tankonyvtar.hu · web viewaugusztus 25–szeptember 11. a római xvii. nyári olimpián a magyar...

História 1991-04

História 1991-04

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

1. 0

1. Az ún. Kádár-korszak kutatásáról. Tézisek, kérdések 0

2. Képek 0

2. 0

1. Az 1960. év históriája 0

2. Képek 0

3. 0

1. A kínai kártya. Szakítás Kína és a Szovjetunió között 0

4. 0

1. A szovjetkínai konfliktus és Magyarország. Kádár János beszámolója az MSZMP KB 1960. dec. 21-i ülésén 0

2. Képek 0

5. 0

1. Nagyhatalomkommunizmus. Adatok Kína legújabb kori történetéhez (19111960) 0

2. Képek 0

6. 0

1. A Kádár-korszak mai szemmel 0

2. Képek 0

7. 0

1. Gazdasági reform és jellemzõi 0

2. Képek 0

8. 0

1. Magyar divattörténet. I. rész, 19451949 0

2. Képek 0

9. 0

1. MNDSZ. Magyar Nõk Demokratikus Szövetsége 0

2. Képek 0

10. 0

1. Hadifoglyok a Szovjetunióban, 19411945 0

2. Képek 0

11. 0

1. Paszomány, kesztyû, rang. Lapszéli jegyzetek a m. kir. honvédségrõl 0

2. Képek 0

12. 0

1. Mocsarak, lápok és lakóik. Ember és természet viszonya a késõ középkori Magyarországon 0

2. Képek 0

13. 0

1. A Nagy Imre-per iratainak sorsa 0

2. Képek 0

14. 0

1. Kassa bombázása 0

15. 0

1. A kormányzó születésnapja szülõfalujában 0

2. Képek 0

16. 0

1. A társadalom manipulálható. A Horthy-korszakról 0

2. Képek 0

História 1991-04

História 1991-04




1. Az ún. Kádár-korszak kutatásáról. Tézisek, kérdések

GLATZ Ferenc

Az ún. Kádár-korszak kutatásáról

Tézisek, kérdések

I. Antikorszak? A tudomány szempontjai

1) A szovjet rendszer lebontásának periódusában élünk. Magyarországon, a szomszédos volt szocialista országokban és talán a Szovjetunióban is. A lebontás azt igényli a társadalomtudományoktól, hogy

a) tényanyagon elemezzék az elmúlt 45 év eseményeit, folyamatait,

b) tanulmányozzák az új rendszerek kiépítésének lehetőségeit.

A tudományos megközelítést a napi politika sodrában keletkező ilyen témájú megnyilatkozásoktól megkülönbözteti nemcsak a tényszerűség, de az is, hogy az értékelésekben megjeleníti a korabeli realitásokat.

Mindenekelőtt elkerülendő, hogy a Kádár-korszak – netán az egész 1945 utáni korszak – kutatását a most divatos, napi politikai jelszavakhoz illeszkedő antikorszak sematizmusa befolyásolja. Ugyanez az antikorszak beállítás kísértett 1945 és 1989 között, amikor a Horthy-korszak történetéről beszéltek. A történettudomány figyelmeztető eredményei annak idején vagy nem voltak eléggé áttörőek, vagy nem kaptak elég súlyt a politikai közgondolkodásban, amikor a közvetlen múltról a politikusok megszólaltak.

És megkülönbözteti a tudományos megközelítést a napi publicisztikától az is, hogy amikor a jövőről beszél, nem egyszerűen másolni kívánja a világ különböző tájairól származó modelleket, hanem számol a térség valódi specifikumaival is.

A történettudománynak tehát vállalkoznia kell az elmúlt 45 év tényszerű bemutatására, különben a nemzet (és így az egész közép-európai térség) közvetlen múltja ki lesz szolgáltatva a gomba módra kinőtt karrieristáknak. Vagy pedig ki lesz téve – az átalakulás krízisei következtében – a szovjet típusú restaurációs törekvések megélénkülésének.

A történettudománynak ezért is – a következő években – mindent el kell követnie, hogy az utóbbi 45 (ezen belül is az utóbbi 35) esztendő tényanyaga kézikönyvekben (a széles közönség számára áttekinthető formában) hozzáférhetővé váljék.

Tanulnia kell a mai nemzedéknek az előttünk járók eredményeiből és hibáiból egyaránt: az 1919–45 (hasonlóan az 1945–48) közötti korszak kutatása az 1960–80-as években igen gyorsan fejlődött. A számtalan jó, levéltári kutatáson alapuló monográfia mellett azonban kevés volt a szakszerűen tervezett, kézikönyvekre koncentráló adatfeltárás.

Azonnal hozzá kell kezdeni:

a) egy új történeti kronológia-kötet előkészítéséhez (mellőzve az elavult politika-pletykatörténet központba állítását);

b) az oral history-szerű visszaemlékezések gyűjtésének folytatásához (mellőzve a soha fel nem használható fecsegés-gyűjtemények előállítását);

c) kihasználva az 1989-ben a 30 éves kutatási határ adta lehetőségeket, meg kell indítani az MM részéről ugyanekkor tervbe vett forráscsoportok kiadását.

c/1 az MDP, MSZMP központi vezető szerveinek iratanyaga (1948-tól a megjelent anyagokon túlmenően);

c/2 az állami központi irattermelő szervezetek anyagainak közreadása: Minisztertanácsi jkv., előterjesztések; a gazdasági vezetés, illetve a tervperiódusok döntési mechanizmusát mutató iratanyagok. A rendszer működését mutató 1949 utáni akciók tematikus iratválogatásai (egyházellenes kampány, mezőgazdaság kollektivizálása; ipar átszervezése, irányítási mechanizmus kialakítása; perek stb.)

Végül azonnal hozzá kell kezdeni fiatal, a következő éveit a korszak szakszerű kutatására szánó utánpótlás megszervezéséhez, és biztosítani ezek állandó együttmunkálkodását a „szemtanúkkal”, a korszakot „átélt” garnitúrával.

II. Mozgástér és konfrontáció

Az 1948 (de részben már az 1945) utáni magyar történelem szerves része volt a szovjet államrendszernek, illetve a sztálini szovjet modellnek. Ezért is a kutatásoknak igen tervszerűen ki kell terjeszkednie a volt szocialista országok egész térségére. (Mindenekelőtt a Szovjetunióra.)

Nagy figyelmet kell fordítani a nemzetközi erőviszonyok alakulásának (Sürgősen kiadni az 1945–1989 közötti nemzetközi hatalmi alakulásokra, a világtényezők mozgására vonatkozó adattárakat. Lefordítani és kiadni a nyugati kronológiákat, térképgyűjteményeket.)

Különösen fontos az 1960–61 utáni periódus, a hidegháború feloldódása utáni politika. A békés egymás mellett élés az atom- és rakétakorszak azt is jelentette, hogy a nyugati hatalmak tudomásul vették a szovjet zóna politikai realitását. Elannyira, hogy felbontásáról lemondtak a nyílt és látható politikában. Mennyire határozta ez meg a volt szocialista országok belső erőinek antiszocialista kiútkereséseit? Nyugati államférfiak, politikai vezető erők és a volt szovjet zóna reformerőinek közös tévedése volt a két tábor fennmaradásának elfogadása?

A magyar fejlődés kutatása (de hasonlóan fog kiindulni feltehetően a lengyel, a román, etc. kutatási koncepció is, ha van ilyen) azért is rendkívül fontos a nemzetközi összehasonlításhoz, mert köztudomásúan Magyarország különösen 1961–1989 között, a szovjet modellnek egy sajátos „altípusát” alakította ki. A magyar fejlődés kutatásának eredményei épp arról árulhatnak el sokat, hogy a szovjet modell mennyire bírta el a belső tágításokat.

Ugyanakkor az 1953 (illetve 1956) utáni vezetés minősítésében is ez lesz feltehetően az egyik alapvető értékelési szempont: mennyire tudta kihasználni (vagy ki mennyire akarta kihasználni) azt a mozgásteret, amit a szovjet rendszer belső lazulása, átalakulása engedett; illetve mennyire vállalt konfrontációt az összetartó és a rendszer egységét őrizni kívánó nemzetközi erőkkel szemben. Ezen az értékmérőn válik el, hogy a rezsim vezetői az országra kényszerített nemzetközi rendszeren belül a „közösség életének működtetői” vagy pedig csak egy adott uralkodó áramlatnak kiszolgálói (tévedésből, „hivés”-ből is lehettek) voltak.

Figyelemmel kell lenni arra, hogy a térségben élő népek számára eddig milyen együttélési-államszervezeti formákat kínált a történelem. (Habsburg Monarchia, 1918 után kisállamiság; szovjet rendszer.)

A szovjet rendszerben külön tanulmányozást kíván a szocialista országok egymáshoz (és Moszkvához) kötődő kapcsolatrendszere. (A mindent az állam és pártközi megegyezésekbe szorító külpolitikai mechanizmus; ennek kiterjeszkedése a gazdasági, kulturális – tehát az állampolgárok napi élettevékenységét meghatározó – területekre.) Mélyfúrások tárgyalhatják a proletár internacionalizmus jelszavának sajátos (szovjetközpontú) értelmezését és általában a proletár internacionalizmus eszméjének történelmi szembekerülését egy nacionalizmusokban erős térség realitásaival.

A kutatástól ez azt kívánja meg, hogy az eddig nélkülözött tervszerűséggel lásson hozzá a nemzeti történelmen túlmenően a volt szocialista országok történetének megismeréséhez.

Dokumentációs csoportot kell alakítani a volt szocialista országok kronológiai, adattári gyűjteményének (1949–1989) elkészítéséhez a Történettudományi Intézetben. Kutatóinknak tudomásul kell venniük, hogy e korszak megismeréséhez nemcsak Amerikába, de a szomszédos országokba, német és francia területre is utazniuk kell a sajtó, a könyvanyag megismerése érdekében. Az orosz, a német (mellette természetesen az elfogadott angol) nyelv ismeretének hiányával ezt a kutatási tervet megvalósítani nem lehet.

III. A politikai inga

Az 1953–1989 közötti korszak belpolitikájának egyik leglényegesebb sajátossága a „politikai inga” lengésszerű mozgása a reform és a visszahúzás erői között. Feltevéseink szerint az inga mozgása követte a Szovjetunió, illetve a nemzetközi munkásmozgalmon belüli erők harcát és mindenekelőtt a nyugati világ és a Szovjetunió közötti viszony alakulását.

Ez a mozgás nemcsak a pártpolitikai döntésekben, a törvényhozásban tapintható ki, de tetten érhető az állami és pártszervek, a vezetés, a politikai rendszer egészének szerkezetében (Erőszakszervezetek súlyának változása, tömegszervezetek tevékenysége, a döntési mechanizmus átalakulásai etc.)

Ezért is különös figyelmet kell fordítani az intézmények történetére és azok (változó) funkciójára az államhatalmon belül.

Kézikönyvszerűen fel kell tárni az egyes intézmények tevékenységi körét, hogy a rendszer működését mozgásában írhassuk le. (Kétségtelen, hogy a kutatókat és a közönséget is legjobban vonzó téma a párt- és állami szervek, az erőszakszervezet és a politikai intézmények egymáshoz való viszonya lesz. De már most figyelni kell a helyi önkormányzatok megsemmisítése után [1950] kialakított területi párt- és kormányzati apparátus működésére, majd a lassan ismét kialakuló önkormányzati önállósági törekvésekre.) Az intézménytörténeti megközelítés sokat tárna fel azokból a zsákutcákból, mint aminek egyes intézményi reformálási törekvések bizonyultak (Hazafias Népfront, diákszervezetek reformja etc.).

Az intézmények történeténél – mivel azok története a rendszer jellegének leírásához az elsődleges tényanyagot szolgáltathatja – különös hangsúlyt kell majd helyeznünk a nemzetközi (modell érvényű) összehasonlításokra. (A Szovjetunió „másolása”, önálló, rendszermódosítási törekvések etc.)

Külön figyelmet érdemel a volt szocialista tábor vezető pártjai történelmének feltárása. Mennyiben maradtak ezek a pártok 1961 után kommunista pártok, s mennyiben ötvöződtek azokban a szocialista vonások, illetve a monolit szovjet irányítás fellazulásával mennyire jutottak érvényre a párton belül is az 1960-as évektől az adott ország nem szocialista politikai tradíciói? S mely tradíciók artikulálódtak a pártokban?

Igaz-e, hogy Magyarországon „legalább öt” párt hagyománya húzódott az MSZMP szervezeti kereteiben? A kommunisták mellett – ezek között is a szovjet és a nyugati típusú – a szociáldemokrata, szocialista, majd a polgári radikális, illetve egy újfajta népies szocialista irányzat? S mindezek mellett – a fiatalabb korosztály körében – kialakult egy pragmatista irányzat, amely elfogadta, hogy a párt az egyetlen koalíciós politizáló fórum a rendszerben és igyekezett a pártot mentesíteni az ideologikus vonásoktól?

Párt és pártonkívüliek helyzete a hatalomban. A magyarországi modell egyik nélkülözhetetlenné vált tartozéka a „pártonkívüli bolsevik”. Tipikus terméke a bomló, bizonytalanodó illetve belülről reformálást remélő időszaknak. Aki nemegyszer sokkal közelebb áll a valódi hatalmi csoportosulásokhoz, mint a párttag. Sőt, ismeretes, hogy utóvédharcaikban a sztálinisták a pártonkívüli szövetségest szívesen tolták előtérbe a reformerekkel szemben.

Nem szólva most az erőszakszervezetek szövetségeseiről.

A politikai áramlatok erővonalai nem a párttagság szerint húzódtak, nem párttagság és pártonkívüliség alapján szerveződtek.

A párt jellegének vizsgálata vezet az egyes államok – így Magyarország – jellegének megismeréséhez. A kommunista rendszer államszervezetileg a proletárdiktatúrát jelenti. De az egyes országok mennyire tartották meg a proletárdiktatúra alapjegyeit az elmúlt 40 év során? Milyenek a különbségek az egyes országok között? Magyarország meddig számított kommunista országnak?

Az ellenzéki politikai szervezkedések története történettudományos téma. Még akkor is, ha kísért 1945 illetve 1949 majd 1957 hangulata: lassan kiderül, hogy mindenki ellenálló volt az elmúlt évtizedekben. Az ellenzéki politikai-társadalmi szervezkedések párton kívül és belül a jelen politikai érdemvadászattól függetlenül kiemelt kutatási téma. Része a politikai mechanizmus megismerésének, része a hatalomváltás előkészítésének.

A tartózkodás e témáktól valószínűleg visszavezethető az ismert munkásmozgalmi túlzásokra: a Horthy-rendszer összeomlását a propaganda hajlandó volt évtizedekig a magánlakásokon rendezett összejövetelekre, vagy néhány fős illegális szervezkedésre visszavezetni. Sőt, a csekély befolyású illegális pártot tankönyv szinten is a Horthy-rendszer egyik valós, sőt döntő politikai erejeként mutatták be. Ezért azt sem hiszi a társadalom, ami valóban élt az illegalitásban.

Megkülönböztetett szerephez juthatnak véleményünk szerint a polgári joggal foglalkozó kutatók szempontjai. Államhatalmi-intézmények és állampolgár viszonya a rendszer egyik világtörténelmi minősítője.

Azt ugyanis már ma sem vitatja senki, hogy az államrendszer intézményes építkezésében az egyén, az állampolgár érdekei csak mint „osztály” vagy valami közösség tagjai összességének érdekeiként jelenhettek meg. A kollektív ideákból kiinduló államszervezeti építkezés egyik csődjelenségeként is értelmezhető a sztálini szovjet rendszer válsága.

Az intézmények (és káderállományok) történetének feltárása közel segíthet bennünket annak a kérdésnek megválaszolásához: vajon a Kádár-rendszer sáncai mögé 1957 után menynyire jöttek vissza az 1949–56 közötti, egy pillanatra már bukottnak tekintett sztálinista rendszer emberei? Milyen mérvű volt a kontinuitás a Rákosi- és a Kádár-éra között? Ennek vizsgálata sok mindent feltárhat a rendszerváltásra képtelenség eredetéhez. (1989 őszén ui. szerintünk az derült ki, hogy a párt a rendszerváltásra képtelen, és hisz még a reformálhatóságban.)

IV. A reform „húzóágazatai”

A belpolitikában a reform két húzóágazata évtizedeken át a gazdaságpolitika és a kultúrpolitika volt. (Ma épp ezek a legvitatottabbak: az adósság, illetve az értelmiség zaklatottsága miatt.)

A két terület tanulmányozása alkalmat adhat annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a szovjet rendszeren belül lehetőség nyílik-e a „szakszerű politizálás” kialakítására? Mennyire tudta a rendszerre jellemző monolit politikát (azaz a napi pártpolitika állandó primátusát biztosító gondolkodást és intézményrendszert) a gazdasági (szakszerű) szempont fellazítani?

A különböző tulajdonformák jelenléte (megjelenése, majd eltűnése) az iparban, mezőgazdaságban részei voltak a rendszer egésze alakulásának, liberalizálódásának, vagy szigorodásának. Forráskiadványba kívánkoznak az idevonatkozó jogszabályok, a működésükről készült központi és helyi jelentések, nem utolsósorban a Statisztikai Hivatal anyagai.

A rendszer az állami tulajdon (illetve az eredetileg más alapvetésű közösségi tulajdon) totalitásának kísérlete is a világtörténelemben. A magyar „esettanulmány” egyedülálló példákat mutathat fel a társadalom hagyományos munkaszervezetének ellenállásáról a felülről bevezetett reformokkal szemben.

A sztálini szovjet rendszert a vaskor utolsó nagy állam- és társadalomszervezési vállalkozásának tartjuk. Ezt a világtól elvágott és sajátos katonai elitet és katonai csúcsteljesítményt produkáló rendszert céljaiban talán a gazdaságpolitikai preferenciákban (nehézipar) és szerveződési alapelveiben (centralizáció, „utasítás”) lehet legjobban megragadni. – Magyarország, mint az agrárpreferenciákban erősen érdekelt állam, a szovjet rendszer „konfliktusról konfliktusra” működésének egyik esettanulmánya lehet. Illetve sajátos kísérlet: az élelmiszertermelés öntörvényszerűségeinek tolerálásával az egyedüli szovjet típusú állam, ahol 1960 után a jelentős ellátási gondok megszűnnek

Természetesen sorolhatnánk a szintén rendszerszintű következtetésekre vezető pénzügyi átalakítást 1948 után, s a monetáris politikát feszítő társadalmi-gazdasági mozgásokat 1956 után. Mind ez, mind a tulajdonviszonyok – és mennyi más jelenség! – a sztálinista szovjet rendszer továbbélését mutatja a mai napi életben.

A kultúrpolitika működésének boncolgatását itt mellőzöm…

Egyetlen kérdéskört emelnék itt ki: a munkaerő színvonalának tragikus süllyedését a szocialista országokban és így Magyarországon is. Ez nagyobb stratégiai hátránya ma a térségben élő közösségeknek – mint a politikai rendszer torzulásai. (Illetve ez az egyik legnagyobb deficitje a politikai rendszer torzult voltának.) Az elitkultúra agyonbeszélt (valós) problémái elé kell helyeznünk a szakoktatás, az átképzés, továbbképzés nyomorúságos állapotának előtörténetét, a mai helyzet kialakulását.

V. A szellemi-anyagi gyarapodás kérdőjelei

Korábban azt mondottuk: a Kádár-rendszer értékelésének egyik mércéje az lehet, mennyire használta ki azt a mozgásteret, amelyet a szovjet rendszer az adott pillanatban lehetővé tett; s megtett-e mindent a korlátok kitolása érdekében. Ennél még fontosabb mérce: mennyit tett meg a rendszer az állampolgár szellemi-anyagi gyarapodásáért. Az egyszer megélhető élethez a minél több lehetőség biztosítása – ez szerintünk minden politikai rendszer mércéje. Feltehetően a Kádár-Magyarország e tekintetben messze többet ért el, mint bármelyik volt szovjet típusú állam. És ez eredményezte nemcsak Kádár népszerűségét, de azt is, hogy elterjedt vélemény volt Magyarországon: egyedül itt választanák meg a nyugati normatívák szerinti titkos szavazással is Kádárt az ország vezetőjének.

Feltárandó a sztálini szovjet rendszer (a klasszikus példa a Szovjetunió és a szomszédos országok) „társadalompolitikája”. Az állampolgár paternalista kezelése a rendszer vezetése részéről. Vizsgálandó ennek kihatása a társadalombiztosításra, az orvosi ellátásra. A teljes foglalkoztatottság alapelvének kihatása a szociális „biztonságérzetre” és párosulása az állam szavatolta egészségügyi-, nyugdíjellátással.

Külön tanulmányozandó, miként alakult ki a Szovjetunióban az 1930-as években, az akkori szovjet állam- és katonapolitikai elvekhez igazodva a teljes foglalkoztatottság elvén belül a foglalkozási ágak megosztása nő és férfi között.

Az ún. női foglalkozási ágazatok meghatározása – tisztviselő, tanár, orvos, közlekedés – s ezek keretei szintjének meghatározása. Ami az egész szocialista táborban kihatott évtizedekig a fizetésrendszer alapelveire.

A magyar fejlődés ebből a szempontból sokáig a hazai és nyugati értelmiségiek előtt is mint a szovjet rendszer „humanizálásának” lehetősége élt. Zsákutcák vagy a 20. századi magyar fejlődés értékei keletkeztek e téren?

A „sajátos magyar életforma” az 1970–80-as évek általános gazdaság- és életszínvonal politikájának eredménye; a hétvégi ház kultusz – a lakásproblémák és a kisbefektetések lehetetlenségeinek zsákutcás feloldása, vagy (egyúttal) egy új életmód-alternatíva a 20. század végén? A rendkívüli (vidéki) magánépítkezések (a beépített téglák száma!) elképesztően rossz pénzügyi és technikai feltételek közepette – a polgár munkaerejének rossz irányú túlfeszítése volt, vagy (egyúttal) a rendszer gazdasági elmaradottságából való egyéni kilábalás lehetőségének megadása?

Az étkezési szokások; a „jólét” igényének megfogalmazása a nyugat-európaitól eltérő módon. A „gulyás szocializmus”-ként emlegetett szindróma, amely a polgár munkaereje fizikai újratermelésének lehetőségét is jelezte, de jelezte a politikai közösség dolgai iránti érdektelenséget is. (Ami természetesen világjelenség.)

A napi élet infrastruktúrája: a vezetékes víz, az áramszolgáltatás, a lakások komfortizálásának fejlődése. (Eddigi kutatások is az 1931–41 közötti emelkedés után, 1961 után nagy előretörést mutatnak.)

A család, s ezen belül az öregek, fiatalok „sajátos” kényszerű egymásrautaltsága. A „nő”, a „férfi”, a „gyermek”, a „nagyszülő” a társadalomban. A „magyar családpolitika” (Gyes, Gyed) és szovjet rendszeren belül saját szociálpolitika kísérlete.

Az 1960-ig megnyíló levéltári állagok inkább csak jelentéseket, szakanyagokat adhatnak erről. (Pl.: egyes társadalmi rétegek helyzete; az infrastruktúrát biztosító iparágak fejlesztésének problémái; egyes vidékek ivóvíz-ellátásának, az egészségügy fejlesztésének akadályai stb.) Megkülönböztetett figyelmet fordíthatunk itt a Statisztikai Hivatal kiadott és „belső” anyagaira. Emellett a sajtóanyag éppen erre a kutatási területre kínál jó forrásanyagot. (Különösen az ún. réteglapok, amelyek a szocialista országok között Magyarországon jelentek meg a legszélesebb skálán.)

Meg kell kísérelni, pénzügyi eszközökkel ösztönözni a korszak tárgyi emlékanyagának begyűjtését. (Alapítványi, de emellett kormányzati eszközök itt nem nélkülözhetőek.) A köznapi életről készült felvételek, utólag most készítendő fotóanyag begyűjtése. (Utcasorok lefényképezése, életformák, környezetük felvétele.)

Az ember és környezete, az életmód történetének anyagfeltárásába be kell vonni a fővárosi és vidéki múzeumhálózat munkatársait. (Történettudományunk egyik gyenge pontja a tárgyi kultúra emlékanyagának elhanyagolása és általában a múzeumok figyelmen kívül hagyása a tudományos tervekben.) Sőt, a publikálásnál is a kiállítást, mint történettudományos közlési formát jobban kell preferálni.

VI. A polgár és az „ő” állama

Polgár és államhatalom viszonyának vizsgálata a polgár oldaláról.

a) Utazási lehetőségek, ezek korlátozásának változásai. A „külfölddel” (rokon, kolléga stb.) való kapcsolattartás szűkítése. A sztálini szovjet rendszer egyik „alapelve” a külföldtől való elzárás, az állampolgárok korlátozása. Magyarország sajátos tarka példáját mutatja az alaptípus (kollektív utaztatás) mellett az egyéni, csoportos, turista, munkahelyi, félhivatalos etc. változatok kitermelésének.

b) Lelkiismereti és véleményszabadság. A polgári államrend ezen nagy vívmányainak visszavonása az állampolgártól – ismeretes része a szovjet rendszernek. A rendszernek erre egységes intézménytípusai alakultak ki (Állami Egyházügyi Hivatal, cenzúra hivatalok stb.), amelyek a rendszerváltás előtt Magyarországon borultak fel a legjobban. A további kérdés: hogyan felejtette el a polgár e szabadságok gyakorlásának módját.

c) Igazságszolgáltatás. A bírói szervezet függetlensége a politikai rendszer demokratizmusának mutatója az egyén szintjén. (A bírói intézmény lezüllése közismert sajátossága a szovjet típusú államoknak. Magyarország az 1980-as években számos reformot hozott e téren.) A kérdés: a polgár mennyire és milyen esetekben érezhette magát veszélyeztetve a politikai önkényeskedéstől és a közbiztonság labilitásától.

d) A szervezkedés, az egyesületi élet szabadsága. Az alulról szerveződő társadalmi kezdeményezések elfojtása a rendszer jellemzője. Ez történt Magyarországon is 1948 után. Fellazulása csak az 1980-as években, egy liberalizálódási hullámban illetve a szétesési periódusban következik be Magyarországon, a szomszédos országokban az utolsó pillanatig fennmaradnak a tiltó rendelkezések.

Az itt említett – és a polgárok szabad fizikai és szellemi mozgását korlátozó, szabályozó intézkedések jogszabályokban öltöttek testet. Tehát a polgári és büntetőjog szakértői, a kiadott törvények és rendeletek összegyűjtésében, értelmezésében otthonosak lehetnek, ami a jogtörténészekkel – és általában a jogászokkal – való együttműködés újabb lehetőségét kínálja.

Mindez természetesen vázlat, inkább csak annak tisztázására szolgál: szabad-e a történettudománynak távol tartania magát az 1949 (esetleg 1945) utáni évek kutatásától. A válasz: nem!

1990. szeptember

*

Ez a szöveg 1990 szeptemberében készült, mint az MTA Történettudományi Intézet igazgatói pályázatának melléklete. (Kivéve a párttörténeti alfejezetet. A párt történetének kutatását akkor a Politikatörténeti Intézet feladatának tartottuk.) A kérdés 1990 szeptemberében az volt: szabad-e az akadémiai kutatóintézet tevékenységének kiterjeszkednie az 1945 illetve az 1956 utáni évekre? Vagy pedig hagyjuk a napi politikailag túlérzékeny időszakot a következő nemzedék gondjaira. – A szöveget azután 1990. november 10-én tanítványaim egy csoportja előtt ismertettem, akikkel az 1956 utáni életmód, ember és természet viszonyát kívántuk munkacsoport keretében vizsgálni.

Időközben, egy év alatt máris jobban történelmi távlatba kerül az 1990 előtti korszak. Az érzelmek továbbra is erősek. Mindazok részéről, akik valóban hátrányt szenvedtek, mindazok részéről, akik nem-boldogulásuk okául nem saját képességeik hiányát vagy netán a mindig jelenlévő egyéni szerencse hiányát, hanem „a politikát” jelölik meg. A szenvedélyes múlt-újraélés egészen az önemésztés határáig, „a rajtam kívül álló körülményekben” keresni nyugtalanságom okát – százados hagyománya ez a magyarországi szellemi életnek.

Megindultak viszont a helytörténeti kutatások, a nagyszabású anyagfeltárások. A jelenkorkutatás támogatását a miniszterelnök úr kérésére az Akadémia is kiemelt feladatként kezeli. Örvendetes jelenség. Ennek hatására, valamint Gáti Károly barátom ösztönzésére is, e vázlatos javaslatot közzétesszük. Talán segít a kutatáshoz, a társadalmi méretben szükséges újragondoláshoz, ha másként nem, legalább a kérdőjelek állításával.

2. Képek




1. Az 1960. év históriája

Az 1960. év históriája

január 1. Népszámlálás Magyarországon. Az ország lakosságának száma 9 977 870 fő.

január 4. Stockholmban az EGK ellensúlyozására megalakul az EFTA, az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, amely fontos lépés az európai egységesülési törekvésekben. Alapító tagjai: Ausztria, Dánia, Nagy-Britannia, Norvégia, Portugália, Svájc és Svédország. A szerződés május 3-án lép életbe. A tagországok szabadkereskedelmi övezetet hoznak létre, fokozatosan megszüntetik az ipari termékek vámjait, az importkorlátozásokat. (A másik európai csúcsszerv, az EGK, azaz az Európai Gazdasági Közösség 1957. március 25-én jött létre, 1958 márciusában erre épülve alakult meg az Európa Parlament Strasbourgban.)

január 5. A Nők Lapja levelezési rovatából: „Kozmetikust szeretnének – legalább egyet, de inkább kettőt – a püspökladányi lányok, asszonyok. Debrecenbe kell utazniuk, ha kozmetikai kezelést akarnak. Ez is a fejlődéshez tartozna, ma már falun is igényesek a nők – írja Rácz Dánielné püspökladányi tsz-tag.”

január 10. A 15 éves lakásépítésí program (1002/1960. számú kormányhatározat) 1 millió lakás építését irányozza elő, 600 ezret állami, 400 ezret magán kivitelezésben. (A 1961–1975 között felépült valóban 1 millió 47 ezer lakás, melyből 354 ezer [33,8%] készült állami; 693 ezer [66,2% pedig magán kivitelezésben.) Közzéteszik a 3/1960. számú kormányhatározatot, mely a lakás nem megfelelő kihasználtsága esetén lakbérpótlékot állapít meg és rendelkezik az albérleti díjakról.

január 14. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa ülésén Ny. Sz. Hruscsov bejelenti a szovjet hadsereg létszámcsökkentését 1,2 millió fővel, s egyben említést tesz egy „hihetetlen erejű” új szovjet fegyverről.

január 15. Személyi változások a Münnich-kormányban. A kormány összetétele 1960. január 1-jén: Münnich Ferenc a Minisztertanács elnöke; Antos István pénzügy; Apró Antal a Minisztertanács első elnökhelyettese; Benke Valéria művelődésügy; Biszku Béla belügy; Czottner Sándor nehézipar; Csergő János kohó- és gépipar; Doleschall Frigyes egészségügy; Dögei Imre földművelésügy; Incze Jenő külkereskedelmi; Kádár János államminiszter; Kállai Gyula államminiszter; Kisházi Ödön munkaügy; Kossa István közlekedés- és postaügy; Kovács Imre élelmezésügy; Marosán György államminiszter; Nagy Józsefné könnyűipar; Nezvál Ferenc igazságügy; Révész Géza honvédelmi; Sík Endre külügy; Tausz János belkereskedelmi; Trauttmann Rezső építésügyi miniszter; Kiss Árpád az Országos Tervhivatal elnöke. A felmentett Kállai Gyula, Marosán György és Dögei Imre helyébe az Elnöki Tanács Kállai Gyulát a Minisztertanács első elnökhelyettesévé, Losonczi Pált földművelésügyi és Nyers Rezsőt (a január 5-én meghalt Antos István helyébe) pénzügyminiszterré nevezte ki. Figyelemre méltó, hogy Marosánnak a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság után a kormányból is távoznia kellett, míg az 1956-ban már szerepet kapott Nyerset miniszterré nevezték ki.

február 4. A szocialista mezőgazdasági program keretén belül célul tűzik ki, hogy a mezőgazdasági dolgozók részére az ipari munkásokkal – azonos feltételeket teremtsenek. Közzéteszik a 6/1960. számú kormányrendeletet a termelőszövetkezeti tagok öregségi és munkaképtelenségi járadékáról. Ebben a speciális nyugdíjformában azon idős, munkaképtelen tsz-tagok részesülnek, akik koruknál stb. fogva már nem tudják megszerezni a nyugdíjjogosultsághoz szükséges időt. Az öregségi és munkaképtelenségi járadék összege havi 260 Ft. (Az ;,öregkor” kezdete a férfiaknál 70, nőknél 65 év.)

február Az MSZMP ülésein foglalkozik a mezőgazdasági szektor átszervezésével. A siettetett tsz-szervezés eredményeként 380 ezer parasztember belépésével a tsz-földek aránya 56%-ra emelkedett. Az NDK-ban 1960, április 4-én jelentik be: befejeződött a mezőgazdaság teljes kollektivizálása.

március 14. Először találkozik az NSZK és Izrael kormányfője New Yorkban.

április 1. Az Elnöki Tanács 1960:10. számú törvényerejű rendelete Magyarország felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából kegyelemben részesíti az 1960. márc. 31. előtt javító-nevelő munkára ítélteket; eltörli a szabálysértési büntetéseket; megszünteti az internálást, s 1960. jún. 30-i határidővel feloszlatja az internálótáborokat. Kiszabadulhatnak az egy évet meg nem haladó büntetést kapott anyák – ha 10 évesnél fiatalabb gyermekük van –; szabadlábra kerülnek – amennyiben büntetésük felét letöltötték az 1952. dec. 31. előtt elítélt háborús és népellenes bűnösök. Az Elnöki Tanács felfüggeszti azon elítéltek büntetésének végrehajtását, akiket a bíróság 1957. máj. 1. előtt elkövetett államellenes bűncselekmények miatt 6 évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítélt. Egyéni kegyelemmel – ítéletének felfüggesztésével, tehát nem eltörlésével – szabadul ekkor Déry Tibor, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Váradi Gyula illetve Farkas Mihály és Farkas Vladimír. (A História következő számában közli az 1960. évi márc. 30-i KB ülés anyagát a kegyelmezésről. Az ehhez készített bevezető – szerzője Zinner Tibor – adatai szerint 1960. ápr. 1-jén az 1956. évi tevékenység miatt börtönbe zártak közül 503 fő szabadul.

április 14. A. Szukarno, az Indonéz Köztársaság elnöke 4 napos látogatásra Magyarországra érkezik. A Szovjetunió nyitása az ún. 3. világ országai felé, ami magával vonja a szocialista országok külpolitikájának aktivizálását az afrikai, Indiai térség iránt.

május 1. Hatályba lép a Polgári Törvénykönyv, az Elnöki Tanács 1960:11. számú törvényerejű rendelete, A kor felfogása szerint ez előrelépés az 1949–1956 közötti jog nélküli állapothoz. – Váratlan incidens szakítja meg az atomhatalmak közeledését: a szovjet honvédelem Szverdlovszk közelében lelő egy U-2 típusú amerikai kémrepülőgépet. A Szovjetunió május 10-i tiltakozó jegyzékéből: „Az adatok teljesen megcáfolják az USA külügyminiszterének azt a koholt magyarázatát, amely szerint a repülőgép a török–szovjet határ hosszában magaslégköri meteorológiai megfigyeléseket végzett. A gép pilótája szovjet fogságba esett. Kiderül: a kölcsönös bizalom helyett a kölcsönös bizalmatlanság még a politika alapja. Meghiúsul a május 16-ra tervezett párizsi nagyhatalmi csúcsértekezlet is. Szakítás Kína és a Szovjetunió között.

május 7. A 79 éves Vorosilov marsallt a – aki régi konzervatívnak számít – az 53 éves Leonyid Brezsnyev, a technokrata hírében álló politikus váltja fel a szovjet kollektív államfői testület elnöki tisztében.

május 11. D. D. Eisenhower sajtóértekezlete: „…elnökségem kezdete óta adok ki utasításokat, hogy minden lehetséges módon folyjék az USA és a szabad világ megvédéséhez szükséges információk beszerzése a meglepetésszerű támadás elhárítására és hatékony védelmi intézkedések foganatosítása céljából.”

május 12. Ünnepi közgyűlés az ELTE fennállásának 325. évfordulóján.

május 17. Az Elnöki Tanács fölmenti Révész Géza honvédelmi minisztert és kinevezi moszkvai nagykövetté, Czinege Lajos alezredest előlépteti altábornaggyá, és megválasztja honvédelmi miniszterré. (Czinege 1986-ig maradt miniszter.)

május 19. Bemutatják a Két emelet boldogság című filmet. Rendező: Herskó János.

május 23. Ben Gurion izraeli miniszterelnök bejelenti, hogy az izraeli titkosszolgálat Argentínából elrabolta a zsidók kiirtásának fő szervezőjét, Adolf Eichmann volt SS-vezetőt.

május 29. Az Ünnepi Könyvhét alkalmából 57 könyv jelenik meg, ebből 43 magyar szerző tollából, közöttük: Barabás Tibor Egy címíró emlékiratai. Regény; Darvas József: Országúton, városon. Riportok, cikkek; Dobozy Imre; Tegnap és ma. Regény és elbeszélések; Hatvany Lajos: Irodalmi tanulmányok.

június 13. A Pravdában cikk jelenik meg a kínai ultrabalos tendenciák veszélyeiről.

június 29. Az MSZMP KB határozata az építő- és építőanyag-ipar, a vegyipar fejlesztéséről és a vidéki ipartelepítési programról. A vegyipar átlagosnál gyorsabbra előirányzott növekedését a határozat a mezőgazdaság kollektivizálásának következményeivel (műtrágya és növényvédő szer iránti szükséglet), a műanyag- és műszáltermelés fokozásinak szükségességével valamint a gyógyszer-, gumiabroncs-, szintetikus mosószer, lakk- és festékgyártás korszerűsítésével indokolja,

július 11. Az új alkotmány hatályba lépésével Csehszlovákiát Szocialista Köztársasággá kiáltják ki (eddig Csehszlovák Köztársaság volt).

– Az alig 10 napja függetlenné vált belga gyarmat, Kongó Katanga tartományában, Csombe deklarálja a Kongótól való elszakadást és az önálló állam megalakítását. Lumumba, a központi kormány miniszterelnöke a Szovjetunióhoz fordul segítségért. Polgárháború bontakozik ki. 14-én Mobutu hadsereg-főparancsnok veszi át a hatalmat Kongóban.

július 17. Dunaújvárosban felavatják a meleghengerművet.

augusztus 25–szeptember 11. A római XVII. nyári olimpián a magyar sportolók 6 arany-, 8 ezüst- és 7 bronzérmet szereztek. Olimpiai bajnokok: Kárpáti Rudolf (vívás, kard egyéni), Delneky Gábor, Gerevich Aladár, Horváth Zoltán, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Mendelényi Tamás (vívás, kardcsapat), Németh Ferenc (öttusa, egyéni), Balczó András, Nagy Imre, Németh Ferenc (öttusa, csapat), Parti János (kenu egyes, 1000 m), Török Gyula (ökölvívás).

szeptember 1. Magyarország és Csehszlovákia között megszűnik a vízumkényszer.

szeptember 14. Paul Robeson világhírű amerikai néger énekes európai körútja során többnapos vendégszereplésre Budapestre érkezik.

szeptember 23. Az ENSZ közgyűlésének általános ügyrendi bizottsága ismét napirendre tűzi a magyar kérdés”-t. Kádár János a Baltyika nevű szovjet hajón, Hruscsov, Zsivkov és Gheorghiu Dej társaságában – mint egy „külpolitikai aktivizálódásként” is – New Yorkba utazik. Október 3-i felszólalásában Kádár tiltakozik azon kijelentések ellen, melyek „a nemzetközi reakció erői által külföldről szervezett ellenforradalmi puccsot” nemzeti felkelésként értékelik.

szeptember 28. A József Attila-lakótelep avatása: a budapesti volt Valéria-telep helyére épült új lakónegyedet József Attiláról nevezik el.

október 5. Ismét kulturális magyar irodalmi magazin jelenik meg angol nyelven, hogy jelképezze az 1950-es évek elzárkózásának megtörését. Megindul a New Hungarian Quarterly című angol nyelvű magyar folyóirat. Szerkesztő Boldizsár Iván.

október 8. A mosógépek terjedéséről ír egy hetilap. A Vas megyei Kemenesalján „a Haladás Termelőszövetkezet úgy segít asszonytagjain, hogy 6 mosógépet vásárolt nemrégen, s azokat bárki használhatja. Nap mint nap úton vannak a gépek, szívesen használják az asszonyok, mert így több idejük jut – amire eddig sok nem jutott – pihenésre és szórakozásra.”

Ezer lakosra jutó háztartási gépek állománya

Megnevezés

1958

1960

1965

Porszívó

10,7

45,1

Padlókefélő

2,0

45,2

114,3

Hűtőszekrény

25,1

– Újsághirdetés: „Már kapható elektromos hallókészülék, ára: 1750 Ft

október 28. A budapesti Madách Színház bemutatja Arthur Miller: Pillantás a hídról című darabját.

október 29. Önkiszolgáló üzletek megjelenése! A Képes újság beszámol arról, hogy Gyulán „önkiszolgáló és önkiválasztó neonfényes üzletek sorakoznak egymás mellett… Boldog a vevő, mert fele annyi idő alatt vásárolhatja meg, ami kell, és az eladó is, hiszen az áru kínálja és eladja önmagát Az új kiszolgálási formában működő boltok már 1958-ban megjelentek (200 üzlet átalakításával), de a nagyarányú fejlesztés 1959 elején indult meg állami és szövetkezeti támogatással. (1961 végén az önkiszolgáló üzletek száma meghaladta a 3100-at, 1962 után azonban a kereskedők részéről megnyilvánuló ellenérzés – az elharapódzó lopások – miatt a fejlődés lelassult. 1963 végére a bolthálózat kb. 13%-a volt önkiszolgáló.)

november 5. A háztartásokban hódít a műanyag. „Műanyagból készült minden, a fali sótartó, a tál, a jól záródó doboz ás a két újszerű kanál is… Falra akasztható műanyag szeméttartó veder. Jól tisztítható, pontosan záródik. Nemcsak praktikus, csinos is” – írja a Képes Újság. – Kuplé a pesti utcán: Nejlon már a facipő, nejlon a kabát / Nejlon gólya hozza már a nejlon kisbabát) – A magnetofon-kultúra tért hódít a házasságkötés szertartásánál is. Újságcikk számol be arról, hogy Hódmezővásárhelyen korszerűsítették az esküvőket. „Magnetofonra veszik a fogadalmat, az »igent«, amit olyan meghatódottan, örökre szólóan mond menyasszony is, vőlegény is. A rövid magnószalagot ajándékba kapja az új pár, s rajta emlékeztetőül az ünnepélyes ígéretet, amely – reméljük nemcsak a technika jóvoltából örökké tartó igenné válik.”

november 7. A csuklós autóbusz, azaz a „hernyóbusz” megjelenik Budapesten.

november 8. Az amerikai elnökválasztáson minimális többséggel a demokrata J. F. Kennedy győz a republikánus R. Nixonnal szemben.

november 10–december 1. 81 kommunista és munkáspárt moszkvai értekezletén megvitatják a nemzetközi élet és a kommunista világmozgalom időszerű kérdéseit.

november 19. A házgyári, kisméretű, de komfortosnak nevezett lakások kormányprogramjához idomul a bútoripar is. Hirdetés az újpesti Bútorgyár Varia-bútorairól, melyek „kis lakások méreteihez alkalmazható, kellemes világos színű és igen jó minőségű darabok… A választék igen bőséges: 16-féle készül az új bútortípusból.”

december 10. Tudósítás: „Csak az első napokban volt szenzáció Tiszasorjánban is a villany. Most már természetes, hogy egy kattanás és világos a lakás.” Az 1949 óta futó villamosítási program valójában most ér végső szakaszába.

december 14. ENSZ-határozat Genfben a gyarmati rendszer mielőbbi és feltétel nélküli megszüntetéséről: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre, s ennek a jognak értelmében szabadon határozza meg politikai helyzetét, és valósítja meg gazdasági, társadalmi és, kulturális fejlődését.”

december 17. Magyarországon is megjelenik a grillsütő. Újsághirdetés: „Egyike a legkisebb elektromos háztartási gépeknek a grillsütő. Infravörös sugárzó fűtőteste zsír nélkül süt, fogyókúrásoknak különösen ajánlható.”

december 20. A 9/1960. számú egészségügyi miniszteri rendelet kötelezővé teszi a lakosság évenkénti tüdőszűrését.

Tüdőgondozás

TBC-gondozóintézetek száma

1960 187

1965 193

1968 190

december 24. Romániában közigazgatási módszerekkel folyik a magyarság visszaszorítása az állami életből. A Magyar Autonóm Tartomány területéből leválasztott Háromszék és Csík egy részét, valamint Dicsőszentmárton, Marosludas, Sármás környékét Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven egyesítik. (Az új közigazgatási egységben a magyarság aránya a korábbi 77,3%-ról 62%-ra csökkent.).

december 31. Állami bankkölcsön – először a szocialista országokban – a magánlakás-építkezésekhez. A pénzügyminiszter 15/1960. számú rendelete értelmében az új családi ház építésére a jóváhagyott költségvetés végösszegének 75%-áig – de Budapesten és a megyei jogú városokban maximum 80 ezer, egyéb városokban és a kijelölt községekben 70 ezer, másutt 50 ezer forintig – adható OTP-kölcsön.

december A tv-előfizetők egyre növekvő száma miatt a tv „Hétköznapi tanácsok című műsorában arról is szándékozik beszélni, hogyan kell helyesen ki- és bekapcsolni a tv-t, hogyan kell helyesen beállítani a képet”. – Gazdaasszony-körök alakulnak Borsodban, ahol „sütést-főzést, szabás-varrást, játékkészítést, kézimunkát tanul vagy ötezer asszony”.

Az év folyamán A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint a szocialista szektor részaránya az ipari termelésben 98%, a mezőgazdaságban 87,2%. A munkások havi átlagkeresete az állami iparban 1486 Ft-ról 1574 Ft-ra, az állami építőiparban 1513 Ft-ról 1577 Ft-ra emelkedett, Az 1000 Ft-nál kevesebbet keresők aránya 2,9%.

Összeállították: Burucs Kornélia, Demeter Zsuzsanna, Dömötörfi Tibor, Glatz Ferenc, Pótó János, Stefány Judit, Szabó Róbert, Tomsics Emőke

2. Képek




1. A kínai kártya. Szakítás Kína és a Szovjetunió között

A KÁDÁR-RENDSZER TÖRTÉNETÉBŐL

SIPOS Péter

A kínai kártya

Szakítás Kína és a Szovjetunió között

A magyarországi 1956. november utáni fejlődés egyik leglényegesebb meghatározója volt Kína megerősödése a nemzetközi munkásmozgalomban és a maoizmus néven később ismertté vált politikai vonal kínai és világméretű megerősödése.

A Kádár-rendszer 1956. november–1961 közötti története tudományos igénnyel megmagyarázhatatlan a kínai fejlődés és a szovjet–kínai viszony ismerete nélkül. Kutatóink és a közvélemény szinte semmit nem tud forrásszerűen 1956 utáni történelmünk e meghatározó tényezőjéről.

A Kádár-rendszer konszolidációjának másik meghatározó eleme a szovjet–kínai ellentét kiéleződése. Kádár, aki a szovjetek tankjain került Nagy Imre mellől hatalomra – bárhogy is értékeljük politikai pályafutását –, történelmi lépése volt, hogy azonnal és látványosan csatlakozott a szovjet álláspont illetve Hruscsov mellé. Ezzel részben elhatárolódott belpolitikailag a szektás-ultrabalos csoportoktól, ugyanakkor nagyobb mozgásteret nyert a szovjet zónán belül. Ennek alapdokumentuma Kádár János beszámolója az 1960. november–decemberi moszkvai értekezletről. (A szerk.)

A politizáló emberek Magyarországon az 1950–1960-as évek fordulóján is szinte örökletes módon olvastak az újságok sorai között, és szívesen követték azt a hagyományt, hogy a hazai tömegkommunikáció szigorúan ellenőrzött információit külföldi rádióadókból, nyerhető értesülésekkel egészítsék ki. Így terjedt el a hír, hogy már megint „problémák vannak” a jugoszlávokkal, amin senki nem csodálkozott. Annál meglepőbb volt viszont még a magukat beavatottnak tartó homo politicus-ok számára is, hogy „bajok”, sőt mindinkább úgy tűnt, „súlyos bajok” vannak a kínaiakkal. „Gyanúba” kerültek az albánok is, hogy „valami gond lehet velük”, de ők nem voltak igazán fontosak. Egyúttal sokan számoltak azzal, hogy nem elvont, teológiai természetű csatározásokról van szó, hanem a nemzetközi kommunista mozgalomban zajló viták – a függési viszonyokból következően – a hazai mozgásteret, létviszonyokat is közvetlenül befolyásolhatják.

A kommunista világmozgalom belső ellentéteinek tényét megerősítette, hogy az 1960-ban Moszkvában összegyűlt 81 párt vezetői ill. képviselői november 10-től december 1-jéig, tehát három hétig tanácskoztak. A Népszabadság december 22-i számában megjelent közlemény „sokoldalú és mélyreható alkotó vitát” említett. A részvételi listából kiderült, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének küldöttsége nem vett részt az értekezleten. Ha valaki netán vette magának a fáradságot és összehasonlítás végett megnézte a szocialista országok pártjainak 1957. november 14–16. közötti értekezletét és a testvérpártok november 16–19. közötti szélesebb körű konferenciáját értékelő MSZMP-nyilatkozatot, észrevehette, hogy abban szó sincs vitáról, és a jugoszláv párt is aláírta a tágabb körű értekezleten elfogadott békenyilatkozatot. Vajon mi történt az időközben eltelt három esztendő folyamán?

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1960. szeptember 6-án Nemes Dezső előterjesztésében elfogadta a „Nézeteltéréseinkről a világhelyzet megítélésében, a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiai és taktikai kérdéseiben” c. dokumentumot, amelyet a következő hónapban megismertettek a moszkvai tanácskozást előkészítő bizottsággal.) A magyar párt hivatalos állásfoglalásának tekinthető összegzésből kitűnik, hogy a Kínai Kommunista Párt szembefordult az 1957-es nyilatkozattal, amely a nemzetközi helyzetet az SZKP 1956-ban lezajlott XX. kongresszusa alapelveinek szellemében értékelte. A kínai vezetés tévesnek minősítette a háború elkerülhetőségéről, a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett éléséről és a proletárdiktatúra békés úton való megvalósításának lehetőségéről Hruscsov által megfogalmazott tételeket. Mao Ce-tung szerint az imperializmus „papírtigris”. Ezt a nézetet az MSZMP KB így minősítette: „Ha az imperializmus csak papírtigris, akkor miért nem kergettük ki Dél-Koreából, miért tűrjük ott ülni Tajvan szigetén, miért nem kergetjük ki Európából, miért nem zúzzuk szét Japánban, stb., stb.?”

A kínai szemlélet valójában a háborús veszélynek, s különösen az atomháború következményeinek a lebecsülését fejezte ki. A fent idézett dokumentum nem szólott arról, ami más forrásokból csak később vált publikussá. Mao Ce-tung már az 1957-es értekezleten – utalva Nehruval folytatott vitájára – kijelentette: „… ha az emberiség fele megsemmisül, még megmarad a másik fele, az imperializmus viszont teljesen megsemmisül, s az egész világon csupán szocializmus lesz, s egy félévszázad vagy egy egész évszázad alatt a lakosság ismét megnövekszik, talán a felénél többel is.”

Kádár János itt közölt beszámolójában csak mellékesen utalt arra, hogy a kínaiakkal folytatott ideológiai vita hátterében hatalmi kérdések rejlenek. Peking kifogásolta, hogy Hruscsov mindinkább törekedett az Egyesült Államokkal való megállapodásra. Ennek érdekében, vélekedtek a kínaiak, feláldozza az ó érdekeiket. A Szovjetunió nem támogatta a tajvani csapatok által megszállt Quemoj és Matsu szigetek esetleg elfoglalásának tervét. Az Indiai Köztársasággal kibontakozó határvitában Moszkva semlegességet tanúsított, ami a status quo fenntartását ill. helyreállítását követelő indiaiaknak kedvezett. S a legsúlyosabb sérelem – a Szovjetunió nem nyújtott támogatást ahhoz, hogy Kína az atomklub tagjává váljon. A Szovjetunió felbontotta 1959-ben a két évvel korábban megkötött szerződést a kínai nukleáris kutatások előmozdítására. Így Kína „kénytelen volt” a saját erejéből kifejleszteni 1965-re az atombombáját, 1967-re a hidrogénbombáját.

A kínai vezetés támadásainak elsődleges és közvetlen célpontja az 1950–1960-as évek fordulóján a nyilvánosság előtt még nem az SZKP, hanem a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége volt. Így kívánta Mao Ce-tung a két nagy párt közötti egység látszatát egyelőre megőrizni.

A jugoszlávok elleni újabb offenzívára az adott ürügyet, hogy a JKSZ 1958 áprilisában elfogadott új pártprogramja elítélte a bürokratizmust és az etatizmust, valamint az álforradalmi szektarianizmust, hitet tett az önigazgatás eszménye mellett és a párt szerepét a nevelésre és a meggyőzésre korlátozta. Mindez felháborodást keltett a szovjet blokkhoz tartozó országok kommunista pártjainak felső vezetésében, amelyek szintén éles hangon bírálták a jugoszlávok „revizionizmusát”. A kínaiak azonban azt követelték, hogy ismét helyezkedjenek Belgráddal szemben az 1949-es Tájékoztató Iroda-határozat megbélyegző és kirekesztő álláspontjára, ami lehetetlenné tette volna az államközi kapcsolatok fenntartását is. A többi párt – az albánokat kivéve – beérte az 1948-as Kominform-határozat ugyan szintén alaptalan és jogtalan, de inkább bíráló, mintsem elítélő hangvételével.

Az MSZMP PB már idézett 1960. szeptemberi állásfoglalása szerint „a mélyreható ideológiai és politikai ellentétek dacára arra kell törekednünk, hogy Jugoszláviával normális államközi kapcsolatot teremtsünk és tartsunk fenn. Ennek az államközi kapcsolatnak is van bizonyos kihatása a semleges országokkal való nemzetközi együttműködés alakulására. Ennek kell alárendelni a Jugoszláviával való államközi kapcsolat kérdését. Nem kevésbé fontos ez a nyugat-európai munkásság akcióegységéért való harc támogatása szempontjából. Abnormális államközi kapcsolat a szocialista tábor országai és Jugoszlávia között nehezíti nyugat-európai testvérpártjaink harcát a kommunisták és szociáldemokraták akcióegységéért.”

A vita azonban, úgy tűnik, nem maradt következmények nélkül a magyarországi politikai életben sem. Fejtő Ferenc kifejtette azt a hipotézist, hogy a jugoszlávellenes kampány árát Nagy Imrének és társainak az életükkel kellett megfizetniük Moszkvának, de még inkább Pekingnek. „Feltételezésünk az, hogy Nagy kivégzését a szovjetek erőltették rá Kádárra, és a szovjetek engedtek a kínaiak és azon európai kommunista vezérek összpontosított nyomásának, akik vagy alárendelték magukat a kínai befolyásnak, vagy ebben az ügyben egyetértettek velük. Ezzel nem kívánjuk azt állítani, hogy a magyar kommunistákat nem terheli felelősség, ahogyan ezt később a budapesti propaganda el akarta hitetni…”

Enver Hodzsa és az Albán Munkapárt többi vezetői zárt körben már a XX. kongresszus másnapján élesen támadták a hruscsovi politikát. Az 1957 áprilisában folytatott megbeszélések során Hruscsov kifakadt: „Önök, albánok, úgy látszik, Sztálin útjára akarnak minket visszatéríteni!” A vita ellenére, vagy talán éppen ezért, a szovjet vezetés elengedte Albánia több százmillió rubeles adósságát és élelmiszersegéllyel lehetővé tette az Albániában még mindig fennálló jegyrendszer megszüntetését 1957 novemberében. Érthetően megrökönyödést okozott Moszkvában, hogy Enver Hodzsáék a következő években mind eltökéltebben támogatták a kínai politikát. Az albánok minden valószínűség szerint attól is tartottak, hogy a Balkánra is kiterjedő hruscsovi békeoffenzíva során a szovjet vezetés az ő érdekeiket sértő megállapodásokra jut jóval erősebb szomszédaikkal, Jugoszláviával és Görögországgal. Az 1960-as moszkvai értekezlet idejére a szovjet és az albán vezetés ellenségeskedése már annyira elfajult, hogy Hruscsov kijelentette: „hamarabb egyességre jutna Mac Millannal (brit miniszterelnök), mint az albánokkal.” A következő évek fejleményei igazolták szavait.

Jegyzetek

1. PIL. 288. f. 5/199. őe.

2. Communism in Europe. Continuity, Change, and the Sino-Soviet Dispute. Cambridge, Mass. (1964) Vol. 1. 150. o.




1. A szovjetkínai konfliktus és Magyarország. Kádár János beszámolója az MSZMP KB 1960. dec. 21-i ülésén

A szovjet–kínai konfliktus és Magyarország

Kádár János beszámolója az MSZMP Központi Bizottságának ülésén a kommunista és munkáspártok moszkvai értekezletéről (Részletek) 1960. december 21.

1989/188. (XI. 22.) minisztertanácsi rendelettel a MM szabályozta a levéltári kutatás feltételeit. Néhány nyugati ország mintájára a levéltári anyagok kutathatásának időhatárát 30 évben határozta meg. Ennek következtében az 1991. évben kutathatóvá vált az 1960. év iratanyaga. Terveink szerint a História megkezdi az 1960. év legfontosabb anyagainak közlését. Folyamatosan lépést tartunk az anyagok felszabadulásával és a legfontosabb dokumentumok mellett közöljük az adott év (jelen esetben 1960) históriáját. A volt Párttörténeti Intézet (ma Politikatörténeti Intézet) Archívuma 1990 februárjában egyezményt kötött a kormánnyal, amelynek értelmében magára nézve is kötelezőnek fogadja el az 1989. évi levéltári kutatási szabályozást, ugyanúgy mint az állami levéltárak. Ennek ellenszolgáltatásaként a kormányzat a fenntartás infrastrukturális költségeinek fedezésére adott összeget bocsát rendelkezésre.

Az Archívum most vállalta, hogy az éppen felszabaduló év vezető pártszerveinek anyagaiból válogatást bocsát közre. Ezúton is köszöni a Szerkesztőség T. Varga György Archívum-vezetőnek, és munkatársainak hogy a jelen számtól folyamatosan közlésre kerülő dokumentumokat kiválogatták. A beszámoló szabadon elmondott többórás, szerkesztetlen beszéd, nem változtattunk szövegén, csak rövidítettünk, melyet […]-tal jelöltünk. (A szerk.)

[…] A Közös tanácskozás, mint ismeretes egy kissé hosszúra nyúlt. Ennek fő oka az volt, hogy eleve egyetértés volt valamennyi testvérpárt között abban, hogy álláspontját mindenki korlátozás nélkül fejtse ki, úgy, ahogy azt helyesnek tartja, ennek megfelelő ügyrendet is fogadtunk el, tehát nem volt a felszólalási idő szabályozva. Az első fő vitában a jelen lévő 81 párt közül felszólalt 78 párt, illetve 76, de aztán két párt kétszer beszélt, így jött ki a 78. Ezek között volt 20 perces beszéd is, 4 és félórás beszéd is, ahogy az elvtársak azt helyesnek tartották. Mindenesetre fontos és hasznos volt, hogy valamennyi testvérpárt ki tudja fejteni álláspontját úgy, ahogy azt szükségesnek látta. Ez egyik fontos vonása volt a tanácskozásnak.

A másik az, hogy vita volt, mégpedig helyenként, időszakonként igen éles vita. Nagyjából – talán egy esetet kivéve – betartva természetesen az elvtársi hangot és a kommunisták között szokásos vita-módot. Végül, a hosszas vita eredményeképpen kialakult egy közös és egységes álláspont, amire vonatkozóan valamennyi testvérpárt küldöttsége kijelentette, hogy az álláspontot közösen alakítottuk ki, és egységesek vagyunk abban az okmányban, abban a szövegben, amiket aztán aláírtunk.

[…] Melyek voltak […] a leglényegesebb kérdések? Az első és döntő kérdés a korszak jellegének megítélése.

[…] A korszak megítélésében a lényeges eltérés abban jelentkezett, hogy az 1957-es Nyilatkozat mellett híven kitartó valamennyi kommunista és munkáspárt úgy ítéli meg a jelenlegi korszakot, mint amely már eltér az 1917–1918-as helyzettől néhány lényeges fő vonásában, különösképpen abban, hogy a szocialista rendszer világrendszerré vált és a nemzetközi ügyekre mind fokozódóan döntő befolyást nyert. Ez az alapvető eltérés az 1917-es megítéléstől.

Mi volt a kínai pozíció lényege? Az, hogy egyszerűen elővették Lenin elvtársnak még az Októberi Forradalom győzelme előtti időben keletkezett tételeit a korszakról, egyes konkrét kérdéseknél 1916-os tételeit, és – ezeket nem lehet másképp, mint dogmáknak nevezni – a jelenlegi időszakra is érvényesnek tekintették ezeket…

[…] Ha ezt az 1916-os lenini meghatározást vesszük alapul, annak egyik lényeges vonása volt, hogy amíg imperializmus van, addig a háborúk is elkerülhetetlenek, hisz ezek az imperializmus jellegéből és természetéből folynak. Viszont az 1957-es értékelésből következik az a megállapítás, hogy a háború többé nem végzetszerűen elkerülhetetlen, mert a nemzetközi élet egyik új lényeges vonása a szocialista tábor, a szocialista világrendszer léte, amely mind fokozódó, döntő befolyást gyakorol a nemzetközi helyzet fejlődésére. Így az imperialisták nincsenek többé abban a helyzetben, hogy tetszés szerinti időpontokban robbanthassanak ki világháborút, vagy akár más jellegű háborút.

Ugyanígy hosszú időn át vitatott kérdés volt a békés egymás mellett élés kérdése, amely annyiban merült fel más vonatkozásban is, nemcsak a háború összefüggésében, hogy a kínai elvtársak megítélése szerint ez a békés egymás mellett élésre való törekvés egyrészt megvalósíthatatlan – mert a háborúk ma is elkerülhetetlenek – másrészt pedig fékezőleg hat a népek nemzeti függetlenségi harcára.

[…] Végül egy központi kérdés volt, hogy az 1957-es Nyilatkozatban leszögezett fontos tétel szerint korunkban egy vagy több országban lehetséges békés úton, polgárháború nélkül is a szocialista forradalom győzelme. Ez természetesen szintén a korszak jellegének megítéléséből levont következtetés, illetve tétel.

[…] A kínai elvtársak a vita egy szakaszában kijelentik, sőt – hogy úgy mondjam – megpróbálták alátámasztani, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja eltért az 1957-es Nyilatkozat alapjától. Mégpedig jobbra. Ha ezt a kifejezést nem is használták, ez volt a lényege, tehát, hogy revizionista irányban eltért. Aztán tettek olyan megállapítást is, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának politikájában és gyakorlatában, különösképpen nemzetközi politikájában az imperializmussal szembeni békülékenység vonásai, opportunista vonások jelentkeznek. Még azt a kifejezést is használták, hogy revizionista elhajlások mutatkoznak a Szovjetunió Kommunista Pártjának politikájában.

[…] Ennek indoklásaként nem ezeket a fő elvi kérdéseket vették elő, hogy a mi korunk helyes megítélése, lehetséges-e a békés egymás mellett élés stb. – hanem mikor azt próbálták indokolni, hogy a XX. kongresszusról miért így beszélnek, hogy voltak ott helyes dolgok is, de sok hiba is, egyetlen egy dolgot vettek elő, hogy nem értettek egyet sohasem a XX. kongresszuson Sztálin elítélésével és károsnak tartották azt a bizonyos beszédet is, ami ott a zárt ülésen elhangzott és ami tulajdonképpen a személyi kultusz konkrét elítélése volt, egy bizonyos területen: a törvénysértések területén.

Megtámadták a Szovjetuniót azzal a kínai elvtársak, hogy a testvéri segítséggel, amit nyújtott Kínának és a többi országnak is – és nyújt is – azzal a segítséggel kérkedik, holott az nem valami különleges érdem, hanem kötelesség.

[…] Komoly vádjuk volt a szovjet elvtársak ellen, hogy az indiai–kínai határvitákban az SZKP és a Szovjetunió – még pontosabban megnevezve Hruscsov és rajta keresztül a szovjet elvtársak – a burzsoá és reakciós indiai kormányt támogatták velük szemben.

[…] Elővenném a vitakérdések harmadik – hogy úgy mondjam legkonkrétabb – részét is. Ez a szövegezéssel kapcsolatos vita. Ez a véleményeltérés már szövegben és szavakban jelentkezett. Ilyen kérdések körül folyt a vita:

1. A kínai elvtársak követelték, hogy a jugoszlávokkal kapcsolatban élesebb megfogalmazás szerepeljen, amelynek a lényege az lett volna, hogy Jugoszlávia, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége megszakította kapcsolatát és kiesett a nemzetközi munkásmozgalomból. Valami ilyesmi megállapítást javasoltak. Vagy „önmagát kirekesztette” a nemzetközi munkásmozgalomból, Jugoszlávia nem szocialista ország, hanem kapitalista ország.

[…] Másik vita: a szövegben volt egy olyan megállapítás, amely kifejezte, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom leküzdötte a revizionista áramlatokat, győzelmet aratott felettük. A kínaiak ez ellen felléptek és nagyon amellett voltak, erősítsük a szövegben a revizionizmus elleni részeket, mert az még nincs leküzdve, mert az még létezik.

[…] Azt is követelték a kínai elvtársak, hogy ne legyen a szövegben olyan megállapítás, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom leküzdötte a személyi kultusz káros következményeit. Volt egy ilyen megállapítás a szövegben. Ezzel kapcsolatban két dologgal léptek fel: vagy egyáltalán ne szerepeljen az az anyagban, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom leküzdötte a személyi kultuszt és annak káros következményeit, vagy ha bent marad a szövegben, akkor írják hozzá még azt, „amely egyes országokban volt”.

Ezáltal a szövegezés olyan értelmet kapott volna, hogy például a Szovjetunióban volt személyi kultusz, Kínában nem volt stb.

[…] Volt még egy kérdés, amely önmagában nem volt olyan óriási jelentőségű, de az összefüggés miatt érdekes, amiben vita volt. A Szovjetunió Kommunista Pártja megismételte azt a javaslatát, amelyet a XXI. kongresszus előtt már megtett a testvérpártoknak, hogy töröljék a szövegből az olyan kifejezéseket, hogy a SZKP vezetője a nemzetközi kommunista mozgalomnak, és a szocialista tábor a Szovjetunióval az élén halad. A szovjet elvtársak immár másodízben javasolták, hogy a nemzetközi okmányokból ezt hagyjuk ki. 1957-ben is javasolták.

[…] a kínai elvtársak végig harcoltak az ellen, hogy benne legyen a szövegben az, hogy a SZKP XX. és XXI. kongresszusa döntő volt az egész nemzetközi kommunista mozgalom számára és arra pozitív hatást gyakorolt. Ez ellen harcoltak végig. De azt meg végig követelték, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjával az élen a vezető, és a Szovjetunióval az élen halad a szocialista tábor. Ez egy kicsit ferde logika, ami nagyon könnyen átlátható, hogy formálisan legyen vezető, de a valóságban nem ismerjük el a vezető szerepét. A szöveggel kapcsolatos vitatott kérdések közül – mikor a mi küldöttségünk tanácskozott, azt mondottuk – legfontosabb két dolog: az egyik a SZKP XX. kongresszusának a szövegbeni elismertetése, a másik a frakciózás elítélése. Az egyik az eszmei egységet jelenti tulajdonképpen, a másik meg a szervezeti egységet.

[…] Azt az egész időszakra meghatározott politikai vonalat támadták a kínai elvtársak, ami 1953-ban lépett fel a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságán belül, vagy annak lenini magva körül, én már nem tudom, hogy határozzam meg, amely fellépett a személyi kultusz és annak összes káros következményei ellen. Tulajdonképpen olyasfajta törekvés volt, hogy nem egészen, de sok vonatkozásban térjünk vissza ahhoz a politikához a nemzetközi kommunista mozgalomban, amely Sztálin életének utolsó időszakában volt.

[…] A lényeg: az utóbbi hónapokban a nemzetközi kommunista mozgalomban véleményeltérések vannak fontos kérdésekben és a kínai pozícióban egy dogmatikus, szektás szekció jelentkezett és ez az eszmei harc annak a fővonalnak a védelme volt a mi részünkről, és más testvérpártok részéről […] azért a taktikáért harcoltunk, amelyet az SZKP elkezdett 1953 nyarán, rögtön Sztálin halála után, ez folytatódott a XX. kongresszussal, és ami az 57-es tanácskozáson keresztül, annak révén teljes mértékben a nemzetközi kommunista mozgalom hivatalos, mondhatom, politikája, fő irányvonala lett. Mi ezért harcoltunk, a vita különböző szakaszain. És ha erre választ kell adni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a vonal győzött.

[…] Egyébként a felszólalásoknál úgy volt, hogy jelentkezési sorrendben. Ez volt a megállapított ügyrend, hogy minden párt úgy kap szót, amilyen sorrendben jelentkezik. Meg kell mondani, hogy a SZKP elsőnek kért szót, ténylegesen még mielőtt leültünk volna tárgyalni, már jelentették, hogy ők kérnek szót, azután pedig valami nagy tülekedés nem volt. Olyan érdekes helyzet alakult ki, hogy másod-harmadnap alig tudtuk a tárgyalási időszakot végigtárgyalni, mert mindig abban a hiányban szenvedtünk, hogy nem kért szót senki. Tudniillik a különböző részek egymásra vártak. Mi kérdeztük a szomszédokat – már a földrajzi szomszédokat – cseheket, románokat, hogy mikor akartok beszélni. Azt mondták, megvárjuk a kínaiakat. Aztán kérdeztük a többi pártot – franciákat, olaszokat –, mikor fognak felszólalni, azt mondták, hát megvárjuk a kínaiakat. Így volt.

A szovjet felszólalás megadta azt az alaphangot, ami a vita első szakaszára jellemző volt. – A végén aztán úgy alakult, hogy mi is szót kértünk – bár mi is úgy gondoltuk, jobb lenne a kínaiak után beszélni – de egyszerűen úgy alakult, hogy nem jelentkezett a szocialista táborból senki, végül aztán a bulgárokat meg minket megagitáltak, meg mi egymást és kifejtettük az álláspontunkat. Meg kell mondani, hogy senki abba az álláspontba bele nem szólt, és mi is pontosan úgy, ahogy a Szovjetunió, azt gondoltuk, hogy a vitatott kérdésben persze kifejtjük a véleményünket, meg megvédjük az álláspontunkat, de mindenféle sértő és bántó megállapítások nélkül, hogy mi ne szítsunk ott vitát és ez volt jellemző ezekre az első napokra. Megváltozott a helyzet november 14-én, amikor a kínai elvtársak szót kértek, és ezt a szovjet állásfoglalást, amiről most beszéltem, teljesen figyelmen kívül hagyva és egy öt nappal azelőtti szovjet levéllel polemizálva az egész platformjukat kifejtették, az összes vitakérdést újra kiadták […] Attól kezdve megváltozott a helyzet, mert rögtön utánuk, akik felszólaltak, – egyébként már fel voltak iratkozva – azok mind szembeszálltak ezzel a kínai polémiával. Két nap múlva beszéltek az albánok, akik hallatlan beszédet mondtak, az aztán, mint az olaj tűzre, attól kezdve aztán ott olyan fajta vita volt, hogy aki csak ott beszélt, az mind ez ellen a kínai, illetve az albán pozíció ellen lépett fel. Úgyhogy a vita rendkívül éles volt.

[…] Az Enver Hodzsa elvtárs beszédének a lényegét mondom el: Régen nem értenek egyet a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságával. Nem helyeslik azt a politikát, amit ők egy sor fontos kérdésben visznek. Aztán: Hruscsov revizionista és megalkuvó vonalat visz. Az egész úgy alakult, hogy a kínaiak mindig az SZKP Központi Bizottságáról beszéltek, Hruscsov nevét ki sem ejtették az egész felszólalásukban, az albánok meg mindig Hruscsovot támadták. Ez valahogy így volt ott. Vagy meg volt osztva, vagy így sikerült. Tudniillik korábban nagyon élesen vissza lett utasítva a kínaiaknak az a próbálkozása, hogy Hruscsovra koncentrálják támadásaikat, amit az albánok vállaltak magukra. Tehát Hruscsov revizionista, azután felsoroltak lényeges dolgokat, kijelentették, hogy ők ellene voltak annak az 1955-ös belgrádi útnak, azután ellene voltak a XX. kongresszuson Sztálin elítélésének, de erről már teljesen általában beszéltek. Azt mondták, hogy ők károsnak tartják, ahogyan az SZKP Központi Bizottsága a XX. kongresszuson Sztálint elítélte. Teljesen sommásan. Azután kifejezték azt a véleményüket, hogy a magyarországi ellenforradalomért tulajdonképpen Hruscsov a felelős, mert egy olyan időszakban, amikor valamiféle csapást kellett volna mérni a titóizmusra, Hruscsov ténylegesen támogatta és bátorította ezt a titóizmust, és ezért ő az oka a magyarországi ellenforradalomnak. És felsorolták a többi dolgokat: imperializmussal való békülékenység, megalkuvás, stb. Ez volt az álláspontjuk lényege.

Azt is kifejtették, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja nyomással akarja az Albán Munkapártot kényszeríteni arra, hogy saját helyes álláspontját feladja a Szovjetunió Kommunista Pártja állásfoglalásáért, azt fogadja el.

[…] Mi a mi benyomásunk, mi ennek az albán álláspontnak a lényege? Az, hogy az 1953 előtti vonalért harcolnak.

[…] Így lehet valahogy ezt a helyzetet jellemezni, hogy teljesen azonos platformon, bár különböző módon, lépett fel a kínai és az albán delegáció. A különbség az volt, hogy a kínaiak mégis a nyelvezetükben, kifejezéseikben, beszédstílusukban, hangjukban többé-kevésbé normális hangot használtak, vagy legalább is erre törekedtek. Az albánok pedig egyszerűen elviselhetetlen elvtársiatlan, durva, goromba, az érvelésében hajmeresztő felszólalást mondtak.

Közbeszólás: Amerika Hangjához hasonlóan.

Kádár János elvtárs: Nincs az a Szabad Európa, amelyik olyanokat mondott volna a Szovjetunióra, amit itt az albánok mondtak, őrjöngésükben, vagy dühükben.

Néhány testvérpárt felemás, vagy ingadozó álláspontot foglalt el. Ezek között volt Burma, Indonézia, Ausztrália. Ezt a három pártot külön vesszük, mert ez a kínai álláspont felé hajlott.

Nagyobbrészt a kínai pozíciót támogatta a vitában. […] Kisebb mértékben, de még inkább valami kis árnyalattal a kínaiak pozíciója felé ingadoztak a vietnamiak és a japánok. A vita folyamán – bár egy órán keresztül beszéltek – teljesen elkerülte az állásfoglalást a koreai küldöttség. Se ide, se oda.

[…] Egyébként megemlítem, hogy a vitának egy élesebb szakaszában az indiai vezető megmondta, ha a kínaiak nem írják alá az okmányt, ők sem írhatják alá, bár ők a világon mindenben a közös állásponton vannak, ezt kifejtették, bátran, okosan megvédték a tanácskozáson, – a kínaiakat nagyon komolyan kritizálták, nem annyira éles szavakkal, mint kitűnő érvekkel – ennek ellenére, mint mondták, nem írhatják alá, mert ha a kínaiak nem írnak alá és ők aláírnak, otthon náluk szakadás lesz. Hát ilyen helyzet is van a világon.

[…] A vita eltartott 10-tól 28-ig.

[…] Egyik is mondta a magáét, és a másik is mondta a magáét. Akkor szünet jött, mert már több szónok nem volt, egyszer már a 76, vagy 78 párt elmondta a magáét, azután egy nap alatt 24 párt elmondta rövidítve újra a véleményét egy pár kérdésben, azután még valaki beszélt, – végül szünet. Elfogytak a szónokok, megegyezés még nincs. Akkor volt két-három nehéz nap. Pártok beszélgettek egymás közt, a szerkesztőbizottság is összeült, ott is voltak viták. Azután kialakult lassan a körvonala a megegyezésnek.

[…] Aztán megszületett a megegyezés. Ez olyan módon történt, hogy különböző pártok találkoztak egymással, többek között a Kínai Kommunista Párt és a Szovjetunió Kommunista Pártjának küldöttsége, – mégpedig kínai kezdeményezésre, – és lassan felülkerekedett mindenkiben, hogy most már vitatkoztunk eleget, kiderült, hogy a legtöbb dologban egyetértünk, egyezzünk meg, és megfelelő szöveget hozzunk létre.

[…] Az utóbbi napok atmoszférájára jellemzően megemlítem, hogy december 2-án volt egy ünnepi ebéd – előző nap már alá volt írva minden – rendkívül szívélyes légkörben zajlott le, ahol már megszűnt az a bizonyos helyzet, ami az utóbbi hónapokban volt, amikor megnézte, hogy ki a szomszédja, hogy is beszéljen azzal – ez teljesen eltűnt. Teljesen eltűnt ebben az utolsó nagy baráti találkozóban. Ott mindkét részről megfelelő pohárköszöntők hangzottak el; Hruscsov elvtárs nagyon szépen beszélt a kínai Pártról egészben és pohárköszöntőjét a kínai Pártra, a Központi Bizottságra és Mao Ce-tung elvtársra ajánlotta; ugyanúgy fordítva Liu Sao-csi elvtárs az SZKP-ról szépen beszélt, a Központi Bizottságról és Hruscsov elvtárs egészségére ajánlotta a pohárköszöntőt. Nagyon baráti és örömteli hangulat volt ott a heteken át folyó rettenetes viták után.

[…] Nekem óhatatlanul eszembe jut egy rossz történelmi előzmény, de nem szégyellem felvetni; amikor a XX. Kongresszusról hazatért a magyar pártküldöttség, akkor itt a Központi Bizottság kijelentette, hogy a XX. Kongresszus igazolta a Központi Bizottság politikáját. Ez történelmi tény. Mi gondoljuk, hogy a 4 1/2 év nem változtatott a helyes ítéleten, hogy ez korlátolt vakság vagy hazugság, vagy mind a kettő – az nem volt igazság. Azt hiszem, ha mi azt mondjuk, hogy ez a Moszkvai Tanácskozás meg ennek értékelése, megállapítása a pártunk politikáját megerősíti, alátámasztja – ez megfelel az igazságnak. […]

PIL 288. f. 4/38. 6. e. – Géppel írott tisztázat.

2. Képek




1. Nagyhatalomkommunizmus. Adatok Kína legújabb kori történetéhez (19111960)

Nagyhatalom – kommunizmus

Adatok Kína legújabb kori történetéhez (1911–1960)

1911 A „fiatal Kína” mozgalom – élén Szun Jat-szennel – polgári forradalmat hajt végre, elűzik a Mandzsu-dinasztiát és kikiáltják a Kínai Köztársaságot.

1912 Megalakul a Kuomitang, Szun Jat-szen pártja, a polgári reformok fő politikai ereje. – A japán–orosz háborúban (1905) vereséget szenvedett Oroszország átadja Mandzsúriát Kínának.

1913 Oroszország elismeri, hogy Mongólia – noha önálló közigazgatással – kínai felségterület.

1917 Kína hadat üzen Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának.

1919. május 4. A párizsi békekonferencia Kínát sértő határozatai tömegmozgalmat indítanak el. (Kína antant-szövetséges volt, mégis Japánnak ítélik a santungi volt német koncessziókat.) Kína nem írja alá a versailles-i békeszerződéseket. Kezdetét veszi az ún. „május 4. mozgalom”.

1921. július 1. A különböző városokban működő marxista csoportok megalakítják Sanghajban a Kínai Kommunista Pártot. Első főtitkára: Csen Tu-hsziu. A párt tagsága ekkor kb. 50 fő volt. A kongresszus 13 küldöttének egyike: Mao Ce-tung.

1921. november 12–1922. február 6. Nemzetközi konferencia Washingtonban. Résztvevők: USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Kína. A Kínával foglalkozó kilenchatalmi egyezmény elismeri Kína függetlenségét, és hangoztatja a „nyitott kapuk” elvét.

1921 Az 1916 óta tartó polgárháborús állapotokban Kína két részre szakad: a konzervatív Északra és a forradalmi Délre. A forradalmi Dél fővárosa Peking. A polgári forradalom (1911) vezetőjét Szun Jat-szent Kanton elnökéül választják. A Szun Jat-szen vezette Kuomitang a fiatal forradalmi Oroszországra támaszkodik, határozott antiimperialista politikával.

1924. január 21. A KKP belép a Szun Jat-szen által 1912-ben létrehozott Kuomintangba.

1924. január Kantonban megtartják a Kuomitang első kongresszusát, melynek szervezésében Szun Jat-szen kérésére szovjet politikai és katonai tanácsadók is részt vesznek.

1925. március 12. Szun Jat-szen halála.

1925. május 30–1927. április 15. Diáktüntetés Sanghajban. (Kína legnagyobb városa, a legnagyobb csendes-óceáni kikötő, amely 1842 óta nemzetközileg „nyitott város”. Túlnyomóan angol, amerikai tőke hatol be, a nyugatiak és a kínaiak elkülönített negyedekben élnek.) A tüntetőkre az angol rendőrség tüzet nyit. Ez megindítja a „május 30-a mozgalmat”, melynek jelszavai közé tartozik: „Le az imperializmussal!”, „Kína népe, egyesüljetek!”. A Kuomintang katonai hadjáratot indít az országban még az 1911. évi forradalom előtti állapotokat megőrizni akaró feudális katonai csoportok ellen.

1926 nyara A kantoni erők – szovjet tanácsadókkal támogatott – seregei megkezdik az ún. északi hadjáratot a „hadurak” azaz a tartományi feudális fészkek vezetői ellen, s őszre elérik a Jangce vonalát.

1927. április 12. A Kuomintang jobb oldalát (a nacionalista-kapitalista szárnyat) képviselő Csang Kaj-sek puccsot hajt végre, és Nankingban diktatórikusan uralkodó kormányt alakít. A Kuomintang kettészakad. A két központ: Nanking és Vuhan.

1927 A parasztmozgalmak és a kommunizmus sajátos találkozása. A „nem-ortodox” kommunista csoportot vezető Mao Ce-tung Hunan tartományban elkezdi a parasztok szervezését. Csang Kaj-sek kormánya megkezdi a kommunisták, általában a munkásmozgalom tervszere üldözését. – Csang Kaj-sek eredményesen harcol északon a helyi erők ellen, beveszi Pekinget is. A nyugati hatalmak elismerik Csang Kaj-sek nankingi kormányát. A Szun Jat-szen idején behívott szovjet katonai tanácsadókat visszarendelik.

1928. április 27. Csatlakoznak Mao Ce-tunghoz a megmaradt baloldali fegyveres erők.

1931. szeptember 18. Japán – a század agresszív politikájának felújításával – a kínai szárazföld részeinek elfoglalásával kívánja levezetni túlnépesedési belső konfliktusait. Elfoglalja Mandzsúriát. Kína bojkottálja a japán árukat, a japán hadsereg (1932. január) partra száll Sanghajnál, helyi háború.

1931. november 7. A kínai tanácsok első kongresszusa proklamálja Csianghszi tartományban a tanácskormány megalakulását. Elnöke: Mao Ce-tung. A kínai Vörös Hadsereg létszáma ekkor 350 ezer fő.

1932. március 1. A japán bábállammá változott Mandzsúria kikiáltja függetlenségét, Pu ji volt kínai császár uralma alatt.

1934. október 16. A KKP elkezdi az ún. „hosszú menetelését”. A Vörös Hadsereg 100 ezer harcosa 13 ezer kilométert tesz meg, és óriási áldozatok árán 1935. október 20-án éri el a kitűzött célt.

1937 A japánok hadüzenet nélkül megkezdik a felvonulást Kína ellen. Csang Kaj-sek még 1936 decemberében, amikor a japán–kínai háború előjelei mutatkoztak, kibékül a kommunistákkal, és meg nem támadási szerződést köt a Szovjetunióval. Az USA Japánt agresszornak nyilvánítja és tartja magát az 1922-ben aláírt kilenchatalmi egyezményhez.

1937. november A japánok beveszik Sanghajt, majd decemberben Nankingot. 1938 októberéig elfoglalják Hongkongot, majd – az utolsó kínai kézen maradt tengeri kikötőt – Kantont is. A japánok ellenőrzik a nagyvárosokat, a kereskedelmi utakat, de nem boldogulnak a hatalmas kiterjedésű ország vidékein.

1939 végén megmerevednek a frontok, a japán–kínai háború „része lesz” a II. világháború nemzetközi front összecsapásainak. Japán ismeretes módon a fasiszta Németország oldalán harcol, Kína a Szovjetunióban és USA-ban talál támogatóra.

1944 A japánokkal hadban álló Amerikai Egyesült Államok közvetíteni próbál a KKP és a Kuomintang között Kína egyesítése érdekében.

1945. április A KKP VII. kongresszusa. Állásfoglalásából: a fasizmus vereségét fel kell használni arra, hogy Kína „új demokratikus” fejlődés útjára lépjen. A KKP koalíciós kormányt javasol.

1945. április 25–június 26. Nemzetközi konferencia San Franciscóban 50 állam részvételével. Az utolsó nap elfogadják az ENSZ alapokmányát, amely szerint a Biztonsági Tanácsban állandó tagsággal rendelkezik: USA, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína. (1971-ig Csang Kaj-sek Nemzeti Kínája, 1971-től a Kínai Népköztársaság tölti be a posztot.)

1945. augusztus 8. A Szovjetunió hadat üzen Japánnak, s csapataival néhány nap alatt felszabadítja Mandzsúriát.

1945. augusztus 28–október 10. Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung találkozója Csungkingban. A KKP és a Kuomintang kijelenti: a polgárháborút minden áron el kell kerülni, „független”, „szabad”, „virágzó” és „hatalmas” Kínát kell felépíteni.

1945. szeptember 2. A japán kapituláció aláírása: Japánt USA csapatok szállják meg, Korea szovjet–amerikai megszállási övezet lesz.

1946 tavasza A Kuomintang támadást indít – az USA tanácsadóinak segítségét igénybe véve – a KKP csapatai által ellenőrzött területek ellen. A túlerővel szemben a Népi Felszabadító Hadsereg északra vonul.

1947 nyara Megindul a Népi Felszabadító Hadsereg ellentámadása, melynek során 1949 tavaszáig felmorzsolják a Koumintang fő erőit.

1949. április 23. A Népi Felszabadító Hadsereg elfoglalja a Kuomintang-kormány székhelyét, Nankingot.

1949. július 1. Mao Ce-tung nyilvánosságra hozza A népi demokratikus diktatúráról c. művét. Ebben kifejti, hogy a jövőbeni népköztársaságban a munkásosztály, a parasztság, a kispolgárság és a nemzeti burzsoázia demokratikus jogokat élveznek, és a KKP vezetése alatt egyesülve diktatúrát gyakorolnak a földbirtokos és bürokratikus kapitalista osztályok felett.

1949. július 16–decemberig A Kuomintang-kormány előbb Kantonba, majd – amerikai segítséggel – Tajvan szigetére menekül.

1949. október 1. Még folynak a harcok Dél-Kínában, amikor Pekingben a Népi Politikai Tanácskozó Testület kikiáltja a Kínai Népköztársaságot. A „közös program” még nem tűzte ki célul a szocializmus építését.

1950. Június 25. Kirobban a koreai háború, a kínai önkéntes egységek az észak-koreaiak oldalán az amerikaiak ellen harcolnak.

1950. december Kínában a föld paraszti kistulajdonba került. Államosítják a nagyvállalatokat, kereskedelmi központokat és hitelintézeteket. (1956 őszén a kollektivizálás befejeződik.)

1951. szeptember Japán és 48 ország aláírja San Franciscóban a békeszerződést. (A Szovjetunió nem vesz részt ebben, 1956-ig háborús állapotban marad Japánnal.) Japán elveszíti az utóbbi 80 év minden hódítását, Formosa és a Pescadores szigetek Kínához kerülnek.

1951–1954 A Kínai Népköztársaság létrejöttével, Csang Kaj-sek kiszorításával az USA félti a távol-keleti „egyensúly” felbomlását. Először 1951 szeptemberében az ANZUS paktumot köti (Ausztrália, Új-Zéland, USA között), majd a kínai típusú kommunizmus terjedése láttán (Laosz, Észak-Vietnam) létrehozzák a SEATO-t (South East Asia Treaty Organization) az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztrália, Új-Zéland, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Pakisztán részvételével.

1953. január 1. Tervgazdálkodás kezdődik a Kínai Népköztársaságban. Az első ötéves terv (1953–1957) az ipari termelést kétszeresére, a mezőgazdaságit negyedével akarja növelni. A KKP programja (az ún. általános irányvonal) célul tűzi ki a szocialista társadalom fokozatos megteremtését. 1945. április–július A távol-keleti kérdés rendezésére hivatott genfi konferencián a „négy nagy” mellett részt vesz Kína is. (A következő években Kína dél-keleti határán kialakulnak az önálló indokínai államok: Vietnam, Laosz, Kambodzsa.)

1954. július 28. Burma, India és Kína hivatal

tankonyvtar.hu · web viewaugusztus 25–szeptember 11. a római xvii. nyári olimpián a magyar...

Documents