Zebulon, aki még sosem látott telet

Mese: Váradi Szabó Zsuzsanna

Illusztráció: Freshka Design

Zebulon furcsa új szokást vett fel az utóbbi időben. Amióta az a különös kalandja volt a szivárvánnyal, minden reggel elment a kedvenc majomkenyérfájához és feltűnően hosszasan ücsörgött a tövében. Felidézte utazása minden pillanatát és azon törte a fejét, hogy miképp számoljon be csodálatos élményeiről a barátainak.

Az ücsörgés és töprengés nem volt jellemző Zebulonra. Barátai úgy ismerték, mint aki különösen kíváncsi természetű, aki az afrikai hőség ellenére szívesen indul felfedező túrákra azért, hogy érdekes élményekre és új barátokra tegyen szert. Edvárdnak, Oszkárnak és Zserbónak hamar feltűnt, hogy barátjuk napok óta kerüli a társaságot. Oszkár, az oroszlán nagyon aggódott. Nem tudott mást elképzelni, mint hogy Zebulon valószínű elveszett, ezért keresőhadjáratot szervezett. Sorra vette azokat a helyeket, ahol találkozni szoktak. Keresték a Szavanna Szalonban, ahol a legfinomabb kókuszvíz kapható egész Afrikában, és ahová szerdánként reggelizni járnak. Keresték a Homok Hegyen, ami inkább csak egy homokbuckára hasonlít, de itt szoktak összegyűlni hétfőnként a sivatag állatai, hogy megbeszéljék a heti ügyeket és a sivatagi pletykákat. Végül keresték az Orrszavúak Oázisában, ahová Rodhoz szokott átjárni kártyázni, de Rod szomorúan, lógó orrszarvval mesélte, hogy ő sem látta Zebulont már egy hete.

Zebulon eközben a forró napsütésben, az árnyékot adó majomkenyérfa alatt tervezgette beszámolóját az utazásáról. Számtalanszor elképzelte, miképp mesélné el barátainak a különös kalandját a csilingelő szivárvánnyal, aki beszélni tud, és a sosem látott Makkos erdőt a sok ismeretlen állattal. Azt is elképzelte, hogyan fogja elmagyarázni a vizes pocsolyát, amiben először meglátta a színessé vált csíkjait. De valahogy azt már nem tudta elképzelni, hogy mindez hogyan hangzik majd, hiszen csupa hihetetlen, sosem látott dolgot kell majd elmagyaráznia. Ekkor hirtelen meghallotta az ismerős csilingelést. A szivárvány volt az! Zebulon felugrott örömében és már perdült is a szivárvány hátára. – Nocsak, kis barátom! Már indulnál is? – Igen! – vágta rá Zebulon. – Tetszett a múltkori utazás? Van kedved megint egy kalandhoz? – kérdezte vidáman a szivárvány. Alig tudtam kivárni, hogy megint meglátogass! – mondta izgatottan Zebulon. - Vigyél el a Makkos erdőbe, kérlek! A szivárványcsúszda azzal a lendülettel már repítette is, olyan sebességgel, hogy alig pár pillanat múlva már földet is ért egy óriási puffanással.

– Megjöttem! – gondolta Zebulon, és már érezte is a zsebében a hazarepítő kis bárányfelhőt, de a szivárvány, mint legutóbb, már el is tűnt a szeme elől. Zebulon amennyire tudott, gyorsan felpattant, bár sajgott a háta a földet éréstől. Alig hogy kiegyenesedett, érezte, hogy jobban esne mégis inkább összekuporodni. Úgy remegett mindene, úgy kocogott a foga a hidegtől, hogy tisztán hallotta a saját vacogását. – Mi lehet ez? Mitől borzongok ennyire? – tűnődött magában. – De jó lenne ráhasalni a forró homokra otthon! – ábrándozott dideregve. – Vajon itt laknak azok az ismeretlen állatok? Lehet itt élni egyáltalán ebben a dermesztő hidegben? – kémlelt körbe óvatosan. Nem kellett sokat várnia, hamar társasága akadt, ugyanis épp a Vörös Róka Lak előtt ért földet. Döme, a róka ki is nézett az ablakán, mi lehetett ez a nagy zaj. Épp pihenni készült. Jól begyújtott a kandallóba a téli hideg ellen, megvetette puha ágyát, bebújt a kedvenc paplanja alá, hallgatta a tűz kellemes ropogását, épp csak az orrát dugta ki a takaró alól, amikor jött ez a nagy puffanás. Kénytelen volt kikászálódni és kinézni. Látta, hogy az a fura csíkos ló van itt megint, akinek nem emlékszik a nevére. Most viszont feltűnően lila az orra, mint általában azoknak, akik sokáig dideregnek a hidegben.

– Gyere be, meg ne fázz! – Kiabált ki Döme és már nyitotta is odúja ajtaját. Nem nevezte sehogy a lovat, nehogy megint megsértse különös vendégét. – Köszönöm, kedves vagy! – vágta rá Zebulon, de nevet ő sem mondott, mert múltkor elfelejtette megkérdezni a piros állattól. – Hogy is hívnak csíkos vendégem? – kérdezte Döme már a nappaliban, némi mosollyal a szája sarkában. – Zebulon vagyok, Afrikából jöttem, a szavannák földjéről, szivárvány háton utazom és színesek lettek a csíkjaim. Amúgy fekete-fehér zebra volnék…illetve voltam. – fejezte be Zebulon a hosszúra nyúlt bemutatkozást. – És te ki vagy? – kíváncsiskodott Zebulon. – Döme, a róka, mint láthatod, hát ki más volnék! Őszinte leszek, kissé furcsa a történeted! – nevetett Döme. - És az orrod is színes, de vajon miért lila? Tán csak nem azért, mert sapka nélkül utazgatsz ebben a téli időben?– viccelődött tovább Döme a vendégével. Zebulon nem tudta mire vélni a dolgot. Arról nem tudott, hogy az orra lila volna, és télről meg sapkáról sem hallott még. Kíváncsi lett, miről beszél a róka, így hát bátran megkérdezte, még ha butaságnak is tűnhet. - Mi az a tél? És mi az a sapka? – Zebulon, hát nálatok Afrikában sosincs hideg? – kétkedett Döme. – Nincs, az már fix! – vágta rá határozottan Zebulon.

– Furcsa helyen laksz! Itt mindig van tél, az ősz után következik. – magyarázta Döme olyan komolysággal, mint egy igazi tanár. – Télen hideg van, ezért hordjuk a sapkát és a sálat. Nekem is van. – mutatott Döme a fogason lógó zöld sapkájára és a hozzá illő, zölden tekergő puha sáljára. Zebulon csak tátotta a száját, miközben a róka beszélt. Próbálta elképzelni a sapkát a rókán, ami elég mókásnak tűnt, hiszen sosem látott még senkin ilyesmit. Megpróbálta elképzelni a barátait is: Edvárdot és Zserbót a zöld sapkával a fején, és Oszkárt meg úgy, mint aki a hosszú sállal fel s le járkál, komoly oroszlános léptekkel a homokbuckák tetején. Ettől igazán kacagnia kellett. – Nekem a hideg aztán nagyon nem tetszik, Döme! Majd megfagytam odakint, még mindig jéghideg az orrom! De mondd, van egyáltalán valami igazán jó dolog ebben a hideg télben? – kérdezte Zebulon, mikor már meg tudott szólalni a nevetéstől. – Jó kérdés! Megmutatom neked ma este! Benne vagy? Persze hogy benne volt Zebulon, minden új dolog érdekelte.

Szívesen maradt Dömével estig, hiszen olyan jól beszélgetnek és olyan jókat nevetnek együtt. Mikor besötétedett, Zebulon már kíváncsian várta, mit mutat neki Döme. – Zebulon, siess, gyere az ablakhoz! – kiáltott Döme izgatottan. – Itt van végre, amit vártam, a legjobb dolog a télben! Zebulon az ablakhoz sietett. Elámult attól, amit látott. Mintha apró csillogó fehér pöttyök hulltak volna alá az égből. Mintha szikrázó puha fények érkeztek volna a földre, százával, ezrével, amíg a szem ellátott. Elakadt a zebra szava, csak bámult ki ámulattal az ablakon. Döme sem szólalt meg, hosszasan csodálta a tájat, talán még számolta is a lehulló fényeket. Egyszer csak Zebulon törte meg a csendet: – Döme, mi ez a hulló puha csoda? – Ezek hópelyhek, nézd, percek alatt mindent belepnek, hófehér a táj, szinte világít az éjszakában. Ugye, megérte várni? – kérdezte Döme halkan. – Sosem láttam még ehhez hasonlót! Döme, csomagolsz majd nekem egy nagy marékkal a hópelyhekből egy szép díszdobozba? Viszek a barátaimnak is belőle! – ábrándozott Zebulon. – Ó barátom, ahogy megfogod, elolvad és vízzé válik, hiszen esőcseppek ezek, amit a tél hópehellyé varázsol. – mondta bölcsen Döme.

Zebulon kissé elszomorodott, de aztán újra felcsillant a szeme. - Azt hiszem, ezt igazán nehéz lesz elmesélnem otthon a barátaimnak, hiszen a legjobb dolog a télben az a varázslat, ahogy az apró vízcseppek a földre érve csodaszéppé és megfoghatatlanná változnak! Zebulon a Róka Lakban maradt estére, igazán puha, meleg fekhelyet kapott újdonsült barátjától a kandalló közelében. Mikor aludni mentek, Zebulonnak hiányozni kezdtek a barátai és egy csöppet aggódott, hogyan jut majd haza. – Döme, mi lesz, ha holnap is esni fog a hó? Mi lesz, ha nem süt ki a nap? Hogyan lesz nekem így szivárványom? Lehet, hogy itt ragadok? Döme nem pontosan értette Zebulon aggodalmát, de megnyugtatta: – uBul bagoly barátom mindent tud az erdőről, ismeri a költöző madarak utazásait, talán még a te Afrikádról is hallott. Holnap elviszlek hozzá, biztosan segíteni fog. Zebulon bízott Dömében, és abban, hogy uBul valóban egy bölcs bagoly, így a sok élménytől és kalandtól elfáradva hamar elnyomta az álom…