tankonyvtar.hu · web viewgrigorij jevszejevics zinovjev (eredeti neve radomisziszkij) 1883....

História 1987-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1987-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Világháború és forradalom, 1917 ........................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. ....................................................................................................................................................... 101. Újsághírek, Budapest. 1917. november 7. ........................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 12

3. ....................................................................................................................................................... 151. Az elsõ Politikai Bizottság. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt elsõ Politikai Bizottsága ................................................................................................................................................... 152. Képek ................................................................................................................................... 17

4. ....................................................................................................................................................... 261. Nemzeti-gyarmati kérdés 1917 után. A LeninRoy-vita� ........................................................ 262. Képek ................................................................................................................................... 30

5. ....................................................................................................................................................... 321. 1917 a számok tükrében ....................................................................................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 33

6. ....................................................................................................................................................... 441. Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918 .......................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 52

7. ....................................................................................................................................................... 531. Magyarország és a Duna-föderációs tervek, 19451948� ....................................................... 532. Képek ................................................................................................................................... 57

8. ....................................................................................................................................................... 581. Ausztria és Magyarország, 19181938� .................................................................................. 582. Képek ................................................................................................................................... 60

9. ....................................................................................................................................................... 641. Nemzet, államnemzet, kultúrnemzet .................................................................................... 64

10. ..................................................................................................................................................... 681. Takarékosság, forgalmi adó, vagyonváltság. Stabilizációs kísérlet 1921-ben ..................... 68

11. ...................................................................................................................................................... 711. Adózás, 1834 ........................................................................................................................ 712. Képek ................................................................................................................................... 75

12. ..................................................................................................................................................... 771. Raoul Wallenberg. Emlékmû, Budapest, 1987. .................................................................... 772. Képek ................................................................................................................................... 79

13. ..................................................................................................................................................... 811. Szabó T. Attila sírjánál ......................................................................................................... 81

14. ..................................................................................................................................................... 831. Levelek a terjesztésrõl .......................................................................................................... 83

15. ..................................................................................................................................................... 841. A cigányok Magyarországon ................................................................................................ 842. Képek ................................................................................................................................... 85


1. Világháború és forradalom, 1917DIÓSZEGI István

Világháború és forradalom, 1917

A világháború térképe 1916 végén a központi hatalmak döntő fölényét mutatta. A két és fél esztendős hadviselés során az antant jelentékeny területi veszteségeket szenvedett, és a frontok nyugaton, keleten és délen egyaránt mélyen az országhatárok mögött húzódtak. Az antant négy hadviselő országa: Belgium, Szerbia, Montenegro és Románia csaknem teljesen német és osztrák–magyar megszállás alá került, de Franciaország és Oroszország területén is idegen hadseregek állomásoztak. A végkifejlet szempontjából azonban a világháború térképe csalóka impressziókat keltett. A német hadvezetés hiába ért el sikereket a keleti fronton, a végtelen távolságok miatt Oroszországot nem tudta legyőzni, a nyugati fronton pedig a sikertelen verduni erőfeszítéssel eltékozolta utolsó tartalékait. A stratégiai kezdeményezés 1916 nyarán a keleti és a nyugati fronton egyaránt az antant kezébe ment át. A központi hatalmak a harmadik háborús év közepén végleges érvénnyel védekezésbe szorultak.

A központi hatalmak

A német és az osztrák–magyar politikai és katonai vezetés a háború kirobbanásakor a korábbi háborúk tapasztalataival számolt. És e tapasztalatok szerint: a döntés néhány nagyobb ütközet után gyorsan bekövetkezett, és elsősorban a katonai felkészülés induló szintjétől függött. A világháború azonban a modern kor nagy erőpróbáinak új törvényét fedte fel: a nyertes az lehet, aki huzamosabb időn át nagyobb emberi és anyagi erők felvonultatására képes.

A központi hatalmak emberanyag tekintetében már induláskor hátrányban voltak: Németország és Ausztria–Magyarország 120 millió lakóval rendelkezett, míg Oroszország, Anglia, Franciaország, Belgium és Szerbia együttesen 240 millió embert tudott magáénak. Az arányok a hadviselők körének kiszélesedésével tovább romlottak a központi hatalmak szempontjából. A hátrány az anyagiak terén is megmutatkozott. Németország ipari kapacitása nagyobb volt ugyan Angliáénál, de Anglia és Franciaország együttesen Oroszország nélkül is többre volt képes, mint a központi hatalmak külön-külön és együttvéve. Az antant emberi és anyagi fölényének kibontakozását sajátos körülmények is előbbre hozták. Németország fontos ipari nyersanyagokból és a nélkülözhetetlen élelmi cikkekből behozatalra szorult, és az Európát körbefogó tengeri blokád elvágta legfontosabb importforrásaitól. A harmadik háborús év közepétől Németország egyre növekvő nyersanyag- és élelmezési gondokkal küszködött. Az emberi erők és az anyagi készletek apadásával egy időben a morális tartalék rohamos csökkenése is kiütközött. A központi hatalmak az önvédelem jelszavával indultak a háborúba, és a hadiállapotot kinyilvánító kormányok maguk mögött tudták a széles néprétegekre kiterjedő nacionalista közérzület támogatását. A „nemzeti egység” azonban előbb az Osztrák–Magyar Monarchiában, majd Németországban is megbomlott. A vég nélküli szenvedések lehűtötték a nacionalista mámort, és helyt adtak a józan megfontolás számára. A baloldali szocialisták maroknyi tábora, amely egyedül emelt szót a háború ellen, egyre több követőre talált: A központi hatalmak politikai vezetése ilyen anyagi és morális feltételek mellett maga is rádöbbent, hogy a nagy stratégiai célt: a teljes győzelmet nem érheti el. A körülmények józan mérlegeléséből egyetlen lehetséges konklúzió adódott: a kompromisszumos béke. Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia 1916 decemberében békeajánlattal fordult az antanthoz.

Az antant

Az elhúzódó háború az antant vezető hatalmainak teherbíró képességét is alaposan igénybe vette. A modern nagyhatalmak totális háborújában leginkább az elmaradott Oroszország gyengéi ütköztek ki. Franciaország különösen a nagy vérveszteséget sínylette meg, Anglia testén pedig a háború felfakasztotta a régi belpolitikai fekélyt, az ír kérdést. Dublinban 1916 húsvétján fegyveres felkelés robbant ki. A berlini feltételezés, hogy az antant is keresi a kiutat a vég nélküli öldöklésből, nem látszott alaptalannak.

A szemben álló hatalmak közül azonban csupán Oroszország szorult rá az azonnali békére, de a cárizmus kiválásának útját éppen a német politikai vezetés torlaszolta el azzal, hogy 1916 őszén proklamálta Lengyelország függetlenségét. A Bruszilov-offenzíva sikere után az orosz politikai vezető réteg visszanyerte a belső nehézségek miatt megrendült önbizalmát. Franciaország a marne-i és verduni helytállásból merített új önbizalmat és nagyságtudatot. Az angol lakosság, mint a korábbi nagy nemzeti erőpróbák alkalmával, most is összekovácsolódott, és vállalta az egyre növekvő terheket. Az angol és francia nemzetgazdaság pedig, amely induláskor rosszabbul volt felkészülve, nagyobb teherbírásúnak bizonyult és jobban viselte a hosszan tartó háború próbáját. A központi hatalmak békeajánlata ilyen körülmények között még akkor sem talált volna szíves


fogadtatásra, ha történetesen a háború előtti állapotok visszaállítását indítványozta volna tárgyalási alapnak. Erről pedig szó sem volt. Németország alapjában véve 1916 decemberében is fenntartotta az 1914 szeptemberében megfogalmazott háborús célokat, valamint ragaszkodott a területi annexiókhoz nyugaton és keleten egyaránt.

A tengeri és szárazföldi hadműveletek alakulását most már az antant irányította, a modern haditechnika új eszközeit: a tankokat és repülőgépeket is nagy számban bevethették. Hosszabb távon nem lehetett kétséges a túlerőben levő angol és francia hadseregek győzelme.

A német politikai és katonai vezetés 1917. február 1-jén bejelentette a korlátlan tengeralattjáró háborút. Az intézkedés értelmében nemzetiségre való tekintet nélkül megtorpedóztak minden kereskedelmi és hadihajót, amely nem német vagy osztrák–magyar kikötőbe tartott. A német hadvezetőség számítása szerint a tengeralattjárók ellen védekezésre képtelen Angliának – amely ellátásában jelentős részben a tengerentúlra volt utalva – hat hónap alatt be kell adnia a derekát. Hamar megmutatkozott azonban, hogy azoknak van igazuk, akik a búvárhajó háború kiszámíthatatlan következményeitől tartottak: az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak.

Az Egyesült Államok hadba lépése logikusan következett az antant iránt kezdettől táplált szimpátiából, de a mértékadó tényezők egybehangzóan állították, hogy a német tengeralattjáró háború nélkül soha nem került volna sor rá. Az amerikai kontinens óriása európai vonatkozásban erősen őrizte az izolacionista hagyományokat, és már csak saját lakossága ellentétes érzelmeire való tekintettel sem akart egyik fél oldalára állni. Az európai hatalmak elhúzódó háborújában azonban az amerikai tőkések csakhamar megtalálták számításukat. Jelentős hiteleket nyújtottak Angliának és Franciaországnak, és ezáltal érdekeltté váltak a háború számukra kedvező kimenetelében. Az anyagi érdekeltségből önmagában nem következett volna még a háborús fellépés, de a német döntés választás elé állította az Egyesült Államok kormányát: vagy lemond előnyös gazdasági kapcsolatairól, vagy erőszakkal szerez érvényt érdekeinek. Az amerikai döntés már csak presztízsszempontok miatt sem lehetett kétséges. A német diplomácia baklövése ráadásul az ellenfél kezére játszott. Németország – az előző század közepén lezajlott amerikai–mexikói háború eredményeinek revíziójára – támadó szövetséget ajánlott Mexikónak. Az indítványt tartalmazó rejtjeles táviratot az angol titkosszolgálat megfejtette és az amerikai elnök rendelkezésére bocsátotta. Wilson a német fenyegetésen felbőszült egész amerikai közvélemény támogatását maga mögött tudva nyilváníthatta ki a hadiállapotot.

Hogy mit jelentett a központi hatalmak számára az Egyesült Államok háborúba lépése? Mindenekelőtt a német tengeralattjáró háború teljes kudarcát. A német búvárhajóflotta 1917 áprilisára hetven százalékban teljesítette a vezérkar tervét, és tekintélyes nagyságú angol hajóteret süllyesztett el. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi flottája azonban, amelyet az ugyancsak háborúba lépő latin-amerikai államok hajóhadával együtt a háború szolgálatába állítottak, pótolta a kiesést. És az Egyesült Államok nem szándékozott a hadiszállító szerepénél megmaradni. A kongresszus 1917 májusában elfogadta az általános hadkötelezettségről szóló törvényt. Az Egyesült Államok 1918 tavaszára egymillió katonát küldhetett Európába, 1919-re kétmilliót. A világ legnagyobb kapacitással dolgozó ipara a hadsereg teljes és tökéletes ellátását biztosította. Az amerikai hadsereg európai megjelenésének következményeiről senkinek sem lehettek kétségei.

Ismét a központi hatalmak

Bécsben és Berlinben sokan megértették a további erőfeszítések céltalanságát. Az Osztrák–Magyar Monarchiában, ahol a fokozódó belső nehézségek miatt egyébként is fogékonyabbak voltak, a bölcs belátást a személyi körülmények alakulása is előmozdította. Ferenc József császár és király, akinek a személye a változatlanságot szimbolizálta, 1916 novemberében, 86 esztendős korában elhalálozott. Az új uralkodó, I. (a magyar trónon IV.) Károly és külügyminisztere az aggasztó belső körülmények és a kilátástalan katonai helyzet miatt mindenekelőtt a béke sürgős megkötését ítélte szükségesnek. A császár és király 1917 márciusában, pontosan akkor, amikor az Egyesült Államok háborúba lépése bizonyossá vált, a francia miniszterelnökhöz fordult, és kinyilvánította készségét a status quo ante alapján kötendő békére. Az antant részéről nagy előzékenységgel fogadták az osztrák–magyar kezdeményezést, de a különbékére csak úgy lett volna lehetőség, ha a Monarchia erőszakkal elszakítja a Németországhoz fűződő szálakat. A felbomlás küszöbéhez érkezett soknemzetiségű államalakulatnak ehhez nem volt sem ereje, sem bátorsága. A szakadék felé tántorgó Németország magával cipelte tehetetlen szövetségesét.

Pedig Berlinben is sokan megértették, hogy céltalan a további vérontás. A birodalmi gyűlés két legerősebb frakciója, a Centrum és a szociáldemokrata párt 1917 júliusában határozatot fogadott el, amelynek értelmében Németországnak indítványoznia kell az annexiók nélküli békét. A pártok kezdeményezésével tulajdonképpen maga a birodalmi kancellár is egyetértett. Németországban azonban ekkor már a hadsereg-főparancsnokság


irányította a politikát. II. Vilmos ahelyett, hogy engedett volna a birodalmi gyűlés és a kancellár együttes óhajának, a hadsereg-főparancsnok befolyására a kancellár elbocsátása mellett döntött. Az új kancellár teljesen járatlan volt a nagypolitikában, és felelős állásában nem tett egyebet, mint teret engedett a nagyvezérkar féktelen érvényesülési vágyának. Németország a katonák akaratának megfelelően tovább folytatta a kilátástalan háborút.

A német tábornokok makacs győzni akarása nem egyszerűen csodavárás volt. A hadsereg főparancsnoka meg volt győződve, hogy kezében tartja a nyerő kártyát. A lapot Oroszországnak hívták. A cárizmus rendszere, amely a dinasztikus kor materiális és morális felkészültségével bocsátkozott a korszerű háborúba, belebukott az egyenlőtlen küzdelembe.

Oroszország

Pétervárott 1917 februárjában forradalom tört ki, és a hatalom a polgári pártokat maga mögé tömörítő Ideiglenes Kormány kezébe ment át.

A februári forradalom igazi népforradalom volt, a katonaruhába öltöztetett és a háború szolgálatába állított munkások és parasztok lázadása, akik ösztönös békevágyukat a bolsevik párt céltudatos antimilitarista programjában találták meg. Lenin következetes internacionalizmusa, amely a háború kezdetén orosz és nemzetközi vonatkozásban egyaránt kisebbségi álláspont volt, három esztendő alatt milliókat mozgósító eszmévé terebélyesedett. Az illegalitásból éppen csak kilépő bolsevik párt azonban februárban még csak eszmei erő volt, így a háborúellenesség vetésének kalászait a polgári pártok arathatták le. Az új kormánypártok azonban rosszul gazdálkodtak a dús terméssel. Nemcsak a parasztok földéhségével és a munkások szociális igényeivel szemben maradtak érzéketlenek, hanem az orosz társadalom egészét magával ragadó békevággyal is szembefordultak. A hatalomra került orosz burzsoázia a cárizmus dinasztikus célkitűzéseit orosz nemzeti érdekké nyilvánította, és tovább folytatta a Romanovok háborúját. Az emigrációból hazatérő Lenin áprilisi téziseiben az orosz nép lelkéből beszélt, amikor kijelentette: semmi támogatást az Ideiglenes Kormánynak.*

1917 nyara még egyszer igazolta a bolsevikokat. Kerenszkij parancsára az elcsigázott orosz hadak júliusban támadásra indultak, a háborút gyűlölő katonatömeggel végrehajtott akciónak azonban csak értelmetlen vérfürdő és súlyos vereség lehetett az eredménye. A polgári kormány mindinkább elveszítette bázisát, és tekintélye is semmivé foszlott. A pétervári munkások és katonák 1917. november 7-én végrehajtották a nagy fordulatot: megdöntötték az ideiglenes Kormányt és megteremtették a proletariátus diktatúráját.

A forradalom első szava a béke volt. A szovjetkongresszus felhívással fordult a hadviselő kormányokhoz és a világ népeihez: haladék nélkül teremtsék meg a hadisarc és annexiók nélküli békét. A szovjet kormány nem állt meg az elvi deklarációnál: kezdeményezésére 1917 decemberében létrejött a Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak közötti fegyverszünet. A fegyverszünet és a mielőbbi béke a szocialista forradalom létszükséglete volt, de az adott körülmények között egyben a kétfrontos háborút vívó Németország nagyfokú tehermentesítése. A tengeralattjáró háború kudarca és az Egyesült Államok bekapcsolódása után Németország most mindent erre a lapra tett fel. A vezérkar arra számított, hogy a keleti arcvonalon felszabaduló hadosztályainak igénybevételével még az amerikai erők beérkezése előtt kapitulációra kényszerítheti Angliát és Franciaországot.

A sürgős béke közös orosz–német érdek volt, mégsem jött könnyen létre. A németek a győzelem maximális kiaknázására törekedtek: az elfoglalt területeket teljesen a háború szolgálatába akarták állítani, és nagyarányú annexióra készültek. A bolsevikok az oroz békevágy hullámain emelkedtek hatalomra, de a beérkezés után a párt vezető köreiben is feléledtek a honvédő tendenciák. A honvédelem a pártvezetőség többségi álláspontja volt, és magától értetődően következett belőle az annexió szellemében fogant német békefeltételek elutasítása. A német és az osztrák–magyar fél az erőfölény biztos tudatában ragaszkodott az annexiókhoz, így a szakítás elkerülhetetlenné vált. A hadműveletek kiújultak és a német csapatok 1918 februárjában megindultak Pétervár felé. A válság az orosz honvédő-világforradalmárok álláspontjának megsemmisítő kritikáját adta. A nemzetközi forradalom támogatása elmaradt. Az orosz hadseregről újra kiderült, hogy alkalmatlan a hadviselésre, az orosz lakosságról pedig bebizonyosodott, hogy békevágya mindennél erősebb. A krízis Lenint igazolta. A nagy proletár stratéga szakított a forradalmak honvédő tradícióival, és az orosz néptömegek békevágyát nyilvánította a legjelentősebb politikai tényezőnek. 1918. március 3-án a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország képviselői aláírták a békeszerződést. Németország megerősödött győzelmi reményekkel fordult nyugat felé.

A breszt-litovszki békét szovjet lélegzetvételnek szokták nevezni. Valójában Németország és Ausztria–Magyarország számára volt lélegzetvétel, a fuldokló kétségbeesett próbálkozása, ami után csak az elmerülés következhetett. A békéből Németország a legfontosabb területen semmit sem profitált: a keleti fronton lekötött német hadosztályokat nem lehetett a nyugati arcvonalra átcsoportosítani. A megszállók jelenlétére szükség volt a nagyméretű gabonarekvirálásokhoz, az annexiós béke szilárdságának biztosításához, és, főként azért, hogy


fegyverrel állják útját a bolseviki eszmék nyugati terjedésének. Az a néhány hadosztály, amelyet mégiscsak átdobtak a nyugati frontra, kevés volt a döntő erőfölény kialakításához.

A német hadvezetőség 1918 márciusában újabb offenzívát indított Párizs irányába. A hadsereg még egyszer megjárta az 1914. szeptemberi véres utat, de az megint csak a marne-i megtorpanással végződött. A júniusig háromszor megismételt erőfeszítésnek sem lett több az eredménye. A győzelemhez mindig hiányzott az a hatvan hadosztály, amelyet a keleti frontról nem lehetett elmozdítani. A sikertelen próbálkozások miatt a politikai vezető körökben és a közvéleményben megint lábra kapott a kedvetlenség, és újra jelszóvá vált a megegyezéses béke. Ausztria–Magyarországból lelkesen támogattak volna minden német békekezdeményezést. A politikusok józan belátása azonban nem ellensúlyozhatta a katonák elvakult győzni akarását. Németország és Ausztria–Magyarország a vezérkar parancsára fegyelmezetten masírozott a katasztrófába.

* Vö. e számunkban Krausz Tamás cikkét.

2. Képek


1. Újsághírek, Budapest. 1917. november 7.Újsághírek, Budapest

1917. november 7.

A történelemkönyvekben – világszerte – az októberi forradalom világtörténelmi választóvonalként szerepel. A történelemkönyveket a történészek írják, s ők már a jelen szempontjából értékelnek eseményeket, folyamatokat „döntőnek”, „korszakalkotónak” vagy „jelentéktelennek”. Az októberi forradalomról is joggal mondja – világnézeti, politikai hovatartozástól függetlenül is – az irodalom: új típusú politizálást, új típusú emberszemléletet, s nem utolsósorban egy új típusú világhatalom kifejlődését indította el.

A történelemkönyvek, folyóiratok értékelő gondolatai gyakran annyira meghatározzák a történelemről alkotott képünket, hogy történészeink maguk is megfeledkeznek a kortársi egyidőbeli, „szinkron” jelenségek rekonstruálásáról. Vajon mennyire volt érezhető a kortársi gondolkodásban az orosz forradalom „előkészülete”? Mi foglalkoztatta a forradalom napján Petrográdtól több ezer kilométerre a budapesti utca emberét? (G.)

„Napirend. Naptár. Szerda, november 7. római kat: Villibord p. k. protestáns: Engelbert, Izolda, – görög kat.: Lázár – görögkeleti: Marcián – zsidó: Mark 22. – a nap kél reggel 6 óra 52 perckor, nyugszik délután 4 óra 35 perckor – a hold kél éjjel 12 órakor, nyugszik délután 1 óra 17 perckor. A miniszterek nem fogadnak.” (Budapesti Hírlap)

„Időjárás: A meteorológiai intézet a következő jelentést adta ki: Hazánkban az utóbbi 24 órában eső inkább csak az ország keleti részében esett. A hőmérséklet főleg a nyugati részeken süllyedt, ahol több helyütt éjjeli fagy is volt. A maximum 15 C fok volt Cirkvenicán, a minimum -2 C fok Kaposvárott. Időprognózis: Túlnyomóan száraz idő várható hőemelkedéssel. Távirati prognózis: Semmi, vagy kevés csapadék.” (Budapesti Hírlap)

– „Vezérkarunk jelentése. Hivatalos jelentés, kiadták november 6-án: Olasz harctér: A szövetségesek Osoppo–Pizano területéről intézett támadása a Tagliamento egész arcvonala mentén megtörte az olaszok ellenállását. Jenő királyi herceg tábornagy hadseregének osztrák, magyar és német haderői mindenütt – Codroiponál a császár és a király ő felségének szeme láttára – elérték a folyó jobb partját és előrenyomulóba vannak nyugat felé. A Felső-Tagliamento körletében Krobatin báró vezérezredes csapatai a Cadoretól keletre kivetették az ellenséget sziklaváraikból. Új sikereink a Dolomitok arcvonalára sem maradhattak döntő hatás nélkül. Kreuzbergtől a Rolle-szorosig és azon túl visszavonulásra kényszerítettük az ellenséget. Konrád báró tábornagy megkezdte az üldözést. A Col di Lana csúcsán, amelynek robbantással való elfoglalása annak idején

egész Olaszországot örömmámorba ejtette, és a Monte Pianon a mi zászlóink lengenek. Csapataink tegnap este a lakosság örömujjongása közben bevonultak Cortina d’Ampezzoba. A Primo-völgyben fekvő San Martino di Castrozzát szintén visszafoglaltuk. 1915 májusa óta sóváran nyújtogatták az olaszok kezüket a Pusteral után és Tirol szíve, Bozen felé. Vitézeink rendíthetetlen magatartásának köszönhetjük, hogy az ellenség reményei sohasem váltak valóra. Azok a sikerek, amelyeket ezen a területen a harc és a munka két és fél esztendeje alatt az ellenség elért, lépésekkel fölmérhetők. Most néhány nap alatt ez az eredmény is teljesen megsemmisült. Keleti harctér és Albánia: Nincs újság, A vezérkar főnöke.” (Budapesti Hírlap)

– „Erdélyben lelőttünk egy repülőgépet. Csíkszereda fölött egy orosz repülőgép jelent meg, bombákat dobott le, de kárt nem tett. Elhárító – ütegeink a gépet lelőtték. A benne ülő két orosz tisztet sebesülten elfogtuk.” (Kis Újság)

– „Wilson nem üzen hadat a monarchiának. A »New York Herald« jelentése szerint Wilson egyénlőre nem akar hadat üzenni a magyarosztrák monarchiának.” (Kis újság)

– „Német gőzösök hozzák az amerikai csapatokat. A washingtoni hadügyminisztérium hivatalosan közli, hogy az amerikai csapatokat a lefoglalt német luxus hajókon fogják Európába szállítani. A gőzösök közt vannak a világ legszebb hajói, a »Vaterland«, az »Amerika« és a »George Washington«,” (Kis újság)

– „A királyné az olasz harctéren. Bécsből jelentik. A királyné a király őfelségével a délnyugati harctérre érkezett, noha a királynét ez idő szerint nagyobb fáradalmaknak nem akarják kitenni, a királyné mégis meg akart jelenni hőseink körében, akik vérükkel fizették meg az Olaszország ellen elért újabb nagy sikereket. A királyné ma megkezdte a tábori kórházak látogatását.” (Budapesti Hírlap)


– „Utcai harcok Péterváron. A Central News jelenti Pétervárról, november 4-ről. A tegnapi nap nyugodtan telt el. Csak néhány kisebb összetűzés volt, amelynél a katonák és a munkások a levegőbe lőttek. A kormány messzemenő intézkedéseket tett, hogy a bolsevikek akcióját megelőzze. Azt a kísérletet, hogy Miljukov kadett-párti házát kifosszák, a katonaság megakadályozta.” (Pesti Napló)

– A maximalisták küzdelme a hatalomért. Pétervár, november 5. A pétervári munkások és katonák tanácsa forradalmi bizottságot választott nemrég, hogy összeköttetést teremtsen a főváros helyőrségével. Trockij, a pétervári munkások és katonák tanácsának elnöke felhívást intézett a helyőrséghez, amelyben felszólít, hogy az említett bizottság által jóváhagyott s ellenjegyzett katonai parancsokat teljesítse. A bizottság egyidejűleg külön biztosokat nevezett ki és küldött szét a főváros környékének fontosabb pontjaira. Az esti lapok a munkások és katonák tanácsának ebben a lépésében a maximalisták első kísérletét látják ahhoz. hogy a kezükbe kerítsék a hatalmat. Azt hiszik, hogy a kormány erélyesen fog fellépni e kísérlet ellen, hogy egyszer és mindenkorra lehetetlenné tegye.” (Pesti Napló)

– „A nagy orosz kongresszus… Pétervárott tegnap nyílt meg a nagy orosz kongresszus. s ebből az alkalomból a munkás és katonatanács a vidéki szovjetek képviselőit Pétervárra hívta. Száz meg száz politikai gyűlést hirdettek, a kozák csapatok pedig a tüntetés ellensúlyozására egyházi jellegű körmenetet akartak rendezni, de az Ideiglenes Kormány betiltotta.” (Az Est)

– „Lenint ismét letartóztatják. Genfből táviratozta tudósítónk: az orosz igazságügy-miniszter elrendeli Lenin letartóztatását.” (Az Est)

– „Éhezik az orosz sereg? Pétervárról táviratozzák, hogy Kerenszkij siralmas tapasztalatokat szerzett a fronton és hazatérve azt mondta minisztertársainak, hogy egész csapattestek éheznek s nincs sürgősebb feladat, mint a hadsereg élelmezésének megszervezése.” (Az Est)

– „Gorkij a békéért. Berlin, november 6. Maxim Gorkij Új Élet című lapjában felszólítja az entente-konferenciára kiküldött orosz delegátusokat, hogy minden befolyásukat érvényesítsék az azonnali békekötés érdekében. Azzal fenyegetőzik, hogyha ez nem történik, ő maga fog a pacifisztikus forradalmi kormány élére állni, hogy Oroszországot a külföld imperializmusától megmentse.” (Pesti Napló)

– A választójog a miniszteri tanácskozáson… Mint a Budapesti Hírlap értesült, a mai miniszteri tanácson végeztek a választójogi javaslat túlnyomó részével. Több ízben megírtuk, hogy Károlyi Mihály grófnak és pártjának kifogása volt a javaslat több lényeges pontja ellen. Károlyi tegnap és ma több ízben tanácskozott Vázsonyival, és mint mondják, sikerült is több pontban megegyezniük. A legélesebb ellentét a Károly-keresztesek szavazati joga körül támadt, azonban Vázsonyi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a Károly-keresztesek közül is csak az kapjon szavazati jogot – bár a korhatár megállapítása nélkül –, aki írni és olvasni tud. A miniszteri tanácskozáson ez az ellentét igen élesen kidomborodott. Derűs jelenet volt az – mondták nekünk –, mikor Vázsonyi azzal vádolta Batthyány Tivadar grófot, hogy messze megy a radikalizmusban, viszont Batthyány konzervatívnak találta Vázsonyi álláspontját. Batthyány gróf kijelentette, hogy a javaslat bizonyos rendelkezéseivel nem ért egyet s fölfogásának adandó alkalommal kifejezést is fog adni.” (Budapesti Hírlap)

– „Püspöki konferencia. A magyarországi latin és gr. szertartású római katolikus püspöki kar – mint már megírtuk – … szerdán délelőtt tartja meg évenkénti szokásos tanácskozását Csernoch János bíboros hercegprímás elnökletével… A püspöki tanácskozáson értesülésünk szerint Várady L. Árpád kalocsai érsek nem vesz részt, mert meghűlése miatt nem hagyhatta el székhelyét.” (Budapesti Hírlap)

– „A házak őrzése. Sándor László főkapitány hirdetményt adott ki, amelyben felhívja a főváros lakóházainak felügyelőit, hogy az esti sötétség beálltával a kapuzárásig minden a házban megforduló idegen embert figyelemmel kísérjenek. A legkisebb gyanú esetén a ház kapuját zárják be, hívjanak rendőrt és a gyanús embert adják át.” (Pesti Hírlap)

– „Nyomozás a margarin ügyében. (Árusítják a vajat.). Miután sok panasz érkezett a margarin ellen és feltételezhető, hogy a hadimargarin összetétele nem megfelelő, főképp azért, mert valószínűleg kevesebb faggyú kerül bele a margarinba, mint amennyi szükséges, másrészt pedig olyan papírokba csomagolták, amelynek cukortartalma van és ez erjedést idézett elő, gróf Hadik János közélelmezési miniszter nyomozást rendelt el ebben az ügyben… A Közélelmezési Hivatal tegnap a főváros rendelkezésére bocsájtott harmincezer kilogramm vajat, ebből tizenötezer kilogrammot már ma kiárusítottak a községi üzletekben.” (Az Est)

– „Bőrelosztás a polgárság részére. Bécsből jelentik: A közös hadügyminiszter nagyobb mennyiségű talpbőr


kiutalását ígérte meg a polgári lakosság számára. Hír szerint 110 000 kiló talpbőr fog így a lakossághoz eljutni.” (Budapesti Hírlap)

– „A Baross téren egy városi villamos elütötte Dechner Tóbiás 60 éves szeszfőzőt. A súlyosan sérült embert bevitték a dologházi kórházba.” (Pesti Hírlap)

– „Próbák a Belvárosban. Molnár Ferenc darabjának, az Úri divatnak, csak november végén lesz a bemutatója, de a szereplők már tűzzel-vassal próbálnak. A darab két felvonása egy Belvárosi úri divatüzletben játszódik, … egy intim kedves boltban. Rózsahegyi játssza a boltost, … Fülöp urat, az öreg segédet Hajdú Oszkár, az ifjú segédet Mészáros Alajos … Hajdú és Mészáros pedig egész nap a Belvárosi divatüzleteket járják, a segédek tanulmányozása céljából. Folyton nyakkendőt és gallért vásárolnak. .. Ha soká lesz a Molnár premier, anyagilag – a mai divatárak mellett – teljesen tönkremennek.” (Pesti Napló)

„Az Uránia e heti új műsora kiválóan érdekes. A külföld nagy filmgyárai is ritkán készítenek olyan mesteri fiarabot, mint a Töviskorona című film, melynek főszereplője a híres Fabri Gina, aki művészi játékával ritka érdekességű cselekmény középpontjában van. Egy előkelő hölgy kálváriája ez a színmű, amely a hétfői bemutatón annyira lekötötte a közönség figyelmét, hogy valósággal lélegzet visszafojtva figyelte a cselekmény fejlődését.” (Budapesti Hírlap)

– „Szeretetadományokat a frontra szállít a Hadsegélyező Hivatal Átvételi Különítménye, IV. Váci utca 38.” (Pesti Hírlap).

– „Bevonultam! Kiárusítok legfinomabb hálószobákat, művészies ebédlőket, úriszobákat, bőrgarnitúrákat stb. alkalmi bútorokat. Reiner, Gyulai Pál utca 4. Rókus Kórház mellett.” (Budapesti Hírlap)

– „Örökbe adnám 18 hónapos leánygyermekemet 400 K végkielégítéssel. »Jobb családnak« jeligére a kiadóba.” (Budapesti Hírlap)

Összeállította: DEMETER Zsuzsanna

2. Képek


1. Az elsõ Politikai Bizottság. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt elsõ Politikai BizottságaSIPOS Péter

Az első Politikai Bizottság

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt 1919. márciusi VIII. kongresszusán választottak első ízben politikai irodát, titkárságot és szervező irodát. Az alábbiakban röviden ismertetjük a legfontosabb testület, a politbüró tagjainak pályafutását. A részletes biográfiákat az olvasó megtalálhatja a közeljövőben megjelenő Életrajzok a bolsevizmus történetéből című kötetben. (A szerk.)

Nyikolaj Ivanovics Buharin

1888. október 9-én született Moszkvában, értelmiségi családban. Középiskolás korában, 1905-ben egy szociáldemokratákkal kapcsolatban álló diákmozgalom egyik vezetője lett. 1907-től közgazdaságtant tanult a moszkvai egyetemen. 1908-ban csatlakozott az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) bolsevik szárnyához, és a moszkvai bizottság tagja, az egyik kerületi szervezet vezetője lett. Később letartóztatták és száműzték. 1911-ben külföldre szökött kényszerlakhelyéről. Németországban, Ausztriában, Svájcban, a skandináv országokban és az Egyesült Államokban járt. New Yorkban a Novij Mir című lapot szerkesztette. 1917-ben Japánon át visszatért Oroszországba. Az októberi forradalom napjaiban a fegyveres felkelés egyik vezetője Moszkvában. 1917–1934 között a Központi Bizottság tagja, majd 1937-ig póttagja. 1919–1924 között a Politikai Bizottság póttagja, majd 1929-ig teljes jogú tagja. 1918–1929 között a Pravda főszerkesztője. 1926–1929 között a Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöke. Buharin ebben az időben a nemzetközi kommunista mozgalom egyik vezető ideológusa.

A párton belül Lenin halála után kibontakozott hatalmi harcban Trockijjal, később Zinovjevvel és Kamenyevvel szemben is Sztálint támogatta. 1928–29-ben azonban Buharin szembekerült Sztálinnal, mert ellenezte a kollektivizálás és az iparosítás túlságosan gyors ütemét és szükségesnek ítélte az új gazdasági politika, a NEP folytatását. 1929 júliusában felfogását „jobboldali elhajlás”-nak minősítették, leváltották a Komintern elnöki tisztéből és kizárták a Politikai Bizottságból. 1930-ban önbírálatot gyakorolt. 1933–1937 között az Izvesztyija című kormánylap főszerkesztőjeként dolgozott, és közreműködött az 1936. évi alkotmánytervezet kimunkálásában. 1937 elején kizárták a Központi Bizottságból, és az 1938. évi harmadik, legnagyobb méretű koncepciós perben halálra ítélték. 1938. március 15-én kivégezték.

Mihail Ivanovics Kalinyin

1875. november 19-én született a Tver kormányzóságbeli Verhnyaja Troica faluban, paraszti családban. Az elemi iskola elvégzése után Pétervárra ment, ahol 1893-tól a Putyilov gyárban dolgozott. 1898-tól az OSZDMP tagja, 1903-ban a bolsevik frakcióhoz csatlakozott. Részt vett az 1905–1907. évi forradalomban, majd 1908–1910 között Moszkvában végzett illegális pártmunkát. 1912-től a Központi Bizottság póttagja, 1919-től a Központi Bizottság, 1925-től a Politikai Bizottság tagja haláláig. 1919–1946 között Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió államfője. Ezt a funkcióját 1919 márciusától mint az Összoroszországi Szovjetköztársaság Központi Végrehajtó Bizottságának elnöke, 1922 decemberétől mint a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának elnöke, 1938 januárjától 1946 márciusáig mint a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke töltötte be. 1946. június 3-án Moszkvában hunyt el.

Leo Boriszovits Kamenyev (eredeti neve Rosenfeld)

1883. július 22-én született Moszkvában, értelmiségi családban. 1901-ben egyetemi hallgatóként lépett be az OSZDMP-be. 1902-ben Párizsba emigrált, majd 1903-ban a bolsevikokhoz csatlakozott. Oroszországba való visszatérése után Lenin közeli munkatársaként végzett pártmunkát Tifliszben, Moszkvában és Péterváron. 1908-ban ismét emigrációba kényszerült, s a Proletarij című illegális bolsevik lap szerkesztésében vett részt. 1914-ben visszatért Oroszországba, hogy részt vegyen a Pravda szerkesztésében és az Állami Duma szociáldemokrata frakciójának munkájában. 1915–1917 között száműzetésben élt. 1917 októberében Zinovjevvel együtt ellenezte a fegyveres felkelést, amelyet korainak tartott. 1917–1927 között a Központi Bizottság, 1919–1926 között a Politikai Bizottság tagja. 1918-tól 1926-ig a moszkvai városi szovjet elnöke, 1922–1924-ben a Népbiztosok Tanácsának helyettes elnöke, 1924–1926-ban a Munka és Védelem Tanácsa elnöke. 1926–1927-ben kereskedelemügyi népbiztos. Lenin elhunyta után Sztálinnal és Zinovjevvel együtt lépett fel Trockij ellen, de


később szembekerült Sztálinnal. Ekkor Trockijjal és Zinovjevvel összefogva létrehozta az „egyesült ellenzék”-et. 1927-ben kizárták a pártból, majd önbírálata után ismét visszavették.

1927-ben római nagykövet, 1928–1929-ben a Legfelső Népgazdasági Tanács tudományos-technikai osztályának vezetője. 1932-ben ismét kizárták a pártból, majd 1935-ben letartóztatták és súlyos fegyházbüntetést kapott. A következő évben az első nagyszabású koncepciós perben halálra ítélték, és 1936. augusztus 25-én kivégezték.

Nyikolaj Ivanovics Kresztyinszkij

1883. október 13-án született Mogiljovban, értelmiségi családban. 1901-ben kapcsolódott be a munkásmozgalomba, 1903-tól az OSZDMP tagja. Miután 1907-ben Pétervárott befejezte jogi tanulmányait, esküdtszéki elnökhelyettesként, majd elnökként tevékenykedett. Az Állami Duma szociáldemokrata frakciójában és a pártsajtóban dolgozott. 1904–1912 között négy ízben tartóztatták le, és 1914-ben Jekatyerinburgba száműzték. Az 1917. évi februári forradalom után a párt uráli területi bizottságának elnöke, az októberi forradalom napjaiban a jekatyerinburgi szovjet végrehajtó bizottságának elnöke, az alkotmányozó nemzetgyűlés egyik bolsevik képviselője. Az októberi forradalom győzelme után Pétervárott az Állami Bank főbiztosa, majd 1918–1922 között pénzügyi népbiztos, de ezt a tisztségét ténylegesen csak 1921 októberéig töltötte be. 1919–1921 között a Központi Bizottság titkára. 1921–1930 között szovjet diplomáciai megbízott Németországban. 1930-tól külügyi népbiztoshelyettes. 1937 végén letartóztatták, az 1938. évi Buharin-perben halálra ítélték és kivégezték.

Vlagyimir Iljics Lenin (eredeti neve Uljanov)

1870. április 22-én született Szimbirszkben (ma Uljanovszk), hivatalnoki családban. Középiskolás korában nagy hatást gyakorolt rá Alexander bátyjának kivégzése a cár elleni merénylet előkészítésében való részvétel miatt. A gimnázium elvégzése után Kazanyban jogi tanulmányokat folytatott, de a diákmozgalmakban való részvétele miatt száműzték. Jogi tanulmányait 1891-ben magánúton fejezte be, majd 1893-tól ügyvédbojtárként Pétervárott dolgozott. Itt alapította meg Martovval együtt a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására nevű szervezetet. 1895 decemberében letartóztatták, és három évre a jenyiszeji kormányzóságban lévő Susenszkoje faluba száműzték. Itt kötött házasságot Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajaval. 1900–1905 között Zürichben, Münchenben, Londonban és Genfben élt emigrációban. 1900-ban megalapította az Iszkra című lapot. 1901-től használta a Lenin nevet. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903. évi II. kongresszusán a párttagság kérdésében kialakult vitában a többséget nyert bolsevik irányzat vezetője. 1905-ben visszatért Oroszországba és Pétervárról irányította a bolsevikok tevékenységét. 1907-ben ismét emigrációba kényszerült, Genfben, Párizsban, Krakkóban, Bernben és Zürichben tartózkodott huzamosabb ideig. 1912 januárjában a prágai pártkonferencián végleges szervezeti szakításra került sor az 1903-ban kisebbségben maradt mensevikekkel, ezért Lenin vezetésével önálló bolsevik központi bizottságot hoztak létre. 1907–1914 között az OSZDMP képviselője a Nemzetközi Szocialista Irodában, a II. Internacionálé vezető szervében. A háború kitörése után meghirdette azt az elvet, hogy a háborút polgárháborúvá kell változtatni. 1917 márciusában, a német vezérkarral történt megegyezés alapján, leplombált vasúti kocsiban Német- és Svédországon át visszatért Oroszországba. Az Áprilisi Tézisekben a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlesztését tűzte ki célul. Az Ideiglenes Kormány július elején elfogatóparancsot adott ki ellene, ezért ismét kénytelen volt elrejtőzni. Lenin október elején tért vissza újból Pétervárra. A szocialista forradalom győzelme után a Népbiztosok Tanácsának elnöke lett. 1918. augusztus 30-án egy szociálforradalmár (eszer) merénylő súlyosan megsebesítette. 1921-ben szorgalmazta az új gazdasági politika (NEP) bevezetését, ami megszüntette a polgárháború idején alkalmazott hadikommunizmust. Lenin kezdeményezésére alakult meg a III. (Kommunista) Internacionálé, amelynek első négy kongresszusán személyesen is részt vett, 1922. május 20-án agyvérzést kapott, de az év őszén átmenetileg ismét folytatta tevékenységét, mígnem 1922 decemberében, majd 1923 márciusában újabb szélütések érték. 1924. január 21-én a Moszkva melletti Gorki faluban hunyt el.

Joszif Visszarionovics Sztálin (eredeti neve Dzsugasvili)

1879. december 21-én született a grúziai Gori faluban, cipész kisiparos családjában. A tifliszi görögkeleti papi szeminárium hallgatójaként 1898-ban lépett be az Oroszországi Szociáldemoktata Munkáspártba. 1899-ben marxista eszmék terjesztése miatt kizárták az iskolából. Ezután Tifliszben és Batumiban végzett pártmunkát, majd 1902-ben letartóztatták, és Kelet-Szibériába száműzték. Innen megszökött és visszatért a Kaukázuson túli területre, ahol az 1905–1907. évi forradalom idején, majd ezt követően egyike a Kaukázuson túli térség vezető pártfunkcionáriusainak. 1908–1912 között három ízben tartóztatták le, de mindig megszökött a fogságból. 1912-ben távollétében a Központi Bizottság tagjává választották. 1913-tól 1917-ig száműzetésben élt. A februári forradalom után visszatért Pétervárra, ahol a Központi Bizottság irodájának és a Pravda szerkesztőségének tagjaként dolgozott. 1919-től haláláig a Politikai Bizottság tagja. 1917-től 1923-ig nemzetiségügyi népbiztos,


egyúttal 1919–1922 között az állami ellenőrzés népbiztosa is. A polgárháború idején a Forradalmi Katonai Tanács tagja és képviselője a különböző frontokon. 1922 áprilisától 1953-ig a Központi Bizottság főtitkára. 1924-től a szovjet politika legfőbb vezetője, majd 1929-től gyakorlatilag egyedül irányította a pártot és az államot. 1934 decemberétől, Szergej Mironovics Kirov meggyilkolása után törvénytelen eszközökkel személyi diktatúrát épített ki.

1941. május 6-tól a Népbiztosok Tanácsának elnöke, június 30-tól az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke, honvédelmi népbiztos és a fegyveres erők főparancsnoka. 1943-ban marsall, majd 1945-ben generalisszimusz rangot kapott. 1953. március 5-én Moszkvában hunyt el.

Lev Davidovics Trockij (eredeti neve Bronstein)

1879. november 7-én az ukrajnai Janovka faluban született, gazdálkodó családban. Odesszában és Nyikolajevben végezte gimnáziumi tanulmányait. 1896-ban kapcsolódott be a forradalmi munkásmozgalomba. 1898-ban letartóztatták, és Szibériába száműzték, ahonnan 1902-ben megszökött, és 1905-ig Londonban élt. Részt vett az Iszkra szerkesztésében és kiadásában. 1903-ban rövid időre a mensevikekhez csatlakozott. 1905-ben visszatért Oroszországba és a pétervári szovjet elnöke lett. Még ebben az évben letartóztatták, és 1906-ban életfogytiglani száműzetésre ítélték. 1907-ben ismét megszökött és külföldre menekült. 1914-ig Bécsben közreműködött az általa létrehozott Pravda (nem tévesztendő össze az 1912-ben alapított lenini Pravdával) és az Arbeiter Zeitung kiadásában. Az első világháború kitörése után Párizsban Martovival együtt adta ki a Nase Szlovo című lapot. 1916-ban kiutasították. Spanyolországba, majd az Egyesült Államokba ment. 1917-ben tért vissza Oroszországba és a bolsevik párt tagja lett. 1917 októberében ismét a pétervári szovjet elnöke, és részt vett a szocialista forradalom előkészítésében. 1917-től 1927-ig a Központi Bizottság, 1919–1926 között a Politikai Bizottság tagja. 1917–1918-ban külügyi népbiztos, a breszt-litovszki béke kérdésében ellentétbe került Leninnel. 1918–1925 közt hadügyi népbiztos, a Vörös Hadsereg polgárháborús harcainak egyik legfontosabb vezető személyisége. Lenin halála után rövidesen leváltották népbiztosi tisztségéből és csekély jelentőségű állami beosztásokat kapott. Mint a „baloldali ellenzék” vezetője, súlyos ellentétbe került Sztálinnal, ezért 1926-ban kizárták a Politikai Bizottságból, a következő évben pedig mind a Központi Bizottságból, mind a pártból. 1928-ban a kazahsztáni Alma-Atába, a következő évben pedig külföldre száműzték. 1933-ig Törökországban, majd 1935-ig Franciaországban, 1936-ban pedig Norvégiában élt. 1937 elején Mexikóban telepedett le. 1938-ban létrehozta a trockista csoportokat tömörítő IV. Internacionálét. 1940. augusztus 21-én a mexikói Coyoancánban egy Ramon Mercader nevű spanyol férfi meggyilkolta.

Grigorij Jevszejevics Zinovjev (eredeti neve Radomisziszkij)

1883. szeptember 11-én Jelizavetgrádban (ma Kirovgrád) született. 1901-től az OSZDMP tagja. 1902-től a berni egyetemen folytatott tanulmányokat. 1903-ban a bolsevik szárnyhoz csatlakozott. Az 1905–1907. évi forradalom idején a pétervári bolsevik bizottság tagja és a kronstadti matrózfelkelés egyik vezetője. 1907–1927 közt a Központi Bizottság tagja. 1908-tól kezdődően emigrációjában Lenin egyik legközelebbi munkatársa. Vele együtt tért haza 1917-ben Oroszországba. Az októberi forradalom győzelme után Trockijt követi a pétervári szovjet elnöki tisztségében. 1919-től 1926-ig a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának elnöke. 1919–1921 között a Politikai Bizottság póttagja, majd 1926-ig teljes jogú tagja. Lenin halála után Kamenyev és Sztálin, majd 1926–1927-ben Trockij és Kamenyev oldalán vett részt a hatalmi harcokban. 1927-ben kizárták a pártból, 1928-ban ismét felvették, 1932-ben újból kizárták, de 1933-ban megint a párt tagja lehetett. 1934-ben véglegesen megfosztották párttagságától, börtönbüntetést kapott, majd az első koncepciós perben halálra ítélték, és 1936. augusztus 25-én kivégezték.

2. Képek


1. Nemzeti-gyarmati kérdés 1917 után. A LeninRoy-�vitaGLÓBUSZ

BALOGH András

Nemzeti gyarmati kérdés 1917 után

A Lenin–Roy-vita

Az orosz szociáldemokrácia a lenini intellektuális és politikai fordulattal felfedezte a Keletet, és rájött a nemzeti és gyarmati kérdés összekapcsolásának lehetőségére és szükségességére, vagyis olyasmire, amit az európai szociáldemokrácia képtelen volt felismerni. (Nyilván részben ez a magyarázata annak, hogy a harmadik világban a szociáldemokrácia Dél-Amerika néhány fejlettebb országát kivéve reménytelenül elmaradt a kommunistáktól.) Stratégiáját Lenin 1917-től az elnyomott népekkel való együttműködésre alapozta, sőt azt is el tudta képzelni, hogy a világforradalom központja akár még keletebbre tolódhat. Lenin az 1920 júniusában közzétett, a nemzeti és gyarmati kérdésről szóló téziseinek tervezetében, amelyet a Kommunista Internacionálé II. kongresszusára dolgozott ki, nemcsak az egyes nemzeteken belüli, hanem a közöttük lévő, kizsákmányoláson, elnyomáson és egyenlőtlenségen alapuló viszonyt is megkülönböztette. Ez a felfogás meglepte a kortárs forradalmárokat. Lenin Szovjet-Oroszország és a gyarmati nemzeti mozgalmak „legszorosabb szövetségének” perspektíváját vázolta fel, a nem egyenjogú nemzetek támogatását irányozta elő, és egyértelművé tette a szövetség szükségességét az elnyomott országok különböző társadalmi osztályaival, beleértve „a burzsoá demokratikus szabadságmozgalmakat is”. Utolsó tételében fölhívta a kommunisták figyelmét arra, hogy „különös óvatosságot és különös figyelmet tanúsítsanak az … elnyomott országok és népek nemzeti érzéseinek maradványai iránt”, és kötelességül jelölte meg e területen „bizonyos engedmények” megtételét.

A közzététellel egyidejűleg Lenin – eltérően utódainak és apparátusaiknak munkamódszerétől – arra kérte azokat, „akiknek konkrét ismereteik vannak ezeknek a rendkívül bonyolult kérdéseknek az egyike vagy másik tekintetében, hogy közöljék véleményüket, helyesbítéseiket, kiegészítéseiket, vagy konkrét fölvilágosításokat”.1

Azok közül, akiknek konkrét ismereteik voltak, a legátfogóbb véleményt egy M. N. Roy2 nevű indiai kommunista fogalmazta meg kiegészítő tézisek formájában. Ezeket a téziseket a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa Lenin tézisei mellett szintén elfogadta, és azok irányadóvá váltak a kommunista mozgalom keleti politikájában.

A Roy-tézisek azonban nem eredeti formájukban kerültek megvitatásra. A hivatalos beterjesztés előtt Lenin a tervezeten komoly változtatásokat hajtott végre. A későbbi szovjet külpolitika megértése szempontjából kiemelkedő érdekességű és jelentőségű a két dokumentum, mármint az eredeti Roy-szöveg és a Lenin-módosítás összevetése, ugyanis mindkét, egymástól lényegi pontokon eltérő koncepció önálló utóéletre tett szert.

Tegyük egymás mellé az eredeti Roy-fogalmazvány és a Lenin által módosított dokumentumok szövegének3 jellegzetes részeit:

M. N. Roy

2. A forrás, melyből az európai kapitalizmus fő erejét meríti, már nem az európai ipari országokban található, hanem a gyarmatbirtokon és a függő viszonyban álló területeken.

3. A gyarmati tömegek kizsákmányolásával az európai imperializmus képes lesz sorozatos engedményeket tenni a hazai proletariátusnak. Kész elmenni odáig, hogy akár az egész értéktöbbletet feláldozza az anyaországban mindaddig, amíg hatalmas extraprofitokra tehet szert a gyarmatokon.

4. A gyarmatbirodalom széttörése nélkül a kapitalista rendszer megdöntése Európában nem látszik lehetségesnek.

5. A Kommunista Internacionálé ilyen kapcsolata a leigázott országok forradalmi mozgalmával nem jelenti azt,


hogy a Kommunista Internacionálé támogatja a nacionalizmus doktrínáját. […]

7. A gyarmatok forradalmi mozgalma lényegében véve a gazdasági harc. A burzsoá-demokratikus nacionalista mozgalmak a szűk középosztályra korlátozódnak, mely nem tükrözi a tömegek vágyait. A tömegek aktív támogatása nélkül a gyarmatok sose fogják kivívni nemzeti szabadságukat. De sok országban, különösen Indiában, a tömegek nincsenek a burzsoá nacionalista vezetőkkel – a burzsoá nacionalista mozgalomtól függetlenül haladnak a forradalom felé.

De tévedés volna feltételezni, hogy a burzsoá nacionalista mozgalom kifejezi általában a lakosság érzéseit és vágyait. Az idegen imperializmus megdöntéséhez, a gyarmati forradalom első lépéséhez hasznos lehet a burzsoá nacionalista elemekkel való együttműködés. De a Kommunista Internacionálé nem szabad, hogy bennük lássa azt a közeget, melyen át a gyarmatok forradalmi mozgalmát támogatni kell. A gyarmatok tömegmozgalmai a nacionalista mozgalmaktól függetlenül fejlődnek. A tömegek bizalmatlanok a politikai vezetőkkel szemben, akik mindig félrevezetik őket, és akadályozzák forradalmi cselekvésüket.

8. A gyarmatok felszabadító mozgalmának igazi ereje nem korlátozódik többé a burzsoá demokrata nacionalisták szűk körére. A legtöbb gyarmaton már léteznek szervezett szocialista vagy kommunista pártok, melyek szoros kapcsolatban állnak a tömegmozgalommal.

9. Az a feltételezés, hogy a gyarmati népeknek – gazdasági és ipari elmaradottságuk miatt – feltétlenül át kell menniük a burzsoá demokrácia fokán, téves. Az események és a feltételek sok gyarmat esetében nem erősítik meg ezt a felvetést. Sőt nagyon nehéz is volna keleti országokban tisztán kommunista elvek szerint megoldani az agrárkérdést.

Az első szakaszokban a gyarmati forradalmat olyan programmal kell megvívni, melyben sok kispolgári reformintézkedés is benne foglaltatik, például a földosztás stb. De ebből nem következik szükségképpen, hogy a forradalom vezetését a burzsoá demokratákra kell hagyni.

10. A burzsoá nemzeti demokraták a gyarmatokon a szabad nemzeti állam megteremtésére törekednek, a munkások és szegényparasztok tömegei pedig lázadnak, ha sok esetben öntudatlanul is, a rendszer ellen, mely lehetővé teszi kegyetlen kizsákmányolásukat. Következésképp a gyarmatokon két egymással szemben álló erőt találunk, nem fejlődhetnek együtt. A gyarmati burzsoá demokrata mozgalmak támogatása elősegítené a nemzeti szellem megerősödését. mely kétségtelenül akadályozná a tömegek osztályöntudatra ébredését; ugyanakkor a forradalmi tömegmozgalom ösztönzése és támogatása a proletariátus kommunista pártjának közegén keresztül mozgósítani fogja az igazi forradalmi erőket, melyek nemcsak az idegen imperializmust rázzák le, hanem fokozatosan elvezetnek a szovjethatalom megteremtéséig, s így megakadályozzák, hogy a legyőzött idegen kapitalizmus helyében kifejlődjék a hazai kapitalizmus, és továbbra is elnyomja és kizsákmányolja a népet.

11. Az osztályharc kezdeményezése a lehető leghamarabb a gyarmatokon azt jelenti, hogy ráébresztjük a népet az európai kapitalizmus átültetésének veszélyére; az Európában megdöntött kapitalizmus talán menedéket keres Ázsiában, s ezt a lehetőséget csirájában el kell fojtani.

Lenin

2. Az egyik legfontosabb forrás, melyből az európai kapitalizmus fő erejét meríti, a gyarmatbirtokokon és a függő viszonyban álló területeken található.

3. A gyarmati tömegek kizsákmányolásával az európai imperializmus képes lesz sorozatos engedményeket tenni a hazai munkásarisztokráciának. Míg egyrészt az európai kapitalizmus igyekszik a hazai proletariátus életszínvonalát leszorítani azzal, hogy bevonja a versenybe a leigázott országok alacsonyabb fizetésű munkásainak termékeit, másrészt kész elmenni odáig, hogy akár az egész értéktöbbletet feláldozza az anyaországban mindaddig; amíg hatalmas extraprofitokra tehet szert a gyarmatokon.

4. A gyarmatbirodalom széttörése az anyaországban végrehajtott proletárforradalommal együtt meg fogja dönteni a kapitalista rendszert Európában.

5. A Harmadik Internacionálé harcos szervezet, melynek vállalnia kell a feladatot, hogy egyesítse a világ minden országának forradalmi erőit. […]

7. A függő országokban két külön mozgalom található, melyek egyre jobban elválnak egymástól. Az egyik burzsoá demokrata nacionalista mozgalom, melynek programja a politikai függetlenség a burzsoá rend alatt, a másik a tudatlan és szegény parasztok és munkások tömegmozgalma a mindenfajta kizsákmányolástól való


felszabadulásukért. Az előbbi megpróbálja ellenőrzése alá vonni az utóbbit, s ez gyakran bizonyos mértékig sikerül, de a Kommunista Internacionálénak és az illetékes pártoknak küzdeniük kell az ilyen ellenőrzés ellen, és segíteniük kell a gyarmatok munkástömegeinek osztályöntudatra ébredését. Az idegen kapitalizmus megdöntéséhez, amely az első lépés a gyarmati forradalom felé, hasznos a burzsoá nacionalista elemekkel való együttműködés. De a legelső és legszükségesebb feladat kommunista pártok létrehozása, melyek szervezik a parasztokat és munkásokat, és elvezetik őket a forradalomhoz és a szovjetköztársaságok megteremtéséhez. Így fejletlen országok tömegei juthatnak a kommunizmusba, mégpedig nem a kapitalista fejlődésen keresztül, hanem a fejlett kapitalista országok osztályöntudatos proletariátusának vezetésével.

8. A gyarmatok felszabadító mozgalmának igazi ereje nem korlátozódik többé a burzsoá demokrata nacionalisták szűk körére. A legtöbb gyarmaton már léteznek szervezett forradalmi pártok, melyek igyekeznek szoros kapcsolatot fenntartani a dolgozó tömegekkel.

9. A gyarmati forradalom első szakaszaiban nem lesz kommunista forradalom. De ha a forradalom vezetése kezdettől fogva a kommunista élcsapat kezében van, a forradalmi tömegek nem hagyják majd, hogy félrevezessék őket, hanem egyenesen haladhatnak majd tovább a forradalmi tapasztalat fejlesztésének útján. Sőt, rendkívül helytelen is volna keleti országokban tisztán kommunista elveknek megfelelően megoldani az agrárkérdést. Az első szakaszokban a gyarmati forradalmat olyan programmal kell megvívni, amelyben sok kispolgári reformintézkedés is benne foglaltatik, pl. a földosztás stb. De ebből egyáltalán nem következik, hogy a forradalom vezetését a burzsoá demokratákra kell hagyni. Ellenkezőleg, a proletárpártoknak szívósan és rendszeresen propagálniuk kell a szovjet eszmét, és minél hamarabb szervezniük kell a parasztok és munkások szovjetjeit. Ezek a szovjetek együtt dolgoznak majd a fejlett kapitalista országok szovjetköztársaságaival, hogy az egész világon megdöntsék a kapitalista rendet.

A lenini felfogás és félretevése

Az eredeti tézistervezet, a Roy-fogalmazvány és a Lenin által tett módosítások között tehát lényegi különbségek vannak, amelyek úgy összegezhetőek, hogy Lenin a Kelet polgári nacionalista mozgalmaival való szövetség és ezzel együtt a külpolitikai nyitás álláspontját képviselte Roy ultraforradalmi, széles fronton konfrontáló és doktrinér álláspontjával szemben. A kortársak, a Kommunista Internacionálé kongresszusán résztvevők tökéletesen tisztában voltak nemcsak a kétféle koncepció létezésével, hanem ezek jelentőségével is. A gyarmati és a nemzeti kérdéssel foglalkozó szekció vitáját rögzítő jegyzőkönyv nyílt véleménykülönbségről tanúskodik. E jegyzőkönyv szerint „Roy elvtárs arra a következtetésre jutott, hogy [Lenin tervezetéből]… el kell hagyni azt a bekezdést, amely annak szükségességét fejti ki, hogy minden kommunista pártnak segítenie kell a burzsoá demokratikus mozgalmakat a keleti országokban”, Lenin viszont szembeszállt Roy nézeteivel: „Oroszországban mi támogattuk a liberális szabadságmozgalmat a cárizmus támadása idején. Az indiai kommunistáknak támogatniuk kell a polgári demokratikus mozgalmat, anélkül, hogy összeolvadnának vele. Roy elvtárs túlságosán messzire ment, amikor azt állította, hogy a Nyugat sorsa kizárólag a keleti országok forradalmi mozgalmainak fejlettségi fokától függ. Bár Indiának 5 millió proletárja és 37 millió föld nélküli parasztja van, az indiai kommunistáknak mostanáig nem sikerült kommunista pártot alapítani az országban; már csak ez is mutatja, hogy Roy elvtárs nézetei jobbára megalapozatlanok. „4

Memoárjában, amely 1964-ben jelent meg Delhiben, Roy a következőképpen idézte fel a nagy vitát: „A Lenin által kidolgozott »Tézisek a nemzeti és gyarmati kérdésről« megerősítette az önrendelkezés elvét. Nem értettem egyet azzal a nézetével, hogy a nemzeti burzsoázia történelmileg forradalmi szerepet játszik, s ezért a kommunistáknak támogatniuk kell. A Luxemburg-iskolához tartozó lengyel kommunisták [azaz Rosa Luxemburg követői] tréfásan azt mondogatták, hogy az igazi, kommunista én vagyok, Lenin pedig a nacionalista.” Gandhi szerepe volt a nézeteltérés központja. Lenin, úgy vélte, hogy mint egy tömegmozgalom szellemi irányítója és vezére, Gandhi forradalmár. Én azt vallottam, hogy mint a vallási és kulturális újjászületés apostola, társadalmi szempontból feltétlenül reakciós, akármilyen forradalmárnak tűnik is politikailag.”5

A Kommunista Internacionálé kongresszusára elkészített bizottsági jelentést előterjesztő Lenin – noha kompromisszumos véleményt fogalmazott meg – fönntartotta eredeti álláspontjának legtöbb tételét.

Ennek az álláspontnak meghatározó szerepe volt a kommunista mozgalom, illetve a szovjetállam gyarmati országokkal kapcsolatos politikájában, ezen országok különböző társadalmi csoportjaihoz való viszonyának kialakításában. A lenini alapvetés lényegében változatlan maradt 1927-ig. Ez az egységfront-koncepció aratott történelmi sikereket Kínában a húszas évek elején kibontakozó Kuomintang–kommunista együttműködés révén. Lenin álláspontjának megfelelően a szovjet állam és a Szovjetunióval kapcsolatban álló nemzetközi szervezetek a különféle polgári nacionalista pártokkal, csoportokkal és személyekkel jó kapcsolatot építettek ki. Az Antiimperialista Ligában pl. olyan kiemelkedő közéleti személyek vettek részt, mint Nehru vagy Szun Jat-szen


(Európából R. Rolland és Einstein). Csang Kaj-sek és Csou En-laj együtt vezették a szovjet segítséggel működő Vampoa Katonai Akadémiát, 1927-ben Nehru a Szovjetunió hivatalos vendége volt, majd lelkes hangú könyvet jelentetett meg tapasztalatairól.6 Az ellenkező tendenciák 1425-től követhetők erőteljesebben nyomon, és ezeket akkor már az SZKP több jelentős vezetője támogatta. Sztálin, aki eddig egyértelműen Lenin álláspontját védelmezte Roy-jal szemben, most egyre inkább azt a nézetet képviselte, hogy a gyarmati és függő országokban a kommunisták által vezetett forradalmi blokknak kell meghatározó szerepet betölteni, ám ebben nem az egész nemzeti burzsoázia, hanem csupán „a burzsoázia forradalmi szekciója” venne részt. Ez a nézet formailag ugyan nem, de tartalmilag szemben állt a lenini felfogással és inkább Roy-éra emlékeztetett.

A Kommunista Internacionálé külpolitikai irányvonalában gyökeres stratégiai váltás 1927 végén következett be. Ennek lényege a gyarmati országokkal összefüggésben: a Lenin által kidolgozott széles egységfront-koncepció vereséget szenvedett, a különböző természetű és célú, de nem kommunista antiimperialista erőket kifejezetten ellenségesen kezelték, dominálni kezdett a teljesen elkötelezett, szűk hatósugarú, szektás beállítottságú csoportok támogatása és ezek ösztönzése- a helyi burzsoázia és a nacionalizmus elleni harcra.

A Roy-vita utóélete máig tart. A kommunista mozgalom és a szovjet állam által lényegében elfogadott Roy-tézisek a gyarmati világban a kommunista pártok elszigetelődése irányába hatottak, a függetlenné válás után a nem kommunista vezetők afféle imperialista bábnak számítottak, egyetlen tisztességes célnak a legelmaradottabb országokban is a népi demokráciáért folytatott fegyveres harc minősült. Ennek a felfogásnak a kezdeti gyakorlati megnyilvánulásai falán a legszemléletesebben Roy szülőhazájában, Indiában tanulmányozhatók.

Az indiai modell

A Kommunista Internacionálé 1928 júliusában kezdődött VI. kongresszusa az indiai nemzeti burzsoáziáról azt a megállapítást tette, hogy addig ugyan nem hagyja ott a nemzeti mozgalmat, amíg az osztályforradalom közvetlenül nem fenyeget, de mozgalma „opportunista” mozgalom, amely az imperializmussal való kompromisszumokra hajlik.7 Buharin prognózisa szerint az indiai burzsoázia a tömegmozgalom hatására „dezertálni fog az ellenforradalom táborába”.8

A kongresszus állást foglalt a proletariátus hegemóniájának szükségessége mellett a függetlenségi harc folyamán. A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága 1929 júliusában tartott X. Plénuma még határozottabban utasította el a nem proletár rétegekkel s szervezeteikkel való együttműködést.

Az elfogadott határozatban India Kommunista Pártja az indiai burzsoázia egésze elleni harcra szólított fel. 1929 decemberében a Kommunista Internacionálé orgánumában, az International Press Correspondence-ben közzétett Tervezet, az India Kommunista Pártja tevékenységének platformjáról azt a felfogást tartalmazta, hogy a soron lévő feladat a szovjethatalom fegyveres úton történő megteremtése.

A Kominternnek ez az új vonala Indiában, ha némi késéssel is, de érvényesült.

India Kommunista Pártja 1929-től feladta a függetlenségi mozgalom polgári erőivel való együttműködés politikáját. Ez az új irányvonal a kommunisták elszigetelődésére vezetett. Balaram, az India Kommunista Pártja történetírója állapítja meg, hogy ezekben a forradalmi években az indiai kommunisták „a burzsoá osztály reformista ideológiája elleni harc nevében szembekerültek az egész nemzeti mozgalommal”.9

A kommunistáknak a nemzeti kongresszus balszárnyához való viszonyát az is rontotta, hogy az Antiimperialista Liga J. Nehrut „az indiai tömegek elárulásának” vádjával kizárta soraiból. A Komintern folyóiratának, a Kommunisztyicseszkij Internacionalnak egyik 1931 elején megjelent, Indiával foglalkozó cikkében az olvasható a Nemzeti Kongresszusról, hogy „reakciós szervezet és a brit imperializmus szövetségese”, az addig baloldalinak értékelt J. Nehru és S. Bose pedig „a legveszélyesebb akadályok a forradalom győzelmének útjában”.10 1931 júliusában az Összindiai Szakszervezeti Kongresszusból is kiváltak a kommunisták, holott ez a szervezet a kommunistáknak igen fontos harci terepet biztosított a munkásmozgalomban. Új, de kevésbé befolyásos szakszervezeti központ jött létre Vörös Szakszervezeti Kongresszus néven.

Az indiai kommunisták 1932–1933-ban olyan általános politikai sztrájk előkészítésén munkálkodtak, amelynek célja az államgépezet teljes megbénítása volt. Azonnal kivívandó célként deklarálták a szocialista állam megteremtését, és tervbe vették az egyes nemzetiségek teljes állami önrendelkezésének majdani elismerését is. A hatósági terror miatt elszenvedett veszteségek, az álbaloldali, kalandor taktika, a szektás elzárkózás és a heves frakcióharcok együttesen vezettek oda, hogy az India Kommunista Pártja átmenetileg megszűnt valamennyire is jelentős politikai tényező lenni.


A szovjet állam és a Kommunista Internacionálé vezetői tehát elfogadták a Roy-vonalat, amely a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa körüli időktől eltekintve lényegében az ötvenes évek közepéig meghatározta a kommunista mozgalom keleti politikáját, felmérhetetlen károkat okozva a baloldali mozgalomban.

*

Idekívánkozik, még egy, Roy személyes sorsáról szóló információ. Nos, Roy koncepciója diadalmaskodott, őt viszont hamarosan a bizalmatlanság légköre vette körül. Azok, akik nézeteit kisajátították, előbb a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsági tagságától fosztották meg, majd kizárták magából a szervezetből, és árulónak nyilvánították. Az egykori fiatal bengáli anarchista-nacionalista értelmiségi hosszú utat járt be: meggyőződéses marxistává vált, 1919-ben a Mexikói Kommunista Párt alapítója volt, majd a Kommunista Internacionáléból való eltávolítása után a radikális liberalizmus és humanizmus propagálójaként az indiai nem kommunista, de Gandhival és Nehruval továbbra is szemben álló baloldal egyik ismert figurájaként tevékenykedett Indiában. Míg Moszkvában veszedelmes árulónak tartották, a brit titkosrendőrség arról volt meggyőződve, hogy Nehru az ő befolyására került közelebb „a kommunizmushoz”.11

Jegyzetek

1 V. 1. Lenin Művei 31. kötet, 138. old.

2 M. N. Roy az 1920-as években kiemelkedő alakja volt a nemzetközi kommunista mozgalomnak, egyik fő teoretikusa és szervezője a gyarmatokon folyó antiimperialista harcoknak. 1922-től a Komintern VB, 1923-tól a Komintern elnökség tagja. 1926-ban választották a Keleti Bizottság titkárává és a Komintern Politikai Bizottságának tagjává, 1927-től a Komintern tanácsadójaként Kínában tartózkodott, a Kuomintangnak a kommunistákkal történő leszámolásáig.

3 A Roy-téziseket és a Lenin-módosításokat első ízben G. Adhikari, haláláig India Kommunista Pártja VB-nak tagja, ismert történész kutatta föl és közölte: In: Documents of the History of the Communist Party of India. Szerk.: G. Adhikari vol. I. 1917–22. Peoples Publishing House 1971. 178–188. old.

4 Uo. 162–163. old.

5 M. N. Roy: Memoirs. Allied Publishers. Delhi, 1964. 335. és 379, old.

6 J. Nehru: Soviet Russia. Some Random Sketches and Impressions. Allahabad, 1928.

7 A VI. kongresszuson elfogadott KI-program szerint a gandhizmus nyílt reakciós erővé alakult át, amely ellen a leghatározottabban harcolni kell. (A Kommunista Internacionálé Válogatott Dokumentumai. Szerkesztette: Csonka Rózsa, Harsányi Iván és Székely Gábor. Kossuth Könyvkiadó 1975. 328. old.).

8 Inprecor, 1928. 41. sz. 733–734. old.

9 N. E. Balaram: History of the Communist Party of India. Delhi, 1972. 27. old.

10 Kommunisztyicseszkij Intyernacional, 1931. 1–2. sz. 74. old. Az IKP jelenlegi vezetői a pártnak a Komintern VI. kongresszusa után már kibontakozó irányvonalát szektásnak, dogmatikusnak ítélik és hangsúlyozzák, hogy az indiai polgárság mint osztály nem ment át az imperializmus oldalára. (G. Adhikari: Lenin on Roy’s Supplementary Theses. Marxist Micellany. Delhi, 1970. 21. old.; A. Ghosh; Sztatyi i recsi. Moszkva, 1962. 67–71. old.).

11 A dokumentumot idézi: J. P. Haithcox: Communism and Nationalism in India. Princeton, 1971. 190–191. old.

2. Képek


1. 1917 a számok tükrébenLEXIKON

krausz tamás

1917 a számok tükrében

A legfontosabb politikai pártok

Az 1905 előtti Oroszország történelme nem ismerte a legális politikai pártokat. Az első – illegális – párt az 1898-ban alakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt volt. Legismertebb vezérei: Plehanov, Axelrod, Lenin és Martov; két alapvető irányzata a bolsevikok és mensevikek. Az 1903. évi pártszakadás után, amely a szervezeti kérdés vitája kapcsán történt meg, fokozatosan két politikai párt alakult ki. A mensevikekkel ellentétben a bolsevikok már 1907-ben, az V., londoni kongresszuson az első orosz forradalom tapasztalatai alapján véglegesen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Oroszország történelmi fejlődése általában, s benne munkásmozgalmának fejlődése nem követheti a nyugat-európai fejlődés mintáját. 1917 tavaszán a proletárforradalom oroszországi konkrét megvalósítását tűzték napirendre. Az 1917 februárjában alig 24 ezres bolsevik párt októberre 350 ezres munkás tömegpárttá vált. A mensevikek 1917 augusztusában 193 ezer (zömében szintén munkás) párttagot tartottak nyilván, de ez a létszám 1918 májusában 60 ezerre csökkent. (A bolsevik pártról ld. részletesebb adatainkat: 1., 2., 3., 4., 9. és 10. táblázat.)

Az 1925. évi adatok mutatják a nőknek a párttagságban elfoglalt arányát. Feltűnő a nők magas aránya a zsidó és lett kommunisták között (25,15%, illetve 20,1%), amely tény valószínűleg e népek magasabb kulturáltsági fokától nem elválasztható. (3. táblázat)

A kommunista párton belül a nemzetiségi elkülönülés nem egyszerűen ideológiai okok miatt nem ment végbe, ugyanis, ha szervezetileg az egységes párton belül köztársaságonként létre is jöttek nemzeti-területi szervezetek, ezek nemzetileg minden esetben igen vegyes összetételűek voltak. Az autonóm köztársaságok esetében ezt a helyzetet jól tükrözi, hogy például a Tatár Autonóm Köztársaságban 1924-ben a 40 ezer párttagnak 50%-a volt tatár, 30%-a orosz és 20%-a csuvas, mari, mordvin stb. nemzetiségek. (1., 2. táblázat)

1917-ben a legnagyobb taglétszámú politikai párt a narodnyik, paraszti hagyományokat őrző Szocialista Forradalmárok Pártja (vagy szociálforradalmárok), népszerű nevén az eszerek pártja volt. (1902-ben jött létre, alapítói: G. Gersunyi, V. Csernov, A. Goc és mások voltak.) 1917-ben több mint félmillió tagja volt, többségében parasztok, de az értelmiségi-hivatalnoki réteg is jelentős számban képviseltette magát. A párt hamarosan kettészakadt: a jobboldali eszerek és baloldali eszerek pártjára.

A burzsoázia legnagyobb liberális pártja az Alkotmányos Demokraták Pártja (Népszabadság Pártja), a kadet párt. Legismertebb alapítója P. Ny. Miljukov történész professzor, az Ideiglenes Kormány külügyminisztere. 1917-ben 60-70 ezres párttagsága főleg a középrétegekből került ki.

Az orosz burzsoázia és a kapitalizálódó földesurak legnagyobb konzervatív pártja az Október 17-i Szövetség. Vezetői közül Gueskov és Rodzjanko a legismertebbek. A legjelentősebb földesúri-monarchista párt az Orosz Nép Szövetsége. Vezérei a monarchista, feketeszázas „pogromlovagokból” kerültek ki: Puriskevics és Dubrovin. 1905–1906-ban még 100 ezer tagja volt, 1917-ben gyakorlatilag tömegtámasz nélkül maradt.

A munkásosztály forradalmi szervezetei

A gyári-üzemi munkások önkormányzati-hatalmi szervei a szovjetek, amelyek az 1905. évi forradalom idején keletkeztek. A szovjetet mindenütt közvetlen választás útján hozták létre a munkások. Petrográdban a Központi Szovjet modellszerűen testesítette meg az alulról szerveződő munkáshatalmat mind 1905-ben, mind 1917-ben. Elnöke – miként 1905-ben – 1917 októberében is L. D. Trockij volt. 1917 februárja után az Ideiglenes Kormánnyal szemben alternatív hatalmi szervként (kettős hatalom) működött. 1917 késő nyaráig a Petrográdi Szovjetben és Végrehajtó Bizottságában mensevik–eszer többség uralkodott, a júliusi napok után fokozatosan bolsevizálódtak mind a helyi, mind a központi szovjetek.

A szovjetek októberi hatalomátvételének irányító szerve a Petrográdi Szovjet mellett létrehozott Forradalmi Katonai Bizottság volt, amely munkáskomisszárok révén tartotta a kapcsolatot a munkások gyári-üzemi szervezeteivel és a katonabizottságokkal. A Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság mintájára Oroszország-


szerte létrejött a forradalmi bizottságok hálózata. A hatalom eme operatív szerveinek funkcióit a győzelem után a helyi szovjetek, a Petrográdi FKB funkcióit részben a Népbiztosok Tanácsa, részben a Cseka vette át.

A munkásosztály hagyományos tömegszervezetei voltak Oroszországban a szakszervezetek, melyek 1904–1905 folyamán jöttek létre. 1907 után a többi munkásszervezethez hasonlóan a cári elnyomás és terror hatására gyakorlatilag beszüntették legális tevékenységüket, vagy csak nagyon korlátozottan működtek, így a szakszervezeti tagság 1910-ben sem érte el a 40 ezres létszámot. Itt is 1917 februárja hozta meg a fellendülést. Júniusra közel másfél millióra tehető a szakszervezeti tagok száma. Legismertebb vezetőjük Mihail Tomszkij. Az oroszországi szakszervezetek fejlődésének jellemző vonása, hogy sohasem volt tisztán gazdasági-érdekvédelmi szervezet. A szociáldemokrata befolyás erős politikai jelleget adott a mozgalomnak, bár a bolsevik és mensevik megosztottság itt is éreztette hatását.

Az 1905. évi forradalom sztrájkbizottságainak és a falusi eredetű sztarosztaválasztás hagyományainak egyfajta továbbéléseként tekinthetők a februári forradalomban megszülető gyári-üzemi bizottságok. Ezek a bizottságok közvetlenül a helyi vállalati keretek között szerveződtek meg, a munkásság spontán forradalmi szervezeteiként mindenekelőtt a gyár belső életével, működtetésével, a tőkés irányítás ellenőrzésével foglalkoztak. Ezek a munkásszervezetek a szakszervezeteknél és a szovjeteknél hamarabb és gyorsabban bolsevizálódtak; a legközvetlenebbül fejezték ki a munkásság alapvető érdekeit. E bizottságokban fogalmazódott meg a munkásellenőrzés követelése. Alulról felfelé építkezve létrehozták a maguk Központi Tanácsát, amelyben már 1917 augusztusában elsöprő fölényben voltak a bolsevikok. 1917 októbere után a gyári-üzemi bizottságok és a szakszervezetek egyfajta egyesülése ment végbe, s az üzemi bizottságok lettek a szakszervezetek alapszervei.

A munkásság fegyveres osztagait, melyek 1917 februárjában jöttek létre, kezdetben munkásmilíciának nevezték. Gyökereit ugyancsak az 1905. évi forradalomban, annak sajátos – fegyveres osztagaiban, a harci druzsinákban találhatjuk meg. 1917 nyarán Petrográdban több mint 10 ezerre tehető a Vörös Gárda taglétszáma. Természetesen nem hivatásos katonákról vagy zsoldosokról volt szó, hanem – mint a munkásszervezetek általában az önkéntesség és a választások elvén alapultak. A Vörös Gárda zászlóaljakból állt, 400 munkás alkotott egy zászlóaljat. A gárdisták munka mellett kaptak kiképzést. Részt vettek a Kornyilov-lázadás leverésében. Petrográdban az októberi felkelésben 15 ezer vörösgárdista harcolt, Moszkvában is 10 ezer. A Vörös Gárdában az 1918 februárjában létrejött Vörös Hadsereg történelmi előzményét láthatjuk.

*

Adatok

1917 októberében az ország nemzetiségi összetétele Hiva és Buhara nélkül, valamint a birodalom osztálystruktúrája, az analfabetizmus aránya és a száműzöttek társadalmi és pártok szerinti megoszlása a következő képet mutatja: (5., 6., 7., 8., 9. és 10. táblázat)

2. Képek


1. Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918KÖZÖS DOLGAINK

ÁDÁM Magda

Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918

Közgondolkodásunkat élénken foglalkoztatja az utóbbi években a polgári államkeretek kialakulásának kérdése. Az 1848–1946 közötti százesztendős folyamat részei: az Ausztriával közösen kialakult Osztrák–Magyar Monarchia, a királyi Románia, majd Szerbia kialakulása, végül az első világháború után a térségben a kisállamok rendszerének rögzülése. Folyóiratunk ezért igyekszik reálisan megmutatni a területi államalakulatok fejlődésében a nagyhatalmi-nemzetközi erők és a térség különböző nemzeti burzsoáziáinak, uralkodó osztályainak érdek-összeütközéseit. Reális, tényekre épülő közgondolkodás kifejlődését igyekszik ezzel a magyar társadalomban elérni. (G.)

Woodrow Wilsonnak, az Egyesült Államok 28. elnökének életéről, munkásságáról és politikájáról ma már könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Keveset tudunk azonban történelmünket közvetlenül érintő elképzeléseiről, terveiről, tevékenységéről.1

Új kutatások

Az eddigi álláspontok általában két véglet körül polarizálódtak. Az egyik messzemenően felnagyította, a másik bagatellizálta Wilson szerepét az utódállamok létrejöttében. Az előbbi nézet főként az utódállamok két világháború közötti történetírásában hódított teret. Amíg azonban a győztes államokban Wilson idealizált felszabadítóként szerepelt, a legyőzöttekben az amerikai elnök ugyancsak felnagyított szerepét egyértelműen negatívan értékelték. A győztesek Wilsonnak tulajdonították felszabadításukat, nemzeti egyesítési törekvésük megvalósítását, a vesztesek a Monarchia szétdarabolását, az etnográfiai elveket figyelmen kívül hagyó határok létrejöttét. Mint látni fogjuk, egyik sem tükrözi a tényleges helyzetet. A győztesek álláspontja nem vesz tudomást arról, hogy Wilson 1918. május végéig nem támogatta nemzeti mozgalmukat, nem fogadta a Washingtonban kilincselő küldötteiket. (Masaryk előtt is csak 1918 júniusában nyílt meg a Fehér Ház kapuja.) A legyőzöttek panasza viszont kizárólag a párizsi békekonferencia eredményei alapján ítéli meg Wilsont, s nem veszi figyelembe a következő tényeket:

1. Az, elnök az USA hadba lépése után is lojális politikát folytatott Ausztria–Magyarországgal szemben: nem üzent neki hadat. (Erre csak 1917 decemberében, külső és belső nyomásra került sor.) 2. Meg kívánta őrizni az Osztrák–Magyar Monarchia (továbbiakban: OMM) gazdasági és politikai egységét, és az Egyesült Államok példájára átalakítani az adott határokon belül, demokratikus elveken alapuló önkormányzattal rendelkező nemzetek szövetségévé. (A tervezett föderáción belül Ausztriának és Magyarországnak – de különösen az utóbbinak – igen előkelő helyet biztosítani.) Nem Wilsonon múlott, hogy ezek nem valósultak meg. 3. Ha Wilson a tárgyalt időben letért az etnográfiai elvről, akkor ez éppen nem Magyarország kárára, hanem javára történt, hiszen Szlovákia – elképzelései szerint – a magyar szövetségi állam része lett volna. 4. A párizsi békekonferencián, ahol a tényleges területi döntések születtek, Wilson már nem játszott szerepet, bár az amerikai békedelegáció – Wilson hazautazása után – megkísérelt szembeszállni a Clemenceau által támogatott győztes utódállamok túlzott területi követeléseivel.2

A másik véglet a marxista történetírásban terjedt el. Az ötvenes években az utódállamok történészei az ellenkező előjelű leegyszerűsítésbe estek: Wilson szerepét az utódállamok létrejöttében kétségbe vonták, s önálló állami létrejöttüket kizárólag a belső forradalmi mozgalmaknak tulajdonították. Nem kétséges ugyanis, hogy a nemzetközi tekintélyű elnök, amikor végül kénytelen volt lemondani a Monarchia egységét védő föderációs tervéről – s ha felemás módon is, de elfogadta a nemzeti mozgalmak programját –, önmagában is komoly támogatást jelentett e mozgalmak számára.

Értelmetlen: sok kis nemzet

Az OMM-t tehát Wilson nem akarta felosztani. De miért? Nemcsak azért akarta egybetartani az OMM-t, mert le akarta választani azt Németországról, hanem – és ez volt a lényeg – gazdasági és politikai szempontból irracionálisnak tartotta a sok kis állam létrejöttét. Tartott attól, hogy a kis államok nem lesznek képesek gazdaságilag prosperálni, helyettesíteni a Monarchiát, ellensúlyozni a germán veszélyt.


Az OMM megmentésére, illetve föderalizálására vonatkozó álláspontját Wilson az USA hadba lépése előtt egy hónappal világosan kifejtette. Röviddel a hadba lépés után szakemberekből álló ún. Inquiry (vizsgáló) bizottságot hozott létre, azzal a feladattal, hogy olyan irányelveket és terveket dolgozzon ki a háború utáni világ elrendezésére, amelyek hosszú időre biztosítanák a békét. A bizottság House – Wilson tanácsadója és barátja – irányítása alatt állott, aki az elnökhöz hasonlóan gondolkozott az európai kérdésekről, az OMM-ról. A tervek előkészítésénél e koncepciója érvényesült. Wilson egyeztette álláspontját, meghallgatta az Inquiry észrevételeit. Híres 14 pontja is az Inquiry bevonásával s a State Department (Külügyminisztérium) kizárásával készült. És az elnök koncepcióját tükrözte Charles Seymour (az Inquiry, majd később az amerikai békedelegáció tagja) itt közölt, Ausztria–Magyarország föderalizálására vonatkozó terve. A térképhez készült magyarázó szöveget Charles Seymour 1918. május 25-én írta alá, 5 hónappal a háború befejezése előtt.

A terv

A terv – amint ez a mellékelt térképről látható – az OMM területén hat szövetségi államból államszövetséget kívánt létrehozni. Mielőtt ismertetnénk azokat az okokat, amelyek miatt a terv röviddel elkészülte után ad acta került, szólnunk kell megszületéséről.

Mint már utaltunk rá, Wilson csak a lengyel függetlenségi mozgalmat támogatta. Csak a Lengyel Komitét ismerte el, a csehszlovák, a jugoszláv és a román függetlenségi, illetve egyesítési törekvéseket nem. Nem fogadta vezetőiket, akik pedig mindent elkövettek, hogy bejussanak a Fehér Házba. Így nem fogadta Štefanikot sem, a Csehszlovák Bizottság alelnökét, aki 1917 augusztusában Washingtonba érkezett abból a célból, hogy az amerikai kormánnyal elismertesse a Párizsban létrehozott bizottságot, és önkénteseket toborozzon a cseh és a szlovák emigránsok körében.

Štefanik egy önálló csehszlovák légiót kívánt létrehozni, amely nem az amerikai, hanem a francia hadsereghez tartozna. Štefanikot csak Polk, Lansing helyettese fogadta. Tőle tudta meg, hogy a politikai és katonai vezetés egyik tervet sem támogatja. A Csehszlovák Bizottság alelnöke rendkívül rossz benyomásokkal távozott az Egyesült Államokból. Mérhetetlenül meggyűlölte Wilsont. Sátánnak nevezte, s a róla alkotott véleményét soha nem változtatta meg. Gyűlölete még csak fokozódott, amikor megtudta, hogy Wilson 1918 nyarán végül mégis támogatni kezdte a cseh függetlenségi mozgalmat. Szlovákiát azonban nem kívánta az új államhoz csatolni, hanem széles autonómiával Magyarország határain belül akarta meghagyni.

Hasonló volt a helyzet a délszláv mozgalommal is. Wilson visszautasította Pasić szerb miniszterelnök ama kérését, hogy fogadja az Egyesült Államokba látogató délszláv bizottságot. Nem kívánt tárgyalni olyan bizottsággal, amely osztrák–magyar állampolgárokból állt, s elsőrendű célja kieszközölni támogatását a Monarchiához tartozó délszláv területek Szerbiához csatolásához. A délszláv bizottság végül mégiscsak megérkezett az USA-ba. Tagjai: Hinković és Vosnyak azonban csak magánemberként tevékenykedtek. Híveket és önkénteseket toboroztak a délszláv kolóniákban. Nem nagy eredménnyel. A sikertelenség egyik oka az volt, hogy az amerikai délszláv mozgalom, akárcsak a Monarchián belüli, erősen megosztott volt. Vezető köreik a Monarchiához tartozó délszláv területeket nem kívánták Szerbiához csatolni. A másik fontos ok az volt, hogy Wilson – aki nem ismerte el az antant által a háború alatt Szerbiának tett területi ígéreteket – adminisztrációja révén csökkenteni próbálta a délszlávok propagandáját. Jellemző, hogy sokáig nem vett tudomást a korfui egyezményről, amelyet 1917-ben Pasić és Trumbić, a londoni Délszláv Bizottság elnöke írt alá, s amely a Karadjordjević-dinasztia vezetése alatt álló Jugoszláv állam megalakítását tűzte ki célul. Tehát az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területek Szerbiához csatolását. Jellemző: a korfui deklaráció szövege – röviddel aláírása után – ott feküdt Lansing, majd később Wilson íróasztalán, de azt nem továbbították a sajtónak. Sokáig nagy hallgatás volt körülötte. Óvatosságra intette az elnököt az olasz kérdés is. A korfui egyezmény ugyanis keresztezte az olasz törekvéseket az Adrián.

Rómában érthető módon nagy figyelemmel kísérték a jugoszláv–amerikai kapcsolatok alakulását. A nyugtalanságot csak növelte az a tény, hogy Milenko Vesnićet, a szerb katonai delegáció vezetőjét Wilson személyesen is fogadta. (Tagjai ugyanis szerb, s nem osztrák–magyar állampolgárok voltak.) A bizottság eredeti terve az volt, hogy átadja az elnöknek és az amerikai kormánynak a korfui programot. Vesnić azonban felmérte a helyzetet, látta, hogy Wilson nem támogatja a délszlávok elszakadását a Monarchiától, és célszerűbbnek látta a kérdést fel sem vetni.

Nem járt több sikerrel Románia kísérlete sem. A román kormány és a királyi udvar fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy Wilson támogatását megnyerje egyesítési törekvései számára – azaz Erdély megszerzéséhez. Pontos információk voltak arról, hogy az amerikai elnök nem ismeri el a bukaresti titkos egyezményt, Románia területi igényeit az OMM-val szemben. S ebben a kérdésben egyetértés volt még Wilson és Lansing között is. Washingtonban indokolatlannak tartották Romániának Erdélyre vonatkozó követeléseit.


Ebben némi szerepet játszott az OMM iránti szimpátiával igazán nem vádolható Andrew amerikai ügyvivő, aki bizalmas jelentéseiben arról számolt be, hogy a román kormány egyesítési törekvései nem megalapozottak, mert: „…Erdélyben 60-65% román él, de ebből csak a fele vagy negyede kíván egyesülni Romániával. Erdély lakosságának csak egy kis töredéke üdvözölte a román inváziót Erdélybe.”

Brăţianu miniszterelnök és a királyi udvar igyekezett minél előbb áthangolni az amerikai hivatalos köröket és az USA-ban élő, főként Erdélyből származó románokat. (Ez utóbbiak többsége sem kívánta Erdély átcsatolását.) Az ambiciózus Mária királyné úgy döntött, hogy maga utazik az Egyesült Államokba, de Wilson és Lansing ellenzésére kénytelen volt lemondani útjáról. Ezt követően minden előzetes bejelentés nélkül – 1917. június 27-én – az USA-ba érkezett egy román delegáció. Washingtont ez váratlanul érte. A delegáció tagjai – Lucacin pap, Ion Mota és Vasil Stoica hadnagy, valamennyien erdélyi emigránsok – Jagiból Szibérián és Japánon át érkeztek azzal a feladattal, hogy agitációt folytassanak az ottani románok között az egyesülésért, illetve hogy megalakítsák a román önkéntesekből álló Erdélyi Légiót, amely az amerikaiak oldalán harcolna a nyugati fronton. (A román küldöttség tagjai a kezdeti kudarcot nem vették tudomásul, nem távoztak megbántva – ahogy ezt Štefanik tette.) Wilsonhoz ugyan soha nem jutottak be, de fogadta őket Lansing, majd Baker honvédelmi államtitkár. Támogatást azonban sem a román egyesítési törekvésekhez, sem az Erdélyi Légió létrehozásához nem kaptak.

A függetlenségi és egyesítési mozgalmak vezetőinél nagy volt az elkeseredés és a csalódás. Tudták, hogy a sorozatos visszautasítás oka nemcsak az, amire az amerikaiak hivatkoznak: hogy ti. az USA formálisan nem áll hadiállapotban a Monarchiával. Mégis a Bécsnek 1917 decemberében küldött hadüzenettől kedvező változást vártak.

Wilson 14 pontja

Reményeikben csakhamar ismét csalódniuk kellett. Röviddel a hadüzenet után, 1918. január 8-án Wilson a kongresszusban ismertette híres 14 pontját. Ezek közül témánk szempontjából a leglényegesebb az annyit vitatott 10. pontnak a szemügyre vétele. Miért iktatta be Wilson? Miért ébresztett oly nagy riadalmat a nemzeti függetlenségért és egyesítésért harcoló csehszlovák, jugoszláv. és román körökben – és keltett megnyugvást Bécsben és Budapesten?

A szövetséges hatalmak nem mondtak le arról, hogy az OMM-t leválasszák Németországról s vele különbékét kössenek. Ez magyarázza, hogy amíg volt remény erre, nem ismerték el a Monarchia egysége ellen irányuló függetlenségi és egyesítési törekvéseket. A tárgyalt időben áll ez még Franciaországra is, de különösen az Egyesült Államokra és Angliára. Lloyd George angol miniszterelnök 1918. január 5-én mondott beszédében kijelentette: egyetért Wilsonnal abban, hogy Ausztria–Magyarország szétdarabolása nem tartozik háborús céljaik közé. Demokratikus elveken alapuló önkormányzatot kell adni az OMM nemzeteinek. Wilsontól eltérően azonban teljesíteni kívánta a titkos londoni és bukaresti egyezményt, vagyis az Olaszországnak és Romániának ígért területek átadását. Nem tett említést azonban Szerbia igényéről: a Monarchiához tartozó délszláv területekkel való egyesítésről.

Wilson és House 1918. január 5-én – amikor Lloyd George beszéde is elhangzott, de azt még nem ismerve – hozzáfogtak a híres 14 pont kidolgozásához. A 10. pont szerint az OMM népei autonómiát kapnának. Önkormányzatot. Vagyis: a wilsoni önrendelkezési elvek – a Monarchia vonatkozásában – nem az elszakadást jelentették.

Wilson pontjait a nyilvánosságra hozataluk előtti napon – ismertette Lansinggel. A külügyminiszter tudomásul vette, egyedül a Monarchia sérthetetlenségére vonatkozó 10. ponttal nem értett egyet. Ez naplóbejegyzéséből egyértelműen kiderül.

A wilsoni pontok, valamint Lloyd George beszéde mérhetetlen csalódást okozott az olasz, román és szerb kormánykörökben, elkeseredést a függetlenségi mozgalmak vezetőinél. Reagálásuk: erős támadás a wilsoni politika ellen. A Monarchián belüli függetlenségi mozgalmaknál némi visszaesés következett be.

Harc, zsarolás a területekért

Az olasz kormány követelését, hogy Wilson változtassa meg az Olaszországra vonatkozó 9. pontot – elutasították.

A wilsoni pontok a legnagyobb riadalmat Romániában okozták. 1918. január 12-én Vopicka táviratozott Washingtonba: az elnök békeprogramja kritikussá tette a helyzetet. A román kormány álláspontja: „Ha Románia


nem kapja meg Erdélyt, akkor nincs értelme tovább harcolnia.” Minden oldalról azonnali békekötést követelnek Németországgal. Franciaország és Nagy-Britannia megijedt attól, hogy a román kormány különbékét köt a központi hatalmakkal, ezért Párizs és London biztosította Brăţianut: ha a szövetségesek oldalán folytatják a harcot s nem lépnek ki a háborúból – győzelem esetén megkapják Erdélyt. Ez a biztosíték azonban a románoknak kevés volt, mivel a háborúban egyre nagyobb szerepet játszó USA-nak más volt a véleménye. Franciaország, Anglia és Olaszország 1918. február 12-én közös táviratot küldtek Washingtonba, amelyben felhívták az amerikai kormány figyelmét: Románia különbékét köt, ha csak azonnal nem küldenek a román királynak egy deklarációt, amelyben biztosítják a szövetségesek – az Egyesült Államokkal együtt – betartják valamennyi Romániának tett ígéretüket.

Lansing hajlott a javaslat elfogadására. Február 17-én Wilsonnal tárgyalt, az elnök azonban határozottan visszautasította a szövetségesek kérését. Továbbra sem ismerte el Románia igényeit Erdélyre.

1918. március 7-én Románia beváltotta fenyegetéseit, aláírta az ideiglenes békét Németországgal. „Brăţianu miniszterelnök és a tegnap kijelölt utód, Averescu tábornok úgy gondolja, hogy Romániának nem érdeke tovább folytatni a háborút, miután Wilson elnök és Lloyd George kijelentései értelmében nem kapnak kiegészítő területeket még abban az esetben sem, ha a szövetséges hatalmak győznek” – hangzott Vopicka, az amerikai ügyvivő távirata. Tudjuk ma már: Románia rendkívül nehéz katonai és gazdasági helyzetben volt, és ez is szerepet játszott abban, hogy fontolgatta a háborúból való kilépését. Döntését azonban mégsem lehet csak ezzel magyarázni. A román kormány – kedvező békét remélve – kilépett a háborúból azzal, hogy befejezése előtt ahhoz az oldalhoz csatlakozik, amelynek nagyobb esélyei lesznek a győzelemre. (A háború utolsó napjaiban – mint ismeretes – ismét az antanthatalmak oldalára állt.)

Ezt követően az Erdély megszerzésére irányuló román akciók alábbhagytak. A román emigráció aktivitása azonban nem csökkent. Franciaországban Take Ionescu, az Egyesült Államokban pedig Stoica folytatta harcát Erdélyért. Wilson továbbra sem vett róluk tudomást. Figyelmen kívül hagyta a római kongresszust (1918. március) is, ahol a Monarchia „elnyomott nemzeteinek” képviselői összegyűltek, hogy függetlenségük kivívásáról tanácskozzanak. Jelen volt természetesen Franciaország és Anglia képviselője is. Sajtójuk részletesen beszámolt a kongresszusról. Nem így az Egyesült Államok. „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni” – hangzik Beneš feljegyzése.

Lemondás a föderációról

1918. május végén azonban Wilson kénytelen volt lemondani az itt közölt föderáció tervéről. Miért és miben nyilvánul meg ez a változás?

1918 májusában Clemenceau nyilvánosságra hozta Károly császár-király Sixtus herceghez írt leveleit. Ezekből kiderül, hogy a császár kész különbékét kötni a szövetségesekkel. Clemenceau lépése természetesen a titkos tárgyalások azonnali megszakítását hozta magával. Wilson felháborodással vette tudomásul a francia miniszterelnök „ostoba” lépését: az Egyesült Államok részvételével is folyó tárgyalások zsákutcába juttatását. A Monarchia leválasztásának terve füstbe ment. Mindez új helyzetet teremtett. Lansing külügyminiszter és a Monarchia feldarabolását kívánó körök elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. „Eddig hezitáltam beiktatni a csehek, a rutének és a délszlávok függetlenségére vonatkozó kérdést, mert az elnök célja: a dualista Monarchia sérthetetlenségének a megőrzése. Úgy gondolom – írja ekkor Lansing –, az elnöknek fel kell adnia ezt az elvet.”

Május 10-én Lansing Wilsontól világos és egyértelmű választ kért. Maga mögött tudhatta az elnök belpolitikai ellenfeleit is: a Monarchia szétszedéséért szálltak síkra a republikánusok, mindenekelőtt Theodore Roosevelt, Wilson nagy ellenfele. De Anglia és Franciaország is végleg a felosztás mellett döntött. Miután mindkét hatalom (1918 júniusában) elismerte a Csehszlovák és Délszláv Bizottságot, a Monarchia sorsa megpecsételődött.

Wilson terve, a föderáció így irreálissá vált. Az elnök lépésről lépésre engedett eddigi politikai vonalából. A lépésről lépésre azt jelenti: még sokáig nem volt hajlandó elismerni a Bizottságokat, ami joggal nyugtalanságot ébresztett a csehszlovák és délszláv függetlenségi mozgalom vezetőiben. A Csehszlovák Bizottság elnöke, Masaryk maga ismerte el, hogy semmi befolyása nem volt Wilsonra, s az 1918. júniusi tárgyalások még nem a független állam létrehozására, hanem főként a csehszlovák légióra vonatkoztak.

A még mindig tartózkodó húzódozást jelzi Lansing május 29-i – az amerikai külképviseleteknek küldött – körtávirata. Ebben ugyan tájékoztatta a külképviseleteket, hogy az Egyesült Államok kormánya nagy figyelemmel kísérte az OMM elnyomott népeinek római kongresszusát és szimpatizál a csehszlovák és


jugoszláv nemzeti törekvésekkel. (A márciusban megtartott római kongresszusról eddig nem vettek tudomást.) De a megfogalmazás még nem állásfoglalás a felbomlasztási törekvések mellett, és jelzi, hogy az amerikai külpolitikában bekövetkezett fordulat még nem egyértelmű. Különbség van a csehszlovák, jugoszláv valamint a lengyel nemzeti törekvések amerikai elbírálásában is. Az előbbi kettővel csak „szimpatizáltak”, az utóbbit viszont határozottan „támogatták”. Sőt kettősséget tükrözött Wilson 1918. október 18-án Bécsbe küldött levele is, az elnök még ekkor is azt remélte, hogy Károly császár-királynak talán sikerül megegyeznie a nemzetek vezetőivel és valamiféle föderációt létrehozni. Bécs azonban elkésett. A nemzetek – amelyeknek nem is olyan régen ez volt a vágyálmuk –, mögöttük tudva az antant támogatását, erre már nem is gondoltak. A nacionalizmus virágkorát élő kis nemzeteket azonban – mint a történelemből is tudjuk – nem lehet többé egyesíteni.

A washingtoni húzódás a kis államok létrehozásától ugyan megmaradt, de hatékonysága egyre csökkent. Ezt a kettősséget mutatja részben Masaryk tervének támogatása Wilson részéről. Masaryk elképzelése szerint a Monarchia kisnemzetei önállósodjanak, majd demokratikus alapon egy Közép-Európai Demokratikus Unióban egyesüljenek. Egyféle kettősség tapasztalható Wilsonnál akkor is, amikor 1918. október végén és december elején a különböző nemzeti tanácsok és nemzetgyűlések egymás után bejelentették a Monarchiától való elszakadásukat. Egyeseket üdvözölt. Ilyen volt a csehszlovák állam kikiáltása. (A Csehszlovák Nemzeti Bizottságot már szeptemberben elismerte.) Nincs adatunk arról, hogyan fogadta a horvát szabor és a Zágrábi Nemzeti Tanács Szerbiához való csatlakozásukra vonatkozó döntését. Feltehetően nem vett róluk tudomást. (A Délszláv Bizottságot a tárgyalt időben még nem ismerte el.) A gyulafehérvári nemzetgyűlés határozatával kapcsolatban csak Lansing Wilsonhoz írt levelére utalhatunk, amelyben felhívta az elnök figyelmét arra, hogy a küldöttek csak bizonyos réteget képviseltek, ezért a határozat érvényessége jogi szempontból megkérdőjelezhető. Románia – szerinte – maga nem dönthet ebben a kérdésben, ez a békekonferencia ügye. Feltehető, hogy Wilson ezzel egyetértett. Hiszen a kisinyovi nemzetgyűlés döntését (amely Besszarábiának Romániához való csatlakozására vonatkozott) ilyen indoklással is megkérdőjelezte.

Párizsban

Wilson párizsi tevékenységéről csak röviden szólhatunk. Ottléte alatt figyelmét mindenekelőtt a Népszövetség létrehozására és a német kérdésre összpontosította. Az utódállamokra már kevés figyelmet fordított. A trianoni béketárgyalások idején már nem is volt Franciaországban. Párizsban azután a föderalizálásra már senki – így ő sem – gondolt. A győztes utódállamok által teremtett fait accompli-t – az esetek többségében – tudomásul vette. Azt is, hogy Clemenceau az általa hirdetett önrendelkezési elvet arra használta fel, hogy Franciaország hatalmi elképzeléseit megvalósítsa. Hogy Párizsban az amerikai elnök miért tett sorozatos engedményeket – ez még a további kutatásaink tárgya. A választ feltehetően részben az amerikai belpolitikai harcok adják: az 1918. novemberi kongresszusi választások eredményeként a kongresszusban és a szenátusban a republikánusok kerültek többségbe, akik az izoláció hívei voltak, vagyis annak a véleménynek, hogy az USA-nak nem érdeke az európai politikába beleszólni. Támadták az elnök külpolitikáját, így azt a tervét is, hogy Párizsba utazzon. Másrészt Wilson a békekonferencián szembetalálta magát két olyan intranzigens politikussal, akik országukban igen erős belpolitikai háttérrel rendelkeztek: a „tigris” Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal. Részben indokolja passzivitását személyisége is. Wilson tudós ember volt, aki kevéssé ismerte Európát. Így a vitákban – amiben amúgy sem volt erős – alul maradt. Szerepet játszott az is, hogy az amerikai békedelegáció tagjai nem mindig segítették elnöküket: maguk sem ismerték eléggé a térséget. A térképet és a hozzá kapcsolódó szöveget teljes terjedelmében mellékelten közöljük.

Wilsont leginkább azzal támadják bírálói, hogy idealista elképzelései „irreálisak”, „irracionálisak” voltak. Ebben van igazság. Az itt közölt Közép-Európa tervre azonban véleményünk szerint ez nem vonatkozik. A terv racionális és reális volt 1918 nyaráig. Csak a háború végén, a kialakult új nemzetközi és katonai helyzet tette meg nem valósíthatóvá.

DOKUMENTUM

Ausztria–Magyarország föderalizációja a jelenlegi határukon belül (Magyarázó szöveg a térképhez, 1918. május 25.)

Bevezetés

A mellékelt térkép Ausztria–Magyarországot ábrázolja a jelenlegi határain belül hat szövetségi államra osztva. A felosztás a jelenlegi, legnagyobbrészt történeti jellegű közigazgatási és politikai határokon alapul. Mind a hat szövetségi állam sajátos nemzeti jelleget kapna, bár mindegyikükben lennének – néhol jelentős számban – nemzeti kisebbségek. Magyarország, a legnagyobb szövetségi állam döntően magyar lenne, szláv, német és román kisebbségekkel Ausztria főleg német lenne, olasz és szlovén kisebbségekkel. Jugoszlávia szinte teljesen


homogén összetételű lenne, amennyiben feltételezzük, hogy a horvátok, szerbek és Bosznia muzulmánjai ugyanolyan etnikai jellegűek. Erdély főleg román lenne, jelentős német (szász) és magyar (székely) kisebbséggel. Csehország cseh lenne, de mintegy 30%-nyi német és csekély lengyel kisebbséggel. Lengyelország–Ruténia vegyes, de majdnem teljesen szláv lenne: lakosságának többsége lengyelekből állna, mintegy 40% lenne rutén, valamint kis, de meglehetősen kompakt német és román csoportokkal.

Ez a felosztás aligha elégítené ki a dualista monarchia etnikai és politikai csoportjait. A magyarok és a németek szembeszegülnek bármely olyan föderalizációval, amely véget vetne a szlávok fölötti uralmuknak. Az A. von Seydler-féle javaslatok a jelenlegi regionális határokon belüli nemzeti autonómiáig mennek el. A csehek és a délszlávok igényeit sem elégítené ki a térképen jelölt felosztás, sőt még ha jóváhagynák és elfogadnák, akkor sem tekintenék véglegesnek.

E felosztásnak azonban megvan az a gyakorlati előnye, hogy létező közigazgatási egységeket kapcsol össze a határok eltörlése nélkül, és olyan szövetségi államokat hoz létre, amelyeknek bizonyos fokig történeti megalapozottságuk és egyértelmű, mondhatni tiszta nemzeti jellegük van.

Magyarország

Az új szövetségi állam, Magyarország lenne a legfontosabb a föderációban mind területe, mind népessége révén: Horvátország–Szlavóniát és Erdélyt leszámítva a jelenlegi Magyarországnak felelne meg. Területileg ez a Magyarország a jelenlegi 109 216 négyzetmérföldről 86 898 négyzetmérföldre csökkenne. 20 885 000 helyett mintegy 16 000 000 lenne a lakossága (az 1910-es népszámlálás szerint, de nem vettük figyelembe a. lakosság természetes szaporodását 1910 óta, valamint a háború eredményeként bekövetkezett ellenkező irányba ható veszteségeket). Magába foglalná a központi Alföldet, a Kisalföldet, valamint az északi iparosodott szlovák területeket, és semmit sem vesztene lényegében magyar jellegéből.

Faji jellege magyar lenne és ez a faj alkotná a teljes lakosság 65%-át, a magyarokon kívül az egyetlen határain kívül élő valóban kompakt magyar csoport a székelyek lennének Délkelet-Erdélyben. Északon mintegy 1 800 000 főnyi szlovákot és északnyugaton mintegy 400 000 rutént foglalna magában. Délkeleten lenne néhány határszéli megye, ahol a románok dominálnának, délen, a Bánátban és Bácskában szlávok, magyarok, románok és németek vegyesen élnének.

A zöld pontokból álló vonal [1] mutatja a csehek által igényelt szlovák területek kiszakításának valószínű következményét, a bíborvörös pontokból álló vonal [2] pedig azokat a rutén területeket jelzi, amelyeket Lengyelország–Ruténiához lehetne csatolni. Ha a felosztás etnikai alapon történne, a piros pontokból álló vonal [3] mutatja, hogy mely területek csatlakozhatnának Erdélyhez túlnyomórészt román jellegük miatt.

Gazdasági szempontból Magyarország elveszítené az erdélyi bányavidékeket. Megtartaná viszont az északi ipari területeket és gyakorlatilag teljes egészében az értékes mezőgazdasági vidéket.

Ausztria

A térkép szerint Ausztria elveszítené Galíciát, Bukovinát, Csehországot, Morvaországot, Sziléziát és Dalmáciát, területe 115 831 négyzetmérföldről 45 917 négyzetmérföldre, népessége kb. 28 000 000-ról mintegy 8 500 000-ra csökkenne (1910-es népszámlálás). Előnyt jelentene számára a sokkal homogénabb népesség. Területéhez tartoznának Ausztria tartományai [Alsó- és Felső-Ausztria], Salzburg és Voralberg, Tirol, Stájerország, Karintia, Krajna és a partvidék [Görz és Gradiska, Isztria), lakosságának mintegy 75%-a állna németekből a jelenlegi államban lévő 35% helyett.

Mintegy 3,5 millió német maradna az új határokon kívül. Az új határok között élne az 1 millió vagy annál valamivel több szlovén Krajnában és Karintiában, mintegy 750 000 olasz Tirolban és a partvidéken, 170 000 szerb–horvát Isztriában és több mint 125 000 cseh (hivatalos adatok szerint) főleg Alsó-Ausztriában. A piros pontokból álló vonal [4] mutatja, mi történne akkor, ha a szlovén és a szerb–horvát területeket a délszlávok követeléseinek megfelelten elcsatolnák Ausztriától és Jugoszláviához kapcsolnák őket. A zöld pontokból álló vonal [5] jelzi azokat az osztrák területeket, amelyeket Olaszország etnikai alapú létrehozása esetén kellene elcsatolni.

E térkép szerint Ausztria megtartaná trieszti tengeri kikötőjét, valamint Stájerország és Krajna bányavidékeit. Elveszítené azonban a jelenlegi dualista monarchia Csehországban található legfontosabb iparvidékeit.

Jugoszlávia


Ez az új szövetségi állam nem felelne meg teljes mértékben azoknak a délszláv igényeknek, amelyeket képviselői 1917. május 30-i nyilatkozatukban kifejtettek, mivel nem tartoznának ide Krajna, Stájerország és Karintia szlovénjei, valamint Isztria szerb–horvátjai. Ugyanakkor messzemenően teljesíti a mérsékeltebb délszlávok Habsburg-területeken belüli délszláv egységre vonatkozó igényét. A háború előtt ezt lelkesedéssel fogadták volna. Bizonyos fokig történeti alapra épített állam lenne; ide tartozna Horvátország–Szlavónia–Dalmácia régi Hármas Királysága és Bosznia–Hercegovina. Az állam területe 41 096 négyzetmérföld, lakóinak száma kb. 5 215 000 (1910-es népszámlálás) lenne.

Egy ilyen jugoszláv állam etnikailag szinte teljesen homogén lenne, népességének 94%-a a délszláv fajhoz tartozna. A horvátok, szerbek és Bosznia muzulmánjai közeli rokonok, szinte testvérek. Igaz, egyes horvátok tartanak a Szerbiával való egyesüléstől, mivel önállóságuk elvesztésétől félnek, úgy vélik, hogy Szerbia Poroszország és nem Piemont szerepét játszaná egy teljes jugoszláv unióban, nincs azonban kifogásuk a Szlavónia és Bosznia szerbjeivel létrehozandó unió ellen. A kisebbségekhez mintegy 160 000 német, 110 000 olasz és 107 000 magyar tartozna. Vallási szempontból Jugoszlávia nem lenne egységes, a népességnek több mint a fele (2 870 000) római katolikus lenne, egyharmada (1 580 000) az ortodox egyházhoz tartozna, több mint 600 000 pedig muzulmán lenne.

Ez az állam lenne a legelmaradottabb a föderációban. A lakosság tanulatlan, igen rosszak a közlekedési utak, sehol sem fejlett az ipar. Értékes természeti adottságokkal rendelkezne azonban, ásványkincsekkel és jó mezőgazdasági területekkel, hosszú tengerpartja lenne és páratlan kikötői.

Csehország

A térképen ábrázolt új szövetségi állam, Csehország lakóinak számát tekintve – mintegy 10 000 000 – a második lenne a föderációban. Területe viszonylag kicsi lenne, 30 622 négyzetmérföld. Történeti alapon nyugodna, mivel a régi cseh korona országaiból, Csehországból, Morvaországból és Sziléziából állna. Így megfelelne azon csehek igényeinek, akik jelezték, hogy megelégednének Csehország „történeti jogainak” biztosításával. Nem felelne meg ugyanakkor ama szélsőségesek elvárásainak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a történeti jogú Csehországhoz hozzá kellene kapcsolni Magyarország szlovák területeit, amelyek szerintük etnikailag a cseh terület részei. Nem lennének megelégedve a németek sem, akik jelentős kisebbséget alkotnak Csehországban, Morvaországban, valamint Sziléziában, és nem hajlandók egy cseh ellenőrzés alatt álló Csehországba beolvadni.

Faji szempontból a szövetségi államok közül talán az új Csehország lenne a legkevésbé kielégítő. Lakosságának többsége (mintegy 6 200 000) cseh lenne, ők tennék ki, a népesség 62%-át. A 3 500 000 német egy 35%-nyi kisebbséget alkotna, a 250 000 lengyel pedig kb. a lakosság 2,5%-a. Ha a Tescheni Nagyhercegség nem Csehországhoz tartozna, hanem Lengyelország–Ruténiához, akkor eltűnne a lengyel kisebbség és a lengyel államhoz kerülne. Egy ilyen változtatás következményeit piros pontokból álló vonal [6] mutatja.

Csehország lenne a legfejlettebb a szövetségi államok között. Itt lenne a legalacsonyabb az analfabetizmus és a legelőrehaladottabb az iparosítás. Átmenő forgalma és természeti kincsei révén minden valószínűség szerint a leggazdagabb állam lenne.

Lengyelország–Ruténia

A Galíciát és Bukovinát is magába foglaló Lengyelország–Ruténia területének nagysága szempontjából a negyedik, népessége alapján a harmadik lenne a föderációban. 34 338 négyzetmérföldre terjedne ki, amivel némileg túlhaladná Csehországot. 8 775 406 főnyi lakossága valamivel több lenne, mint Ausztriáé. Történeti alapja nem lenne ideális, de nem is hiányozna teljesen. Galícia régi történeti egység, de sohasem volt összekapcsolva Bukovinával, amely 1777-ig Moldva része volt és így Törökország hűbérese. Történeti alapon Bukovinát természetesen Romániához kellene csatolni.

Etnikailag Lengyelország–Ruténia két faj között oszlana meg, a lengyelek főleg a nyugati, a rutének a keleti részen helyezkednének el. Az előbbiek száma nagyobb (4 700 000 a 3 500 000-rel szemben). Dél-Bukovinában található egy 273 000 főnyi román kisebbség, amelyet faji alapon Erdélyhez kellene csatolni. Egy ilyen változtatás következményeit mutatja a piros pontokból álló vonal [7]. Van egy 250 000 fős német csoport, amelynek nagyobb része Bukovinában él. Faji szempontból Lengyelország–Ruténia nem lenne kielégítő, mivel etnikailag nem képez egységet, valamint a két domináns faj csak része az Ausztria–Magyarország jelenlegi határain kívül élő lengyelek és rutének nagyobb tömegeinek.

Az állam vallásilag megosztott lenne, a lengyelek a római katolikus egyházhoz tartoznak, a rutének pedig görög


katolikusok, akik elfogadják a pápa fennhatóságát, de megőrzik a keleti egyház szertartásait és nyelvét.

Lengyelország–Ruténia lényegében mezőgazdasági jellegű lenne viszonylag kevés iparral, de jó kilátásokkal arra, hogy tranzitútvonalként növekedjék jelentősége.

Erdély

Erdély lenne mind terület, mind népesség szempontjából a legkisebb a szövetségi államok közül. 22 318 négyzetmérföldre terjedne ki, ami Magyarország 1/4-e és a föderáció új Ausztriájának fele. Népessége mintegy 2 600 000 lenne, mintegy fele ez a térképen ábrázolt Jugoszláviáénak. A történeti érvek Erdély önálló léte mellett megalapozottak. Miután a Habsburgokat magyar királlyá választották, 175 éven át független volt Magyarországtól, és a 19. század közepén osztrák tartományként egy rövid időre autonómiát kapott. 1876 óta Magyarország hét közigazgatási egységének egyike.

Etnikai szempontból nem túlzottan megalapozottak az igényei ahhoz, hogy szövetségi állam legyen. A legnagyobb a románok száma, akik a lakosságnak mintegy 60%-át alkotják. A magyarok (székelyek) nagy és kompakt kisebbsége található Kelet-Erdélyben, ők alkotják a lakosság mintegy 33%-át és jogaik védelmében intézkedéseket kell majd hozni. Ezenkívül több mint 250 000 német (szász vagy sváb) alkot 8%-nyi kisebbséget. Az a három magyarországi megye (Krassó, Arad, Szilágy), ahol a románok vannak többségben, a térképen piros pontokból álló vonallal van jelölve. [3]

Erdélynek értékes természeti kincsei vannak, főleg ásványi kincsek. Jelenleg lényegében mezőgazdasági állam.

TERÜLET (T, NÉGYZETMÉRFÖLD), NÉPESSÉG (N), ETNIKAI ÖSSZETÉTEL (E)

Ausztria

T: 45 917, N: 8 494 354, E: 75% német, 14 % szlovén, 9% olasz

Magyarország

T: 86 898, N 16 086 166, E: 62% magyar, 12% német, 11% szlovák, 9% román, 2%, rutén, 2% szerb.

Jugoszlávia

T: 41 083, N: 5 215 470, E: 94°%, szerb, horvát, 3% német, 2% olasz, 1% magyar

Csehország

T: 30 622, N: 10 059 257, E: 62% cseh, 35 német, 2% lengyel

Lengyelország–Ruténia

T: 34 338, N: 8 775 406, E: 53% lengyel, 40°%, rutén, 4% román, 3% német

Erdély

T: 22 318, N: 2 678 367, E: 55% román, 34 magyar, 8% német

A dokumentum szövegében és táblázatában eredetileg is eltérő adatokat közöl. (A szerk.)

Jegyzet

1 A Wilson Centerben végzett kutatásaimat súllyal e kérdések tisztázására fordítottam. Tanulmányoztam a szakirodalmat, valamint Woodrow Wilson és Robert Lansing iratait (Collections of the Manuscript Divison, Library of Congress), a State Department anyagát, az lnquiry és a párizsi békekonferencia dokumentumait (National Archives Washington D. C.). Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Wilson Centernek azért, hogy a legkitűnőbb feltételek mellett végezhettem munkámat.

2 Kivételt jelent Mamatey: The United States and East Central Europe 1914–1918 (Port Washington, New York, London, 1956.) című könyve. A szerző számos megállapításával és következtetésével azonban nem értek egyet.

AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA ÁTALAKÍTÁSÁNAK TERVE, 1918. MÁJUS.


A térkép fekete-fehér változatban történő közlése miatt a szövegmagyarázatokat színek helyett arab számokkal jelöljük. A térkép kópiáján az 1. és 7. számmal jelzett nemzetiségi területek határvonala nem látható. (A szerk.)

2. Képek


1. Magyarország és a Duna-föderációs tervek, 19451948�GYARMATI György

Magyarország és a Duna-föderációs tervek, 1945–1948

A História kezdettől elvi céljának tekintette a magyarság európai helyének tárgyalását, szakítva nacionalista berögződöttségeinkkel és szembefordulva a térség magyarellenes nacionalizmusaival is. Ennek során igyekezett rávilágítani a történelmi tanulságokra: sem a kisebbségi, sem a gazdasági kérdésekben nem bizonyult megoldásnak az a kisállami rendszer, amely 1920 után a térségben megvalósult. Ebből a szempontból bírálta kezdettől mind a területi revíziók, mind az elnemzetlenítés történelmi tradícióit. S legutóbb igyekezett arra is felhívni a figyelmet: az 1945 utáni föderatív megoldások háttérbe szorulása 1948-ban, a „nemzeti” kisállami keretek rögzülése alapvetően a hidegháborús nemzetközi helyzetnek és a térségünkben elhatalmasodó személyi kultusz politikájának része volt, s nem az egyetlen történelmi alternatíva. (História, 1987/1. sz. 31. lap) Szerkesztőségünk e kérdés részletes magyar sajtóanyagának feltárására, a tárgyalások menetének megvilágítására kérte fel Gyarmati Györgyöt. (G.)

A világháború vége

A már többszöri kudarcot megért integrációs eszme korántsem volt valami eredendően újnak tekinthető 1945-ben. Új viszont az, hogy 1945–1948 között ez a törekvés több Duna menti kis államban a kormányzati politika integráns részévé vált. E gondolat felvállalásában a leginkább aktív államférfiak névsora – J. B. Tito, Petru Groza, Georgi Dimitrov – pedig akár szimbolikusnak is tekinthető abban az értelemben, hogy győztesek és legyőzöttek kézfogási kísérletéről volt szó.

A térség államai között az integrációs törekvéseket is magukban foglaló együttműködési kezdeményezések természetesen eltérő időpontokban, különböző formában és nem is minden nehézség nélkül indultak meg. A felszabadító harcát még javában folytató Jugoszlávia már 1944 tavaszán felvetette egy Bulgáriával és Albániával létesítendő balkáni föderáció tervét. 1944–1945 fordulóján pedig bolgár jugoszláv államközi megbeszélések is folytak e kérdésről. Egyetértésre is jutottak abban: a föderációt elvben igenlik, a szükséges előkészületeket megkezdik. Mivel azonban Bulgária a „vesztes” státusába került 1945-ben – s a vesztesek nemzetközi kapcsolatait a nagyhatalmak irányította Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelte –, 1945-től nem lehetett szuverén partner. Így Jugoszláviával „csak egy kölcsönös segítségnyújtási szerződés kötésére került sor. Noha a szerződés – szovjet tanácsra – mellőzte a föderációra való utalásokat, Anglia így is opponálta azt. Számára, aki balkáni befolyásának megtartására kényesen ügyelt, elfogadhatatlan volt, hogy a front utáni újjászerveződés eredményeként „túlzottan” baloldali arculatot mutató Bulgária szoros szövetségre – netalán föderációs egységre – lépjen a térségben „már ekkorra is legkarakterisztikusabban baloldali, Tito vezette Jugoszláviával

A magyar–román kapcsolatok helyreállítását is meghatározták természetesen a nagyhatalmi szempontok. Annál is inkább, mivel két vesztes államról volt szó. Mégis úgy tűnt, hogy a bolgár–jugoszláv esetnél kedvezőbben fogadják a nagyhatalmak az integrációs elemeket kezdettől magukban foglaló együttműködési törekvéseket. 1945. március közepén, alig két héttel azután, hogy Petru Grozát Románia miniszterelnökévé nevezték ki, a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány előzetes tárgyalásokra felhatalmazott küldöttet meneszt Bukarestbe, elősegítendő a két ország közötti kapcsolatok hivatalos helyreállítását. A magyar külügyminiszter számára a tárgyalásokról készített beszámoló szerint Petru Groza „tervei ezen kezdő lépéseknél messze tovább mennek, s az ő szeme előtt egy, a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő egységes blokk terve lebeg, melynek magját a magyar–román államszövetség képezné, ahol is eltűnnének a vámhatárok, egységes valuta, s a legteljesebb politikai együttműködés alakulna ki”. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárulásáról Groza ezt mondta: „ő ebben az ügyben már tárgyalt Visinszkij szovjet külügyi népbiztossal és Szuszejkov vezérezredessel, és mindketten azon az állásponton voltak, hogy szívesen látnák a közvetlen tárgyalások megindulását.” A román miniszterelnök ezen külpolitikai törekvéseit az év folyamán sajtónyilatkozatokban, nyilvános beszédekben is visszatérően megismételte. Az ősz folyamán pedig – egy újabb Groza-interjúban – ezt olvashatta a magyar újságolvasó: „legutóbb Moszkvában részletesen beszámoltam minderről Sztálin generalisszimusznak, és ő az egész magyar komplexumban osztja álláspontomat. Ezen kívül Tito ugyanezt az utat kívánja követni, amelyre én léptem, és talán részem van abban, hogy Jugoszláviának Magyarországgal szemben ugyanolyan baráti céljai és törekvései vannak, mint Romániának és nekem.”

Noha a határokon túlról érkező kezdeményezések hírei a magyarországi sajtóban kezdettől nyomon


követhetőek, felelős politikai állásfoglalások mégis csak 1945 őszétől kerültek nyilvánosságra. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 5-i nyitóülésén az Ideiglenes Kormány számot adott az 1944. decemberi megalakulása óta végzett munkájáról. A beszámoló külpolitikai részére reagálva határozott a Nemzetgyűlés: táviratilag üdvözli „Tito marsallt, aki a jugoszláv nép testvéri jobbját nyújtva a délvidéki magyarságot is szeretettel védelmébe vette, és… Groza Pétert, a magyar–román viszony történetében úttörő, nagy jelentőségű és a legszebb reményekre jogosító kezdeményezéseiért a két nép barátságának megvalósítása érdekében”. Néhány nappal később pedig, amikor a magyar kormány a SZEB kívánságára feljegyzést készít a békeszerződéseket nagyhatalmi szinten előkészítő munkálatokhoz, a Külügyminisztérium így fogalmaz: „A Duna mentén élő kis népek boldogulásának legelső előfeltétele, hogy az új rendezés alapján megvalósulhasson azok szoros gazdasági együttműködése. … Az Osztrák–Magyar Monarchia politikai okokból kétségtelenül elavult államalakulat volt, de az is bebizonyosodott, hogy Passautól Poláig és Predealig terjedő határai folytán, tisztán gazdasági szempontból jobban tudta biztosítani állampolgárai összességének boldogulását, mint a területén keletkezett új államok. Ezek egy túlzó sovinizmustól ösztökélve egészségtelen autarchiára törekedtek, és egymástól elzárkózó gazdaságpolitikát folytattak, ami népeik jóléte szempontjából szerfölött hátrányosnak bizonyult. … A békeszerződésben tehát mindenekelőtt intézményesen kellene gondoskodni arról, hogy a természetes adottságok folytán egymást kiegészítő és egymásra utalt Duna melléki kis államok ne a gazdasági elzárkózás, hanem a legszorosabb gazdasági együttműködés politikáját folytassák. Egy szoros gazdasági együttműködés a politikai ellentéteket és súrlódásokat is jelentősen csökkentené, s egyben az egész világgazdaságnak is hasznára volna, mert a dunai térség gazdasági fellendülése annak mint fogyasztópiacnak a jelentőségét nagymértékben növelné.”

Tíz nappal e kormány-állásfoglalás megszületését követően, 1945. szeptember 23-án tette közzé a Magyar Kommunista Pártválasztási programját. E szerint „a magyar külpolitika legfőbb célja: a dunai népek békéjének és egyetértésének biztosítása, a kossuthi ideál, a Duna-föderáció útjának egyengetése. Ennek előmozdítására törekedni kell a kereskedelmi forgalom minél intenzívebb kiépítésén túl, a román–jugoszláv–magyar vámunió megvalósítására”. A források hiányában csak feltételezhetjük: mind a jugoszláv–bolgár törekvések, illetve Petru Groza kezdeményező lépései, mind e magyarországi külpolitikai program meghirdetése csak SZEB jóváhagyással történhetett, mivel Magyarország, Bulgária és Románia ekkor még nem volt szuverén állam.

1946. Tervek „várakozó állásponton”

Az 1946 elejétől nyilvánosságra kerülő hivatalos politikai, megnyilatkozások visszafogottabbá válnak. Továbbra is nagy hangsúlyt kap a szomszéd országokkal való szoros baráti együttműködés kiépítésének szükségessége, de az eddigi két kulcskategóriát – vámunió, föderáció – mellőzik. A visszafogottabb fogalmazás magyarázata: ebben az évben a magyar külpolitika előterében a párizsi béke-előkészítő tárgyalások állnak. A föderációs terveket háttérbe szorítja két másik kérdés: a környező országokban maradt kisebbség sorsa – különösen a csehszlovákiai magyarság intézményes üldöztetése és helyzetének kilátástalansága –, illetve az államhatárok végleges megvonása. Mindemellett a magyar béke-előkészítés ez időből származó intern bizalmas iratanyagaiban egymás után sorakoznak tanulmányok, amelyek a magyar–román, a magyar–jugoszláv, sőt a magyar–osztrák gazdasági unió megteremtésének feltételeit elemzik.

A kérdés kezelésének kettőssége a társadalmi nyilvánosság fórumain is nyomon követhető. A kormányzati felelősségen osztozó koalíciós pártok sajtóorgánumai a külpolitikai vonatkozású feladatok közül a lakosságcsere és a kitelepítések napi aktualitású problémáit exponálták hangsúlyosabban. Az integráció különböző válfajaira vonatkozó elképzelések pedig a „hivatalos” köröktől távolabb álló, korabeli lapokban kaptak nagyobb teret (Új Magyarország, a Köztársaság, illetve – a kérdés gazdasági vonatkozásaiból eredően – a Közgazdaság). Ezek között is élen járt a „Dunai Munkaközösség” orgánumaként megjelenő Köztársaság című hetilap, mely elsődleges feladatának tekintette a föderációs eszme népszerűsítését. Kossuth, a látnok című beköszöntő-programadó cikkében a hazatérő Károlyi Mihály a koncepciót a korabeli európai politikai mozgástérbe helyezve megállapította: „a föderációnak előfeltétele az, hogy ne irányuljon Szovjet-Oroszország ellen. Ellenkezőleg, hatalmas szomszédunk bizalmát kell élveznünk. Ha egy ilyen ötven-nyolcvanmilliós blokk létesült, csak akkor léphetnénk fel mint komoly tárgyaló felek, és akkor tölthetnénk be azt a szerepet, hogy Kelet és Nyugat összekapcsolói legyünk.”

Június végén a lap már egy „Duna-minisztérium” felállítását szorgalmazza, melynek az lenne a feladata, hogy „egyengesse a vámunió útját … a konföderációs terv szellemében”. E Bölöni György főszerkesztő által írott cikk tulajdonképpen Károlyi Mihály néhány nappal korábbi, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád pártvezetőkhöz (ekkor egyben államminiszterekhez) írt leveleinek indirekt módon való szellőztetése volt. Az egykori köztársasági elnök – akinek negyedszázados emigrációt követő hazatérésekor a korabeli politikai vétetés igencsak nehezen talált presztízsét megillető köztisztséget – egy ilyen intézmény, létrehozásához kötötte a hazai politikai életbe való visszatérését.


A következő hetekben már tervezet- és proklamáció-dömpingről beszélhetünk, amelyet a Köztársaság hasábjain Dunai Szövetséges Köztársaság címen indítottak. Nincs terünk ennek részletező leírására; így csak Pavle Ručinskinak a lapban közölt nézeteit idézzük, azért, hogy a már érintett román és magyar elképzelések mellett a jugoszláv felfogást is érzékeltessük. Ručinski kategorikusan elhatárolta magát az expanzív nagyhatalmi törekvéseket szolgáló „Großraum”-elmélettől, másfelől figyelmeztetett a múltbéli kölcsönös sérelmi politika kiúttalanságára. Jugoszláviának az együttműködés megvalósításában kulcsszerepet adott. „A Duna-völgyben csupán Jugoszlávia számít győztes hatalomnak. Ki kell tehát várni az időt, amikor a hadviselők békét kötnek, mely mindenesetre kedvezőbb körülmények között zajlik le, ha a Duna-völgy többi államai kijelentik, hogy saját érdekükben lévőnek tartják a legszorosabb kollaborációt és a Jugoszláviával való együttműködést.” Ütemezést is javasol a föderáció megteremtésére: „El lehet képzelni egy olyan megoldást, mely szerint Magyarország először Romániával alkotna közös vámterületet, a másik oldalon pedig Bulgária lépne szövetségi viszonyba a Jugoszláv föderációval, végül a két szövetség – úgyszólván a Duna jobb és bal partja – lépne vám- és politikai közösségre.”

Az 1946. évi párizsi értekezlet döntései Magyarországon minden tekintetben átmeneti politikai depressziót, csalódottságot eredményeztek a közvéleményben. S ez a föderációs elképzelésekre is rányomta bélyegét.

Mégis, a realitások számbavétele megtörtént, s Rákosi Mátyás az MKP 1946. őszi III. kongresszusán már szinte állásfoglalásszerűen fogalmaz: „mi egy demokratikus dunai föderációt nemcsak lehetségesnek, de kívánatosnak is tartunk.” Amíg azonban Magyarország és Románia – szuverenitásuk hiányában – ekkor még csak mint a békeszerződés aláírását követően realizálható távlati célkitűzéseket fontolgathatta a vámunió, föderáció tervét, addig az ezen tehertételtől mentes államok már ekkor megtették mert megtehették – az integrációhoz vezető út első szervezeti lépéseit. Ennek tekinthető az az 1946 novemberében kötött albán–jugoszláv szerződés, melyben már valutaegyeztetésről, közös vállalatok létesítéséről, a termelési tervek összehangolásáról és vámunióról is megállapodtak.

1947. Tervek, módosított pályán

1947 elején aláírták a békeszerződésekét. Magyarország, Románia és Bulgária külpolitikai aktivizálódásával megnövekedett a régió diplomáciai forgalma. Ez alapjában kedvezhetett a föderatív elképzeléseknek. Hátráltatta, vagy legalábbis motiválta és legalább ugyanilyen mértékben a nagyhatalmak közötti kapcsolatok mindinkább érzékelhető megromlása, a hidegháborúba merevülés és ennek kihatása Közép- és Délkelet-Európára. A változóban lévő nemzetközi körülmények hatása már a Petru Groza vezette román kormánydelegáció 1947. májusi budapesti látogatása során napvilágot látott reflexiók ellentmondásosságán is érzékelhető volt. A két év óta többször is kölcsönösen kinyilvánított szándékoktól eltérően végül is elmaradt a vámunió előkészítését szolgáló intézkedések – eredetileg még tervezett – bejelentése. A vámunió kérdését korábban többször sürgető Közgazdaság című hetilap első oldalon kiemelt szalagcíme szerint „Petru Grozában azt az államférfit üdvözöljük, aki elsőnek hangoztatta Romániában, és azóta sem szűnt meg a magyar–román vámunió fontosságát kiemelni”. Ugyanezen lapszám belső elemzése viszont a hangsúlyt már a megvalósulás előtt tornyosuló akadályok számbavételére helyezi. Mondanivalóját így összegzi: „nem szabad túl gyors eredményeket várnunk, inkább a lépésről lépésre haladás útját lehet és kell választanunk.” Egy héttel később a következő szám egy másik elemzése szerint: „mindaz, amit magyar–román viszonylatban mondottunk, érvényes magyar–jugoszláv viszonylatban is.” Markos György kommunista közgazdász azt írja: a „vámunió ma sok és holnap – kevés”. E véleménnyel cseng össze Szakasits Árpádnak, a közép-európai szociáldemokrata pártok ugyancsak 1947 májusában rendezett többnapos budapesti értekezletének eredményeiről számot adó nyilatkozata is: „A magyar–román vámunió még nem időszerű. Ha idő előtt beszélünk a kérdésről, akkor többet ártunk, mint használunk ennek a szép elképzelésnek.”

Vagyis: az integrációt mint célt még nem tekintették tárgytalannak, csupán időzítését illetően módosult a felfogás. Ehhez képest tűnt disszonánsnak annak a cikknek a tartalma és hangneme is, melyet Vasile Luca tett közzé ugyanezekben a napokban Romániában. Luca – aki ekkor az RKP egyik titkára volt, s Groza kabinetjében a pénzügyi tárca élén állt – a Duna menti kis államok integráció felé mutató együttműködési törekvéseit a világháború idején Churchill által szorgalmazott föderációs tervek leszármazottjának tekintette, s az imperialista törekvések továbbélését vélte bennük felfedezni. Ez az állásfoglalás azért is keltett feltűnést, mert a kommunista miniszter diszkreditálta a magyarországi tárgyalásairól alig néhány nappal korábban hazatért román miniszterelnök, a polgári demokrata Petru Groza nyilatkozatait, törekvéseit.

S hogy a Luca által megfogalmazott vélemény mennyire nem tűnt ekkor általános érvényűnek, mutatja, hogy Bulgária és Jugoszlávia a következő hónapokban, 1947 nyarán ismételten felelevenítették az 1945-ben felfüggesztett integrációs tárgyalásaikat. A nyár folyamán a jugoszláviai Bledben folytatott tárgyalásaikról aláírt megállapodás, majd pedig a novemberben megkötött bolgár–jugoszláv együttműködési szerződés vámunió


létesítéséről is szólt. Titónak és Dimitrovnak a szerződéskötést követően mondott beszédei és a közzétett hivatalos kommüniké a vámuniót egy közeljövőben realizálható minimális programnak, a föderációt pedig távlati célnak tekintette. 1947 decemberében pedig albán–bolgár–jugoszláv egyezményt írtak alá a három ország gazdasági együttműködéséről.

1947 utolsó hónapjaiban Magyarországon is újra előtérbe került – méghozzá a szociáldemokrata és kommunista lapokban – az integráció gondolata, mégpedig szembetűnően politikai hangsúlyokkal bővülve. November végén a prágai tárgyalásairól visszatérő Vajda lmre, az Országos Tervhivatal elnöke nyilatkozott a Népszavában. E szerint a most már Lengyelországgal és Csehszlovákiával is kibővített együttműködési szerződések célja, hogy „a kelet-európai népi demokráciák között gazdasági szerződések révén többé-kevésbé összefüggő gazdasági rendszer jöjjön létre”. December elején pedig – a Tito vezette jugoszláv delegáció magyarországi tárgyalásai idején – Új nagyhatalom címmel a Szabad Nép tesz közzé egy terjedelmes programcikket. Ezen új nagyhatalom „a Keleti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig hét országban – Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Albánia – épülő új demokráciákból állna, mely országok között „két-három esztendővel a felszabadulás után már nem az egymáshoz való közeledés van napirenden, hanem annál több!” Ugyanakkor ez a terv már nemcsak gazdasági együttműködést helyez kilátásba, hanem egy katonai-politikai szövetségi rendszer létesítését is szorgalmazza, hivatkozva J. Masaryk csehszlovák külügyminiszter nyilatkozatára. E szerint az említett államok „minden valószínűség szerint szabad védelmi szerződést kötnek egymással”. E védelmi rendszerbe tömörülés kiváltó oka „az amerikai fenyegetés, mely immár fegyveres támadásként bontakozik ki a népi demokráciák déli határán, Görögországban. … A népi demokráciák erősödő együttműködésének, egységes fellépésének egyik első próbája, lesz az, hogyan értik meg a Görögországban fenyegető veszélyt, és hogyan lépnek fel ellene.”

Az 1947 folyamán megváltozott nemzetközi politikai légkört is jelzi, hogy az ehhez hasonló militáns hangvétel válik jellemzővé azokban a nyilatkozatokban is, amelyeket az érintett államok között ezekben a hónapokban sorozatban megkötött szövetségi szerződések aláírása alkalmából tettek közzé. A változás lényege: a korábbi, „békében együttmunkálkodni az egész Duna-völgye javára” grozai elvet felváltja a „kifelé” demonstrált egység hangsúlyozása. „Nincs az az erő, amely meg tudná törni a szabadságszerető Duna menti népek egységét” – prognosztizálja a magyar–jugoszláv barátsági szerződés aláírását követő pohárköszöntőjében Dinnyés Lajos miniszterelnök 1947 decemberében, hogy azután alig fél évvel később, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának határozata nyomán éppen Jugoszlávia igaztalan megbélyegzésével törjön meg először a népi demokráciák fentebb deklarált egysége.

Epilógus, 1948

Az 1947 végi nyilatkozatokból arra lehetne következtetni, hogy a Pax Danubiana föderációs keretekben való megteremtése végleg lekerült a napirendről, illetve, hogy az együttműködési törekvések alapvetően más politikai mozgástérbe kerültek. Éppen ezért keltett nemzetközi figyelmet Georgi Dimitrovnak a bolgár–román államközi szerződés aláírását követően, 1948. január 18-án tartott sajtóértekezlete. Annál is inkább, mivel a föderációba bevonni tervezett államok sorát – a más összefüggésben már érintett – Görögországra is kiterjesztette. „A vámunió kérdése – mondotta Dimitrov – nagyon bonyolult, nagy előkészületeket igényel. … Ugyanakkor egy ilyen vámunió létfontosságú országaink fejlődése szempontjából. Ezért tudatosan és bátran készülünk a vámunió megteremtésére a szövetséges államokkal, és azt meg is valósítjuk… Ha a föderáció kérdése megérik, és ez okvetlenül be fog következni, népeink, a népi demokrácia országai, Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Görögország – jegyezzék fel, Görögország is! – megoldják. Ők hivatottak eldönteni, mi lesz belőle, föderáció vagy konföderáció, mikor, hogyan lesz megvalósítva. Elmondhatjuk, hogy népeink mai tevékenysége jelentősen megkönnyíti e kérdés jövőbeni megoldását.”

A föderációs gondolat fentebb jövendölt eszkalációja helyett annak radikálisan gyors eltűnése éppen ekkor következett be. Az okokat illetően eltérőek ugyan az álláspontok.** Abban viszont egyeznek a történeti irodalomban fellelhető vélemények, hogy a közép- és délkelet-európai régió kis államainak erre irányuló lépései a Pravda 1948. január végi állásfoglalását követően akadtak el végérvényesen. E szerint „ezeknek az országoknak nem ez a kiagyalt föderáció vagy konföderáció a problémájuk, hanem függetlenségük és szuverenitásuk megvédése és megszilárdítása, belső népi demokratikus erőik szervezése és mozgósítása útján”.

Mindezekből következően az integráció gondolatának fentebb taglalt változatai a magyarországi politikai nyilvánosság fórumairól is hamarosan eltűntek. 1948 tavaszán, az 1848. évi forradalom centenáriumi ünnepségsorozatának egyik kiadványa ugyan még úgy fogalmaz, hogy „méltán nevezheti magát a magyar demokrácia az 1848–49-es szabadságharc követőjének, mert hazánk külpolitikája – a román, jugoszláv, bolgár és lengyel szerződések megkötése – a kossuthi eszme valóra váltásának első lépése.” A kiadvány címében is


megfogalmazódó program „A dunai népek szövetsége. A mai magyar külpolitika a kossuthi konföderációs gondolat megvalósítása”, ily módon visszatért az 1945–46-os évekből ismert, békeszerződés előtti interpretációhoz. De már így is csupán az integrációs elképzelések hattyúdala lehetett.

Jegyzetek

A cikkben található idézetek, illetve hivatkozások a korabeli sajtó alábbi számaiban lelhetők fel:

Szabad Nép, 1945. szeptember 23.; 1947. május 4.; december 7.

Népszava, 1945. május 20.; 1946. augusztus 22.; 1947. május 25.; november 29.

Köztársaság, 1946. június 13., 27.; július 18., 25.; augusztus 1. 8., 15.

Közgazdaság, 1947. május 4., 11.

Igazság, (Kolozsvár) 1947. május 22.

Magyar Szó, (Újvidék) 1947. november 29.

Új Magyarország. 1947. december 13.

* Balogh Sándor: A „magyar kérdés” a párizsi békekonferencián, 1946. História, 1986/5–6. Vida, István: A magyar békeszerződés területi kérdései. História, 1987/1. szám.

** Vö. Glatz Ferenc: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok. História 1987/1. sz.

2. Képek


1. Ausztria és Magyarország, 19181938�SZINAI Miklós

Ausztria és Magyarország, 1918–1938

„Történelmi visszapillantás szükséges ahhoz, hogy lássuk, létezett olyan Európa, amelyet az agresszív erők uraltak, és volt olyan Magyarország, ahol az osztrák demokrácia és függetlenség ellenségei voltak kormányon. Úgy látszik indokolt a történelmi perspektíva, hogy jobban becsüljük a zavartalan jelent” – ez volt Szinai Miklós Ausztriában, 1985-ben tartott előadásának befejező, a jelenről szóló mondata. Alább az előadás történeti részét közöljük. (A szerk.)

„…Ausztriában napról napra növekszik a vörös mozgalom…, szükséges haladéktalanul előkészítenünk, illetőleg segítenünk a) az osztrák szervezkedést a mi területünkön és a mi védelmünk alatt. b) Ehhez fegyvert kell készenlétbe helyeznünk. c) Elég erős saját fegyveres erőt kell kiszemelnünk, tehát szerveznünk. d) A különféle osztrák szervezkedések részére teremthetünk egy közös platformot, hogy ezek működését egy kalap alá hozzuk… Hogy az osztrák akció csak támogatás kívülről, avagy egy aktív lökés legyen, az a körülményektől fog függeni…”

A „mi területünk” alatt Magyarország értendő. Az irat kelte: 1919. október 28. Magyarországról tehát osztrák szervezkedést akarnak támogatni azzal a céllal, hogy megváltoztassák az osztrák belpolitikát „kívülről”, vagy aktív „lökéssel”, azaz Magyarországról benyomuljanak fegyveresen Ausztriába. A „javaslat” szerzője: Horthy Miklós, 1919 őszén a Balatonnál, Siófokon és környékén gyülekező magyar tiszti különítmények parancsnoka. Néhány hónap múlva, 1920. március 1-jén ő lesz Magyarország államfője, kormányzója. És 25 évig az is marad. Az idézet abból a memorandumból származik, amit Horthy Siófokról intézett a magyar kormányhoz.

Horthy 1919 októberében még csak a szervezés alatt álló magyar haderő vezetője, de a beavatkozás mégsem csupán Horthy politikája. Gratz Gusztáv, Magyarország bécsi követe 1920 januárjától 1920. május 25-ig 10 millió magyar koronát fizetett ki a Bund für Ordnung und Recht nevű osztrák szervezet vezetőinek, Hartig grófnak, Alberti grófnak és Lichtenstein hercegnek. Pénzelték az osztrák tiszti légiót, és helyet adtak katonai kiképzésüknek magyar területen a csóti és zalaegerszegi táborban. Az osztrák sajtó 1920 júniusában leleplezte, mi folyik ezekben a táborokban, és a magyar kormánynak fel kellett számolni a kiképzőtáborokat. Miért ez a szokatlanul durva beavatkozás a szomszéd ország belügyeibe?

Ausztria és Magyarország 1918-ban 400 éves együttélés után a háborús vereség és katasztrofális béke viszonyai között lett önálló. A háborúért és az összeomlásért felelős politikai erőket a béke első hónapjaiban mindkét országban demokratikus és szocialista szervezetek váltották fel. Magyarországon 1919. március 21-től négy és fél hónapig munkáshatalom kormányzott, Ausztriában pedig a szociáldemokrata párt a keresztényszocialista párttal koalícióban vezette az országot. A magyar ellenforradalmároknak a munkáshatalom megdöntésében semmi részük sem volt, annál jobban féltek viszont hatalomra jutásuk után a szomszéd ország, az osztrák köztársaság erős, intakt munkásszervezeteitől. Ebben az időben Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása, Burgenland jövője még nyitott kérdés volt. A magyar ellenforradalom vezetői azt remélték, hogyha hatalomra segítik Ausztriában a konzervatív erőket, ezekkel a lekötelezett politikusokkal szemben megtarthatják Nyugat-Magyarországot.

Az osztrák–magyar viszonyt 1920 tavaszán további új tényezők is befolyásolták. Német militarista körök az 1920. márciusi Kapp-puccsban először próbálták megdönteni a fiatal német demokráciát. Berlinben vereséget szenvedtek, de Bajorországban ugyanakkor hatalomra kerültek. A német reakció átcsoportosította erőit. Ludendorff, a német militarizmus feje átköltözött Bajorországba. Nem véletlen, hogy itt és ekkor születik a náci mozgalom. Bajorországon kívül 1920-ban – Közép-Európában – egyetlen országban voltak hatalmon Ludendorffékhoz hasonló erők: Horthy-Magyarországon. Ludendorff elküldi szárnysegédjét, Bauer ezredest Magyarországra. Fennmaradt Bauer ezredes saját jelentése missziójáról. „Május 15-én jöttem Budapestre és már 17-én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy fogadott Őfőméltósága, a Kormányzó. Vázoltam jövetelem célját és … kifejtettem programunkat. Ez a következő: az erőszakos békétől elnyomott európai népek összefogása, közös harc a bolsevizmus és radikalizmus ellen és az említett erőszakos béke felszámolása. Első célunk Nagy-Oroszország, Nagy-Németország és Nagy-Magyarország összefogása. Ez idő szerint az egyedüli országok, ahol konszolidált kormányok vannak hatalmon, Magyarország és Bajorország, ebből következik, hogy ezeknek a jövőben közösen kell cselekedniük. Ez utóbbi azonban csak akkor lehetséges, ha a két országot elválasztó szocialista Ausztriát ilyen vagy olyan módon kikapcsoljuk, vagy megvalósítjuk az Anschlusst…”


1923-ban a Hitler-puccsal újabb vereséget szenvedtek a weimari demokrácia ellenségei. 1922 őszén azonban hatalomra kerül a fasizmus Olaszországban. Uralma kezdetén az olasz fasizmus erejéből még nem futja külföldi akciók támogatására. 1926-ra konszolidálódik az olasz és a magyar rendszer is. És abban a pillanatban, amikor a nyugati hatalmak – 1926 végén – feloldják Magyarország nemzetközi katonai ellenőrzését, a Bethlen-kormány keresni kezdi Európában a belpolitikai arculatában hozzá hasonló, egyben a versailles-i békerendszerrel szemben álló hatalmi tényezőket. A weimari Németország ehhez nem alkalmas partner, a német militarizmus a politikai élet hátterében van. Csak a fasiszta Olaszország jöhet számításba. Már 1927 elején megtörténik a két kormány között a megegyezés és elkezdődnek a magyar külpolitikában az ún. olasz–magyar barátság évei. De a fasiszta Olaszország és Magyarország között szintén ott fekszik a demokratikus Ausztria. Bethlen magyar miniszterelnök és Mussolini második személyes találkozásán, az 1928 áprilisában titokban lebonyolított milánói megbeszélésen Bethlen kezdeményezte az „osztrák akciót”. Félreérthetetlenül fogalmazott. „Az egyik cél az kell, hogy legyen, hogy Ausztriában egy jobboldali kormány vegye át a hatalmat a Heimwehr segítségével a jelenlegi kormánytól… Egy jobboldali regime, amely Olaszország és Magyarország segítségével kerülne hatalomra és erre a két országra támaszkodna, Olaszországnak azt az előnyt biztosítaná, hogy a tiroli kérdést nem bolygatná, de még az Anschlusst is elodázná. Magyarországra viszont azzal az előnnyel járna, hogy Olaszország és Magyarország között a forgalom lebonyolítása és a fegyverek behozatala biztosítva lenne.” A magyar kormány részéről az osztrák szélsőjobboldal rendszeres anyagi támogatásban részesült. 1927-ben a Heimwehr havonta 50 000 schillinget kapott a magyar kormánytól. A Heimwehr vezetői ezt kevesellték. 1928. május 23-án – tehát Bethlen és Mussolini milánói találkozása után – dr. Richard Steidle, a Heimwehr vezetője memorandumban fordult a magyar kormányhoz, és a magyar kormányon keresztül az olasz kormányhoz. 1 494 000 schillinget kért Steidle, és pontosan felsorolta, milyen célokra óhajtja fordítani a pénzt. Ezenkívül 18 000 fegyver (szuronnyal), 5 400 000 töltény és 190 géppuska szállítását igényelte.

Miért tárgyaltak az osztrákok magyar közvetítéssel az olaszokkal? Miért nem keresték meg közvetlenül az olasz kormányköröket?

A Heimwehr mozgalom erőssége Tirol volt, és a mozgalom vezetője, Steidle maga is tiroli volt. A Heimwehr vezetői féltek, hogyha ők fegyvert és pénzt kérnek az olaszoktól, azok egyik ellenértékként a Dél-Tirolról való lemondást fogják követelni. Ezért felelt meg nekik jobban a magyar közvetítés. A Heimwehr reménye természetesen illúziónak bizonyult. Mussolini ígérete után következett az olasz prés.

1928. július 26-án Grandi olasz külügyminiszter közölte Horyval [Hory András (1883–1971) diplomata, római magyarkövet], hogy csak akkor adnak pénzt és fegyvert, ha Steidle és társai előzetesen írásbeli nyilatkozatban lemondanak Dél-Tirolról. Két nap múlva, 1928. július 28-án Bethlen ismét találkozik Steidlevel a Balatonnál, Fonyód Bélatelepen. Ekkor közölte vele az olasz feltételeket. És a dél-tiroli kérdés leghangosabb ausztriai szóvivői, Steidle és társai megadták a kívánt írásbeli nyilatkozatot is. Ezután, 1928. augusztus 25-én a magyar külügyminisztériumban Apor báró De Astis olasz különmegbízottól átvette az első összeget. Ez nagyobb volt, mint amit az osztrákok első részletként kértek: 600 000 schillinget kaptak. Ezután a magyarok és az olaszok egyaránt sürgették osztrák partnereiket, hogy gondoskodjanak a fegyverek átvételéről és egyáltalán lépjenek akcióba. Az osztrák jobboldal azonban nem mozdult. Nem a Heimwehr-szervezetek gyávaságán múlott a passzivitás. Mikor a tettekre került volna a sor, kiderült a Heimwehr alapvető gyengesége a hatalmas osztrák munkásszervezetekkel, a szociáldemokrata párt népi befolyásával szemben. Maga a kereszténypárti kormány is mindinkább látta, hogy a parlamentarizmus és a demokrácia talaján nem tudja megtörni az osztrák szociáldemokrácia erejét. Ezért a kormány titokban kapcsolatokat keresett a Heimwehrhez. Ez új helyzetét teremtett az osztrák belpolitikában. Az osztrák kormány a Heimwehr képviselőivel egy, a kormány által készítendő alkotmányreformról tárgyalt. Egy jobboldali irányban radikális alkotmányreformról, amellyel nyílt erőszak nélkül is ki lehetett volna iktatni a szocialista pártot az ország politikai életéből.

Bethlen azonban még az általa támogatott szélsőjobboldali Heimwehrnek a konzervatív kormánnyal szemben megnyilvánuló tárgyalási készségét is ellenezte. A Heimwehrnek 1927. szeptember 27-én küldött titkos magyar üzenet szerint „a miniszterelnök úr nagyon aggódik, hogy a pártvezérekkel való tárgyalások következtében ellaposodik a mozgalom… azt üzeni, hogy a megijedt ellenséget fejbe kell vágni, mert ha tárgyal vele az ember, felocsúdik és új erőre kap.” Bár a Heimwehr képviselői végül is 1930 szeptemberében bekerültek a kormányba, az ezt követő novemberi választásokon a szocialisták újabb győzelmet arattak. Ezen a választáson a Heimwehrnek mindössze 8 képviselője került a parlamentbe, náci egy sem. 1934-re az osztrák szélsőjobboldal csak antidemokratikus eszközökkel és olasz–magyar támogatással tudta a teljes hatalmat megszerezni.

Mire likvidálják az osztrák demokráciát, Németországban hatalomra került (1933 januárjában) Hitler is napirendre tűzi Ausztria bekebelezését, az Anschlusst. Ausztria megkezdi élethalálharcát a hatalmas szomszéd ellen. A nemzeti ellenállás legfontosabb belső alapjai, a demokrácia, a hatalmas munkásszervezetek azonban hiányoznak. A hivatásrendi Ausztria a hitleri Németország ellen ezekben az években növekvő mértékben a


fasiszta Olaszországra igyekszik támaszkodni.

1934 márciusában aláírták az ún. római jegyzőkönyveket. Ezekben rögzítették a szövetséget Olaszország, Ausztria és Magyarország között az osztrák függetlenség védelmére. A szerződés gazdasági pontjai alapján Magyarország hatszor annyi gabonát szállíthatott Olaszországnak és Ausztriának, mint Németországnak. A mezőgazdasági válság időszakában a magyar nagybirtokosok számára a megállapodás ezen része rendkívül nagy előnyt jelentett. Az olaszok és az osztrákok ezen a magas áron vásárolták meg az osztrák függetlenség magyar támogatását. A római, jegyzőkönyvek különböző tilalmai azonban csak fokozták Ausztria elszigeteltségét és növelték függését Olaszországtól és a magyar támogatástó1. Ilyen körülmények között a nyugati hatalmaknak és egyes ausztriai konzervatív köröknek egy ausztriai Habsburg restaurációra irányuló törekvései is keresztezhették a hitleri Németország bekebelezési politikáját.

Magyarország államfője, Horthy, személyes érdekeit látta fenyegetve egy ausztriai restaurációban. Ausztria köztársaság volt, de Magyarország az első világháború után királyság maradt – király nélkül. Horthy nagyon félt attól, hogy a Habsburgok Ausztriába való visszatérése után megnőne és megerősödne a magyar arisztokrácia Habsburg-párti tábora. Horthy hatalmi helyzete a királypuccsok (1921) óta megszilárdult, de most már dinasztikus tervei voltak. Készült arra, hogy kinevezi helyettesének fiát, és örökletessé teszi a kormányzói intézményt. Tudta, hogy a magyar arisztokráciában és a katolikus klérusban ezek a szándékok a leghevesebb ellenállásra számíthatnak. Egy ausztriai restauráció, de akár a restaurációra irányuló mozgalom megerősödése a szomszéd Ausztriában, keresztezték volna Horthy messzemenő terveit. „Az egyetlen eszköz arra, hogy ennek [ti. a Habsburg restaurációnak – Sz. M.] még idejekorán elejét vegyük – jelentette kormányának Mackensen német követ a magyar külügyminiszterrel folytatott megbeszéléséről – a kormányzó nézete szerint, csak a német–osztrák konfliktus német értelemben történő feloldása lenne… Ilyen körülmények közt a kormányzót erősen foglalkoztatta az a gondolat, nem lehetne-e magyar részről valahogyan elősegíteni ezt a megoldást. Abból a közös érdekből indul ki, amely Magyarországot és a birodalmat a restauráció megakadályozásához fűzi.” A beszélgetés dátuma: 1934. május 10. Alig két hónappal a római jegyzőkönyvek aláírása után Horthy felajánlja Magyarország segítségét Hitlernek az Anschluss támogatásához.

A római megállapodás kezdeményezője, másik aláírója, Olaszország két év múlva változtat osztrák politikáján. Az olasz–abesszin háború (1935) után meggyengültek Olaszország nemzetközi pozíciói, és Mussolini kiutat ebből a német–olasz szövetség létrehozásában látott. A szövetség ára: az osztrák függetlenség. Nincs többé akadálya a német terjeszkedésnek. 1938. március 12-én a német hadsereg bevonul Ausztriába.

A magyar kormány elsőként üdvözölte Hitlert ebből az alkalomból. Az Anschlusst megelőző közel 20 év története egyértelműen bizonyítja, hogy az akkori Magyarország állandó fenyegetést jelentett az osztrák demokráciára, illetve az osztrák függetlenségre.

2. Képek


1. Nemzet, államnemzet, kultúrnemzetGLATZ Ferenc

Nemzet: államnemzet, kultúrnemzet

Vázlat*

I. Új politikai gyakorlat – új gondolkodás

Magyarországon az 1980-as évek elején új politikai gyakorlat kezdődött az állami intézményektől függetlenül szerveződő ún. kis közösségekkel szemben. A párt legfelsőbb vezető szerveinek képviselői jelentek meg „nemzetiségi” kongresszusokon, egyházak bontakoznak ki az „állami védnökség” alól…

A társadalom – pontosabban a középrétegek – kezdi értelmezni az új – egyelőre inkább csak felsőbb szinten érvényre jutó – politikát. Bennünket itt most természetesen a nemzeti kisebbségek érdekelnek.

A magyar társadalom egy része így gondolkodott: azért kell toleránsnak lennünk a hazai svábok, románok, szlovákok, délszlávok irányában, mert akkor a szomszédos országokban engedékenyebbek lesznek a magyar kisebbséggel szemben, több kollektív jogot, iskolát, önkormányzatot adnak majd számukra. (Szubjektív emlék: középszintű kultúrfunkcionárius szavai: majd akkor adjunk rádióműsort sváboknak, tótoknak, ha Erdélyben a magyar kisebbség kollektív jogokat kap.) – Történeti szempontból hamis érvelés: bizonyítható, hogy a szomszédos országok kormányzatai 1920 óta, a békeszerződés óta mindig is függetlenítették magukat a magyar kormányzat kisebbségi politikájától…

Kérdés: Miért nem képes a térség politikai szerveződése olyan nemzetközi konvenciókat kialakítani, amelyek nemzetközi intézkedésekkel kényszerítik a nacionalista kormányzati politikát a kisebbségi nemzetek jogainak biztosítására?

Sajnos hiányzik a magyar értelmiségből annak megfogalmazása: az új kisebbségi politika e lépései a magyar nemzet és a magyar állam legsürgetőbb érdekeinek felismerései közé tartoznak. A 20. század végén Magyarország sok tekintetben kritikus pontra érkezett. Az értelmiségnek fel kell figyelnie: a hatvanas évektől eddig nem ismert kultúrák emelkedtek elénk termelésben, sőt lassan kultúrában is a „világpiacon”. Mi – és szomszédaink is – nem 1920-ban, hanem most lettünk valójában „kis” nemzetek. Vakság – és provincializmus nem felismerni – a nemzetközi kényszer kora köszöntött ránk. Országaink napi politikai és kulturális gyakorlatában mégis ellenirányú a fejlődés: kisállami bezárkózás, utazási, kereskedelmi korlátozás, ún. nemzeti védvámokkal. – De beszéljünk csak Magyarországról. Tények: lassan a történettudománynak, éppen úgy, mint a kereskedelemnek, nincsenek anyanyelvi szintű fordítói, nem tudunk idegen nyelven hibátlan cikkszövegeket, ipari, mezőgazdasági termékek prospektusait adni partnereink kezébe. (Német vonatkozásban: kihal az utolsó „sváb” és zsidó középosztálybeli generáció, amely még „von Haus aus” tudott németül.) Vagyis: a magyarországi német, szerb, román, szlovák nyelvű iskolák kifejlesztése nem csak a „sváb”, szlovák stb. gyermekek számára – de nemzeti érzelmeik miatt – fontos. Térségünk államainak – Magyarországnak és szomszédainak is – hozzá kell szokniuk minél gyorsabban a soknyelvűséghez, a sok kultúrához, az idegennyelvűség fejlesztéséhez. (Szubjektív emlék: a mi generációnkbeli milyen irigységgel nézte a kollégiumban a „sváb” barátokat, akik otthonról hoztak egy „idegen” nyelvet – Hambuch.)

Kérdés: vajon elbírja-e a kisiskolás gyermek a kétnyelvű oktatást, s még a kötelező harmadik nyelvet?

Az értelmiség egy része még inkább csak érzi, mint megfogalmazza: a nemzeti kisebbségekkel szembeni új politika a 20. század végén része a (sztálini) centralizációs államszervezési gyakorlat felülvizsgálatának, az alulról szerveződő közösségek tolerálásának. Termelői (szövetkezeti, társulási stb.), vallási (különböző egyházak autonómiája), szokásrendi (egyesületek, klubok) kisközösségeknek.

Kérdés: ki hiszi azt el, hogy erősen szervezett nemzeti államra itt, Európa keleti felén azért van szükség, mert a szomszéd állam – úgymond – revíziós szándékkal veszélyezteti a másik állam egységét?

II. Nemzet, „nemzetiség”. Államnemzet – kultúrnemzet

Közkeletű felfogás az európai (és így a hazai) történetírásban, politikai gondolkodásban a „nemzet” és „nemzetiség” megkülönböztetése. „Nemzet”-nek nevezzük az államban többségben élő etnikumot, a


kisebbségben élőket pedig „nemzetiség”-nek. E felfogás alapja a 19. századi politikai gondolkodás, amelyik „államalkotó” (ma finomabban „többségi”-nek mondjuk) nemzetről beszélt. A magyar állam keretében élő szerbek így „nemzetiség”-nek számítottak, a szomszédos Szerbiában élők „nemzet”-nek. Ezen államközpontú nemzetfelfogás értelmében: a magyarországi magyarok „nemzet”-et, a Romániában élők „nemzetiség”-et alkotnak. Ami szerint ők nem tagjai saját évezredes etnikai közösségeiknek (a magyarországi németek a németségnek, a romániai magyarok a magyarságnak, a magyarországi szerbek a szerbségnek), hanem igazodniuk kell az „államnemzethez”. Történeti szempontból tekintve az etnikai és az állami rendszerek fejlődését: azzal, hogy a „nemzetet” alárendeltük az „állam”-nak, s megindult az államapparátus segítségével az etnikai-nemzeti sajátosságok felszámolása, az emberi kultúra elszegényítését kezdtük meg. Javaslat: ne beszéljünk „nemzetiség”-ről, hanem nemzetekről, beszéljünk magyarországi németekről, románokról stb., mint akik szerves részei, állampolgárai a magyar államnak, munkájukkal, napi tevékenységükkel gazdagítják azt, de akik szerves részei a német, román, szerb stb. (államhatártól független) nemzeti kultúrának, s iskoláztatásban, kultúrájukban, állami közösségi ügyeik intézésében anyanyelvüket szabadon használhatják, szomszédos államokban élő, velük azonos nemzeti közösséggel a kapcsolatot szabadon tarthatják. Ahogy a romániai magyar paraszt, munkás vagy értelmiségi a román állam gazdasági-politikai erősödését szolgálja, úgy nemzeti tekintetben szerves része a magyar nemzetnek, amely a magyar államon kívül jelenleg Csehszlovákia, a Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia és Ausztria területén él. Ezért is javasoljuk szakítani a nemzetfelfogásban az egyoldalú államközpontúsággal, amely végső törekvésében az állami és a nemzeti hovatartozást azonosítani kívánja. Ezért javasoltuk – immáron több mint tíz esztendeje – a marxista irodalom nemzetfelfogásának felülvizsgálatát: nemzetfelfogásunk államközpontúságának megszüntetését, az államnemzet (gyakorlatilag az állampolgárság) mellett a kultúrnemzet (az állami hovatartozástó1 független nemzeti közösség) fogalmának beültetését gondolkodásunkba. Nemcsak a tudományos, de a politikai gondolkodásunkba is. Természetesen nem fogalmakról, elnevezésekről, hanem nézetváltozásról van szó.

Kérdés: Képesek vagyunk-e elviselni Magyarországon, ahol pedig kis számú a nem magyar népelem, hogy svábok, szerbek stb. állampolgári jogaikat saját anyanyelvükön gyakorolják?

III. A sztálini hagyományok továbbélése

A jelenünk problémáit történeti szemmel követve igyekezünk az utóbbi időben rámutatni: a közép-kelet-európai régióban a kisállamok rendszerének kialakulása mennyire a létrejövés pillanatainak (1919–1920, illetve 1945–1948) volt a terméke, és mennyire zsákutcás fejlődésnek bizonyult. S hogy a másik alternatíva a föderatív vagy más közös intézményeket kialakító államszervezési tervek elsősorban az 1948-ban kibomló hidegháború és a sztálini államszervezési elvek miatt buktak el! S hogy ez utóbbiak történelmileg rendkívüli lehetőségeket tartalmaznak máig!…

Ezzel összefüggésben felülvizsgálandó a munkásmozgalom nemzetkoncepciója, illetve a nemzet és állam viszonya a szocialista országokban… Visszanyúlni a századfordulóra az osztrák és az orosz szocdem párt közötti vitához. Az osztrákok felfogása: egy államon belül a munkáspárt a különböző nemzeti-etnikai elvek szerint szerveződjék, tartsa tiszteletben az államon belül a kulturális-nemzeti autonómiát. Az osztrák párt így kívánt igazodni egy lehetséges soknemzetű, föderatív állam programjához. Az orosz szociáldemokrata párt programját Sztálin fogalmazta meg egy brosúrában, 1913-ban. Ez a felfogás természetesen az (orosz) állam egységéből indult ki, s a munkáspárt az egységes centralizált állam szerint szerveződik, felül áll a nemzeti-etnikai elven, és ellene van a kulturális-nemzeti autonómiának. (Zárszóban nincs lehetőség kifejteni, hogyan módosul ez a – Lenin által is osztott álláspont az 1920-as években, de hogyan lesz az alapeszméből – az államon belüli egy, a nemzeti kereteken túlemelkedő párt eszméjéről – a párt a soknemzetű szovjet állam egyik összetartó, nemzetek fölé emelt intézménye.) Témánk szempontjából fontos: 1948 után Sztálinnak ez az 1913-ban írott brosúrája („Marxizmus és nemzeti kérdés”) lesz az alapirodalom a szocialista országokban. Tankönyvek, továbbképzési tanfolyamok vezérgondolatai íródtak Sztálin e műve alapján, amely se megértést nem tanúsított a nemzetek kulturális autonómiájával szemben, de az állami szerveződési elvet emelte a nemzetfelfogás központjába.

IV. Kollektív felelősség, asszimiláció

Történetírásunk évtizedeken át a nemzeti kérdés történetét a nemzeti hagyomány történeteként kezelte. E nemzeti hagyományban az osztályszempontok vagy osztálykötődésen felüli, „össznemzeti” érdekek szerepét vitatták (lásd ún. Molnár Erik-vita az 1960-as években), illetve a történetírás nemzeti látószögéről folyt a vita. Ezek a viták a térségbeli nemzeti összeütközések vonatkozásában kevés újat hoztak, inkább a polgári-marxista történetlátás összeütközésében, a polgári kori és – Molnár Erik készéről – a személyi kultuszos magyar nacionalizmus leküzdésében jelölték meg céljukat. Újat azok a kérdésfeltevések jelentettek az 1970-es években, amelyek a békeszerződések (korábban a szomszédos; országok miatt szégyenlősen) és az asszimiláció


(korábban a szláv, sváb, román, zsidó „érzékenység” miatt taktikusan) megkerült kérdéseire igyekeztek a figyelmet fordítani.

A németek története vonatkozásában a békeszerződések kérdései (mivel a németek nem akartak Magyarországból kiszakítani részeket sem 1919–20-ban, 1945-ben pedig még kevésbé) nem területi viták felelevenülését jelentették, hanem a kitelepítés, illetve a kollektív felelősség korábban nemzetközileg elfogadott és alkalmazott elveinek felülvizsgálatát. (Balogh Sándor úttörő kutatásai ismertek a hazai közvélemény előtt.) A kitelepítést ma már (világnézettől függetlenül) negatívan értékeli minden korszerű történetíró. Ennek az elvnek elfogadása a politikai gyakorlatban nem volt más, mint az államnemzeti elv legdurvább kifejezésre juttatása. A németeket telepítsük „haza” „államukba, Németországba, a magyarokat „haza” Magyarországra, a szlovákokat ”haza” Csehszlovákiába stb. (Szubjektív megjegyzés: már egyetemi hallgató korunkban feltettük tanárunknak a kérdést: miért feledkezünk el arról, hogy az akkor testvéri Romániából kitelepítés nem történt. – A mai történész nosztalgiája a mindig vágyott jó román–magyar viszony iránt.) Később derült ki: a felvidéki magyaroknak a mai Szlovákia a „haza”, a magyarországi németeknek pedig Magyarország. Ennek kritikája – szerintünk – ismét nem nemzeti „elvek” miatt, hanem gyakorlati okokból szükséges: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország legjobb termelőerejű parasztjait, iparosait dobta ki „svábok” néven. Mint ahogy a térség zsidóságának pusztításában is elfeledkezik történetírásunk és közgondolkodásunk is megmutatni a fasizmus, az antiszemitizmus primitív közösségellenességét: milyen visszaesést jelentett hosszú távon, máig érezhetően ezen országok termelőszervezetében a zsidóság képviselte kereskedelmi-értelmiségi-ipari erő kiesése. (Szubjektív megjegyzés: ezt a történelmi tényt, aktualitásként, minden újraéledő antiszemitizmus és nacionalizmus figyelmébe is ajánljuk.

A kollektív felelősség eszméjének keletkezéstörténete az őstársadalmak korába vész. Továbbélésének története a szokásjogban feltáratlan. Azonos etnikumú vagy felekezetű csoportokat (kollektívumokat) tesznek felelőssé politikai-gazdasági bajokért. Kiteljesedése a 20. század, amikor a kollektív felelősséget az állami-nemzetközi élet alapelvei közé engedik. Mind a fasizmus, mind az antifasizmus alkalmazta ezt politikájában. Végül is a zsidóság elleni fasiszta állami fellépés ugyanúgy ezen a gondolkodási reflexen alapszik, mint ahogy a világháború után a németek, magyarok kollektív felelősségének megállapítása. Itt nálunk és a szomszédos országokban. Szubjektív megjegyzés: egyetemi tanulmányaink egyik legmegdöbbentőbb történelmi információja volt, hogy a szomszédos Csehszlovákiában 1945 után a magyaroktól kollektíve megvonták állampolgári jogaikat.) – Történetírásunk és politikai gondolkodásunk számára általában elgondolkodtató az egyéni és a kollektív felelősség viszonya: ha zsákutca az etnikai vagy vallási-felekezeti csoportokra alkalmazott kollektív felelősség elve, miért fogadjuk el azt társadalmi osztályokra, rétegekre? Hiszen az egyén mindennapi életét az osztályhoz tartozás intézményei, összetartó erői még kevésbé szövik át, mint a nemzeti (nyelvi, szokásrendi stb.) vallási (felekezeti, egyházi) kapcsok. S mégis nem egyéni cselekedetei szerint, hanem kollektív minősítés (osztályhoz, réteghez tartozás) alapján vonjuk (vontuk) felelősségre emberek csoportjait. Ugyancsak ellenkező előjellel: egyéneket részesítünk kiváltságban puszta osztály- vagy rétegből származás alapján. Vajon nem a mi, 19–20. századi baloldali értelmiségiek nagy tévedéséről van-e szó, akik a kollektív felelősséget vagy dicséretet társadalmi hovatartozás alapján kitermeltük? (Szubjektív megjegyzés: értelmiségi foglalkozású szülő gyermeke dolgozhat „fizikai”-ként, érettségi után, mégis szülei szerint fog minősülni, „csak” értelmiségiként – az egyetemi felvételi vizsgán.)

Asszimilációról beszélve a történeti irodalom és politikai gondolkodás egyaránt az államon belüli többségi nemzethez való igazodásra, mindenekelőtt a kisebbségi nyelv feladására gondol. Ebből a szempontból ítéli „pozitívnak” vagy „negatívnak” az asszimilációt. Az új szempontú történeti vizsgálat azonban az asszimilációban két vagy több nemzet együttélésének társadalmi-szokásrendi kölcsönhatásait keresi. A magyarok az évszázadok során legalább annyi „svábos”, „zsidós”, „tótos”, „rácos” stb. tulajdonságot szívtak magukba, mint ezek „magyar”-okat. (Viselkedési, gondolkodásmódbeli, magukkal hozott mihez-értés; étkezési, lakás stb. szokások.) Az asszimiláció így nem politikai-ideológiai, hanem társadalmi folyamat. Nem a „gyengébb” idomul a másikhoz, hanem kölcsönösen törődnek egymáshoz. (Egyetemi emlék: francia diáktársaink 1964-ben figyelmeztetnek, milyen nagyszerű, hogy a mi társaink között Skrapits énekli a délszláv Mariankát, Kolbach a német In dem Tal steht eine Mühle-t. Milyen kár, mondják, hogy ők, a franciák elnemzetlenítették országuk népeit.) Az asszimiláció a mindennapi életben (különböző etnikumúak házasságában, családjában, munkahelyén) különböző évezredes kultúrák találkozása, gyakran ütközése. Tanulságos munka volna: köznépi emberek genealógiája Magyarországon. Csak a neveket tekintve is: páratlan „keveredés”. (Szubjektív élmény: nem értettük, miért mennek a „magyarok” meg a „svábok” a tököli „rácok”-hoz kocsmába, ha a „rácok” „bicskások”.) Egymással szembeni kölcsönös kihívások. Vajon nem ez a keveredés adja a Kárpát-medence annyit emlegetett „szellemi génbank”-jának erejét? A kisállamiságok természetesen mindezt elvágták: nyomorúságos határokkal szabdalták szét a munkaerő-áramlás természetes gazdasági érdeket követő útját; a többségi nemzethez igazodásra kényszerítik a kisebbségeket. (Gyermekkori emlék 1954-bő1, az


állami-nemzeti elv érvényre jutásáról a köznapi életben: a ráckevei HÉV-en rászólnak a soroksári „svábok”-ra, tököli „rácok”-ra, beszéljenek magyarul, mivel Magyarországon élnek.)

Kérdés: Vajon nem egy új generáció kell ahhoz, hogy egy új politikát, amely történelmi szükség, kibontson?

* Vázlat a magyarországi németek történetének konferenciáján elmondott zárszóhoz. 1987. március 6.


1. Takarékosság, forgalmi adó, vagyonváltság. Stabilizációs kísérlet 1921-benFIGYELŐ

FERBER Katalin

Takarékosság, forgalmi adó, vagyonváltság

Stabilizációs kísérlet 1921-ben

„Kitárni az ablakokat, mondotta az új pénzügyminiszter hétfői székfoglalójában. Súlyos, mondhatnánk lehetetlen föladatra vállalkozott Hegedűs Lóránt” – állapította meg a Népszava 1920. december 17-i számában a tárgyilagos tudósító, majd így folytatta: terve „merész, nagy és szükséges gondolat, de ha csak pénzügyi téren mozog, akkor megoldhatatlan. Az ország pénzügyi helyzete szorosan összefügg az ország politikai helyzetével. Aki tehát az ország financiáit akarja rendbe hozni, hogy ezzel a gazdasági konszolidációt közelebb hozza és megvalósítsa, számolnia kell azzal is, hogy politikai téren is gyökeres változások szükségesek.”

Mi volt ez a merész, nagy és szükséges gondolat, melynek megvalósítására Korányi Frigyes sikertelen pénzügyminiszteri működése után Hegedűs Lóránt vállalkozott? Az 1920-as és 1921-es esztendő gazdag volt közgazdasági ankétokban, vitákban és a pénzügyminiszterekhez benyújtott javaslatokban. Mindezek hátterében az európai gazdaságtörténet egy súlyos inflációjának növekvő fenyegetése és Magyarország jóvátételi kötelezettségének még eldöntetlen kérdése állt.

Hegedűs Lóránt 1872-ben született Hegedűs Sándor, a Széll-kormány (1899–1903) kereskedelemügyi minisztere és Jókai Mór unokahúga házasságából. Mint oly sok kortársa, ő is jogtudományi doktorátust szerzett 1895-ben, de már egyetemi évei alatt hosszabb közgazdasági és szociológiai tanulmányokat folytatott Berlinben és Londonban. A pénzügyminisztérium tisztviselőjeként ismerkedett meg Teleszky Jánossal, a későbbi pénzügyminiszterrel, valamint Popovics Sándorral, a majdan önállóvá váló Magyar Nemzeti Bank első elnökével. 1905-től Hegedűs a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) ügyvezető igazgatója lett. Állását 1912-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ügyvezető igazgatói székével cserélte fel. 1919-ben ő szervezte meg a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületét (TÉBE), melynek egyik vezetője lett. Ez a szervezet a köztudottnál sokkal jelentősebb szerepet játszott a két világháború közötti hazai pénzpiac irányításában. Vagyis: Hegedűs Lóránt valódi professzionista pénzpolitikus, szakember volt. Pályájának csúcspontjára – úgy tűnt – pénzügyminiszteri kinevezésével jutott el 1920 decemberében. Pénzügyminisztersége első napján a kormány tagjainak nem kis meglepetésére – két dolgot jelentett be a minisztertanács ülésén: teljesen kész terve van a gazdasági-pénzügyi kibontakozásra, és mindössze egy évre vállalja el a tárca vezetését.

Recept: forgalmi adó bevezetése

Hegedűsnek az infláció megállítására, Magyarország pénzügyeinek rendbehozatalára készen álló terve – melynek közgazdasági, szűkebb értelemben vett pénzügy-politikai elgondolása a korabeli ismeretekkel összevetve teljesen megalapozottnak tűnt – a költségvetési hiányt a bevételek emelésével, valamint a kiadások drasztikus csökkentésével kívánta megszüntetni. Ehhez a legfontosabb eszközt a forgalmi adó bevezetésében látta, melytől joggal remélte, hogy az államháztartás jelentős többletbevételhez jut. A kiadásokat illetően pedig döntően egyes minisztériumok néhány költségvetési tételének törlését tűzte ki célul. Ugyanakkor terve szerint emelnék a magyar valuta, a korona külpiaci árfolyamát, ami Hegedűs feltételezése szerint csökkenti az infláció ütemét, hiszen a korona belső árfolyama ekkor még csak lassan csökkent. Annak azonban, hogy ez viszonylag rövid idő alatt megvalósulhasson, több előfeltétele volt. Mindenekelőtt feltételezte a magánbankok megbízását, hogy azok időnként nagyobb összegű koronabankjegyeket vásároljanak, és ezáltal a legfontosabb külföldi tőzsdéken a magyar valuta árfolyamát emeljék. A másik feltétel Hegedűs elgondolása szerint a valutaárfolyam emeléséhez: a természetben megállapítandó egyszeri nagy vagyonadó.

A vagyonadó gondolata nem volt új. 1918–1920 között többször is felmerült mint a szociális igazságtalanságok enyhítésére (a polgári radikális Szende Pál javaslata) használható eszköz, vagy mint inflációellenes intézkedés.

Hegedűs Lóránt elgondolása az volt, hogy a vagyonok minden fajtájára kivetett tárgyi adó beszedésével az állam olyan vagyontömeghez jut, melynek értéke az idők folyamán nem csökken, hanem nő. E vagyon kettős szempontból „hasznos” a stabilizálás folyamatában: egyrészt az ebben az időben már „levegőben levő”, de még


nem véglegesen kiszabott jóvátétel szempontjából ennek felhalmozása kevésbé kockázatos, mint a stabilizáláshoz általában használt nemesfém (ezüst vagy arany) készlet gyűjtése, hiszen ez utóbbi lefoglalása egy esetleges jóvátétel során várható volt. Másrészt: a vagyonadóból, a vagyonváltságként felhalmozódott ingatlan-, földbirtok-, részvénytömeg bármikor értékesíthető lévén, ez fedezetét képezheti a bankjegyek egy része bevonásának. Hegedűs ennél az elgondolásnál – helyesen vagy helytelenül – a mennyiségi pénzelméletből indult ki. Tekintettel az ebben az időben már nagyrészt kidolgozott földreformjavaslatra (1920), úgy vélte, hogy a földbirtok vagyonváltsága alapját képezheti a földreform megvalósításának az állam a földek egy részét pénzért eladja, majd ezen bankjegyeket megsemmisíti, ami pénzszűkét idéz elő s csökkenti az inflációt. Végül, ha mindez megvalósul, a már megemelt értékű és így stabilizált magyar valutát be kell kapcsolni egy világvalutába; ez a francia vagy a svájci frank lehetne.

Takarékosság, forgalmi adó, vagyonváltság, s a korona árfolyamának megerősítése: erre a négyes feltételre alapozott program végrehajtásának első szakasza szinte varázslatos gyorsasággal sikerült: az 1%-os forgalmi adó bevezetése éppúgy, mint a vagyonváltság különböző nemeinek kidolgozása. Eközben a már említett kitartó propaganda eredménye is érzékelhetővé vált; a korona külső árfolyama emelkedett, a jegyforgalom csökkent és apadtak az állam kiadásai is.

Külföldi kölcsön

Hegedűs Lóránt azonban tisztában volt azzal is, hogy mindezen intézkedések – mai kifejezéssel stabilizációs „csomagterve” – csak lényegesen hosszabb idő alatt hoznak tényleges eredményt, mint szeretné. Már csak azért is, mert a jóvátételi terhek végleges megállapítását megelőzően a magyar kormányzat részéről igen kockázatos lett volna minden olyan lépés, amely esetleg a magyar gazdaság teherviselő képességét a valóságosnál kedvezőbb színben tüntette volna fel. Így nem meglepő, hogy Magyarország megindulását az inflációs lejtőn Hegedűs éppen azzal a nem titkolt szándékkal akarta megakadályozni, hogy ezzel bizonyítsa: a magyar kormány önerejéből mindent megpróbál, s így erkölcsi kényszert gyakoroljon a külföldre, adjon segítséget.

„Magyarország külföldi adóssága majdnem 16 milliárd korona. Be fogja [Hegedűs] jelenteni úgy a nemzetgyűlésnek, mint a hatalmaknak, hogy Magyarország ezt a terhet nem bírja. Vagy adjanak más országot, vagy másik adósságot” – mondotta a kormány 1921. január 10-i ülésén a miniszter. És itt a terv külpolitikai összetevőjéhez érkeztünk. Hegedűs azt feltételezte, hogy a nagyhatalmakkal, elsősorban Franciaországgal folytatandó tárgyalássorozat eredménye egy külföldi kölcsön lesz. Ha pedig a külföld támogatást ad, akkor az időközben létrehozott önálló Magyar Nemzeti Bank mint jegybank segítségével játszi könnyedséggel stabilizálható a korona, és a helyreállított költségvetés.

A megvalósulás útján

Hogyan valósult meg a belföldi kísérlet? A forgalmi adó bevezetésre került, jóllehet hatása csak az inflációt lezáró, 1924. évi stabilizációt követően érvényesülhetett, és – hasonlóan Hegedűs Lóránt okirati illetékeket emelő intézkedéseihez – a fokozódó bankjegykibocsátás és áremelkedés mellett nem fejthette ki bevételnövelő hatását. Nem így a vagyonok minden nemére kivetett egyszeri vagyonadó, a vagyonváltság, mely nemcsak a részvénytársaságokra, bankokra és takarékpénztárakra, valamint a földbirtokok bizonyos hányadára terjedt ki, hanem az ún. „háború alatt szerzett vagyonokat” is megadóztatta volna.

Ami a földbirtokreform és a vagyonváltság összekapcsolását illeti: e körül már a parlamenti törvényjavaslat beterjesztése során rengeteg huzavona volt és számos módosítást kellett kompromisszumként Hegedűsnek figyelembe vennie. Végeredményben mégis sikeresnek tekinthetjük, a földreformhoz igénybe vett 948,7 ezer katasztrális holdból 932,2 ezer holdat az állam a mezőgazdasági ingatlanokra kivetett egyszeri vagyonadóból szerzett meg.

A pénzbetétek vagyonadóját belföldi betét esetén 5–20, a külföldi pénznemben lekötött betéteknél pedig egységesen 20%-ban állapították meg. A részvénytársaságok és szövetkezetek úgy rótták le vagyonadójukat, hogy 15%-kal emelniük kellett alaptőkéjüket, s ezt be kellett szolgáltatniuk az államnak. Ha az illető szövetkezet jótékonysági céllal működött, mentesült a vagyonadó alól.

A vagyonadó konstrukciójának több gyenge pontja már a törvény megalkotásának idején nyilvánvaló volt. Az egyik a bevallás önkéntes volta. Ugyanakkor az így előidézett gyors pénzszűke néhány hónapjában a termelés akadozott, számos magáncégnél elégtelennek bizonyult önmagában a bizalom a tárgyilagos vagyonkimutatás elkészítéséhez. A másik, ennél nem kevésbé gyenge pontja az egész eljárásnak az volt, hogy Hegedűs Lóránt kezdeményezésére megalakult az Országos Pénzügyi Tanács, amely mentességet adhatott a vagyonadó alól.


Még súlyosabb gondot jelentett, hogy az elképzelés egésze egy külföldi kölcsönre, valamint ennek segítségével az Osztrák–Magyar Bank utódaként felállítandó önálló jegybank működésére épült. A külföldi kölcsön azonban éppen a jóvátételi kérdés rendezetlensége miatt váratott magára (s majd csak 1924-ben sikerült megszerezni), ami pedig az önálló jegybankot illeti, Hegedűs pénzügyminisztersége alatt mindössze az Állami Jegyintézet felállítására került sor.

Hegedűs Lóránt nagyszabású terve végül is megbukott. Nem a terv hibái miatt, hanem azért, amit a Népszava is írt: politikai változások nélkül önmagukban a pénzügyi változások nem segíthetnek. 1921 tavaszától mind Magyarország külpolitikájában, mind pedig gazdasági vérkeringésében előre nem látható változások következtek be. Külpolitikai téren Nyugat-Magyarország ügye nem pusztán a politikusok dolga maradt: számos bizalmas feljegyzés tanúskodik arról, hogy az egész adóreform alól „átmenetileg” mentességet kaptak az ottani lakosok, de az is ismertté vált, hogy a lakosság körében folytatott magyar propagandára válaszul Ausztriából tömegesen dobtak a helyi, s ezen keresztül magyarországi forgalomba hamisított korona bankjegyeket. Amikor, pedig kiderült, hogy Magyarország számára reális esély van a terület egy részének megszerzésére, ez a vonatkozó költségvetési (elsősorban katonai) kiadások ugrásszerű növekedése miatt söpörte el Hegedűs szigorú takarékossági programját.

Hegedűs terve nem drámaian, egyszerre omlott össze: lassan, szinte észrevétlenül bukott el.

Hegedűs 1921 nyarán még a Columbia egyetemen Cassel professzor és Keynes társaságában tartott előadást sikeres stabilizációs kísérletéről. Visszatérésekor, 1921 augusztusában azonban már semmi sem volt a Németország jóvátételi ügyének napirendre kerülése mélységesen felkavarta a nemzetközi pénzpiacot, ami a gyenge alapzaton megemelt árfolyamú magyar koronára kedvezőtlenül hatott. Augusztusra a korona svájci frankban mért árfolyama a Hegedűs-tervben várt 5 frankról 1,6 frankra zuhant. Az európai pénzpiacok változékonysága, a spekulációs láz hihetetlen gyorsasággal nyomta le a korona külpiaci árfolyamát. Ezzel egyidejűleg a napisajtóban elterjedt a hír, hogy Magyarországnak Németországhoz hasonlóan ugyancsak jóvátételt kell fizetnie, s ennek megállapítására a közeljövőben Budapestre érkezik a Jóvátételi Bizottság megbízásából egy csoport.

Bankóprés, infláció?

1921. szeptember 27-én – alig 9 hónapos miniszterség után – Hegedűs Lóránt megroppant egészségi állapotára hivatkozva bejelentette lemondását a nemzetgyűlésben. Amit nem mondott el: a pénzügyi feltámadás tervének sorsa egy olyan kormányzat kezében volt, amely elsődlegesnek tekintette, hogy Magyarország területi veszteségeit legalább minimálisan ellensúlyozza Nyugat-Magyarország visszaszerzésével. Töredékesen fennmaradt levéltári források igazolják, hogy Hegedűs lemondását és annak nyilvánosság előtti indoklását megbeszélte Bethlen miniszterelnökkel. Az is igaz, hogy amúgy is labilis idegrendszere nem bírta el a sokkszerűen érkező, s a magyar pénzügyek szempontjából negatív események sorozatát. Hegedűs lemondását követően Fellner Frigyes, a híres nemzetgazdász, a következő szavakkal „búcsúztatta” e néhány hónap reményeket keltő jeleit: „Mindent összefoglalva elkerülhetetlennek tartom, hogy pénzügyileg Ausztria sorsára jussunk, ha ez így megy tovább. Kivezető út… nem lehet más, minthogy a vagyonváltság hozadékából egy időre fedezzük az állami szükségleteket, aztán meg kell indítani a bankóprést, és a játék kezdődik elölről.”

A „játék” itt emberek százezreinek tönkremenetelét jelentette: hiszen nem volt más, mint ezt követően még több mint két éven át tartó, súlyos infláció.


1. Adózás, 1834VÖRÖS Károly

Adózás, 1834

Többé-kevésbé mindenki előtt ismert, vagy legalábbis ismert kellene hogy legyen: 1848 előtt Magyarország közterheit csaknem teljes egészében a nem nemesi népesség, az ekkor még agrárországban döntő többségében a parasztság viselte. A közterhek évszázadok során kialakult és egyre nyomasztóbbá váló rendszeréből kivált kettő bizonyult különösen terhesnek: az adófizetés, valamint az országban állomásozó és laktanyák hiányában a paraszti lakosság házaiba telepített és általa is élelmeztetett katonaság eltartása.

Közadót a paraszt kétfélét fizetett: egyrészt az állami adót – amely formailag az ország honvédelmének költségeire ment, és ezért hadiadónak nevezték –, másrészt az ún. házi adót: ez a megyei igazgatás költségeinek fedezésére szolgált, és a reformkorban már elérte a hadiadó összegét. Mindkét adónak alapjául a paraszt teljes vagyonát: minden földjét, állatállományát, sőt a háztartásában élő személyeket éppúgy, mint malmát vagy szeszfőző kazánját, vagy kereskedésből származó jövedelmét is számba vették, és megállapított kulcs szerint megadóztatták. – A katonaság eltartása pedig azt jelentette) hogy a házába beszállásolt katona számára a beszállásolás többnyire több hónapos tartama alatt a katonának lakást, teljes ellátást, fűtést és világítást (összefoglaló nevén porciót) kellett biztosítani. Igaz, formailag mindezért térítés járt, amelynek összegét levonták a paraszt hadiadójából, de e térítés során a szolgáltatásoknak, az élelmiszernek vagy tüzelőnek olyan régi, még a 18. század közepén megállapított árait vették alapul, ami a reformkor idején a szolgáltatások valóságos értékének már csak a töredékét jelentette.

De ezeken a legfőbb és legsúlyosabb terheken túl a parasztságot nyomasztotta a hadsereg személyi utánpótlásának terhe: a parasztcsalád adta a katonát, is, míg a nemesség csak háború esetén volt köteles fegyvert fogni. Az ún. nemesi inszurrekció – a „nemesi felkelés”, vagyis hadra kelés – teljesen elavult, a modern háború korában már használhatatlannak bizonyult formájában történt ez, s már csak arra volt jó, hogy a nemesség minden, a fentiekben látott, a parasztot sújtó kötelezettség alól mentes maradhasson.* Ezenkívül a paraszt megyei közmunkára is befogható volt: elsősorban az állandó javítást igénylő utak (az ország legnagyobb részén csupán földutak) karbantartásával kapcsolatos munkákra. Ugyanakkor a réveknél vagy az utak mentén létező, gyakran több évszázados vámszedő helyeken áthaladva vagy átkelve szintén fizetnie kellett. Nem kevésbé terhes kötelezettsége volt a parasztnak a hivatalos úton járó megyei vagy éppen központi hivatalnokoknak saját kocsiján, saját lovaival való szállítása (az ún. forspont) – tekintet nélkül saját elfoglaltságára. A paraszt ezenkívül a helyi egyházi szervezetet is segített fenntartani: a plébánost adományaival vagy munkájával az egyház földjén.

És csak ezután jött a földesúr számára való adózás. A paraszt földesurának az általa bírt jobbágytelek nagysága szerint munka-, termény- és pénzszolgáltatással tartozott, úgy, ahogy azt a még Mária Terézia korában kelt országos szabályozás (az ún. urbárium) pontosan előírta. Csak érzékeltetendő e szolgáltatás nagyságát: az egy egész jobbágytelekkel (átlagban 24 kat. holdnak megfelelő földterülettel) és hozzátartozó kaszálóval rendelkező paraszt évi 52 nap igás állattal végzendő robotra volt kötelezve.

Nem csodálható tehát, ha munkájának ez a sokféle adóztatása, szerény jövedelmének ez a sokfelől támadó lefölözése – mely a parasztságnak éppen legiparkodóbb elemeit demoralizálta – annál inkább fokozta a paraszt–földesúr viszonyban mindig is megvolt feszültséget, minél inkább várhatóvá vált az, hogy a paraszt – persze csupán a maga oly nagyon korlátozott eszközeivel – is megpróbálkozhat mezőgazdasági árutermeléssel. A napóleoni háborúk során ugyanis agrártermékeinek (gabona, vágóállat, majd gyapjú) szállítójaként, ha egyelőre még gyengén is, de Magyarország is bekapcsolódott a Nyugat-Európában már a kapitalizmus törvényei szerint bontakozó tőkés gazdaságba. (Igaz, ennek valódi kihasználásában számos nehézség – nem utolsósorban szállítási problémák, de mindenekelőtt maga a feudális rendszer fennállása és az ebből adódó problémák is – erősen korlátozták.) A földesurak ezért már a 18. század végétől megkísérlik a paraszti kötelezettségek, a parasztból kisajtolható jövedelmek megnövelését, megszigorítják a parasztsághoz való viszonyukat és az 1832–36. évi országgyűlésen a földesurak és jobbágyparasztok viszonyát Mária Terézia kora óta szabályozó urbáriumnak újrafogalmazására törekednek. A nemesség reformer része – mely Széchenyi Hitelének hatása alatt is a kiutat már a földesúr–jobbágy viszony lazításával, a polgári átalakulás irányában látja – megragadja az alkalmat: ilyen irányú javaslatokat terjeszt elő az országgyűlésen. Az éles harcban ekkor még az udvar és a konzervatív nemesség marad felül, de a viták során – nem utolsósorban Kölcsey vagy a politikai pályáját ekkor kezdő Deák megfogalmazásában – tisztázódnak a nézetek és a frontok is, új alapokat teremtve az 1848 felé


vezető úton.

Amikor az alábbiakban olvasható vers készült, 1834 őszén az udvar és a reformnemesség vitája még nem dőlt el. De már pusztán a probléma felvetődése alkalmas lett arra, hogy megmozdítsa az indulatokat, és a parasztságban ismét tudatosítsa elsősorban az adózáson keresztül érvényesülő sokoldalú kizsákmányoltságának tényét, egyúttal nagyon jó összefoglalását is adva e versezetben a mai ember számára a másfél száz év előtti paraszti terhekről.

A vers persze nem mond újdonságot. Aki ismeri a 18. század elejének magyar irodalmát, már ott is találkozhat ezekkel a problémákkal, a porció Péter és forspont Pál, a parasztokat legjobban sanyargató terheket megtestesítő két gonosz ember – a népi versezetben már ekkor előbukkanó – alakján át. Az, hogy ezek a gondok és indulatok egy évszázaddal később is aktuálisak, sőt újabb megfogalmazásaikban egyre nagyobb indulatokat szabadítanak fel, jól érzékeltetik a helyzet feszültségét, a feszültség állandósulását: azt, amit a feudalizmus válságának szoktunk nevezni. Amire egy alig négy évvel a kesergő paraszt verssorai előtt írott másik hasonló versezet már még élesebben utalt, érzékeltetve a parasztság bizalmatlanságát és kiábrándultságát még az érdekeit védeni szándékozó nemesi politikával szemben is. A versben beszélgető szónyi parasztok okítják e sorokban az 1830–31. évi országgyűlésre utazó reformer hajlamú, jobbágybarát nemes urat:

„Hijjába megy Kelmed, így szólt a negyedik

Ott a sok nagy úr tsak pénzt költ s veszekedik

A szegény parasztnak isznak a bőrére

Nem sokat ad senki a maga lelkére.

Nem lesz az mindig így, az ötödik monda

A paraszt ember sem lessz mindig olly ronda

Lesz még Dózsa világ,…”

*

De térjünk vissza most már a kesergő paraszthoz és a sérelmeit felsoroló versezethez. A szöveg a zirci, egykori cisztercita apátság könyvtárából került a Veszprém Megyei Levéltárba, jelenlegi őrzőhelyére, ahol az apátsági kézirattár 652. számú dobozában őrzik. Szerzője – meg kell mondanunk – valószínűleg nem igazi paraszt: stílusa, gördülékeny rímei inkább parasztok közt élő, legalábbis parasztsorból származó értelmiségi embernek (leginkább talán tanítónak) mutatják. De a vers nagyon pontosan és részletesen sorolja fel a parasztot sújtó, a fentiekben már ismertetett terheket. Magyarázatot a továbbiakban szinte nem is igényel. Beszéljen most már ő maga: a kesergő paraszt.

Imé, milly siralmas a paraszt élete,

Úgy látszik minden nap lesz vég lehellete.

Nyomorultabb lélek ő nála nem lehet,

Javára, kedvére semmit meg nem tehet.

Ha nem hiszed és az igazság barátod.

Jer s egy hóldnapig légy paraszt majd meg látod.

A katonaságot a’ nyakunkra tolták,

Ez igazat nem tom melly mühben koholták

Nemes Uraimék katonák volnának,

Mért fizet a paraszt hát a katonának?

Hisz katonának is csak parasztot tesznek,


E' mellett adót is csak paraszton vesznek.

A’ katona sónkat s’ lisztünket megeszi,

Más jószágunk titkon magáévá teszi.

Hitesünk, leányink részére hódítja,

És így magát velünk megsógorosítja.

Nagy teher fizetni s katonát tartani,

Mikor lehet Uram jó hírt már hallani?

Mindenütt csak kérnek, senki békét nem hagy,

A vámon kiáltják: fizess, mert paraszt vagy.

Az úton illy parancs: csináld illyen fajta,

Még is mi fizetünk, más ingyen jár rajta.

Egy nap a pénzszedő jár sorba bennünket,

Másnap a tizedes szedi el pénzünket.

Kérésnél mást nálunk nem lehet hallani.

Fosztnak és koppasztnak, nem szabad szóllani.

Egész nap dolgozunk, éjre ha pihenni

Mennénk, nem lehet, mert – forsponton kell menni.

Jön egy Tiszt, a’ vagy más nagy úr Kommiszáros,

Hízik tőlők itt is, ott is a csapláros

És csak nekünk mondja, hallod te paraszt vagy,

Adj lovat, adj mindent, nyogtot senki sem hagy.

A katona, várnagy és a Szolga Bíró

Mi több? még a tentás hibli hubli Író

Is csak azt kiáltja, hogy nem kell kímélni,

A parasztot, tőle igen lehet félni.

Mert minden vagyonos paraszt pártütő lesz;

És ha jó dolga van csak zenebonát tesz.

Boldog Isten! hát ez Urak elfelejték,

Azt a mindennapit eszekből kiejték,

Hogy minden lármának úr a vezetője,

A paraszt e’ kor is csak az ő védője!

Minden látja, hogy a paraszt csak éldegél,


Szegény mint a tetű, rák lábbal lépdegél

Porcziónkat szednék, csak a lelkünk; testünk,

Óh kérlek ki oka? hogy illy lentre estünk.

Executiót adsz még is a nyakunkra,

Itatsz és hizlalsz mást megtelt rovásunkra.

Betegink alól is elszeded ágyunkot,

Rongyban s félmeztelen hagysz sírva mágunkot.

Ki kétkedik jöjjön a Computusunkra,

Meglátja nagy terhet adtak a vállunkra.

Hát az Urunk millyen? ugyan ne kérdezzed,

Jöszte s tapasztalva jobb ezt is érezzed. úrbért, a’ vagy mit írt, de minden lapjára,

Ezt írta: adj paraszt az Urad javára.

Adj, adj, e’ sommája mindenik szavának,

Gazember a paraszt ki nem ád Urának;

Mintha mi emberek sem volnánk úgy néznek,

Mindenütt s mindenben csak adj-val tetéznek.

Adj, adj az Uradnak; adj a Királyodnak;

Adj a Vármegyének; és adj a papodnak:

Adj a katonának; adj réven és vámon;

Sehol sem szólhatok lakat van a számon.

Négy tehenem vasa s hat ökröm nem régen.

De mind elballagott sok adj, adj végen.

Senki hozzám már nem lévén kedvezéssel.

Ez ideig éltem pályinka főzéssel.

De úgy hallom, ezt is, hogy elvették tőlünk,

Bóldog Isten mi lesz tehát így belőlünk

Ha sok kis gyermekem sir majd éhségbe,

Miből adok immár kenyeret kezébe?

Hát csak a Nemesnek terem a gabona?

A paraszt termése nem önnön vagyona?

Csuda, a levegőt hogy nem adják bérbe,

S nem mondják, ne egyél eleget kenyérbe.


Óh Uram Istenem! megvertél Te minket,

Szánd meg valahára terhes ínséginket;

Mert minek az élet illy nyomorúságban.

Kinek vólna kedve e terhes fogságban.

Adj emberi szívet és lelket ezekbe,

Az Urbáriumot készítő Rendekbe;

Hogy ők meggondolván emberiségünket,

Könnyítsék mint lehet, e’ sullyos terhünket.

Dicső Fejedelmünk atyai szavára

Hallgatván, nézzenek a paraszt javára.

Kegyelmes válasza Felséges Urunknak,

Kettőt kivéve, jó szabálya dolgunknak.

Első ezek között, az örökös kötés:

A második pedig, a perlekedhetés.

Többire Uraink hajoljatok rája.

Áldást mond reátok minden paraszt szája!

(Hátlapján):

A’ Kesergő Paraszt az Úrbér igazításakart az 1834-ik Octóber és Novemberben. Hegedű szóban szép mesét jelentek.

*Vö. Kávássy Sándor: Fegyverben a magyar nemesség. História, 1984/5–6. szám! (A szerk.)

2. Képek


1. Raoul Wallenberg. Emlékmû, Budapest, 1987.ZINNER Tibor

Raoul Wallenberg

Emlékmű. Budapest, 1987

Szerkesztőségünk 1984/1. számában cikket közölt R. Wallenbergről, s szóvá tette emlékművének sorsát. A jogos történeti megemlékezés jelének tudjuk, hogy R. Wallenberg, a bátor, önfeláldozó férfi, új szobrot kapott Budapesten. (A szerk.)

Jeruzsálemben a Central Zionist Archivesban, a Központi Cionista Levéltárban a cionizmus történetére vonatkozó iratok mellett olyan dokumentumokat is őriznek, amelyek többek között a Holocausttal, az „Endlösung”-gal szembeni zsidómentő akciók feltárásához nélkülözhetetlen segítséget jelentenek. A magyar vonatkozások közül kiemelkedő jelentőségű Shalom Adler-Rudelnek (1894–1975), a Jewish Agency for Palestine (Szochnut) európai küldöttjének irathagyatéka. Adler-Rudel egyike volt azon zsidó politikusoknak, akiknek közreműködésével a semleges országok nemcsak a zsidómentő akciókban tudtak eredményesen közreműködni, hanem külpolitikai döntéseik meghozatalakor is figyelembe vették tanácsait, javaslatait.

A Jewish Agencyt (a Zsidó Ügyvivőséget) 1922-ben hozták létre, s a Népszövetség hivatalosan 1929-ben ismerte el. Ekkoriban egyik legfontosabb feladata az volt, hogy az angolok által engedélyezett – Palesztina 1923. szeptember 29. óta Nagy-Britannia mandátuma volt – zsidó bevándorlást (azaz a Palesztinába történő kivándorlást) felgyorsítsa, és minél több zsidó érkezhessen immár nem kegyből, hanem jogaik alapján a Szentföldre. A világháborút követően megindult a harmadik alija * Alija héber szó. A 20. század elejétől kibontakozó cionista mozgalom használja – sorszámokkal jelölve – az általa ösztönzött bevándorlási hullámok megjelölésére. (bevándorlás), amely kiszélesítette a közösségi települések kereteit. Már a Jewish Agency közreműködésével követte ezt a negyedik alija, amely főleg a kelet-európai középosztályokból verbuválódott, s 1931-re a palesztinai zsidók létszáma elérte a 175 ezer főt.

A Jewish Agency for Palestine európai képviselőjének feladatai érthetően módosultak a fasizmus németországi hatalomra jutása után és a második világháború idején. A hosszú ideig Stockholmban működő Shalom Adler-Rudel legfontosabb feladatát a zsidómentés nemzetközi megszervezése és irányítása képezte. Az alábbiakban kivonatosan közölt jelentése a svéd kormány közbelépését ismerteti a magyar zsidók érdekében. A jeruzsálemi központ számára készült összefoglaló áttekintést ad a legfontosabb eseményekről, összefüggésekről. Alapját Raoul Wallenberg budapesti jelentései képezik.

DOKUMENTUM

A svéd kormány közbelépése a zsidók érdekében Magyarországon

Az egész svéd sajtó elítélte a németek 1943 [1944-ről van szó – a szerk.] márciusi bevonulását Magyarországra, és az ezután nyomban meginduló zsidóüldözést. Svéd polgárok befolyásos csoportjai, olyanok, akiknek családi vagy üzleti kapcsolatai voltak magyar zsidókkal, nagyon aggódtak a magyarországi zsidók sorsa miatt, és igyekeztek rábírni a svéd kormányt arra, hogy aktív lépéseket tegyen. Ennek eredménye volt később Gusztáv király távirata Hortynak [sic!]. Miután Horty felajánlotta, hogy mentesít bizonyos számú zsidót, főleg zsidó gyerekeket, a svéd kormány jónak látta, hogy külön attasét delegáljon a budapesti svéd követségre, akinek az volt a feladata, hogy minden lehetséges segítséget megadjon az üldözött zsidóknak. Raoul Wallenberg úr, aki elfogadta kormánya felkérését és különmegbízottként Magyarországra utazott, nem rendelkezik diplomáciai múlttal. Az egyik leggazdagabb nem zsidó svéd család tagja és egy nagy üzleti vállalkozás igazgatója. Cége egyik társigazgatója – egy magyar zsidó, aki családtagjait szerette volna megmenteni – beszélte rá arra, hogy fogadja el a megbízatást, s ő 1944 júliusában el is jött Svédországból. Wallenberg úr első részletesebb jelentése 1944. július 29-ról származik. Ebben beszámol a magyarországi helyzetről szerzett első benyomásairól. Akkor úgy tűnt, hogy a magyar vidék minden zsidó lakosa útban van már kelet [sic!] felé. Ezért neki elsősorban a kb. 300 ezernyi budapesti zsidóval kellett törődnie. Wallenberg úr rámutatott, hogy a magyar nép bizonyos körei határozottan ellenzik a zsidók üldözését és deportálását…

Budapestre történt megérkezése után Wallenberg úr azonnal hozzálátott egy külön hivatal megszervezéséhez a zsidó ügyek intézésére a svéd követségen. Kezdetben húsz önkéntes zsidó segítőtársa volt, de számuk nagyon gyorsan kb. 250-re emelkedett. Ők gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztak váltott műszakban. Megszervezett egy


információs szolgálatot is és kapcsolatban állt a Zsidótanáccsal, a Cionista Szövetség budapesti képviselőjével és egy sor vezető szerepet betöltő zsidóval. Az információs szolgálat később teljesen kiépült földalatti gépezetté vált, amelyen keresztül folyamatosan kapta az értesüléseket a zsidó népesség körében bekövetkezett fontosabb eseményekről. A kapott információk alapján úgy becsülte, hogy 1944. július 1-jéig kb. 330 000 zsidót deportáltak. Budapesten 1944. július 12-ére már egy 680 ezres adat forgott közszájon, de Wallenberg úr szerint ez a szám túloz. [Valójában 437 407 – a szerk.]

A budapesti svéd követség zsidó hivatala a következő feladatoknak kívánt eleget tenni: a) általános tájékozódás a helyzetről (amiről már beszéltünk); b) általános védelemnyújtás; c) segélyezés; d) fellépés a deportálással és a munkaszolgálattal szemben.

Ami a b) pontot, tehát az általános védelemnyújtást illeti, Wallenberg úr azt javasolta a stockholmi kormánynak, hatalmazza fel a követséget arra, hogy „ideiglenes útlevelet adjon svéd alattvalók fivérei, nővérei, szülei, férjei, illetve feleségei számára, vagy olyan személyek számára, akik fontos szerepet töltenek be a svéd–magyar kapcsolatokban”.

A svéd külügyminisztérium beleegyezett ebbe az indítványba, de először a svéd állampolgárok és más Svédországban élő személyek rokonaira korlátozta azt. Később kiterjesztették az akciót a Wallenberg úr által javasolt többi csoportra is.

Amikor Stockholmba érkezésem után először tárgyaltam a svéd külügyminisztériumban, úgy értesültem, hogy kb. 800 útlevelet adtak már ki, és úgy gondolták, nem kell tovább növelni ezek számát, mert attól tartottak, hogy ez csökkentené a hitelüket. Azt javasolták azonban Wallenberg úrnak, hogy az útleveleken túl adjon ki úgynevezett menleveleket, amelyekben az álljon, hogy birtokosuk a svéd kormány védelme alatt áll…

Mivel a frontról kapott helyzetjelentések meglehetősen biztatóak voltak, és úgy tűnt, hogy az orosz hadsereg néhány napon belül Budapestre ér, számomra csak az volt a fontos, hogy időt nyerjek a budapesti zsidók számára. Meg kellett tehát győzni a külügyminisztériumot, hogy ne korlátozza az útlevelek és menlevelek kibocsátását, s az utasította is a követséget, hogy folytassa a dokumentumok kiadását. Körülbelül 1944. szeptember 20-ig 3500 útlevelet és több ezer menlevelet adtak ki. 1944. szeptember 29-én, amikor is kb. 11 ezer folyamodványt továbbítottak Stockholmból Budapestre, a külügyminisztérium közölte velem, hogy a magyar kormány szeretné az útlevelek számát 4500-ban maximálni. Az a javaslat született, hogy a külügyminisztérium sugallja a budapesti követségnek, hogy az ne fogadja el ezt a korlátozást, hanem folytassa a dokumentumok kibocsátását. Mivel Stockholmban újabb deportálásokról szereztek tudomást, a külügyminisztérium utasította a budapesti követséget, hogy hozza a magyar kormány tudtára: Svédország azt várja Magyarországtól, hogy ne folytassa a deportálásokat, és mindenképpen tartsa vissza azokat, akik svéd védelem alatt állnak. A svájci és a svéd követ, valamint a pápai nuncius közösen lépett fel. A magyar külügyminiszter, aki fogadta a követeket, nem tagadta a deportálásokat, de biztosította őket, hogy továbbiakra nem fog sor kerülni, és hogy a magyar kormány úgy döntött, „humánusan oldja meg a zsidókérdést a zsidók munkatáborokba való küldésével.

Az 1944. októberi puccs után rosszabbra fordult a helyzet. A Salaszy [sic!] kormány ragadta magához a hatalmat, és először elutasította a mentesítő iratok elismerését…

A svéd kormány elhatározta, hogy a lehető leghatározottabban tiltakozik az új magyar kormánynál, bár el nem ismerte azt. A külügyminiszterhez intézett jegyzék eredményeként arról tudósított a svéd követ 1944. október 26-án, hogy a magyar kormány hozzájárult 4500 svéd útlevéllel rendelkező zsidó akadálytalan távozásához az országból, és hogy a kormány tiszteletben kívánja tartani a korábbi kormány által vállalt kőtelezettségeket, ami a svéd védelem alatt álló zsidókat illeti.

1944. november 17-én a svéd követség azt jelentette Stockholmnak, hogy 4500 mentesítő útlevéllel rendelkező zsidót tömörítettek egy különleges gettóba, ami a svéd követség irányítása alatt áll. Megkezdődtek a tárgyalások a németekkel az első 150 főnyi csoport útnak indításáról, és azt remélték, hogy ez az első csoport hamarosan elhagyja Budapestet. 1944. december 5-ig, az én Stockholmból való távozásom napjáig egyetlen svéd dokumentummal rendelkező személy sem érkezett meg Svédországba.

Az orosz hadsereg felől jövő fenyegetés tükrében megint nagyon bonyolulttá vált a helyzet, és el kellett halasztani a budapesti svéd követségen belüli zsidó hivatal feloszlatását. A hivatal vezetője, Wallenberg úr már négy héttel korábban el akarta hagyni Budapestet, de személyes barátai – magyar zsidók – révén történt közbenjárásomra belement tartózkodásának meghosszabbításába egészen addig, mígnem az oroszok már éppen a városig jutottak.


1944. november végére új helyzet alakult, ki, mikor is a Salaszy kormány el kívánta ismertetni magát a svéd kormánynál. A svéd kormány elutasítatta az elismerést, főleg azért, mert félt, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellenezné azt.

Mivel létfontosságú volt, hogy a svéd követség Budapesten fennmaradjon és folytassa a zsidók érdekében történő fellépéseit, az a javaslat került a svéd kormány elé, hogy halogassa a tárgyalásokat a Salaszy kormány elismerését illetően. Ez volt a helyzet 1944. december 5-én is, amikor én eljöttem Stockholmból.

Ami a d) pontot illeti, azaz a deportálások és a munkaszolgálat elleni fellépést, minden okom megvan rá, hogy úgy véljem: a svéd követség állandó közbelépése és az a tudat, hogy a svéd és a svájci követség állandóan figyeli a magyar kormány lépéseit, jelentősen hátráltatta és akadályozta a budapesti zsidók nagyarányú deportálását, még azokét is, akiket nem védtek svéd vagy svájci papírok.

1944. november 17-én jelentette a követség, hogy titkos közbenjárások útján sikerült 15 000 zsidót mentesíteni a munkaszolgálat és deportálás alól.

1944. december 28.

Az irat levéltári jelzete: Central Zionist Archives Shalom Adler-Rudel iratai A-140/180/1-7. 1944. december 28. Intervention of the Swedish Government on behalf of the Jews in Hungary.

2. Képek


1. Szabó T. Attila sírjánálTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

JAKÓ Zsigmond

Szabó T. Attila sírjánál

A História évek óta feladatának tekinti, hogy a történelemmel foglalkozó külföldi kollégáinak írásait közölje. Kapcsolatok ők nemzeti kultúránk és a nagyvilág között. C. Muresan, M. Mulat, F. Tănăsescu (Romániából); A. I. Puskas, V. P. Susarin, Ny. Derzsaluk, Váradi-Sternberg, J., Djakov (Szovjetunióból); K. Nehring, D. Nehring, W. Philipp (NSZK-ból); Deák I., Held J., Várdy B. (USA-ból) cikkeit olvashatták folyóiratunk számaiban. Joggal kérdezhetnénk: miért maradnak ki a szomszédos országok magyar nemzetiségű történetkutatói szerzőink névsorából. Váradi-Sternberg János kivételével nem is tudnánk erre példát mondani. Pedig tudjuk és tudtuk” hogy a szomszédos magyar kultúrák részei a magyar kultúrának. Csak nacionalista politika minősítheti ezt a felfogást revizionizmusnak. Az embernek, mint humánumnak joga van és joga volt ahhoz a kultúrához, amelyet maga választ magának – nekünk, baloldali európai értelmiségieknek alaptézisünk ez. Vallásra, „faj”-ra, nemzetre való tekintet nélkül. És szemben áll velünk minden gondolatrendszer, amelyik nem ad lehetőséget emberi mivoltunk e szerves részének megélésére.

G.

Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906 – Kolozsvár, 1987): 1932-től középiskolai tanár, 1936-ban levéltáros. 1940-ben a kolozsvári egyetem tanárává nevezik ki. 1976-tól az MTA tiszteletbeli tagja. Elsősorban nyelvész, népnyelvkutató volt, de jelentősek településtörténeti kutatásai is. Fő műve az Erdélyi Szótörténeti Tár, melynek eddig négy kötete jelent meg (1975, 1978, 1982, 1984).

Országunk magyar tudományművelői, a pályatársak és a barátok nevében megrendülten búcsúzom Szabó T. Attilától. Sok évtizedes közös munka után mindnyájan elárvultan állunk koporsója mellett.

A villámcsapásszerű halál azonban csak töretlen szálfaalakját dönthette le, csak az igaz barátot és nemzedékek tanítómesterét ragadhatta el körünkből, de a tudós életművén és az ember példáján az elmúlásnak sem lehet hatalma. Ez már elidegeníthetetlen, közös kincse a magyar tudománynak és mindenkori művelőinek.

Szabó T. Attila, hirtelen távozása ellenére, lezárt életművet, kacskaringós kitérők nélküli, nyílegyenes, példás életutat hagyott reánk. Tudományos munkáit legmagasabb szakmai igényesség és szilárd erkölcsi tartás avatja a nyelvészet, a történelem és a néprajz megbízható, maradandó értékeivé. Eredményeivel megörökítette nevét e tudományszakok történetében. Életének és munkásságának azonban számunkra külön üzenete is van, és ezt mostani búcsúzásunkkor jól emlékezetünkbe kell vésnünk.

Amikor monumentális főművének, a Szótörténeti Tárnak nekivágott csak önmaga erejére hagyatkozva, ugyanúgy a kishitűség és a kilátástalanság köde ülte meg a lelkeket, mint manapság. Akkor is legtöbbek előtt a nehézségek előli megfutamodás látszott az egyetlen járható útnak. Szabó T. Attila azonban azt vallotta és hirdette, hogy tudományosságunk hagyományai minden valamirevaló kutatót helytállásra köteleznek. Személyes példájával visszaadta az önerőnkben való hitet, és ezzel új fellendülés elindítója lett kutatásunkban, mert kézzelfoghatóan bebizonyította: mostoha körülmények között is születhetnek nagyszabású tudományos teljesítmények, minthogy ezeknek minden időben maga a kutatóember a legfontosabb tényezője.

És itt kell elárulnunk, közhasznú tanulságként, Szabó T. Attila rendkívül pályájának nagy titkait; hivatását nem magányosan és nem tartalékok nélkül kellett teljesítenie, mert a terhek hordozásában mindig mellette állott felesége és családja, de hasonlóan segítette őt a természettel mindvégig megőrzött bensőséges kapcsolata is. A harmonikus családi élet melege és védelme, a havasok férfit acélozó zordsága, a sziklát is megőrlő hegyi patakok ereje és kristálytisztasága, a szelíd nyíresek és a virágos rétek költészete, az erdélyi tájak testet-lelket állandóan megújító sok-sok szépsége, a szülőföld megtartó ereje mind-mind benne munkált abban, amit Szabó T. Attilának köszönhetünk.

Szabó T. Attila emberi és tudósi példája a számunkra járható egyetlen utat világítja meg. Bizonyos vagyok felőle, hogy a mély és igaz humánum, a sajátunk féltő szeretetével társuló megbecsülése a másikénak, hűség a szolgálatban, a helytállás, a kötelesség teljesítése mindhalálig, és mindaz, amit Szabó T. Attila munkás, tiszta élete még jelképez, olyan emberi értékek, melyek halála után is fellobbantják a lángot fiataljaink szívében, és


követésre sarkallnak.

Kiemelkedő, igaz emberi élet, nagy ívű tudós pálya és tudománytörténetünk felemelő fejezete zárul le Szabó T. Attila koporsójánál. De ezzel egyidejűleg országunk magyar tudományművelői számára ugyaninnen új erőforrás is fakad. És ebből mindenki meríthet magának, aki vállalja Szabó T. Attila útját, aki folytatni kívánja munkáját.

Megszomorodott lélekkel búcsúzunk Tőled, kedves barátunk, de nem végérvényesen, mert tudjuk, hogy példádon keresztül továbbra is velünk maradsz rögös utunkon, melyen járnunk rendeltetett.

Nyugodj békében! Isten Veled!


1. Levelek a terjesztésrõlLevelek a terjesztésről

Immár évek óta sokan fordulnak szerkesztőségünkhöz – kül- és belföldről egyaránt – lapterjesztési problémákkal. Sajnos, nem tudunk segíteni csehszlovákiai és romániai olvasóinknak az ügyben, hogy az általuk előfizetett lapot ténylegesen megkapják, vagy hogy az esetlegesen Magyarországon megvásárolt, illetőleg a magyarországi rokonaik, ismerőseik által kiküldött História-példányok a posták kiszámíthatatlan útjain ne tűnjenek el.

Hazai olvasóink panaszaiból hadd idézzünk néhány jellegzetes példát. Aba László írja Budapestről: „Szabadságon voltam a lap megjelenése idején. A vonaton láttam egy utast, aki a Históriát olvasta, így hazaérkezésemkor azonnal hozzáfogtam a kereséséhez. Összejártam az elképzelhető újságárusokat, … hírlapirodákat; a válasz: »Ó kérem, egy, nap alatt« vagy »két nap alatt elfogyott«. Sokan bosszankodunk amiatt, hogy ha véletlenül nem látjuk meg, hogy megjelent, hogy árusítják a lapot és nem csapunk rá rögtön – már elfogyott.”

Ugyanezt írja Böszörményi István olvasónk is Székesfehérvárról: „Fölháborító, hogy hétfő (16-a) óta hirdetik rádióban, újságban, hogy megjelent az ez évi 1. számuk. Ma csütörtök van, de nálunk még nem kapható. Ezt a helyzetet nehéz megszokni, hiszen ha idevonszolódik egy-két példány, a lehetősége annak, hogy meg is vegyem, bizonytalan. Aki már 8 órakor megy érte, nem kap – elfogyott… Már föltankoltan Moszkvicsom, hogy azzal körbejárva a Posta ócska bódéit, magamhoz ragadjak egy példányt. Ez szó szerint 15–20 km, 18,50 forintos benzinár mellett kb. 30–35 forint esetenként! A História megszerzése többe kerül, mint maga a lap: szép kis história, nemde? … Tessék ajánlani az olvasók nevében, hogy a munkanélküliség egyben a megoldás kulcsa lesz a lapok időbeni eljuttatására.”

Szándékosan csupán nagyvárosban élő olvasóink leveleiből idéztünk, hiszen a kisebb településeken még ennél is cifrább a helyzet. Logikusan adódna válaszunk az ilyen kifogásokra, hogy ti. az előfizetéssel mindenki biztosíthatja magának a lapot, ha nem kapnánk szinte nap mint nap reklamáló leveleket előfizetőinktől, akik vagy egyáltalán nem, vagy négyrét hajtva, a postaládába gyömöszölve kapják meg a Históriát. Többen panaszolják azt is; hogy mivel az általuk előfizetett példány megérkezése bizonytalan, illetve ha megkapják, akkor is csak 8-10 nap késéssel, ezért – ha biztosra akarnak menni – kénytelenek a hírlapárusnál is megvásárolni egy példányt, tehát kétszer fizetnek.

A Históriát – miként minden lapot Magyarországon a Magyar Posta terjeszti. Ez ügyben mást tenni nem tudunk, mint amit a fentiekben tettünk: közreadni olvasóink panaszait.

Másik, az olvasói levelekben szinte sztereotípiaként felbukkanó probléma a História rendszertelen megjelenése. „A folyóirat belső címlapján az áll, hogy megjelenik évente hatszor.” De hogy mikor, az nincs feltüntetve (hónap, valamint hogy kb. hanyadikán… Mindennap lessem, hogy mikor teszik ki? Miért nem lehet fix időpontban megjelentetni a folyóiratot?” – kérdezi többek között dr. Szántó Károly Pécsről. A História időszaki megjelenésű lap, és nyomdai ütemezés szerint általában minden páros hónap közepén jelenik meg, illetve kellene megjelennie. A Históriát előállító nyomda azonban napi- és hetilapokat is gyárt, a miénkénél sokkal szorosabb ütemterv szerint, így aztán elég egy-egy félnapos üzemzavar vagy „csúszás” ahhoz, hogy a História megjelenése akár hetekkel is eltolódjon. A zavart még csak tetézi, hogy mivel az új szám megjelenését propagáló hirdetéseket kb. két héttel a megjelenés várható időpontja előtt kell a lapokhoz és a Rádióhoz eljuttatni, még kilenc évfolyam tapasztalatai alapján sem tudunk minden lehetséges „zavarforrással” számolni, s így általában nem tudjuk a hirdetéseket a tényleges megjelenéssel összhangba hozni. Így fordulhat szinte rendszeresen elő, hogy a hirdetések egy-két nappal vagy akár héttel a lap utcára kerülése előtt vagy – ritkábban – után jelennek meg; nagy bosszúságára az olvasóknak, a hírlapárusoknak és – természetesen – a szerkesztőségnek.

Leveleiket ezúton is köszönjük.

P. S.

Szerkesztőségünk hosszú szünet után ismét helyt ad az olvasói leveleknek, illetve válaszolni kíván azokra. Így a Tisztelt szerkesztőség! rovat nemcsak a korábbi témákhoz beküldött hozzászólásokat fogja tartalmazni. (A szerk.)


1. A cigányok MagyarországonMŰHELY

SOÓS István

A cigányok Magyarországon

A Magyar Tudományos Akadémia az Országos Tudományos Kutatási Alap keretében támogatja a magyarországi cigányság történetének kutatását. Az MTA Történettudományi Intézetben munkacsoport alakult a 18–20. századi magyarországi cigányság társadalmi, kulturális, gazdasági szerepének tanulmányozására. E munkálatok eredményeként hamarosan tanulmánykötet készül, amelyet a Történettudományi Intézet jelentet meg. Folyóiratunk a következőkben rendszeresen számot ad a munkálatok állásáról. (A szerk.)

Cigány, cigányság: ehhez a szóhoz, illetve fogalomhoz évszázadok óta igen sokszínű, túlnyomórészt negatív előjelű, néha pedig túlzó, torz képzetek társultak és társulnak még olykor napjainkban is az európai nemzetek, így a magyarság tudatában is. A cigány a civilizált, polgári életmóddal, erkölcsökkel, szokásokkal ellentétes, ezektől idegen, sőt lenézett, megvetett, hovatovább gyűlölt magatartásformát testesített meg. De jelentette egyszersmind azt az embertípust is, aki nem tisztel sem tekintélyt, sem törvényt, megveti az emberi együttélés mindenkire kötelező érvényű formáit, és csak saját elképzelése szerint hajlandó élni: könnyedén, szabadon, a természet gyermekeként, pusztán ösztöneire és képzeletvilágára hagyatkozva.

A cigány aszociális magatartása, deviáns viselkedése miatt megtestesítője lett a „rossz, gonosz” embertípusnak, aki nem képes másra, mint tolvajlásra, rablásra, erőszakos és erkölcstelen cselekedetekre. Ez a cigányságról kialakított egyoldalú, sokszor túlzóan negatív kép még csak felerősödött akkor, midőn a gyermekrablások, a dögevés és emberevés szörnyű tetteit igyekeztek rájuk bizonyítani, ürügyet szolgáltatva ezzel arra is, hogy a társadalmon kívül vagy annak perifériáján meghúzódó, illetve arra szorított embercsoportokkal kíméletlenül, embertelenül bánjanak, és esetleg végleg leszámoljanak, mint ahogy ez a nyugat-európai feudális államokban történt.

A 15. század első évtizedeiben hazánkba beáramlott kisebb számú cigány népcsoportok ellen nemhogy nem hoztak brutális intézkedéseket vagy törvényeket, de bizonyos kiváltságokkal ruházták fel őket, menleveleket biztosítottak számukra, sőt mint ügyes kovácsmestereket, zenészeket még hasznosították is őket. Már jóval kevésbé becsülhető foglalkozást űztek azok a csavargó, kóborló cigányok, akik a „hóhérok becstelen mesterségét” gyakorolva állítólag Dózsa Györgyöt és társait is halálra kínozták. De felhasználták őket kémkedésre is. A török másfél százados uralma kedvező helyzetet teremtett a karavánokban vándorló, időlegesen meg-megtelepedő cigányság számára. S a török megtűrte őket, akiknek jó része vagy közvetlenül a hódító vezető réteg szolgálatában állt, vagy a török hadseregnél volt alkalmazásban különböző feladatokat látva el, mint pl. tűzszerészek, kovácsok, sátorverők, zenészek, kémek, futárok vagy hóhérok. De tevékeny részt vállaltak a török–tatár martalócok kísérőcsapataként is a felégetett, lerombolt helységek kifosztásában, felprédálásában.

A török kiűzését követően a cigányság életében alapvető változás történt. A kóborló, karavánokba verődött cigánycsapatok szembekerültek a belső rend helyreállítására és megszilárdítására törekvő államhatalommal. Sorozatban születtek a törvények, rendeletek e „veszedelmes emberek csordája” megrendszabályozására. Különösen Mária Terézia és II. József tett kísérletet arra, hogy a cigányságot hasznos állampolgárokká nevelje. Ennek érdekében többek között elrendelték, hogy a cigány nép a „Paraszti munkától ne óvja kezeit, mesterségben töltse gyenge esztendeit”, és ne dologtalansággal, lopással, szemtelen kéregetésekkel, koldulással, benne varázslással, „lócsereberéléssel” töltse el napjait. Még a cigány és egyéb, a cigányságot felölelő szavakat is eltöröltették, s helyettük az „újmagyar az „újlakos”, „újparaszt” elnevezéseket, illetve ezek német és latin megfelelőit kellett használni. A cigányügy rendezésére irányuló törekvések azonban szép ideálok maradtak: megtörtek a tiltó rendelkezések, a tilalmak megszegéséért kiszabott büntetések, testi fenyítések, üldöztetések miatt elkeseredett cigányság ellenállásán. Csak igen kis töredéküket sikerült letelepíteni, földműves munkára fogni. Ezek, kóborló társaiktól elkülönülve, büszkén viselték az „újmagyar” nevet, és minden kapcsolatot meglazítottak táborozó társaikkal. Egy másik részük – főleg Erdélyben – kiváltságokkal felruházva aranymosó cigányként tengette életét. A többség azonban megvetette a kétkezi munkát, a „paraszti dolgot”: „Aratás, kaszálás furdaltja eszünket / Nem szoktuk keresni ím így kenyerünket / Keserves táplálni lészen életünket” – írja róluk egy 18. századi gúnyvers. Visszatértek hajdani, megszokott életmódjukhoz. A legtehetségesebbek közülük zenei talentumuk révén nagy hírnevet szereztek maguknak, mint pl. Barna Miklós, a „magyar Orpheus”, Czinka


Panna és Bihari József, később Dankó Pista. Szinte nem volt olyan vármegye, jelentősebb település vagy földesuraság, amely ne tartott volna magának cigánybandát. Már a 18. században őket illette meg a cigányok között a legnagyobb megbecsülés, akiknek „muzsikájuk elmék gyönyörködtetője, szomorú szíveknek örvendeztetője, Búk örvénye után örömre vivője, Sánta lábaknak is tántzra gerjesztője” volt. Tehetségük révén, előkelő társaságok körül forogván nemcsak életmódjukban, de külső megjelenésükben is elhatárolták magukat a kóborló, de a megtelepedett cigányelemektől is. „Tzifra ruházat, veres nadrág, sárga tsizma, aranyos-ezüstös gúnya” jellemezte öltözéküket, a cigány „köznéppel” szemben.

Idesorolhatók a kovácsolásból élő cigányok, akik néha muzsikusként is tevékenykedtek. Hasonlóan a zenészekhez, a kovács, szegkovács, lópatkoló, később köszörűs cigány „kapállást, kaszállást, felette útálja, Ha hozzá fog, köszvény a derekát állja”. Munkájuknak jó hasznát vették a parasztok, mivel olcsóbban dolgoztak, mint a falusi kovács. A falvak szélén megtelepedett „másodrangú” cigányok kovácsmunkájuk mellett felette nagy művészei voltak a lókupeckedésnek, amelyet minden tiltó rendelkezés ellenére nagy szorgalommal űztek. Nem véletlenül találni nyelvünkben oly sok szólásmondást a cigány és a ló kapcsolatára. Feleségeik festéssel, olykor tenyérjóslással keresték kenyerüket.

Már a 18. században, de a későbbiekben is a „csúf cigányok”, a leginkább megvetett cigányelemek közé sorolták a kóborló vagy „oláhcigányokat”. Se házuk, se sátruk nem volt, faluszéli elhagyott épületekbe települtek be, többnyire télire, hogy azután tavasszal újra megkezdhessék vándorló életmódjukat. Többnyire teknővájással, fúrók, lakatok, lózablák készítésével és üstfoltozással foglalkoztak, de nem vetették meg az élelem vagy pénzszerzés eszközeként a tolvajlást sem, ami náluk „legfőbb mesterség”. Ők azok, akik az elhullott állatokat a „helységektül pénzért kihúzzák”.

A cigány népet elsősorban életmódja, cselekedetei és külseje után ítélték meg, vetették meg, vagy éppen üldözték.

Ez a megítélés az elmúlt évszázadok alatt alig változott. Csupán a romantika korának érzékeny költői világában szerepeltek „pozitív figuraként”, amikor is életmódjukat mint az ősi lét megnyilvánulásának jellegzetes formáját, a pásztori idill és a szép, szabad vadság egyfajta keverékét érzelmesen vágyakozva csodálták és magasztalták. A cigányságról alkotott negatív értékítéletek azonban – néhány irodalmi alkotás és zenemű, továbbá a néprajz körébe utaló munka kivételével – egészen a felszabadulás időszakáig fennmaradtak, néha szélsőséges faji előítéletekbe csaptak át. Csak az utóbbi évtizedekben sikerült ezt a felfogást árnyaltabbá tenni, amiben nem kis szerepe van magának a cigányságnak is, életmódjának részbeni megváltoztatásával.

2. Képek
