tankonyvtar.hu · web viewrákosi mátyás, 1950. június 17-i beszédéből: „szólnom kell a...

História 1985-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1985-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A Világoshoz vezetõ út ........................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Egy vödör víz, avagy találkozásaim az árulókkal� � .................................................................. 62. Képek ................................................................................................................................... 11

3. ....................................................................................................................................................... 131. Radikálisok és a hazaáruló. Görgey Artúr� � ............................................................................ 132. Képek ................................................................................................................................... 15

4. ....................................................................................................................................................... 171. Április 7 ................................................................................................................................ 172. Képek ................................................................................................................................... 19

5. ....................................................................................................................................................... 211. Fegyverletétel a gyõzõ szemével. Orosz visszaemlékezés a világosi fegyverletételrõl ....... 212. Képek ................................................................................................................................... 24

6. ....................................................................................................................................................... 251. A szociáldemokraták és a paktum. BethlenPeyer-paktum� .................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 27

7. ....................................................................................................................................................... 291. Kié a Bocskai-korona? ......................................................................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 32

8. ....................................................................................................................................................... 331. Írásszakértõ és történettudomány. Teleki Pál búcsúleveleinek írásszakértõi vizsgálata. ..... 332. Képek ................................................................................................................................... 34

9. ....................................................................................................................................................... 471. A felszabadulás után ............................................................................................................. 472. Képek ................................................................................................................................... 49

10. ..................................................................................................................................................... 511. Étrend, 1945 ......................................................................................................................... 512. Képek ................................................................................................................................... 52

11. ...................................................................................................................................................... 581. Népi hadsereg születik ......................................................................................................... 582. Képek ................................................................................................................................... 61

12. ..................................................................................................................................................... 641. Valahol Magyarországon, 1945. Demény Pál bevezetõjével ............................................... 642. Képek ................................................................................................................................... 66

13. ..................................................................................................................................................... 681. Élet a romokon. Budapest, 1945 .......................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 71

14. ..................................................................................................................................................... 771. A frígiai sapka története ........................................................................................................ 772. Képek ................................................................................................................................... 78


1. A Világoshoz vezetõ útFIGYELŐ

BENDA Kálmán

Az „áruló” Károlyi Sándor

Közvéleményünkben napjainkban is fel-felbukkan az a nézet, hogy II. Rákóczi Ferenc hadainak főparancsnoka, Károlyi Sándor áruló volt. Egyéni érdekből, a bécsi udvartól kapott jutalom elnyerése érdekében vette rá a kuruc sereget, hogy a majtényi síkon letegye a fegyvert a császár-király megbízottai előtt. Ha 1711. április 29-én nem köti meg a fejedelem hozzájárulása nélkül a szatmári békét – mondja ugyanez a felfogás –, Rákóczi külső segítséggel megfordíthatta volna a hadiszerencsét.

Árulás következménye volt-e a szatmári béke, amely elgáncsolta a magyar lehetőségek kibontakozását, vagy a történelmi kényszerűség szülötte? Hogy a kérdésre válaszolhassunk, tekintsük át a Rákóczi-szabadságharc külpolitikai történetét.

Rákóczi kezdettől fogva világosan látta, hogy a másfél évszázados török uralom és a törökkel folytatott háborúk során meggyöngült, elpusztult Magyarország ereje önmagában nem elegendő a Habsburgoktól való elszakadás kivívására. Ezért első perctől kezdve arra törekedett, hogy politikai, sőt katonai segítséget szerezzen.

A katonai támadás időpontja 1703-ban kitűnően volt megválasztva: a spanyol örökségért vívott harc európai háborúba torkollt, mely igénybe vette a Habsburgok teljes katonai erejét. Magyarországról az olaszországi és Rajna menti hadszínterekre vezényelték a katonaság nagyobb részét – ezért is járhatott 1703 nyarán a kuruc támadás olyan gyors sikerrel. A spanyol örökösödési háború diplomáciai téren is kedvező helyzetet teremtett a szabadságharc számára. Európa nyugati része két táborra szakadt: egyik oldalon állt Franciaország, az akkori Európa leghatalmasabb állama, igaz, csaknem egyedül, csupán a bajor választó, Portugália, a savoyai herceg és a kölni érsek szövetségében. A másik oldalon a Habsburgok, akkor Ausztria és a német birodalom urai, továbbá szövetségesként a francia hegemóniától rettegő tengeri hatalmak, Hollandia és Anglia. Az erők ilyen csoportosulása szinte magától kínálta egy francia–magyar együttműködés lehetőségét.

Rákóczi már első terveiben a franciákkal való politikai és katonaí együttműködésre épített. Ahogy két évtizeddel az események után készült Emlékirataiban írta: „Ez a remény volt egyetlen alapja annak, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit nagyon is előre láttam.” XIV. Lajos francia király azonban kezdetben minden együttműködés elől elzárkózott, s csak az első sikeres harcok hírére fordult Rákóczihoz, havi tízezer tallér támogatást és tüzér meg utász tisztek küldését helyezve kilátásba. A felajánlott pénzügyi segítség inkább csak jelképes volt, mintegy 2000 katona zsoldját fedezte. Annál nagyobb reményekkel kecsegtetett viszont a katonai együttműködés.

1703-ban a francia hadak mindenütt fölényben voltak. A központosított francia hadsereg sorozatos győzelmeket aratott. Ausztria egyébként is a pénzügyi csőd szélén állt, a vállalt 82 ezer katonából csak 50 ezret tudott kiállítani. Baj volt a fölszereléssel és akadozott az utánpótlás is. Hogy Károly főherceggel, azaz a spanyol hadszíntérrel biztosítsák az összeköttetést, a császári sereg zömét Itáliába küldték, miközben az osztrák tartományok szinte védtelenül állottak.

A francia hadvezér, Villars, majd utóda Marcin marsall, Bécs városára mért csapással akart gyors győzelmet kierőszakolni.

A terv merész volt, hiszen a csapatok több száz kilométerre távolodtak volna el ellátási bázisuktól, az élelmiszer-raktáraktól.* Amellett az ausztriai belső ellenállás is ismeretlen veszélyeket rejtett. Marcin felismerte, hogy milyen fontos a magyarokkal való együttműködés. Rákóczi hadműveleteit is a franciákkal való együttműködés irányította. A kuruc hadak – még mielőtt uralmukat Erdélyben és az ország déli részén biztosították volna – nyugatnak fordultak és Bécs irányába törtek előre, 1704 első napjaiban pedig átkeltek a Dunántúlra, hogy megszállják az osztrák határ mentét, és így biztosítsák a franciákkal való együttműködés feltételeit. Hadjáratuk számottevő császári erőt kötött le. A francia sereg közben a Duna völgyén nyomult kelet felé, s ebben az időben már Passaunál volt.

A kettős támadás katasztrofális helyzetbe hozta Bécset. Ahogy a bécsi holland követ jelentette: „úgy tűnik, a császári ház uralma végveszélybe került, s az egész katonai szervezet szétesik.” Hacsak – tette hozzá – valami


váratlan esemény nem jön közbe.

A váratlan esemény bekövetkezett: Miksa Emánuel bajor választófejedelem Passau elfoglalása után nem folytatta az előnyomulást Bécs felé, hanem serege egy részével Tirolba kanyarodott, ahol a belső ellenállás hónapokra megbénította katonai tevékenységét, miközben Vendome marsall a sereg másik részével várakozásra kényszerült. Így felvonulhattak a holland–angol szövetséges csapatok, Marlborough herceggel az élükön. Az erők kiegyenlítődtek, s 1704. augusztus 13-án a höchstädt-blenheimi csatában a szövetséges seregek Savoyai Eugén és Marlborough vezetésével nagy győzelemmel megállították a francia előnyomulást.

1705-ben a hadi helyzet azután minden együttműködési lehetőséget keresztülhúzott. A franciák visszavonultak előbb Németalföldről és Itáliából, majd Bajorországból is. 1707-ben pedig a szövetséges csapatok már francia területen harcoltak.

A szabadságharc tehát katonailag magára maradt.

Franciaország meggyöngülése arra késztette Rákóczit, hogy másutt keressen támogatást. Követei sorra járták az európai udvarokat. Megkeresték a porosz királyt, jártak a dán udvarban, s ismételten jelentkeztek XII. Károly svéd királynál – de eredményt sehol sem értek el. A porosz és a dán királyság érdekei egyaránt a császárral való jó viszonyt írták elő, bár titokban mindkét udvar rokonszenvezett a magyar protestánsokkal. XII. Károly már Lengyelországban hadakozott Nagy Péter orosz cárral és II. Ágost lengyel királlyal, így érthető, hogy továbbra sem kívánta súlyosbítani helyzetét azzal, hogy a magyarok miatt szembekerüljön a Habsburgokkal. Hosszas habozás után ekkor határozta el a fejedelem, hogy megpróbálja a török Porta támogatását megnyerni.

A külpolitikai elszigeteltség volt az egyik fő oka, hogy Rákóczi 1706-ban Nagyszombatban tárgyalásokat kezdett a császári udvarral. Bécs azonban a magyar követelések legtöbbjének teljesítése elől elzárkózott.

1707-ben Rákóczi előtt új külpolitikai lehetőség tűnt fel. I. Péter orosz cár a XII. Károly svéd királlyal folyó háborúban elszigeteltnek érezte magát. Korábbi szövetségesét, II. Ágost lengyel királyt a svédek kiszorították országából, s helyébe XII. Károly saját jelöltjét, Leszczynski Szaniszlót ültette. A lengyel rendek sandomierzi konföderációja az oroszokhoz fordult támogatásért. A cár Leszczynskivel szemben Rákóczit jelölte a lengyel trónra; ebben az értelemben jött létre Péter és a fejedelem közt az 1707. évi varsói szerződés. Rákóczi vállalta, hogy ha az országgyűlés megválasztja, elfogadja a lengyel trónt, a cár pedig katonai támogatást ígért erre az esetre a császár ellen. A svéd katonai erő azonban néhány hónap alatt tárgytalanná tette a szerződést. Igaz, a poltavai csatában, 1709. július 8-án Péter cár megsemmisítette XII. Károly hadseregét, s ezzel döntő vereséget mért a svéd katonai nagyhatalomra. A külpolitikai helyzet azonban nem Magyarország javára, hanem ellenére módosult. Lengyelországba visszatért a Habsburg-barát II. Ágost, s – mivel a Baltikumért folyó harc még nem fejeződött be – I. Péter is a császárral való jó viszony fenntartására törekedett. 1710 novemberében a Porta hadat üzent Péter cárnak, így a külpolitikai helyzet még inkább a császárral való jó viszonyt írta elő az orosz politika számára: Moszkva nem kockáztathatta, hogy a magyarok miatt szembekerüljön Béccsel, s az a Portát támogassa. Más lett volna a helyzet, ha Rákóczi fegyveres segítséget tud adni a cárnak a törökök ellen, vagy a franciák révén békét közvetít a Porta és Péter között. Az 1708 őszi trencséni csata azonban megtörte a kuruc hadsereg erejét, Rákóczi már a császári csapatok előnyomulását sem tudta feltartóztatni, nemhogy még mást segítsen. XIV. Lajos pedig elzárkózott az oroszok és svédek közti közvetítés elől.

A teljes külpolitikai elszigeteltséghez járult a magyarországi belső helyzet erős romlása. Az ország a nyolcéves háborúban elpusztult, lakossága belefáradt a küzdelembe, a hadakat pestisjárvány tizedelte. A kezdeti felismerés igazolódott: a szabadságharc pusztán saját erejéből nem győzhet.

Persze a császári sereg sem volt sokkal jobb helyzetben. Pálffy tábornagy jelentéseiből tudjuk, hogy náluk is fogytán volt az élelem – főleg a lovaknak nem tudtak mit enni adni –, s a járvány ugyanúgy tizedelte őket is. Mégis más volt a császári sereg helyzete. Az ország háromnegyed része már újra az ő kezén volt, így az élelmezés, az utánpótlás és az újoncozás szempontjából helyzete előnyösebb. Egyébként sem csak Magyarországra támaszkodhatott, utánpótlási bázisként az egész monarchiára számíthatott.

Mindez azokat igazolja, akik úgy vélték: ki kell egyezni a bécsi udvarral.

1711-ben a megegyezés gondolata kerekedett felül bécsi politikai körökben is. A kuruc hadak, ha megfogyva is, de még fegyverben álltak, leverésük, sokáig elhúzódhatott. A császári politika pedig presztízsokokból súlyt helyezett rá, hogy az európai béketárgyaláson már a magyar kérdés lezárásával jelenjen meg. Ezért az udvar engedékenyebbnek mutatkozott, mint korábban bármikor. E kedvező alkalom elszalasztása, a harc folytatása azt jelentette volna, hogy a belső és külső támasz nélkül maradt kuruc csapatok lassan felőrlődnek, egyes töredékeik


kiszorulnak az országból és a szabadságharc a császár feltétlen győzelmével ér véget. Ebben az esetben Bécs bosszúját semmi sem mérsékelte volna. Mindaz, ami a szatmári béke előtt császári kézre került magyar területeken végbement, fogalmat adhat arról, mi várt volna az egész országra. Nemcsak a felkelésben részes nemesség birtokaitól való megfosztása és idegenekkel való lecserélése következett volna be – úgy, mint száz évvel korábban Csehországban, a fehérhegyi csata után –, hanem a harcban fegyveresen részt vett parasztság ellen is rendszabályokat léptettek volna életbe; az ország elvesztette volna különállását és tartományi szintre süllyed.

1711. január 9-én Rákóczi Lengyelországba megy, hogy a cárral találkozzék, s a teljhatalmat Károlyi Sándor tábornagy kezébe adja. Károlyi tárgyalásokat kezd Pálffy János tábornaggyal. A tárgyalások a fejedelem tudtával indulnak, majd amikor ő letiltja, Károlyi saját elhatározásából folytatja, jóllehet Rákóczinak újra hűséget esküdött. A tárgyalásokon üzenetváltásokkal lépésről lépésre haladnak, s április végén Károlyi és a szabadságharcot vívó „szövetkezett-rendek” aláírják a szatmári egyezséget.

A szatmári békével Magyarország visszatért a Habsburgok uralma alá. A béke a harcban részt vevőknek életükre, vagyonukra általános amnesztiát biztosított, elismerte az ország alkotmányos különállását a Habsburg-monarchián belül, s ezzel biztosította az ország külön fejlődését. Igaz, az önálló nemzeti fejlődés elbukott. Elbukott a független magyar államiság kísérlete, ahogy elbuktak azok a társadalmi reformok is, amelyeket Rákóczi kezdeményezett. A béke a nemesi kiváltságok biztosítására helyezte a hangsúlyt, s ezzel valósággal megkövültek az ország már amúgy is anakronisztikus társadalmi viszonyai. Tény viszont, hogy a bécsi udvar törekvése, Magyarországnak az összmonarchiába való beolvasztása – ami a szabadságharcot kiváltotta – nem sikerült.

Áruló volt-e Károlyi Sándor? Nem volt. Ocskay László kuruc ezereskapitány áruló volt: ő egyedül szökött át a császáriakhoz, cserbenhagyva a kurucokat. „Károlyi nem ment át – jóllehet őt is csalogatták ígéretekkel –, hanem az adott lehetőségekhez képest tisztességes megegyezést kötött, amely a szabadságharc minden résztvevőjére kiterjedt. Jobbat nem lehetett elérni, s a lehetőségek elmulasztása tragikussá válhatott volna. Az, hogy mindezért Károlyi Sándor báró grófi címet kapott jutalmul, a lényegen nem változtat.

Az osztrák történetírás szereti kiemelni Károlyi érdemeit a békét elutasító Rákóczival szemben. Ne felejtsük el azonban, hogy Károlyi aligha érhetett volna el bármit is, ha nincsenek mögötte a nyolcéves függetlenségi harc erőfeszítései, Rákóczi katonai és politikai tevékenységének, államszervező munkájának eredményei. Ez azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy a Rákóczi-szabadságharc nem volt hiába.

* Vö. Perjés Géza: Hadsereg, háború, élelemellátás. História, 1984/5–6. szám

2. Képek


1. Egy vödör víz, avagy találkozásaim az árulókkal� �GLATZ Ferenc

Egy vödör víz

avagy találkozásaim az „árulókkal”

„1974. július 24-én délután a keresztet a feliratával a kapu felé félrehúzva találtam, 2 koszorúmat letépték, eldobták, a virágokat elvitték, az egyik mécsestartót is letörték. A keresztet helyére visszahúztam. Kevéssé tépázott egyik koszorúmat ismét a keresztre tettem. Azóta azt is eltüntették, a keresztet újból elhúzták, de felirata ellenkezőleg van. A javításhoz szükséges állványzat még, mindig elbontásra vár, a képen látjuk ezt.

Sírgyalázás miatt – ismeretlen tettes ellen – a feljelentés a VIII. Ker. Rendőrkapitányságnál van. Ezt a fényképet Naszlady Sándor munkatárs készítette 1974. X. hó elején.

A névtábla alján nagybetűkkel valósággal bevéste a tudatlan aljas: „ÁRULÓ.”

Görgei Artúr honvédtábornok, a szabadságharc volt honvédelmi minisztere síremlékének sorsáról jegyezte fel mindezt a fenti fénykép hátuljára Nagy Sándor (ma már nyugdíjas) vízügyi tisztviselő. Hatévi hadifogság után hazatérve, Debrecenből Pestre költözve, 1952-ben passzióból kezdett behatóan foglalkozni Görgeivel, felfigyelve azokra az „igazságtalanságokra” – ahogy mondja –, amelyek 1848–49-es szabadságharcunk hőseit illetik a történészek és a sajtó részéről. Görgei sírját is így kutatta fel, amely még a ’70-es években is romos állapotban volt. Vitt a temetőbe rozsdamarót, festéket, hogy a sír vaskeresztjét lefesse, kicserélte a névtáblát tartó törött csavarokat. A temető egyik alkalmazottjában – mint kiderült, tanult ember, volt katonatiszt – megmozdult a „hazafias érzés”. Megmozdultak benne az isten tudja milyen, iskolában tanult, vagy tán valamelyik gyorstollú publicista, netán történész előadásából hallott Görgei-átkok. Nekiesett a sírnak. A nemzeti harc azonban prózai közjátékba fulladt: a sírok felett húzódó boltozaton dolgozó munkások „egy vödör vízzel nyakon önték” a buzgólkodó sírmestert.

Egy vödör víz. A történész lapozgatja a szerény Bulcsú utcai egyszobás lakásban a nyolcvanon felüli, élénk gondolkodású „szaktárstól” kézbe kapott jegyzeteket, képeket, harminc esztendő gyűjtőmunkájának eredményét. Hallgatja a képekhez fűzött megjegyzéseket az elpusztult, újra fel nem állított Görgei-szoborról, utcaelnevezésekről. S nem érti, honnan a vízügyi szakembert évtizedekig hajtó erő a szívós történetbúvárkodáshoz. Majd benne – a kutatóban – is megindulnak a személyes emlékek.

1966. Első tudományos dolgozatait írva – a múlt századi történetírás természetéről – találkozott a központi történész folyóirat, a Századok szerkesztőjének, Thaly Kálmánnak felszólításával: neveztetnék el minden tágas, fényes utca kurucokról, és szűk, sötét az labancokról. Ha mosolyogtatónak is, de magától értetődőnek látszott minden előtte, hiszen idősebb kutatótársai, a kuruc kor és a Görgei-kérdés historiográfusai már tényanyagon is bemutatták: az 1867. évi Kiegyezés körüli viták felmelegítették a Habsburg-ellenes harcok történetének – így a kuruc kornak – vitakérdéseit is. És az aktuális politikai harcoknak a történelem hősei lettek áldozatai. A bécsi udvarral történő kiegyezést szükségesnek mondó politikai álláspont 1867-ben idézte az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételt, mondván, a Kiegyezésnek előtörténete ott kezdődik. Míg a Kiegyezés elleniek idézték a nagy emigránst, Kossuthot, aki elmenekülve az országból, Görgeit árulónak titulálta, s azt állította, hogy harcunk a belső árulás miatt bukott el. S néztek arra a Kossuthra, aki az 1867. évi Kiegyezést is elítélte. A kiegyezéses korszak fél évszázados történetében, 1867–1918 között, Kossuth és Görgei politikai szimbólumok maradtak a Monarchia két része közötti vitákban. A függetlenségi pártiak nagyobb önállóságot akartak a jelenben és idézték a múltból Kossuthot, árulózták Görgeit. Míg akik a közös Monarchia áldásait bizonygatták a jelenben, kötelességüknek érezték szembeszállni a Kossuth-kultusszal és menteni Görgeit. És ez határozta meg a történetírók és a történeti közgondolkodást irányító értelmiségi középrétegek felfogását is. Azt a felfogást, amelyet az ekkor kibomló hírlapirodalom, a kiterjeszkedő értelmiségi-tisztviselői egyletek, társulatok teljesítettek ki. Nem szólva most a honvédegyletekről, amelyek – mint a mindenkori volt harcosok korporációi – melegágyai lettek az utólagos hősködésnek, a harc megszépítésének. A harcnak, amely nem az ellenség ereje, a mi gyengeségünk miatt, hanem csak azért bukott el, mert azt „elárulták”. A kultusz és ellenkultusz mindenkori ártalmai a történeti értékelésre. – És ebben az időben talál rá a történetírás és a publicisztika a 150 évvel korábbi Rákóczi–Károlyi „ellentét”-re: a függetlenségért az emigrációban (Kossuthhoz hasonlóan) kitartó Rákóczi és az otthon maradt hadvezér; Károlyi (Görgeihez hasonló) „árulása” közötti ellentétre. Noha még nem tártuk fel elég pontossággal, mikor ragasztotta a történetírás a szatmári békét 1711-ben megkötő kuruc generálisra, Károlyi Sándorra az árulás bélyegét, de tény, hogy az egyébként nagyon is függetlenségi szemléletű Horváth Mihály,


Kossuth emigráns minisztere, a múlt század legnagyobb magyar történetírója – ki Görgei árulása mellett nyilatkozott – Károlyiról nem beszélt még így. Az 1867és 1711közti párhuzam azonban a Kiegyezést követő években már élt mind az emigráns Kossuth környezetében, mind az itthoni történetírásban. Kossuth Ferenc már 1867 novemberében a Kiegyezés ellen így nyilatkozik: „ezen összeolvadás ellen küzdöttek őseink 350 éven át.” S a másik oldalon a kiegyezéspárti Thaly Kálmán is úgy tekintett 1867-re, mint amely megegyezést a történelem egyszer már – 1711-ben – létrehozta. A derék függetlenségi párti Márki Sándor azután Rákóczi-könyvében már nyíltan megfogalmazza a történetietlen egybevetést: a kuruc felkelés és 1848–49 között a párhuzam oly erős, hogy azt is mondhatjuk: Rákóczi szelleme beleköltözött Kossuth Lajosba, Széchényi Pálé Széchenyi Istvánba, Károlyi Sándoré pedig Görgei Artúrba. A történelem példatár volt, ahonnan a mindenkori politikai harci programokhoz emeltek ki mozgósításra alkalmas példákat.

1976. A történetírás történetének tanulmányozása fordította a figyelmet a történetírást „használó” közönség, illetve a társadalom-szintű történeti gondolkodás tanulmányozására. Egy vödör víz! Függetlenségi harcok, „árulók” értékelése különböző szinteken. Kezüket intőn emelő, kimért vagy indulatos történészek írásriposztjai a temetőmunkások szintjén egy vödör víz formájában jelennek meg. Jegyzetek tudományos apparátus nélkül. Hogy a nép, a dolgozó osztályok nem folytattak történettudományos búvárkodásokat a múlt században, s a mi századunkban sem, az bizonyos. Hiszen a múlt században jelentős részük írni, olvasni sem tudott. Vajon igaz-e tehát a gyermekkorunkban, az 1950-es években hallott hivatkozás arra, hogy a nép Rákóczi emlékét, Kossuth emlékét őrizte – no és persze az „árulókat” megvetette? És ha igaz lenne, akkor vajon ebben nem annak a rétegnek gondolati lenyomatát kellene keresni, amelyik réteg a népszerű ponyvákat, újságcikkeket, könnyen szavalható versikéket írta a múlt században, formázta a köztéri szobrokat a múlt század végétől? Vagy amelyik írta a történelmi példatárakat felvonultató politikai brosúrákat a hozzánk közel eső korokban? És egyáltalán, igazat tápláltak-e a modern „tömegkommunikáció” minden gondolkodást elöntő csatornáiba? Vajon nem arról van-e szó, mint ahogy „a nép nevében” jelszóval oly sokszor visszaéltek már a múlt század pártpolitikai harcai óta: mi, jobban mondva elődeink teremtettek történeti mítoszokat, jelen politikához szabott történelmi hősöket, eredményes propagandával (és kötelező iskolai oktatással is) mélyre sulykolták azokat, s amikor visszahalljuk őket, akkor azt mondjuk: ez a nép hangja?

1979. Tanulmányban kellett összefoglalni a közgondolkodás – tehát a nem szaktudományos gondolkodás – történeti elemeiről a történészi véleményt. Próbafúrások: köztéri szobrok, de mindenekelőtt utcanevek. Megdöbbentő statisztika a váltógazdaságról 1906-tól napjainkig: az éppen uralmon levő rendszer államfői, ideológiai szentjei (a szó szoros értelmében vett szentek), majd felgyorsult korszakunkban a pártpolitikai harcok napi (évi) küzdelmeihez igazított utcaelnevezés-rendszer. A századforduló óta állandóak: a Kossuth-, a Rákóczi-szobrok, utcák. De hát ki az a magyar történész, aki kétségbe vonná e két óriás méltó voltát a nemzeti emlékezetbe vésésre? Senki. De – és e miatt a kérdés miatt maradt ki az utcanév-elemzés végül is a tanulmányból – ki az a magyar történész, aki fel merné tenni a kérdést: ma, amikor a szaktudomány rég túljutott az „áruló – nem áruló” kérdésfeltevésen, látjuk Károlyi, de még inkább Görgei valós történelmi szerepét, hol van az az icike-picike utca vagy emlékezés-lehetőség, amelyet a harcaink elbukását tudomásul vevő s a bukásig együttharcoló vezetőink talán – most, 1985-ben sem írja le kérdőjel nélkül a történész – megérdemelnének? Ha egyáltalán elfogadjuk a hagyományéltetésnek ezt a – ma már harcias utódok és rokonok befolyásának is kitett – utcaelnevezés-rendszerét. A tanulmányból a kérdés is kimaradt. És további, de ma már megkerülhetetlennek látszó kérdések is.

A Monarchia 1918. évi felbomlása után a közjogi kérdés, a Habsburg örökös tartományok és Magyarország közötti viták lekerülnek a napirendről. Természetesen. Az „áruló” Görgei és a függetlenségi szimbólum Kossuth, de még inkább a Rákóczi és Károlyi Sándor szembeállítások túldimenzionáltságai, a valós különbségek politikai manipulációi lassan háttérbe szorulni látszottak a történeti gondolkodásból is. Vajon miért erősödnek fel ezek ismét a felszabadulás utáni történetírásunkban? S miért hatnak még ma is ránk bénítóan? 'Talán azért, mert az 1961 óta 11 kiadást (!) megért új Magyar Lexikonban még mindig a következő értékítéletek olvashatók: Károlyi Sándor: „A szabadságharc ügyének elárulásáért hatalmas birtokokat és grófi rangot kapott.” Görgei Artúr: „Noha az uralkodó osztályok reálpolitikusnak igyekeztek feltüntetni Kossuthtal szemben, a haladó magyar közvélemény mindig árulónak tartotta.”

A személyes, a múlt kutatói évekből merített emlékek állította kérdésekre, melyeket egy nyugdíjas szakmán kívüli 1952-ben ébredt „igazságérzete” keltett először, a válaszokat talán egy most készülő monográfia vázlatának áttekintése adhatja.

VÁZLAT

1949. február 1. A politikai történetből ismeretes: miután a két munkáspárt, a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülése 1948 nyarán megtörtént, a más pártok megmaradt töredékeit a Magyar


Függetlenségi Népfrontban kívánja a Párt egyesíteni. Az Országos Kongresszuson Rákosi Mátyás beszédéből: „amiért hiába küzdöttek Rákóczi kurucai, Kossuth honvédei, az 1919-es forradalom vöröskatonái, azoknak a céloknak elérését most a történelem tette lehetővé.”

Március 11. Közeledik március 15., a nemzeti ünnep. A Szabad Nép közli a Magyar Függetlenségi Népfront március 15-i felhívását. Idézve Kossuth, Petőfi, Táncsics nevét, 1848–49 a jelenre vonatkozó tanulságait, így fogalmaz: Száz év múltán a magyar nép előtt már sok tekintetben új feladatok állnak. Ma a nyugati imperialistákkal szemben kell megvédenünk a nemzet függetlenségét...” A párt lapjában már a megelőző hetekben cikkek a február 8-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt reakciós prímásérsekről, Mindszentyről, aki mögött Rákosi beszéde (március 6.) szerint egy Vatikánból eredő reakciós katolikus államszövetség létrehozásának terve állott (Bajorország, Ausztria, Magyarország), benne egy „Habsburg légió” szereplésével. Az egyik következő szám (március 13.) már arról ír, hogy a Habsburg birodalmat amerikai támogatással kívánták helyreállítani. (Szabad Nép január 6.: „Mindszenty elárulta hazánkat, újabb háborút akart”.) A március 15-i szám „Március 15 – harc a függetlenségért” c. vezércikke azután kimondja: „1848 örökségéből ma 1849 tavasza a legelevenebb... A nemzetközi reakció ellen vívott függetlenségi harc.” Mivel „az imperialisták az elnyomásnak ezekkel az élő jelképeivel (a Habsburgokkal) szövetkeznek, hogy népünk nyakára ültessék azokat a zsarnokokat, akik ellen 400 éven át harcoltunk.” A bukás oka 1849-ben a kedvezőtlen nemzetközi helyzet volt. Néhány nap múlva, március 19-én, közzétették a NATO-szerződés szövegét a Szabad Nép első oldalán. A hidegháború a két táborra szakadt világ között tetőfokára hágott. A felszámolt nem marxista pártok tömegeit felhevített honvédő hagyományokkal igyekezett a propaganda „nemzeti egységbe” szólítani.

Március. A sajtóban a nemzeti egység hirdetése mellett óriási kampány bontakozik ki a „kulákok” elleni harcról. Egy idézet csak a sok közül a kulákról (Szabad Nép, március 10.): „Le kell leplezni és élezni az ellene folytatott harcot” – hivatkoznak Rákosi Mátyás beszédére.

Magyarázatként: 1948. június 19–27. között a szocialista országok munkáspártjai által 1947-ben létrehívott Tájékoztató Iroda a jugoszláv pártot elítéli, többek között azért, mert az a népfrontot előnyben részesíti a párttal szemben, tagadja, hogy az osztályharc a szocializmus során éleződik és nem akarja elfogadni a mezőgazdaságban a kollektivizálás szükségességét.

A március 13-i fentebb idézett Szabad Nép a most megalakult Népfront különbségét az 1944-ben létrehozott Függetlenségi Fronttól abban látja: ebben már nem lesz benne az osztályellenség, és „a demokrácia ellenségeinek aknamunkáját könnyítő pártversengés”.

Történeti összefoglaló munkából ismert tény: a Népfrontot a Rákosi-vezetés az 1949 májusára kiírt választások kedvéért „üzemeltette”, mint a nemzeti egység intézményét. Miután a májusi választásokon a szavazatok 71%-át az MDP kapta, a Népfrontbizottságokat elhalódtatták. Majd csak 1953. március végén, J. V. Sztálin halála után, az újabb országgyűlési választások előtt próbálkoznak a Népfront életre keltésével. Eredménytelenül.

Március 13–15. Miközben a függetlenségi harc hagyományainak aktuális mozgósítása folyik a hidegháborús nemzetközi helyzetben, az „osztályharc éleződésének” jelszava a nem szocialista elemek „kiszorítását” is fedi adminisztratív eszközökkel (kuláklisták, a régi értelmiségiek elleni vádaskodások stb.). Ezekben a napokban jelenik meg a magyar történeti publicisztikában – szintén a párt központi lapjában, a Szabad Népben – a munkásmozgalmon belüli „árulók” elítélése. S ezek az „árulók” a „jobboldali és centrista”, majd a kampány során általában a szociáldemokraták lesznek. A két – folytatásban megjelent – támadást nyitó cikk címe: „A jobboldali szociáldemokraták szerepe az 1919-es proletárforradalomban”. Kiindulva abból, hogy hibás volt 1919-ben a két párt egyesülése, s hibás, hogy a szakszervezetek maradtak a pártélet alapjai, s nem tisztították meg előbb a szociáldemokraták sorait. A „nyíltan munkásáruló” Peyer, Vanézák stb. jobboldali vezetők mellett „nem kevésbé kártékony szerepet vittek ... a centrista munkásvezetők” (Kun Zsigmondról van szó). Ezek harcot folytatnak a kapitalisták vagyonának megmentéséért és szabotálták „a szocialista termelést”: Kiderül: „nem csak akadályt képeztek, hanem ők voltak ... az ellenforradalom legjelentősebb szervezett ereje, amely méghozzá a szovjet kormányban foglalt helyet”. Ezek azt a taktikát választják: „A Tanácsköztársaságot belülről, alattomban, lépésről lépésre aláásni.”

Magyarázat : A Moszkvából hazajött kommunista vezetők, – így a fentebbi szövegek szerzői is – jól ismerték a munkásmozgalmon belül a szociáldemokratizmus-ellenességnek, a mozgalom másik, reformista szárnya leárulózásának hagyományait. A hagyomány az 1919 utáni időkhöz, a Komintern létrejöttéhez, az új (kommunista nemzetközi mozgalom) és a hagyományos mozgalom (szociáldemokrácia) viszonyának kialakításához kötődik. A magyar Kun Béla a Kominternen belül egyik legharcosabb ellensége a szociáldemokratáknak. Kun Béla a Tanácsköztársaság leverése után kalandos körülmények között emigrációba, Moszkvába érkezik. 1920-ban brosúrát ír „Forradalomról forradalomra” címmel. Mondatok a műből: „A


szociáldemokraták voltak, akik az antant 30 ezüstpénzének reményében júdásai lettek a nemzetközi proletárforradalomnak...A fehérterror zászlóvivői: a peyerek, a miakitsok... A proletariátus eme nyílt és álarcukat újra felöltött árulói...” Ismeretes: a Kominternben Zinovjev – akihez Kun Béla nagyon közel állt – már 1924-ben beszél a „szociálfasisztákról”. A nemzetközi szociáldemokrácia elleni támadás – nem téve különbséget a szociáldemokratizmuson belül – odáig megy, hogy J. V. Sztálin 1927-ben kijelenti: „Nem lehet a kapitalizmussal végezni, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban.” Zinovjev már „nem él”, majd Kun Béla is „meghal”, amikor Sztálinnak az osztályharc éleződéséről alkotott felfogásába tökéletesen illeszkedik a mozgalom belső árulóit keresni és megtalálni. Noha a Komintern VII. kongresszusán (1935) elfogadott népfrontpolitika háttérbe szorította a szociáldemokrácia elleni harcos jelszavakat, 1947-ben a hidegháborús hangulatban ez ismét felerősödik. 1947 szeptemberében a Tájékoztató Iroda kimondja, hogy a jobboldali szociáldemokrácia áruló politikáját az ellenség felhasználhatja.

1949. március 27-én az új Történelmi Társulat elnöki megnyitója. A főkérdés az új, marxista szellemben a történetírást irányítani akaró tudománypolitikai vezetés számára: leleplezni a Horthy-rendszer történetírását. A sok érv közül az egyik: 1919 után „megindult a magyar nemzet nyílt árulóinak a rehabilitálása Pálffy Jánostól és Károlyi Sándortól kezdve Görgeiig”. (A monográfia kidolgozásakor utalás arra, hogy ez a program milyen sok pozitív elemet is tartalmazott, vagyis a marxizmus hadállásai egészében erősödtek. Kétségbevonhatatlan.) A munkásárulók megtalálása után tehát következik az árulók „visszakeresése” a magyar történelemben, illetve a régi függetlenségi párti hagyomány felelevenítése.

Vagyis paradoxon: a magyar polgári történeti gondolkodás nagy retrográd hagyományát, a nemzeti történelem hősökre és árulókra bontását, a munkásmozgalmon belüli „árulók” keresésén edződött publicisztika éleszti fel. És azt is, hogy a több évszázaddal ezelőtti történelmi erőket mai aktualitással próbálja mozgósítani. A az 1949-ig majd félszázezer példányt megért több kiadású brosúrában amikor a Párt mintegy alaptéziseit fogalmazzák meg a magyar történelemről, akkor az „árulók” még a volt uralkodó osztályok. A bukás oka 1711-ben „a nagybirtokos arisztokrácia”, amely „Júdásként eladta hazáját és nemzetét”, 1848–49-ben szintén az arisztokrácia. 1918–19-ben pedig „a magyar uralkodó osztályok hazaárulásáról” olvashatunk a minden történésznek, propagandistának alapelveket adó füzetben.) Most, 1949-ben azután az árulókat a történetírás már a saját táboron belültalálja meg. A belső árulók sorába először a mozgalmon belüli „árulók”, a szociáldemokraták, majd a nemzeti történelem szabadságharcainak békekötői (Károlyi Sándor, Görgei Artúr), a „nemzeti árulók” sorolódnak. Sőt általánosságban is megfogalmazódik (március 13.), mit is jelent az áruló: már nem az ellenünk a másik táborba átálltakat, hanem akik „opportunisták, kishitűek, megalkuvók”.

És ezután a politikában a „belső árulók”elleni küzdelem és a történeti publicisztikában a „nemzeti történelem árulóinak” fel-felmutogatása szinte párhuzamosan folyik. És ahogy az előbbiek a jelen harcainkban a „legnagyobb veszélyt” jelentik, úgy ez utóbbiak lesznek immáron függetlenségi harcaink bukásának okai is. (A monográfia kidolgozásakor a szövegbe illeszteni arról is mondatokat, hogy a szocializmus építése természetesen ekkor is haladt előre. Kétségbevonhatatlan.)

1949. március 30. Letartóztatják Rajk Lászlót és néhány kommunista – az itthoni mozgalomból származó – vezetőt.

Szeptember 30. A Nagybudapesti Pártaktíván Rákosi Mátyás a Rajk-ügy tanulságaiként levonja a következtetést: „Fokozni kell az éberséget!” Az ellenség most a pártba igyekszik befurakodni, ezért ott kell keresni mindenütt, ahol a pártnak vagy a demokráciának nehézségei támadnak, az objektív okok mellett számba kell venni az ellenség munkáját.”

Október 6. A Szabad Nép közli a Történelmi Társulat első őszi ülésén „a szabadságharc bukásának okairól” elhangzott előadás egyik részletét, éppen azt, amelyik Görgei Artúrral foglalkozik, „Görgey a szabadságharc árulója” címmel. Néhány, a szerkesztőség által kiemelt mondat: „Az árulás nem Világosnál született meg, hanem szinte végigkísérte az egész szabadságharcot.” „Végezetül valóságos kelepcébe, csapdába vezeti seregét Világosnál, előre megállapított területre, melyet a cári csapatok körülálltak.”

1950. április 25. Szakasits Árpádot, az Elnöki Tanács elnökét, a hazai baloldali szociáldemokrata mozgalom korábbi népszerű vezérét letartóztatják, életfogytiglani börtönre ítélik. Ries Istvánt, majd Marosán Györgyöt, Vajda Imrét is letartóztatják. (Közben a belügyminiszter – Kádár János – lemond miniszterségéről.) Rákosi Mátyás, 1950. június 17-i beszédéből: „Szólnom kell a jobboldali szociáldemokratákról, akiknek régi bűneit a népi demokrácia eddig nem kérte számon, és akik emiatt felbátorodtak s most, amikor az imperialista háborús gyújtogatók hangosabban csörtetik kardjukat, újra mozgolódnak.” Ők voltak pedig „Horthynak és reakciójának ... helytartói a munkásság között.” Majd kiderül: „ők azok, akik lazítják a fegyelmet, növelik a selejtet, tanácsokkal látják el és bátorítják a normalazítókat, a bércsalókat, a táppénzcsalókat, terjesztik az


ellenség rémhíreit, igyekeznek aláásni a dolgozók munkáját.”

Századok 1950. 1–4. száma 1951. évi impresszummal jelenik meg, benne a szociáldemokrácia áruló szerepét részletesen kifejtő cikk, „A Bethlen–Peyer-paktum”. A Rákosi mondat az osztályharc éleződéséről, a szaktörténészt vezető alapvető elv, hosszan idézve. „Ismeretes, hogy a magyar szociáldemokrácia áruló vezetőinek milyen nagy szerepük volt a Magyarországi Tanácsköztársaság megdöntésében. Befurakodva a tanácskormány vezető funkcióiba, mindent elkövettek, hogy gyengítsék és aláássák a munkásosztály uralmát...” A cikk mottója: „Nem lehet a kapitalizmussal végezni, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban. Sztálin”

1951. február 25. Az MDP II. kongresszusán Rákosi Mátyás beszámolójában: az osztályharc élesedik, „mert a szocialista építés terjedése miatt az ellenség egyre szűkebb területre szorul és egyre elkeseredettebben védi azt, ami még megmaradt számára.”

1951. május közepe: A felszabadulás előtti itthoni kommunista mozgalom vezetői közül letartóztatják Kádár János volt belügyminisztert, Kállai Gyula volt külügyminisztert, Losonczy Géza volt államtitkárt, Donáth Ferencet, Újhelyi Szilárdot.

1951. Megjelenik az MDP Központi Előadó Irodájának 7. számú füzete, címe: „A Kommunista Pártok harca az osztályellenség behatolási kísérletei ellen.” Kiderül, hogy az imperialisták „külön erre a célra kiképzett embereket csempésznek a munkásmozgalomba”. Az árulók között az első helyen a szociáldemokraták állnak. Megtudjuk, hogy a felszabadulás után „a Magyar Szociáldemokrata Párt vezetősége – kevés kivétellel – az amerikai imperialisták kémeiből, ügynökeiből állt”. Az árulók között a második helyen „Tito trockista bandája”. Az 1945 előtti történelmi előzmény: a trockizmus, „a német fasizmus, a Gestapo, a japán kémszervezet fiókügynökségévé vált trockisták áruló szerepe.” Megtudjuk: a Rajk banda Titoék révén akart behatolni a népi demokráciákba; Rajkot, aki kötelezvényt írt alá Horthyéknak 1931-ben, hogy besúgó lesz, 1940-ben Franciaországban beszervezte a Gestapo, majd 1945 után átveszik – ahogy Jugoszláviában is a két világháború közötti besúgókat először a fasiszták, majd az amerikaiak vették át – az amerikaiak. Mindez példázza, hogy a kiélesedett helyzetben a behatolás veszélye mily nagy. – És az előadást kiegészítő korreferátumból megtudjuk: a két háború közötti hazai kommunista mozgalom frakciókra esett, felsorolja a frakciókat, akik mind „liquidatorok, renegátok, rendőrspiclik és... ezek által részben félrevezetett jóhiszemű munkások” voltak.

1949–1952. És eközben folyik (az 1948–49. évi centenáriumi ünnepségek folytatásaként) Kossuth Lajos születése 150. évfordulójának előkészítése (1952). Az Emlékkönyvben külön tanulmány íródik a belső ellenség elleni harcról, „Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen” címmel.. „Görgei áruló volt” – szögezi le. „A forradalmak története mindenütt az árulás többféle válfaját ismeri. Nemcsak az ellenséggel való közvetlen szövetkezést, a leplezetlen, nyílt árulás példáit, hanem az árulásnak a másik válfaját is: a forradalom táborán belül leplezetten fellépő, gyávaságból, kishitűségből, ingadozásból fakadó árulást. Sőt, mi több, az összes forradalmak, így a magyar 48-as forradalomnak a története is azt példázza, hogy a belülről, mérséklő „oppozíció” formájában fellépő, a forradalom hatalmi szervein belül magát megfészkelő árulás, a forradalom belső alapjait aláásó alattomos, kártevő tevékenység az árulásnak a veszedelmesebb fajtája.” A mának szóló tanulság: Kossuthnak „reakció, a bitang belső ellenség, a hazaárulók” ellen kifejtett erőfeszítéseinek tisztelettel és hálával áldozunk. „Ezeket az erőfeszítéseket megszívlelni, tanulságaiból okulni a mi nemzedékünk szent kötelessége.” És ha nem is „szent kötelesség”-ből, de az akkori kultúrpolitika és ideológiai élet parancsoló normatívái miatt, a legszélesebb körhöz szóló történeti munkák, a tankönyvek meg is szívlelték ezt a történetpolitikai tanulságot.

1949–1953. 1951. április 4-én aláírt előszóval megjelenik (1952-ben először, majd 1953-ban másodszor) a két éve készülő „A magyar nép története. Rövid áttekintés” című, a legszélesebb közönségnek készült történeti mű. A könyv az 1952-ben bevezetett új középiskolai tankönyvek magyar történeti fejezeteit tartalmazza. Szabadság- és forradalmi harcaink történetének beállításai – természetesen – a vezető ideológus-történészek alapvetéseit követik. A „Rákóczi-szabadságharc értékelése” c. fejezetben Rákosi-idézet, mondván: „Rákosi elvtárs adta meg beszédében történelmünk szabadságküzdelmeinek értékelését”. Ennek szellemében a mai elődök, Rákóczi kurucainak ellenképe: „Károlyi Sándor és társai”, „az áruló urak”, akik eladták „Magyarország önállóságát”; megjelenik 1848–49-nél az áruló Görgei – tegyük hozzá: a Szabad Nép idézeteknél – enyhébb hangsúllyal. 1919-nél pedig ez áll: „a külső és belső ellenforradalmárok összefogása az áruló szociáldemokrata vezetőkkel, aláásta a magyar nép uralmát”. Azután a felszabadulás utáni fejezetekben ismét egy – immár jól ismert – belső ellenség: „Az amerikai imperialisták és Tito útmutatásai szerint cselekedtek a Magyar Dolgozók Pártjába beépült Rajk és társai is Magyarországon, amikor meg akarták dönteni népköztársaságukat...” (A középiskolai tankönyvek az ’50-es évek végén íródó újabb tankönyvek bevezetéséig forgalomban voltak, az ugyanilyen felfogásban készült általános iskolai könyvek némelyike a középiskolásokat sok-sok évvel túlélte.)


*

A vázlat átböngészése után már többet megérteni véltünk, vajon meg nem fogalmazottan is miért kelt fel 1952-ben, egy élete delén levő vízügyi szakember „igazságérzete” éppen a Görgei-kérdésben (egy látszólag csakis szaktudományos kérdésben)? Visszatéve a ,,K”, a ,,G”, a „P”-betűs lexikonköteteket a polcra, összerakva a tervezett monográfia-vázlat jegyzeteinket, az első jegyzetkötegre még ráírtuk: Bevezetőben elmondani: e tankönyveket természetesen nem használjuk ma már, a korabeli brosúrákat, újságokat történészek is elvétve veszik kézbe. De vajon hányan szereztük az ilyen szellemű tankönyvekből, könyvekből első benyomásainkat? És hányan szerezték éppen a népi demokrácia első tudatosan képzett, felkészített káder-generációjából ilyen történeti-politikai alapokon társadalomtudományi műveltségüket? És azonosították azzal az új társadalomszemléletet, a marxizmust? És vajon a gazdasági-politikai-társadalmi aprómunka társadalmat fenntartó végzése közben gondolunk-e arra, hogy megvizsgáljuk ismereteink genezisét, s ha kell, felülvizsgáljuk azokat? Felfogásunk változásai – gondolkodásunk változásai a társadalomról – követik-e megfelelő ütemben a gazdasági-politikai gyakorlatunk változásait? Ezt kutatni már nem csak történészi feladat...

Egy vödör víz! Néprajzkutatók fogják majd a Görgei-hagyomány „népben” élését alaposan feltárni – bizonyára! Történészek vitatják máris Görgei vagy netán Kossuth hibáit, történészi módon; hiszen belátják: nincs ma már hibátlan hősök és gaz árulók példatárát kívánó kultúrpolitika. Várospolitikusok és a politikai propagandát irányítók figyelnek majd arra: mennyire káros a hagyományőrzésben a „kizárásos történetszemlélet” érvényesülése. S áll talán ugyanazon téren egymással szemben a valamikori vitapartnerek (akár egy Kossuth és Görgei, akár mások) emlékműve. Nemzeti átkainkon búsongók is talán elhiszik, hogy nem „nemzeti tulajdonságaink”-ból, hanem nagyon is mindig konkrét történelmi helyzetekből sarjadt az, hogy történelmünk folyamán „nekünk árulók kellettek”. Politológusok vizsgálhatják: a történeti kultuszok–ellenkultuszok mennyire egyfajta jelen-politika termékei voltak. S rámutathatnak: a régi kultuszos történetszemlélet felszámolása csak a régi politika maradványainak felszámolása révén következhet be – bizonyára.

2. Képek


1. Radikálisok és a hazaáruló. Görgey Artúr� �KOSÁRY DOMOKOS

Radikálisok és a „hazaáruló”

Az 1848. tavaszi pesti forradalomból született új radikális sajtó legelső, legjelentősebb és leghosszabb életű orgánuma a Marczius Tizenötödike volt. Szerkesztője Pálfi Albert (1820–1897), a márciusi ifjak egyike, Petőfi közeli barátja, a kor legjobb forradalmi publicistái közé tartozott. A lap kezdettől fogva harcot követelt a hagyományos nemesi „táblabíró politika” ellen és felkészülést a várható ellenforradalmi támadásra. Utóbb, 1849 márciusában – a nemesi radikálisoktól eltérően – elsőnek és szinte egyedül javasolta a más nemzetiségűek jogainak messzemenő elismerését, sőt a régi Magyarország föderalizmusát. 1849. június végén pedig ugyancsak másoktól eltérően követelte, hogy az új képviselőház egyik legfőbb teendője a „hűbéri maradványok megszüntetése” legyen, hiszen ez növelné a nép bizalmát. S hozzátette: „mi szörnyen resteljük, hogy amit a forradalom ösztönétől vezérelve ezelőtt egy évvel kellett volna a nemzetgyűlésnek tenni, egy év után is sürgetnünk kell”. S ha ezt a képviselőház nem vállalná, „tegye meg a kormány”, és „ne csak szóval legyen forradalmi, hanem használja is a forradalom eszközét”.

A magyar kormány azonban 1849. július 7-én a lapot betiltotta és Pálfit bíróság elé készült állítani. Sőt – Vukovics Sebő igazságügy-miniszter emlékezése szerint – azzal próbálta (alaptalanul) gyanúsítani, hogy „hazaáruló”, aki az „ellenség zsoldjában” áll. Mi magyarázza e különös fordulatot?

Mint ismeretes, Kossuth a függetlenség kimondásával 1849 áprilisában, az Ausztriával megegyezést óhajtó békepárti törekvések útját akarta elvágni. A taktika ellenére azonban az új politikai formán belül egyre erősebben érvényesült a „mérséklő”, hátráló nemesi tendencia. Szemere Bertalan miniszterelnök ugyan republikánus programot hirdetett, mégis hamar megtalálta a kapcsolatot a volt békepártiakkal, és azokkal egyetértésben kezdte felszámolni az olyan forradalmi intézményeket, mint a kormánybiztosoké, vagy a vésztörvényszékeké volt.

Pálfi és a Marczius azonban – híven eredeti radikalizmusához – egye élesebben támadta Szemere politikáját, amely az ő szemében a nemesi uralom visszaállításának elősegítője, szinte jelképe volt. Támadta azokat, akik „az úrbéri törvényeket titkon minden érdekelttől kicsavarták, úgy hogy temérdek helyen oly buzgón folyik a robot, mint csak Ulászló korában folyhatott”. Majd ismét: „mondjuk ki, hogy itt semmi nem változott, csak egy királyi trón helyébe jött az elnöki karszék ... mink meg a kiválasztottak, csináljunk jó zsíros kárpótlási törvényeket, ... ne riasszon vissza titeket holmi ostoba szó, mint forradalom, respublika, demokratia.”

Forradalmi cenzúra?

A támadás egyre szenvedélyesebb lett, de egyre magányosabb is. Az előző évhez képest ugyanis két olyan lényeges változás következett be, amely módosította a Marczius akcióját és lehetőségeit. Az egyik a forradalmi hullám elapadása, a nemesi rétegekben, de magában a fővárosban is, a márciusi ifjak kis gárdájának szétszóródása. A másik alapvető változás a szabadságharc ügyének katonai hanyatlása volt, az európai forradalmak utóvédharcaként, magára maradva két nagyhatalom harapófogója közt. S ez egyrészt gyötrően, lázasan sürgetővé tette a kiútkeresést, másrészt egyre csökkentette is a lehetséges, vagy annak vélt alternatívák körüli viták realitását a közelgő katasztrófa árnyékában. Ugyanakkor viszont egyre nőtt a hajlam arra, hogy az objektív feltételek hiányosságait erőfeszítésekkel tartsák pótolhatónak, és így a helyzetet kevésbé mérjék fel reálisan, továbbá arra, hogy a személyes motívumoknak, feszültségeknek, ellentéteknek vagy reményeknek túlzott jelentőséget tulajdonítsanak. Mindezt nemcsak és talán nem is elsősorban Pálfiról, hanem elkerülhetetlen történeti jelenségként, a kormányzatról, és általában a szabadságharc vezetéséről is el kell mondanunk.

A kormány június 27-én meghozta az első „elllenintézkedést”. Kossuth rendeletet adott ki a hadititkokat kifecsegő hírlapok elleni eljárásról. Eszerint az ellenségnek „hírlapjaink adják a leghitelesebb s leggyorsabb tudósításokat”. Mivel pedig – folytatja a rendelet – az ismételt figyelmeztetések, megintések eredménytelennek bizonyultak, ezentúl ilyen esetben a lapot azonnal betiltják és szerkesztőjét rögtönítélő bíróság elé fogják állítani. „Hírlap s bármi nyomtatvány Budapesten csak a rendőri középponti osztály átolvasása és engedelme után fog kihordathatni, egyéb helyeken megjelenő pedig a helybeli hatság elnökének engedelme után osztathatik ki.”

A hírkorlátozás veszélyes hadihelyzetben valóban indokolt lehet. Annak idején, 1848 decemberében, midőn Windisch-Grätz közelgett a főváros felé, a Honvédelmi Bizottmány joggal figyelmeztette a sajtót, hogy


vigyázzon és ne közöljön az ellenség által felhasználható híreket. De akkor nem hozott ily drasztikus intézkedést, mint most, 1849 nyarán, amikor lényegében véve újra bevezették az 1848. március 15-én eltöröl előzetes cenzúrát. A lapokat sorra kézbe véve nemigen találunk bennük olyasmit, ami valóban hadititkok kifecsegésének, katonai jellegű információnak volna minősíthető. Kivéve persze azt a közvetett információt – éppen a Marczius hasábjain –, hogy a magyar vezetésen belül a belső viták kiéleződtek, és azt, hogy az ellenzéki sajtó a reális hadihelyzet elhallgatásával vádolta a kormányzatot. Vagyis: a hadititkok kifecsegése elleni rendszabály itt inkább csak jogcím, vagy ha úgy tetszik ürügy volt arra, hogy a Marczius Tizenötödike radikális, ellenzéki támadásainak adott esetben véget vessenek.

Pálfi ezt nyilvánvalóan felismerte, de ennek ellenére – vagy éppen ezért – egy percig sem gondolt arra, hogy meghátráljon. „Mint tudva van – írta a lap június 29-i számában –, a kormány tegnap a sajtószabadságot megszüntetteté s behozá a censurát.” Méghozzá tulajdonképpen indokolatlanul – mondja –, hiszen „a mi véleményünk szerint a magyar sajtónál szerényebb és becsületesebb sajtó a világon soha nem volt”.

Mindezek után jött a már említett július 7-i betiltó rendelet, amely szerint a Marczius hasábjain „a közbékét veszélyeztető és a haza védelmét nehezítő, gátoló izgatás a kormány és a hadviselési intézkedések ellen naponkint vakmerőbben folytattatik, s a 63, 64, 65, 66. és 67. számokban a kormány tagjai elleni izgatások tettleges kihágásokra ingerlésig törtek ki”. Ezen kívül a szerkesztő ismételten elmulasztotta lapját előzetesen bemutatni, ezért tehát a lapot betiltják, és „annak felelős szerkesztője az ország védelmére kárhozatosan ható lázításaiért ... esküdtszéki bíróság elébe idéztetik”.

Mivel azonban a Marczius már jó ideje – mondhatni, kezdettől fogva – támadta a Szemere-kormányt, felmerül a kérdés: vajon mi volt az a közvetlen ok, amely kiváltotta e szigorú intézkedést azzal a lappal szemben, amely az új sajtószabadság és a forradalmi sajtó elsőszülöttje volt.

Görgei radikális barátai

Kossuth összes munkái XV. kötetének gondos összeállítója – aki ezt a rendeletet is újból kiadta – azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy az inkriminált számok cikkei „elsősorban a védelmi intézkedések elmulasztását kérik számon a kormánytól”. E megállapítás azonban részint nem egészen helytálló, részint pedig még mindig annyira általános, hogy máris sejthető: valami olyasmit takar, amit 1955-ben, a kötet megjelenésekor még „kényes” kérdésként jobban látszott nem részletezni.

Ha az itt inkriminált számokat kézbe vesszük, azonnal kiderül, hogy az ellentét most is – 1849 nyarán ugyanúgy, mint márciusban – ugyanazon kérdés: Görgei vezéri szerepének kérdése körül éleződött ki. Akkor, márciusban, ebből csak a Honvédelmi Bizottmány burkolt figyelmeztetése következett, hogy a sajtó ne beszélje ki a hadititkokat. Akkor ugyanis – Kossuth és Görgei személyes találkozása után – Kossuth ismét megbízott Görgeiben, annyival is inkább, mivel jöttek a tavaszi sikerek. Most viszont Kossuth alapjában véve szakított Görgeivel, és többé nem vele, hanem – Vukovics szerint – inkább Perczellel állt személyes kapcsolatban. S így a Marczius ismételt, határozott állásfoglalása Görgei mellett az adott, kényes és nehéz helyzetben szinte elkerülhetetlenül vonta maga után a lap betiltását. Minden valószínűség szerint ez volt Kossuth kemény intézkedésének fő indítéka, és legfeljebb csak járulékosan a környezetét érintő utalás. Hadműveleti titkot ezúttal sem beszélt ki a Marczius, hacsak magát a Görgei körüli vitát annak nem tekintjük. S így már némi fény derül arra a „kényes” kérdésre is, amelyet az ötvenes évek első felében úgy látszik, nem szívesen bolygattak történészeink. Nehéz ugyanis az egyik oldalon lelkesen ünnepelni a Marczius radikalizmusát, elítélve a békepárt hátrahúzó törekvéseit, és ugyanakkor megmondani, hogy ez a radikális Marczius volt mindvégig – saját létének veszélyeztetésével is – legharcosabb híve annak a Görgeinek, aki kezdettől fogva szorosabb összeköttetésben állt vele, mint a békepárttal. (Ez volt ugyanis az egyetlen olyan lap, amelyben Görgei 1848 tavaszán cikket írt, és amely tőle 1849 tavaszán tegező formában fogalmazott levelet közölt a szerkesztőhöz.) Görgeit viszont – a másik oldalon – békepárti összeesküvőnek és árulónak szokás tekinteni. Vagy talán Pálfi, a magyar forradalmi sajtó egyik fő kezdeményezője – aki oly világosan meglátta a meghódolási hajlam és a visszaálló nemesi uralom veszélyeit – éppen e ponton lett volna teljesen tájékozatlan, vak és ostoba? Az elhallgatás ezen az ellentmondáson éppúgy nem segít, mint azon a másikon sem, hogy akkor viszont mi fordította így szembe Kossuthot a magyar radikalizmus egyetlen megmaradt és leghaladóbb orgánumával? Valóban csak a sértett, személyi hiúság? S vajon ez a méltatlan lebecsülés hogy lett volna összeegyeztethető a forradalom ünnepelt vezéréről alkotott képpel?

„...mi bajuk van ... Görgeivel”

Az utolsó támadó, tiltakozó akciót a Marczius tulajdonképpen július 4-én, a 65. számban akkor indította meg, midőn híre ment, hogy Görgeit vezéri posztjáról letették és helyébe Mészáros Lázárt nevezték ki.


Az előzményekről itt elég csak néhány szót mondanunk. Az 1849. június 26-i minisztertanács elfogadta Görgei elképzelését, hogy a két ellenfél közül a már itt lévőt, a kisebbiket, vagyis Ausztriát kell, ha lehet, leteríteni, mielőtt még a nagyobbik, a cár serege is a helyszínre ér, és a kettő egyesülten lebírhatatlan túlerőt alkot ellenünk. E terv szerint minden erőt minél előbb Komáromnál kellett volna összpontosítani, hogy csapást csapásra mérjen Ausztria ellen. Erre az összpontosításra azonban nem került sor, mivel Győr elvesztésének hírére a június 29-i minisztertanács – Görgei hadügyminiszter távollétében – a döntést úgy módosította, hogy a kormány inkább Szegedre hátrál és Görgeinek is oda kell vonulnia. Midőn pedig Görgei vonakodott belenyugodni e változtatásba, Kossuth június 1-jén a sereg éléről elmozdította őt, és helyébe Mészárost, mellé pedig Dembinskit nevezte ki. Mire azonban ezek a helyszínre értek, lezajlott a július 2-i ácsi csata, amelyben a honvédek Haynaut – bár nem könnyen – újabb erősítés nélkül is visszaverték, és amelyben Görgei maga is fejsebet kapott. A sereg adott hangulatát tekintve Kossuth jobban látta Görgeit egyelőre meghagyni a sereg élén, bár Mészárosnak alárendelve.

Görgei letételének hírére írta Pálfi július 4-én, hogy „az egész főváros a legújabb vezéri változásokról beszél és a bosszúság leírhatatlan... Meg nem foghatja senki, hogy mi bajuk van egy némellyeknek most ismét Görgeivel”. Majd így folytatta, egyre élesebben: „Ezt, bár kitől eredjen, tűrni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja, mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy e mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is?” E nem kis részben Perczelnek szóló utalás után Pálfi leszögezi, hogyha Görgei valóban egyszerűen az engedelmességet mondta volna fel, akkor nem elmozdítást, hanem egyenesen főbelövést érdemelne. De hátha csak mást, valami jobb tervet javasolt? „Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És még inkább félre azért, mert nyomoru rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek”, vagyis Kossuthnak. Hiszen így mindenki arra gondol, hogy „megjelennek változtatott alakban mindezen symptomák, a körüllevők befolyásai stb., mellyek eddig csak a korona alól szoktak kikukucskálni”. S az ilyen „félreértésekről nem tudják a ministerek megóvni a kormányzó nevét? Iszonyú!”

A lényeg tulajdonképpen már ebben a cikkben benne volt. Ezt csak kiegészítette a július 5-i és 6-i számok újabb állásfoglalása Görgei mellett, félreérthetetlen utalásokkal arra, hogy neki – azaz Görgeinek – fő dolga a nagy ügy védelmével, és nem egyesek személyi biztonságával vagy éppen menekülésének fedezésével törődni; és utalásokkal azok ellen, akik a vezérségtől Görgeit meg akarják fosztani, holott a hazát eddig is ő segített megmenteni, és most is csak azt vonakodott végrehajtani, amit veszélyesnek tartott a haza ügyére.

Pontosítsunk tehát: a Marczius betiltását nem az idézte elő, hogy a kormányt támadta általában. Még csak nem is egészen az, hogy Kossuth politikai környezetét és közvetve magát Kossuthot is bírálni kezdte. Hanem közvetlenül az, hogy Görgei vezérsége mellet és a leváltására irányuló intézkedések ellen foglalt állást még akkor is, midőn Kossuth már elszánta magát a Görgeivel való – az adott helyzetben nem könnyű – leszámolásra. Ez volt az a pont, amelynél Kossuth lesújtott a lapra. Pálfit a bíróság elé állítástól csak az mentette meg, hogy a kormány a menekülés küszöbén már nem tudott esküdtszéket összeállítani. Letartóztatására azért nem került sor, mert az igazságügy-miniszter óhajára írásban kötelezte magát, hogy a kormányt követni fogja és jelen lesz, ha bíróság elé idézik. Pálfi egyébként ettől függetlenül sem óhajtott a törvény elől „elvonulni”, hanem férfias nyugalommal és rezignációval várta a fejleményeket, és követte a kormányt egészen Aradig és a bukásig, amely az ellene indított eljárásnál jóval nagyobb ügyeknek is véget vetett.

2. Képek


1. Április 7PUSZTASZERI LÁSZLÓ

A Világoshoz vezető út

Április 7. A tavaszi hadjárat taktikai győzelemsorozata után, 1849. április 7-re Gödöllőn haditanácsot hívtak össze. Hogy ott mi történt – részleteit tekintve – máig is ismeretlen. Teljes bizonyossággal csupán annyi állapítható meg, hogy Kossuth és Görgei tábornok négyszemközti megbeszélést folytatott. Csupán valószínűsíthető, hogy közöttük a Függetlenségi Nyilatkozatról és a további hadműveletek irányáról esett szó. Görgei korábbi megnyilvánulásai azt bizonyítják, hogy elvetette a Habsburg birodalom kormányzati és hadseregszervezési, vezetési elveit, de sem a birodalommal, sem pedig a dinasztiával nem kívánt szakítani. Nem Magyarország államjogi függetlenségét, hanem csupán a birodalom Lajtán túli részéhez fűződő kapcsolatainak átrendezését kívánta. Emlékiratainak tanúsága szerint óvta Kossuthot minden olyan lépéstől, amely az európai hatalmi egyensúlyt felboríthatná.

Ez azért is hihető, mert ha valakinek, akkor Görgeinek tisztában kellett lennie azzal, hogy az áprilisi győzelmek propagandisztikus és taktikai jelentőségűek, de semmiképpen sem elegendők a dinasztiával történő méltányos kiegyezéshez. Az osztrák hadseregnek a magyarországi főhadszíntéren működő része hátrányos helyzetbe került Isaszeg után, de nem semmisült meg. Továbbá, nem hagyhatta ki a számításból a birodalom egyéb katonai erőtartalékait sem, amelyeknek a főhadszíntérre történő átcsoportosítása csupán idő kérdése lehetett. Éppen ezért a kiegyezést kizárólag gyors időnyeréssel és újabb győzelmekkel lehetett volna kikényszeríteni. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy Buda visszavételében és a nyugati irányú hadműveletek folytatásában Kossuthtal már Gödöllőn megegyezett. Görgei április 26-án fel is szabadította az osztrákok által ostromolt komáromi erődöt, innen azonban nem követte a visszavonuló osztrák hadsereget, hanem visszafordult, hogy ostrom alá vegye a még osztrák kézen levő Budát (május). Mire Buda felszabadult, a hadsereg kifulladt, harcértéke megromlott, ellátása elégtelen volt, és az európai status quo felett őrködő hatalmak már egyezségre jutottak abban a kérdésben, hogy minden segítséget megadnak a Habsburg birodalom egységének megőrzéséhez. Így 1849. május végére idő és alkalom elveszett; a szabadságharc további tétje csupán a bukás súlyának enyhítése lehetett.

Május 15. Görgei április 26-án egy fogoly osztrák tiszttől értesült a készülő orosz beavatkozásról. Május közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz beavatkozásról kelt hírek valósak és az intervenció hamarosan bekövetkezik. Az intervenció ténye azt a kérdést vetette fel a kormány és a katonai vezetés számára, hogy van-e lehetőség az újabb támadás visszaverésére, s ha igen, az milyen intézkedéseket igényel? Az önvédelmi harc folytatását illetően két elképzelés született. Az egyiket, a hadügyminiszteri tárcát Görgei helyett ideiglenesen betöltő Klapka terjesztette június 12-én a kormány elé. A terv alapvetően védelmi jellegű, és feltételezi, hogy a magyar erők képesek lesznek az orosz és osztrák támadás feltartóztatására. Klapka május 15-én Görgei budai főhadiszállására utazott, hogy tervét ismertesse. Elmondta Görgeinek, hogy az erőforrásokat felmérve arra a megállapításra jutott, hogy a rendelkezésre álló tartalékok mintegy félévi háborúhoz elegendők. „Klapka tábornok ez alkalommal azt a lesújtó meggyőződését fejezte ki előttem – írja emlékirataiban Görgei –, hogy Magyarország megmentése egyáltalában csak a külföld segítségével lehetséges...” Klapka tehát elfogadta azt a Kossuth által megfogalmazott külpolitikai doktrínát, hogy az európai orosz befolyás növekedésétől tartó nagyhatalmak támogatást nyújtanak Magyarországnak.

Klapkával szemben Görgei Buda bevétele után támadó hadműveleteket akart folytatni, hogy az orosz támadás bekövetkezte előtt vereséget mérhessen a Magyarországon operáló osztrák hadseregre. Egyidejűleg kísérletet tett a kiegyezésre hajló és a Függetlenségi Nyilatkozatot elvető politikai ellenzék megnyerésére. Görgei május utolsó napjaiban érkezett Debrecenbe, ahol személyesen is tárgyalt a békepárt vezetőivel, és felajánlotta a katonai hatalomátvétel lehetőségét, amit azonban az „alkotmányos” jogfolytonosság alapján álló politikusok elutasítottak. Az országgyűlést a Pestre költöztetés ürügyén Kossuth elnapoltatta, mire Görgei visszatért a hadsereghez és hozzálátott támadó tervének kivitelezéséhez. A támadó magyar koncentrációt Haynau, a június 2-án kinevezett új fővezér a Vág folyó mentén és Győr térségében várta, amiből arra következtethetünk, hogy pontos információi voltak a magyar erők helyzetét és létszámát illetően. Ezzel szemben Görgei hadvezetéséi információi nem voltak kielégítőek.

Június 20–21. A főerő által június l6-án a Vág menti Zsigárdnál Görgei távollétében megkísérelt első áttörés kudarccal végződött, a terv ezzel lelepleződött és az ellenség megerősítette a Vág-vonalat. Görgei az áttörési kísérletet az eredeti terv csekély változtatásával, saját vezénylete alatt június 20–21-én Perednél megismételte. A kísérlet azonban ezúttal sem járt sikerrel. A peredi csatával befejeződött a kiegyenlítődött erők küzdelmének


időszaka és az egyensúlyt az orosz hadsereg belépése a reakció javára billentette. A szabadságharc túljutott a csúcspontján, és újabb katonai sikerekkel legfeljebb kedvezőbb kapitulációs feltételeket lehetett volna kikényszeríteni. A tábornok a továbbiakban egyre világosabban juttatta kifejezésre, hogy ennél többre nincs és nem is nyílhat lehetősége.

Június 26. A minisztertanácson Görgei javasolta: a kormány haladéktalanul tájékoztassa a népet a fenyegető veszély nagyságáról, majd jelentse ki magát „mozgónak” és csatlakozzék a fősereghez. Ismerje el továbbá, hogy az erők mindkét ellenség visszaveréséhez egyszerre elégtelenek, ezért vonjanak össze minden erőt a Duna jobb partján Komárom erődje körül, és itt mérjenek döntő csapást az osztrákokra. Az oroszok előrehaladását addig tárgyalásokkal késleltessék. Ha ez nem sikerülne, akkor az oroszok hadd szállják meg a védtelenül hagyott országrészeket. Ha az ország elesik, teljesen mindegy, hogy melyik ellenségnek esik áldozatul, de az nem lehet közömbös, hogy melyiktől szenvedi el a végső csapást, mert Magyarország alkotmányos szabadságát Ausztria támadta meg. Ezért Ausztriára kell a lehetséges legtöbb csapást mérni, amíg az orosz erők felvonulása ezt még lehetővé teszi.

Július 1. Június 27-én Győrnél a magyar seregek csatát vesztettek. A csatavesztés hírére Kossuth újabb minisztertanácsot tartott Pesten Kiss Ernő, Dembinski, Mészáros altábornagy, valamint Perczel Mór, Aulich, Láhner és Török Ignác tábornok részvételével. Az itt kelt határozatot levélben közölte Görgeivel, megtiltva a jobb parti összpontosítást és az újabb áttörési kísérletet. Közölte továbbá a tábornokkal, hogy a kormány és az országgyűlés Szegedre költözik, vonuljon tehát Görgei is oda, mert a helyzet alakulása folytán „a kormány teljességgel meg nem engedheti, hogy a felső hadsereg magára hagyatva, s a kormánytól és a többi seregektől elzárva hosszas időre a nemzettől mintegy elszakadva maradjon”. A kormányzó rendeletével Csány László miniszter, Kiss Ernő altábornagy és Aulich tábornok utazott Görgeihez Komáromba. Görgei az utasítás végrehajtását megtagadta, amit azzal indokolt, hogy katonai sikert már csupán az esetben lehetne elérni, ha az orosz támadás kibontakozása előtt végrehajthatná az áttörést a Dunántúlon az osztrákok ellen. A Szeged környéki összpontosítás egy lényegesen szűkebb működési területen a kettős ellenfél túlerejű támadásának tenné ki a magyar haderőt.

Válaszul, június 30-án Kossuthnak írott levelében felmondta az engedelmességet a politikai vezetésnek, mire július 1-jén Kossuth a minisztertanáccsal egyetértésben utasította Görgeit, hogy adja át a fősereg vezénylését Mészáros Lázár altábornagynak.

Július 2. Miközben a kormányzó és Görgei viszonya eljutott a nyílt szakításig, az orosz sereg átkelt a Tiszán, Haynau pedig július 2-án megjelent Komárom előtt. Az osztrák fővezér július 2-ra döntő támadást határozott el azzal a céllal, hogy a Komárom körül álló magyar erőket elvágja a főváros felé történő visszavonulástól. Görgei a csatanap délutánján a Pöltenberg tábornok által összevont 24 lovasszázaddal és 2 lovasüteggel döntő támadást indított, miközben a fején súlyosan megsebesült. A főparancsnok harcképtelenné válása a csatát megszakította, és a magyar sereg – a komáromi erődítményekre támaszkodva – védelmi állásba vonult. Görgei elmozdításának híre a tisztikar körében heves felzúdulást váltott ki a kormány ellen. Klapka – mint rangidős tábornok – Görgei sebesülése után átvette a fővezérletet, és megtiltotta, hogy a táborban keletkezett hangulatot az életveszélyes állapotban levő fővezér tudomására hozzák. Az összpontosítást azonban nem lehetett megkezdeni, mert ,,...a csapatoknak a kormány iránti bizalma nagyon meg volt rendülve, s a vezérek engedelmessége is felette kétes és ingatag vala – jellemzi a helyzetet Klapka –, gondolni sem lehetett Kossuth parancsainak maradéktalan végrehajtására”.

Július 6. A kormány nem kockáztatta, hogy nyíltan szembehelyezkedjék Görgeivel és a tiszti gyűlés határozatával, ezért kompromisszumos javaslatként megerősítették Mészáros Lázárt a fővezérségben, de jóváhagyták, hogy Görgei maradjon meg a felső-dunai hadsereg élén. Egyidejűleg utasították Klapkát, hogy legkésőbb július 7-ig kezdje meg a levonulást a déli összpontosítás helyére. Július 6-án délelőtt a lábadozó Görgei haditanácsot tartott, amelyen elhatározta, hogy a Komáromból történő elvonulás előtt ismét meg kell kísérelni a jobb parti áttörést. A döntést vitató Klapka másnap reggel a kormány parancsa értelmében megkezdte a csapatok elvezénylését Komárom alól. Lépéséről azonban előzetesen nem tájékoztatta Görgeit, aki válaszul azonnal leköszönt a szolgálatról, de a tisztikar kérésére megmásította elhatározását. Az őt felkereső tiszti küldöttség előtt feltárta a kormányhoz és Kossuthhoz való viszonyát. Elmondta, hogy a teljes szakítás állapotában van, mivel a kormány haditervében az országból való kimenekülés kezdetét látja. Ezért, ha ragaszkodnak lemondásának visszavonásához, akkor az egyet jelent a kormánnyal való nyílt ellenszegüléssel. Továbbá támogatást kért és kapott a tisztikartól az utolsó áttörési kísérlethez.

1849. július 11-én Komárom–Ács–Újszőny térségében a magyar honvédsereg újabb áttörést kísérelt meg Klapka tábornok vezényletével. A feladatot meggyőződése ellenére, kényszerűségből vállaló Klapka nem a kellő eréllyel vezényelte a csatát, ami újabb kudarcot eredményezett.


Július 21. A déli hadszíntérre történő levonulást Görgei a Vác–Gödöllő útvonalon tervezte végrehajtani, Vácnál azonban július 15-én az orosz hadseregbe ütközött. Ez arra késztette, hogy harcolva kitérjen észak felé, és az oroszok háta mögött – Balassagyarmat, Losonc, Rimaszombat, Miskolc, Tokaj érintésével – átkeljen a Tiszántúlra és úgy folytassa útját Arad felé. A rendkívül lassan és óvatosan mozgó orosz hadsereggel utóvédharcokat folytatva sikerült hadseregét döntő összecsapás nélkül Tokajnál átmenekítenie a Tiszán. Eközben került sor az oroszokkal való első kapcsolatfelvételre. Az orosz megadási ajánlatra válaszolva kijelentette, hogy a hadsereg ,,...föl van esketve azon alkotmányra, melyet V. Ferdinánd, Magyarország királya szentesített az 1848. év tavaszán. A hadsereg eddigi esküjéhez híven küzdött ezen alkotmány fönntartása mellett. A hadsereg ezentúl is hű fog maradni esküjéhez és fegyvereit csak akkor fogja nyugodni hagyni, ha ezen alkotmány újból biztosítva lesz és minden ellenséges hatalom Magyarország területéről ki lesz szorítva.” Az üzenetváltásról egyidejűleg Bónis kormánybiztos révén tájékoztatta a kormányt is.

A tiszai átkelés után Görgei a hadsereget két részre osztotta. A Nagy-Sándor József tábornok által vezetett I. hadtest Nyíregyházától Debrecen felé haladva fedezte a Nagyvárad irányában kitérő magyar főerők mozgását. Augusztus 2-án Nagy-Sándor meggondolatlanul, és a Görgeitől kapott utasítás ellenére, csatába bocsátkozott az orosz főerőkkel Debrecennél, és megsemmisítő vereséget szenvedett. A honvédsereg fegyelmét a hosszú visszavonulás során egyre nagyobb mértékben bomlasztotta a pénz-, ruha-, élelem- és munícióhiány, valamint a nyári hőségben megtett napi 30-40 kilométeres menetelés. Különösen nyomasztóvá vált a pesti, felvidéki és nagyváradi hadiüzemek elvesztése után jelentkező munícióhiány és a felszerelés pótlásának hovatovább lehetetlen volta. Mindezek ellenére Görgei a lehetséges legnagyobb gyorsasággal vezette hadseregét Arad felé.

Augusztus 11. Kossuth július 25-én elindult Szegedről, hogy találkozzék Görgeivel, de miután értesült arról, hogy az orosz hadsereg Fürednél átkelt a Tiszán, dolgavégezetlenül visszafordult. A találkozó meghiúsulásának nem szükséges nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk, mert az események tragikus fordulatán már a legteljesebb egyetértésen nyugvó közös erőfeszítéssel sem változtathattak volna. Az önvédelmi harc anyagi és erkölcsi, szellemi tartalékai a végső kimerülés állapotába kerültek, és – mint néhány nap múlva kiderült – az orosz hadsereg vezetői a magyar politikai vezetéssel egyáltalán nem, Görgeivel is csupán a feltétel nélküli kapituláció gyakorlati lebonyolításáról voltak hajlandók tárgyalni.

Görgei augusztus 9-én érkezett Aradra azzal a szándékkal, hogy – a szükséges tájékozódás után – fokozatosan beérkező hadtesteit tovább vezényli Temesvár irányába, hogy Dembinski hadseregével egyesülve, csapást mérhessen Haynaura. Augusztus 11-én hajnalban értesült Dembinski és Bem augusztus 9-i katasztrofális vereségéről, amelyből azt a következtetést vonta le, hogy minden további támadó hadművelet értelmetlenné, egyszersmind lehetetlenné is vált, mert a két túlerejű ellenség közé ékelődött, mintegy 23 ezer főnyi, fél csatanapra is szűkös lőszerkészlettel rendelkező hadseregének feláldozása révén sem lenne képes a szabadságharc bukását elhárítani.

Augusztus 11-én Kossuth lemondott és – kormányzói jogkörét túllépve – Görgeire ruházta a politikai és katonai főhatalmat. Az így formálisan diktátornak minősülő Görgei összehívta az Aradon tartózkodó főtiszteket, hogy tájékoztassa őket arról: kapitulációs ajánlattal kíván fordulni az Aradot megközelítő Rüdiger orosz tábornokhoz. A tiszti összejövetel által is jóváhagyott kapitulációs ajánlatot gróf Bethlen Gergely ezredes, valamint gróf Esterházy István és gróf Schmidegg Kálmán századosok vitték Rüdiger főhadiszállására, miközben Görgei elindította hadseregét a fegyverletétel helyéül javasolt Világos irányába. A fegyverletétel augusztus 13-án Világos közelében megtörtént. A megállapodás értelmében az orosz hadsereg távol tartotta a helyszíntől az osztrák csapatokat.

2. Képek


1. Fegyverletétel a gyõzõ szemével. Orosz visszaemlékezés a világosi fegyverletételrõlROSONCZY ILDIKÓ

Fegyverletétel – a győző szemével

A déli magyar hadsereg temesvári csata vesztésével katonailag is végképp kilátástalan helyzetbe került Görgei tábornok, mint diktátor és az összes magyar haderő főparancsnoka, 1849. augusztus 13-án a további fölösleges és értelmetlen vérontás elkerülése céljából letette a fegyvert. A kapituláció kizárólag az orosz haderő, mégpedig a III. hadtest és annak parancsnoka, gróf Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornok előtt ment végbe a világosi-szőllősi síkon. Görgei hadserege – amely a Rüdigernek átadott lista szerint ekkor 30 889 főt számlált – feltétel nélkül adta meg magát. Az oroszok az osztrákok szövetségeseiként ugyanis sem politikai, sem egyéb feltételekről nem voltak hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni, s néhány nappal azelőtt a magyar hadikövet, Poeltenberg Ernő tábornok Rüdiger ártándi táborából anélkül tért vissza, hogy egyáltalán eljutott volna az orosz főparancsnokhoz, Paszkevics herceghez. Rüdiger környezetében Poeltenberget és társait viszont azzal biztatták, hogy feltétlen megadás esetén számíthatnak a cár nagylelkűségére.

Az alább közreadott visszaemlékezést Rüdiger tábornok vezérkari főnökének, Ilja Sztyepanovics Frolov tábornoknak Drozdov nevű személyi segédtisztje vetette papírra. Drozdov annak az orosz követségnek a tagjaként járt a világosi Bohus kastélyban Görgei főhadiszállásán, melyet augusztus 12-én Frolov vezetett. Feladata a fegyverletétel körülményeinek megbeszélése volt.

Drozdov amellett, hogy érzékletesen írja le világosi benyomásait, néhány új adalékkal is kiegészíti, illetve pontosítja ismereteinket a kapitulációt megelőző nap eseményeire vonatkozólag.

A visszaemlékezés, amely magyarul most olvasható nyomtatásban először, megjelent a Vojennüj Szbornyik című orosz folyóirat 1870. évi 9. számában.

Drozdov, I.: A magyar hadsereg fegyverletétele az orosz seregek előtt 1849. augusztus 1-én[augusztus 13-án] Világosnál

I.

Miután egy magyar hadtestet Debrecen városánál július 21-én [augusztus 2-án] szétvertünk,1 az aradi várhoz visszavonuló Görgei vezette hadsereg üldözésére kirendelt orosz seregek Rüdiger gróf főhadsegéd parancsnoksága alatt, ugyanezen hónap 29-én [augusztus 10-én] elérték Ártándot. Itt kerestek fel bennünket a Görgeitől küldött hadikövetek, báró Poeltenberg tábornok, segédtisztje Bethlen Gábor százados és Beniczky ezredes, akik hadseregünk főparancsnokának szóló levelet hoztak, amelyben a magyarok megkísérelték, hogy fegyverletételük fejében bizonyos feltételeket szabjanak.2 Rüdiger gróf átvette tőlük a levelet és továbbküldte a főparancsnoknak Debrecenbe. A hadikövetek, a válaszra várván, törzsünknél maradtak. A gróf igen szívélyes magatartást tanúsított irányukban és meghívta őket ebédre.

Ebéd után a gróf azzal bízta meg Frolov tábornokot, hogy magánbeszélgetés formájában tárgyaljon a követekkel, s közben győzze meg őket a küzdelem folytatásának kilátástalanságáról. A magyarok azonban, erőiket ekkor mintegy 200 ezer emberre tartván, azt mondták, hogy kötelességüket végső leheletükig teljesítik, s ha nem kapnak kedvező választ, akkor a harcmezőn próbálnak majd szerencsét. A követek tulajdonképpen ezzel indultak vissza táborukba, mert Görgei levelére a főparancsnok válasza az volt, hogy a cári orosz hadsereg nem tárgyalni, hanem harcolni jött Magyarországra, s ezért a magyaroknak, ha tárgyalni akarnak, az osztrák főparancsnokhoz, Haynau báróhoz kell fordulniuk.

Folytattuk fenyegető előrenyomulásunkat Arad vára felé, amely ez idő tájt a forradalom központja volt, s elérvén a Kisjenő nevű városkát, egy Rüdiger grófnak szóló levéllel ismét felkerestek bennünket Görgei segédtisztjei. Görgei azt írta, hogy hadserege kész feltétel nélkül megadni magát, és őfelsége az orosz cár hadai előtt letenni a fegyverét, s azt kérte a gróftól, hogy küldjön hozzá egy megbízható személyt, akivel megállapodhat a seregek megadásának és a fegyverletételnek a körülményeiről.3; Rüdiger gróf azonnali parancsára Frolov tábornok, Offenberg báró hadmérnök főhadnagy, Ahbauer utász főhadnagy és jómagam Görgei segédtisztjeinek kíséretében négy kocsin gyorsan az ellenséges hadsereg táborába robogtunk. Ez július 31-én [augusztus 12-én] délelőtt tízkor történt. Görgei főhadiszállása Világoson volt, ahová déli egy órakor meg


is érkeztünk.

Világos, ez az elég szép városka, dombokká szelídülő hegyek lábainál fekszik. Magának a városnak a központja fölött az egyik domb lankáján egy csodálatos kőépület emelkedik, melynek kertre nyíló oszlopsoros folyosója a domboldalon le egészen az utcáig vezet. A házat körülvevő hatalmas tömegű nép és katona láttán ki lehetett találni, hogy itt van a főparancsnok szállása, (kapunál álló) medvebőr süveges gránátos őrök pedig kétségtelen bizonyítékául szolgáltak Görgei jelenlétének.

Alig értünk az épület terasza elé, Csörgei kijött elénk. Az üdvözlések után a magyar főparancsnok tábornokunkat rögtön karon fogta és egyenesen dolgozószobájába vitte, ahol azonnal hozzá is láttak az előttünk álló feladat megtárgyalásához. Mi hárman ezalatt a nagyterembe mentünk, ahol tisztek sokasága nyüzsgött. Az ügyeletes segédtiszt sorra bemutatott bennünket az itt levő tábornokoknak, az ideiglenes kormány itt tartózkodó tagjainak s a Görgei vezérkarához tartozó tiszteknek. „Mintha daliák arcképcsarnoka lenne” – ötlött fel bennem a gondolat a pompás magyar egyenruhát viselő délceg férfiak láttán: itt gyűltek össze a legelőkelőbb családok fiai, a magyar ifjúság színe-virága. Hamarosan minket is behívtak a dolgozószobába, ahol Frolov tábornok bemutatott bennünket Görgeinek.

El voltunk ragadtatva ennek a fiatal tábornoknak vonzó külsejétől, aki nemrégiben még szövetségeseinknek, az osztrákoknak a réme volt, most pedig diktátorként és a magyar felkelés összes haderejének főparancsnokaként állt előttünk.

Görgei ránézésre huszonöt éves lehet. Magas, karcsú, arányos testalkatú férfi. Bajusza ritkás, kerek, szép arcán, melyet kis szakáll vesz körül, a szelídség és jólelkűség vonásai. Nagy, kék, csillogó szemének követhetetlen, talányos pillantásai arra utalnak, hogy erejének és fölényének tudatában van. Fején kötés: tarka selyemkendő, mely egyik végével feje felső részét fogja át, másik vége pedig hátra esik a vállára, és a tarkóján levő sebet takarja el. Szelíd, nyájas arca e különös kötéssel keretezve még finomabbnak tűnik. Öltözéke a következő: mellén piros zsinórozású, gallérján paszománnyal díszített egyszerű sötétbarna atilla, vállán átvetve elmaradhatatlan kísérője, egy kis bőrtáska, lábán a legdurvább bőrből készült hatalmas (jóval a térde fölött végződő) csizma. Beszéde egyszerű: zengő hangja erős akaratról tanúskodik. Megjelenésén, hangján érződik, hogy parancsolásra termett...

Miután Görgei röviden üdvözölt bennünket, kimentünk a nagyterembe. Tábornokunk még a dolgozószobában maradt, és amint kijött, Offenberg bárót egy jelentéssel azonnal Rüdiger grófhoz küldte.

Egész Magyarországon déli egy órakor ebédelnek, ezért az asztalt a nagyteremben már régen megterítették. Hamarosan megjelent Görgei és asztalhoz invitált bennünket. Az ebéd magyar szokás szerint vagy tizenöt fogásból állt és három óra hosszat tartott. Az asztalnál ötvenen foglaltak helyet: tábornokok, magasabb rangú polgári személyek, tisztek és rajtuk kívül a ház asszonya, Dietrich úrnő,4 meg a hadsereg főorvosának felesége, Mihalik úrnő. A társalgásban részt vevők mindegyike vidám hangot igyekezett megütni, s ez nem is lett volna nehéz az itt felszolgált remek borok mellett, de a beszéd mégsem élénkült meg, hanem éppen ellenkezőleg: beszélgetőtársaink homlokát komor gondolatok felhőzték be. Mindannyiukon látszott, hogy szívükben aggodalom fészkel. Sőt mi magunk is valami furcsa, eddig soha nem tapasztalt állapotba kerültünk. Lelkemet balsejtelem nyomasztotta: vajon a sors különös rendelése folytán nem saját halotti torukat ülik-e itt meg? Szerencsétlenek! Sokan közülük nem is tévedtek, mikor végzetüket előre megérezték...

Az asztaltól felkelvén, elköszöntünk új ismerőseinktől, és indultunk vissza a táborba. Ugyanazok a segédtisztek, kikkel idejöttünk, Zarándig kísértek bennünket. A hadtest főhadiszállására este hatra érkeztünk meg.

II.

Az augusztus elsejére [13-ára] virradó éjszakán, pontban éjfélkor seregeink szaporán elhagyták állásaikat és rendben előrenyomultak. Az előretolt hadoszlopot a II. és III. könnyűlovas hadosztályok képezték. Őket a VII. és VIII. gyalogos hadosztályok követték. Hajnali öt óra tájban elértük Zarándot, ahonnan seregeink hadrendbe fejlődve folytatták az előrenyomulást, és végül egy Szőllős nevű falunál kiértek a síkságra. Sem a katonák, sem a különböző egységparancsnokok nem tudták, hogy mi következik. Valamennyien harcra készültek...

A szőllősi síkságot délnyugatról megművelt szőlőkkel és zöldellő ligetekkel borított gyönyörű dombok övezik. E dombok lábainál kanyarog az Aradról Kisjenőre vezető út. Délelőtt tíz óra körül a felénk közeledő magyar sereg hírnökeként az említett út fölött sűrű porfelhő kerekedett. A síkságon lassanként kivehetővé vált a magyar gyalogsági oszlopok eleje, s látszott, hogy párhuzamosan a mienkkel egy vonalban fejlődnek fel. Mögöttük a tüzérség képezte a második vonalat, a lovasság pedig a gyalogság két oldalán állt föl. Ily módon pontosan


délben, perzselő napsütésben a két ellenséges hadsereg, mindkettő hallgatagon, összetalálkozott.

Pontban egy órakor Görgei fényes törzskarával, gyönyörű, aranyszínű pej lován, fején tollas, fehér, kerek szőrmekalapban sebesen hozzánk vágtatott. Törzskarát tőlünk jelentős távolságban megállította, maga pedig lehajtott fejjel Rüdiger grófhoz léptetett, és a fegyverletétel ünnepélyes aktusát hosszas magyarázattal nyitotta meg. Végül jelentette a grófnak a seregek létszámát és a fegyverzet összetételét. Visszatérvén, Görgei tolmácsolta törzskarának a gróf üdvözletét, mire a magyarok, levegőbe lendítve csákójukat és kalapjukat, hangos felkiáltással válaszoltak: „Éljenek az oroszok!” Ezután Görgei parancsot adott a fegyverletételre, s abban a percben egész törzskara hirtelen szétoszlott... minden parancsnok egységéhez vágtatott, hogy vezére parancsát teljesítse.

Görgei seregei az I., III. és VII. gyalogos hadtestekből álltak. A legénységi állomány létszáma elérte a 30 000 főt. A hadseregnél tizenegy tábornok, mintegy kétezer tiszt, ötezer huszárló, háromezer kocsiló, száznegyvennégy ágyú, egy ponton, két tüzérségi park,* hatalmas mennyiségű tüzérségi felszerelés, fegyver és egyéb készlet volt.

Délután öt óra tájban, mikorra a III. és a VII. hadtestek már felsorakoztak, de az I. hadtest felvonulása még tartott, megkezdődött a „fegyverletétel ceremóniája”. A gyalogosok, miután tisztelegtek, szomorúan levették magukról hadfelszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították. A katonák búcsúzás közben sírtak és megcsókolták ezredzászlójukat. A huszárok, megállítván lovukat, megölelték azokat, és zokogva búcsúztak tőlük. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg. Ezután Rüdiger gróf, törzskarának kíséretében, Görgei seregeihez léptetett, s üdvözölvén őket, megkezdte szemléjüket. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrzött erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását... A katonák szomorú pillantással kísértek bennünket, a tisztek fejüket lehajtva sírtak.

Amint a gróf eltávolodott, Görgei lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg, levegőeget betöltő „Éljen Görgei!” kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: „Isten veled, Görgei!” „Isten veled, Görgei!” – ismételte az egész hadsereg.

Ezalatt a II. könnyűlovas hadosztályunk rendben odavonult a magyar hadsereg arcvonalához, és nekilátott a hadifoglyok átvételének, ami este nyolc óra körül fejeződött be. Aztán, még sötétedés előtt, a lefegyverzett katonák oszlopa lovasságunk fedezete mellett, hallgatagon megindult hőn szeretett vezére után a hadifogságba, Nagyvárad felé. Hamarosan az éjszaka áthatolhatatlan leple takarta el ezt a magyarok számára olyannyira szomorú látványt.

III.

Vezérkari főnökünk még napközben fogadta Görgeit, s nem is hagyta magára. Vele együtt egész éjszaka a fogoly hadsereg előtt utazott a hadtest Kisjenőn felállított főhadiszállása felé, ahová augusztus 2-án [14-én], hajnali négy óra körül érkeztünk meg.

Ezen a napon hadifogságba került legénységet Kisjenő mellett szabad táborban helyezték el, a tábornokoknak s a tiszteknek pedig a városkában jelöltek ki szállást. Ez utóbbiak maguknál tarthatták szablyájukat, és olyan mértékű személyes szabadságot kaptak, hogy szinte nem érezték a fogságot.

A foglyok legfontosabb szükségleteik kielégítésére gyakorlati intézkedések születtek: a tiszteknek fenntartásukra pénzt folyósítottak. A főtiszteknek naponta egy, a törzstiszteknek naponta két ezüstforintot, a legénységnek pedig cvibakot és húst utaltak ki. Rüdiger gróf Görgeit tábornokaival és néhány magasabb rangú tisztjével együtt meghívta ebédre. Fő- és csapatparancsnokainknak hadifogoly irányában tanúsított nagylelkűsége és kegyes bánásmódja a foglyokban teljes bizalmat, s az oroszok iránt általában rokonszenvet ébresztett.

IV.

Ugyanezen a napon hadtestünk főhadiszállására követek érkeztek az aradi vár parancsnokától, Damjanichtól. Az általuk hozott levélben a vár átadásának fejében szintén feltételeket ajánlottak fel. Görgei válaszában többek között ezt írta Damjanichnak: „Úgy bánnak velünk, hogy mi csodálkozunk és csaknem szégyenkezünk. Ha a


helyzet fordított lenne, azt hiszem, nem tudnék tisztjeink részéről az ellenséges foglyok irányában ilyen kedves, nagylelkű magatartásért kezeskedni. Ezt azért közlöm veled, mivel ez most számodra a legérdekesebb. A tábornagy Őméltóságának az a döntése, hogy semmilyen előzetes feltételt nem fogad el, de azt felajánlja, hogy irányunkban tanúsított bánásmódjával kivívja a helyőrség bizalmát.”5 Ennek a meggyőző válasznak a következtében Arad vára augusztus 5-én [16-án] feltétel nélkül megadta magát seregeinknek.

Ezzel a magyar háború véget is ért. További teendőnk csupán az volt, hogy fogadjuk és lefegyverezzük az Erdélyből és más helyekből hozzánk érkező magyar csapatokat. Miután lefegyvereztük, a Sarkad városa mellett létesített közös táborba indítottuk őket, ahol végül az osztrák seregeknek adtuk át a foglyokat.

Jegyzetek

1. Drozdov erősen eltúlozza az 1849. augusztus 2-i debreceni ütközet jelentőségét, mikor arra céloz, hogy a Poeltenberg vezette követség ennek következtében kereste fel Rüdiger táborát.

2. A követség tagjai Poeltenberg Ernő honvédtábornok és Beniczky Lajos alezredes, valamint a fedezetükre kirendelt huszárosztály parancsnoka, gróf Bethlen József voltak. Az ártándi orosz táborba a magyar korány államiratával augusztus 8-án érkeztek meg.

3. E hadikövetség tagjai gróf Bethlen Gergely ezredes, gróf Esterházy István ésgróf Schmidegg Kálmán huszárszázadosok voltak, és Görgei 1849. augusztus 11-ilevelét adták át Rüdigernek. A levél olvasható Katona Tamás: Az aradi vértanúk. 1-2. kötet. Bp. 1979. II. 17–19.

4. A ház asszonya Bohus Jánosné Szögyény Antónia volt, aki naplójegyzeteiben ezeknek a napoknak az eseményeit szintén megörökítette. L.: Katona Tamás: i. m.I. 20–29.

5. Görgei augusztus 14-én Kisjenőn kelt, Damjanich János tábornokhoz, az aradi vár parancsnokához szóló levelét csak részben közli Drozdov. A levél teljes szövegét lásd: Katona Tamás: i. m. II. 26–27.

2. Képek


1. A szociáldemokraták és a paktum. BethlenPeyer-�paktumSIPOS Péter

A szociáldemokraták és a paktum

Peyer Károly (1881–1956, tanult szakmája géplakatos) 1920-tól 1944-ig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a vele egybeépült szocialista szakszervezetek vezető csoportjának legbefolyásosabb személyisége volt. 1917-től a pártvezetőség tagja, 1918-tól a bányászszakszervezet titkára, 1922-től nemzetgyűlési képviselő, 1925-től a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja és szociáldemokrata frakciójának elnöke, 1927-től a Szakszervezeti Tanács Végrehajtó Bizottságának vezetője, később főtitkára. Peyer számos tisztsége ellenére sem rendelkezett diktatórikus hatalommal, hiszen ennek kialakulását az MSZDP és a szakszervezetek struktúrája, működési elvei és gyakorlata nem tették lehetővé. Mégis különleges helyzete volt, mert a legális munkásmozgalomban nélküle semmiféle fontos kérdést nem döntöttek el. Az ő személye kapcsolta össze a szociáldemokrata pártot a szakszervezetekkel, s növelte tekintélyét, hogy környezetében egyedülálló jártassággal rendelkezett az általános politikai kérdésekkel kapcsolatos manőverezésben. A kormányzat és a tőkés érdekképviseletek elsősorban Peyert fogadták el tárgyalófélnek a munkásosztály képviseletében, ahogyan más társadalmi rétegeknek is voltak a közéletben szószólóik.

Az MSZDP az ellenforradalmi diktatúrával szemben radikálisan demokratikus álláspontot képviselt, és minden fórumon, ahol szóhoz jutott, a legbaloldalibb, leghatározottabb ellenzéki tényezőt jelentette. Peyer tevékenysége ezt a viszonyt és magatartást fejezte ki egy pragmatikus, eredményekre orientált szemlélet jegyében. Ő jellegzetesen a tőkés társadalomhoz kötött szakszervezeti vezető volt. Számára a munka-tőke ellentétből következő, nap mint nap zajló csatározások jelentették a lételemet, tapasztalatai, felkészültsége a kapitalizmus viszonyai között folytatott gazdasági osztályharcra és az ehhez szükséges politikai feltételek kivívására kondicionálták. Szemhatára eddig terjedt és nem tovább. Több ízben hangoztatta, hogy a „reális útnak” nem az orosz, hanem az angol példát tekinti. Az antikommunizmus markáns vonása volt gondolkodásmódjának.

Ez a vázolt politikai-szellemi habitus, úgy véljük, érthetővé teszi, miért elsősorban az ő személyéhez fűződik szociáldemokrata részről a Bethlen–Peyer-paktum névén számon tartott egyezmény.

A gyakran váltakozó magyarországi kormányok 1920–1921-ben nem voltak hajlandók elismerni a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek önálló létét, garantálni működését, hanem a „nemzeti alapra” való helyezkedést követelték, és lemondást még a reformista elvű osztályharcról is. Azt kívánták, hogy a szociáldemokrata párt tagadja meg nyilvánosan a marxizmust és a szocializmust, a szakszervezetek ne kezdeményezzenek és ne támogassanak bérmozgalmakat, hanem jótékony célú segélyegyletként működjenek, az MSZDP és a szakszervezetek szakítsanak meg minden kapcsolatot a nemzetközi munkásmozgalommal. A pártvezetés ezeket a feltételeket nem fogadta el.

1921 áprilisában a kormányfői tisztséget és az ellenforradalom táborának közvetlen politikai irányítását Bethlen István gróf,a finánctőke és a vele összefonódott arisztokrácia képviselője vette át. Ő éppen úgy gyűlölte a szociáldemokratákat, mint a kommunistákat, s a munkásmozgalom reformista szárnyát sem tekintette kevésbé ellenségnek, mint a Gömbös Gyula vezette, kifejezetten fasiszta szemléletű katonatiszti–államhivatalnoki–értelmiségi csoportot, amely már akkor az MSZDP felszámolását és a szakszervezetek államosítását követelte. A miniszterelnök valóságérzéke azonban azt diktálta, hogy ne folytasson háborút egyszerre túl sok fronton. Hátra volt még a legnehezebb politikai feladat, az uralkodó osztályok egységes kormányzópártjának megteremtése, amellyel valamennyi elődje kudarcot vallott. Ezért Bethlen egyelőre kénytelen-kelletlen elfogadta a munkásság képviselete gyanánt a szociáldemokrata mozgalmat, annál is inkább, mert a különböző nemzeti és keresztényszocialista munkásszervezési kísérletek lényegében csődöt mondtak, míg a szocialista szakszervezetek taglétszáma 1920-ban és 1921-ben is meghaladta a 150 ezer főt.

A szociáldemokrata vezetőség is hajlandónak mutatkozott a passzivitás feladására, viszont egy átfogó rendezés nélkül elképzelhetetlennek tűnt az aktív politikai tevékenység újrafelvétele. A szakszervezetek számára is lényeges volt, hogy nagyobb akciószabadságot szerezzenek.

Peyer Károly 1921 májusában tért haza a forradalmakban játszott szerepe miatti kényszerű emigrációjából. Júliusban, Tatabányán elmondott beszédében kifejtette, hogy a szociáldemokrata pártvezetőség – az 1919 augusztusa óta eltelt idő tapasztalatai alapján – joggal épít a szervezett munkásságra. Hangsúlyozta, hogy a


proletariátus hajlandó részt venni az ország talpraállításában, de csak a szociáldemokrata vezetők irányításával és saját szervezeteinek keretében. Tehát az uralkodó osztályok számára nem létezik reális alternatívaként keresztényszocialista és nemzeti munkásmozgalom a szociáldemokráciához képest, viszont csak ez utóbbi lehet hatékony a kommunista befolyás ellen. Peyer rámutatott arra, hogy a párt nem tekinti végérvényesnek a trianoni határokat, de békés külpolitikát tart követendőnek, a gazdasági kapcsolatok kiépítését és fejlesztését kívánja a szomszédos országokkal. Szavai nyilvánvalóvá tették, hogy a párt- és szakszervezeti vezetés csak abban az esetben hajlandó beleilleszkedniaz újjáformálódó tőkés rendszerbe, ha az uralkodó osztályok politikai képviselői biztosítják a szervezett munkásság önálló pozíciójátés szervezeteinek mint szociáldemokrata eszmeiségű és proletár osztálytartalmú organizációknak a függetlenségét. Az MSZDP szabad utat kívánt a munkásság tömegeihez, hogy monopoljoggal irányíthassa politikai és gazdasági harcait. A célkitűzések tartalma az MSZDP és a szakszervezetek elismertetése az összmunkásság mint társadalmi osztály érdekképviseleteként a reformista programnak megfelelő szerepkörben és rendeltetéssel.

A szociáldemokrata pártvezetőség 1921 második felében több fontos politikai ügyben olyan magatartást tanúsított, amely minden deklarációnál erőteljesebben bizonyította megegyezési hajlandóságát.

Augusztus végén a szerb megszálló csapatok kiürítették Pécset és Baranya megyét. A pártközpont irányelvei alapján a helyi szociáldemokrata vezetők együttműködtek a magyar ellenforradalmi rendszer hatóságaival a terület konszolidálásában.

Októberben IV. Károly fegyveres kísérletet tett arra, hogy elfoglalja a trónt és visszaszerezze a hatalmat Horthytól.* Az ún. második királypuccs idején az MSZDP – és felhívására a munkásság – semlegességet tanúsított. A passzivitás a birtokon belül levő kormányzónak kedvezett.

Decemberben a soproni népszavazás alkalmával az MSZDP választmánya felszólította a munkásságot, hogy a város Magyarországhoz tartozására szavazzon. Ugyancsak december elején írták alá a kormány és az MSZDP megállapodását az Általános Fogyasztási Szövetkezet működéséről. Bethlen a tárgyalások során felszólította a pártvezetőség megbízottait, vitassák meg átfogó érvénnyel a szervezett munkásság helyzetét, az MSZDP, a szakszervezetek és más intézmények tevékenységének feltételeit.

A legális mozgalom vezetőire roppant erkölcsi nyomás nehezedett az elhurcolt munkások hozzátartozóinak kérései, könyörgései, továbbá a működésükben megbéklyózott szakszervezeti funkcionáriusok, bizalmiak elkeseredettsége következtében.

1921. december 8–21. között tárgyalásokra került sor a kormányzat és a szociáldemokrata párt képviselői között. A megbeszélések befejeztével Bethlen miniszterelnök, valamint Peyer és az MSZDP más megbízottai egyezményt kötöttek.

Az MSZDP vezetői kötelezték magukat: nem kötnek szövetséget az ellenzéki polgári liberális és demokrata pártokkal, nem fejtenek ki köztársasági propagandát és nem folytatnak a mezőgazdasági munkásság soraiban olyan agitációt, mint 1918 őszén. Elfogadták a kormány döntését: „a közalkalmazottak, vasutasok és postások szakszervezetei nem állíthatók vissza.” A párt külföldi tevékenységét illetően vállalták, hogy nyíltan megszakítanak minden összeköttetést az emigrációba szorult szociáldemokrata vezetőkkel, felveszik ellenük külföldön a harcot, felhasználják a párt nemzetközi kapcsolatait a trianoni békeszerződés megváltoztatása érdekében, és cáfolják a fehérterrorról szóló híreket.

Az egyesülési és gyülekezési szabadság terén megállapodás jött létre, hogy a rendőrhatóság ellenőrzési jogának fenntartásával az MSZDP rendszeres heti pártnapokat tarthat, továbbá előzetes engedéllyel és zárt vagy elkerített helyen politikai gyűléseket is rendezhet, a tüntető felvonulás azonban továbbra is tilos. A szakszervezetek politikával nem foglalkoznak, „de jóváhagyott alapszabályaikban körülírt működésüket akadálytalanul folytathatják”. A szakszervezeti összejövetelekhez nem kell előzetes engedély, elegendő a bejelentés. Az országos szövetségek – előzetes bejelentés után – külön helyi alapszabály nélkül vidéki szervezeteket alakíthatnak. A kormány ígéretet tett még politikai amnesztiára is, azzal az MSZDP által elfogadott kikötéssel, hogy az internálást továbbra is fenntartja mindazokra, akik „mint veszedelmes kommunista agitátorok, különös veszélyt jelentenek”.

A megállapodást Bethlen – távolabbi politikai céloktól, netán egy zsarolás lehetőségétől ösztönzött – kívánságára írásba foglalták. „A megegyezést teljes egészében egyik fél sem közölheti” – hangzott a szóbeli megállapodás.

Az MSZDP vezetői egészen 1924 novemberéig nem ismerték be, hogy bármiféle jegyzőkönyvet aláírtak volna.


A tárgyalások tényét közölték, a megegyezés legtöbb pontjáról nyilvánosan beszámoltak,de váltig tagadták a parafált okmány létezését. Eltitkolták továbbá a vállalt szervezési korlátokat; nem szóltak arról a kötelezettségről, hogy nem kötnek szövetséget az ellenzéki polgári liberális és demokrata pártokkal; hallgattak arról is, hogy megígérték: nyíltan megszakítanak minden összeköttetést a szociáldemokrata emigrációval és felveszik ellene külföldön a harcot. A közalkalmazott-, postás- és vasutas-szakszervezetekre vonatkozó pont kivételével azonban nem tartották, nem tarthatták be a megállapodást.

A paktum kifejezte, hogy az MSZDP lemondott azon pozícióinak visszaszerzéséről, amelyből 1919 augusztusa óta kiszorult. A kormánypedig belenyugodott az MSZDP, a szakszervezetek és a többi, szociáldemokrata vezetés alatt működő munkásintézmény legális működésébe a Tanácsköztársaság megdöntése után hirdetett és gyakorolt reformista módszereikkel, megtűrte a marxista kifejezésmódot a munkásság politikai törekvéseinek megfogalmazásában és az osztályérdek elvének érvényesítését gazdasági harcainak vezetésében.

A szakszervezetek számára a megegyezés – a tabunak nyilvánított dolgozó rétegeken kívül – lehetővé tette a szervezkedést és a gazdasági harcot. A szakszervezetek politikai tevékenysége eddig is, ezután is féllegális, törvényen kívüli keretek között folyt.

A szakszervezeti mozgalom léte egyik alapvető feltétele volt a Kommunisták Magyarországi Pártja eredményes illegális működésének, hiszen egyébként a forradalmi erők csak nagyon szűk lehetőséget és terepet találhattak volna az agitációra és a szervezkedésre:

A kommunisták azonban sokallották azt az árat, amit a szociáldemokraták a munkásosztály képviselőiként alkudozva a nagyobb mozgási szabadságért fizettek, s rámutattak arra, hogy ki kellett volna csikarni a korlátozás nélkülimozgási szabadságot, a teljesamnesztiát és a magasabbbéreket. Arra pedig nem láttak semmi garanciát, hogy Bethlenék önszántukból teljesítik a munkásokra nézve előnyös kötelezettségeiket, s még kevésbé tételezték fel a szociáldemokratákról, hogy a proletariátus mozgósításával kényszerítik majd a kormányt ígéretei beváltására. Pedig nyilvánvaló volt, hogy önmagában a paktum az 1919–1921 közötti időszakhoz képest csak kedvezőbb lehetőségeketnyújt, amelyek kihasználása azon múlik, mennyiben lendülnek mozgásba a szervezett munkásság tömegei.

* Vö. Ádám Magda: A „királypuccsok” és a kisantant. História, 1984/1., 2. szám.

2. Képek


1. Kié a Bocskai-korona?KÖZÖS DOLGAINK

NEHRING, Karl

Kié a Bocskai-korona?

Miután 1604 őszén Bocskai István a császár magyarországi politikája elleni felkelés élére állt, Álmosónál sikerült súlyos vereséget mérnie a császári seregekre és már 1604. november 12-én bevette Kassa városát. Kassa volt Felső-Magyarország legjelentősebb városa, egyszersmind Erdély védelmének kulcspontja. Ebben az időpontban Bocskai már „Erdély fejedelmének” nevezte magát és ebben a minőségében – bár hivatalosan még nem is választották meg – Kassán egy rendi gyűlés megerősítette. Ezzel egyidejűleg I. Ahmed szultán 1604. november 4–13-i atname-jában Bocskait „Erdély fejedelmének és Magyaroszág királyának” ismerte el és fejedelmi jelvényeket adományozott neki: fejedelmi föveget, zászlót, buzogányt, kardot és kaftánt. Királyi korona adományozásáról az atname-ban még nem volt szó.

1605 áprilisáig Bocskai csapatainak sikerült Bastát, a császári generálist egészen a Komárom–Érsekújvár–Pozsony vonalig visszaszorítani és az alsó-magyarországi bányavárosok nagy részét elfoglalni. Ezekkel a sikerekkel a háttérben Szerencsre országgyűlést hívtak egybe, ahol a felkelő nemesség április 20-án Bocskait „Erdély fejedelmé”-vé választotta.

Előzőleg Erdélyben a megyei nemesség és a székelyek február 21-én Marosszeredán Bocskait Erdély fejedelmévé választották. Ezt a választást a szeptember 9-i medgyesi országgyűlésen a három erdélyi „nationes” küldöttei megerősítették, s ezt követte Bocskai ünnepélyes beiktatása a fejedelmi székbe.

Tekintettel a császári seregekkel szemben elért sikereire, a felkelő magyar nemesség támogatására – és az ehhez kapcsolódó lehetőségre; hogy a törököktől meg nem szállt Magyarországot egy ellenkirály alatt egyesítse –, Bocskai a szultáni beiktatási okiratban megemlített magyar királlyá való kinevezés gondolatát annyira a magáévá tette, hogy tárgyalásokba kezdett a Portával egy királyi korona adományozásáról. Szándékai egybevágtak a nagyvezír, Lala Mehmed pasa koncepciójával, aki a Habsburgok és az oszmánok közötti, egyre inkább állóharccá váló 15 éves háborúban arra törekedett, hogy Bocskait szorosabban a Porta érdekeihez kösse. Ennek a politikának a kifejezése volt 1605 májusában az I. Ahmed szultántól Bocskai részére kiállított szerződési okirat, amelyben a szultán megerősítette azt a szándékát, hogy Bocskait és örököseit „Magyarország királyi méltóságában teljes tekintélyével” elismerje.

1605. november 11-én került azután sor a nagyvezír, Mehmed pasa és Bocskai közötti híres találkozásra a Pest melletti Rákos mezején, ahol a nagyvezír Bocskainak – magyar királyi méltósága elismeréseként – koronát tett a fejére.

Az az indoklás, amellyel Bocskai ezután elhárította, hogy a koronát magyar ellenkirályként viselje, azt mutatja, hogy inkább a „libertates Regni Hungariae antiquae” elvének érezte elkötelezve magát. A „gens Hungariae” érdeke szerint látta most a császár és a szultán közötti játékterének határait, amelynek tiszteletben tartása egyúttal politikai befolyását biztosította. A birtokában lévő korona kihívás volt a Habsburgok Magyarország iránti igényével szemben, Bocskai és a nagyvezír szándékos provokációja, amelynek a Habsburg király elleni élét Bocskai tompította. A császári oldalt mégis erősen nyugtalanította a Bocskai kezében lévő korona puszta létezése és a vele szövetkezett felkelő magyar nemesség. Ez vált érezhetővé a bécsi béketárgyalásokon (1606. augusztus), ahol a 13. cikkelyben Bocskai a császárral szemben kötelezte magát, hogy a nagyvezírtől adományozott koronát csupán ajándéknak, nem pedig a magyar királyi méltóság jelének tekinti. Bocskainak egyúttal a császárral szemben meg kellett' elégednie a „Szent Római Birodalom és Erdély fejedelme, a székelyek ispánja és Magyarország részeinek ura” címmel, miközben a Porta továbbra is „Erdély uralkodójának és Magyarország királyának” címezte:

1606. december 29-én Bocskai Kassán meghalt. Nem sokkal ezután a hajdúk azzal a követeléssel fordultak a Bocskai által utódjául kijelölt Homonnai Drugeth Bálinthoz, hogy a megőrzésében lévő koronát adja ki. A hajdúk politikai igényének elhárításában azonban az 1608-ban magyar királlyá koronázott II. Mátyás és a magyar rendek között érdekazonosság volt. Azt a nagy előzékenységet, amellyel Mátyás megválasztása előtt a magyar nemesség jogait és privilégiumait kodifikáltatta, egyik oldalról sem kívánták többé megkérdőjelezni. Így azután 1609 novemberében a magyar országgyűlés is hozzájárult ahhoz, hogy a Bocskai-koronát átadják Mátyás királynak. 1610. június 30-án a sárospataki várban Thurzó átvette a koronát, és 1610. október 4-én Bécsbe vitte.


Miután a Bocskai-koronát több mint 300 évig háborítatlanul őrizték a bécsi Hofburgban, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Románia és Magyarország is kérte kiadatását. Igényét mindkét állam a Saint-Germain-i szerződés 196. cikkelyére alapozhatta, melyben az osztrák kormány arra kötelezte magát, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia kulturális vagyonáról, valamint a koronáról „mint szellemi örökségről – amelyek a kölcsönösség jegyében az elcsatolt területekről a származási területre visszatelepíthetők – a megfelelő időpontban tárgyal az érdekelt államokkal a békés megegyezés érdekében”.

Már 1921–1924 között is folytak tárgyalások Ausztria és Románia küldöttei között a Bocskai-korona kérdésében, s ezeket Bécsben, 1926 júliusában ismét megkezdték az osztrák oktatásügyi minisztérium, a bécsi művészeti gyűjtemények és a román levéltár bécsi megbízottjának a bevonásával. Az erről készült jegyzőkönyvben az osztrák küldöttek hangsúlyozták, hogy a „patrimoine intellectuel hongrois” fogalom – ellentétben a magyar felfogással – kizárólag a trianoni békeszerződésben meghatározott magyar államterületre terjed ki. A jegyzőkönyv III/ b. szakaszában azután ez áll: „Figyelembe véve Bocskai István erdélyi fejedelem koronájának a tartozékokkal együttes kiadatása iránti román követelést”, az osztrák küldöttek a műtárgyak „beszerzési értékét nem fogják 72 000 svájci franknál magasabb összegben megállapítani”. Ez a végső jegyzőkönyv azonban a szövetségi kancellária külügyi részlege és a pénzügyminisztérium bevonása nélkül készült. A pénzügyminisztérium azonban úgy látta, hogy a jegyzőkönyv „jelentősen megnehezíti” a „közelgő pénzügyi tárgyalásokat Magyarországgal”. Úgy tervezték ugyanis, hogy „a Bocskai-koronát tekintve annyiban teszünk engedményt a magyaroknak, hogy ezt a tárgyat, amelynek számunkra csekély kulturális jelentősége van, olyan módon bocsátjuk rendelkezésre, hogy Magyarország és Románia közötti közvetlen tárgyalásokra, illetve a két állam közötti döntőbíróságra bízzuk, kihez jusson végérvényesen a Bocskai-korona”. Hogy csökkentsék az osztrák–román jegyzőkönyv jelentőségét, osztrák részről abban egyeztek meg, hogy a jegyzőkönyvet nem terjesztik jóváhagyásra a minisztertanács elé, és késleltetni fogják a Romániával tervezett tárgyalásokat.

Közben Magyarország is részletezte Ausztriával szembeni követeléseit, és hangsúlyozta a Bocskai-korona iránti igényét. Egy feljegyzésben, amelyet a szövetségi kancelláriának adtak át, a magyar kormány – eltekintve attól, hogy a területi alapelvet sohasem ismerte el – vitatta a román követelés jogosságát, mivel Bocskai ezt a koronát nem mint a Romániához került Erdély fejedelme, hanem mint jövendő magyar király kapta. Mivel Magyarország Romániát ebben az ügyben a későbbi tárgyalások során sem tekintette tárgyalópartnernek, egyúttal arra kérte az osztrák kormányt, informálja Romániát a magyar álláspontról, és ismertesse a Bocskai-korona hovatartozásáról készített magyar szakvéleményeket.

Az osztrák pénzügyminisztérium fentebb említett indítványa ellenében – hogy a Bocskai-korona problémáját Magyarország és Románia közötti tárgyalásokkal kellene megoldani – az oktatásügyi minisztérium megengedhetetlennek tartotta, hogy Románia és Magyarország Ausztria kárára egyezzék meg. Ez a félelem azonban hamarosan feleslegesnek bizonyult, mivel Románia a magyar követelésről és annak indoklásáról kapott osztrák információk után visszautasította, hogy a koronára vonatkozó román és magyar igények ügyében döntőbírósági határozatnak vesse alá magát. Magyarország ugyancsak elutasította az osztrák javaslatot, hogy Romániával és Magyarországgal egyetértésben bízzanak meg egy döntőbírót, aki eldöntené a kérdést: „melyik patrimoine intellectuelhez tartozik a Bocskai-korona, vagy csupán patrimoine mixture-nek tekintendő, és ennélfogva a korona kiadása miatt Ausztriának a St. Germain-i és a trianoni államszerződések értelmében Magyarországgal vagy Romániával kell-e tárgyalnia, vagy pedig a koronának Bécsben kell maradnia.” Végül is Ausztria és Magyarország megállapodott, hogy – egy „Egyezmény egyes államadósságok kérdésében” keretei közt – a Bocskai-korona kérdésében is alávetik magukat egy, a Népszövetség által kinevezett döntőbíróság határozatának. „Az Osztrák-Magyar Monarchia vagyonjogi likvidációjára” vonatkozó terjedelmes keresetlevelekben és alperesi ellenkérelmekben Ausztria azt a nézetet képviselte, hogy a koronánál a „patrimoine intellectuel mixte mint több állam patrimoine intellectuelje” forog szóban, „hiszen Bocskai ezt a koronát Erdély, azaz egy olyan territórium fejedelmének minőségében kapta, amely jelenleg teljes egészében a Román Királysághoz tartozik. Valójában Románia sok éve, mielőtt még Magyarország ilyen igényekkel fellépett volna, önmaga formált igényt erre a történelmi emlékre.” A magyar kormány viszont azt válaszolta, hogy Bocskai a koronát magyar királyként kapta; a magyar rendek a koronát az örökösöktől a nádoron keresztül visszakövetelték és „II. Rudolfnak [helyesen: II. Mátyásnak] mint magyar királynak” adták át. Így a keresetlevelekbe nem került egyetlen új nézőpont sem, kivéve azt a tényt, hogy Ausztria most már a maga „patrimoine intellectuel mixte” fogalmának támogatására a román felfogás egy lényeges részét magáévá tette.

Agostino Soldati, svájci szövetségi bíró vezetésével 1932. november 27-én Velencében megegyezésre került sor, s ez az első záró jegyzőkönyvben a következő döntést tartalmazta: „Az Osztrák Köztársaság és a Magyar Királyság közötti megegyezés aláírása alkalmából a mai naptól a muzeális és könyvtárállományokat illetően a két meghatalmazott fél egyetértően az alábbiakat állapítja meg:


Az osztrák szövetségi kormány a fent jelzett megegyezéshez vezető tárgyalások során tudomásul vette, hogy a magyar királyi kormány is követeli a Bocskai-korona kiadatását. A román királyi kormány tiltakozott ez ellen, és a korona kiadatását a maga számára kívánta. Az osztrák szövetségi kormány nincs abban a helyzetben, hogy jelenleg figyelembe vehesse a magyar követelést.

A két kormány abban egyezett meg, hogy fenti ügyet az alapjául szolgáló kérdés együttes tisztázásáig nyitva hagyja, és addig a jelenlegi állapot marad fenn.”

Az alapkérdésben – hogy Bocskai a koronát mint erdélyi fejedelem vagy magyar király kapta-e – nem született döntés, hanem szakvéleményeket szereztek be. Míg a nagyszebeni báró Brukenthal Múzeum és a bécsi orientalista, Theodor Seif állásfoglalása kevés lényeges mozzanatot tartalmazott ehhez a kérdéshez, addig Paul Wittek turkológus mélyreható véleményt adott a Bocskainak adományozott koronáról. Wittek – abban az időben a Német Birodalom archeológiai intézetének isztambuli referense – arra az eredményre jutott, amely a magyar, nem pedig a román–osztrák álláspontot támogatta: „… egy magyar királynak a Porta általi kinevezése és egy korona elküldése csak egyetlen egyszer fordult elő. Államjogi jelentősége sohasem volt a koronának. Csupán a Porta ajándéka volt az általa támogatott ellenkirály, Bocskai számára, és a valódi korona helyettesítését célozta.” „A birtokjogi igény tisztázása érdekében – folytatta Wittek – fontos lenne annak megállapítása, milyen úton került a korona a bécsi kincstárba. Feltehetően ez a szakvélemény túl későn jutott el Bécsbe ahhoz, hogy figyelembe vehették volna a velencei tárgyalások folyamán.

1934 nyarán a magyar kormány egy jegyzékben ismét felvetette a Bocskai-korona hovatartozásának kérdését. A jegyzékben a magyar kormány felújította az osztrák kormánynak tett indítványát most a velencei első záró jegyzőkönyvre hivatkozva –, hogy nevezzenek ki egy osztrák és magyar tagokból álló bizottságot, amelynek elnökéül egy semleges és a korona ügyében nem érdekelt állam egyik személyiségét választanák meg. Ezt az ajánlatot osztrák részről visszautasították, mivel a záró jegyzőkönyvben rögzített megfogalmazás – ,,az ügy alapjául szolgáló kérdés együttes tisztázása” – abból indult ki, hogy ez csak Románia bevonásával lenne lehetséges. Ezzel szemben a magyar kormány továbbra is – Románia kikapcsolásával – a bilaterális tárgyalások folytatásához ragaszkodott. E kívánság kivédésére az osztrák kancellária, az oktatásügyi minisztérium beleegyezésével odáig ment el, hogy egy Magyarországhoz intézett jegyzékben kifejtette: „Ausztriának ebben a vonatkozásban csupán megbízottnak kell tekintenie magát egy nem osztrák, hanem magyar vagy román patrimoine intellectuelhez tartozó tárgy ügyében.” Ezzel Ausztria feladta a korona iránti addigi igényét Magyarországgal szemben. Utólag sajnálkoztak Bécsben e kijelentés miatt, akár mert féltek a példát statuáló követelésektől – ilyen volt a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi aranyleletek ügye –, akár azért, mert a korona ama kevés tárgyak egyike, „amely tanúságot tesz Ausztria dicsőséges kitartásáról az oszmán roham ellen”. Ugyanakkor az osztrák szövetségi kancellária, a pénzügy- és oktatásügyi minisztérium egyetértett abban, hogy Magyarország azzal, hogy visszautasítja a tárgyalások felvételét Romániával, közvetve a Bocskai-korona Bécsben maradásáról gondoskodik.

Az 1940-ig áttekintett aktákból kiderül, hogy Ausztria a velencei záró jegyzőkönyv óta sem Magyarországgal, sem Romániával nem tárgyalt a Bocskai-korona kérdéséről. Jellemző módon román részről sem indítványoztak további tárgyalásokat. Csupán Magyarország tartja kifejezetten nyitva a korona hovatartozásának kérdését egy, a Német Birodalommal az államadósságokkal kapcsolatos megegyezés mellékletében.

*

Összefoglalóan megállapítható, hogy Magyarország patrimoine intellectueljének fogalmát az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után nem lehet egyértelműen definiálni. Ennek oka egyrészt Ausztria–Magyarország államjogi szerkezete (ahol az uralkodó közel 400 éven át egyben Magyarország királya is volt), másrészt az államutódlásnál a kulturális javak területi kötöttségének problematikája.

A jelenlegi politikai helyzetben úgy látszik, hogy a pozíciók az 1930-as évek óta alig változtak. Mégis tisztázni kellene – feltéve, hogy Románia és Magyarország erre hajlandó lenne –, hogy Románia még jelenleg is súlyt helyez-e egy olyan történelmi műtárgy birtoklására, amely szorosan összefonódik a magyar történelemmel, és egy olyan kort idéz, amelyben a nemesség Erdélyben és Magyarország keleti részében egy Habsburg-ellenes rendi patriotizmust fejlesztett ki.

A Bocskai-korona Bécsben tartása mellett szól a tények normatív ereje, hiszen a „beati possidentes” fennforgása értelmében „az organikusan és történetileg gyarapodó gyűjteményállományok integritásának alapelve… igazolását a nemzetközi jog területén találja meg”. Ezzel párhuzamba hozható a német, a bécsi kincstárban őrzött birodalmi inszigniák és birodalmi ékszerek ügye. A Német Szövetségi Gyűlés 1952.december 5-i határozatában utalt arra, hogy egy 1423. évi okirat szerint a „jelenleg Bécsben található inszigniák és birodalmi


ékszerek” őrzési helyéül Nürnberget és Aachent jelölték ki. Ezt a megállapítást a német szövetségi kormány anélkül tette, hogy Ausztriától bármit visszakövetelt volna. A magyar parlamentnek egy ehhez hasonló határozata egy lehetséges megoldás lehetne a Bocskai-koronával kapcsolatban, egy határozat, amelyben a Bocskai-koronával kapcsolatos „patrimoine intellectuel hongrois”-t ama azonos nevű intézmény (magyar országgyűlés) szögezné le, amely 1609-ben elhatározta a korona átadását II. Mátyás királynak.

2. Képek


1. Írásszakértõ és történettudomány. Teleki Pál búcsúleveleinek írásszakértõi vizsgálata.MODERN FORRÁSTUDOMÁNYOK

NERPEL József–WOHLRAB József

Írásszakértő és történettudomány

A História című folyóirat szerkesztőségének felkérése alapján megvizsgáltuk a gróf Teleki Pál miniszterelnöknek tulajdonított 2 db búcsúlevelet, valamint egy, kétséget kizáróan tőle származó, 1940-ben keletkezett levelet. Feladatunk volt, hogy írásszakértői eszközökkel és módszerekkel adjunk választ arra a kérdésre, hogy a búcsúleveleket írhatta-e gróf Teleki Pál.

A vizsgált anyagokat az Országos Levéltár bocsátotta rendelkezésünkre, ahol lehetővé tették számunkra, hogy gróf Teleki Pál miniszterelnök 1940–1941. évi határidőnaplójának saját kezű bejegyzéseit is tanulmányozzuk.

1. A VIZSGÁLAT TÁRGYAI:

A) Kérdéses anyagok:

1.1. A/5 méretű, szürkésfehér színű papírlapra töltőtollal írt, „Főméltóságú úr” megszólítású, négy sor terjedelmű, „Mély tisztelettel Teleki Pál” aláírású, „1941. ápr. 3.” dátumozású búcsúlevél kézírása. (Lásd: 1. sz. fénykép.)

1.2. A/5 méretű, szürkésfehér színű papírlap mindkét oldalára töltőtollal írt, „Főméltóságú úr” megszólítású, 16 sor terjedelmű, „Teleki Pál” aláírású, „1941. ápr. 3.” dátumozású búcsúlevél kézírása. (Lásd: 2–3. sz. fénykép.)

B) Összehasonlító anyagok:

1.3. 2 db duplalapos, „Ministerelnök” feliratú, előnyomtatott papírlap 7 oldalára írott; gróf Teleki Pál kezétől származó, „Főméltóságú Uram” megszólítású, „1940. szept. 1.” keltezésű, „Mélységes tisztelettel Teleki Pál” aláírású levél kézírása. (Lásd: 4–5. sz. fénykép.)

1.4. Gróf Teleki Pál miniszterelnök 1940–1941. évi határidőnaplójának saját kezű bejegyzései.

VIZSGÁLAT:

A felsorolt kézírásokat elemző és összehasonlító módszer alkalmazásával, közvetlen megfigyeléssel és optikai eszközök igénybevételével vizsgáltuk. Külön-külön elemeztük a kézírásokra jellemző általános és különös írásmozgás-sajátosságokat.

Vizsgálati eredményeinket speciális fényképfelvételeken szemléltetjük, melyeken a kézírás legjellemzőbb részleteit elemeztük. A fényképeken számokkal az egyező, bekeretezett számokkal (1, 2 stb.) az eltérő különös grafikai sajátosságokat jelöltük.

VIZSGÁLATI LELET:

1.1. A rövidebb búcsúlevél megszólításon, aláíráson és dátumozáson kívül egy közepesen hosszú, egy bekezdésbe foglalt mondatból áll. A megszólítás a papírlap felső harmadában a levél bal oldali sorával egy vonalban, az aláírás kissé jobbra elcsúsztatva közvetlen az utolsó sor alatt, a keltezés pedig a lap alsó harmadában bal oldalon helyezkedik el. Az írás vízszintes sorvonaltartása egyenes, enyhén emelkedő. A sorok a közepes méretű bal margóhoz igazodnak, jobb oldalon lépcsőzetesen fejeződnek be. A sorok és a szavak közötti távolság közepes, az írásjegyek erősen jobbra dőlnek. A levél nagy írássebességgel, magasan kidolgozott írással készült, melyre helyenként egyéni egyszerűsítés jellemző. A meghatározó mozgásformája egyenes vonalú hurkolt, az írásmozgás balról jobbra irányul. A kézírás közepesen kötött, közepes kéznyomású.

1.2. A hosszabb búcsúlevél 7 mondatból épül fel és 3 bekezdésre tagolódik. A megszólítás, aláírás és a keltezés elhelyezkedése, az írás sorvonaltartása, dőlése, kidolgozottsága és sebessége, a margó mérete és formája, a sorok és szavak közötti távolság, a meghatározó mozgásforma és iránya, a kötöttség és a kéznyomás


megegyezik a rövidebb búcsúlevél vizsgálatánál tapasztaltakkal.

1.3. Az összehasonlító írásminta bekezdésekre tagolódó, rövid és közepes hosszúságú mondatokból épül fel, a 7. oldalán utóirat olvasható. Általános sajátosságai – a dátum elhelyezése és a nagyobb írássebesség kivételével – megegyezőek a két búcsúlevél elemzése során leírtakkal.

A továbbiakban a kézírások különös írásmozgás-sajátosságait alfabetikus kidolgozással tártuk fel.

1. A legjellemzőbb különös sajátosságok a következők:

Az összehasonlító vizsgálat során eltérőnek értékelt különös sajátosságok előfordulása ellentmondást nem eredményez, mert azok az írás variálódásából, az eltérő íráskörülményekből (lelki vagy egészségi állapotváltozás) keletkezhettek.

A vizsgálat során feltárt írásmozgás-sajátosságok alapján megállapítottuk, hogy a kérdéses búcsúlevelek gróf Teleki Pál kezétől származnak.

2. A búcsúlevelek és az írásminta aláírásait külön vizsgáltuk. Az összehasonlítás során megállapítottuk, hogy az aláírások vonalvezetése, sorvonaltartása, geometriai formája, tagoltsága, arányai – mint általános sajátosságok – egyezést mutatnak.

Elemezve az aláírásokra jellemző különös írásmozgás-sajátosságokat, a 9–11. számú fényképen dokumentálva a következő egyezések emelhetők ki:

I. a -T- indításának iránya, a törzs-, valamint tetőelemének kötése, II. az -e- hurok elemének kezdése,

III. a -k- formai kivitelezése,

IV. az -i-, -P- kötése és az utóbbi koordináltsága, V. az -á- oválindítása,

VI. az aláírás befejező reflexvonalának kialakítása.

Az aláírások vizsgálata alapján a kérdéses búcsúlevelek és az összehasonlító írásminta aláírásainak azonos kézeredetét vélelmezzük.

VÉLEMÉNY:

Az Országos Levéltárban őrzött, vélten gróf Teleki Páltól származó két búcsúlevelet, valamint a bizonyosan általa írt kézírásokat és aláírásokat megvizsgáltuk. Az írások összehasonlító-elemző vizsgálata alapján arra a megállapításra jutottunk, hogy a kérdéses búcsúlevelek gróf Teleki Pál kezétől származnak.

NERPEL JÓZSEF s.k. WOHLRAB JÓZSEF s.k.

igazságügyi írásszakértő igazságügyi írásszakértő

2. Képek


1. A felszabadulás utánÉVFORDULÓ

BEREND T. Iván

A felszabadulás után

A történész nem szereti az évfordulókat. Fél mindig, hogy szoborszerű hősöket kell teremtenie, akik – mint azt már többször megírtuk – ünneplőbe öltöznek. De nem szereti a történész az évfordulókat azért sem, mert jól tudja: a történelem legfontosabb mozgató erői – a termelés, a mindennapiságában testet öltő munkavégzés, mind a kapanyél, mind az esztergapad, mind az íróasztal mellett – nem köthetők „dátumokhoz”. És így nem lehet évfordulósítani. Talán ezért is marad el hagyományábrázolásunkban a paraszti, az ipari munkavégzés mindennapjai jelentőségének éltetése; vagy a bozótot törető első értelmiségiek, később a munkásmozgalomban a kulturáliseszmei felvilágosítást végző baloldali értelmiségiek szorgos, elhivatottságot, szakma- és hivatásszeretetet tanúsító, társadalomformáló munkásságának idézése. Pedig valójában ezek vitték előre minden társadalom fejlődését. Mint ahogy az emberi történelem – mert mi más lehet marxista történész számára a történelem, a politika, a technika, a gazdaság, a hadiszerek történelme – vígságai, keservei, álmai szintén nem köthetők évfordulós eseményekhez. Pedig valójában ezek teszik ki az emberi élet huszonnégy órájának nagy részét. Élethű történelemábrázolás a feltétele, hogy az emberek ragaszkodjanak történelmükhöz, szeressék és becsüljék azt. És okuljanak belőle.

A felszabadulást is egy naphoz rögzítette történetírás, politikai propaganda. Április 4-hez. S ez szükségszerű. De visszatarthatja-e a történészt a kialakult hagyomány attól, hogy megkísérelje felmutatni: hogyan nézett ki akkori történelmünk – egy-egy naphoz, dátumhoz nem köthető – „alulnézetből”; felidézni a hozzátartozóikat, barátaikat keresők keserveit, ostrom alatt pincékben fogant gyermekek feletti örömöt, a pusztulás másnapján új életet formálók terveit, leleményeit. Egy ország kísérletét, hogy újra berendezkedjék: a mindennapokban és az új politikában is. (G.)

A második világháború befejezése s a náci és nyilas uralom, de egyben a negyedszázados ellenforradalmi rendszer alóli felszabadulás az átélők életében rendkívül sokféleképpen játszódott le. A lakosság várta a háború, s várta a fasiszta tobzódás végét, de nagy tömegeiben ugyanakkor félt is a jövőtől. Az antikommunista és szovjetellenes uszítás is megtette hatását, s igen sokan, miközben várták a felszabadulást, féltek a Vörös Hadseregtől is. Az élet tele volt bizonytalansággal és átmenetiséggel. Hatalmas tömegek voltak távol otthonuktól és a történelmi fordulatot országutakon, idegen városokban élték meg: rokonokhoz menekültek vidékre – kényszer vagy propaganda, ijedtség és bizalmatlanság okán –, útra keltek Nyugat felé. Felpakolt szekereken, katonai járművek közé ékelődve vándoroltak családok, amelyekből a legtöbb esetben hiányzott valaki. A falvakban maradtak a beszállásolt szovjet katonákkal ismerkedtek. A főváros ostromát pincékben átélt emberek egy része csak nehezen merészkedett elő. Az utcákon temetetlen halottak, a volt gettó helyén, a Klauzál téri gyógyszertárban tűzifaként egymásra rakott hullák, s mindenfelé romok, romok. Az ügyesek nagy darabokat vágtak ki a friss lótetemekből. Voltak, akik raktárakat, üzleteket törtek fel, s a gyárakból a transzmissziós szíjakat is elhordták cipőtalpnak. Mindenfelé a kilátástalan pusztulás sivár képe: a budapesti épületek majdnem háromnegyede belövést, bombatalálatot kapott, s a házak egynegyede rendkívül súlyosan megsérült, vagy teljesen elpusztult. A villamosvezetékek leszakadtak. Tégla- és üvegtörmelék egész hegyei torlaszolták el az utcákat. Egy életen át megszerzett javak szomorú, összeroncsolt maradványai meredtek ki alóluk. Budapest lakossága, amely 1941 nyarán 1 164 936 főt tett ki, 1945 márciusára 832 800 főre csappant, s a hiányzó közel 30% egy része már soha nem tért vissza a frontról vagy német koncentrációs táborokból.

A félelem és pusztulás, a rossz oldalon végigharcolt és elvesztett háború apátiája azonban korántsem volt egyedül uralkodó érzés. Tömegek érezték, hogy megszabadultak a háború életveszélyétől, a gyűlölt csendőrtől és basáskodó ispántól, az uraktól, s az első döbbenet után mind többeket hatott át a felismerés: magunkon kell segíteni, kezünkben az élet, mégpedig az új élet lehetősége. A falakat plakátok borították. Újonnan alapított pártok hirdették jelszavaikat: „Lesz magyar újjászületés!” „Azé a föld, aki megműveli!” „Arccal a vasút felé!” – biztattak a kommunisták. „Isten, haza és magántulajdon” – hangsúlyozta a kisgazdapárt. Nagy tömegek lendültek mozgásba. A földnélküli és törpebirtokos parasztok legtudatosabb része a földbirtokos által elhagyott földeket, amelyeket az összeomlott régi államhatalom sem őrizhetett, régi vágyaikat megvalósítandó, azonnal saját kezükbe akarták venni. 1945 januárjától – amikor az ország nagy területein még elkeseredett harcok folytak – egymást követték a földosztást követelő népgyűlések. Amikor pedig márciusban nyilvánosságra hozták az ideiglenes kormány földosztási rendeletét, a községekben mintegy 40 ezer paraszt részvételével földigénylő


bizottságok kezdték meg az igények és lehetőségek felmérését. Igaz, jócskán voltak olyan megrettentett nincstelenek, akik eleinte még elfogadni is féltek a földet, de a falu megmozdult és a 642 ezer földhöz juttatott – vagyis családtagokkal mintegy 3 millió ember – újból, vagy csak most igazán felismert tudatossággal élhette át a felszabadulást.

De feltápászkodott a meggyötört város is: férfiak és nők, öregek és fiatalok áramlottak az utcákra és két kezükkel kezdtek hozzá a romok eltakarításához. Láncba rendeződve rakták kupacba a téglát, lapátolták és hordták a törmeléket, tették – ha többnyire csak ideiglenesen is – lakhatóvá a megsérült lakásokat. Az ablakokat sokszor csak papírral ragasztották be, hiszen nem volt elég üveg. Az utcák kezdtek járhatóvá válni, de este még sokáig nem volt tanácsos kimerészkedni, hiszen fegyveres fosztogató bandák garázdálkodtak. Mindennapos volt a „vetkőztetés” (hiszen mit is rabolhattak el a járókelőtől, amikor a legnagyobb értéke legfeljebb egy régi karóra lehetett).

A gyárak nagy része ugyancsak romokban, kifosztva, mindenféle készlet nélkül, elszállított gépeiket nélkülöző félüres csarnokokkal, felrobbantott energiaközponttal, működésképtelenül vesztegelt. 1945 májusában közel 70%-kal kevesebb munkás ment vissza a gyárakba, mint amennyien egy évvel korábban dolgoztak. A nagy részben – bár sokszor csak ideiglenesen – tulajdonosok nélkül maradt üzemek azonban maguk is a munkáskezdeményezés színtereivé váltak. A munkások viszonylag kisebb, de legöntudatosabb tömegei hívás nélkül, nemegyszer saját szerszámaikkal hetekig, sőt hónapokig önkéntesen, fizetés és ellátás nélkül takarították el a romokat, javították az épületeket, gépeket, indították be a kazánokat, a termelést. A Magyar Pamutipar súlyos háborús károkat szenvedett, részben romokban álló óbudai telepén, amikor a pesti központtól teljesen el voltak vágva, már az ostromot követő napokban megjelentek, gyülekeztek a munkások. Sokan otthonról hoztak fűrészt, kalapácsot, kézi szerszámokat, s megkezdték a helyreállítást. Az épségben maradt, illetve gyorsan helyreállított gépekkel már a szabad ég alatt – az építkezések közepette – megindult a termelés is.

A Ganz Vagongyár megjelent munkásai március végéig fizetés és ellátás nélkül dolgoztak, a Haidekker Sándor Rt. munkásai a március elején elkezdett romeltakarítási munkát heteken keresztül ugyancsak ellenszolgáltatás nélkül végezték. A Telefongyár mintegy ezer munkása úgyszólván minden ellátás nélkül dolgozott, s volt olyan vállalat is, melynek üzemi bizottsága azért fordult a Szakszervezeti Tanácshoz 1945 tavaszán, mivel a gyár munkásai már nyolc hete fizetés és ellátás nélkül végezték munkájukat. A bányászok már a felszabadulást követően hozzákezdtek a bányák megmentéséhez. Egercsehiben, ahol a termelés megbénítására a kivonuló németek felrobbantották a villamos erőművet és a szénosztályozót, a bányát elöntötte a víz.

A gyárakban spontán megalakult, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 februárjában hozott rendelete után törvényesített üzemi bizottságok sok esetben úgyszólván a gyárak tulajdonosaiként irányították-szervezték a helyreállítást és a termelés megindítását.

Mint pl. a Ganz Hajógyár üzemi bizottságának még 1945 októberében szövegezett memorandumában is olvashatjuk: az ősz folyamán a gyakorlatban az üzemi bizottság révén a munkások vették kezükbe a gyár vezetését. „Az Üzemi Bizottságnak kellett Salgótarjánba, Dorogra utazni elektródáért, karbidért, különben a gyár egyes üzemrészei leálltak volna. Általában úgy látja a gyár munkássága, hogy a gyár szervezetlenül hullik szét, a gyárvezetésre hivatottak nem törődnek sem a munkával, sem a megfelelő organizálással. Az Üzemi Bizottság jelenleg a gyárban az anyagbeszerző, az Üzemi Bizottság szerez élelmet, munkást, teljesen reá hárul a fizetések megállapítása...”

A gyárak nagy részében – a fegyverszüneti megállapodás értelmében – a Vörös Hadsereg kirendelt katonai parancsnokai indították meg a helyreállítást és a termelést. A MÁVAG üzemei például mindössze 20 napig álltak, de 1945. január 19-én szovjet katonai parancsnok irányításával már bekapcsolódtak a harcoló csapatok ellátásába, autó- és vagonjavító munkát végeztek. A Danuvia Lőszer- és Fegyvergyár éjjel-nappali műszakban géppisztolyokat gyártott, a Ganz Hajógyár pedig pontonokat szállított. A Hutter és Schrantz Rt. üzemi tanácsa 1945 februárjában a helyreállítást éppen ezzel a céllal kezdte meg. Február 2-án írott levelükben olvashatjuk: „A Hutter és Schrantz Rt. felajánlja munkáját a Vörös Hadsereg győzelmének elősegítése céljából. ...kérjük a Városparancsnokot, hogy a fentiek alapján [ti. beszámolnak a gyár kapacitásáról, gyártmányaikról, a helyreállítás fokáról stb.] a gyár munkásságának önkéntes felajánlását fogadja el, hogy a gyár üzembe helyezésével a Vörös Hadsereg részére szükséges cikkek gyártását elkezdhessük.”

Az ipar tehát gyorsan újraindult, s a felszabadulást követő első hónapokban lecsappant termelésének mintegy háromnegyed részével járult hozzá a hitleri Németország elleni háborúhoz.

A munkások egyre nagyobb számban tértek vissza az éledő gyárakba.


A mindennapok rendkívül nehezek voltak, de az élet normalizálása minden területen gyorsan megindult. 1945. február 5-én a budapesti Nyugati Pályaudvarról elindult az első munkásvonat, s néhány nappal később a Budapest-Szolnok vonalon megindult a személyvonat-forgalom is. A lerombolt Duna-hidak szomorú roncsai még a reménytelen pusztulást hirdették, de a főváros két fele között már katonai pontonhidak épültek. A déli összekötő vasúti híd helyén 1945 nyarán szovjet hidászalakulatok építettek fel ponton vasúti hidat, s a Margit híd helyett, a már viccelődésre újra kész pestiek által „Manci” hídnak becézett ponton segítette az átkelést. A gyéren közlekedő vonatokat valósággal megostromolták a „batyuzók”, akik még a szerelvények tetejét is ellepték. Ruhát, ingóságokat vittek falura, hogy élelmiszerhez jussanak. Budapest lakossága keservesen nélkülözött. 1945 első felében a fővárosba felszállított tej mennyisége nem érte el a háború előtti, szint 1% -át sem, s a Nagyvásárcsarnokba érkezett 47 ezer mázsa élelmiszer a háború előtti felhozatal 10%-át tette csupán ki. A rendkívüli szénhiány következtében nemcsak 1945 elején, de 1945–46 telén is jórészt hidegek maradtak a lakások és intézmények. Novemberben még a vasúti személyszállítást is leállították. A szűken adagolt „jegyes” élelmiszert sem lehetett mindig előteremteni.

Az idősebb generációk 1945 nyarától egyre nagyobb riadalommal élték újra át az első világháború utáni évekből már egyszer megszenvedett infláció elszabadulásának élményét. A rendkívüli újjáépítési terhek és a Hitler oldalán vívott háborúban okozott károk megtérítésére előírt jóvátétel szállításai, az általános, súlyos áruhiány közepette a pénz egyre gyorsabban veszítette el értékét. A német koncentrációs táborokból hazavergődött túlélőknek 1945 nyarán Budapesten, az újrakezdés elősegítésére a főváros által kiutalt 1500 pengő segély a kézhezvételkor már egy vendéglői ebédre sem volt elegendő. A bankjegyforgalom 1945 végéig még milliárdos számokkal követhető és kifejezhető mértékét hamarosan billiók és trilliók váltották fel. Sorakozzanak itt az infláció legféktelenebbé vált szakaszát jelző számok: 1945. december 31-én a forgalomban levő bankjegymennyiség 765,45 milliárd pengőt tett ki, 1946. július 31-én 47 349 492 trillió, vagyis 47,35 quadrillió pengőt! A második világháború után csúcspontjára emelkedett magyarországi pénzelértéktelenedés a világtörténelem eddigi legnagyobbb arányú inflációja volt. Az eredeti, 1938-as pengő az infláció csúcspontján 1,4 quintrillió papírpengővel volt egyenlő.

Az embereknek azonban ekkor már alig-alig kellett a „mill”- és „bill-pengős” bankjegyekkel „vesződni”, hiszen az infláció csúcspontján az óránként (!) 12%-os pénzromlás nyomán a mindennapi élet úgyszólván évezredet zuhant vissza a természetbeni cserekereskedelem szintjére. A szegényes lakások utolsó értéktárgyait, a „nélkülözhető” ruházati cikkeket mind élelemre cserélték, s az ugyancsak felvirágzó spekuláció csatornáin csak aranyat és keménydevizát fogadtak el pénzként.

A gyárak termékeik egy részét – a bányák például a szén 2-3%-át – maguk élelemre cserélték, és munkásaikat liszttel, babbal, zsírral, szalonnával fizették. Legrosszabb esetben az ún. kalóriabért számolták el, amely az eltartott családtagok számát is figyelembe véve, a megszabott szegényes kalóriaminimum (hetente 14 000–17 000 kalória) kifizetéskor éppen az aktuális piaci ellenértékét jelentette, de amellyel ugyancsak szaladni kellett a boltba, hogy útközben ne veszítse el értéke tetemes részét. A nagyobb gyárak önellátásra berendezkedve pékséget, cipész- és szabóműhelyt is felállítottak dolgozóiknak. Súlyos nyomor szakadt a családok legnagyobb részére, hiszen fogyasztásuk átlagosan a felére esett vissza, s a Népszövetség táplálkozási normáinak csak felét sikerült előteremteni. Az inflációs nyomorúság még a háború utólag is szenvedést okozó pusztítása volt. E súlyos áron azonban fokozatosan sikerült eltüntetni a háború szemmel látható nyomait, s az élet – főként az 1946 augusztusában végrehajtott stabilizációt követően –, meglepő gyorsasággal normalizálódott.

A termelés és a fogyasztás nagyjából 1948–49-re érte el a háború előtti szintet; fokozatosan szűnt meg a jegyrendszer, s vásárolhatták meg az emberek első „típus”-cipőiket, első új öltönyüket és kabátjukat. Ekkor azonban már nagy, új terveket hirdettek a jelszavak.

2. Képek


1. Étrend, 1945ŐSEINK ASZTALÁNÁL

DEMETER Zsuzsanna

Estrend 1945

A háború befejezését követően a legnagyobb gond az alapvető élelmiszerek beszerzése volt. A leginkább csak zöldséghez, gyümölcshöz jutó háziasszonyok azonban kifogyhatatlanok voltak az ötletekből, s így a cukornélküli befőzés, a sárgarépából készült sütemények; a húspótlók is kialakították a maguk szakácsművészetét. Az újságok és hetilapok is nagy számban közöltek ilyen „fogyókúrás” recepteket. Ezekből adunk közre egy rövid válogatást.

Júliusi ebédpéldák

I. Vegyes saláta: Fejessaláta és sárgarépa-almareszelék. Uborkafőzelék. Párolt rizs.

II. Vegyes saláta: Paraj-sóska és töksaláta. Lucskoskáposzta. Karikában sült héjas burgonya. Gyümölcssaláta. III. Sárgabarackleves. Saját nedvében párolt karalábé. Karalábélevél-gombóc. IV. Paradicsomsaláta. Lerakott tök. Pirított dara. Sárgarépa-pogácsa.

V. Hideg paradicsomleves. Főzelékgulyás.

VI. Uborkasaláta. Párolt sárgarépa. Petrezselymes újburgonya. Gyümölcslé csemege.

VII. Vegyes saláta mayonaises öntettel. Tojáspörkölt.

Kirántott padlizsán. Gőzben főtt tört burgonya. Gyümölcslepény.

(Asszonyok, 1945. július–augusztus)

Húsleves – tökmagból

Veszünk tököt főzeléknek és annak belsejét nem dobjuk el, mint régen, hanem felhasználhatjuk leves készítéséhez. Hideg vízbe feltesszük a tök belső részét s éppúgy bezöldségeljük, mint a húslevest szoktuk. Ha megfőtt, leszűrjük és levestésztát főzünk bele. Aranysárga finom levest nyerünk így, melyet a tök magvából kifőtt olaj táplálóvá is tesz.

(Képes Világ, 1945. július 20.)

Húspótló feltét főzelékhez

Olcsó és ízletes húspótlót készíthetünk kukoricalisztből a következőképpen: Forrásban lévő sós vízbe kukoricalisztet keverünk úgy, hogy lassan adagolva – mintha darát főznénk – habverővel vagy kanállal addig keverjük, míg megsűrűsödik és megfől. Utána tálba tesszük és kihűlni hagyjuk. Mikor kihűlt, hozzákeverünk tetszés szerinti fűszerpótlót, egy kis finomra vágott hagymát vagy metélő nagymát és petrezselymet. Egy serpenyőt kikenünk vékonyan olajjal vagy más olvasztott zsiradékkal, a keveréket belehelyezzük és a tetejét is megkenve, sütőbe tesszük, s lassú tűznél pirosra sütjük. főzelékhez felszeletelve tálaljuk.


Édessütemény – cukor nélkül

Kiadós, édes aprósüteményt készíthetünk nyers, reszelt sárgarépával, melynek nagy cukortartalma pótolja az édességet. Veszünk 15 dkg nyers reszelt sárgarépát, 30 dkg lisztet, 7 dkg zsiradékot, csipetnyi sót és késhegynyi szódabikarbónát. Mindezt jól összegyúrjuk (víz nem kell hozzá!) és kinyújtjuk. Kis háromszögeket vágunk, kifliket formálunk, ha van mák, dió vagygyümölcsíz, úgy megtölthetjük, de anélkül is jó. A sütőedényt vékonyan kikenjük zsiradékkal és lassú tűznél rózsaszínűre sütjük. Ha kihűlt, vaníliapótlóval megszórjuk.



Burgonyás szójakrokett

Hozzávalók: 50 dkg burgonya, 12 dkg szójaliszt, 1 evőkanál olaj, 1/2 kávéskanál só, 1 evőkanál konyhafű, 1 késhegynyi édespaprika. A burgonyát nyersen lereszeljük, összevegyítjük a felsorolt hozzávalókkal. Krokettet formálunk belőle és forró olajban kisütjük.

(Asszonyok, 1945. augusztus–szeptember)

Zabpehelykeksz

Hozzávalók: 1/8 kg zabpehely, 5 dkg vaj vagy margarin, 1 egész tojás, 1 késhegynyi sütőpor, késhegynyi só. A felsorolt anyagokat összegyúrjuk, vékonyra kisodorjuk, formákat szúrunk belőle és langyos sütőben kezdjük sütni. Kissé törékeny a tésztája, de lapos késsel könnyen kitehetjük a lemezre. Ezt a cukor nélkül készült kekszet kenyér helyett szendvicsek készítésére használhatjuk.

(Dolgozók Világlapja, 1945. szeptember 15.)

Szőlőpótkávé készítése

A sűrített must- vagy szőlőlekvár készítésekor visszamaradt törkölyt jóízű és valódi kávéhoz megtévesztésig hasonló pótkávévá dolgozhatjuk. A törkölyt először hideg vízben jól megmossuk, azután leforrázzuk, megszárítjuk és szárítás után barnára pörköljük. Ezután – ha van – érett fügével összegyúrjuk. Ehhez a keverékhez kb. 6-szor-8-szor nagyobb mennyiségű tiszta, szárított, megpörkölt és porrá őrölt szőlőmagot adunk hozzá...

(Dolgozók Világlapja, 1945. szeptember 15.)

Kukoricakása

4-5 középnagyságú burgonyát megtisztítunk, négyfelé vágjuk és annyi sós vízben, amennyi ellepi, puhára főzzük. Ha már puha, jól elkeverjük péppé vizével együtt, azután még forrón annyi kukoricalisztet keverünk bele, hogy ne legyen nagyon sűrű. Kissé még főzzük. Adhatunk rá zsíron pirított hagymát, aludttejet vagy valamilyen kompótot.

(Jövendő, 1945. szeptember 22.)

Sárgarépa-pogácsa

Hozzávalók: 1/8 kg sárgarépa, 1/8 kg fehérliszt, 10 dkg margarin vagy olaj, 4 dkg cukor, késhegynyi sütőpor, 1-2 evőkanál tejföl. Lehetőleg karottarépát vásároljunk, mert ez édesebb, mint a másik és reszeljük le nyersen. Keverjük össze az összes anyagot, gyúrjuk meg, sodorjuk 1/2 cm magasra és szaggassunk pogácsát belőle. Lassú tűznél süssük.

(Asszonyok, 1945. október 15.)

2. Képek


1. Népi hadsereg születikSZEMTANÚ

KIS András

Népi hadsereg születik, 1945

Ezerkilencszáznegyvenöt márciusa óta viselem a néphadsereg egyenruháját – megértéssel kell tehát fogadni, ha azt mondom: dicsérni jöttem. Igen, dicsérni jöttem, de nem a hadsereget, hanem a magára talált nemzetet, amely 1945 tavaszán a népi hadsereget is megalkotta.

Mert 40 évvel ezelőtt, amikor Debrecen volt az ország fővárosa, új magyar hadsereg született. A neve: Magyar Honvédség volt, minthogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány eltörölte a „királyi” jelzőt. E hadseregbe beléptek a kijevi partizániskolát végzettek, az ellenállási mozgalom résztvevői közül is számosan, továbbá a Szovjetunióból vonatszerelvényeken hazaengedett katonák, s a Vörös Hadsereghez hazai földön átállt férfiak ezrei, valamint a felszabadított országrész városaiból és falvaiból toborzott fiatalok – valamennyien önkéntesek.

Az önkéntesek hadserege volt. Véleményem szerint: minthogy a fasizmus elleni harcra szervezték és soraiba e harcot vállalók léptek be – antifasisztahadsereg volt. De hogy megkülönböztessük az amerikai, a kanadai, az angol vagy a belga antifasiszta hadseregtől, még egy jelző szükségeltetik: minthogy a ’45-ös magyar honvédség egy népi forradalom sodrában született, nemcsak antifasiszta, de népihadsereg is volt, vagy más szóval mondva: néphadsereg volt.

Amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 20-án kiadta a toborzási felhívást, és elkezdte a fegyverszüneti egyezményben vállalt hadosztályok felállítását, szinte semmije sem volt a haderő szervezéséhez. Ennek ellenére a 2. Ukrán Fronttól kapott hadifogoly önkéntesekből és a toborzott fiatalokból rettenetes erőfeszítések árán sikerült két gyaloghadosztályt kiállítani, felfegyverezni, felszerelni és frontra küldeni.

Később, a ’45-ös hadsereg szervezőivel szemben elkövetett törvénytelenségek velejárójaként az ország politikai vezetői ezeket a ’45-ös katonai eredményeket megkérdőjelezték, a hadtörténetírás pedig – kisebb módosítással – elfogadta a politikusok véleményét. A kérdés, amelyet a hadtörténetírás ez esetben feltett, így fogalmazható meg: az ideiglenes magyar kormány és a hadsereg szervezői megtettek-e mindent a fegyverszüneti egyezményben előírt nyolc hadosztály kiállítására? Történt-e mulasztás valaki vagy valakik részéről?

1945 januárjában Debrecenben a szovjet hadsereghez átállt, majd a 2. Ukrán Front által a debreceni kormánynak átadott személyek gyülekeztek, továbbá akik a Szovjetunióban a fogolytáborokban jelentkeztek és onnan érkeztek haza, és végül jöttek a tisztek a civil életből is, akik valami okból már korábban kiléptek a Magyar Királyi Honvédségből, de most szolgálni akartak.

Az elsők között érkezett Debrecenbe Simonffy-Tóth Ernő vezérkari őrnagy, akit a Magyar Front küldött Moszkvába 1944 novemberében; Kéri Kálmán vezérkari ezredes, aki 1944 októberében ment át a 4. Ukrán Fronthoz; Pálffy-Muharay Zoltán vezérkari őrnagy, aki ugyancsak októberben lépte át az arcvonalat; Beleznay István vezérkari őrnagy, aki a Kiss János altábornagy vezette ellenállási mozgalomban vett részt; Székely László vezérkari ezredes, aki 1944. október 15-e után nem vállalt szolgálatot és otthagyta a hadsereget; Jánosi Ferenc lelkész-százados, aki frontpropagandista volt; Szász Ferenc ezredes, aki 1944. október 15-e után Ungvár közelében egész ezredével (a hadtáp és a tüzérség nélkül) állt át a Vörös Hadsereghez; Homonnay Hugó vezérkari százados, aki egy zsidó család megmentése miatt lett kegyvesztett és menekült el a régi hadseregből; Pálffy György, aki korábban a Kommunista Párt Katonai Bizottságának volt a vezetője; Illy Gusztáv, aki a háborús években önként vált ki a régi hadseregből; Szalay Tibor tüzér alezredes, aki Miskolcon vett részt a MOKAN ellenállási mozgalomban, s a város felszabadulása tán a helyi karhatalom vezetője lett; Visy Lajos, a világhírű Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész veje, aki a háborús években felesége származása miatt lépett ki a hadseregből, de most szolgálni akart – hogy csak a jelentősebb személyeket említsem. Mint látható: többségük a Szálasi-hadsereg által lefokozott, halálra ítélt, onnan átszökött tiszt volt, vagy a nyilasok által életre-halálra keresett ellenálló. Vagy csak egyszerűen megszállott katona – mert ilyen is akadt közöttük –, akinek ez volt a mestersége, a „szakmája”, és továbbra is szolgálni akart. Ezt tudva nehéz feltételezni, hogy ezek a tisztek azért jöttek volna Debrecenbe, hogy szabotálják az új hadsereg felállítását – mint ahogy egyes hadtörténészek mindmáig állítják.

Annak eldöntéséhez azonban, hogy történt-e mulasztás a '45-ös hadsereg szervezése közben, kétségkívül nem


elég e tisztek előéletét szemügyre venni, hanem akkori tevékenységüket kell vizsgálat alá vetni.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 23-án úgy határozott, hogy az erőket és eszközöket koncentrálni kell, először egy hadosztályt kell felállítani, s azt azonnal ki kell szállítani a hadműveleti területre. A Honvédelmi Minisztérium tartotta magát a határozathoz, s először a 6. hadosztály szervezését kezdték el.

A 2. Ukrán Front jászberényi és gödöllői hadifogolytáborainak parancsnokai 1945 januárjában – egy hónap alatt – kiválasztották az átadásra szánt embereket és február első napjaiban vasúton Debrecenbe küldték őket. A megérkezett 8488 embert – közöttük 521 tisztet – a Pavilon laktanyában helyezték el.

Ezután a szovjet katonai elhárítás emberei – újabb egy hónapig – szűrték az állományt, s 675megbízhatatlannak ítélt személyt eltávolítottak. A Pavilon hadifoglyait csak ezt követően; 1945. március 4-énadták át a magyar kormány megbízottjának, a 6. hadosztály kinevezett parancsnokának.

Tény, hogy a 6. hadosztály március 4-én alakult meg, de vannak szerzők, akik nem akarták tudni, mi történt az emberekkel február 4-től március 4-ig a debreceni Pavilonban. Aki ott volt, az tudja: hadifoglyok voltak, amit a drótkerítés és a szovjet őrség is jelzett.

De vannak szerzők, akik azt mondják: a hadifogoly önkénteseket már februárban átadták – holott március 4-én történt az átadás. Ekkor alakult meg a 6. hadosztály a Pavilonban átadott 7813 emberből, valamint a Szovjetunióból február 24-én, 26-án és március 2-án érkezett 4117 katonából. Ez utóbbiakból Nyíregyházán, Berettyóújfaluban, Hajdúhadházán és Nyírbátorban állítottak fel egy-egy zászlóaljat.

A március 5–19. közötti napokban a hadosztálynál fegyver nélküli kiképzést folytattak. Ezzel egy időben az öregeket és a betegeket tartalékállományba helyezték vagy tartós szabadságra küldték, és helyükbe bevonultatták a környékről toborzott önkénteseket. A műhelyekben javítgatták a katonák ruháját, lábbelijét. Mindenkinek védőoltást adtak.

Március 16-án, Budapest Kőbánya vasúti pályaudvarán lévő raktárából a 2. Ukrán Front zsákmányügyi hivatala megkezdte a fegyverek átadását a 6. hadosztály kirendelt bizottságának. És három nap múlva, 1945. március 19-én Debrecenben, valamint Nyíregyházán, Nyírbátorban és Berettyóújfaluban a fegyvereket is kiosztották a katonáknak.

Még jelentős része hiányzott a hadosztály fegyverzetének és felszerelésének, ennek ellenére a hadosztály parancsnoka – vezérkari főnökével együtt – megjelent a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) katonai osztályán és kérte: járjanak közbe, hogy a hadosztály mielőbb elindulhasson az arcvonalba. Ezt kérte Vörös János is március 24-én, Vorosilov marsallhoz, a SZEB elnökéhez küldött átiratában, de választ nem kapott.

A magyar hadosztályok frontra küldését végül is Sztálin engedélyezte április 7-én. Ezt követően – április közepén – indultak el a magyarok a hadműveleti területre. S hogy egy-egy magyar szerelvénynek tíz nap kellett ahhoz, hogy Debrecenből Körmendig eljusson, arról nem a minisztériumi tisztek tehettek.

A késés a körülményekkel magyarázható. Ezeket kell számba vennünk, és nem kell bűnösöket keresni ott, ahol nincsenek.

Nem kellene, de mégis vannak, akik keresnek. Mindmáig élnek az előítéletek, a torz nézetek, amelyek az ún. „személyi kultusz” éveiben keletkeztek. Ennek is megvan a maga története.

Amikor befejeződött a háború, s a katonák részt vettek az ország földjének és vizeinek aknamentesítésében, a romeltakarításban, a hidak, a vasutak újjáépítésében, az árvízvédelemben és az egyéb elemi csapások elhárításában, akkortájt országszerte fent is, lent is – elismerően szóltak az új honvédségről. Így volt ez a „fordulat éve” előtt.

Farkas Mihály 1948-ban lett honvédelmi miniszter, s a nyilvánosság előtt először talán 1952-ben nyilatkozott lekicsinylően, sőt megvetéssel az 1945–48-as évek magyar hadseregéről, mondván, hogy az 1948 előtti hadsereg „csaknem teljesen az imperialisták szolgálatában álló tábornokok és tisztek kezében volt”, következésképp néphadsereg csakis 1948-tól van Magyarországon. Nógrádi Sándor is elmondta a maga igaztalan bírálatát a Honvéd Petőfi Akadémián a ’45-ös nevelőtisztekről. Az akkori katonai vezetők úgy vélték, hogy a hadsereg 1948 előtti időszakát legfeljebb a néphadsereg előtörténetének lehet tekinteni. Ezek a vélemények bekerültek a katonák tankönyveibe is. A minisztertanács pedig az 1952. évi 1019-es számú határozatával akként rendelkezett, hogy a fegyveres testületek tagjai részére rendszeresített kitüntetések adományozásakor a folyamatos szolgálati időt 1948. január 1-jétől kell számítani. E rendelet értelmében tehát az


1948 előtti szolgálati évekért nem járt elismerés a magyar katonának.

Azokban az években nem volt mód és lehetőség a ’45-ös hadsereget ért igaztalan vádaskodások visszautasítására. A ’45-ös hadsereg alapító tagjait: Pálffy Györgyöt, Illy Gusztávot, Beleznay Istvánt, Pórffy Györgyöt és társaikat ez időre koholt vádak alapján perbe fogták és felakasztották. Ez lett a sorsa Sólyom Lászlónak is, aki 1945-ben még a rendőrség kötelékében szolgált, s csak később lett a néphadsereg vezérkari főnöke. Dumbovics Emil és Somogyi Imre vezérőrnagyot és több társukat sokévi börtönre ítélték. Szalay Tibor vezérőrnagyot, az 1. hadosztály volt parancsnokát életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtották. Székely László vezérőrnagy, a 6. hadosztály egykori parancsnoka, menekülni kényszerült hazájából. Kéri Kálmán, Pálffy-Muharai Zoltán és a ’45-ös hadsereg több tisztje a recski büntetőtáborban sínylődött.

A kivégzett és bebörtönzött katonák majdnem mindegyike ellen az volt az egyik vád, hogy 1945-ben szabotálták az antifasiszta hadosztályok felállítását.

A rendőrségi és ügyészségi hamis vádakat 1955-ben a történetírás is megerősítette. „Vörös János és társai jól tudták, hogy a magyar néphadsereg tényleges részvétele a német hódítók elleni harcban erősítette volna a népi demokratikus Magyarországot: Hitlerék utolsó csatlósából a német fasizmus szétzúzásában ténylegesen részt vevő országgá változtatta volna hazánkat. Vörös János és társai szabotáló tevékenysége ezt megakadályozta” – írta a történész. Ez a passzus azt sugallja: miattuk kapott az ország olyan elmarasztaló értékelést, amilyent kapott a béketárgyalásokon, megérdemlik hát, ha felakasztották, ha bebörtönözték őket.

Az ország akkori nehéz helyzetében már az is csoda volt, hogy az a két hadosztály elindulhatott.

A rágalmakat és a hamis nézeteket 1956-ban a rehabilitálás légkörében – már a hadseregben is megkérdőjelezték. Bata István honvédelmi miniszter egy hozzá érkezett levélre válaszolva 1956. szeptember 21-én a Néphadsereg című lapnak adott nyilatkozatában közölte: „Annak a helytelen nézetnek kialakulásához, hogy néphadseregünk csak 1948-ban született meg, nagymértékben hozzájárult a személyi kultusz és a szektásság is.” A miniszter nem szólt a kivégzett, bebörtönzött és internált tábornokokról, tisztekről, s nem mondta, hogy a „személyi kultusz” rendszere nem dicsérhette a ’45-ös hadsereget, amelynek egykori vezetőivel olyan galád módon elbánt. Annyit azért mondott: „Itt a legfőbb ideje, hogy ... helyreigazítsuk e téren is a ferdítéseket és elégtételt szolgáltassunk azoknak az elvtársaknak..., akik 1948 előtt is aktívan kivették részüket a haza fegyveres védelméből.” A nem elvtársakról a miniszter nem szólt, de a fentiekhez hozzátette: ,,... a magyar néphadsereg megalakulását 1945 januárjának második felétől kell számítani”. Elismerte, hogy a levélíró jogosan kifogásolta a minisztertanács 1952. évi – általunk is említett – rendeletét, s azt írta: „Ezen éppúgy változtatni kell, mint ahogy következetesen fel kell számolnunk azokat a személyi kultuszból és szektásságból eredő helytelen nézeteket, amelyek a Magyar Néphadseregnek a fordulat éve előtti történetét elhallgatták vagy lebecsülték.”

Történetírásunk az 1960-as évek elején – mintha csak megfogadta volna az ’56-os intelmeket –, szembefordulva a Rákosi–Gerő–Farkas időszak torzításával, egyértelműen vallja és bizonyítja is, hogy a ’45-ben szervezett honvédség néphadsereg volt.

A régitől lényegileg különbözött, új hadsereg volt, népi demokratikus.

A szerzők dicsérőleg írnak az egykori önkéntes közkatonákról, továbbá a nevelőkről, az új hadsereg első politikai munkásairól. Helyeslik a tartalékos tisztek átvételét, úgy vélik, hogy ezek a tisztek 1945-ben teljesítették kötelességüket. Elismeréssel szólnak a kommunista tisztekről, közülük többeket név szerint is említenek, így például Pálffy Györgyöt, Illy Gusztávot vagy Pórffy Györgyöt. Ezzel a szerzők a személyi kultusz kommunista áldozatait – anélkül, hogy erre szövegszerűen utalnának – felmentik az őket ért ama hamis, a kivégzésük indokaként kreált egyik vád alól, miszerint 1945-ben szabotálták az új hadsereg szervezését.

Ugyanezt azonban elmulasztják megtenni a ’45-ös hadsereg nem kommunista tábornokaira és tisztjeire vonatkozóan, sőt ellenük még újra is fogalmazzák a rágalmakat. Egyszer lustasággal, másszor hozzá nem értéssel, vagy egyenesen a szervezőmunka késleltetésével, a hadosztályok frontra küldésének akadályozásával vádolják őket. (A fegyverszünet megkötéséig nem készítették el a hadsereg szervezésével kapcsolatos terveket és nem teremtették meg az új hadsereg anyagi alapját – írják.)

Mit lehet erre válaszolni? A terveket elkészítették, és igaz, az anyagi alapot nem teremtették meg. Bárki beláthatja viszont, hogy 1945 januárjában – amíg Vörös János honvédelmi miniszter a kormányküldöttség tagjaként Moszkvában tartózkodott – a debreceni Honvédelmi Minisztérium nem teremthette meg az új hadsereg anyagi alapját, hiszen akkor még nem is volt Honvédelmi Minisztérium. Mindössze négy tiszt volt az alakuló minisztériumban, s minthogy akkor még hadiállapot volt a szövetségesek és Magyarország között,


ennek a négy tisztnek úgyszólván semmire sem volt felhatalmazása. De ha lett volna is! Egy hadsereg anyagi alapjainak megteremtése lehet országos feladat, évek teendője, de nem lehet néhány ember bűvészmutatványa.

Későbbi munkáikban a hadtörténészek már megemlítették az ország 1945-ös elesettségét, a háború okozta rombolást, az ezernyi gondot is, ami akkor a hadsereg szervezőinek munkáját nehezítette. Ennek ellenére a hadtörténetírásban és publicisztikában mindmáig fellelhetők a '45-ös tisztekkel szembeni alaptalan vádaskodások.

A következő kérdés most már az, hogy igaz-e a Honvédelmi Minisztérium elmarasztalása: ha nem négy, hanem „két hadosztályt szerveznek..., részt vehettek volna a Magyarország felszabadításáért folyó harcok végső szakaszában”. Ez nem felel meg a valóságnak.

Mint láttuk korábban, a minisztérium nem négy, hanem csak egyhadosztály szervezését kezdte el, a debreceni 6. hadosztályét. A következő, a jászberényi 1. hadosztály szervezéséről nem a minisztérium döntött. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság katonai osztályán február 25-én vagy 26-án este arról tájékoztatták a Honvédelmi Minisztérium katonai főnökét, hogy a 2. Ukrán Front megbízottai Jászberényben egy újabb hadosztály felállításához elegendő számú hadifoglyot adnak át a magyar kormánynak. Mit lehetett mást tenni, mint köszönetet mondani? A minisztérium tisztjei – szovjet tisztek társaságában – leutaztak Jászberénybe és átvették a szabadon bocsátott embereket. Ez szerintem nem volt hiba. S az sem, hogy mindenütt elkezdődött a katonaköteles férfiak összeírása és toborzása is. Az erőt, ami összegyűlt, nem forgácsolták szét. A Szovjetunióból hazaérkezett hadifogoly önkénteseket a 6. hadosztályba osztották be, és Békéscsabára csak azt a mintegy 700-800 embert küldték, akik Debrecenben már fölöslegesek voltak. A fegyvereket pedig a szovjet megbízottak osztották el a két hadosztály között – felét kapta az 1., és felét a 6. hadosztály –, s az elosztásnak ez az aránya nem befolyásolta a hadosztályok frontra küldésének idejét.

Itt például milyen késlekedés történt? Talán csak nem az, hogy Székely László március 20-án nem indította el a hadosztályt Ausztria felé? Az indulás időpontja nem a magyar minisztériumon, és még csak nem is a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon múlt, hanem a Vörös Hadsereg Legfelső Főparancsnokán – Sztálinon. (Egy hadosztályparancsnok nem indulhat el hadosztályával sehová a „saját szakállára” – hacsak éppen nem puccsot hajt végre.)

Az 1945. év tavaszának egyik jelentős eseménye a toborzás volt. Nem azért, mintha ezen dőlt volna el, hogy lesznek-e hadosztályok vagy sem, hiszen a felhívásra csupa 18–20 éves, kiképzetlen fiatal jelentkezett, s őket nem lehetett azonnal a csatatérre küldeni. A toborzásnak nem a felállítandó hadsereg, hanem a nemzeti önbecsülés érdekében volt óriási jelentősége.

Először regisztrálhatta a kormány, hogy népszavazás történt, egységes kiállás az Ideiglenes Nemzeti Kormány és annak programja mellett. A miskolci katonai kerületben 21 036-an jelentkeztek, a debreceni és a szegedi katonai kerületek részadataiból ítélve megközelítően ugyanennyien. Ennek alapján mondjuk: mintegy 50 ezer önkéntes jelentkezett a felszabadult Magyarországon.

Hazánk területén ekkor még folyt a hadakozás, és volt valószínűsége annak, hogy az új honvédség alakulatait ütközetbe is vetik. Ezek a magyar katonák igaz ügyért fogtak fegyvert, az akkori Magyarországon ők nyilvánították ki a legmeggyőzőbben, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány programja történelmi realitás. Ők nemcsak a szavukat, nemcsak a munkájukat, de a vérüket s az életüket is felajánlották a hazának.

A földreform mellett a magyar nemzet első nagy tette az új honvédség létrehozása volt.

Debrecenben 1984. december 14-én „A népi demokratikus átalakulás kezdetei és a magyar államiság” címmel rendezett országos konferencián elhangzott előadás rövidített szövege. Szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét a szerzőnek 1978-ban az Akadémiai Kiadónál a Korunk tudománya sorozatban megjelent könyvére: Az antifasiszta magyar katonai hagyományokról (1945)

2. Képek


1. Valahol Magyarországon, 1945. Demény Pál bevezetõjévelCSURGÓ Béláné

Valahol Magyarorszagon

1945

Az itt közölt visszaemlékezés részlet Csurgó Béláné sz. Magyar Mária 56 éves korában írt naplójából.

Magyar Mária a Pázmánd községhez tartozó és Lyka Döme tulajdonát képező 3000 holdas birtok egyik tanyáján született. Miután az elemi iskola 4. osztályát elvégezte, szülei a közeli Baracska Szent Iván pusztájára, a kocsmároshoz szegődtették cselédnek.

A háború után, amikor meghallották, hogy a kommunisták földet osztanak, begyalogoltak azoknak egyik gyűlésére. A párttitkár, Csurgó Béla volt az előadó. Mariskának megtetszett a szónok és annak beszéde, belépett a pártba. Hamarosan Bélának is feltűnt a csinos, aktívan tevékenykedő tanyasi lány. Udvarolt neki, feleségül vette.

Csurgó Béla zsellérszülők gyermeke volt. A kommunista eszmékről apjától hallott, aki évekig Oroszországban volt hadifogoly, s a vörösök oldalán harcolt. Bélát illegális tevékenységéért a harmincas években kétszer letartóztatták, 1944-ben internálták. A táborból megszökött, s Budapesten Kraici Kálmán partizáncsoportjában működött.

A felszabadulás első napjaiban hazatért Pázmándra, megszervezte a kommunista pártot, annak első titkára lett, tagja a Nemzeti Bizottságnak. 1949-től a székesfehérvári Mezőgazdasági Gépgyár igazgatója, majd a pázmándi Lenin Tsz elnöke. Munkásságáért – többek között – megkapta a Szocialista Hazáért Érdemrendet. 1971-ben szívroham végzett vele. Özvegye pártbizalmi, résztvevője a község kulturális életének. A helyesírással hadilábon állva, szorgalmasan írogatja tovább emlékeit.*

Demény Pál

[...] Nagyon jóravaló népek voltak, négy fiu gyerek volt, 3 az emberé és 1 az aszonyé. Akkor voltak azok a háborus idők egy alkalommal megkérdezték, hogy nem-e mennék el velűk elmenekülnek, félnek ott Gárdonyba maradni. Én megmondtam megkérdezem a szüleimet, és ha elengednek akkor elmegyek velők. [...]

Előadtam a kérésemet és az Édesanyám azt mondta elmehetsz lehet, hogy jobb sorod lesz mintha ithol maradsz. Igen sokat készűlődtűnk az utrakelésre egy kocsi kétszer sűltet, 5 drb disznot lesűtve palinkát és még sok mindent készitettünk az utra. Egy Toró nevü alezredessel 6 fogattal 6 kocsival keltünk utnak. Mindig a front előtt jártunk ugy, hogy egy puska lóvést csak akkor hallottam amikor már az oroszok utolértek. Keresték a járőrök a németeket akik felderitők voltak. És mondtam a ruszkinak, hogy lőjjön egyet ez volt az egész amit a háborubol hallottam. Mikor már utolértek bennünket kikötöttünk egy nagy gazda lehetet de senkit sem találtunk a portán. Nagypénteki nap volt rengeteg baromfi volt az udvaron és mondtam az asszonynak, hogy főzünk egykis tyuk pörkőltet azt mondta nem bánja enyi menés után jól fog esni egy kis finom kaja. Még azt is ide kell foglalni mikor uton voltunk volt olyan nap amikor csak egy félkilómétert tudtunk előre jutni. Ahoz képest, hogy nem volt othonunk csak a szabad ég csodálatos leirhatatlan gyönyörü vidékeket jártunk be. Voltak olyan idők amikor az éjszakát is kint kellett tölteni a szabad ég alat és olyan csodálatos felejthetetlen, gyönyörű szépséges volt a természet adta tály hogy nem lehet elfelejteni. Hideg éjszaka volt tiszta levegő a fákat ugy lehetet látni hogy az égig érnek egészen és a hold meg mint valami csillár elő elő bukkant a fák és a felhők eltakarta részéről. Így volt a front utol érésünk. Egyszer aztán nagyon elfogott a honvágy de közben elszegődtem ott egy gyógyszerész idős házaspárhoz már akkor volt amikor otthagytam akikkel elmenekültem. Voltak fiatalok vagy 8-vagy 10-en pontossan már nem tudom a szomszédházban. És készülődtek, hogy utra kelnek volt nekik 2 drb kis póni ló és egy kocsi hivtak hogy eljöhetek velük énis elférek még. Ugy határoztam, hogy eljövök velük. Igen ám, egy két falut megusztuk és utána bevittek bennünket egy lágerbe. És ott alaposan mindenkit kivizsgáltak nekem is a kis motyomat ugy szét dobálták, hogy az udvaron a lovak alol kellett össze szednem. Ez mind hagyá hanem a többi barátomtol megszabaditottak, egy sem jöhetett tovább velem. Vissza adták a kocsit és a lovakat és utnak bocsájtottak egy részt örültem egyrészt nagyon féltem hogy mi is fog lenni egyedűl abban az ismeretlen világrészben. Rá biztam magamat a sorsnak és gondoltam, hogy legyen aminek lenni kell egy rengeteg nagy


erdőn kellett keresztűl menni nagyon féltem. Az erdő úgy nézett ki mintha hóval letvolna be hintve teljes tele, hogy honnét kerűlt oda az a rengeteg toll mái napig is csodálkozom ha vissza gondolok rá, És balagok a zsákmányol kapot kocsival egyszer csak egy embert pilantottam meg és főlkéredkezet hozám a kocsira akkor még az erdőben jártunk nagyon féltem. Az embertöl is meg úgy amugy, és törtem a fejem, hogy mi tévő is legyek no aztán nagy nehezen be értünk egy faluba Győrhöz tartozott tétnek hivták a falut. Kitaláltam magamat és a találmányom az elképzelésem sikerrel járt. Mondogatam annak az embernek, hogy megkellene etetni és itatni a lovakat mert eléggé elvannak fáradva, mondom hogy majd a falu végén leálunk és bemegyünk egy házhoz és kérünk a ház népétől egy kis menedéket. Úgy is lett csak én még azt is kértem, hogy engedjenek egésszen ott maradni mert nagyon félek ettől az embertől is meg amugy is. Megkértem őket egy őzvegy néni élt a fiával és mondom, hogy a lóvakat is meg a kocsit is nekik adom, fogadjanak be. Megis csináltuk az egyességet a kocsi meg tele volt lepedővel és szalmazsákokal és olyan anyag mint a szalmazsák csak csikos volt.

Ezeket leszedtük mindent a kocsirol és másnap már a lovaknak is meg a kocsinak is hűlt hej e volt. Gondoltam én, hogy esetleg igy járhatok és az elképzelésem beis vált. Ott éltem annál a családnál egypár honapig és közben elszegődtem az emlitett gyógyszerékhez [sic!] a fiuk valami tudos volt és fiatalon meg kellett neki halni. Nagyon sajnálták az öregek és engem meg nem akartak elengedni. De hiába elfogott a honvágy és az nagyon rosz volt. Közlekedés pedig még annál is rosszab. Addig még ottvoltam a mérnökéknél megvolt mindenűnk kosztba hiány nem volt mert állandóan vadásztak volt szarvas és vad disznó kolbász rengeteg ehetűnk kedvűnkre. Azt az egész elmenekűlést én csak úgy vettem fel mintha kirándulni mentűnk volna egy időre. Csak azt sajnáltam amit ithol elkészítettűnk hust és kolbászt lesütöttűnk 5 disznónak a részeit ezt mind ellopták biztos, hogy a tettes az volt akivel kiviték az erdőbe nagyon jól járt vele. Akkor oda szegődött hozzánk egy fiatal orvos lehetett mert arra akart rávenni, hogy én majd aszisztálok melete de nem mentem bele féltem nem tudtam kicsoda micsoda lehet. Akkor egy este még németek voltak az urak ahol beszálásoltunk egy fűrészporos kályhával tűzeltűnk mink a gyerekekkel. Este mikor jó meleg volt már a szoba a tűz már nem éget én meg jól megraktam a kályha tetejét fával és az meg begyulladt mink elaludtunk és földig érő füst lett a szobába valahogy a németek észre vették és huzkodtak bennünket is meg a beparazsosodott fátis ki az udvarra azt hittűk, hogy bomba támadás ért bennünket. Akkor egy alkalommal a németek aba a községben össze szedték az összes lábas jószágot amit lehetett autokkal és amit nem azt pedig ugy hajtották gyalog el és ahonnét a lábukat ki teték fölgyujtották a falvakat. Ez minden ugy volt ahogyan emlékezetemben megmaradt. És ahogyan jöttem haza felé minden egyes falu földig levolt égetve. Akkor még mikor meneteltünk a front előtt az erdőkbe ahogy lőték azokat a színes lövedékeket csodálatos szépek voltak a sötétben mindenféle szines volt közöttük piros zöld sárga kék fehér nagyon gyönyörüek voltak. Hát még a Sztalin gyertyák azok voltak még igen mese szépek mint amikor egy csodálatos mese szép kastélyba betéved valaki és igaz gyöngyökkel kivan világítva ezek mind ilyen csodálatos gyönyörűek voltak. Nappali világossággal mint a nap, mikor szétszórja a sugarait és bevilágitja a föld mindenséget. Igen ezeket mind a front hátamögött volt részemre látható mert mindig a front hátamögött jártunk. És mikor egészen vége lett a háborunak elfogott Isten igazábol a honvágy hogy miis lehet erefelé amere a szüleim élnek, egyáltalán még, ha van valaki közülünk. Igen akkor abba a háborus utáni időbe csak ókor volt valamijen vonat járás, kikellett tapogatni hogy s mint lehetetutazni. Ugy volt egy alkalommal akiknél laktam az ismerőssűk kitalálta és érdeklődött, hogy hogyis lehetne Budapestre föl menni, mert azoknak is voltak rokonaik és meg kiváncsiak is voltak, hogy hogyis néz ki a főváros. Igyhát utrakeltűnk egy teher vonat szerelvénnyel rábiztam magam a jóembereknek a jóindulatára és igy érkeztem meg. Elősször Budapesten ált meg a teher vonat csak bámultunk, hogy milyen világ is van erre felé. A vonaton nem volt semmi féle ülőhely sem csak a vonatnak a deszkálya és ajtók sem voltak rajta nagyon kényelmetlen helyűnk volt de örűltűnk mert robogott döcögött velőnk az öreg masina. Rettenetes kiváncsi voltam, hogy mi is lehet odahaza mindenfelé a romba dőlt falvak a boniba tölcsérrek az utak őssze rombolva úgy jöttem el a Tétiektől ha senkire sem találok vissza fognak fogadni. Volt a néninek egy fia és azt mondta azis szivessen ot lehetek velűk, ha más ki ut nem lesz. Igen balagtunk az öreg masinával egyszer csak lelassit és meg ált Kápolnásnyékken boldog örrömmel keltem utra szereteim felé. Nagyon féltem és izgultam hogy kikre és kiket fogok viszont látni. Ahogy mentem haza felé és már láttam a pusztát olyan különös nagyon jót éreztem ugy gondoltam, hogy biztos vannak lakói is. Habár arra felé is rengeteg bomba tölcsér volt az uton meg ahol nem ut volt ott is. Az állomáson is kűlönben cudar helyzet lehetet a Kápolnásnyékin, mert ott meg szorult az olajtelep és nem volt kimélet a puszta környékinek sem. Hát idáig igy volt igen éltek a puszta népei legelőször Édesanyámmal találkoztam a boldog találkozást kö nyek váltották fel és nagy boldogsággal fogadtak a többi testvéreimis és Édesapám is igy volt ez 1945 tavaszán. Élelmünk úgy volt, hogy a maktárakban volt gabona buza kukorica borsó: össze fogtaka puszta lakói és mindenki vitt magának szüksége szerint és olyan kis kukorica darálon daráltuk és úgy sűtötűk főztűk ahogy tudtuk só nélkűl és ettűk, hogy éhen ne pusztuljunk. Ezt a részt nagyon meg viselte ez a cudar háború, mert itt többször cserélt gazdát a front ezt én már a mondottak után tudom csak, hogy mit műveltek erre a fasiszták meg Vereben is. Igen igy éltünk ennek a nagy háborunak a vége után. Nem volt álat álományunk sem mert mindent tönkre tettek. Egyszer Édesanyám kitalálta, hogy elkellene menni valamere Tolnába cserélni egy kis malacot valahogyan dehát a közlekedés csak a vonat tetején volt esetleg biztositva. Hát az ugy volt elmentünk 4 en Édesanyám Matyi öcsém


és az id. Csik Sándorné és én jött egy mozdony magányosan megált oda mentünk hozzá és megkértűk, hogy szállítson valahogy bennünket el tolnába. Mondja a masiniszta, hogyha a mozdony eleje megfelel szivessen beszálhatunk. Meg tartottuk a szemlét, hogy eleférünk rajta 4-en akkor utra kelünk kiprobáltuk a helyet és bőven elfértűnk rajta. És igy utra keltűnk a hires tolnába malacot keresni. Igen ám nagyon jól viselkedtűnk az utazás ideje alat. Mire nagy nehezen megérkeztünk és megált a mozdonyunk nem ismertük fel egymást olyanok voltunk mint az ördögök tiszta korom feketék a mozdony füstjétől. Hogy aztán hogyan vetetők le rólunk a kormot és a füstöt ezt mái napik sem tudom. Anyira azért emlékszem, hogy sikerült egy szép nagy malacra szert tennünk és a vonat tetején meghoztuk Pázmándra volt sok probléma mire odáig jutottunk vele. Édesanyám majdnem mindennap Pázmándra járt föl egyszer mondtam neki, hogy énis elmegyek kiváncsi voltam, hogy hova jár, mert minden érdekelte őtet. Hát igen akkor már meg alakult pázmándon a Pártszervezet a melynek a Béla volt a pártitkára. Igen és utánna többször elmentem énis az ilyen értekezletekre, az édesanyámnak és még a bágyomi puszta népével volt olyan hét, hogy 2-szer 3-szor is fölmentűnk és meghalgatuk a párt irányítását. Én akkor még nem tudtam elképzelnisem, hogy mi is [a] párt. És látom, hogy az élet kezd élledni ugyláttam érdemes lesz valahova tartozni és folyamatossan jártunk a puszta népével. És egyszer, a Béla fel kérdezett nem-e akkarok pártaglenni és én bele mentem elfogadtam és igy lettem 1945-ben pártag. Magyar Mári néven X. hó 15-én A tagsági könyvet kiálitó párt szervezet neve. Magyar Komonista Párt Pázmánd. A pártszervezet titkára Csurgó Béla. Az első tagsági könyvem sorszáma 462757. A kiálitás kelte 1945. X. 15.

És mivel pártag lettem kötelességeim is voltak. Először beavatott a Béla versset kellett tanulnom töbször. És mikor Nagygyűlések voltak oda is elkellett menni. Pászik Józsibácsi is volt a mikor gyalog kocsival vonattal. És egyszer monta a Béla, hogy jó lesz ha hozzá fogok a politika tanuláshoz el is kezdtem de nem volt szókincsem és hamar meglepődtem. Akkor már udvarolt javában és azt mondtam neki nemtehetek róla nem megy és ha úgy gondolja hadjuk föl egymással. De nem tágitott és igy ment ez 1946 nov 21-ig. Tatára mikor nagygyülésre kellett menni én vittem a Vöröszászlót a kölcsönkért magyar ruhába örűlt a Béla nagyon mert akkor oda is nagyon sokan mentünk és mikor odaértűnk arra kért hogy menjek vele be a bányába de én nem mertem. Rajk László tartotta a nagygyűlést. Pontossan nem emlékszem, hogy a 45-ös május elseje-e volt de az biztos, hogy az első vöröszászlóba én vartam az 5 águ csillagot és a felvonuláson ott is a kölcsönkért magyar ruhába a Béla elképzelése és utasítására 2- vagy 3-százan felvonultunk a pázmándi fő utcán. [...]

* Csurgó Béláné feljegyzéseiben keverednek az időpontok. Elbeszéléséből az 1945 tavaszával kezdődő részt közöljük (A szerk.)

2. Képek


1. Élet a romokon. Budapest, 1945BURUCS Kornélia

Élet a romokon

Budapest 1945

Budapest 1945 elején közel hat héten keresztül állt a harcok középpontjában, melynek során a világváros romvárossá lett. Helyzete katasztrofális volt. Az ostrom során az épületek és lakások tetemes része megsérült, ill. elpusztult. A közlekedés, a közművi ellátás megbénult. Az ipar és a kereskedelmi hálózat szétzilálódott. Az egészségügyi intézmények működésének feltételei hiányoztak. Az árukészletek elhurcolása, felélése éhínséggel fenyegetett. A kiégett házak, a felrobbantott hidak, a felszaggatott utak, az éhínség és hideg ellenére a megfogyatkozott és meggyötört lakosság élni akarása erősebbnek bizonyult. Megindult a küzdelem a puszta létért, a legelemibb életfeltételek biztosításáért.

Népmozgalom

A háború, a fokozott mértékű katonai behívások, a deportálások kifejezésre jutottak a népesedési helyzet alakulásában. A háborús években felduzzadt lakosság száma1944 márciusában érte el tetőpontját (1380 000), majd megindult az igen nagy ütemű elnéptelenedés. Az 1945. március 25-i népösszeírás – a várható 1 250 000 fővel szemben – csak 832 800 lelket számolt. A csökkenés az 1941. évhez képest is 28,5%-os volt, a megnövekedett háborús lélekszámból pedig félmilliós volt a hiány. A felmérések szerint egyes, az ostromnak jobban kitett kerületek lakosságának fele, máshol 1/3-a volt távol. A népességhiány nagy része/ azonban átmeneti jellegű volt. Az ostrom, s főleg a háború befejezése után ugyanis megindult a lakosság visszavándorlása,mely májustól szeptemberig erőteljes, utána csökkenő mértékű volt. 1945. március 25–június 3. között 122 ezer, július 1–december 31. között 172 ezer fő tért vissza, míg ugyanezen időszakban 42, ill. 53 ezren költöztek vidékre.

A népességhiány kisebb részét tették kia halálozások,melyek száma a háború folyamán az egyre romló életviszonyok, majd a harcok folytán emelkedett. Az 1944. évi 20 860 fővel szemben 1945-ben 42 336 főnyi veszteség érte a várost. Ebből a bombázások, az ostrom áldozatainak száma megközelítette a 12 ezret, de igen sokan haltak meg az átélt izgalmak, a nélkülözések, az elégtelen táplálkozás, a gyógyszerhiány, a nyirkos óvóhelyek stb. miatt is. (1. sz. tábla)

A legfájóbb a januári helyzet volt, amikor a békeévek havi átlagának (1300) közel kilencszerese veszett oda. Az erőszakos halál mellett a fertőző betegségben elhunytak száma is megugrott, a békeévekhez viszonyítva kétszeresére emelkedett. A háborús izgalmak a szívbetegségben elhaltak számát is megduplázták. A legtöbb áldozatot azonban – a hiányos és egyoldalú táplálkozás miatt – az emésztőszervi megbetegedések (p1. bélhurut) szedték.

A jövőbe vetett bizalom megnyilvánulásaként értékelhető a házasságkötésekszámának alakulása. (2. sz. tábla)

Az 1944 november–decemberi nagy házasodási hajlandóság – hátterében a sorsdöntő időkben a valahová, valakihez tartozás óhajával – az ostrom alatt minimálisra csökkent, majd a viszonyok normalizálódásával, nemkülönben a háború miatt elmaradt frigyek pótlásával ismét emelkedett. A téli hónapokban azonban – elsősorban a megélhetési viszonyok nagyfokú romlása következtében – ismét csökkent a házasodási hajlandóság.

A jövő, az új élet letéteményese a gyermek. Az adatok azt mutatják, hogy a helybeli lakóhelyű anyák élveszülötteinekszáma már a háborús években is nagymértékben emelkedett. A békeévek 11 631 fős átlagával szemben 1944-ben 16 204, 1945-ben 14 337 újszülött látott napvilágot. (3. sz. tábla)

Az örvendetes növekedést azonban beárnyékolta a csecsemőhalandóságaggasztó mértéke. Az anyák rosszul tápláltsága, a tehéntej hiánya, a fűtetlen lakások stb. következtében az 1944. évi 2047 (9,7%) halottal szemben 1945-ben 4311 csecsemő pusztult el. (4. sz. tábla)

A normális évek 8-9%-os halandóságával szemben a 20, sőt 30 százalék fölött mozgó arányszámmal komolyan veszélyeztette a lakosság utánpótlását, s kb. az 1886. évi mutatóknak felelt meg. Az újszülöttek közül sok áldozatot szedett a bélhurut, a veleszületett gyöngeség és a fertőző betegségek. A főváros erejéhez mérten


próbált segíteni. A budapesti Anya-, Csecsemő- és Kisdedvédelmi Intézet több mint 10 ezer csecsemőt és több mint 40 ezer kisdedet tartott gondozás alatt.

Közélelmezés

A valamennyire is elviselhető létfeltételek megteremtéséért mindenekelőtt gondoskodni kellett a lakosság sokoldalú (élelem, lakás, ruha, tüzelő, villany, gáz stb.) ellátásáról.

Az ostrom utáni hetekben éhínség fenyegette lakosság élelmezéseazonban hatalmas feladatot rótt a főváros szerveire. Eleinte az 1944. évi termésnek a háború viharától megmentett csekély készleteiből hoztak fel. 1945 márciusában pedig megérkezett az első jelentősebb, 2000 vagonos szovjet élelmiszerszállítmány is, melyet a Közellátási Kormánybiztosság jegyre osztott szét. A viszonylag jó termés következtében az élelmiszerellátás a nyári hónapokban valamelyest javult, de őszre az ellátási zavarok – a jóvátételi kötelezettségek, a háború miatt bevetetlen területek terménykiesése, az elpusztult állatállomány, az aszályos nyár miatt – fokozódtak, s a főváros hatóságai útján már nem tudta beszerezni a lakosság téli minimális ellátásához szükséges készleteket. Az élelmiszerellátás megszervezését akadályozták – az elpusztult közúti és vasúti közlekedési hálózat miatt – a szállítási nehézségek. A közúti (kocsi, autó) felhozatal a jármű- és üzemanyaghiány miatt, a vasúti szállítás ugyancsak a járműpark- és a szénhiány következtében rendkívül alacsony volt. (5. sz. tábla)

Ilyen helyzetben, a napjában legalább egyszeri jóllakás illúziójáért a lakosság is nagy aktivitást fejtett ki. Emberek ezrei özönlöttek az országutakon gyalog vagy – amíg lehetett – zsúfolt személy-, ill. tehervonatokon – a lépcsőn és a tetőn is utazva – vidékre, hogy háton, targoncán vagy más rögtönzött járművön felhozzák az élelemminimumot.

A „mindennapi kenyér”,a betevő falat biztosítása azonban nehéz volt. Az ország belső fogyasztásra jutó gabonamennyisége ugyanis mindössze 20%-a volt az 1938–39. évi kenyérgabona-fogyasztásnak. Így a lisztet kukoricával kellett keverni. A főváros lakossága azonban még ehhez a darabokra hulló, jegyre kiutalt alacsony fejadaghoz eleinte 20 dkg, majd november 12-től 15 dkg – sem jutott mindig hozzá! (1945-ben – más élelmiszerek híján – a korábban kiegészítő jellegű kenyér meghatározó táplálékká vált.) A cukorellátás is súlyos nehézségekkel küzdött. Októberre a fejadag 10 dkg volt (a gyermekek, nehéz fizikai munkát végzők 40 dkg-ot kaptak), míg novemberben és decemberben a felnőttek semmi, a gyermekek 15 dkg cukorban részesültek. Burgonyábólsem volt kielégítőbb a helyzet.

Szakvélemények szerint az ország 3,7 millió q krumplival rendelkezett, holott 1937–38-ban csak Budapest közel 1 millió q-t fogyasztott. A tejfelhozatal szintén minimális volt. A fővárosban csak a 3 éven aluli gyermekek számára próbálták meg biztosítani a napi 2 dl tejet. A helyzet érzékeltetésére csak egy adat: 1945 októberében 533 ezer liter tej érkezett Budapestre, míg a békeévek napi fogyasztása 300 ezer liter körül mozgott. Viszonylag tűrhető volt a kínálat a hüvelyesekből,ami – az ember gyomrát próbára téve – fő táplálékká lépett elő. A legsúlyosabb helyzet a hús- és zsiradékellátás terén volt. Míg 1937–39-ben évente 41,4 kg hús, ill. 18,2 kg zsír (+ 1,75 kg liba- és kacsazsír) jutott egy emberre, addig Budapesten 1945 májusától nem osztottak húst. (A katasztrofális mértékben megcsappant állatállomány védelmére ugyanis vágási tilalmat rendeltek el.) Budapest népe legfeljebb – csillagászati szabadpiaci áron – szárnyashoz és lóhúshoz juthatott. (A lakosság jegyre történő húsellátása egyébként csak 1946 szeptemberében indult meg, novembertől pedig – az aszály okozta takarmányozási nehézségek miatt – szabaddá vált a marhahús és a füstölt disznóhús forgalma.) A zsírellátás hasonló képet mutatott. A főváros népe csak egyszer; augusztusban kapott 10 dkg étolajat.

Az élelembeszerzés gondja mellé a főzésnem kevésbé próbára tevő feladata járult, Éhséget elnyomó, de fehérje- és kalóriaszegény ételek készültek nap mint nap. Reggelire a legtöbben levest, feketekávét vagy teát, ebédre egytálételt ettek, s csak kevesek jutottak tejhez, húsos ételekhez. (6. sz. tábla)

Aközélelmezés javítása érdekében hatósági főzőhelyeketállítottak fel. Január elején 3, január 25-én 25, június végén 124 hatósági és 278 üzemi főzőhely működött, ahol 37 067 felnőtt és 7581 gyermek – ingyen vagy csekély térítés ellenében – jutott meleg ételhez.

Lakásviszonyok

Az élelmiszerellátás mellett a katasztrófával fenyegető lakásínség gyors megoldására is szükség volt. A lakáshiányt már 1944-ben 20 ezerre becsülték, amihez hozzájön még a kb. 50 ezres szociális lakáshiány (zsúfolt, egészségtelen lakások). A helyzet az ostrom után tovább romlott, s a fővárosnak 1945-ben kb. 100 ezer lakásra lett volna szüksége.


Az adatok mutatják, hogy az épületeknek alig 1/4-e maradt épen (az üveg-, vakolat- és kisebb tetőfedési károkat nem számítva), míg kb. 1/4-e súlyosan megsérült. A pusztulás a Várban volt a legnagyobb, ahol 789 épületből 4 maradt épen, 2/3 része pedig súlyosan károsodott. A lakások vonatkozásában valamivel vigasztalóbb volt a helyzet.

A valóságban azonban az ép lakások is javításra szorultak (üveg, vakolat, fűtés stb.), s a zsúfoltság sem csökkent. A polgármester ugyan a 140.040/1945-IX. sz. rendeletével módot adott a lakások hatósági igénybevételére, de az egy szobára jutó lélekszám az 1941. évi 3,68-ról – a megfogyatkozott népesség ellenére – csak 3,27-re csökkent. Fokozta a nehézséget, hogy az eltávozott lakosság folyamatosan visszatért, ill. hogy a – zsidók ’44-es kényszer-összetelepítése miatti – nagyfokú bérlőcsere következtében sok lakásra több bérlő is igényt tartott.

1945-ben főleg kisebb helyreállítási munkálatokat (tető-, ablakjavítás) végeztek, míg a romeltakarítás, a romépületek elbontása csak lassan haladt. A lakóházak tetőzetének helyreállítására több éves hitelakciót indítottak. 1945 végéig 6785 kölcsön és 1265 póthitel iránti kérelmet nyújtottak be a fővárosnál. A 23 872 sérült tetőből október elejéig 12 988-at sikerült kijavítani. A tető azonban nem sokat enyhített a fűtetlen szobák hidegén. Budapest lakosságának ugyanis az élelem és lakáshiány mellett a hideggel is szembe kellett néznie. Ám a tüzelőellátásbiztosítása szinte kilátástalan volt.

A tavasszal és a nyáron nem sikerült tüzelőanyagot tartalékolni. (A hazai szénbányászat termelése visszaesett, s a szállítási nehézségek itt is jelentkeztek.) Így a főváros hatóságai csak a közintézmények számára tudtak minimális szenet biztosítani. A lakosság „önellátásra” szorult, s megpróbált fához jutni, de ez is csak keveseknek sikerült. A lakossági „akcióknak” estek áldozatul a parkok, kertek fái, a nemrég telepített pesti fásítási övezet – ahonnét nemcsak a fákat, de még a tuskókat is kivágták –, s a budai erdőket is jelentős károsodás érte. Becslésék szerint azonban a lakosság által különböző helyről beszerzett fa (kb. 400 ezer q) is csak 1/10-e volt a tűzifaszükségletnek. A főváros lépéseket tett egyéb források felkutatására is. Októbertől már gyártották és árusították a petróleum ill. gázolaj tüzelésű főző- és fűtőkészülékeket.

Közművek

Budapest megpróbáltatásait fokozta az ostrom alatt és után a közművek szolgálatának teljes hiánya. Így – egészségügyi szempontból is – elsőrangú feladatként szerepelt ezek helyreállítása. A Vízművekmár az ostrom alatt hozzáfogott a csőhálózat és a szivattyúberendezések helyreállításához. A pesti oldalon májusra, a budain július végére végeztek, s ezzel megindulhatott a teljes vízszolgáltatás. A fogyasztás rohamosan emelkedett (január 2,7; május 6; július 7,4 millió m3), s júliusra elérte a vízfogyasztás normális mértékét. A Csatornázási Művek is nyomban munkához látott. Előbb a szivattyútelepeket hozták rendbe, majd a csatornák tisztítását kezdték meg. A gázszolgáltatáshónapok fáradságos munkájával állt helyre. 1945 márciusában az óbudai Gázművek közvetlen környékét, áprilisban Buda északi, júniusban déli részét kapcsolták be a hálózatba. Pest – előbb az Északi, majd a déli rész – csak a Horthy Miklós-híd roncsain épült ideiglenes fahídon lefektetett fővezetéken keresztül jutott gázhoz. A szénhiány miatt azonban a gázszolgáltatás korlátozására kényszerültek. Reggel és este 1-1 óra, délben 2 óra hosszat (novembertől 1/2–1/2, ill. 1 óra) biztosítottak a lakosságnak gázt. Az áramszolgáltatásmegindítása is óriási erőfeszítéseket igényelt. Az utcai kábelhálózat, a berendezések átmeneti helyreállítása is hónapokat vett igénybe, így kezdetben csak a fontosabb intézmények és a katonai parancsnokságok jutottak villanyhoz. A tavasz végén, nyár folyamán – a kelenföldi erőművek beindításával – megindult Budapesten a folyamatos áramszolgáltatás. A bánhidai és tatabányai erőmű áramtermelése aztán lehetővé tette, hogy az áramszolgáltatás júliusban elérje, sőt később meghaladja a békebeli színvonalat. A lakosság áramigénye is nőtt, aminek oka, hogy – megfelelő gázszolgáltatás hiányában – nagyobb számban használt villanymelegítőket. A szénhiány súlyosbodásával azonban – a köz- és magánvilágítás érdekében – novemberben jelentősen korlátozták a villamosforgalmat, melyet hamarosan a világítás követett. Kezdetben a belső városrészek áramellátása szünetelt 7–16 óra között, de december 1-jétől a külső – főként gyáripari – körzetekben is korlátozásokra kényszerültek. Ilyen körülmények között a gyertya, gyufa, petróleum és más világítási alkalmatosságok féltve őrzött értéket jelentettek. Kellő mennyiségű áramtermelés hiányában az egykor fényárban úszó fővárosban az utcai közvilágításis hónapokig szünetelt.

Május végétől kezdték meg a közvilágítás fokozatos bekapcsolását. Az ostrom előtti kb. 36 ezer lámpából augusztusra 2625-öt, októberre 5062-t hoztak rendbe.

Közlekedés

A főváros közlekedési viszonyai elkeserítő képet nyújtottak. Az utcákat romok, járműroncsok, holttestek, lótetemek és mérhetetlen szemét borították. A villamosvasúti közlekedést az összelőtt szerelvények, a feltépett


pályatestek, a több km hosszúságban hiányzó felső vezetékek stb. tették lehetetlenné. Így a nélkülözésektől elgyötört lakosok ezrei gyalogoltak reggelente – gyakran távoli – munkahelyeikre. A harcok elültével azután azonnal megkezdődött a helyi közlekedés helyreállítása is. Ennek eredményeként február 7-én már villamosjárat indult újpesten a Víztorony és a Forgách utca között. Márciustól még nagyobb erővel folytak a munkálatok. Az anyagbeszerzési nehézségeken a kisforgalmú vonalak felbontásából (7500 m) visszanyert anyagok felhasználásával segítettek. A 719 km hosszú munkavezeték-hálózatból az elpusztult 650 km pótlása is megfeszített tempóban folyt. A felére csökkent járműparkot – a BSZKRT (Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt.) 1854 kocsijából 900, a BHÉV (Budapesti Helyiérdekű Vasút) 418 járművéből 128 volt üzemképes februárban – a lehetőségekhez képest igyekeztek bővíteni. Július végére már 1280 üzemképes kocsival rendelkezett a BSZKRT.

Az áldozatos munka révén nőtt az üzembe helyezett vonalak száma és az utasforgalom. 1945 végéig 44 villamosjárat indult meg, s kb. 210 millió utast szállított, ami az 1936–38. évinek 2/3-a. A közúti villamosforgalom március 26-án a Váci úton indult meg 10 motor- és 16 pótkocsival. A nagykörúti vonal április 30-án, a zugligeti, hűvösvölgyi május 7-én, a kelenföldi május 18-án, a Rákóczi úti május 21-én, az óbudai május 22-én kezdte meg az utasszállítást. A fogaskerekű június 24-én állt ismét üzembe. Novemberben azonban – az áramszolgáltatás nehézségei miatt – a villamosforgalmat 930–1430 között szüneteltetni kényszerültek.

A közúti villamosforgalom javítási munkálatait a romeltakarítási munkák és a közélelmezési szempontok is befolyásolták. A közúti szállítás elégtelensége miatt villamosvasúti vágányokat vezettek a vásárcsarnokhoz (5 sínpár, 840 m), hogy a vasúton vidékről érkező árut átrakodás nélkül tudják a lakossághoz eljuttatni.

Az autóbusz-közlekedés – az óriási járműpark-veszteség miatt – csak későn, július 2-án indult meg 3 busszal a Gellért tér és az Apponyi tér (ma: Felszabadulás tér) között. Augusztus 5-én az 5-ös busz is bekapcsolódott a közlekedésbe, a Deák tér és a Széll Kálmán tér (ma: Moszkva tér) között ingázva. E szerény buszforgalom jelentőségét az adja, hogy a – felrobbantott Duna-hidak miatt – megszakadt villamosközlekedést némileg pótolta Pest és Buda között.

Közegészségügy

A lakosság életkörülményeinek javításában az egészségügyi intézményeknek is fokozott szerep jutott. Az első feladat a fenyegető járványveszély leküzdésevolt. Az ostrom alatt ugyanis a halottakat csak ideiglenesen, parkokban, üres telkeken, udvarokban lehetett elhantolni, – s a romok alatt is sok hulla feküdt. A holttestek mellett az utcákon, kapualjakban stb. óriási mennyiségben felhalmozódott háziszemételfuvarozását is meg kellett oldani. (A hatalmas szemétmennyiség 1945 tavaszán soha nem tapasztalt légyinváziót okozott a fővárosban.) Július végére – az eleinte emberek vontatta kocsikon, később lovas kocsikon, ill. a városba bevezetett tehervonatok segítségével – elhordták a hulladékot, s megszervezték a napi szemétszállítást is. Az egészségügyi szervek sürgették a csatornahálózat mielőbbi helyreállítását is, mivel a sokhelyütt beszakadt fő- és mellékcsatornákban rengeteg szennyvízgyülemlett fel. A Duna áradása viszont azzal fenyegetett, hogy a megrongált, eliszaposodott hálózaton keresztül szennyvízzel önti el a várost. A lakosság ellenállási képességének növelését célozták a kötelező védőoltások. (1945 tavaszán több mint 250 ezer 10–60 éves korú embert oltottak be hastífusz ellen.)

Az embert próbáló időket idéző adatokat még hosszan lehetne sorolni. De az eddigiek is érzékeltetik azt az óriási erőfeszítést, amit a háborúban elgyötört, éhséggel, hideggel, lakáshiánnyal küszködő lakosság az elemi létfeltételek megteremtéséért tett. E megfeszített munka révén térhetett csak vissza az élet, a bizakodás a lerombolt városba, s szolgálhatott példaképül a háborúból eszmélő országnak.

2. Képek


1. A frígiai sapka történeteTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

MARIS Zsolt

A frígiai sapka története

A História 1983. évi 5–6. számában jelent meg Hahner Péter cikke a francia forradalom szimbólum-rendszeréről. Ennek eredetét és – a forradalmi hagyományokban – továbbélését mutatja be Maris Zsolt szerkesztőségünkhöz érkezett hozzászólása. (A szerk.)

Sokak által ismert műalkotás Delacroix festménye: A Szabadság vezeti a népet, és talán még ennél is híresebb Rude Marseillaise-csoportja a párizsi diadalíven. Mindkét mű főalakja frígiai sapkát visel. Honnan származik és mióta számít a szabadság jelképének ez a sapka?

A frígiai sapka kisázsiai eredetű, a félsziget Phrügia nevű tartományának lakói viselték, majd amikor a perzsák, Nagy Sándor hódításai után pedig a makedónok elfoglalták ezt a vidéket, e jellegzetes viselet elterjedt egész Ázsiában. Olyannyira jellemzővé vált ez a sapka az ázsiai emberre, hogy idővel az ázsiai származás jelképe lett. Ezért aztán a nőrabló trójai Pariszt is ilyen fejfedővel ábrázolták egyes görög szobrászok, mintegy jelezve nem európai mivoltát.

Hogyan fejlődött a frígiai sapka a szabadság jelképévé? A rabszolgáknak fedetlen fővel kellett járniuk, a fejfedő a szabadok kiváltsága volt. Ezért a rómaiaknál szokásba jött az, hogyha egy rabszolgát felszabadítottak, akkor szabad mivoltát azzal is kifejezésre juttatták, hogy kis nemezsüveget nyomtak a fejére. Ezt latinul pilleusnaknevezték, s ezért a felszabadított rabszolgákra alkalmazták a pilleatuskifejezést. Ily módon lett a sapka általában – tehát nemcsak a frígiai – a szabadság jelképévé. Hogy azzá vált, azt világosan bizonyítja az ókori történetíró, Appianosz is, aki a római polgárháborúkról írott művében ezt írja Julius Caesar gyilkosairól: „A gyilkosok még beszédet akartak tartani a szenátusban, de mivel senki sem maradt ott, köpenyüket pajzsként tartva maguk előtt balkezükön, jobbjukban a véráztatta karddal kirohantak, s fennhangon bejelentették, hogy megölték a királyt és zsarnokot. Egyikük lándzsahegyen a szabadságot jelképező sapkát lobogtatta.” (Hahn István fordítása.)

A Caesar-gyilkosok egyike, Brutus, a gyilkosságot követő újabb polgárháború során pénzt veretett Kis-Ázsiában, s ezen a zsarnokölés eszközeként felhasznált tőr mellett egy frígiai sapka látható, nyilván, mint a szabadságot jelképező sapkafajták közül az, amelyet az ázsiaiak leginkább kedveltek. Hogy azután a frígiai sapka miképp vált a későbbiekben Európa-, majd világszerte jelképpé, azt nehéz megállapítani. Lehetséges, hogy része volt ebben annak a két, misztikus kultusszal rendelkező ázsiai istenségnek, Attisznak és Mithrasznak, akiket szintén frígiai sapkával ábrázoltak, és akiknek tisztelete lelki felszabadulást ígért híveiknek.

A középkor századaiban azonban egyetlen utalást sem találunk a szabadságot jelképező frígiai sapkára. Annál többször találkozunk vele az újkorban. A németalföldi függetlenségi harc idején ilyet viseltek a „koldusok” között sokan, s később az amerikai függetlenségi háború folyamán megjelent az újvilágban is.

Népszerűségének igazi reneszánszát a Nagy Francia Forradalom alatt érte el. A forradalom idején újból nagy népszerűségnek örvendtek az antik hősök és hagyományok. A zsarnokölő Brutusról még templomot is elneveztek. A forradalom, s főleg a jakobinus diktatúra idején pecsétek, okmányok, pénzek és egyéb tárgyak ezreinek vált kedvelt díszítőelemévé a „fasces à bonnet phrygien” – a frígiai sapka. Viselete csaknem hétköznapivá vált a sansculotte-ok körében. Jelentősége addig fokozódott, hogy a párizsi városi tanácsban kötelezővé tették viselését. És bár Thermidor 9. után napja leáldozott, a Franciaországot jelképező nőalak, Marianne ma is fején hordja.

Az 1800-as évek közepétől a latin-amerikai kontinensen Simon Bolivar vezetésével függetlenségi háború folyt a spanyol és az erősödő USA fennhatóság ellen. Itt is megjelent ez a szimbólum. Argentína, Bolívia, Kuba, Kolumbia, Nicaragua és Salvador – fő helyen – címerében őrzi. Végül még egy adalék – de már a 20. századból. Norvégiában a náci uralom rémnapjai idején a hazafiak viselték tiltakozásuk tüntető jeleként.

Az ókori szabadság-jelkép hatalmas utat járt be, amíg Ázsiából eljutott Európába és Európából Amerikába. Kicsiny színfoltja volt a történelem nagy eseményeinek. Mégis olyan jelképpé vált, amely kitörölhetetlenül belevésődött az emberi szabadság és kultúra történetébe.


2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewrákosi mátyás, 1950. június 17-i beszédéből: „szólnom kell a...

Documents