a legszorosabb kötelék - gabor jenei · izzadt csókokat nyomva mirka arcára lépkedett a...
TRANSCRIPT
A legszorosabb kötelék
Vikinek,
ki álmodott valamit…
Első fejezet
Az őrjöngő vihar szakadatlanul rohamozta Zágráb külvárosát.
Órák óta ordított a tornádó erősségű szél, nem kímélve élőt s
élettelent. Fákat csavart ki, be nem csukott ablaktáblákat
zúzott apró darabokra, telefonpóznákat fektetett az utakra, s
egy jól irányzott villám kiégette a városi erőmű reaktorát is.
Nem kívánt mást, csak mérhetetlen rombolást, sötétséget és
káoszt.
A közelbe becsapódó villám csattanása mély álomból riasz-
totta fel Mirkát. Görcsösen kapott hasához, s érezte, ahogy
babája feszíti, őt is megijeszthette a vihar. Az
éjjeliszekrény felé fordult, de az óra piros kijelzője helyett
most csak a sötétség nézett vissza rá. Émelygett és
borzasztóan fájt a hasa. Megpróbálta felkapcsolni a kislámpát,
de az csak üres kattogással felelt. Nincs áram – futott át a
fején. A kinti vihar tikkasztó, párás meleget varázsolt a
szobába, az ablaktáblák homályosan adták vissza a rájuk zúduló
esőcseppek körvonalait. Szomjas volt és inni akart, de a
hűtőszekrény egy szinttel lejjebb volt. Ahogy megpróbált
kiszállni az ágyból, a két lába közé tette jobb kezét, s
érezte, hogy merő víz az ágya! A magzatvíz!
Kétségbeesetten kezdte rázni a mellette alvó férfit, de ő
csak álmos nyögéssel felelt.
– Dragisha! Ébredj fel! Idő van!
A férfi álmosan nyitotta ki szemét, de amint meglátta Mirka
sötét alakját, ahogy fölé hajol, egyből magához tért.
– Mi a baj, szívem? Megrémített a vihar? Gyere, bújj ide
hozzám!
– Nem! A magzatvizem! – suttogta. – Indulnunk kell!
Dragisha felpattant az ágyból, de lábai még nem működtek, így
hasravágódott az ágy mellett. Káromkodva nyúlt az
éjjeliszekrény felé, hogy villanyt gyújtson, ám az ugyanazzal
a kattogással felelt neki is, mint két perccel előbb Mirkának.
– Nincs áram – szólt Mirka.
– A francba! – Dragisha tapogatózva kezdett el botorkálni a
sötét szobában, próbálta összeszedni gondolatait, hol is
hagyhatta tegnap este levetett ruháit. Egy villám
megvilágította nadrágját a széken, az azt követő mennydörgésre
mindketten összerázkódtak. Nem messze megtalálta az ingét is.
Félig begombolva azt, rohant át az ágy másik oldalára, majd
ismét végigzuhant a földön. Meg sem érezte, hogy vérzik a
lába, felkapta Mirkát az ágyról, majd óvatosan kinyitotta a
hálószoba ajtaját.
– Látsz valamit?
– Nem, de tudom, merre fordul a lépcső! Nyugi, nem ejtelek
le!
Az út a garázsig egy örökkévalóságnak tűnt Dragisha számára.
Izzadt csókokat nyomva Mirka arcára lépkedett a sötétben, míg
el nem érték az autót. A kocsi belső világítása egy pillanatra
elvakította, így hunyorogva tette be Mirkát az ülésre. Rohanva
huppant be a másik oldalon, s már indította is az autót. A
garázs ajtaja persze nem nyílt automatikusan, így újra
kiugrott a volán mögül, s egy rántással kinyitotta a garázs
ajtaját.
A szél majdnem hozzácsapta a kocsi elejéhez, s millió tűként
zuhogott az eső az arcába. Szitkozódva ült vissza az autóba,
majd csuromvizesen fordult oda Mirkához, és hisztérikus
röhögésben tört ki.
– Ez meleg volt! – üvöltötte, majd gázt adott.
Az öreg bordó Mercedes csikorogva lőtt ki a garázsból, és
már fordult is rá az útra. A szélvédőn át a kilátás egyenlő
volt a nullával, hiába állította maximumra az ablaktörlőt,
csak annyit ért el vele, hogy ide–oda kalimpált a szeme előtt.
– Jól vagy, picim? Nemsokára ott leszünk a kórházban! –
persze mindketten tudták, hogy nem igaz, a kórház ugyanis a
legjobb esetben is húszpercnyire volt otthonuktól, most
ráadásul még a kint rekedt vihar is azon volt minden erejével,
hogy visszatartsa őket.
– Persze, tudom. – válaszolta eltorzult arccal - Nagyon
görcsöl a hasam! Mi van, ha itt a kocsiban…
– Nem! Tarts ki még egy picit! Kérlek! – és Mirka úgy tett.
Összeszorított foggal ült, szinte feküdt az ülésen
összenyomott lábakkal, és azért fohászkodott, nehogy az
autóban szüljön meg.
Dragisha próbált minél gyorsabban haladni a Mercedesszel, és
egyszer–kétszer meg is dobta az autót egy–egy víztócsa, amit
az eső épített ki akadályként.
Az égi háború egyre csak erősödött, az orkán vadul dobálta a
kocsit az úton. Dragisha semmit sem látott, szinte rutinból
ért el addig a szakaszig, ahol a vihar felállította neki
halálos csapdáját. Az öreg Mercedes fékezés nélkül száguldott
bele a kidőlt villanypóznába, s egyik vezetéktartó pillére
szinte felnyársalta őt. Egyik pillanatban Dragisha még Mirkára
mosolygott, a következőben pedig az üléshez szegezve ült
holtan. Mirka kifejelte a szélvédőt, s ájultan feküdt az
ülésen kicsavarodva, szájából egy vércsík indult végig a
nyakán. Az összegyűrt autó motorháztetője alól sziszegő hang
sivított, és hófehér füst indult meg a sötét égbolt felé. A
tomboló vihar egy villámcsapással nyugtázta remekművét, s még
jobban rázendített az esővel.
A lengőajtó a kórházi folyosón nagyot csattanva vágódott ki,
s a hordágyon fekvő nő egy pillanatra előjött az
eszméletlenség sötétjéből. Mozdulni próbált, de egyik végtagja
sem reagált akaratának. Kétségbeesve, már ha ilyen állapotban
még jobban lehet, próbálta mozdítani jobb, majd a bal kezét,
sikertelenül. Összeszedve tartalék energiáját egész testével
mozdult, de erős kezek szorították vissza, majd egy röpke
pillanatig mintha egy nővér nyugtató mosolyát látta volna, ami
mégis inkább rémültnek hatott. A fölötte rohanó fénycsövek
bántották a szemét, minden egyes neoncső belemart agyának
legmélyebb zugába, s megforgatta magát ott. Hunyorogva próbált
visszaemlékezni, mi is történt valójában, de csak sötét
villanások lepték el.
…autóban volt, sötétség vette körül, hallotta az ablaktörlő
ütemes nyögését. Az esőt mintha dézsából öntötték volna…
Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy fáj minden
porcikája, és borzalmasan görcsöl a hasa. Megpróbált a
lepedőbe markolni, de vértől ragacsos kezei lecsúsztak róla.
Érezte a vastag tűt a karjában, s hallotta az infúziósüveg
ütemes csörömpölését, ahogy az ágy rohant vele az egyenetlen
folyosó labirintusában. Hallotta körülötte az orvosok sürgető
utasításait, de csak annyi jutott el a tudatáig, hogy valami
borzalmas dolog történt vele.
Próbált visszaemlékezni, de valahogy nem tudott. Lüktető
feje majd szétrobbant, szeretett volna ismét öntudatlanságba
merülni, mert fájt ébren lenni.
A kórház falain kívül rekedt vihar tombolt, s ezen az
éjszakán immár sokadszor csapott bele egy kósza villám a
kórházba. Az egetverő robaj nem váratott magára egy pillanatot
sem, s hunyorogni látszott az egész épület az elektromos
kisülés alatt.
A mennydörgés ismét visszarántotta a folyékony kábulatból
Mirkát, s a pillanatnyi áramkimaradás úgy hozta vissza az
emlékeket, hogy azok majd szétvetették.
…siettek valahova, az biztos… Dragishával… ő vezetett… aztán
beszélt hozzá, mintha nyugtatta volna valamiért… ugyanakkor
izgatott is volt a hangja, szinte úszott a boldogságtól…
…Az éjszakai autóutat csak elmosódva lehetett látni, néha
teljesen elvakította az embert a szemben haladó autók
fényszórója! De nem is volt belőlük, talán ha egy. Vagy inkább
egy sem? Vagy az valamikor máskor volt? Most már nem tudta
biztosan. Talán ha nem lett volna a vihar, vagy talán ha nem
figyelte volna a mellette ülőt állandóan… talán. De a
villanyoszlop ott volt az úton, és az autó fékezés nélkül
rontott rá! Emlékezett a betört üvegek csörömpölésére, majd a
sziszegő hangra. Aztán semmi…
A hasában lévő görcsök egyre gyakrabban jelentkeztek,
mintha… mintha terhes lenne! Nyöszörögve próbálta kérdezni a
körülötte lévőket, de hang helyett vér buggyant ki a száján.
Könnyek öntötték el a szemét és üvölteni tudott volna, de nem
tudott.
A műtőben már vártak rá, itt nem fehérbe voltak öltözve,
hanem zöldbe. Hirtelen emelték át a hordágyról a műtőasztalra,
és valaki hátulról fejét elfordítva egy műanyag csövet dugott
le a torkán. A szörcsögő hang idegesítette, ahogy szívták le a
torkából a vért, de nem tudott vele sokáig foglalkozni, mert
egy másik ember, akit szintén nem látott, elkezdett hozzá
beszélni.
– Hallja, amit mondok, asszonyom? – aztán megjelent a
hanghoz tartozó arc is, fiatal férfiszempár meredt rá kérdőn
egy műtős maszk fölül.
A nő bólintani próbált, de nem ment, úgyhogy csak a szemét
hunyta le egy pillanatra válaszképpen.
– Nyugodjon meg, kérem… – a hang elmosódott a fejében, de
próbált minden erejével összpontosítani… mindent… Érezte, hogy
csúszik ki a valóságból és maradék erejét összeszedve
ráharapott a nyelvére, hogy a fájdalom kizökkentse őt,
csuszamló süllyedéséből.
–…áááát! – aztán az altató érthetetlenné nyújtotta a hangot
és az ahhoz tartozó arc is elhomályosult. Még egy pillanatig
megpróbált kapaszkodni a valóság egyre vékonyabb szálába,
aztán feladta.
…át. Vajon mit akart mondani? …át. Magát? A babát? Kérlek,
add Istenem, hogy a babának ne legyen semmi baja!
A kérdésre, mellyel elmerült az öntudatlanságba, már nem
adatott válasz. Mély kómába merült, ahonnan nem volt már
visszaút. Az elkövetkező félóra a műtőben nem szólt másról,
csak a halállal való küzdelemről, hol a fekvő nőt, hol
magzatát mentve.
Aztán a vég olyan hirtelen jött, mint a kezdet. A
mozdulatlanul fekvő Mirka életet adott egy kislánynak, s ezért
sajátját adta cserébe. Dragisha volt utolsó gondolata, meg
leendő gyermekük. Remélte, Dragishának nem esett baja…
Második fejezet
A vihar nemcsak Zágrábot érintette, hanem egész Európát is.
Spanyolországtól egészen Törökország Balkánon lévő részéig,
nem kímélte Franciaország déli partvidékét sem, Svájcba is
belemart.
Olaszország maga volt a káosz, a csapadék is rekordot
döntött, több várost és települést zárt el a külvilágtól.
Rómában soha nem látott vihar tombolt. Az utcákon néhol bokáig
érő víz hömpölygött, a csatornák telítődtek, és ahelyett, hogy
nyelték volna az esővizet, visszalökték azt. Sok helyen
küzdöttek áramkimaradásokkal, volt, ahol már órák óta sötétség
honolt. Ebben az üvöltő feketeségben a Colosseum démoninak
hatott, mintha csak rég nem látott gladiátorai után bömbölne.
A szél zúgva rohant végig oszlopai közt, be–betekintve minden
elhagyott zugba.
A környéken már órák óta nem volt áram. Egy régi épület
mégis kitartóan pislákolt, akár egy utolsó menedékhely a
sötétség végtelen óceánjában. A homlokzat büszkén hirdette St.
Catherina kórház kőbe vésett nevét.
Az épület egyik ablakában egy férfi homályos alakja állt, és
kitartóan szívta immár sokadik cigarettáját, már ő maga sem
tudta, hányadikat. Sötétkék öltönye teljesen rendezetlenül
lógott rajta. Merengve nézte a kint zajló szüntelen égi
háborút, s a világ legszerencsésebb és egyben legboldogabb
emberének érezte magát. Már csak percek kérdése, és apa lesz!
Most már biztos, hogy csak percek vannak hátra…
Francesco Mazotti három órával ezelőtt is így érzett, amikor
első cigarettájára gyújtott rá a régi kórházépület
folyósólyán. Egy világszerte elismert szoftvercégnél dolgozott
programíróként, évi jövedelme hat számjegyű volt euróban. A
telefonhívás után munkáját félbehagyva rohant keresztül a
városon. Autóját hátrahagyva, inkább a tömegközlekedést
választotta, de hamar rájött, hogy a leggyorsabban bizony
gyalog fog ideérni.
Feleségével öt évvel ezelőtt ismerkedett meg egy
konferencián, Kínában. Izabel egy menedékhelyen dolgozott
nővérként, s egy városszéli mulatóban botlottak egymásba.
Isabella Biscone. Nevét hallva máris fülig beleszeretett,
olyan „szerelem első látásra”-féle volt, s az évek csak
elmélyítették érzelmeiket. Gyűlöltek és feleslegesnek
tartottak minden percet, amit külön kellett eltölteniük.
Francesco megunta az álldogálást és célba vette a
legközelebbi padot. A pad kopott volt és kényelmetlen. Fényes
lakkal volt valamikor lekenve, de az idő már rajtahagyta
kézjegyét. Előregörnyedve nézett egy összegyűrt papírfecnit a
szemben lévő, ugyancsak kényelmetlennek látszó pad alatt…
Emlékezett, mikor abban a bizonyos Kínai bárban az a csinos
lány a bárpultnál annyira szorongatott valamit a kezében.
Egész este ökölbe szorítva tartotta kezét, míg beszélgettek,
rövid szoknyáján nem jutott hely egy zsebnek sem, ahová
begyűrhette volna.
Emlékezett, mikor a lány kiment a mosdóba, s a mellette lévő
szék alá dobta a fecnit. Mikor a lány eltűnt, felvette és
elolvasta. Kellemetlenül érezte magát, hisz semmi köze nem
lett volna hozzá, de kíváncsisága hajtotta. Mikor szétnyitotta
az összegyűrt papírt, egy árcímke volt, valószínűleg
rajtafelejtette frissen vásárolt blúzán vagy szoknyáján.
Felállt ismét, valahogy az üldögélés sem esett jól. Hol van
már az az orvos, és miért nem jön már ki gratulálni neki?
Ránézett órájára, s ekkor tudatosult benne, hogy reggel evett
utoljára. Az ablakhoz sétálva egy újabb cigarettára gyújtott,
s megpróbálta kivenni a Colosseum fekete körvonalait.
Megpróbálta elképzelni, hogy milyen is lehetett a régi római
kor, mikor még élethalálharc folyt nap mint nap pompás falai
között. A cézárok ideje persze már rég lejárt, de csodálatra
méltó építményeik a mai emberiséget ámulatba ejtették
ugyanúgy, mint Francescót.
Eszébe jutott a szendvics, ami táskájában lapult már reggel
óta. Elképzelte, milyen állapotban lehet, de éhsége győzött és
kivette a táskából. Úgy látott neki, mint aki már hetek óta
nem evett egy falatot sem. Evés közben elnézett a folyosó
túlsó végébe, ám az beleveszett a sötétségbe. Hideg borzongás
futott végig rajta. Hogy lehet, hogy a folyosó másik felén nem
égnek a lámpák? Aztán meg ez a nagy csend. Semmi mást nem
hallott, csak a vihar tombolását, mennydörgését. Még egy
nővért sem látott, nemhogy orvost. Egy kórházban nyüzsgés van,
mindenki siet valahová, itt viszont halálos nyugalom vette őt
körül. A kórházban a portáson kívül még egy lélekkel sem
találkozott, ő mondta lenn a hallban, hogy jöjjön fel a
harmadik emeletre, a folyosó végén várakozzon a műtő előtt. De
azóta senkit sem látott. Ahogy végignézett az üres folyosón,
látta, hogy minden ajtó csukva volt, ami más körülmények
között akár teljesen normálisnak is hathatott volna. De nem
itt és nem most.
Felállt, s a szájában levő falatot gombócként nyelte le.
Lassan minden részlet kirajzolódott előtte, amit eddig észre
sem vett. Csak állt szendviccsel a kezében és ámulva nézett
körül. A mennyezeten halványsárga lámpák próbáltak valami
fényt produkálni, amit az omladozó világoszöld fal teljesen
elnyelt. Néha meg–megvillant egy–egy izzószál, sercegve
próbált ellenállni a villámcsapások által keltett
túlfeszültségnek.
Francesco közelebb hajolt a falhoz és végighúzta rajta az
egyik ujját. A fal nedves volt és dohos, sehogy sem illett egy
kórházhoz. A folyosó padlója hatalmas tört fehér márvánnyal
volt kirakva, aminek lapjait penészes fuga fogta össze.
Undorodva emelte fel a tekintetét, maradék szendvicsét
visszagyűrte a táskába. Elnézett a folyosó másik vége felé és
kirázta a hideg. Jeges félelem kezdett eluralkodni rajta. Akár
egy rossz álom – gondolta.
A folyosó másik vége hívogatóan sötétlett előtte, szinte
késztetést érzett, hogy menjen és nézze meg, mit is rejt.
Ahogy nézte a homályt, megnyúlni látszott az egész hossza és
egyre távolabbinak tűnt a vége.
Tett egy lépést, majd még egyet. A távolból minta egy
mélyről jövő sóhajt hallott volna, szinte egész teste
megremegett. Hátát verejték csiklandozta, félelem kezdte
zsibbasztani egész testét. Elindult lassan. Fémes csörömpölést
hallott a folyosó végéből, mintha egy infúziós állvány dőlt
volna el.
– Halló! Van ott valaki? – elég bizonytalanra és vékonnyra
sikerült a hangja, de ezt saját félelme számlájára írta.
– Már hogy ne lenne – mondta csendesebben –, hisz egy
kórházban vagyunk.
Vagy csak inkább nyugtatta magát. Most már semmiben sem volt
biztos. Ideges röhögés szaladt ki a száján, majd
továbbaraszolt a folyosón. Ahogy távolodott biztonságot nyújtó
padjától, egyre jobban fogták el a különböző kételyek.
Közben a vihar is folytatta ádáz játékát a kórház falain
kívül. A szél szakadatlanul rohamozta pattanásig feszült
üvegtábláit, a belső udvaron a több száz éves fák recsegve
hajlongtak, úgy érezték, ütött a végső óra. A lehullott
faleveleket összegyűjtötte a szél, majd őrült módjára vágta
hozzá hol a kórháznak, hol pedig csak egyszerűen
végigszáguldott velük a kis parkon.
Már egész kicsinek hatott a pad, ahol még az imént mámorban
úszott, mikor megállt egy ajtó előtt. Nem tudta, miért pont
ezt az ajtót választotta. Állt az ajtó előtt és bámulta
rozsdás kilincsét. Érezte, hogy verejtékcseppek jelennek meg
homlokán, s lassan csurognak lefelé. Elővett egy
textilzsebkendőt zakója zsebéből, azzal próbálta felitatni
izzadságát, de nem tudta összeszedni magát. Csak állt, mint
egy kövület az ajtó előtt, s megbabonázva nézte azt. Szeretett
volna megfordulni és elrohanni, le a lépcsőn, ki ebből az
épületből, minél messzebb ettől a félig omladozó, történelem
előtti borzalomból. Minden erejét összeszedve megmozdította a
kezét és rátette a rozsdás kilincsre. Hűvösnek hatott, egy
kicsit talán meg is nyugtatta. Lenyomta, majd abban a
pillanatban egy mennydörgés kíséretében teljes lett a
sötétség…
Eltelt egy pár pillanat, míg kezdett hozzászokni szeme a
hirtelen ráboruló feketeséghez, de később azt gondolta, inkább
sose szokott volna. Egy következő villámlás megvilágította a
kórtermet, és döbbenten vette észre, hogy a helység teljesen
üres. Ágyak voltak ott rendezetlenül, kilógó belű matracokkal,
betegei rég elhagyták már őket. Rozsda és penész borított
mindent, a halál szaga terjengte körül a kórtermet. Tekintete
egy földön fekvő infúzióállványra tévedt, a rajta lógó palack
kissé távolabb gurulva, szilánkokra törve feküdt, valami
sötét, rászáradt masszával bevonva. A következő villámlás
megvilágította az ágyakhoz tartozó kis szekrényeket, mint
megannyi testőr, a fal mentén sorakoztak, némelyik nyitott
fiókkal vagy ajtóval. Francesco talpa alatt törmelékek
csikorogtak, minden egyes mozdulata azt kiabálta, hogy „Igen,
valóban fenn vagy és nem álmodsz!”.
Megfordult és eszeveszetten rontott ki az ajtón, vissza a
folyosóra, annak vége felé, ahonnan jött, ahol még nem volt
semmiféle iszonyat, semmiféle rémálom. A sötétben úgy hatott,
mintha legalább száz métert gyalogolt volna idefelé és soha
sem érné el a „MŰTŐK” feliratú ajtót. Tüdeje eszeveszetten
sípolt, s borzalmasan szúrt az oldala, de végül ott állt
összegörnyedve az ajtó előtt ismét, ahol számtalan
cigarettáját szívta türelmetlenül. Gondolkodás nélkül tépte
fel az ajtót, de túl sötét volt benn, nem látott semmit.
Fülledt, dohos levegő csapta meg, és még valami más is. Bűz
facsarta az orrát, izzadságtól nedves kendőjét orrához
szorítva próbált nagyokat pislogni, hátha lát valamit. Eszébe
jutott öngyújtója, amit mindig magánál hordott. Még
Isabellától kapta, mikor egyévesek voltak. Ott dudorodott a
zsebében most is, egy csilingelő kattanással életre keltette.
A műtő hasonló látványt nyújtott, mint a félig rothadó
kórterem a folyosó másik végében. Ameddig szeme ellátott az
öngyújtó által létrehozott kicsiny világban, mindenhol a káosz
uralkodott. Látta az ismerős rozsdás szekrényeket, penésszel
bevont tárgyakat, összetört gyógyszeres üvegeket, szanaszét
szórt ampullákat és fecskendőket. Egy hangra lett figyelmes,
ami nem is jött olyan messziről, ahol állt. A halk mocorgást
egy gyermek gügyögése követte. Francesco szíve a torkában
volt, szinte zsibbadt a félelemtől. Mit keres itt ő
egyáltalán, és mi ez az egész? Hogy került ide?
Vett egy nagy levegőt, majd kifújta, és keresni kezdte a
hang forrását. Borzalmasan melege volt, nem is tudta, miért
van még mindig rajta a zakója. Oldalazva próbált beljebb
jutni, majd combja nekiütközött valaminek és minden
lelkierejére szüksége volt ahhoz, hogy ne üvöltsön fel. A
látvány, ami fogadta, elpattintott benne minden erőlködést
ahhoz, hogy uralkodni tudjon magán.
Isabella ott feküdt a műtőasztalon vérben ázva, szétvetett
lábakkal, két lába között pedig egy újszülött gyermek,
köldökzsinórral összekötve eszméletlen anyjával. Eszméletlen
vagy inkább halott? Nem mozdult, és a mellkasa is mozdulatlan
volt. Francesco üvölteni próbált, de csak egy hangtalan sikoly
hagyta el a torkát. Leblokkolt. Valahogy minden olyan sűrűnek
hatott, de második próbálkozásra már torkaszakadtából üvöltött
segítségért.
Talán saját őrjöngése zökkentette vissza őt a pánikból, de
már semmi sem számított, csak az, hogy minél előbb kint legyen
ebből az épületből a csecsemővel együtt. Pánikszerűen kezdett
keresni egy ollót vagy bármit, amivel vágni lehet, de nem
talált semmit. Leguggolt, bevilágított az ágy alá, de ott sem
járt több szerencsével. Újra a pánik jeges keze kezdte
simogatni, de tudta, ha még egyszer enged, és pánikba esik,
többé nem kerül ki belőle.
Állt a műtőasztal mellett és nagy levegőt vett.
Gondolkodott, már amennyire tudott, aztán óriási robajjal
csattant valami a folyosón. Nem tudta, mi lehetett az, de
sejtette, hogy el kell innen tűnnie, méghozzá amilyen gyorsan
csak lehet.
Ránézett a kisgyerekre, majd Isabellára, végül az őket
összekötő, vértől lüktető lila zsinórra.
– Ne haragudj! – mondta, majd két kezével megragadta a
köldökzsinórt és elkezdte tépni. Az csúszott, a kisbaba
rúgkapált és ordított. Francesco zokogni kezdett és Istenhez
fohászkodott, hogy adjon valami épkézláb ötletet, mert menten
megőrül. Vértől ragacsos kezeivel próbálta kitörölni szeméből
a könnyeket, de csak rontott a helyzetén, csípni kezdte az
alvadt vér.
A csecsemő a műtőasztalon egyre rosszabbul nézett ki, az
ájulás határáig hergelte magát. Francesco megsimogatta és
csitítgatta, de az csak üvöltött és jelét sem adta annak, hogy
be szeretné fejezni valamikor is.
– Gondolkodj, az isten szerelmére! – mondogatta magának.
Émelyegni kezdett az egyetlen megoldás gondolatától, de egy, a
közelbe csapódó villám robaja visszabillentette őt, és
határozott.
Lehajolt az asztal széléhez, és két kezébe fogta a
köldökzsinórt. Egy pillanattal később üvöltve harapott rá, s
fém ízű folyadék tódult a szájába. A kisbaba felsikított,
Francesco görnyedve öklendezett a műtőasztal mellett.
Hosszú, egymás utáni elektromos kisülések villantak be a
folyosóról, és a következő mennydörgés megrázta az egész
épületet. Vakolat hullott le a menyezettről és valahol az
egyik szomszédos teremben nagyot csattanva dőlt el egy
bútordarab.
El kell tűnnie innen! Felkapta gyermekét, betekerte a
zakójába és egy utolsó csókot lehelt Isabella homlokára. – Ég
veled! – aztán kirontott a folyosóra.
Rohanni kezdett a lépcsőforduló felé, közben a csecsemő
elhallgatott, mintha megnyugodott volna. Mikor elérte a
fordulót, sikítást hallott abból az irányból, ahonnan jött.
Dermedve torpant meg és őrülten járt az agya. Isabella volt
az?
– Ne! – sikította valaki.
Most már biztos volt benne, hogy Isabella az! Megfordult és
elkezdett visszafelé futni. Villámlások és mennydörgések
bombázták a kórházat szakadatlanul, szinte megállás nélkül.
Kivehetetlen suttogásokat hallott mindenhonnan, talán a saját
fejéből. Kezdi elveszteni az eszét – futott át rajta.
Francesco megállt a műtő bejáratánál, újra öngyújtója után
kutatott. Egyik kezében babáját szorongatva, másikban az
öngyújtóval lépett vissza a sötét helyiségbe. Az előbbi
irányba indult el, amire emlékezett, meg is találta a
műtőasztalt, de az csak vértől síkosan verte vissza az apró
lángot. Az asztal üres volt!
Pánikszerűen fordult meg ismét, hogy meneküljön, de Isabella
jelent meg közvetlen előtte. Szemei vérrel voltak telítve és
sírt. Fehér köntöse szakadtan lógott rajta, vértől és koszos
penésztől mocskosan. Francesco felordított és maradék erejét
kellett összeszednie ahhoz, hogy ne ájuljon el.
– Mi történt velem? – kérdezte hüppögve a lány.
– Úr isten, Isabella, mi a fene folyik itt? – suttogta
Francesco remegő hanggal.
Isabella nem szólt semmit, csak meredt a kisbabára.
– Miért veszed el tőlem a kislányomat?
– El kell tűnnünk innen azonnal! Menjünk! – azzal megfogta
Isabella kezét, de az, mint egy szikla, meg sem mozdult. Hideg
volt, akár a jégcsap.
– Add vissza a kislányom! Nem érted? – üvöltötte.
– Induljunk el, könyörögve kérlek! Szeretlek, az isten
szerelmére! Csak menjünk innen – a vége már csak suttogva jött
ki a torkán.
– Add vissza a kislányom! – ordította – Nem érted?! Add
vissza! Az enyém! – azzal elkezdte rángatni a gyermeket.
A kisbaba újra rákezdett, és torkaszakadtából ordított.
Francesco őrjöngve rántotta ki a csecsemőt Isabella kezei
közül, majd ugyanazzal a lendülettel visszakézből megütötte
őt. Az asszony egyensúlyát vesztve csapódott fejjel az ajtónak
és nagyot reccsenve terült el a földön. Rángatózva spriccelt
szétnyílt koponyájából mindenfelé a vér. Francesco csak állt
és forogni kezdett vele a világ. Meredten nézte Isabella
remegő holttestét, és nem értette, miért kell neki ezt az
egészet megélnie, mi rosszat tett, ki és miért bünteti.
Könnyek lepték el a szemét, és sírni kezdett. Hirtelen
értelmét vesztette minden, aminek eddig értelme is volt,
megölte Isabellát. Megölte őt, akit a világon a legjobban
szeretett, vele együtt mindent, ami szép volt. Ránézett a
kislányra, aki ásítva bámult vissza óriási szemeivel.
Francesco végighúzta zakóját nedves orrán, aztán megindult
kifelé.
Hallotta a vihar őrjöngését, de az jelentette számára a
realitás egyetlen mivoltát. Rohanás közben megint hallotta a
suttogásokat –Gyilkos! –Csecsemőrabló! –Betolakodó!
– Hagyjatok békén! – üvöltötte a sötétbe.
A lépcsőház végtelennek tűnt, míg elérte a legalsó szintet.
A hatalmas aulát villámok világították meg. Francesco rohanás
közben a portás pultja felé nézett, és cseppet sem lepődött
meg rajta, hogy senkit sem lát ott.
A több száz éves, hatalmas tölgyfaajtó nyikorogva tárult ki,
és hideg esőzuhany záporozott Francesco arcába és újszülött
gyermekére. A kórház lépcsőjén térdre rogyott és zokogni
kezdett. Csókolgatta kislányát és könnytől csillogó arccal
mondta ki nevét.
– Laura. Édes kislányom!
A kórház bejáratát tartó kőistenek meredten nézték őket,
esőtől ázva, több száz évet maguk mögött tudva, ahogy apa,
lányát dédelgetve, zokogva fohászkodik Istenéhez, és csak azt
hajtogatja, hogy „Miért?”, meg hogy „Ez nem lehet igaz!”.
Később, mikor Francesco vissza próbált emlékezni, hogy meddig
térdelt a zuhogó esőben, csak annyit tudott, hogy egy
örökkévalóságnak tűnt. Hogy miként került haza, arra egész
életében nem tudott visszaemlékezni. Igazából nem is nagyon
akart. Örült, hogy lányával együtt túlélte a borzalmakat, a
miérteket, úgy érezte, jobb nem bolygatni.
Minden bizonnyal igaza volt.
Harmadik fejezet
Lenka másra sem tudott gondolni, csak az estére, amit már oly
régóta várt. Legszívesebben kivett volna egy szabadnapot az
iskolából, már ha létezett volna ilyen. Beteget nem akart
színlelni, hisz ugrott volna az esti mulatság, apukája tett
volna róla. Dada különben sem nézte volna jó szemmel.
Imádta Dadát, hisz ő volt az, aki felnevelte őt. Anyjaként
tekintett rá, most már elég nagylány volt hozzá, hogy
felfogja, mi is történt valójában. Tudta, hogy a Dada azóta
van vele, mióta megszületett, s anyukája nem jött ki többé a
kórházból, mert autóbalesetet szenvedett.
Ahogy ott ült a padban, vörös haja fürtökben omlott vállára.
Hófehér arcát halvány szeplők díszítették, smaragdzöld szemei
üresen nézték a tanárt a táblánál, gondolatai teljesen máshol
jártak. Hol is járhattak volna, ha nem az esti születésnapi
partiján. Elvégre is az ember csak egyszer lesz tizennégy
éves.
Sorra próbálta venni, mit is felejthetett el. Barátnőit és
barátait mind meghívta az iskolából és a térről is. Meg azt a
helyes fiút is a szomszéd autóműhelyből, végül is egy iskolába
járnak, igaz, Mirkó két évfolyammal volt idősebb, de ez most
nem számított. Dadával rendeltek tortát kedvenc
cukrászdájából, meg vettek lufikat is, mindenféle színben.
Szerpentin, konfetti, papírsüvegek. Mind megvoltak már.
Bohócot nem szeretett volna, bugyutáknak tartotta őket, bár
Dada azt is felvetette.
A tanítás végét jelentő csengő visszarántotta a valóságba,
és már szedte is össze a padról szanaszét szórt dolgait –
ceruzát, egy radírt, két füzetet meg egy hegyezőt – majd
eltüntette az iskolatáska mélyén. Tolakodva rohant végig a
folyosón, le a lépcsőn ki az iskolából, ahol valószínűleg Dada
fog rá várni valami születésnapi finomsággal. Ott is volt,
ahogy remélte, kövérkésen, mosolyogva, szalmaszatyrával a
kezében, hosszú kabátban, amit télen–nyáron egyaránt hordott.
Lenka odaszaladt hozzá, az idős néni megpuszilta homlokát.
– Szervusz, egyetlen bogaram!
– Szia, Dada! – és egy puszit nyomott az arcára.
– Ma nem busszal megyünk, ahogy szoktunk – jegyezte meg,
mire Lenka felkapta a fejét. – Azt hiszem, útba kell ejtenünk
Zarko cukrászdáját.
Lenka mosolygott, és egy újabb puszival jutalmazta az idős
hölgyet. Megfogta kezét, szinte eltűnt húsos tenyerében, és
így indultak útnak. Szerette nagyon Zarko cukrászdáját, biztos
volt benne, hogy sehol sem tudnak olyan finom sütiket meg
fagylaltot készíteni, mint ott. Egyszerűen imádott ott
mindent.
– Mi történt ma az iskolában? – kezdte mindennapos
érdeklődését a dadus.
– Képzeld el, nem kellett ma felelnem semmiből! Tudod, a
szülinapom miatt!
– Szép kis dolog, mondhatom! Ha a hercegnőnek születésnapja
van, máris fel van mentve felelésből!
Lenka látta a tetetett felháborodást a pufók arcon, és
együtt nevettek rajta, a kislánynak még a könnyei is
kicsordultak. Elindultak kéz a kézben, le az iskola mögötti
utcán, végig Lenka kedvenc útvonalán, Zarko cukrászdája felé.
Lenka egyszerűen a fellegekben járt, nem is hallotta mikor
Dada elkezdte mesélni neki a piacon töltött délelőttjét,
milyen szép burgonyákat látott, na meg azok a szép gyümölcsök,
aztán meg, hogy milyen egészségesek is, és hogy többet kéne
belőlük ennie! A kislány csak rugdosta az őszi faleveleket, és
arcán mosollyal nyugtázta, mennyire is szereti ezt a túlsúlyos
idős hölgyet az oldalán. Gondolatai elkalandoztak, el egészen
apukájáig, mert valami nyomasztotta őt nagyon. Valami nem volt
rendben, érezte. Furcsa volt valahogy. A furcsa nem is olyan
jó szó – javította ki magában Lenka –, inkább szokatlan. Egyre
gyakrabban nézi őt merengve, egyszer még azt is észrevette,
hogy fürdés közben leselkedett! Egyik éjjel arra riadt fel,
hogy apukája a sötétben kószál az ő szobájában. Reggel már nem
is volt benne annyira biztos, olyan álomszerű volt az egész.
Gondolatait elnyomta, próbált nem foglalkozni velük.
Ahogy sétáltak kéz a kézben, lassan visszatért Dada
történetéhez, de valami még ott volt a levegőben. Az érzés,
hogy valaki figyeli őket, lassan jutott el a tudatáig. Dada
már a postán töltött idejét ecsetelte, Lenka azonban hegyezni
kezdte érzékeit, mi történik valójában körülöttük. Valaki
követi őket, méghozzá már az iskola óta! Óvatosan nézett
körül. Először nem látott semmi szokatlant, de másodszorra már
észrevette a fiatal nőt az utca túloldalán. Talán nem is lenne
benne semmi különös, ha nem szorongatna egy óriási csomagot a
kezében, és nem bámulná őket folyamatosan. Öltözéke
divatjamúlt, élénk színkompozíciókból állt, testhez feszülő
rövid ruhához szandált húzott, és igen hóbortosnak tűnt így
ezen az őszi délutánon. Még akkor sem fordult el, mikor Lenka
megtorpant és hunyorgó tekintettel fürkészte, ki is lehet, és
mit akarhat tőlük.
Dada zavartan nézett hol a kislányra, hol a túloldalra, ahol
semmi különöset nem látott, csak a sárguló bokrokat, majd
gyengéden megrántotta Lenka pici kezét, mintegy jelzésként,
hogy ideje menniük.
Lenka azonban nem érezte a jelzést, nem mozdult, mint egy
kőszobor, úgy állt ott. Feje megtelt halk suttogásokkal,
zsibbadni kezdett a tarkója, szeme csak a szemben álló nőre
fókuszált, a külvilág megszűnni látszott körülötte. Dada már
erősebben kezdte húzni, és nevén szólongatta egyre
zavartabban, de Lenka csak állt, ködös tekintettel, tudomást
sem véve róla, bámulva a túloldalt, s az ott álló nőt, aki egy
óriási csomagot szorongatott a kezében, világoskék masnival
átkötve. A halk suttogás egyre hangosabb és agresszívabb lett,
Dada már fennhangon faggatta őt, hogy mit is lát ott szemben,
persze semmi sem jutott el ebből hozzá.
A nő, aki szemben állt, megindult feléjük. Hirtelen lépett
le a járdáról körül sem tekintve, csak a kislányt nézve. Úgy
hatott, hogy a nő csurom víz és mintha sáros is lett volna.
Sietve szedte lábait, de a nagy csattanás hirtelen jött a
semmiből, a nő pedig átbukfencezett az autón. Lenka
torkaszakadtából sikított, az autó pedig fékezés nélkül
továbbhajtott. Dada elfehéredett és letérdelt Lenkához, úgy
rázta a vállánál fogva.
– Mi az ördög van veled!? – üvöltötte Dada és rémülten
nézte, ahogy szeretett csöppsége zokog. Szemét összeszorítva
állt és remegett, közben pedig nem hagyta abba a sírást egy
pillanatra sem. Dada is elkezdett sírni, nem tudta, mi tévő
legyen, letérdelt hozzá, úgy ölelte magához szorosan és
nyugtatta a törékeny kislányt, aki mindene volt ezen a
földkerekségen.
Mire Lenka kezdett megnyugodni, a környék egy sötétebb
tónust vett fel, s ahogy a sötét felhők kezdtek gyülekezni, a
gyenge szél egyre jobban fújt. Lenka szipogva nézett oda, ahol
a nőt halálra gázolták, de immár semmi jel nem utalt arra,
hogy valóban megtörtént volna. Felnézett az égre, az óriási
felhők alatt Lenka még kisebbnek érezte magát. A suttogás a
fejében abbamaradt, üres tekintettel nézett körül. Látta, hogy
mindenki siet hazafele a készülő vihar elől, pár perce még a
nap is sütött, és olyan boldognak érezte magát.
Hirtelen megakadt a tekintete valamin. Valami pici dolog
volt, ami nem illett a környezetbe, és az a valami az úton
feküdt, pár méterre tőlük. Lenka lassan kiszabadította magát
Dada öleléséből és elindult felé.
Már az út közepén járt, mikor odaérkezett hozzá és leguggolt
érte. A hajtű két egymásba fonódó szívet ábrázolt, apró
brillekből kirakva. Csöpp keze összezárult körülötte, és
magához szorította.
Dada csak állt a járdán szótlanul, valahogy nem merte a
varázst megtörni semmivel. A szeme sarkából látta az autót,
ami balról jött és már kiabálni próbált, de a hosszú kürt, ami
az autóból süvített, elnyomta hangját. Az autó csikorogva állt
meg az út közepén guggoló Lenka előtt pár centivel, és ahogy a
kislány benézett a volán mögé, a sofőrnek torkán akadt minden
átok, amit kizúdítani készült.
Dada odarohant a kislányhoz és elrángatta, szólni azonban ő
sem tudott semmit, annyira meg volt rémülve.
Az út hazafelé csendben telt. Mire kinyitották a kert
kapuját, már az eső is elkezdett esni, a szél meg egyre
erősebben fújt. Patrik, Lenka apukája mosolyogva fogadta őket
egy habverővel a kezében, köténnyel a derekán.
– Isten hozta a szülinapost itthon! – és átölelte a
kislányt.
– Szia, Apuci! – csak ennyi tellett tőle pillanatnyilag, és
már bontotta is ki magát Patrik öleléséből.
Patrik Dadára nézett, de ő csak zavartan mosolygott, Lenka
meg el is tűnt a lépcsőn, fel a szobájába. Táskáját
lehajította a sarokba és végighasalt az ágyán. Koszos kis
kezét szétnyitotta, a hajtű még mindig ott volt, nem csak a
képzelet szüleménye volt. Tetszett neki a két pici szív, de
valahogy borzongott is tőle, hiszen ez volt az egyetlen dolog,
ami valami valóságérzetet hagyott az iskola utáni borzalmak
mögött.
Lenka hanyatt fordult, majd ismét hasra, így elérte az ágya
mellett lévő éjjeliszekrény fiókját, és egy dobozt halászott
ki onnan. Zenélt, ahogy a fedelét felnyitotta, és a hajtűt
betette a többi kincs közé. Betolta a fiókot, majd hanyatt
feküdt ismét a plafont bámulva, ahol világoskék felhők
úszkáltak. Végiggondolta a délutánt, és grimaszolva könyvelte
el, hogy kimaradt a cukrászda, Zarko világhírű finomságaival
együtt.
Negyedik fejezet
Szicília szigete vörösen izzott a naplementében. A kis
halászhajó motorja jólesően berregett, és Laura alig várta
már, hogy hazaérjenek. Kedvenc helyén nyúlt végig
trapézfarmerében, könyökére támaszkodva, a hajó orrában.
Gyenge szellő kapott néha a hajába, vörös fürtjei táncot
jártak vajszínű bő ingén, ami alul és fölül sem volt
végiggombolva. Néha megsimogatta tarkóját egy–egy gyenge
fuvallat, ilyenkor libabőrös lett és megrázta fejét. Apukája a
hajó végében állt a kormánykereket tartva és valami nápolyi
dalt fütyörészett. Francesco borostásan mosolygott lányára, a
sós tengeri szél a hasáig kigombolt, valaha tűzpiros ingét sem
kerülte el.
– Mennyire tökéletes is ez a délután – gondolta Laura, majd
lehunyta szemét és hátravetette fejét, úgy hagyta, hogy az
utolsó napsugarak csiklandozzák még egy darabig. Szerette az
olyan délutánokat, mint amilyen ez volt… Apukájával behajóztak
Nápolyba még kora délután, és egész végig csak az üzleteket
járták. Laura kedvére válogathatott ajándékokat, majd
fodrászhoz mentek, s olyan frizurát formáltathatott, amilyet
csak elképzelt. Születésnapja volt és egyszerűen pompásan
érezte magát, a hab a tortán pedig az este lesz! Szicília
szigete közeledett, miközben Laura csendben készült
születésnapi partijára.
A hajó motorja felberregett, Laurát kizökkentve
gondolataiból, majd az egész fedélzet megremegett. Francesco
elkezdte a kikötési manővert, Laura pedig felpattant és
lehajolt a csigába összetekert hajókötélért. Várta a megfelelő
pillanatot, hogy a vastag hurkot a móló nem sokkal vékonyabb
cölöpére hajíthassa. Mikor megvolt vele, kiugrott a partra, s
a hajó végébe ugrándozott, ott várta a második kötelet, amit
apja hajított felé. A hajókötél rögzítése után Laura vigyázba
vágta magát és tisztelegve nézett Francescora, aki sohasem
tudta komoly tekintettel állni lánya hóbortjait, most is, mint
mindig, velőtrázó kacagásban törtek ki mindketten.
Francesco kiugrott a partra Laurához és össze–vissza kócolta
haját.
– Na, indulás, nagylány! Ja, és a csomagjaidat se felejtsd
hátra a hordárnak! – azzal ismét beletúrt göndör fürtjeibe.
– Na de kapitány! A fedélzeti tiszt sem érdemel meg annyit,
hogy hazáig segítsék a csomagjait?
– De, dehogynem! – sóhajtott Francesco, azzal megemelte a
szatyorrengeteget és átdobta a vállán – Andiamo!
– Igen, igeeenis! – kiabálta ugrándozva, azzal
belecsimpaszkodott apjának szabad kezébe és úgy indultak útnak
a kikötőtől nem messze lévő házuk felé.
Laura hazafelé nézegette a pizzériák teraszán üldögélő
embereket, a dagadt szicíliaiakat, hasig kigombolt kockás
ingben, és elkényeztetett feleségeiket. Sok volt a turista is
egész évben, de valahogy így estefele mindig megcsappantak.
A távoli horizonton a nap, egy utolsó sóhajjal merült alá, s
keletről már tolakodni kezdett az est szürke teste. Laura
ámulva nézte a mesébe illő jelenséget, egyszerre látta keletet
és nyugatot. Mintha a világ közepén lennénk…– ábrándozott.
Francesco és Laura egy régi macskaköves utcán sétáltak
hazafele.
– Apa! Szerinted Giuseppe nagybácsi elfelejtette volna, hogy
ma van a születésnapom? Mondjuk, már elég öreg. De akkor
Antoinette néni miért nem szólt neki? Szerinted, apa?
– Giuseppe nagybácsival beszéltem tegnap telefonon,
elutaztak Rómába. Szerintem éppen neked mentek ajándékot
venni! – szeme sarkából nézte Laura reakcióját. Laura szájába
vette mutatóujját, úgy gondolta végig a hallottakat.
– Nem is igaz! Már megint csak viccelsz velem!
Francesco beletúrt Laura hajába, majd összekócolta. Közben
lassan fakulni kezdett körülöttük az óváros, s a pompázó
színeket szürke tónusok váltották fel. A házak ablakaiban
pislákolni kezdtek az olajlámpások, kertjeikben vacsorához
készülődtek az emberek. Koraesti nyugalom járt körbe mindent,
a tenger felől pedig gyenge szellő simogatta a várost.
Befordultak az utolsó sarkon, már csak két ház választotta
el őket otthonuktól. A cédrusfákat gyenge szellő lóbálta az út
szélén, az esti szürkületben tücskök kezdték el hajnalig tartó
koncertjüket. Laura csalódottan könyvelte el, hogy házuk
sötéten tátong. Nem égett egyetlen mécses sem az ablakokban.
Kérdőn nézett apjára, de az csak megvonta a vállát, mint aki
mit sem tud az egészről, és ő sem érti az egészet. Megálltak a
vaspántos tölgyfaajtó előtt, s Laura felnézett Francescora,
majd megfogta a hideg vaskilincset és lenyomta. A kapu
nyikorogva tárult, Laura belépett a kertbe...
A doboz, kék masnival átkötve, a mohától zöld kőjárdán
feküdt. Úgy hatott, mintha valaki odatette volna egyből a
bejárathoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Laura leguggolt
a dobozhoz, felnézett az apjára és mosolyogva kérdezte.
– Ez az enyém?
Francesco zavartan nézett vissza. Már megint valami viccre
készül a lánya!
– Micsoda, kicsi szívem?
– Hát az ajándékdoboz. Te készítetted ezt is ide?
Most csak ugratni akarja?
– Milyen ajándékdoboz? – Francesco nem igazán értette, miről
beszél a lánya, de próbált a világ legtermészetesebb módján
viselkedni.
– Már megint csak ugratsz, ugye? – de mikor visszafordult,
hogy felvegye azt, a doboz helyett csak az üres járda nézett
vissza rá! Gyenge szellő rohant végig a kerten, az olajfák
körülötte felsóhajtottak. Laura felugrott, mintha áram csípte
volna meg, de csodálkozásra már nem maradt ideje, mert
hirtelen az egész kert életre kelt körülötte.
Tűzijáték, petárdák és tapsoló emberek léptek elő a fák
mögül, a félhomályból. Felzendült a „Tanti Auguri”, és Laura
egész családja énekelte együtt, hogy Laura éljen sokáig és
éljen még vagy ezer évet.
Zavartan és mosolyogva nézett körül, még egy apró könnycsepp
is elhagyta a szemét. Felnézett apjára, az megnyugtatásképpen
rátette hatalmas kezét a vállára.
– Nem is felejtették el, apa! Ugye megmondtam, hogy nem
fogják! Annyira szeretlek téged apucikám! Annyira szeretlek!
Belekapaszkodott Francescóba és a könnyeivel küszködött.
Annyira boldognak érezte magát, és annyira biztonságban ott,
ahogy apját szorongatta. Nézte a medence körül álló embereket.
Mindenki ott volt, akit olyan nagyon szeretett. Ott volt
Giuseppe nagybácsi, Antoinette nagynéni, Carlito, a
legfiatalabb Mazotti a családban. Ott állt Don Antonio,
Francesco apukája és szeretett felesége, Carla néni is. Voltak
még ott barátok, szomszédok, pizzéria tulajdonosok, a
kikötőmester, egyszóval mindenki, akit ismert, vagy csak azt
hitte, hogy ismeri.
– Táncolhatok majd egyet az ünnepelt hercegnővel, vagy
inkább csak innen követjük az eseményeket?
– Mehetünk – válaszolt bólintva, majd letörölte könnyes
szemét, és elkezdett futni a ház felé, ahol a többiek álltak.
Francesco látta, hogy lánya egy pillanatra lelassult futás
közben, és látta a tekintetében, mikor visszafordult, a
kétségbeesést, de mikor elvágódott a kövön és nem mozdult,
jeges kéz markolt a szívébe, és azt hitte, megnyílik alatta a
föld.
Lenkát hamar hatalmába kerítette az álmosság, a szoba lassan
csúszott ki a valóságból át egészen az álom világába. Nem
tudta, hogy valóban az iskolában van, és az iskolapadban ül–e,
és hogy mikor és miként került oda. Mindenesetre ott volt, és
borzasztóan idegesítette a krétának a csikorgása a táblán,
minden egyes vonalnál. A tanár éppen rajzolt a táblára
valamit, s annyira koncentrált, hogy egyáltalán nem tűnt fel
neki sem a krétacsikorgás, sem az, hogy síri csend van az
osztályban. Nem lehetett egyebet hallani, csak a mennyezeten
lévő neonok zümmögését, na meg a krétát, ami néha olyan
hangosan csikorgott, hogy Lenka már–már felugrott a padból.
Próbálta elterelni a figyelmét, elkezdte tanulmányozni a
kopott falon lévő képeket. Volt ott egy világtérkép, amin oly
pici volt Horvátország, hogy onnan a padból még Zágrábot is
csak körülbelül tudta behatárolni, de mikor megtalálta az apró
piros pontot a szemével, bólintva nyugtázta, hogy igen,
megvan.
A neonok zümmögése egyre erősödött, szinte már idegesítőbb
volt, mint a kréta csikorgása. Lenka nem bírta már tovább, és
felugrott a padból.
– Senkit sem zavar a kréta? Senkit sem zavar, hogy csikorog?
– kiabálta, de saját hangja helyett csak tompa suttogás hagyta
el az ajkát. Lenka kétségbeesve nézett körül osztálytársain,
de azok csukott szemmel fordultak felé, mindenki egytől egyig.
Rémülten hátrált egészen a tábláig, s közben a neonok
zümmögése zúgássá erősödött. Lenka megpróbálta befogni füleit,
de úgy érezte, a zúgás belülről jön, két kezével szinte
összepréselte a halántékát. Eleredt az orra vére, s közben
odaért a táblához. Látta, hogy az osztályban mindenkinek
vérzik az orra, és mindenki fogja a halántékát, de közben felé
fordultak csukott szemmel. Kétségbeesve kezdte rángatni a
tanár zakóját egyik kezével, le nem véve tekintetét az
osztályról, de a tanár csak rajzolt tovább, mit sem törődve
Lenkával. Lassan odafordította tekintetét a tanárhoz, a zúgás
abbamaradt, az idő megállt. A táblánál író tanár helyett a nő
volt ott, aki a dobozzal a kezében követte őket délután, és
akit halálra gázolt Lenka szeme láttára egy autó! A nő
ugyanabban a színes kosztümben állt ott, és ugyanolyan sáros
volt és csurom víz. Lenka sikítva próbált elrohanni, de lábait
nyúlós masszaként fogta közre a padló. Őrjöngve kapálódzott és
sikított immár torkaszakadtából, de a nő csak nézte és nem
szólalt meg, majd lassan feléje nyújtotta a kezét. Lenka
összeesett.
Valahogy tudta, hogy álmodik, hogy nem valóság, ami
körülveszi, és azt is tudta, hogy hamarosan véget ér ez az
egész. Ebben a tudatban feküdt a tábla előtt. Egyedül. Nem
volt ott a tanár, aki utána már nem is tanár volt, s nem
voltak ott az osztálytársai sem. Nem zümmögtek a neonok és a
kréta sem csikorgott többé. Most valami más volt. Most inkább
fel akart ébredni, de valahogy nem tudott kikerülni az álom
ragacsos hálójából, ami visszatartotta őt minden egyes
próbálkozásnál.
Érezte, hogy valaki hozzáér, hogy valaki simogatja a lábát,
de nem mert megmozdulni, sem odanézni. Lenka összeszorított
fogakkal küzdött, hogy felébredjen. A simogatás egyre
erőszakosabb lett és már a fenekénél járt, néha beléjük
markolva. Lenka sírni kezdett, biztos volt benne, hogy a nő
fogdossa, és egyszerűen nem akarta látni megint a sáros arcát!
A láthatatlan kéz a combjain egyre durvábban és követelőzőbben
kutakodott. Lenka ordítva ugrott fel a földről. A szobájában
volt. Kinyitotta a szemét, de sötét volt.
– Úgy látszik közben beesteledett – gondolta.
Hallotta az óra monoton kattogását, a szíve még mindig a
torkában vert, és száraz volt, akár egy sivatag. Nagyot nyelt,
aztán meghallotta a sötét szobában, hogy valaki megmozdul.
Vagy még mindig csak az álom játszadozik vele? Combjai közül
kicsusszant egy kéz, álmában nagyot üvöltött, de most csak egy
halk sikkantásra futotta tőle. Meg sem mert mozdulni, úgy
érezte, a sötétség fojtogatja. Tágra nyílt szemekkel hegyezte
a fülét, de nem hallott semmit. Érezte, hogy van valaki
mögötte. Istenem csak ne az a nő legyen! Kérlek, ne ő legyen!
Hallotta a lépteket, majd szobájának ajtaja vékony fénycsíkot
engedett be kintről. Lenka majdnem felsikoltott, mikor
meglátta a rémült kislányt a sarokban, a kintről betolakodó
fény éppen csak egy pillanatra világította meg. Aztán hallotta
a határozott kattanást, ahogy az ajtó becsukódott. Lenka nem
mert megmozdulni, csak csendben potyogtatta könnyeit. Eljött a
nő az álmomból, és most itt van a házban. Őérte jött és hozott
még valakit magával. A kislányt a sarokban. Lenka hirtelen
kapcsolta fel a kis lámpát az ágy mellett, de a lány a
sarokban már nem volt ott.
Laura a szobájában feküdt és a sötét mennyezetet nézte. Néha
a hajába kapott egy–egy fuvallat, amit a sarokba állított
ventilátor küldött felé. Hallgatta a monoton zúgást, és az
agya folyamatosan járt. Soha nem képzelődött, álmaira is csak
nagy ritkán emlékezett, miután felébredt. De most a kertben
lenn, olyan hirtelen jött, mintha átlépett volna egy másik
világba, mintha ő is ott lett volna a sötét szobában. Egyik
pillanatban még rohant a medence felé, aztán a kert kezdett
elmosódni, és már ott is volt. A félhomályban látta a férfit
az ágy mellett állni, és látta, hogy lassan rátérdel az ágy
szélére. Látta, hogy simogat valakit, aki az ágyon feküdt, aki
még levegőt is alig mert venni, annyira félt. Érezte az ágyon
fekvő lány félelmét is, mintha az ő segítségét várta volna, de
ő nem segített, ő nem tartozott oda. Vajon ki lehetett az a
rémült lány, aki meglátta őt, és utána mi történhetett?
Kavargó gondolatokkal teli fejjel kelt fel az ágyból,
felkapcsolta kislámpáját, majd elkezdett válogatni friss
ruhatárában. Mikor kilépett a kertbe, megcsapta orrát a
faszénen piruló hús illata, és összefutott a nyál a szájában.
Nápolyban ettem utoljára – futott át az agyán, és célba vette
a kerti gránitsütőt.
Francesco éppen a kikötőmesterrel beszélgetett, Don
Marcóval. Don Marco nem hazudtolta meg olasz származását, nem
volt kevesebb, mint 160 kg. Büszkén hordta felesleges kilóit,
valahogy el sem lehetett képzelni őt soványan. Félig kopaszodó
őszes haja kuszán állt, rövid lábai X alakban tartották a
hatalmas tömeget. Sötétszürke vászonnadrágját hózentróger
tartotta, felül fehér ing feszült rajta mélyen kigombolva.
– Még sohasem történt csak hasonló sem, nem értem az
egészet! – magyarázta éppen Francesco.
– Talán szerelmes! Serdülőkorban elég gyakori az! Szerelmes,
és nem meri bevallani a másiknak, vagy éppen a másik fél egy
harmadiknak udvarol. – teli szájjal nevetett saját
sületlenségén, de Francesco nem nagyon értett vele egyet.
– Biztos észrevettem volna, ha arról lenne szó. Meg aztán
Laura nem az a fajta, még nem figyeli a fiúkat – megrázta a
fejét, de azért halkabban folytatta –, legalábbis azt hiszem.
– Ne beszélj itt összevissza! A lányod igenis lassan felnő
melletted, észre sem veszed, és egyszer csak betoppan egy
udvarló, hogy megkérje a kezét! – ezen ismét teli szájjal
nevetett, de Francesco csak meghúzta a kezében lévő poharat.
A Chianti hűvösen fojt le a torkán. Don Marco még tovább
ecsetelte az esetleges variációkat, de már nem figyelt rá,
észrevette lányát amint telepakolja tányérját húsokkal, majd
csendesen letelepszik egy olajfa alá.
Francesco magukra hagyta a pletykáló vendégeket és leült
Laura mellé. Olyan jóízűen evett, hogy ismét korogni kezdett
az ő gyomra is.
– Minden oké?
– Aha.
– Hm. Még ott várnak az ajándékaid is! Ki sem bontod őket?
– De igen, apa, csak borzasztóan éhes vagyok! Előbb eszek,
aztán jöhetnek a meglepik! – egy darab báránygerincet emelt
remegő kézzel a szájához, és óriásit harapott.
– Nem akarsz róla beszélni?
– Lehet később? – nézett fel óriási szemével apjára, ő meg
majdnem elveszett bennük.
– Természetesen! – azzal sóhajtott egyet.
Türelmesen megvárta, míg Laura befejezi vacsoráját, közben
saját pohara is kiürült. Aggódott lányáért, egyáltalán nem
tetszett neki a műsor, amit előadott.
– Készen vagyok, finom volt! Mehetünk? Most már ajándékokra
vagyok éhes! – huncut mosollyal toldotta meg, ez a fegyver
legtöbbször bejött apjánál.
A kivilágított medence körül megint egybegyűlt a nép, és
újra rázendítettek a születésnapi énekre. Egy hatalmas tortán
szórta a szikrákat közben egy tüzijáték, Laura türelmesen
megvárta, míg befejezik. Mindenki tapsolt és Laura megállt a
csokiból készült finomság előtt. Miközben kivágta az első
szeletet belőle, valamit kívánnia kellett volna, de annyira
zaklatott volt, hogy nem sikerült neki. Kívánság nélkül vágott
bele és hirtelen átfutott rajta, hogy egy egész évet várhat a
következő kívánságig. A többiek közben megindultak felé,
elsőnek Don Giuseppe ért oda.
– Isten éltessen, angyalkám! – borostás csókot nyomott
arcára. Őt Antoinette nagynéni követte.
– Sok boldogságot, kicsi szívem!
Ismét egy csók csattant csak nem borostás, hanem puha, olyan
őszibarack féle – nyugtázta.
– Tanti Auguri! – üvöltötte Don Marco, majd megajándékozta
őt egy borszagú csókkal.
Őt Carlito követte, majd Don Antonio, Carla néni, Gustavo, a
fiatal pizzériás, szomszédok, ismerősök és kevésbé azok. Volt
ő angyalom, kicsi szívem, bogaram, kedvesem, picurka és kis
hölgyem, asszonyom, Csipkerózsika és csak simán Laura.
Mikor már vége volt a csupa jó kívánságoknak, Laura végre
elkezdhette kibontani az ajándékait! Szicília szigetén az volt
a szokás, hogy mindenki elhelyezi az ajándékát egy helyen,
minden üdvözlő szöveg nélkül, majd az ünnepelt sorban kibontja
őket, és megpróbálja kitalálni, kitől is kapta azokat. Elsőnek
egy nagy dobozt kezdett el szétszaggatni, és óriási, pizza
alakú párna ugrott ki belőle.
– Egy pizza párna! – kiabálta, majd rá is tette fejét, az
puhán simogatta. Mosolyogva nézett Gustavóra. – Köszönöm! – a
fiatal pizzériás zavartan nézett vissza, kissé el is pirult a
mosoly láttán.
A következő egy kisebb doboz volt piros masnival átkötve,
ami egy ezüst nyakláncot rejtett. Szent Gabriel védőangyal
medálja lógott rajta. Laura Carla nénire nézett, ő büszkén
elmosolyodott. Ezt is eltaláltam!
– Nagyon szép – mondta, s nyakába akasztotta a láncot.
– Melyik is legyen a következő? – mutatóujjával, mintha ki
akarta volna számolni a következőt, megállapodott egy közepes
méretű csomagon. A lila papírt leszaggatva egy hófehér dobozt
tartott a kezében, kacéran nézett végig a vendégseregen.
Kinyitotta az oldalát és bekukucskált, mit is rejthet. Aztán
felkiáltva húzott elő egy búvárszemüveget meg egy hozzá
tartozó pipát és egy békalábat – Búvárszemüveg!
Ezt vajon ki vehette neki? Nézte az arcokat, hátha valaki
nincs megáldva olyan jó színészi tehetséggel. Carlito olyan
bugyután nézett rá, hogy le se tudta volna tagadni.
– Carlííítóó! Ugye, nem mondod, hogy ezzel még le is kéne
merülnöm?
– Te mondtad mindig, hogy Szicília szigetét valamikor biztos
kalózok lakták! – védekezett. – Most talán találsz valami
kincset a sziget körül. Majd én segítek az expedícióban!
Jóleső kacagás futott végig a medence körül. Laura csak
térdelt tovább és bontogatta ajándékait, egyiket a másik után.
Kapott még karórát, könyveket, iránytűt – mit kezdenék egy
iránytűvel? – de udvariasan mosolygott hozzá, kétrészes
fürdőruhát, baseball sapkát, papucsot és még egy távcsövet is.
A nagy bontogatásban kezébe került egy kisebb hosszúkás
ajándék is. Mikor kibontotta, egy igazi Szicíliai rugós kés
került a keze ügyébe. A vendégseregen halk suttogás futott
végig, de Don Antonio elejét vette mindenféle felháborodásnak.
– Egy ilyen szép kislánynak valahogy meg is kell védenie
magát! Tudjátok, hogy milyenek a mai suhancok! – ártatlan
tekintettel nézett körül, megértő pártfogókat keresve. – Majd
én megmutatom neki, hogy kell használni, nehogy kárt tegyen
magában!
Nem nagyon szólt senki, így tovább kellett szónokolnia.
– Hasznos dolog, és kész! – ezzel el is volt intézve.
Hosszút kortyolva poharából nyugtatta magát, hogy igenis kell
valami ilyesmi Itália eme szigetén.
Laura hatalmas szemekkel forgatta a kezében a kést, fekete
nyele szinte hozzásimult tenyeréhez. Gombnyomásra kipattant a
penge, hegyén megcsillant a hold fénye.
– Köszönöm szépen, Don Antonio. Igazán tetszik – halk
kattanással zárt a kés, és Laura kezébe vette utolsó
kibontatlan ajándékát.
Az egészen pici fekete bársonydobozt kezében tartva nézett
körül, de már mindenki ajándékát kibontotta. A doboz fedele
könnyen nyílt, és Laura sikongatva ugrott Francesco nyakába.
– Köszönöm apa! Úgy szeretlek téged!
– Bent áll a garázsban, tele van a tankja. Holnap reggel ki
is próbáljuk!
Laura szökdécselve futott a garázsig, és minden erejét
összeszedve rántotta fel az ajtaját. Bent egy tűzpiros robogó
nézett vissza rá, krómozott kipufogóval, csillogva–villogva.
Istenem, ez nem lehet igaz! Meg fogja enni az irigység az
iskolatársaimat, az tuti!
A parti hátralevő részében mindenki megtalálta a társaságát.
Beszélgettek politikáról, sportról, nőkről (a feleségek
férfiakról). Ital fogyott bőven, egytől egyig kellemes
mámorban úsztak, közben Laura táncolt, evett, majd megint
táncolt. Volt később éjszakai fürdőzés, az idősebbek
kockapartit rendeztek. Talán reggelig tartott volna a
dínomdánom, ha a távolban meg–megvillanó égbolt nem
figyelmezteti őket a közelgő viharra. Eleinte nem nagyon
törődtek vele, mondván, hogy úgyis kikerüli őket, de az egyre
határozottabb széllökések kezdték a vendégeket meggyőzni
arról, hogy talán jobb lenne minél előbb hazatérni.
Mikor már csak a szűk család maradt ott – amibe
beletartozott Don Marco és persze felesége, Vanessa is - Carla
néni Francescóval pillanatok alatt bepakolt mindent a kertből.
A vihar gyorsan közeledett, a szél tépte és csavarta az egész
kertet. Villámok cikáztak az égen, és hatalmas csattanások
jelezték a közeli kisüléseket.
A veranda előtti üvegfal mögött folytatódott a hajnali
kockázás Don Antonióval, Don Marcóval, a kikötőmesterrel,
Francescóval és Giuseppe nagybácsival. Carla néni a
kikötőmester feleségével, Vanessával együtt a romokat
takarította a konyhában. Laura álmosan feküdt a kádban és újra
végigleltározta magában ajándékait. Most már igazán
nagylánynak érezte magát, bár egy–két ajándékkal nem tudott
igazán mit kezdeni. Ilyen volt például az iránytű.
Természetesen a kikötőmester ajándéka volt, de hát míg ő hajót
vezethet, addig még éveknek kell eltelnie. Na, mindegy.
– Full! – kiáltotta Giuseppe. – Nálam van a szerencse!
– Na persze! – kontrázott rá Don Marco. – Egy idős vagy
ezzel az istenverte szigettel! Egy ilyen vén tengeri medvének
már a vérében van, hogyan rázza a kockáit!
– Mást is megmutathatok neked! Talán hasznát veszed a
kikötőn kívül is!
Mindenkit mulattatott, ha a két embert összeeresztették,
különösen Francescót, de most valahol máshol jártak a
gondolatai. Kint a vihar szakadatlanul ostromolta a szigetet,
szabad teret élvezve a nyílt tengeren. Hatalmas erővel
zúdította a szikláknak a sós víztömeget, hogy ott milliónyi
darabra robbanthassa szét.
– Merre jár a mi házigazdánk? A kocka nem nagyon pörög a
kezében.
– Laura még olyan törékeny. Soha nem nélkülözött semmit, de
most délután úgy éreztem a kertben, hogy tehetetlen vagyok.
Borzalmasan megijedtem!
– Én már mondtam, hogy… – kezdett bele Don Marco, de
Francesco ingerülten közbeszólt.
– Nem hinném, hogy bármiféle fiúnak is köze lenne a délutáni
rosszulléthez! Ti nem láttátok az arcát, mikor visszafordult!
Aztán meg olyan volt, akár egy szalmabábú, se kép, se hang.
– Kamaszkorban van, na! – Giuseppe elharapta a mondatot,
mikor meglátta a belibbenő Laurát. Hatalmas puszit nyomott
apja arcára, majd odafordult az asztalhoz.
– Jó éjszakát minden kedves játékosnak, és egy kalappal
mindenkinek! Mármint szerencsét.
– Jó éjszakát! – mondták egymás szavába vágva.
– Minden rendben? – kérdezte Francesco súgva.
– Igen, apa! Jó éjt! – majd még egy puszit nyomott az
arcára.
Laura hallotta még a lentről felszűrődő hangfoszlányokat,
mikor bebújt az ágyba, és nemsokára mély álomba merült.