságnak csak az egyik fele. Van ötlete, mi lehet a másik fél, Miss Morganstern?

Petra szíve a mellkasában dörömbölt. Ügyetlenül maga alá húzta a lábát, és az ágyra támaszkodva feltápászkodott. A sötét pengét még mindig maga előtt tartotta.

– Ki maga? – súgta rekedten. Az alak kissé előrébb lépett, be a szoba egy világosabb sávjába. – Elnézését kérem, Miss Morganstern. Nem teszem ezt minden egykori

diákommal, de úgy véltem, ön megér egy kis személyes látogatást. Fogja fel amolyan öregdiák nyomon követésnek.

Petra hunyorogva meredt a férfira, végre felismerte. – Igazgató úr? – hitetlenkedett halkan. – Merlinus? De miért? A legendás Merlinus Ambrosius volt az, annak a varázsiskolának az igazgatója,

ahol Petra nemrég végzett. A férfi felsóhajtott, majd kissé széttárta karjait, és közben

43

lepillantott. A gesztus rögtön egyértelmű volt Petra számára – az igazgató egyszerre utalt a tőrre, a szobára és az egész farmra.

– Leülhetek, Miss Morganstern? Sok megbeszélni valónk van. Petra kurtán biccentett. Csak most jött rá, hogy még mindig a tőrt szorongatja,

mintha attól várna támogatást. Egy része arra gondolt, hogy vissza kéne tennie a fekete dobozba, de nem tudta rávenni magát.

A szoba túlsó végében Merlin helyet foglalt egy az ablak mellett álló keskeny széken.

Petra lassan, egyenes háttal az ágyra ereszkedett. – Phyllis tudja, hogy itt van? – "Phyllis" alatt, felteszem, azt a meglehetősen boldogtalan asszonyt érti, odalent.

Nem, minden valószínűség szerint fogalma sincs. De, azt hiszem, ezt már eddig is tudta. Most csak magához jöttem.

– Kémkedik utánam? – Figyeltem magát, Miss Morganstern – felelte Merlin nyugodtan, és a lány

szemébe nézett. – Jó okkal, mint azt tudja. Petra nagyot nyelt. – Le fog... le fog tartóztatni? Merlin egy hosszú pillanatig méregette őt. – Nem áll jogomban letartóztatni, Miss Morganstern. És nem is akarom, még ha

talán az ön letartóztatása lenne a legbölcsebb tett, akkor sem. Nem azért, amit eddig tett, hanem amire képes.

Petra nem tudta, mit mondjon erre. Merlin várt. Végül a lány elhaló hangon annyit mondott:

– Nem vagyok képes semmire. Merlin töprengve összevonta a szemöldökét. – Bizonyos értelemben ez így igaz – felelte halkan. Előrébb hajolt a kis széken. –

Egy nagyon is biztonságos falat emelt maga köré, úgy hiszem. Nagyon kevesek tudnak arról, amiket tenni tud, és még maga sem tartozik feltétlen közéjük. Több mágiát felejtett, mint amit a világ legnagyobb boszorkányai és varázslói valaha is tudni fognak, és mindezt szánt szándékkal tette, önként. Ez hatalmas önkontrollra vall, Miss Morganstern. Őszintén szólva, nem képzeltem volna, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. És miért tette? Az elfogadásért. A szeretet reményéért azoktól, akik túl undokak vagy erőtlenek, hogy megadják önnek. A szülei elvesztése olyannyira eltöltötte önt az elfogadás vágyával, hogy kész volt megtagadni a saját erejét, amiért pedig más, alantasabb teremtmények ölni is képesek lettek volna. Ironikus módon, ugyanaz a veszteség és elidegenedés, ami minden idők legnagyobb hatalmú sötét varázslóját teremtette, önre épp ellenkező hatást gyakorolta: felvértezte a tökéletes védelemmel az ilyesfajta romlás ellen. Mégis...

Merlin elhallgatott. Petra érezte a tekintetének súlyát, mintha az igazgató átlátna rajta, vagy inkább belelátna, és most a legmélyebb gondolatai és félelmei között kotorászna. Rendkívül nyugtalanító volt. Fészkelődni kezdett, ujjai szorosabbra záródtak a tőr körül, megpróbálták elrejteni azt, holott a férfi már nyilván látta.

– Mégis, az a védelem talán nem elég – fejezte be Merlin a gondolatmenetet. – Talán semmilyen védelem nem az. Talán bizonyos erőket direkt ki kell élni, ahelyett, hogy ketrecbe zárnánk őket. Mit gondol, Miss Morganstern?

44

Petra érezte a tekintetének súlyát, mintha az igazgató átlátna rajta,

vagy inkább belelátna, és most a legmélyebb gondolatai és félelmei között kotorászna.

45

Petra elfordította a tekintetét, és kinézett az ablakon. Minden erejére szüksége volt, hogy az arca érzelemmentes maradjon.

– Nem tudom, miről beszél – válaszolta csaknem monoton hangon. – Ó, szerintem meg igen – mondta Merlin. – Mindig megpróbált őszintének lenni

magával szemben, ezt nagyra értékelem. Tegyen most is így, barátom. Én nem egyszerű varázsló vagyok, maga pedig nem egyszerű boszorkány. Ne csúfoljon meg színlelt tudatlansággal.

Petra visszanézett Merlinre. Az igazgató felkeltette a kíváncsiságát, habár próbálta leplezni ezt előtte.

– Hogy érti, hogy "nem egyszerű boszorkány" vagyok? Merlin ismét hátradőlt, és lustán körbenézett a helyiségben. Végül felvonta a

szemöldökét, és azt kérdezte: – Már bocsánat a kérdésért, de hol tartja a pálcáját, Miss Morganstern? Petra kissé meghökkent. – A szekrényben – felelte, és bal kezével eleresztve a tőrt az említett bútordarab

felé intett. – A legfelső fiókban. Phyllis nem szereti látni, így általában eldugom. Merlin a komód felé pillantott, majd anélkül, hogy a feje akár csak egy kicsit is

megmozdult volna, a tekintete visszasiklott Petrára. – Ön ezt nem tudhatja, tekintve nagyapja meglehetősen szomorú választását,

miszerint megtagadja önnön varázsló mivoltát, de felettébb ritka, hogy egy varázstudó nem hordja magánál állandó jelleggel a varázspálcáját. A legtöbb boszorkánynak és varázslónak a pálca olyan, mint a testük egy része. Nem érdekes?

Petra kissé felvonta a vállát. – És ön? – kérdezte egy pillanattal később. – Magánál sincs mindig ott a botja.

Észrevettem. – Való igaz – hajtotta meg a fejét Merlin. – Tudja, miért? Petrának nem tetszett Merlin szemének csillogása, sem az irány, amerre a

beszélgetés tartani látszott. Ennek ellenére nem tudta legyűrni a kíváncsiságát. – Azért nem hordja magával a botját – nézett az igazgató szemébe -, mert nincs rá

szüksége a varázsláshoz. Merlin arcán halvány mosoly jelent meg. – Az én időmben voltak, akik egyenesen kikeltek a pálcák és botok ellen. Úgy

tartották, a mágikus eszközök használata gyengeség, hogy ez a függőség végül nélkülözhetetlen forrásává lesz a mágiának. Persze már akkoriban is csak nagyon kevés boszorkány és varázsló tudott valódi varázslást végrehajtani nélkülük. Ami azt illeti, a pálca mindig is alapvető csatornája volt a varázsvilágnak. Nélkülük nem lehetett irányítani és fókuszálni a mágiát, így az sokszor használhatatlanná hígult.

Merlin ismét szünetet tartott, a mosoly eltűnt az arcáról. A szoba árnyai egyre mélyebbek lettek, ahogy a kora délután lassan későibe hajlott az ablakon túl. A közelgő este alacsonyan szálló, baljós fellegeket hozott. A leszálló sötétségben Petra alig tudta kivenni az igazgató vonásait. Mikor Merlin újra megszólalt, Petra nem tudta volna megmondani, hogy mozog-e egyáltalán a szája.

– Magának nincs szüksége pálcára a varázsláshoz, igaz, Miss Morganstern? Petra nem válaszolt. Valamiért nem akaródzott neki. Merlin mozdulatlanul

várakozott. Végül a lány volt, aki megmozdult az ágyon, és kicsit távolabb húzódott a férfitól.

46

– Én... hogyne volna? – Nem teljesen volt hazugság. Már elfelejtkezett a képességéről, nem tudott pusztán az akaratával varázsolni, mint régen. Neki is szüksége volt a pálcára, mint mindenki másnak.

– Mennyire volt nehéz megtanulni, hogy a pálcára hagyatkozzon, mikor először megkapta? – kérdezte Merlin, mély, morgós hangján. – Ügyetlen volt vele? Valahogy törékenynek tűnt? Úgy képzelem, olyan lehetett, mintha egy ereszcsatornán próbálnánk átvezetni egy vízesést. Felteszem, először nagyon frusztráló lehetett. Mintha gúzsba kötné saját magát, megölné önmaga egy részét. Olyan volt? Mondja el, Miss Morganstern! Nagyon kíváncsi vagyok.

Petra összehúzta a szemét. A tőr halkan zümmögött a kezében. A lány összeszorította a száját, ahogy hirtelen harag rohanta meg. Aztán, furcsamód, ahogy jött, úgy el is múlt az érzés. Már-már természetfeletti nyugodtság árasztotta el.

– Emlékszem az első alkalomra – suttogta, és kimeredt az ablakon a szürke, gyülekező felhőkre. – Tizenegy voltam. Warren papa elvitt Devonshire-be, egy kis sikátorban lévő pálcaüzletbe. A boltban igazából cipőket árultak, de a tulajdonos egy Rufus nevű varázsló volt; egy sötét kis helyiségben tárolta az eladásra szánt pálcákat, az üzlet hátuljában. A boltosnak bőr szaga volt, és durva keze. Köszvény gyötörte. Láttam, mintha acélkábelek lettek volna az ízületei köré csavarodva. Meg tudtam volna gyógyítani, de nem ismertem, és egy kicsit féltem is tőle. Rengeteg keskeny kis doboz sorakozott a polcokon. Méregetett egy darabig, aztán levette az egyiket, és egy pálcát vett ki belőle. A kezembe tette a varázspálcát, és azt kérdezte, milyen érzés. Megmondtam neki. Megmondtam, hogy olyan, mintha egy ág volna a nagypapa földjén álló fáról. Nevetett, és megkért, hogy suhintsak vele.

Petra Merlinre nézett, mielőtt folytatta volna. – Semmi nem történt. Az ég világon semmi. Se villanás, se szikrák, semmi. De a

pálca eltört. Mikor visszaadtam a boltosnak, kettéhasadt hosszában. A kezében két darabra esett szét. Nem csak eltörtem; megsemmisítettem. Túl kicsi volt.

Petra nagyot sóhajtott, és újra kipillantott az ablakon. – Aznap este egy olyan pálcával távoztunk, amit nem próbáltam ki. A tulajdonos

nem javasolta, hogy tovább teszteljem a portékáját. Egyszerűen csak eladott a nagyapámnak egy olyat, ami megfelelőnek tűnt, aztán utunkra küldött. Megtanultam használni, de csak, mert kicsivel kezdtem. Kitapasztaltam, mennyi mágiát küldhetek keresztül rajta. Nem volt más mód. Végül már nem is voltam tudatában, hogy visszafogom magam. Egy idő után a varázserőm mintha idomult volna, én pedig megszoktam a pálcát. Elfelejtettem, hogyan kell nem használni. Pont, mint az emberek a maga idejében, nem? Függeni kezdtem az eszköztől.

Merlin továbbra sem moccant, ám mikor megszólalt, halk hangjából sütött a feszültség.

– Nem tudja, igaz? Most már tudatában van, hogy bizonyos gonosz emberek gonosz tervei folytán a lelkét megfertőzte a világ legelvetemültebb sötét varázslójának utolsó foszlánya. Mégis, még mindig azt hiszi, hogy az ön első tapasztalata a pálcájával nem ritka az ifjú boszorkányok és varázslók között. Azt hiszi, hogy amit átélt, szokatlan ugyan, de nem különleges. Igaz?

Petra a sötét alakra meredt. Valóban így gondolta. Hogyan lehetne máshogy? Lassan bólintott.

– Szeretem a botomat, Miss Morganstern – szólt Merlin jelentőségteljesen. – Hosszú

47

utat járt be velem, és jó szolgálatot tett. Kényelmes. Viszont nincs rá szükségem. Tudja, miért?

Petra nem felelt, egyszerűen csak a magas férfi sötét alakját figyelte, szeme tágra nyílt. A jobb kezében tovább duruzsolt a tőr.

– Mert nem varázsló vagyok – mondta halkan Merlin. – Hanem mágus. A mágusok mágiája meglehetősen különbözik a varázslókétól. Nem csak az emberből ered, hanem az őt körülvevő világból is. Egy mágus meg tudja érinteni a világa hatalmas varázserejét, átformálhatja, felhasználhatja. Ez a hatalmának valódi forrása, címének jelentése. A varázslók és mágusok közötti különbség az erejük forrásában rejlik. Azt hittem, én vagyok az utolsó mágus, és bizonyos értelemben igazam is volt. De csak bizonyos értelemben.

Petra némán meredt rá. Vajon Merlin tényleg azt akarja mondani, ahogy hangzik? A lány gondolatai zakatoltak, újrajátszották az életét. Látta magát gyerekként, amint elméjével lebegteti a tányérokat az asztalról a mosogatóba, vagy amint a társalgó függönyét a gondolataival húzza be, mert még túl kicsi volt, hogy elérje a zsinórt. Látta magát a pincében, amint félve bukkan rá a szörnyű patkányok apró életszikráira, és egyenként oltja ki őket, miközben reszket az összeránduló testek látványától. De leginkább a nagyanyja arcáról sütő félelmet látta, amint egy nyárfapálcával újra és újra lecsap a kislány tenyerére, minden egyes halott patkányért. Ez a látvány követte őt végig egész gyermekkorában, az a visszafojtott rettegés, ami a mai napig kísértette Petrát, és sosem szűnt meg szégyellni magát miatta.

– Nem boszorkány vagyok – mondta. Hangja suttogásnak is alig lett volna nevezhető.

A sötétben Merlin megrázta a fejét. – Nem boszorkány – erősítette meg. Petra esdeklő szemekkel meredt a sötét alakra. – De akkor mi vagyok? – Mágusnő – felelte Merlin, amit most már amúgy is tudott. – A föld egyetlen, élő

mágusnője, feltehetően legalább ezer év óta. Nem tudom, hogyan alakulhatott ez így. A mágusok és mágusnők eredetét hírhedten nehéz nyomon követni, de a legelterjedtebb magyarázat a hetedik gyermek hetedik gyermeke. Az ön esetében ez nyilvánvalóan nem áll, Miss Morganstern. Hasonlóképpen elterjedt legenda, hogy a mágusok és mágusnők csak akkor bukkannak fel, ha a mágia egyensúlya azt megköveteli. A lényeg, hogy ön az, ami. És ami ennél is fontosabb, ez az igazi énje, dacára annak, ami az utolsó iskolaévében önnel történt.

Petra emlékezett a tóra, a szülei tükörképével, a Kapuőrre és az ígéreteire, hogy visszatérhetnek hozzá, és az estére, mikor majdnem beteljesítette az alkut, kis híján végzett egy fiatal lánnyal abban a hiszemben, hogy ezt az árat meg kell fizetnie, ha vissza akarja hozni az elveszített szüleit.

– Úgy érti, a Kapuőr nem tudta, hogy én... hogy mi vagyok? Azt hitte, csak egy egyszerű boszorkány vagyok?

– Nem tudhatjuk, mit tudott a Kapuőr – felelte Merlin. – Viszont mérget mernék rá venni, hogy az evilági alattvalói nem tudták, hogy ön mágusnő, még akkor sem, mikor megátkozták önt szörnyű végzetével, hogy a testében hordozza elbukott uruk utolsó lélekfoszlányát. Mindez, hihetnénk, vagy egy fantasztikus véletlen, vagy egy

48

olyan sors útja, melyet most még nem tudunk belátni. – De miért én? – kérdezte hirtelen Petra. A szavak ereje magát is meglepte. – Miért

az én szüleim? Mivel érdemeltük ki a sors figyelmét? Én ezt nem akarom! Merlin bólintott. – Együtt érzek, Miss Morganstern. Mégis, gyanítom, még egy önhöz hasonló fiatal

is tudja, hogy értelmetlen megkérdőjelezni, miért történnek ilyenek. Az efféle kérdéseket sokszor hajtogatják tudósok és filozófusok, de attól még azok maradnak, amik: üres szavak. Önnek nem adatott meg az a luxus, hogy birokra keljen a személyisége szerencsétlen természetével. A feladata, mint azt szerintem megértette, világos.

Petra érezte, amint ismét felbuzog benne a tehetetlen düh. A sötétben érmékként csillogtak a szemei.

– Mondja meg – szólt sivár hangon. Merlin arca kiolvashatatlan volt az árnyékban. – A feladata, hogy fenntartsa a falat, amit felépített. – Fenntartsam? – fakadt ki Petra döbbenten. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – De igen, és ön is tudja, miért szükséges ez – felelte Merlin nyugodtan. – A valaha

kimondott legbölcsebb szavak a következők: aki sokat kapott, sokat igényel. Ön sokat kapott, Miss Morganstern. Nem ön kérte, de ettől a tény tény marad: maga nagyobb jelentőséggel bír, mint azt el tudná képzelni. A hatalma rettenetes, és még most kezdte megtanulni, hogyan irányítsa. Talán eljön az a nap, amikor szabadjára engedheti azt az erőt, de addig is, a feladata – bármennyire komor és szörnyű is -, hogy ne engedje át az irányítást. Amint meghallgatja, máris uralkodik magán. Kisebb hatalom is tett már tönkre önnél jóval erősebb boszorkányokat és varázslókat. Tanuljon a hibáikból, Miss Morganstern. Mert ha nem...

Merlin elhallgatott, hagyta, hogy utolsó szavai ott csüngjenek a levegőben, a kimondatlan feszültségtől remegve.

Petra lassan összehúzta a szemét. – Mert ha nem...? – kérdezte nagyon halkan. Merlin szemlátomást várta, hogy a lány feltegye a kérdést, mivel azonnal

válaszolt. – Akkor csak egyetlen ember van ezen a földön, aki szembe tud, és fog szállni

magával. – Van egy tőröm – szólt Petra, és a pengét a szeme elé emelve a tompa esti fény

játékát figyelte a homályos éleken. Merlin lassan, komolyan bólintott egyet. – Valóban – mondta. – És ön az egyetlen, aki eldöntheti, hogyan használja, ha

használja egyáltalán. Petra biccentett, és a penge felületén megbicsakló fényt nézte. Valahogy egyszerre

volt megnyugtató és őrjítő. Végül leeresztette a tőrt, és a helyiség túlsó sarka felé fordult.

Merlin széke üres volt. Petra nem volt különösképp meglepve.

49

Az utolsó nap, amit Petra teljes egészében a Morganstern házban töltött, hideg

volt, de napos. Az ablak sarkaiba cikornyás jégvirágokat festett a dér, melyeket azonban nem sokkal később csöpögő, szikrázó tócsákká varázsolt a naptól meglangyult szél. Petra jobb kedvvel ébredt, mint hónapok óta bármikor. Kikotorta ruháját a szekrényből, majd megdermedt, és egy hosszú pillanatig a ruhára meredt. Drapp darab volt, durva, barna pamutvászon, fekete gombokkal. Megrázta a fejét, és visszaakasztotta a helyére. A vállfák halkan csörömpöltek, mikor félretolta az öltözékek nagyját, hogy kivegyen valamit hátulról. Szemügyre vette a sárga egyberuhát, melyen gyöngyház berakásos gombok sorakoztak. A vasárnapi viselete volt, habár már jó ideje – egészen pontosan a nagyanyja halála óta -, hogy a Morganstern család utoljára a templomban járt.

Petra elmosolyodott, és az ablakhoz vitte a ruhát. A felkelő nap fénye kellemesen melengette a bőrét. A tinédzserek gondtalanságával felvértezve kibújt hálóingéből, és felvette a halványsárga öltözéket. Az anyaga hűvösen, mégis jólesőn simult a bőréhez. Petra megfordult, hogy megnézze magát a repedt, egész alakos tükörben. Az aranyló napsugarak sávjában a ruha mintha szó szerint ragyogott volna a lány jobb oldalán. Régi darab volt, nem kimondottan divatos, de szinte átváltoztatta Petrát. Csinos volt. Petra a tükörképére mosolygott, aztán felsóhajtott.

Nem igazán volt tudatában, de Petra elhatározásra jutott. Oly sokáig élt bizonytalanságban, hogy szinte már nem is emlékezett milyen boldoggá teszi az embert, ha egyszerűen csak dönt, és nem néz vissza. Biccentett a másának, majd határozottan sarkon fordult. Megragadta az ablaka előtt lógó rongyos függönyt, és egyetlen mozdulattal félrerántotta, beeresztve a napfényt a kis helyiségbe. Az ablakon át Petra kilátott az udvarra, a kertre, és azon is túl az erdő sávjára, ami elválasztotta a házat a tótól. A fákon túl köd örvénylett, mintha csak egy haláltusáját vívó fehér lidérc vonaglana, aki lassan elenyészik a reggeli napfény aranyló fényében. A füvön harmat szikrázott, a fák levelei még enyhén dermedtek voltak. Akárhogy is, az egész furcsán gyönyörű volt. Petra eltűnődött rajta, vajon nézett-e valaha ilyen szemmel a farmra, akár még nagyon fiatalon is, hogy csak annak látta, ami: egyszerű, csodálatosan szép helynek. Az erdőt, a földeket, a kertet, a tavat, még a kívánságfát sem, a gyökereihez felhalmozott kövekkel és sziklákkal, egyiket sem mételyezte meg a házban élő rosszindulat. A ház Phyllis területe volt, hozzá tartozott, senki máshoz. A farm többi része Petráé volt, Warren papáé, és Petra nagyanyjának emlékéé. Petra anyjának szelleméhez tartozott, aki itt nőtt fel egy régi,

50

boldogabb korban. A farm jó volt. Hiányozni fog Petrának. Lassan, elgondolkozva ment le a lépcsőn, Izzy már ott ült az asztalnál, és

érzelemmentes arckifejezéssel lapátolta szájába az egyszerű zabkását. – Ideje volt – csattant fel Phyllis, és a válla fölött acélos pillantást vetett Petrára a

mosogatótól. Petra a nőre mosolygott, majd helyet foglalt az asztalnál. Phyllis pislogott párat, a habok alá dugott karjai könyékig vörösek és vizesek voltak. – Mire fel öltöztél ki, ifjú hölgy? A herceg bált rendez? Ma Csipkerózsika hangulatban vagy, kedvesem?

Petra a fejét rázva húzta magához az egyik tál kását. – Olyan szép nap van! Úgy gondoltam, jó lenne most az egyszer valami szép ruhát

felvenni. Remélem, nem bánod. Phyllis hosszan tanulmányozta Petra arcát, szeme kissé összébb húzódott. Végül

úgy tűnt, nem fárasztja tovább magát a témával. – Ahogy tetszik. Ez az egy szép ruhád van. Ha tönkre akarod tenni munka

közben, lelked rajta, habár valószínűleg össze fogod törni szegény nagyapád szívét. – Örülök, hogy nem bánod, anyám – szólt Petra könnyedén. Phyllis szeme villámgyorsan visszatért a lányra, szemöldökét egyszerre vonta fel

és össze. Nem szólt egy szót sem, pedig szemlátomást akart volna. Petra jól érezte magát a bőrében. Olyan egyszerű manipulálni a szörnyű

nőszemélyt, ha az ember rájön, mivel lehet kihozni a sodrából. Petra magán érezte Phyllis tekintetét, de úgy tett, mintha nem venné észre.

Kis idő múlva Petra Izzyhez fordult. – Szeretnél este kijönni velem kicsit rohangászni, Iz? – Kétlem, hogy lesz rá ideje – vetette ellen Phyllis fagyosan, és folytatta a

mosogatást. – Ha elfelejtetted volna, holnap hajnalban indul. Épp elég dolga lesz a pakolással és a házimunkával, aztán meg korán kell lefeküdnie.

Izzynek szeme sem rebbent, csak kedvetlenül turkált a zabkásában. – Jól van – felelte Petra vidáman. – Nekem ma nincs túl sok dolgom. Segítek

Izzynek a házimunkában és a pakolásban, úgy rengeteg időnk marad vacsora után, villanyoltás előtt. Elvégre ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk rá, igaz, Iz?

Phyllis horkantva felnevetett. – Az már biztos – motyogta. Petra az asszony fejének hátuljára meredt, szeme résnyire húzódott. – Persze ott lesznek azok a napok, amikor hazalátogatsz – szólt Izzyhez, de a

szeme még mindig Phyllist fürkészte. – Akkor is lesz időnk játszani. Jó móka lesz, nem?

Úgy tűnt, most Phyllisen van a szórakozás sora. – Ó, én ebben nem lennék ilyen biztos – mondta, miközben zajos csörömpöléssel a

csepegtetőre tornyozta a tányérokat. – Senki nem tudja, mit hoz a jövő. A helyzet percről percre változhat. Csak kérdezd "Warren papát"!

Petra összevont szemöldökkel figyelte a szörnyű asszony vékony nyakát, és az őszes hajából tekert, könyörtelenül szoros kontyot. Vajon Phyllis Petra nagyanyjának halálára utal? Ilyen érzéketlen és gonosz megjegyzést azért még ő sem tenne. Vagy mégis? Esetleg valami másra utalt? Felmerült Petrában, hogy talán nem ő az egyetlen, aki tervel valamit. Phyllisben még mindig fortyogott a düh, és Petra érezte, hogy az asszony csak az időt húzza, amíg kieszeli a lehető legjobb bosszút. De vajon

51

– Ideje volt – csattant fel Phyllis, és a válla fölött

acélos pillantást vetett Petrára a mosogatótól.

52

mire készülhet, az a borzalmas nőszemély? Mire volna képes igazán? Petra úgy döntött, valószínűleg úgysem számít. Neki nem. Ha Phyllis tervelne

valamit, Warren papa nyilván tudna róla. Ez a képesség varázsló vérének utolsó foszlánya volt, és ugyanúgy nem tudott volna megszabadulni tőle, mint ahogy a lélegzéssel sem tudott felhagyni. Nem volt erős férfi, de azt nem hagyta volna, hogy Phyllis bántsa Petrát. Csakis a holttestén keresztül.

Petra ezzel a gondolattal fejezte be szerény reggelijét, aztán belevetette magát a napi házimunkába Izzy oldalán.

Nem volt rossz nap. Petra már rég megtanulta, hogy a kézimunkának megvan a

maga különleges bája. Az iskolai munkától és tanulástól eltérően a fizikai munka közben az elméje szabadon elkalandozhatott, kitörhetett a méla unalomból, és felfedezhette saját álomvilágát. Mivel egy farmon nőtt fel, Petra az élete nagy részét ebben a transzszerű állapotban, képzeletbeli világában bolyongva töltötte, miközben a teste szinte gépiesen végezte repetitív, fizikai feladatait. Petra egy idő után kimondottan élvezte, hogy minden este fáradtan eshetett be az ágyba. Sőt, iskolaévei első pár hetében szinte mindig álmatlanság gyötörte, amíg a teste hozzá nem szokott az agymunka és a folyamatos ücsörgés világához. Az élet a farmon sosem volt kifejezetten izgalmas, fizikailag pedig kimondottan kimerítőnek lehetett nevezni, viszont nem volt rossz élet. Petra fejében ezek a gondolatok kavarogtak, miközben utolsó napját töltötte a farmon, és dolgozott – többnyire Izzy mellett.

Petra közelében Izzy alig tűnt lassabbnak más korabeli lányhoz képest. Azokat a feladatokat, amik Phyllis türelmetlen instrukciói alapján gyötrelmesen mentek neki, Petra jelenlétében gyorsan és könnyedén végezte el. Petra mindig is úgy hitte, egyszerűen csak jobb tanár Phyllisnél, főként, mivel türelmesebben és kedvesebben áll a kislányhoz. Most azonban eltűnődött. Merlin azt állította, egy mágusnő a környező világból táplálja a hatalmát; mi van, ha ugyanakkor egy mágusnő arra is képes, hogy táplálja a világot a saját erejéből? Igazából elég valószínűnek tűnt. Talán Petra mellett Izzy tényleg a boszorkányság határait feszegette, mint azt oly sokszor kívánta. Petra tétovázott fontolóra venni a dolgot – olyan boldog gondolat volt, szinte meghasadt belé a szíve. Jól emlékezett a Merlinről szóló históriákra, melyek arról szóltak, hogy a mágus egyszer az abszolút varázstalan "Tó Úrnőjét", Judithot, egykori feleségét tanította mágiára. A normális boszorkányok és varázslók nem tudtak varázslásra tanítani egy átlagos embert nagyobb sikerrel, mintha egy szúnyogot próbáltak volna franciára oktatni. De talán a mágusok és mágusnők képesek átruházni a hatalmuk árnyékát, azt a részt, amit a természetből nyernek, akár egy szellemi fogyatékkal küzdő emberre is. Petra ezen gondolkozott, mialatt Izzyvel húzták az igát. Kíváncsi lett volna, mit szól Phyllis, ha látja a lányát úgy dolgozni, mint azt Petra jelenlétében teszi. Vajon megváltozna róla a véleménye? Petra kissé szomorúan arra a véleményre jutott, hogy nem. Phyllis egész egyszerűen

53

csak megvádolná Petrát, hogy ő irányítja a kislányt, befolyásolja és bábként használja a természetellenes, boszorkányos erejével.

És hát, őszintén szólva, Petra nem bírta volna nyugodt szívvel rámondani, hogy nincs igaza.

Mire beköszöntött az este, és már a vacsorán is túl voltak, Petrának és Izzynek sikerült Izzy szegényes ruhatárát és pipere holmiját beleszuszakolni a kis, használt bőröndbe. Végeztek a rájuk kiszabott feladataikkal, még úgy is, hogy Phyllis a délután folyamán többször újabb és újabb teendővel bővítette a listát. Az asszony azonban még így sem volt hajlandó kiengedni a két lányt "rohangászni", ahogy Petra Izzynek ígérte.

– Nem hagyom, hogy kividd őt a mezőre, és teletömd a fejét mindenféle badarsággal – jelentette ki végül, fel sem nézve a munkájából. – Évekig vesződtem vele, hogy megakadályozzam, hogy tönkretedd az oktondi, megzápult fejét a hozzád hasonló szörnyszülöttek meséivel. Tudom, hogy azt hiszed, ez az utolsó esélyed rá, de nem adom meg a lehetőséget. – Furcsamód Phyllis még a szokottnál is szórakozottabbnak tűnt. Zaklatottan járt-kelt a házban. Warren papa estére megint visszatért a pajtába, magára hagyva Petrát a szörnyű nőszeméllyel. Petra szobáról szobára követte az asszonyt.

– Őszintén mondom, fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta leheletnyi ártatlansággal a hangjában. – Csak szeretném kiélvezni az utolsó napomat a lánnyal, akivel felnőttem, mielőtt elmegy. Ezt nem tagadha...

– De igen, és meg is fogom – vágott vissza Phyllis éles hangon. Végre szembefordult Petrával. – Úgy tettetheted magad, ahogy tetszik, te kis boszorkány, de engem nem csaphatsz be. Átlátok rajtad. Meg volt az esélyed, hogy közbeavatkozz, de nem működött. Érted, amit mondok? Nyilván azt hitted, megnyerted azt a napot a társalgóban, Percivallal, de nagyot tévedsz. Én tudom, mi a legjobb Izabellának, bármit is gondolsz te, meg a nagyapád.

Petra meglepve tapasztalta, hogy a legkevésbé sem bosszantották fel Phyllis szavai. A nő valóban félt tőle, és félelmében kijátszotta az ütőkártyáját: vasmarokkal irányította a háztartás életét csak még egyszer, utoljára, ezen a rendkívüli fontosságú napon. Amennyire Phyllist érdekelte, a holnap már nem számított; ha legalább addig övé a gyeplő, már nem lesz érdekes. Addigra Petra már elkésett a cselekvéssel.

– El nem tudom képzelni, miről beszélsz, anyám – csóválta búsan a fejét Petra. – NE HÍVJ ÍGY! – sikoltotta Phyllis elcsukló hangon. Nem messze tőlük Izzy

nagyot ugrott, és kiejtette kezéből a zoknit, amit éppen stoppolt. Rémülten pillantott fel. Phyllis lehalkította a hangját, de a szeme még mindig szinte szikrázott a visszafojtott dühtől. – Ne hívj az anyádnak! Az anyád halott. Hallasz? A helyében örülnék neki! Nem kellett végignéznie, ahogy egy szánalmas, céltalan bajkeverővé növöd ki magad! Most pedig takarodj a szemem elől, mielőtt még dühbe gurulok, te kis boszorkány!

Petra némán meredt a haragtól remegő nőre. Phyllis orcái szinte lángoltak, szeme mintha vibrált volna az üregében.

Petra vett egy mély lélegzetet, aztán dallamos hangon csak annyit mondott: – Nem vagyok boszorkány. Phyllis félreértette a lány hangsúlyát, és a bűnbánat jeleként értelmezte. Teljes

magasságában kihúzta magát.

54

– Ez az egyetlen értelmes dolog, ami évek óta elhagyta a szádat – felelte, és végre kieresztette a tüdejében összegyűlt levegőt. – Elég legyen ebből! Izzy, irány az ágy! Hajnalban ébresztő, és azt akarom, hogy azonnal indulásra kész legyél. Te viszont – tette hozzá, és felvont szemöldökkel Petrára sandított -, felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Csak ne kerülj a szemem elé.

Azzal elsétált, ott hagyva a két lányt egyedül. Hideg csend ereszkedett rájuk.

Az éjszaka a szobájában találta Petrát, amint az ablaknál ült, és mereven bámult

kifelé. Órák óta nem mozdult, mióta belépett a szobába, és a helyiség közepére helyezte a keskeny széket. Még mindig a sárga ruha volt rajta, és bármit is mondott Phyllis, semmit nem ártott neki az egész napos kemény munka. Petra ölében ott hevert a fekete, lakkozott doboz lezárva.

A hold a szeme láttára kelt fel. Felkapaszkodott a horizonton, megmászta a fákat, s először sárgán, mostanra viszont csontfehéren ragyogott. Úgy függött az égbolton, akár egy ezüst sarló, fényével az egész farmot beterítette.

Petra lenézett a ládikóra. Megnyugtató volt, mikor végre döntésre jutott. Hamarosan pontosan tudni fogja, mit kell tennie. Olyan egyszerű volt, természetesen mégsem lesz könnyű. Petra tudta, hogy ez alkalommal képes lesz rá. Elvégre így lesz a legjobb mindenkinek. Már korábban is megfordult a fejében, még ha nem is vett róla tudomást. Most, hogy már tudott róla, egészen máshogy látta a világot.

Percek teltek el, de a házban továbbra is síri csend honolt. Végül Petra felállt, és a komódra rakta a fekete dobozt. A tükörből a saját mása

nézett rá vissza, ám a hold sápadt kék fényében egészen máshogy festett, mint aznap reggel. Mikor a nap arannyal ragyogta be az alakját, csinosnak tűnt. Most inkább sápadtnak, akár egy alabástromszobor. Még a saját szemében is ridegnek és szigorúnak látszott; már nem csinos volt, inkább gyönyörű, mint egy fekete rózsa.

Van egy tőröm... Elfordult a tükörképétől, és kinyitotta a ládikót. A benne lévő tőr ékövei sötéten

csillogtak, fekete pengéje derengeni látszott a holdfényben. Petra óvatosan, szinte tiszteletteljesen fűzte ujjait a markolat köré. Összerezzent.

Egy pillanattal később elhagyta a szobát. Mikor elment mellette, az ajtó lassan behajtódott mögötte, ám a zsanérok nem nyikordultak meg, mint máskor.

Az ágyon, egy sápad fényfolt közepén, hevert valami. Egy sötét, hosszú, karcsú alak, fekete, akár a tinta. Petra pálcája volt.

Teljes hosszában ketté repedt, majdnem pontosan középen.

55

Az emeleti folyosónak csak egyetlen ablaka volt, egészen hátul, rálátással a

lépcsőfordulóra. Hosszú bársonyfüggön fedte, így épp csupán egy halvány ezüstsáv látszott az éjszakai égboltból. Petra végigsétált a folyosón, épp elég ideje élt már itt, hogy csukott szemmel is eltájékozódjon a házban. Némán haladt el az ükapja és ükanyja kerek portréi előtt, és gondolkozás nélkül átlépett a recsegős padlórészen, a mosdóval szemben. Meztelen talpa nem keltett zajt a vastag futószőnyegen.

Megtorpant. Phyllis és a nagyapja szobájának ajtaja csukva volt, mint mindig. Petra megállt az áthatolhatatlan sötétségben, és hallgatózni kezdett az ajtó előtt. Egy perccel később megnyugodva vette tudomásul a lassú, szabályos kilégzéseket a vastag tölgylap mögött. Phyllis odabent volt, dühének szikrái most szunnyadtak, de nem aludtak ki teljesen. Az asszony álma olyan volt, akár egy tüskés bokor: szúrós és gubancos. Petra látta őket az elméjében, de csak futólag lesett beléjük, hogy megbizonyosodjon, tényleg alszik-e Phyllis. A folyosón Petra lenézett a régi, megkopott kilincsgombra. Könnyedén megérintette bal kezével.

Aludj, mondta a gondolataival. Aludj soká! Aludj jól! Ne hallj semmit! Ismét várt egy percet, jobb kezének ujjai a tőr pengéjén játszadoztak. Végül

elégedetten ellépett a faltól, és a szemközti ajtó felé fordult. Izzy szobája.

– Még sosem voltam idekint ilyen későn – kuncogta halkan Izzy, miközben

végigszaladt a kert harmatos füvén. A levegő még mindig nyugodt és hűvös volt körülöttük, tele az éjszaka méltóságával. Az erdőben tücskök kórusa húzta a talp alá valót. A holdfényben fürdő felhőfoszlányok őrszemekként figyelték a lányok minden lépését. Petra mosolyogva figyelte, ahogy a kislány mezítláb nyargalt a magas fűben, úgy emelgetve lábait, akár egy kecses gazella. Kezeit szélesre tárta, arcát az égnek emelte, és az ezüstös fényben fürösztötte. – Nem gondoltam, hogy tényleg fent tudok eddig maradni, de a babáimmal beszélgettem, így volt társaságom. Könnyű volt! Észre sem vettem, hogy eltelt az idő!

Petra is halkan válaszolt, noha tudta, hogy semmi oka az óvatoskodásra. – Jó móka, igaz, Iz? Mikor kicsi voltam, sokszor csináltam ezt. – Jó móka – értett egyet Izzy, majd visszairamodott Petrához, és megfogta a kezét.

– De azért kicsit vad is, meg kicsit félelmetes. Mint a halloween este, csak igazi. Nem? A boszorkányok mindig ilyesmit csinálnak?

Petra elnézően bólintott.

56

Petra mosolyogva figyelte, ahogy a kislány mezítláb nyargalt a magas fűben...

57

– Igen. Az erdőben táncolnak éjfélkor, nagy máglyák körül, egy csomó ezüst karddal. Néha a csillagok leereszkednek, és csatlakoznak hozzájuk, a baglyok pedig velük együtt énekelnek. Mint egy buli.

Izzy menet közben felnézett Petrára, szeme éberen csillogott. – Tényleg? Vagy csak ugratsz? Petra felnevetett. – Sosem ugratnálak, Iz. Talán itt-ott túloztam egy picikét, de ha nem igaz, amit

mondtam, bárcsak az lenne! Miért kérdezed? Izzy felsóhajtott, és a fűben lépegető meztelen lábait figyelte. – Warren papa azt mondta, hogy a csillagok igazából csak nagy, óriási, lángoló

golyóbisok, egyáltalán nem azok a mágikus hercegek és hercegnők, mint a mesékben.

Petra vállat vont. – Tudod, mindkettő igaz lehet. Talán a csillagok nagy, égő gázgömbök és ragyogó

nemes emberek egyszerre. Izzy összevont szemöldökkel megrázta a fejét. – Ennek semmi értelme. – Hogyne lenne? – melegedett bele Petra a témába. – Látod azokat a fákat, az

erdőben? Nem látsz mást, csak egy rakás ágat, gallyat, leveleket, amint előtörnek a földből, igaz? Amiket viszont nem látsz, azok az erdő szellemei, a naiádok és driádok.

A kislány felnézett a fák sötét tömegére, amely lágyan recsegett-nyöszörgött az éjjeli szellőben.

– Az erdőnek vannak szellemei? – Persze, hogy vannak. Én még nem láttam egyet sem, de ismerek valakit, aki

képes beszélni velük. Gyönyörűek és nagyon komolyak. Nagyon lassan mozognak, hiszen egy fának az emberek ideje olyan, mint nekünk a hangyáké. Ők a napjaikat években mérik, nem órákban.

Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie Izzyt. – Hogy-hogy nem látjuk őket? Petra felnézett, hogy elérték az erdő határát. – Nem tudom. Talán a világnak egy olyan részében élnek, amit mi nem láthatunk.

Talán mi élünk egy olyan helyen, amit ők nem láthatnak. Talán csak a fás részeiket látjuk, ők pedig olyan részeinket, amiknek a létezéséről sem tudunk.

– A hullámunkat – kerekedett el hirtelen Izzy szeme. Petra zavarodottan pillantott le rá. – A minket? – A hullámainkat! – ismételte a lány már-már vicces türelmetlenséggel. – Mint a

férfiaknál, odalent, a halászfaluban. Warren papa azt mondja, a halak nem látják a csónakokat, de érzik a csónakok által felvert hullámokat. Lehet, hogy mi csak a fák fatestét látjuk, ők meg belőlünk csak a hullámokat érzik, amiket elhaladtunkban képezünk!

Petrának volt egy olyan érzése, hogy Izzy nem is sejti, mennyire rátapinthatott a dolgokra. És nem csak arról volt szó, hogy a magyarázatának igenis volt értelme. Olyan volt, mintha a körülöttük magasodó fák helyeslő zúgásukkal visszhangozták volna a szavait. Petrának futólag megint eszébe jutottak korábbi gondolatai, amik a közös munka során fordultak meg a fejében, miszerint az ő jelenlétében Izzy már-

58

már a boszorkányság határait feszegeti. Mintha valami Petrában valahogy bekapcsolt volna valamit Izzyben, felvillanyozta a lányt, életre keltette egy olyan részét, amit a sors eredetileg kegyetlen módon elfelejtett bekötni a kislányban.

Ahogy a fák között sétáltak, a lábuk alatt avar zörgött. Egy perccel később Izzy törte meg a csendet.

– Na, és mihez kezdünk? Petra felpillantott. – Mutatok neked valamit. – Ó! Mit? Petra megállt, és nagy levegőt vett. – Ezt – felelte, és az előttük nyíló tisztás felé intett. Izzy először nem mondott semmit. Kilépkedett a tisztásra, megkerülte a régi

kőemelvényeket, közben a homloka ráncokba futott. Végül megtorpant, és visszanézett Petrára.

– Ezek mik? Petra is megindult, és odasétált a kislány mellé. – Valaha azt hittem, a szüleim sírja, de most... szerintem mi vagyunk. Izzy fintorogva töprengett. – Te csináltad őket? – Én. Még régen. Ismét csend következett. Néhány másodperccel később Izzy felnézett Petrára,

szája sarka kritikus mosollyal felfelé görbült. – Szerintem szebbek lennének, ha mi lennénk. Petra akaratlanul is felnevetett. – Ülj le, Iz! Ide, mellém, erre a farönkre. A két lány elhelyezkedett a kidőlt fatörzsön, és gondosan lesimították térdükön a

ruháikat. Petra bal karjával átölelte a húgát, és az emelvényre nézett. A mélykék holdfényben a tisztás megint egy mágikus, víz alatti látképnek tűnt, tele apró mozdulatokkal és láthatatlan mélységekkel. Lanyha szellő furakodott át a fák között, felkavarta a lehullott avart, és a lombok között fütyülve rászórta azt az emelvényekre. Aztán lassan, szinte alig érzékelhetően, az emlékművet körbefonó indák megmozdultak. Lustán cserélgették helyüket, miközben először halk sziszegés hallatszott, majd ropogás. Izzy felsikkantott, szeme tágra nyílt. Petra koncentrált. Végül mindkét emelvény felől tompa pukkanások hallatszottak, az indákból virágok pattantak elő, tökéletesen beborítva a sziklákat. A bal oldali sápadtarany virágokkal volt tele, míg a jobb oldali, nagyobbikat fekete rózsák szirmai fedték el, melyek a holdfényben szinte lilának tűntek. A virágok lágyan bólogattak a szellőben, édes illatuk hamar megtöltötte a kis tisztást.

– Hűha! – súgta Izzy, és lenyűgözve összecsapta két tenyerét. – Mi történt? A driádok voltak? Vagy te csináltad?

– Azt hiszem, együtt csináltuk – mosolygott Petra. – Én vagyok a sárga virágos, olyan, mint a hajam – mutatott előre Izzy. – Te meg a

fekete rózsás, mert a te hajad sötét. Petra ismét bólintott, arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly. Eredetileg nem állt

szándékában két különböző színű virágot megalkotni. Gyerekként, mikor az emelvények még a halott szüleit jelképezték, kivétel nélkül az összes virág piros volt.

59

– Ez nagyon szép – bújt közelebb Petrához Izzy, majd nagyot sóhajtott. – Főleg, hogy éjszaka van. Mintha igazi boszorkányok lennénk. Mármint mindketten, nem? Csak nincsenek táncoló csillagok és éneklő baglyok. Sem ezüst kardok.

– Legalábbis még – felelte Petra. Egy perccel később Izzy fészkelődni kezdett. – Nem tudok sokáig egy helyben ülni – szólt, miközben feltápászkodott, és

körülnézett a tisztáson. – Álmos leszek tőle. Szerintem képes lennék itt, helyben elaludni, egy rakás levélen. De jó volna, nem? Csak a hold látna minket, semmi más. Szerintem nagyon szép volna.

Petra is felállt, és lesöpörte a ruhájára tapadt fakérget. – Szerintem is az volna. – Most visszamegyünk? – nézett fel Izzy a nagyobb lányra. Petra kissé megrázta a fejét, de a szemét továbbra sem vette le a kőrakásokról és az

illatozó virágokról. – Még nem. Mutatni szeretnék még valamit. A kislány ismét megfogta Petra bal kezét, és együtt megindultak az avarlepte

tisztás széle felé. Egyikük sem szólalt meg, amíg el nem érték az erdő határát, és újra ki nem tárult fölöttük a csillagos égbolt.

Izzy hirtelen megtorpant, és addig rángatta az idősebb lány kezét, amíg az kénytelen volt követni a példáját.

– Mi az? – nézett vissza Petra a kislány tágra nyílt szemébe. – Nem akarok oda menni – szólt Izzy tompán, szeme az előtte csillogó vízre

szegeződött. – Tessék? Miért nem? Hisz ez csak a tó. Vagy ezerszer voltál már ott velem. Izzy megrázta a fejét. Petra hallotta a part kövein megtörő hullámok duruzsolását.

A hang megnyugtatta őt, szinte hívogatta. Úgy tűnt azonban, hogy Izzyre épp ellenkező hatást gyakorol.

– Csak nem akarok lemenni oda. Ennyi az egész. – Minden rendben lesz, Iz – vigasztalta Petra. – Végig fogom majd a kezedet.

Tudom, hogy kicsit ijesztő, de épp ettől lesz olyan jó móka, nem? Épp, mint halloweenkor.

Izzy végre felnézett Petrára, nagy szemei komolyan csillogtak. Néhány pillanatig Petra arcát tanulmányozta, aztán visszafordult a tó felé, és a felszínén végigfutó ezüsthidat figyelte, amit a holdfény festett oda. Végül tétován biccentett egyet.

A két lány kéz a kézben végigsétált a mólóhoz vezető ösvényen. A hullámok fecsegésétől eltekintve csend volt. Petrának csak most tűnt fel, hogy még a tücskök is abbahagyták a ciripelést. A hold rettenetes, kancsal szemként meredt le rájuk.

A móló legfelső lépcsőfokán Izzy megint megállt, arca holtsápadt volt, vonásai kemények.

– Nem akarok tovább menni, Petra. Petra nem eresztette el a lány kezét. Egy pillanatra rothadó hal szaga csapta meg,

de aztán egy szellő továbbsodorta. Már majdnem ott voltak. Minden rendben lesz. – Csak még egy kicsit, Iz – mosolygott Petra. – Mutatni akarok neked még valamit,

de szükségem van a segítségedre. A kislány nem moccant. – Mihez? – kérdezte éles, óvatos hangon.

60

Petra mosolya kiszélesedett kissé, szeme csillogott. – Titok – súgta. Izzy ujjai meglazultak Petra tenyere körül. Apróság volt, szinte alig lehetett

észrevenni, de Petra figyelmét nem kerülte el. Izzy újfent a tóra pillantott. – Nem szeretem a titkokat. – Ezt szeretni fogod – biztosította Petra. – Csak még egy picit gyere előrébb. Az én

kedvemért. Végül a kislány ellazult. Petra nyomában óvatosan lelépdelt a lépcsőkön a móló

deszkáira. Együtt belesétáltak a víz semmivel össze nem téveszthető hűs illatába, lassan közeledtek a lágyan hömpölygő hullámok felé. Izzy fél lépéssel lemaradt Petra mögött. Petra ujjai gyengéden összeszorultak a kislány keze körül.

– Mit akarsz mutatni? – kérdezte Izzy halkan. – Már elég messzire jöttünk. Meg akarok állni.

– Csak még két lépést – felelte Petra, ám hangja alig volt több suttogásnál. – Itt van, a végénél.

– Ezt már mutattad – szólalt meg hirtelen Izzy emelt hangon. – A pavilont, a tó fenekén. Már akkor, napfényben is félelmetes volt. Nem akarom most megnézni. Éjszaka nem jó móka. Kérlek, Petra!

– Nem azt akarom mutatni – mondta Petra zavarodottan, és előrébb húzta a húgát. – Akkor mit, Petra? Miért jöttünk ide? Petra végre Izzy felé fordult, szemei ragyogtak, mégis sötétek és hátborzongatóan

üresek voltak. Könnyben úsztak. – Hogy lássuk anyámat – felelte furcsán halott hangon. Petra bal kezében még mindig ott tartotta Izzy jobbját. Feljebb húzta a kislány

kezét, ezzel egy időben felemelte a saját jobb markát, melyben a tőr csillogott. A holdfény hátborzongató derengéssel bicsaklott meg a sötét pengén.

– Ne! – nyöszörögte Izzy, és próbált elhúzódni. Petra satuként szorította a csuklóját.

– Ne harcolj, Iz! – mondta, miközben igyekezett stabilan fogni a lány kezét. – Csak egy pillanatig fog fájni.

Izzy olyan erősen húzta a kezét, amennyire csak tőle telt. Végül már a másik tenyere élével próbálta lefeszegetni Petra ujjait. A két lány dulakodni kezdett a sötétben.

– Mit csinálsz? – sikította Izzy éles hangon. – Petra, hagyd abba! – Csak egy kis vér kell, Iz – felelte a másik lány nyugodt hangon. – Ennyire van

szükségem. Más nem jó. Nem kell teljesen visszahoznom; csak beszélni szeretnék vele. Szükségem van a mamámra. Ő majd megmondja, mitévő legyek, Iz. Mindkettőnknek. Nem lesz gond, csak ne küzdj tovább...!

Izzy sírva vonaglott, egyre jobban pánikba esett. Ő csak annyit tudott, hogy a nagyobb lánynál kés van, és bántani akarja vele. Rugdosódott és küzdött, próbált távolabbra kerülni a móló végétől. Petra egy rántással visszatáncoltatta, fogai kivillantak egy rá nem jellemző vicsorgástól. Szörnyen festett az arca, mintha halott lett volna.

– Csak egy pici vágás a tenyereden. Ennyi. Pár csepp vér, és vége lesz. Au! Ne harcolj! Nem akarlak bántani, Iz... ne kényszeríts...

Izzy felsikoltott, és eszeveszett módon rángatta tovább a kezét, teljesen

61

eluralkodott rajta a pánik. Lába megcsúszott a harmatos deszkákon, és elesett. Petra elvesztette az egyensúlyát, valami fogódzkodó után kapott, és megragadta a móló egyik cölöpét. Sikoly harsant, melyet azonban rövid úton elfojtott egy hangos csobbanás. Izzy beleesett a tóba.

Petra térdre vetette magát, tágra nyílt szemekkel kereste a kislányt. Buborékok tömkelege tört a felszínre, majd azokat egy újabb csobbanás kíséretében maga Izzy követte; méterekre volt Petrától. Halálra rémült szemei ragyogtak az éjszakában, szája megtelt vízzel.

– Izzy! – kiáltotta Petra. Szíve hirtelen a torkában dobogott tovább. – Ússz ide hozzám!

Nem, szólalt meg a hang Petra elméjének hátuljából. Határozottan és kérlelhetetlennek csengett. Nem... várj...

Petra mozdulatlanná dermedt, ahogy hátborzongató hideg telepedett rá. A kislány a vízben a szeme láttára kezdett átváltozni. Már nem Izzy volt. Egy másik szőke lány, akit Lilynek hívtak. Épp olyan volt a jelenet, mint az álmaiban, azokban a frusztráló álmokban, amik minden este kísértették, és amik a tó barlangjában lejátszódó kulcsmomentumról szóltak. A lány fuldoklott, épp ahogy az alku megkövetelte. De ezúttal az álom valóság volt. Most a végkifejlet tényleg Petrától függött.

Petra lassan felállt, és csak nézte a vízben szánni valóan küszködő lányt. Nem akarta megölni Izzyt. Csupán egy kis vért szeretett volna tőle, épp annyit,

hogy beszélhessen az anyjával. Nem tervezte, hogy teljesen visszahozza az anyját, még ha lehetséges is volna.

Ez valóban így van? A hang az elméje hátuljában nyugodt és hűvös maradt. Nem hinném. Szerintem végig ezt akartad. Szerintem eleve ezért jöttél ide. Minden ehhez a pillanathoz vezetett. Te csak megváltoztattad a tervet, mikor megmentetted a Lily nevűt, de a vége ugyanaz. Elodáztad az elkerülhetetlent. A lánynak meg kell halnia. Te csak akkor nyersz békét.

Különben is, miért kéne Izzynek élnie? Nem volna neki is sokkal jobb így, ha meghalna itt, az ifjúságának és ártatlanságának utolsó éjjelén, mint ha hatvan évvel később történne, miután egy életen át kihasználták, felőrölték és tönkretették, akár egy haszonállatot?

Senki sem fogja megtudni, vigasztalta a hang. Végül megtalálják a testét, de azt fogják hinni, saját kezével vetett véget az életének, akár készakarva, akár csupán véletlen. Meggyászolod, ahogy kell. Szobrot állítasz az emlékének, ami jóval több, mint amit a saját anyja tenne érte. Jóvá teszed. Az édesanyáddal az oldaladon.

Valóban megtörtént. Izzy újra a felszín alá bukott, keze gyöngén, szánalmasan csapkodta a vizet.

Petra elfordult. Végignézett a mólón, majd a tó partjának vonalán. Kissé összevonta a szemöldökét.

– Senki sem jön – mondta magának tűnődve. Nem, az a fiú, James, ezúttal nem fog jönni, értett egyet a hang örvendezve. Se

Merlinus, se senki. A jó félrevezető erejének itt nincs hangja. A "jó" csak egy mítosz. Nincs más, csak az egyensúly. A hatalom. Semmi más nem számít.

A hangnak igaza volt. Senki sem jött. Senki sem fogja megállítani. Sikerrel fog járni.

Petra visszafordult a víz felé. Izzy apró keze már eltűnt. Sehol nem látta a lányt, de minden bizonnyal még életben volt. Meddig bírja az emberi test levegő nélkül? Petra

62

megpróbált kinyúlni elméjével a sötét víz alá, de a hullámok furcsán áthatolhatatlannak bizonyultak; semmit nem érzett. De miért is számítana? Könnyek kezdtek gyűlni Petra szemében.

A tó közepéből egy alak emelkedett ki. Petra mostanra felismerte a vonásait: az anyja nézett vele farkasszemet. Petra elcsukló sóhajt hallatott. Lassan megrázta a fejét.

A pálcájának vége. Eltört. Már nem emlékezett rá, hogyan kell nélküle varázsolni. De attól még megpróbálta. Mit művelsz? Az elméjében megbúvó hang riadtnak tűnt. – Igazad van – szólt Petra nyugodtan, és a víz felé nyújtotta a karját. – Senki sem

jön. Senki sem szól bele az én döntésembe. A hang egyre jobban megrémült. Akkor mit csinálsz? – A jó hangja leszek – felelte Petra halkan, de határozottan. – Magam döntök.

Senki nem kényszerít bele. A jót választom, bármiről is álmodoztam világ életemben. És ezúttal ez csak és kizárólag a saját döntésem.

Petra koncentrált. Elméjével átkutatta a vizet, próbálta rávenni, hogy fedje fel titkait, azonban az ugyanolyan sötét és alaktalan maradt, mint korábban. A tó közepén az anyja kilépett a hullámok tetejére, alakja árnyékot vetett a szikrázó ezüsthídra, amit az égen ragyogó hold rajzolt a tó felszínére. Végül lassan megindult a móló irányába.

Ne légy bolond! Ugyanezt hitted a tó barlangjában is. Hogy megváltoztathatod a sors folyását, most mégis itt vagy. Semmin nem változtattál. Csak elodáztad az elkerülhetetlent!

Petra, csodával határos módon, kis híján elnevette magát. – Ma már másodszor hallom ezt – szólt, miközben fogcsikorgatva koncentrált. – És

tudod, mi a helyzet? – folytatta. Hangja alig volt több rekedt suttogásnál. – Szerintem mindketten tévedtek.

Petra ismét a tó sötét, iszapos mélyén tapogatózott elméjével. Minden hihetetlenül hidegnek és alaktalannak tűnt. A fekete víz mintha ellenállt volna neki, igyekezett visszaverni a próbálkozását. Nem talált semmi kapaszkodót. Vagy mégis? Próbálta felidézni a régi ismerős formákat emlékezetének legmélyéről. Hát persze, még ott volt, és most, hogy már visszaidézte az alakját, a tó már nem tudta elfedni a létezését. Mégsem tudta megmozdítani, még akkor sem ment volna neki, ha nála a pálcája. Lehetetlen feladat volt, de nem tehetett mást. Előre nyúlt, elméjével és kezével egyaránt, és igyekezett felébreszteni a régóta nyugvó erőket.

Valami a vízben mozogni kezdett... valami nagyon nagy. Odakint a tavon Petra anyjának alakja megtorpant. Még mindig csak a körvonalait

lehetett látni, ám most az árnyék esedezve felemelte karjait. Lassan megint süllyedni kezdett.

Nem csak te rendelkezel az erőkkel, sziszegte a testetlen hang fenyegetően. Még ki sem mondta, a móló alól valami kilőtt a víz felé. Olyan volt, akár egy fehér

ujj, Petrának beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte, hogy egy jégcsáp az. A lány bal kezével hideget érzett, s mikor odanézett, döbbenten látta, hogy ő maga idézte meg a jégbűbájt. Próbálta megállítani, de képtelen volt ellene küzdeni, s azzal egy időben a vízben lévő dolgot tartani; túl sokat kivett belőle.

Én te vagyok, te pedig én. Nem választhatod a fényt, amíg én kitartok a sötétség mellett. Nem küzdhetsz a sorsod ellen nagyobb sikerrel, mint ahogy kettétépni sem tudod magad.

A jeges ösvény ropogva végigkúszott a tavon, akár egy kígyózó, fagyott híd. A

63

túlsó vége pontosan Petra anyja előtt ért ismét vizet, és csodával határos módon ismét felemelte őt a felszín fölé. A sötét alak újra sétálni kezdett, léptei nesztelenek voltak a fagyos hídon.

Nem működött. Petra kezdte elveszíteni a víz alatti alakot. Valószínűleg egyébként is hiába próbálkozik. Izzy minden bizonnyal halott. Túl késő. Petra anyjának alakja már csak néhány méterre volt. A lány látta a mosolyt anyja arcán, az asszony kitárta karjait, ölelésre készen.

Add fel! A jó csak mítosz. Nem számít, csupán a hatalom. Nem számít, csak hogy visszaszerezd azt, amit elvesztettél. Fogadd el a végzetedet, vagy halj meg! Nem vagy jó. Jó nem létezik. Most már te is tudod, igaz?

Petra az anyjának arcára pillantott. Egyszerűen csak előre kellett volna nyúlnia, hogy felsegítse őt a jéghídról a mólóra. Végre vége lehetne. A hangnak valószínűleg igaza volt.

És Petra hirtelen rájött, hogy nem érdekli. Szeme résnyire szűkült. A könnyek ezúttal elkerülték. Halott anyjának arcába

nézett, aztán a vonásai megkeményedtek, és ijesztőek lettek, akár egy istennőnek. – A jó csak akkor mítosz, ha a jó emberek már nem hisznek benne többé – mondta.

Most már nem az elméjében suttogó hanghoz beszélt, sem az anyja lidércképének. Egyedül magához, Petrához intézte szavait. – Lehet, hogy nem ér semmit, de jobb elbukni, mint meg se próbálni. Lehet, hogy nem vagyok jó, de gonosz sem. Valahol középen vagyok. Hogy melyik irányba indulok, csakis rajtam múlik.

Ő nem nyúlt az anyja felé, az viszont feléje igen. Petra behunyta a szemét, igyekezett minden külső tényezőt kizárni, és a vízben lévő alakra koncentrált. És húzta.

A víz kissé kidomborodott a móló alatt, mintha valami hatalmas nyomná alulról. A jéghíd recsegni kezdett, majd visszhangzó roppanásokkal darabjaira hullott, végül elnyelték a tajtékos hullámok. Bár Petra nem látta, az anyja alakja a híddal együtt a fortyogó tóba süllyedt. Arcizma sem rezdült, csak a mólón álló lányra meredt. A víztestű lidérc eltűnt. A helyén valami más kezdett felemelkedni. Hosszú, megviselt facsúcs jelent meg, melyen még itt-ott kitartott a fehér festék. A tóból nőtt ki, aztán egyre szélesedő, kúpos cédrus tetőszerkezet követte. A zsindelyek nagy része hiányzott, kilátszott az építmény kifehéredett facsontozata. A víz mennydörgést megszégyenítő hangerővel zúdult alá, miközben az újonnan kiemelkedett épület a hold fényében fürdőzött. Petra még ekkor sem nyitotta ki a szemét. Arca csaknem derűsnek hatott, mintha végre rájött volna valamire, mintha hatalmas terhet vetett volna le az elméjéről és a szívéről. Lassan tovább emelte a karjait, mire az óriási alak teljesen kiemelkedett a vízből, csak a sebhelyként éktelenkedő nagy hullámverés maradt utána a víz felszínén.

Az átázott pavilon ott lebegett sötét tükörképe fölött, a hínárcsomók csöpögő függönyökként lógtak róla. Meghasadt és elrothadt talapzata ellenére az építmény pontosan ott állt, ahová évtizedekkel korábban épült: a móló végében. Ívelt bejárata közvetlen Petra előtt sötétedett. A lány végre kinyitotta a szemét, és lepillantott.

A pavilon sáros pallóin Izzy hevert, teste hihetetlenül aprónak és szánni valónak tűnt.

Az elkorhadt tetőről csöpögő víz dallamos kopácsolása közepette Petra belépdelt a pavilonba, és letérdelt a húga mellé. Izzy összegömbölyödve hevert az oldalán, lábai egészen összegabalyodtak, szőke haja nedvesen az arcára tapadt, elrejtve azt. Petra

64

óvatosan hátrasöpörte a lány haját a sápadt arc elől. – Izzy – szólt halkan. – Megcsináltam. A határon voltam, de végül nem vittem

végig. Meg kellett próbálnom. Tudnom kellett, hogy képes vagyok-e rá. Jól döntöttem, Iz. Nem kell meghalnod. Kérlek, ne halj meg!

A lány nem mozdult. Petra megérintette a húga hideg homlokát. Lassan lehunyta szemét, és elméjével

belépett a kislány testébe. Izzy belülről még mindig meleg volt, azonban rendkívül sötét is. Petra kezdett kétségbeesni, azonban kitartott. Tovább kutatott. Végül Izzy lényének legmélyén talált egy apró szikrát. Pislákolt, de még ott volt.

Gyere vissza, Iz, mondta Petra a szikrának. Vége van. Vége a harcnak. A szikra hallotta, de nem válaszolt. Petra érezte, hogy a lány fél, és minden

reménye odaveszett. Mivel azt hitte, nincs már többé miért élni, Izzy úgy döntött, nem harcol tovább.

Nem kell elmenned, Iz. Ha visszajössz, minden egész máshogy alakulhat. Nem kell elmenned a munkafarmra. Elmegyünk, csak mi ketten, és megéljük azt a rengeteg kalandot, amiről mindig álmodtunk.

Petra továbbra sem nyitotta ki a szemét. A keze alatt a lány homloka nedves és hideg tapintású volt. Izzy apró életszikrája Petra lelki szemei előtt kezdett kihunyni.

Avarágyon alhatunk, mondta Petra a kis szikrának. Épp, ahogy mondtad. A csillagok alatt alhatunk, ahol senki sem lát minket, csak a hold. Nem lenne szép? Elmehetnénk, ahogy valamelyik nap szeretted volna, mikor a kívánságfát nézted. Elmehetünk csak te és én, és a hold, örökkön-örökké. De ehhez vissza kell jönnöd, Iz. Gyere vissza, kérlek...

Nem működött. Izzy életének szikrája mostanra olyanná vált, akár egy káprázat, egyre halványodott. Ott volt még egyáltalán? Petra talán csak odaképzelte, mert képtelen volt szembenézni a szörnyű igazsággal, hogy mit követett el. Izzy homloka egyre hidegebb lett Petra tenyerében. Aprócska teste átázva, mozdulatlanul feküdt, Petra lelki szeme most már teljesen sötétnek látta.

Ne, Iz. Ne. Ne menj! Nem akartam, hogy meghalj. Szükségem van rád. Nem mehetek egyedül. Szükségem van valakire, aki segít, és mellettem áll. Nekem nincs anyám vagy apám. A húgomra igenis szükségem van. Kérlek, nem akarok egyedül aludni a levélágyunkon.

Petra kinyitotta a szemét, és lenézett a testvérére. Izzy szemei nyitva voltak. Nyugodtan fürkészte Petra arcát. Az idősebb lány elmosolyodott, aztán megkönnyebbült nevetés szakadt ki belőle, arcán könnyek csordultak végig.

Izzy halk, bizalmaskodó hangon azt kérdezte: – Beatrice is jöhet?

Szerencsére Izzy bőröndjét már bepakolták, mikor még úgy volt, hogy a kislány

másnap Percival Sunnyton munkafarmjára megy. A lányok belopóztak érte a házba, és ketten együtt lecipelték a lépcsőn. A lépcsőfordulóban egyszer nekimentek vele a falnak, de Petra tudta, hogy úgysem számít. Phyllis mélyen aludt, máskor izzó dühe

65

most éppen csak parázslott. Warren papát Petra egyáltalán nem érezte. Kicsit bánta, hogy itt kell őt hagynia, de nem nagyon. Mindketten tudták, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a nap, és hogy valószínűleg mindenkinek így lesz a legjobb.

Odakint Petra már maga vitte a bőröndöt, és Izzyt maga előtt terelgetve visszamentek az erdőbe. Ott aztán letámasztották a ládát a kőrakások mellé, majd Petra magához vette az egyetlen tulajdonát, ami számított: a seprűjét.

Nem lesz könnyű, de ha még egy kicsit melléjük pártol a szerencse, nem kell egyedül megszökniük. Petra leültette Izzyt a ládára, aztán a tisztás széléhez sétált, és az ágakat kezdte fürkészni.

– Caelia – szólt halkan. Valami megmozdult a fák között, sötét alak az indigókék égbolt előtt. Egy ág

megreccsent, mikor elrugaszkodott róla, aztán erős szárnyain körözve egyre lejjebb ereszkedett. Izzy megigézve figyelte, ahogy a madár először egyet, majd még egyet csapott szárnyával, majd könnyedén landolt a fekete rózsákkal teli kőrakás tetején. Egy nagy, barna bagoly volt, borostyánszín szemekkel, melyek lassan pislogtak egyet, mikor Petra odasétált az állathoz.

– Caelia, itt az idő. Tudod, mit kell tenned, hová kell menned. Tessék, itt az üzenet. Remélem, jól bevacsoráztál mezei egérrel, mert szükséged lesz rá. Repülj olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és mikor visszatérsz, keress meg minket. Értetted?

A nagy uhu tárgyilagosan huhogott egyet, aztán szinte rögtön kitárta szárnyait, és egy pillanatig az emelvény tetején egyensúlyozott, míg egy fuvallat a hátára nem vette. Izzy leguggolt, mikor a madár árnyéka átsuhant a feje fölött. Egy másodperc sem telt bele, és Caeliának már nyoma sem látszott, a lombokon áttörve eltűnt a sötét égbolton.

– Nem tudtam, hogy van egy baglyod – ásított Izzy. – Senki sem tudta – ismerte be Petra. – Még Warren papa sem. Majd hozzájuk

szoksz. Jobb, mint a postásra várni, és bárhol meg tud találni bennünket. Nagyon okos bagoly.

– Kinek küldünk levelet az éjszaka közepén? Petra felsóhajtott, és összekulcsolta a karjait maga körül. Kezdett egész hidegre

fordulni az este. – Annak, aki segít, remélhetőleg – felelte. A lányok, közöttük Izzy bőröndjével, megindultak a tisztás széle felé. Petra jobb

kezével átvetette vállán a seprűjét. – El kell távolodnunk a háztól – szólt csendesen. – Most csak ez a lényeg. Egy percig némán meneteltek, aztán Izzy felnézett a nővérére. – Visszajövünk valaha? – Nem hinném, Iz. Izzy elgondolkodva bólintott egyet. – Viszontlátjuk valaha az anyámat? Petra lepillantott a lányra. A fák ritkulni kezdtek körülöttük. – Nem hiszem, Iz. Sajnálom. Izzy arca nem mutatott érzelmeket, mikor a sötét ház irányába nézett. Egy hosszú,

néma csendet követően gyors sóhaj jelezte, hogy elbúcsúzott a farmtól, s benne mindenkitől. Előbb vagy utóbb sírni fog, még az anyja hátrahagyása miatt is, dacára mindennek, de most úgy tűnt, Izzy kész továbblépni. Néhány lépéssel később azt

66

kérdezte: – Meg kell változtatnunk a nevünket? Petra erre még nem gondolt, de nem is volt rossz a felvetés. – Persze, Iz. Szeretnéd? – Sosem tetszett az Izabella név – felelte a kislány. – Legyen a nevem Victoria.

Vagy Penelope. – Akár mindkettő is lehet – javasolta Petra. – Victoria Penelope. De sosem Vicky

Penny. Izzy elfintorodott. – Sosem Vicky Penny. És te? Te is megváltoztatod a nevedet? Petra fontolóra vette a dolgot, végül biccentett. – Igen, azt hiszem, ideje egy névváltoztatásnak. Petra Morgansternnek vége. Az

igazat megvallva, a ma este után nem hinném, hogy valaha is újra létezni fog. – Mi lesz az új neved? Petra egyenesen előre nézett séta közben. – Morgan – mondta halkan. – Egyszerűen csak Morgan. Izzy komolyan biccentett egyet. – Tetszik. Morgan. Olyan... komoly. Mint egy boszorkánykirálynő neve, vagy

ilyesmi. Petra lepillantott a kislányra, és elmosolyodott. Átvágtak a keskeny ösvényen, hogy átvágjanak Warren papa földjén. Maga a

szántó jobbára csupasz volt, csak sáros árkok és gyomok taraja tarkította néhol. Miközben felmásztak a domboldalon a kívánságfához, Petra látta a tópartot az erdő sávja mögött. Némán szikrázott a holdfényben.

– Fáradt vagyok, Petra – szólalt meg Izzy, mikor elérték a fát. – Lepihenhetünk egy kicsit?

A lányok a fa tövéhez ballagtak, és a földről idelebegtetett sziklák halmának támasztották a bőröndöt. Egy kis pihenés nem árthat. Elvégre Izzy soha életében nem volt fent egész éjszaka, és Petra úgy vélte, létfontosságú, hogy másnap olyan éber legyen, amennyire csak lehetséges.

Petra levette a köpenyét, és leterítette a földre. – Gyere, Iz, feküdj le pár percre! Addig majd én őrködöm. Nem lesz gond. – Biztos? – kérdezte a lány, de már le is telepedett a köpenyre. A dús fű

figyelemreméltóan puha matracként szolgált. – Feküdj ide mellém, melegíts fel, jó? Olyan lesz, mint egy táborozás.

Petra csatlakozott húgához, leheveredett a hátára, jobb kezének tenyerét a feje alá tette párnaként. Izzy odakucorodott mellé, háta követte Petra oldalának a vonalát. A kislány teste nagyon melegnek bizonyult, és Petra maga is meglepődött, milyen kényelmes így. A kívánságfa lombján keresztül a felettük pislákoló csillagokat figyelte.

– Petra? – mondta Izzy anélkül, hogy megfordult volna. – Már Morgan vagyok – mosolygott Petra. – Morgan – javította ki magát Izzy. – Ma este nagyon megrémítettél. – Tudom, Iz. Nagyon sajnálom. Én... sosem szabadott volna belekeverjelek. De

már vége. Minden rendben lesz. Percek teltek el csendben, Petra azt hitte, Izzy már elaludt, aztán:

67

– Fogsz még így megijeszteni? Petra ezen elgondolkodott. Próbált olyan őszinte lenni a lányhoz, amennyire csak

lehet, főleg most. – Azt nem ígérhetem, hogy sosem ijesztelek meg többé, Iz. Arra viszont

megesküszöm, hogy ennyire nem foglak megrémíteni. Megígérem, hogy ha meg is ijedsz tőlem, soha többé nem kell félned tőlem. Vigyázni fogok rád, kerüljön bármibe. Megérted ezt?

A kislány fontolóra vette a dolgot, majd kis idő múlva Petra érezte, hogy Izzy bólint.

– Örülök. Különben nem mehettem volna veled. – Jó. Örülök, hogy velem jössz – felelte Petra halkan. – Másképp nem is mennék,

Iz. – Victoria – motyogta Izzy, mire Petra elmosolyodott. Végül a kislány lassan

álomba szenderült. Petra nyitott szemmel feküdt a hátán, a lombcsipkét figyelte az indigókék égbolt

előtt. Csendes éjszaka volt. A fű halkan sugdolózott a lágy szellőben. Petra még mindig a sárga alkalmi ruháját viselte, épp csak egy durva kötött

pulóvert húzott fölé. Az és a seprűje volt az egyetlen tulajdona; semmi mást nem hozott el a szobájából. Pálcája még mindig két darabra törve hevert az ágyán, a fekete doboz pedig nyitott fedéllel, üresen árválkodott a komódon. Már nem volt szüksége rájuk.

Elvesztette a tőrt. Kiesett a kezéből, mikor Izzy megcsúszott, és Petra kapaszkodó után kapott. Petra óvatosan kinyúlt elméjével a farm, s azon is belül a tó irányába. Alámerült a mélybe, bár kételkedett benne, hogy megtalálja a tőrt a sötét iszap alatt. Megdöbbenésére az azonnal felfedte magát, akárha egy mágnes volna, ami ellenállhatatlanul vonzotta a lányt. A tó meglepően mély volt, medrének formája leginkább egy tölcsérre hasonlított, mely egy természetes, földalatti forrásba torkollott. A tőr ott hevert a tó fenekén, elég mélyen ahhoz, hogy még a napfény elől is rejtve maradhatott. Vízi sírjából halkan hívogatta őt.

Petra lezárta lelki szemeit, s ezzel kizárta a tőrt. Az elméjében duruzsoló hangot nem tudta elhallgattatni, de képes volt elszakítani azt az eszközeitől. A tőr nem semmisült meg – talán soha nem is fog -, de elveszett, elérhetetlen lett. Egyelőre ennyi elég volt.

A holdsarló elé felhő úszott, megszűrve annak fényét. Petra némán figyelte. Nem akart aludni; egyáltalán nem érezte álmosnak magát. Ennek ellenére úgy döntött, pihenteti pár percig a szemét. Izzynek szüksége van a pihenésre, Petra nem akarta ettől megfosztani. Csak egy kis időre állnak meg, aztán indulnak tovább. Nem lesz semmi baj. Pár percről van csupán szó.

Az erdőben, a tisztáson, a kőrakásokon nyíló virágok lassan összecsukták szirmukat. A bimbók eltűntek, az indák elernyedtek, végül egyenként kezdtek lepotyogni a kövekről. A sötétben, ahol senki sem látta, senki sem hallotta, egy apró kavics megindult, lebucskázott a rakásról, majd pár centit gördülve megállapodott az emelvény mellett. Senki ember fia meg nem mondta volna, hogy valami más lett, ám ez nem változtatott a tényen:

A mágia elhagyta a tisztást.

68

Az egyre erősödő hangok könyörtelenül kirángatták Petrát az álomból,

bármennyire próbált is a lány ellenállni. Minden porcikája sajgott, fázott és átázott a harmattól. Mikor átfordult, mintha arcát belemártotta volna egy lavór hideg vízbe. Ettől aztán már végképp felriadt, és köpködve a könyökére támaszkodott.

A szabadban volt, magas fűben feküdt. Körülötte mindent ködfoltok takartak, fakószürkévé varázsolva a felkelő nap fényét. Mintha egy kis füves, köves szigetre vetődött volna egy felhőóceánon. Megfordult, és igyekezett kipislogni szeméből a maradék álmot. Izzy mellette feküdt, Petra köpönyegébe bugyolálva. Mellkasának egyenletes emelkedése és süllyedése elárulta, hogy a lány még mélyen alszik.

Petra szitkozódni kezdett, ahogy eszébe jutott az előző este. Bármennyire is nem szeretett volna, mégis elaludt. Már bőven hajnalodott, de ők még a Morganstern birtokot sem hagyták el. Reszketve feltápászkodott, hátát megvetette a kívánságfa nyirkos törzsén.

Sietniük kell, de hová mehetnének? Izzy bőröndjének a cipelése jelentősen lelassítja őket. Talán hátra kéne hagyniuk, és inkább seprűre kellene szállniuk. Izzy felülhetne mögé, követhetnék a patakot, ahogy Petra már oly sokszor tette az évek folyamán. Pár pecabotos kölyköt leszámítva a patak medre a meredek, magas partfallal tökéletes titkos menekülő útvonal egy seprűlovas boszorkánynak.

Petra ellépdelt a fától, és elkezdte összeszedni a dolgait. Elmélázott rajta, hogy Caelia vajon elérte-e már a célját. Vajon megkapták és megértették az üzenetét? Mit kezdjen magával ő és Izzy az elkövetkezendő hetekben és hónapokban? Hová mehetnének? Meddig kell bujdosniuk? Megannyi megválaszolatlan kérdés! Petra valamiért mégsem aggódott. Sőt, egészen felvillanyozódott. Előző este azért ment le a tóhoz, hogy válaszokat kapjon, és a legnagyobb meglepetésére, meg is kapta őket.

Hangok. Pár perce azok ébresztették fel. Most rájött, hogy még mindig hallja őket, ráadásul egyre közelebbről. Petra tágra nyílt szemmel pillantott hátra a kívánságfa irányába. A kitartó hajnali napsugarak felégették a ködöt, s mögüle előbukkant a farm. Hirtelen kiáltás, majd éles sípszó törte meg a reggeli békét.

Petra futásnak eredt. Mikor elérte a domb tetejét, és megkerülte a fa sötét törzsét, észrevette Izzyt. A

kislány már ébren volt, néhány méterre állt tőle, neki háttal. Petra köpenyébe burkolózva meredt a ház felé.

Percival Sunnyton furgonja a behajtón állt, két másik jármű között. Petra ereiben meghűlt a vér, mikor felismerte rajtuk a rendőrségi felfestést. A kertben több alak

69

álldogált, és a kívánságfa irányába néztek. Az egyik rendőr sietős léptekkel kaptatott fel az ösvényen, fogai között ott csillogott a sípja.

Izzy rémülten fordult hátra. – Mit tegyünk, Petra? Morgan? Eljöttek értem. El kell mennem innen! – Nem kell velük menned, Iz... Victoria – felelte Petra nyugodt hangon, és a lány,

meg a közeledő alakok közé sétált. – Csak maradj mögöttem. Majd én beszélek velük. Minden rendben lesz. Hiszel nekem?

– Hiszek – vágta rá a kislány. Félve pislogott át Petra karja és oldala között. – Ott vannak! – harsant fel egy éles hang. Petra szemével a forrását kereste, s

szinte azonnal észrevette Phyllist, aki a tornácon állva rájuk mutogatott. Még ilyen távolságból is tisztán látható volt a hegyes arcán ülő diadalittas mosoly. Szeme felvillant, mikor a tekintete találkozott Petráéval. – Ők azok! Gyorsan! Tudtam!

Percival Sunnyton lépett ki a szúnyoghálós ajtón. Phyllisre nézett, majd a kívánságfa felé, ahol ő is észrevette a két lányt. Ő és Phyllis együtt sétáltak le a lépcsőn, és indultak meg a kerten keresztül.

– Nem kell ide jönnöd – kiáltotta Petra. Hangja tisztán csengett a nyugodt, reggeli levegőben. – Nem megyünk vissza veled, és gyűlöljük a hosszú búcsúzkodást.

A sípos rendőr volt legközelebb, lihegve kaptatott a szántóföld lankáin. Már idősebb férfi volt, meglehetősen zömök, arcán vörös foltok éktelenkedtek.

– Miért nem jön velünk vissza a házba, kisasszony? Ott mindent megbeszélhetünk szépen, civilizáltan. Mit szól hozzá?

– Azt szólom, hogy jobban tenné, ha ott megállna, biztos úr, és megkímélné magát a fáradságtól – válaszolta Petra felszegett állal. – Nem jövünk vissza, és kész.

– Petra Morganstern, igaz? – zihált a rendőr. – És a kis hölgy magácska mögött, felteszem, Miss Izabella Morganstern. Attól tartok, a dolgok állása nem ilyen egyszerű. Letartóztatási parancsunk van ön ellen. Ma nyújtották be a feljelentést az az elbűvölő hölgy, ott hátul, és a barátja. Jöjjön velünk szépen, és mérget mernék rá venni, hogy el tudjuk rendezni ezt a kis félreértést.

Izzy úgy kapaszkodott az idősebb lányba, mintha az élete múlna rajta. Hirtelen a sípos rendőr megbotlott, és arccal előre elterült a sáros talajon.

– A helyében óvatos lennék, Patrick őrmester – szólt Petra hűvösen. – Meglehetősen veszélyes tud lenni idekint a terep, ha nem ismeri a föld fekvését.

A rendőr esés közben elejtette a sípját. Mikor végre sikerült feltápászkodnia, káromkodva igyekezett lesepregetni a koszt a ruhájáról, s közben a földet pásztázta a síp után. Váratlanul megdermedt, és összevont szemöldökkel a lányra pillantott.

– Honnan tudja a nevemet, kisasszony? Addigra a másik két rendőr is beérte a társát, bár ők valamivel lassabban

lépkedtek. Sunnyton és Phyllis is közeledtek. Sunnyton esetlenül próbálta segíteni Phyllist, könyökét nyújtotta az asszonynak, miközben átvergődtek a barázdákon.

– Tudtam, hogy valami ilyesmire készülsz – rikoltotta Phyllis. – De felkészültem. Több kell egy hozzád hasonló kis fruskánál, hogy túljárjanak az eszemen, kis hölgy! – Ezután a rendőrökhöz fordult, és ráripakodott. – Mire várnak még? Elrabolta a lányomat! Kapják el, a másikat meg hozzák vissza! Én fizetem a bérüket, tegyék, amit mondok!

Patrick őrmester végre visszanyerte az egyensúlyát. Már jobban vigyázva folytatta útját Petra felé.

70

– Hallotta a hölgyet, kedvesem. Csinálhatjuk a könnyebb módon is, vagy... Cuppanó csattanás hallatszott, mikor Patrick ismét elterült. Hangosan szitkozódni

kezdett, ahogy a kalapja lerepült a fejéből, egyenesen egy barna pocsolyába. – Menj haza, Phyllis – kiáltotta Petra nyugodtan. – Hibát követsz el. Nem akarsz

minket a ház körül. Menj haza Warren papához! – Hah! – vakkantotta Phyllis. – Mintha bármit is segítene! Nem esett messze az

alma a fájától! Csodálom, hogy még nem sietett a segítségetekre! De majd én megmutatom neki! Mindkettőtöknek megmutatom!

Hirtelen Petrának beugrott valamit. Valami, amit eddig túl elfoglalt volt, hogy észrevegyen. Eszébe jutott a beszélgetésük még előző napról, mikor Phyllis megemlítette a munkafarm tulajdonosát; nem "Mr. Sunnytonként", hanem "Percivalként". Most pedig a férfi a könyökét nyújtja, hogy az asszony abba kapaszkodjon, arcáról pedig le sem lehet törölni a gúnyos elégedettséget. Phyllis valóban tervezett valamit, ahogy Petra gyanította. Azt tervezte, hogy nem csak Petrával, de ugyanolyan mértékben még Warrennel is kitol.

Phyllis már elég közel volt, hogy lássa a lány arcán a felismerést. – Látom, rájöttél végre, mi folyik itt – károgta. – Való igaz. Percival nem csak

Izabelláért jött. Én is vele megyek, egyszer és mindenkorra itt hagyom ezt a nyavalyás mocsarat. Igazából neked köszönhetem, kedvesem. Sosem vettem volna észre, milyen gyenge igazából Warren, ha aznap nem láttam volna, hogy nem áll ki érted a társalgóban. Percival egészen más, mint láthatod. Ő pontosan úgy látja a dolgokat, ahogyan én is. Szerintem nagyon boldogok leszünk egymás mellett. Mind a hárman.

– Nem – súgta Izzy. Még mindig Petra mögött rejtőzködött. – Nem! Phyllis és a rendőrök már ott voltak a nyakukon. Phyllis vigyorgott, arca

diadalittasan kipirult. – Csendet, Izabella! Ha most, azonnal ide jössz, nem büntetlek meg

engedetlenségért. Ne várassuk meg Percivalt. – Nem! – sikoltott fel Izzy újra, és még mindig nem eresztette el Petrát. – Ide figyeljen, kis hölgy – kezdte egy másik rendőr, aki a fülig sáros Patrick

őrmestert megkerülve indult meg a lányok irányába. Petra szeme Phyllisre szegeződött, s bár arckifejezése nyugodt maradt, a szeme résnyire szűkült.

– Mi a...! – ordította váratlanul a harmadik rendőr, és térdre rogyva a gumibotja után kapott. Sötét árnyék suhant el fölötte. Petra kivételével mindenki tágra nyílt szemmel, döbbenten pillantott az égre.

Odafent a levegő meghatározhatatlan alakokkal telt meg, amint ide-oda suhantak, hátuk mögött lebegő köpennyel.

– Mi ez az egész?! – kiáltotta Patrick őrmester, és ő is a botja után nyúlt. Mire azonban előhúzta volna a fegyvert, fentről vörös fénysugár csapódott a testének, és a szerencsétlen rendőr harmadszor is kiterült a sárban, ezúttal eszméletlenül.

– Senki ne mozduljon! – csattant fel egy új hang. – Nem azt látják, amit hisznek, hogy látnak, higgyék el! Amit látnak, természetesen, lehetetlen, úgyhogy nyugodtan ájuljanak el a látvány puszta abszurditásától. Rengeteg vesződségtől megkímélne bennünket, köszönjük!

– Fogd be, Damien! – pisszegte le egy lány, aki lassan lejjebb ereszkedett a seprűjén. – Ne rontsd tovább a helyzetet! Valószínűleg már így is kattan rajtunk a

71

bilincs. – Nyugalom, Sabrina – nyugtatta meg egy másik hang. – Csak haladjunk már. A három seprűháton ülő alak – két tizenéves fiú és egy lány – leereszkedett a

földre a lányok és az üldözőik között. A rendőrök gumibotjaikkal a kezükben hátrálni kezdtek. A Sabrina nevű lány vaskos lófarokba fogta dús, vörös haját, az alacsony, zömök Damien fekete keretes szemüveget viselt. Mindkettejük kezében pálca virított, melyeket egyenesen a domboldalban gyülekezőkre szegeztek. A másik fiú Petra mögé sétált, óvatosan megfogta Izzy kezét, és lassan oldalra vezette őt, ahol a kislány bőröndje és Petra seprűje árválkodott.

– Mit művelnek? – kiabált hitetlenkedve Phyllis a rendőrökre. – Tartóztassák le őket! Tartóztassák le mind! Hiszen bűnrészesek! Nem látnak a szemüktől?

– Elég jól látok ahhoz, hogy észrevegyek egy túlerőt – mordult fel az egyik rendőr hátrálás közben. – Most, hogy az egyik repülő kölyök kiiktatta Patrickot, ők vannak többen.

– Nem halt meg, idióták! Csak elájult! Az ég szerelmére, hisz csak gyerekek! Kölykök, botokkal! Tartóztassák le őket!

A Phyllis mellett álló Sunnytonnak egy negyedik árnyon akadt meg a szeme, amely körözve ereszkedett egyre lejjebb. Caelia, a nagy fülesbagoly pontosan a férfi előtt landolt, hatalmas szárnyait fenyegetően kitárta. Sunnyton remegő ajkakkal meredt rá. A madár fülsértő rikácsolással közelebb szökdécselt. A férfi nagyot ugrott, és hátrébb húzta Phyllist. Az asszony vadul szikrázó szemekkel feléje pillantott, aztán kirántotta a karját a férfi markából.

A domb tetején, a kívánságfa árnyékában Petra megszólalt. – Hogy merészeled? – Szinte suttogott, mégis mindenki jól hallotta. Az utóbbi

percben meg sem mozdult, szeme egyenesen a sovány nőszemélyre szegezte, akivel az elmúlt évtizedben egy házon osztozott. Tett előre egy lépést, ujjai ökölbe szorultak. – Te megátalkodott szipirtyó. Hogy merészeled!?

Phyllis meglepve pislogott a lányra. Nem számított ilyen kitörésre. – Hogy merészelem? Miről beszélsz? – Hogy merészelsz egy ágyon osztozni a nagyapámmal, miközben nagyon jól

tudtad, hogy el fogod hagyni őt ezért a rakás szerencsétlenségért?! Sunnyton úgy pislogott rá, mintha a lány pofon vágta volna. Tovább hátrált,

tekintete ide-oda járt Petra és Phyllis között. Phyllis teljes magasságában kihúzta magát.

– Egy ágyon osztozni? Nagyobb bolond vagy, mint gondoltam. A nagyapád napok óta nem feküdt abban az ágyban. Mióta volt az az eset, a társalkodóban. Mióta eldöntöttem, hogy elhagyom! Különben is, mit tudsz te az ilyen dolgokról, te kis cafka?!

A düh kifejezése végül az arcára is kiszivárgott. – Mióta... – ismételte súgva, újrajátszva magában Phyllis szavait. Hideg,

szörnyűséges felismerés hullámzott rajta végig: a nagyapja tudta. Képes volt olvasni a felesége elméjében – nem akarattal, ez még a valaha volt varázsló énjének maradéka volt, bármennyire is szerette volna megtagadni mágikus természetét. Tudott Phyllis terveiről, már akkor, mikor az asszony szinte még ki sem gondolta őket. Ezért maradt távol... ezért...

– Petra – szólt lágyan a második fiú, és a lány mögé lépett. Fekete haja kócos volt,

72

metsző szempárja keskeny, mégis helyes arcban csillogott. – Mennünk kell. Izzy készen áll. Fel kell...

Hirtelen jeges hideg árasztotta el a dombot, beléfagyasztva a folytatást. A fiú vadul megrázkódott, aztán körülnézett. A kívánságfa levelein recsegve fehér jégkéreg jelent meg, a domb tetejéről fehér dérsziget kúszott végig a füvön, egészen az odalent állók talpa alá. A pocsolya, amiben még mindig ott hevert Patrick őrmester tányérsapkája, ropogó hang kíséretében befagyott. Olyan volt, mintha valaki lassan rálépett volna egy karácsonyfadíszre. A maradék két rendőr, akik még eszméletüknél voltak, most gyorsan lehátráltak a dombról, szemük tágra nyílt, zihálásuk fehér párafelhővé dermedt a fejük körül. Sunnytonnak végül teljesen inába szállt a bátorsága, megpördült, és futásnak eredt a furgonja felé. Fehér kabátjának szára hangosan csapkodott a háta mögött. Sabrina és Damien óvatosan hátralestek a válluk mögött, pálcájukat mostanra lejjebb eresztették.

Egyedül Petra és Phyllis nem mozdult. Némán néztek farkasszemet az egyre terjedő hidegben.

– Gyilkos – lehelte végül Petra. Phyllis szemöldöke egy pillanatra a homlokára szaladt. Petra tett egy újabb lépést előre. – Sosem néztél utána. Eszedbe jutott egyáltalán, hogy mit csinál, mikor este nem

ment ágyba? Ránéztél akár egyszer is, mit művel a pajtában? – Felnőtt ember – motyogta Phyllis. – A felesége vagyok, nem a szolgálója. – A gyilkosa vagy – mondta Petra fortyogó vadsággal. – A pajtában lóg a

gerendáról, véget vetett a saját életének. Inkább meghalt, semmint végignézze, ahogy elhagyod. Ő akasztotta a nyakába a hurkot, de te kötötted meg neki.

– Még ha ez igaz is – csattant fel Phyllis -, nem én öltem meg. Te voltál. Te fordítottad ellenem. Te emlegetted neki mindig az életet, amit hátrahagyott. Beléültetted a megbánást, tettél róla, hogy az élet, amit választott, nyomorúságos legyen. Ha te nem vagy, ezek közül semmi nem történt volna meg. Bárcsak elmentél volna! De nem, visszatértél, és megkavartad a dolgokat. Minden a te hibád! Te vagy az oka, hogy az az ember úgy halt meg, ahogyan élt: gyáván! Remélem, sosem felejted ezt el! Te vagy a felelős, Petra Morganstern, nem én! Nem én!

Petra lassan csóválta a fejét. Arca, akár a gránit sírkő, olyan hideg és kemény volt. – A nevem... – szólt halkan. – Morgan. A föld megremegett, aztán Petra mögött megmozdult a kívánságfa. Recsegve-

ropogva az egyik oldalra dőlt, gyökereinek csápjai hatalmas kígyókként verdesve törtek elő, földet és apró göröngyöket záporoztatva a körülötte állókra. A fa gyökereinek fele vadul kiszakadt a talajból, és felborította a sziklákból rakott halmot. Már épp úgy tűnt, hogy megállapodik, mikor egy újabb erőszakos rándulással a másik irányba dőlt. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy óriás rángatná elő a lábait egy homokkal teli árokból. A por-, föld- és kavicseső Petrát is beterítette, ám a lány még ekkor sem mozdult. Úgy állt a helyén, akár egy szobor, rezzenéstelen tekintettel meredt ellenfele sápadt, halálra rémült arcába. Phyllis szemei kigúvadtak, ahogy tekintete egyre feljebb és feljebb kúszott a talajból kiszabaduló kívánságfa törzsén. A föld ismét erőteljesen megremegett, mikor a fa szedett-vedett lábakként csapta le gyökereit.

Petra érzett maga mögött valakit; ujjai köré ujjak fonódtak. Izzy volt. A két lány

73

Egyedül Petra és Phyllis nem mozdult.

Némán néztek farkasszemet az egyre terjedő hidegben.

74

együtt, szemlátomást a félelem legkisebb jele nélkül figyelte a történéseket. A fa átlépett felettük, egy pillanatra sötét árnyékot vetett rájuk, mikor kitakarta a napot. Föld záporozott körülöttük.

Phyllis még mindig nem mozdult. Szeme tágra nyílt, száját döbbenten eltátotta. A fa árnyéka rá is rávetült, majd az óriás recsegő-ropogó tagokkal lehajolt. Az ágak Phyllis köré tekeredtek, hatalmas, fa marok fogta körül a testét. Az asszony lassan felemelkedett, csak a cipője maradt a talajon.

– Tudtam, hogy eljön ez a nap! – sikoltott fel hirtelen Phyllis. A hangja csaknem elveszett a mozgó fa keltette recsegés és morajlás közepette. – Tudtam, hogy egyszer te leszel a vesztem, te rettenetes lány! És igazam volt! Igazam voooolt!

A fa úgy ballagott végig a szántóföldön, mintha lassított felvétel volna, néhány lépés elég volt hozzá. Lassan ereszkedett a tó irányába. A végső úti célja mindenki számára egyértelműnek látszott.

Ahogy Petra figyelte, a fejében messze járt, boldogabb időkben. Akkoriban a pavilon Warren papa öröme és büszkesége volt. Ott tartották a rendezvényeket, márpedig akkor még rendszeresen tartott a család ilyeneket. A pavilon belsejét elvarázsolták, sokkal nagyobbnak hatott, mint kívülről. A belseje akkora is lehetett, akár egy bálterem, vagy egy katedrális – ha a nagyapja épp arra vágyott. Egy olyan kislánynak, mint Petra volt, ez maga volta beteljesült álom. Varázslatos hely volt, telis-tele csodákkal.

A kívánságfa, markában Phyllisszel, lesétált a tóhoz vezető lankán. Gyökérlábai alatt ripityára tört a móló, ám a pavilon ott maradt, a helyén. Varázslat tartotta a víz fölött. Napfényben egészen másképp festett, valahogy átalakult. Már nem tűnt korhadtnak, romosnak, a hínárcsomók is eltűntek róla. Egész egyszerűen pompázatos volt, ahogy fehéren ragyogott a reggeli fényben.

A kívánságfa komótos mozdulatokkal belépett. Rossz volt nézni, a tanúk agya ellenállt annak, amit a szemük látott. A fa legalább

háromszor akkora volt, mint az építmény, mégis, mikor összetalálkoztak, a tér valahogyan meghajlott, és idomulni kezdett. A fa beszuszakolta magát az ajtón, a pavilon belső termének minden négyzetcentiméterét betöltötte. Az építmény remegett, de kitartott, amíg az utolsó gyökerek és gallyak is odabent voltak. A Phyllist fogva tartó ág volt az utolsó, ami eltűnt a bejáratban. Az asszony vergődött kicsit, de nem volt túl meggyőző. Petra szinte már hajlott rá, hogy a szörnyű nőszemély önszántából adta át magát a végzetének. Az utolsó pillanatban felnézett, és a távolban Petrát kereste. Szeme acélos, élénk, mégis szörnyű fényben izzott. Tudtam, hogy egyszer te viszel a sírba, mondta a tekintete. Az arca majdhogynem diadalmasnak tűnt.

Aztán eltűnt. Egy utolsó, vad mozdulattal berántották a saját tükörképe fölött lebegő pavilonba.

Az építmény megremegett, megdőlt, majd lassan megállapodott. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, kitart, ám végül süllyedni kezdett. Körülötte vadul zubogó, tajtékos zöld víz fortyogott, aztán a hullámok átcsaptak a tető fölött. Néhány másodperc, és nem maradt a pavilon után semmi, csak a tópart környékét beterítő ködös vízcseppek tánca, meg a víztükrön terpeszkedő körkörös hullámok.

Izzy könnyedén megszorította Petra kezét. – Ég veled, anyám – suttogta.

75

A négyesfogat felemelkedett az alacsonyan szálló felhők fölé, és a fehér,

napsütötte felszínen sikló árnyékaikat üldözték. A Petra mögött ülő Izzy szorosan átkarolta nővére derekát, arcáról a felszállás óta nem tűnt el a nyílt, gyermeki álmélkodás kifejezése. Időnként, mikor megkerültek egy tornyosuló viharfelhőt, vagy átsuhantak egy-egy fehér ködfalon, a kislány hangosan felnevetett. Petrát lenyűgözte Izzy megdöbbentő szívóssága. Ahogy tegnap is eszébe jutott, eljön majd az az idő, mikor Izzy – Victoria – megsiratja, ami ezen a reggelen a Morganstern farmon történt. Ahogy Petrának, úgy Izzynek is vége volt, ártatlanságuk utolsó darabkái is szétzúzódtak, mikor együtt Phyllisre uszították a kívánságfát. Vér tapadt a kezükhöz. Indokoltan, igaz, habár ez csekély vigaszt jelentett. Vannak dolgok, amikkel később el kell számolniuk, és az nem lesz egyszerű. Egyelőre azonban Petra csak mosolyogni tudott a lány örömén. Elkezdődött a kaland, még ha meglehetősen szörnyen is indult. Talán igaz az, amit Petra korábban gondolt, hogy az élet csak akkor kezdődik el, mikor az ártatlanság meghal.

A sötét hajú fiú repült legelöl, hosszú seprűje ütött-kopott volt, de szemlátomást jól karbantartották.

– Mindenki kapaszkodjon! – kiáltott hátra. – Le kell ereszkednünk, és nem lesz sétagalopp! Épp egy vihar fölött vagyunk!

– Remek – mordult fel Damien szarkasztikusan. – Pont tegnap mostam le a járgányt.

– Ti ketten jól vagytok? – szólt oda Sabrina Petrának és Izzynek. Petra bólintott, szája komor mosolyra húzódott a tomboló szélben. – Megvagyunk! Kapaszkodj, Victoria! – Oké, Morgan! – kiabálta túl a menetszelet a kislány, és még szorosabban

kapaszkodott a nővére derekába. – Egyébként hová megyünk? A négy seprű könnyedén ereszkedni kezdett, bele a szürke, nedves fellegekbe. A

közelből mennydörgés hallatszott, valahol a körülöttük lévő felhőrétegben. Morgan hátrafordult a húgához. – Meséltem már neked a barátomról, Jamesről?

Ahogy telt a nap, s a délelőtt délutánba hajlott a Morganstern farmon, egyre több

rendőrkocsi érkezett. A kertben gyülekeztek, a fűben egyre több sáros nyom sorakozott, reflektoraik fényárba borították a házat és a pajtát. Végül egy hosszú,

76

fekete autó is érkezett. Egyenesen a pajta nyitott kapuihoz fordult, és két férfi egy hordágyat emelt ki a hátuljából. Nem siettek.

Egyszerű ruhát viselő rendőrök állták körül Morganternék szántóföldjének dombját, értetlenül bámulták a hatalmas, tépett kerületű krátert, ahol egy fának kellett volna állnia. Két rendőr, akik nagy nehezen válaszoltak a feletteseik hívására, azt állították, hogy az a bizonyos fa egyszerűen fogta magát, és elsétált. Később azonban módosították a vallomásukat, mondván, össze voltak zavarodva, és az sem kizárt, hogy az a szörnyű nőszemély valamiféle drogot kevert a teájukba. Egyesek úgy vélekedtek, a történetük megváltozásának időpontja gyanúsan összefüggött egy magas, fekete köpenyt viselő, szakállas férfi látogatásával – a férfi, állítása szerint, a belügyminisztériumtól érkezett, de később senki nem emlékezett a nevére -, ám végül az érdekes egybeesés bosszantó összeesküvésként lett elkönyvelve.

A szörnyű nőszemély, bizonyos Phyllis Morganstern, született Phyllis Blanchefleur, szemlátomást elmenekült a helyszínről. A további nyomozások során kiderült, hogy Warren Morganstern volt a második férje, aki gyanús körülmények között veszítette életét, miután elvette Ms. Blanchefleurt. Letartóztatási parancs lett kiadva ellene, látszólag, hogy kikérdezzék, ám a kutatás csak úgy tessék-lássék módon zajlott. Előbb vagy utóbb úgyis előkerül. Valószínűleg.

A fák vonalán túl, a tó felszíne reszketett, a víz halk locsogással nyaldosta a köves partot. Gyakorlatilag semmi nem maradt a mólóból, leszámítva néhány kettéhasadt pallót, és a valaha hozzá vezető lépcsőket. A napkorong végigszánkázott a víztükrön, egyre sápadtabb lett, végül a délután estébe váltott. A rendőrök távoztak; a tájra csend ereszkedett. Végül a nap lebukott a horizont alá, az alkony vöröse megfestette a tavat.

A víz közepéből egy alak emelkedett ki. Kicsit hasonlított Petra anyjára, egy kicsit egy másik nőre. Haja vörös volt, szeme pedig olyan sötét, amit szinte már feketének lehetett nevezni. A hangnak Petra elméjében végül is igaza volt: nem tagadhatta meg a rá kiszabott sorsot; csak megváltoztatta a körülményeket. És ezzel a változtatással az alku természete is eltolódott.

A lidérc lassan, nyugodtan szelte át a tavat, könnyedén lépkedett a vérvörös hullámokon. A teste egyáltalán nem volt vizes. Mikor elérte a partot, ahol valaha a móló állt, a komor égbolt felé vezető törött lépcsősor lábánál megtorpant, és felnézett.

A Tó Úrnője elmosolyodott.

Vége

77

G. Norman Lippert immár több, mint egy évtizede ír, de csak azután kezdte

munkáit megosztani a világgal, mikor befejezte első fanfiction regényét, a James Potter és az Ősök udvarát. A JPŐU megdöbbentő világhírre tett szert, bekerült a nemzetközi médiába, beleértve a Scotsman újságot, a Fox érdekeltségeket, szerte az Egyesült Államokban, és a Canadian Public Radiót. Első megjelenése óta a történetet legalább öt nyelvre lefordították. Folytatásával, a James Potter és a Kapuőr átkával együtt, a James Potter fanfiction sorozatnak több mint egy millió olvasója van, világszerte.

Az A lány a mólón George második eredeti (nem fanfiction) írása, melyet publikált. Az első történet, a Flyover Country elérhető keménytáblás és elektronikus változatban, a lulu.com oldalon keresztül.

További információkért G. Norman Lippertről és a munkáiról, látogassa meg a www.elderscrossing.com vagy a www.gatekeeperscure.com honlapokat.

Ha hírekre kíváncsi a Petra Morganstern folytatásokról, vagy csak elméleteket, beszélgetéseket olvasna róla, kattintson a www.girlonthedock.com oldalra.

A James Potter könyvek magyar fordítását a jamespottersorozat.wordpress.com oldalon találhatja.