B. ЯН: CПAPTAKKONDOR LAJOS RAJZAIVALMÁSODIK KIADÁS

ELSŐ RÉSZ

VIHAR A FÖLDKÖZI-TENGEREN

Három napja tombolt a vihar. A tengeren dagadozva emelkedtek a magasba, majd harsogva zúdultak a mélybe a zöldes színű, ezüstös tarájú, egymás után tovagördülő hullámhegyek. Az orkán vad dühével szemben úgy látszott, hiábavaló minden ellenállás. A hajókat, amelyek még idejében meg tudtak bújni valamelyik kikötőben, partra vonták, vagy kettős kötéllel erősítették a kikötőcölöpökhöz, de a háborgó hullámok ide is betörtek. A karcsú árbocok mélyen megdőlve himbálóztak, táncoltak, a hajópalánkok pedig recsegtek-ropogtak, mintha mindjárt pozdorjává zúzódnék a hajó.

A kavicsos parton és a kőből épült védőtöltés szélén a zuhogó esővel mit sem törődve futkostak fel-alá a kétségbeesett asszonyok. Karjukat jaj-veszékelve tárták az ég felé, átkozták az isteneket, hogy ilyen szerencsét-lenségbe sodorták őket: szétszórták a kis hajókat, amelyekkel férjük, apjuk halászni indult. A nők fürkészve meredtek a ködös messzeségbe, hogy megpillantsák a jól ismert, toldott-foldott vitorlákat a sötét hullámok között.

Estefelé a nap izzóvörös sugarai áttörtek a sűrű felhőkön. Fényük egy magányos, vörös vitorlásra esett. A karcsú kis hajó fellendült a hullámhegyre, majd alábillenő orral fúródott be a tajtékzó mélységbe. Pár pillanat múlva azonban a víz újból felvetette a hajót, amely erősen oldalára dőlve, egyetlen ferde vitorlával haladt előre. Csak nagyon tapasztalt és bátor tengerészek kormányozhatták a haját ebben a viharban, amikor a fedélzet egyre-másra kicsúszott a tengerészek lába alól, s körös-körül tajtékozva tomboltak a toronymagas hullámok.

A hajó végre megkerülte a kőtöltést, és befutott a csendes kikötőbe. A vitorlát bevonták, tizenegy pár hosszú nyele evező feszült neki a hullámok-nak. A vitorlás óvatosan siklott e1 a kereskedőhajók hosszú sora mellett. Hátul, a hajó tatján állt a tulajdonos, egy széles vállú, zömök férfi; nedves szakálla boltozatos, meztelen melléhez tapadt. A férfi rekedt hangon odaki-áltott valamit a két óriási négernek, akik egész testükkel a kormánylapátra nehezedtek, majd az evezőpadhoz láncolt huszonkét evezősnek. A hajó ügyesen megfordult, kivetette két bronzbál vert horgonyát, és megállt a kikötő közepén.

A kikötőben összeverődött tömeg azt várta, hogy a vitorlás tulajdonosa partra szálljon, és elmondja, milyen hajókkal találkozott útközben. Többen oda is kiáltottak neki, de a szakállas férfi nem válaszolt, csupán határozott

mozdulattal intett, amiből megérthették, hogy minden hajó, ami szeme elé került, elsüllyedt. A szakállas tengerész eltűnt a hajó belsejében, s hátul az egyik kis ablakban fény gyúlt ki.

A vihar éjszaka is tovább dúlt. A kikötőőrök fedél alá húzódtak – ugyan miféle hajó érkezhetnék a vaksötét éjszakában?

Egy-két csónak mégis odasiklott a különös hajóhoz, amely a kikötő közepén vetette ki két horgonyát. Néhány árnyalak a fedélzetre kúszott, majd embereket és rakományt bocsátottak le a csónakokba. Kurta parancs-szavak, kiáltások, szidalmak és elfojtott nyögések hallatszottak.

Reggelre teljesen elült a vihar. A tenger sima tükrén ezüstös fodrok csillantak meg. A sötét víztömeg hol felemelkedett, hol lesüllyedt, mint a vad tusában kifáradt óriás ziháló melle.

A partot csapkodó apró hullámok végigfröccsentek a hajóroncsokon, tö-rött ládákon, szakadt halászhálókon és a narancsszínű gránátalmahéjakon.

A nap huncut kacsintással pillantott ki a száguldó vihar nyomában csendesen tovaúszó felhők hasadékán.

Thurioi kikötőparancsnoka kora reggel kiküldte a vámvizsgálókat, hogy gondosan kutassák át a gyanús külsejű hajót, mondván: „A tulajdonos sza-kasztott kalózpofa!” Maga a kikötőparancsnok felment háza lapos tetejére,

de a vitorlást már nem látta a kikötőben. Rövidesen jelentették is, hogy a vörös vitorlás hajó, amely a Vihar fia nevet viselte, még az éj sötétjében kievezett a nyílt tengerre, és eltűnt a ködben:

RABSZOLGAVASARLÓK

Ugyanaznap a kíváncsiak nagy tömege verődött össze Thurioi város főterén. Deszkadobogókra néhány tucat eladó rabszolgát állítottak. Jól megtermett, erős trákok, dús-göndör hajú, sápadt szíriaiak, egyenes vállú, bronzbőrű, kecses egyiptomiak és más, ismeretlen nemzetiségű rabszolgák sorakoztak egymás mellett, karjukat mellükön keresztbe téve. A rabszolgák úgyszólván meztelenek voltak, csak csípőjükön viseltek vörös ágyékkötőt, de fejüket virágkoszorú ékesítette, és lábukat fehér krétaporral hintették be. Nyakukba kistáblát akasztottal, amire a rabszolga neve és életkora volt felírva.

A thurioibeli kereskedők és a vásárra érkező környékbeli szőlősgazdák, kertészek a rabszolgák ára és mestersége felől kérdezősködtek. Lehetőleg az olcsóbb és a tapasztaltabb mestert akarták megvásárolni, hiszen két-há-rom kézműves rabszolga – cipész, kádár, rézműves vagy fazekas – munká-jából egész családjukkal jól megélhettek. A vásárlók megtapogatták a rab-szolgák bordáit, vállát és lábát, karjukat behajlíttatták, majd újból kinyúj-tatták; a rabszolgák egykedvűen, engedelmesen kinyitották szájukat, meg-mutatták fogukat, és kinyújtották szomjúságtól kicserepesedett nyelvüket.

– Rossz rabszolgát venni annyi, mint sánta lovat vásárolni: sok haszon-nal egyik sem jár! – mondogatták gondterhesen a vevők.

Három rabszolga – egy férfi, egy lány és egy fiúcska – külön ült a többitől, egy elnyűtt gyékénydarabon.

A férfi hosszú hajú, deresedő szakállú, sovány görög volt; vállát ócska, violaszínű palást borította, kezében néhány teleírt papirusztekercset tartott. A görög nem árult el bosszúságot vagy levertséget, mint általában a rabszolgák, akik szabadságuk elvesztésén keseregtek, és aggódva várták új urukat. Arcán megmaradt a független polgár büszkesége és a vidám élet öröme. Szívesen mosolyogva válaszolt a kérdésekre. Sok kíváncsi gyűlt össze előtte, akik csodálkoztak latin és görög nyelven adott szokatlan fele-letein.

A három rabszolga gazdája szemmel láthatólag kisázsiai idegen volt. Szögletesre nyírt, olajtól fénylő szakállt és tarka zsinórral kivarrt hosszú

vörös öltönyt viselt. A kisázsiai éneklő hangon kiáltotta:– Vásároljátok meg ezeket a nagyszerű rabszolgákat! Olcsón adom! Ne

szalasszátok el az alkalmat!– Mihez értesz? – kérdezte egy dölyfös, kövér, bíborba öltözött vevő.– Apollóvá változtatom a követ – felelte a görög.– Szóval varázsló vagy? Vagy talán csak esztelen hencegő? Ki tudná a

követ mindenható és gyönyörű istenné változtatni?– Végy meg, és megmutatom, hogyan csinálom.– Bizonyára kőfaragó vagy, és márványba mintázod Apolló isten

képmását.A rabszolga-kereskedő most közbeszólt, és magasztalni kezdte áruját:– Eladó ez a bölcs grammatikus*1 és mézédes beszédű filozófus, aki

páratlan művészettel ülteti el az ártatlan gyermeki lelkekben az erkölcsi szabályokat és a vallás ismereteit. Az oktatást az isteni hellén** nyelven folytatja... Vegyétek meg gyorsan a páratlan grammatikust, tisztelt polgárok! Ne késlekedjetek!

Néhányan kérdést intéztek a „bölcs grammatikushoz”, hogy mit és miként tanít, amire a görög csiszolt, költői formában válaszolt:

– Mindenki meztelenül születik, akár rabszolga, akár nemes úr. Értékünket nem a gazdagság, nem a nemesi származás adja meg. Csakis a tudomány fejleszti a testet és a lelket. Én a tökfejűből is Marshoz***

hasonló hőst tudok faragni.– Milyen tudományokra tanítasz? – érdeklődött valaki a tömegből.– A grammatika szigorú, szabatos tudományával kezdem az oktatást.

Testedzéssel is igyekszem megacélozni a kisfiúk testét. Az idősebbeket már matematikára és bölcs filozófiára tanítom. Tanítványaim büszkén fogják viselni az „ember” nevet.

Hallgatói összenéztek, és érdeklődtek, mennyibe kerül egy ilyen tudós rabszolga.

– Kétezer szeszterciuszba****. Potom pénzért adom ezt a filozófust, akinek bölcsessége Sokrateshez, tudása Aristoteleshez méltó... De eladó még Amica***** is, ez a nem mindennapi trák táncosnő, aki ismeri a különböző népek táncait, könnyedébben szökell, mint egy nimfa, egyszerre két fuvolán is játszik, és szörnyű meséket tud énekelni vagy mesélni a

1* Tanító** Ógörög

*** A római mitológiában a háború istene**** A szeszterciusz vásárlóértéke kb. tíz forint

***** Amica (ejtsd: amika) – ősi trák leánynév. Latinul „barátnő”-t jelent.

gyermekeknek. Azonkívül tud szőni, ruhát varrni és kalácsot sütni is. Ára mindössze háromezer szeszterciusz. Aki bemutatja őt és táncait az utcákon és tereken, egyetlen év alatt tízszer annyit keres, mint az az ár, amit kértem.

A nimfánál könnyedebb, kreol bőrű, napbarnított táncosnő, orrában ezüstkarikával, szakadt tunikában* ült; lábát maga alá húzva, gyűlölködő és ijedt pillantásokat vetett gazdájára és a tömegre.

– Nézzétek meg ezt a trák fiúcskát is – folytatta a rabszolga-kereskedő. – Láttatok-e már életetekben ehhez hasonlót? Rövidesen olyan erős és bátor lesz, mint a leghíresebb gladiátor**.

A bíbortógás*** kövér vevő jobban szemügyre akarta venni a fiatal vadállatra emlékeztető bronzszínű fiúcskát, aki meg-megrázta hosszú fürtjeit, és odasandított a közeledő vevőre. Mikor a kövér férfiú fülön fogta a fiúcskát, és megpróbált a szájába nézni, az elugrott, a vevő pedig öklét rázva, tele torokkal felüvöltött:

– Kutya! Viperafajzat! Megharapta az ujjamat!– Veszett fickó! – nevettek a nézők hátrább húzódva. – Ugyan ki vesz

ilyen tigriskölyköt?– Pedig megveszik – vetette ellen a rabszolga-kereskedő. – Ti talán nem

vesztek harapós kutyakölyköt, hogy házatokat őrizze? Ebből a trák fiúcs-kából, aki a spartok hegyi törzséből származik, egyszer még kitűnő őr lesz. A nyakas rabszolgát pedig tökéletesen lecsendesíti a háromágú szíjostor. Mire fölcseperedik, cirkuszban lehet mutogatni, mint a legügyesebb és legbátrabb gladiátort.

– Mibe kerül a kisfiú?– Getát odaadom ezer szeszterciuszért, s a szíjostort ráadásul adom.– Ha-ha! – kacagott a tömeg. – Ennyi pénzt csak olyan gazdag ember

tud fizetni, mint Crassus!– Crassus? Ki említi itt a tiszteletre méltó Marcus Licinius Crassus****

fennkölt nevét? – sivított egy vékony női hang.Az emberek körülnéztek, de egyetlen nő sem volt a közelben, hanem

egy különös külsejű férfi lépett a rabszolgák elé. Citromsárga arca olyan volt, mint egy vénasszonyé, ráncos arcbőre petyhüdten lötyögött. Mindkét karján értékes arany karperecek villogtak. A férfi zöld és málnavörös virágokkal kihímzett sáfrányszínű perzsa köntöst viselt. Előtte termetes

* Tunika – rövidujjú ing; a régi rómaiak közvetlen a test fölött viselték, a tóga, ill. nőknél a stóla alatt

** Véres cirkuszi párviadalokra kiképzett rabszolga az ókori Rómában*** Tóga – ujjatlan, hosszú palást, a római férfiak viselete

**** Ejtsd: markusz liciniusz krasszusz

harcos haladt, lándzsájával durván félrelökdösve a tömeget. Mögötte félmeztelen néger rabszolga lépkedett; egyik kezében fehér gyapjútógát, a másikban vaskapcsokkal megerősített fadobozt vitt.

– Hát senki sem említette Crassust? – folytatta az ismeretlen. – A min-denható, gazdag Crassus természetesen vásárolna szorgalmas, jóravaló rab-szolgákat, és nem törődnék azzal, hogy mibe kerülnek. Meg is veszem ezt a három rabszolgát és még néhány százat, akik alkalmasok mezei munkára, jó erőben vannak, és elsőrendű minőségűek, olyannyira, hogy pótolják a lovakat. Ilyen aránytalanul drágán azonban természetesen nem vásárolok. Legyőzhetetlen hadvezéreink mostanában úgyis állandóan és tömegesen hoznak haza foglyokat a háborúból, s ezek olcsóbban kaphatók a piacon, mint a disznó vagy a bárány.

A kereskedő odafutott, szemébe nézett gazdag vevőjének, kezét mellére szorította, és esküdözve alkudozott; közben azonban fokozatosan engedett az árhal. Az alku sokáig tartott, de végül is megegyeztek. A néger kiszámolt a dobozból két marékra való arany- és ezüstpénzt, s a dobogóra terített köpenyre dobta, a vevő pedig kezébe vette a háncskötél végét, amihez többek között a görög bölcselő-grammatikus, a táncosnő és a harapós kisfiú is hózná voltak kötve a nyakuknál fogva.

A rabszolgákat azután többedmagukkal a város határába vezették, arra az útra, ahol a füstös kovácsműhelyek álltak. Itt kisebb csoportonként egymáshoz láncolták őket, és a menet nemsokára elnyújtott énekszó mellett megindult észak felé. A rabokat őrök és hajcsárok vették körül. Hosszú út állott előttük. Itália fővárosa. Róma felé indultak.

Négy rabszolga gyaloghintóban vitte a vékony női hangon beszélő férfiút, aki Crassusnak, a leggazdagabb római patríciusnak* és földbirto-kosnak teljhatalmú kincstárnoka volt.

Az út csakhamar bekanyarodott a hegyek közé, s a sziklák (rongya verték vissza a gályarabok ősi énekét:

Apám, anyám, ne várjatok,engem többé nem láthattok.Húzd meg jobban az evezőt,add csak bele minden erőd!...

Fut a hajó a zöld vízen,otthonomtól messze viszen...

* Patricius – az ősi római nemesség leszármazottja

Húzd meg jobban az evezőt,add csak bele minden eröd!...

A NAGY ÚTON

Hiábavaló volt a hajcsárok minden ösztökélése, a karaván lassan haladt. A beteg, rosszul gyógyult sebekkel borított rabszolgák nem tudtak gyorsan menni, és visszatartották a többieket is. Most már nem voltak meztelenek, mint a vásáron, ahol gazdát cseréltek. Egyik-másik régi, előkelő ruháját viselte, amiben fogságba esett, a többiek viszont szedett-vedett rongyokba burkolóztak; így a csoport igen tarka képet nyújtott. A rabszolgák kü-lönböző törzsekből valók voltak, de egyformán viselték a rabság jelvényét, a láncokat, és a fél fejéről mindegyiknek le volt borotválva a haja.

A szembejövők figyelmét különösen az idegen öltözékű rabszolgák nagy csoportja vonta magára. Ezek hosszú, földig érő lóbőr nadrágot és durva lenszövetből varrt rövid, övig érő inget viseltek; fejüket rókaprémes sapka födte, amelyről bozontos rókafarkak fityegtek hátrafelé.

– Nézzétek csak, trákok! – kiáltozták az útmenti falvak lakói a rabszol-gák felé mutogatva. – Ezekkel a trákokkal háborúskodnak seregeink már hosszú esztendők óta! A trákok a hegyekben laknak, senkinek sem akarják alávetni magukat, a világon mindennél többre becsülik a szabadságot, és sohasem hátrálnak meg a csatában...

Mindenki félve és kíváncsian nézegette a vállas trákokat, akik kimérten lépkedtek panaszos énekük és a bilincscsörgés ütemére. Geta egészen elveszett a rabszolgák csoportjában, ahol estére mindenki egyformán szürke volt a portól. Geta Amica ruhájába fogózkodva lépkedett. Amica igyekezett távol tartani a fiúcskát a gúnyolódóktól, mert Geta könnyen dühbe gurult, ha bosszantották.

Esténként a karaván egy-egy útmenti város főterén vagy falu szélén állapodott meg. A rabszolgákat lehetőleg szorosan összezsúfolták, s a csoportok körül őrtüzeket gyújtottak. Az őrök egész éjjel virrasztottak, nehogy a rabszolgák megszökhessenek.

Félúton a karaván egy majornál tartott pihenőt. A major a sok rabszolga tulajdonosáé, a gazdag Crassusé volt.

A dombon márványból épült, fényűző villa pompázott. A villát szép szobrok díszítették, és ritka gyümölcsfák vették körül.

A felügyelők a rabszolgák nagyobb részét csoportokba osztották, és az

egyes csoportoknak meghagyták:– Ti Lapátok lesztek, ti Fejszék, te Eke, te meg Kútkerék, te Borona, te

Taliga...*

A trákoknak mint a legerősebbeknek a Malomkő és Fejtőcsákány nevet adták. Egy részüknek a malomba kellett menni, hogy a malomköveket forgassák, másoknak pedig a kőbányába, márványt fejteni, hogy aztán legyen miből a gazdagoknak gyönyörű villákat építeni vagy szobrokat faragni.

A trákok szomorúan búcsúztak egymástól. A búcsú jeléül kinyújtották karjukat, és tenyerüket felfelé fordították. Akkor még nem sejtették, hogy hamarosan találkozni fognak.

HALÁLRAÍTÉLTEK

A többiek továbbvonultak észak felé, s néhány napos fárasztó menetelés után, egy kora hajnalon, megérkeztek Capua, a nagy és gazdag város kapui elé. Ebben a csoportban volt Geta, Amica és a görög filozófus is. Minthogy a karavánt egész éjjel pihenés és táplálék nélkül hajszolták, mindnyájan kimerülten rogytak a földre, mihelyt a város falai alá értek. A kapu, még zárva volt.

A kapu előtt falusiak verődtek össze, akik szamár- és öszvérháton zöldségféléket, baromfit, juhsajtot és más élelmiszereket hoztak a piacra.

– Mikor nyitják már ki a kaput: Meddig alszik még a kapuőr? – zajongtak a falusiak, és botjukkal megzörgették a nehéz, vasveretes kaput.

A kapu mellett, a falban, egy sötét odúban lakott hosszú évek óta a kapus rabszolga, láncra verve.

– Ki zörög ott? – kiáltott ki a kapuőr. – Apolló isten papjai még várnak, nem kondították meg a napkeltét jelző bronzpajzsokat. Hagyjátok abba a dörömbölést, hagyjatok aludni! Egyetlen örömöm az álom, s még azt is elveszitek tőlem! Pedig álmomban távoli hazámat látom...

* A rabszolgákat általában nem néven szólították, hanem annak a szerszámnak a nevével illették, amivel a rabszolga éppen dolgozott: „Lapát”, „Eke” stb. Azt tartották, hogy a rabszolga nem más, mint „beszélő szerszám”

Az elégedetlen falusiak azonban tovább zörgettek, mire a kapus még

hangosabban dörmögött. Végül is egy furcsa lény mászott elő négykézláb az odúból. A kapuőr volt. Hosszú, bozontos haja lelógott a földre, még az arcát is eltakarta. Testét állatbőrfoszlányok fedték. Derekát széles vasgyűrű övezte, amit erős lánc kötött össze a falba erősített gyűrűvel. A rabszolga négykézláb ugrálva a türelmetlenkedő paraszt után vetette magát. A megtámadott azonban elszaladt, a kapuőr pedig káromkodásba tört ki, érthetetlen, idegen szavakat keverve a beszédébe. A falusiak felkacagtak:

– Fogd meg, Cerberus*, torold meg a sérelmet!– Nem lehet, a lánc nem enged – felelt az őr, még mindig négykézlábon

állva. – Bizony megfognám á léhűtőt, bár összetörték a lábam.– És miért törték össze a lábadat?– Miért? Azért, mert haza akartam szökni. – És régóta őrzöd itt a kaput?– Harminc éve, vagy talán több is. Még fiatal voltam, alig serkedt a

bajuszom, most pedig már teljesen megőszültem. És mégis haza fogok szökni a szülőfalumba, ha térden csúszva is, de nem maradok itt ezeknél a zsarnokoknál! – és öklét fenyegetően rázta a város felé.

A falusiak között hirtelen zavar és tolongás támadt, a málhás szamarak megbokrosodtak, a tyúkok kotkodácsoltak, az emberek kiabálva ugrottak félre:

– Jönnek a halálraítéltek! Vigyázzatok, jönnek a halálraítéltek!Az úton nagy porfelhőben egy csapat közeledett. Fegyvercsörgés hallat-

szott, s a kelő nap fényében megvillantak a hegyesre köszörült lándzsák és a fényesre tisztított páncéllemezek. Négyes sorokban; katonáktól körül-véve, jól megtermett, erős férfiak meneteltek. A férfiak rövid, piros vagy sáfrányszínű tunikát viseltek. Bár láncra voltak verve, mégis könnyedén lépkedtek, és bátran szemébe néztek a szembejövőknek.

– Kik ezek?– Halálraítéltek, gladiátorok. A cirkuszban fogják bemutatni őket, ahol

vadállatokkal: oroszlánokkal, medvékkel és vad bikákkal harcolnak, vagy egymás ellen éles karddal viaskodnak életre-halálra.

Amikor Amica megpillantotta a gladiátorokat, felpattant, és jól szemügyre vette őket:

– Nézd csak, Geta, megismerem közöttük trák testvéreimet! Látod ott elöl azt a jól megtermett fiatalembert? A mellére párduc van rajzolva, amint elejt egy lovat. Ezt a jelvényt a mi hegyi törzsünk fiatal harcosai

* Háromfejű kutya, amely a rómaiak hite szerint az alvilágnak, a holtak birodalmának bejáratát őrizte

viselik. Nézd azt a napbarnított arcot! Látod, hogy mosolyog? Nem is gondol arra, hogy hamarosan meg kell halnia... Bizony, a legbátrabb ő a bátrak között! Három évvel ezelőtt a római kutyák sok harcosunkat ejtették fogságba.

A szép szál gladiátor, akire Amica rámutatott, hirtelen kilépett a sorból, és megragadott egy ijedt csacsit a fülénél fogva; a csacsi után öreg parasztember lépkedett.

– Csak tessék, végy el, amit akarsz, egyél, hiszen úgysem élsz sokáig – mondotta az öreg:

A gladiátor kivett a kosárból két almát meg egy cipót, s barátságos mosollyal – láncait megcsörrentve – megveregette az öreg vállát:

– Ki tudja, melyikünknek tartogat a sors hosszabb életet? Mivel a kapu még zárva volt, a gladiátorok megálltak, és letelepedtek a

földre az út mentén.Amica a trák gladiátorhoz próbált furakodni, de egy rabszolga-felügyelő

durván megragadta a vállát, és félrelökte, majd végighúzott rajta a kor-báccsal. Geta, amikor látta, hogy barátnőjét megütik, macskaügyességgel a felügyelő hátára ugrott, és fogait a torkába mélyesztette.

– Nézzétek, micsoda farkaskölyök! – kiáltottak a körülállók. – Ez a hórihorgas le sem tudja rázni magáról! Derék fickó!

A trák gladiátor látta a felügyelő és a fiúcska küzdelmét. A felügyelőnek közben sikerült földhöz vágnia Getát, és most fojtogatni kezdte, mire a halálraítélt hirtelen félretaszigálta az őröket, a felügyelőhöz futott, és kardot rántott. A tömeg szétszaladt a gladiátor mellől, a felügyelő pedig tenyerével eltakarta arcát, és a földre rogyva várta a halálos csapást.

A trák gladiátor felemelte a fulladozó fiúcskát, és így szólt Amicához:– Gyere utánam! Látom, az én törzsemből való vagy.E szavakkal sápadtan, de büszkén és harcra készen visszatért gladiátor-

társai közé. Mindenki elhallgatott, és várta, hogy mi fog történni. A kato-nák lándzsát szögezve közeledtek a gladiátor felé, aki most odadobta a kar-dot, ahol a rabszolga-felügyelő még mindig a földön feküdt. A kard meg-villant a levegőben, és a felügyelő feje mellett fúródott a földbe. A gladiá-torok gazdája futva közeledett. Crassus vénasszonyképű kincstárnoka szintén kiugrott a gyaloghintóból, és rettegve, felügyelői mögé bújva sietett a gladiátorok csoportja felé.

– Ki merészelt a híres Marcus Licinius Crassus rabszolgáihoz nyúlni? Ezért mindnyájan felelni fogtok!

– Ne csipogj, öreganyó! – kiáltották vissza a gladiátorok. – Ne avatkozz a más dolgába, különben itt helyben gladiátorjátékot rendezünk, és

megölünk aljas szolgáiddal együtt!A gladiátorok váratlanul előretörtek, megragadták a meglepett

kincstárnokot, és soraik közé vonszolták.– Mostantól kezdve ez a lány a nővérem, és ez a fiú az öcsém – mondta

a trák gladiátor a kincstárnoknak, Amicára és Getára mutatva. – És ha el akarod venni őket tőlem, kettéváglak, mint egy görögdinnyét.

A lanista* mélyen meghajolva, Crassus félelemtől reszkető kincstárno-kához lépett, és gyorsan felvilágosította őt:

– A legjobb gladiátorunkkal állsz szemben, akit még senki sem tudott legyőzni az arénában. A cirkusz mindig zsúfolt, ha megtudják, hogy ő is részt vesz a játékokon. Mi szükséged neked erre a leányra és erre a fiúcskára? Add el őket nekem. Jó árat adok értük.

A kincstárnok rettegett, hogy a halálraítéltek darabokra tépik, ezért akadozó hangon mindjárt beleegyezett a vásárba. A lanista egy bőrzacskó pénzt adott neki.

– A fele a miénk – kiáltozták a halálraítéltek.A kincstárnok reszkető kézzel a gladiátorok felé dobta a pénz felét, majd

hosszú ruháját kissé felhúzva, gyaloghintójához sietett. – A nevem Spartacus! – mondta a trák gladiátor Amicának. A magas városfalon túl megkondultak a bronzpajzsok: Apolló isten pap-

jai kongattak napfelkeltére. A sánta kapuőr előmászott, és az övén függő nagy, rozsdás kulccsal kinyitotta a kaput. A tömeg beözönlött a városba.

A GLADIÁTORISKOLÁBAN

Eljött a tavasz. Fehéren virágzott az akác, mintha hópelyhek borították volna be ágait. A szakadó eső feláztatta az utakat. A capuai gladiátoriskola kapuőre beburkolózott foltos, kifakult köpenyébe, és egy falmélyedésbe húzódott. Csak mélyen fejébe nyomott, három vörös tollal díszített, horpadt bronzsisakja és lándzsája látszott ki, melyet keményen markolt bütykös ujjaival.

A kapuhoz napbarnított, fiatal nő közeledett. Útjában igyekezett kikerülni a pocsolyákat, amelyeken fehér akácvirágszirmok úszkáltak. Piros ruhája és ezüst orrkarikája elárulta a „barbár”, keleti származású

* A gladiátorok a gladiátorgazda tulajdonában voltak, aki pénzért mutogatta őket a cirkuszban. A gladiátorgazdát rendszerint lanistá-nak hívták, ami vívómestert is jelent

rabnőt. A nő megállt az őr közelében, figyelmesen hallgatta hortyogását, és tétovázva a falhoz támaszkodott.

A kapu mögül csakhamar egy fekete szemű fiúcska göndör fürtös feje bukkant elő. A kisfiú figyelmesen körülnézett, majd mikor a nőt észrevette, hozzáosont:

– Amica, már többször is kijöttem, azt hittem, hogy ebben az esőben nem is jössz el.

– Köszönöm, kedves Getám! Fogadd jutalmul ezt a marék diót, Spartacusnak pedig add át ezt a kenyeret. De vigyázz, saját kezébe add, senki másnak! Aztán itt van egy párolt, hagymás bárányfej. Mondd meg Spartacusnak, hogy nagyon kell sietnie: a cirkuszi előadást már meghirdették, a mától számított nyolcadik napra. Városszerte hangoztatják, hogy Spartacus, a legyőzhetetlen trák gladiátor meg fog vívni Crixusszal, a legyőzhetetlen gall gladiátorral.

– Mindent elmondok neki, Amica.– Ahányszor csak a cirkuszban viadalt tartanak, majd meghalok a

félelemtől, mert nem tudom, vajon látom-e még élve. Ne felejtsd el: a kenyeret saját kezébe add.

A mennydörgés robaja felébresztette az őrt, aki most talpra szökkent, megigazította félrecsúszott sisakját, és Amicára meredt.

– Megint itt vagy – kiáltott rá rekedt hangon. – Most senkit sem szabad látogatni. Menj dolgodra! Majd meglátod a cirkusz porondján.

Geta köpenye alá rejtette az élelmiszeres batyut, és beosont a kapun.A fiúcska először egy tágas, négyszögletes udvaron futott keresztül. A

mocskos kaszárnyák nyitott ajtajánál különböző nemzetiségű gladiátorok ácsorogtak: a gallok szorosan testhez simuló ruhában, a szakállas szkíták tarka nadrágban, a fekete bőrű núbiaiak apró, fehér kagylókból fűzött nyaklánccal, a sápadt szíriaiak sávos köpenyben. A gladiátorok mind hadi-foglyok voltak, akiknek csak egyetlen bűnük volt: hogy védték hazájukat a római seregek ellen, és fogságba estek.

Geta belépett a kaszárnyába, ahol a trákok laktak. A jól megtermett, napbarnított, göndör hajú, kettős varkocsot viselő trákok töredezett almon, a padlón üldögéltek: többen a ruhájukat varrták réztűvel, mások kockáztak, ismét mások felhúzott térddel, testüket himbálva, vontatott, szomorú dalt énekeltek kórusban.

A trák gladiátorok testére kék festékkel csillagok, sasok vagy vadállatok voltak tetoválva. Ezek a rajzok különböztették meg, őket a más törzsekből származó gladiátoroktól.

A fiúcska nem találta meg közöttük Spartacust, ezért továbbindult.

Útközben azonban Spartacus nevét hallotta említeni, és így önkéntelenül megállt.

Geta sok gladiátor nyelvét megértette. Már második éve élt az iskolában, melynek tulajdonosa belőle is ügyes gladiátort akart nevelni. Geta már tudott egy keveset beszélni gall és numidiai nyelven, sőt a fekete núbiaiak nyelvén is.

– Spartacust meg kell ölni! – mondották az egyik csoportban a gallok.– Ő a legerősebb és legügyesebb közöttünk, nem bírunk vele. Tőrbe kell

csalni és csapatostól rárohanva hurokkal megfojtani.– Még ma végezzünk vele...Geta riadtan futott tovább, hogy mindent elmondjon Spartacusnak. A

fiúcska szerette Spartacust, aki megosztotta vele kenyerét, hagymáját és szőlőjét, és megvédte, ha bántani akarták. Spartacus a fiúcska mellére tetovált vágtató lóra mutatva gyakran mondta neki: „Ez trák ló, és te, a geták bátor törzsének fia, a mi vérünkből való vagy.”

Geta, miután sehol sem találta Spartacust, felmászott a külső kőfalra. Ott aztán megtalálta barátját. Spartacus a kőfalon ült, mit sem törődve az esővel; távolba vesző tekintettel nézte a kékes színű, hóborította, sziklás hegycsúcsokat, és valamit maga elé mormolt.

– Spartacus, ébredj! Spartacus! – suttogta a fiúcska, és megrázta barátja vállát.

Spartacus feléje fordult. Napbarnított arcán esőcseppek gördültek alá.– Ne maradj itt egyedül, menjünk trák testvéreink közé! – noszogatta

Geta.– Nézz csak oda a messzeségbe, fiam! – szólt hozzá Spartacus, ügyet

sem vetve Geta szavaira. – Gyermekkoromtól kezdve sokat barangoltam ilyen sziklás hegycsúcsokon, ahol csak fürge vadkecskével és a hatalmas medvével találkoztam. Erről a falról most láthatom a kéklő messzeséget, amely hív, szólít, hogy hagyjam el ezt a ketrecet, és menjek a szélfújta hegyek s a szakadékok fölött zajló jégárak birodalmába. Szegény árva gyerek, te itt nősz fel ezekben a kőpincékben, és nem is tudod, hogy milyen gyönyörű a szabadság!

– Spartacus, veszedelem fenyeget!... – vágott szavába Geta, és elmondta a gallok beszélgetését.

Spartacus figyelmesen hallgatta. Szemöldöke megrándult. Hirtelen felugrott, s keze ökölbe szorult:

– Esztelenek! Vakok, mint a vakondok! Hát az én halálom megmentené őket attól, hogy a cirkuszban végezzék életüket? – Spartacus megtörölte arcát köpenye szegélyével, és izmos kezét Geta vállára tette: – Sebaj! Valahogy majd csak szót értek velük. Miért remegsz? Nem láttad, Amica nem jött el?

– De igen, találkoztam vele. Ezt küldi neked.Spartacus kicsomagolta a batyut, és örömmel kapott a hosszúkás

árpakenyér után; a bárányfejet visszaadta Getának:– Ez a tied. Görög tanítóm elbeszélése szerint a régi hősök kisfiaikat

bárányvelővel táplálták, hogy minél erősebbek legyenek. Edd meg ezt a bárányfejet, talán belőled is hős lesz.

– Nézd csak, már jönnek! – kiáltott fel a fiúcska.A gallok libasorban közeledtek a falon. Az élen Crixus, az erős, széles

vállú, fiatal gall harcos haladt. Hatalmas, izmos keze olyan volt, mint a tengeri rák ollója.

Spartacus füttyentett, majd nekitámaszkodott a fal egyik kiszögellésé-nek. A fal keskeny volt, tetején egyszerre csak egy ember haladhatott.

De lent, a fal tövében, több tucat gall harcos gyűlt össze, kezükben kövekkel. Fenyegető kiáltások hallatszottak:

– Crixus, dobd csak le közénk!– Jól felkészültél? – kiáltotta Spartacus gúnyosan. – Lassan a testtel!

Tudom, miért jössz. De először hallgass meg engem, Crixus! Mindnyá-junkra ugyanaz a sors vár: a cirkusz porondján kell meghalnunk a tömeg szórakoztatására.

– Öld meg! – kiáltoztak a fal tövéből. – Cselt forral ellened! – Crixus, megállj! – Spartacus hátralépett, kettétörte a kezében lévő kenyeret, és elő-vette a belésütött tőrt. Egyik kezében a tőrt tartotta, a másikkal a kenyeret nyújtotta, és így beszélt: – Inkább osszuk meg ezt a kenyeret a barátság je-léül. Te bátor és erős vagy, Crixus. Esküdjünk meg, hogy feltörjük börtö-nünk kapuit, és átvágjuk magunkat egészen a kék hegyekig. Ott már sok szabad szökevény bujkál. Jobb szabad emberként, a szabadságért harcolva meghalni, mint a cirkuszban barátainkat megölni. Láttátok, mikor sebesült bajtársaink lerogytak a cirkusz sárgás homokjára – nem egyformán piros-e mindnyájunk vére? A rómaiak tudatosan uszítják egyik népet a másik ellen – a trákokat a gallok ellen, a szíriaikat a szamnisok ellen –, hogy még dü-hödtebben harcoljunk az arénában a semmittevő gazdagok szórakoztatá-sára. Hiszen félnek is tőlünk, és így akarják a legbátrabbakat elpusztítani.

Ha azonban összefogunk, megreszkettetjük a hatalmas Rómát. Harcba visszük Itália minden rabszolgáját. Meneküljünk innen!

A gallok figyelmesen hallgatták Spartacust, többen eldobták a köveket.– De hogy szerzünk fegyvert? – kérdezgették bizonytalanul.– Megszerezzük! – kiáltott Crixus. – Igazad van, Spartacus, és örülök,

hogy velünk vagy, nem pedig ellenünk. Itt a kezem, örökre. A barátság jeléül elfogadom kenyered felét, és mostantól kezdve mindent megosztok veled: örömöt, bánatot. Ki tart velünk? Ki jön a harcba a szabadságért? Készüljünk fel a szökésre. Gyerünk!

– Legyetek óvatosak, ne fecsegjétek el a dolgot! – jegyezte meg Spartacus. – A szökési kísérletet a rabszolgánál halállal büntetik.

VAKMERŐ SZÖKÉS

Aznap éjszaka mintegy kétszáz, főleg gall és trák gladiátor csendben felkelt, s míg a többiek aludtak, a kapuhoz osont. Csak egy-kettőnek volt közülük közönséges kése vagy vasnyársa, amit a konyháról csentek el, a többiek bőrrel bevont fakardokkal és fahegyű lándzsákkal voltak felfegyverkezve. Ezeket az iskolában a gyakorlatoknál használták.

Az őrök, akiket valaki már értesített, lobogó fáklyákkal futottak szembe a vakmerőkkel, az őrök mögött pedig kivont karddal római legionáriusok*

siettek a gladiátorok ellen.– Vissza, lázadók! – kiáltott a gladiátoriskola parancsnoka. – Koncol-

játok fel őket!A római katonák a fegyvertelen gladiátorokra vetették magukat.– Ne hátráljatok! Előre a szabadságért! – kiáltotta Spartacus és Crixus, s

az odasiető bajtársak segítségével felszakították a nehéz vasveretes kaput.Áttörni és a szántóföldeltre szökni azonban mindössze hetvennyolc

főnek sikerült. A többieket részben felkoncolták, részben sötét pincékbe ve-tették. A vakmerő szökevényeket most már semmi sem állíthatta meg. Li-getekben és mezőkön át állhatatosan törtek előre, mindig déli irányban, amerre a ködben kirajzolódtak a távoli hegyek. Hajnalhasadtakor egy fegyverszállító kocsioszlop került az útjukba. A gladiátorok örömmel vetették magukat a szekerekre, és ami csak fegyverként használható volt, azt elvitték.

* Katonák

– Mi is veletek megyünk! – jelentették ki a kocsit kísérő rabszolgák.A lovakat és öszvéreket kifogták, a súlyosan sebesülteket felültették

rájuk, majd a kis csapat gyorsan folytatta útját dél felé. A főutakat kerülték, inkább a félreeső ösvényeken haladtak.

Este pihenőt tartottak; már majd összeestek a fáradtságtól. Spartacus rámutatott egy magányosan álló márványvillára a dombtetőn.

A villa egy gazdag nemesé volt, aki rendszerint ezen a birtokán töltötte a nyári hónapokat. A nyaralót olajfa- és ciprusligetek vették körül. A domb lejtőjén rabszolgák dolgoztak: szőlőt kapáltak. Láncaik minden mozdulat-nál megcsörrentek.

– Itt töltjük az éjszakát, a villában – mondotta Spartacus. – Ezek – muta-tott a rabszolgákra – holnapra már egész biztosan a legjobb barátaink lesznek.

A gladiátorok felmentek a dombra. Körös-körül őröket állítottak ki. A pincékben füstölt sonkát, hatalmas kerek sajtokat és agyagkorsókban óbort találtak.

A szökevények aznap este három parancsnokot választottak: a trák Spartacust, a gall Crixust és Oinomaiost*. Főparancsnoknak Spartacust jelölték ki.

Az éjszaka nem múlt el háborítatlanul. Valaki közeledett a villához. Az őrök csakhamar megragadták egy tajtékot hányó, fáradt ló kantárát. A lóról egy fiatal nő és egy kisfiú ugrott le.

– Jó barát, jó barát! – kiáltott egy gyermekhang. – Hol van Spartacus?– Amica! Geta! Hogy találtatok meg bennünket? – kérdezgették az őrök.– Míg ti harcoltatok, én kötélen leereszkedtem a falról – magyarázta

Geta. – Beszaladtam a városba, és megkerestem Amicát. Tudtuk, hogy sohasem tértek vissza, ezért elindultunk dél felé, hogy utolérjünk benneteket. Útközben a földeken rabszolgákkal találkoztunk, akik csak a capuai gladiátorlázadásról beszéltek, és arról ábrándoztak, hogyan csatlakoznak majd hozzátok. Az egyik villánál kicsaptunk egy lovat a ménesből. Most már soha többé nem válunk el tőletek!

Reggelre tucatjával gyülekeztek a rabszolgák a villánál az egész birtokról. Leverték lábukról a bilincset, nyakukról a vasgyűrűt, és fegyvert kértek. Többen fejszét, kaszát vagy kovácskalapácsot hoztak magukkal.

– Ha valakinek nincs fegyvere, fogjon egy hegyes karót, és azzal harcoljon az ellenség ellen! – mondták a gladiátorok.

– Szabadítsd ki azokat a rabszolgákat, akik a föld alatt sínylődnek! –

* Oinomaios hamarosan elesett

könyörögtek az újonnan érkezettek.Spartacust a birtok félelemtől reszkető intézője a föld alatti börtönbe

vezette, ahol bűzös, vizes pincékben tartották az engedetlen vagy más bűnben vétkes rabszolgáltat. Itt bilincsbe verve forgatták a nehéz malom-kerekeket, vagy köveket faragtak. Emberfeletti munkát kellett végezniük.

A rabszolgák nem mertek hinni szerencséjükben, amikor Spartacus megparancsolta a kovácsoknak, hogy verjék le róluk a bilincseket.

Spartacus nem vesztegette idejét, hanem gyorsan folytatta útját dél felé. Estére a csapat már megközelítette Neapolis tengerparti várost, és ismét egy gazdag birtokon tartott pihenőt. Útközben a rabszolgák mindenütt tömegesen csatlakoztak a lázadókhoz.

A csapat néhány nap alatt kétezer főre duzzadt. Spartacus, tartva az üldözéstől, minél messzebb akart jutni a szökevényekkel. Egyszer lovas őrszakasz zárta el útfiúkat. Az ezüstvértet viselő fiatal római, párducbőrrel letakart, tüzes paripáját visszafogva, messziről odakiáltott a porlepte, fáradt gladiátoroknak:

– Vissza, csavargók! Megálljatok! A szenátus* nevében kijelentem: ha kiadjátok a lázadás szervezőit, mindnyájan bocsánatot nyertek. Boruljatok térdre, és emeljétek fel bal kezeteket; ígérem, hogy akkor nem bántunk.

A menet élén haladó gladiátorok vad dühvel vetették magukat az őrcsapatra. Az őrök minden irányba szétfutottak és elvágtattak. Parancsnokuk kövektől találva elterült a földön. Lovát a gladiátorok Spartacus elé vezették. Spartacus levette a lóról az aranyos lószerszámot; és félrelökte, csupán a párducbőrt tartotta meg magának.

– A szabadságharcosok nem cifrálkodnak azzal az arannyal, amiért a rómaiak annyi vért ontanak! Ez a párducbőr lesz a nyeregpokrócom**, és ez lesz az ágyam is.

A VEZÚV KRATERÉBEN

Az azúrkék égen már kirajzolódott a menekülők előtt a Vezúv sötét kúpja.

– Majd felébresztjük ezt a hegyet*, amelyik már ezer éve alszik –

* Róma legfőbb kormányzati szerve** A ló hátára – a nyereg alá – helyezett pokróc* A Vezúvot akkoriban örökre kialudt vulkánnak gondolták; a Spartacus-lázadás után 150 évvel tört ki újra, amikor Pompejit, Herculaneumot és Stabiaet elpusztította

mondogatták a rabszolgák. – A felkelés büszke lángja kigyúl a Vezúv csúcsán, és szétárad egész Itálián.

A csapat elhaladt Neapolis városa mellett. Az utakon drága föníciai bútorokkal, szőnyegekkel és más értékekkel megrakott szekerekkel találkoztak. A gazdagok menekültek birtokaikról, mert a rabszolgák fellázadtak, mihelyt Spartacus felhívásáról értesültek. A városokban, ha hírt vettek a gladiátoroly közeledéséről, nyomban bezárták a kapukat, és a városfalakra őrséget állítottak.

Spartacus egyenesen a Vezúvra vitte csapatát. Az egyetlen ösvény a hegy csúcsára vezetett.

A hegy lábánál pompás kertek, szőlők és olajfaligetek terültek el. Közöttük márványból épült villák fehérlettek. Három kis város állott egymás mellett. Az egyik közvetlenül a parton feküdt. Kikötőjében ferde vitorlás, karcsú gályák ringatóztak. Minél magasabban kanyargott az ösvény, annál szélesebben, nagyszerűbben tárult fel előttük a végtelen kék tenger látképe.

– Talán nekünk is lesznek hajóink nemsokára, és elhagyhatjuk ezt a kegyetlen, könyörtelen országot – mondogatták a rabszolgák. A hegycsúcs közelében a táj egyre zordabbá vált: a szőlőskerteket mély, komor szakadékok váltották fel; szeszélyes alakú, fekete sziklák és különös formába dermedt, sötétvörös lávarögök tornyosultak egymásra.

A hegy csúcsánál a gladiátorok nagy, tölcsérszerű mélyedést pillantottak meg a sziklák között, amely tele volt vízzel.

Az egymásra torlódott sziklák mintha kővé vált szörnyek lettek volna, és az egész táj hatalmas tűzvész színhelyéhez hasonlított. A kövek közül azonban virágok dugták elő fejüket, és kúszónövények indái kanyarogtak; évszázados szőlőtőkék kígyó módra kapaszkodtak fel a sziklákra, ahol hatalmas szövevényekbe fonódtak:

Spartacus az ösvény több pontján őröket hagyott hátra, jól rejtett helyeken. A hegyet nem volt könnyű megmászni, úgyhogy támadástól nem kellett tartani, ezért Spartacus az időt szervezetlen és rosszul felszerelt csapatainak kiképzésére fordította. Az embereket századokba és tizedekbe osztotta, a parancsnokokat pedig a legtapasztaltabb gladiátorok közül válogatta ki. Ezeknek kötelességükké tette, hogy bajtársaikat megtanítsák gyorsan sorakozni, zárt alakzatba fejlődni, szétszóródni, láncban támadni, és hogy megtanítsák a haditudomány egyéb fogásaira is. A kiképzésben a római csapatok példáját tartották szem előtt.

Spartacus több ízben leküldött a hegyről egy-egy gladiátorcsapatot a gazdagok virágzó birtokaira, s csakhamar kenyérrel, gyümölccsel és más

élelmiszerekkel megrakott öszvérekkel és szamarakkal tértek vissza. Spartacus titkos futárokat küldött Itália nagy gladiátoriskoláiba is, ahol a foglyok ezrei sínylődtek, míg dicstelen halállal ki nem múltak a cirkusz porondján: Spartacus mindnyájukat hadba szólította a kegyetlen Róma ellen.

VESZEDELMES UTAZÁS

A hegyről levezető utat néhány nap múlva egy római csapat szállta meg. Az aggódó szenátus háromezer katonát küldött egy tapasztalt parancsnok vezetésével, azzal a szigorú paranccsal, hogy „kutassák fel és semmisítsék meg a szökevény Spartacust és bandáját”.

Claudius Glabrio, a római csapat parancsnoka a tábortűz mellett feküdt egy tarka szőnyegen, és éppen bőséges vacsoráját fogyasztotta:

– Most már kezemben vannak a lázadók – magyarázta Claudius centurióinak*. – Hova is menekülhetne előlem Spartacus? Ez a faragatlan gladiátor ügyesen forgatja a kardot a cirkusz porondján, de vajon csapatokat is tud vezetni? Okos dolog volt-e tőle, hogy felmászott a Vezúv csúcsára, ahová csak egyetlen ösvény vezet? Mi nyugodtan várhatunk, míg a rablókat elcsigázza az éhség; akkor, elerőtlenedve, maguktól futnak majd karjainkba, mi pedig elfogjuk és újból bemutatjuk őket a cirkusz porondján; ott lelik halálukat. Saját harcosai fogják megkötözve elém vonszolni! – így ábrándozott Claudius Glabrio, és önelégülten nézegette a Vezúv violaszínben játszó csúcsát, amint sötét, szaggatott körvonalai kirajzolódtak a narancssárga alkonyati égbolton.

Ugyanekkor Spartacus és néhány társa körüljárták a Vezúv csúcsának meredek széleit, és olyan helyet kerestek, ahol le lehetne bocsátkozni a hegyről. A sziklafalak azonban függőlegesek voltak, és mindenfelől mély szakadékok tátongtak; a szakadékok fölött hatalmas sasok repkedtek.

– Megmenekültünk! – kiáltott fel egyszerre Spartacus, és elrendelte, hogy az egész sereg vágjon ki vadszőlőtőkéket, és kösse össze őket fűzfavesszővel.

A gladiátorok este és egész éjszaka a tábortűz fényénél kitartóan fonták a hágcsót a hosszú, hajlékony ágakból.

* A római légió 6o centuriából állt, egy-egy centuria (század) élén a centurio állt (százados); ez az őrmesteri rangnak felelt meg

Nem sokkal virradat előtt a hágcsót óvatosan lebocsátották a mélységbe, s a végére egy-egy ember súlyánál nehezebb követ kötöttek próbaképpen.

Elsőnek a kis Getát bocsátották le. A feneketlen mélység sötéten ásított a bátor kisfiú alatt. A hágcsónak nem akart vége szakadni; a szél ide-oda ingatta az ügyetlenül összekötött szőlőtőkéket. Végül is Geta elérte a szakadék fenekét, és kettőt füttyentett, annak jeléül, hogy szerencsésen földet ért.

Utána a harcosok következtek. A veszedelmes utazás hosszan elhúzódott. Utolsónak az óriási Crixus maradt, aki előbb kötélen lebocsátotta a fennmaradt fegyvereket. A hágcsó meg-megreccsent Crixus súlyos teste alatt.

A rómaiak a hegy másik oldalán biztonságban érezték magukat, és gondtalanul hortyogtak. Az őrök álmosan figyelték az ösvényt; várták, hogy hamarosan megjelennek majd az éhségtől elgyötört első szöke-vények. Az éj közepén egyszerre riadót fújtak, és Claudius parancsnokot is odahívták. Zajt és lépéseket hallottak az ösvény felől, a közeledő léptek alatt kövek gördültek alá a hegyen. Claudius karddal a kezében meresztette szemét a sötétbe.

– Állj! Ne mozdulj! – kiáltott a tábor legszélén felállított őrszem.A válasz vad bőgés volt s a tábortűz fényében néhány szamár vált

láthatóvá.– Nézzétek csak – kiáltott az őr –, az egyik szamár nyakában kis tábla

függ, amin írást látok:Az egyik katona felolvasta:– „A bölcs és vitéz Claudius Glabriónak. A Vezúv csúcsán maradt

szamarak bocsánatért esedeznek, és táplálékot kérnek. Spartacus.”– Ez jó jel – mondotta az egyik táborparancsnok, hogy megnyerje a

fővezér tetszését. – A gladiátorok saját magukat nevezik szamaraknak, amiért fellázadtak. Bizonyára haldokolnak már az éhségtől, és bocsánatért esedeznek.

Mialatt Claudius Glabrio és hetvenkedő beosztottjai magukban elé-gedetten gondoltak arra, hogy „a mocskos lázadók a hegyen meghalnak az éhségtől és a félelemtől”, Spartacus és bátor társai a sötétben a római tábor közelébe lopakodtak.

A rabszolgák néma csendben közelítették meg az ellenfél alvó táborát. A csendet csak néhány felriasztott madár szárnysuhogása meg egy-egy száraz ág reccsenése törte meg. A rabszolgák csatakiáltásokkal rajtaütöttek az alvó római katonákon. Claudius Glabrio elsőnek futott megnyergeletlen lován. A rémült legionáriusok is menekültek, nem is gondoltak ellenállásra. A ró-mai tábor, a sok fegyver, felszerelés és készlet úgyszólván harc nélkül Spartacus kezébe került.

A FÉLBESZAKADT CIRKUSZI JÁTÉKOK

Rómában ismét ünnepélyeket rendeztek.A házak falára festett hatalmas hirdetéselv párját ritkító látványosságok

egész sorát ígérték a nagy cirkuszban: „Oroszlánok vadbikára vadásznak”, „Tíz szkíta harca tíz vad medve ellen”, „Numídiai lovasok versenyfutása a »tengerentúli verébbel!«*, amelynek lábai a lóénál is hosszabbak, nyaka lándzsához hasonló, egyetlen farktolla van, és legszívesebben köveket, szegeket és rézpénzt eszik.”

Ezenkívül kötéltáncos-, tűznyelő-, bűvész- és táncmutatványokat is hirdettek. Végül bejelentették, hogy gladiátorjátékok is lesznek: törpék harca és háromszáz pár jól képzett harcos viadala.

A cirkuszi előadás egész nap tartott. A gladiátorok között könyörtelen harcok folytak. A sebesültek hiába dobták el pajzsukat és emelték fel bal kezüket, kegyelmet kérve. A véres harctól megrészegült nézők „öld meg!”-et kiáltottak, és jobb kezük hüvelykujjával lefelé mutattak, vagyis a sebesült halálára szavaztak.

– Nem kegyelmezünk meg a gladiátoroknak! – mondották a gazdag nézők. – Claudius Glabrio nemsokára vasra verve hozza ide Spartacust és arcátlan társait. Majd meglátjuk, hogy végeznek egymással a porondon.

A szolgák ennivalóval megrakott tálcákat hordtak körül. Azok, akik nem akartak kimaradni az ingyenes vendéglátásból, tülekedni kezdtek.

E pillanatban egy porlepte futár lépett a konzulok** márványpáholyába.A futár tisztelettudóan meghajolt, és kinyújtott, karral köszöntötte a

* Tengerentúli verébnek hívták a rómaiak az afrikai struccot** A köztársaság legfőbb tisztviselői; évente kettőt választottak

konzulokat, majd átadott egy vörös zsineggel átkötött, lepecsételt irattekercset.

– Kitől jön a levél? – kérdezte unottan a konzul, akinek figyelmét a porondon folyó küzdelem kötötte le.

– Claudius Glabriótól.Mialatt a konzul a levelet olvasta, a páholy közelében ülők borotvált,

ráncos arcát figyelték. A konzul nem tudta izgalmát palástolni: konzul-társához hajolt, és dühtől fuldokolva suttogta:

– Hallatlan gyalázat! Karóval felfegyverzett rabszolgák szétverték és megfutamították Claudius Glabrio egész seregét! Claudius maga is alig tudott megmenekülni. Az egész tábor fegyverestül a mocskos csavargók kezébe került!

– De hiszen ez már Róma biztonságát fenyegeti! – kiáltott fel a másik konzul. – Spartacus most már mehet, ahová akar, új harcosokat toborozhat, fellázíthatja a rabszolgákat... Hol van Claudius Glabrio?

– A városon kívül húzódott meg egy villában, és onnan írja, hogy hamut szórt fejére, elfödte arcát köpenyével, könnyeit ontja, és nem vesz magához táplálékot.

– Mit számít nekünk, hogy sír vagy nem sír? Bíróság elé kell állítani, és ki kell végeztetni. Sietve új csapatokat kell behívni, és egy bátor parancs-nokot kell az élükre állítani, hogy haladéktalanul fojtsa el a veszedelmes tüzet, amit az arcátlan rablók szítottak.

– Hány embere volt Claudius Glabriónak? – Háromezer harcos.– Most hatezret küldünk. Kevés? Akkor küldünk tízezret, de Spartacust

eltiporjuk!– Ki legyen a vezér?– Legyen az öreg Publius Varinius, aki tapasztalt katona, és támadó

szellemű. Varinius nem lesi majd, mint Claudius Glabrio, hogy Spartacus emberei maguktól fussanak a karjaiba.

A római sereg pusztulásának híre elterjedt a cirkuszi nézők között. Mindenütt Spartacus nevét emlegették. Az izgalom a legfelsőbb sorokat is magával ragadta, ahol a szegények tolongtak. A két konzul és a szenátorok hirtelen felkeltek, és sietve elhagyták a cirkuszt; az előadást váratlanul félbeszakították, s a nézők ezúttal nem látták sem a „tengerentúli veréb” versenyfutását, sem a szkíták harcát a medvékkel.

SPARTACUS TÁBORÁBAN

Spartacus tábora hegylejtőn terült el, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt Campania termékeny földjére és a tenger kék tükrére. A tábort mély árok vette körül, mögötte pedig földsánc emelkedett. Külön csapat állomásozott a Neapolis és Róma közötti főúton, és elfogott minden gabonaszállítmányt, ami dél felől, Szicília szigetéről érkezett.

A lombokból font kunyhók között egy szűk térségen néhány karóra tarka lópokróc volt kifeszítve, védelmül az eső és a szél ellen. Itt lakott Spartacus. Éppen a párducbőrön ült, és egy cserépdarabkával kardját tisztogatta. Amica a tűz mellett térdelve egy bronzedényre figyelt, melyben répa és birkahús főtt. Crixus lépett Spartacushoz:

– Miért nem mész éjszakára a villába? A patríciusok tudják, hogyan kell élni! A villában fürdőmedencék, lágy pehelypárnák és szebbnél szebb márványszobrokkal ékesített, hűvös szobák várnak!

Spartacus megrázta üstökét, és elmosolyodott. Fiatal, napbarnított arca, bal fülében az ezüst fülbevalóval, inkább hegyi pásztorra, mint hadvezérre emlékeztetett.

– Lám csak, lám, miken jár az eszed! A villában azonban csakhamar pocakot eresztünk, és elfeledjük, hogyan kell a kardot forgatni. Mi szükségem nekem a villára? Csapdának érzem. Van egy trák közmondás: „Akinek van lópokróca, annak már van háza. Akinek pedig még egy báránybőre is van, annál a háztető és a meleg sem hiányzik.”

– Nem akarsz pihenőt engedélyezni a csapatoknak? Hisz annyi esztendőn át szenvedtek, mint rabszolgák!

– Kitől kell hallanom ilyen gyalázatos szavakat? – ugrott fel Spartacus, kardját megsuhintva. – Talán azért vállaltuk a veszedelmeket és a halált, hogy a rómaiak villáiban pihenjünk? Nehéz harcok állnak előttünk, ezekre kell felkészülnünk; időveszteség nélkül. Ha most szétszéledünk a villák-ban, akkor a gazdagok és uszályhordozóik lemészárolnak bennünket, mint a malacokat. Olyan sereget kell szerveznünk szabad, bátor emberekből, amely erő és kiképzés terén felveszi a versenyt a római légiókkal, és letiporhatja Róma dölyfös zsarnokait.

Crixus Spartacushoz lépett és megölelte.– Természetesen igazad van, vitéz barátom! Bocsásd meg pillanatnyi

gyengeségemben kicsúszott szavaimat. Készenlétben leszünk!Ebben a pillanatban felderítők érkeztek az útkereszteződésnél felállított

őrhelyről:

– A távolban porfelhő látszik. Nagy sereg közeledik. A legelöl haladó római lovast lerántottuk lováról. A római szerint tízezer főnyi sereg köze-ledik, Varinius parancsnoksága alatt. A rómaiak szétküldték csapataikat, hogy bekerítsenek bennünket.

Spartacus eloldotta közelében álló lovát, rádobta a párducbórt, és erősen meghúzta a nyereghevedert. Rővid gyapjúköpenyt terített magára, három lándzsát fogott a kezébe, és könnyedén lovára ugrott. A ló ügetve megindult a jelzett irányba.

Spartacusszal ment néhány pásztor is, akik jól ismerték a környéket, valamint Geta, aki sohasem hagyta el idősebb barátját.

A lovasok a szőlőskertek közötti ösvényeken törtek előre, és megmásztak egy kis dombot, ahonnan jól láthatták a messzeségben a római legionáriusok hatalmas négyzet alakú táborát. Szabályos sorokban gyulladtak ki az őrtüzek. A katonák egy része sátrat vert, mások árkot ástak, s az árok mögött erős földsáncot emeltek cölöpkerítéssel.

– A közelükbe kell férkőznünk, ki kell hallgatni őket – mondotta Spar-tacus –, s meg kell tudnunk, hogy hosszú ideig akarnak-e itt állomásozni.

– Majd elmegyünk és megtudjuk – mondották a pásztorok; le is ugrottak lovaikról, és hangtalanul eltűntek a bokrok szövevénye között.

– Engedd meg, hogy én is velük menjek! – kiáltott fel Geta. – Keresz-tülcsúszom mindenütt, mint a kígyó.

Spartacus átható pillantást vetett a fiúcskára: – Próbáld meg, de légy óvatos!

Geta átadta lova kantárszárát az egyik ottmaradt pásztornak, és elindult a sűrű cserjékkel benőtt, keskeny ösvényen.

HADIFOGSÁGBAN

Geta a szőlőtőkék sorai között tört előre, de a hosszú kőkerítések gyakran útját állták. Óvatosan átmászott rajtuk, aztán újból eltűnt a sűrű, zöld lombok között. Igyekezett az ösvény közelében maradni, melyet a sakálok és rókák tapostak ki. Egyik helyen négykézláb leellett kúsznia. Hirtelen egy lándzsa fúródott be mellette a földbe, és köpenyének szélét is odaszögezte. Egy durva kéz megragadta Geta vállát, és elvonszolta valahová.

Egy nemrég felásott területen, magas cserjék között őrtűz lobogott. A tűz mellett két katona ült; nyárson húst sütöttek.

– Kit fogtál?– Kémet! Nos, fiacskám, ülj csak ide elém, és nézz rám. Geta leült a földre.Öreg katona ült vele szemben, kinek arcát mély ráncok barázdálták.

Megbarnult bronzsisakja, melyet szíjjal erősített meg álla alatt, hátra-csúszott. Durva ruháját foltok tarkították.

Az öreg szúrós szemmel nézegette a kisfiút, s két szőrös öklét lassan a fiúcska orra alá dugta:

– Ez az ököl a halálod, ez meg a koporsód. Most pedig mondd az igazat! Hová mentél?

Geta kinyújtotta kezét, és panaszosan felnyögött: – Adj kenyeret!...Az öreg hunyorított, ökölbe szorított keze szétnyílt, és eltűnt egy

bőrzsákban, amely mellette feküdt egy ócska pokrócon. Az öreg katona száraz kenyeret húzott elő a zsákból, kis ideig forgatta a kezében, majd kettétörte, s a kisebbik felét odaadta a fiúcskának.

Geta szájába dugott egy darab kenyeret, de félelmében nem tudott nyelni.

– Lázadó! Sokan vagytok ilyen szökevények?Geta csak a fejét rázta; nem lehetett megérteni, hogy ez igent vagy

nemet jelent. Az egyik katona, aki párolgó húsdarabot forgatott a nyárson, megragadta Getát gallérjánál fogva, és lábra állította

– A rabszolgák közül való vagy? Spartacus-fajzat! Nézd csak, Spurius, a mellén vágtató ló rajza látható. A fiúcska tehát trák. Csak kérdezd ki alaposan... Próbálj csak megszökni! Kitaposom a beledet! – a katona úgy megszorította Geta gallérját, hogy a fiúcska lerogyott a földre.

Az öreg, aki Getát elfogta, szíjhurkot vetett a nyakába, s a szíj végét a saját kezére csavarta:

– Most már nem szökhetsz meg!Az öreg kérdezgetni kezdte Getát: milyen messze vannak a lázadók,

sokan vannak-e? Hogy táplálkoznak? Hogy néz ki Spartacus?Igaz-e, hogy olyan nagy, mint egy medve, és egy ültő helyében

megeszik egy bárányt?Geta csak fejét rázta és sírt.– Spurius, mit lopod az időt ezzel a gyerekkel? – mondta a másik katona

mérgesen. – Kergesd el, és ne tömd azzal a drága kenyérrel!– Ő leszen a fegyverhordozóm. Majd viszi szépen mögöttem a

lándzsámat.

A két katona csakhamar elment, hogy az őröket felváltsa. Spurius egye-dül maradt Getával. Az öreg szemmel láthatóan szeretett beszélni, s mint-hogy Geta makacsul hallgatott, Spurius magában motyogott, s közben bárányhúst sütött a parázson.

– Hány éve is katonáskodom? És mi a jutalmam? Sulla alatt végigjártam Görögországot és Trákfát, Felégettem a városokat és falvakat, de sebforra-dásokon kívül semmit sem hoztam haza. Mikor hazaértem, mit találtam otthon? Kunyhóm dűlőfélben volt, a zsúpfedél beszakadt. Feleségem mun-kában elgyötört vénasszonnyá vált, és nem tudta, mivel lakassa jól az uno-kákat. A földemet elvette a gazdag szomszéd, és rabszolgákkal műveli. Bennünket hadvezéreink arra lelkesítenek, hogy „harcoljunk őseink sírjáért és a haza földjéért”. Ez nem más, mint hazugsági Nekünk, közkatonáknak nincs földünk. „A vadállatoknak van barlangjuk és búvóhelyük, de azok-nak, akik Itáliáért harcolnak, a napfényen és a levegőn kívül semmijük sincs” – állapította meg ötven ével ezelőtt Tiberius Gracchus, a szegény

nép védelmezője. S vajon azóta változott valami? Azért megyünk háború-ba, azért harcolunk, és azért halunk meg, hogy néhány patrícius gazdagon, fényűzően élhessen... Ha volna néhány rabszolgám, akár azok közül, akiket oly nagy számmal magam ejtettem fogságba, akkor rendbe jöhetnék: dol-goztatnám őket, és kissé megtollasodnék. De a rabszolgákat a gazdagok vásárolják fel. Mi, szegény közkatonák nem is gondolhatunk arra, hogy ér-telmes, jövedelmező iparban jártas rabszolgát kapjunk... Most megint be-hívták az öreg katonákat, hogy fogdossák össze a lázadó rabszolgákat, de nekem nincs kedvem harcolni. Hát ítéld meg magad, kölyök, hogy induljak harcba? Mikor behívtak, és azt mondták: „Harcolni fogsz” – azt feleltem, hogy mezítláb vagyok. Akkor a lábamra néztek, és odavetettek két ócska caligát*, mind a kettő jobblábas, az egyik nagy, a másik kicsi...

Geta megnézte a katona bakancsait, de csak egy dologra gondolt: hogy lehetne megszökni.

Katonák jöttek, őrségváltás volt. Spurius összecsavarta a kis pokrócot, korsóját a zsákba tette, és Getát a szíjnál fogva maga után rángatta.

A RÓMAI TÁBORBAN

Spurius végigbicegett a táboron, s maga után vonszolta a his Getát is.– Te nem Spartacust húzod magad után? – kiáltoztak a katonák. –

Kemény harcodba kerülhetett egy ilyen kis kutyakölyköt elfogni.Spurius végigment a számtalan bőrsátor között húzódó úton, és megállt

egy drága keleti szövettel borított, magas sátor előtt. A bejáratnál őr állt, lándzsájára támaszkodva, teljes fegyverzetben. Négyszögletű, domború pajzsát lábához támasztotta.

A katona lábán caligát viselt. Mellét és hátát páncél borította. Övén rövid, egyenes kard függött. Sisakja, mely arcának nagy részét eltakarta, szíjjal volt megerősítve álla alatt.

– Mit akarsz?– Fontos kémet hoztam. Mondd meg a vezérnek.A sátorból két katona lépett ki, és megállt kétoldalt. Vállukon szorosan

összeszíjazott vesszőnyalábot tartottak, melynek közepében fényes bárd volt.

Nyomukban a vezér is kilépett a sátor elé. Deresedő, sűrű szemöldöke

* Szíjból font katonai bakancs

és hideg fényű szeme volt. Ráncoktól barázdált, kiborotvált arcát a fülétől az álláig sebhely szelte át.

– Hol fogtad ezt a kölyköt? – Táborunkhoz akart osonni.– Kém? Akkor végezzetek vele – mondta a vezér.– Ez a gyermek trák, nézd a mellén a ló rajzát. Hadd kérdezze ki az őr,

aki részt vett Trákhia meghódításában, és beszél trák nyelven.Az őr megkérdezte:– Hogy hívnak, kutya?Geta hunyorított és hallgatott.– Állj fel, ha a vezérrel, a dicső Variniusszal beszélszl– A gladiátorok táborából jöttél? – kérdezte Varinius.– Igen, onnan szöktem meg – Geta elhatározta, hogy egy szó igazat sem

mond az ellenségnek. – Megvertek, és nem adtak enni. – Sok katonát láttál-e Spartacusnál?– Régebben sokan voltak, de most már csak kevés maradt. Mindenki

megszökik tőle a hegyekbe.– És mit akarnak ezek a rablók? Megszökni vagy harcolni? – A rabszolgák nem akarnak harcolni.– Micsoda ostoba csirke: mindent kifecsegett. Most már nincs szükség a

gyerekre. Leszúrhatjátok, és dobjátok oda a kutyáknak. Spurius azonban közbelépett.– Tiszteletre méltó vezér, bátrak büszkesége és dísze! Már régen vá-

gyom egy fegyverhordozóra. Ajándékozd nekem ezt a barbár kölyköt, hadd hordja utánam a lándzsát és az úti tarisznyámat, és én bátor római legioná-riust nevelek belőle.

– Jól van, vidd magaddal.Így lett Geta Spurius rabszolgája.Elkísérte útjain az egész táborban, vizet húzott a kútból, de megszökni

nem lehetett. A sánc magas volt, és mindenfelé őrök álltak; élesen figyelték a tábort, nehogy a katonák megszökhessenek.

Az első napokban a fáért küldött katonák egy része hazaszökött. Egy másik csapat megtagadta, hogy felderítse a gladiátorok táborát. Esténként, a tábortűznél, a katonák szörnyű történeteket meséltek Spartacusról, aki „egyetlen kardcsapással kettészeli az embert”, és a vad trákokról, akik „nyers húst esznek, a csatában sohasem hátrálnak, és senkinek sem kegyelmeznek”.

HOL VAN SPARTACUS?

Spurius oldalba rúgta Getát, aki pokrócába burkolózva aludt a földön. Geta felugrott, s hirtelenében nem is tudta, mi történt. A reggel hűvös volt. Keleten éppen pirkadni kezdett. Körös-körül a katonák zajongtak, felhúzták a páncélingeket, és átvetették vállukon a kardszíjat. Spurius már páncélban volt, harcra készezi, lándzsáját és négyszögletes bőrpajzsát a kezében tartotta. A pajzs közepe rézzel volt kiverve.

A fiúcska a hidegtől vacogva megfogta a zsákot.– Most csatába megyünk – dörmögte Spuriul. – Vigyázz, el ne maradj

tőlem egy lépést sem, mert átszúrlak, mint egy varangyot!Spuriul fejét sötét bronzsisak födte, mely védte az arcát a kardcsapások

ellen. Elégedetlen szemei csak a sisak hasítékán keresztül villantak elő. A katonák a tábor melletti térségen gyülekeztek. Fegyvercsörgés verte fel a csendet. A térség közepén kőből rakott áldozati oltár állott, s rajta tűz füstölgött. Az oltár körül néhány hosszú ruhás öreg állt, s időről időre fenyőgallyakat dobott a tűzre. Egyik, akinek földig érő hosszú ruhája és bő köpenye volt, köpenyét a fejére borította.

– Ez a főpapunk. Most megmondja, szerencsénk lesz-e a csatában – mondotta Spuriul.

Néhány harcos hízott disznót, fekete bárányt és fehér bikát vezetett elő. A disznó kétségbeesetten visított. A bika a vérszagra elbődült, és vadul ka-pálta patájával a földet. A katonák azonban gyorsan leszúrták az állatokat.

Az öreg pap kivette és jól szemügyre vette az áldozati állatok máját meg a szívét, majd véres kezét az ég felé emelve, éneklő hangon imádkozni kezdett. Azt jövendölte, hogy a csata szerencsés kimenetelű lesz.

A nap már magasan járt, és melegen sütött, amikor a sereg elindult. Hosszan kígyózva haladtak a poros út mentén. A katonák az öreg főpap imént elhangzott jóslatán vitatkoztak: „Rövid út, nagy siker.”

Sík területen haladtak. Aranyló búzatáblák szőlőkkel és kertekkel váltakoztak.

Délfelé a sereg megállt, mert megpillantották maguk előtt a rabszolgák táborát. Ugyanolyan négyzet alakú volt, mint a római legionáriusok tábora, s ugyanúgy földsánc és magas cölöpkerítés övezte. A sarkokon könnyű fatornyok emelkedtek, a tornyokban mozdulatlanul álltak az őrök. A táborban csend volt.

A rómaiak vezére fényes szőrű, hófehér paripán ült, és utolsó parancsait osztogatta:

– Nincs kegyelem! Foglyokat nem ejtünk, mindenkit felkoncolni, mint a veszett kutyát!

Felharsantak a harci kürtök, és a cohorsok* futólépésben támadásra indultak. Villámgyorsan deszkát vetettek át az árkon, létrával megmászták a palánkkerítést, s a mélyen beásott cölöpöket fejszével kivágták. A rabszolgák azonban nem mozdultak.

A katonák betörtek a táborba. A tábor üres volt, élőlény sehol sem mutatkozott. A sátrak és a lombkunyhók üresek voltak, belől csak szalma volt és felszerelési tárgyak.

A sarokbástyákon álló őrökről is kiderült, hogy hullák.A rómaiak háromszáz lovast indítottak el vágtában különböző

irányokba, akik csakhamar néhány pásztorembert vezettek elő. Varinius, a vezér meghallgatta összefüggéstelen elbeszélésüket.

– Ma éjjel a rabszolgák hangtalanul, macska módjára kilopakodtak a táborból. Dél felé iparkodtak, a lucaniai hegyek irányába.

– A rabszolgák Lucania felé szöktek, a pásztorok és rablók hazájába! – kiáltott fel Varinius. – Nem lesz könnyű elfogni őket a hegyek között, de azért mégis megcsípjük őket! Róma, készítsd elő számukra a cirkusz porondját!

A sereg sietve folytatta útját a dombok között. Az előre küldött felderítők vágtában tértek vissza:

– Spartacus serege előttünk áll!A völgyben, ahol a felszántott földdarabok, mint sakktáblakockák,

sorakoztak egymás mellett, harcra készen álltak a gladiátorok. Kevesebben voltak, mint ahogy a rómaiak gondolták. A legionáriusok sisakjukat helyére igazítva gyorsan lefelé indultak a dombról, és hadrendbe sorakoztak. Előreküldték a könnyű fegyverzetűeket, hajítódárdákkal, hátul pedig páncélba öltözött, nehéz fegyverzetű katonák haladtak.

Spurius, aki az utóbbiak közé tartozott, így dörmögött magában:„Miért állnak itt ezek a rabszolgáké Miféle cselt forralnak ellenünk?”Geta Spurius háta mögött fölmászott egy kis földhányásra. Szíve vadul

vert. Tekintete a messzeségbe fúródott, ahol a rabszolgák tarka sorai látszottak, s kikereste közülük a hollófekete ménen ülő lovast a sárga párducbőrrel.

A rabszolgák sorai megindultak. Arcvonaluk kissé bekanyarodva először lassan, majd egyre gyorsabban közeledett a római arcvonalhoz. Feldörgött a trákok csatakiáltása: „Ulala!”

* Cohors – római katonai egység

A könnyű fegyverzetű rómaiak első sorait visszanyomta a rabszolgák első támadása; a nehéz fegyverzetűek, jöttek az első sorok segítségére. A gladiátorok bősz dühvel támadtak, a trákok kezében a közönséges karó is szörnyű fegyverré vált.

A harmadik cohors, amelyben Spurius szolgált, futva indult támadásra. Spurius megállt egy nagy kő mögött, leült a földre, és kezdte lehúzni lábbelijét:

– Nem mehetek csatába ilyen rossz caligákkal!... Tudod mit, Geta, meggondoltam magam: mindketten hazamegyünk hozzám, s a kertben fogunk dolgozni. Forduljunk vissza. Mezítláb könnyebben tudok futni.

Geta azonban kihasználta a zűrzavart, és megugrott. Mikor megfordult, látta, hogy Spurius szökellve fut visszafelé a mezőn, s egyre jobban távolodik a csata színhelyétől.

A római sereg hadrendje kezdett felbomlani. Már több helyen is engedtek a rabszolgák feltartóztathatatlan nyomásának. A trákok „ulala” kiáltásai egyre dühödtebben, egyre mennydörgőbben harsantak fel.

Végül is először az arcvonal közepe, utána pedig a rómaiak balszárnya fordult meg, s a legionáriusok fegyvereiket és pajzsaikat eldobálva futottak. Saját táborukban sem találtak menedéket az üldözők elől, úgyhogy tovább menekültek.

A rabszolgák pedig betörtek a rómaiak elhagyott táborába, és az összes készleteket, fegyverraktárakat és pénzesládákat zsákmányul ejtették.

Spartacus foltos-sárga párducbőrrel letakart, hollófekete ménjén a tábor közepén álló nagy sátorhoz ugratott, melyben nemrégen még Varinius római vezér éjszakázott, és félrevonta a sátor függönyét.

– Hol van Crixus? – kérdezte Spartacus. – Crixus, te pihenni akartál! Nézd, Varinius itt hagyta neked puha ágyát, lágy egyiptomi szőnyegeit és illatos kenőolajokkal telt korsóit!... – Spartacus leugrott lováról, és belépett a sátorba.

Belül több kerek bőrtokot látott egymásra rakva. Spartacus gyorsan kihúzta belőlük a papirusztekercseket, szétgöngyölítette, és átadta a kíséretében levő írnoknak, aki gyorsan átfutatta a szöveget.

– Nézzétek, bajtársak, itt vannak a szenátus szigorú parancsai, hogy el kell fogni a fellázadt rabszolgákat! – nevetett Spartacus. – Azután Rómába kell hurcolni bennünket. De hát hol van Varinius, aki ezt a megbízást kapta? Pedig én itt vagyok a sátra közelében, hát miért nem fog el?

Csengő gyermekhang válaszolt Spartacus szavaira:– Varinius elsőnek futott meg, amikor látta, hogy a legionáriusok

meghátrálnak.

Geta Spartacushoz lépett, aki az írnokot hallgatta, és leült eléje a földre. Geta nyakára szíjhurok volt kötve.

– Vágd le rólam ezt a szíjat, Spartacus. Fogságban voltam.– Én és te egy vér vagyunk! – kiáltott fel Spartacus, miközben elvágta a

szíjat. – Nem vagyunk engedelmes birkák, hanem szabadságszerető férfiak. Azért tudtál te is megszökni a fogságból. Bajtársak, vágjátok össze ezt a sátrat magatoknak, jó lesz alsó pokrócnak!

MÁSODIK RÉSZ

RETTEGETT NÉV

Spartacus nevét már Itália-szerte mindenki ismerte. A rabszolgák sere-gestől özönlöttek hozzá Dél-Itáliából, különösen a rettenthetetlen, félvad lucaniai pásztorok köréből, akik kihasználták ezt a váratlan lehetőséget szabadságuk kivívására. A felkelők száma néhány hónap alatt elérte a hetvenezer főt.

Campania virágzó tartományát, amit nemrég kiürítettek, Spartacus csakhamar újból visszafoglalta. A római hadtestet, melyet a gazdagok birtokai védelmére ideküldtek, szétszórták és megsemmisítették. Most már egész Dél-Itália az ő kezükön volt.

A legnagyobb városokat rohammal vették be. Azelőtt az urak feszítették keresztre az engedetlen rabszolgákat, most azonban a volt rabszolgák szögezték ki a dölyfös arisztokratákat az elfoglalt városok kapuira.

Számos faluban és városban felkelés tört ki. A rabszolgák megölték kínzóikat, széttörték rabláncaikat, lerombolták börtöneiket. Az adók súlya alatt tönkrement parasztság nagy része otthagyta ekéjét és szerszámait, a pásztorok szélnek eresztették az állatokat, és csatlakoztak a felkelőkhöz. Spartacust szerették példátlan vitézségéért, bölcs határozottságáért és igazságosságáért, amellyel seregének ügyeit intézte, és szétosztotta a zsákmányt a harcosok között.

Mikor Spartacus elfoglalta Thurioi kikötőjét (Olaszország déli partján), a tengeri kalózok segítségére siettek: rezet, bronzot, vasat és a hadviseléshez szükséges más anyagokat szállítottak neki. A kovácsok éjjel-nappal dolgoztak: fegyvert kovácsoltak.

Mindenünnen kapzsi kereskedők özönlöttek Spartacushoz, hogy a zsákmányt megvásárolják. Spartacus azonban halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy arannyal vagy drágakövekkel lépjenek a tábor területére; csupán élelmiszereket és a háború folytatásához szükséges fegyvereket hozhattak a táborba.

A KÖNNYELMŰ GALLOK

A téli est hatalmas ködgomolyagokba burkolózva ereszkedett le a gladi-átorok táborára. Nyílegyenesen sorakoztak az állatbőrből varrt apró sátrak és a lombkunyhók. Sok-sok tábortűz gyúlt ki a kékesszürke alkonyatban, és vöröses fénybe borította a marcona harcosokat, akik szakállt eresztettek, és eldurvultak a nehéz katonaéletben.

Az egyik tűz körül, szürkésbarna gyapjúköpenybe burkolózva, a csapatparancsnokok ültek. A lökésszerű szél fel-felszította a zsarátnokot; a szikrák kavarogva szálltak a magasba, az ólomszürke felhők felé.

Közbe-közbe könnyű porhó szállingózott. A katonák még szorosabban burkolóztak köpenyükbe. A tűz lángja rőt fényt vetett a barna, naptól és széltől kicserzett, izmos katonakarokra, az összeráncolt szemöldökökre és a villogó szemekre.

És mi lesz ezután? Ez a gondolat már régóta nyugtalanította mind-nyájukat. Sokan már véleményt is nyilvánítottak, de a többség hallgatott.

Most egy katona lépett a tűzhöz, bal kezében lándzsával és kis kerek pajzzsal. Három vörös tollal díszített és arclemezekkel ellátott rézsisakja csaknem egész arcát elfödte.

– Üdvöz légy, vezér! – mondotta. – Két ismeretlen ember jelent meg az imént táborunk kapujánál. Azt mondják, fontos híreket hoznak Rómából, de csak Spartacusnak hajlandók elmondani. Ki tud eligazodni rajtuk, hogy miféle emberek? Lehet, hogy hazudnak. Parancsnokom ide küldött, hogy kérdezzem meg, mi történjék velük.

Több rekedt hang válaszolt:– Meséljék el itt. Beszédjükből megtudjuk, miféle emberek. – Vezesd ide őket! – mondotta Spartacus.Az őr eltűnt a sötétségben, és csakhamar visszatért. Mögötte két alak

lépkedett, széles karimájú kalappal. Mindketten távoli utazók benyomását keltették.

Rövid köpenyük csak térdig ért, lábukon kitaposott szandált viseltek; kezükben vándorbotot tartottak. Az egyik hosszú hajú és deresedő, göndör szakállú ember volt, sovány, elgyötört arccal, a másik kövér és piros arcú, ide-oda járó fekete szemmel; a kövér barátságosan mosolygott mindenkire, tekintetét végigjártatta a tábortűznél ülőkön, és biccentett fejével; mintha meg akarná nyerni a hallgatag vezérek jóindulatát.

– Üdv, legyőzhetetlen harcosok és vakmerő hősök! – szólalt meg a kövér. – Elpidoros görög tréfacsináló, színész, énekes és táncos vagyok. Szabad-e látnom a hírneves vezért, Spartacust? Egyenesen Rómából jövünk.

– Ülj a tűzhöz, és melegedj föl. Lehet, hogy később látni fogod. – Hát te melyik törzsből való vagy? – fordult az egyik vezér az

idősebbik vándorhoz.– Én szabad görög vagyok: Aristomenos filozófus. Az igazságot

keresem, és a tudományokat művelem. Sinope távoli városából, a zord Euxinus-tenger* partvidékéről származom, de Görögország legszebb városában, Athénben tanultam a bölcsességet. A rómaiak elfogtak, törvényellenesen rabszolgasorba taszítottak, és Rómába hurcoltak, hogy ott tanítsam szónoklattanra és bölcseletre a nemes patríciusok gyermekeit. Rómában a gazdag Marcus Licinins Crassus rabszolgája lettem.

– És beletörődtél sorsodba?– A testre lehet bilincset verni, de a bölcselő szabad akaratát és gondo-

latvilágát nem lehet rabszíjra fűzni. Amióta hallottam felkelésetekről, keresem az alkalmat, hogyan szökhetnék meg gazdámtól. Végül is sikerült kerülő utakon ide jönnöm.

– És mit akarsz itt csinálni? Miben tudnál segíteni nekünk?– A kardforgatáshoz gyenge vagyok, de tudok sebet gyógyítani. Együtt

akarok lenni veletek, bármilyen veszélyek fenyegessenek is. – Üljetek le a tűz mellé: Milyen fontos híreket hoztatok? Elpidoros színész jelentőségteljes arcot vágott, aggodalmasan körül-

nézett, előrehajolt, és ujját felemelve suttogta:– Egyenest Rómából jövök. Ott teljes a rémület és a zűrzavar. Jajgatnak,

hogy Róma – az örök város és a világ ura – veszélyben forog, hogy minden elveszett. Mit tesznek a konzulok? Mire gondolnak a „haza atyjai”: a sze-nátorok? Mikor eljöttünk, a szenátus utasítására a két legmagasabb méltó-ság: a két konzul maga állt a seregek élére. A napokban kell a hadjáratnak megkezdődnie, de mit tudnak tenni ellenetek? Az első találkozásnál szétfutnak, mint a nyulak. Ti legyőzhetetlen hősök vagytok!

– Csak hadd jöjjenek! – kiáltott fel az egyik gladiátor. – Majd meglátják, kellemes dolog-e a feldühödött medve ölelő karjába futni!

Elpidoros nevetett:– Bár nekem is ugyanaz a véleményem, egy dolgon mégis csodálko-

zom: miért vagytok ilyen töprengők és komorak, ahelyett, hogy örülnétek és ünnepelnétek? És hol töltitek a pihenőtöket? Itt a szabadban az esőben, a hóban. Kitől vagy mitől kell félnetek? Senkitől. Hát akkor miért nem men-tek be a városba, a jó meleg házakba, ahol nem fúj a szél, és az eső nem fo-lyik a nyakatokba? Ott nem kellene bekormozódni, mint itt a tábortűz mel-lett. Mit fagyoskodtok, mint a rabszolgák, mikor magatok is tarthatnátok rabszolgákat, urak lehetnétek mások fölött, gondtalanul élhetnétek, szórakozhatnátok és énekelhetnétek?

– Tetszel nekem! – mondotta egy fiatal harcos. – Ma a gall Crixus ven-

* Fekete-tenger

dége leszel, és elénekeled nekünk legszebb dalaidat. Mi, gallok szeretjük a vidám játékokat és a táncot.

– És neked mi a véleményed, bölcs Aristomenos? Igaza van útitár-sadnak? Helyes-e, ha átköltözünk a városba? – kérdezte egy másik harcos, és alaposan szemügyre vette Arístomenosr. Rideg, fényes szemével; bal fülében megcsillant a fülbevaló a tábortűz fényében.

Mellette göndör hajú, napbarnított fiúcska ült, s kíváncsian nézegette hol a vezért, hol a filozófust.

– Felkelést szerveztetek a hatalmas, erős Róma ellen. Ezzel olyan bátor-ságról tettetek tanúbizonyságot, amilyenhez hasonlóról eddig nem tud a történelem – mondotta a filozófus. – Ha csak azzal fogtok törődni, hogy boldog, szabad életet nyújtsatok az embereknek, rabszolgaság nélkül, ha minden erőtöket ennek szolgálatába állítjátok, akkor az egész világ elnyo-mott, szenvedésekben elcsigázott rabszolgái széttépik láncaikat, hozzátok jönnek, és nincs olyan erő, amely ellenállhatna nektek. De még ha szeren-csétlenségbe sodornátok is magatokat, és balsiker lenne osztályrészetek, az elnyomottak még akkor is, sok évszázad múlva is emlegetni fogják neveteket, és azt mondják: „Lám, ezek voltak a bátor emberek! Miért nem tépjük szét mi is láncainkat, és miért nem halunk meg a szabadságért:”

– Jól beszéltél, öreg! – kiáltott a fülbevalós vezér. – Te ma Spartacus vendége leszel.

– Hát engem megismersz-e? – kérdezte a fiúcska. – Nem emlékszel, hogy velem és Amicával együtt érkeztél a kalózhajóval Thurioi városába, ahol mindnyájunkat eladtak a rabszolgapiacon?

– És te beleharaptál a kövér vevő ujjába – felelt a filozófus. – Örülök fiam, hogy ebben a táborban, a hősök mellett látlak. És hol van Amica, a táncosnő?

– Amica bátran és önfeláldozóan viseli a hadjárat minden viszontag-ságát, és mindig közöttünk van, még a csaták idején is – mondották a tűz körül ülő harcosok.

*

Másnap a könnyelmű Crixus húszezer gall és germán harcossal elvált Spartacus főseregétől. Északnak vonultak, egy gyümölcsöskertjeiről ismert, gazdag városba, és ott külön letáboroztak. Velük ment Elpidoros színész is. Újabb néhány nap múlva hat véres, piszkos kötést viselő gall

lovas vágtatott Spartacushoz. Nehézkesen szálltak le a lóról, és orvost meg vizet kértek.

A gallok könnyektől és dühtől fuldokolva a következőket jelentették Spartacusnak:

– Húszezer gall és germán társunkat felkoncolták: Lucius Gellius kon-zul küldte hozzánk Elpidorost, a kémet, aki visszaszökött a rómaiakhoz, és közölte velük, hogy mi, gallok külön táborba vonultunk. S mialatt mi gondtalanul lakmároztunk, és vidám táncokat rendeztünk, a rómaiak váratlanul hatalmas sereggel bekerítettek, és viharosan ránk törtek; mi nem is sejtettük, hogy a közelben vannak. Kétségbeesetten védekeztünk, de a rómaiak fegyverei jobbak voltak és...

– És Crixus hol van? – szakította félbe Spartacus a hírhozót. – Crixus oroszlánként harcol, sok ellenséget leterített, de végül is

lekaszabolták!... – a gall harcosok könnyekre fakadtak, és kétségbeesetten tépdesték ruháikat.

SPARTACUS VISSZAÜT

Spartacus megragadta a hozzá legközelebb álló gall vállát, jól megrázta, és így szólt:

– A harcos ne brekegjen, mint a béka a mocsárban! Elhallgass, mert mindnyájatokat korbáccsal űzlek ki a táborból!

Spartacus hangja olyan fenyegető volt, hogy a sopánkodók elhallgattak.– Üljetek le! Orvosaink majd gondjaikba vesznek. Most azonban felel-

jetek kérdéseimre igen röviden, mert annyi időm sincs; amennyi alatt egy tojás megsül a hamuban. Hol volt a csata? Hány ellenséges katona vett benne részt? Mit csináltak, amikor ti elmenekültetek: ott maradtak, vagy elhagyták a harcmezőt?

A gall harcosok egymás szavába vágva felelgettek Spartacus kérdéseire, és elmesélték, hogyan folyt le a mészárlás.

– A rómaiak még a harcmezőn maradtak – fejezték be elbeszélésüket a gallok –, hogy megfosszák fegyverzetüktől az elesetteket, és kirabolják táborunkat.

– Elég! Fújjatok sorakozót! Riadó! Azonnal indulunk – fordult katonái felé Spartacus. – Egész éjjel menetelnünk kell. A szekerek itt maradnak. Kétnapi élelmet vigyen mindenki. Megértettétek kötelességteket, vitéz

harcosok?– Megértettük! Végrehajtjuk! – felelték a harcosok, és gyorsan alakula-

taikhoz siettek.A kürtök a tábor minden sarkában a gyülekezőt fújták. A gladiátorok

fegyverrel a kézben futottak a sátrak közötti gyülekezőhelyekre, és harci rendbe sorakoztak. Az egész tábor megelevenedett. Az első századok csakhamar vonultak is kifelé a kapun.

Spartacus hollófekete lován ellovagolt a tábortűz mellett, ahol Amica ült piros ruhájában. A trák nő fekete szeme aggodalmat tükrözött.

– Ég veled, Amica! – mondotta Spartacus. – Győzelem vagy újból rabláncok!

Geta köpenybe burkolózva bóbiskolt, a pislogó tábortűz utolsó lángjainál melegedve. Amica az éj közepén felköltötte Getát.

– Kelj fel, Geta! Érjük utol harcosainkat! Lehet, hogy elpusztulnak, de akkor vesszünk velük mi is. De lelet az is, hogy a vérző katonák sebeit bekötözhetjük, és adhatunk egy korty vizet a sebesülteknek.

Amica és Geta elkötötték lovaikat, felcsatolták az élelmiszeres tarisz-nyát, és tiszta rongyokat is tettek bele. A tábor csaknem teljesen üres volt. Csak itt-ott, a tűz körül üldögélt néhány sebesült és beteg.

Az őr megismerte Amicát, kezével búcsút intett, és átengedte őket:– Jó hírekkel térj vissza!Az út dombok között kanyargott. Az éj sötétjében két ízben haladtak át

néhány szegényes, nádfedeles kunyhóból álló elnéptelenedett falun. Lovasainkat csak az éhes kutyák ugatása kísérte. Pirkadatkor találkoztak néhány falusival. Az emberek vállukon kosarakat cipeltek, és sietve hajtották szegényes holmijukkal felmálházott ökreiket és szamaraikat.

– Ott, ott sok a katona! – kiáltozták észak felé mutatva. – Még folyik a szörnyű csata! Ne menjetek arra, mert megölnek...

– Igaz, bátor szegény emberek harcolnak ott, hogy szebbé tegyék a ti életeteket és minden elnyomott életét – mondotta Amica. – Menjünk, segítsünk nekik.

Néhány fiatalember megállt, mintha hajlandó lett volna visszafordulni, egy öregember azonban siránkozni kezdett:

– Értelmetlenséget beszélsz! Ne hallgassatok rá! A mi sorsunk az, hogy tűrjünk, és szenvedjünk egy életén át. Megdönthetjük mi a római gazdagok óriási hatalmát?!

– Tehát örökre az urak rabszolgái maradtok?– Az istenek is így akarják! – az öreg e szavakkal továbbindult, és

magával vitte a fiatalokat is.

Reggel meg kellett kerülniük egy falut, mert az utat fatönkökkel és kövekkel eltorlaszolták. A torlasz mögött karóval, kaszával és fejszével felfegyverkezve álltak a körség lakói: kőzáporral fogadták az utasokat, és senkit sem engedtek a közelükbe.

Estére a távolban feltűntek az úton a római legionáriusok első csoportjai. Egyik legionárius lovon közeledett, vér áztatta kötései súlyos sebesülésre mutattak. Mellette gyalogosok lépkedtek, és támogatták a sebesülteket. Amica és Geta attól tartottak, hogy a legionáriusok elveszik lovaikat, ezért gyorsan letértek az útról, és nekivágtak a lábon álló, pergő kalászú búzatábláknak. Azután egyre gyakrabban kerültek útjukba római katonák; nem egy összeesett a vérveszteségtől és a fáradtságtól.

– A rómaiak menekülnek! Úgy látszik, miénk a győzelem! – mondotta Geta.

ÚJABB HADJARAT

Elöl a síkságon, ahol a vetést a csapatok legázolták, hirtelen ezer és ezer tűzoszlop villant föl. A lovak visszahőköltek: az ösvényen az elesettek holttestei feküdtek.

Amica és Geta nehezen találták meg Spartacust. A vezér szálegyenesen és mozdulatlanul állott egy hatalmas máglya előtt. Egész fatörzseket raktak egymásra. A láng már belekapott a máglya tetején elhelyezett testekbe. Spartacus így suttogott:

– Hát ennyi maradt a vidám, bátor Crixusból és vitéz bajtársaiból!...A máglya körül összegyűlt a néhány tucatnyi életben maradt gall és

germán harcos. Kardjukat fejük fölé tartva, szomorú harci dalt énekeltek, amely olyan volt, mint az őszi szél nyögése, és többször körültáncolták a máglyát. A pajzsokat karddal ütögetve, ismét hosszan énekeltelt: megemlékeztek Crixus és a többi elesett bajtárs vitézségéről, végül pedig gyűrűbe tömörültek, és kardjaikat keresztbe rakták egymáson.

– Gannicus jöjjön! Gannicus lesz a vezérünk! Éljen Gannicus! – kiáltozták.

Egy fiatal, sebhelyekkel borított harcos a gyűrű közepére lépett, ráállt az egymást keresztező kardpengékre, mire a harcosok a pajzsra emeléshez hasonló módon kardra emelték, s ezzel az elesett Crixus helyébe vezérükké választották.

Újból felharsantak a kürtök, csatába szólítva a harcosokat. Most már sokan római fegyverzetben jelentek meg, amit az elesett ellenségről húztak le. Gyorsan harci rendbe sorakoztak, és várták a parancsot.

Spartacus még sokáig állt Crixus máglyája előtt; a szél füstbe borította a vezér alakját, és szikrákat szórt rá.

Spartacus végül kiragadta magát a révedezésből, felugrott elővezetett lovára, és fellovagolt a dombra. Körös-körül szinte elvesztek az alkony szürkeségében a fáradt, porlepte gladiátorok és a felkelőkhöz csatlakozott önkéntesek sorai.

– Vitéz barátaim! – szólította meg Spartacus seregét. – Ma nagy hőstet-tet hajtottatok végre. Nemcsak megbosszultátok legyilkolt bajtársainkat, de meg is semmisítettétek a gazdagok, a rabszolga-kereskedők seregét, akik újból láncra akartak verni bennünket. Ha azonban most győzelmi ünnepit ülünk, és könnyelműen a pazar fényű villákba vonulunk pihenni, ugyanúgy elpusztulunk, mint ezek a könnyelmű gallok, anélkül, hogy ügyünket ezzel előbbre vinnénk. Hallgassatok meg figyelmesen, hős katonák. Egy másik sereg közeledik felénk, a másik konzul parancsnoksága alatt. Már keresnek bennünket, már nincsenek messze.

– Figyeljünk, figyeljünk! – hangzott fel a gladiátorok sorai között.– És itt csak egyetlen kiút van – folytatta Spartacus. – Nekünk kell meg-

lepetésszerűen megtámadnunk ezt a sereget, és meg kell semmisítenünk. Tudom, nagyon fáradtak vagytok, de jusson eszetekbe távoli hazátok, a kunyhó, amelyben családotok és gyermekeitek élnek. Ha szabadok leszünk, még beszívhatjuk házi tűzhelyeink édes illatát; a szabadságot azonban csak kardunkkal vívhatjuk ki. Ezért azonnal továbbindulunk, új ütközetbe. Harcunk szabadságot vagy új rabláncot hoz ránk!

Dörgő kiáltás tört ki sok ezer férfitorokból:– Szabadság! Szabadság! Előre, katonák! Vezess minket, Spartacus,

győzelemre!A kürtök az indulás jelét fújták, s a gladiátorok végtelennek tűnő sorban

megindultak.

A rabszolgasereg hallatlan gyors menet után megtámadta a második hadsereget is, melyet Róma a második konzul parancsnoksága alatt küldött ellenük. A gladiátorok kétségbeesetten verekedtek, és halálmegvetéssel támadtak a legionáriusok lándzsái ellen. Támadásuk lendületének nem tudott ellenállni az öt légió, hiába volt kitűnően felfegyverezve és kiképezve. A gladiátorok lehengerelték és megfutamították a légiókat: a rómaiak felszerelésüket hátrahagyva, megfutamodtak. A római kereskedők, pénzváltók és nagybirtokosok zsoldosai nem tudtak helytállni azokkal szemben, akik életükért és szabadságukért, az elnyomott szegények boldogságáért harcoltak.

AZ ELSŐ NÉZETELTÉRÉSEK

A két döntő győzelem után Itáliában minden út nyitva állott a gladiátor-sereg előtt, és nem volt többé erő, mely megállíthatta volna őket. Miért gondterhes mégis Spartacus? Miért oly barátságtalan a mindenfelől csapatostól érkező emberekhez, akik a gladiátorok seregéhez kívánnak csatlakozni?

– Minek jöttetek ide? – mondotta néhány öreg rabszolgának. – Nekünk harcosokra, orvosokra, kovácsokra, rézművesekre, egyszóval használható emberekre van szükségünk, nem haszontalan kenyérpusztítókra. Hogy jöhettek a harcosok seregébe anélkül, hogy szereztetek volna magatoknak egy kardot, egy lándzsát vagy legalább egy kést? Azért jöttetek, hogy segítsetek, vagy azt akarjátok, hogy mi tápláljunk és tartsunk el benneteket? A csatákban megrokkant, sebesült harcosaink ellátásáról is csak nehezen tudunk gondoskodni. Őket kocsikon szállítjuk magunk után, de ezzel hátráltatjuk a menet előrehaladását.

– Meg akartunk szabadulni láncainktól! – felelték az öregek. – Várjatok; míg szétverjük az elnyomókat, akkor aztán ti is szabadok

lesztek. Most azonban csak akadályoztok bennünket, s így mi, akik kardot rántottunk, céltalanul elpusztulunk!

– Akkor már inkább itt halunk meg szabadon, de nem térünk vissza láncainkhoz! – kiáltották az öregek, és a tábor közelében maradtak, nem tértek vissza a szolgaságba.

A vezérek tanácskozásain viták és nézeteltérések támadtak. Míg a közös

veszély egyesítette őket, mindenki ellentmondás nélkül alávetette magát Spartacusnak. Lendületes támadásai és az a képessége, hogy felismerte és meghiúsította az ellenfél terveit, győzelmet győzelemre halmozott. Mikor azonban a veszély látszólag elmúlt, és a gladiátorok serege Itália felét kezében tartotta, a vezérek közül többen bírálgatni kezdték Spartacus tetteit, és azzal fenyegetőztek, hogy külön, önálló seregeket alakítanak. Ekkor Spartacus határozottan kijelentette:

– Most el kell hagynunk Itália földjét! Vonuljunk észak felé, keljünk át az Alpokon, és térjünk vissza hazánkba.

– Korai volna még elvonulni – felelték a vezérek. – Itália már a kezünkben van. Még egy évet eltölthetünk itt, elfoglalhatjuk a legnagyobb városokat, és értékes kincsekkel térhetünk vissza hazánkba.

A vita során heves beszédet mondott Aristomenos, az öreg filozófus is:– Esztelenek! Hogy utasíthatjátok el Spartacus bölcs tervét? Jusson

eszetekbe, mik voltatok tavaly ilyenkor! Álmodhattatok-e akkor arról, hogy hazátokba visszatértek? Egyetlen vég várt rátok: a dicstelen halál gladiátortársatok kezétől a cirkusz porondján. Most, amikor minden út nyitva áll előttetek, mit késlekedtek? Újabb felhők gyülekeznek fejünk fölött. A római katonai erőit zöme egyelőre távol van, a határokon túl, Hispániában és Trákhiában, de visszatérhetnek Itáliába, és akkor sohasem látjátok meg szülőfalutokat.

– Ha a római seregek visszatérnek, ugyanúgy szétverjük őket, mint eddig tettük! – nevettek a gladiátorok önelégülten.

– Ó, eszeveszett kutyakölykök! – dühöngött Aristomenos. – Úgy kell vi-selkednetek, hogy minden szenvedő, mindenki, akit az arisztokraták el-nyomnak, a mi oldalunkra álljon, és támogassa harcunkat. Miért szennyezi be kezét egyik-másik mégis a békés falvak kifosztásával? Miért taszítjátok el tőlünk azokat, akik barátainkká válhatnának? Hogy lehetséges az, hogy ti, egykori rabszolgák, készek lennétek szabad polgárokat rabszolgasorba taszítani? Miért hurcoltok magatokkal rabolt holmikkal zsúfolásig megrakott szekereket?

A vita közben Spartacus felállt, és felemelte kezét. Mindenki elhallgatott.

– Hallgassatok rám, esztelen könnyelműek! Még egyszer figyelmeztet-lek benneteket, hagyjuk el Itáliát, míg nem késő. Előttünk állnak az Alpok hegyei. Ha átkelünk rajtuk, olyan országban vagyunk, ahová nem ér el a római gazdagok harácsoló keze. Ott megtaláljuk a szabadságot. Halljátok ezt a csodálatos hatalmas szót: szabadság! Megalapíthatjuk a saját államunkat, a szabad, egyenjogú, boldog emberek még soha meg nem

valósult államát. Ez a napfény és az öröm állama lesz. Példát mutatunk, és csatlakozni fog hozzánk a többi nép is. Soraink napról napra növekedni fognak. A felkelők száma most százhúszezer, de ez a szám a sokszorosára fog emelkedni.

– Ez csak mese! – kiáltott egy közel álló harcos. – Ilyen eddig még sehol sem volt.

– De lesz!Egyik vezér megjegyezte:– Csakhogy előttünk áll még Mutina városa, ahol a római prokonzul,

légiói élén, találkozni akar velünk. Már vár is bennünket...–... hogy szétverjük! – vágott szavába Spartacus.– Hol az a prokonzul! – kiáltozták többen is. – Biztosan remegve várja,

hogy megtámadjuk, és elsöpörjük a föld színéről. – El innen, és tovább, előre Mutinába! – folytatta Spartacus. – Ha nem

jöttök, egyedül megyek. Nekem nincs vagyonom: a köpenyem, a kardom és ez az állatbőr mindössze, amit magammal viszek.

– Veled megyek! – jelentette ki Aristomenos filozófus. – Én is! – kiáltotta Geta.– Nem hagyhatsz el bennünket! – kiáltozták a vezérek és a körülálló

katonák. – Te bontottad ki a felkelés zászlaját, te szerveztél erős, legyőzhetetlen hadsereget. Mi elvettük a római katonáktól kardjukat és fegyverzetüket, és most már semmitől sem félünk.

Spartacus hallgatott, és várt, míg a kiáltozásnak vége szakadt. – A halál minden percben leselkedik ránk. Kész vagyok verekedni és meghalni veletek együtt, de közönséges rablóként városukat kirabolni nem fogok. Minél magasztosabb a célunk, annál dicsőbb lesz az út, amit megteszünk.

Néhány vezér így szólt:– Miért nem vonulunk egyenesen Róma ellen, a gazdagok, a zsarnokok,

a pénzváltók ellen? Ha Róma erejét megtörtük, és felszabadítjuk a mérhetetlen tömegű rabszolgát, a leigázott népek lerázzák a rómaiak jármát, és új életet kezdenek.

– Maradj velünk! – kiáltozták a vezérek. – Mindenhová követünk!A vezérek tanácskozása még sokáig és viharosan folyt. Bár Spartacus

megmagyarázta; hogy Róma ellen vonulni még korai volna, hogy ezzel várni kell, a többség nem tágított, nem hajlott. Itáliából kivonulni? Azt javasolták, hogy Spartacus vezesse a sereget a déli, termékeny provinciákba, ahol hosszabb-rövidebb ideig állomásozhatnak majd.

A gladiátorsereg elvonult dél felé. Elhaladt a rémülettől reszkető „örök város” mellett is, de nem támadta meg.

„SZÉNÁVAL BEFONT SZARVÚ BIKA”

Rómában pánik tört ki, amikor megtudták, hogy a gladiátorok mindkét konzul seregét tönkreverték. A vidékről felmenekült rémült patríciusok képtelen meséket terjesztettek a lázadó rabszolgák által cl követett borzalmakról. A menekültek ostromolták a nemes szenátorokat, és könyörögtek, hogy mentsék meg életüket és vagyonukat.

– Birtokainkat felperzselték. A rabszolgák nem dolgoznak. Ennek véget kell vetni! Kegyetlenül meg kell büntetni minden rabszolgát, aki arcátlanul felemeli a fejét, és nem engedelmeskedik többé!

Róma urai nagy izgalomban voltak; az a gondolat pedig, hogy mi lesz, ha Spartacus megjelenik az „örök város” kapui előtt, rémület ejtette őket.

– Akkor a rabszolgák mindnyájunkat lemészárolnak! – suttogták a rómaiak egymás között. – Hiszen Rómában sokkal több a rabszolga, mint a szabad polgár!

A birtokaikról menekült gazdag patríciusok csoportosan jelenek meg a szenátus előtt. A szenátus szüntelenül ülésezett, de nem talált kiutat a nehéz helyzetből.

A szenátorok fogadták a kérelmezőket, és igyekeztek megnyugtatni őket azzal az ígérettel, hogy „megteszik a szükséges intézkedéseket”.

Az egyik szenátor magyarázgatni kezdett:– Nem tudunk megfelelő hadvezért választani. Már többeket kijelöltünk,

de egyik sem vállalta. Legjobb hadvezéreink, válogatott csapatainkkal együtt, messze, idegen országokban vannak.

A türelmetlenkedők így kiáltoztak:– Kár a szót vesztegetni olyan emberekre, akik nincsenek itthon, vagy

akik a veszély pillanatában nem mernek fellépni a hitvány rabszolgákkal szemben. A „szénával befont szarvú biká”-t kell ellenük küldeni, akitől katonái jobban félnek, mint az ellenségtől.

– Igaz! A „szénával befont szarvú biká”-t kell rájuk küldeni! A rómaiaknál az volt a szokás, hogy a rosszindulatú, öklelő bika szarvát

szénával befonták, hogy a szembejövők messziről lássák a szénát, és kikerüljék a dühös bikát. „Szénával befont szarvú bika” volt a gúnyneve a gazdag Crassusnak, ennek a rosszindulatú és bosszúálló földbirtokosnak is, akitől tartani kellett, és akiről feltételezhető volt, hogy nagyon kellemetlen tud lenni. Crassust dicsvágy fűtötte, és a kiáltozók nagy részét ő maga vesztegette meg.

– Crassus legyen a seregek parancsnoka! Crassust kell kiküldeni! –

kiáltozták. – Ismerjük Crassust. Kinek van több földje és rabszolgája, mint neki? Kinek perzselték fel több házát és gabonaraktárát, mint neki? Ő szenved a leginkább a rabszolgáktól, ezért különösen gyűlöli őket.

A szenátorok egyetértettek ezzel, és elhatározták, hogy Crassust, a leg-nagyobb rabszolgatartót, a gazdag háztulajdonost, uzsorást és kereskedőt küldik harcba Spartacus ellen. Ugyanakkor beosztották mellé a legjobb katonai parancsnokokat, akik kiváló katonai szakértők voltak.

Crassus, ez a zömök termetű, kopasz, kövér tarkójú és mogorva arcú férfi nyugodtan fogadta a javaslatot, de a maga részéről feltételeket szabott:

– Hajlandó vagyok vállalni a rablók elleni harcot, ha ez a köztársaság érdekét szolgálja. Ragaszkodnom kell azonban ahhoz, hogy a köztársaság bocsássa rendelkezésemre és rendelje alá nekem minden katonai erejét, to-vábbá, hogy bírói eljárás nélkül büntethessek meg bárkit, vagy kegyelmez-hessek meg bárkinek, továbbá, hogy megkapjam mindazt, amire szüksé-gem van és végül, hogy behívhassam katonának a polgárok összes évjára-tait. Ha mindezt megkapom, akkor elfogom a veszett trákot a többi lázadóval együtt.

A szenátus egész éjjel ülésezett, és elfogadta Crassus követeléseit. Crassust imperátornak* nyilvánították.

Crassus ingyenes lakomát rendezett egész Rómának, melynek során több ezer asztalt állíttatott fel a város utcáin. Ezenfelül három hónapra elegendő mennyiségű kölest adott mindenkinek. Külön jutalmat ígért az öreg, tapasztalt katonáknak. A gazdag római ifjakat behívták, hogy „mentsék meg a köztársaságot”, és nagyszerűen felszerelt, különleges lovascsapatokba osztották be őket.

Crassus először tíz légiót állított fel; ezek részben az újonnan behívottakból, részben a Spartacus által korábban szétvert seregek maradványaiból alakultak.

Crassus tapasztalt hadvezérekkel vette körül magát, és különleges rendszabályokat léptetett életbe személyi biztonsága érdekében.

* Az imperátor szó akkoriban főparancsnokot, legfőbb hadvezért jelentett

– Hogy ne legyek kitéve merényleteknek, felfogadtam két rómait, akik nagyon hasonlítanak rám – mesélte legközelebbi barátainak. – Ezek a rómaiak ugyanolyan ruhát viselnek majd, mint én, vagyis bíbor imperátori palástot, és meglátogatják a csapatokat, ellenőrzik az őrségeket, lelkesítik a fáradt harcosokat, sőt, ha kell, részt vesznek a csatában is. Én pedig titkos helyről irányítok mindent.

A TRÁK OROSZLAN

A rabszolgák, akik Rómából Spartacushoz szöktek, jelentették neki, hogy Crassus százezres hadsereggel indult ellene. Ebből a hadseregből hatvanezer fő kiképzett legionárius, negyvenezer fő pedig a szövetséges*

csapatokra esik.– Fegyverzetük kitűnő – mondották az érkezők.– Annál jobb, mert nekünk úgyis kevés a fegyverünk – jegyezte meg

Spartacus.

* Szövetségeseknek nevezték a nem római származású polgárokból alakított, könnyű fegyverzetű csapatokat

– Hatalmas ellátókocsi oszlopok fogják szállítani az élelmiszert. – Erre is nagy szükségünk van.– Több ezer főnyi lovasságuk van.– Lovunk sincs elég – felelte Spartacus. – Mi, trákok, ugyanúgy, mint a

szkíták, lovon szeretünk harcolni. Nem szeretjük a gyaloglást. Majd elvesszük tőlük a lovakat.

Spartacus csapatai ekkoriban egy termékeny tartományban állo-másoztak. A hadsereg magvát harmincezer trák, görög és szíriai alkotta, akik nagyszerűen ki voltak képezve, és feltétlenül engedelmeskedtek Spartacusnak. További mintegy negyvenezer főt tettek ki az egyéb nemzetiségű harcosok: gallok, kelták, germának, ibérek, szíriaiak stb. Ezek a csapatok saját vezéreik parancsnoksága alatt állottak, gyakran elváltak a hadsereg magvától, bekalandozták Itáliát, elfoglalták és kifosztották a városokat, felégették a birtokokat; és a táborba hurcolták a rabolt holmit.

Mikor meghallották, hogy Crassus hadserege közeledik, a vezérek tanácskozásra gyűltek össze Spartacusnál.

– Vezess bennünket Róma ellen! – követelték a vezérek. Spartacus némán hallgatta őket, és szokása szerint kardját fényesítette. Mint máskor is, egy állatbőrön ült a tábortűz előtt; feje fölött karókra tűzve egy lópokróc volt kifüggesztve, ami némi védelmet nyújtott a szél ellen. Spartacus mellett egy trák fiúcska ült, és egy kerek bőrtokot tartott a kezében, iratok számára.

Spartacus felkelt, kivett a tokból egy göngyöleget, és a következő beszédet intézte a tábortűznél ülő vezérekhez:

– Most azt kívánjátok, hogy vezesselek benneteket Róma ellen. De hall-gassátok meg, mit ír nekem barátom, Aristomenos filozófus, akit mindnyá-jan láttatok már itt. Aristomenos mostanában Rómába ment, ott koldusnak öltözve csavarog a tereken, és kihallgatja, miről beszélnek az emberek. Hallotta a beszédet, amit Crassus intézett csapataihoz. Legfőbb ellenfelünk a következő kijelentést tette: „Engem szénával befont szarvú bikának hívnak. De én nemcsak gonosz indulatú, hanem csökönyös, makacs bika is vagyok. Hosszasan fogom Spartacust üldözni, és végül is szarvammal a falhoz szögezem a trák rablót. Mihelyt elegendő sereget gyűjtök, és kétszer olyan erős leszek, mint Spartacus, lehengerlem őt légióimmal, mint ahogy a vad bikák csapata a nádba tapossa a hatalmas oroszlánt.”

– Az oroszlán is szét tudja tépni a bikát! – kiáltott az egyik vezér.– Látjátok, barátaim, készen kell állnunk a nagy, a döntő csatára. Kell,

hogy mozgékonyak legyünk, mint az oroszlán, és gyorsan el tudjunk sza-ladni az ellenség elől, ha harcba bocsátkozni előnytelen volna. Ha viszont

úgy látszik, hogy győzhetünk, akkor lendületes támadást kell indítanunk. De vajon csapataink olyanok-e, mint az oroszlánok? Ti teleraktátok sátrai-tokat bútorokkal, drága vázákkal, szőnyegekkel, sőt még nehéz szobrokkal is! Mik vagytok ti: zsibárusok vagy katonák? Ezért kijelentem: holnap haj-nalban hadba indulok. Viszek magammal szekereket és málhás állatokat, de azokon csak élelmiszerek vagy súlyosan sebesültek lehetnek. A drága limlomot pedig, amit összehordtatok, még ma elégetjük. Ha pedig valaki a rablott holmit meg akarja tartani, az maradjon itt, és várja be a rómaiakat. Tudjátok, hogy Crassus szívesen vesz fillérekért idegen holmit. Lehet, hogy tőletek is megveszi ezt az ócska lomot, veletek együtt, hogy aztán karóba húzasson. Én mindenesetre nem tartok veletek.

– El kell égetni a rablott holmikat! – kiáltoztak egyetértően. – Le a kupecekkel és zsibárusokkal! Veled tartunk, Spartacus!

A tábor sarkaiban óriási máglyák gyúltak fel, a drágaságok mind porig égtek.

Hajnalban Spartacus serege elhagyta a tábort. A gladiátorok gyors menetben haladtak, gyakran irányt is változtattak, amivel zavarba hozták Crassus lovas felderítőit. Nyomukban a rómaiak százezres hadserege vonult.

HALÁLOS SORSHÚZÁS

Crassus úgy rendelkezett, hogy csapatai kövessék Spartacus seregét, de további parancsig kerüljék a harcot a gladiátorokkal. Crassus élcsapatának parancsnoka a fiatal Mummius volt. Mummius beleütközött egy gladiátor-csapatba, amely éppen pihenőt tartott egy hegy lábánál. A gladiátorok táborában tüzek égtek, és étel főtt az agyag- és bronzedényekben.

– A győzteseket sohasem büntetik meg! – mondta Mummius katonái-nak. – Ha elfogjuk ezeket a mocskos csavargókat, és Crassus imperátor elé állítjuk őket, az imperátor nem fog megbüntetni a győzelemért.

Felharsantak a kürtök, csatába szólítva a katonákat. A legionáriusok „Barra!” csatakiáltással, futólépésben támadtak a gladiátorokra. Ezek hagy-ták a rómaiakat közeledni. Akkor azután megszólaltak a csörgődobok, és „Ulala!” csatakiáltással a rabszolgasereg is támadásba lendült. Spartacus legharciasabb katonáit, a trákokat és a szíriaiakat támadták. Vad dühvel ve-tették magukat a gladiátorok a rómaiak soraira, majd a domb mögül előro-bogott a lesben álló trák lovasság is, és elvágta a legionáriusok visszavonu-

lásának útját.A római katonák megzavarodtak, megfordultak, és rendezetlen sorokban

megfutamodtak. Crassus táborát azonban kevesen érték el közülük.Crassus elhatározta, hogy megmutatja, valóban „szénával van befonva a

szarva”: elrendelte a tizedelést, ezt az ősi katonai büntetést, amit Itáliában akkor már hosszú évek óta nem alkalmaztak.

A csapatot négyszögben állították fel azon a téren, ahol az áldozati oltár állott. Az oltáron égett a tűz, a hosszú köntöst viselő papok énekeltek és táncoltak, imádságokat és varázsigéket mormoltak.

Mummius elővédcsapatából ötszáz embert, akik elsőnek fordítottak hátat és futamodtak meg az ellenség elől, tízes csoportokba osztottak. Minden tízes csoport egyenként az oltárhoz vonult. A papok vízzel tele vázát tartottak a kezükben, melyben kilenc fehér és egy fekete kavics feküdt. Minden legionárius egy követ húzott, azt átadta a papoknak, és továbblépett. Aki fehér követ húzott, jobb felé indult, aki pedig feketét, bal felé. A bal oldalon tetőtől talpig köpenybe burkolt emberek álltak, akik hatalmas kövekkel megkövezték a közeledő legionáriust.

Így öltek meg, az egész hadsereg szeme láttára, ötven katonát, akik megfutamodtak a csatából. A holttesteket nem volt szabad eltemetni.

Crassus beszédet mondott a seregnek. Kijelentette, hogy saját fővezé-rétől jobban féljen mindenki, mint Spartacustól, és hogyha a legionáriusok még egyszer megfutamodnak a csatában, ismét megkapják a tizedelést.

„A TENGER URAI”*

Crassus a legszigorúbb eszközökkel teremtett rendet és fegyelmet seregében, új légiókat toborzott, állandóan nyomában volt Spartacusnak, de továbbra is kerülte a harcot.

– Beszorítom Spartacust egy hegyszorosba, ahol egy csapásra szétverem ezeket a rablókat – mondotta Crassus.

Spartacus egyre tovább vonult dél felé. Már a hegyes Lucania területén járt, azután elérte a tengerpartot és Thurioi kikötőjét, ahol a rabszolgasereg két esztendővel azelőtt állomásozott. Spartacus tárgyalt a hajótulajdono-sokkal és tengeri kereskedőkkel.

* A tenger urainak nevezték magukat a kalózok

Spartacus és néhány bajtársa a sziklás tengerparton állt. Előttük terült el az élénk, forgalmas kikötő, ahová sok hajó futott be, fehér és vörös ferde vitorlával, és sok halászbárka siklott a vízen.

A part mellett díszes kereskedőgályák ringatóztak. A széltől és napfénytől feketére cserzett, félmeztelen, lábukon megláncolt evezősök az evezőpadon bóbiskoltak.

A tenger nyugtalan volt. Az őszi szél felborzolta a fehér tarajú, zöldes hullámokat. Egy árva föníciai pálma ernyőszerű, tépett lombkoronája ide-oda hajladozott a szélben. A lucaniai hegyek csúcsát már hó borította, jelezve, hogy nemsokára beköszönt a tél.

Néhány magas, tarka ruhás, vörös nemezföveget és fatokban tőrt viselő tengerész felkereste Spartacust, és pallérozatlan hangon, tört latin nyelven így szólt:

– Hívásodra megjelentünk. Fogadd el a tengernek ezeket az egyszerű ajándékait.

A tengerészek egy fűzfa kosarat tettek Spartacus elé, amely tele volt tengeri csillagokkal, osztrigákkal és hatalmas, sötét színű rákokkal.

Spartacus megkérdezte a tengerészeket:– Hány embert tudnátok elszállítani hajóitokon?– Attól függ, hogy kit szállítunk: a rabszolgákat összezsúfoljuk, mint a

halat a hajó belsejében, ahol sem felállni, sem mozdulni nem tudnak, amíg rendeltetési helyükre nem érnek. Szabad polgárokat azonban nem lehet a hajó gyomrába zsúfolni.

– Hány hajótok van?– Hány hajónk? Mi „a tenger urai” vagyunk. Oda utazunk, ahol na-

gyobb a nyereség. Ha jól megfizetsz, iderepül, mint valami sirálycsapat, akár ezer hajó is.

– A fizetés meglesz, csak meg tudjátok-e tartani szavatokat, és határidőre tudtok-e szállítani?

– Hová?– Sicília szigetére.– Most a tenger nagyon viharos. Jobb lesz, ha továbbmentek a

Messanai-szorosig, ami Itáliát Szicíliától elválasztja. Ott könnyebb átkelni. Innen pedig rossz időben nehezebb is, lassúbb is volna az átkelés. A pénzt azonban előre ki kell fizetned, most mindjárt.

Spartacus sok aranyat adott a kalózoknak, és megegyezett velük, hogy kétezer súlyos sebesültet mindjárt magukkal visznek, és Szicíliába szállítják őket, majd pedig sok-sok hajóval fogják várni a Messanai-szorosban a gladiátorsereget. Néhány évvel azelőtt Szicíliában volt már

rabszolgalázadás. Ezt Róma kegyetlenül leverte, de a gladiátorok számíthattak a lázongó szicíliaiak támogatására.

Negyven hajó még aznap kifutott a tengerre Spartacus katonáival, és a part mentén nyugati irányban távozott.

ÚJABB CSAPDA

Amikor már csak egy hajó állt a kikötőben indulásra készen, „a tenger urai” felkérték Spartacust, látogasson el a hajóra, és vegyen búcsút a távozó, súlyosan sebesült rabszolgáktól.

Spartacus Getával együtt meglátogatta a hajót.– Ezen a lépcsőn menj le a hajó mélyébe. Ott vannak a barátaid! –

mondotta Spartacusnak mély hajlongással a kormányos.Spartacus megállt. Gyanút ébresztett benne, hogy amikor a kormányos

beszélt, a tengerészek arcán mosoly suhant át. Látta azt is, hogy Geta, aki mellette állt, rémülten meredt a kormányos fülkéjének ablakára, ahol a függöny mögött gonosz vénasszonyarc rejtőzött. „Ez csapda” – gondolta Spartacus, és hirtelen körülnézett. Néhány kalóz lopakodott feléje, kezükben kard villogott. Ugyanakkor a kormányos parancsára a hajót eltaszították a parttól, az evezősök vízbe merítették hosszíj evezőiket, az árbocra suhogva kúszott fel a ferde, vörös vitorla. Spartacus megragadta Getát, s a hajó palánkján át a vízbe ugrott.

A hajón dühödt kiáltás hangzott fel, mire hangos ordítással válaszoltak a parton, ahol nagy tömeg ácsorgott.

– Spartacus velünk van! – kiáltozták a parton. – Nem hagyott el bennünket! Nekünk azt mondták, hogy hazájába akar hajózni!...

– Halál Spartacusra! – kiáltozták a hajón. Legjobban a vénasszony képű, kövér férfi rikácsolt és dühöngött.

– Látjátok a hajón Crassus kincstárnokát? Ő bérelte fel az orgyilkosokat, hogy öljék meg Spartacust! – kiáltották a parton.

A hajóról néhány nyílvessző csapódott a vízbe, de Spartacus és Geta partot ért, és a tömeg lelkes kiáltozása közben a szárazföldre lépett.

A szélben duzzadó vitorla egyre távolabb vitte a kalózok hajóját, akiket Crassus hiába vesztegetett meg, hogy elrabolják a rabszolgák rettenthetet-len seregének vezérét.

A gladiátorsereg a partmenti úton haladt. A hegylejtőkön füge-, mandula- és szőlőskerték terültek el. Lépten-nyomon érett gránátalmával megrakott fák kerültek útjukba. Mindez a békés, boldog élet hangulatát sugározta, de az elcsigázott harcosok nem gondoltak pihenésre.

Spartacus hollófekete ménjen lovagolt. Mellette a magas termetű, sovány filozófus, Aristomenos lépkedett.

– Sietni kell a Szicíliába való átkeléssel – mondta Aristomenos hango-san. – A rómaiak nem tudnak belenyugodni, hogy a lázadó rabszolgák büntetlenül kicsússzanak kegyetlen karmaik közül. Crassus minden erejével azon lesz, hogy meghiúsítsa az átkelést.

A rabszolgasereg három napon át menetelt a tengerszoros felé, s a negyedik napon megérkezett a megbeszélt helyre, Rhegium városába. Ott kellett várni a kalózhajóknak. Szicília partjai tisztán kirajzolódtak a kék tengerszoros túlsó oldalán. Kedvező szélben néhány óra alatt oda lehetett volna érni. A tengeren azonban egyetlen vitorla sem látszott, s a kikötőben egyetlen hajó sem tartózkodott. Az álnok hajótulajdonosok becsapták a rabszolgákat.

– A kegyetlen Crassus nem sajnálta az aranyat, hogy megvesztegesse a kalózokat! – állapította meg Aristomenos. – A rablók természetesen már

nem fognak eljönni.– Vissza kell fordulnunk, és karddal kell utat törnünk magunknak –

mondták a rabszolgák.A visszaút azonban el volt zárva: Crassus serege csodálatos gyorsaság-

gal és óriási erőfeszítéssel néhány nap leforgása alatt mély árkot ásott, és az árok mögött magas falat emelt, amely az egyik parttól a másikig lezárta Bruttium félszigetét.

Crassus ujjongott, és ezért a munkáért nagy jutalmat osztott ki katonái között.

– Hálóban van már az oroszlán, mégpedig jó erős hálóban! – mondotta Crassus. – Most a tengerpartnak szorítattam, és ott kell elpusztulnia.

A gladiátorok élelmiszerkészlete valóban végére járt, úgyhogy a harcosoknak csak a szokott adag negyedrészét tudták kiadni. Úgy látszott, hogy a gyors pusztulás elkerülhetetlen.

EGY TÉLI ÉJSZAKÁN

Bruttium félszigetén heves szél és havas eső söpört végig. Rhegium városka és a környező községek lakói kunyhóikba húzódtak. Spartacus táborában azonban hangos mulatozás folyt.

Spartacus már második éjszaka hangos szóval bátorította a harcosokat, sorra járva bőrsátraikat.

– Egyetek, igyatok, mulassatok! Ne sajnáljatok semmit! Töltsük vidáman utolsó napjainkat, mielőtt dicsőséges halált halunk. Nem adjuk meg magunkat a gőgös rómaiaknak, hanem az utolsó percben kést döfünk szívünkbe, hogy szabad emberként haljunk meg.

Crassusnak voltak kémei a rabszolgák között. Ezek átfutottak hozzá, és meséltek neki a Spartacus táborában hallott furcsa beszédekről és a mulatozásról.

– Annál jobb! Nem menekülhetnek! – mondotta Crassus.A lobogó tábortüzek mellett megszólaltak a fuvolák és a dudák. A

trákok átkarolták egymás derekát, és hosszú láncban hol jobbra, hol balra kanyarodva táncra perdültek.

Spartacus és vezérei ősi szokás szerint a közönséges harcosokkal együtt részt vettek a haditáncban. és régi harci dalokat énekeltek.

Azután a gladiátorok karban elénekelték a hadjáratban keletkezett új harci dalokat.

Nem vagyok „Ásó”, és te sem „Lapát”.rabszolgák! Mindnyájan emberek vagyunk!Láncaink letéptük, nyitva áll az út.szabadok, lettünk! Fel, előre hát!

A csillagok is szebben ragyognak.s a szél is becézőn suhan tova,fűszeres illattól terhes most a nyár,s ily édes nem volt a forrásvíz soha...

Hisz most szabad vagy! S ha múlik az, éj,durva pribékek nem rúgnak beléd,már nem a hajcsár ostorára ébredsz:a napsugár hint lágy csókot feléd.

Szabad vagy végre! Halálhörgésedfásult uraknak unalmát űzninem fogja már. Cirkusz, porondjátsem festi többé ifjúi véred.

S ha meg kell halnod, hát tudod, miért!A szabadságért vidáman halunk.,hisz tudjuk: miénk e harcban a pálma,a győztes dala – utolsó dalunk

Sokan vagyunk már! Nagyon sokan!Kis érből lett a parttalan folyam,s tengerré duzzadó hullámaink.a láncot, rabtartót elsöprik mind!

A numídiaiak kardtáncot lejtettek, suhogott a penge, nagyokat ugrottak a táncosok. A görögök párosával álltak föl, körben forogtak, s közben mesteri ügyességgel suhintottak kardjukkal jobbra-balra, majd pedig mindegyik a másik kardjára ütött.

A tábortüzek lassan hamvadni kezdtek, a szél zúgva kapott bele a zsarátnokba; felragadott néhány szikrát, és lenyomta a füstgomolyagokat. A hó egyre sűrűbben hallott; a nagy hópelyhek csakhamar belepték a rabszolgák hangos táborát.

A sötétségben a gladiátorsereg egyik alakulata csendesen közeledett a római árok előre kijelölt pontjához. Minden katona egy fatörzset, egy nyaláb rőzsét vagy egy pajzsra való földet hozott magával. Az árkot gyorsan betömték, és hidat vertek fölötte, hogy kocsikkal is át lehessen hajtani.

A gladiátorok egy része még a tábor körül hangoskodott, még szóltak a fuvolák, és zengtek a bőrrel bevont üres edények, amikor a hadsereg fele már átkelt az árkon. A trák lovasok a legközelebbi útmenti dombokra lovagoltak, s ott tüzeket gyújtottak, hogy minden gladiátor lássa, hová kell tartania a sötét éjben.

A római táborban hallatlan zűrzavar támadt. Felharsantak a kürtök, hogy felébresszék az alvó legionáriusokat. A csapatok egymásba gabalyodva próbáltak a sötétben felsorakozni. Mindenfelől lobogó fáklyák tűntek elő, amiket nemegyszer elfújt a szél.

Kisebb csapatok között véres csetepaték alakultak ki, de a rómaiak már nem tudták a gladiátorsereget feltartóztatni. Reggelre Spartacus már messze, a lucaniai hegyek kopár szakadékai közt járt seregével.

VEZESS MINKET RÓMA ELLEN!

Köves hegyi úton kígyózott a gladiátorok serege. Az utat alacsony fenyőkkel benőtt, zord sziklák szegélyezték. A tépett, szakállas, karddal, karóval, fejszével felfegyverzett harcosok nehéz léptekkel vonultak. A piszkos kötéseken átütött a vér. Mentek, mentek, nem tudva, hová visz az út, és megérik-e az éjszakát. Egyetlen gondolat fűzte össze mindnyájukat: nem adják meg magukat az ellenségnek.

Itt-ott vidám dal csendült fel a harcosok sorai közt, olyankor válluk kiegyenesedett, könnyebbé vált a lépésük, és felhangzott egy-egy vidám tréfa.

Spartacus fekete ménjén, néhány lovastól körülvéve, hol elöl mutatkozott, a lovas felderítők között, hol az utolsó sorokban menetelőket buzdította.

– Ne maradjatok le! – noszogatta őket. – A római kutyák a sarkunkban vannak.

A kecskebőrbe öltözött lucaniai pásztorok lejöttek a hegyekből, és gödölyét, vadmézet, friss sajtot hoztak a katonáknak. Spartacus jó utak és

hegyszorosok felől érdeklődött a pásztoroktól, s gyorsan vezette előre seregét, állandóan változtatva az irányt, hogy zavarba hozza a nyomában járó római hadsereget.

Egy hegyi tó környékén az egyik seregtestet, amely főleg gallokból és germánokból állott, elcsábította a hely szépsége, a zöld rét, a legelésző tehenekkel és birkákkal. Elhatározták, Spartacus tilalma ellenére, hogy itt pihenőt tartanak. A többiek továbbvonultak a meredek hegyszorosokon.

Spartacus csakhamar hírét vette, hogy Crassus serege megtámadta a pihenő gallokat, és irgalmatlan harcban mindnyájukat felkoncolta, Spartacus ezért irányt változtatott, és délnek fordult, hogy elszakadjon az üldöző légióktól.

Crassus állhatatosan Spartacus sarkában maradt. Seregét két szárnyra osztotta, hogy harapófogóba szorítsa a kezei közül minduntalan kisikló gladiátorokat.

Spartacus seregével úgy tett, mintha visszavonulna: málhás állatokat és szekereket hagyogatott el útközben. Mikor a rómaiak űzőbe vették a lema-radozókat, s egy részük messze előretört az utakon, abban a meggyőződés-ben, hogy a gladiátorok már erejük végén járnak, Spartacus gyorsan meg-fordította seregét, és váratlanul megtámadta Crassus seregének egyik felét. Ez a támadás olyan rémületbe ejtette a rómaiakat, hogy megfutamodtak, és még sebesült parancsnokukat is csak nagy üggyel-bajjal tudták kimenteni az ütközetből.

A gladiátorok most már azt hitték, hogy senki sem tud nekik ellenállni: körülvették Spartacust, és fegyveresen fenyegetőzve követelték, hogy vezesse őket Róma ellen.

– A háborúban nem szabad hibát elkövetni – felelte Spartacus. – Most elsősorban Crassusszal kell leszámolni.

– Mi semmitől sem félünk! Ki tud bennünket legyőzni? De belefáradunk a harcba, és egy utolsó csapással végezni akarunk a gyűlölt Rómával. Róma palotáiban akarjuk kipihenni magunkat. Vezess bennünket Rómába!

AZ UTOLSÓ CSATA

Róma ekkoriban már nem remélte, hogy Crassus egymagában képes

megsemmisíteni Spartacus seregét, s ezért második főparancsnoknak kine-vezték mellé Pompeiust, aki akkoriban tért vissza Hispániából. Brundisi-umban pedig már ott állt seregeivel Lucullus, aki nemrég aratott győzelmet Kisázsiában Mithridates fölött.

Spartacus tehát körül volt zárva.A gladiátorok seregei és Crassus légiói végigküzdötték az utolsó csatát.Leszállt az est. A rómaiak megközelítették a gladiátorok tartózkodási

helyét, és szemük láttára szabályos katonai tábort kezdtek építeni, fallal és mély árokkal körülvéve.

Spartacus katonái, amint a rómaiakat meglátták, a rendet megbontva ki-kitörtek, és rátámadtak az ott dolgozókra. Mindkét részről katonák és rabszolgák siettek embereik segítségére, s a csetepaté egyre hevesebb lett.

Spartacus kétségbeesett: „Nincs többé fegyelem? Hol a hadrend, és hol vannak a rendezett sorok? Crassus bizonyára csapdát állított itt nekünk.”

Mikor a rabszolgák nagyobb része bajtársaik segítségére sietett, a dom-bok mögül friss római légiók bukkantak elő. Ezek már lesben álltak, s a döntő pillanatban zárt sorokban, váll váll mellett támadtak rá a rend-szertelenül verekedő gladiátorokra. A rómaiak ballistákat* és catapultákat**

is hoztak magukkal, amelyekkel köveket és hatalmas nyilakat zúdítottak a gladiátorokra.

Spartacus, aki figyelte az eseményeket, hirtelen így szólt Getához:– Hol a lovam? Vezesd ide.Geta elfutott, és csakhamar visszatért Spartacus kedvelt fekete lovával.A közelben álló gladiátorok így szóltak egymáshoz:– Nézzétek csak! Spartacus talán bizony el akar hagyni bennünket?– Lehetetlen! Megígérte, hogy nem hagy el, és velünk együtt száll

harcba a rómaiak ellen, még akkor is, ha ez az utolsó csatánk lesz.– Barátaim! – kiáltotta Spartacus. – Félrevezettelek-e benneteket vala-

ha? Elhagytalak-e bármikor is a veszélyben? Ígéretemet ma is megtartom.Spartacus becézően megveregette a fekete mén nyakát, majd kivonta

fényes kardját, és a ló szívébe döfte.– Mit tettél! Miért? – kiáltott Geta könnyek között, mikor a gyönyörű ló

a földre rogyott.– Ez az utolsó ütközet – felelte Spartacus. – Az ellenség sokszor látott

engem ezen a lovon. Én Crassushoz akarok férkőzni. Végzek ezzel a gonosz zsarnokkal. Gyalogszerrel könnyebben megtehetem.

* Kőhajító gépeket** Nyilazó gépeket

A küzdelem egyre elkeseredettebbé vált. Spartacus páratlan erővel és ügyességgel tört át az ellenségen. Crassust kereste. Több római parancsno-kot levágott, de maga is súlyos csípősebet kaput: Térdre esett, de kerek paj-zsával fedve magát, még sokáig küzdött a minden oldalról rátörő legionáriusokkal.

Ebben a véres csatában esett el a gladiátorok rettenthetetlen vezére.A csata a sötétség beálltáig tartott. Az áldozatok száma mindkét oldalon

igen nagy volt. Csupán néhány ezer megmenekült gladiátor vonult vissza a hegyekbe, ahol még sokáig bolyongtak, az üldöző római csapatok elől bujkálva.

Éjjel, a füstölgő fáklyák rőt fényében Crassus jelent meg a harcmezőn. Előtte trombitások lépkedtek és két harcos, baltával a vállukon. Crassust nagyszámú kíséret és fegyveres őrcsapat vette körül. Keresztülhaladt a síkon, ahol egymásra torlódva hevertek a hullák. Csak a súlyos sebesültek és a haldoklók hörgése törte meg az éjszaka csendjét.

– Holnap ünnepélyes temetést rendezünk – mondotta Crassus –, és máglyán égetjük el az elesett rómaiak holttestét.

Amikor Crassus kíséretével távozott, s a hold ezüstös fénye elömlött a harcmezőn, három alak lépett elő a sziklák mögül. Óvatosan lépkedtek az elesett katonák között, s gondosan megnézték az útjukba kerülők arcát.

– Barátaink mind elpusztultak – mondotta Aristomenos. – Itt feküsznek a bátor numídiaiak, itt a hős görögök, itt a gallok és szíriaiak!... Látom a szegény római földműveseket és pásztorokat is, akik csatlakoztak a szabadságért küzdők ügyéhez, és velük együtt haltak hősi halált...

– Sok barátunkat látjuk viszont, akik már örök álmukat alusszák – mondotta a köpenyébe burkolt nőalak. – De hol van Spartacus? Illatos olajat akarok önteni a testére, és szeretném lefogni rettenthetetlen szemét.

– Ne búsulj, Amiea – felelt az öreg. – Nem baj az, ha nem találjuk meg holttestét. Itt mindnyájan testvérekként feküsznek együtt. Hintsd meg illa-tos olajjal mindnyájukat egyformán. Utolsó üdvüzleteddel így tisztelheted a hősök emlékét.

– Geta! – szólt Amica. – Neked élesebb a szemed. Nézz az elesettek arcába, talán megtaláljuk még Spartacust.

A három elárvult jó barát lassan bejárta az egész harcmezőt, ahol egy-más mellett feküdtek a rabszolgák és a római legionáriusok. Látni lehetett, hogy a felkelők rettenthetetlenül küzdöttek, mert csak elölről kaptak sebet.

Spartacus testét sem akkor, sem később nem találták meg. Másnap hatalmas máglyákat gyújtottak a völgyben, és elégették az elesett rómaiak testét.

Aristomenos, Amica és Geta járatlan hegyi ösvényeken vándoroltak.– Thurioiban vannak barátaim, görögök – mondotta az öreg filozófus. –

Az ő segítségükkel áthajózunk az én szeretett hazámba. Távol a kegyetlen Rómától új életet kezdünk, és ott kis barátunk, Geta harcossá, Spartacus követőjévé és méltó tanítványává fejlődhetik.

*

E győzelem után, amiért a rómaiak nagy áldozatokkal fizettek, az arisztokraták seregei kegyetlenül szétverték a rabszolgákat. Végérvényesen el akarták fojtani a szabadságharc és a remény utolsó szikráját is.

Azért majdnem tíz esztendő is beletelt, mikorra Róma szétverte a felkelők utolsó csapatait is.

Spartacus halála után egy évvel Pompeius konzulnak mintegy ötezer főnyi rabszolgacsapattal kellett megütköznie Etruriában. Spartacus híveinek Dél-Itáliában is sikerült tartamok magukat, ahol Thuríoi tartománya még 63-ban is csapataik ellenőrzése alatt állt. A felkelők egy része elérte Szicíliát, ahol a rómaiaknak hosszú időn át többször is el kellett fojtaniuk a felkelés lángját.

Crassus Spartacus fölött aratott győzelmének véres emlékjele az a hatezer kereszt volt, amire felfeszítették a fogságba esett gladiátorokat. A győzök Capuától, a felkelés kitörésének színhelyétől Róma faláig az utat ezekkel a keresztekkel szegélyezték.

A főváros nemes urai ujjongtak, fényes ünnepségeket és új gladiátorjátékokat rendeztek.

A nép száján azonban nemzedékről nemzedékre szálltak a történetek a rettenthetetlen Spartacusról, az elnyomottak és rabszolgák barátjáról. Ezek a történetek, amelyek messze Itália határain túl is elterjedtek, napjainkig elevenen megőrizték a szabadságszerető trák harcos emlékét, akinek alakja iránymutató világítótoronyként áll minden szabadságáért küzdő elnyomott előtt.

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

Oldal7 Vihar a Földközi-tengeren 9 Rabszolgavásárlók15 A nagy úton 16 Halálraítéltek22 A gladiátoriskolában 27 Vakmerő szökés31 A Vezúv kráterében 33 Veszedelmes utazás36 A félbeszakadt cirkuszi játékok 38 Spartacus táborában40 Hadifogságban 44 A római táborban 46 Hol van Spartacus?

MÁSODIK RÉSZ

55 Rettegett név56 A könnyelmű gallok 61 Spartacus visszaüt 64 Újabb hadjárat67 Az első nézeteltérések71 „Szénával befont szarvú bika” 74 A trák oroszlán76 Halálos sorshúzás 78 „A tenger urai” 80 Újabb csapda83 Egy téli éjszakán85 Vezess minket Róma ellen! 87 Az utolsó csata

01. 1831. Állami Nyomda. BudapestA kiadásért felel a Móra Ferenc Könyvkiadó igazgatójaFelelős szerkesztő: Elek IstvánA szöveghűséget ellenőrizte: Kozma GézánéSzaklektor: Kerényi GráciaKépszerkesztő: Szántó TiborMűszaki szerkesztő: Bück ErnőnéMűszaki vezető: Korom Ferenc30 000 példány 5,75 (A/5) ív, MSZ 5601- 59Készült a Román Népköztársaságban,a Román Népköztársaság és a Magyar Népköztársaságkönyvkiadási egyezményének keretébenKészült a Nagyváradi Nyomdavállalatnál Moszkva utca 3. R.N.K.

PRINTED IN ROUMANIA