Különös relikviák v2.4– Peter T. Sinclare –

Börtöne, amely a síkok közötti aetherbe zárja, áttörhetetlen. Odabent minden irányból tejföl-képlékeny köd veszi körbe. Mozdulna, újra és újra, de akarata ólomterhes bénultságba süppedt. Rémálmok foszlányképei úsznak át tudatán, és anélkül illannak el, hogy felfoghatná, mit is lát.

Nem tudja, mennyi idő telhetett el; csak a végtelen álmodást ismeri, amelyből sikoltva akar ébredni, de képtelen rá, pedig korszakok óta keresi a kiutat, mindhiába.

A Bíró szavai ott dübörögnek a fülében, újra és újra és újra: börtönnel sújtatik, mert kimaradt a háborúból.

Hiába üvöltené vissza, mint tette egykoron: pártatlan maradt, hogy ne kelljen a saját fajtáját gyilkolnia! Csak békét akart, még ha testvérei a pusztulás szolgálatába is álltak.

Megkapta.Most megint egyet akar csupán: szabadulni, minden áron!Ám hiába minden, az egész lényét tétlenségre kárhoztató bénultság felett nincs

hatalma.

Ezen a nyárelőn Londonra az esőtől is alig enyhülő fülledtség telepedett. A félnaponta dúló vihar elmúltával, a felszálló párától, ha lehetséges, még vizesebb lett a város. Esteledett már, de a hőség megrekedt az épületek között, és aki tehette, visszahúzódott otthona vastag téglafalai mögé.

A Kapitány is a házában ejtőzött, válogatott barátai szűk körében. Pipájával kezében kipillantott a szalon ablakán, és a gázlámpákat lefojtó pára láttán megcsóválta a fejét. Ha így folytatódik, lassan vízilovakat kell majd az omnibuszok elé fogni.

Több szénraktár is annyira átnedvesedett, hogy korlátozni kezdték a gőzhajóforgalmat, és a magángőzhintók tulajdonosai által vásárolható koksz mennyiségét.

A módos polgárok kertvárosi negyedében található házban, a vastag téglafalakon belül csupán a világra nehezedő nyomást lehetett érezni, köszönhetően egy, a kandalló fölé szerelt, fémrácsos mahagóni doboznak, ami a lágyan fújdogáló szellőről gondoskodott.

A házat fűtő kazán egy elmés szerkezetet is meghajtott, ami különleges gázkeveréket keringetett a doboz mögötti vékony csőrendszerben; közben egy másik csövön a gőzén egy része háromlapátos ventillátort forgatott meg. Az apró légcsavar beterelte a kellemesre hűtött levegőt a szobába, egyszersmind a dohányfüstöt is a túlvégi szellőző felé fújta.

Az ötvenes évei végén járó, rendezett, ősz szakállat viselő, szikár házigazda, akit mindenki csak Kapitánynak szólított, hanyagul nekitámaszkodott a kandallópárkánynak és hosszasan tömködte a pipáját. A bespalettázott ablakú, kicsiny szalon sötétségét a vígan ropogó lángok fénye oszlatta félhomállyá, és a léghűtőnek hála, alig lehetett érezni a falakba ivódott, zamatos dohányfüstöt és a bejárat melletti könyvszekrényben sorakozó, régi fóliánsok illatát.

A Kapitány áldotta az eszét, amiért megmaradt a tengeri hajózás mellett. A menetrendszerű zeppelinjáratok közlekedését ugyanis felfüggesztették, mert egy teherszállító léghajó már így is a villámok áldozata lett a múlt héten.

A fundamentalista vezérlap, az Angelic Trumps zsurnalisztái, nyomukban éles nyelvű hitszónokokkal azonnal le is csaptak a hírre, és jogos isteni büntetést emlegettek, mindaddig, míg az Anglo-Porosz Légfuvarozási Konzorcium szóvivője rá nem mutatott a

1

tényre, hogy nem Krisztus, hanem Zeusz-Iuppiter volt az, aki villámokkal dobálózott; erre az Angelic Trumps lehozott egy teológiailag erősen kérdéses vezércikket, azzal summázva az álláspontjukat, hogy „de akkor is Isten ellen való a repülés”.

A dühös hozzátartozók a The Times-ban közös válaszcikket jelentettek meg, amelyben kijelentették, csoportosan kilépnek az Anglikán Egyházból, és betérnek a Római Katolikus Anyaszentegyházba, valamint mindenkit erre buzdítanak, mert ott a papság maga is léghajókon utazik távoli missziókba, hogy terjesszék Isten Igéjét.

A Kapitány gyújtósnak használta az ominózus számot, és elégedetten izzította be vele a pipáját, majd felvette a The Times legfrissebb számát.

– Olvasták már? – kérdezte a barátaitól. Hárman is igennel feleltek. A Kapitány elnéző mosollyal dobta félre az újságot; minek

kérdez ostobaságokat királyi tanácsadóktól és diplomatáktól?– Valóban a sors fintora volna, hogy a hitvitának végül egy újabb vihar vet véget,

amikor is egy villám az Angelic Trumps-ot is kibocsátó nyomda épületébe csap, és a tűzben felrobban a nyomdagép kazánja?

Barátai összenevettek.– Túl sokat feltételez rólunk, Kapitány.Az ősz szakállú férfi végighordozta tekintetét a néhány fős hallgatóságán, majd

megköszörülte a torkát. Még várt valakire, akit be akart vezetni szűk baráti társaságába. Az ajtón túlról beszűrődött, ahogy a többi vendég szedelődzködik. A Kapitány

meghagyta az inasának, hogy amint a ház kiürül, a személyzet térjen nyugovóra. Legkevésbé kíváncsi és illetéktelen fülekre volt szüksége.

Itt marasztalt barátai halkan pusmogtak egymás között, kivéve Ms. Marlant, aki átható tekintettel figyelte a kandallópárkányon pihenő, aranyozott hárfát.

A Kapitány, bár csitri kora óta ismerte Ms. Marlant, sosem tudta egészen kitalálni, miként is lett a király egyik titkos tanácsosa; egyébiránt világos selyemruhájában és visszafogott ékszereivel inkább tűnt egy módos polgár feleségének, mint olyan nemesasszonynak, aki családfáját a dyrhami csatáig tudta visszavezetni és mindenki másnál jobban belátott a színfalak mögé.

A Kapitány biztosra vette, hogy a középkorban már régen máglyán végezte volna az asszony, de most a részvények és birodalmak korában éltek. Azért nem az értelemében, mert a rációt egyébiránt éppen a piac száműzte, hiszen a legszilárdabb ténynél is nagyobb hatalommal bírt a tőzsde három múzsája, Pletyka, Rémhír és Bennfentes Információ.

A Kapitány erősen gyanította, hogy Ms. Marlan csupán unaloműzésből és kedvtelései finanszírozása miatt foglalkozott értékpapírokkal.

– Kedves barátaim, mint értesültek róla, egy új embert ajánlok kicsiny körünkbe. Beauburg ezredes úr Őfelsége testőrségének jeles tagja, egyszersmind hű társam és védelmezőm a legutóbbi felfedezőutamon. A szabályokat mind ismerjük. Biztosíthatom önöket, hogy többszörösen is próbára tettem a fémet, és minden alkalommal aranynak bizonyult.

– Az ön szava nekünk kőbe vésetett, Kapitány – jegyezte meg Ms. Marlan. – Ha azt mondja, érdemes rá, én készséggel mellette szavazok.

– Kérem, Regina, tartsuk be a szabályokat! – felelte a férfi. Kintről időközben behallatszott, majd rövidesen elhalt a paták kopogásával vegyes

régimódi hintók zörgése, meg a gőzkocsik tompa zakatolása és pufogása, jelezve, hogy az utolsó illetéktelen vendég is távozott.

– Beauburg ezredes hamarosan belép az ajtón, és arra kérem önöket, vegyék alaposan szemügyre. Bárónő, előkészítette a poharát?

2

– Természetesen, Kapitány – biccentett Camoys bárónő.– Nos, rendben. Ha bármelyiküknek is akár a legkisebb kétsége támadna az ezredest

illetően… A szalonbéli csöndes beszélgetésnek kopogtatás vetett véget. A házigazda kinyitotta

az ajtót, majd bemutatta az újonnan érkezettet.– Drága barátaim, örömmel jelenthetem be, Beauburg ezredest, Őfelsége

testőrkapitányát! – mondta széles mosollyal a Kapitány, átkarolva a hetyke bajuszt viselő, nálánál másfélszer szélesebb, izmos férfi vállát.

Barátságos taps fogadta a díszegyenruhájában büszkén feszítő, bal kezében kis csomagot tartó tisztet. A férfi szeme alatt árokszerű, sötét karikák látszottak, mint aki napok óta egy percet sem aludt. Egyedül Ms. Marlan mutatott gyér lelkesedést. Futólag találkozott már az ezredessel párszor a királyi udvarban, és már az első alkalommal is feltűnt neki, hogy a férfi több mint amit mutat magából. A szeme – minden fáradtsága ellenére –, túlságosan is értelmesen csillogott egy katonához képest.

– Kapitány – hajolt meg derékból Beauburg ezredes, jobbját szablyája markolatára téve –, hölgyeim, uraim, megtiszteltetés, hogy itt lehetek ma önök között!

Hangja kissé vontatott volt, és olybá tűnt, komoly erőfeszítésébe telik, hogy beszéljen, a hosszú évek katonai szolgálata azonban minden bizonnyal megedzette a férfit.

– Ez pedig, Kapitány – nyújtotta át rendkívül óvatosan a csomagot, mintha legalábbis föl akarna robbanni –, végre méltó helyére kerülhet.

A házigazda egy szívdobbanásig űzött vadként pillantott az ajándékra, majd nyugalmat erőltetett magára, és bontatlanul a kandallópárkányra helyezte, az aranyozott hárfa elé.

Börtönén túlról régen nem érzett erők szaga árad felé. Olyasfajta bűz, amit elég egyszer megérezni és örökre a tudatba ég az emléke. Az elevenen rothadó lét szagát sosem felejtette el; minden rémálmában ott lebegett, hol erősebben, hol a háttérben meghúzódva, akár egy padló alá rejtett, oszladozó hulla.

A bénult tudatát kitöltő rémképek felerősödnek, hogy üvölteni akar a lényében felhorgadó gyűlölettől.

– Ha a szimatom nem csal, többen is ismerik egymást – jegyezte meg a Kapitány, szeme sarkából észrevéve Ms. Marlan hűvös viselkedését, miközben hellyel és havannaival kínálta a tisztet.

Beauburg ezredes összecsapta a bokáját és ismét meghajolt a társaság két hölgytagja felé.

– Valóban, Camoys bárónő és Ms. Marlan gyakran felbukkan Őfelsége környezetében, ám túlzás lenne azt állítanom, hogy részesülhettem volna abban a kegyben, hogy közelebbi ismeretségbe kerültünk.

– Ezt sürgősen orvosolnunk kell! A Kapitány térült-fordult, és konyakot töltött mindenki poharába. Miután

meggyőződött róla, hogy az ajtó zárva van és senki sem hallgatózik mögötte, megköszörülte a torkát.

– Úgy vélem, elhagyhatjuk a felesleges formaságokat. E falak között nem szükséges a hétköznapi embereknek fenntartott álarcot viselnünk.

Az ezredes arcán a kétség árnya futott át, majd biccentett.– Feltételezem, már mindent tudnak rólam.– Amennyit fontos ismernünk, ezredes – mondta Camoys bárónő udvarias mosollyal.

3

Ms. Marlannal ellentétben ő szilárdan hitt a bőséges és zsíros táplálkozásban, egyszersmind a rangját kihangsúlyozó megjelenésben is, minek köszönhetően terebélyes keblét, valamint erőteljes hastájékát szoros fűzővel igyekezett kordában tartani. A kínai selyemből készült ruhája és drágaköves arany ékszerei kisebb vagyonba kerültek. Gazdagságát ékesen példázta, hogy a közeli kastélya parkjában még egy magánállatkertje is akadt.

– Restellem, de feszengek kissé – vallotta meg az ezredes. – Nyíltani beszélni bizonyos dolgokról…

A Kapitány a vállára csapott.– Ugyan, barátom! Mindenről jó előre gondoskodtunk. Ami e falak között elhangzik, itt

is marad. Természetesen, ha úgy érzi, inkább hallgatna a titkai felől, nem tartóztatjuk.Beauburg az ajtóra mutató Kapitányra nézett, és meghajtotta magát.– Egy Beauburg mindig megtartja az ígéretét.Az ősz szakállú férfi aprót hunyorított. Az ezredes is tisztában volt vele, hogy csak ők

ketten voltak jelen a kabinban, még a gőzösön, amikor Beauburg a szavát adta. Az, hogy nyíltan hivatkozott erre, egyértelművé tette a szándékát.

– Akkor hát, bevezetném önt a társaságba, barátom – mondta a Kapitány, majd a rangban legmagasabb hölgy felé biccentett. – Camoys bárónő az udvari intrikák és a szerelmi mágia szakavatott ismerője.

Színpadiasan odasúgta Beauburg ezredesnek: – Sose fogadjon el tőle bort, ha kettesben maradnának.– Ugyan, Kapitány – legyintett kacéran a negyvenes évei elején járó bárónő –, azoknak

az időknek vége! Most már megengedhetem magamnak a finomabb módszereket is.– Ms. Marlan Őfelsége tanácsadója és bizalmasa, aki, be kell vallanom, mindmáig

hihetetlen, de úgy látja az eseményeket, mint fényszálak sűrű és sokdimenziós hálóját – folytatta a Kapitány derűsen. – Emellett apróbb varázsigéket is ismer.

– Csupán amennyi szükséges a dolgok kézben tartásához – biccentett Ms. Marlan.– A Ms. Marlan mellett ülő ősz hajú barátunk, aki bár becsületes szobatudósnak néz ki,

de valójában túl sok időt tölt ásatásokon, Mr. Thornton.A Kapitány a férfi felé emelte poharát. – Híres orientalista és a holt nyelvek elismert kutatója, aki…– Már többször is összefutottunk a Palotában – mosolygott Beauburg ezredes, aprót

biccentve a tudós felé. – Bevallom, sokáig a Barangolások Babylonbannal aludtam el. Lebilincselő olvasmány!

– Inkább unalmas, öregfiú – nevetett Thornton a fejét ingatva. – Ha tudná, én hányszor aludtam el az írása közben!

– Érdekes, hogy ezt a könyvet említi – vette át a szót a Kapitány –, mert barátunk az ősi káldeus mágia beavatottja. Amit Thornton professzor nem tud a démonokról, azt ők maguk sem ismerik.

– Démonok? – hitetlenkedett Beauburg ezredes, mire a professzor legyintett.– Higgyen nekem, az emberek mindig is szerettek értelmes rosszindulatot feltételezni

az őket érő sorscsapások mögött. Például Lamastu, a gyermekágyas asszonyok elragadója…

– Az ezredes bizonyosan szíves örömest hallana többet is egy másik alkalommal a káldeus démonológiáról, öregfiú, de ne vegyük el rögtön az életkedvét! – vágott közbe egy, a jólétben kigömbölyödött, dús pofaszakállat viselő férfi, aki Camoys bárónő jobbján állt.

4

A gyűlölet tovább erősödik benne; már csupán ez az egyetlen érzelem, amit még érezni képes. Mögötte, bár az irányok ezen a helyen csak hozzávetőleges jelentőséggel bírtak, sötét tömeg tornyosul, amelyet ugyanaz az ősi gyűlölet jár át, ami benne tombol.

– Ő pedig Mr. Stanford, a bárónő hitvese és a térképészet nemzetközileg elismert szakértője – mutatta be a Kapitány. – Mr. Stanford bárhol fel tudja fedezni a földben rejtező ásványkincseket pusztán egy hevenyészett térképet figyelve. Mondanom sem kell, a fél világ gyarmatosítása sokszor az ő iránymutatásai szerint zajlott.

– Emlékszem önre, uram – mondta az ezredes elgondolkodva. – Még alhadnagyként szolgáltam a burmai különítményben, amikor először találkoztunk.

– Ó, valóban? I-igen, tényleg, el is híresült arról, hogy rendkívüli érzékkel fedezte fel még időben az ellenünkre törő bennszülötteket. Sokért nem adnám, ezredes, de maga nélkül sem járhattunk volna sikerrel.

Beauburg ezredes ismét összecsapta a bokáit.– Csak a kötelességemet teljesítettem.– Milyen szerény! – jegyezte meg Ms. Marlan, hangja ezúttal őszintén csendült. – Ezek

szerint a, fogalmazzunk így, tehetsége a védelmezésben érvényesül?– Attól tartok, leleplezett, hölgyem – mosolyodott el az ezredes, majd a házigazdájuk

felé fordult.A Kapitány elértette a pillantását.– Ó, igen, el is feledkeztem magamról. Nos, ami engem illet…– Öreg barátunk valóságos ereklye-mágnes – vágott közbe Stanford. – Nekem térkép

kell, hogy bármit is megtaláljak, a Kapitánynak azonban elegendő csupán hajóra szállnia, vagy kocsiba ülnie.

– Vagy kisétálnia a hátsó kertbe – vette át a szót Thornton. Beauburg ezredes kétkedve nézett rá.– A kertbe?– Mi sem hittük el, de egy Mithras-szentély romjaiba botlott. – Szó szerint – folytatta a Kapitány. – A bokám még három nap múlva is sajgott. Ó,

nem, nem ennél a háznál történt. Akkor még a Walbrook streeten éltem, legalábbis amikor nem a tengert jártam.

– Szavamra! – ámuldozott Beauburg ezredes. – Bevallom, eleddig büszke voltam a képességemre, de úgy érzem, nem illek egy ilyen illusztris társaságba.

Thornton felhorkantott.– Badarság, öregfiú! A magukat Titkos Beavatottaknak tekintő, unatkozó nemes

hölgyek és uracskák csak lesajnáló mosollyal ereszkednének le hozzánk, ha valaha is kiderülne bármelyikünkről, mire képes.

– Vagy, efelől még biztosabbak vagyunk – mondta Camoys bárónő gúnyosan –, arra ébrednénk, hogy guruként rajonganak körbe minket, és úgy követelnék tőlünk a bemutatókat, akárha bazári majmok lennénk!

Csönd telepedett a kis társaságra. A mindnyájuk mélységesen titkolt, okkult képessége valóban nem az elhunyt Billy bácsi szellemének kifaggatására, meg szobabútorok táncoltatására szolgált.

Természetesen az okkultizmus, legalábbis egyféle felhígított, kilúgozott, pépesre rágott és csontig butított spiritizmus rendkívül népszerű elfoglaltságnak számított az előkelőbb társaságokban, ám a Kapitányék tudásához képest ez a játszadozás a természetfelettivel annyira eltörpült, mint halászbárka egy tizennyolcezer tonna vízkiszorítású dreadnought mellett.

5

Ha ehhez hozzávesszük a Brit Birodalom életében betöltött szerepüket, érthetővé válik, miért is keresték ezerszer inkább egymás társaságát, mint a divatos arisztokrata körökét. A rossz nyelvek szerint Camoys bárónő és Stanford ketten határozták meg a teljes külpolitikát, mármint a bankházaktól eltekintve, de arról már halvány fogalmuk sem volt, Ms. Marlan mekkora hatást is gyakorol a gazdaságra, vagy hogy Őfelsége életét hány alkalommal mentette már meg Beauburg ezredes.

– Khmm-hmm – köszörülte meg a torkát a Kapitány –, akkor hát, hogyan döntünk? Befogadjuk magunk közé?

Az egyhangú igent követően felálltak, koccintottak és egymás, meg persze Őfelsége egészségére ittak, majd a férfiak szivarra, illetve ősz szakállú vendéglátójuk esetében pipára gyújtottak.

Helyet foglaltak a Kapitány kivételével, aki a kandalló elé sétált.– Kedves barátaim, most, hogy ilyen kellemes fordulatot vettek az események és az

illetéktelen fülektől is megszabadultunk, rátérhetünk a mai este második pontjára.– Hallottam egy s mást rebesgetni legutóbbi útjáról, Kapitány – mondta a professzor,

egy porcelántálkába verve a hamut a kellemes illatú havannaijáról. – Igaz, hogy megtalálta Atlantiszt? Mert ha adna egy hevenyészett vázlatot, akkor…

– Badarság! – csattant fel élesen Camoys bárónő. – Ha ilyen mesékkel akar minket traktálni, Kapitány, nekem akad fontosabb elfoglaltságom is.

Valami kitörni készül, mert ki akar törni. Tudata beleborzong, ahogy érzi, mint tapogat a megfelelő elme után. Talán ez lesz a szabadsága záloga? Amennyire képes rá, megközelíti a börtöne falát. A tompa köd mind tömörebbé válik, hogy végül – egy másik világban alig karnyújtásnyira – már a gyémántnál is áthatolhatatlanabb lesz.

De az… ott… az megelőzi.Tudja, hogy ugyanazt keresi, amit ő, és az, hogy megelőzi, elviselhetetlen kínként hasít

egész lényébe.

A Camoys bárónő hangjából csöpögő gúnyt felperzselték a kandalló felharsogó lángjai, és a terebélyes hölgy valamelyest megszeppenve csukta be a száját. A haragos tűz baljóslatúan ropogott, majd visszacsendesedett.

– Nyugalom, drágám! – suttogta Beauburg ezredes a kandallópárkány felé. Ms. Marlan gyanakodva húzta össze a szemét, mert a szobor különös módon élőnek

tűnt a mozdulatlansága ellenére is. Az események fényszál-hálójában, amit csak ő láthatott, olyasféle remegés kélt, mint amikor a pók megérzi a legyet a csapdájában és megindul felé.

– Kérem, bárónő, válogassa meg a szavait! – mondta kissé meghajolva a Kapitány, Stanford mégsem pattant fel elégtételt követelve; egyrészt, mert barátjának tekintette az őszes szakállú férfit, másrészt mert csak az nem hallhatta ki a hangjából a kétségbeesett könyörgést, akinek ólmot öntöttek a fülébe.

– Szó sincs Atlantisz felfedezéséről, sokkal inkább erről az elátkozott szoborról szeretnénk röviden beszámolni – magyarázta a Kapitány és jelentőségteljesen Beauburg ezredesre nézett.

A férfi, bármilyen valószerűtlen is volt, félve fordult a szobrocska felé. Peckes tartása megrogyott, és a büszke katonatiszt szerepe puszta mázzá vált rettegő énje körül. Amióta a relikviát őrizgette, az árnyak sűrűbbnek tűntek, különös, éppen a hallásküszöb alatti zajok vették körbe és olyan rémálmokból ébredt sikoltozva, amelyeknek már a gondolatától is kiverte a jeges veríték.

6

Hálát adott az égnek, amiért a Kapitány végre visszakérte, mert bizton érezte, beleőrül, ha még pár napig magánál tartja.

Tudja, hogy már nincs sok hátra. Börtöne megremeg, mint a vajúdó föld, aminek izzó méhéből hegyek készülnek világra jönni. Odakint… pokolba a hellyel! Bárhol megfelel, ha szabad lehet. Végtelenül közel hozzá, ezt bizton érzi, a megfelelő tudatok simulnak össze a szférák zenéjének harmóniájában, megteremtve a tökéletes feltételeket, egyetlen szegletkő híján.

Azonban az már ott hever odakint, várva, hogy érte nyúljanak. Nem érdekli, milyen áldozattal jár majd, csak vegyék fel és illesszék a helyére!

– Kedves barátaim, a legutóbbi utam során, amikor is néhány eleddig ismeretlen szigetet fedeztünk fel Beauburg ezredessel Ausztráliától dél-nyugatra, szó szerint belebotlottam ebbe a szoborba. Akárha a Gondviselés sodorta volna elénk. Bár mostanáig nem derült fény a rejtélyére, onnantól, hogy a hajónk fedélzetére vettük, a szerencse ránk ragyogott, igaz, barátom?

– Eegen – dörmögte a királyi testőr, akiről lerítt, hogy másként vélekedik a közelmúltról; arcára a kimerültség árnyai gyűltek, kihúzott válla, bárhogy is igyekezett, újra és újra megrogyott.

– Végül is, a Birodalom három új szigettel gazdagodott, mindegyik maga a földi paradicsom, mi épen és egészségesen értünk vissza, Őfelsége súlyos aranyakkal honorálta tettünket és…

– Miért nem beszél a rémálmokról? – suttogta Beauburg ezredes.A Kapitány mosolya úgy hullott szét, mint a postakocsi, amin egy elefántcsorda robog

át. – Mert maga is alászállt a poklok köreibe, igaz? Minden éjjel hallottam az üvöltését a

kabinjából, a sírást, a könyörgést…Az ezredes bávatagon tántorgott a székéhez és belerogyott.– Engem is előléptettek és szerencse kíséri minden vállalkozásom, amióta én őrzöm

azt, de milyen áron, milyen áron?!– Szinte bizonyos vagyok benne, hogy azok a különös gyümölcsök okozták, amiket a…– Maga sem hiszi el, amit mond! A szobor, az tehet mindenről!A vendégei a vígan lobogó lángok ellenére is beleborzongtak az elhangzottakba.Házigazdájuk és újdonsült barátjuk úgy meredtek maguk elé, mint akik megláthatták

az örök kárhozatot.Thornton professzor, a káldeus mágia beavatottja felállt, odasétált a szoborhoz és

néhány ősi védelmező varázsigét suttogott, mielőtt megfogta volna.– Ha jól sejtem, az én feladatom volna megbizonyosodni, valóban ez a szobor-e a

ludas?A Kapitány reszketegen intett.– Kérem… nem is, könyörgöm, barátom, tegyen meg mindent, ami csak telik öntől!– Khm-hmm… érdekes, felettébb érdekes – motyogta Thornton professzor, kezében

forgatva a leletet. Egész lényéből sütött a céltudatos tudósok szemellenzős elszántsága, akik a sírboltokhoz mellékelt átokfeliratoktól csak lenézően csóválják a fejüket, főként azután, hogy hatástalanították azokat.

– Súlyra olyan, mintha márványból faragták volna, de, nézzék, lekaparom itt az üledéket és alatta fa bújik meg… igen, határozottan szerves anyag, lehet, hogy nem fa, hanem kókuszhéj, vagy ilyesmi, de… ez felettébb különös…

7

A professzor mind nagyobb felületen szabadította meg a szobrot a kagylóhéjas és rákpáncélos, gipszként morzsolható üledéktől.

– Kaphatnék egy lámpát? – fordult a házigazdához. – Ebben a félhomályban az orromig is alig látok.

– Eszébe se jusson fénybe tenni! – kiáltott fel Beauburg ezredes.– Sajnálom, de… – szabadkozott a Kapitány.Thornton megvetően horkantott.– Ó, te jó ég, csak azért mert történt pár baleset, máris fél fénybe tenni? Ám legyen.– Inkább azt mondja meg, mit talált – szólt Ms. Marlan.– Egy feliratot! Elképesztő és teljességgel lehetetlen, mert azon a környéken elsőként

az európai felfedezők tudtak írni, de határozottan… – az utolsó üledékdarabkát is lekaparta –, igen, ha-tá-ro-zott-an értelmes szöveg.

– El tudja olvasni? – tudakolta Beauburg ezredes egy hétéves kisfiú lelkesedésével.– Na, várjon… Mit sem törődve a házigazda korábbi figyelmeztetésével, úgy tartotta a szobrot, hogy

a kandalló lángja megvilágíthassa.– Elképesztő, de…– De? – förmedt rá az ezredes.– De egy protosumer, vagy protoelámi képírásnak tűnik. Igen, valami

figyelmeztetésféle.– Ne csigázzon minket tovább, professzor!– Kérem, kérem, az ilyen szövegeket még napvilágnál sem könnyű kisilabizálni.Mikor felpillantott, öt szempár meredt rá úgy, amiről ismét az államvizsgáján érezte

magát. Beadta a derekát.– Ám legyen! Azt mondja, hogy… ó, te jó ég, már megint valami átokféleség, komolyan

mondom, elképesztően babonás népségek…– Felolvasná, kérem? – Ms. Marlan hangja egyértelműen azt sugallta, hogy nem

kérésnek szánta.– Ismerhetne minket, egyikünk sem hisz az átkokban, professzor – tette hozzá

Stanford, Camoys bárónő helyeslő bólogatásától kísérve.– Tehát… ezerszer sújtsa… az Anunna istenek átka… még szerencse, hogy az átkok

elhárítására specializálódtam, ehhe-ehhe, a varázsigéimen egy sem hatol át… jó, rendben, tehát ezerszer sújtsa az Anunna istenek átka azt, aki kimondja a szót… nem, a nevet… igen, szóval ez itt egy név lesz…

Thronton professzor folytatta a felirat fordítását, és ahogy egyik hitetlen-gunyorosan kiejtett szó követte a másikat, a szalon levegője fülledt feszültséggel telt meg, s mikor az utolsó szentségtelen igét is kimondta, a szobor megszűnt relikvia lenni.

Ősi börtöne tagadásból szőtt fala hártyavékonnyá válik, és érzi, hogy az akaratbéklyók lefoszlanak tudatáról. Szabad lehet, szabad újra!

Thornton professzor sosem jutott el odáig, hogy felülbírálja véleményét az átokszövegekről. A kagylóüledékes szobrocska bíbor fénnyel villant, majd egy homályosan látható, magas és vékony alak termett a helyén. Szőke hajkoronáját másvilági szél borzolta, amiből az emberek semmit sem éreztek.

– Mi ez, valami ócska... – Thornton professzor vérhabos hörgéssel rogyott össze, ahogy a szőke idegen kitépte a torkát.

A kis szalon sikoltozással és üvöltéssel telt meg, miközben az ismeretlen lenyalta a vért az emberinél csak egy fokkal hosszabb ujjairól.

8

– Ez... képtelenség – suttogta maga elé Beauburg ezredes, aki a borzalmas gyilkosság láttán is meg tudta őrizni hidegvérét.

Ólomsúlyú fáradtsága egyszeriben szertefoszlott. Ösztönösen előhúzta a tiszti szablyáját és cifrán káromkodott, amiért a díszegyenruhájának nem tartozéka a revolvere.

– Sh'ur'agh-g'rynn? – kérdezte az idegen sosem hallott, lágy nyelven, érdeklődő tekintetét az ezredesre vetve.

A többiek ekkor értek a szalon ajtajához, ám a szőke férfi csak intett vérmocskos kezével és a zár röviden felizzott. A szerkezet belseje teljesen összeolvadt.

– Csapdába estünk! – sikoltott fel Camoys bárónő, miközben Stanford azért üvöltött, mert a kilincs megégette a kezét.

Ms. Marlan legyűrte a torkát szorongató pánikot és elhadart egy rövid varázsigét, amely az érzékeit erősítette föl.

Szeme előtt minden élettelen dolog ködössé fakult, az élők körül pedig sajátos színű aura jelent meg; a gyilkos idegent azonban nem övezte semmilyen fény, hanem maga volt az eleven, bíborszín lángok fonadéka. Ilyet még sosem látott korábban, de hasonlót már igen.

– Tagadó litániát! – kiáltotta gleccserfagyos rémülettel. – Valaki űzze el ezt a démont!Mivel Camoys bárónő tovább sikoltozott mellette, lekevert neki egy pofont. Ez hatott.

Máris sokkal jobban érezte magát, és a korosodó nemesasszony is elhallgatott meglepetésében.

– A professzor halott... – hüppögte Camoys bárónő, sokkal higgadtabban.Ms. Marlan kérdőn nézett rá.– Tudom, de... Ó, értem. Felteszem, csak ő ismert űző varázsigéket.– Sajnos nekem sem terjed ilyen messze a tudományom – jegyezte meg a Kapitány,

aki ekkor ért a hölgyek mellé, elszántan szorongatva egy kellőképpen súlyos piszkavasat.

– A pokolba veled! – morogta az ezredes vívóállást felvéve. A démon érzelemmentes, érdeklődő tekintettel mérte végig, akár egy rovartudós, ha

régen látott bogárba botlik.– Gu'nu-ran'arash'a? – kérdezte, miközben óvatosan oldalazni kezdett. Ez a harcias

bogár veszedelmesnek tűnő fullánkot viselt.– Gunurasa beléd is! Beuaburg ezredes hátralépett, kikerült egy széket és rövid fohásszal megáldotta a

pengéjét.– Ghaaa! – ordította dühödten a szőke sörényű démon amint megérezte a varázslatot,

és rávetette magát a férfira. Az ezredes nem készült ennyire ostoba és primitív harcmodorra, ezért csak egy zsíros paraszthajszálnyival kerülte el a halált; a démon kimeresztett karma így is feltépte a nyaka bőrét. A férfi felszisszent, mert a vadállati körmök olyan fájdalmat okoztak, mintha tüzes vasak lennének.

Beauburg ezredes hamar visszanyerte az egyensúlyát, közben még két gyors vágást is be tudott vinni, mert támadója egyáltalán nem védekezett.

– Hát honnan a fészkes fenéből jöttél? – mordult rá az ezredes. – Nem hat rá az áldott acél!

– Ez nem közönséges démon – kiáltotta Ms. Marlan. – Ilyenről még csak nem is hallottam.

– Mit hozott magával, Kapitány? – tudakolta élesen Camoys bárónő, a megégett kezét szorongató Mr Stanfordot pátyolgatva, közel az újabb idegösszeroppanáshoz. Az ősz

9

szakállas házigazda eltökélten szorongatta a piszkavasat, és mind közelebb óvakodott a küzdő felekhez.

Sosem tartotta magát gyáva embernek, de az alvilági jelenéstől minden tagját gránitsúlyos bilincsek húzták, hogy már-már fájdalmasnak érzett minden lépést. Mégis megacélozta akaratát. Egy barátja halála az ő lelkén száradt, hiszen ha nincs a szobor, a professzor most is élne.

A Kapitány úgy morgott és araszolt előre, mint egy rémült eb, amit a gazdája, miután a hízelgés és velőscsontok kilátásba helyezése sem vált be, kutyakorbáccsal biztat a támadásra.

Tudja, hogy eljött az ideje. Olyan erők szabadultak el közvetlenül börtöne falain túl, amit már nagyon régen nem érzett.

Jelet kell adjon, hívnia kell bárkit, aki fogékony rá; akkor megszabadulhat.Összeszedte minden akaraterejét és sikoltani kezdett.

– A hárfa! – kiáltotta Stanford, a könnyeivel küszködve. – Világít!A Kapitány odakapta a fejét, és a fény hirtelenjében minden félelmet kiperzselt a

szívéből.– Tartsa fel a szörnyeteget! – süvöltötte az ezredesnek, és késlekedés nélkül az

aranyló derengésbe vont hangszer felé iramodott.A lény megérezhette a házigazda szándékát, vagy még inkább a hárfa fényét, mert

megperdült és elrugaszkodott, hogy rávesse magát a kandalló felé rohanó Kapitányra; ha az ezredes nem ront rá, minden bizonnyal sikerül is a terve, ám egyszeriben tövig szaladt a penge a hátába, hogy a hegye a gyomra táján bukkant elő és mázsányi színizom igyekezett kitekerni a nyakát.

– Játsszon rajta! – sikoltotta Ms. Marlan, mikor a Kapitány kézbe fogta a törékenynek és különös módon pillekönnyűnek tetsző hárfát. Emlékei szerint teljesen hétköznapi, aranyozott relikvia volt még Luxor városnyi bazárjának mélyén, feltéve, ha szokványosnak tekinthető egy harmadik dinasztia korából származó, díszes hangszer. Most azonban úgy tűnt, mintha tömör színaranyból lenne.

– De hát, én nem tudok... – akart tiltakozni a Kapitány aztán inkább elhallgatott. Ez nem az az időpont, döbbent rá, amikor bármit is számítana, hogy mit gondolt eddig magáról.

A lény szörcsögve kapkodott levegő után, aztán taktikát váltva addig tekergett, amíg fél karját ki nem tudta szabadítani és kimeresztett ujjait az ezredes gyomrába vágta.

Az egyenruha és vele a férfi hasa undok cuppanással hasadt fel. Beauburg ezredes kínüvöltésébe a hárfa lágy hangja fonódott. Embertelenül idegen, felkavaró, mégis harmonikus, sosem hallott dallam töltötte meg a szobát. A hangszer mintegy magától játszott önmagán, és aranyló derengése előbb nappali fénnyé, majd egy születő csillag ragyogásává erősödött.

A démon az árnyékokkal együtt, némán üvöltve enyészett semmivé.

– Meán tien? – hallották a még mindig vak túlélők. Mintha maga a hárfa szólalt volna meg idegen, de egyértelműen emberi nyelven.

– Végünk van! – nyögte az ezredes, zsebkendőt szorítva az erősen vérző hasára, azon igyekezve, hogy visszagyömöszölje a kitüremkedő beleit; különös módon nem érzett fájdalmat, csupán tompa zsibbadást. – Nem sikerült...

– Meán tien? – kérdezte a hang újra, ugyanazon az érthetetlen nyelven. – Meakur tien?

10

Ahogy fokozatosan visszanyerték a látásukat, a démon helyén egy átlagos termetű, enyhén elhízott alakot láttak, aki újszerűsége ellenére is réginek tűnő, különös ruhát viselt.

– Ms. Marlan? – kérdezte a Kapitány, ütésre emelt piszkavassal, lassan közelítve az idegenhez. Csupán egy pillantást vetett az ezredesre, ám ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy elszoruljon a torka. A második barátját veszített el alig pár percen belül, ráadásul az otthonában.

A nő ugyanazt érezte, mint a démonszerűség esetében: látott már hasonló arany zsarátnokot éteri széltől kavart fényszálakkal, de…

– Egy angyal? – Inkább kérdezte, mint állította. Az emberszerű lény néhány szívdobbanásig csak tátogott, majd aprót biccentett.– Még szép, hogy az – felelte, ezúttal tökéletes angolsággal.Ahogy körbenézett, örömtelen mosolyra húzódott a szája. A szőnyegen sötétlő

árnyékfolthoz lépett és leköpte. – Látom, a fattyú nem okoz több gondot.A Kapitány agya sebességet váltott és úgy döntött, egyelőre felfüggesztve hagyja a

kétkedését.– Azt hiszem, hálával tartozunk – mondta némi torokköszörülés után.– Köszönje neki – felelte a teltkarcsú angyal, a mennyezet felé bökve.– A komornyiknak? Az idegösszeroppanástól remegő Camoys bárónő száján anélkül szaladt ki a kérdés,

hogy a nyelve előbb konzultált volna az elméjével. Az angyal úgy nézett rá, mint egy egészen gyengeelméjű facsigára, aztán a Kapitány felé fordult.

– Megmondaná, hol vagyok… illetve melyik eónban? – kérdezte a házigazda ruháját vizslatva.

– Ööö… Londonban, ami ööö… Angliában van, és ez Úr születése utáni ezernyolcszázhetvenkettedik esztendő.

Az angyal megvakarta ritkás szőke hajjal borított fejét. Eltekintve az égi származásától, úgy nézett ki, mint egy alaposan eltévedt ókori utazóügynök.

– Amikor utoljára láttam, még születetlen volt és az élet felett állt.Az emberek döbbenten néztek egymásra.– Na, mindegy, régen se kötötte az orrunkra a dolgait. Ez az… izé, Anglia meg London,

ezek messze esnek Sakurántól?– Hogy honnan?– Sakuran, Nód birodalmának fővárosa. – Az angyal egyik halandóról a másikra

nézett, és az ugratásra utaló apró nyomokat kereste. – Tudják, Sineár földjétől keletre, buja erdőkkel borított, lágyan hullámzó, dimbes-dombos vidék a hegyek között.

– Nem mintha bujasággal lehetne egy fát, vagy szömörcebokrot vádolni – tette hozzá sietve. – Tudják, ez amolyan szófordulat.

Ms. Marlan, aki a maga számára is meglepő gyorsasággal tért napirendre a gyilkosságok és éteri lények megjelenése fölött, mind bizonyosabb volt benne, hogy a megmentőjük valamit rejteget. Árgus szemmel figyelte. Talán az udvari körökben szerzett emberismerete a celesztiális lényekkel szemben is kamatoztatható.

– És ha már itt tartunk, a dombokról sem kell bizonyos női testrészekre gondolni – jegyezte meg az angyal mind vörösebb fejjel.

Az a fajta kínos csönd állt be, amikor ugyan tudható, hogy minden további szó még tovább mélyíti a néma megrökönyödést, de a száj csak mondja a magáét.

– Mármint semmi bajom a női nemmel, teszem hozzá, vagy – és ezt nyomatékosan ki kell jelentsem –, az emberiséggel, csak tudják, volt az a kínos incidens…

11

Végre elhallgatott. A túlélők közül egy sem tudott olyan esetet felidézni a vallásos iratokból, ami fejbúbig vörösödött, leforrázott csirkeként pislogó angyalokról beszélne; még azok az apokrifek is mélyen hallgattak az ilyesmiről, amiket nyilvánvalóan begombázott, az aszkéta életmódtól már eleve félőrült próféták írtak.

– Ööö, már értem – biccentett Stanford, miután leesett neki a tantusz, és közelebb óvakodott. – Sajnálom, de legalább, hát, ötezer éve elnyelte a föld azt az országot.

Az angyal tömzsi ujjai közé csippentette a tógaszerű ruháját és végignézett rajta.– Attól tartok, ez már kiment a divatból.– Maga a hárfában volt eddig?Ms. Marlan számon kérő hangjától még a Kapitány is összerezzent, pedig sok évtizede

végleg hátrahagyta az iskolapadot. Az angyal érzelemmentessé váló arcáról lerítt, gyenge pontjára tapintott a nő.

– Ó, akkor ön olyan, mint a dzsinn a csodalámpában? – tudakolta hisztérikus-vidáman Camoys bárónő.

Az angyal pillantásától egy szökőár is jégheggyé vált volna.– Nem.– Pedig nekem nagyon is úgy tűnik – kötötte az ebet a karóhoz a bárónő, és a Kapitány

lelkében felhorgadt a kétkedés: hogyan élhette eddig túl a civilizáció viszontagságait? – Mert, ugye, a csodalámpából is elő kellett hívni a benne lakozó szellemet, aki aztán a

gazdája segítségére siete…Az angyal olyan gyorsan kapta el a bárónő nyakát, hogy benne rekedt az utolsó

szótag.– Hé, mit képzel, azonnal eressze el a hölgyet! – kelt a gúvadó szemű, egyre vörösebb

fejű kedvese védelmére Stanford.– Uram, ezzel túllépte a határt! – mondta határozottan a Kapitány.Az angyal megvetően mérte végig a két férfit, még mindig a bárónő nyakát fogva azzal

a fajta nyugodt határozottsággal, ami azt jelezte az illető nyak tulajdonosának, hogy bármikor összeroppanthatja, csak egyelőre jobbnak látja életben hagyni. Szemében a végtelen hatalom fénye ragyogott fel; nyoma sem volt benne a korábbi szégyennek.

– Megmentettem az életüket – jelentette ki fagyosan –, és nem tűröm, hogy sértegetéssel hálálják meg!

– Mi pedig kiszabadítottuk – szólalt meg Ms. Marlan, a harcias térképész elé lépve. Egyszeriben összeállt a kép. – Tehát kvittek vagyunk.

Az angyal elengedte Camoys bárónőt, aki köhögve tapasztotta a kezét a torkára, és félelemmel vegyes gyűlölettel meredt az éteri lényre. Stanford odaugrott hozzá, vállát átölelve nyugtatgatta.

– Ezt az ostobaságot meg honnan veszi? – sziszegte a legkevésbé sem mennyeien az angyal.

Stanford hirtelen jött ötlettel fogta a hárfát, és az angyal mellkasához nyomta.– Tessék, fogja, és tűnjön innen!Az angyal tekintetét bizonytalanság felhőzte el. Igyekezett megragadni az aranyozott

hangszert, de a keze akadálytalanul hatolt át rajta. Összpontosított, újra próbálkozott, ismét sikertelenül.

Stanford visszahúzta a hárfát.– Éppen annyira tudja megfogni a saját börtönét, mintha a fény akarná elkapni az

árnyékot – jegyezte meg Ms. Marlan. – Akár fel is adhatja. Kénytelen lesz elfogadni, hogy rájöttünk a titkára.

Csupán finom ujjai apró mozgása árulhatta el, hogy egy varázsigét idéz meg.– Ki vele, mi az igazság? – parancsolt az angyalra.

12

A kényszerítő bűbáj eddig csupán ügyvédekkel szemben hagyta cserben; most gondolatban dühösen a listához írta az angyalokat is. Az előtte álló példány ugyanis csak felvonta a szemöldökét.

– Mintha a fajotok készen állna meséken kívül bármire is! Camoys bárónő eközben a bejárat melletti könyvszekrényhez somfordált és levette a

Compendium Nomen Angelorum–ot, majd a Ritkasann hasznallatos oesi angelloinewek fejezethez lapozott.

– Ha kimondjuk a nevét, engedelmeskednie kell! – jelentette ki hangosan.– Azok a démonok, drágám – sóhajtotta Stanford, de a bárónő ezzel mit sem törődött.– Henkel!– Hagyja, bárónő, ezzel semmire sem megy – sóhajtott Ms. Marlan.Az angyal legyintett, mire a bárónő tovább találgatott.– Eltaposiel! Widioriel! Tueniel!Az angyal már nem is reagált a próbálkozásokra.– Márpedig – tolta a Kapitány lágy-erélyesen maga mögé a csalódott bárónőt –, meg

fogja mondani, hogyan került a hárfába és miért most bújt elő!– Mit tud a fajtája bármiről is? – Az éteri lény szavai csöpögtek a megvetéstől. Ms. Marlan csípőre tett kézzel lépett a mennyei követ elé.– Akár itt be is fejezhetjük egymás sértegetését, köszönöm szépen! Már tudjuk, hogy

rab volt eddig. Azt is tudjuk, hogy a jó oldalon áll, vagy legalábbis a miénken, tehát a megfelelőn, és hogy mi kellettünk, hogy kiszabadulhasson. Most maga jön! Kezdheti, mondjuk azzal, hogy bemutatkozik.

Mindenki ámulatára csókra nyújtotta a kezét.– Ms. Regina Marlan vagyok.Az angyal értetlenül meredt rá, majd színpadiasan sóhajtva magába rogyott.– Az emberi faj teremtése óta háború dúl a szférák között. Mi, akik a pártatlanságot

választottuk… bebörtönöztettünk, és Ő arra ítélt, hogy tudjunk, de ne cselekedhessünk, várjunk, de ne szabadulhassunk… csak ha valaki a szükség óráján megpengeti a hárfát.

– Úgy érti, még többen is vannak benne? – kérdezte a Kapitány úgy bámulva a hangszerre, mint ami bármikor felrobbanhat.

– Ez a hárfa először akkor dalolt, mikor még óriások jártak a földön – tért ki a válasz elől az angyal. – Ádám vérei ezzel hódították vissza a világot a fattyaktól. Maga pedig ismét feltörte a pecsétet, ezért mostantól a maga vállán nyugszik a felelősség… ember fia.

– Ó, te jó ég! Biztos, hogy téved. Többször megpengettem már a hárfát, és biztos vagyok abban, hogy más is játszott rajta előttem.

– Szerintem a pecsétet csak bizonyos együttállásoknál lehet feltörni – vetette közbe Ms. Marlan. – Ez megmagyarázná, miért csak most bukkant fel ez az… angyal. Igaz, Követ úr? Aki továbbra sem árulja el a nevét?

– Valóban – adta meg magát az angyal. – Ha egy ember akkor szólaltatja meg, amikor a fattyakkal harcol, mindig kiszabadul egyikünk, hogy Ádám vérének segítségére siessen.

– Az ég rogyjon magára, mi a neve?! – kiáltott rá Camoys bárónő.Az angyal tétován ráhunyorgott, mint aki most fogja fel, mit tudakolnak tőle percek

óta.– A nevem? Ó, te jó ég, tényleg nem értik? A nevem… nem fontos. Egyetlen könyvben

szerepel, és csak Őelőtte ismert.– Még maga sem tudja? – álmélkodott Ms. Marlan.– Ismerem az egyiket. Azonban az úgy viszonyul a valódihoz, ahogy a maguk teste az

igaz lényükhöz. Mire mennének vele? Még rajtam sem segített a tudása.

13

Egyszeriben békés mosoly terült el az arcán. A Kapitányék csodálkozva látták, hogy egyre erősebb fénnyel kezd derengeni a teste, éppen úgy, mint korábban a hárfa.

– A büntetésem… letöltöttem. A Mindenható legyen magukkal!– Várjon még! – kiáltotta Ms. Marlan. – Kik azok a fattyak? És mi van a többiekkel a

hárfában?Az angyal mind kevésbé tűnt emberszerűnek, ahogy tiszta, aranyló fénnyé vált.– Ha a szükség órája közel… a hárfa mindig győzelemre segíti majd Ádám véreit. Mi

pedig szabadok leszünk, szabadok mind! A kandalló tüze felharsogott és az éteri lény eltávozott.

– Azt hiszem, sürgősen ki kell találnunk egy hihető történetet – jegyezte meg szomorúan Stanford, mikor tudatosult benne a csatatérré vált szalon látványa.

Két barátjuk véres holtteste és az elmúlt percek során átélt események miatt úgy érezte, mindössze álmodja az egészet.

– Mr. Stanford, ha megkérhetem, menjen ki a hátsó kertbe, és törje be azt az ablakot – mutatott a Kapitány a szalon bejáratával szembeni falra.

– Bárónő, hatalmas probléma volna, ha a magánállatkertje egy medvével szegényebbé válna?

A nemes hölgy, még mindig reszkető kezében tartva a Compendiumot, elértette a kérdését. Kihúzta magát, érzelemmentes pillantást vetett a holtakra, és egyszeriben ismét magabiztos, nemes hölgy volt.

– Azonnal intézkedem – biccentett komoran. – Borzasztó gyengék, ezek a mostani rácsok.

A Kapitány a hárfára mutatott.– Akkor már csak egy kérdést kell tisztáznunk: mi legyen ezzel?A bárónő és a térképész elindult, hogy hitelesebbé tegyék a „medvetámadás”

színhelyét. Ms. Marlan elvette a hárfát a Kapitánytól. A hangszer ismét teljesen szokványos, antik darabnak tűnt.

Megpengette. Hamisan szólt.– Talán a legjobb az lenne, ha egyelőre visszakerülne a kandalló fölé. Vagy túladna

rajta. Őszintén szólva, semmi indíttatásom nincs arra, hogy démonokkal hadakozzak. Hát önnek?

A Kapitány a halott barátaikra nézett.– Ha tudtuk volna… – Megrogyott a válla, és a lába annyira remegni kezdett, hogy

kénytelen volt leülni.– Akkor még mindig élnének, igen – fejezte be ridegen Ms. Marlan. – De nem tudtuk,

ezért meghaltak. Beauburg ezredes hősként küzdött, de Thornton professzor túlságosan elbízta magát. Régi barátunk önhittsége áldozata lett, az ezredes viszont férfihoz méltóan halt meg. De még az angyalok sem hozhatják vissza őket.

– Nem lehet, hogy erkölcsi kötelességünk, hogy…– Erkölcsi kötelesség? – Ms. Marlan jószerivel köpte a szavakat. – Az úgynevezett

erkölcsi kötelességet néhány hatalmasság találta ki, hogy bárkin és bármin áttaposhassanak!

– De hát az angyal…– Pokolba vele! Bebörtönözték, kiszabadult, történet vége. Sose bízzon egy szellemi

lényben, ami még a nevét sem hajlandó elárulni!A Kapitány egy darabig a tűzbe meredt és az ősz szakállát simogatta. Ms. Marlan látta

rajta, hogy lelke ősi csata színterévé vált. Nem szólt közbe. Saját tapasztalataiból tudta,

14

előbb-utóbb mindenkinek meg kell vívnia ezt a harcot. Végül mégis odatelepedett a karfára és beszélni kezdett.

– Nézze, a barátaink a fattyú elleni harcban estek el, igaz? Egy nemes ügy szolgálatában áldozták fel életüket, ahogy az úgynevezett felsőbb körökben mondják. Mégis itt kesereg a haláluk miatt, mert magát hibáztatja a történtekért.

– Vigyázzanak odabent! – hallották kintről Stanford fojtott kiáltását, majd az ablak spalettái leszakadtak, és berobbant az üveg.

A Kapitány oda sem figyelt a körülöttük záporozó szilánkokra. Régi emlékek tengerében úszott, egykorvolt barátok és ismerősök halálmerev, élettelen arca bukkant fel a hullámokból, amelyek vörösek voltak, mert vértenger vette körbe, a Birodalomért, a Civilizációért, a Nemes Ügyért kiontott vér tengere.

Egyszeriben a hajóján találta magát; a világot megvetve nevetett, és biztos kézzel kormányozta arrafelé gőzösét, amerre egy csontos, fakó, hosszú körmű ujj mutatott.

A Kapitány tudata visszatért a jelenbe. A férfi fürgén felpattant, mintha húsz évet fiatalodott volna. Arca, bár fél évszázadnyi veszteség vésett bőrébe mély ráncokat, most saját benső fényétől ragyogott.

– De hát nem érti? – fordult Ms. Marlan felé, aki nyugtalanul figyelte. – Itt a lehetőség, hogy végre azok hulljanak el, akik megérdemlik! A hárfával… megtisztíthatjuk a világot az összes démontól. Hiszen az angyal is azt mondta, a háború értünk zajlik az idők kezdete óta.

Ms. Marlan szomorúan csóválta meg a fejét.– Magát mindenki úgy áldozza fel, ahogy neki tetszik, de azt nem akarhatja az Ég, hogy

emberek haljanak meg egy olyan háborúban, amihez semmi közük! Még ha az angyal igazat is mondott, ezt a harcot nem nekünk kell megvívnunk.

A nő belekarolt a megroppanó vállú Kapitányba.– Higgyen nekem, ha sikerrel is jár, az emberek lelkében lakozó démonoktól még az

Isten sem mentheti meg a világot. Na, jöjjön, és inkább kóstoljuk meg azt a konyakot, amiről annyit áradozott.

15